Andor László vezeti be a Brit külügyminiszter lemondó beszédét.

Egy lemondás története

Robin Cook tiltakozása az iraki háború ellen

 

A 2003-as iraki háborúban és annak előkészítésében Nagy-Britannia, illetőleg annak kormányfője, Tony Blair volt az Egyesült Államok legfontosabb szövetségese. Mivel azonban a háború legalitását és legitimitását kezdettől fogva kétségek övezték, Blair ezzel a szövetséggel kormányfői és pártvezéri korszakának legnagyobb kockázatát vállalta. E kockázatok egyik drámai tetőpontja volt a Munkáspárt parlamenti frakciójában bekövetkezett lázadás az invázió megindítása előtti napokban, valamint a párt egyik legtekintélyesebb politikusának, Robin Cooknak a kormánytagságról való lemondása.

A háborút megelőző év folyamán a Munkáspárt hosszú időn át egységet mutatott; a kritikus hangok csak a parlamenten kívülről, illetőleg az Alsóház hátsó soraiból hallatszottak. Tudható volt azonban, hogy a kormány sem teljesen egységes; nem lehetett az. Voltak mindig, akik feltétel nélkül követték Blairt a párt irányvonalát kiigazító vagy néha teljesen figyelmen kívül hagyó akcióiban, de mindig voltak olyanok is, akik megpróbáltak korrigálni, ellensúlyt képezni. Minden korábbi megpróbáltatásnál nagyobb kihívás volt azonban a pártegységre nézve az iraki háború. Egyik életrajzírója, Peter Stothard szerint Tony Blair soha nem távolodott még el ennyire régi, munkáspárti gyökereitől; és soha nem törődött ennyire kevéssé ezzel, mint Irak ügyében.

Kivételt képezett ez a kérdés a Blair és Peter Mandelson által meghonosított politikaformálási eljárás alól is. Évek óta gyakorlattá vált, hogy a párt irányvonalát, tervezett intézkedéseit ún. fókuszcsoportokban tesztelik a nyilvánosságra hozatal előtt. Ezúttal ilyesmi nem jöhetett szóba, hiszen kiderült volna a tervezett háború népszerűtlensége, ami a megszokott mechanizmus alapján a külpolitika módosítását kényszerítette volna ki.

A töréspontig feszített ellentétek kialakulásának jele volt, amikor Lord (George) Robertson, a NATO főtitkára (Blair korábbi védelmi minisztere) bejelentette, hogy az év végén át kívánja adni posztját valaki másnak. Robertson elhatározása mögött több ok állhatott: a NATO-n belüli ellentétek elmélyülése és a szervezet jelentőségének csökkenése, az Európa és Amerika közötti szakadék áthidalhatatlanságának belátása, valamint a Munkáspárton – amelynek a főtitkár korábban huszonegy éven át parlamenti képviselője volt – belüli viták elmérgesedése.

Miután egyértelművé vált, hogy London ENSZ-felhatalmazás nélkül indít háborút Washington oldalán, a kabinet bomlását már nem lehetett megállítani. Robin Cook, aki március 17-én elsőként távozott Blair kormányából a nemzetközi jogba ütköző háború elindítása miatt, nem egyszerűen egyike volt a minisztereknek. Több év óta ő volt az Európai Szocialisták Pártjának elnöke, és ebből következően politikai lépéseit nemcsak a brit helyzettel, hanem a szélesebb európai baloldal érdekeivel és nézeteivel is összhangban kellett alakítania.

Amikor John Smith elhunyt, Cook is a vezérségre esélyes politikusnak számított. Sokan gondolták úgy: az összes jelölt közül Cook a legnagyobb tudású, ám ellene szól, hogy kevésbé fotogén, mint akár Blair, akár Gordon Brown. Cook talán az egyetlen külügyminiszter, akinek célja, sőt jelszava az “etikus külpolitika” volt. Ezzel kapcsolódni kívánt a Munkáspártban korábban folytatott vitákhoz, amelyek azt kutatták, játszhat-e társadalmilag progresszív szerepet Nagy-Britannia a világban a baloldal hatalomra kerülése esetén. Az etikus külpolitikába bőven belefért a Clinton-féle amerikai vezetéssel való szoros együttműködés és az 1999-es balkáni beavatkozás támogatása.

Cook demonstratív lemondása 2003. március 17-én azt is illusztrálja, hogy a brit közvélemény jelentős része másképp ítéli meg a Koszovo érdekében folytatott légiháborút és az iraki hadjáratot. Természetesen vannak, akik mindkettőt támogatják, és vannak, akik mindkettőt ellenzik. Jól láthatóan van azonban egy igen széles réteg – és ezt fémjelzi maga Cook is –, amely a balkáni akciót humanitárius okoknál fogva támogatandónak tartotta, az irakit azonban ugyanilyen megfontolásból utasítja el. A Balkánra tekintve 1999 tavaszán azt látták, hogy a katonai erő alkalmazása véget vethet egy etnikai gyökerű konfliktusnak; 2003-ban azt, hogy az iraki kaland kontinentális léptékű destabilizációhoz és végső soron a civilizációk háborújához vezethet. Látják azt, amivel Robin Cook lemondását indokolta: ebben a háborúban a brit kormányt nem támogatja sem az ország közvéleménye, sem azok a szervezetek, amelyeknek Nagy-Britannia tagja (EU, NATO, ENSZ Biztonsági Tanácsa).

A parlamenti beszéd mellett a távozó miniszter levélben is megindokolta lemondását Tony Blair kormányfőnek. Ebben az alábbiakat írta:

“A kabinetben néhány hét óta őszintén beszéltem aggodalmamról amiatt, hogy multilaterális támogatás hiányában indítunk katonai akciót. (…) Elvi síkon azt hiszem, hogy hiba széles nemzetközi támogatás nélkül katonai akciót indítani. Gyakorlati megközelítésben azt gondolom, Nagy-Britannia érdekeivel ellentétes, hogy precedenst teremtsünk az unilaterális katonai akcióra. (…) Az Európai Szocialisták Pártjának elnökeként – amely pártnak a Munkáspárt tagja – zavaró számomra, hogy az Európai Unión belül egyetlen testvérpártunk sem támogatja pozíciónkat…”

Blair válaszlevelet írt a lemondó miniszternek, amelyben – egyebek mellett – ez állt:

“Meg akarom köszönni Önnek két kabinetposztján nyújtott teljesítményét, ami kétségkívül folytatódni fog annak érdekében, hogy Nagy-Britannia és az Európai Unió közötti kapcsolatok javuljanak. Amikor a jelenlegi válságon túl leszünk, ennek különös jelentősége lesz majd. (…) Lemondását illetően azt mondhatom: mindig is arra törekedtem, hogy a válságot az Egyesült Nemzetek keretei között oldjuk meg, ahogy azt a levelében is elismeri. De mindig egyértelmű voltam a tekintetben is, hogy az ENSZ azért van, hogy megoldja a dolgokat, nem pedig azért, hogy a megoldást megkerülje. (…) A kormány hű marad az 1441-es határozathoz. Mások – Irak folytatódó engedetlensége ellenére – hátat fordítanak neki.”

Cook egyébként messze nem a legkeményebb bírálatot gyakorolta a baloldalon a háborús politikával szemben. Rendszeresen és kíméletlenül nyilatkozott Peter Kilfoyle korábbi védelmi államtitkár. A Munkáspárton belüli kritika extrém megnyilvánulása volt, amikor Tam Dalyell képviselő úgy fogalmazott: Blairt háborús bűnösként a hágai nemzetközi büntetőbíróság elé kell majd állítani. Ha ezt a megfogalmazást egyedinek is tekintjük, a párton belül nem lebecsülendő ellenállás alakult ki, és a kormány politikája a Munkáspárt százéves történetének két legjelentősebb parlamenti lázadását váltotta ki a frakcióban. Ennek ellenére, amikor március 18-án az Alsóházban a kormány a képviselők hozzájárulását kérte, hogy “minden szükséges eszköz”-t felhasználhasson Irak leszereléséhez, elegendő munkáspárti képviselő szavazott igennel ahhoz, hogy a kormányfő személye körül ne alakulhasson ki azonnali bizalmi válság. Érdekes módon erre maga Cook is vigyázott: drámai hangú beszédét nem a parlamenti vitában, hanem csak a szavazás előesté­jén mondta el, így az nem idézhetett elő pártszakadást. Ugyanakkor a lemondóbeszéd súlyát növelte, hogy a felszólaló Cook mellett két korábbi kabinetminiszter, Frank Dobson és Chris Smith ült, akik maguk is többször beszéltek nyilvánosan a háborús politika ellen.

A március 18-án rendezett alsóházi szavazáson összesen 217 képviselő szavazott a háború ellen, a kormányétól eltérő tartalmú határozatot kezdeményezve. Ebből 139 volt munkáspárti; a liberális demokraták teljes létszámban a kormány ellen szavaztak, és a konzervatívok sem álltak ki egyöntetűen a háború mellett. A háborúellenes tömb egy olyan kiegészítést támogatott volna, amely szerint a háborús ok “még nem bizonyított” (not yet established). A kormány javaslatát ezután, amely a katonai beavatkozásnak utat adott, 412 képviselő támogatta 149 ellenében – ezúttal 83 munkáspárti képviselő szavazott a kormány ellen. A többségi támogatás elnyeréséhez szükség volt a frakcióvezetés kemény fellépésére és a Downing Street kommunikációs csapatának aktív szerepvállalására is.

A kormány nem azért volt bajban a parlamenti szavazás előestéjén, mert leszavazástól kellett volna tartania. Idejekorán egyértelmű volt ugyanis, hogy a konzervatív képviselők támogatni fogják a kormányt. Blair számára erkölcsi vereséget jelentett volna, ha a párton belüli lázadás eléri azt a szintet, amelynél már a konzervatívok szavazatától függ a kormány akaratának érvényesülése. Ez ugyan nem következett be, de Blair és a kormány számára komoly figyelmeztetésnek számított, hogy a döntő szavazásnál minden harmadik képviselő a kormányéval ellentétes álláspontra helyezkedett.

Robin Cook mellett a nemzetközi fejlesztési miniszter, Clare Short volt a Blair-kabinet “gyenge láncszeme”. Az előzetes elemzések általában első helyen említették őt mint a háború esetén lemondó minisztert. Short egy interjúban március elején a felelőtlen (extraordinarily reckless) jelzővel illette a kormányfőt. Mindennek ellenére Short nem mondott le a háború kitörésekor, amit hosszú újságcikkben próbált megindokolni. Támogatói csalódottak voltak, ugyanakkor Blair is tudhatta, hogy nem számíthat többé a szókimondó miniszter asszonyra, akinek a kormányból való távozása csak idő kérdése volt. Ez májusban meg is történt, de korántsem keltett akkora hatást, mint márciusban tehette volna, amikor a két miniszter egyidejű lemondása igen súlyos helyzetbe hozta volna a kormányfőt. Blair tehát bizonyos értelemben Short önmérsékletének (vagy gyávaságának) köszönhette, hogy hivatalában maradt. Később viszont nyilván ő maga távolította volna el a lázongó minisztert, ha az nem mondott volna le önként.

Egy hónappal a háború (ti. a főbb hadműveletek lezárulása) után Blair azt állította: kész lett volna lemondani, ha netán a pártbeli lázadás miatt a háború elindításához az ellenzék szavazataira kényszerül támaszkodni. Az ellenzék ez esetben csak a Konzervatív Pártot jelentette, hiszen a liberális demokraták a munkáspárti lázadókhoz hasonlóan a háború ellen foglaltak állást. A konzervatívok mint minden más esetben, ezúttal is támogatták Washington háborúját, és meg is szavazták azt. Blair – amennyiben hitelt lehet adni utólagos bejelentésének – azért maradt hivatalában, mert még éppen annyi munkáspárti szavazta meg az indítványt, amennyi a konzervatívok nélkül is elegendő lett volna. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy számos ismert konzervatív személyiség – a párt ún. Európa-barát szárnya – a háború ellen foglalt állást, így pl. Kenneth Clarke volt pénzügyminiszter vagy Michael Heseltine volt miniszterelnök-helyettes.

2003 szeptemberében – a Kelly-ügy, illetőleg a fegyverszakértő halála nyomán a kormány és a BBC között kirobbant vita háttérzaja mellett – Tony Blair megkapta az első pofont a választóktól, amikor szeptemberben időközi választást tartottak egy londoni körzetben. Brent East időtlen idők óta a Munkáspárt erős bástyája volt; a baloldali jelöltek itt mindig megkapták legalább a szavazatok felét. Az elmúlt két választáson a konzervatívok 20 százalék körül muzsikáltak, a liberális demokraták pedig ennél is gyengébben. Ezúttal a mandátumot (a leadott szavazatok 39 százalékával) egy liberális demokrata jelölt szerezte meg, aki 29 évével az Alsóház legfiatalabb tagja lett. A liberális demokraták ezzel 54-re növelték parlamenti képviselőik számát, és ezzel a legjobb eredményt tudták felmutatni 1929 óta.

Az ősz elején a boltokba került Robin Cook könyve (Point of Departure) is. Ebben a volt kabinetminiszter nemcsak az iraki háborúval foglalkozott, hanem ez a téma tette ki a szöveg négyötödét. Naplószerűen mondta el az iraki háborúhoz vezető út londoni színének történéseit, és – egyebek mellett – az derült ki belőle, hogy Blair az invázió előtti hónapokban egészen világosan látta, hogy Szaddám Huszein nem rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel.

2004 júliusában jelent meg az ún. Butler-jelentés, amelyben öt tapasztalt köztisztviselő és politikus foglalta össze az iraki háború és a tömegpusztító fegyverek összefüggéseit, végeredményben a háború legalitását és legitimitását tesztelve. Ez a jelentés erős kritikával illette a titkosszolgálatok és a politika kapcsolatrendszerét, a titkosszolgálati információk és a public relations összefonódását, ám személy szerint senkit nem tett felelőssé a közvélemény megtévesztéséért és végeredményben azért, hogy a brit kormány és a parlament hamis információk alapján vitte háborúba az országot.

A Butler-jelentés nyilvánosságra hozatalának napján rendezett vitában Cook a parlament hátsó soraiból intézett kérdést a kormányfőhöz azt tudakolva, hogy ha Irak fenyegetést jelenthetett, de nem jelentett azonnali fenyegetést, akkor miért nem hagyhatták, hogy az ENSZ ellenőrei Hans Blix vezetésével elvégezzék azt, amire felkérték őket. Válaszában Blair annyit mondott: az ellenőrök munkáját kizárólag egy katonai fellépést kilátásba helyező ultimátum nyomatékosíthatta (egy második ENSZ-határozat formájában). Mivel azonban ezt Franciaország eleve elutasította, a további huzavonának nem volt értelme, és kénytelenek voltak megindítani az inváziót.

Jogi értelemben tehát Blairt minden hivatalos jelentés tisztának találta, ez azonban nem oldotta fel azt a bizalmi válságot, amely a háború miatt a köztisztviselők, a politikusok és főként a választók körében kialakult. A Butler-jelentés után a britek majd 60 százaléka gondolta úgy, hogy Blair hazudott annak érdekében, hogy háborúba vigye országát. Nagy-Britannia muszlim lakossága körében a Munkáspárt támogatottsága a 2001-es 75 százalékról 2004-re 38 százalékra esett. Robin Cook ekkor úgy döntött, hogy kampánykörutat kezd az ország mecsetjeiben, hogy meggyőzze a muszlim közösséget arról, hogy a 2005-ben várható választásokon a történtek ellenére a Munkáspártot támogassák. Inayat Bunglawala, Nagy-Britannia Muszlim Tanácsának szóvivője kinyilatkoztatta, hogy nagyon örülnek a volt külügyminiszter látogatásainak; nagy hatást tett rájuk az a beszéd, amelyet a parlamentben elmondott lemondásakor, az invázió kezdete előtt néhány nappal.

Mindezek miatt tekinthetjük fontos dokumentumnak annak a politikusnak a lemondóbeszédét, aki mindvégig a legalitás és a legitimitás oldalán igyekezett állni. Karrierjének, magas miniszteri fizetésének feláldozásával megőrizte saját politikusi hitelét, és talán megmentett valamit a Munkáspárt megtépázott tekintélyéből is.

 

***

 

A lemondóbeszéd

 

Mr. Robin Cook (Livingston): “Húsz év óta ez az első alkalom, hogy a hátsó sorokból szólok a Tisztelt Házhoz. Be kell vallanom, el is felejtettem már, hogy mennyivel jobb a látvány innen föntről.

Az elmúlt húsz évből egyik sem volt olyan élvezetes és hálás, mint a legutóbbi kettő, amikor abban a hatalmas kiváltságban volt részem, hogy házelnökként szolgálhattam a Tisztelt Házat. Mindezt még élvezetesebbé tette, hogy alkalmam volt önnel együtt dolgozni, elnök úr. Házelnökként gyakran kellett cáfolnom olyan vádakat, amelyek szerint egyes bejelentéseket sajtóinterjúk előztek volna meg. A mostani alkalommal teljes bizonyossággal mondhatom, hogy semmiféle sajtóinterjúra nem került sor a bejelentés előtt. Úgy döntöttem, hogy először a Házhoz szólok arról, miért nem tudok támogatni egy háborút, amely nélkülözi a nemzetközi megegyezést és a hazai támogatottságot.

A jelenlegi miniszterelnök pályafutásom alatt a Munkáspárt legsikeresebb vezetője. Remélem, hogy továbbra is pártunk vezetője marad, és remélem azt is, hogy sikeres marad. Nem rokonszenvezek azokkal – és nem is fogom támogatni őket –, akik ezt a válságot arra akarják felhasználni, hogy elmozdítsák őt.

Elismerésemet nyilvánítom azon hősies erőfeszítések iránt, amelyekkel a miniszterelnök egy második határozatot próbált biztosítani. Nem hiszem, hogy bárki jobb munkát végezhetett volna, mint a külügyminiszter úr, annak érdekében, hogy a Biztonsági Tanács egy második határozatot hozzon. Most, hogy ezek a törekvések kudarcot vallottak, nem tehetünk úgy, mintha egy második határozat megszerzésének nem volna jelentősége. Franciaországot az elmúlt napokban a bírálatok özöne érte. Nem csak Franciaország akarja egyedül, hogy több idő legyen a vizsgálatokra. Németország több időt akar a vizsgálatokra, és Oroszország is több időt akar a vizsgálatokra. Soha nem fordult még elő, hogy ennyire távol legyünk a határozathoz minimálisan összegyűjtendő szavazatok megszerzésétől. Megtévesztjük magunkat, ha azt gondoljuk, hogy a nemzetközi ellenkezés kizárólag Chirac elnöknek köszönhető. A valóság az, hogy Nagy-Britanniát ma egy olyan háborúba való belépésre kérik, amelyről nincs egyetértés egyetlen olyan testületben sem, amelyben vezető rangú résztvevők vagyunk. Sem a NATO-ban, sem az Európai Unióban, sem pedig – ahogy most kiderült – a Biztonsági Tanácsban. Komoly visszalépés az, hogy ilyen diplomáciai gyengeség állapotába jutottunk. Egy évvel ezelőtt mi és az Egyesült Államok egy terrorizmus elleni koalíció részesei voltunk, amely szélesebb és sokszínűbb volt, mint amit valaha is lehetségesnek gondoltam. A történelem meg fog döbbenni azokon az elhibázott diplomáciai számításokon, amelyek ilyen gyorsan vezettek e nagy erejű koalíció szétzilálódásához. Az Egyesült Államok megengedheti magának, hogy egyedül elinduljon, Nagy-Britannia azonban nem szuperhatalom. A mi érdekeinket nem egyoldalú akciókkal lehet a legjobban megvédeni, hanem sokoldalú megállapodásokkal és egy olyan világrenddel, amelyet szabályok kormányoznak. Ma mégis azt látjuk: a számunkra legfontosabb nemzetközi együttműködések meggyengültek: az Európai Unió megosztott, a Biztonsági Tanács pedig holtponton van. Ezek súlyos áldozatai egy olyan háborúnak, amelynek első lövései még csak ezután fognak eldördülni. Hallottam bizonyos párhuzamokat, amelyeket a jelen helyzetben indított katonai akció és az általunk Koszovóban végrehajtott katonai akció között vonnak. A Koszovóban végrehajtott katonai akció sokoldalú támogatása azonban nem volt kétséges. Támogatta a NATO és támogatta az Európai Unió; támogatta a hét szomszédos ország mindegyike a régióban. Franciaország és Németország aktív szövetségeseink voltak. Pontosan azért, mert a mai esetben ezen támogatások egyike sem áll rendelkezésre, különösen fontos lett volna, hogy egyetértés szülessen a Biztonsági Tanácsban a nemzetközi egyezség felmutatásának utolsó reményeként. A koszovói beavatkozás jogi alapja az volt, hogy a kényszerítő humanitárius válság azonnali beavatkozást igényelt. Ezúttal a támogatás megszerzését az nehezíti számunkra, hogy sem a nemzetközi közösség, sem a brit közvélemény nincs meggyőződve arról, hogy sürgős és kényszerítő oka van az iraki katonai akciónak. A háború küszöbének mindig magasnak kell lennie. Egyikünk sem tudja megjósolni az Irak elkövetkező bombázásával járó civil áldozatok számát. Az amerikai figyelmeztetésekből, amelyek egy »sokkoló és megfélemlítő« légitámadást helyeztek kilátásba, arra következtethetünk, hogy a valószínű áldozatok száma meg fogja haladni az ezres nagyságrendet. Biztos vagyok abban, hogy a brit katonák professzionális és bátor magatartást tanúsítanak majd. Remélem, hogy mindannyian vissza is jönnek. Remélem, hogy Szaddám – akár most is – elhagyja Bagdadot, és elkerüli a háborút. Hamis érvelés azonban azt mondani, hogy csak azok támogatják csapatainkat, akik a háborút is támogatják. Teljesen legitim dolog támogatni a csapatainkat, miközben alternatívát keresünk a konfliktusnak, amely csapatainkat kockázatnak teszi ki. Az sem méltányos, ha azzal vádolnak bennünket, akik több időt akarunk a vizsgálatoknak, hogy nincs alternatív stratégiánk. Mint külügyminiszter négy éven át egyik felelőse voltam a Nyugat feltartóztatási stratégiájának. Az elmúlt évtizedben ez a stratégia több fegyvert semmisített meg, mint az Öböl-háború. Felszámolta Irak nukleárisfegyver-programját, és megállította Szaddám közép- és nagy hatótávolságú rakétaprogramját. Irak katonai ereje ma kevesebb mint fele annak, ami a legutóbbi Öböl-háború idején volt. Paradox módon éppen azért lehet egyáltalán megfontolni az inváziót, mert Irak katonai ereje ilyen gyenge. A konfliktus egyes támogatói azt állítják, hogy Szaddám hadereje olyan gyenge, olyan demoralizált és olyan rosszul felszerelt, hogy a háború néhány nap alatt véget is fog érni. Nem lehet azonban egyidejűleg arra építeni a katonai stratégiánkat, hogy Szaddám gyenge, és ugyanakkor azzal az állítással igazolni a megelőző akciót, hogy fenyegetést jelent. Irak valószínűleg nem rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel a kifejezés hagyományos értelmében véve, azaz olyan működőképes eszközzel, amellyel támadást lehet intézni egy stratégiai célpontnak megválasztott város ellen. Valószínűleg rendelkezik még biológiai mérgekkel és harctéri vegyi eszközökkel, de azok 1980 óta a birtokában voltak, amikor az Egyesült Államok vállalatai Szaddámnak antrax hatóanyagokat adtak el, az akkori brit kormány pedig támogatta a vegyi és a hadianyag-termelést. Miért olyan sürgős most, hogy katonai akciót indítsunk annak a katonai kapacitásnak a lefegyverzésére, amely húsz éve ott van, és amelynek a felépítésében mi segédkeztünk? Miért szükséges háborúhoz folyamodni ezen a héten, amikor Szaddám fegyverkezési törekvéseit korlátozza az ENSZ-ellenőrök jelenléte? Alig néhány héttel ezelőtt Hans Blix azt mondta a Biztonsági Tanácsnak, hogy a hátralevő legfontosabb leszerelési feladatok néhány hónap alatt végrehajthatók. Hallottam olyan véleményt, miszerint Iraknak nem hónapjai, hanem tizenkét éve volt arra, hogy megvalósítsa a leszerelést, és hogy a türelmünk elfogyott. Izraelnek ugyanakkor már harminc éve volt arra, hogy végrehajtsa a 242-es számú határozatot a megszállt területek kiürítéséről. Izrael esetében azonban a végrehajtás megtagadása nem vált ki hasonló türelmetlenséget. Üdvözlöm a miniszterelnök úr erős személyes elkötelezettségét a közel-keleti béke iránt, de Nagy-Britannia pozitív szerepe a Közel-Keleten nem tudja orvosolni az igazságtalanság érzetét, amely az egész mozlim világot jellemzi amiatt, hogy egyfajta szabály érvényesítését látják az Egyesült Államok szövetségesei esetében és egy másfajta szabályét a többiek számára. Hitelképességünket sem javítja az a látszat, amely szerint washingtoni partnereink kevésbé érdekeltek a leszerelésben, mint az iraki rezsimváltásban. Ez ad magyarázatot arra, hogy a vizsgálatok előmenetelének bizonyítékai Washingtonban nem elégedettséget váltanak ki, hanem megrökönyödést; ez ugyanis gyengíti a háború melletti érvelést. A legutóbbi hetekben kénytelen voltam azon a feltevésen gondolkodni, hogy ha Floridában néhány csellengő szavazat a másik irányba billenti el a mérleget, és Al Gore-t választják elnökké, akkor most nem kellene brit csapatok kiküldésével foglalkoznunk. Minél hosszabb ideig szolgáltam itt, annál jobban tisztelem a brit emberek jó érzését és kollektív bölcsességét. Azt gondolom, Irak ügyében a britek körében uralkodó hangulat megalapozott. Nem vonják kétségbe, hogy Szaddám egy kegyetlen diktátor, de nincsenek meggyőződve arról, hogy egyértelmű és azonnali veszélyt jelent Nagy-Britannia számára. Azt akarják, hogy a vizsgálatok kapjanak esélyt, és gyanítják, hogy egy olyan amerikai kormány taszítja őket túl gyors ütemben a konfliktusba, amelynek ezen a téren különleges szempontjai vannak. Mindezek fölött pedig az zavarja őket, hogy Nagy-Britannia megint kockázatos helyzetbe kerül egy széles nemzetközi koalíciót nélkülöző katonai kaland miatt, amely sok hagyományos szövetségesünk ellenérzésébe ütközik. A jelenlegi válság kezdetétől fogva – mint a Ház elnöke – kitartottam amellett, hogy legyen jogunk szavazni arról, hogy Nagy-Britannia részt vállaljon-e ebben a háborúban. Időközben a kommentátorok kedvenc témája lett, hogy ez a Ház már nem foglal el központi szerepet a brit politikában. Semmi sem tudna erre jobb cáfolatot adni, mint az, ha a Ház megállítaná csapataink elkötelezését egy olyan háborúban, amely mögött sem nemzetközi megállapodás, sem hazai támogatás nem áll. Holnap este csatlakozni kívánok azokhoz, akik az azonnali katonai akció ellen szavaznak. Ebből az okból – és csakis ebből az okból – és nehéz szívvel mondok le a kormányban viselt tagságomról.” [Taps.]

 

2003. március 17.

(Fordította és a bevezetőt írta: Andor László)