1956-ban az Egyesült Államok védelmét élvező Fulgencio Batista az ENSZ-ben elítélte a magyarországi szovjet intervenciót, Pérez Jimenez venezuelai, Rafael Leonidas Trujillo dominikai diktátor nagyvonalú segítséget ígért az általuk szabadságharcos forradalmároknak tekintett emigránsoknak. Még Kéthly Anna is kifogásolta, hogy az emigráció kapcsolatot tart a Franco-rezsimmel.
A hispán világ (a latin-amerikai és az ibériai félsziget) országainak kormányai, közvéleménye és az ottani magyar kolóniák a világ más részeihez hasonlóan felháborodottan értesültek a szovjet katonai beavatkozásról, és elítélték az 1956-os magyar felkelés vérbefojtását. A világnak ezen a részén azonban az események visszhangjának számos sajátos vonása volt.
A magyar felkelés fogadtatásának és hatásának elemzése lehetetlen az Egyesült Államok és Latin-Amerika közötti kapcsolatok történetének ismerete nélkül.
Az Egyesült Államok – mint a gyarmatosítás ellen vívott első győztes háború szülötte – külpolitikájában az ún. Monroe-elv (1823) megfogalmazása óta állandó tényező volt a törekvés, hogy az idegen hatalmakat távol tartsák a földrész függetlenné vált államaitól.
A második világháború utáni hidegháborús időszakban az Egyesült Államok a szovjet befolyás és a kommunizmus terjeszkedésének megakadályozása érdekében Európában a demokráciát, a jogállamiságot és a jóléti állam modelljét hirdette. A hispán világban viszont gyakran diktatúrákra támaszkodott. A nemzeti függetlenséget vagy jelentősebb társadalmi-politikai reformot célzó megmozdulásokkal szemben többször élt a katonai beavatkozás eszközével, vagy jobboldali puccsot hajtott végre, illetve támogatott. Ebben az értelemben az USA nagyobbrészt retrográd szerepet játszott a háború utáni latin-amerikai történelemben.
A katonai, ideológiai, politikai, gazdasági és kulturális téren egymással egyaránt szemben álló két nagyhatalom külpolitikája annyiban megegyezett, hogy az Egyesült Államok Latin-Amerikát, a Szovjetunió pedig Kelet-Európát saját érdekszférájának, kizárólagos befolyási övezetének, sőt saját biztonsága szerves részének tartotta. A legkisebb, közreműködésük nélkül indult változásban is a destabilizáció veszélyét vélték felfedezni.
1956-ra, a két nagyhatalom közötti viszonylagos erőegyensúly kialakulása nyomán, a világhelyzetben enyhülés kezdődött. Sztálin halála után mindkét fél részéről felerősödött a készség a tárgyalásra, a párbeszédre. Új jelenségnek számított az el nem kötelezett országoknak a sikeres dekolonizációs folyamat eredményeként létrejött mozgalma és tömörülése, amely a "harmadik világ" képviselőjeként, önálló tényezőként jelent meg a világpolitikában.
Ezzel összefüggésben szükséges felhívni a figyelmet arra, hogy Nagy Imrére, az 1956-os felkelés miniszterelnökére bizonyíthatóan hatottak az ún. bandungi elvek. Ezekben a gyarmatosítás alól felszabadult országok elítélték a gyarmatosítás minden formáját, állást foglaltak a népek önrendelkezési joga és a békés egymás mellett élés elve mellett. Nagy Imre nem akart a mai értelemben vett rendszerváltozást. Az abban az időszakban születő pártok és mozgalmak a sztálinizmustól megtisztított szocialisztikus demokráciát, harmadik utas jövőképet fogalmaztak meg. Nagy Imre következetesen nemzeti felszabadító forradalomnak nevezte az október 23-án békés tüntetésekkel kezdődő, véres összecsapásokba, majd külső intervencióba torkolló eseményeket. Külpolitikai kérdésekben a függetlenség és az egyenrangúság megvalósítását tartotta fontosnak, a hatalmi tömbökből való kimaradást szerette volna megvalósítani az el nem kötelezett Jugoszlávia vagy a semleges Ausztria mintájára. Ezen az alapon akart tárgyalást és szívélyes kapcsolatot a Szovjetunióval. Egyetlen párt vagy mozgalom programjában sem kapott akkor hangot a nyugati országok beavatkozása iránti igény.
Megjegyzem, Bibó Istvántól, a Nagy Imre-kormány emblematikus tagjától sem állt távol a középutas politikai-szociológiai felfogás. Az 1950-es évektől Bibó gondolatvilágában erőteljesen jelent meg a fejlődő országokban (Indiában és Latin-Amerikában) észlelhető harmadik utas keresés, az 1954. évi Pancsa Sila (a békés együttélés öt elve) és az 1955. évi bandungi értekezlet hatása. Ezek összeegyeztethetők voltak a két ellenséges rendszer közti választás kényszerének elkerüléséről vallott nézeteivel.
A magyar felkelés elleni kíméletlen katonai fellépés Latin-Amerikában is súlyos presztízsveszteséget okozott a Szovjetuniónak, a szovjetbarát politikai csoportoknak, különösen a kommunista pártoknak.
A magyar emigráció zöme szenvedélyesen fejezte ki együttérzését és támogatási készségét a magyar felkelőknek. A közvetlen beavatkozás, önkéntesek toborzásának és Magyarországra szállításának terve hivatalos szervek részéről csak Argentínában és Spanyolországban került (rövid ideig) szóba.
Egyes latin-amerikai országok jelentős szerepet vállaltak az ENSZ-ben a szovjet intervenció elmarasztalásában és a magyar kérdés napirenden tartásában. Különösen Kuba képviselője volt aktív a szovjet beavatkozás elítélésében és a magyar szabadságharcosok melletti szolidaritás kifejezésében. Uruguay tagja lett a magyarországi helyzet kivizsgálásra létrehozott ún. ötös bizottságnak. Az ENSZ kimutatásai szerint 1958 júniusáig 3600-3700 magyar menekült érkezett a szubkontinensre.
A legszembeötlőbb mégis az, hogy egyes latin-amerikai diktatúrák milyen hévvel próbálták felhasználni az 1956-os magyar felkelést saját szalonképességük érdekében.
Pérez Jiménez venezuelai diktátor például ötezer magyar befogadására tett ígéretet. Az ENSZ-adatok szerint 460 magyar meg is érkezett az országba. Mivel azonban hosszabb ideje általános gyülekezési tilalom volt érvényben az egész ország területén, a hatóságok nem tettek kivételt: nem engedélyezték még a magyar szabadságharc melletti, a kommunizmus elleni tüntetést sem.
Rafael Leonidas Trujillo dominikai diktátor országa lakosságához képest a legtöbb, húszezer magyar menekült befogadásáról nyilatkozott. Volt is rá oka, mégpedig a nem sokkal előbb a haiti határon végrehajtott brutális vérengzés. 580 magyar el is jutott Santo Domingóba. Többségük azonban, mintegy négyszáz fő, hamarosan visszatért Európába.
Az eddigi kutatások nem terjedtek ki arra, hogy a szerencsétlen, kiszolgáltatott helyzetbe került menekültek csoportjainak milyen volt a sorsa.
Brazília egyes hírek szerint háromezer, mások szerint tízezer magyar befogadását vállalta. Valójában kb. ezren érkeztek az országba. A bevándorlókat a Rio de Janeiro közelében lévő Ilha das Floresen (a Virágok szigetén) helyezték el, ahol azonban európai emberek számára elviselhetetlen klimatikus körülmények uralkodtak. Több százan ostromolták (köztük 180 kiskorú társuk nevében – a névsort és az aláírásokat mellékelve) kétségbeesett levelekkel és kérelmekkel az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságát, a Nemzetközi Vöröskeresztet és más szervezeteket, követelve visszaszállításukat Európába. A magyar országgyűléshez, a kormányhoz, a latin-amerikai magyar nagykövetségekhez, a Magyarok Világszövetségéhez és volt munkahelyükhöz fordulva arról számoltak be, hogy a toborzást és a válogatást végző ügynökök aranyhegyeket ígértek nekik, s közben embertelenül bánnak velük. Havi 3800 cruzeiro minimálbérrel díjazott munkát ajánlottak, ami csak a lassú éhhalálhoz volt elég. A hatóságok durva erőszakot alkalmaztak, a helyi magyarság vezetői pedig fenyegették és zsarolták őket. Követeléseik eljutottak Kubitschek brazil elnökhöz, aki végre megígérte: mindent megtesz azért, hogy visszajussanak Magyarországra.
A korabeli brazil sajtó egy része elismerte, hogy a magyarokat megtévesztették. Másik része viszont hálátlan és zavargó, sőt zavart okozó személyeknek nevezte a bevándorlókat – egy olyan országban, ahol milliók élnek minimálbérből. Azzal vádolták őket, hogy nem akarnak dolgozni és nem létező forradalmi érdemeikből szeretnének megélni. Még olyan következtetésre is jutottak, hogy bizonyára kommunista ügynökök lázítják a menekültek többségét.
A tárgyilagos polgári lapok azonban megállapították: a magyar bevándorlók elégedetlensége abból származhat, hogy a magyarországi munkásság megszokott életszínvonala és igényei magasabbak a brazil munkásokéinál.
Három országban szerzett személyes tapasztalataim bizonyítják, hogy az 1956-os menekültek jelentős részének a beilleszkedése egyáltalán nem volt zavartalan a kinti – főleg második világháború utáni – emigrációs közösségekbe. Az 1945-ben hazájukat elhagyók baloldalinak minősítették az 1956-ban nyugatra menekült magyarokat. A régi emigráció nagy része már az október 23-át követő első napokban, mindinkább a nyugati propaganda fő áramának hatására, megkérdőjelezte Nagy Imre hitelességét. A felkelés vezéregyéniségének inkább Mindszenty bíborost tartották.
Egy kuriózum: az akkor nyugat-európai emigrációban élő Luis Herrera Campins, volt venezuelai köztársasági elnök, a Kereszténydemokrata Internacionálé egykori főtitkárának állítása szerint a magyar felkelés adta meg az indíttatást saját Internacionáléjuk létrehozására.
Külön figyelmet érdemel a kubai forradalomnak a magyar felkeléshez való viszonya. Az 1956 decemberében a Granma-jachttal partraszálló, a Batista-diktatúrát megdönteni akaró forradalmárok tudtak a szovjet hadsereg brutális beavatkozásáról és a magyar felkelés vérbefojtásáról. A forradalom vezetői annak idején nyilvánosan és írásban is elítélték a Szovjetuniót. Raul Roa, a későbbi kubai külügyminiszter például a magyar felkelés tragikus sorsáról szóló könyvében élesen elítélte a szovjet beavatkozást. De még jóval később is, 1960-ban, a kubai forradalom győzelme után Ernesto Che Guevara egy havannai hivatalos találkozón a magyar küldöttség meglepetésére a diplomáciai kapcsolatok felvételének elhalasztását kérte. Kuba a szocialista országok közül utolsóként létesített kapcsolatokat Magyarországgal. Ezt azzal indokolták, hogy a magyar felkelés nagyon mély hatást keltett Latin-Amerikában, nem utolsósorban Kubában. Véleményem szerint a magyar felkelés leverésének is tulajdonítható, hogy a kubai vezetők kezdettől fogva kisebb-nagyobb mértékű bizalmatlanságot tápláltak a szovjet nagyhatalmi politikával, saját kommunistáikkal és a Moszkva-barát latin-amerikai kommunista pártokkal szemben. Az 1962. évi rakétaválság ezt az érzést megerősítette. A Budapestre akkreditált kubai nagykövetek állhatatosan érdeklődtek, s próbáltak magyarázatot kapni az 56-os felkelés kirobbanásának okairól.
Összegezve megállapítható, hogy sem a kubai forradalom, sem a magyar felkelés eredetileg nem akart kiszakadni a két, egymással szemben álló nagyhatalom befolyása alá tartozó övezetből. Kuba mégis az Egyesült Államok gazdasági és katonai megtorlásával szembesült, Magyarország pedig a szovjet katonai intervenciót szenvedte el. Az 1956-os felkelés hatására egyes európai kommunista pártokban szakadás következett be, a kommunista és a szociáldemokrata pártok pedig eltávolodtak egymástól. Kedvező feltételek jöttek viszont létre a különutas, "eurokommunista" irányzat későbbi kibontakozásához. Pár évvel később a Magyarországon bevezetett gazdasági reformok és a politikai élet korlátozott liberalizációja erjesztő hatással volt a többi szocialista országra. A kubai forradalom sajátosságainak megfogalmazásából fakadó ideológia pedig megtörte a Moszkva politikájához szolgaian alkalmazkodó kommunista pártok hegemóniáját a földrész baloldali mozgalmai felett. Ezzel akaratlanul megkönnyítette, hogy Latin-Amerikában a baloldali mozgalmak sokszínűvé váljanak, hogy nagyobb megrázkódtatás nélkül túléljék a szocializmus európai összeomlását, s hogy ma is tapasztalhatóan fellendüljenek.
Véleményem szerint a földrészen jelenleg megfigyelhető különböző mértékű és jellegű balrafordulás sem más, mint egyfajta, a neoliberális politikától eltérő, harmadik út keresése.
Végül tanulságosnak tartom, hogy Kéthly Anna – ahogy ez Bakach-Bessenyei György, a magyar emigrációban létrejött Magyar Nemzeti Bizottmány vezetője és Marosy Ferenc, a madridi kir. követ levelezéséből megtudható – kifogásolta, hogy a magyar emigráció egy nem jelentéktelen része kapcsolatot tart fenn a Franco-diktatúrával, és kritikával illette a koronás címert használó madridi magyar követség tevékenységét. A levelezésből az is kiderül, hogy Kéthly Anna 1957-ben – amikor Fidel Castro kubai földön már felvette a harcot a Batista-diktatúra hadseregével – határozottan elutasította az ENSZ-ben a magyar ügy tárgyalásában aktív szerepet játszó kubai nagykövettel való kapcsolat felvételét, azzal az indokkal, hogy Kuba fasiszta állam, a nagykövet is fasiszta, így nem lehet vele érintkezésbe lépni. Kéthly Anna tehát világosan különbséget tudott tenni a magyar felkelés támogatói között, amire a mai politikusok gyakran képtelenek.