A társadalomszervezés, hatalomgyakorlás egyik formája, illetve technikája. Szó szerint népuralmat jelent, a valóságban valamilyen többség uralmának a kinyilvánítását. A demokrácia kategória egyrészt elméleti ideológiai elképzelésekkel, másrészt társadalmi-politikai gyakorlatokkal kapcsolatosan jelenik meg. Gyűjtőfogalom, amely jelzős összetételeiben más-más konkrét tartalmat fejez ki. A jelzős összetételek egyik része (törzsi, antik, nemesi, polgári, szocialista) történelmi, másik része (közvetlen, közvetett, formális, tartalmi, politikai, gazdasági, társadalmi) strukturális konkretizálást szolgál. E tartalmak közös vonása, hogy akikre valamilyen területen (gazdaság, politika, civil társadalom stb.) kiterjed, azok az adott területen – formailag vagy ténylegesen – egyenlő jogokat élveznek.
A demokrácia viszonyfogalom: a hatósugarába tartozók számára demokratikus, a belőle kizártak számára diktatórikus arculatot mutat. (Fogalmi ellentéte tehát nem a diktatúra, hanem az akrácia, vagyis a hatalomnélküliség.) Minden demokráciát meghatározott erők mozgatnak – meghatározott célok érdekében. Eszközei lehetnek békések és erőszakosak.
Az átfogó társadalmi demokrácia (azaz a társadalom valamennyi tagjára és területére kiterjedő jogegyenlőség) terjedelme a következő módon szűkíthető. 1. A nép fogalmának korlátozásával (belőle egyes – akár többségi – csoportok kirekesztésével.) 2. A demokratikus eljárások alkalmazásának a társadalom életének egyes területeire (pl. a politikára) történő korlátozásával. 3 A demokrácia formális játékszabályainak betartására való korlátozásával (pl. parlamentáris demokráciában).
A demokráciával kapcsolatos elméleti és gyakorlati törekvésének két irányzata alakult ki. A liberális irányzat a demokrácia formai, a plebejus irányzat a demokrácia tartalmi oldalára helyezi a hangsúlyt. A demokrácia formális felfogásában a fő kritérium a hatalom formai legitimitása. Ezzel szemben a demokrácia tartalmi felfogásában az a döntő kérdés, hogy kié a tényleges hatalom.
A demokratikus hatalomgyakorlás jellege és tartalma történelmileg változik. Ez azért is szükségszerű, mert korszakonként, illetve társadalmanként mások számítanak hivatalosan a „nép” tagjainak. A törzsi demokráciában a közös ügyekről a törzs férfitagjai egybegyűlve, közvetlenül döntenek. Az antik demokráciában szintén személyes részvételt igénylő gyűléseken határoznak a szabad polgárok a közösség dolgairól. (A döntéshozatalból ki vannak zárva a nők, a rabszolgák és az idegenek.) A nemesi demokrácia az egybegyűlt nemesség intézménye, ahol a nemesség minden rétegének egyenlő – némely időszakban valóban érvényesülő – joga, hogy uralkodót, illetve vezért válasszon, továbbá (főleg helyi szintű) adókat és törvényeket szavazzon meg vagy vessen el.
A polgári korszakban a demokrácia hivatalos formájává a parlamenti demokrácia válik: a közvetlen, részvételi demokrácia helyébe közvetett, képviseleti demokrácia lép. A képviselőválasztás (azaz a néphez tartozás) jogát eleinte különböző módokon korlátozzák (pl. vagyoni cenzushoz kötik), majd általában valamennyi állampolgárra kiterjesztik. A parlamentarizmus annyiban sorolódik a formális demokrácia típusához, amennyiben a választópolgároknak nem nyújt lehetőséget arra, hogy érdekeik és elképzeléseik konkrét képviseletére adjanak megbízást, illetve utasítást parlamenti képviselőiknek. A megválasztott képviselő, a konkrét döntésekből kizárt választóitól, az egész választási ciklusra kap felhatalmazást, egyfajta „biankó csekket”, hogy saját hatáskörében önállóan döntsön: mikor mire szavaz, illetve mit kezdeményez. Fizetését nem választóitól, hanem tőlük „függetlenítve”, az államtól kapja. Ezért érthető, hogy általában nem választói, hanem saját maga nézeteit képviseli.
A polgári demokráciát bíráló elméletek a következő két fő kérdésben kritizálják a pusztán politikai, parlamentáris demokráciát. 1. Az egyes állampolgárok számára csupán formális politikai jogokat ad, de nem teszi lehetővé a hatalomgyakorlás jellegének tényleges befolyásolását. 2. A formális demokráciát is a politika területére korlátozza, és nem biztosítja a gazdasági, kulturális stb. jogegyenlőséget (a gazdasági, kulturális stb. demokráciát). E kritikai elméletek a demokratikus tartalmaknak a társadalmi élet egész területén való érvényesítésében látják a megoldást. Ezt többnyire a közvetlen demokrácia gyakorlatának – a kapitalizmus előtti és a kora-kapitalista kezdemények továbbfejlesztése nyomán történő – meghonosításától várják. Nevezetesen: szükségesnek tartják a politikai állammal szemben a civil társadalom demokráciájának („kommün típusú demokrácia”, „tanácsdemokrácia”, „munkásdemokrácia”) megteremtését, vagyis a gazdasági és politikai élet egészének önkormányzati módon való szerveződését. A politikai állam funkcióit átvevő társadalmi (tehát nem pusztán helyi vagy részleges) önkormányzatot egyfajta mozgalomként, ezáltal a széles társadalmi tömegek iskolájaként, közvetlen cselekvésüket igénylő, általános társadalmi demokráciaként képzelik el.
