A honi közgazdasági gondolkodás hajlamos megkérdőjelezhetetlen axiómaként kezelni egy sor olyan gazdasági összefüggést, amely mára jórészt érvényét vesztette. Ezen axiómák nagy része azáltal vált elavulttá, hogy az egykori szabadversenyes kapitalizmus átadta a helyét a globális óriásvállalatok által uralt kapitalizmusnak. Más hiedelmek pedig az államszocialista korszak viszonyai között rögzültek, és makacsul fennmaradtak a jelenlegi tőkés viszonyok között is, noha a mai valósághoz már nem sok közük van.
Előszó
A közgazdaságtan tele van olyan axiómaként kezelt összefüggések ismételgetésével, amelyek bizonyos korokban igazak voltak, lehettek, ám az idő túlhaladta őket; amelyek a körülmények változása miatt ma már nem feltétlenül igazak; illetve amelyeket legfeljebb egy-két konkrét eset igazol, viszont számos másik cáfol (lásd Radnóti Éva írását1 a Phillips-görbéről). Egyes esetekben még a tényszerű bizonyítás is hiányzik, pusztán logikailag elfogadható és jól hangzó hipotézisekről van szó. A probléma lényege részben abban lelhető fel, hogy a gazdaság – éppen úgy, mint az élő szervezet – nagyon összetett, és bizonyos hatásokat egészen váratlan helyről jövő okok idézhetnek elő. Például a fül zúgását esetleg hiába kezelik a fülészek, mert annak a magas vérnyomás vagy éppen a máj működésének zavara is az oka lehet. A közgazdászok azonban, hasonlóan az orvosokhoz, mivel a rendszer bonyolult és nehezen átlátható, szeretnek az adott területre koncentrálni, s a lehetséges összefüggések számának szűkítésével egyszerűsíteni a helyzet leírását (gondoljunk a gazdaságpolitikai tanácsadók gyógymódokra tett javaslataira).
Másfelől a közgazdaságtanban is az a probléma – akárcsak a hollywoodi filmekben -, hogy a történet rendszerint a beteljesült álommal vagy egy tragédiával zárul, és az első esetben nem mutatja be az utána következő időszak nehézségeit, illetve a másodikban a kilábalást. Így az elméleti okfejtések is megállnak a végkifejletnek szánt kedvező vagy kedvezőtlen helyzet bemutatásánál, azt állandó állapotnak tekintik, nem számolva azzal, hogy a változó környezet miképpen módosítja a trendeket.
Természetesen én sem vállalkozhatom arra, hogy egyetlen rövid írás keretében bemutassam az összes makrogazdasági összefüggést, a folyamatok egymásra hatását. Mindössze néhány – az egész gazdaság szempontjából lényeges – problémakör összefüggéseinek bemutatására vállalkozom, amelyek példaszerűen mutatják az említett gondokat.
Állam kontra szabad piac
Első helyen az állam és a piac szerepével kell foglalkozni. A klasszikus közgazdaságtan megjelenésétől alaptételnek számított, hogy a piac a fő szervezőerő a gazdaságban, ami lehetővé teszi az aránytalanságok kiigazítását is. Ennek mellékágaként született az a tétel a modern gazdaságokban, hogy az állami beavatkozás hátrányos, mert akadályozza a szabad piac, a "láthatatlan kéz" működését, s ezzel hátráltatja a gazdasági fejlődést. Ennek ugyan ellentmondott a Keynes által javasolt gazdaságpolitika, ami lehetővé tette, hogy az USA viszonylag könnyen vészelje át a második világháborút követő gazdasági depressziót, mégpedig úgy, hogy az állam fokozottan beavatkozott a gazdasági életbe.
Ám az ma már nyilvánvaló, hogy a szocialistának mondott állam beavatkozása a gazdasági életbe jelentős torzulásokat eredményezett. Ennek legnyilvánvalóbb jele hazánkban a hetvenes évek elején kialakult energiaválsággal szembeni "határlezárás" volt, ugyanis az érvényes ideológia szerint hozzánk nem gyűrűzhetett be a nemzetközi energiaválság. Az eredmény – a termelés növekvő költségeit kompenzáló állami támogatások következtében – a külföldi adósságállomány jelentős emelkedése lett. Ez visszahatott a költségvetés egyensúlyára, illetve inkább annak egyensúlytalanságára, hiszen az adósságszolgálat is nagyobb lett, miközben a bevételek nem növekedtek.
Ilyen és itt most nem említett más problémákat okozó állami beavatkozások miatt vert gyökeret az a nézet, hogy az állam cselekvési terét minél kisebb területre kell visszaszorítani. A költségvetési reform néven emlegetett és lényegében Bokros-csomagként közismertté vált intézkedések fő célja az államháztartás bevételeinek és kiadásainak, ezzel az állami apparátus, az állami beavatkozás lehetőségének korlátozása volt. Az, hogy a "csomagnak" mennyi volt a haszna és mennyi a kára, itt most nem elemezzük. Ezen a téren ma is nagyon megoszlanak a vélemények. Tény, hogy az államháztartás részesedése a GDP-ből mind a bevételek, mind a kiadások tekintetében jelentősen mérséklődött. Nem mondható viszont ez el teljes mértékben a központi költségvetésre, ahol a kiadások százalékos aránya ugyan mérséklődött, de a bevételeké nőtt. Ennek következtében viszont a korábbi deficit csökkent.
1.tábla A központosítás mértékének alakulása Magyarországon a 90-es évek közepén (GDP %) | |||||||
Államháztartás arány a GDP-ből | 1992 | 1993 | 1994 | 1995 | 1996 | 1997 | |
Bevételi alapon | 64.5 | 69.2 | 70.1 | 59.7 | 58.2 | 54.9 | |
Kiadási alapon | 70.6 | 73.4 | 74.0 | 63.1 | 57.4 | 56.7 | |
Központi költségvetés aránya a GDP-ből | 1992 | 1993 | 1994 | 1995 | 1996 | 1997 | |
Bevételi alapon | 27.0 | 29.4 | 27.3 | 27.9 | 33.4 | 29.6 | |
Kiadási alapon | 33.7 | 35.1 | 34.7 | 30.8 | 32.3 | 31.6 | |
Forrás: Stark Antal: Államháztartás 1993-1995 Budapest PM Gazdaságelemzési és Informatikai Intézete , 1995, u.ö: Államháztartás 1996-1997 Budapest Ecostat- KSH Gazdaságelemzési és Informatikai Intézet 1998 |
2. tábla Az állami költségvetés súlya és a gazdasági növekedés néhány EU országban (%) | ||||||
Ország | 2000 | 2001 | 2002 | 2003 | 2004 | |
Belgium | ÁH kiadás | 49.1 | 49.1 | 49.8 | 51.1 | 49.5 |
ÁH bevétel | 49.1 | 49.7 | 49.8 | 51.2 | 49.4 | |
GDP | 103.9 | 101.0 | 101.5 | 100.9 | 102.6 | |
Dánia | ÁH kiadás | 53.9 | 54.5 | 54.9 | 55.2 | 55.1 |
ÁH bevétel | 56.2 | 55.7 | 55.1 | 55.1 | 56.8 | |
GDP | 103.5 | 100.7 | 100.5 | 100.7 | 101.9 | |
Franciaország | ÁH kiadás | 51.6 | 51.6 | 52.6 | 53.6 | 53.4 |
ÁH bevétel | 50.2 | 50.0 | 49.5 | 49.4 | 49.8 | |
GDP | 104.1 | 102.1 | 101.2 | 100.8 | 102.3 | |
Ausztria | ÁH kiadás | 51.4 | 50.8 | 50.7 | 50.6 | 49.9 |
ÁH bevétel | 49.8 | 50.7 | 50.0 | 49.2 | 48.8 | |
GDP | 103.4 | 100.8 | 101.0 | 101.4 | 102.4 | |
Magyarország | ÁH kiadás | 47.4 | 48.0 | 52.1 | 49.8 | 49.7 |
ÁH bevétel | 44.3 | 44.5 | 43.6 | 43.4 | 44.4 | |
GDP | 106.0 | 103.4 | 103.8 | 103.4 | 104.6 | |
Németország | ÁH kiadás | 45.1 | 47.6 | 48.1 | 48.4 | 46.9 |
ÁH bevétel | 46.4 | 44.7 | 44.3 | 44.4 | 43.2 | |
GDP | 103.2 | 101.2 | 100.1 | 98.8 | 101.6 | |
Hollandia | ÁH kiadás | 45.3 | 45.4 | 46.2 | 47.1 | 46.6 |
ÁH bevétel | 46.4 | 44.7 | 44.3 | 44.4 | 43.2 | |
GDP | 103.5 | 101.4 | 100.1 | 99.9 | 101.7 | |
Portugália | ÁH kiadás | 43.0 | 44.4 | 44.3 | 45.8 | 46.1 |
ÁH bevétel | 40.1 | 40.1 | 41.5 | 42.9 | 43.1 | |
GDP | 103.9 | 102.0 | 100.8 | 98.9 | 101.1 | |
Forrás: Eurostat |
Azt viszont érdemes megemlíteni, hogy az állami beavatkozás lehetősége csak részben függ attól, hogy a költségvetésbe mennyi pénz folyik be. A kormányok kezében számtalan olyan eszköz van, ami nem igényel különösebb anyagi ráfordítást, viszont módot ad arra, hogy a piac szereplőire hatást gyakoroljanak. A Deloitte and Touche által évek óta rendezett konferencia – amelyen IMF és a Világbank is képviseltetni szokta magát – résztvevői egyre inkább hangsúlyozzák ennek fontosságát. Emellett a költségvetés súlya és a gazdasági növekedés között sem lehet egyértelmű összefüggést kimutatni, amint az a mellékelt táblázatban néhány EU országról gyűjtött adat is mutatja. Mint látható, a gazdasági növekedés tekintetében alig van különbség az EU tagországok között, az állami költségvetés súlyát tekintve viszont már elég jelentősek az eltérések.
A probléma lényege az, hogy a mai piac nem azonos azzal, amit korábban szabadpiacnak neveztek. Ezért nem is lehet elvárni tőle azokat a hatásokat, amire a klasszikus szabadpiac még képes volt. Amikor világméretekben milliónyi vállalkozás, ma mikro- vagy kisvállalkozásnak mondott szervezet létezett, amelyek a piaci forgalom töredékét képviselték, a "láthatatlan kéz", a piac önszervező ereje valóban működhetett. A sok kis szervezet működése alakította a gazdaságok helyzetét. Egyik sem tudott túl sok ideig és indokolatlanul nagy előnyt realizálni a másikkal szemben. A tönkremenők helyébe újak léptek, akik esetleg éppen azokat kergették csődbe, akik korábban mások gazdasági ellehetetlenülését okozták. Már a XIX. században beindult azonban a mindenáron való növekedés kényszere. Vagyis az a jelenség, ahogyan a nagyok, a növekedésre képesek bekebelezik a kicsiket, ezzel csökkentve a piaci szereplők számát. Ezt a folyamatot a szépirodalom egyik jeles képviselője is megrázó erejű műben mutatta be.2
A globalizáció pedig éppen azt jelenti, hogy a gazdasági szervezetek egyre nagyobbak és mindenhatóbbak lesznek. Ezzel a piacot meghatározó aktorok száma csökken. Közismert adat, hogy miközben a cégek száma világméretekben ma is sok millió, a világkereskedelem kétharmadát már hosszabb ideje mindössze alig több mint 60 ezer cég uralja.
Mindebből az következik, hogy az ún. "láthatatlan kéz" egyre láthatóbbá válik. A piactól ma már irreális azt várni, amit régen, hogy a sok kis szereplő eltérő érdekei a piaci folyamatokat az egész gazdaság és társadalom jólétének irányába terelik. A világméretekben több tízezer transznacionális vállalatból egy-két tucatnyi döntő szerepet játszhat egy-egy országban. Például Magyarországon 2004-ben a mintegy 300 ezer kettős könyvelést folytató vállalat bruttó árbevételének 42,5 százalékát tette ki a 100 legnagyobb vállalkozás forgalma.3
Így az országban, illetve a világban ma már a domináns gazdasági szereplők profitérdekei a meghatározóak. Ez viszont nem feltétlenül esik egybe az adott ország vagy akár az egész világ jóléte szempontjából fontos célokkal, eszközökkel. Ebből az is következik, hogy a gazdaság és a társadalom jólétének növekedése szempontjából nem igazán elvetendő az állam szerepe. A jelen korban a piac már nem képes betölteni azt a szerepet, amit a szabadpiacról tanultak alapján tőle elvárnánk. Azáltal, hogy országos és világgazdasági szinten piacokat domináló szereplők jöttek létre, nem beszélhetünk szabad piacról. Mivel ennek következtében a piac már nem képes végrehajtani azokat a korrekciókat sem, amelyek korábban a szociális igazságosság felé tendáltak, az állami beavatkozás szerepét is át kell értékelni. A nagy tőkeerejű cégek esetében a kormányok tárgyalási pozíciója ugyan amúgy is gyenge, ám elkerülhetetlennek látszik, hogy a leginkább kiszolgáltatott rétegek is élvezzenek valamiféle védelmet. Ráadásul semmi sem bizonyítja, hogy azok az országok működnek jobban a piacgazdaságok közül, ahol az állam szerepe nagyon kicsi. Példaként lehet említeni Finnországot, ahol az állam súlya jelentős, és a GDP-ből jóléti kiadásokra fordított hányad is sokkal magasabb, mint nálunk, a gazdaság mégis dinamikusan fejlődik.
Az adók szerepe és formái
Növekvő, illetve magas munkanélküliség idején szokásos érvelés, hogy a foglalkoztatás élénkítése érdekében mérsékelni kell az adókat. Ennek az érvelésnek a logikája a következő. Ha az adók mérséklődése következtében több pénz marad a munkáltatóknál, akkor azt a vállalkozás bővítésébe fektetik. A termelés növelése többletmunkaerő bevonását igényli. Vagyis emelkedik a foglalkoztatás, tehát az adók csökkentése következtében javul a munkaerő-piaci helyzet.
Ez minden bizonnyal igaz volt a klasszikus kapitalizmus időszakában, amikor
- a termelés növelése szempontjából még meghatározó jelentőséggel bírt a humán tőke;
- a nyereség termelésének meghatározó színtere volt a reálszféra;
- a tőke viszonylag kevéssé volt mobil, mert az éghajlati viszonyok, a magas szállítási költségek, illetve a szállítást akadályozó rossz útviszonyok, a megfelelő szaktudású munkaerő hiánya stb. viszonylag szűk területre korlátozta a termelés mozgásterét.
Vagyis ezt az összefüggést ma már legalább három körülmény nem igazolja. Ezek a következők:
- a technikai fejlődés. Ennek következtében a nagyvállalatoknak nem kell sok munkaerő a termelés bővítéséhez. Ma a nagy forgalmat lebonyolító, nemzetközi cégek egy-egy országot tekintve nem nagy foglalkoztatók. Magyarországon például azok a gazdasági szervezetek, amelyek a GDP 80-90 százalékát termelik meg, az összes foglalkoztatottnak még 30 százalékát sem alkalmazzák;
- a pénzügyi piac fejlődése, ami a reálszféra súlyát jelentősen mérsékelte a tőkehozam összességében;
- a globalizáció, mivel hatására a tőke mobilitása óriási mértékben megnövekedett.
Hogyan lehet reagálni ma ennek következtében egy adócsökkentésre?
-
A vállalkozó valóban bővíti a nála maradó pénzből az üzleti tevékenységét, ám ezt elsősorban a fejlettebb technika alkalmazásával teszi, amikor – kedvező esetben – néhány fővel több dolgozót alkalmaz. Az is előfordulhat azonban, hogy az új technika működtetéséhez nincs feltétlenül szüksége többletmunkaerő bevonására. Rosszabb esetben még csökkentheti is a foglalkoztatottak számát, mert az újabb technika a meglevő munkaerő-állomány egy részének a munkáját is képes helyettesíteni.
-
A vállalkozó a nála maradó adóforintokat nem a saját cégébe fekteti be, mert nem lát lehetőséget piacainak bővítésére, hanem tőzsdézni kezd a pénzzel, vagy állampapírokat vásárol. Vagyis a nála maradt pénz egyáltalán nem emeli az általa foglalkoztatottak létszámát. A foglalkoztatottak létszámát nem növeli áttételesen sem, mert a tőzsdére vitt pénz egy másik cég terjeszkedési lehetőségét sem feltétlenül bővíti, mivel az ún. határidős ügyleteknek semmi köze a reálszférához, a termelési kapacitások bővüléséhez; ott csupán a pénz forog. Az állampapírok vásárlása pedig rendszerint szintén nem a munkalehetőségek növelését segíti. Többnyire inkább csak az állam nem hatékony működtetésének fennmaradásához járul hozzá.
-
Az adócsökkentés következtében megmaradt pénzt a vállalkozó üzleti terjeszkedésre használja fel, ám erre itthon nem lát további lehetőségeket, ezért külföldön alapít leányvállalatot, vásárol üzletrészt. Az üzlet bővítése tehát ebben az esetben sem jár a hazai foglalkoztatás növekedésével. Ráadásul a tőke globalizálódása azt is jelenti, hogy a befektetők folyamatosan hasonlítgatják a nemzetgazdaságok piacait. Vagyis az is előfordulhat, hogy bár egy ország adó-, illetve járulékcsökkentést hajt végre a külföldi tőke odavonzása, illetve megtartása érdekében, de más országokban nagyobb adócsökkentést hajtanak végre, illetve valamilyen szempontból kedvezőbb feltételeket teremtenek; például az új befektetőknek néhány évre teljes adómentességet adnak. Így az adott ország az adócsökkentés ellenére is rosszabb helyzetbe kerülhet, és az adócsökkentéssel sem tudja behívni, illetve megtartani a külföldi tőkét. Vagyis adócsökkentés után éppen úgy ki is mehet a tőke egy adott országból, mintha nem változtattak volna az adórendszeren.
Közelmúltunk hazai tapasztalatai is alátámasztják, hogy az elvonások mérséklése nem igazán eredményez foglalkoztatásnövekedést. Az elmúlt mintegy tíz évben a munkáltatók által fizetett társadalombiztosítási járulékok mértéke több mint 10 százalékponttal csökkent. A munkáltatók 1995-ben 44 százalék tb-járulékot fizettek. 2005-ben 29 százalékot és 3450 Ft fix összegű egészségügyi hozzájárulást. Ez utóbbi a 158,3 ezer Ft átlagkeresetre vetítve 2,2 százalékot jelent. Vagyis tavaly a munkáltatók átlagos tb-befizetése 31,2 százalék volt, azaz 12,8 százalékponttal kevesebb, mint 1995-ben. Eközben a foglalkoztatottak száma 3843,2 ezer főről 3901,5 ezerre nőtt, vagyis mindössze 58,3 ezer fővel, 1,5 százalékkal emelkedett.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy az adók csökkentése nem járhat együtt a foglalkoztatás növekedésével. Csupán arról van szó, hogy nem szabad olyan erőteljes és közvetlen hatást várni az adók mérséklésétől a foglalkoztatásban, mint ahogyan a közgazdasági axióma hívei ezt ígérik.Hasonló típusú gondok merülhetnek fel az adózás terén az alábbi téziseknél is:
-
Az adórendszerben a jövedelemadóktól a fogyasztási típusú adók irányába kell elmozdulni, mert a fogyasztási adókat kevésbé érzékelik az adófizetők, tehát ezen a téren kevésbé próbálnak csalni. Vagyis ebben az ajánlatban az a várakozás is rejlik, hogy csökkenni fog a rejtett gazdaság. Ezzel szemben a nagy adócsalások az elmúlt kb. tizenöt évben Magyarországon legalább olyan mértékben történtek az ÁFA-nál, mint a személyi jövedelemadóknál. Mivel az ÁFA-fizetési és -visszaigénylési körbe a vállalkozásoknak csak egy meghatározott árbevétel felett (ez jelenleg 4 millió Ft) kell bejelentkezni, azoknak a vállalkozásoknak, ahol kevés az olyan költség, amiből ÁFA-t igényelhetnének vissza, nem érdemes kimutatniuk az igazi árbevételt. Tehát ezek a vállalkozások igyekeznek az ÁFA-bejelentkezéshez szükséges árbevétel alatt maradni. Ráadásul korábban, amikor az egyszerűsített adóbevallásra kötelezett vállalkozások még megtehették, hogy a vállalkozás éves mérlegének beadása előtt, folyamatosan igényeljék vissza az ÁFA-t, ezt gyakran meg is tették. Sok esetben olyan módon, hogy valódi teljesítmény nem is állt a számla mögött.
-
Az adómértékek csökkentésétől – amint szó volt róla – azt várják, hogy a rejtett gazdaságot napvilágra hozza. Az adók jellemzője, hogy elvonást jelentenek a jövedelmekből az adózatlansághoz képest. Ezért csak az számít, hogy az adófizetőknek mennyire van szükségük a jövedelemre, illetve a magas jövedelműek mennyire mohók a jövedelemszerzés tekintetében (lásd Dél-Amerika), és az adócsalás miatt kirótt büntetések mennyire elriasztóak, illetve milyen a társadalmi megítélés ezen a téren. Így akár alacsony adómérték mellett is nagy lehet a jövedelemeltitkolás. A vonatkozó szakirodalom szerint az adóelvonás olyan, mint egy szintező: az emberek megszoknak egy bizonyos elvonást, és ahhoz igazítják a jövedelembevallásukat. Ám ha valaki tartósan azt szokta meg, hogy nincs elvonás, akkor pusztán azért, mert kevesebbet kellene befizetnie, továbbra sem jelenti a jövedelmét. Emellett ha más okból a jövedelem csökken (pl. mert infláció van, és romlik a vásárlóérték), akkor ez a módszer végképp hatástalan, mert az infláció jövedelemcsökkentő hatását egyre többen próbálják jövedelemeltitkolással ellensúlyozni.
-
Az adórendszernek nem kell szociális elemeket tartalmaznia. Az adózás kezdetben (Mezopotámia, Egyiptom stb.) valóban így működött. A szolidaritási alapú európai adórendszer viszont éppen azért jött létre, hogy a magasabb jövedelműek ne csak eseti adományokkal segítsék a rosszabb helyzetűeket, hanem legyen az államnak eszköze ahhoz, hogy segíteni tudjon azoknak, akik e nélkül nem tudnának talpon maradni. A rendszer most felbomlani látszik, mert mind többen igyekeznek – főként a jobb módúak közül – kivonni a jövedelmeiket az adózás alól. A magasabb jövedelműek közül sokan nem látják át, hogy a fennálló rendszer számukra is mennyivel olcsóbb, mintha mindazokat a kiadásokat, amelyeket jelenleg az állam finanszíroz az adókból, egyénileg kellene megoldaniuk. Közismert tény, hogy a munkavállalási korú lakosság jelentős részének a jelenlegi termelési struktúra nem képes munkahelyet biztosítani. A munkaerőpiacról kiszorulók – főként, ha a szociális juttatásokat is megvonják tőlük, illetve olyan szintre csökkentik, amiből nem képesek megélni – viszont radikalizálódnak, ahogyan ezt a jelenlegi nyugat-európai helyzet is mutatja. Ennek következtében ha csökkentik az adókat, nő az ellátatlan népesség aránya. A jövedelem nélküli réteg viszont több szempontból is társadalmi problémát okoz.
a) A rossz körülmények között élő réteg egészségi állapota romlik, ennek következtében gyakoribbak közöttük a megbetegedések, járványos betegségeket terjesztenek. Az utóbbi években ennek lehettünk a tanúi. Azt hittük, hogy a tbc gyakorlatilag már megszűnt, ám mostanában ismét terjed az elszegényedéssel összefüggésben. Így az egészségügyi ellátórendszerre több teher hárul. A magasabb jövedelműek, akik a problémát szeretnék elkerülni, egyre többet kényszerülnek költeni az izolálódásra, valamint azokra a gyógyszerekre, kezelésekre stb., amelyektől ezeknek a betegségeknek a megelőzését várják.
b) A jövedelemhiányuk miatt ellehetetlenült rétegek más, nem legális forrásból származó jövedelemszerzésre (betörés, lopás, drogárusítás, prostitúció stb.) kényszerülnek. Ezért a magasabb jövedelműeknek többet kell költeniük biztonsági rendszerekre, biztosításokra, a kábítószer hatása alá került gyermekeik gyógyítására stb. Az igazán gazdagoknak őrző-védő társaságokat kell alkalmazniuk. Azon túl, hogy ezeknek a személyeknek az alkalmazása költségesebb, mintha az adóbefizetéseikkel a helyzet megelőzéséhez járulnának hozzá – az őrző-védő szolgálat emberei ugyanis jövedelmüket tekintve közelebb állnak a magasabb jövedelműekhez -, előfordul, hogy éppen ők (ismerve az alkalmazóik jövedelmi, vagyoni helyzetét) lopják, zsarolják meg a munkáltatójukat.
A valutaleértékelés és az export-import alakulása
A valuta leértékelése, illetve az árfolyam alacsonyan tartása és az export növekedése, valamint az import csökkenése közötti összefüggés is egy olyan közgazdasági axióma, amit nem illik megkérdőjelezni. A kapcsolatot azonban a vonatkozó adatok nem igazolják. Amint a mellékelt táblázatból látható, mindenre akad példa. Görögországban a valuta jelentős leértékelődése mellett alig nőtt az export, az import viszont sokkal jelentősebben bővült. Írországban az árfolyam minimális felértékelődése mellett dinamikusan emelkedett az export. Nagy-Britanniában viszont a jelentős árfolyam-emelkedés mellett az export ugyan némileg csökkent, az import ellenben meglehetősen nőtt.
3. tábla Az export és az árfolyam alakulása az EU országokban 1995-2004 között4 (%) | |||
Ország | Árfolyam változás | Import növekedés | Export növekedés |
Belgium | -2.6 | 263.5 | 379.3 |
Csehország | 8.2 | 182.9 | 189.8 |
Dánia | -1.1 | 71.7 | 90.8 |
Németország | -2.4 | 35.9 | 96.1 |
Észtország | -2.4 | 110.6 | 116.2 |
Görögország | -10.3 | 72.7 | 15.2 |
Spanyolország | -3.4 | 124.0 | 15.2 |
Franciaország | -1.1 | 32.0 | 45.2 |
Írország | 0.7 | 7.8 | 246.8 |
Olaszország | 1.1 | 76.0 | 42.2 |
Lettország | 0.6 | 234.5 | 124.9 |
Litvánia | 47.0 | 403.5 | 495.5 |
Magyaqrország | -23.1 | 116.0 | 154.9 |
Hollandia | -2.9 | 80.2 | 120.8 |
Ausztria | -2.4 | 113.9 | 224.9 |
Lengyelország | -24.4 | 81.6 | 224.4 |
Portugália | -2.4 | 53.6 | 80.4 |
Szlovénia | -28.1 | 51.2 | 88.7 |
Szlovákia | -2.7 | 248.4 | 247.2 |
Finnország | -2.0 | 101.0 | 72.9 |
Svédország | -6.7 | 18.6 | 36.5 |
Nagy-Britannia | 25.5 | 36.9 | -5.7 |
Forrás: saját számítás Eurostat adatok alapján |
Ráadásul a szoros összefüggés ma már elméletileg sem bizonyítható. Az összefüggés minden bizonnyal igaz volt akkor, amikor egy-egy ország exportját és importját az adott ország vállalkozásai és termelési lehetőségei határozták meg. Egy olyan világban, amelyben a cégek alapvetően hazai alapanyagokkal dolgoztak, és importhoz csak akkor fordultak, ha otthon nem volt megtalálható a nyersanyag – illetve más országok ún. komparatív előnyei miatt valahol sokkal olcsóbban lehetett hozzáférni a termeléshez szükséges anyagokhoz, alkatrészhez, mintha helyben állították volna elő -, az import alakulását valóban jelentősen befolyásolhatta az árfolyamok alakulása. Egy-egy leértékelés után a hazaihoz képest megdrágulhatott az import. Vagyis érdemessé válhatott hazai termékkel, anyaggal pótolni. A leértékelés másfelől kifizetődővé tehette az exportot, illetve azt, hogy a cég növelje a termelési kapacitásait, hogy a belső piaci értékesítés felett külföldön is adjon el árut.
A globalizálódás miatt az idő eljárt e tézis felett is. Jelenleg, ahogy a szabadpiacnál szó volt róla, a világkereskedelmet a multinacionális cégek határozzák meg. Ők, mivel a világ számos országában vannak érdekeltségeik, mindig mindent onnan szerezhetnek be, ahol az a legolcsóbb. Ezen nem sokat változtat egy-egy ország valutaleértékelése. A fejlődő országok termékeit – különösen a nyersanyagok esetében – még az időszakos drágulások ellenére is érdemes behozniuk, hiszen kiszolgáltatottságuk miatt ezen országok termékei (a kőolajat leszámítva) sokkal olcsóbbak, mintha azt otthon próbálnák előállítani, ami bizonyos nyerstermékek esetében nem is lehetséges.
Az exporton viszont azért nem változtat sokat a leértékelés, mert a nagy nemzetközi cégeknek megvannak a kialakult piacaik, és a termelésüket nem befolyásolja különösebben egy-egy ország árfolyam-politikája. Az persze tény, hogy a valutaleértékeléssel az adott országban működő leányvállalat – ezáltal az egész cég – jól jár, amennyiben a bevételt helyi valutára váltják át. Viszont nem biztos, hogy ez az érdekük. A sok országra kiterjedő hálózat lényege ugyanis éppen a helyi piacok okozta előnyök kihasználása, a hátrányok kiiktatása. A cél a nyereség maximalizálása. Ebből a szempontból pedig az a legfontosabb, hogy minél kevesebb adót fizessenek. Erre kiváló lehetőséget ad a jövedelmek országok közötti átcsoportosítása. Ha tehát a valutát leértékelő országban a jövedelemadó magasabb, mint máshol, ahol ugyan magasabb az árfolyam, és így viszonylag kevesebb valutát kap a cég az átváltáskor, akkor semmi értelme a valutát leértékelő országba irányítani a bevételt. A bevétel ott fog jelentkezni, ahol abból kevesebb adót kell fizetni.
Az ún. transzferárak rendszere erre szolgál. Ez ad módot arra, hogy a piacinál alacsonyabb export- és magasabb importárak révén a kedvezőbb adózási feltételeket biztosító országba szivattyúzzák át a jövedelmeket. Így azután könnyen előfordulhat (és elő is fordul), hogy egy-egy országban a valuta leértékelése után ugyan több árut szállítanak ki, ám ebből az adott országnak sok haszna nem származik, mert a jövedelmet onnan kivonják, hogy az máshol adózzon.
Az állam szempontjából a valutaleértékeléssel ösztönzött export növelése mögött mindenkor a kormányok adóbevétel-növelési szándéka áll. Sokszor azt is célként jelölik meg, hogy a foglalkoztatást szinten tarthassák, vagy emeljék. A gond ezzel az – amint már szó volt róla -, hogy a mai technikai felszereltség mellett a termelés (ezen belül az export növeléséhez szükséges gyártás) bővítése sok foglalkoztatást nem igényel, sőt egyes esetekben éppen a növekvő termelés teszi kifizetődővé az emberi munka géppel való kiváltását. Tehát az a sajátos helyzet állhat elő, hogy a több termelés következtében még csökken is a foglalkoztatás.
Így az államok a valutaleértékelés során sokszor hoppon maradnak. Az emelkedő export ellenére sem az adóbevételeik, sem a foglalkoztatás szintje nem nő.
Másfelől az is sok gondot okozhat, hogy a növekvő export megemeli az importot, hiszen sok esetben, ahogyan a transzferárakkal kapcsolatban említettem, a szükséges alapanyagokat, résztermékeket a cégek a saját anyacégüktől, illetve más országokban levő leányvállalataiktól hozzák be, mégpedig – a pénzkivonás céljával – emelt árakon. Ennek következtében az export emelkedése növeli az importot, és a végeredmény nem feltétlenül a GDP, a hazai jövedelem emelkedése.
Ennek további mellékhatása lehet, hogy a növekvő termelés és export csekély hatással van, vagy éppen semmiféle kedvező hatással nincs az adott ország hazai gazdasági szereplőinek helyzetére. Gyakran előfordul, hogy az export miatt növekvő termeléshez nem veszik igénybe beszállítóként a hazai termelőket. Így formailag az ország egy ideig elszámolhat egy nagyobb gazdasági növekedést és exportbevételt. Ám ez csak addig tart, amíg a multinacionális cégek nem találnak olyan országot, ahol alacsonyabbak a bérek, és így a termelési költségek is, ahová ezért áttelepítik a termelésüket. Különösen nagy problémát jelent, ha egy ország nagyon nyitott, és emiatt erősen függővé vált a nagy nemzetközi vállalkozásoktól, mert azok termelik a GDP-je zömét, miközben az ország tényleges jólétéhez (több munkahely, magasabb adóbevételekből finanszírozható állami beruházások, jobb szociális ellátás, a hazai termelők piacának bővítése stb.) alig járulnak hozzá.
Versenyképesség és bérek
Az is gyakran hangoztatott érv, hogy a kevésbé fejlett országokban a versenyképesség döntő eleme az alacsony kereset. Ez vonzza a külföldi befektetőket. Itt érdemes megemlíteni, amit sokan leírtak, elmondtak már, hogy versenyképessége csak egy cégnek lehet, egy országnak nem. Az országok – elsősorban a tőkeszegények – persze versenyeznek egymással a külföldi tőkéért. Ezt a külföldi befektetők ki is használják. Ők alapvetően két szempontot mérlegelnek a beruházási döntéseiknél, mert a profitjuk szempontjából ezek meghatározóak. Az egyik az adókedvezmény, a másik a bérek színvonala. Az ország versenyképessége tehát alapvetően arról szól, hogy milyen áldozatot akar, tud hozni annak érdekében, hogy becsalogassa a külföldi befektetőt.
A legnagyobb probléma ezzel az állítással azonban az, hogy a legtöbb országból az alacsony keresetek mellett is elmegy a külföldi tőke, mert a fejlődő világban mindig akad olyan ország, ahol még olcsóbb a munkaerő. Legalábbis az a munkaerő, amelyiktől semmiféle kvalifikáció nincs megkívánva. Ennek persze objektív okai is vannak, hiszen a fejlődő országok zömében alacsonyabb a megélhetési költség, például azért is, mert olyan az időjárás, hogy ott nem kell a béreknek tartalmaznia a fűtést vagy a meleg ruházat vásárlásához szükséges költségeket.
Ugyanakkor, ahogyan már szó volt róla, a nagy cégekre egyrészt az jellemző, hogy nem sok embert alkalmaznak. Előnyben részesítik a technikát az emberi munkával szemben. Erre jó okuk van, hiszen a gép mindig olcsóbb, mert működéséhez nem kapcsolódnak olyan járulékos költségek, mint az emberi munkához (nem kell társadalombiztosítást, betegszabadságot fizetni, fizetett szabadságot biztosítani stb.). A multinacionális cégek bérpolitikájának lényege az, hogy néhány kiemelt szakembert fizetnek meg jól, akik a termelési folyamatokat irányítják. A többi dolgozótól különösebb képzettséget nem igényelnek, hiszen ők csupán a gépek kiegészítő karjai, tehát nem kell jobban fizetni őket, mint amennyit a gépek fenntartására kell költeni. Ezért részesítik egyre inkább előnyben az alacsony bérű országokat, és vonulnak ki anyaországaikból.
Másfelől egyáltalán nem biztos, hogy a versenyképességet éppen az alacsony bérek biztosítják, hiszen számos esetben a munkát csak kvalifikált dolgozók tudják igazán jól ellátni, és a cégek éppen attól mehetnek tönkre, hogy az olcsóbb bérek után menve a képzetlenebb dolgozók nem képesek azt a minőséget biztosítani, amelyet a piac tőlük megszokott. Ezért történik meg az, hogy egyes cégek, ágazatok (pl. svájci óragyártás) a hazai magas bérek ellenére sem helyezik külföldre a termelésüket.
A lakossági fogyasztás
Az is közgazdasági axiómának számít nálunk, hogy a gazdaság, valamint a költségvetés egyensúlyát veszélyezteti, az inflációt gerjeszti, ha nagyobb a bérkiáramlás, nő a lakossági fogyasztás. Ez azért problematikus állítás, mert a nálunk sokkal fejlettebb országokban a belföldi fogyasztás élénkítését éppen a gazdasági növekedés motorjának tekintik. Az amerikai állampolgár gondolkodásának része, hogy vásárolnia, fogyasztania kell a saját munkahelye megtartásának érdekében. Az Egyesült Államok kevéssé iskolázott polgára is tudja, hogy az általa elköltött pénz végigáramlik a gazdaságon, és valahol eljut arra a piacra, ahol az a vállalat próbál értékesíteni, amelyiknél dolgozik. Vagyis ha sokan, sokat költenek, akkor a vállalkozások meg tudnak élni, és a munkahelyek megmaradhatnak.
Az állítás hátterében az húzódik meg, hogy ismét nem veszik figyelembe az időközben megváltozott körülményeket és az ennek hatására módosult gazdasági helyzetet. A nyolcvanas években, amikor Magyarország külföldi adósságállománya már magas volt, és az adósságszolgálat teljesítéséhez, fizetőképességünk megőrzéséhez életbe vágóan szükség volt minden valutabevételre, valóban hihetőnek tűnt, hogy a belső piac bővülése hátrányos a gazdasági egyensúly szempontjából, mert a vállalatok a valutát hozó export helyett itthon értékesítik a termékeiket. Mivel a termékek importtartalma hagyományosan magas volt, ha csökkent az export, a külkereskedelmi és ezáltal a fizetési mérleg egyensúlya romlott. Ezzel együtt a fizetőképesség fenntartása és a költségvetési egyensúly is veszélybe került. Egyrészt azért, mert nem termelődött meg a fizetőképesség fenntartásához szükséges devizabevétel. Továbbá azért, mert:
-
A lakossági fogyasztást az állam jelentősebb – bár a nyolcvanas évek során már folyamatosan csökkenő – összeggel támogatta, tehát ha a fogyasztás a támogatott termékek körében emelkedett, akkor a termékek árába beépített ártámogatásnak is növekednie kellett. Ezzel a költségvetés kiadásai is megugrottak. Igaz, az exporton is jelentős támogatás volt. Tehát ha az export csökkent a belső fogyasztás emelkedése miatt, akkor az exporttámogatás is csökkent. Azaz a költségvetés kiadásai ezen a csatornán viszont mérséklődtek. Ám a fogyasztói ártámogatás a legtöbbet vásárolt, alapvető cikkeknél jelentkezett a leginkább, tehát súlyában jelentősebb volt a költségvetési kiadásokon belül.
-
A családok fő jövedelemforrása a munkajövedelem, azaz a kereset volt, valamint az ún. szociális jövedelmek (azon belül is a nyugdíj). A tőkéből származó ún. tulajdonosi jövedelem – ami akkoriban két elemből tevődött össze: a kamatjövedelemből és a szűk területre visszaszorított magánvállalkozási jövedelemből (bár az akkori magánvállalkozók is inkább önfoglalkoztatók voltak) – nem volt jelentős. Így a tulajdonból származó jövedelem csekély szerepet játszott a fogyasztás alakulásában. Ezért a fogyasztás mennyiségét alapvetően a bérek alakulása határozta meg.
-
A vállalatok kapacitásai behatároltak voltak, illetve a vállalati menedzsment nem volt különösebben érdekelt a termelés növelésében. A vállalat vezetése számára – a termelés növelésénél – sokkal fontosabb volt, hogy a főhatóságoktól meg tudják szerezni a nem hatékony termelésüket is finanszírozó termelési támogatásokat. Ugyanakkor a termeléshez szükséges kapacitásokban is állandóan szűk keresztmetszetek álltak elő.5 Így az export és a belföldi fogyasztás valóban csak egymás rovására növekedhetett. Ez akkoriban kedvezett a rejtett gazdaságnak is, mivel a nagyvállalatok csak a tömegszükségletek kielégítésére törekedtek, illetve arra, hogy a tőlük elvárt exporttervet teljesítsék. Ennek következtében az általuk ellátatlanul hagyott piaci szegmensekre beáramolhatott a feketén is dolgozni hajlandók szolgáltatása, árukínálata.6 Ám a növekvő bérkiáramláskor ők sem tudtak lépést tartani a megnövekedett kereslettel. Ezért az amúgy is állandó hiány, illetve túlkereslet miatt a vállalatok a nagyobb vásárlóerő-kiáramlás esetén gond nélkül emelhették az áraikat, beindítva vagy felpörgetve az inflációt.
Az elmúlt évtizedben azonban minden vonatkozásban gyökeres változás ment végbe.
-
A forint konvertibilissé válása miatt az adósságszolgálat teljesítéséhez szükséges deviza bármikor rendelkezésre áll, ha a kincstárnak megvan hozzá a jövedelme.
-
A 90-es évtizedben a fogyasztói ártámogatások szinte teljes körű megszüntetésének lehettünk tanúi. A fogyasztói ártámogatásoknak a GDP-hez viszonyított arányai már a nyolcvanas évek végétől évről évre jelentősen csökkentek. A Világbank szakértőjének7 számításai szerint 1989-ben a GDP-nek még 6,6%-át, 1992-ben már csupán 1,0%-át, 1995-ben pedig 0,7%-át tették ki ezek a támogatások. A fogyasztás bővülése tehát már régen nem terheli többletkiadásokkal a költségvetést a fogyasztói ártámogatások miatt. Sőt, a nagyobb mennyiségű fogyasztás többletbevételt hoz a kincstárnak, a kereskedelmi forgalom emelkedéséből származó több ÁFA és fogyasztási adó révén.
-
A 90-es években a keresetek szerepe a lakossági jövedelemben, azaz a lakossági vásárlóerőben folyamatosan mérséklődött. A bérek súlya a lakossági jövedelmeken belül minden összehasonlítási alapot véve folyamatosan csökkent. Ez több okra vezethető vissza:
– A kilencvenes évek elején a KGST felbomlásával a piacok beszűkülése, a korábbi nagyvállalatok tönkremenése, a költségvetési megszorításokkal járó létszámleépítések miatt a bérből-keresetből élők száma mérséklődött. A foglalkoztatottak egyik része vállalkozóvá lett. Másik részük, akik elég idősek és elég szerencsések voltak ahhoz, hogy el tudták intézni, előnyugdíjba mentek. Végül akinek egyik sem sikerült, az munkanélküli lett. A 90-es évtized kezdetén mintegy 1 millió munkahely szűnt meg, ám ennél is nagyobb ütemben csökkent a bérből élők száma.
– A bérek egy részét – a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően – nem bérként, hanem egyéb formában, ún. dologi juttatásként fizetik ki (pl. ruhapénz, mobiltelefon és gépkocsihasználat térítése stb.). Ráadásul ezek a jövedelmek leginkább az amúgy is magasabb keresetűeknél jelentkeznek, akik e jövedelemkiegészítés miatt megmaradó keresetüket nem, vagy nem itthon költik fogyasztásra.
– Csökkent azoknak a köre is, akik keresetüket bér formájában kapják meg. A vállalkozók számát persze a látszatvállalkozók is gyarapítják. A munkaadók arra törekednek, hogy a társadalombiztosítási járulékokat kikerüljék. Ezért sokan a dolgozóikat arra késztetik, hogy vállalkozói igazolványt váltsanak ki, és vállalkozóként dolgozzanak nekik. Vagyis ők a keresetüket nem bérként, hanem formailag vállalkozói jövedelemként kapják meg.
– A rejtett gazdaság a 90-es évtizedben növekedésnek indult nálunk és a régió többi országában. A magánszféra bővülésével – az önbevallásos adórendszerben – mind többeknek nyílt módjuk a jövedelem eltitkolására. Részben, mert nem volt kellő az ellenőrzés, illetve az adóellenőrök felkészültsége a korábbi tapasztalatok hiányában nem volt kiemelkedően magas szintű; részben, mert az igazán nagy pénzeket eltüntetők sokukat meg tudták vesztegetni. Mások viszont belekényszerültek a rejtett gazdaságba, hiszen másként nem jutottak keresethez. Ennek formája, a már említett látszatvállalkozás mellett, hogy a dolgozókat legálisan nem alkalmazzák, vagy ha mégis, akkor a bérük töredékét (rendszerint csak a minimálbért) tüntetik fel a bérlistán, ugyancsak a tb-járulék megtakarítása miatt.
Az utóbbi években ugyan a keresetek aránya a jövedelmeken belül ismét növekedésnek indult – vélhetően a vállalkozói jövedelmek fokozottabb eltitkolása végett -, azonban még mindig alacsonyabb a jövedelmeken belüli aránya, mint a hetvenes-nyolcvanas években volt. Ennek ellenére a statisztikai adatok azt mutatják, hogy nem lehet igazi összefüggést találni a bérek és a fogyasztás alakulása között. Amint a táblázat mutatja, szerény reálkereset-növekedés esetén is lehet dinamikus fogyasztás (1999, 2000), illetve nagyobb reálkereset-emelkedésnél is előfordul – ahhoz képest szerényebb – fogyasztásbővülés (1997, 2002).
-
Ma már nálunk a GDP 80-90 százalékát külföldi tulajdonú, illetve külföldi többségi tulajdonú vállalatok, idetelepült multinacionális cégek adják. Ezeknek a vállalatoknak nincsenek meg azok a termelési korlátaik, mint a korábbi szocialista nagyvállalatoknak – sem a termeléshez szükséges erőforrások, sem a piacra lépés, illetve a piaci jelenlét tekintetében. Sőt, kezdetben ezek a vállalatok éppen azért telepítették ide a termelésük egy részét, mert piacot akartak nyerni. Az ő esetükben már nem egymás rovására, hanem egymás mellett bővíthető a belföldi értékesítés és az export. A hazai fogyasztás növekedése tehát ma már nem von el kapacitást az exporttól. Így a kereslet és a kínálat összhangjának megteremtése céljából nem kell árat emelni. Vagyis a belső kereslet nem gerjeszti az inflációt, hiszen a vele szemben álló kínálat bőséges.
4. tábla A keresetek és a lakossági fogyasztás növekedése (%) | ||
Év | Reálbér | Fogyasztás |
1996 | 95.0 | 98.7 |
1997 | 104.7 | 101.7 |
1998 | 103.6 | 104.9 |
1999 | 102.5 | 104.6 |
2000 | 101.5 | 105.0 |
2001 | 106.4 | 106.0 |
2002 | 113.6 | 109.4 |
2003 | 109.2 | 107.8 |
Forrás: STADAT és Statisztikai Évkönyv 1997,1998,1999 Budapest KSH 1998,1999,2000 |
A szociális kiadásokról
Azt is alapszabálynak kellene tekinteni, hogy az állam szociális kiadásait alacsony szintre kell leszorítani, mert a magas szociális kiadások nagy adóterhet jelentenek a dolgozók, illetve a vállalkozók számára, emellett a bőséges szociális juttatások visszatartanak a munkától, egyébként pedig a költségvetés egyensúlyát veszélyeztetik.
Az állam szerepe a szociális kiadások tekintetében nem csak az egykor szocialistának mondott közép- és kelet-európai országokban, hanem az ún. jóléti államokban (Skandinávia, Kanada, Szingapúr, Ausztrália, Új-Zéland) is jelentős volt. A korábban említett drasztikus gazdaságpolitikai intézkedések is ennek a lefaragását szolgálták, a nemzetközi pénzügyi szervezetek igényeinek megfelelően. Az utóbbiak a közelmúltban kezdték felismerni az általuk diktált gazdaságpolitika problémáit, illetve az abból következő bajokat.
A szociális kiadások leszorítását szorgalmazó gazdaságpolitika hatásosságát kérdőjelezte meg az, hogy az elmúlt mintegy tíz évben az egyik legjobb eredményt felmutató európai országban, Írországban a nagyarányú növekedés beindulásakor a GDP-ben mért szociális kiadás magasabb volt, mint nálunk, illetve bármelyik EU-tagországban, amelyekhez bennünket hasonlítani szoktak. A szociális kiadások aránya éppen azért mérséklődött, mert látványos növekedés hatására egyrészt emelkedett a jólét, másrészt a GDP oly mértékben emelkedett, hogy a részarány csökkenése ellenére is finanszírozhatók voltak a feladatok. Ám, érdekes módon, éppen az aránycsökkenéssel párhuzamosan a gazdasági növekedés üteme is visszaesett. Míg a kilencvenes évek elején a szociális kiadások aránya még 26,1 százalék volt, és a növekedés 5,7-9,9 százalék körül mozgott, 2000 után a 16-17 százalékra mérséklődő szociális kiadások mellett a GDP növekedése is 4,8-2,5 százalékra csökkent. Ebből úgy tűnik, hogy a szociális kiadások relatíve magas színvonalának nem kell feltétlenül hátráltatnia a haladást. Erre utal az is, hogy – amint az 1. táblázatban látni – az EU-tagországok gazdasági növekedési üteme között nincs jelentős különbség, de a szociális kiadásaik arányában már igen. Vagyis nincs szoros kapcsolat a szociális költekezés és a gazdasági eredményesség között, viszont a megfelelő jóléti finanszírozás révén elkerülhető a társadalom radikalizálódása olyan országokban, ahol sokaknak nincs más reális jövedelemszerzési alternatívájuk.
A kiadások állandó mérséklésére való hazai törekvés azért sem tűnik indokoltnak, mert ahogyan a mellékelt táblázatból látni lehet, Magyarországon a legalacsonyabb az arány, ráadásul egy, a többiekénél jóval kisebb GDP-ből.
5. tábla Szociális kiadások a GDP arányában 2003 | |
Ország | Szociális kiadások (GDP %) |
Ausztria | 29.5 |
Belgium | 29.7 |
Dánia | 30.9 |
Franciaország | 30.9 |
Hollandia | 28.1 |
Németország | 30.2 |
Portugália | 24.3 |
Magyarország | 21.4 |
EU-15 | 28.3 |
Forrás: Eurostat |
A szociális juttatások, elsősorban a munkanélküli segély viszonylag magas szintje természetesen visszatarthat a munkavállalástól. Ezt az észak-európai országok is tapasztalták. A munkanélküli juttatások nálunk a kilencvenes évek elején valóban nagyvonalúak voltak. Azóta azonban mind a munkanélküli járadék (ma álláskeresési támogatás) számítási alapjába bevont jövedelmek köre, mind a juttatás időtartama lényegesen mérséklődött. Közben bevezették a felső határt is. Így ma már messze nem biztosítanak annyira jó megélhetést (azt is mindössze néhány hónapra, ráadásul számos kötelezettség mellett), mint az elmúlt évtized kezdetén – tekintve, hogy a KOPINT-DATORG számításai szerint8 a kilencvenes évek végén a magyarországi átlagkereset az EU 15-ök átlagkeresetének csupán 15%-át tette ki. Az ilyen keresetekből számított munkanélküli járulék aligha tartja vissza a munkavállalástól azokat, akik valóban szeretnének dolgozni. A többiek viszont lényegesen magasabb keresetekkel is nehezen lennének bevonhatók a munkaerőpiacra.
A probléma lényege nálunk a foglalkoztatás – legalábbis a legális foglalkoztatás – lehetőségének szűk köre. Amint korábban írtam, a munkáltatók tb-terheinek mérséklése az elmúlt tíz évben a foglalkoztatás tekintetében mindössze 1,5 százalékos növekedést eredményezett. A munkalehetőségek szűkösségét jelzi, hogy a mintegy 400 ezer regisztrált foglalkoztatotthoz képest 2005-ben, negyedévenként változóan, a Foglalkoztatási Hivatal adatai szerint mindössze 13-23 ezer bejelentett üres álláshelyet jelentettek.
Az állami költségvetés egyensúlyát természetesen veszélyezteti az, ha túl sokan akarják azt megcsapolni, miközben mind kevesebben akarnak hozzájárulni. Ebből a szempontból azonban sokkal fontosabb az utóbbi. Tehát az, hogy mind kevesebben akarnak a kiadásokhoz hozzájárulni. A nyugdíjreformot kezdeményező kormány egyértelműen elismerte, hogy a kiadások csak a bevételekhez képest magasak. Vagyis nem a kiadások voltak magasak, hanem a bevételek alacsonyak. Ezt a problémát a kiadások csökkentése nem oldja meg, mert a szociális jövedelmeket olyanok kapják, akik azt el is költik. Ha ők kevesebbet kapnak, kevesebbet is költenek. Így viszont az állam adóbevétele is csökken.
*
Összefoglalva elmondható, hogy a fétisként tisztelt nézeteket alaposan át kellene gondolni, és az új körülményeknek megfelelően korrigálni kellene, hiszen a régi tanok és érvelések ma már nem állják meg a helyüket. Kár olyan veszélyektől tartani, amelyek már régen nem léteznek, viszont célszerű lenne arra odafigyelni, hogy az új körülmények milyen új megközelítéseket igényelnek, ami a gazdaság minden szereplője számára előnyökkel járhatna.
Jegyzetek
1 In: Globalizáció, Európai Unió, gazdaságpolitika. MEH STRATEK, Budapest, 2003.
2 Émile Zola: Hölgyek öröme. Európa, Budapest, 1978.
3 Top 100. ECOSTAT, Budapest, 2004.
4 Az új tagországokban 2000-től.
5 Kornai János: A hiány. Közgazdasági és Jogi könyvkiadó, Budapest, 1980.
6 Ékes Ildikó: A gazdaság árnyéka, avagy a rejtett gazdaság. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2003.
7 Kopits György: "Állami pénzügyek Magyarországon: a fokozatos reform élete." Közgazdasági Szemle, 1993. október.
8 Gács János – Hárs Ágnes – Hütl Antónia: Az EU a keleti kibővítéskor és utána. KOPINT-DATORG, Budapest, 2001.