A terrorizmus okairól és megszűntetéséről

A neves norvég politológus felhívja a figyelmet arra, hogy a terrorizmusról szólván nem lehet figyelmen kívül hagyni az állami terrorizmus jelenségét. Elemzi az államok és állampolgárok viszonyában lehetséges erőviszonyokat, s az azokból következő cselekvési stratégiákat. Rámutat, hogy a haladás az erőszak eszkalációját is magával hozta. Galtung az erőszakmentesség Gandhi-féle elvét ajánlja a „gyengék" fegyveréül, az erőszak ördögi körének megszakítására.

Aki arra vállalkozik, hogy kifejtse a terrorizmus különböző fajtáit, következményeit, orvoslása lehetséges módjainak fogalmi rend­szereit, tipológiáit, az nem térhet ki azelől, hogy kísérletet tegyen a terrorizmus jelenségének elhelyezésére a világtér elméleté­ben. Nem indulhatunk ki abból a homályos, zsurnalisztikái elkép­zelésből, hogy terrorizmus az, ami akkor történik, ha valakit, aki „ártatlan", és olyasféle, mint amilyenek mi vagyunk, ismeretlen emberek „kiszámíthatatlan" módon túszul ejtenek vagy meggyil­kolnak, olyan indítékoktól vezérelve, amelyeket vagy nem ér­tünk, vagy nem fogadunk el. Ugyanígy nem kevésbé színvonal­talan lenne azt előfeltételeznünk, hogy azok viszont, akik a „mi oldalunkon" állnak, ha ugyanezt teszik, „szabadságharcosok".

Helyesebb lesz tehát a hagyományos társadalomtudomány kiindulópontjával kezdenünk, nevezetesen: ki, mit tesz kivel, hol, mikor, hogyan és miért? Ez a hét szócska többé-kevésbé kiterjed mindarra, ami a terrorizmus: azokra, akik cselekednek, és azokra, akikre ezek a cselekedetek hatnak; a cselekedet tar­talmára, a tér- és időkoordinátákra és további körülményekre, valamint a motivációra. Ennek a fogalmi hálónak elég szélesnek kell lennie ahhoz, hogy fennakadjon rajta mindaz, amit kere­sünk.

Vajon a hét szó közül melyik jelenti a terrorizmus megértésé­nek kulcsát? Nyilvánvalólan nem valamelyikük külön, hanemjn-kább a szavak egy részének bizonyos kombinációja. Pontosít­suk: legyen a mit valamilyen romboló cselekedet; a kivel pedig utaljon egyénekre. A terrorizmus egyik enyhébb formája eszerint az egyén mozgásszabadságának korlátozására irányul, foglyul vagy túszul ejtése útján. Aztán ott van az elme és/vagy test bán­talmazásától és megsértésétől a gyilkolásig terjedő skála. Mind­ezekben az esetekben azonban a célpont, amely bennünket leg­inkább érdekel, általában emberi lény. Egy utasszállító re­pülőgép is megsemmisülhet: ám a célpont nem a repülőgép, ha­nem az utasok. Ehhez talán hozzá kell tennünk, hogy ez a jövőben valószínűleg nem marad így. A terrorizmus kiterjedhet anyagi jellegű dolgokra, objektumokra is; és érvelhetünk úgy is, hogy máris ez történik, ha ugyanis arra a sok akcióra gondolunk, amelyet terroristák nyugat-németországi és olaszországi ameri­kai katonai létesítmények ellen hajtottak végre. Mindazonáltal van egy különbség a terrorizmus és a szabályos hadviselés kö­zött. A terrorizmusban megnyilvánuló romboló cselekedet speci­fikusabb; meghatározott katonai vagy rendőri létesítmény, kor­mány- vagy vállalati épület ellen irányul. Ha van valami, amire a válogatás nélküli erőszakosság jellemző, az nem a terro­rizmus, hanem az államilag szentesített szőnyeg- vagy nuk­leáris bombázás.1 Ehhez képest a terrorizmust rendkívüli pon­tosság és célirányosság jellemzi.

Többet tudunk meg a terrorizmus jellegéről, ha olyan té­nyezőket veszünk szemügyre, mint a hol, mikor és a hogyan. A terrorizmus megértésének egyik kulcsa a meglepetés, a kiszá­míthatatlanság eleme. Ez a megállapítás nem állja meg a helyét a rögzített objektumok esetében, mert ilyenkor a hol már adott; a meglepetés ez esetben a mikor-ra és a hogyan-ra korlátozódik. Érvényes viszont az emberekre, akik általában mozognak, és ilyenformán a hol, mikor és a hogyan dolgában – egész egy­szerűen azért, mert helyüket változtatják – a kiszámíthatatlanság széles körét teszik lehetővé.2 A célpontul kiválasztott egyének sehol, semmikor ne érezzék magukat biztonságban – ez a terro­rizmus mint terror egyik kulcsfontosságú aspektusa. A terroriz­mus bárhol és bármikor lecsaphat. A háborúval ellentétben tér­ben és időben nagy diszkontinuitást mutat – e tőről fakad a ki­számíthatatlanság.

Kiszámíthatatlannak kell lennie azonban a kivel körébe tarto­zó egyénnek is. Ott, ahol a törvény uralma érvényesül, az állam valamilyen destruktív formában – a pénzbüntetéseknek és a bör­tönbüntetéseknek a nyugati törvények szerint ma már bevett for­máiban – adagolja a rosszat. A rossz időnként az emberi test megcsonkításának (iszlám) vagy elpusztításának (iszlám és ke­reszténység) formáját ölti. Mindez azonban nagyon kiszámítha­tó. Azt, hogy egy büntetést hol, mikor, és hogyan hajtanak vég­re, a törvény írja elő: a miért-et az illegális cselekedet szabja meg, a kivel pedig elvileg már a törvény finom határvonalainak átlépése előtt ismert az egyén(ek) számára. A törvény uralma ki­számítható; a terror uralma kiszámíthatatlan. A terror uralmának emberek egy csoportja – például a náci rendszer korai időszaká­ban az ügyvédek – ellen alkalmazott egyik jellegzetes módszere lehet az adott csoport minden tizedik tagjának megbüntetése, mondjuk bebörtönzése, vagy akár kivégzése. Ebben a 10 száza­lékban nincs semmi különös, nincs semmi, amiből az érintett egyének, ha tetteiket a terroristák szemével próbálják mérlegel­ni, előre következtethetnének arra, hogy őket fogják kiválasztani a megsemmisülésre. A terrorista ezzel a módszerrel azt akarja elérni, hogy egy egész csoport – egy szakmai csoport, egy egész ország – gyakoroljon belső ellenőrzést, nehogy bárkire is lesújtson a terroristáknak a csoporttal mint egésszel szemben táplált haragja. Ebben rejlik a terrorizmus elméletének lényege.

Most már csak az első és az utolsó szavak vannak hátra a mondatból: a ki és a miért. Minthogy a miért abban a pillanatban nyilvánvalóvá válik, mihelyt szemügyre vettük a ki-t, kezdjük az előbbivel. Ebből a célból szükségünk van a világtérben szereplő aktorok tipológiájára. A legegyszerűbb tipológiát úgy állíthatjuk elő, ha az aktorokat állami és nem állami, erős és gyenge aktorokra osztjuk fel:

 1. táblázat A világtér aktorainak tipológiája

 

Erős

Gyenge

Állami

 

 

Nem állami

 

 

Ez a felosztás inkább logikus, mint empirikus, és semmi esetre sem zár ki olyan – a terrorizmus területén nagyon fontos – kom­binációkat, mint például az állami és a nem állami aktorok közti szövetségek.

Az „erős államok" köre természetesen magába foglalja azo­kat az államokat, amelyek az egész világra kiterjedő szinten erősek, tehát a szuperhatalmakat, de azokat is, amelyek – csak regionális kontextusban erősek (így Izraelt és Iránt, Líbiát és a Dél-afrikai Köztársaságot). A „gyenge államok" az erősekhez ké­pest azok; ez lényegében azt jelenti, hogy nincs olyan összefüg­gés, amelyben nyílt hadviseléssel győzelmet arathatnak,

A nem állami aktorok sokkal bonyolultabbak. Először is alap­vető különbséget kell tennünk nemzeti és multinacionális nem-állami aktorok között. Az utóbbiak körébe nemcsak a multinacio­nális vállalatok tartoznak, de számos nemzetközi népi (vagy „nem kormány-") szervezet és – mint később látni fogjuk – a nemzetközi terrorizmus is. A nem állami aktorok többsége azon­ban államon belüli jelleget ölt, idetartoznak például a nemzeti vállalatok és általában a nemzeti szervezetek. Ez a magánterro­rizmust is magában foglaló „magánszektor".

Az aktorok eme négy típusa alapján lépjünk eggyel tovább, vegyük szemügyre a tizenhat kölcsönös kapcsolatot, vonatkoz­tatván ezeket mind a ki-re és a kivel-re a konfliktusokban, hogy világosabban lássuk, hol üti fel a fejét terrorizmus.

 2. táblázat A világtérben létező kapcsolatok tipológiája

Ki\Kivel

erős állam

gyenge állam

erős nem-állami

gyenge nem-állami

erős állam

szuper­hatalmi konfliktus

hódítás; brutalitás (állami ter­rorizmus [AT])

(felülről)

behatolás; kooptálás

elnyomás ÁLLAMI

TERROR (felülről)

gyenge állam

fegyelem­sértés [NÁT] (alulról)

hagyo­mányos konfliktus

helyreállított; átitatott; kooptált

behatolás; kooptálás

erős nem-állami

polgárháború; kiegyezés

átitatott; kooptált; helyreállított

 

nem területi terrorizmus (felülről)

gyenge nem-állami

gerilla TERRORIZ­MUS

polgárháború; kiegyezés

nem területi terrorizmus (alulról)

 

A táblázaton belül néhány értelmezési lehetőséget nyújtunk. A táblázat négy alterületre, – a tizenhatos táblát szimmetrikusan 4×4 egységre bontva – négy „alnégyszögre" oszlik, és mind­egyiknek megvan a maga logikája. Baloldalt fentről (A) a jobb oldali felső részen át (B) a bal oldali alsó részig (C), aztán a jobboldali alsó részig (D) haladva minden kombináció számba vehető a táblázat alapján.

Az A négyszögben hagyományos államközi kapcsolatokkal van dolgunk. Ezek eléggé áttekinthetők és területi jellegűek. A területi rendszer a jelenlegi formában való fennállását jórészt a területi határok mozgatása vagy a más államokban létező politi­kai akadályok elhárítása érdekében alkalmazott erőszaknak kö­szönheti. A módszerek azonban időnként az állami terrorizmus (ÁT) eszköztárából származnak. Megítélésem szerint különösen igaz ez akkor, ha a hatalmi viszonyok aszimmetrikusak: erősek állnak szemben gyengékkel. A szimmetria a csatáknak, a nyílt hadviselésnek kedvez; az aszimmetria a titkos, kiszámíthatatlan módszereknek. így a terrornak.

A B négyszögben ismét egy jól ismert pályán vagyunk: az ál­lamok ellenőrizni próbálják a nem-állami aktorokat. Ha hasonló erejűek, létrejöhet valamilyen alku: a nem-állami aktor kooptálódik az államba, miután utóbbi kellőképpen belehatolt – mindez feltételezi, hogy az állam mindvégig képes megőrizni monopóliu­mát a végrehajtó hatalom fölött. Ha különböző erejűek, a helyzet bonyolultabbá válik. A gyenge állam nem sokat tud felvonultatni az erős nem-állami aktorral szemben, például egy nem kooptált és doktrinálisan nem elkötelezett hadsereg szembe is fordulhat a kormánystruktúrával. Ha történik is valamilyen indoktrináció és kooptálás, valószínűleg inkább a fordított irányban: a tőkés, föld­birtokos és/vagy katonai erők szorítják háttérbe, hasonítják szel­lemiségében és kooptálják a gyenge államot. A mai világban sok állam van, amely már ehhez a típushoz tartozik.

Az erős állam nem enged a gyenge nem-állami aktoroknak, az elnyomás tehát itt állandósul, s előbb utóbb állami terroriz­musba torkollik – lásd a francia ellenzék ellen fellépő jakobinus államot. A terrorizmus rendszerint nemzetközivé válik, ez törté­nik az állami terrorizmussal is: az állami terrorizmust legmaga­sabb szinten űző államok a nemzetközi állami terrorizmusban (NÁT) tömörülnek. Ez volt az Egyesült Államok politikája az 1986-os tokiói csúcsértekezleten a NATO- és EGK-beli nyugati „szövetségesekkel" szemben; az Egyesült Államok vélhetően így reagált arra, hogy Líbia összehangolta a nemzetközi terroriz­must (az állami és a nem-állami keverékeként?).

A C négyszögben azt látjuk, amit a másik szempontból már elmondtunk: a nem-állami aktorok ragadják magukhoz a kezde­ményezést. Megintcsak különbséget kell tenni a felek között egyenletesen megoszló hatalom és az aszimmetria között. A szimmetria, melyet nagy népi lázadás teremt meg, polgárhábo­rúhoz vezet (szemben az A négyszög külső háborújával, különö­sen annak fő átlójával), és előbb vagy utóbb megbékéléshez is, alighanem azután, hogy az államon belül megváltozik a legfon­tosabb erők összetétele. Akárcsak a B négyszög esetében, az aszimmetria a C-ben is nagyon különböző helyzetekhez vezet­het. Az erős nem-állami szereplő indoktrinálja és kooptálja a gyenge államot. A gyenge nem-állami nem képes semmi hason­lóra az erős állammal szemben. Egy erős államban a gyenge nép fegyvere a polgári engedetlenség és a lázongás. A terroriz­mus egy további lépés ezen az úton – szemben a katonai, gaz­dasági, kulturális és/vagy politikai behatolással (amit az erősek „integrálásnak" neveznek) – a nép védelmében.

A 2. táblázatban így jutunk el a terrorizmus két alapvető tipo­lógiájához: alulról és felülről; népi terrorizmus kontra állami terro­rizmus. Egymással szöges ellentétben, szemközti sarkokban ta­láljuk a két szélsőséges kombinációt, de vannak mások is. A terrorizmus általában a gyengék fegyvere az erős állammal szemben; az állami terrorizmus az erős állam fegyvere a gyengékkel szemben. Magától értetődik, hogy a kettő dialekti­kus viszonyban van egymással. A „ki kezdte?" kérdés rokon a tyúk és a tojás kérdésével. A nem-állami és az állami terroris­ta ugyanannak a mai szerkezetében vett világtérrendszer­nek két aspektusa. A terrorizmus a hatalom aszimmetriájá­ból következik, beleértve a táblázat A és D részeit is. Ám nem­csak a gyengék fegyvere, de az erősek fegyvere is.

Valaki azt mondta, a háború a politika folytatása más eszkö­zökkel. Hasonlóképpen, a külső háború a nemzetközi politika és diplomácia folytatása más eszközökkel, a belső háború pedig a belpolitika folytatása más eszközökkel. Ez a gondolkodásmód analitikusan kezeli a fő átlókat a táblázat A, B és C négyszögei­ben. Semmit nem tár fel azonban az erőszak lassabb, csende­sebb formájáról: a strukturális erőszakról,3 azaz a behatolásról, a kooptálásról és végül, bizonyos esetekben, a rendkívül aszim­metrikus helyzetekben érvényesülő intézményesülésről, ami a terrorizmus és az állami terrorizmus szögesen ellentétes végle­teihez vezet. Nem derít fényt a D négyszögbe tartozó esetekre sem, amely cseppfolyósabb és árnyaltabb, s alighanem inkább egy jövőbeli állapotot tükröz. (Ám, mint látni fogjuk, a jövő való­színűleg már itt van, hiszen ma már inkább terroristák magán­bandái harcolnak egymással, mintsem terroristák gyenge vagy erős államokkal.)

Folytassuk tehát ott, ahol Clausewitz elhagyott bennünket: a – mind a négy kombinációjában kétségtelenül közvetlenül erőszakos formát öltő – terrorizmus az erőszak folytatása más eszközökkel. A hadviselés egy nagyon sajátos formája, a népi terrorizmus, amelyhez szorosan kötődik; az állami terrorizmus pedig annak az állami elnyomásnak a tovább fejlesztett változa­ta, amelyhez ugyancsak szorosan kötődik. Akárcsak a szabá­lyos eszközökkel vívott háború, a terrorizmus is politikai célokat szolgál. A terrorizmus csonkít, öl és pusztít. Az összefüggések és a folytonosság hiányában a tér és az idő szempontjából ke­vésbé kiszámítható. És bármennyire pontosak is a politikai vá­lasztásai, kevésbé kiszámítható a tekintetben is, hogy mely egyéneket szemel ki áldozatul. Ám lépjünk tovább. Vajon mi lesz a terrorizmus folytatása más eszközökkel? Nem tudok egyetlen névvel vagy kifejezéssel sem szolgálni. Csak a D négyszögre mutathatok, hogy talán tisztázzak egy jelenséget, amely való­színűleg már jelen van köztünk. Ez bizonyos értelemben a teljes anarchia, „bellum omnium contra omnes", a mindenki háborúja mindenki ellen, az állam minden szervező, monopolizáló hatal­ma nélkül. Ez a hatalom valószínűleg még mindig jelen van, ám ahogy a dolgok állnak, a tehetetlen államok hol visszafogják, hol ösztönzik ezt a kifejletét. Hogy mindez hová vezethet, arra jó példával szolgálnak a világ minden táján egymás ellen harcoló arab és zsidó terrorista szervezetek, amelyek harcában a kies a kivel összemosódik, a hol, a mikor és a hogyan kiszámíthatat­lansága nagyobb nem is lehet, mindkét fél egyformán biztos a miért dolgában, egymást próbálván felülmúlni abban, hogy a mit minél pusztítóbb erejű legyen. És sorolhatnám tovább a példá­kat. Ott vannak a Sendero Luminoso [Fényes Ösvény] ellen har­coló kontrák egész Dél-Amerikában. Vagy ott vannak az Új Népi Hadsereg ellen harcoló önkéntes csoportok a Fülöp-szigeteken.

Vegyünk most búcsút a tipológiáktól, s a konkrétabb elemzés segítségével próbáljunk válaszolni arra az egyszerű kérdésre: mi az, ami újszerű az (állami) terrorizmusban, abban a terrorizmus­ban, amely lényegében az erős állam és a gyenge nem-állami aktorok dialektikus viszonyából keletkezik? Vagy másképp fo­galmazva, mi az oka annak, hogy manapság a terrorizmus mindkét fajtája oly gyakran felüti a fejét? Az alábbiakban először is próbáljuk szemügyre venni a meghatározó tényezőket.

1. Az erős állam erősödött és elnyomóbbá vált.

Ezen a ponton háromféleképpen különböztetem meg azt, aho­gyan az erős állam elnyomóbbá vált, és hajlok rá, hogy ezt a három módot tekintsem a terrorizmus/állami terrorizmus erősö­dése három fő okának, másszóval annak a talajnak, amelyből napjainkban az egymást természetesen kölcsönösen erősítő két jelenség kinő. Ami mind a három esetben közös, az az aszim­metria növekedése az irányítók és az irányítottak között.

a) Nő a strukturális erőszak. Vegyünk csak két típust: az em­berek megfosztását a földtől, és az emberek megfosztását a ta­lajtól. Az előbbi történt a palesztinokkal Nyugat-Ázsiában, és a fehérek által elűzött afrikaiakkal Afrika déli részén. Az áldozatok mindkét esetben nem-állampolgárok vagy másodrendű állam­polgárok lettek saját földjükön. Az utóbbi történik akkor, amikor a gazdag földbirtokosok, a multinacionális vállalatok és mások fel­vásárolják a földet, és ezzel létfenntartásuk legalapvetőbb ter­melési tényezőjétől fosztanak meg embereket. Ez történt Közép-és Dél-Amerikában, Dél- és Kelet-Ázsiában. Röviden: a terroriz­mus válasz a megnövekedett strukturális elnyomásra. A terroriz­mus ebben az értelemben eszköz a föld (amelybe egy zászlót lehet letűzni) és a talaj (amelyben élelmiszert lehet termelni) visszaszerzésére.

b) Nő a közvetlen erőszak. A kínzás gyakorlata a rendelke­zésre álló információk szerint ma nagyobb méreteket ölt, mint valaha; ez nem csupán a mi véleményünk, hanem alátámasztják az Amnesty International és más szervezetek részletes doku­mentumai is. A kínzás mindig is az elnyomás egyik klasszikus eszköze volt, és mint ilyen a folytonosságot bizonyítja az elnyo­más és az állami terrorizmus között. A kínzás gyakorlatához adódik az orwelli dimenzióban mozgó XX. századi állam változó jellege: a magát mindentudónak, mindenhatónak és mindenütt jelenlévőnek feltüntető állam Istent próbálja utánozni, a titkos szervezetek ellenőrzési módszereinek segítségével lecsap min­den másként gondolkodóra, és különféle eszközökkel érvényesí­ti hatalmát velük szemben. Röviden: a terrorizmus válasz a kín­zás növekvő gyakorlatára.

c) Nő a közvetlen erőszak fenyegetése. Közvetlen erőszakot az állam a rendelkezésére álló tömegpusztító fegyverekkel fejt ki: atom-, biológiai, vegyi, ökológiai, radiológiai és – az újabban kifejlesztett – lézer- és részecskesugárzó fegyverekkel. Mint­hogy az állam ma már nagy területeken képes mindent elpusztí­tani, azoknak, akik harcolni kívánnak az erős állam ellen, nyil­vánvalóan szét kell szórniuk erőiket. A gerilla hadviselésben az ilyen erők kis csoportokra osztódnak. A terrorizmus esetében ez az osztódás egy lépéssel előbbre tart, a legkisebb egység egy személyből áll, a pusztító eszközökkel rendelkező egyes terro­ristából. Röviden: a terrorizmus válasz az atomerőre.

2. A távközlési és szállítási eszközök fejlődése következtében a multinacionalizálódás gyorsabb ütemben halad előre, mint vala­ha.

Ez nemcsak a felülről szerzett terrorizmusra érvényes, d_e az alulról folytatott terrorizmusra is. Mint a korábbiakból kiderült, a nemzetközi terrorizmus és az állami nemzetközi terrorizmus egyaránt hasznosítani tudja a nagyon korszerű interakciót, az*ál­lamok vélhetően kedvezőbb helyzetben vannak ezen a téren, mert a nem-állami aktoroknál jobban tudják ellenőrizni a multina­cionális távközlést és szállítást. Azt mondom; „vélhetően", mert elképzelhető, hogy a nem-állami aktorok ügynökeik révén mé­lyen behatolhatnak a távközlést és a szállítást működtető válla­latokba, például a légiforgalmi társaságokba. Ilyenformán, ha terrorista akciók gyakrabban mennek végbe az egyik légiforgal­mi társasággal kapcsolatban, mint a többivel, ez valószínűleg nem azért van, mert az adott légiforgalmi társaság a kivel kate­góriába tartozik, hanem mert a ki kategóriába tartozik, csak nem az irányítási szinten. Ugyanez érvényes a repülőterekre.

3. Az erőszak eszközei mindkét oldalon korszerűsödnek, egyre jobb minőségűvé, könnyebben hozzáférhetővé és olcsóbbá vál­nak.

Úgy tűnik tehát, hogy nő mind a túszejtések gyakorisága – ami a terroristák által alkalmazott erőszak egyik viszonylag enyhébb formája -, mind az állami terroristák által oly gyakran alkalmazott foglyul ejtéseké, nemkülönben a mindkét fél által alkalmazott gyilkosságok gyakorisága. A repülőtereken működő terroristák valószínűleg közvetlenül a gyilkosságra törekednek. A repülőte­reket felügyelő ügynökök ugyanezt teszik, és nemcsak azért, hogy megmentsék az ártatlan szemlélők életét, de azért is, hogy megöljék a terroristákat, mielőtt azok eltűnnének. Ez az erős ál­lamokat dilemma elé állítja. Kétségtelen, hogy a pusztítás na­gyon félelmetes eszközeivel rendelkeznek. Ezek az eszközök azonban inkább alkalmasak a területi hadviselésre, s alkalmazá­suk esetén nagy a valószínűsége, hogy válogatás nélkül min­denkit legyilkolnak, értsd: mindenkit, aki az adott területen és időben éppen jelen van – tehát kevésbé szabályozhatók, mint a terrorizmus meghatározott célpontokra összpontosító eszközei.

Az állam ezt a dilemmát két, meglehetősen különböző mó­don oldhatja fel. A terrorizmus meghatározható úgy, mint egy másik államból eredő jelenség, s ebben az esetben nyilván a gyenge államokra esik a választás, hiszen ők kevésbé tudnak visszavágni. Jól példázzák ezt napjaink legerősebb terrorista ál­lamainak támadásai: az Egyesült Államoké a libanoni síita falvak és a Tripoli lakónegyedeiben élő polgári személyek ellen;4 Izra­elé Dél-Libanon (ahol 20.000 palesztin és libanoni pusztult el az 1982-es invázióval összefüggésben) meg Tunisz ellen; a Dél-af­rikai Köztársaság légitámadása három szomszédos állam (Zim­babwe, Zambia és Botswana) ellen; és a Szovjetunió elhúzódó háborúja az afganisztáni nép ellen.5 Ezek a támadások többé vagy kevésbé célt érnek (általában kevésbé), s ugyanakkor hoz­zájárulnak az 1. pontban leírt ördögi körhöz.

A másik megközelítési mód az, hogy az állam az alacsony intenzitású konfliktus (AIK) doktrínájának szellemében erőszak­gépezetét halálosztagok, stb. formájában hozzáigazítja a terro­rizmus szétszórtabb jellegéhez6 Amint azt a Tower-bizottság, az Irán-kontra ügyben tartott meghallgatások és a The Christic Institute jelentései mindinkább feltárták, ez a megközelítési mód látszik uralni az amerikai törekvéseket.

Az a feltételezés, hogy az állami terrorizmusnak erre a rea­gálására nem lesz terrorista reagálás, ami feltételezi a pusztítás eszkalációját, a másik fél intelligencia-szintjének alapos alábe­csülésére vall, ami csak akkor válik érhetővé, ha az ilyesmit fel­tételező fél intelligencia-szintje nagyon alacsony. Az egyik lehet­séges jövendölés az, hogy az Egyesült Államok, Izrael és a Dél-afrikai Köztársaság nukleáris képességeinek hatására a terroriz­mus viszonylag rövid időn belül maga is nukleáris jelleget fog öl­teni.7 Ebben az esetben nem ormótlan rakéták, hanem bőröndök és hátizsákok lesznek a hordozó „járművek". A célpontokat épü­letek és hús-vér emberek alkotnák, nem az igazi problémákat je­lentő strukturális jelenségek, hanem meghatározott emberek és épületek meghatározott célokra történő alkalmazása a föld felett és alatt. A pusztító erőszakban nincs semmi bonyolult. A pusztí­tó erőszak merőben különbözik az árnyalt, erőszakmentes pol­gári engedetlenségtől, mely utóbbi struktúrákat tesz működés­képtelenné, s újakat honosít meg helyettük.8

4. Az erőszakot szállító eszközök korszerűsödnek, egyre jobb minőségűvé, könnyebben hozzáférhetővé és olcsóbbá válnak.

A bárhol, bármikor és bármilyen módon történő támadás képes­sége lényegében az emberi fantázia függvénye, márpedig az emberi fantázia nem zárt, hanem nyitott rendszer. Az a mód, ahogyan a Chukahuha japán terrorista csoport alkalmazott házi­lag előállított rakétákat 1984 szeptemberében Osakában, egy évvel később Tokióban, majd 1986 májusában ismét Tokióban (a csúcstalálkozó megzavarása céljából), némi betekintést nyújt a terrorizmus technológiájának jövőjébe általában és az integrált áramkörökébe különösen. Nyilván senki nem lepődik meg azon, hogy a japán terroristák jócskán megelőznek másokat az elekt­ronika hasznosításában. És a nemzetközi terrorizmus hálózatai­nak ismeretében biztosra vehető, hogy a japán terroristák előbb vagy utóbb megosztják másokkal technológiájukat. És ha a terroristák rakétája atomrakéta lesz, a helyzet eléggé elviselhetet­lenné válik. Ezzel is számot kell vetni.

A helyzet azonban nem lesz elviselhetetlenebb, mert már ma is az az állami terrorizmus áldozatai számára (lásd mindazt, amit a Szovjetunió művelt Afganisztánban, az Egyesült Államok Kö­zép-Amerikában és korábban Indokínában, Izrael Libanonban, a Dél-afrikai Köztársaság pedig a frontállamokban és a Dél-afrikai Köztársaság területén)9 Ha abból indulunk ki, hogy a modern erős államok a mindentudó, mindenható és mindenütt jelenlévő Isten utódjának vagy eszközének tekintik magukat, a terroristák­ra váró sors a helyettesek útján történő megfigyelés és a képes­ségek megosztásának gyakorlata ismeretében kikövetkeztet­hető. Az űrből származó rendkívül pontos lézersugarak egy im­pulzusa is elég ahhoz, hogy Isten mennykőcsapásához hasonló­an megsemmisítse a célpontul kiszemelt terroristát. Ezzel az es­hetőséggel is számot kell vetnünk.

5. Általában erősödik a vallási/ideológiai fundamentalizmus; ré­szint mint ok, részint mint a másik négy tényező következmé­nye.

A kilátások, enyhén szólva, baljósak. Ebben az öt pontban meg­próbáltam kifejteni, hogy a miért alapvetően a modernizáló állam egyre elnyomóbb jellegében gyökerezik, a ki és a kivel a terro­rizmus és az állami terrorizmus nemzetközi jellege fokozódásá­nak jelenségében, a mit az erőszak eszkalációjában, a hol, a mi­kor és a hogyan pedig a meglepetésszerűség tényezőjének esz­kalációjában. Mindez nagyon távol áll az 1907. évi Hágai Kon­venciótól, amely kiköti, hogy az államok üzenjenek hadat egy­másnak, mielőtt bármiféle háborús cselekedetre ragadtatnák magukat. Törvényesség és rend uralkodjék még az erőszak végrehajtásában is! Ugyanez a rendszer, az államközi rendszer egyáltalán nem magasztosul fel erényei folytán. Ellenkezőleg, mindig is áthatotta, és ma is áthatja a közvetlen és strukturális erőszak. Ez a rendszer ma veszélyben van, különösen a rend­szernek az a része, amely a többinél inkább van a strukturális erőszak középpontjában, s amely a többinél inkább képes köz­vetlen erőszakra és a közvetlen erőszakkal való fenyegetőzésre. Felvetődik tehát a kérdés: hogyan reagálnak a hatalom hordozói az államrendszerben?

Túl azon, hogy megpróbálják a történelmi órát visszaállítani, s úgy tesznek, mintha a terrorizmus az egyik állam háborús cse­lekménye lenne egy másik ellen – s nem embereké is államok, és államoké is emberek ellen -, van egy másik próbálkozás is a terrorizmus mibenlétének meghatározására. A terrorista nem ra­cionális, hűvösen számító államfő (manapság leginkább a líbiai Khadafi, a szír Asszad és az iráni Khomeini jó példa erre), ha­nem megveszekedett bűnöző, nem emberi lény. A semmiből jön, nincs arca. Csak annyi mondható el róla, hogy minden ízé­ben erőszakos teljesen ártatlan emberekkel szemben, s erősza­kossága teljesen kiszámíthatatlan módon nyilvánul meg. Nincse­nek sérelmei, nincsenek indítékai, csak az vezérli, hogy rosszat tegyen, egész egyszerűen azért, mert rossz. Az ok nélküli terro­rizmust testesíti meg. Őrült, veszett kutya, akit mint ilyet nem megölni kell – hiszen ezzel az emberi lények rangjára emelnénk -, hanem elpusztítani, megsemmisíteni. A kétség árnyéka sem férhet hozzá, hogy miért éppen az amerikaiak a célpontok. Az ok csak is az lehet, hogy a Gonosz mindig a Jók köréből szemeli ki áldozatait. A végtelen gonoszság a végtelen jóság ellen, az örök csata a gyűlölet és az irigység, a vallás és az ideológiai fundamentalizmus dualisztikus univerzumában.10

Mondani sem kell, hogy ez a felfogás, mely szerint a terroris­ták emberi lénynek nem nevezhető aktorok, nem zárja ki azt a felfogást, hogy a terrorizmust felülről szervező állami aktorok ember feletti aktorok. A láncszem például abban a meghatáro­zásban található meg, hogy Khadafi „veszett kutya", akit éppen ezért kell elpusztítani vagy megsemmisíteni. A „muzulmán fana­tizmus" egyet jelent az őrültséggel, mert feltételezhető, hogy aki tűzön-vízen át kitart a hite mellett, akit haszonelvi számítások nem vezérelnek, s akit éppen ezért nem lehet megvásárolni a gazdasági hatalom bármilyen formában történő gyakorlásával, az irracionális. Ez valószínűleg igaz, de akkor minden bizonnyal igaz mindenféle terroristára, tehát az állami terroristákra is. És ki állítja, hogy a haszonelvi számítás a racionalizmus ismérve, a racionalizmus pedig az emberi lényé?11 És ki állítaná, hogy az embernek nem lehetnek elvei?

A terrorizmus jelenségével kapcsolatban tehát nyilvánvalóan adódik a jóslat, hogy a jövőben folytatódik és kiszélesedik. Na­gyon nehéz elképzelni, hogy bármit tesznek is a terroristák, az ne fokozná az állami terroristák arra irányuló erőfeszítéseit, hogy legyőzzék őket, ami viszont a terroristák erőfeszítéseit fokozza majd az állami terroristák legyőzésére. Az állami terroristák mindinkább alkalmazzák a terroristák módszereit. És a terroris­ták mindinkább úgy szerveződnek majd, mintha mindentudó, mindenható és mindenütt jelenlévő állam lennének. Amiből óha­tatlanul adódik a kérdés: van-e kiút mindebből?

Térjünk vissza a jelen tanulmány második bekezdéséhez. Az állami terrorizmus arra törekszik, hogy megtámadja, féken tartsa, likvidálja mindazokat, akik a ki kategóriába tartoznak. Ám ha utóbbiak bizonyos objektív viszonyok termékei, amely viszonyokat csak erősít az állami terrorizmus, ez a tö­rekvés nem válik be. Egy szerényebb megközelítési mód lenne a mit és a hol/mikor/hogyan ellenőrzése oly módon, hogy az állam óriási erőfeszítéseket tesz az erőszak eszközeinek kont­rollálására és a kiszámíthatatlanság körének korlátozására. Jól példázzák ezt a repülőtereken alkalmazott biztonsági berende­zések. A feltételezés az, hogy az erőszak eszközeit át lehet vilá­gítani. Ez a feltételezés azonban már nyilvánvalóan nem állja meg a helyét egy műanyag palackba helyezett Molotov-koktél esetében. És nem állja meg a helyét egy olyan pisztoly eseté­ben sem, amelynek bizonyos alkatrészei műanyagból készültek (Ausztriában az állami szektor állít elő ilyen fegyvereket). A műanyag robbanószerek kiszimatolására képes kutyákat félre lehet vezetni, ha ezeket a robbanószereket bevonjuk valamilyen, erősebb szagú anyaggal. Az ilyen robbanószerek felderítésére is alkalmas szuperkutyákat szuperbevonattal lehet félrevezetni, és így tovább. Akik nem hajlandók gondolkodni, azok soha nem jut­nak ennek a spirálnak a végére.

Következtetés: nincs más megoldás, mint kísérletet tenni a dilemma miért-jének, a motivációkká átalakuló okoknak a feltá­rására. Ez pedig nem jelent sem kevesebbet, sem többet, mint a strukturális erőszak, a közvetlen erőszak és az erőszakkal való fenyegetőzés csökkentését. Más szóval, minthogy ezek alkotják az erőszak három legfontosabb összetevőjét, egész egyszerűen lépéseket kell tenni a béke felé. Ez természetesen elfogad­hatatlan a különösen kizsákmányoló és agresszív rendsze­rek számára, és még inkább azok számára, akik kiválasztott népnek tekintik magukat, amelynek nemcsak joga, de köte­lessége is másokra erőszakolni akaratát. Nem egészen vélet­len, hogy az Egyesült Államokban a puritánok (leszármazottai), Izraelben az (ortodox) zsidók és a Dél-afrikai Köztársaságban a búrok egyesítik az állami terrorizmust a kiválasztott nép tudatá­val – és ezt teszi Khomeini, Khadafi, Abu Nidal, és ezt tették bi­zonyos mértékig a Szovjetunió vezetői is.

Mindazonáltal nem tudom belátni, miért csak az állami terro­ristáktól várjuk a dolgok kívánatosabb állásának megteremtését. A fő okok az ő kezükben vannak, a fő felelősség tehát a terroriz­mus csökkentéséért az irracionalizmusnak fentebb kifejtett két tí­pusával szemben racionális módon őket terheli. Ám az egyre nagyobb méretekben alkalmazott erőszak, a bebörtönzöttek szabadon bocsátásának kicsikarását célzó túszejtések, a foglyok ejtése abban a reményben, hogy ez visszatarthatja a terroristá­kat újabb túszok ejtésétől, az öldöklés azért, hogy az egyik fél bosszút álljon a másik félen, amely azért öldökölt, hogy bosszút álljon az öldöklő másik felen és így tovább – ez mind-mind ak­ció-reakció jelenség két aktor között. Ezt az ördögi kört mindkét fél felülvizsgálhatja.

Mi lenne, ha a gyenge nem-állami aktor inkább az erőszakmentességet választaná?12 Az erőszakmentesség is fegyver a gyengék kezében. És a gyengéknek vannak más fegyvereik is: zavargások, amelyek időben szétszóródnak, és hirtelen kitörésük kiszámíthatatlan, hasonlóan a terrorista akci­ókhoz, amelyek azonban térben is szétszóródnak. Ezek közé a jelenségek közé tartozik a vallási/ideológiai fundamentalizmus is, részint mint ok, részint mint következmény.

Az erőszakmentesség lényege az, hogy, amint azt Gan­dhi oly jól tudta, hatásos csak akkor lehet, ha tömeges mé­reteket ölt. Az erőszakmentességben van egy átmenet a mennyiségből a minőségbe. Hosszú időn keresztül fontos lehet, ha egy, tíz, száz, vagy akár ezer ember a polgári elégedetlenség cselekedeteit hajtja végre. Ám amikor a nagyságrend olyan ma­gasabb szintekre emelkedik, mint a 104, 105 vagy akár a 106-10, még az erős állam is alapjaiban rendülhet meg. A Pentagon-ira­tokból kitűnik, hogy az egyesült államokbeli tömeges méreteket öltő polgári elégedetlenségtől való félelem volt a szerencsétlen vietnamiakkal szemben alkalmazott háborús gépezet legfonto­sabb korlátozó tényezője. Rhodesiában, amikor az még nem Zimbabwe volt, és Indiában, ahol a kormánycsapatok a szikh kö­zösséggel harcoltak, magas rangú rendőrtisztek mondták a jelen­létemben, hogy többé-kevésbé könnyen tudják kezelni az erőszakot, de nem tudnának mitévők lenni, ha „százezer afrikai vonulna fel erőszakmentesen Salisbury ellen", vagy „ha a szikhek több millió résztvevővel a polgári elégedetlenség tömegmozgalmá­vá alakulnának át".13

Amit nem tudunk, vagy legalábbis nem elég jól tudunk, az az, hogyan növeljük az erőszakmentesség mennyiségét anélkül, hogy minősége egészen odáig csökkenne, hogy az államhata­lom törvénytelenül strukturális vagy közvetlen erőszakot tudjon alkalmazni ellene. Nem nyilvánvaló az sem, hogy az erőszak­mentesség beválna-e napjaink valószínűleg legképmutatóbb, a terrorizmust a hivatalos politika rangjára emelő államaival, így az Egyesült Államokkal, Izraellel és a Dél-afrikai Köztársasággal szemben. Valójában mindannyiójukról el tudom képzelni, hogy atomfegyvereket vessenek be a tömeges méretet öltő elégedet­lenségekkel szemben. Amilyen mértékben ez előrelátható, olyan mértékben lesznek inkább a terrorizmus és a fundamentalizmus­ból táplálkozó zavargások az ellenállás valószínűsíthető formái.

A terrorizmus egy adott területen alapvető kihívás a weberi állammal, mint a hatalmi monopólium hordozójával szemben.14 A terrorizmus és az állami terrorizmus – a nemzeti és a nemzet­közi egyaránt – alkalmasint minden korábbinál kevésbé realiszti­kussá teszi a helyi és a nemzetközi törvény uralmát, a nemzeti vagy nemzetközi kormányok rendszereinek végső érvét. Nem vi­lágos, hogy a jelenlegi körülmények között hogyan lehet a cent­rum, a kormányhatalmi monopólium régi formulájának segítsé­gével helyreállítani vagy nemzetközi szinten elérni a rendet. A fent említett öt tényező túlságosan kedvez a terrorizmusnak, és így az állami terrorizmusnak is. Az is lehetséges, hogy egy régi formulát újszerűen alkalmazva, a kormányzás módját kell össz­hangba hozni a pusztítás eszközeivel. Röviden, valószínűleg egy korszak végén járunk, és a terrorizmus csupán egy az okok és a következmények közül.

Mindez pedig egy kevésbé ellenőrzött, decentralizáltabb nemzeti, valamint világrend felé mutat; a közvetlen és struktu­rális erőszakot alkalmazó centralizáltabb ellenőrzés ugyanis nem növeli, hanem csökkenti a rendszer ellenőrizhetőségét.

(Ford.: Szentmiklósi Tamás)

Jegyzetek

Ez a tanulmány eredetileg az IFDA-Dossier 66. számában (1988. jú­lius-augusztus) jelent meg.

1 Nincs éles határvonal. Egy elnök lányának elrablása Salvadorban kétségtelenül specifikus akció, ám az Izraelen belül elkövetett terrorista akciók jórésze nem tűnik különösebben specifikusnak és repülőtéri terro­rizmusnak sem. Erre a terrorista mondhatja, hogy az ő ellensége min­den izraeli, minden amerikai – más szóval a terrorista a háború hagyo­mányos logikáját követi. Nincsenek ártatlan szemlélők. A megkülönböz­tetés mégis érvényes az alcsoportra, továbbá harmadik felekre, úgyhogy akik egy általuk igazságosnak tartott ügyért harcolnak, ha nem erkölcsi, de legalább pedagógiai okokból figyeljenek.

2 Észak-Amerikában a nyilvánosság a jelek szerint levonta a kellő kö­vetkeztetést ebből, s egész egyszerűen otthon maradi 1986 nyarán.

3 Az erőszaknak ez a típusa szabad szemmel nem látható. Az amerikai külpolitikai tanulmányok, amelyek hajlamosak arra, hogy a hatalom ós az erőszak jelenségeinek vizsgálatakor megrekedjenek a felszínen, ne­hezen fogják fel a strukturális erőszak hangtalan működését, s éppen ezért általában meglepődnek, ha egy hirtelen és erőszakos reakciót ta­pasztalnak például a terrorizmus formájában. Ami az Egyesült Államok szemében érthetetlen agresszió, az a terrorista fél szemében egy­szerűen védekezés lehet a strukturális erőszakkal szemben.

4 E cikk megírása idején a szerző még nem hivatkozhatott az Öböl-há­ború tapasztalatára. (A szerk.)

5 A légi támadások specifikus voltukban hasonlítanak a szárazföldi ter­rorizmushoz – szemben az izraeliek libanoni szárazföldi háborújával. Az állam azonban mindmáig monopolizálja az effajta hadviseléshez szük­séges képességeket, ezért a támadások az állami terrorizmus kategóri­ájába tartoznak. A légi támadások nem általános háborút jelentenek, ha­nem csapások sorozatát.

6 Lásd Low Intensity Conflict: The New Battlefield in Central America. (Albuquerque: The Resource Center, 1986).

7 Sokan ezt már régóta előre látták, és ez a szempont fontos érv a pol­gári célokat szolgáló atomerő és a rendőrség közti szoros kapcsolat ki­alakítása mellett Robert Jungk: Der Atomstaat című művében: az atom­erőműveket meg kell védeni a plutónium megszerzésére törekvő terro­ristákkal szemben. Arról lehet vitatkozni, hogy ez valóban a fő motiváció-e, avagy az atomenergia-ipar akarja ily módon megakadályozni, hogy az atomenergiától magát védeni akaró lakosság és/vagy állampolgárok be­tekintést nyerjenek az atomenergia-ipar működésébe. Mindebben nyil­vánvalóan van némi önmagát beteljesítő jövendölés is, ami ötleteket ad a terroristának.

8 A Gandhi-féle erőszakmentességben fontos, hogy nemcsak a rossz struktúrát kell működésképtelenné tenni a polgári elégedetlenség mód­szereinek eredményes alkalmazásával, de egy alternatív struktúrát is ki kell építeni a konstruktív cselekvés segítségével. Lásd Johan Galtung: Gandhi Today. (Torino: Abele, 1987; Wuppertal: Peter Hammer Verlag, 1987, 3. fejezet, „The Political Gandhi").

9 Edward S. Herman: The Real Terror Network (Boston: South End Press, 1982) című művében kitűnően dokumentálja az Egyesült Államok által támogatott állami terrorizmust, különösen Dél- és Közép-Ameriká­ban, valamint a Karib-tengeri térségben. Fontosnak tartom (és azt hi­szem, Hermán ezen a ponton világosabb lehetett volna), hogy lássuk: az amerikai fél és a többi fél egyaránt gyakorolja az inkább „magánvál­lalkozásnak" tekinthető terrorizmust és az állami szektorhoz tartozó álla­mi terrorizmust, Az 1986 őszi Hasenfus-ügy kapcsán az amerikai ható­ságok nagyon nyomatékosan hangsúlyozták az állampolgároknak azt a jogát, hogy az általuk helyesnek tartott módon harcoljanak, amiben a kormány nem akadályozhatja meg őket; ha és amennyiben egyetemes­sé válik, ez a doktrína súlyos következményeket jelenthet az Egyesült Államokra nézve.

10 Ebbe az irányba mutat Jeanne J. Kirkpatricknek, az Egyesült Álla­mok volt ENSZ-nagykövetének állásfoglalása a Harpers 1984. októberi számában (pp. 44-46). „Mind a terroristák, mind a totalitariánusok eluta­sítják a judeo-keresztény civilizáció erkölcsi alapelveit." Kirkpatrick nyil­vánvalóan elutasítja a terrorizmust, és azt hiszi, hogy azt csak az egyik fél alkalmazza. A terrorizmust a háború egyik formájának tartja, de nem látja, vagy nem akarja látni a terrorizmust szülő aszimmetria alapvető ál­lapotát.

11 A válasz erre a szónoki kérdésre eléggé nyilvánvaló, hiszen a gaz­dasági racionalizmust a haszonelvi mérlegelések jellemzik. Más szóval a gazdasági racionalizmus kereskedőket, közgazdászokat és civilizációjuk termékeit jelenti. Az emberek közti interakció azonban nem merül ki pia­ci viszonyokban; léteznek és hasonlóképpen fontosak lehetnek a norma­tív és kényszerviszonyok is. P. Sorokin hosszasan foglalkozik ezzel a Social and Cultural Dynamics (Boston: Porter and Sargent, 1957) című művében.

12 A XX. század két legfontosabb példája a Gandhi nevéhez tapadó tömegmozgalmak Indiában a brit állami uralom ellen, és a Martin Luther King nevéhez tapadó mozgalmak az Egyesült Államok déli részén a fe­hér felsőbbrendűség uralma ellen. Képzeljük el, hol tartanánk ma, ha mindkét mozgalom élt volna a terrorista erőszak eszközeivel?

13 Lásd erről Johan Galtung: Occupied Palestine: Is a Non-violent Solution Possible. – Konferencia az erőszakmentes politikai harcról, az Arab Gondolat Fóruma, Amman (Jordánia), 1986. november 15-17 (megjelent in: The Proceedings, P. Grant és R. Crowe szerkesztésében, Ballinger, Boston, 1988).

14 Ám ez, természetesen, kétélű doktrína, delegitimizál másokat, de ugyanakkor legitimizálja az állam erőszak-monopóliumát.