Nyolc évvel véres és értelmetlen szomáliai bukása után, az Egyesült Államok készen tűnik a visszatérésre. Egykori kudarcáért az ENSZ-t hibáztatta.

Szomália nem könnyű hely. Egyik éjszaka, miközben a mogadisui kikötő mólója mentén kószáltam, drogtól fűtött fegyveresek támadtak meg. A sötétséget előttem villanások szelték át és valami elhúzott a fejem mellett. Reccs, reccs, reccs! És aztán ott feküdtem a hátamon az eget bámulva. “Nyomd a kibaszott arcodat a földre!” ordította az egyik fegyveres, miközben a pisztolyát a fülemhez szorította. A társa letépte a vállamról a táskámat és átkutatta a zsebeimet. “Ott maradsz, rohadék!” – üvöltötte.

Az amerikai tengerészgyalogosok nem voltak valami udvariasak, amikor 1992 decemberében Szomáliába jöttek. Még mindig nem tudom, hogy mi is volt a céljuk vele, vagy hogy miért tartották szükségesnek, hogy elfogjanak egy angol újságírót, akit – csakúgy, mint több száz társát – a tábornokuk hívott meg, hogy tanúja legyen dicsőséges érkezésüknek. Már akkor komplett hülyét csináltak magukból, amikor néhány órával ezt megelőzően úgy viharzottak be a mogadisui reptérre, mintha legalábbis ellenséges terület lenne, hogy aztán ne találjanak ott mást, mint újságírókat és pakisztáni békefenntartókat.

Feltartott kezekkel visszatereltek a mólóhoz, ahol néhány kollégám és a szomáliai csapatunk – fordító, sofőr és két testőr – várakozott. A szomáliai testőrök, ha egyszer megfizették őket, hajlandóak voltak akár meghalni vagy ölni is. Amikor meglátták, hogy elfogtak, elindultak a fegyvereikért. Rájuk kiáltottam, hogy tegyék le őket – amit egy vállvonással végre is hajtottak, mintha azt mondanák: “Akkor minek fogadsz fel minket arra, hogy megvédjünk?”

A tengerészgyalogosok ekkor elkövették a legnagyobb hibájukat. “Fehérek ide, szomáliaiak oda” – adták ki az utasítást. Próbáltam figyelmeztetni őket, a szomáliaiak ugyanis nem szeretik, ha alsóbbrendűként kezelik őket, de a tengerészgyalogosok nem fogadtak el tanácsot a foglyuktól. Az amerikaiak már a megérkezésükkor elvesztették a csatát.

Két évvel azután érkeztek, hogy az ország, valaha az Egyesült Államok legközelebbi szövetségese a régióban, a polgárháború káoszába süllyedt. 1991-ben Sziad Bare elnök elmenekült az országból, és klánokra épülő frakciók harcoltak az ország megmaradt részeiért. A dél egyes részeit és a fővárost az éhínség tartotta markában, miután az élelemtermelő országrészt kifosztották és az utánpótlás eljutását harcok akadályozták. Bush elnök odaküldte a tengerészgyalogosokat, láthatóan abban a meggyőződésben, hogy az erőfitogtatás majd elrettenti a hadurakat és lehetővé teszi, hogy az élelem eljusson az éhezőkhöz. Ezt követően az országot át lehet adni az ENSZ-nek és a rendet helyre lehet állítani.

Hatalmas tévedés volt ez, amely Szomália alapvető félreértelmezésén alapult. Az, hogy sírás lesz a vége, látható volt előre. Így is történt akkor, amikor tíz hónap múlva az amerikai különleges erők megkísérelték elfogni hajdani szövetségesüket, Mohammed Aidid tábornokot. Addigra már hat alkalommal próbálkoztak ezzel, kétszer ENSZ-dolgozókat tartóztattak le, egyszer pedig egy Amerika-párti szomáliai vezetőt. Minden egyes alkalommal hamis beszámolók vezették félre őket.

1993. október harmadikának délutánján, a Delta Force Rangers egy csoportja Mogadisu központjában megpróbálta elfogni Aidid két parancsnokát. Több száz felfegyverzett szomáliai csapdájában találták magukat. A golyók és rakéták záporában két helikoptert lőttek le és a visszavonuló csapatot feltartóztatták. Egy sor utcán küzdötték keresztül magukat, egyik járművük teli egymás hegyin-hátán fekvő halott amerikai katonákkal, miközben minden keresztutcánál fegyveresek tüzeltek rájuk. A különleges erők nem értesítették a Szomáliában állomásozó főerőket és nem volt semmilyen tartalék terv. Az éjszaka közepén malajziai ENSZ-békefenntartókat kellett az amerikaiaknak megkérniük arra, hogy küldjenek egy felfegyverzett konvojt a megmentésükre.

Az akcióban részt vevő százhatvan-valahány amerikaiból 18-at megöltek, 75-öt megsebesítettek és egyet elfogtak. Amerikai hullákat vonszoltak végig az utcákon. Legalább ötszáz szomáliait öltek meg azon az éjszakán – de lehet, hogy több mint ezret (és legalább ezer sérült meg). Néhány nappal később Clinton elnök kivonta az amerikai csapatokat Szomáliából, rosszabb helyzetben hagyva az országot, mint amilyenben az előtte volt. A melléfogásért Amerika az ENSZ-t hibáztatta, és hosszú időre kivonult a békefenntartó akciókból.

Nyolc évvel a történtek után a visszatérés közelinek tűnik – az amerikai hadsereg civil személyzete tulajdonképpen már szomáliai földön tartózkodik. Lehet, hogy bosszút forgatnak a fejükben. Amerikai tisztségviselők azt állítják, bizonyítékuk van rá, hogy az országban Al Kaida-telepek találhatók. Bush elnök pedig elrendelte Szomália bank- és telefonrendszerei egyikének, a Barakatnak a bezárását. Ezek a kiváló rendszerek a kormányzat hiányában alakultak ki, és mintegy 300-500 millió dollár közötti összeget kezelnek, amely a külföldön élő szomáliaiak átutalásaiból származik, akik családjaikat tartják fenn belőle. A bezárás hatalmas szenvedést okoz az éhségtől és szárazságtól egyébként is meggyötört Szomáliának. Azt mondják, hogy a Barakatot az Al Kaida használta. Bezárnál egy telefontársaságot csak azért, mert egy bűnöző valamikor azon keresztül telefonált?

Az Al-Itihad-ot, egy szomáliai iszlám mozgalmat Washington szintén “terrorista” kapcsolatokkal rendelkezőnek nyilvánította és kémrepülőket valamint egy öttagú osztagot küldött a bázisuk megkeresésére. Az Al Itihad a 80-as évek végén és a 90-es évek elején jött létre, reakcióként a Szomáliát széttépő klán-háborúkra. Kapott némi pénzt a szaúdiaktól, és iskolákat valamint klinikákat tartott fenn, de soha nem térítette el a szomáliaiakat a klán-politikától vagy győzte meg őket arról, hogy iszlám zászló alatt egyesüljenek. Az Al Itihad mindig is egy tisztán helyi, szomáliai jelenség volt, mindenféle nemzetközi vízió nélkül. Most pedig hanyatlóban van.

Amerikát az Al Itihad állítólagos terrorista “tevékenységeiről” annak helyi ellenségei, a délnyugati Rahanvein fegyveres klán és az amerikaiak szövetségese, az etiópiaiak informálják, akik ugyancsak az USA kedvenc regionális hatalmának számítanak. Etiópia régóta Szomália fő régióbeli riválisa és külpolitikája mindig is arra irányult, hogy Szomália gyenge és megosztott maradjon. Tavaly, egy hosszúra nyúlt konferencia eredményeként, Szomália olyan közel került egy nemzeti kormányhoz, amilyen közel még sohasem volt. Etiópia azonnal nekiállt támogatni a kormányzat riválisait, olyan erős hadurakat, mint Husszein Aidid, Moham­med Aidid fia, és Mohammed Herszi Morgan, egy háborús bűnös, aki tíz évvel ezelőtt elpusztította Hargeisza városát. Ők és az etiópiaiak azt mondják az amerikaiaknak, hogy az új civil kormányzat “terrorista” kapcsolatokkal rendelkezik, és úgy tűnik, azok hajlandóak is hallgatni rájuk. Klasszikus esete ez annak, amikor az Egyesült Államok szövetségesei azt mondják Washingtonnak, hogy helyi ellenfeleik terroristák.

Az amerikaiak attól félnek, hogy Szomália, nem lévén nemzeti kormánya, az Afganisztánból menekülő Al Kaida fegyveresek mennyországává fog válni. Úgy tűnik, ismét félreértik Szomáliát. Bár nincs nemzeti kormánya, Szomália minden egyes négyzetméterét valamilyen fegyveres klán irányítja. A külföldiek, akikben a szomáliaiak soha sem bíztak, soha nem tudnak egyszerűen letelepedni itt. A klánok által uralt politikán kívül pedig a szomáliaiak üzleti gondolkodásúak, ahogy arra a külföldiek is rájöttek: az elmúlt években sokakat raboltak el közülük és adtak vissza váltságdíj fejében. Oszama bin Laden sem lenne kivétel, főképp ekkora pénzösszeggel a fején.

Több mint egy évtizednyi háborúzás után, a legtöbb szomáliai vissza akarja kapni az országát és az életét. Bár továbbra is mélyen megosztott marad, tényleges harci tevékenység alig folyik Szomáliában. A telefoncégek és az átutalásokra épülő bankok lehetővé teszik az emberek számára, hogy fenntartsák magukat, és idővel felépítsenek egy gazdaságot, amely majd összeköti az összes szomáliait, bizalmat és együttműködést hoz létre, valamint békét teremt. Egy újabb meggondolatlan, rosszul informált amerikai beavatkozás az egész folyamatot megint háborúba taszíthatja.

 

(Fordította: Andor László)