A latin-amerikai baloldal sorsdöntő éve

Latin-Amerika magas árat fizet azért, hogy az elmúlt negyedszázadban a neoliberális kísérletezés első számú laboratóriuma volt: a térség mára a világ egyik legingatagabb régiójává vált, gazdasági, politikai és szociális értelemben egyaránt. 2003 sorsfordító esztendő lehet a földrész jövője szempontjából.

Amikor Latin-Amerikában a diktatúrák túlhaladottnak tekintett időszakát fokozatosan a demokratikus rendszereké váltotta fel, George Bush amerikai elnök az Amerika Tanács konferenciáján, 1989. május 2-án sietett rámutatni: "A demokrácia iránti elköteleződés csak egyik eleme annak az újfajta összefogásnak, amelyet Amerika nemzetei számára elképzelek. Az összefogásnak arra is irányulnia kell, hogy szavatolja a piacgazdaság fennmaradását, erősödését és meghatározó szerepét."

Latin-Amerika magas árat fizet azért, hogy a neoliberális kísérletezés első számú laboratóriuma volt. A kísérletekkel együtt járó pénzügyi tobzódás következtében a térség mára a világ egyik legingatagabb régiójává vált, gazdasági, politikai és szociális értelemben egyaránt. A szegénységi küszöb alatt élők száma 120 millió főről (1980) 214 millióra (2001), az összlakosság 43%-ára nőtt, s a népesség 18,6%-a, 92,8 milliónyian nyomorban tengődnek.1

William Clinton elnök első mandátuma idején egyszer sem lépte át a Rio Grandét, a szomszédos Mexikóval határos folyót; egyetlen latin-amerikai országba se látogatott el. A szubkontinens – az akkortájt uralkodó washingtoni konszenzus2 szempontjából – "jól viselkedett". Egyre inkább általánossá vált a nézet, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank által előírt szigorú szerkezetátalakításoknak – kiegészülve a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) "szabadkereskedelmi" politikájával – nincs gazdaságpolitikai alternatívája.

Amerika déli felén a diktatúrák alkonya kontinens-szerte együtt járt prosperáló, liberális-demokratikus rendszerek térhódításával. Ez alól az egyedüli kivételt a kis karibi szigetország, Kuba jelentette, amelyre mint a nem demokratikus rezsimek túlélőjére és modelljére tekintettek.

Jorge Castaneda – aki később az ún. "Buenos Aires-i konszenzuson"3 nyugvó latin-amerikai "harmadik út" egyik fő mentora lett – a baloldal vereségének ezt az időszakát mutatta be A lefegyverzett utópia című munkájában, amely jelentős visszhangot keltett.4 A Szovjetunió eltűnése és az Egyesült Államok győzelme a hidegháborúban radikális jobboldali fordulatot eredményezett a világ egyensúlyában, ami Latin-Amerikában egybeesett a sandinisták kudarcával (1990), valamint a fegyveres felkelés beszüntetésével Salvadorban (1992), majd később Guatemalában (1996).

A szociáldemokrácia – a François Mitterand és Felipe Gonzales alatti Franciaország, illetve Spanyolország példája nyomán – neoliberális politikára tért át, Nyugat-Európa legjelentősebb kommunista pártja – az olasz – pedig saját maga nyilvánította ki megszűnését. Ugyanakkor a neoliberalizmus, Anthony Blair és William Clinton "harmadik útjának" köszönhetően, lélegzetvételhez jutott.

Az 1994-es mexikói válság kétségtelenül törést jelentett a neoliberalizmus sikertörténetében. A Clinton-kormányzat gyors beavatkozásának köszönhetően mégis az a benyomás keletkezhetett, hogy csupán átmeneti – egy új, hegemonikus modellhez való alkalmazkodással összefüggő – krízisről van szó. Brazília – Fernando Enrique Cardoso győzelmével – ugyancsak 1994-ben csatlakozott a kontinentális konszenzushoz.

A meggyengült, a neoliberalizmushoz "megtért" baloldal a vereség képét mutatta. A Demokratikus Forradalom Pártja Mexikóban, a Széles Front Uruguayban, a Dolgozók Pártja Brazíliában vagy a Farabundo Marti Nemzeti Felszabadítási Front (a politikai párttá vált egykori fegyveres ellenzék) Salvadorban – hogy csupán e példákat említsük – ellenállásra képtelen túlélőknek bizonyultak a pusztító, jobboldali előretöréssel szemben. A növekvő munkanélküliség, a "rugalmas" foglalkoztatási politika, a munkakapcsolatok egyre bizonytalanabbá válása a szakszervezeteket védekezésre kényszerítette, s bebizonyosodott az ún. "új szociális mozgalmak" által hirdetett, újfajta harci módszerek korlátozott eredményessége is.

A neoliberalizmus győzelmét és hegemóniára törekvését valójában nem lehet elválasztani a baloldalnak a diktatúrák általi szétverésétől. Chile, ahol a gazdasági és szociális jogokért vívott harc és a politikai demokrácia hosszú időre visszatekintő hagyománnyal bírt, a Pinochet tábornok irányításával véghez vitt kegyetlen megtorlás nélkül – ami szétzúzta az egész kiépített struktúrát, amely az országot Latin-Amerika-, sőt világszerte viszonyítási ponttá tette – aligha válhatott volna a neoliberális offenzíva zászlóvivőjévé. De e nélkül Argentínában sem kerülhetett volna sor Carlos Menem kormányzására, a dollár és a peso paritásán alapuló, az országot pusztulásba taszító, katasztrofális politikára.

Ezekben az ólomsúlyú esztendőkben, amikor meghiúsultak a baloldal utolsó kísérletei is a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésének megállítására, Uruguay militarizálódása, valamint a chilei katonai hatalomátvétel diadalra vitte az Egyesült Államokban kidolgozott nemzetbiztonsági doktrínához igazodó diktatúrák "brazil" modelljét. Egyidejűleg azonban egy másik jelentős fordulat is erős hatást gyakorolt a latin-amerikai kontinensre: a nemzetközi kapitalizmus addigi legjelentősebb, hosszú növekedési ciklusa tartós, recessziós szakaszba fordult át.

A Clinton által utódjára hagyott politikai örökség nagymértékben különbözött attól, amelyet elődjétől kapott. George W. Bush egy forrongó Latin-Amerikával találta magát szemben, amely az 1930-as évek óta a legmélyebb válság időszakát éli. Gazdasági és politikai súlya jelentősen csökkent a világban. A kontinens ingatag gazdaságú államaiban a társadalmi struktúra még töredezettebbé vált, s a lakosság széles rétegei változatlanul meg vannak fosztva az alapvető jogoktól. Argentínától Haitiig, Uruguaytól Nicaraguáig, Perutól Paraguayig, Venezuelától Bolíviáig vagy Kolumbiától Ecuadorig egymást követik a küszöbön álló vagy már ki is robbant válságok.

Ya basta! Az 1994-es mexikói válság egybeesett a liberalizmussal szembeni első nagy, nemzetközi tiltakozással, amely a zapatistáktól indult el Chiapas erdőségeiből. Ezt követően a földrész ellenállása, a brazíliai földnélküliek megmozdulásai, az ecuadori és a bolíviai indiánok mozgalma s a több országra kiterjedő privatizáció-ellenes harcok révén, újult erővel folytatódott. E megújulás számára a Porto Alegre-i szociális világfórumok az összefogás kivételes pillanataira adtak alkalmat.

Mindennek fényében a 2003-as esztendő a latin-amerikai kontinens számára 1973 óta a legfontosabb évnek ígérkezik:

  • Brazíliában kirajzolódik a Luiz Inácio "Lula" da Silva által meghirdetett politika, amelynek deklarált célja: szembefordulni a neoliberalizmussal;
  • Ecuadorban kiderül, mekkora a mozgásszabadsága Lucio Guitérreznek, egy szintén anti-neoliberális kormánynak, amely azonban ki van szolgáltatva a dollárosítás kényszereinek;
  • Argentínában elnökválasztásokra kerül sor, s ennek nyomán eldől, lesz-e Brazíliának partnere a Mercosur (a Déli Közös Piac) újjászervezésére irányuló politikájában s esetleg egy új, közös regionális pénz megteremtésében, avagy a dollárosítás kerekedik fölül, amely az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezetnek és az USA uralmának kedvez, s alapvetően behatárolja az új brazil kormány cselekvési lehetőségeit;
  • Venezuelában véget ér a válság, bármilyen lesz is a kimenetele.

Az év végére tehát a földrész arculata meg fog változni. Megtudjuk: sikerül-e a brazil, az ecuadori és esetleg az argentín kormánynak áttérnie egy új, neoliberalizmus utáni korszakra, vagy pedig meg kell majd állapítanunk kudarcukat – a tőkespekuláció és a dollárosítás támadásai következtében, illetve ha e rendszerek netán a kooptálást részesítik előnyben a jelenlegi politikával való szakítás helyett.

Ezen új időszak lényegi újdonsága az előzőhöz képest nem csupán abban áll, hogy meggyengül(het) a neoliberális hegemónia – még ha számot is kell vetnünk mindazokkal a veszélyekkel, amelyek a meghaladásukra törekvő kormányokra leselkednek. Nem egészen egy évtized leforgása alatt, midőn a kontinens történelme – a szűkös gazdasági-pénzügyi keretek között – megmerevedni látszott, egy másfajta szakasz vette kezdetét, amelyben új, korábban ismeretlen mozgástér nyílik a népi mozgalmak, a tömegek mozgósítása számára.

Túljutottunk azon a perióduson, amikor az ellenállás a szociális kérdésekre korlátozódott, s nem nyilvánulhatott meg az országos politika szintjén. A kontesztáló társadalmi erők által hatalomra segített kormányok a követelések szószólóivá válhatnak. A parasztmozgalmakra s más népi erőkre támaszkodó Evo Morales bejutása a bolíviai elnökválasztás második fordulójába megmutatta: ezek a társadalmi erők képesek kihasználni a rendelkezésre álló intézményi kereteket. Guitérrez győzelme Ecuadorban mindazon társadalmi csoportok összefogásának gyümölcse, amelyek kivették részüket a neoliberális kormányokkal szembeni küzdelemből, s a választásokon politikai tényezőkké léptek elő.

Kuba nem omlott össze. Ha át is kellett alakítania gazdaságpolitikáját, a szigetország kívül maradt a washingtoni konszenzuson.

Venezuelában nem sikerült keresztülvinni a neoliberális politika meghonosítását. Carlos Andrés Perez és Rafael Caldera kormányainak kudarcát követően, az ország megválasztotta Latin-Amerika első olyan elnökét, aki nyíltan szembehelyezkedett a neoliberalizmussal. Hugo Chávezt, bár kevés politikai és szervezési tapasztalattal rendelkezett, a megújulást követelő népi mozgalom juttatta hatalomra.

A venezuelai válság világosan jelzi a hiátust a neoliberális projektek kimerülése és az új alternatívák kimunkálása ütemében. Chávez győzelme – kormányzásának "bonapartista" hangvételével – ideiglenesen kitölti ezt az űrt, mialatt formálódik a népi mozgalom, amelyet a kormány szociálpolitikája is erősít. Venezuelában versenyfutás zajlik egyrészt a kormány programja és a népi mozgalom megerősödése, másrészt az ellenzék (mostanáig nem létező) javaslatainak megfogalmazása között. Hogy az ország milyen irányba fordul, e versenyfutás kimenetelétől, illetve annak a nyílt destabilizációs kísérletnek a sikerétől vagy kudarcától függ, amely a 2002. április 11-i (s azóta is folytatódó) államcsínykísérlettel vette kezdetét.

A másik jellegzetes eset Argentína, ahol – úgy tűnik – a fáziskésés még nagyobb a két évtizeden át érvényesült hegemón modell kimerülése és a Fernando de la Rua-féle, hamar feledésbe ment "harmadik út", illetve az új alternatívák kidolgozása között, amit a szociális válság (benne a hagyományos eliteké) immár elodázhatatlanná tett. Venezuela és Argentína, bár különböző feltételekkel, annak a vajúdásnak a paradigmáját képviselik, amely megpróbáltatások és szenvedések árán olyan új baloldalt hoz világra, melynek fizionómiája az első esetben még hiányos, a másodikban pedig egyelőre még ki sem rajzolódott.

Brazíliában és Ecuadorban, különböző módokon, eddig a válság objektív összetevői szubjektív elemekkel keveredtek. Brazília a földrészre oktrojált uralom leggyengébb láncszemévé vált: a neoliberális modell kiépülését a társadalmi és a politikai baloldal újjászerveződése kísérte. A baloldal tovább élt, és a neoliberalizmus utáni korszakba való fokozatos átmenet politikai programjával – súlyos feszültségek közepette s komoly kockázatok vállalása árán – hatalomra került. Valódi képet azonban majd csak tényleges működése alapján alkothatunk róla.

"A piacnak meg kell értenie, hogy a brazil emberek szeretnének naponta háromszor enni, s hogy közülük sokan – éheznek", nyilatkozta da Silva közvetlenül megválasztása után. "Lula" programja a termelő tőkével való szövetségre épít – beleértve a nagytőkét is -, szemben a spekulatív tőkével, s a gazdaság élénkítése érdekében a kamatok csökkentésére játszik. Az elsőbbség – a nemzeti jövedelem jobb elosztásával, a belső piac fejlesztésével, az agrárreformmal – a szociálpolitikáé. De prioritást élvez a Mercosur újjászervezése, bővítése és fejlesztése is.

Hogyan lehet elkerülni a neoliberalizmus állította csapdákat? Ugyanis a Cardoso alatti Brazíliának volt egy "titka": itt voltak a világon a legmagasabbak a betéti kamatok. Ez egyfelől kétségtelenül vonzotta a pénztőkét – ami monetáris stabilitást eredményezett -, másfelől azonban a gazdaságnak e spekulatív szegmenstől való függőségéhez vezetett. Emiatt az ország 1999 óta három ízben is pénzügyi csődbe jutott, ebből két alkalommal 2002-ben. Ezeken a nehéz időszakokon csak újabb IMF-intézkedéssorozattal sikerült fölülkerekedni.

A monetáris stabilitást a közvélemény sikerként élte meg, s elnökjelöltként da Silva is fontos eredménynek tartotta. Az effajta stabilitás megőrzése azonban, kiegyenlítendő a fizetési mérleg hiányát5 , feltételezi a pénztőke megtartását – magas kamatok segítségével. A gazdaság élénkítése – ami "Lula" termelő tőkével kötött szövetségen nyugvó programjának kulcsa – szükségessé teszi a pénzügyi zsákutcából való kilábalást, amihez azonban rendkívül kedvezőtlenek a feltételek. A nemzeti valuta – 2002-ben közel 25%-os – leértékelése nyomán újraindult, s egy év alatt 25%-os mértéket ért el a pénzromlás, mindazokkal a következményekkel, amelyek ezzel együtt járnak: bérkövetelések, a közkiadások még szigorúbb ellenőrzésének szükségessége stb.

A brazil kormánynak tehát növekvő feszültséggel kell számolnia a pénzpiaci szempontokat előnyben részesítő, a monetáris stabilitás – és vele a magas kamatok – megőrzésében érdekelt ágazatok, illetve azok között a társadalmi csoportok között, amelyek a szociális szempontok elsőbbségét, a gazdasági fejlődés előmozdítását, a nemzeti jövedelem újraosztását követelik, ami a kamatok jelentős mértékű csökkentését feltételezi.

Da Silva első, "plurális" kormányának felállításával a pénzpiacok bizalmát kívánta magának biztosítani, elfogadtatva a gondolatot, hogy eleinte olyan átmeneti stratégiára – az érvényben lévő modelltől való óvatos távolodásra – van szükség, amely igazodik a szociális prioritásokhoz rendelkezésre álló erőforrások nagyságához. E stratégia rendkívül nehéz első évvel számol, már csak azért is, mert a kormány az elmúlt évtized legszigorúbb költségvetésével kénytelen dolgozni, amelyet a Cardoso-kormánytól örökölt. Da Silva jelentős, kezdeti bizalmi tőkére s olyan választói mandátumra támaszkodhat, amely lehetővé teszi, hogy egy ideig feszültségek nélkül kormányozzon. Kérdés, hogy ez az időszak elegendő lesz-e a pénzügyi problémák megoldására s a gazdasági fejlődés beindítására, lehetővé téve az áttérést egy neoliberalizmus utáni modellre.

A da Silva-kormány működésének leginkább újszerű s legkockázatosabb területe minden bizonnyal nemzetközi politikája lesz, amely az egész földrészen érezteti majd hatását. Szembe kell szállnia az Egyesült Államok világméretű hegemón törekvéseivel – ami a kontinensen különösen érzékelhető -, vállalva ennek minden következményét.6 Brasilia számára az első próbatételt az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet körüli összecsapás, illetve a Mercosur újjászervezésének terve jelenti majd. Ha sikerül elérnie e hatalmas, piac által uralt gazdasági térség létrehozásának elhalasztását, s egyúttal figyelembe vennie az USA érdekeit is, ez lehetővé teheti a Dél-Amerikával kapcsolatos brazil gazdasági stratégia kibontakoztatását. Mindazonáltal Robert Zoellick amerikai kereskedelmi miniszter már figyelmeztetett: "Ha Brazília nem csatlakozik a tervezett szabadkereskedelmi zónához, az Antarktisszal kell majd kereskednie."

Ecuadorban Lucio Guitérrez győzelme még meglepőbb volt, mint da Silváé Brazíliában – ha elnökké jelölésének egyedülálló jellegét, illetve a szociális és etnikai hátteret (az erős bennszülött mozgalmat) tekintjük, amely jelöltségét támogatta. Szavazóbázisának látványos gyarapodása a választási kampány finisében Guitérrezt jelentékeny többségű győzelemhez juttatta.

Guitérrez kormánya azonban súlyos problémával kell szembenézzen: nem rendelkezik elegendő erővel ahhoz, hogy egyedül forduljon szembe a dollárosítással. Ez utóbbira mindenesetre, választási kampánya során mint az országot sújtó bajok legfőbb forrására hivatkozott. A törékeny ecuadori gazdaság viszonyai közepette Guitérrez aligha erőltetheti megint a sucre (a korábbi ecuadori pénz) alkalmazását, vagy hozhat létre új fizetőeszközt. Sorsa nagymértékben a térség egészének jövőjétől s különösen a Mercosur és a Szabadkereskedelmi Övezet közötti összecsapás kimenetelétől függ.

Kormányának összeállítása is ellentmondásos törekvéseket tükröz: egyszerre igyekszik megnyerni a hagyományos elitek bizalmát s kielégíteni az őt megválasztó társadalmi bázis követeléseit. Guitérreznek "Lulánál" is súlyosabb nehézségekkel kell szembenéznie, mivel győzelmének egyedisége nem tette lehetővé, hogy megfelelő parlamenti támogatást szervezzen magának, s így kezdettől fogva egy vele szemben ellenséges Kongresszussal kell számolnia, amely a parlament élére a kormánnyal szembenálló személyeket választott. Előre látható, hogy rövid időn belül konfliktusra kerül sor a szociális mozgalom és a parlament között, s hogy az utóbbi ellenállása akadályozni fogja a kormányprogram végrehajtását.

A Guitérrez által életbe léptetett első intézkedések jelzik a reá váró nehézségeket. Minthogy az örökölt gazdasági helyzet katasztrofálisabbnak bizonyult, mint amit az előző kormány jelzett, amely előzetes megállapodást kötött az IMF-fel, az új elnök "hadigazdaságot" ígér. Ennek keretében bejelentette a fűtőanyagok árának (35%-os) felemelését, a közkiadások befagyasztását, a köztisztviselők bérének csökkentését (20%-kal, mindazok esetében, akiknek havi keresete meghaladja a 1000 €-t), miközben arra szólította fel a rendfenntartó erőket, hogy ne lépjenek fel erőszakosan az intézkedések miatt tiltakozókkal szemben.

Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy Dél-Amerika legközelebbi jövője az ez évi argentínai választások kimenetelén múlik (az első fordulóra április 28-án, a másodikra pedig május 18-án kerül sor). E választás olyan elnököt juttathat hatalomra, aki da Silva partnere lehet a Mercosur újjászervezésében, továbbfejlesztésében és kibővítésében, beleértve egy nemzetek feletti parlament és közös pénznem létrehozását. Ez a térség többi országa számára kedvező körülményeket teremthetne ahhoz, hogy leküzdjék a válságot; így mindenekelőtt Ecuador számára, amely közös fizetőeszköz birtokában kiléphet a dollárosításból. Uruguayban, ahol 2004-ben kerül sor általános választásokra, a Széles Front az esélyes, s elképzelhető egy olyan elnök megválasztása, aki azonosul a regionális önazonosság megerősítésének tervével.

Remélhetőleg kedvező fejlemények lesznek Venezuelában – megszilárdul Chávez kormányának helyzete -, Paraguayban – új elnökválasztás nyomán -, illetve a térség más, válságban lévő országaiban, így Peruban és Bolíviában is.

Argentínában Elisa Carriro, a brazil programhoz legközelebb álló, mérsékelt baloldali jelölt a baloldal fő esélyese, mivel a közvélemény-kutatások szerint szintén jól pozicionált másik baloldali jelölt, Luis Zamora nem hajlandó jelöltetni magát, mondván, hogy általános választásokat, nem csupán elnökválasztást kellene tartani. Ez a körülmény erősítheti Carlos Menemnek, a neoliberális csőd előidézőjének győzelmi esélyeit, illetve polarizálhatja a vele szemben álló erőket. Ebben az esetben megjelenhet a színen valamelyik peronista elnökjelölt, aki szövetkezhet da Silvával, vagy a dollárosítás valamilyen köztes formáját képviselheti.

A teljesen összezavarodott, kiábrándult, politikai osztályát elutasító Argentínában visszhangzik a kiáltás: "Que se vayan todos!" – "Távozzanak valamennyien!" A választásoktól való távolmaradás, az érvénytelen szavazás s a tiltakozás más formái, amelyek megakadályozhatják a szavazatok koncentrálását a baloldali – tehát az anti-neoliberális – erőkre, meghiúsíthatják a térség kínálkozó esélyét, hogy gyökeres fordulatot hajtson végre, sorsát a saját kezébe vegye, egyszersmind a pluralitáson keresztül és a Mercosur megszilárdításával hozzájáruljon a nemzetközi kapcsolatok demokratizálásához.

 

(Fordította: Lugosi Győző)

Megjelent a Le Monde diplomatique 2003. februári számában.

 

 

 

 

Jegyzetek

 

1 "Panorama social de America latina 2001-2002", Commission économique pour l'Amérique latine (Cepal), Santiago (Chile), 2002

2 A washingtoni konszenzus – a neoliberális gazdaságpolitika "katekizmusa" – a fiskális szigort, a "versenyképes" árfolyamokat, a kereskedelem liberalizálását, a külföldi beruházásokat, a privatizációt és a deregulációt hirdeti.

3 A neoliberalizmus – úgymond – "humánusabbá tételét" hirdető Buenos Aires-i konszenzus aláírói között találjuk, többek között, Ricardo Lagost (a későbbi chilei elnököt), Cuauhtemoc Cardenast (Mexikóváros polgármesterét, a Demokratikus Forradalom Pártjának vezetőjét) és riválisát, Vicente Foxot, a mexikói jobboldal vezéralakját (a későbbi elnököt, akinek kormányában J. Castaneda, 2003. januári lemondásáig a külügyminiszteri posztot töltötte be), Sergio Ramirezt, Nicaragua korábbi szandinista alelnökét, Fernando de la Ruát (a későbbi argentín elnököt), Itamar Franco brazil exelnököt és… Luiz Inacio "Lula" da Silvát, a brazil Dolgozók Pártjának vezetőjét, aki azonban később elhatárolódott a dokumentumtól.

4 Jorge Castaneda: L'Utopie désarmée, Grasset, Párizs, 1994

5 Cardoso monetáris stabilitási programjának tíz éve alatt az államháztartási deficit tízszeresére nőtt.

6 E politika – gazdasági aspektusain túl – immár közvetlen katonai beavatkozást jelent Kolumbiában, s a régió nemzeteit, a Kolumbia Terv meghosszabbításaként, egy többnemzetiségű, "humanitárius" beavatkozás részesévé kívánja tenni.