1988 óta a fogyasztói árindex évente kétszámjegyűen emelkedik. A megélhetési terhek azonban a fogyasztói árindex által jelzettnél na­gyobbak, mert a fogyasztói árindexben – szükségszerűen – meg nem jelenő egyéb kiadások (hitelkamatok növekedése, biztosítási és hitelfel­tételek változása, korábban ingyenes szolgáltatások térítésessé válása stb.) is állandóan nőnek. A családok jövedelmeit tehát nemcsak az áremelkedés, hanem a növekvő egyéb elvonások, kötési kényszerek is megsarcolják.

Közgazdasági evidencia, hogy a növekvő kiadásokra a lakosság fogyasztási szerkezetének változásával, fogyasztói magatartásának módosításával reagál, természetesen rétegenként eltérő módon. Az el­múlt időszakban kétévente készült háztartás-statisztikai felmérések las­san, megkésve jelezték ezeket a folyamatokat. Felmerült és erősödött az a nézet, hogy az alkalmazkodóképesség kimerülőben van, a lakos­ság nagy többségénél már nincsenek tartalékok az infláció negatív ha­tásainak kivédéséhez. Minthogy ebben a kérdésben inkább csak hitek, mint adatok ütköztek, szükségesnek látszott a probléma adatszerű megközelítése. Ez indokolta a Szakszervezetek Gazdaság- és Társa­dalomkutató Intézetének felmérését, amelyet a Miskolci Egyetem Számviteli és Statisztikai Tanszékének közreműködésével végzett el, és amelyhez az apropót az 1990. év eleji áremelés szolgáltatta.¹

Anyagi helyzet, megélhetési költségek

A kérdőív közérzetvizsgálatot is szolgált. Az elején azt tudakoltuk, hogy – a megkérdezettek véleménye szerint – a háztartás (család) helyzete az előző évihez képest hogyan változott, ezt minek tulajdonítja, illetve a megélhetési költségek milyen mértékben növekedtek.

Anyagi helyzetük idén a válaszadók 48,8%-a szerint erősen rom­lott; 34,2% szerint kicsit romlott; 12,5% szerint nem változott, 2,2% szerint némileg javult és 0,6% szerint javult.

Különféle rétegjellemzők szerint nézve anyagi helyzetük erős rom­lását leginkább a 60 év felettiek (hiszen nekik nyilván már kevesebb a lehetőségük a jövedelemkiegészítő tevékenységre, a jövede­lemnövelésre), az alacsonyabb iskolai végzettségűek, kevésbé kvalifi­kált munkát végzők (segédmunkások)² , a többgyermekesek³ , illetve a több eltartottról gondoskodó háztartások panaszolták a legnagyobb arányban.

A helyzet megítélése a fő tendenciákat tekintve ugyan a vizsgálat minden helyszínén lényegében hasonló volt, az arányokat tekintve azonban már elég jelentős különbségek adódtak.

 Az anyagi helyzet romlásának legfőbb okaként szinte kivétel nélkül mindenhol (97,9%-os arányban) az árak növekedését jelölték meg, il­letve azt, hogy a bérek, keresetek ezzel a növekedéssel nem tudtak lé­pést tartani.

Arra a kérdésre, hogy ez a romlás miben mutatkozott meg, a vála­szok széles skálán mozogtak. A leggyakoribb válasz az volt, hogy az élelmiszerek drágulása mástól von el pénzt. Az, hogy mitől (ruházko­dás, kultúra, nyaralás, megtakarítás stb.), különbözött. A ruházat mint másik alapvető kiadás gyakran került említésre. Nem volt kevés azon­ban azoknak a száma sem, akik az élelmiszerek megvásárlásának gondját jelölték meg az életszínvonal romlásának jeleként. Voltak, akik helyzetük rosszabbodásának megnyilvánulásaként azt említették, hogy kölcsön kell kérniük, illetve máról holnapra élnek. Az árak növekedé­sén (és az azokkal lépést tartani nem tudó béreken) túl viszonylag kis mértékben számoltak be az anyagi helyzet romlását előidéző egyéb okokról, mint több eltartott vagy jövedelemcsökkenés. Összességében a helyzet romlásának áremelkedésen kívüli okaiként a keresők számá­nak csökkenését 8,7%; a főállásból származó jövedelem csökkenését 9,2%; a külön jövedelem csökkenését 5,0%; a külön jövedelem meg­szűnését 3,7%; az eltartottak számának növekedését 6,6%, egyéb részletezett okot 3,1% említett. (Az a kisebbség, amely anyagi hely­zetét változatlannak vagy javulónak ítéli, többnyire jövedelmeinek az áremelkedésnél nagyobb növekedésével, illetve a megfontoltabb köl­téssel magyarázza azt. Sokan értelmezték azonban úgy, hogy miután eddig is csak a legszükségesebbekre futotta és jelenleg is csak azokra telik, a helyzetük kilátástalanul változatlan. A helyzet változatlanságá­ról, illetve javulásáról beszámolók 53,9%-a a főállású jövedelem növe­kedésére hivatkozott. Többen jelezték, hogy vállalkozásba fogtak. Egyéb okként 9,7% a keresők számának növekedését, 15,3% a külön-jövedelem növekedését, 11,7% valamilyen új különjövedelemhez ju­tást, 7,0% az eltartottak számának csökkenését és 11,7% az ún. egyéb okot jelölte meg.)

Statisztikailag nehezen értelmezhetők azok a válaszok, amelyeket a megkérdezettek a jelenlegi életszínvonaluk valamely korábbi időszak­hoz hasonlítására, illetve a számukra „aranykornak” tekinthető, vagyis nekik legmagasabb életnívót biztosító évekre adtak. Gyakran visszaté­rő válasz volt, hogy ilyen rossz még soha nem volt. Viszont azok, akik ennél pontosabb válaszokra törekedve valamely időpontot igyekeztek megadni (ennek a horizontja a II. világháború előtti időktől napjainkig terjed) legalább olyan számban jelöltek meg bizonyos éveket, korsza­kokat a jelenlegihez hasonló rosszként, mint ahányan ugyanazt az idő­szakot „aranykornak” nevezték. A jó anyagi helyzet időszakaként mindazonáltal leginkább a 60-as évek végét, a 70-es éveket és a 80-as évek elejét említették sokan. Minden megyében és Budapesten is előfordult az 50-es évek mint legjobb időszak említése.

A megélhetési költségek tavalyihoz mért növekedésénél ugyan­csak széles skálán mozogtak a válaszok. Úgy tűnik, hogy a válasz­adók jelentős része elfogadja a statisztikai közleményekben és újsághírekben közzétett információkat, és azt saját véleményként adja vissza. Az említések gyakoriságát tekintve ugyanis a legtöbbször a 30% és a 40%, illetve a köztes értékek szerepeltek. Összességében a válaszadók 42%-a tette a megélhetési költségek növekedését e hatá­rok közé. Érdekes, hogy a válaszadók 2-3%-a szerint nem nőttek a megélhetési költségek. (Itt feltehetően arról is szó lehet, hogy a válasz­adók a jövedelemkímélő megoldásokkal tulajdonképpen az árnöveke­dést kivédő stratégiájukat ítélték nagyon jónak.) Országos átlagban a 45% körüli értéket kaptuk. Ezen belül a városokban magasabb (46-47%), a községekben alacsonyabb (kb. 44%) volt az átlag. Az iskolai végzettség szerint azonban lényegesebb volt a különbség. A felsőfokú végzettségűek átlagosan 40%, a kevesebb iskolával rendelkezők in­kább 46% körüli megélhetési költségnövekedést valószínűsítettek.⁴ A kérdés megítélésében a területi elhelyezkedés sem volt elhanyagol­ható.

A fogyasztásban bekövetkezett változások a drágulás hatására

A rosszabbodó körülményekre adott magatartásbeli válaszok szerint az alkalmazkodás nagyon differenciált, ami nyilvánvalóan azon múlik, hogy mennyire alapvető vagy kevésbé alapvető szükségletet érint a fo­gyasztáskorlátozási kényszer, illetve, hogy az embereknek milyen lehe­tőségeik vannak a jövedelem kímélésében. Ebbe az alkalmazkodási folyamatba beletartozik a fogyasztáson belüli jövedelemátcsoportosítás a kevésbé fontostól a nagyon fontoshoz. De beletartozik az is, hogy a családok berendezkednek az önellátásra, gyümölcsöt, zöldséget ter­melnek, disznót nevel(tet)nek, maguk tapétáznak, javítják az autót, vagy éppen ruhát varrnak, kötnek otthon. Ezenkívül megkeresik az ol­csóbb piacokat, kéz alatti, használtcikk-vásárlás, KGST-piacok, fusizók révén. Bár a vizsgálat erre nem terjedt ki – mert őszinte válaszokat aligha lehetett volna kapni -, a külföldi vásárlások egy része is a relatí­ve olcsó piacok keresését jelenti, még a feketén vásárolt deviza maga­sabb árfolyama ellenére is.

A családok tehát legnagyobb arányban ott jeleztek kiadás-növe­kedést, ahol a takarékoskodásnak, a fogyasztásról való lemondásnak a legszűkebb lehetőségét érezték. így az élelmiszereknél, rezsinél, tisztí­tószereknél, közlekedésnél, gyermekneveléssel kapcsolatos kiadások­nál (úgymint óvodai, bölcsődei díjak, tanszerek, iskolaköpeny, tankönyvek, tanulmányi kirándulások stb.). Jelentős arányban említettek csökkenést azonban például a minőségibb élelmiszereknél és a kultú­ránál is. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a legalapvetőbb szükségletek ki­elégítése folyamatosan csökkenti a szabadon elkölthető jövedelmet (így a megtakarítást is), másrészt azt, hogy – már ahol eddig sem volt ilyen – megindul egy szellemi és fizikai leépülést hozó átrendezés a fogyasztáson belül. E kiadások csökkenését jelző családok arányát tekintve azonban nem mellékes, hogy a háztartások mekkora százalé­ka jelezte: nincs ilyen kiadása. Ez az élelmiszereknél 0 (de azt is te­kintetbe kell venni, hogy a hús, zöldség, gyümölcs, burgonya fogyasztását egy elég jelentős réteg a saját termeléséből biztosítja), ugyanakkor a kultúránál már meglehetősen magas. Az átcsoportosítás irányait és arányait a következő táblázat mutatja.

 Az egyes rétegjellemzők a fogyasztási struktúraváltásra adott válaszo­kat elég jelentősen meghatározták. A városokban élők például az élel­miszerkiadások (erőteljes) növekedéséről csaknem 87%-ban, a községekben élők alig 84%-ban szóltak. A (nagyobb) növekedést jel­zők aránya a közlekedési kiadásoknál városokban csaknem 60%, vidé­ken kb. 39%, a gyermekekkel összefüggő kiadásoknál városban 52%, vidéken 47% körül volt. Figyelemre méltó, hogy kulturális kiadásaik csökkenéséről, illetve erőteljes csökkenéséről szólt 13,1% vidéken, mi­közben 52,5%-nak nincs ilyen kiadása. Budapesten azok aránya, akik­nek nincsenek kulturális kiadásaik: 38,4%.

Az életkor szerint vizsgálva a kiadási szerkezetváltozást, élelmi­szer-kiadásaik növekedését a legkisebb arányban a 70 év felettiek (akiknél tudvalevően az elfogyasztott mennyiség iránti igény csökken) és a legnagyobb arányban a 18-30 évesek (ahol viszont a gyermekek születésével nő a család élelmiszer-fogyasztása) jelezték. Gyógyszer­kiadásaik emelkedéséről a 70-en felülieknek 70,5%-a, viszont a 18-30 év közöttieknek csak 32,9%-a adott számot. Ezzel szemben a hiteltör­lesztési terhek növekedéséről (nyilvánvalóan a családalapítással, la­káshoz jutással, berendezkedéssel összefüggésben) a 18-30 évesek 34%-a, míg a 60 felettieknek már csak 5-7%-a szólt. A gyermekneve­léssel kapcsolatos kiadások növekedését természetszerűen a legna­gyobb arányban (67,9%) a 30-40 év közöttiek jelezték.

A családfő szakmai besorolását nézve az élelmiszer-fogyasztásra fordított kiadások növekedéséről a legnagyobb arányban a szakmunká­sok (88,0%), de érdekes módon hozzájuk hasonló arányban nem a többi fizikai munkát végzők, hanem a vezetők (87,2%) és az önállóak (87,0%) számoltak be. A legkisebb mértékben e kiadásuk növekedé­séről a nyugdíjasok nyilatkoztak.

Az újsággal és folyóirattal kapcsolatos kiadásaik emelkedését leg­nagyobb arányban (53,3%) a vezetők, legkisebb arányban (19,9%) a segédmunkások jelezték. Ez utóbbiak 24,7%-a mondta, hogy nincs ilyen kiadása, 4,8% azt, hogy erősen csökkent és 14,8% azt, hogy csökkent az ilyen irányú költsége.

Miközben az élelmiszer-fogyasztás a legmerevebb keresletet rep­rezentáló fogyasztási elem, a fogyasztási szolgáltatások a legrugalma­sabb keresletű javak közé tartoznak. Ezek azok, amelyeket legkönnyebb házi munkával kiváltani; természetesen erre csak azok­nak van módjuk, akik korábban még igénybe tudták őket venni. A kér­dőíven megkérdezett öt szolgáltatásfajta (fodrász, kozmetikus, mosoda, lakástakarítás, étterem) igénybevétele többnyire már 1989-ben is elég szűk körű volt. A fodrászt leszámítva 80% vagy afelett volt azoknak az aránya, akik e szolgáltatást már tavaly sem vették igénybe.⁷ A fodrász esetében ezek aránya 23% volt. A „struktúraváltás” azonban elsősorban nem ezek arányának növekedésében, hanem az igénybe­vétel gyakoriságának csökkenésében mutatkozott meg.

Kiegészítésül az előbb leírtakhoz, a növekedésre-csökkenésre vo­natkozó kérdést két-két változatban tettük tel. Majd a „nőtt”, „kicsit nőtt”, „csökkent”, „jelentősen csökkent” kategóriák értelmezéséhez megkérdeztük, hogy mit értenek e fogalmak alatt. A nőtt fogalom 1% szerint 10%-os, 3% szerint 100%-os, 42% szerint 30-40%-os növeke­déssel egyenlő, de a két szélső érték között minden mérték előfordul. Az átlagként kapott érték 44%. A kicsit nőtt 4% szerint 5%-kal, 1% szerint 60%-kal egyenlő. Az átlagos érték itt 19% volt. A csökkent fo­galmát a legtöbben a 10%-kal, illetve a 20%-kal azonosították. Azon­ban 6% szemében ez 5%-ot, míg 1% szemében 80%-ot jelent. Az átlagos érték itt 20% volt. Végül a jelentősen csökkent megjelölés a legtöbbeknél 50%-ot képvisel. A két szélső értéket itt is a 10% és a 100% jelentette. Átlagosan csaknem 39%-ot adott ki az összesítés.

Kivédési stratégiák

Amint szó volt róla, az alkalmazkodásnak – a jövedelmek kiadásnemek közötti átcsoportosításán kívül – számos egyéb módja is van. Ilyen pél­dául az önellátás.

Az önellátásra való berendezkedést jelzik azok az arányok, ame­lyeket a házilagosan végzett munkákra adott válaszokból kaptunk. A kapott válaszok alapján országosan a családok több mint 40%-a termel magának zöldséget, gyümölcsöt. Ez az arány tavalyról idénre csaknem egy százalékponttal nőtt. Vagyis mintegy 30 ezerrel több család pró­bálkozik az árnövekedés ezen részének kivédésével.

Az állattenyésztés városon belüli korlátai is közrejátszanak abban, hogy ilyen típusú jövedelemkiegészítő tevékenységről már csak 26% nyilatkozott. Ezen belül a községekben 65% körül, a városokban csak 7% körül van azok aránya, akik ezzel foglalkoznak. Bár itt is volt némi növekedés, de az nyilvánvalóan azért csekély mértékű, mert a helyi adottságok ebben meghatározóak. Tehát úgy tűnik, aki tehette, az már eddig is tette. A növekedés egyértelműen a községekben élőknél kö­vetkezett be, a középfokú végzettségű háztartásfővel rendelkező csalá­doknál, illetve ott, ahol a háztartásfő betanított munkás kategóriába esik.

A többi megkérdezett jövedelemkímélő tevékenységet folytató ház­tartás aránya 20% körül mozog: szabás-varrás, kötés 24%, szerelések házilagos elvégzése 18,7%. Érdekes, hogy az ilyen jövedelemkímélő megoldásokkal inkább a városokban élők és a magasabb iskolai vég­zettségűek élnek. A szabás-varrást házilag végzők aránya városban 27% felett, a községekben 16% körül van, a javító-szerelő munkáknál kisebb a különbség: 20%, illetve 15%. Az iskolai végzettség emelkedé­sével egyenes arányban nő e tevékenységek aránya a családokban. Ugyancsak a várakozással ellentétes, hogy ezeket a munkákat a nyug­díjas háztartásokban is kevéssé végzik el. A házilagos szerelést kb. 9%-os, a szabás-varrást mintegy 12%-os arányban említették a nyug­díjas háztartásoknál.

Ezeken túl a családok mintegy 3%-ánál fordul elő ún. egyéb, nem részletezett, kiadásmegtakarító tevékenység. E kérdésekre adott vála­szok nem zárták ki egymást, tehát egy család több jövedelemkímélő, házilagos munkavégzésnél is megjelenhetett a vizsgálatban. Ezért lé­tezhet és minden bizonnyal létezik is a családoknak egy olyan, nyil­vánvalóan szűkebb, köre, amelyik valamennyi jövedelemkímélő megoldással él. Az állattenyésztésnél és a zöldség-, gyümölcs­termelésnél csaknem bizonyos az egybeesés.

Az olcsóbb piacok keresésének elemeként említettük a fusizók (számla nélküli szolgáltatók) igénybevételét bizonyos szolgáltató-javító munkáknál. Mégis, arra a kérdésre, hogy a fogyasztott szolgáltatások hány százalékát végeztetik számla nélküli szolgáltatóval, nagyon cse­kély volt a válasz aránya. Ennek eredményeként a számla nélküli szol­gáltatásra kifizetett összeg is meglehetősen alacsony volt, havi átlagban 285 forint.

Az olcsóbb piacok keresésének másik módja az alkalmi árusoktól, használtcikk-boltokból, piacokon történő vásárlás vagy annak növelése. Azt, hogy van egy nem elhanyagolható mértékű eltolódás ebbe az irányba, a következő táblázat mutatja.

Az alkalmi árusoktól szürkepiacokon történő vásárlások jelentősége te­hát növekvő a gazdaságunkban. Erre utal az is, hogy az átlagként ha­vonta ilyen célokra költött 660 – Ft-ból – a kiadást jelzők arányának megfelelően – éves szinten az összlakosságra nézve 6,8% milliárd Ft költés adódik. 1986-ban a Gazdaságkutató Intézet és a KSH közös fel­méréséből⁸ még csak 4,5 milliárd Ft ilyen típusú költést lehetett számí­tani.

Végül az árnövekedésre válaszul az is kivédési reakció, hogy a fo­gyasztó takarékoskodik az ún. nem kötelező kiadásokkal. Nálunk köz­ismerten nem elhanyagolható a rejtett gazdaság, a láthatatlan jövedelmek mérete és ezen belül a borravalók, árkiegészítésképpen fi­zetett hála- és csúszópénzek mennyisége. Ez utóbbi kiadások azon­ban még a hozzájuk kapcsolódó szolgáltatásfogyasztásoknál is nagyobb rugalmassággal bírnak. Az ilyen típusú kiadáscsökkentés – mint kivédési mechanizmus – megmutatkozik azon szolgáltatások iránti igény visszafogásában, amelyeknél e kiadás szükségszerű (pl. fodrász, kozmetikus, étterem). Ha a szolgáltatást egyáltalán nem vagy leg­alábbis ritkábban veszik igénybe, akkor az ilyen járulékos kiadás is csökken.

Van azonban a szolgáltatásoknak egy olyan köre, amelynek az igénybevétele többnyire messze nem az igénybevevő döntésén múlik, mégpedig az egészségügy. Mivel a hálapénz – mint láthatatlan jövede­lem – elterjedt kiadásnem, külön kérdeztünk erre. Persze az erre a kérdésre adott válaszok értékelésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az anyagi áldozatot itt a legdrágább kincs, az egészség visszaszerzéséért adják. így esetenként a nagyon alapvető kiadások (pl. ruha-, élelmiszervásárlás) rovására is fönntartják. Ezért nem meg­lepő, hogy a hálapénz és borravaló kiadásainak növekedéséről 19%-nál, míg annak csökkenéséről csak 4%-nál van szó. Az arányok értékeléséhez azonban az is hozzátartozik, hogy csaknem 56% azt említette, hogy nincs ilyen kiadása, miközben a családoknak csupán 14%-a mondta, hogy nem jár orvoshoz a tagjai közül senki, és mintegy 36%-uknál van, aki állandó orvosi kezelés alatt áll, illetve rendszeresen jár orvoshoz. Ezzel együtt az orvosnak (illetve az egészségügyben) adott hálapénz egy (adakozó) családra számított éves átlagos összege ma (1.013 Ft) lényegesen alacsonyabb, tekintve a közben végbement több mint 80%-os inflációt, mint a már említett 1986-os felmérés idején volt, ahol akkor 1.300 Ft jött ki átlagként.

Vagyoni helyzet, megtakarítások

Az adatgyűjtés során arról is kérdeztünk, hogy a háztartások mennyire látják kielégítőnek használati eszközökkel való ellátottságukat, illetve megtakarítási lehetőségüket. Ezzel összefüggésben azt is kérdeztük, mennyire áll szándékukban tartós fogyasztási cikk vásárlása, illetve mennyire valósították azt már meg idén.

Arra a kérdésre, hogy miért nem vesznek tartós fogyasztási cikket idén, eléggé magas (8,3%) volt a válaszmegtagadás. Egyébként az ok 4,0% szerint, hogy minden jó minőségben megvan a háztartásban; 26,4% szerint minden megvan, ami kell; 58,3% szerint kellene bizo­nyos dolgokat vásárolni, de nincs rá pénz, és 3,0% szerint e döntésük­ben egyéb okok játszanak közre. A kereső végzettsége szerint nagyobb különbségek vannak e kérdés megítélésében. A háztartásfő iskolai végzettségével egyenes arányban nőtt azoknak a válaszoknak a száma, hogy a háztartás jól van felszerelve, illetve minden megvan, ami kell.

Mindenfajta kivédési stratégia, fogyasztási, kiadási szerkezetátcso­portosítás ellenére a lakosság egyre szűkebb rétege képes megtakarí­tani. Egyetlen év alatt több mint 20%-kal nőtt azon családok aránya, amelyek 1989-ben még tudtak, 1990-ben azonban már nem voltak ké­pesek megtakarítani. Így ebben az évben a megtakarítani nem tudó háztartások aránya már 62,6%-ra nőtt a korábbi 40,7%-ról. Emellett egy bizonyos körben megkezdődött a megtakarítások felélése is. Nem arról van szó, hogy mindazok, akik azt jelezték, hogy kénytelenek vol­tak megtakarításaikhoz hozzányúlni (37,8%), fel is élték azt. Hiszen so­kan közülük tartós cikkek vásárlása, lakáscsere, lakásfelújítás miatt vettek ki pénzt a korábbi betéteikből. Ám azoknak a száma sem elhanyagolható, akik valóban az életszínvonal tartása, az esetenkénti elővásárlások, a megélhetési terhek fokozódása következtében kény­szerültek ilyen lépésre.

A megtakarítani képesek számának csökkenése, illetve a tarta­lékaikat valóban felélni kezdők arányának emelkedése viszont azt je­lenti, hogy nő az egyik napról a másikra élők, vagyis egy váratlan esemény (tartós betegség, az egyik kereső munkanélkülivé válása, ha­láleset stb.) esetén sebezhetővé váló, azaz társadalmi gondoskodásra szoruló családok száma, illetve csökken az önerőből lakáshoz jutni, gyermekeiket lakáshoz juttatni, illetve vállalkozni képesek köre.

Következtetések

A felmérésből kiderült, hogy az elmúlt évek sok, a lakosság helyzetére vonatkozó közgazdasági hitvitája viszonylag egyszerűen letesztelhető, eldönthető.

Az állandó és egyre nagyobb arányú áremelések a lakosságot a megtakarítások csökkentése, az autarchizálódás, a szolgáltatásokról való lemondás és a rejtett gazdaságbeli fogyasztói részvétel felé taszít­ják. A rejtett gazdaságbeli munkavállalás és jövedelemszerzési tenden­ciák vizsgálata e tanulmánynak nem volt célja.

A lakosság különböző rétegei eltérő módon, eltérő arányban rea­gálnak az árnövekedésekre. Az áremelkedés nem igényel lemondást, fogyasztás-átcsoportosítást attól a szűk körtől, amelyik a jövedelmeit az inflációnál nagyobb mértékben tudta növelni. Ennek a rétegnek a jelenlétét, méretét mutatják azok a válaszok, amelyek az anyagi hely­zet javulásáról vagy kisebb mértékű javulásáról szóltak; akik szerint a megélhetés költségei nem nőttek idén (vagyis ők nem érzékelték azt); akik arról számoltak be, hogy több húst, sajtot, déligyümölcsöt, édes­séget, üdítőt, sört, bort stb. vásárolnak, mert többre van igény; akik „több jut a szórakozásra” típusú válaszokat adtak.

Ezzel szemben sokkal szélesebb és folyamatosan növekvő réteget képeznek azok, akik a megélhetési terhek növekedését nagynak, anyagi helyzetük romlását jelentősnek érzékelik, és emiatt különféle életstratégiák alkalmazására kényszerülnek.

A középréteg vékonyodását, onnan sokaknak a lecsúszását muta­tó jelenségek (pl. értelmiségi családokban nagyarányú szabás-varrás ruhavásárlás helyett és az autarchizálódás egyéb jelei; az újság-, fo­lyóirat-vásárlásra, a kultúrára fordított kiadások csökkentése minden társadalmi rétegnél, illetve azok magas (43%-os) aránya, akik azt mondták, hogy ilyen kiadásuk nincs; a megtakarítások csökkentése, esetenként felélése stb.) azért nagyon veszélyesek, mert a gazdaság, az állam tartópillére minden polgári demokráciában a középosztály Széles, jómódú középréteg mellett az állam az adókból könnyen elő tudja teremteni a szociális biztonságot jelentő feltételeket a társadalom hierarchiájában alsó szintre szorultak számára, anélkül, hogy emiatt a legfelső réteget olyan arányú adókkal sújtaná, hogy azok vállalkozó­kedvét ezzel elvegye. A jómódú középréteg léte egy országban tehát egyszerre érdeke a középrétegnek, a vagyonosoknak, a szegényeknek és a politikusoknak. Ennek hiányában a társadalom és vele a gazda­ság is – hiszen annak teljesítménye (a technikai fejlődés ellenére még mindig) alapvetően a társadalom tagjainak képességein múlik – leszál­ló pályára kerül. Természetszerűen nem lehel magas vagy emelkedő szellemi vagy fizikai teljesítményt várni olyanoktól, akik rend­szeresen nem jutnak kikapcsolódáshoz, szellemük műveléséhez, akiknek tájékozódási lehetőségei beszűkülnek, akik a rossz lakás­körülmények miatt még igazi pihenéshez sem jutnak, a táplálkozá­sukban az ún. egészséges megoldásokat pénz hiányában nem tudják megvalósítani, esetleg kifejezetten rosszul tápláltak stb. A lehetőségek hiányából adódó rossz teljesítmények következtében pe­dig egyre kisebb lesz a jól értékesíthető (mert jó minőségű) javak mennyisége, vagyis csökken az elosztható érték. Ezen nem változtat az, hogy vannak, lesznek kiemelkedő eredményeket elérő üzemek is, amelyek a teljesítményt jól megfizetik, és így annak újratermelését biz­tosítják. Változás csak akkor várható, ha ez tömegméretűvé válik.

A középrétegek lecsúszása mellett a lentről is lejjebb csúszók nö­velik az önmagukról gondoskodni nem képesek számát. Így az állam szociális kötelezettségei nőnek, miközben az azok ellátásához szüksé­ges források – éppen a jómódú középréteg csökkenése miatt – folya­matosan apadnak. Így a kormány választás elé kerül: vagy nem teljesíti szociális gondoskodási feladatait (amely pedig ma már minden magát polgári demokratikusnak valló kormányzat számára küszöbér­ték), tehát magára hagyja a szegényeket, vagy pedig fokozza az elvo­násokat azoktól, akiktől még lehet. Mindkét esetben a negatív tendenciák felerősödése várható. Az első változat esetén ugyanis a szociális biztonság hiánya, az emiatti elégedetlenség, a rossz teljesít­mények olyan gazdasági-politikai atmoszférát teremthetnek, amely a külföldi tőkét elriasztja. A második esetben viszont a jövedelmeket ter­helő magas és növekvő elvonások riasztják el mind a vállalkozóképes magántőkét, mind a külföldi tőkét a struktúraváltást lehetővé tevő beru­házásoktól, termelésnöveléstől, munkahelyteremtéstől. A vállalkozók már ma is úgy ítélik meg, hogy a jelenlegi elvonás mértéke vállalkozás­ellenes, tehát aligha fognak beruházni ennél is magasabb elvonások esetén.

A középréteg további csökkenése mindenképpen elkerülendő. A már említetteken túl ugyanis ez azzal jár, hogy éppen a magánerőre fokozottan építeni kívánó gazdaságpolitikai irányzat meghirdetésével egy időben szűkül azoknak a köre, akik még képesek megtakarítani és abból idővel tőkét képezni. Az autarchizálódó háztartások pedig a be­ruházásoknak is a motorját képező belső piac szűkülését jelentik. Ez persze az utóbbi évtizedben cél is volt. Azonban a piacgazdaságra va­ló áttérés igényének megfogalmazódásával, a múlttal való szakítani vá­gyással egy időben talán ez a tétel is felülvizsgálatot igényelne. Főként azért is, mert a lakosság a feltétlenül szükségesnél legfeljebb olyan tő­le független okokból fogyaszt többet, mint a távfűtés egyes lakásokon belül nem korlátozható energiafelhasználása vagy az elöregedett és eleve magas üzemanyag-igényű autóállomány benzinfogyasztása és hasonlók.

A kormányzatnak tehát végül is nem az előbbi két lehetőség kö­zött kell választania. Az igazi válasz a csak szavakban, illetve a való­ban antiinflációs politika között van. Az infláció ugyanis folyamatosan rendezi át a jövedelmeket a középen és alul levőktől a magas jövedel­műekhez, ezzel számos egyébként ki nem alakuló problémát okozva. (Jó tudni: 1986 és 1988 között a legmagasabb keresetű 4,6% a teljes bér- és bérjellegű jövedelem 1,4%-át csoportosított át magához a töb­biektől.) Ugyanakkor az infláció már kifejezetten fontos fogyasztási ele­mektől von el jövedelmet a nagy többségnél, és ezzel az új struktúra kialakulását is segítő fogyasztást akadályozza. Ennek egyik tipikus jele a szolgáltatások iránti kereslet csökkenése, ami nem teszi lehetővé ilyen munkahelyek teremtését, miközben a fejlett országokban a szol­gáltatási szféra a legnagyobb munkaadó. Éppen ezért a legfontosabb feladat az infláció megállítása, hogy a középrétegek további vékonyodását, illetve a lakossági megtakarítások elfogyását és elértéktelenedé­sét elkerüljük.

Jegyzetek

1 A kérdezés Komárom-Esztergom, Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg me­gyében folyt Az országos adatok a felvétel eredményeinek – KSH-rétegadatokra épülő – súlyo­zásával készültek.

2 Az ő kerestük egy-két éve kevésbé nő. 1990 első félévében az anyagi ágakban a fizikai dol­gozók nettó keresete az 50-300 fős szervezetekben 19,5%-kal emelkedett, a szellemieknél az arányok 22,5, ill. 26,5% voltak.

3 A gyermekcikkek árai az átlagosnál jóval nagyobb ütemben nőttek.

4 Ez azért érdekes, mert ma általában az értelmiségiekre mondják, hogy elégedetlenek, tehát pesszimistábbak.

5 „Nőtt” – azaz erősen emelkedett – és „kicsit nőtt” válaszok együttesen.

6 „Csökkent” és „erősen csökkent” válaszok együttesen.

7 Ebben közrejátszhatott, hogy a vezetők és az önállóak többször veszik igénybe az éttermi szolgáltatásokat, és ezeknek árai igen gyorsan nőnek.

8 A lakosság egyes láthatatlan jövedelmei. GKI 1987. június.