Bevezetés^a

Ez a cikk a jelenlegi globalizáció- (és benne birodalom-) elméletek különféle irányzatait és kritikáit veszi sorra, ahogy azok a hidegháború vége óta visszatükrözték és előmozdították a világtörténelmi események sorát. Amellett érvel, hogy a globalizációelméletek a valóban létező szocializmus összeomlásával létrejött Egységes Világban egyszerre voltak a politikai képviseletet orientálására kialakított politikai álláspontok és szövetségek szubjektív (emic) és objektív (etic) eszközei. Az 1989 utáni években a globalizációelméletek megfelelő eszközzé váltak arra, hogy kifejezzék a neo- vagy piacpárti liberálisok és a politikai liberálisok kibontakozó összefogását. E liberális szövetség állította először azt, hogy a piac- és demokráciaépítés, a civil társadalom erősítése és a jólét megteremtése sokak számára egyre inkább összetartó vállalkozások és azok végül egymást kölcsönösen erősítő erők halmazát alkotják. Az erők ezen halmaza a globalizáció, amiről úgy gondolták, hogy a liberalizmus égisze alatt egyesíti majd a világot. A globalizáció elméletét átültették a globális kormányzás alapelveibe is – melynek példája a washingtoni konszenzus. Ezt a cikk első részében taglalom.

A kilencvenes évek közepétől ebben az összefogásban a politikai liberálisok egyre nagyobb teret követeltek a neoliberalizmussal szem­ben. Növekvő öntudatukat kifejezték a piacvezérelt fejlődés és az abból állítólag automatikusan előálló intézményi javak institucionalista kritikájá­ban. Felemelkedésük tükrözte a minden országban, valamint a Nyugat/ Észak és a többi világrész közötti mélyülő anyagi egyenlőtlenséget, ami a felfokozott piacosítás következménye. Valamint reflektált a kilencvenes években váratlanul megerősödő nemzeti, etnikai és vallási szűklátókörű­ségre is. Az institucionalisták úgy alakították át a globalizációvitát, hogy a figyelmet a hatalom, történelem, hely és képviselet kérdéseire irányí­tották, valamint rámutattak arra, hogy az államok és közintézmények folyamatosan a középpontban maradtak és olyan fogalmakat vezettek be, mint a sorrendiség (sequencing) és hibriditás.^b Ők is hozzájárultak a globalizációról és a világ egyenlőtlenségéről folyó vita felelevenítéséhez. Ezt a cikk második és harmadik részében tárgyalom.

A liberális szövetség szellemi hegemóniáját két politikai folyamat ásta alá. 1997 után az egyet nem értés és kritika baloldali irányban ra-dikalizálódott: a munkásmozgalmak, a szegény országok csatarendbe fejlődő kormányai, a földműves szervezetek, környezetvédők, az őslakos mozgalmak és a hozzájuk kapcsolódó civil szervezetek csatlakoztak a létrejövő antiglobalista vagy az Igazságos Világot Mozgalomba (Global Justice Movement). 2000-et követően az újjáéledő konzervatívok, neokonzervatívok és nacionalisták az Egyesült Államokban kihasználták a demokrata párt hosszan tartó neoliberális kozmopolitizmusát (ahogy a konzervatívok máshol is tették, mint Hollandiában és Dániában), és megszerezték az államhatalmat. A fehér dolgozó osztályok több he­lyen is egyre növekvő mértékben érezték idegennek a megreformált szociáldemokrata pártokat, és elkezdtek a konzervatív nézőpontokkal azonosulni. Válaszként a súlyos pénzügyi válságok sorára, valamint a szeptember iszlamista támadásra, a konzervatív szövetség sürgette a birodalom, az egyoldalú fellépés és a militarizált intézménytervezés (institutional engineering) sokkal nyíltabb felvállalását. Mind a bal- és jobboldali elmozdulás a birodalommal és imperializmussal foglalkozó elméletalkotás új hullámát indította el, amit én a globalizációról folyó vita szerves részének tekintek.

A cikk célja, hogy nagy vonalakban megmutassa a globalizációról folyó vita időben és politikai tartalmában változó összefüggéseit. A cikk megvizsgálja a piaci- és politikai liberálisok, valamint a birodalomteore­tikusok egymással versengő feltevéseit, majd összeveti őket a meglévő bizonyítékokkal.

Szerzőként nem kívánok semleges vitapartnernek látszani. Polányihoz nem kismértékben hasonló véleményem szerint a globalizáció jelenlegi formáit a világméretű piacosítás politikai vállalkozásának lehet tekinteni, aminek fő támogatói a nemzetek feletti osztály belőle leginkább hasznot húzó szegmensei, illetve a függő országokban velük együttműködő (komprádor) szövetségeseik. E vállalkozás ingadozik a liberális technok­rata uralkodási mód (többoldalúság és „globális kormányzás"), valamint az inkább militáris és egyoldalú beavatkozások között, melyekben az Egyesült Államok a saját, illetve vállalatcsoportjai érdekeit a szövetsé­geseivel szemben is érvényesíti. E két mód közötti különbség kevésbé lényegbevágó, mint azt gyakran gondolják, úgy kell rájuk tekintenünk, mint egy jelenség két arcára.

E folyamat három rendszerszintű társadalmi következményét külön­böztetem meg:

Szerintem a globalizációs retorika ellenére a felségterület és tér a társa­dalmi kapcsolatok és intézmények jellegzetes csoportjainak leírásában fontosabbá vált, nem pedig jelentéktelenebbé (ahogy Hoogvelt, 2001 és Robinson, 2002 állítja). Azonban az ilyen jellegzetes következmények (pályagörbék) magyarázata mára inkább a helyi és globális struktúrák kölcsönhatásán kell alapuljon, mint bármely területen belüli tulajdonságon per se. Végül, úgy tartom, ez megújulást hoz az antropológiában és a társadalomtudományokban, mely alapjában véve kevésbé lesz leíró és a helyi részletekhez kapcsolódó, mint amilyen a posztmodernizmus alatt volt a nyolcvanas és kilencvenes években, habár néhány eredményét megtartja. A közös tudományközi programok felé fordul és csak néhány fő kérdésre és fogalomra koncentrál majd, mint a birodalom, az állam és az osztályok kifejlődése, a mozgósítás és igényformálás, továbbá az ezekhez kapcsolódó kulturális folyamatok – például a provincializálódás és etnicizálás -, valamint az ezeket összekötő többoldalú kapcsolatok.

1. A liberális szövetség tündöklései

A globalizáció alatt többrétegű komplex fogalmat értünk. Valójában három intellektuális célt szolgált egyszerre. Egyszerre volt szubjektív (emic) fogalom, tudományos szakkifejezés és politikai program. Alapvetően nem állít többet, mint hogy a világ emberei és helyei egyre kiterjedtebb és sűrűbb kapcsolatokat építettek és építenek ki, és így A hely történé­seinek váratlan utóhatásai lehetnek B helyen. Ha így tekintünk rá, semmi különösebben új sincs benne. így a globalizáció egy fejlődési folyamat, amit David Harvey „az idő és tér összenyomásának" nevezett, ami az ember fokozódó képessége a távolság legyőzésére, a megtételre fordított idő lecsökkentésével (Harvey, 1989). Ez a magva a köznapi, tudomá­nyos és politikai szóhasználatnak is. Azonban minden további fogalmi specifikáció már megkérdőjelezhető. Használható? Ki számára? Ki vagy mi áll mögötte? Továbbá milyen valós bizonyítékok támasztják alá az e kérdésekre adott válaszokat? Ezen a szinten a tudomány és a politika szükségszerűen zavaros.

A következő lépéseket két megfontolás vezeti. Először, a globalizáció fogalmát szinte alig használták 1990 előtt, a kilencvenes években igazi vesszőparipává vált, és végül életre keltette, David Held kifejezésével élve, „a nagy globalizációs vitát" – belecsúszva a birodalomról folyó vitába. Ebből arra következtethetünk, hogy bár a kifejezés hosszú távú fejlődési folyamatot jelöl, de épp e folyamat felgyorsulása a kilencvenes években (és környékén) az, ami miatt érdeklődésünk homloktérbe került. Másodszor, az egymást követő kutatások igazolták, hogy a globalizáció mint hosszú távú folyamat – tekintet nélkül arra, hogy okai ideológiai és vallásos erők (Roberston, 1992), maga az emberi evolúció (William MacNeill vagy Norbert Elias életműve), a kapitalista világrendszer di­namikája (Wallerstein, 1974, 1980; Arrighi, 1994) vagy pedig e három együttes hatása (Held et al. 1999) – nem lineáris, hanem hullámokban és spirálisan, „ugrásszerű változásokkal", korszak- vagy minőségi váltások­kal jelentkezik, semmint hogy pusztán folyamatos mennyiségi változás lenne. Korszakokról és periódusokról szól, nem csupán az idő múlásáról. Mi jellemzi korszakunkat? Milyen erők dolgoznak a jelen periódusban?

A legújabb váltás a birodalomelméletek irányába segít megérteni, hogy a globalizációelméletek többségének reményei, fogalmai és feltevései -legalábbis a kilencvenes évek közepéig – igencsak saját koruk termékei voltak. Állításaik erősen túlzottak és lenyűgözők, mivel szerzőik a kor si­kerre ítélt liberális politikusai és favoritjai voltak. A globalizációelmélet volt, szerintem, a közös platform a szabadpiac neoliberális szorgalmazóinak és a civil társadalom politikai liberális szószólóinak együttműködésében (lásd Kalb, 2000). 1989-ben a berlini fal leomlása alkalmat adott e két világtörténelmi küldetés egyesítésére a globalizáció korszakteremtő vízió­jában. Mindkettőt legfőképpen az Egyesült Államok politikája ösztönözte, már a hetvenes évek eleje óta: az emberi jogok előmozdításának helsinki folyamata, valamint a nemzetgazdaságok monetarista és egyúttal liberali­záló reformjának keretében. Ezeket mára egyrészt a nyolcvanas években Latin-Amerikában kipróbált, majd John Williamson által 1990-ben széles körű használatra tömören megfogalmazott washingtoni konszenzus (Williamson, 1990), másrészt az ENSZ kozmopolita emberbarátsága, a Nemzetközi Büntetőbíróság és a nemzetközi civil szervezetek világa testesítik meg.

A fal leomlásának utóhatásaként a liberálisok és neoliberálisok egye­sítették erőiket, hogy közös erőfeszítéssel kialakítsák az idősb Geoge Bush „Új Világrendjét". Ez valódi globalizációs szövetség volt, ami tük­rözte abba vetett hitüket, hogy a liberális kapitalizmuson kívül „más nem játszik". Újraélesztette a felvilágosodás régi reményét, a doux commerce elvét a kereskedelem jótékony hatásáról, mivel azt állította, hogy: 1) ha az árukat az emberek és helyek között szabadon cserélik; 2) akkor a sze­replők mindenütt felismerik majd saját érdekeiket termelőként és fogyasz­tóként is, és érvényre juttatják majd a kollektív érzelmekkel és a felhevült politikával szemben; 3) ezek után átalakulnak „független" és produktív modern „középosztállyá"; 4) akik aztán polgárjogokat követelnek majd, és a hatékonyság mellett a bennfentes érdekek ellen szavaznak; 5) ami majd előmozdítja a kereskedelmet, jólétet, szabadságot és növekedést, ezzel tovább erősítve az emberiség globális egymásrautaltságát (lásd Kalb, 2000, 2002). A liberális globalizációelméletek ezt az isteni kört általánosí­tották az egész világra térben és időben (világtörténelem). Elmagyarázták, hogy a globalizáció miért jó és miért nyerhet mindenki rajta.

Mindkét liberális irányzat szerint a globalizáció okszerű, anonim és többé-kevésbé ellenállhatatlan folyamat. Az idő és tér összenyomása in­dítja be az egész isteni kört, aminek következtében még jobban legyőzik a távolságot. A piacok és az emberi erkölcs kinőtték a nemzetállam és államnemzet ketrecét, ahogy azt a szocialista világ összeomlása bizo­nyította. Végül elérkeztünk a szabad világ civilizációjának küszöbére és útra keltünk a kozmopolita uralom korszaka felé. Ezért a nemzetek feletti kormányzás szerveinek létrehozása a feladat, hogy tovább vezesse ezt a folyamatot. Az így felfogott globalizáció egy igazi nagy narratívát alkotott, ami kiszorította a modernitás nagy narratíváit (liberalizmus, szocializmus, korporatizmus), mivel azok a kapitalista világban a nemzetállam társadal­mi megszervezéséért folyó XIX. és XX. századi harcokon alapultak. Ez lett az új nagy narratíva, épp egy évtizeddel azután, hogy a modernitás nagy narratíváit halottnak nyilvánították a posztmodern filozófusok. A globalizációelmélet a (neo)liberalizmus feltupírozása volt, amit angol­szász hazájából kiindulva globális léptékűre nagyítottak (Kalb, 2000). Épp ezért nagy biztonsággal megjósolhattuk volna, hogy a szocialista, korporatista, imperialista és regionalista alternatívákat – néhányukat a nacionalizmus vagy vallás keretei közt megfogalmazva – a közeljövőben nyíltan fogják ajánlani; és lásd, mára már feljövőben vannak.

A globalisták rámutathatnának a kozmopolita kormányzást aládúcoló nemzetközi intézmények egyre bővülő sorára, kezdve a Valutaalappal, a Világbankkal, az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény­nyel (GATT) és a Világkereskedelmi Szervezettel (WTO) a gazdaság területén, egészen az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságáig (UNHCR), a Nemzetközi Büntetőbíróságig és más szervezetekig a nemzetközi és emberi jogok területén. Mindegyikük médiajelenléte és hatásköre is növekedett a kilencvenes években. A globalisták szintén a zászlajuk alatt tudhatnák a nemzetközi együttműködés intézményeit, mint a G8 találkozók, a NATO, a NAFTA, az Európai Unió, az APEC, az ASEAN és más regionális fórumok, melyek arra törekednek, hogy a politikai és törvényhozási koordinációt a nemzetállami szint fölé emeljék. Ráadásul a globalisták elénk tárhatnák, hogy a világpolitika csúcsszintje alatt is létrejött a szakmai koordináció sűrű szövete, mint például a kábítószerek, technikai szabványok, egészségügy, telekommunikáció, halászat, turiz­mus, légi közlekedés, bankfelügyelet, atomenergia, biztosítás, könyvelés stb. területén. Ennek eredményeképp míg a kilencvenes évek közepén évente csak két-három konferenciát tartottak, addig az évtized végére több mint 4000-et (Held – MacGrew, 2002: 19.). A XX. század kezdetén 37 nemzetközi kormányközi szervezet volt, ami 2000-re 6743-ra nőtt (uo.).

A politikai liberálisok emellett büszkén emelhetnék ki a nem kormány­zati szervezetek (NGO) globális civil társadalmának gyors növekedését, mely szervezetek környezetvédelemi, emberiességi, igazságszolgáltatási, társadalmi és nemi szerepekkel összefüggő kérdések specializált szó­szólói. Emellett néhányszor sikeresen mozgósítottak globális és nemzeti elképzelések megváltoztatására, mint például a nemzetközi kampány a taposóaknák betiltására, a Greenpeace akciói a Shell ellen, a Human Rights Watch, az Amnesty International, a Transparency International, az Orvosok Határok Nélkül (MSF) és újabban a Jubilee 2000, melynek sike­rült a legszegényebb országok adósságelengedésének kérdését a G8, illetve a Világbank napirendjére vetetnie. Ezek a példák azt mutatták, hogy a civil társadalom akcióinak megvan a lehetőségük arra, hogy valóban befolyásolják a globális magas politikát és a zárt ajtók mögötti szakértői tárgyalásokat, egész addig is elmenve, hogy kierőszakolják a Világbank állandó Vizsgálóbizottságának megalakítását (lásd például O'Brien et al. 2000; Khagram, 2002, 2004; Smith, 2002). Továbbá demonstrálták, hogy a kozmopolita kormányzás valós és képes saját demokratizálására. Akcióik a hivatalos intézményeket többek között arra kényszerítették, hogy nyilvánossá tegyék eljárásaikat, bizonyítva ezzel, hogy valójában elszámoltathatók az állampolgárok világtársadalma előtt. A nemzetközi civil szervezetek száma 2000-re több mint 47 ezerre nőtt (Held-MacGrew, 2002: 18.). A globális civil társadalom szereplőinek e sűrű hálózata, különösen az emberi jogok, feminizmus és környezetvédelem területén működőké, bizonyította leginkább a globális öntudatot, az emberi lények egymásrautaltságának felismerését a világban, amit Giddens (1995), Falk (2000), Held (1995), Káldor (2003) és mások a folyamat mozgatórugója­ként és a kulturális globalizáció fokmérőjeként azonosítottak.

Van a szerzőknek egy szociáldemokratább csoportja, mint Castells (1986, 1996), Reich (1991) és Sassen (1991, 1998), akik részben erő­sítették, részben gyengítették a globalizmus ügyét. Eredményeik a Nyu­gat iparvesztésének társadalmi következményeit vizsgáló, nyolcvanas években végzett kutatásaikból származnak, melyek mindig kiemelik a globalizálódó gazdaság által generált társadalmi és területi kirekesztő tendenciákat. Azonban ezzel egyidejűleg igazolva látják a globalisták alapállítását, mely szerint a nyolcvanas és kilencvenes években piac- és technológiavezérelt átmenet zajlik a helyek teréből (space of places) a folyamatok terébe (space of flows). A fizikai hely egyre kevésbé számít, állítják, azonban a globális hálózatokba való beágyazódás egyre inkább. Reich, Castells és mások szerint a nemzetgazdaságok mára nagyrészt Akciók, a társadalmi csoportok és fizikai helyek sorsa már piacképes szaktudásuktól, valamint a globális termelés és csere hálózatába való logikus beágyazódásuktól vagy kirekesztettségüktől függ. E folyamat során a nemzetközi multinacionális (nemzetközi) vállalatok átalakultak transznacionális (nemzetek feletti) vállalatokká, melyek termelési és marketingterüket a termelékenység, hozzáadott érték és vásárlóerő globális kritériumai alapján határozzák meg. A gazdasági és politikai hatalom, szerintük ennek következtében, mára lényegét tekintve szétvált. Érvrendszerükből következően megállapították, hogy a vállalati mono­póliumok elvesztették tartósságukat. Ez egyfelől veszélyt jelentett a régi kedvezményezettek számára, legelőször is a centrum-országok férfi fizi­kai munkásaira nézve, másfelől esélyt a kívülállók számára, elsősorban a nők részére – Északon és Délen egyaránt. A fő mondanivaló az volt, hogy a globális piac meglepően nyílt és dinamikus tereppé vált, amely mindenki számára elérhető, ha piacképes szaktudást szerzett a mumbai és írországi szoftverfejlesztőktől, Sáo Paulo és Szöul vasmunkásaiig, Szencsen, Monterrey vagy Manila munkásnőiig. így bízhatunk az okta­tás- és a piactámogató politikákban, hogy segítenek megakadályozni a társadalmi kirekesztődést.

A globalisták szintén rámutattak, hogy a külkereskedelem a hetvenes évek óta sokkal gyorsabban nőtt, mint a termelés. Még ennél is fonto-sabb, hogy a külföldi közvetlen tőkebefektetések hatalmas mértékben fellendültek a nyolcvanas évek elejétől fogva, ami tovább gyorsult a kilencvenes években (egészen 1997-ig). A portfólió-befektetések^c , rövid­távú hitelek és a devizatranzakciók megtöbbszöröződtek és korábban nem látott történelmi csúcsokat értek el. Irdatlan mennyiségű tőkefelesleg állt rendelkezésre, amit részben a transznacionális vállalatok, részben nyugdíj- és befektetési alapok, valamint biztosítótársaságok termeltek, továbbá részben az új pénzügyi intézmények, mint a fedezeti alapok (hedge fund) és a származékos ügyletek (derivatives). Az olyan világvá­rosok, mint London, New York, Tokió, Párizs és Frankfurt (Sassen, 1990) szárnyaló tőzsdéin és a feltörekvő gazdaságokhoz vezető regionális kapcsolataikon keresztül – mely országok mindegyike tőzsdét nyitott ebben az évtizedben – ezek a mozgékony tőkék újrahasznosultak a gyors értékesülés reményében. Ilyet gyakran találtak Délkelet-Ázsia, Kína, Mexikó, Brazília vagy Közép-Európa gyorsan növekvő exportövezetei­ben. A tőke egy részét a centrum és a periféria liberalizáló országainak privatizált iparágaiba és közműveibe fektették, ami az első években olyan mértékű új befektetéseket eredményezett e cégekbe, melyek az eladósodott országok számára különben elérhetetlenek voltak. Más része olyan államok kötvényeibe vándorolt, melyekben a pénzügyi elit megbízott ismét mind a centrumban, mind a periférián.

Az efféle számokból arra következtettek, hogy a világpiacokhoz való hozzáférés korábban nem látott szinteket elérve egyre demokratikusab-bá vált. Úgy tűnt, a tőke most mindnyájunk számára fial, bár lehet, hogy a régi kedvezményezetteknek kevésbé (a globalistákat többnyire nem nagyon hatotta meg a „búcsú a munkásosztálytól"). Ez képessé tette a korábban harmadik világnak nevezett területeket arra, hogy ne kizárólag terménykivitelből (tea, kávé, gumi stb.) szerezzék jövedelmüket, hanem exportvezérelt iparosítással is. Ami nem csak munkaintenzív feldolgo­zóipar lehet, pl. textilipar, cipőgyártás vagy ruhaipar. Dél-Koreát az ipari konglomerátumok bámulatos példája jellemzi, mint például a Daewoo, amely fejest ugrott az autógyártás és elektronika high-tech világába, vagy a Hyundai, amely kevesebb mint egy évtizeden belül szerszámgyártóból átalakult egy a felvonóktól a laptopokig mindent gyártó vállalattá. Ezek a látványos trendek, együtt a növekvő jövedelmek, valamint a Világbank, a Valutaalap és magánhitelezők által segített infrastruktúra-befektetések kombinációjával, egész körzeteket emeltek fel a világ elitgazdaságainak jól megrostált klubjába. „A kilencvenes évek végére – írja Held és MacGrew az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) adataira hivatkozva – a világ feldolgozó-ipari munkahelyeinek majdnem fele a fejlődő országokba tele­pült, miközben a fejlődő országok fejlettekbe irányuló kivitelének több mint 60%-a feldolgozó-ipari termék, ami tizenkétszeres növekmény kevesebb mint négy évtizeden belül." (Held-MacGrew, 2002: 52.)

A korai globalizációelmélet a demokrácia, a civil társadalom és a sza­bad piacok (mindenben a kommunizmus ellentéte) reményteli konvergen­ciáját hirdette, ami a világcivilizáció és kozmopolita uralom szükséges előfeltétele. Politikai platformként szolgált, lehetővé téve a szabadpiaci liberálisok és politikai liberálisok erőinek összefogását, ami segített egy egész világtörténelmi korszak létrehozásában rögtön a szocializmus összeomlásának utóhatásaként. Azonban elkápráztatta a végső liberális egyensúly ígérete, hogy mindenki számára hasznot hozhat a XX. század utolsó éveiben.

De a század utolsó évtizede korántsem volt stabil. Ez jelentős rész­ben magának a globális kormányzás liberális paradigmájának volt köszönhető, mivel ez kölcsönhatásba került és szembeszállt a korábbi társadalmi és területi struktúrákkal, és nekilátott átalakítani az egész világnépesség megélhetésének alapjait. Ennek következtében a kilenc­venes évek közepétől fogva a politikai liberálisok és a piaci liberálisok útjai kezdtek elválni. Castells, Sassen, Reich és mások – állandó kritikai mellékáramként – továbbra is hangsúlyozták a társadalmi és területi egyenlőtlenségeket (az alaposabb kifejtést lásd alább). Azonban 1996 után a Világbank éves jelentései a világ fejlődéséről (World Development Reports) nyíltan olyan figyelmeztetéseket kezdtek adni, hogy a piacok önmagukban nem elégségesek intézmények kiépítéséhez és a civil társadalom működéséhez, valamint kezdtek figyelmet fordítani az állam állapotára és karbantartására a globalizálódó világban (Világbank, 1997). Az évtized végén a kutatók és igazgatók közti nyílt ellentétek légkörében (Wade, 2001a, 2001b) a Világbank jelentései beszámoltak a tömeges nyomorról és a helyi korrupcióról (Világbank, 2000). A politikai liberálisok és az „új institucionalisták" kezdtek fokozott befektetéseket követelni a „jó kormányzásba", a civil társadalomba, az oktatásba és egészségügybe, miközben kisebb jelentőséget tulajdonítottak a washingtoni konszen­zus klasszikus feltételrendszerét alkotó bölcs tanácsoknak, úgymint a privatizációnak, stabilizációnak és liberalizációnak (például Stiglitz, 2003). A „sorrendiség" a politika kulcsfogalmává vált, ami az átmeneti társadalmak piacosítási rohamát kívánta lelassítani. Súlyos kétségek­nek adott hangot a gazdasági liberalizációt, demokráciát, növekedést és méltányosságot állítólag összekötő láncolatot illetően (lásd még ILO, 2004). A politikai liberálisok, mint Beck (1997) és Held (1995), elkezdték megkülönböztetni a globalizáció fogalmát (jó dolog: művelt civil társada­lom) a globalizmustól (rossz dolog: a vállalatok globalizációja). Benjamin Barber (1996) és mások kifejtették, hogy a globalizáló tőke MacVilágja azzal fenyeget, hogy mindenütt kitermeli a vallások és abszolút értékek dzsihádját, ahol a civil társadalmat elhanyagolják, ahogy az meg is tör­tént. Michael Hart azt a következtetést vonta le, hogy a tőke működési szférájának kiterjedése a „posztcivil társadalmon" kívül semmi mást nem hozott létre (Hardt, 1995).

A posztszocialista társadalmak átalakításának következményei, ami állítólag a globalista paradigma legfőbb próbája, mindenütt kiábrándítóak és gyakran egyszerűen csak bűntények. A katasztrófát Boszniában és Ruandában nem akadályozta meg a humanista kozmopolitizmus, miköz­ben újabbakat indított útjára Kongóban és Kelet-Timorban. A gazdagok és szegények egyre jobban szembeötlő polarizációja az országokon belül és az országok között (lásd alább), továbbá a közjavak degradálódása az oktatástól a környezetig – különösképp a volt szocialista világban és Afrikában – kiáltó ellentétben állt a helyi komprádor burzsoázia és a transznacionális osztály gazdagságával, Északon és Délen egyaránt.

A politikai liberálisok fokozatosan kiábrándultak a globalista szövet­ségben kötött alkujukból. Az európai harmadikutas szociáldemokraták a kilencvenes évek közepe óta kiszorították a konzervatív kormányokat és intellektuális avant garde-juk most több civil társadalmat szorgalmazott a szabadpiaci liberálisokkal kötött alkuban, épp ahogy Clintonék tették az Egyesült Államokban. De a civil társadalom fogalma túl képlékeny, túl elmosódott volt, valamint a gyakorlatban túl elitista ahhoz, hogy az elemzésekhez és cselekvéshez útmutatást adjon, amint az például Giddens politikai írásaiból is kitűnik (1995, 1998, 1999). Szellemi szár­mazása túl erősen liberális gyökerű volt, és megfertőzte a piacok és a demokrácia a nép felszabadítását célzó összenövésének 1848 előtti hite.¹ Mindezek ellenére a növekvő véleményeltérések és a globalizmus isteni köre jóslatainak nyilvánvaló fizikai cáfolatai egyaránt feljövőben voltak a kilencvenes évek közepe után.

2. Szkeptikusok és realisták

A kritikát egyrészről politikai gazdaságtani és szociálpolitikai kutatók, másrészről antropológusok fogalmazták meg és szolgáltattak bizonyí­tékokat hozzá, a vitát pedig történelmi, térbeli, intézményi, hatalmi és egyenlőtlenségi kérdésekkel élezték. Mindez fokozódó intellektuális és politikai küzdelem közepette zajlott. A kilencvenes évek közepén a neoliberális reformok elleni első franciaországi tiltakozáshullám Pierre Bourdieu és munkatársai kulturális szociológiájának radikalizálódását váltotta ki Franciaországban és másutt is, ami nagy lendületet adott az par excellence antiglobalista folyóiratnak, a Le Monde Diplomatique-nak. Ezek a párizsi körök együttműködést kerestek a latin-amerikai aktivisták­kal és lefektették a későbbi – az 1999-ben „hirtelen" keletkezett (Fisher-Ponniah, 2003; Sen et al., 2004) – Szociális Világfórum és antiglobalista mozgalom (vagy Igazságos Világot Mozgalom) szellemi alapjainak egyes részeit. Az érdeklődés nagy hulláma szintén elérte a történeti politikai gazdaságtant művelő osztrák-magyar emigráns, Polányi Károly munkáit, amit többek között a konzervatív, közfigyelemben álló filozófus, John Gray (1998) tanulmányozott Londonban, valamint néhány baloldali szerző, beleértve Giovanni Arrighit (1994), akinek figyelemre méltó mun­kája a kilencvenes évek elején új és termékenyítő módon kötötte össze Braudel, Wallerstein és Polányi gondolatait, és ezzel előrevetítette az ezredforduló vitáinak fő témáit. Munkája felvetette, hogy a globalizáció meglehet, legfőképp a piacok korszakos kiterjesztését jelenti a centrum kapitalista gazdaságai által dominált központosított transznacionális in­tézményeken keresztül, mint ahogy azt Polányi leírta a XIX. századi és korai XX. századi brit védnökség alatt működő világrendszer esetében. A fokozódó küzdelem során (lásd alább) az új „reformista" tudományos irodalom két fő utat talált a globalista liberalizmus kritikájára. Mindkettő institucionalista nézőpontból fogalmazódott meg; az egyik inkább egy strukturalista változat, a másik inkább a résztvevőkre összpontosít. Az előbbit az „útfüggőség", az utóbbit a „hibriditás", majd kissé később a „helyteremtés" (placemaking)^d fogalma köré építették.

A strukturalista institucionalisták szkeptikusak voltak a liberálisan individualista és nyílt globális tér valóságban történő kifejlődésével kapcsolatban, melyben a folyamatosan jelen lévő folyamatok a „tényező­költségek" kiegyenlítődéséhez a helyi-nemzeti intézményi sajátosságok Geichschaltung^e -jához, valamint globális integrációhoz vezetnek. Például Hirst és Thompson (1996, 2000) kimutatta, hogy a tényleges árukeres­kedelem még mindig kevésbé volt nemzetközi, mint a XIX. század végi Nagy-Britanniára épülő gazdaságban. A „valódi" gazdaság, kimutatásaik szerint, inkább regionalizálódik, mint globalizálódik, a nemzeti gazdasá­gok három regionális csoportosulása emelkedik ki: az EU, az USA/Nafta és Kelet-Ázsia nagy triádja^f (lásd még Mittelman, 2000). Rámutattak, hogy az összes tranzakció nagyjából kétharmada e régiós csoportosulá­sokon belül maradt. Ezek a belső tranzakciók „beágyazódtak" (Polányi) a helyi intézmények szövetébe a munkaerőpiacon, a lakásviszonyok­ban, az oktatásban, a jogban, a bizalmi és ismeretségi hálózatokban stb. stb., melyek végül mind az államok által szervezett, többé-kevésbé közintézményi örökséghez kötődnek. Ebből az következett, hogy a valós gazdasági növekedés elsősorban nem az áramlások globális térben tör­ténő felszabadításától, hanem a termelői kultúra alapjának fenntartásától függ. Az ilyen termelői kultúráknak számos változata van, többek között a kelet-ázsiai fejlesztő államok, a kontinentális Európa jóléti államai és az angolszász liberális és tőzsdére alapozott rendszerei. Nincs értelme az egyik változatot mint az egyedüli értelmeset ráerőltetni a többire (Dore, 2000). Hasonlóan Amsden (1992, 2003), Weiss (1998, 2003), Wade (2004) és más történész institucionalisták a kelet-ázsiai államokkal kap­csolatban kiemelték az állami cselekvés központi szerepét a gazdaságok sikeres exportteljesítményre való felkészítésében. így Kelet-Ázsia egyér­telműen cáfolta a globalisták által ajánlott liberális utat az exportbevételek növelésére. Nem a sokkterápiás nyitás, hanem a türelmes és óvatosan vezetett integráció volt a levonható tanulság. Hirst és Thompson érveit alátámasztotta a megújult polányista érdeklődés az intézményi és tár­sadalmi gazdaságtan iránt, többnyire átdolgozták a beágyazódottság korábbi elgondolását, valamint a hozzá kapcsolódó hálózat és bizalom elképzeléseit (friss összefoglalókért lásd Gudeman, 2001; Guillen, 2002; Narotzky, 1997; Smelser-Swedberg, 1995; Swedberg, 2003).

Hirst és Thompson jó meglátással a figyelemet a globális áramlások és az államok állítólagos ellentétéről a regionális államcsoportosulások felé fordította, melyek a valóságban létrehozták és helyhez kötötték az ilyen áramlások túlnyomó többségét (lásd még Kalb, 2000). Ez hirtelen kihúzta a globalisták érvrendszerének fullánkját, két okból is. Először, az államok azonnal elvesztették az ellenség becstelen szerepét. Épp ellenkezőleg, az állami struktúrák a munka- és fogyasztási kultúra garanciájává és a sikeres nemzetközi integráció szervezőivé léptek elő (lásd még Milward, 1999). Másodszor, megmutatta, hogy a világ vérkeringését biztosító nagy múltú országok határai túloldalán lévő gazdaságok gyorsan integrálód­nak az Egyesült Államok, Japán és Európa centrum-gazdaságaiba. Ez a „globális" gazdaság térbeli terjedésére drámaian más becslést adott: az exportvezérelt feldolgozóipar a kevésbé fejlett országok közül csak a kiválasztott kevesekben indult fejlődésnek, többnyire azokban, amelyek közel voltak a centrum-gazdaságok hátsó udvarához, mint például Me­xikó északi tagállamai, Dél-Korea, Tajvan, Thaiföld és Malajzia, a Cseh Köztársaság vagy Nyugat-Magyarország. A kevésbé fejlettek maradéka a feldolgozóiparba irányuló közvetlen külföldi tőkebefektetésekből nagy­részt kimaradt, sokkal inkább, mint ahogy az a klasszikus imperializmus időszakában előfordult (Hoogvelt, 2001).

Ahelyett, hogy dicsőítő ódákat zengtek volna, Hirst és Thompson kimutatták, hogy a nemzetközi piacok nem teszik meg azt, amit állítólag tenniük kéne. Ennek oka a piaci kudarc, amit az állami beavatkozás, intézményépítés, nemzetközi és nemzeti újraelosztás és az állam aktív szerepének hiánya okoz. Ennek következtében nagy területek és né­pesség záródik ki Észak és Nyugat piacairól. Az institucionalistáknak így sikerült a globalisták érvrendszerét a feje tetejére állítani. Ebben a piaci kudarc volt legfőbb eszközük – a klasszikus érv, amit Keynes a közgazdaságtan „földalatti hagyományának" nevezett (lásd például Baker-Epstein-Pollin, 1999).

A piaci kudarc érvrendszere megmutatta, hogy miért maradnak ki egész területek és népcsoportok a fejlett gazdaságok keringésrendsze­rébe való integráció potenciális nyereségeiből, a globális árulánc- (vagy értéklánc-) elemzés pedig megmagyarázta, hogy a kevésbé fejlett or­szágok azon termelői, akik ténylegesen integrálódtak, ennek ellenére miért is pauperizálódnak. Ezek az elemzők (pl. Gereffi-Korzeniewicz, 1994; Haugerud et al., 2000; Kaplinsky, 2000; Kaplinsky et al., 2002) vitatták a globális piacosítás elképzelését a leszivárgásról, kimutatva azt, hogy a piacok nem anonim rejtett kézként, hanem a háló csomópontjai közt strukturált hatalmi kapcsolatokként működnek, melyben a gyengék gyakorlatilag képtelenek javítani az erősekkel szembeni helyzetüket. Miközben a design, a kutatás és a fejlesztés, valamint a marketing funk­ciói az Észak kezében maradnak, addig a Dél termelői nagyon nehezen léphetnek feljebb a hozzáadottérték-láncon, és úgy tűnik, könnyen hoz­záférhető, alacsony képzettséget igénylő és alacsony értékű munkára ítéltettek. Ez nemcsak az egyszerű termények előállítására, de a feldol­gozóiparra és a nagy külföldi közvetlen befektetésekre (FDI) is igaz. Kína és Dél-Ázsia a nyolcvanas évek közepétől felgyorsuló integrálódása az Észak hálózataiba hatalmas méretűre duzzasztotta a képzetlen és köze­pesen képzett munkaerő kínálatát. Ez erősödő bércsökkentési nyomást eredményezett a szubszaharai és részben a dél-amerikai munkások és cégek közt, illetve a munkaerő elnőiesítését eredményezte (a társadalmi nemeket illetően lásd Mills, 2003). A következményeket a piacosítás önmagában nem igazán magyarázta, a láncban elfoglalt hely, az osz­tálykapcsolatok és a világgazdaságba beágyazott regionális rendszerek útfüggősége viszont igen.

A piacnyitás már más fényben tűnt fel: a leszivárgás elősegítése helyett, a munka tartalékseregének állandó bővítésével, inkább a felfelé mutató pályagörbék blokkolását szolgálta. Kiderült, hogy inkább a monopolista ellenőrzés hatóereje, mint a demokratikus részvételé. Lehetővé tette a kapitalisták számára, hogy a szerkezetből fakadóan lenyomva tartsák a béreket a feldolgozóiparban. A mexikói Tijuana maquiladorasait^g a kínai termelők legyőzték a versenyben (lásd Financial Times, 2003. július 1.), a brazil és kolumbiai kávétermelőket kiszorították a még olcsóbb vietna­miak. Az áruláncok elemzéséből arra lehetett következtetni, hogy csak a közös fellépés és az állami beavatkozás segíthet a régióknak abban, hogy feljebb léphessenek a magasabb hozzáadott értékű termelésbe. Továbbá csak ezek bizonyultak eredményesnek a fokozott női és gene­rációs kizsákmányolás ellen – ismét egy klasszikus munkáspárti érv.

Az Észak és Nyugat szociálpolitikáját, illetve a szegénységet kutatók szintén kiemelték az útfüggőséget és a közösségi döntéseket. Saskia Sassen a centrum globális városait kutatva megvédte azt az álláspon­tot, hogy az ipari jóléti társadalmakból a szolgáltató-ipari növekedésre alapozott neoliberális városi gazdaságokba való átmenet új társadalmi polarizációt gerjeszt az Észak nagyvárosaiban (Sassen, 1991; 1998). E megosztottság már nem a tulajdonban és termelésben gyökerező, a tulajdonosokat a munkásoktól elválasztó klasszikus osztálykülönbség, hanem annál reménytelenebb: az élesen elhatárolt darabokra törő mun­kaerőpiac különálló csoportjai közt feszül. Egyik oldala a jól fizetett, ma­gasan képzett, „fehér" és szabályos munkavállalók csoportja a termelő­szolgáltató szektorban (pénzügyek, ingatlan, biztosítás, high-tech), másik oldala pedig a bizonytalan, szabálytalan, „színes", alacsony képzettségű munkavállalók tömege a fogyasztói szolgáltatásokban. Köztük kisszámú elszigetelt középosztály és önkizsákmányoló lumpenproletariátus foglal helyet – ezt jósolta Sassen az Észak városi övezetei számára (egy korai megfogalmazásért lásd Castells, 1986).

A kilencvenes évek közepén induló városi és regionális kutatások özöne azonban nem egészen igazolta e jóslatot. A köz- és magánintéz­mények nagyrészt megmagyarázták az ettől való eltéréseket. Először, a különböző regionális utak és iparosítási rendszerek különbözően reagáltak a fosztfordista-posztindusztriális átmenetre. Az inkább szak­tudás alapú rendszerek például Németországban és Japánban képesek voltak a magasabb hozzáadott érték irányába elmozdulni azzal, hogy folyamatosan átképezték a munkavállalókat (lásd például Dore, 2000). A tömegtermelés üzemeit, melyek inkább a liberális rendszerekre voltak jellemzőek Nagy-Britanniában és az Egyesült Államok ipari övezeteiben, tőkekivonás, ipartalanítás és közösségi lepusztulás sújtotta.

Másodszor, a társadalmi következményeket a korábbi szociálpolitikai rendszerek nagyban módosították, amiről Sassen eredeti okfejtése csaknem teljesen megfeledkezett. A széleskörűen kiépült jóléti államok e tekintetben sokkal jobb teljesítményt nyújtottak, mint a liberális államok, és a Sassen által megjósolt marginalizáció inkább kivételes esetnek számított, mint szabálynak. A leghatékonyabb európai jóléti államok­nak sikerült megakadályozni, hogy a munkával bírók közt előretörjön a szegénység, mivel fenntartották a kollektív munkaerő-piaci előírásokat, és közben változatos megoldásokat kerestek arra, hogy az alacsony fizetésűeknek a munkanélküliség ne legyen vonzó alternatíva. Esping Andersen munkái (1999; 2002) kiemelték, hogy a „harmadikutas" szoci­áldemokraták Svédországban, Dániában, Finnországban, Hollandiában és Ausztriában megtalálták a módját annak, hogy miként mozgósítsák a közpolitikát munkahelyteremtő rendszerek létrehozására és a nemzeti költségvetés rendbetételére. Európának mint egésznek az útja cáfolja a globalista okfejtést, hiszen az európai piacok integrációját a szociális színvonal emelkedő kiegyenlítődésével kombinálta.

A fejlődés neoliberális felfogás szerinti egyirányú útjával szemben a főleg európai társadalompolitikai rendszereket vizsgáló kutatás továbbra is a globális integráció következményeinek útfüggőségét támasztotta alá. Ebben a vonatkozásban az útfüggőség azt jelenti, hogy a következmé­nyek mindig a korábbi intézményi és kormányzási örökség közvetítésével alakultak ki. E munkák kimutatták, hogy az állam nagyon is számít. Ez azt is maga után vonja, hogy a jogokért folytatott korábbi küzdelem és az annak eredményeit időben megtartó erőegyensúly hatással van a társadalmi változások következő fordulójára (Kalb, 2003). Tehát számít a helyszín, és így (ismét) a kultúra is.

Az antropológusok, akik inkább a résztvevőkre figyelnek, lerombolták a globális civil öntudat terjedésébe és az egységes világba vetett kozmopo­lita illúziókat. Például Appadurai (1996) megkülönböztette a folyamatok öt elkülönült formáját (a technológiai, pénzügyi, ideológiai, média- és etno-szálat). A folyamatok nem egyformák, állította, és adott helyi megjelenésük az érkezésük kombinációjától függ, ami egyáltalán nem mutat mindenütt egységes képet. Hasonló megfontolásból hangsúlyoztam (Kalb, 2002), hogy a Dél és Kelet sokkal inkább szoftvert kapott, mint hardvert. A közös­ségi infrastruktúra lecsupaszítása, a megfelelőt közelről sem elérő jöve­delmek és növekvő egyenlőtlenségek mellett a hardver nélküli szoftver a globalista ajánlat gyakorlati célokra való használhatóságát az áruk virtuális képzetére korlátozta, egy fantáziavilágra, mely a személyes gyarapodás illúzióját keltette, és nem adott eszközöket a gyakorlati megerősödésre. Comaroffék (2001), Verdery (1996) és Humphrey (2002) hasonló módon azt állították, hogy a neoliberális piac – melynek szereplői nem a terme­lésben, hanem az elvont és zavaros módszerekkel megvalósítható ezred­fordulós vagyongyarapítás közös fantáziáiban cselekednek – a nép közeli „okkult gazdaság" burjánzásához vezettek. E gazdaság a kábítószereket, a harci és látványsportokat, a bűnözést, a szerencse- és pilótajátékokat, valamint egyéb látszólagos eredményeket felmutató rituálékat és a kaszinókapitalizmus „üss és fuss" módszereit állítja középpontba. Több szerző szintén felfigyelt az erősen mediatizált, rituális, „fizetős" vallások feltörésére; egyes pünkösdi-karizmatikus egyházakra például – különö­sen Afrikában, Kelet-Ázsiában és Latin-Amerikában -, melyek az e világi pénzügyi sikert jobban áhítják, mint a túlvilági üdvözülést.

A fogyasztás ilyen illúzióit erősen (társadalmi) nemekre szabták és életkor-specifikus csáberőt is bevetettek. Ez magával vonta az ellen-narratívák előretörését, melyek a nacionalizmus, lokálpatriotizmus, vallás és hagyomány köré szerveződtek (Kalb, 2002) és gyakran férfisoviniszta, paternalista hitvilággal társultak. Ezek a reaktív narratívák segédkeztek később létrehozni a – Bayart (1993) nyomán Geschiere és Meyer (1998) által – kulturális zárásnak nevezett jelenséget, amit Zizek korábban a kelet-európai átmenettel kapcsolatban már a kulturális szuperego visz-szatéréseként azonosított (Zizek, 1990). Geschiere felfigyelt a mágikus vádak és az okkult megjelenésének növekvő gyakoriságára Afrikában és Kínában azzal párhuzamosan, ahogy a nyilvánvaló egyenlőtlenség növekedett a globális fogyasztás bőségszarujából ömlő javakhoz való hozzájutásban. Verdery (1996) és Tismaneanu (1998) írta le a szovjet összeomlás és a jugoszláv háborúk nyomán felbukkanó és terjedő paranoid fantáziákat, mítoszokat, összeesküvés-elméleteket, „választott traumákat" és más közkedvelt áldozati szerepeket. Ezek újjáéledtek a kelet-ázsiai válság következményeként Indonéziában és Malajziában. Többek között a zsidókat, cigányokat, nyugatiakat, albánokat és kínaiakat vádolták azzal, hogy sötét összeesküvések révén fenyegetik az elképzelt többségi népközösség tisztességét és megélhetését. így aztán a népi identitásokat megnyomorította a végtelen nyitottság és a reaktív, félelem­mel teli bezárkózás dialektikája. Ahelyett, hogy segédkezett volna egy kozmopolita közösségi szféra létrehozásában, a neoliberális globalizáció inkább „kultúravitát" (Stolcke, 1995), „mi és ők"-harcokat, populista para­noiát generált, és heves küzdelmet az általános értelemben vett „helyte­remtésért" (Gupta-Ferguson, 1997a, 1997b; Kalb-Tak, 2005).

A kultúravitát, a „mi és ők"-megosztottságot és a helyteremtés kérdé­sét tovább fokozta a felgyorsuló migráció, melyet a globális piacosítás és a rendszerek összeomlása (egy újabb szorosan kapcsolódó jelenség, lásd alább) hajtott. A kultúráról folyó diszkurzusok gyorsan elmérge­sedtek a kilencvenes években, mind a bevándorló népesség, mind a befogadó közösségek részéről. Ez történt mindenütt, a szegény és a gazdag társadalmakban is. Az országok közti vándorlás nem érintett több embert az 1990-es években, mint a XIX. század végén (Staring, 2000), de az új migráció láthatóan fokozott területi és kulturális határ­védelmet váltott ki.

A kulturális bezárkózás dinamikája, mely a neoliberális globalizáció ellentmondásaiban gyökerezik, további lökést kapott a föld, munka, lak­hatás, oktatás és néha a házassági piac szűkös forrásaiért folyó fokozódó küzdelemtől. Appadurai (1996) és mások szerint a valahová tartozásra való vágy a globális korban erős fantáziákat hozott létre az „otthonról" a definíció szerint nem éppen barátságos befogadó társadalmak di­aszpórában élő csoportjaiban. A képzeletben létező szülőföld gyakran radikálisabban tradicionálissá vált, mint „otthon". Néhány bevándorló csoport transznacionális radikális nacionalista mozgalmakhoz csatlako­zott, melyek gyakran erős tényezővé váltak a hazai politika formálásában például Pakisztánban, Afganisztánban, Indiában, Nigériában, Horvátor­szágban, Észtországban és másutt. A transznacionalizmust általában viszonylag új erőnek tartották, melyet az olcsó kommunikáció és utazás tett lehetővé. Ennek összetett hatásai az „otthon" országaiban magukban foglalták – a diaszpóra megnövekedett aktivitása és finanszírozása miatt fokozódó politikai küzdelmen felül – a hazautalások meredeken emelkedő jelentőségét a segélyekkel szemben, a források eltérítését a beruházá­soktól a presztízsfogyasztás felé, s nemkülönben az „agyelszívást" is (lásd Mazzucato, 2004; Vertovec-Cohen, 1999; Vertovec et al., 2003). A menekült népesség és a polgárháború vagy jogszabályok által elűzött emberek között a diaszpóra-nacionalizmus gyakran a megtisztulásról és áldozatról szőtt erőszakos álmoknak nyitott utat, mint például a hutu és tuszi menekültek közt Közép-Afrikában (Malkii, 1995), a tamilok közt Indiában, Európában és az Egyesült Államokban, és természetesen a palesztinok közt Ciszjordániában, Gázában és Libanonban.

A kulturális özön és bezárkózás nagy ívű játékán, valamint a népes­ség vándorlását és befogadását felügyelő erősödő határvédelmen felül a globális kor az antiliberalizmus egy másik szisztematikus forrásával is jeleskedik, mely a globális piacosításhoz kapcsolódó – alapelvként meghirdetett – demokratikus átmenetből fakad. A demokratizálás „har­madik hulláma" kevésbé volt problémamentes és magától értetődő, mint azt eredetileg gondolták. Ez azonnal nyilvánvalóvá vált, amikor Jugoszlávia felbomlásának drámája kibontakozott. Lengyelországban és a Szovjetunióban a nómenklatúra-elit, beleértve a magasrangú pártfunk­cionáriusokat és a titkosszolgálatok tagjait, úgy döntött, hogy időben és nyereséggel en masse csatlakozik a transznacionális kereskedelem és pénzügyek kiépülő hálózatához, gyakran egyszerűen magánkézbe véve a szocializmus vagyontárgyait (Los-Zybertowicz, 2001; Staniszkis, 1991; Volkov, 2002). A politikai hatalmukat vagyonra és kapcsolati előnyökre váltották. De az olyan összetett szövetségi rendszerben, mint Jugoszlá­via, a bebetonozott regionális elitek úgy védekeztek a demokratikus követelések ellen, hogy kijátszották a nacionalista kártyát (Glenny, 1996). Ezt megkönnyítette a média nagy többsége feletti állami ellenőrzés (Bowen, 1996), mely segített felkavarni a korábbi időszakok kölcsönös mészárlásainak traumatikus emlékeit.

A pénzügyi folyamatok fontos, bár kevésbé ismert szerepet játszottak a liberalizmusellenes mozgósításban. Az entonacionalizmus a nyolcvanas és kilencvenes években a „strukturális kiigazítás" és a Valutaalap által előírt megszorító intézkedések által fenyegetett helyi lakosság mozgósí­tásának egyik módjává vált. Az ilyen globális programok elősegítették a súlyosan eladósodott központi országok szisztematikus delegitimizációját népi osztályaik szemében. A liberalizmusellenes mozgósítást arra hasz­nálták, hogy felsorakoztassák a helyi lakosságot az elsáncolt bürokratikus és katonai elitek mögött, hogy így meghosszabbíthassák uralmukat, és időt nyerjenek az újjászerveződésre, a stratégia források monopolizálá-sára és klientúrájuk paramilitáriszsákmányszerzés- és illegáliskereske­delem-központú megszervezésére. így a globális monetarista kényszer támogatta mind a demokratikus nyitás és az elitek transznacionális piaca felé tett lépések meglódulását – mely során gyengítette az állam felhalmo­zásban betöltött szerepét -, mind pedig ennek ellentétét: az idegengyűlölő bezárkózást, mely az összeomló államok láttán a fasizmus felé hajlik.

A katasztrófához vezető ezen út egyik legkevésbé tárgyalt oka így az a nemzetközi környezet volt, mely igen kevés ösztönzést adott a nem­zeti eliteknek arra, hogy csökkentsék ragaszkodásukat a bürokratikus előnyökhöz (Kalb, 2002). Míg a „nemzetközi közösség" Lengyelország adósságát felére csökkentette, és bőkezű valutaalapi és más pénzeszkö­zöket ajánlott fel az orosz állam reformereinek, továbbá biztosította nekik a csalás és egyéni gazdagodás könnyű lehetőségét a privatizáció során (Wedel, 2001), addig Jugoszlávia szövetségi elitjét sarokba szorították a Valutaalap szabályainak szigorú betartatásával és az amerikai külügy­minisztériummal, amely – James Baker III emlékezetes szavaival – „nem használt strómanokat". A helyszín és a geopolitikában elfoglalt hely ismét igencsak számított, mely az egyik területet a globális átmenet mintapél­dájává változtatta, a másikat pedig mészárszékké válásában támogatta. Ehhez hasonló vészhelyzet alakult ki Indonéziában a kelet-ázsiai vál­ság, a Valutaalap beavatkozása és a Szuharto-klán távozását követelő demokratikus mozgalom részleges sikere nyomán. Indonézia demok­ráciává alakulását ennek következtében a központi állam bénultsága, nacionalista és vallási konfliktusok áradata kísérte, mihelyt a regionális bürokratikus és katonai elit a radikális nacionalista és vallásos csoportok mögé állt, hogy a helyi hatalmat a központtal szemben elbitorolja, állandó szükségállapotot hozzon létre és a népi haragot a kisebbségek, mint bűnbakok, felé terelje. A vallásos-bürokratikus rezsimek Pakisztánban és Szaúd-Arábiában az uralom hasonlóságokat mutató paranoid szabályai szerint működtek, hasonlóan a kilencvenes évek közepi posztszocialista Romániához vagy az 1999 utáni Zimbabwéhoz. Közép-Ázsiát vagy a Kaukázus vidékét egészükben ez a liberalizációellenes szindróma jelle­mezte. így a kilencvenes években egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a globalizációs nyitány felöklendezi saját nem várt akadályait, mivel az elsáncolt elitek liberalizmusellenes népi mozgósításba fognak, felkeltve az erőszak traumatikus emlékeit és a nemzet hanyatlásának félelmét a kíméletlen neoliberális világban.

A strukturalista és szereplőközpontú institucionalisták ilyen és hasonló módon egyszerre rombolták le a globalista nagy narratíva feltételezéseit és oksági összefüggéseit. Ilyen értelemben az útfüggőség, a hibriditás és a helyteremtés leleményes eszközök voltak, melyek egyesítették a világ­rendszer-elméletek („történelmi rendszerek"), a politikai gazdaságtan és a posztmodernizmus legmaradandóbb elemeit egy új, kibontakozóban lévő paradigmában. Ez a paradigma a helyi és globális történelmek történetileg elhelyezett, mozgásban lévő és feltételekhez kötött, bár definíciószerűen erőtérben működő dialektikáját állította a kutatás középpontjába (lásd még Kalb, 1997). Ebben a folyamatban az elkerülhetetlen helyi következmé­nyekkel járó zsarnoki és kényszerítő erejű globális struktúra koncepciója gyorsan elhalt. Az évtized végén a marxista társadalomelmélet-alkotó és néprajztudós Michael Burawoy azt írta: „A globalizáció a globális láncok csomópontjaiban és azok között zajló konfliktusos egyezkedési folyamat terméke" (Burawoy, 2001: 157.), amivel hatásosan kiegyenlítette a makro-és mikroszint közt feltételezett elméleti hierarchiát. James Ferguson (1994) a Világbank tevékenységének Lesotho népi politikájára gyakorolt negatív hatásaival foglakozó munkáját kritizálva így ír: „[a globalizáció] nem egy gépezet, hanem egy saját politikával rendelkező termelési folyamat; nem kevesebb és nem több, mint a globális lánc bármely más csomópontja, igaz, erőforrásai és szervezeti adottságai képessé teszik arra, hogy a láncon lejjebb elhelyezkedő csomópontokat maga alá rendelje." (Burawoy, 2001: 157.) Ennek ellenére „a csomópontokban zajló jelenségek rezonan­ciákat hoznak létre lejjebb a láncon, de feljebb is […], a helyi már nem áll szemben a globálissal, hanem alkotóelemévé válik." (Uo.) A különböző helyzetben lévő szereplők és „szintek" közötti küzdelem és függés felvál­totta a leírásban a globalista gépiességet és teleológiát. A globalizációt egyre gyakrabban nem az élet egyik természetes jelenségeként, hanem mantraként ábrázolták, egy olyan ideológiaként, mely a létrejöttéhez szük­séges körülmények misztifikálására törekszik, és elfedi a mindig jelen lévő közösségi választási és helyi cselekvési lehetőségeket.

Azonban, visszatekintve, minden eredeti módszertani eredmény és kulcsfontosságú politikai meglátás ellenére a piaci liberalizmus elleni institucionalista fellépést komolyan túlbecsülték, mivel nem vették észre, hogy a valóságban a globális piacosítás hogyan alakítja át – kívülről és belülről is – a helyi intézményi struktúrákat. A kelet-ázsiai válság azonnal súlyos eladósodási hullámot indított azon országok körében, melyek korábban példa nélküli gazdasági növekedést produkáltak egy egész nemzedék számára, és egyedüli példái voltak annak, hogy hogyan le­het kiemelkedni a harmadik világ szörnyű helyzetéből. A válság a helyi pénzek és banki megtakarítások nagyarányú kényszerleértékeléséhez vezetett, miközben megnyitotta az utat a nyugati tőke előtt a családi ezüst jelentős részének felvásárlásához, és kierőszakolta a belső kormányzási struktúrák megnyitását. Oroszország „elveszett" az 1998-as rubelválság után és „nem került vissza" többé a Nyugat liberális demokráciáinak trezorjába. Argentína, a washingtoni konszenzus éltanulója, nemsokára összeomlott. Az egymással versengő leértékelések folyamatosan fenye­gették Kelet-Ázsia exportőreit, amit Kína gazdasági térnyerése könyör­telenül fokozott. Miután a tőzsdei lufi kipukkadt, a dollár gyors esésnek indult és kezdte elveszíteni globális fogyasztói referencia és mentsvár szerepét, ami gazdasági krízist okozott Európában és Ázsiában. A neo­liberális világrendszer ellentmondásai így könyörtelenül megmutatkoztak és a helyi intézmények aktív jelenléte ellenére is fájdalmas következmé­nyekkel jártak a gyakorlatban.

A politikakutatás Európában is nyilvánvalóan túlhangsúlyozta a köz­politika önállóságát. Az amerikai tőzsdei összeomlás nyomán Európa azonnal recesszióba csúszott, a munkanélküliség és a költségvetési hiány újra egyszerre kezdett nőni. Az európai tőzsdék jóval nagyobb értékvesztést szenvedtek, mint a Wall Street. A kontinens harmadikutas szociáldemokratái kezdték elveszteni a választásokat, és láthatóan el­vesztették hitüket az ügyükben. A választóknak igazuk volt: bár a bruttó hazai termék (GDP) mutatói azt jelezték, hogy az európai kormányok valóban fenntartották a jóléti kiadásaik szintjét, a közelebbi vizsgálat feltárta, hogy sok országban kemény fordulat történt a támogatások célcsoportját adó népesség körében, a fiataloktól kezdve az idősekig, a kívülállók és kedvezményezettek között is (Esping Andersen, 2001). A legtöbb államban nőttek a jövedelemkülönbségek a nyolcvanas évek közepe óta és nem tompultak a kilencvenes évek végének fellendülé­se idején sem. A szociális jogok nézetrendszeréből, ami valószínűleg az „európai modell" központi eleme, lassan már csak kozmetikázásra futotta, persze nem azok részéről, akik e jogok „birtokosai" voltak.^h A kézzelfogható eredmények valóban jobbára neoliberálisok voltak. Annak ellenére, hogy a társadalmi kohézió szónoki hagyományaiba öltöztették, be kell látnunk, hogy az Egyesült Államok szegénységi mutatói sokkal magasabbak maradtak, mint az európaiak, és a nagy-britanniaiak is felülmúlják a kontinentális Európa mutatóit.

3. Közbevetés a világ egyenlőtlenségi mutatóiról

A piaci liberálisok és az institucionalisták közötti élénkülő vita a kilencve­nes években végül összekapcsolódott azzal a kérdéssel, hogy a világné­pesség szegénységi küszöb alatt élőinek száma vajon nőtt vagy csökkent a globalizáció politikájának, azaz a piacosítás, privatizáció, liberalizáció és stabilizáció eredményeként? Továbbá hogy mi magyarázza ezt az eredményt? Elégséges volt-e önmagában a piacnyitás a gazdagság „leszivárgására", amiben a piaci liberálisok hittek, vagy szükséges volt az állami beavatkozás és a megnövelt intézményi kapacitás a nagy több­ség javára szolgáló eredmények eléréséhez, amivel az institucionalisták érveltek? A Google internetes keresővel a globalizáció témáira kutatva pillanatnyilag 325 000 olyan írást találunk, melyek közvetlenül foglalkoz­nak e kérdéssel, ami világosan mutatja, hogy a kérdés milyen fontossá vált a globalizálódó államok és transznacionális szereplők legitimációja számára a szélesebb közvélemény szemében.

A Világbank kulcsszerepet vitt ebben a vitában, mivel ez az egyetlen szervezet, mely a nemzeti számlák rendszerétől függetlenül gyűjt jöve­delmi adatokat az egész világra kiterjedően. Ahogy ez várható volt, a kilencvenes évek folyamán a Bank a vitázók küzdőterévé vált (Wade 2001a; Deacon, 1997). Kelet-európai kutatási részlege a módszertani újítások katalizátorává vált, miután az átmeneti országokból toborzott új munkatársai, többek között a horvát Branko Milanovic (1998, 1999), kriti­zálni kezdték a Bank posztszocialista nemzetekre számított szegénységi és egyenlőtlenségi mutatóit – ők kevésbé voltak vérmesek az átmenettel kapcsolatban, mint maga a Bank. A Milanovic által bemutatott tények szerint a világbeli egyenlőtlenség 1988 és 1993 között egyértelműen növekedett.

A kilencvenes évek végére az új felső vezetők, mint James Wolfensohn és George Stiglitz, akiket a Clinton-adminisztráció nevezett ki, a Bankon belül szegénybarátabb vonalat képviseltek. Ezt követően a 2000/2001-es jelentés a világ fejlődéséről, amit Ravi Kanbur vezetésével a világsze­génységről írtak, a megelőző két évtizedben kissé növekvő mélyszegény­ségről és növekvő egyenlőtlenségről számolt be. Az Egyesült Államok pénzügyminisztériumának nem tetszettek a jelentés készülő változatai. Már korábban mozgósított Stiglitz institucionalista befolyásának vissza­szorítására a Bankban, és nyíltan nyomást gyakorolt a jelentés vezető szerzőjére, így ő úgy érezte, hogy le kell mondania még a munka befeje­zése előtt. Stiglitz szintén elhagyta a bankot és bestsellerré váló kritikus könyvet írt a Bank és különösen a Valutaalap rosszul felfogott irányvona­láról (Stiglitz, 2003). A rá következő, 2002-es jelentés a világ fejlődéséről, mely a globalizációval és gazdasági növekedéssel foglalkozott David Dollar (sic!) vezető szerző tollából, tagadta a növekvő egyenlőtlenségről és szegénységről szóló korábbi megállapításokat, és arra törekedett, hogy bemutassa a leszivárgás létezését, különösen azon országok esetében, amelyek megnyitották nemzeti piacaikat és visszaszorították a belső szabályozásukat. De vajon milyen értelmes következtetéseket vonhatunk le a rendelkezésre álló nagy mennyiségű adat alapján?² E témakörben három megállapítást szeretnék tenni.

A 2001-es és 2002-es jelentések a világ fejlődéséről e tekintetben ellentmondanak egymásnak, de nagy biztonsággal állíthatjuk, ahogy Robert Wade (2002) is teszi, hogy a napi egy dollárnál kevesebből élők száma csökken. Miért? Ha a globalizáció – ahogy Polányi láttatná – a piacok ámulatba ejtő kiterjesztése a globális főszereplők által, akkor nem várhatunk mást, mint hogy a világ népessége általában gyakrabban jut készpénzbevételhez. E folyamat magában foglalja a világ parasztságá­nak gyorsuló ütemű átalakítását alkalmi és elő-proletár munkaerővé. A globalizáció kevésbé teoretizált árnyoldala a proletárosodás (lásd még Harvey, 2003). Ez szintén magában foglalja a pénz behatolását a csa­ládi kapcsolatokba, amint a nők és gyermekek szorosabb kapcsolatba kerülnek a piaci bevételekkel. Ekképp a globalizáció nem lehet más ha­tással, mint hogy a háztartások egyre nagyobb hányadát teszi függővé a készpénzjövedelmektől. A készpénzhez jutás szélsőségesen korlátozott lehetőségének ezért csökkennie kell, ha a piacok valóban terjednek.

De ebből sem az a következtetés, hogy az abszolút szegénység csökken, sem az, hogy nő, nem következik. Szigorú értelemben csak a piacokon való növekvő részvételt és a pénzben kapott jövedelmektől való nagyobb függést tapasztaljuk. Ez csak a megélhetés nem-piaci formáinak hanyatlása miatt van így. Hogy a növekvő készpénzjövedelmek vajon lehetővé teszik-e az alapvető szükségletek kielégítését, az egészségügyi­eket is beleértve, még nem tudjuk. A válasz függ a társadalmi kapcsolatok jellegzetességeitől, melyekről az összevont statisztikák nem tudósítanak. Másképpen fogalmazva: az abszolút szegénység végül is inkább arról szól, hogy nincs senkink, minthogy nincs semmink (még akkor is, ha e kettő szorosan összekapcsolódik). A puszta túlélés szempontjából a szegénység mindenekelőtt kapcsolati (mikro-) jelenség. (lásd például Mittelman, 2000)

A relatív szegénységre és társadalmi egyenlőtlenségre nézve, bár vitat­hatóan, ez sokkal kevésbé jellemző. És ehhez kapcsolódik második meg­állapításunk, mely a globalizáció korában a világ növekvő vagy csökkenő egyenlőtlenségéről szóló minden következtetés kiindulópontjául szolgáló tény: csak Kínának (és Kelet-Ázsiának) sikerült az elmúlt évtizedekben a fejlett világgal szembeni jövedelemhátrányát csökkentenie (Wade 2001b, 2002; Wilterdink-Potharst, 2001).³ India stabil maradt, miközben a világ összes többi részében csökkent a népesség jövedelme a Nyugattal szemben, és a Nyugaton belül is nőtt a jövedelmek egyenlőtlensége (Wilterdink, 2000). Mindent összevetve, az adatok az egyenlőtlenségek csekély növekedését vagy, a módszertől függően, a változás hiányát mutatják (Wade, 2002). Kína százmillióinak jövedelemnövekedése ma­gyarázza meg a világegyenlőtlenség egészének relatív stabilitását. A kínaiak nélkül azonban tragédiával állunk szemben.

Ebből három dolog következik: 1) a globalizáció politikájának a külön­böző világrészeken különböző hatásai vannak a gazdasági növekedésre és egyenlőtlenségre. Afrikát, Latin-Amerikát, Kelet-Európát, a Közel-Keletet, Nyugat- és Közép-Ázsiát sokkal inkább negatív hatások érték, mint Kínát vagy Indiát. Tehát: nincsenek a piacosító politikának feltétel nélküli eredményei. Az eredmények függnek a kiindulóponttól, a nemzeti történelemtől, a centrumhoz fűződő viszonytól, ahogy az institucionalisták vagy a világrendszer-elméletek teoretikusai értékelnék. 2) Ott azonban, ahol a washingtoni konszenzus globalizmusát nagy tételben alkalmazták, az egyenlőtlenség drámai módon nőtt, mint Afrika volt gyarmatain és Latin-Amerikában. 3) Kína kulcsszerepe azt sugallja, hogy a magyarázat kiindulópontja nem lehet az, hogy a sikerhez vezető receptet a washing­toni konszenzus mintájára folytatott politikának tulajdonítjuk, mint ahogy azt a Világbank tette 2002. évi jelentésében a világ fejlődéséről – Kína túl független ehhez -, inkább a kínai tengerpart felemelkedésével kell kezdenünk.

A Világbank 2002-2003-as globalizációval és gazdasági növekedéssel foglalkozó jelentésében a könnyebb utat választotta. A kínai termelé­kenység növekedése (mint mindenhol másutt), állítása szerint, szoros korrelációt mutatott a globalizációs intézkedések végrehajtásával, mint amilyen például a külkereskedelem fokozása és az állami szabályozás visszaszorítása. Mint gyakran, a korrelációt később okozati összefüg­gésnek állították be. Egyszerűen átsiklottak azon lényegi pont felett, hogy Kína vajmi kevéssé volt jó példa a neoliberális globalizációs politika folytatására, egyáltalán nem olyan jó, mint Latin-Amerika, Kelet-Európa vagy Afrika országai, melyek alacsony növekedést, néha pedig kifejezett visszaesést produkáltak a megelőző két évtizedben. Kína természetesen egy hatalmas, sohasem gyarmatosított, nem demokratikus birodalom, folytatólagos szocialista örökséggel és merkantilista gazdasággal, amely távol áll attól, hogy teljesen nyitott legyen a világpiac folyamataira. Va­lójában a népi Kína leginkább csak helyreállítja kapcsolatait saját diasz­pórájával egész Ázsiában és Amerikában (Vancouver). A tőkemérlege például – amely teljesen nyitottnak tűnhet, ha csak egy pillantást vetünk a közvetlen külföldi tőkebefektetések (FDI) lenyűgöző számaira – szigorúan kontrollált és leginkább csak a külföldről érkező kínai tőke előtt nyitott. Inkább a távolra nyúló kínai kapitalista hálózatok újracsatlakoztatása a népi Kínához és vice versa az, ami megmagyarázza a kínai tengerpart gazdaságának felemelkedését, mint egy anonim beilleszkedést az elvont világpiacokba, ahogy az a Valutaalap összevont számsorai alapján tűnik. Ha szakpolitikák valamilyen meghatározott együttese magyarázza ezt a folyamatot, akkor azok legkevésbé sem Washington globalista receptjei, hanem inkább a Kínai Kommunista Párt „egy ország – két rendszer" programja.⁴

Végül egy megjegyzés a kínai exportvezérelt iparosítás társadalmi természetéről, a harmadik állításom. Bár az exportvezérelt növekedés segíti a feldolgozó-ipari bérek emelkedését a tengerparti városokban, de az nemcsak a növekvő osztály- és térbeli polarizáción alapul, hanem a nemek és nemzedékek közötti egyenlőtlenségek fokozásán is, ami valójában a nyílt kizsákmányolás növelése. Ezt egyetlen háztartássta­tisztika sem mutatja ki. Kína a családon belüli kizsákmányolás korábbi formáit használja mintául, melyek történelmileg szorosan összefonódtak a ruházati, játék-, textil- és elektronikai iparral (Chan, 2001; Kalb, 1997; Lee, 1998; Sequino, 2000). Ebben a tekintetben Kína hűen tükrözi a globalizáció és az általában vett női emancipáció ellentmondásos és részben perverz kapcsolatát (Freeman, 2000; Mills, 2003). Kína sajátos, a maoizmus-kommunizmust elhagyó útja és ezt követően hibrid módon történő beilleszkedése a világgazdaság speciális szegmensébe ezért nem közvetlen bizonyíték a globalizmus mellett, inkább egyszerűen csak szoros kapcsolat áll fenn exportvezérelt sikere, valamint fokozódó női, illetve nemzedéki kizsákmányolási rendszere között, ami rejtve marad minden világbanki egyenlőtlenségszámítás előtt.

4. A birodalomelmélet

A liberális globalizációelmélet szkeptikus és realista kritikái nagyrészt mezo- és mikroszintű megfigyelésekre alapoztak. Azokban az esetekben, amikor összekötötték eredményeiket a világszintű struktúrákkal, gyakran a felismerhetetlenségig összemosódtak az imperializmussal foglalkozó írások kilencvenes évek végén erőre kapó új hullámával. Amikor az institucionalisták a globális piacosítás politikájának hajtóereje mögött a centrum-országokban lévő kulcsszereplők rendszert alkotó, céltudatos és önérdekű akcióira utaltak, akkor hozzájárultak e nézetek radikalizá-lódásához, melyek kezdtek határozottan eltérni a liberális középtől. A birodalomelmélet teoretikusai feltűntek mind a bal- (többek között Gowan, Harvey, Panitch), mind a jobboldalon (Ferguson). A birodalom kérdésével kapcsolatban két fő téma körvonalazódott: az államhatalom természete és felhasználásának módjai, különösen az Egyesült Államok strukturális erőszakja az új globális birodalom kialakításának formájában; valamint a feltörekvő nemzetek feletti kapitalista osztály szerepe.

Az Igazságos Világot Mozgalom feltűnése Seattle után 1999-ben, a szeptember      támadások, a Bush-adminisztráció eltökélt akciói, az ENSZ, a NATO és az Európai Unió eltökélt megosztása, az Egyesült Államok kontrollálatlan militarizmusa és a befejezetlen háborúk Irakban és Afganisztánban, továbbá a példa nélküli, globálisan összehangolt háborúellenes demonstrációk 2002 tavaszán mind-mind a kilencvenes években Amerika által vezetett globalizációs politika kritikájának radikali-zálódását segítette elő. Ami azonban, és ez fontos, zavaros és kifordított összefüggések mentén történt, aminek a szelleme még mindig kísért az új radikális elméletalkotásban. Az 1989 utáni liberális szövetség fő elveit néhány hónapon belül felülvizsgálták, miután a neoliberális nemzetközi egyeztetéseket alárendelték az Egyesült Államok szelektíven egyoldalú politikájának és militarizmusának. A piacvezérelt szakpolitikákat a biz­tonságvezérelt stratégiák kiszolgálásának segédszerepére fokozták le. A Wall Street vesztett befolyásából, és először a Pentagon, majd később a külügyminisztérium kapott elsőbbséget. A bevándorlási és vízumrend­szereket a világ minden részén megszigorították, és a többségi lakos­ság etnikai nacionalizmusa sok helyütt végül meghirdetett kormányzati politikává vált.

Az Egyesült Államok szeptember 11. után az áldozat szerepével azo­nosult, ami erős protekcionista, biztonsági és az „Amerika mindenekelőtt" mániához vezetett. A hadi költségvetés példa nélkül álló emelése oda vezetett, hogy 2005-re a Pentagon monopolizálta a világ hadikiadá­sainak körülbelül felét. A szigorú monetáris politikát, ami korábban a washingtoni konszenzus receptjének nélkülözhetetlen hozzávalója volt, 180 fokkal megfordították, hogy fenntartsák az Amerikában bőkezűen osztott fogyasztói hitelfelvételt, és hogy alsó határt szabjanak a tőzsdei árak esésének, semmint hogy az erős dollárt támogassák. Az Egyesült Államok gazdaságát így néhány hónap alatt átváltoztatták globális fo­gyasztói mentsvárból (ahová mindig lehet exportálni) és globális pénz­ügyi „tranzitközpontból" a világtörténelem legnagyobb adós országává. A meredeken felszökő inflációtól és recessziótól csak a kelet-ázsiai és európai többletforrások hatalmas mértékű beáramlása mentette meg, ami segített a dollár értékének valamelyes megőrzésében és az Amerikába tartó export fenntartásában, miközben a Pentagon költséges protekto­rátusokat üzemeltetett Afganisztánban és Irakban, fokozottan készülve az eljövendő katonai hadjáratokra.

A globalizációt ekkorra leleplezték, hogy nem más, mint az Amerika­központú imperializmus kevésbé brutális oldala és ideológiája (Petras és Veltmeyer, 2001). A leleplezéssel együtt újraértékelték az imperializmus­irodalom klasszikusait: legutolsó, 1973-as megjelenése után újra kiad­ták Rosa Luxemburg Tőkefelhalmozását, nota bene egy kereskedelmi kiadó, a Routledge (2003) vállalkozott rá, a Monthly Review Press pedig politikai írásainak gyűjteményét jelentette meg (2004). Nyikolaj Buharin eredeti értekezését, Az imperializmus és a világgazdaságot, amire Le­nin alapozta Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb fokát, már 1995-ben megjelentették angolul, de 2003 tavaszán új kiadásai lepték el a könyvespolcokat Londonban, New Yorkban és másutt. A színpad készen állt, hogy a Birodalom, Hardt és Negri tabudöntő, bár ködösítő anarcho-utópisztikus műve, színre lépjen (2000, válogatott kritikáiért lásd Balakrishnan, 2003). A hetvenes évek európai autonomista/autonomen kísérletének filozófiai aktualizálását azonnal az Igazságos Világot Moz­galom ikonjává változtatták, épp a csúcsponton.

Ezek a szövegek egy alig összefüggő intellektuális hókuszpókuszt alkotnak. Hatalmas szakadék tátong, stílusban és tartalomban egyaránt, az imperializmussal foglalkozó XX. század eleji marxista értekezések, valamint Hardt és Negri anarchista szirénhangja között. A jelenre al­kalmazva hasonló hiányosságokat mutatnak, melyek főképp korunk kapitalista államának természetét érintik (lásd még Harvey, 2003; Tilly, 2003; Wood, 2003). Hamisítatlan autonomista módon a Birodalom, mely filozofikus esszé, a modern állam – és a hierarchikus ipari ter­melésben rejlő alapfeltételei – növekvő eljelentéktelenedését ünnepli, mely a globális kapitalizmus heves támadása miatt következik be. A könyv, mivel 2000 előtt írták, a tőke arctalan birodalmát festi meg, mely felőrli a modernitás elavult társadalmi hierarchiáit, különösen azokat, melyek az ipari osztályokhoz, nemzethez és a patriarchális családhoz kapcsolódnak. Az ilyen közösségek mind formátlan „soka­ságokban" oldódnak fel, melyek – mivel alig marad vesztenivalójuk – a felszabadulás szabadsággá változtatására törekszenek, teret követelve a kapitalizmust meghaladó szubjektivitásnak. A kilencvenes évek végi mobil-, digitális és hálózati összefüggések által inspirált Hardt és Negri valamilyen értelemben épp azt a kollektív cselekvőt fedezi fel, aki egykor hiányzott Herbert Marcuse Egydimenziós emberéből (amit so­katmondóan 2002-ben újra kiadott ismét csak a Routledge), miközben Marx dialektikáját korszerűsítik a posztmodern idők számára. Korunk hőseivé a nemzetek feletti vándorlók és a hálózatba kapcsolt művész­értelmiségiek válnak.

A modern imperializmus klasszikus marxista kritikáinak alapállása és stílusa teljesen más. A nemzeti kapitalizmus 1900 körüli problémáinak konkrét empirikus elemzésén alapultak és a Hardt és Negri által ábrázolt­tal ellentétes mozgásra mutattak rá: a centrum-országoknak a hazai és külföldi nemzeti kapitalisták érdekeit szolgáló fokozódó mozgósítására, ami végül a társadalom és gazdaság militarizálásához, gyarmatosításhoz és imperialista háborúhoz vezetett. Míg Hardt és Negri szerint a globális tőke kiszabadítja a sokaságokat a modern állam ketrecéből, és ennek következtében ők felszabadíthatják magukat a kapitalisták követelmé­nyei alól, Luxemburg, Buharin, Lenin (továbbá Hobson és Hilfderding) az állam növekvő szerepét írja le a tőke és munka újratermelésében, a „szociál-imperializmusban", a területi vetélkedésben és militarizmusban. Merre tartson a jelen kor radikális elmélete?

A Birodalom és a klasszikus imperializmuselméletek egyformán elég­telenül írják le a mai globalizálódó vészhelyzetben az állam szerepét és jellegét, a geopolitika helyét, valamint a mai imperializmus pontos kapcsolódási módját a neoliberális globalizáció előtti osztálystruktúrával (lásd még Panitch, 2000; Harvey, 2003; Wood, 2003). Azt állítom, hogy a jelenlegi viszonyok közt a birodalom, úgy tűnik, leginkább (1) a létrejövő transznacionális nyugati állam, (2) a transznacionális tőkésosztály és azt támogató (3) Egyesült Államok katonai és egyúttal egyeduralkodó hatalma közti változékony, de ennek ellenére szilárd szövetség követ­kezménye és megvalósítása.

Először is, a mítosz és valóság összekeverése, ha azt állítjuk – ahogy azt a kilencvenes évek végi ideológiai felálláshoz kötődő Hardt és Negri teszi -, hogy a régivel ellentétben az új imperializmus többé-kevésbe államtalanított vagy államellenes. Ez a nézet a nemzetállami fetisizmus csapdájába esik, és nem vesz tudomást a jelen egyik fontos fejleményéről. Vaskos új irodalma van a transznacionális nyugati állam létrejötte elemzésének, ami – e szerzők más témában folyó vitáinak dacára – meggyőzően kimutatja, hogy egyenetlenül és távolról sem be­fejezetten, de összefércelődött a globális adminisztráció, a törvénykezési gyakorlat, a pénzügyi és katonai hálózatok és mechanizmusok, melyek egy kialakulóban lévő transznacionális államszerű struktúra magját ad­ják – regionalista hajtásokkal (Arrighi, 1994, 2000; Gilpin, 2000, 2001; McMichael, 2003; Mittelman, 2000; Panitch, 2000; Shaw, 2000; Robin­son, 2002, 2004; Sassen 1999, 2003). Az OECD és a G8 centrumának kormányai építik és támogatják ezt a struktúrát, amely megkönnyíti a globális kereskedelmet és együttműködést, és segít a nemzetállamok piacvezérelt versengő államokká alakításában. Továbbá azt szolgálja, hogy az államokat olyan nehezen átlátható alá-fölé- és mellérendelő jogi kötelezettségekbe ágyazzák be, ami messzire kiemeli őket a demokra­tikus nemzeti szuverenitás ellenőrzése alól.

Míg Held és Archibuggi úgy látják, hogy a kialakuló transznacionális állam épp a jövő kozmopolita demokráciájának előhírnöke lehet, addig a politikai gazdaságtant művelő szerzők (Arrighi 1994, 2000; Gowan, 1999; Sassen 1999, 2003; Robinson 2002, 2004; McMichael 2003; Panitch, 2000; Wood, 2003) szerint a transznacionális kormányzati struktúrák elsősorban a kialakuló transznacionális tőkésosztály érdekeit szolgálják. Rámutatnak arra, hogy a transznacionális állami struktúrák a pénzügyek területén bírnak messze a legnagyobb koherenciával és hatalommal: a Valutaalap és a Világbank, melyek együttműködnek a pénzügyminisztériumok és központi bankok összehangolt hálózatával, s amelyeket szerteágazó kapcsolatok fűznek a legnagyobb magánbank­okhoz, bróker- és arbitrázscégekhez. Bár a Valutaalap és a Világbank létrejöttét a második világháború következményeinek és a liberális béke fenntartási igényének köszönheti, amit multilaterális és nemzetközi keynesiánus politikával szolgált, azonban a hetvenes és nyolcvanas évek kapitalista profitabilitási válságai alapjaiban megváltoztatták ezen intéz­ményeket (Stiglitz, 2002). A financializációⁱ – a likvid és spekulatív tőke értékesülési parancsa – szolgálatába állították őket (Arrighi, 1994, 2000). így a szuperverseny világában a haute finance és a transznacionális nagyvállalatok érdekeinek képviselőivé lettek és a pénzügyi, vállalati, valamint állami alkalmazottak köréből verbuválódó öntudatos transz­nacionális osztály kialakulásának fórumává váltak. A transznacionális osztály és az általa dominált szervek a neoliberalizmust és globalizációt egyesítő ideológiaként használják, mely a társadalmi kapcsolatok és társadalmi újratermelés azon elemeinek (újra) áruvá tételére törekszik, melyek addig az állami vagy közösségi szabályozás, a társadalmi jogok vagy a védelem körébe tartoztak – amivel kiterjesztik és elmélyítik a tőke körforgását (Harvey, 2003). Miközben ezt teszik, rutinosan elbitorolják a nemzetállamok vagy a regionális csoportosulások szuverenitását, többek között azzal, hogy elősegítik a neoliberalizmus „alkotmányosítását", azaz a transznacionális osztály egyes elemeinek hatalomszerzését az egyes országok belül, valamint azzal, hogy felbomlasztják a korábbi fordista, keynesiánus és fejlesztő rendszerek vagy a ténylegesen létező szocializ­mus idején kötött osztályok közötti társadalmi szerződéseket. Röviden, a globális kormányzás liberális vagy civil társadalmi olvasata helyett ezek a munkák Marx, Gramsci és Polányi meglátásait kombinálják, rámutatva arra, hogy a globális kormányzás struktúráit erőszakosan eltérítette a létrejövő transznacionális kapitalista osztály, melynek célja a felülről vég­rehajtott világméretű piacosítás és az „általánosított adósrabszolgaság" bevezetése (Harvey, 2003).

Továbbá ugyanezek a szerzők ragaszkodtak ahhoz, hogy a kialakuló transznacionális állam egyes államok érdekeit sokkal jobban kiszolgálja, mint másokét. A struktúrát lépésről lépésre hozták létre az Egyesült Államok és uralkodó pénzügyi körei érdekeinek globális érvényesítése eszközeként, amit a hasonló osztályok képviselői támogattak a legfőbb szövetséges Európában és Japánban. Ennek révén az Egyesült Álla­mok államgépezete – saját transznacionális osztályán keresztül – a más fejlett országokban is meglévő transznacionális osztályhoz szorosan kapcsolódó osztályérdekek képviselőjévé vált. A globális fórumok egy része ennek az Egyesült Államok által vezetett transznacionális ál­lamnak a kommunikációs vagy tervező minisztériumává vált – például a Trilaterális Bizottság, a G8, az OECD és Világgazdasági Fórum -, más része pedig, mint a Valutaalap és a Világbank, a globális pénz­ügyi folyamatokban az „adósságbehajtás" (Bienefeld, 2000) hatékony adminisztrátorává vált, továbbá egyre növekvő mértékben az elavult nemzeti intézmények átformálásának eszközévé. A regionális szövet­ségek, mint az EU, Asean és a Nafta, hasonló módon legfőképp azt a célt szolgálták, hogy a szabadkereskedelem, valamint a tőkeáramlás és a tulajdonjogok liberalizálását érintő – az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény (GATT), a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) és más globális szervezetek keretében kötött – megállapodásokat lefelé közvetítve beillesszék más jogrendszerekbe (Mittelman, 2000). E munkák a tényleges globális kormányzást a kozmopolita demokrácia épülése helyett az Egyesült Államok által vezetett imperializmus tény­kedésének látják, amit Peter Gowan (1999) a „dollár és a Wall Street rezsimjének" nevezett. E nézőpontból szemlélve, a politikai liberálisok által közkedvelt multilaterális ENSZ-szervezeteket és a nem kormányza­ti szervezetek globális civil társadalmát is – gyakorlati céloktól vezérelve – e rezsim tűzoltóságára, szakértői tárházára és közkapcsolati szervére redukálták. E fórumok talán szükségesek a hegemónia fenntartásához, de távolról sincsenek hatással a döntő pénzügyi műveletekre, melyek a rezsim fő fenntartói, mindenekelőtt az Egyesült Államok és a vele szoros szövetségben álló fő banki érdekcsoportok nem demokratikus kiváltságai közé tartoznak.

Két záró téma: a mai imperializmus és a területi uralom, valamint az imperialisták közti vetélkedés kérdése. Először, az új imperialisták közel sem annyira lelkesek felségterületek elfoglalásában, lakóinak alávetésé­ben és e célból háborúk vívásában, mint amennyire a klasszikus imperi­alisták voltak, annak ellenére sem, hogy a stratégiai erőforrásokkal bíró területek fölötti ellenőrzés kérdése kiválthat háborúkat (Harman, 2003; Klare 2004; Wood, 2003). Inkább pénzügyi vagy hűbéresi rendszereken keresztül érvényesítik akaratukat, amik a közvetett uralom legjelentősebb formái. Másodszor, az imperialisták közti vetélkedés, ami a kirekesztő kereskedelmi tömörülések és modern háborúk klasszikus oka, katonai vagy nyíltan radikális formáinak megjelenését megakadályozza az a tény, hogy az összes lehetséges vetélkedő fél az egyedüli játékos Egyesült Ál­lamok technikai-katonai erejétől függ, mely egyszerre képes példa nélkül álló katonai fölényét az összes potenciális vetélytárs fölött érvényesíteni és – a puha erőszak és kemény erő kombinációját jelentő – hegemóniát gyakorolni az ENSZ, a Bretton Woods utáni intézményrendszer és bila­terális kapcsolatok felhasználásával.

Befejezésül: ahelyett, hogy a marxizmuson belüli egy évszázaddal ezelőtti vitákat elevenítenénk fel, vagy a mai narodnyikok szabadfolyású utópiával azonosulnánk, azaz más szóval a baloldalon belüli régi meg­osztottság felélesztése helyett az új radikálisok imperializmuskritikájának ki kell egyeznie a birodalom-kori állam e három, többé-kevésbé új tulaj­donságával. A kortárs imperializmus érvrendszer ezért hangsúlyozza, hogy a pénz és kényszer – amit Bourdieu az „állam jobb kezének" neve­zett – globalizálódott és kikerült mindenfajta demokratikus ellenőrzés alól, miközben „az állam bal keze" egyre inkább defenzív, alulfinanszírozott, helyi és kisstílű körülmények közé szorult. A szokásos institucionalista nézeteken túl, melyek nagyrészt mikro- és közép szintű környezethez kapcsolódnak, azt állítja, hogy ez nem csak az intézményi elrendeződés és in situ cselekvők feltételrendszerétől nagyban függő következmények, hanem a pénzügyi tőke és a transznacionális osztály érdekeit szolgáló, az Egyesült Államok államgépezete és szövetségesei vele együttműködő hasonló osztályai által kierőszakolt globális birodalmi szerkezet sziszte­matikus helyi velejárói.

Összegzés

Azzal érveltem, hogy a globalizációs vita fejlődése megmagyarázható a piaci liberalizmus (neoliberalizmus) és politikai liberalizmus nyugati poli­tikai programjainak nyolcvanas és kilencvenes évek folyamán játszódó egymásra találásával és későbbi szétválásával. Azt állítottam, hogy az interdiszciplináris institucionalista társadalomtudományi eredmények elősegítették, hogy a liberális politikai program a kilencvenes évek végére intellektuális fölénybe kerüljön, mivel az institucionalista eszközökkel és irányvonallal a globalizáció kézzelfogható helyi és területi következmé­nyeit – beleértve a globális egyenlőtlenségre vonatkozókat is – jobban lehetett magyarázni, mint a piacosítással per se. Azt is állítottam, hogy az Egyesült Államok államgépezete és a transznacionális osztályok kö­rül formált birodalom kiemelkedése – mint tény és mint a viták központi kérdése – előre megjósolható következménye volt a felülről kierőszakolt, felgyorsított globális piacosítás korszakának.

Jó néhány olyan kérdés, mely ebből a valós és intellektuális fejlő­désből adódik, nem került terítékre e cikk keretei közt, noha kulcsfon­tosságúak az antropológia számára. A nem teljes listán a következők állnak: globális proletarizáció („a parasztság hanyatlása") és ennek sokrétű következményei; az állam összeomlása a világrendszer gyenge övezeteiben; mozgósítás és felújított populáris követelések – gyakran nem modernista és potenciálisan antiimperialista éllel; megerősödött regionalista erőfeszítések a nagyrégiók szintjén; és az imperialista he­gemónia ebből fakadó összefüggései. Hangsúlyoztam az antropológia és más társadalomtudományok fontosságát a magukban álló lokális narratívák posztmodern bűvöletből a globális kérdésekkel foglalkozó elmélet felé való elmozdulásában, ami a helyi és globális fejleményeket középpontba állító kutatások összehasonlító feldolgozásán keresztül valósul meg.

Jonathan Friedman (például 2003) következetesen hangsúlyozta a globalizációval együtt járó kettős polarizáltságot: az osztályok közötti, valamint az egyre inkább hagyományokba zárt és kulturálisan „elsán­colt" népcsoportok közti polarizációt. E kettős polarizáció közvetítőkön keresztül alakult ki. A közvetítő tényező pedig épp a modern nemzetál­lam legitimációjának szisztematikus hiánya a neoliberális globalizáció és birodalom korában (lásd még Wallerstein, 2003). Kirívó paradoxon, hogy a transznacionális osztály felemelkedése, mely digitális technoló­giát és fejlett vezetői irányítási rendszereket használ a születőben lévő világbirodalom hajszálereiben is, akarva-akaratlanul is provinciaizálja Észak és Dél, Kelet és Nyugat volt jóléti államainak lakosságát. A nemzeti vagy vallási múltunk jelenleg válik jövőnkké, mivel a kultúránk gondolati forrásvidékén mélyen eltemetett feltétlen értékek, hitek és hűség veszik át a félresikeredett univerzalista modernizmus szerepét. Ezek az érékek alkotják azt a védőköpenyt, amit a mélyen bizonytalan társadalmak egyre inkább magukra öltenek, valamint megtestesítik a közösség, identitás és legitimáció iránti kétségbeesett vágyat. Mindeközben vezetőik kisurran­nak a birodalom által felkínált pazar vészkijáraton.

A cikk forrása: Anthropological Theory, Vol. 5, No. 2, 176-204. (2005).

Irodalom

Amsden, Alice (1992) Asia's Next Giant: South Korea and Late Industrialization. Oxford: Oxford University Press.

Amsden, Alice (2003) The Rise of ‘The Rest': Challenges to the West from Late-Industrializing Economies. Oxford: Oxford University Press.

Appadurai, Arjun (1996) Modernity at Large. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Archibuggi, Danielle, David Held – Martin Kohler (1998) Re-imagining Political Community: Studies in Cosmopolitan Democracy. Oxford: Polity Press.

Arrighi, Giovanni (1994) The Long Twentieth Century: Money, Power and the Origins of Our Times. London: Verso.

Arrighi, Giovanni (2000) ‘Globalization, State Sovereignty, and the "Endless" Accumulation of Capital', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring,

Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 125-50. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Arrighi, Giovanni – Beverly Silver (1999) Chaos and Governance in the Modern World System. Minneapolis – London: University of Minnesota press.

Baker, Dean, Gerald Epstein – Robert Pollin, eds (1999) Globalization and Progressive Economic Policy. Cambridge: Cambridge University Press.

Balakrishnan, Gopal, ed. (2003) Debating Empire. London: Verso.

Barber, Benjamin (1996) Jihad versus MacWorld: How Globalism and Tribalism are Reshaping the World. New York: Ballantine Books.

Bayart, Jean François (1993) The State in Africa: The Politics of the Belly. London: Longman.

Beck, Ulrich (1997, magyarul: 2005) Mi a globalizáció? Szeged: Belvedere Meridionale.

Bienefeld, Manfred (2000) ‘Structural Adjustment: Debt Collection Device or Development Policy?', Review xxiii(4): 533-82.

Bowen, John R. (1996) ‘The Myth of Global Ethnic Conflict', Journal of Democracy 7(4): 3-15.

Buharin, Nyikolai (2003) Imperialism and World Economy. London: Bookmarks Publications.

Burawoy, Michael (2001) ‘Manufacturing the Global', Ethnography 2(2): 147-59.

Castells, Manuel (1986) The Informational City. London: Blackwell.

Castells, Manuel (1996, magyarul 2005) A hálózati társadalom kialakulása, 3/1 kötet. Budapest: Gondolat.

Chan, Anita (2001) China's Workers under Assault. The Exploitation of Labor in a Globalizing Economy. Armonk, NY: M.E. Sharpe.

Comaroff, Jean – John Comaroff, eds (2001) Millenial Capitalism and the Culture of Neoliberalism. Durham, NC: Duke University Press.

Deacon, Bob (1997) Global Social Policy: International Organizations and the Future of Welfare. London: Sage Publications.

Dore, Ronald (2000) Stockmarket Capitalism: Welfare Capitalism, Japan and Germany versus the Anglosaxons. Oxford: Oxford University Press.

Esping Andersen, Gosta (1999) Social Foundations of Postindustrial Economies. Oxford: Oxford University Press.

Esping Andersen, Gosta, Duncan Gallie, Anton Hemerijck – John Myles (2002) Why We Need a New Welfare State. Oxford: Oxford University Press.

Falk, Richard (2000) Human Rights Horizons: The Pursuit of Justice in a Globalizing World. London: Routledge.

Ferguson, James (1994) The Anti-Politics Machine: Development, Depoliticization, and Bureaucratic Power in Lesotho. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Ferguson, Niall (2004), Colossus: The Rise and Fall of the American Empire. London: Allen Lane.

Fisher, William – Thomas Ponniah, eds (2003) Another World is Possible: Popular Alternatives to Globalization at The World Social Forum. London: Zed Books.

Freeman, C. (2000) High Tech and High Heels in the Global Economy. Durham, NC: Duke University Press.

Friedman, Jonathan, ed. (2003) Globalization, the State and Violence. Walnut Creek, CA: Alta Mira Press.

Gereffi, Gary – Miguel Korzeniewicz, eds (1994) Commodity Chains and Global Capitalism. Westport, CT: Praeger.

Geschiere, Peter – Birgit Meyer (1998) ‘Globalization and Identity: Dialectics of Flow and Closure', Development and Change 29: 601-15.

Giddens, Anthony (1995) Beyond Left and Right: The Future of Radical Politics. Cambridge: Polity Press.

Giddens, Anthony (1998, magyarul: 1999) A harmadik út: a szociáldemokrácia megújulása. Budapest: Agóra Marketing.

Giddens, Anthony (1999, magyarul: 2005) Elszabadult világ: hogyan alakítja át életünket a globalizáció? Budapest: Napvilág.

Gilpin, Robert (2000) The Challenge of Global Capitalism. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Gilpin, Robert (2001, magyarul: 2004) Nemzetközi politikai gazdaságtan: a nemzetközi gazdasági rend értelmezése. Budapest: Bucipe.

Glenny, Misha (1996) The Fall of Yugoslavia: The Third Balkan War. London: Penguin.

Gowan, Peter (1999) The Global Gamble. Washington's Faustian Bid for World Dominance. London: Verso.

Gray, John (1998) False Dawn: The Delusions of Global Capitalism. London: Granta Books.

Gudeman, Stephen (2001) The Anthropology of Economy. Oxford: Blackwell.

Guillen, Mauro, ed. (2002) The New Economic Sociology. New York: Russell Sage Foundation.

Gupta, Akhil – James Ferguson, eds (1997a) Anthropological Locations: Boundaries and Grounds of a Field Science. Berkeley: University of California Press.

Gupta, Akhil – James Ferguson, eds (1997b) Culture, Power, Place: Explorations in Critical Anthropology. Durham, NC: Duke University Press.

Hardt, Michael (1995) ‘The Withering of Civil Society', Social Text 14(4): 27-44.

Hardt, Michael – Antonio Negri (2000) Empire. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Harman, Chris (2003) ‘Analysing Imperialism', International Socialism 99: 3-82.

Harvey, David (1989) The Condition of Postmodernity. Oxford: Blackwell.

Harvey, David (2003) The New Imperialism. Oxford: Oxford University Press.

Haugerud, Angelique – Margaret Stone – Peter Little, eds (2000) Commodities and Globalization. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Held, David (1995) Democracy and the Global Order: From the Modern State to Cosmopolitan Governance. Cambridge: Polity Press.

Held, David – Anthony McGrew (2002) Globalization/Anti-Globalization. Cambridge: Polity Press.

Held, David, A. McGrew, D. Goldblatt – J. Perraton (1999) Global Transformations: Politics, Economics and Culture. Stanford, CA: Stanford University Press.

Hirst, Paul (2000) ‘The Global Economy: Myths or Reality?', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 107-25. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Hirst, Paul – Grahame Thompson (1996) Globalisation in Question. Cambridge: Polity Press.

Hoogvelt, Ankie (2001) Globalization and the Postcolonial World: The New Political Economy of Development. Basingstoke: Palgrave Macmillan.

Humphrey, Caroline (2002) The Unmaking of Soviet Life. Ithaca, NY: Cornell University Press.

International Labor Organization (2004) A Fair Globalization: Creating Opportunities for All. www.ilo.org.

Kalb, Don (1997) Expanding Class: Power and Everyday Politics in Industrial Communities, The Netherlands 1850-1950. Durham, NC – London: Duke University Press.

Kalb, Don (2000) ‘Localizing Flows: Power, Paths, Institutions, and Networks', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 1-32. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Kalb, Don (2002) ‘Afterword: Globalism and Post-Socialist Prospects', in Chris Hann (ed.) Postsocialism: Ideals, Ideologies and Local Practice, pp. 317-35. London: Routledge.

Kalb, Don (2003) ‘Social Class and Social Change in Postwar Europe, 1945-2000', in Rosemary Wakeman (ed.) Themes in Modern European History, 1945-Present, pp. 86-119. London: Routledge.

Kalb, Don – Herman Tak, eds (2005) Critical Junctions: Anthropology and History beyond the Cultural Turn. New York/Oxford: Berghahn Books.

Kaldor, Mary (2003) Global Civil Society: An Answer to War. Cambridge: Polity Press.

Kaplinsky, Raphael (2000) ‘Globalization and Unequalization: What Can Be Learned from Value Chain Analysis?', Journal of Development Studies 37(2): 115-45.

Kaplinsky, Raphael, Mike Morris – Jeff Readman (2002) ‘The Globalization of Product Markets and Immiserizing Growth: Lessons from the South African Furniture Industry', World Development 30: 1159-77.

Khagram, Sanjeev, ed. (2002) Restructuring World Politics: Transnational Social Movements, Networks, and Norms. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Khagram, Sanjeev (2004) Dams and Development: Transnational Struggles for Water and Power. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Klare, Michael (2004) Blood and Oil. London: Penguin.

Lee, C.K. (1998) Gender and the South China Miracle: Two Worlds of Factory Women. Berkeley: University of California Press.

Los, Maria – Zybertowicz, Andrejz (2001) Privatizing the Police State: The Case of Poland. Basingstoke: Palgrave Macmillan.

Luxemburg, Rosa (2003, magyarul: 1979) A tőkefelhalmozás. Budapest: Kossuth.

Luxemburg, Rosa, Peter Hudis – Kevin Anderson, eds (2004) The Rosa Luxemburg Reader. New York: Monthly Review Press.

McMichael, Philip (2003) Development and Social Change: A Global Perspective. London: Sage.

Malkii, Liisa (1995) Purity and Exile: Violence, Memory, and National Cosmology among Hutu Refugees in Tanzania. Chicago, IL: University of Chicago Press.

Marcuse, Herbert (2002, magyarul: 1969) Az egydimenziós ember: tanulmányok a fejlett kapitalista társadalom ideológiájáról. Budapest: Kossuth.

Mazzucato, Valentina (2004) ‘Transnationalism', in Don Kalb, Wil Pansters – Hans Siebers (eds) Globalization and Development: Themes and Concepts in Current Research. Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.

Milanovic, Branko (1998) Income, Inequality, and Poverty during the Transition from Planned to Market Economy. Washington, DC: World Bank.

Milanovic, Branko (1999) True World Income Distribution, 1988-1993: First Calculation Based on Household Surveys Alone. Washington, DC: World Bank.

Mills, Mary Beth (2003) ‘Gender and Inequality in the Global Labor Force', Annual Review of Anthropology 32: 41-62.

Milward, Alan (1999) The European Rescue of the Nation State. London: Routledge.

Mittelman, James (2000) The Globalization Syndrome: Transformation and Resistance. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Narotzky, Susana (1997) New Directions in Economic Anthropology. London: Pluto.

O'Brien, Robert, Anne Marie Goetz, Jan Aart Scholte – Marc Williams, eds (2000) Contesting Global Governance, Multilateral Economic Institutions and Global Social Movements. Cambridge: Cambridge University Press.

Panitch, Leo (2000) ‘The New Imperial State', New Left Review 2 (second series): 5-20.

Petras, James – Henry Veltmeyer (2001) Globalization Unmasked: Imperialism in the 21st Century. London: Zed Books.

Reich, Robert (1991) The Work of Nations. New York: Vintage Books.

Robertson, Roland (1992) Globalization. London: Sage.

Robinson, William (2002) ‘Remapping Development in the Light of Globalization: From a Territorial to a Social Cartography', Third World Quarterly 23 (6): 1047-71.

Robinson, William (2004) Production, Class, and State in a Transnational World. Baltimore, MD: Johns Hopkins University Press.

Sassen, Saskia (1991) The Global City. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Sassen, Saskia (1998) Globalization and its Discontents. New York: The New Press.

Sassen, Saskia (2003) De-nationalization. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Sen, Jai, Anita Anand, Arturo Escobar – Peter Waterman (2004) The World Social Forum: Challenging Empires. New Delhi: Viveka.

Sequino, Stephanie (2000) ‘Accounting for Gender in Asian Economic Growth', Feminist Economics 6 (3): 27-58.

Sewell, William (1980) Work and Revolution in France: The Language of Labor from the Old Regime to 1848. Cambridge: Cambridge University Press.

Shaw, Martin (2000) Theory of the Global State: Globality as an Unfinished Revolution. Cambridge: Cambridge University Press.

Sklair, Leslie (1998) The Transnational Capitalist Class. London: Routledge.

Smelser, Neil – Richard Swedberg, eds (1995) Handbook of Economic Sociology. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Smith, Jackie – Hank Johnston, eds (2002) Globalization and Resistance: Transnational Dimensions of Social Movements. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Staniszkis, Jadwiga (1991) The Dynamics of the Breakthrough in Eastern Europe: The Polish Experience. Berkeley: University of California Press.

Staring, Richard (2000) ‘Flows of People: Globalization, Migration, and Transnational Communities', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 203-16. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Stiglitz, Joseph (2002, magyarul: 2003) A globalizáció és visszásságai. Budapest: Napvilág.

Stolcke, Verena (1995) ‘Talking Culture: New Boundaries, New Rhetorics of Exclusion in Europe', Current Anthropology 36 (1): 1-24.

Swedberg, Richard (2003) Principles of Economic Sociology. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Tilly, Charles (2003) ‘A Nebulous Empire', in Gopal Balakrishnan (ed.) Debating Empire, pp. 26-9. London: Verso.

Tismaneanu, Vladimir (1998) Fantasies of Salvation. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Van der Pijl, Kees (1998) Transnational Classes and International Relations. London: Routledge.

Verdery, Katherine (1996) What Was Socialism and What Comes Next? Princeton, NJ: Princeton University Press.

Vertovec, Steven – Robert Cohen, eds (1999) Migration, Diasporas and Transnationalism. Cheltenham: Edward Elgar.

Vertovec, Steven, Robert Cohen – Simon Learmont, eds (2003) Conceiving Cosmopolitanism: Theory, Context and Practice. Oxford: Oxford University Press.

Volkov, Vadim (2002) Violent Entrepreneurs: The Use of Force in the Making of Russian Capitalism. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Wade, Robert (2001a) ‘Showdown at the World Bank', New Left Review 7 (second series): 124-37.

Wade, Robert (2001b) Is Globalization Making World Income Distribution More Equal? (LSE – Development Institute, Working Paper Series 1-01). London: London School of Economics.

Wade, Robert (2002) Globalization, Poverty and Income Distribution: Does the Liberal Argument Hold? (LSE-Working Paper Series, 2-33). London: London School of Economics.

Wade, Robert (2004) Governing the Market: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Wallerstein, Immanuel (1974, magyarul: 1983) A modern világgazdasági rendszer kialakulása, 1. rész. Budapest: Gondolat.

Wallerstein, Immanuel (1980) The Modern World System, part 2. New York: Academic Press.

Wallerstein, Immanuel (2003) The Decline of American Power: The US in a Chaotic World. New York – London: The New Press.

Wedel, Janine (2001) Collision and Collusion: The Strange Case of Western Aid to Eastern Europe. New York: St Martin's Press.

Weiss, Linda (1998) The Myth of the Powerless State. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Weiss, Linda, ed. (2003) States in the Global Economy: Bringing Domestic Institutions Back In. Cambridge: Cambridge University Press.

Williamson, John (1990) ‘What Washington Means by Policy Reform', in John Williamson (ed.) Latin American Adjustment: How Much has Happened? Washington DC: Institute for International Economics.

Williamson, John (1993) ‘Democracy and the Washington Consensus', World Development XXI(8): 329-36.

Wilterdink, Nico (2000) ‘The Internationalization of Capital and Trends in Income Inequality in Western Societies', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard

Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield. Wilterdink, Nico – Rob Potharst (2001) ‘Socioeconomic Inequalities in the World Society: Trends and Regional Variations 1950-1998', Paper for the ISA/RC 28, Berkeley.

Wood, Ellen Meiksins (2003) The Empire of Capital. London: Verso.

World Bank (1997) World Development Report 1997: The State in a Changing World. Washington, DC: World Bank Group.

World Bank (2000) World Development Report 2000/2001: Attacking Poverty. Washington, DC: World Bank Group.

World Bank (2002) World Development Report 2002: Building Institutions for Markets. Washington, DC: World Bank Group.

Žižek, Slavoj (1990) ‘Eastern Europe's Republics of Gilead', New Left Review 183: 50-63.

Jegyzetek

¹ Az 1848 előtti politika nyelvét lásd: William Sewell, 1980.

² Bármely részletes kifejtés megkívánja a technikai kérdések hosszas taglalá¬sát, mint például a statisztikai eszközök – például a vásárlóerő-paritás – belső és külső érvényességét; a háztartás-statisztikákban gyűjtött adatok érvényességét és összehasonlíthatóságát; a napi egy dollár választóvonal alkalmazásának önkényességét, és alkalmatlanságát a mélyszegénység mérésére, valamint más világbanki szegénységi küszöböket a közepes jövedelmű országokban (melyek gyakran 25-50%-kal az adott ország szegénységi küszöbe alatt vannak); a vi-lágegyenlőtlenségi mutatók és az egyes országok egyenlőtlenségi mutatói – akár népességgel súlyozott, akár anélküli – összegzésének különbségét. Az ilyen kifejtést a jelen keretek közt természetesen mellőztük.

³ Ez a tény – független attól, hogy vásárlóerő-paritással, piaci árfolyamokat használva, a decilisek/kvintilisek közti különbségek alapján vagy Gini-együtt-hatóval mérjük. Természetesen a piaci árfolyamok a fejlett és fejlődő országok jövedelemkülönbségeit sokszorosan felnagyítják; hasonlítsuk össze pl. Milanovic (1999), valamint Arrighi és Silver (2002) eredményeit! A globális osztály formáló-dásáról csak a piaci árfolyamok alapján készíthetünk reális numerikus becslést. A vásárlóerő-paritás nem valós viszonyokon alapul, csak a helyi túlélés módjaira és fokára vonatkozó statisztikai mérőszám.

⁴ A friss UNCTAD-jelentés (2004), „A nemzetközi kereskedelem és a nyomor¬enyhítés kapcsolata" (www.unctad.org) jelentősen eltér a Világbank ortodoxiá¬jától, megerősíti a fentebb említett érvek némelyikét, valamint újabb adatokkal szolgál.

Fordítói jegyzetek

^a Utalás Manuel Castells híres kifejezésére, a folyamatok terére (space of flows), amely a globális információipar és a hozzá szorosan kapcsolódó globális pénzügyi szektor tere. Megengedi az interakciót fizikai közelség nélkül is, és így szemben áll a helyek terével (space of places).

 ^b Például Nederveen Pieterse szerint ez a globalizációban a kultúra oldalirányú kinövésének folyamata, amit szembeállít a homogenizálással, modernizálással és nyugatosítással.

 ^c Olyan értékpapírformát öltő befektetések, melyben a befektető fenn kívánja tartani eszközei likviditását, azaz azok gyorsan továbbadhatók. Direkt befektetés esetén a tulajdonos más szempontokat részesít előnyben.

^d Az építészek és várostervezők által a hetvenes évek óta használt fogalom a vonzó közösségi terek (terek, vízpartok, bevásárlóközpontok, parkok, utcák) létrehozására. Bernard Hunt londoni építész szerint „jók vagyunk épületek felhú­zásában, de rosszak a helyteremtésben".

^e Náci kifejezés, a társadalom „egyformára kapcsolása", ami a totális rendszer fokozatos felépítését, a demokrácia felszámolásának és az egyén feletti teljes ellenőrzés kiépítésének folyamatát jelöli.

^f Háromszög, de a kínai (tévesen japán) maffiára is utal, kiknek jele egy há­romszög volt.

^g Mexikói összeszerelő üzem, különösen az amerikai határ mellett. Eredetileg amerikai spanyol szó, a molnár kifizetésének helye, ahol az őrlésért járó részt átadják.

ⁱ A kapitalizmus új formájának megjelenési folyamata, melyben a pénzügyi piacok a gazdaságban átveszik a dominanciát a hagyományos iparágaktól. (A ford.)

(Fordította: Bózsó Péter)