Levél lányomhoz

A nemzeti, etnikai vagy felekezeti elfogultságon alapuló "törzs logika" mindenféle humanista eszménytől távol álló, háborús gondolkodásmódhoz vezet. A baloldal nem térhet ki azelől, hogy véleményt nyilvánítson a palesztinai arab-zsidó szembenállásról, és álláspontja csakis elnyomók és elnyomottak közötti különbségtételen alapulhat – vallja az orosz zsidó anyától és egyiptomi kopt apától született, neves francia Közel-Kelet-szakértő.

(Israël, Palestine – Vérité sur un conflit [Izrael, Palesztina – Egy konfliktus igazságai], Éditions Fayard, Párizs, 2001, első fejezet)

 

Isten az üldözöttek oldalán áll…

 

Számodra írom ezt a könyvet – gondolataim körülötted és a többi húszéves fiatal körül kavarognak. Több mint két évtizede írok, tartok előadásokat és készítek riportokat az izraeli-palesztin konfliktusról. Heves viták részese voltam a palesztinok jogairól, Izrael állam jellegéről, az eljövendő békéről. Az előítéletek legyőzésének szükségessége iránti meggyőződésem s az ésszerűség, a logika erejébe vetett hitem arra ösztönzött, igyekezzem megérteni és megértetni az állítólag bonyolult Kelet viszonyait. Ezt mindig szenvedéllyel tettem, mert a Közel-Kelet hozzám valóban közel áll, hiszen ott születtem, s ott nevelkedtem. Szeretném nektek átadni – Neked és testvéreidnek – e vonzódás legalább egy morzsáját, jól tudván persze, hogy az én életutam nem lehet sem a tiéd, sem az övéké.

Az oslói megállapodások kudarca, az erőszak újbóli fellángolása a Közel-Keleten egy ideig csüggedtséggel töltött el. A béke ismét távolabbra került, s a térségen megint az ellenségeskedések őrülete lett úrrá. Ráadásul a konfliktus Franciaországot sem hagyta érintetlenül. Izrael nagykövetsége előtt francia zsidók ezrei tüntettek – köztük egészen fiatalok is. “Halál az arabokra!” – ordítoztak néhányan. Másutt más franciák – zömmel észak-afrikai származásúak – a ciszjordániai és gázai represszió miatt fejezték ki felháborodásukat, s páran így kiáltoztak: “Halál a zsidókra!”. Zsinagógákat támadtak meg, gyújtottak fel. Több héten át a felekezeti-közösségi [communautaire] háború rémségének árnya borult a “szelíd Franciaországra”. A politikusok – az antiszemitizmus megnyilvánulásainak elvi elítélésén túl – bénultaknak mutatkoztak. Az iskolákban, a gimnáziumokban pedig a görcsbe merevült tanárok azt magyarázgatták: jobbnak látják, ha csendben maradnak, mintsem vitát nyissanak; a “felekezeti” szolidaritás oly mértékben erősnek és “természetesnek” tűnt […], hogy helyesebb volt nem élezni tovább az ellentéteket.

De vajon belenyugodhatunk-e efféle “lövészárkok” létezésébe? Számomra ez egyet jelentene azzal, hogy feladom az elveket, amelyek munkám, elkötelezettségem, meggyőződésem fundamentumát jelentik. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyet az 1960-as években a dekolonizáció lelkesítő élménye s az a mindannyiunk által feltartóztathatatlannak nyilvánított harc vitt a politika világába – “hozott világra”, ahogy mondani szokás –, amelyet a vietnami nép vívott az Egyesült Államok agressziójával szemben. Akkoriban a törésvonalak politikaiak és – ha a szónak nem lenne ma már eléggé rossz csengése, így mondanám: – ideológiai jellegűek voltak. A kor kérdéseire adott válaszaink, küzdelmünk, meggyőződésünk alakulása szempontjából egyikünk származásának vagy vallásának sem volt jelentősége. Önmagunkat az emberiség integráns részének tartottuk, olyanoknak, akik felette állnak az előítéleteknek, a “faji”, de még a nemzeti különbségtételnek is. A marxizmus üzenetének egyetemességében is ez vonzott bennünket – “Világ proletrájai, egyesüljetek!”

Az izraeli-arab viszály persze kétségtelenül bonyolultabb volt, mint a vietnámi háború. Az 1967. júniusi háborúban aratott izraeli győzelem Egyiptom, Szíria és Jordánia felett Franciaország-szerte rajongó lelkesedést váltott ki. A zsidókkal szembeni genocídium terhe, a kibuc (a közösségi agrárgazdálkodás) mítosza csakúgy, mint egyfajta arabellenes “revans” érzése – alig öt évvel voltunk az algériai háború befejezése után – magyaráz(hat)ta az egyoldalú, Izrael-barát attitűdöt. A viták azonban lényegében politikai természetűek maradtak. A kommunista és szélsőbaloldali szervezetekben pedig, amelyekben nagy számban vettek részt zsidók is, ebben a kérdésben is internacionalista álláspontot képviseltünk. […]

Ami engem illet, egy orosz zsidó anya és egy kopt vallású apa gyermekeként Egyiptomban születtem. A vallásos emberek iránt tisztelettel viseltető ateistaként, a felvilágosodás hazájában találtam rá önmagamra. Említettem már neked: abban a mérhetetlen kiváltságban volt részem, hogy megválaszthattam nemzetiségemet: a kairói gimnázium francia kultúrájúvá és érzelművé nevelt, bár “vér szerint” nem voltam francia. Rajongtam Voltaire-ért, kiállásáért a Calas-ügyben e kálvinista vallású ember mellett, akit 1761-ben megvádoltak, hogy megölte állítólag katolikus hitre áttért fiát, s akit a következő évben Toulouse-ban kivégeztek. Az ügy megosztotta egész Franciaországot. 1765-ig kellett várni, hogy Calas-t rehabilitálják, azt követően, hogy Voltaire egész tehetségével s minden energiájával az ügy mellé állt, miközben ugyanilyen erővel harcolt a vallási – beleértve a protestáns – fanatizmussal, valamint az egyházak kiváltságaival szemben.

“A fivéremmel az unokatestvérem ellen, s az unokatestvéremmel az idegenek ellen”: a jól ismert mondás pontosan kifejezi a vérengzés ördögi körét, amely a polgárháborúba hanyatlott Libanont jellemezte az 1970-es években. Ezt a fajta logikát a magam részéről mindig is elutasítottam. Mert vajon el kell-e fogadnunk az ilyen gondolkodásmódot napjainkban, amikor “globális faluról”, az egyén egyetemes jogairól és az emberek közötti egyenlőségről beszélünk? Muszáj-e törvényszerűnek tekintenünk, hogy a zsidók feltétlenül Izraellel, a muszlimok pedig a palesztinokkal legyenek szolidárisak? Meg lehet persze érteni a családi, érzelmi, vallási kötődéseket. “Majdnem minden strasbourg-i zsidónak vannak hozzátartozói Izraelben” – mondotta a franciaországi zsidó szervezetek képviselő tanácsának egyik vezetője a 2000. őszi antiszemita kilengések után. Az érzések alapja a hozzátartozók iránti aggódás; a szolidaritás, amint Izraelt veszély fenyegeti, működésbe lép. Ami pedig a muszlim fiatalokat illeti, ők szociális okokból – “Világ kitaszítottjai, egyesüljetek!” –, vagy pedig a kulturális és vallási összetartozás valamilyen, többé-kevésbé homályos érzése alapján azonosulnak kődobáló palesztin kortársaikkal. A hírszerző szervek egyik 2000. decemberi értékelése szerint, az eléggé elszigetelt [franciaországi] antiszemita támadások jobbára néhány városi fiatal érzelmi kitöréseiből fakadnak, amelyeknek nem kell politikai jelleget tulajdonítani. De kérdés, meddig marad ez így.

Hiszen a baloldal, különös módon, kívül marad a palesztinai történéseken. A feszültség mérséklése érdekében felhívásokkal fordul ugyan a vallási vezetőkhöz, ám attól való félelmében, hogy az események hullámai átcsapnak a feje fölött, a fiatalokat magukra hagyja, akik szellemi befolyásának, kultúrájának, világképének ismerete nélkül nőnek fel. A baloldal képtelen szólni hozzájuk, válaszolni a megrázkódtatásokra, amelyek a városokban érik őket, s megtalálni a szavakat, amelyek megérintenék s cselekvésre ösztönöznék a fiatalokat, hogy ezáltal egyetemes érvényű választ kapjanak mindarra, ami Palesztinában és Izraelben történik. […]

Találkozunk azért bátor megnyilvánulásokkal is, amelyek bár kisebbséget alkotnak, megtörik a baloldal hallgatását, s kilépnek a felekezeti szolidaritás zsákutcájából.

2000. október 18-án a Le Monde felhívást tett közzé: “Annak az országnak az állampolgáraiként, amelyben élünk, egyúttal mint a Föld egyenjogú polgárai, nincs okunk s nem is szoktunk zsidóként megszólalni” – írta egy értelmiségi csoport, amelynek tagjai között találjuk Raymond Aubrac-ot, az Ellenállás egykori harcosát, Rony Braumant, az Orovosok határok nélkül korábbi elnökét, Daniel Bensaid filozófust, Marcel-Francis Kahn orvost, Gisèle Halimi ügyvédet, Laurent Schwartz matematikust, Pierre Vidal-Naquet történészt.

“Fellépünk a rasszizmus ellen – folytatódik a nyilatkozat –, így magától értetődően az antiszemitizmus bármely formájával szemben is. Elítéljük a zsinagógák és a zsidó iskolák ellen elkövetett merényleteket, amelyek egy közösség egésze és vallási intézményei ellen irányulnak. Visszautasítjuk a vallási-felekezeti logika nemzetközi méretű kiterjesztését, amelynek következtében egyazon iskolába járó, egy kerületben lakó fiatalok kerülnek összeütközésbe egymással.”

“Izrael állam vezetői azonban, amikor arra formálnak igényt, hogy a világban élő valamennyi zsidó nevében nyilatkozzanak, amikor kisajátítják a közös emlékezetet, s a múlt minden zsidó áldozatának képviseletében lépnek fel, önmaguknak vindikálják a jogot, hogy megkérdezésünk nélkül a nevünkben szóljanak. Senki sem rendelkezhet a nácik által elkövetett zsidó népirtás monopóliumával. Családjainkban is voltak deportáltak, eltűntek és ellenállók egyaránt. Ezért a felekezeti szolidaritással való zsarolás, amelynek célja, hogy törvényesítse az izraeli vezetők között létrejött ’szent egyetértést’, számunkra elfogadhatatlan.” A felhívás kibocsátói néhány héttel később arab vagy arab származású értelmiségiekkel közösen bizottságot hoztak létre az igazságos közel-keleti béke ügyének védelmében. E két csoportosulás – szerencsére nem az egyedüliek – megpróbált tehát egyetemes érvényű elvek nevében felülemelkedni a közös [felekezeti] identitás logikáján, dacolva az elítélő véleményekkel is. Roger Ascott, a L’Arche, le mensuel du judaisme français [a francia judaizmus havilapja] 2001. július-augusztusi számában “félárulók maroknyi csoportja” gyanánt bélyegezte meg a felhívást kezdeményező zsidókat, akik, úgymond, nem tanúsítanak szolidaritást Izraellel. Igaz, agyonlövetésüket nem követelte.

Mint mindig, amikor újabb konfliktus robban ki a térségben, ezúttal is felkértek, vegyek részt különböző vitákban. Ezek hangvétele gyakran rendkívül heves volt. Sok veled egykorú fiatallal – középiskolással, egyetemistával – találkoztam. Rá kellett ébredjek: nem voltunk képesek átadni azt az “internacionalista” tapasztalatot, amelyet említettem. Mégis: minden ellentétes törekvéssel dacolva, s anélkül, hogy idealizálni kívánnám a múltat, szeretném felvállalni a “továbbadó” szerepét. […]

A palesztinai szembenállás az egyik legrégebbi konfliktus a világon. Körülbelül egy évszázadra: az európai cionista mozgalom kialakulására, illetve a palesztinai zsidó betelepülés első hullámaira nyúlik vissza. E szembenállásban – az első világháborútól egészen napjainkig – minden korabeli nagyhatalom érdekelt volt, az Oszmán Birodalomtól a cári Oroszországig, a Szovjetuniótól a náci Németországig, az Egyesült Államoktól Nagy-Britanniáig. Öt háború követte egymást, melyek közül némelyik kis híján világégésbe torkollott. A gimnáziumok végzős osztályainak tananyagában, amely napjaink kérdéseivel foglalkozik, a Közel-Kelet szétaprózva, több fejezetben és témakörben kap helyet. Minthogy pedig az említett okok folytán a tanárok jelentős része igyekszik megkerülni e “kényesnek” tartott kérdést – amely csupán elvétve szerepel az érettségi tételek között –, a tájékozatlanságból eredő zavar még nagyobb. Márpedig az [alapvető tények] ismeret[e] mindenfajta vita elengedhetetlen feltétele. […]

A [tények és összefüggések] tisztázás[a] azonban nem elegendő. Hiszen ma már százszámra vannak a konfliktust, annak történetét és főszereplőit részletesen bemutató munkák. A “szakértők” közötti egyet nem értés forrása azonban más természetű. Miről van szó? Arról, hogy mindenki – tudatosan vagy öntudatlanul – az elemzés valamilyen sajátos “szemüvegén” át láttatja a [közel-keleti] konfliktust, s ez sajátos “értelmet” ad az eseményeknek. Mit válaszolhatunk annak, aki kijelenti, hogy Izrael földjét Isten adta a zsidóknak? Lehet-e Istennel vitába szállni? Az isteni “üzeneten” nyugvó vallásos látásmód képviselője nem lehet tárgyalóképes fél. Hogyan lennének meggyőzhetők bármiről is azok a muszlim diákok, akik úgy tartják, hogy Palesztina iszlám vakuf (holtkézbirtok), s hogy ezért nincs helye semmiféle alkunak vagy kompromisszumnak.

De nehogy félreérts: Palesztina ügyében – mint bármely más szembenállással kapcsolatosan – a választóvonal nem mindig a vallásosak és a többiek között húzódik. Léteznek szélsőségesen nacionalista álláspontot védelmező világiak is, akik szerint az “övéik” felsőbbrendűek, mint a “többiek” – miként azt nemrégiben Szerbiában vagy Horvátországban láthattuk.

Másrészt a vallásos platformon állók is elfoglalhatnak humanista álláspontot. A Le Monde 2001. január 9-i számának Tribünjén David Meyer rabbi arra emlékeztetett, hogy a zsidó hagyományban nem létezik a “szent föld” vagy az Izrael földjével kapcsolatos “feltétel nélküli ígéret” gondolata. Ezzel kapcsolatban a Deuteronomium (a Biblia egyik első könyvének) IV. fejezetét idézte: “Most pedig, Izráel, hallgass azokra a rendelkezésekre és döntésekre, amelyekre tanítalak benneteket, és cselekedjetek azok szerint, hogy élhessetek, és hogy bemehessetek, és birtokba vehessétek azt a földet, amelyet atyáitok Istene, az Úr ad nektek. […] Íme, én megtanítottalak benneteket azokra a rendelkezésekre és döntésekre, amelyeket az én Istenem, az Úr parancsolt meg nekem. Azok szerint cselekedjetek azon a földön, ahova bementek. Tartsátok meg, és teljesítsétek azokat, mert az által lesztek bölcsek és értelmesek a népek szemében […] Ha majd gyermekeid és unokáid születnek, és meghonosodtok azon a földön, de elfajultok, és istenszobrot csináltok bárminek a képmására, és azt teszitek, amit rossznak lát Istenetek, az Úr, bosszantván őt, az ég és a föld most a tanúm, hogy nagyon hamar kivesztek arról a földről, ahova átkeltek a Jordánon, hogy birtokba vegyétek. Nem éltek rajta sokáig, hanem menthetetlenül kipusztultok.” A rabbi ezt követően megkérdőjelezi az értelmetlen kultuszt, “amelyet Izrael földjének, ‘Nagy Izraelnek’ a bálványozása jelent”, s amely “a szentséget és a szakralitást az emberi élet tisztelete elé helyezi”. […]

Ami engem illet, én isten egyetlen “pártjához” sem tartozom: a magam részéről megelégszem az emberek […] “pártjához” tartozással – a “fattyú” Götzhöz, Jean-Paul Sartre Az ördög és a jóisten című darabjának főhőséhez hasonlóan. Nem ismerek el semmiféle hierarchiát az emberek között, ahogyan a vallási vagy nemzeti közösségeket sem vagyok hajlandó emelkedő vagy csökkenő skálán elhelyezni. Kész vagyok ugyan megérteni, hogy valaki családi vagy olykor vallási, még gyakrabban pedig kulturális okokból egyik vagy másik népet a másiknál magához közelebb állónak érez, ám csupán azzal a feltétellel, ha nem idealizálja, s ha nem ad felmentést a nevében elkövetett bűnök alól.

Claude Lanzmann a Sartre által alapított folyóirat, a Les Temps modernes főszerkesztője. E lapnak – jóval azelőtt, hogy megszülettél – fontos szerepe volt a francia szellemi élet vitáiban. Mármost Lanzmann készített egy szánalmas és apologetikus filmet az izraeli hadseregről. Joga volt hozzá, hiszen szabad országban élünk. Azután csinált egy másikat is – kiválót – a zsidók genocídiumáról, majd pedig egy harmadikat, “Miért Izrael?” címmel. Ez utóbbiban egyetlen szóval sem tesz említést az arabokról. Amikor erről a föltűnő hallgatásról kérdezték, Lanzmann a Le Monde-ban (2001. február 7.) így válaszolt: “Ezt tegyék meg ők.” Gondolkodj el egy pillanatra azon, mennyire elfogadhatatlan ez a kijelentés. Eszerint a feketéknek a feketékről kellene írni, az araboknak az arabokról, a zsidóknak meg a zsidókról… Ez etnikai, törzsi logika: olyan háborús gondolkodásmód, amely mindenféle humanista eszménytől távol áll.

Palesztinában, álláspontom szerint, nem léteznek semmilyen “természetes” vagy “vallási” jogok. Háromezer vagy akár ezer évvel visszamenni az időben csupán azért, hogy megállapítsuk, melyik hold föld kihez tartozik, ez abszurd és jogtalan, egyszersmind következményeiben véres eljárásmód. Ezt a fajta érvelést vetették be a belgrádi vezetők is, hogy igazolják Koszovóhoz, “Szerbia bölcsőjéhez” fűződő “jogaikat”. […]

De hát akkor hogyan igazodjunk el az egymással ellentétes igények között? A nemzetközi jog elsőbbségének megerősítésével. Mit mondanak lényegüket tekintve az Egyesült Nemzetek Szervezetének Palesztinára és Izraelre vonatkozó határozatai? Elismerik, hogy Palesztina történelmi földjén immár két nép él, az egyik az izraeli zsidó, a másik a palesztin nép, továbbá hogy mindkét népnek joga van saját független államhoz.

Finomítsunk azért e szimmetrián. Először is, az izraeli nép több mint ötven éve rendelkezik már állammal, míg a palesztinok ettől változatlanul meg vannak fosztva, s kényszerű száműzetésben vagy megszállás alatt élnek. Másodszor, a jelenlegi helyzet egy eredendő igazságtalanság nyomán keletkezett: 1948 és 1950 között a palesztinokat a zsidó milíciák, majd az izraeli hadsereg alakulatai elűzték otthonukból […]. E kiűzetés, amelyet Izraelben és Nyugaton egyaránt sokáig elhallgattak vagy tagadtak – elsősorban az izraeli ún. “új történészeknek”1 köszönhetően – immár megállapított tény. Oly korban s olyan közösségben – Európában – élünk, ahol az unalomig szokás emlegetni az “emlékezet kötelességét”. Rendben van, de akkor ne legyünk szelektívek. A palesztinokat ért igazságtalanság – a gyarmati korszak idején elkövetett számos egyéb jogtalansághoz hasonlóan – jóvátételt érdemel, mindenekelőtt pedig az igazságtalanság tényének elismerését. E morális szempontot nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert ez határozza meg az izraeliek és a palesztinok közötti megbékélés körülményeit.

Az izraeli-palesztin konfliktusra súlyosan nehezedik a zsidóság genocídiuma. A XX. század egyik legiszonyatosabb bűntette tüzes vasként hagy nyomot az álláspontokon – Franciaországban éppúgy, mint a Közel-Keleten. A zsidóknak a nácik és szövetségeseik általi megsemmisítése, s a korszak nagyhatalmainak tehetetlensége, hogy megakadályozzák e bűntett elkövetését, a nyugati közvéleményben bűntudatot s egyfajta pozitív elfogultságot váltott ki azok iránt, akik a zsidó emlékezet és történelem letéteményeseinek tartják önmagukat. E mártíromság segítette elő az Egyesült Nemzetek Közgyűlése 1947. november 29-i határozatának megszavazását Palesztina fölosztásáról s ezzel Izrael állam létrehozásáról. A zsidók ellen elkövetett bűntett árát a palesztinok fizették meg, jóllehet a bűnt nem ők követték el. […]

Ha valaki a Közel-Keletről szól, nem helyezkedhet a “dulakodás fölötti”2 kívülálló pozíciójába. A semlegesség az illúziók világába tartozik. Én mégis elutasítok bármiféle absztrakt szolidaritást a két tábor valamelyikével. Nem gondolom, hogy egy nép természetéből adódóan, avagy bármilyen isteni vagy evilági kegyelem folytán “jó”, “igazságos”, “felsőbbrendű” lenne. Ugyanakkor léteznek “igazságos ügyek”. Ez a különbségtétel sokszor elsikkad az elemzésekben. Richard Liscia a sajtóról vagy inkább a sajtó ellen írt cikkében, amelyet a L’Arche 2000. novemberi száma közölt, bírálja a média és a közvélemény “mechanizmusainak” egyikét, a “lázadókkal” való szolidaritást: “A lakosság rajongása az SNCF és az RATP3 sztrájkoló dolgozói vagy éppen a közúti szállítók iránt – annak ellenére, hogy a sztrájkolók megkeserítik az életét – valahol összefügg a palesztinok ügyének szenvedélyes védelmezésével. Manapság mindenki – szinte módszeresen – a lázadókkal tart.” De vajon valóban zokon kell-e vennünk, hogy a közvélemény spontán módon az áldozatok oldalára áll?

Daniel Sibony pszichoanalitikus a Le Figaro-ban felveti, hogy “mintha a nyugati közvélemény az embereket csak mint áldozatokat ‘kedvelné’. Szereti a táborok zsidó áldozatait (leginkább persze a táborok után szereti őket), s szereti a palesztinokat is mint a zsidók áldozatait.” Meglehetősen kétértelmű fogalmazás ez a koncentrációs táborokról, de megismételjük a kérdést: tényleg abnormálisnak kellene tekintenünk, ha valaki az áldozatokkal érez? Aligha, ámbár nem árt, ha szem előtt tartjuk a történelem intelmét: a tegnapi áldozatok sajnos könnyen változnak át a ma hóhéraivá. A példák hosszan sorolhatók, de vegyük csak a közelmúltból Ruanda esetét. A tutszik a hutuk által elkövetett népirtás áldozatai voltak, egyik csoportjuknak azonban sikerült megkaparintania a hatalmat, s ezután iszonyatos vérengzést hajtott végre. Felmenti-e azonban ez a körülmény a tutszikkal szembeni genocídium elkövetőit? Pierre Vidal-Naquet történész – az algériai háborúban alkalmazott kínvallatá­sok feltárásának szószólója s minden igaz ügy fáradhatatlan védelmezője – egy helyütt a következő rabbinikus Biblia-magyarázatot idézi, melyet hívőknek és hitetleneknek egyaránt figyelmükbe ajánlok: “Isten mindig annak oldalán áll, aki üldöztetést szenved el. Lehet olyan esetet találni, amikor egy igaz ember üldöz egy másik igazat, és Isten az üldözött oldalán áll. Ha egy gonosz üldöz egy igazat, Isten az üldözött oldalán áll. Amikor gonosz gonoszt üldöz, Isten az üldözött oldalán áll, s még ha egy igaz üldöz egy gonoszt, Isten akkor is annak oldalán áll, aki üldöztetést szenved el.”

A francia értelmiségiek azonban nem mindig cselekszenek így. A második Intifáda kirobbanása óta sokuk hallgatása – fülsiketítő. S olykor mégis jobb lenne, ha inkább csendben maradnának. Egy egészen elképesztő sajtóvitában (Libération, 2001. július 10.) hárman közülük: Marc Lefevre, Philippe Gumplowicz és Pierre-André Taguieff – tízegynéhány kollégájuk támogatásával – elmarasztalólag szóltak egy francia küldöttség szolidaritási látogatásáról a megszállt palesztin területeken, amin José Bové4 is részt vett. Az írás alcíme összefoglalta a mondanivalót: “A palesztinok balsorsát saját korrupt politikai vezetőik okozzák, s nem az izraeli telepesek, hangsúlyozza a szakszervezeti vezető […].” És a 400 000 zsidó telepes? Közülük csak kevesen – 30 ezren – vallási fanatikusok – állítják a cikk szerzői; minek kellene hát nyugtalankodni, majd időben evakuálják őket. Hát az izraeli megtorlás? Említés sem történik róla, az aláírók kizárólag a “barbár merényleteket” ítélik el. “A végleges, minden szempontot tekintetbe vevő megállapodás alapjait” – írják a szerzők – Tabában, 2001 januárjában lefektették – ami igaz. Egyedül Arafat volt, aki nem akarta megragadni a kínálkozó alkalmat – folytatják –, ez viszont már hazugság, feltéve, hogy nem egyszerű tudatlanságról van szó, amit a szerzők az “elvi” érvelés rangjára emelnek. Hogy csakis két önálló államon alapuló megoldás lehetséges? Nos, hiábavaló azt mondani, hogy ezzel “Ariel Saron is egyetért, amikor a mikrofonok nincsenek bekapcsolva”. Tudjuk: a dél-afrikai apartheid rendszer is elfogadta a bantusztánok függetlenségét… A vitairat megjelenésének napján az izraeli haderő mintegy húsz palesztin házat rombolt le Jeruzsálemben és a Gázai-övezetben; ismét családok kerültek az utcára. Persze felesleges nyugtalankodnunk miattuk: egyszer az ő házaik is újjáépülnek majd…

Úgy látszik, erre a kicsiny területre, Palesztinára és Izraelre nem ugyanazok az elvek, az elemzésnek nem ugyanazok a szabályai alkalmazandók, mint bármely más térséggel kapcsolatban. Mindig meglepve tapasztalom, hogy jeles értelmiségiek, akik számtalan más ügy kapcsán azonnal hajlandók megmozdulni, mennyire elutasítóak, amikor Palesztináról van szó. Még egy olyan filozófus is, mint Jean-Paul Sartre, akinek nagyvonalú, bátor állásfoglalásai – az algériai háborútól az észak-amerikai feketék küzdelméig – közismertek, ebben a kérdésben legalábbis visszafogottnak mutatkozott. Mintha a Közel-Keleten – gyakran öntudatlanul is – a kettős mérce szabályai érvényesülnének.

“Csupán okoskodó csűrés-csavarás-e elgondolkoznunk azon, honnan jöttek ezek a gyerekek, kik s a mártíromság miféle gyászos stratégiája alapján állították őket az első sorokba? […] És merő tévelygés-e arra gondolnunk, hogy a dél-afrikai fegyveres erők értelmetlen brutalitása, a bevetett eszközök mértéktelensége és aránytalansága csupán válasz volt arra, amit a feketék hadüzenetének kell neveznünk?” Ezek a szavak, ha valaki az 1976-os sowetói zavargások – a dél-afrikai townshipok fiatalságának lázadása – után vetette volna papírra őket, a szerzőt alighanem egyszer s mindenkorra diszkreditálták volna…

Márpedig ez a szöveg Bernard-Henri Lévytől való, aki a Le Point 2000. október 13-i számában a következőket írta: “Csupán okoskodó csűrés-csavarás-e elgondolkoznunk azon, honnan jöttek ezek a gyerekek, kik s a mártíromság miféle gyászos stratégiája alapján állították őket az első sorokba? […] És merő tévelygés-e arra gondolnunk, hogy az izraeli fegyveres erők értelmetlen brutalitása, a bevetett eszközök mértéktelensége és aránytalansága csupán válasz volt arra, amit a palesztinok hadüzenetének kell neveznünk?” A második Intifáda kezdetén, néhány hét leforgása alatt [az izraeli katonák] több tucat 18 évesnél ifjabb fiatalt, köztük gyermekeket öltek meg. Bernard-Henri Lévy meg azon töpreng, mit kerestek az első vonalban. Vajon fel lehetett volna-e tenni ezt a kérdést, ha ugyanezek a fiatalok bosnyákok vagy csecsenek lettek volna?

Pár héttel később Bernard-Henri Lévy, miután visszajött palesztinai utazásáról, némiképp helyesbítette önmagát: “Azt az érvelést, miszerint ’a palesztinok gyermekeiket [a tüntetések során] szándékosan előre küldik, s tudatosan élő pajzsként használják’, nem kívánom használni, amióta tanúja voltam a palesztin anyák kétségbeesésének, amikor fiaik nem érkeznek haza időben az iskolából.” De mindjárt hozzáteszi: a kis Mohamed el-Durrát, akinek a halálát a tévékamerák megörökítették, egy “eltévedt golyó”, nem pedig “egy gyermekgyilkos izraeli katona célzott lövése” ölte meg (Le Point, 2000. november 24.). Ezek szerint Bernard-Henri Lévynek el kellett utaznia Palesztinába ahhoz, hogy megértse: a palesztin anyák nem lejtenek örömtáncot, amikor gyermekeik meghalnak, s hogy a palesztinok is egyszerűen emberi lények?

A történelem olykor furcsa fordulatokra képes, amint azt az alábbi történet is tanúsítja…

A tüntetés viharos volt, az összetűzések folytatódtak. A felkelés egyetlen napja 9 halottat és 44 súlyos sebesültet követelt. Az utóbbiak között tizennyolcan 8-16 évesek, tizennégyen 16-20 esztendősek voltak. A sajtó elítélte a szülőket, amiért gyermekeiket “élő pajzsnak” használják, vagy a tűzvonalba küldik, miközben ők nyugodtan otthon maradnak. Mindez Palesztinában történt, ám… 1945 novemberében Tel-Avivban. A tüntetők akkoriban a zsidók voltak, akik a bevándorlás [britek általi] korlátozása miatt tiltakoztak. A Davar, a zsidó szakszervezeti központ (a Hisztadrut) lapja közölt egy karikatúrát (ami miatt azután egy hétig nem jelenhetett meg): a rajzon egy orvos ül a sebesült gyermekek kórházi ágyának szélén, s odaszól a kollégájának: “Micsoda kiváló lövészek ezek az angolok! Még ilyen kis célpontokat sem hibáznak el!”

E történetet Charles Enderlin, a France 2 televíziós csatorna jeruzsálemi tudósítója adta elő, annak a stábnak a tagja, amely egyenesben közvetítette a kis Mohamed el-Durra halálát. Vajon Bernard-Henri Lévy annak idején is azt írta volna, hogy a fiatal tüntetőket “eltévedt golyó” ölte meg? S mit akar sugalmazni a “gyermekgyilkos zsidó katona” formula? Nyilván figyelmeztetés mindazoknak, akik bírálni merészelik az izraeli hadsereget: vigyázat, az álcázott antiszemitizmus vétkébe estek, a legrosszabb, a “gyermekgyilkos zsidókról” szóló antiszemita kliséket propagáljátok… Pedig ha a “filozófus” olvasná az izraeli sajtót, tudhatná, hogy az izraeli katonák valóban szándékosan ölnek – gyermekeket is.

Amira Hassz izraeli újságíró adta közre a következő, hihetetlen párbeszédet az izraeli hadsereg egyik mesterlövészével: “Tilos gyermekeket ölnünk – mondja [a katona] a feletteseitől származó parancsokkal kapcsolatban. Majd hozzáteszi: azt mondják, nem szabad tüzelnetek 12 éves vagy 12 évesnél fiatalabb gyermekekre, 12 évesnél nagyobbakra azonban szabad lőnötök” (Le Monde, 2000. november 24.) A B’Tselem, az izraeli emberi jogi szervezet, az izraeli hadseregtől származó számadatokra hivatkozva kimutatta, hogy az Intifáda kezdete és 2000. november 15. között a legvéresebb összecsapások háromnegyedében egyáltalán nem vettek részt palesztin fegyveresek. (International Herald Tribune, 2000. december 14.) A sajtó számos olyan esetről számolt be, amikor palesztinokat, s igen, palesztin gyermekeket szándékosan öltek meg olyankor is, amikor a katonák élete nem forgott veszélyben. Az a tény, hogy a legtöbb hasonló esetben a hadsereg elutasítja a vizsgálatot, bátorítja az ilyen magatartást. Egy izraeli újságíró, Joseph Algazy, a Haaretz munkatársa által végzett vizsgálat feltárta, hogy az izraeli börtönökben több tucat 14, 15 vagy 16 éves palesztin gyermeket megvertek, bántalmaztak és megkínoztak.

Mohamed el-Durra “esete” láthatóan érzékeny pontot érintett, s más megdöbbentő reakciókat is kiváltott. Claude Lanzmann, ismét csak ő, a Les Temps Modernes-ban elmagyarázta, mi az, ami az ügyben különösen “fölháborítja”. “Az, hogy a [kisfiú] halálát egy az egyben filmre vette a francia tévécsatorna arab operatőre. Ha én észreveszek egy srácot, akit a szemem láttára megölhetnek, inkább odaszaladok hozzá, s megpróbálom megmenteni […].” Erre válaszolva Charles Enderlin, a hírbe hozott operatőr, Talal főnöke a Le Monde levelezési rovatában, ahol önmagát ironikusan “a francia France 2 csatorna zsidó újságírójaként” mutatta be, a következő kérdést tette fel: “Ezentúl tudósításainkat a tévénézők számára nemzeti vagy vallási hovatartozásunk szerint – mint zsidó újságíró, keresztény hangmérnök, vietnami montírozó – kellene szignálnunk? És hozzáteszi: “[Talal] a negyven percen át nem szűnő tüzelés során attól félt, hogy ő maga is a lövöldözés áldozatává válik. Mobiltelefonjáról többször is fölhívott, és arra kért, ha meghal, viseljem gondját a családjának. A helyszínen tartózkodó többi operatőr megörökítette a jelenetet, amint Talal és asszisztense egy fehér színű kisteherautó fedezékébe húzódott az útkereszteződés közepén. Egy mentős megpróbált a kis Mohamed és édesapja segítségére sietni. Lelőtték. De vajon szükséges-e hangsúlyozni, hogy arab, palesztin vagy muzulmán volt?

Egyetlen kérdést érdemes föltennünk: hogyan fordulhat elő, hogy egy katona gyermekeket vesz célba és öl meg? Minden egyéb kérdés – obszcén, vallja Ejad Szerradzs palesztin pszichiáter. Ettől az obszcenitástól kell megóvnunk magunkat, midőn a [palesztin-izraeli] konfliktus történetét taglaljuk. […]

 

(Fordította: Lugosi Győző)

 

Jegyzetek

 

1 Izraeli történészek egy csoportja, amelynek tagjai, Benny Morris-szal az élükön, az 1980-as évek végétől kezdve, a hozzáférhetővé vált levéltári források alapján új megvilágításba helyezték az Izrael állam megalapításával és első egy-másfél évtizedének történetével kapcsolatos eseményeket. (A ford.)

2 Utalás Romain Rolland, Au-dessus de la mêlée (A dulakodás fölött) című, 1914 szeptemberében megjelent híres cikkére. (A ford.)

3 A francia állami vasúti társaság és a párizsi közlekedési vállalat (A ford.)

4 Az 1987-ben alakult agrárszakszervezet, a Confédération paysanne (Parasztszövetség) föltűnő nyilvánosságot kedvelő vezetője. (A ford.)

A liberális globalizációt ellenző mozgalmak és a palesztinkérdés

A liberális globalizációt ellenző mozgalmak általában szolidaritásukat fejezik ki a palesztin néppel. Pusztán a szolidaritással azonban még nem kerülhető meg a saját alapvetéseit és céljait érintő politikai vita. Az izraeli-palesztin konfliktus túl sok vitát és félreértést szít ahhoz, hogy megkerülhessük ezt a feladatot, mely tágabb értelemben minden demokratát érint, s melynek célja választ találni a legfontosabb kérdésekre.

A liberális globalizációt ellenző mozgalmak Franciaországban s szélesebb körben, Európában, illetve a világ más tájain is (így az Egyesült Államokban és Brazíliában) hónapok óta szolidaritásukat fejezik ki a palesztin néppel. Ez eleinte majdnem spontán módon nyilvánult meg: Ciszjordániába és Gázába "nemzetközi megfigyelők" érkeztek, hogy megóvják a palesztin polgári lakosságot, s számukra nemzetközi védelmet próbáljanak meg kieszközölni. A szolidaritás a palesztin parasztok és értelmiségiek érdekében indított különböző megmozdulásokban is megnyilvánult. Magától értetődő volt, hogy egy olyan mozgalom, amely az emberek jövőhöz való jogaiért száll síkra, kiáll a megszállás alatt élő palesztinok ügye mellett.

Másfelől Ariel Saron kormányának a palesztinok ellen vezetett hadjárata teljes mértékben beleillik abba a "korlátlan háborúba", amelyet Bush elnök indított útjára a "terrorizmussal" szemben. Várható volt, hogy a liberális globalizációval szemben álló mozgalom, amely a szociális mozgalmak 2002-es porto-alegrei felhívásában is erőteljesen elítélte az amerikai politikát, a palesztinok mellé áll.

Csupán a szolidaritás kinyilvánításával azonban nem spórolható meg a saját alapelveit és céljait tisztázó politikai vita. Az izraeli-palesztin konfliktus túl sok vitát és félreértést szít ahhoz, hogy megkerülhessük e feladatot, amely tágabb értelemben minden demokratikusan gondolkodó embert érint, s amelynek célja választ találni a következő két kérdésre:

  • Miféle alapon vagyunk szolidárisak a palesztin néppel és annak küzdelmével?
  • Melyek egy igazságos és tartós megoldás alapelvei?

A válasz bonyolultabb, mintsem gondolnánk. Induljunk ki egy aktuális példából. A CNN interjút készít Ariel Saron egyik tanácsadójával. A beszélgetés közben az újságíró említést tesz a "megszállt területekről", mire az izraeli megbízott félbeszakítja és kifejti, hogy Judea és Szamária nem megszállt területek, mert ezeket Isten a zsidóknak adta, miként a Bibliában olvasható. Ez a fajta érvelés tulajdonképpen koherens álláspontot tükröz Palesztinával kapcsolatban: ha elfogadjuk, hogy a Biblia a "választott népnek" tett ígéretet tartalmaz, akkor a palesztinok "jogait" érintő egyetlen érv sem lehet helytálló. Ezzel párhuzamosan viszont létrejött egy iszlám érvrendszer is, amely szerint Palesztina az i. sz. VII. század óta muzulmán föld, s mint ilyen, nem lehet semmiféle alku tárgya.

Az effajta vallásos tézisekre gyakran nacionalista érvelés is rakódik. Minthogy a "zsidó nép" már több ezer éve létezik, s mindig is arra vágyott, hogy visszatérjen az "Ígéret földjére", Palesztinára vonatkozó követelései megkérdőjelezhetetlenek. Ugyanakkor néhány PFSZ-vezető a legkomolyabban állítja, hogy a palesztinok a filiszteusok leszármazottai, illetve hogy az első palesztin maga Krisztus volt stb. Ez a típusú gondolkodás az egyik fél jogát magasabb rendűnek tartja, mint a másikét, s "alapja" a "történelmi elsőbbségre" hivatkozás. De ha Palesztina-Izrael esetében elfogadnánk ezt a logikát, akkor más kérdésekben hogyan szállhatnánk vele szembe?

Vegyük például Jugoszláviát. A szerbek teljesen koherens érvek alapján követelik maguknak Koszovót, népük évszázados történelmi bölcsőjét; a horvátoknak és az albánoknak is ezeregy "történelmi" bizonyítékuk van ilyen vagy olyan területek birtoklására. Kinél az igazság? Nyilván nem régészeti ásatások fogják eldönteni a terület felosztását. Hisz' nem a többé-kevésbé mitikus történelmi érvelés a lényeges, hanem a jelen valósága. Igen, Koszovó valóban Szerbia bölcsője volt, ám ma 90%-ban albánok lakják. Ha elfogadjuk, hogy bárki öt vagy tíz évszázaddal korábbi jelenléttel érveljen nemzeti követelések mellett, akkor Bordeaux-t és környékét vissza kellene adni az angoloknak, Korzikát meg a genovaiaknak, vagyis Olaszországnak. Pandora-szelencét nyitnánk fel, s akkor még csak Európáról beszéltünk. Ám ma már szerencsére senki, vagy majdnem senki nem kíván ilyesmit.

Ráadásul ez a fajta vita és érvelés végső soron odavezet, hogy bizonyos követeléseket teljesen szubjektív nézőpontok nevében helyezünk mások elé. Ezzel pedig a tökéletes relativizmus terepére tévedünk, ahol "az én jogaim eleve előrébb valók, mint a tieid" típusú meggyőződés uralkodik. Így a konfliktusokban mindenki személyes szimpátiája szerint azonosítja önmagát, s a mellé a nép mellé áll, amely morálisan "nyilván" értékesebb, mint a szomszédja.

De akkor mégis hogyan ismerjük ki magunkat az ellentmondó követelések között, amelyek Palesztinában több mint egy évszázada fordítják szembe egymással az arabokat és a zsidókat? Az biztos nem segít, ha azon kezdünk el vitatkozni, létezett-e háromezer évvel ezelőtt zsidó állam Palesztina területén, vagy, hogy a filiszteusok tényleg a palesztinok ősei-e, vagy sem. Az egyetlen lehetséges irányjelző a nemzetközi jog, ugyanaz, amelyre a liberális globalizációt ellenző mozgalmak a bolygót pusztító más konfliktusok és háborúk kapcsán is hivatkoznak, s amelyet a különböző nemzetközi egyezményekben (az Egyesült Nemzetek Alapokmányában, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában, a negyedik Genfi Egyezményben stb.) lefektetett elvek működtetnek. Ilyen elv a népek önrendelkezéshez, békéhez és biztonsághoz való joga, az erőszakos területi hódítások elítélése, a humanitárius háború joga, a megszállás alatt élő népek és a menekültek jogai, a lakhely szabad megválasztásának joga stb. Ezek az elvek az ENSZ Közgyűlésének s főként Biztonsági Tanácsának határozataiban öltenek testet. Tudjuk, hogy ezek a döntések korántsem egy tökéletes világban születnek, hogy nem mentesek hiányosságoktól, s hogy mindig adott erőviszonyokat tükröznek – a nagyhatalmakéit. De nincs más iránytűnk. Mert ahogyan egy jogászprofesszor magyarázza a diákjainak Manès Sperber Et le Buisson devint cendre [És a Csipkebokor hamuvá vált] című nagyszerű regényfolyamában: "Megtanítottam az önök nemzedékének, hogy felismerjék a jogban a hatalom tisztátalan gyökerét, amely létrehozta, de azt is megmutattam, hogy a hatalom a pokolra jut, mihelyt lerombolja a jogot, amelyen alapul".

Mit is mondanak tulajdonképpen az ENSZ Palesztinára és Izraelre vonatkozó határozatai? Elismerik, hogy jelenleg a történelmi Palesztina területén két nép él, az egyik a palesztin, a másik az izraeli zsidó, s hogy mindkettőjüknek joga van a független államhoz. Ezt tartalmazza az ENSZ Közgyűlésének 1947. november 29-én kelt határozata, amelyet Palesztina felosztása határozatának is szokás nevezni, mivel ez tartalmazza az akkoriban brit felügyelet alatt álló terület két államra történő szétválasztásának javaslatát. A Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) 1988-ban – azzal, hogy proklamálta a palesztin állam megteremtését – csatlakozott ehhez a határozathoz. 1993-ban pedig az izraeli kormány, az oslói egyezmény aláírásával, ha csupán áttételesen is, de szintén elfogadta a felosztás elvét, amelyre legutóbb, 2002. március 13-án, az ENSZ BT 1397. számú határozata emlékeztetett. A határozat értelmében az ENSZ csatlakozik ahhoz a "nézethez, amely a térséget két állam területének tekinti, ahol Izrael és Palesztina elismert, stabil határok közt létezhet". Ez az álláspont a nemzetközi közösség igen széles konszenzusát jelzi.

Mindazonáltal árnyalnunk kell ezt a látszólagos "szimmetriát". Először is, az izraeli nép már több mint ötven éve saját államában él a mandátumos Palesztina 78%-án, míg a palesztinok számára ez továbbra sem adatik meg, s vagy kényszerű száműzetésben, vagy izraeli megszállás alatt élnek. A megszállás most már több mint harmincöt éve tart, az ENSZ számtalan határozata ellenére, amelyek mind holt betűk maradtak. A nemzetközi jog semmibevétele egyébként hozzájárul – elsősorban az arab-muzulmán világban – a nemzetközi joggal kapcsolatos összes nyugati kijelentés diszkreditálásához. Másrészt a jelenlegi helyzet egy alapvető és új keletű igazságtalanságból született: a palesztinokat 1948-50-ben a zsidó milícia, azután az izraeli hadsereg elüldözte otthonaikból. Bár a palesztinok ezt az 1950-es évek óta sérelmezik, Izraelben, illetve Nyugaton sokáig tagadták, vagy elhallgatták. Az izraeli "új történészeknek" köszönhetően azonban, az elüldözés mára tagadhatatlan tény lett. Olyan korban és közösségben élünk Európában, ahol gyakran hivatkoznak az "emlékezés kötelességére". Nem szabad hát szelektívnek lennünk! A palesztinok ellen elkövetett igazságtalanság, sok más – elsősorban a gyarmatosítás idején elkövetett – igazságtalansághoz hasonlóan, jóvátételt és beismerést követel. Ezt a morális oldalt nem szabad elfelejtenünk, hiszen az izraeli-palesztin megbékélés serkentője lehet.

Fontos elutasítanunk a "hamis szimmetriát", amely egyazon érem két oldala gyanánt mutatja be az izraelieket és a palesztinokat, avagy a "két tábor szélsőségeseit". Ez a szemlélet néha tiszta érzésekből, a két állam egymás mellett élésén alapuló béke lehetőségébe vetett őszinte reményből táplálkozik. Ám elfedi a két nép helyzete közti disszimmetriát csakúgy, mint a harmincöt éve tartó megszállás okozta szenvedéseket. A Gázában és Ciszjordániában élő palesztinok több mint kétharmada egy idegen hadsereg jelenlétében nőtt fel; mindannyiukat megalázták, százezreket közülük bebörtönöztek, ezreket megkínoztak. Mások meghaltak, megsebesültek vagy egy életre nyomorékok lettek. Minden szolidaritás alapja a megszállók és a megszállás alatt élők közötti alapvető különbség elismerése. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell figyelembe venni az izraeliek aggodalmait és szenvedéseit. Bár ebben a szembenállásban ők vannak az erő oldalán, ugyanúgy állandó félelemben élnek.

Már csak azért is, mert a konfliktusra hatalmas súllyal nehezedik az európai zsidóság kiirtásának emlékezete. Az álláspontokra izzó vassal süt bélyeget az emberiség történelmének egyik legirtózatosabb bűne. Az európai zsidóság elpusztítása a nácik és szövetségeseik által, az akkori nagyhatalmak erőtlensége a barbárság megállítására bűntudatot alakított ki a nyugati közvéleményben, s egyfajta részrehajlást azok javára, akik a zsidó emlékezet és történelem örököseinek tekintik önmagukat. E mártíromság kedvezően hatott a szavazásra az ENSZ Közgyűlésében, amikor 1947. november 29-én döntés született Palesztina felosztásáról, s ezzel Izrael állam létrehozásáról. A bűnnek azonban a palesztinok fizették meg az árát, jóllehet nem ők követték el, s érte semmiféle felelősség nem terheli őket.

 

 

Miféle megoldás létezhet a palesztin kérdésre?

 

Láttuk tehát: nemzetközi konszenzus áll fenn az izraeli-palesztin, illetve az izraeli-arab konfliktus megoldásával kapcsolatban: létre kell hozni egy palesztin államot az Izrael által 1967-ben elfoglalt területeken (Ciszjordániában, Gázában és Kelet-Jeruzsálemben); stabil, elismert határokat kell biztosítani Izraelnek; végül Izraelnek és arab szomszédainak békében kell élniük egymás mellett. Ám amint belemegyünk a részletekbe, azonnal kiütköznek a nehézségek. A liberális globalizációt ellenző mozgalom természetesen nem alakító részvevője a béketárgyalásoknak, s nem foglalhat állást sem az egyik, sem a másik fél helyzetének részleteit illetően. Mégis ki kell alakítania álláspontját a jelenleg zajló vitákban, méghozzá az alábbi két elvet szem előtt tartva:

  • a nemzetközi jog tiszteletben tartása, amely szerint Ciszjordánia, Gáza, és Kelet-Jeruzsálem megszállt területeknek tekintendők;
  • a világról és az erőviszonyokról való reális – azaz nem vágyálmaink alapján kialakított – kép (erre a menekültek problémája kapcsán még visszatérek).

A 2000. júliusi, Camp David-i csúcstalálkozó kudarcát követő hónapokban lezajlott arab-izraeli tárgyalások eredményeiből, illetve a 2002. márciusi, bejruti arab csúcsértekezleten előterjesztett béketervezetből kell kiindulnunk. A palesztin-izraeli békét illetően a javaslatok két dokumentumban konkretizálódtak: a 2000 decemberében Clinton, amerikai elnök által megfogalmazott irányelvekben, illetve a 2001. januári, tábai tárgyalások eredményeit tartalmazó összegzésben, amelyet Miguel Angel Moratinos, az Európai Unió közel-keleti megbízottja fogalmazott meg. Ezek a dokumentumok mutatják, hogy igenis létezik reális, az izraeli és a palesztin közvélemény számára egyaránt elfogadható megállapodás.

Egy ilyen, a három legkényesebb kérdéskört (határok, Jeruzsálem, menekültek) érintő egyezség fő vonalaiban a következőket tartalmazza (a tárgyalásokon más, kevesebb nehézséget jelentő kérdéseket is érintettek, így a biztonság problémáját – ahol mindkét fél részéről jelentős előrelépések történtek -, illetve a vízhasználat kérdését):

 

 

Határok

 

A Clinton-féle dokumentum kilátásba helyezte Ciszjordánia 94-96%-ának visszaszolgáltatását (ebből 1-3% palesztin területekért cserébe átengedett izraeli terület lenne); a tábai tárgyalásokon pedig az utolsó izraeli ajánlat 94% volt, plusz 3%-nyi izraeli terület. A palesztinok a maguk részéről továbbra is a teljes Ciszjordániának megfelelő 100%-ot követelték, ugyanakkor hajlandóak voltak bizonyos területcserére, lehetővé téve ezzel Izrael számára a zsidó telepek jelentős részének "átmentését". A palesztinok álláspontja támogatandó; követelésük – a történelmi Palesztina területének 22% – valóban a minimumot jelenti. Ennél kisebb terület a leendő palesztin állam politikai és gazdasági életképességének megkérdőjelezésével lenne egyenértékű.

 

 

Jeruzsálem

 

A két fél elfogadta Clinton elnök irányelveit: Kelet-Jeruzsálem zsidó negyedeit Izrael annektálná, az arab negyedek pedig a palesztin állam fővárosát képeznék. Ebben a kérdésben is a palesztinok tették meg a szükséges engedményeket, hiszen a nemzetközi jog szerint Kelet-Jeruzsálem egésze megszállt övezetnek minősül. A szent helyek különösen kényes ügyében is előrelépés történt: a palesztinok elfogadták az óváros zsidó negyede, illetve a Siratófal feletti izraeli szuverenitást, viszont a Mecsetek tere feletti fennhatóságot maguknak követelték. A szent helyekkel kapcsolatban egyéb megoldások is felmerültek, köztük a nemzetközi ellenőrzés gondolata.

 

 

Menekültek

 

Ez a legösszetettebb és a legérzékenyebb probléma. Ne feledjük, hogy közel 4 millió ember sorsáról van szó, nem pusztán politikai problémáról (akkor sem, ha a menekültek ügye hatással van Libanon, Szíria és Jordánia jövőjére is). A tábai tárgyalásokon valódi előrelépések történtek. Az igazságügyi miniszter, Josszi Bejlin által szerkesztett dokumentum elismeri, hogy "a palesztin menekültek ügye az izraeli-palesztin kapcsolatok szempontjából meghatározó. Átfogó és igazságos megoldása nélkül nem lehetséges tartós és erkölcsileg kikezdhetetlen béke. Izrael állam ünnepélyesen sajnálatát fejezi ki a palesztin menekültek tragédiája, veszteségei és szenvedései miatt, és kijelenti, hogy aktív partner kíván lenni az immár ötvenhárom éve tartó, rettenetes időszak lezárásában." Izrael ezzel első ízben vállalta fel a felelősség egy részét a menekültprobléma kialakulásában. "Jóllehet a megalakuló Izrael állam elfogadta az ENSZ Közgyűlésének 1947. novemberi, 181. számú határozatát [amely Palesztina két államra, egy zsidó és egy arab államra való felosztására tett javaslatot], az 1948-49 között lezajlott háborúba és vérontásba sodródott, amely mindkét oldalon áldozatokat követelt és szenvedést okozott, beleértve a menekültté vált palesztin polgári lakosság kisemmizését és elűzését."

"A palesztin menekültek problémájának igazságos, az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. számú határozatával összhangban álló rendezése vezethet el az ENSZ Közgyűlés 194-es határozatának megvalósulásához." Mint ismeretes, e határozat szerint, amelyet az ENSZ Közgyűlése 1948. december 11-én fogadott el, "a menekültek számára lehetővé kell tenni, hogy ha kívánják, a lehető legrövidebb időn belül visszatérhessenek otthonaikba, és békében élhessenek szomszédaikkal; azoknak pedig, akik nem kívánnak visszatelepülni, javaikért, továbbá minden elpusztult, károsodott értékükért jóvátételt kell fizetni."

Tábában az izraeli delegáció tehát két olyan lényeges elvet tett magáévá, amelyet a Camp David-i csúcson a palesztinok már felvetettek, Ehud Barak azonban akkor elutasított: elismerték az 1948 és 1950 közötti igazságtalanságot a palesztinokkal szemben, illetve elfogadták a 194. számú határozatot mint a rendezés alapját.

Ezeknek az elveknek az alapján azután konkrét megoldások kerültek kidolgozásra. A menekültek előtt ötféle lehetőség állna: visszatérni Izraelbe; visszaköltözni azokra az izraeli területekre, amelyeket Izrael Palesztinának átenged; visszatérni a palesztin államba; végleg letelepedni jelenlegi tartózkodási helyükön (Jordánia, Szíria stb.); kivándorolni más országokba (több állam, köztük Kanada jelezte, hogy kész nagyobb palesztin menekültcsoport befogadására). Bár a palesztin vezetők mindvégig kitartottak a menekültek szabad választási lehetősége mellett, ismételten kinyilvánították, hogy nem kívánják megkérdőjelezni Izrael zsidó jellegét, amelyet 1988-ban a Palesztin Nemzeti Tanács Palesztina függetlenségéről kibocsátott nyilatkozatában is elismertek. Így Tábában a palesztin fél elfogadta, hogy a menekültek visszatelepülésével kapcsolatban a végső döntés az izraeliek kezében legyen. Izrael negyvenezer menekült visszatérésébe egyezett bele, amire a palesztinok azt válaszolták, hogy százezer főnél kisebb létszám nem jelent előrelépést.

A palesztinok közül sokan elutasítják ezt a javaslatot, s feltétel nélküli visszatérési jogot követelnek. Hosszasan vitatkozhatnánk ennek az álláspontnak a jogos vagy jogtalan voltáról, a 194. számú határozat értelmezéséről. Ám enélkül is jól látható, hogy sem az izraeli közvélemény, sem jelenlegi állapotában a nemzetközi közösség nem kész támogatni ezt az opciót. Egyesek az ötven év múlva, vagy esetleg még később bekövetkező változásokra hivatkoznak. De ezen az alapon ugyanígy gondolhatjuk azt is, hogy addigra semmi sem marad Palesztinából. A tábai tárgyalásokon nagy vonalakban felvázolt megoldás kompromisszumot jelenthetne a nemzetközi jog követelményei, illetve a tényleges erőviszonyok között ("erőn" az izraeli-amerikai szövetséget értjük). Minden más, e realitáson kívül eső érvelés – egyes arab nacionalistáké vagy iszlám fundamentalista csoportoké, amelyek Izrael állam megszüntetéséről elmélkednek, még ha ez nem is jelentené feltétlenül a zsidók "hazaküldését" – a történelem messianisztikus szemléletéhez tartozik. Másrészt fontos azt is hangsúlyozni, hogy a palesztinokat ért igazságtalanság nem tehető jóvá egy újabbal – ezúttal az izraeliek rovására.

Az értelmiségiek bizonyos része egységes államban, honpolgárok államában vagy egy kétnemzetiségű államban gondolkodik. Ezzel szeretnének túllépni a nacionalista és identitárius szakadékokon. E nézet hasznos és szenvedélyes vitákat vált ki, amelyekben a liberális globalizációt ellenző mozgalom minden tagjának részt lehet, s részt is kell vennie. Politikai cselekvési programnak azonban nyilvánvalóan nem tekinthető. Ráadásul az elmúlt hónapokban a két nép közti szakadék tovább mélyült, s így a zsidók és arabok együttélése egyetlen, közös államban rövid és középtávon is tökéletesen valószerűtlennek tűnik.

 

 

Antiszemitizmus és palesztin szolidaritás

 

2000 szeptembere, a második intifáda kezdete óta a palesztinokkal való szolidaritás a világ minden részére kiterjedt, de leginkább Európára. E szolidaritás egy sor támadást váltott ki, amelyek egyenlőségjelet tettek az izraeli kormány bírálata és az antiszemitizmus, illetve anticionizmus és antiszemitizmus közé. Az effajta zsarolás nyilvánvalóan elfogadhatatlan; sértő azokra nézve, akik fellépnek Ariel Saron politikája ellen, és sértő minden izraeli békepárti személyre nézve is, akik igen nehéz körülmények között harcolnak a palesztinok jogaiért. Az efféle beszéd a vita elfojtását célozza, s megengedhetetlen módon zsarolja az újságírókat és a médiát.

Miután ezt leszögeztük, azokat is el kell ítélnünk, akik azért csatlakoznak a palesztin szolidaritáshoz, hogy antiszemita jelszavakat és analíziseket terjesszenek. Az ilyesmit feltétel nélkül el kell utasítanunk. Egyrészt azért, mert a rasszizmus minden formája elítélendő – ez a globalizációkritikai mozgalmaknak is egyik alapelve -, másrészt pedig azért, mert az antiszemiták Saron politikájának legjobb szövetségesei. Saron arra használja fel őket, hogy a világ zsidóságát és a nyugati közvélemény egy részét az izraeli kormány oldalára állítsa.

 

Az antiszemitizmust két áramlat hordozza:

  • Az európai szélsőjobb. Ez megoszlik azok között, akik inkább zsidó-, mint arabgyűlölők, illetve akik inkább arabellenesek, mint antiszemiták. De léteznek olyan szélsőjobboldali tendenciák is, amelyek a palesztinokkal vállalt hamis szolidaritáson keresztül próbálják érvényre juttatni nézeteiket, nevezetesen a zsidók második világháború alatti genocídiumának kétségbevonását.
  • Bizonyos arab vagy muzulmán áramlatok. A kezdeti "háborús rasszizmus" – ugyanaz, ami a XX. század első felében a németek és a franciák között is fennállt, amikor a szembenálló felek minden hibát és bűnt egymásnak tulajdonítottak – mára átalakult. E mozgalmak egyrészt judeofób téziseket dolgoznak ki – olykor a Korán tendenciózus olvasatára alapozva -, másrészt magukévá teszik az európai szélsőjobb okfejtéseit a zsidók "aránytalan" jelenlétéről, a zsidó népirtás, úgymond, kitalált vagy "eltúlzott" beállításáról stb.

A második intifáda kezdete óta megszaporodtak a zsidó kultikus helyekkel, vallási szimbólumokat viselő zsidó személyekkel szembeni támadások (de ugyanígy a mecseteket és vallási jeleket viselő muzulmán férfiakat és nőket érő atrocitások is, csak ezekre kevesebb figyelem jut). Az agresszív események félelmi reakciókat váltottak ki egyes zsidó közösségekből. Ezeket az akciókat szigorúan el kell ítélni. Ahogyan tette ezt Franciaországban több tucat arab vagy arab származású értelmiségi, akik felemelték szavukat a támadások ellen, és Palesztina franciaországi főmegbízottja, Leila Sahid nyomán "a palesztinok elleni bűntettnek" minősítették a zsinagógák és zsidó üzletek elleni merényleteket. "Legértékesebb támogatóink és harcostársaink azok az izraeliek és zsidók – fogalmaztak a nyilatkozat aláírói -, akik a palesztinok oldalán küzdenek a megszállás, az elnyomás, a gyarmatosítás ellen, s két egyenrangú, független állam, az izraeli és a palesztin állam békés egymás mellett élését szorgalmazzák. Sokuk családjának sorsára a holokauszt nyomta rá tragikus bélyegét. A mi dolgunk, hogy tisztelegjünk előttük, s hogy melléjük álljunk, amikor az egyetemes emberi jogok és a szabadság védelmében képesek szembefordulni a törzsi szellemiséggel". (Le Monde, 2002. április 10.)

Ezek a támadások mindazonáltal nem az 1930-as évek Európájának antiszemita hangulatát tükrözik, hiszen ma egyetlen nagy politikai párt sem adja ilyesmihez a nevét; a zsidók a társadalmi, gazdasági vagy politikai élet bármely posztjára eljuthatnak, s minden eddiginél intenzívebben integrálódnak a francia – és valamennyi európai – társadalomba, ahol az antiszemita előítéletek meglehetősen szűk határok közé vannak szorítva. Az említett merényletek egy szélesebb áramlatban helyezhetők el: az Európában főként a bevándorlókat, a muzulmánokat és az arabokat sújtó idegengyűlölet és rasszizmus hullámában. Éppen ezért "globális", nem kizárólag egyetlen közösségre összpontosító megoldást igényelnek. A rasszizmus és az antiszemitizmus elleni harc közös ügyünk, nem lehet kiváltsága egyetlen közösségnek sem. 2002 áprilisában a Franciaországi Zsidó Intézmények Képviselőtanácsa (CRIF) mégis jobbnak látta a franciaországi zsidóságot – csakis őket – az antiszemitizmus ellen, illetve az Izraellel való szolidaritás érdekében mozgósítani, s emiatt visszautasította az Emberi Jogok Ligájának javaslatát egy közös, a rasszizmus minden fajtájával szembeni, egységes demonstráció megtartására.

Az antiszemita áramlatok megjelenhetnek nyíltan vagy rejtőzködve. Megkísérelhetnek egyes jelszavakat felhasználni; Izrael államot mint valamilyen eleve elvetemült, ördögi képződményt tüntethetik fel. Vegyünk néhány példát! Az "Izrael állam = náci állam" jelszó ostoba és veszélyes szlogen. Ami a náci államot más diktatúráktól megkülönbözteti, az a zsidókérdés "végső megoldása", vagyis az európai zsidóság szervezett, ipari léptékű fizikai megsemmisítése; mármost a palesztinokkal kapcsolatban még hasonlót sem lehet Izraelnek tulajdonítani. Éppen eleget lehet beszélni az izraeli kormány megszálló és gyarmatosító politikájáról ahhoz, hogy ne kelljen abszurd párhuzamokba bocsátkozni, amelyek azokat is diszkreditálják, akik mondják. Ha már mindenképp párhuzamot keresünk, Izrael palesztin stratégiája, több szempontból is, inkább Franciaország algériai gyarmatosító politikájára emlékeztet.

Izrael és a dél-afrikai apartheid rendszer összevetése megint csak vitatható. Először is azért, mert az izraeli demokrácia sokkal valóságosabb az izraeli zsidók számára, mint amilyen a dél-afrikai volt a fehéreknek. Azután s főképp: Izrael, Dél-Afrikával ellentétben, meg tud lenni "gyarmatosított" lakossága nélkül is. Ez persze nem változtat azon, hogy a megszállt területeken létrehozott "két fokozatú" rezsim – a telepesek és a palesztinok között – valóban egy apartheid rendszerre hasonlít, ahogy azt a B'Celem, az izraeli emberi jogi szervezet megállapította; miként azon sem, hogy Izraelben a palesztinokat másodrendű állampolgárokként kezelik.

A cionizmus és a zsidó nép

 

A cionizmus kérdését szenvedélyesen s gyakran rendkívül leegyszerűsítve közelítik meg. Pedig a kérdés összetett, és aligha redukálható a "cionizmus = rasszizmus" típusú képletekre. A cionizmus politikai mozgalom, amely Európában született a XIX. század végén. A kontinensen akkoriban fölerősödő "nemzeti ébredés" nagy hullámába illeszthető. Államot kívánt biztosítani a zsidó népnek, elsősorban az autoriter politikai rendszerek által elnyomott kelet-európai és oroszországi zsidóságnak. Mint minden nacionalizmus, a cionizmus is sok különböző irányzatot foglal magába, a szélsőjobbtól a szélsőbalig, s némi megvetéssel tekint a Másikra. Mint a nacionalizmusok általában, követeléseit és választásait igazolandó, a cionizmus is kialakította a maga mitikus történetét. A mozgalom kezdeteitől 1948-ig két kérdés került előtérbe:

  • Egyetlen népet alkotnak-e a zsidók? Vissza kívánnak-e térni Palesztinába?
  • Jogszerű-e a Palesztinára formált zsidó igény? Hogyan viszonyul egymáshoz e jogszerűség és az arabok jelenléte a térségben?

Meg kell jegyeznünk, hogy annak idején számos zsidó szervezet visszautasította a palesztinai kivándorlást (például a szocialista Bund), s hogy Izrael állam megalapításáig a cionisták jelentős kisebbségben voltak a zsidók körében. Amikor szabadon dönthettek, a zsidók többsége mindig inkább az Egyesült Államokat vagy Európát részesítette előnyben Izraellel szemben. Így voltak ezzel az egykori Szovjetunióban élő zsidók is, mindaddig, amíg az Egyesült Államok kapui be nem záródtak előttük. Ám bármilyen érdekes is ez a vita, már régen túlhaladott. Még ha azt gondoljuk is, hogy nincs "zsidó nép", vagy hogy a zsidóság palesztinai jelenléte gyarmatosítás eredménye, Izrael akkor is létezik, társadalma eleven és dinamikus, amelyet a nemzetközi közösség és az ENSZ elismer. Vélekedhetünk úgy, hogy a cionista vállalkozás nagyrészt gyarmati vállalkozás volt, tehát igazságtalan, sőt törvénytelen, s ugyanakkor elfogadhatjuk a "kész tényeket". A történelem más példái, az Egyesült Államoktól Kanadán át Ausztráliáig ezt igazolják. A gyarmatosítók megtelepedése ezeken a területeken gyakran az őslakosok elüldözését, sőt kiirtását eredményezte, ma már mégsem kérdőjelezi meg senki ezeknek az államoknak a létjogosultságát (ugyanakkor felléphetünk, ahogyan Ausztrália és Kanada esetében történt, az őslakosokon esett igazságtalanságok beismeréséért.)

Másfelől, s ezt el kell ismerni, az izraeli nép túlnyomó többsége magáénak vallja a cionizmust, függetlenül a terminus meghatározásától. A választóvonal ebben az országban azok között húzódik, akik elfogadják egy független Palesztin állam létét, illetve akik elutasítják ennek lehetőségét. Mindkét táborban vannak cionisták. Összefoglalva, nem hisszük, hogy a liberális globalizációt ellenző mozgalmaknak állást kellene foglalniuk a cionizmus-anticionizmus vitában. Ez ideológia vita, s ugyanakkor megosztó tényező, amely a lényegi célt tekintve káros. E cél pedig nem más, mint véleménytöbbséget állítani egy Izrael mellett létező, független palesztin állam létrehozása érdekében.

 

 

Ellenállás, terrorizmus, fegyveres harc

 

A második intifáda kezdete óta megszaporodott támadások, a World Trade Center és a Pentagon ellen 2001. szeptember 11-én elkövetett merényletek szélsőségesen konfúz és mellébeszélő vitát gerjesztettek a terrorizmusról és az erőszakról. Fontos hát tisztáznunk e fogalmakat.

Először is, bármily furcsának tűnhet, sem a nemzetközi közösség, sem a nemzetközi jog soha nem tudta definiálni, hogy mi is a "terrorizmus". Tudjuk, olyan gumifogalomról van szó, amelyet mindig az ellenfél diszkreditálására használnak. Ellenfeleik terrorizmussal vádolták 1945 és 1948 között a cionista mozgalmat, 1954-1962-ben az algériai Nemzeti Felszabadítási Frontot, valamint az Afrikai Nemzeti Kongresszust (Nelson Mandelát is ezen a címen börtönözte be az apartheid rezsim).

Izrael-Palesztinában a palesztinok többsége legitimnek tartja a megszállás elleni fegyveres küzdelem minden formáját, beleértve a civilek elleni támadásokat is, arra hivatkozva, hogy idegen megszállás ellen harcolnak. Az izraeli hadsereg akcióit viszont terroristának minősítik. Az izraeli kormányzat ezzel szemben minden palesztin cselekményt – köztük olyanokat is, amelyek katonák ellen irányulnak – terrorizmusnak nevez.

A nemzetközi jog jogosnak és törvényesnek ismeri el az idegen megszállással szembeni ellenállást, beleértve a fegyveres ellenállást is, abban az esetben, ha nem lehetséges más módon érvényt szerezni a követeléseknek. Ebből a szempontból nem kétséges, hogy a palesztinoknak joguk van harcukban erőszakot alkalmazni. A "jogukban áll" azonban nem azt jelenti, hogy "kötelességük" is. Minden felszabadítási mozgalomnak el kell gondolkodnia választott módszereinek árán és hatékonyságán.

A történelemből is levonhatjuk a tanulságot. Algériától Angolán át Vietnamig törvényesen fogtak fegyvert az idegen elnyomás ellen. De harminc vagy negyven évvel később, az események mérlegelésekor azt látjuk, hogy a szóban forgó társadalmak igen drágán megfizettek a fegyveres harcért – elsősorban a gyarmatosító hatalom által alkalmazott "felperzselt föld" politikájának következményei miatt -, még ha, ismétlem, akkor nyilvánvalóan nem is volt más választásuk. Mert a szabadságharcok mindenütt a politika militarizálódásához, a katonai szférának való alárendelődéséhez vezettek. Mao szerint "a politika parancsol a fegyvereknek", a valóságban azonban gyakran ennek az ellenkezője érvényesült. Amikor 1954-ben Algériában a Nemzeti Felszabadítási Front kirobbantotta a felkelést a francia megszállás ellen, a hegemóniája útjában álló minden "akadályt" elsöpört: likvidálta soraiban a "disszidenseket". A fegyveres harc nevében a politikai vita a lehető legegyszerűbb kérdésre szűkült: "Vitathatja-e a katona a parancsot?" "Kételkedhet-e egy tiszt a feljebbvalóiban a csata idején?" E viselkedési formák azután jóval a győzelem után is fennmaradtak, s nagymértékben magyarázzák ezen országok nehézségeit a függetlenség után. Erről – vagyis az ellenállási mozgalmak militarizálásának kockázatairól – Marcos alparancsnok egy igen figyelemreméltó észrevételt tett. Abból a megállapításból indult ki, hogy azoknak a mozgalmaknak a többsége, amelyek erőszakkal jutottak hatalomra, a hatalmat azután az erőszakon keresztül gyakorolják, s továbbra is semmibe veszik a személyiségi jogokat. Akárhogyan is, az ellenállás, és bizonyos esetekben az erőszak törvényes jellege nem jogosít föl egyes egyetemes érvényű törvények áthágására.

Lehetséges-e fegyveres ellenállás az izraeli katonákkal szemben? Vajon ez-e a megszállás elleni harc legjobb formája? Nos, ezt a palesztinoknak kell eldönteniük. Nyilván nem eleve elítélendő a fegyveres ellenállás, amennyiben tiszteletben tartja a háború törvényeit és a Genfi Egyezményt. Bármit is gondoljunk a Hezbollahról, törvényes harcot vezetett Dél-Libanonban a libanoni területek egy részét megszálló izraeli katonákkal szemben. Ez morális szempontból nem volt kikezdhető: minek a nevében ítélhette volna el bárki a libanoni területen tartózkodó izraeli katonák elleni akciókat? Ráadásul hatékonynak is bizonyult, amint azt az izraeli kormány döntése mutatta: Izrael kivonult Libanonból.

Ezt figyelembe véve, ha a választás mégis a fegyveres ellenállásra esik, amely elméletileg jogos, a szabadságharc akkor sem tekinthet el a "háborús jog" betartásától. A humanitárius jogokat tiszteletben kell tartania egy konfliktus minden szereplőjének, még annak is, amelyik igaz ügyért harcol. 2002 júliusában az Amnesty International emlékeztetett rá: "A jelentésünkben megállapított gyilkosságok igazolására a palesztin fegyveres csoportok által leggyakrabban hangoztatott érv, hogy a nemzetközi jog nem tartalmaz semmiféle megszorítást a megszálló hatalommal szembeni ellenállásban működő mozgalom módszereire vonatkozóan. E kijelentésekkel ellentétben, egyetlen elismert nemzetközi jogi norma sem szentesíti a civilek elleni merényleteket, akár valamely katonai megszállás elleni harc, akár bármely más keretek között valósulnak is meg." Sőt, az Amnesty International ezeket a merényleteket "emberiség elleni bűncselekménynek" minősíti. Ismeretes, hogy ugyanez a dokumentum az izraeli hadsereg akcióit a megszállt területeken jogsértőeknek nevezi, mert "súlyosan sértik a negyedik Genfi Egyezményt, s ezért háborús bűnnek minősülnek. A kormány politikájának részeként, módszeresen és nagy számban elkövetett cselekmények a nemzetközi jog szerint az emberiség elleni bűncselekménynek minősített kategóriába tartoznak."

Azoknak az eszményeknek a nevében, amelyekért harcolunk, el kell fogadnunk az Amnesty álláspontját, miszerint "a humanitárius nemzetközi jog egyik alapvető tétele az, hogy az ellenséges felek minden körülmények között kötelesek különbséget tenni civilek és katonák között csakúgy, mint polgári javak és katonai célpontok között."

Kérdés: vajon feladata-e a liberális globalizációt ellenző mozgalmaknak a palesztin akciók bírálata, egy rettenetes körülmények közt élő nép "kioktatása"? Erre a kényes kérdésre nincs egyszavas válasz. Felidézhetjük, hogy mi történt a hetvenes évek elején, amidőn a bekerített és szorongatott palesztin ellenállás megsokszorozta a repülőgép-eltérítéseket és a külföldi izraeli célpontok elleni merényleteket. Ebben az időszakban az ellenállással szimpatizáló európai baloldalnak sikerült megértetnie – elsősorban a Fatahhal -, hogy ezek a "külföldi akciók" ártanak a védelmezett ügynek.

Az izraeli civilek ellen elkövetett merényletek nem csak morális problémát jelentenek, hanem politikait is. 2001. februári megválasztása óta Ariel Saron ezeket a merényleteket beépítette kül- és belpolitikai stratégiájába, amely több tényezőre épül: az oslói megállapodás – a szerinte "Izraelt valaha ért legnagyobb katasztrófa" – elutasítására, a Palesztin Hatóság fokozatos szétverésére, valamint az ún. "hosszú távra szóló, ideiglenes megoldásra", ami a megszállás más formában való fenntartását jelenti. Szavazói, sőt a nemzetközi közvélemény egy része előtt is felmentették Saront e merényletek a palesztinokkal való érdemi tárgyalások alól.

Az izraeli-palesztin viszonyban semmiféle politikai rendezés nem lehetséges mindaddig, amíg az izraeli "belső frontot" nem sikerült megtörni. Ez nehéz, de korántsem lehetetlen feladat, amit a közvélemény-kutatások is igazolnak: az izraeliek többsége elfogadja egy Izrael mellett létező palesztin állam gondolatát. Ugyanakkor meg kell értenünk a palesztinok – valamennyi palesztin irányzat – mélységes szkepticizmusát is: most tulajdonképpen azt kérjük tőlük, amit ők az első intifáda alatt már megtettek: a fegyveres harc mellőzését. Tíz évvel az első intifáda lezárása után helyzetük szörnyűbb, mint valaha.

Másrészt a két fél által elkövetett bűnök kizárólag "erkölcsi" elítélése nem elegendő az izraeli-palesztin viszállyal kapcsolatos helyes álláspont kialakításához. Nem tehetünk egyenlőségjelet a felek közé csupán azért, mert mindketten megsértik az emberi jogokat, két okból sem. Először is azért, mert egy állam – egy magát demokratikusnak valló állam – által elkövetett jogsértések mindig szigorúbb megítélés alá kell essenek, mint azok, amelyeket nem állami csoportok követnek el, annál is inkább, mert a palesztin csoportok közül egyesek a Palesztin Hatóság ellenében cselekszenek. Másodszor, az egyenlő elbírálás politikai okokból sem indokolt: a palesztinok harca "igazságos háború", azaz törvényes ellenállás a törvénytelen megszállással szemben, míg az izraeli kormányzat egy törvénytelen megszállást kíván fenntartani. Vegyünk egy példát: a második világháború alatt a szövetségesek nyilvánvalóan elkövettek háborús és emberiség elleni bűnöket – például Drezdában vagy Hirosimában. Mégis: igaz ügyért harcoltak, a nácizmus ellen. Az antifasiszta szövetség és a fasiszta tengely nem említhető egy lapon. Hasonló módon, Algériában, a függetlenségi háború idején, a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) és a francia haderő egyaránt elkövetett háborús, sőt, emberiségellenes bűnöket. Ezzel együtt az FLN függetlenségi harca tökéletesen legitim volt. A párhuzam tehát ebben az esetben is elfogadhatatlan.

Egy utolsó gondolat mindezzel kapcsolatban. A két fél szenvedései mély szakadékot vájtak, amelynek betemetéséhez időre van szükség. Ahogyan Edward Said, a neves palesztin-amerikai értelmiségi javasolta: valamiféle "Igazság és Megbékélés" bizottság felállítására lenne szükség ahhoz, hogy megvonhassuk az elmúlt ötven esztendő történéseinek minél pontosabb mérlegét. A liberális globalizációt ellenző mozgalmaknak részük lehetne e feladat elvégzésében.

Számukra most az elsődleges feladat, hogy nemzetközi védelmet követeljenek a palesztin lakosságnak, olyan védelmet, amelyet jelenleg pusztán a nemzetközi, civil missziók nyújtanak. Európát pedig rá kell venniük arra, hogy kötelezze el magát ezen az úton, s hogy az Európai Unió és Izrael között meglévő együttműködési megállapodást használja fel a nyomásgyakorlás eszközeként.

Továbbra is hangsúlyoznunk kell, hogy csakis politikai módszerekkel állítható le az öldöklés. Ezt vallották 2001 júliusában elismerésre méltó bátorsággal mindkét tábor nagy számú kiválóságai: köztük több palesztin miniszter (Jasszer Abed Rabbó, Nabil Amar, Hisam Abdul Razzek), illetve értelmiségi (Hanan Asrávi, Szári Nuszeibeh, Szálim Tamari), csakúgy, mint Josszi Bejlin, a Barak-kabinet igazságügyi minisztere, s több izraeli író (köztük Ámosz Oz, A. B. Jehosua és Dávid Grosszman).

"Mi, izraeliek és palesztinok, e népeink számára páratlanul nehéz helyzetben, együtt emeljük föl szavunkat a vérfürdő és a megszállás megszüntetéséért, a tárgyalások sürgős újrakezdéséért és a békefolyamat újraindításáért. […] Mindennek ellenére hiszünk a velünk szembenállók emberségében és abban, hogy olyan partnerünk van, akivel majd békében élhetünk. Hisszük, hogy a népeink közötti konfliktus tárgyalásokkal megoldható. […] Az előrelépés érdekében el kell fogadni a nemzetközi törvényességet és érvényesíteni kell az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. és 338. számú határozatát, amelyek az 1967-es határokon belül kínálnak megoldást, miszerint két állam él egymás mellett, Izrael és Palesztina, fővárosa pedig mindkettőnek Jeruzsálem. Minden függőben lévő problémára létezik igazságos és tartós megoldás, amely nem sérti sem az izraeli, sem a palesztin állam szuverenitását, azt a szuverenitást, amelyet állampolgáraink testesítenek meg, s amelyet a két nép, a palesztin és az izraeli nép saját állam iránti vágya fejez ki."

 

(Megjelent az ATTAC honlapján: http://attac.org , Courriel d'Information 367. sz., 2002. október 1. Fordította: Mihályi Patrícia)