A szabadkereskedelem mítosza – A GATT és a Világkereskedelmi Szervezet szerepe a világgazdaságban

A szerző szerint a külkereskedelem liberalizálása nem eredményezi az általános jólét növekedését és a nemzetgazdaságok konvergenciáját. Éppen ellenkezőleg, a legkülönbözobb módokon hozza még előnyösebb helyzetbe a gazdag nemzetállamokat, fokozva a szegények – relatív vagy abszolút – szegényedését. Többek között a GATT és a WTO közreműködésével.

Előjáték: A lengyelországi golfkuli-gyártás rövid sikertörténete

A történet, melyet Joseph Stiglitz, a Világbank vezető közgazdásza jóvoltából ismertem meg, találóan példázza az új világ gazdasági rendjét. Az évtized elején járunk, a jelszó: liberalizáció. A lengyel nagyipar, telve lelkesedéssel az új keletű szabadpiaci modell iránt, feltérképezte az exportlehetőségeket, és kijelölt egy figyelemre méltó célcsoportot: az amerikai golfozók közösségét. Rádöbbentek, hogy Lengyelország képes volna jól eladható, olcsó és strapabíró kulik előállítására; a piaci reformoknak kétségtelenül megvolt a maguk előnyös oldala.

Sajnos, ugyanez nem mondható el az amerikai golfkuli-gyártásról.

Gyógyszert kellett találni: az amerikai dömping-szabályozás tiltja bármilyen árucikk "normál értéken" aluli behozatalát, amennyiben az veszélyezteti az amerikai termelőket. A normál érték az exportáló országban érvényes eladási árat jelenti, azonban a golfkuli nem számított elterjedt árucikknek egy olyan országban, ahol a lakosság fele éhezett. A másik szóba jöhető megközelítés szerint, jóllehet elhajlásnak hangzik, a normál érték a gyártási költséggel egyenlő. De mivel Lengyelország piaci reformjai még nem teljesedtek ki, ennél fogva eleve nem lehetett szó kompetitivitásról, tehát a hazai előállítási költséget nem lehetett alapul venni.

Minthogy Lengyelország gazdasági tanácsadói lankadatlanul azt erősítették, hogy Lengyelországból csak hatékony piacgazdaság válhat, meg kell bocsátanunk, ha valaki ezek után mégis arra gondolna, hogy ez a költség meghaladhatja a "normál érték" nagyságát. Szerencsére a Kongresszus gyakorlatias testület, és életbe léptette állandó eljárási gyakorlatát, azaz keresett egy olyan országot, melynek körülményei Lengyelországéhoz hasonlóak, és megvizsgálta, hogy mennyibe kerül ott egy golfkuli előállítása. A választás, alapos megfontolás után… Kanadára esett. Kézenfekvő, gondolná az ember, eltekintve attól a csekélyke hiányosságtól, hogy Kanadában nem gyártanak golfkulit.

A Kongresszust semmi nem rettenthette vissza. A következő meghatározást fogadta el: egy lengyelországi golfkuli normál értéke az az ár, mely fedezné a Kanadában való előállítás költségeit, amennyiben ott gyártanának ilyesmit. Ezek után büntető vámmal sújtottak minden Lengyelországból behozott golfkulit, melynek mértéke a fenti összeg és az Egyesült Államok-beli eladási ár különbözetéből tevődött ki.

Így ért véget a lengyel kiviteli siker, mely soha el sem kezdődött.

Az új világrend alvó rendőre

Ebben a rövid kis anekdotában dióhéjba tömörítve láthatjuk a modern világkereskedelem valóságát. Bármit zengjen is a szabadpiacról szóló dicsőítő ének, a valóság egészen más. Ahhoz, hogy megérthessük, miért és hogyan is van ez, sem a világkereskedelem elvont elméletéhez, sem az őt felépítő cserefolyamatok hihetetlenül összetett rendszeréhez nem kell visszanyúlnunk. Ehelyett lássuk a politikai okokat! Midőn ezt tesszük, nemcsak a világkereskedelem szintjén találkozunk gyökeres újjászervezéssel, de azoknak az intézményeknek a szintjén is, melyek ezt irányítják, nem kevésbé azoknak a szabályoknak a szintjén, melyek alapján a világkereskedelem működik. Ennek az átszervezésnek a középpontjában egy új nemzetközi szerveződés áll. Ez a cikk éppen az e testület körül kialakult mítosz és a valóság rövid áttekintését kívánja adni.

Gondoljunk csak a világgazdaságra, és máris két unalomig ismételgetett név ötlik eszünkbe: a Nemzetközi Valutaalapé és a Világbanké; azé a két, több nemzetet átfogó testületé, melyet a szövetségesek 1944-es Bretton Woods-i Szerződése hívott létre, hogy a második világháború utáni gazdasági világrendet kialakítsák. Az viszont kevésbé közismert tény, hogy ez a két szervezet egyben egymásnak is tagja. A World Trade Organization (WTO, Világkereskedelmi Szervezet), mely 1994-ben, a GATT (General Agreement of Tariffs and Trade, Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény) 1986-os "uruguayi fordulójának" eredményeként született, a háború utáni gazdasági berendezkedés harmadik pillére. Bár általában a GATT egyszerű folytatásaként szokás bemutatni, valójában alapvető változás előjele volt a világkereskedelem szervezetében.

A GATT-ot egy kevéssé hatékony kereskedelmi kamarából olyan erőteljes eszközzé alakították át, melynek célja a világpiacot a vezető hatalmak kereskedelmi és pénzügyi érdekei szerint újjászervezni; a legfőbb követelmény, hogy sikerüljön megőrizni az Egyesült Államok gazdasági fensőbbségét, annak ellenére is, hogy a világtörténelem eleddig legnagyobb arányú külkereskedelmi deficitjével kénytelen szembenézni.

Feladata, hogy a világkereskedelem hálózatát kiterjessze, amiről általában azt szokás gondolni, hogy minden nemzet vonatkozásában ártalmatlan és egyöntetűen hasznos. De mondjon bármit is a szabadpiacról szóló dicsőítő ének, e folyamatnak az a valóságos értelme, hogy az el nem kötelezett és korábban a keleti tömbhöz tartozó népeket egy korlátozások nélküli piacba olvassza, mely a fejlett országok egy válogatott körének termékei számára van fenntartva. Más szóval a nemzeti önrendelkezést háttérbe szorítják azok az intézményi garanciák, melyek ennek a piacnak a rendszeres kifosztását biztosítják, egyúttal ugyanez a kör védelmet élvez minden esetlegesen bekövetkező versenyhelyzettel szemben.

A kereskedelem ellenőrzése az önmagának helyet követelő világpiac belső lényegéből, továbbá a pénzügyi zsarolásokból és az adósrabszolgaságból fakadt, lévén egyik elsődleges eszköze a fejlett országok dominanciájának.

Az új kereskedelmi napirend

A WTO radikálisan új napirendet ír elő a világkereskedelem számára. Ennek sarokpontjai a következők:

a) A teljes világkereskedelem egyötödét kitevő (1 milliárd USA-dollár) "szolgáltatások" liberalizációja a GATS (Általános Kereskedelmi és Szolgáltatási Egyezmény) révén. Ez az intézményes változás a kereskedelmi reform álarcában jelenik meg. Mivel a pénzügyi szolgáltatások árucikknek minősülnek, ez magában foglalja a tőkemozgás felszabadításának törvény általi kötelezettségét, ami sérti az egyes országok gazdasági önrendelkezésének legitim jogát. Ezen felül a behozatal meghatározását kiterjesztették a szolgáltatások esetére is, hogy ezáltal a külföldi tulajdonban lévő hazai leányvállalatok termelése is ide számítson. A kereskedelmi szabályozás tehát most első ízben kiterjedt a tagállamok belső piaci rendjére.

b) A szellemi termék tulajdonjogainak mint döntően új kereskedelmi kategóriának a beiktatása. Ennek annyi köze van a kereskedelem liberalizációjához, mint a rabszolgák szabad szállításának. Tiltja minden olyan termék adásvételét, mely húsz évnél nem régebbi technológiai eljárással készült – tehát szinte mindegyikét -, kivéve azokét, melyeket az adott technológia érvényes tulajdonosa külön megnevezett. Ezek a fejlett országok abszolút értelemben vett monopóliumát képezik: a harmadik világ jelen pillanatban a világszabadalmak 0,16%-át mondhatja magáénak.1 Ezek a szabadalmak a gyártási folyamatot jogilag önállónak értelmezik, mely nemcsak a munkát végző személytől, de a gyár-, illetve farmtulajdonostól, valamint az eredeti feltalálótól is független. Ezek következtében a gyártási eljárás tulajdonlása és ellenőrzése a hatalom piacképes eszközévé válik. Azt a legfőbb piaci mechanizmust teszik kézzel foghatóvá, mely a harmadik világot megnyomorítja, nevezetesen a technológiai szuperprofit kereskedelem révén való realizálását.

c) Átfogó anti-dömping (AD) lépések, az Egyesült Államok, az EGK és Ausztrália, illetve Új-Zéland kedvelt protekcionista megoldása; erről a gyakorlatról írja kendőzetlenül a Világbank, hogy "a protekcionizmus megtévesztő csomagolása". Mint azt HK megjegyzi: "Az AD nem a fair play-t szolgálja. Az a célja, hogy a játéktér felbillenjen."2 1986 előtt ritkán folyamodtak anti-dömping intézkedésekhez. 1992-re ez már általánosan elterjedt gyakorlattá vált a fejlett országok körében. 1985 és 1992 között 1040 anti-dömping lépést kezdeményeztek az ipari országok; ezek több mint fele kelet-európai (132), harmadik világbeli (137) vagy ázsiai fejlődő ország (297) ellen irányult. A nem-ipari országok – a világ népességének háromnegyede – mindösszesen 91 eljárást indítottak.

d) A kereskedelmi tömbök – a domináns tőkés országok köré kiépült "szabadkereskedelmi területek": EK, NAFTA és APEC – rendszerének megszilárdítása, melyek sajátos mentességet élveznek az összes többi WTO-tagra nehezedő kötelezettségek alól. Ámbár a GATT XXIV. cikkelye különösen szigorú feltételeket szab a "szabadkereskedelmi terület" cím elnyeréséhez, ezeket sosem léptetik életbe.

1990-ig éppenséggel mindössze négy tárgyalócsoport (az amúgy összesen több mint ötven közül) tudott abban megállapodni, hogy valamiféle regionális egyezmény egyáltalán összhangban álljon a XXIV. cikkellyel; ezek közül is három még 1957 előtt működött. "A GATT tapasztalatai a szabadkereskedelmi területek és a vámuniók ellenőrzéséről az adott jogszabály tekintetében nem túl bíztatóak… Nem nagy túlzással kijelenthető, hogy a (regionális egyezményekre vonatkozó) GATT-előírások többsége falra hányt borsó."3 Röviden szólva, a fejlett országok azt teszik, amit csak akarnak.

A közmegegyezéstől a kötelezettségig

Ezt a szerteágazó változássorozatot egy szerződésben létrehozott szervezet – a régi GATT – nemzetek feletti erőszakszervezetté való átalakítása tartja egyben, mely nemcsak tagállamainak kereskedelmi kapcsolatait terheli és határozza meg jogilag, hanem belső tulajdon-, adó- és támogatási rendszerét is.

A GATT sok résztvevős és hosszadalmas tárgyalási "fordulókat" tartott, hogy bizonyos tarifák közmegegyezés tárgyát képező kölcsönös csökkentését elérje. Végeredményben nem volt más, mint közvetítő cég, mely a nagy játékosok által feltétlenül megkötendő kétoldalú egyezmények kiszélesítésén dolgozott egy kissé tágabb kör számára. "Azokban az esetekben, amikor választani kellett a súlyos konfliktus vagy a GATT-elvek betű szerinti betartása között – például a regionális integráció vagy az állami támogatás kérdésében – a szerződő felek rendszerint csak ‘pislogtak’. Nagy vonalakban ez jól tükrözi ennek az alapvetően klubjellegű intézménynek a természetét. Vannak szabályok, de a klubtagok szabadon választhatnak, hogy ezeket betartják-e, illetve eljátszhatják, hogy a szabályszegéseket nem veszik észre."4

Ezzel szemben a történészek a GATT-ban a kereskedelem liberalizációjának fő megtestesítőjét látják, és ez nagyrészt azért alakulhatott így, mert a jelentősebb hatalmak, mind az Egyesült Államok hegemóniája alatt, mindenáron saját kereskedelmük liberalizációjára törekedtek, hogy ezáltal biztosítsák a maguk részét az exportált amerikai tőkéből egy olyan időszakban, mikor az amerikai ipari fölény még valóság volt. A GATT egyszerűen a többieket is meghívta erre a sétalovaglásra.

A WTO két döntő változtatást léptetett életbe. Először is az "eredmény-orientáltságról" a "szabály-orientáltságra" tért át: a kereskedelem már törvények és jogszabályok, nem cél-árucikkek irányítása alatt állt. Ez a kereskedelem olyan fokú jogi szabályozásáig terjed, amit a WTO a tagországok kormányai számára, mint saját törvénybe iktatandót, kötelezően előír. Ami a legfontosabb: ezeknek a szabályoknak a betartását már ellenőrzik.

"Régebben a GATT nem (önálló jogi személyiségű) nemzetközi szervezet, hanem kormányközi megállapodás volt. Következésképpen nem ‘tagállamok’, hanem ‘szerződő felek’ alkották… A WTO olyan nemzetközi szervezet, amely az árukereskedelemre (GATT), a szolgáltatások kereskedelmére (GATS) és a kereskedelemmel összefüggő szellemi termékek tulajdonjogaira vonatkozó multilaterális megállapodásokat tartja kézben."5

Ha egy tagország megsérti a WTO egyik rendelkezését, beindul a kényszerítő folyamat, és konszenzusra van szükség, hogy ne kelljen szankciókat életbe léptetni, hanem el lehessen kerülni őket. Ha egy harmadik világbeli ország keres kibúvót, hogy ipari vagy mezőgazdasági termelőit megvédje a versenyben a technológiailag fejlettebb északi országoktól, a WTO-tagok egységesen összehangolt büntetőintézkedéseire számíthat.

A világpiac helyreállítása

Ezek a fenyegetések a GATT és a WTO szisztematikus terjeszkedése következtében válnak ténylegessé; a folyamat a korábban az orosz forradalom, két világháború és a kínai forradalom által ketté hasított világpiac globális rekonstrukciójában csúcsosodott ki.

A GATT jelentéktelen klubként indult, mindössze 23 aláíróval. Az erőegyensúly oly törékenynek bizonyult, hogy nem lehetett megalakítani a nemzetközi kereskedelmi szervezetet (ITO), melyre a Bretton Woods-i Egyezmény felszólított. A tárgyalások 1949-es ‘Annecy’-fordulóján csupán 11 ország vett részt. Kína 1950-ben visszalépett, az Egyesült Államok pedig, mely a két világháború között erőteljes protekcionista politikát fejtett ki, nem vette a fáradságot az ITO kongresszusi beiktatásához. Bár az 1947-es kiinduló megállapodás az amerikai vámok 21%-os csökkentését ígérte, a következő három tárgyalási forduló ezt már csak összesen 8,4%-kal tudta javítani.

A "szabadkereskedelem" kifejezés a GATT hivatalos napirendjében soha fel sem bukkant. Az 1947-es preambulum "az életszínvonal emelésére, a teljes foglalkoztatás biztosítására és a reáljövedelem, valamint a tényleges kereslet tekintélyes mértékű és kitartó növelésére, a világ erőforrásainak teljes körű kihasználására, továbbá az árutermelés és az árucsere kiterjesztésére" hív fel. A meghatározó mechanizmus a vámok csökkentéséből és a diszkriminatív eljárások kiiktatásából állt.

Tervgazdálkodásra Lengyelország 1967-es csatlakozásáig nem került sor, és az el nem kötelezettek mozgalma, valamint az UNCTAD (United Nations Conference on Trade and Development, Egyesült Nemzetek Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája) 1964-es megalakítása folytán a harmadik világ országainak is sikerült semlegesíteniük, illetve megakadályozniuk a GATT kereskedelmi egyezményeinek rájuk való érvényesítését. Az új ENSZ-szervezet azzal a céllal jött létre, hogy a fejlődő országok számára kedvező kereskedelmi intézkedéseket kényszerítsen ki. Az 1963-as "Kennedy-forduló" 74 országot érintett, és négy esztendeig húzódott. Az életbe léptetendő GATT-szabályok tetszés szerint való kiválogatásának gyakorlatát olyan széles körben ismerték, hogy egyszerűen csak a "GATT r la carte" néven gúnyolták. Az 1973-as "tokiói fordulóban", amely hat évig tartott, 99 ország vett részt, és olyan vám- és nem-vámeljárásokat kellett törvényessé tennie, melyek a fejlődő országok szempontjából voltak előnyösek.

Így tehát, bár a fejlődő országok bekerültek a GATT keringésrendszerébe, az, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés országai önálló gazdasági rendszerre tudtak szert tenni, jelentős mértékben a függetlenség lehetőségét kínálta számukra. Bár a világpiac uralkodott felettük (és nyomorította meg őket), számos imperialista javaslatot sikerült megvétózniuk, és olyan kereskedelmi különfékeket tudtak alkalmazni, melyek a hazai termelőt védték, és korlátozták az egyenlőtlen csere folytán előállt tőke beáramlásának mértékét. Ugyanis bármikor hagyatkozhattak arra (illetve fenyegetőzhettek vele), hogy a szovjet vagy a kínai tömbbel fognak ezentúl kereskedni. A "Harmadik Világ" – Mao Ce Tung gyakran idézett kifejezése – ugyan részt vett a kereskedelmi tárgyalásokon, de egyhangúlag megvétózta vagy lesöpörte azokat a döntéseket, melyek a hazai előállítókat veszélyeztették; ezáltal enyhítette, ha ki nem is védte, a világpiac káros következményeit a hazai felhalmozásra.

Az 1986-ban megkezdődött és nyolc kimerítő évvel később befejeződött "uruguayi forduló" végére a helyzet feltűnően megváltozott. Már 128 tagállamról beszélhettünk, melyek között a korábbi kelet-európai országok zöme is megtalálható. Az egykori Szovjetunió már nem jelentett valódi alternatívát a termelés vagy a nyersanyag-ellátás tekintetében. Az agresszív, "fenyegetésre épülő" amerikai intézkedések, az adósságválság és az IMF drákói közbelépése, mely szerkezetváltásában és az exportorientált programokban öltött testet, "neoklasszikus ellenforradalmat"6 eredményezett. A keynesiánusok helyét a világ vezető pénzügyi intézményei élén mások vették át; neoliberális tanácsadók és politikai rendszerek egyre újabb és újabb hulláma jelent meg a fejlődő gazdaságokban és a harmadik világ országaiban. Az ellenállást felváltotta a kapituláció: elérkezett az új rend.

Divergencia és nagy idő

Mik ennek az új keletű gazdasági rendszernek az anyagi vonzatai? Amit feltétlenül észre kell venni: a szabadkereskedelem egyenlőtlenséget termel. A konvergencia neoklasszikus tana szerint a kereskedelmet folytató országok közötti hátrányos különbségeknek a kereskedelmi tevékenység nyomán az idők során el kell tűnniük. Ezt az elgondolást leginkább sületlenségnek nevezhetjük. Nincs az a mértékadó tény, amely alátámasztaná.

A világpiac 120 évét a "divergencia" és a "nagy idő" kifejezésekkel jellemezve, Lance Pritchett, a Világbank vezető közgazdásza az időben közelebbi szakaszt így értékeli: "1980 és 1994 között a GDP egy főre jutó növekedése átlagosan 1,5 százalékot ért el a fejlett, és 0,34 százalékot a fejletlen országokban. A legtöbb szegény országban sem relatív, sem abszolút értelemben nem gyorsult fel a növekedés, és a divergencia sem fordult szemmel láthatóan a visszájára… mindezeket a megállapításokat együttvéve arra kell következtetnünk, hogy mindabból, ami a fejlett országok növekedési rátájára vonatkozik, szinte semmi nem áll a fejlődő országokra, sem külön-külön, sem együttesen."7

A dogma, mely a konvergencia fogalmát áthatja – a komparatív előny elmélete -, egyszerűen hamis. Azt jósolja, hogy a kereskedelem minden ország számára nyereséget hoz. Ezzel szemben valójában minden adásvételnek megvannak a maga vesztesei és nyertesei, és minél szélesebb körű a piac, ezek annál élesebben válnak szét.

A technikai fejlődés bizonyos mértékig képes ezen enyhíteni, akár annyira is, hogy az egyre jobban leszakadó országok között is előfordulhat, hogy sokukban átmenetileg javul az abszolút életszínvonal, miként ez történt a második világháború után is. Hozzájárult ehhez, hogy nem létezett általános érvényű, multilaterális kereskedelmi szabályozás, ami azt jelentette, hogy az egyes országok korlátozott mértékben önmaguk jelölhették ki viszonyukat a világpiachoz, és ugyanígy annak káros hatásait is képesek voltak enyhíteni. Néhányan – a négy ‘kistigris’ például – a nagy mértékű tőkebeáramlásra és (a szabadkereskedelem dogmájának ellentmondó) szigorúan szabályozott belföldi piacokra, mindenekelőtt a munkaerőpiacra támaszkodva még azt is meg tudták tenni, hogy elkezdtek felzárkózni a fejlett országokhoz.

A Reagan-korszakban, de leginkább a WTO megalakulásával ez a kiskapu megszűnt. Ma már nem csak az országok közötti relatív különbségek szélesednek, de egyre több embernek kell szembesülnie életszínvonalának abszolút értelemben vett süllyedésével, az éhezéssel, egy szóval életkörülményeinek romlásával. Már az 1990-es Socialist Economic Bulletin azzal számolt, hogy:

  1. az emberi faj háromnegyede számára a relatív elszegényedés jelenti a normális körülményt; 1988-ra a világ népességének aránya azon piacgazdaságokban, melyek az egy főre jutó GDP tekintetében egyre inkább az ipari országok mögé szorulnak, elérte a 75%-ot, szemben az 1967-es 46%-kal.
  2. az abszolút elszegényedés kiáltó mértékben elterjed; ugyanezen időszak alatt tizenkétszeresére emelkedett azoknak az embereknek a száma, akik az egy főre eső GDP abszolút csökkenését regisztráló országokban élnek, azaz létszámuk 71 millióról 808 millióra nőtt.

Amennyiben nem fékezik meg, a társadalmi konfliktusok, melyeket ez a robbanásszerű differenciálódás gerjeszt, rohamosan destabilizálják a piaci viszonyokat. A nemzetállam intézményes kereteket biztosít az efféle ellentétek megőrzéséhez, kiéleződéséhez vagy elfojtásához – ilyenek a költségvetési újraelosztás, a munkaerő-mobilitás, az általános szintű társadalmi szolidaritás vagy szükség esetén az elnyomás. Amikor a viszonylagosan egységes életszínvonal feltételei egyetlen országon belül fennállnak, ezek a feltételek nem a piac kiszélesedésének, hanem azoknak a társadalmi és politikai ellenreakcióknak a következményei, melyeket a piac kiszélesedése előidéz, továbbá azoknak a külső, politikai korlátoknak, amelyek ez utóbbiak nyomán kialakulnak.

A világkereskedelemből viszont jórészt hiányoznak azok az intézményes tényezők, melyek ellensúlyozni tudják a korlátozás nélküli piac destruktív hatását, melyeket még a tehetősebb nemzetek földrajzi terjeszkedése sem képes semlegesíteni; a vagyon nagymértékű újraelosztása, ami a stabil társadalmi szolidaritás megteremtéséhez szükséges, szóba sem jöhet a magánvagyonok tulajdonosai vagy inkább vállalkozásaik versenyképességének fenntartása szempontjából. Kelet-Németország kicsinyke területének, összesen 17 millió nem különösebben szegény polgárának a beolvasztása a Marshall-segély óta az egyik legjelentősebb pénzügyi transzfert hívta létre, Európa leggazdagabb országát egy évtized alatt a kereskedelmi többletből a deficitbe kényszerítve; miközben a Weimari Köztársaságénál is több a munkanélküli, még mindig nem sikerült megoldani a következményként előállt, rohamosan terjedő antagonizmusokat.

Az egyetlen végleges megoldás az országhatárok eltörlésében rejlik, csakhogy a piac az ellenkező irányba hat. Jugoszlávia és az egykori Szovjetunió széthullása is ennek élő bizonyítéka – az új országok összeütközése ugyanis a kereskedelem új (az Egyesült Államok által és a WTO révén kierőszakolt) korszakának következménye.

A gazdagabb országok bármilyen szélesebb blokkjának vagy egységének megalakulása annak a következménye, illetve függvénye, hogy mennyire képesek saját osztályaikat a szegényebb népek kizsákmányolása érdekében összefogni. Tehát arra van szükségük, hogy utóbbi országoknak a piacára a viszonosság veszélye nélkül bekerülhessenek. A szabadkereskedelem nem egyszerűen mítosz, hanem hazugság.

A világkereskedelem tehát önmaga követeli ki a nemzetállami jelleget, és ugyanilyen határozottsággal idézi elő a nemzetállamok konfliktusát, ami már ebben az egy évszázadban is két világháborút eredményezett. Ez az ellentmondás erősen behatárolja lehetőségeit. Ezért azután egyik legfőbb modern formáját ez adja: ebben a piac önmaga számára alkot korlátokat, miközben társadalmi osztályokat is létrehoz. Elsősorban a világnak ahhoz a tekintélyes ideje létező megosztásához vezet, mely úgy a korai 1870-es évek óta napjainkig fennáll: éket ver a technológiai, pénzügyi, kereskedelmi és hadügyi téren szinte monopolhelyzetet élvező nagyon gazdag országok kicsiny tömbje és a világ többi része közé. Ez a világpiac kibontakozásának tényleges következménye; és feltétlenül észre kell vennünk, hogy ez nem véletlen, vagy a piac működésének átmeneti kilengése, hanem éppen ellenkezőleg: ez jelenti a világpiac fejlődésének csúcsát.

A WTO mint intézményes rendőr

Az egyetemleges világpiac újra-megerősítése a legbiztosabb garancia a világ néptömegeinek a tömeges éhínségbe és szegénységbe való rohamos süllyedésre. A menekülés egyetlen módját bármely ország számára – kivéve a szűk élbolyt – az jelenti, ha valamiképpen ki tudja kerülni a piac általános működését. Ezért nem lehetett a régi GATT erőszakszervezet, és ezért kell az új keletű WTO-nak azzá lennie.

A WTO, az IMF és a Világbank ma már közösen dolgoznak azon, hogy a világot egy teljes körű és intézményes keretrendszerbe foglalják. A bankok hitelfeltétel és adósságenyhítő körülmény gyanánt nyitott piacokat és szabadkereskedelmet követelnek. Csakhogy a szabadkereskedelem olyan meghatározott intézményi rendszert jelent, mely a legnagyobb játékosok kivételével minden résztvevő gazdasági szuverenitását sérti. Nemcsak a tőkés tulajdonjogok sérthetetlenségét és a tőke szabad mozgását feltételezi, de kiterjed az adókra, az állami támogatásokra és bármilyen lépésre, melyre ráaggatható az "egyenlőtlen versengés" címke – magyarul az állami szerepvállalás bármely területére.

A GATT eredeti célkitűzése szerint igyekezett elkerülni, hogy a két világháború közötti ellenséges kereskedelmi tömbökre való széthasadás megismétlődjék, és prioritást adott a "nem diszkriminatív" és a "viszonosságon alapuló" szerződéseknek. A "nem diszkriminatív" kitétel azt jelenti, hogy a tagállamok kötelesek ugyanolyan kereskedelmi megállapodásokat kötni mindenki mással, mint amilyet "legtöbb kedvezményt élvező partnerállamukkal" (most favoured nations – MFNs) kötnek. A viszonosság azt szabja meg, hogy egyfajta (rendszerint hiányosan megfogalmazott) értelemben érvényesülnie kell az egyenlő veszteség elvének, ami a határok közötti kedvezmény kölcsönösségét sejteti. Ezek az elgondolások jól működtek egy szűk klubon belül, ahol alapjában kétoldalú megállapodásokat kissé tágabb körre terjesztettek ki. De egy szélesebb körű kedvezmény esetén a veszteség és a nyereség már nem lehet minden résztvevőre nézve ugyanakkora; lesznek, akik többet veszítenek és lesznek nyertesek. Ezért működött a GATT úgy, ahogy működött: olyan egyeztetési fórumként, melynek döntéseit könnyű volt megkerülni vagy átlépni.

Erőszakkal és "szabályokon alapuló" vámcsökkentéssel lehetetlenné válik minden érintett hasznát garantálni. Ezért mindenki a kiskapukat keresi. Az ipari hatalmak két szisztematikus eljárást alakítottak ki saját kivételezettségük érvényesítésére. Az egyik az anti-dömping törvény segítségül hívása, kiegészülve azzal a GATT-rendelkezéssel, mely a "kereskedelmi blokkokat" felmenti a GATT-szabályok zöme alól. A harmadik világ és a rendszerváltó országok ezzel szemben szinte minden korábbi mentességüket elveszítették. Ráadásul a viszonosság elvének alkalmazása természetszerűleg aszimmetrikus eredménnyel jár a nagy és a "kis" országok között, mikor a "kicsit" – és ezt ne tévesszük szem elől! – a pénz nyelvére kell lefordítani. Márpedig ebben az értelemben India az Egyesült Államok egyötödét teszi ki. Miként HK megjegyzi: "tényként kell tudomásul vennünk, hogy a kis gazdaságok (más szóval a legtöbb fejlődő ország) csak kevéssel tudnak a tárgyaló asztalhoz leülni".8

Ez adja a hátterét két további alapelvnek, mely a WTO létrejöttével különös jelentőségre tett szert: "tisztességes verseny" és "piacra jutás". A tisztességes verseny szabályának értelmében minden exportra szánt termék bármilyen nem-piacszerű előállítása – pontosabban szólva bármely támogatási eleme – azonnal a WTO elveinek megsértését jelenti.

Ám a piacra jutási szabály az intézményes erőszak legmesszebbmenő következményeit vonja maga után a szolgáltatások szerepe miatt, ami a tőkeexport új állomását fémjelzi. A külföldi közvetlen beruházások teljes állományának 50%-át ma már szolgáltatások képezik.

A szolgáltatói tevékenységek zöme csak helyben végezhető, ezért a szolgáltatónak, ha külföldi vevőkört óhajt kiépíteni, tevékenységét a befogadó országba kell telepítenie. Az amerikaiak kitartó kérésére a WTO ma már úgy rendelkezik, hogy az a szolgáltatás, melyet külföldi tulajdonban lévő vállalkozás nyújt, exportnak számít, tehát képesnek kell lennie a hazai termelőkkel azonos feltételek között versenyezni. Ha általánosan kiterjesztik, ez az elv azt fogja jelenteni, hogy például egy Angliában működő amerikai egészségügyi vállalkozás a GATT közbelépését kezdeményezheti Angliával szemben az NHS (National Health Service, Országos Egészségügyi Szolgálat) sportszerűtlen versengése miatt.

De ez az állapot még nem végleges. A nagyobb fejlődő országok G-10 elnevezésű csoportja hevesen tiltakozott ellene, és támogatta őket ebben az UNCTAD, amely azzal a javaslattal állt elő, hogy a szolgáltatásokban megvalósuló kereskedelmet akként határozzák meg, mint ami csakis abban az esetben fordul elő, ha a hozzáadott érték-tartalom nagyobbik hányadát nem a befogadó ország polgárai termelik meg; ez tehát egy munkaerővagy humán erőforrás-alapú feltétel. Azt az egyszerű nézetet foglalja magában, miszerint az adott ország polgárainak kell eldönteniük, mi történjék az ország gazdaságával. Az Egyesült Államok javaslata, egy tulajdon-alapú elképzelés, azt sugallja, hogy a tulajdonos gazdasági joga erősebb, mint az emberek politikai jogai.

1990-ben Martin Khor Kok Peng pontosan látta, hogy "az uruguayi forduló valójában a multik azon kísérletéről szól, hogy nemzetközi törvények egész sorát alkossák meg, melyek példa nélkül való és korlátlan szabadságot és ezzel együtt jogokat adományoznának számukra, hogy kedvük szerint és új versenytársaktól mentesen működhessenek jóformán bárhol a világon".9 1994-re ennek a látomásnak az intézményi váza már állt.

Minerva baglyának kalitkába rekesztése: a szellemi tulajdon és a szabadkereskedelem

Átfogó világpiac korábban is létezett – a századforduló idején. Mikor a történelem ismétli önmagát, akkor vagy addig ismeretlen elemek is megjelennek, vagy annyira elváltoznak a korábbiak, hogy azokból már mások lesznek. A világpiac rekonstrukciója a tulajdonviszonyok terén hozott új fejleményt: a TRIPS-et (Trade-related Intellectual Property Rights, kereskedelembe vont szellemi tulajdonjogok), melynek az a törekvése, hogy létrehozza a tudás világpiacát. A termelőerőknek és a termelési viszonyoknak ebben a figyelemre méltó új összeütközésében a "kereskedelem kiterjesztése" kifejezés végre először jelenti azt, ami: "a kereskedelem korlátozását".

A szellemi termékek tulajdonjogai (IPRs) az USA egyik, Bhagwati által "agresszív egyoldalúsággal" minősített, általános kereskedelmi kampányának központi kérdéseként vetődtek fel. A hadjárat az amerikai törvénykezés egyik kilométerkövét jelentő 1974-es Kereskedelmi és Vámtörvény 301-es bekezdése körül zajlott. A 301-306. bekezdéseket 1984-ben dolgozták ki, míg az "Általános kereskedelmi és versenytörvény" néven jegyzett 307-310. bekezdéseket 1988-ban.

A 301. paragrafus felborzolta a kedélyeket, mivel kötelező lépéseket írt elő a GATT beleegyezésével megkötött megállapodások betartása érdekében, még mielőtt a GATT-eljárások véget értek volna. Az Egyesült Államok ily módon pontosan ugyanannak a nemzetközi jogi rendszernek helyezte magát fölébe, amely igazolást adott intézkedéseinek, valamint azon igényének, mely szerint partnereinek kereskedelmi kötelezettségei állnának fenn vele szemben. A "szuper (Super) 301"-es és a "külön (Special) 301"-es rendelkezések ezt a problémát új szintre helyezték. Bhagwati rögzíti, hogy "a szuper 301-es arra kötelezte az Egyesült Államok kereskedelmi képviseletét, hogy szedje lajstromba a külkereskedelmet akadályozó tényezőket, állítsa fel a legsürgősebb eseteket jelentő országok és ésszerűtlen intézkedéseik sorrendjét, majd tűzze ki ez utóbbiaknak a külföldi ország általi megszüntetésének határidejét; végül arra az esetre, ha nem volnának hajlandók ennek eleget tenni, tűzze ki az Egyesült Államok válaszlépéseiről meghozandó a döntések határidejét. A külön 301-es a határidő-kiszabás tekintetében ehhez hasonló, azonban egyértelműen a szellemi termékek tulajdonjogaira vonatkozik." A szöveg ezzel a megjegyzéssel folytatódik: "A 301. bekezdést az a (teljességgel eltérő) vonás jellemzi, hogy feljogosítja az Egyesült Államokat arra, hogy egyoldalúan fogalmazzon meg igényeket a mások által kötendő kereskedelmi szerződésekben, anélkül, hogy bármiféle olyan egyeztetést, vagy olyan saját viszont-szerződést felajánlana, amit a többiek cserébe megkívánhatnának."

A szellemi termékek tulajdonjogai három csoportra oszthatók: márkanévvel ellátott termékek (a tervező neve alatt, vagy fajta-név alatt futó termékek), szerzői jogdíjas termékek (művészi alkotások) és szabadalmi termékek (gyártási folyamatok és ezek termékei). A szerzői jogra vonatkozó törvényt jelentősen kitágították, hogy a szoftverek ügye is beleférjen. Ennek a három kategóriának az együttes tárgyalása alapjában véve a szellemi termékek általános elidegenedését jelzi, továbbá azt, hogy kimondottan áruba bocsáthatóvá váltak. Egy szabadalom, egy szerzői jog vagy egy márkanév azt a jogot testesíti meg, hogy amit előállítunk, nem saját tartalma, hanem az ezt a többitől megkülönböztető tudás vagy ismeret határozza meg. A szoftver, mely a legfejlettebb szellemi tulajdonjog-forma, szinte semmi anyagi terméket nem tartalmaz. Amit eladnak, voltaképpen nem más, mint annak törvényes joga – vagy engedélye -, hogy a szoftvert a termelő folyamatok során felhasználják.

A szellemi termékek tulajdonjogai, akárcsak a GATS, kereskedelmi korlátokat emeltek az egyes országok belső jogrendje szempontjából. Az Egyesült Államok nyíltan sürgette, és a WTO révén el is érte, hogy kereskedelmi partnereinek és vetélytársainak belső struktúrája úgy változzék, hogy a szerzői jogról és a szabadalomról szóló törvényeik összhangba kerüljenek az övével, hogy ezáltal megszűnjék a másolatok engedély nélküli termelése, az úgynevezett "kalózkodás". Az Egyesült Államok figyelmen kívül hagyta, hogy már pontosan e célból létezett az ENSZ egyik testületének, a WIPO-nak (World International Property Organization, Nemzetközi Tulajdonvédő Világszervezet) a felügyelete alatt álló, kétoldalú, a szellemi tulajdon védelmét szolgáló intézmény. A WIPO a régi GATT nem-diszkriminatív jellegével működött; Maskus finoman így ír erről:

"A WIPO jelenlegi működési elve az országos kezelés, amely azt kívánja meg az országoktól, hogy a szellemi termékek tulajdonjogainak tekintetében ne alkalmazzanak hátrányos megkülönböztetéseket a hazai és a külföldi cégek között. Azonban ez az elv nem tehet semmit az ellen, hogy a védelem gyenge legyen, ha egy bizonyos ország úgy kívánja."10

Az USA-nak az volt az érdeke, hogy az egyes országok vágyai ne jelentsenek zavaró körülményeket. Az uruguayi fordulót megelőzőleg India hétéves szabadalomvédelmet biztosított a gyógyszerészeti gyártási folyamatoknak, ezzel szemben a gyógyszeripari termékek számára egyet sem; mint WTO-tag köteles húsz esztendeig tartó védelmet biztosítani mind a termékek, mind a gyártási folyamatok részére. Magyarán: a jogalkotás India számára törvényen kívül helyezi betegei gyógyítását, és megfosztja az indiai embereket önrendelkezési joguktól, hogy bármit is tegyenek ez ügyben.

Ez jól illusztrálja másik észrevételünket: a piacnak ez a kiszélesedése a termelés korlátozását teszi szükségessé. Az amerikai gyártókat nem az érdekelte, hogy az amerikai piacok védve vannak-e a hamis Gucci-karórák vagy a kalóz CD-k áradatával szemben, hanem az: nehogy a többi ország ugyanezen vagy hasonló termékek előállításával a maga számára hasznot tudjon húzni. 1989-ben az Egyesült Államok 58,8 milliárd dollár értékben exportált a szellemi termékek tulajdonjog-védelme alá tartozó árucikket, ami teljes kivitelének 16,1%-át adja. Ezzel szemben Brazília 2,0 milliárd dollárt exportált, azaz az Egyesült Államok behozatalának 0,2%-át, és 2,4 milliárd dollár értékben importált, ami saját összbehozatalának 13,1%-a.11

A szellemi termékek tulajdonjogai tehát új árukategóriát teremtettek: a tudást. Az Egyesült Államok arra kényszerítette a világot, hogy a magánkézben lévő tudás közvetítését vagy felhasználását nyilvánítsák bűnténynek. Az utánzás a hízelgés legbecsületesebb formájából a lopás legújabb változatává süllyedt.

E változásnak, mely a legkevésbé sem korlátozódott a csúcstechnológia egy szűk ágazatára, átfogó jellege a világ lakosságának több mint felét foglalkoztató mezőgazdaság átalakulásában mutatkozik meg. Egyik nyilvánvalóan reakciós következménye, hogy vége a világ saját igényt kielégítő mezőgazdasági termelésének. A termelők kénytelenek elhanyagolni a saját vetőmagról való természetes termelést, ehelyett különárat kell fizetniük a genetikailag kezelt vetőmagvakért. Ráadásul ezek a vetőmagvak annyira ki vannak lúgozva, hogy szaporodásra már nem is képesek.

Ennek a változásnak a következő ellentmondás áll a középpontjában: ahhoz, hogy a tudás piacképes dologgá váljék, ki kell erőszakolni a tudatlanságot. Ha egy titok általánosan ismertté válik, akkor az már többé nem titok, csak olyasvalami, mint a lépegetés vagy a lélegzetvétel, amit mindenki tud. Ha azonban valaki a lépegetést különleges tevékenységgé kívánná tenni, ahhoz az emberek túlnyomó többségét először meg kellene bénítania. Ugyanígy, ahhoz, hogy a tudás értékesíthető legyen, meg kell akadályoznunk, hogy az emberek hasznát vehessék. Más szóval a képességek szabad fejlődését gúzsba kell kötni. A tudás áruba bocsátása, természeténél fogva, terjedésének korlátozását rejti magában. Következésképpen a szellemi termékek tulajdonjogainak erőltetése monopólium felállítását feltételezi. Eredendően ez arra az igen pontosan körülhatárolható esetre korlátozódott, ha a feltaláló számára engedélyezni akarták, hogy kutatási költségeit ily módon fedezze. HK ezt írja erről: "A szabadalom és a szerzői jog a feltaláló, illetve szerző számára átmeneti monopóliumot biztosít a találmány felhasználása, illetve a mű reprodukciója felett, egyúttal megakadályozza, hogy a riválisok fizetség nélkül részesüljenek vagy húzzanak hasznot a tudásból."12

A modern, adásvétel tárgyát képező szabadalmi vagy szerzői jogvédelmi egyezmény egészen más megoldás. Ez már nem a feltaláló vagy a szerző érdekét védi; éppen ellenkezőleg: azét a – feltalálót rendszerint kihasználó – tulajdonosét, akinek jogában áll a feltaláló munkáját kiaknázni. Bármelyik szoftveríró (és hovatovább bármely író), aki munkaviszonyba lép, szellemi munkájának gyümölcseihez fűződő minden jogáról lemond, mikor a szerzői jogot a munkáltatóra testálja át.

Ez az eszköz, mely eredetileg egy bizonyos személyt – egy mű megalkotóját vagy legfeljebb közvetlen újra-eladóját – volt hivatva védelmezni, ezt a tudást elidegeníti ettől a bizonyos személytől, és árucikké alacsonyítja le. A Microsoft nem Bill Gates elképzeléseivel folytat kereskedelmet, hanem bizonyos értelemben Bill Gates kivételével mindenki másnak az elképzeléseivel, amihez viszont Bill Gates szerezte meg a kizárólagos jogot.

A szellemi termék tulajdonjogait az újítás műveletéért járó elismerés igazolja. Ugyanakkor nincs okunk azt feltételezni, még az ortodox elmélet szerint sem, hogy egy termékmonopólium odaadományozása olyan elismerést fejez ki, ami bármilyen tekintetben összefüggene a termék előállításának munkálatával. A szellemi termék tulajdonjogai törvényes monopóliumot jelentenek: a pénznyomtatás engedélyét. A nyelv, mely leírja a mögöttes szándékot, e kérdésben igen egyértelműen fogalmaz:

"Amennyiben egy újítás gazdasági értékkel bír, ám egyúttal könnyen utánozható, a rivális cégek le fogják másolni és eladják, ily módon részesülnek a lehetséges haszonból. A maradéktalanul versenyjellegű piacokon kellő számú másolat fog megjelenni, és minden hasznot megszüntet… A szellemi termék tulajdonjogai azáltal kísérlik meg e probléma orvoslását, hogy kizárólagos jogot vagy monopóliumot biztosítanak az újító cég számára a termék vagy a technológia eladásában, illetve felhasználásában. A szabadalmak, a márkanevek, a szerzői jogok és a szellemi termékek egyéb tulajdonjogai korlátok közé szorítják a piac hozzáférését az újításhoz, egyúttal emelik ennek árát."13

Hogy fogalmat alkothassunk arról, milyen óriási összegekről van itt szó, egy egyszerű tényt idézünk: két héttel a Windows 95 világszerte egységesen 99 dolláros kibocsátása előtt, 3 dollárért a Microsofténál jobb minőségű kalózpéldányok voltak beszerezhetők a moszkvai Arbaton. A 96 dolláros különbség az a járulék, melyet a Microsoft csak szabadalmának a szellemi termékek tulajdonjog-védelme alá tartozása következtében vethet ki a vásárlókra. A 30 milliós példányszámhoz közelítő világméretű értékesítés ezt az árkülönbözetet egy kisebb ország GDP-jének szintjéig halmozza.

Ami azt illeti, a szellemi termék tulajdonjogaiban kimondatlanul megbúvó ellentmondás egyre inkább felszínre tör a Microsoft és az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma között élesedő konfliktus nyomán. A minisztérium monopolisztikus eljárásaiért igyekszik a céget vád alá helyezni. Azonban Mike Elgan a Windows magazin 1997. januári számában ezt írja: "Bírálói a Microsoftot megállíthatatlan monopóliumnak mondják, mely kiirtja a versenyt és az innovációt. Kormányintézkedésért kiáltanak az ipar és a felhasználók védelmében. …De vajon a Microsoft bizalmatlan kritikusai miért nem perlik be közvetlenül a vállalatot? Mert veszítenének. Hogy egy efféle pert megnyerjenek, ahhoz bizonyítaniuk kellene, hogy a Microsoft bevételei gyorsabban nőnek, mint a többi szoftverkereskedőé. Márpedig ez nem így áll."

A Microsoft vagyona nem valamely termékének, például az operációs rendszerek monopóliumából származik. Ahogy Elgan rávilágít: "A Microsoft felbomlása mellett szóló érv arra az elgondolásra támaszkodik, hogy egy operációs rendszer birtoklása sportszerűtlen előnyhöz juttat egy vállalatot azoknak az alkalmazásoknak az eladásakor, melyek kompatibilisek az adott operációs rendszerrel. Csakhogy a Microsoft áthatóbban uralja a Macintosh-alkalmazások piacát, mint a Windowsét."

Mindaz, amit a Microsoft tett, nem más, mint hogy erőteljesen érvényesítette azokat az elveket, melyeket az Egyesült Államok kényszerített rá a világ többi részére; ráadásul mindezt logikusan tette, hiszen ha az Egyesült Államoknak megvan a jogalapja arra, hogy a Microsoftot vád alá helyeztesse, akkor a világnak is megvan a jogalapja arra, hogy az amerikai kormányt vád alá helyeztesse. Ha a Microsoft 38 milliárd dolláros vagyona egy magánkézben lévő monopólium elfogadható gyümölcse, akkor mit jelent ez az amerikai, európai és japán közös vállalatok által, a szellemi termékek tulajdonjogaiban érintett csúcstechnológia világkereskedelme terén felhalmozott még óriásibb vagyonokra nézve?

A Microsoft hatalmas vagyona nem származik olyan monopolisztikus gyakorlatból, mely az ipar többi résztvevőjének gyakorlatától, vagy azoktól a monopóliumoktól elütne, melyeket a szellemi termékek tulajdonjogait szabályozó törvény az iparnak adományozott. Ez a vagyon azért tudott kialakulni, mert a Microsoft általános normát vezetett be, amelyet a többiek annak általános jellege miatt voltak kénytelenek használni. A Microsoft szuperprofitja nem az ipar által egyébként üdvözölt norma kikényszerítéséből származik, hanem abból, hogy a szerzői jog "normális" védelme tiltja ennek a normának az ingyenes átvételét. Ha egy szoftver-szabadalom időtartamát a törvény, mondjuk, két évben szabná meg, a szoftveripar hihetetlen jövedelmei úgy tűnnének el nyomtalanul, mint a kámfor, a kívülálló harmadikok máris elhelyezhetnék a termékekben nagyszámú poloskáikat, míg a felhasználók learathatnák az olcsóbb és jobb szoftverek hasznát.

Ám ugyanígy, ha minden szellemi termék tulajdonjogait időben hasonlóképpen korlátoznánk, úgy a világ háromnegyed részét már nem lehetne tovább a rájuk kényszerített lemaradás állapotában megőrizni, hogy az Egyesült Államok növekvő kereskedelmi hiánya kézben tartható legyen.

A piac uralma: a szellemi termékek tulajdonjoga, a műszaki haladás és az egyenlőtlenség forrása

Az új törvényhozási szak a műszaki fejlődés újabb szakaszának következménye. Eszerint a termék már elvileg nem jelenik meg tárgyakban, illetve folyamatokban. Mikor a tudás terjedését a fizikai lehetőségek határozták meg, a gyártási ismeretek nem jutottak át gyorsan egyik termelőtől a másikhoz, mivel egy gyártási folyamat igazi titkai a drága berendezésben, a speciális szakképzésben, a "know-how"-ban (módszerben) rejlettek. Pusztán a folyamat kitalálása az új technológia megalkotásának apró részletét adta.

Azonban egyre inkább az automatizált rendszerek veszik át a hatalmat az újratermelhető komponensek között – egy kis szoftver, vagy inkább génrendszer, ami újratermeli önmagát. A szétválás egy folyamat ismerete és maga a folyamat között a műszaki újítást könnyen átvehetővé tette. Egy műszaki fejlesztés reprodukciójának költsége elenyésző az első előállítás költségeihez képest.

Ez együttes hatást fejt ki a tőkés fejlődés hajtóerejének egyik lényegi összetevőjével. A kapitalista körülmények között végbemenő technológiai változás a fejlett ipari termelőket többlethez, ha úgy tetszik, "szuperprofithoz" juttatja. Ha nekem 20 dolláromba kerül, hogy egy terméket előállítsak, valaki másnak pedig 5 dollárba, mivel modern gépekkel vagy szoftverrel dolgozik, akkor, mivel mindketten ugyanazon a nemzetközi áron értékesítjük a termékeinket, a másiknak minden egyes eladott darab után 15 dollárral több haszna lesz. A kapitalizmusban az újítások mozgatórugóját ennek a többlethaszonnak az előteremtése jelenti.

Az egyenlőtlenség legmélyebb oka abban rejlik, hogy az árucikkek és a tőke szabadpiacán ez a többlethaszon a fejlett országok számára képződik. Hogy világos legyen: amennyiben sikerül elérnem a 15 dollárnyi többlethasznot, hacsak nem pazarlom el, azt további újításokba fektethetem be, úgyhogy mire a másik átveszi tőlem az új technológiai eljárást, addigra én már egy még fejlettebb berendezést helyezek üzembe. Ebben az egyenlőtlen változásban gyökeredzik a gazdagok és a szegények között egyre mélyülő szakadék magyarázata, és különösen azokban az esetekben, mikor a fejlett ország állama ezeknek a tőketranszfereknek a katonai és törvényes őrévé szegődik. A felhalmozás és a műszaki változás folyamata a szó szoros értelmében a szegény országok vérét szívja ki.

De ha a technológia mágneslemezen vagy vetőmag formájában átadható, akkor ennek a tőketranszfernek a fizikai biztosítékai köddé válnak. A szuperprofit természetes alapja elbomlik, és új, törvényes alapot kell a helyébe tenni.

Ez a tudás-világpiac a kapitalista fejlődés fontos és egyértelműen antidemokratikus új állomása. Ebben az új és dermesztő helyzetben a tudás alkalmazása vagy csak egyszerű továbbítása is a tulajdonjogok megsértését jelenti. A WTO átalakítja azt, ami korábban az emberi faj egyetemes érvényű erőforrása volt – az önmagáról és a természetről a történelem folyamán közösen szerzett és szabadon fejlődő ismeretet -, piacképes és magán-termelőerőt állítva elő belőle. A genetika területén a szellemi termék tulajdonjogainak érvényesítése megszünteti az élelmiszertermelés természetes alapját és ezzel egyidejűleg a földgolyó független önellátó rendszerét.

Emberi jogok vagy tulajdonjogok: a világkereskedelmi rendszer és ellentmondásai

Az elvi viták nagy részének alig van köze a valósághoz. Széles körben vallják, hogy: a) az általános szabadkereskedelem elkerülhetetlen, b) a globalizáció ezzel egyenértékű, c) a kereskedelem korlátlanul kiszélesíthető.

Ez számos elvi vitának meglehetősen különös aspektust kölcsönöz, mivel olyan jelenség üdvözlése vagy elutasítása körül forognak, mely ténylegesen nincs jelen. Bármi is történik, ez nem szabadkereskedelem. Egy gazdag ország sem választja, és egyetlen szegény országnak sincs felkínálva. Amilyen mértékig a kereskedelem korlátait lerombolják, olyan mértékben inog a talaj a kereskedelem alatt, mivel a gazdagság gyorsuló koncentrációja, mely szünet nélkül zajlik, destabilizálja a politikai és a társadalmi rendet.

Az univerzális dogmával ellentétben egyik oldal sem nyer rajta, még egyetlen ország egésze sem. Ellenkezőleg. Ahogy Pritchett is rámutat: kevés a nyertes, ám annál több a vesztes. És még a nyerő országokban sem képesek a haszonélvezők olyan társadalmi osztályt alkotni, mely az egész országot egységesen lendítené előbbre.14 Ennek szembeötlő bizonyítéka éppen az a tény, hogy a gazdagok micsoda védelmi állásokat építettek ki gyengébb versenytársaikkal szemben. Ha a szabadkereskedelem nyereségei olyan általános érvényűek, akkor miért kerülik ilyen mértékben még azok is, akik a legtöbbet nyerik általa?

Az elvi kérdést úgy teszik fel – szabadkereskedelem vagy autarchia, válasszatok! -, hogy az egész egyszerűen idegen a valódi lehetőségektől. Az autarchiát elutasító reakció jogos és érthető is; közvetlenül ez tehető felelőssé a Szovjetunió összeomlásáért. De, legalábbis az új világrendben, az autarchia nem választás, hanem büntetés. A szabályokra alapozott, kikényszeríthető kereskedelem-szabályozás azt jelenti, hogy a szankcionálás – egy ország kirekesztése a világpiacról – bevett politikai eszköznek számít. Azok az államok, melyek évtizedek óta tiltakoztak az apartheid-ellenes büntetőintézkedések miatt, mondván, hogy az a szabadkereskedelem megsértését jelentené, ma már ezt szokásos eljárásnak tartják – például Irak és Szerbia esetében -, és az érintett ország adósságszolgálata mellett ebbéli fenyegetettségét használják eszközként arra, hogy kedvező feltételeket érjenek el a kereskedelmi tárgyalásokon.

A szankcionálás hatékony fenyegető eszköz lehet, hiszen manapság szinte lehetetlen a világgazdaság keretein kívül életben maradni. De ugyanígy kizárólag a kereskedelem révén lehet részt venni a világgazdaságban. Ezért aztán, ha valamely ország gyakorlati lépéseket tesz népe jólétének megóvására az új világgazdasági rendszerrel szemben, közvetlen érdeke nem ahhoz fog fűződni, hogy elhagyja a világpiacot, hanem ahhoz, hogy nehogy kiszoruljon róla. Az országok ma már nem határozhatják meg szabadon, milyen viszonyt tartsanak fenn a világ többi részével. A multilaterális kereskedelmi szerződésekben vállalt kötelezettségek megfosztották őket egyik létfontosságú szabadságjoguktól: a gazdasági önrendelkezéstől.

Ezért az alapvető kérdés nem az, hogy a belső piacot a világpiac irányában vagy attól elfelé orientáljuk-e, hanem hogy miként találhatunk olyan külpolitikát, amely tekintet nélkül a kereskedelmi kötelezettségekre megvédi az önálló belpolitikához való jogot.

A régi GATT napjaiban a G-10 országok legalább azt dönthették el bizonyos fokig, hogy miként fognak részt venni a világpiacban. A gazdag országok nem mutattak elég összetartást ahhoz, hogy diktálhassanak nekik. Az el nem kötelezettek mozgalma, az UNCTAD, a GATT "r la carte" és az a tény, hogy a kereskedelmi egyezmények kétoldalúak voltak, mindez együtt korlátozott cselekvési szabadságot biztosított, ami, ha le nem is győzhette, de enyhítette a nemzetközi kereskedelem káros mellékhatásait.

Ez a cselekvési szabadság megszűnt. Így hát legyen bármi is a gazdasági formája, ez az új világrend lényegét tekintve új politikai rend. Jóllehet pénzben mérik, átalakulásának igazi költségei emberi, társadalmi és környezeti áldozatokat követeltek. A szabadkereskedelem doktrínája, különösen, ha a szolgáltatásokra, a pénzügyekre és a tudásra is kiterjesztjük, a következőt tartalmazza: az embereknek nincs joguk beavatkozni és kézben tartani életüknek bármely olyan részletét, mely eladhatóvá vált. És minthogy minden árucikké lesz, minden emberi és társadalmi viszony piaci tényező. A globális felmelegedésről nemrégiben összehívott konferencia zátonyra futott az Egyesült Államok azon kikötésén, miszerint neki jogában áll szennyezőanyagokkal kereskedni. Csak idő kérdése, hogy az emberi génállomány mikor válik szabadalommá, és ha a szellemi termékek tulajdonjogait szó szerint értelmezzük, az emberi lénynek és összes majdani leszármazottjának kereskedelmi célú tulajdonlása törvényesen érvényesíthető jog lesz. Röviden szólva: a kereskedelem általános kiterjesztése, ellentétben a hayeki utópiával, egyenértékű a szabadság általános elvesztésével.

Húsz esztendővel ezelőtt az olyan emberi jogok, mint a betegellátás, a méltó öregkor, a dolgozói jogok, a közoktatás és a tudáshoz való korlátlan hozzájutás, annyira benne voltak a levegőben, hogy alkotmányba, egyetemes jogi chartákba foglalták őket. Mára mindezek a sportszerűtlen verseny terepévé váltak. Az egyetemes piac közvetlen formális ellentétben áll az emberi jogokkal.

Egy dollárnyi termék előállításához egy indiai munkásnak átlagosan nyolcszor annyi ideig kell dolgoznia, mint Amerikában élő társának, és történetesen kétszer annyit, mint 1980-ban. Ha egy csapat katonai felderítő érkezne az indiai partokhoz, büntetőtábort állítana fel, és arra kényszerítené a helyieket, hogy ilyen körülmények között dolgozzanak, valószínűleg fegyveres felkelés törne ki. Ám az indiai kormány pontosan ugyanezeket a viszonyokat kénytelen fenntartani a szabadság nevében.

Az egyenlőtlen munkaerőcserének ez az elve hozzájárult a kereskedelem megerősödéséhez, mivel a fejlett technikát a fejlett termelők kezében összpontosította. Figyelemre méltó új tényező, hogy a kereskedelmi viszonyok azokra a szférákra is átterjedtek, melyek korábban vagy a közvetlen emberi kapcsolatok miatt estek korlátozás alá – szolgáltatások, kommunikáció és műszaki ismeretek -, vagy a természettel és annak szaporodási folyamataival álltak közvetlen összefüggésben – nevezetesen a mezőgazdaság. Más tényezőkkel együtt ez a korlátozás lendített az oktatás, az egészségügy, a gyermek- és idősgondozás, a környezetvédelem és a tudás gyümölcseihez való hozzáférés ügyén, egészen az ellenállás frontvonaláig.

Mindaddig, míg a küzdelmet a politikától távol tudják tartani, ezek a jogok egy lövés nélkül megadják magukat. Amennyiben törvénytelen az, hogy egy nép meghatározza viszonyát a piachoz, akkor nem tehet mást, minthogy lemond az emberi jogokról, mivel a piac engedelmességre kényszeríti az önrendelkezés jogát. A politika uralta társadalmi viszonyok magánszerződések uralta gazdasági viszonyokká való átalakulása bénító hatást gyakorol az ellenállásra, mivel elfedi a szerződésekben szereplő korlátozások valódi viszonyrendszerét. Ezáltal a szerződések mint ellenőrizhetetlen és személytelen erők termékei állnak előttünk, és nem kínálnak más lehetőséget, csak a kapitulációt.

De az ember ne válasszon olyasmit, ami nincs is. A feladat, mellyel a legtöbb tényleges kereskedelmet folytató országnak, de legfőként a szegényebbeknek, szembe kell nézniük, az az, hogy viszonyukat meghatározzák ahhoz a világpiachoz, melyet a WTO fegyverként fordított velük szembe.

A választás, melyet a WTO, a Világbank és az IMF kínál: liberalizáció, más néven kapituláció. Még pontosabban:

  • a) a hazai piac megnyitása a domináns hatalmak olcsó termékeinek elsöprő áradata előtt, tekintet nélkül a helyi környezetre és az iparra leselkedő veszélyekre, és a viszonosság, tehát a fejlett országban való értékesítés joga nélkül;
  • b) a kollektív jóléti rendelkezések feladása a szabadverseny érdekében;
  • c) az emberek és a föld minden olyan védelmének megszüntetése, mely a tőke szabad mozgásának korlátozására alkalmas;
  • d) a munka- és fizetésfeltételek mindenféle védelmének felszámolása;
  • e) az emberiség szellemi örökségére vonatkozó bármiféle közigény elutasítása.

Az ellenállás nemcsak kivitelezhető, de más választás a költségeket tekintve nem is volna ésszerű, ahogy egyik ország a másik után erre ráébred. Paradox módon, azok az országok, melyeket a piaci sikerek példájaként szoktunk emlegetni – a négy "kis tigris" -, éppen most szenvedik el a piac legrombolóbb hatásait. Másfelől, mikor egy olyan kis méretű gazdaságnak, mint Kuba, mégis sikerült a mindenféle súlyos és igencsak hosszú ideig tartó nehézségek közepette talpon maradnia a piac karmai közé került társadalompolitikájának ártalmai ellenére is, akkor miért esne ez oly nehezére egy nagyobb országnak?

Az alternatívát az első esetben nem egy gazdasági csodaszer átvétele jelentené, hanem annak megerősítése, hogy minden ember szuverén politikai joga saját cselekvését és annak következményeit kijelölni: megszabni a termelés, a jóléti ellátás, a földviszonyok, az oktatás és a hírközlés rendjét.

De ehhez politikai erőfeszítésre van szükség, mivel a gazdag és hatalmas országokkal szemben kellő súlyú szövetségben kell fellépni. Egy efféle szövetség nem épülhet meghatározott gazdasági stratégia vagy csodaszer köré, mivel minden népnek joga, hogy megszabja saját gazdasági stratégiáját. A szövetség alapja maga a jogvédelem: a gazdasági önrendelkezés jogát tétovázás nélkül az emberek közötti szabad és egyenlő viszonyok programjába kell illeszteni.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzetek

1 Mihevic, 1995.

2 Hoekman-Kostecki, 1995. 178. (A továbbiakban HK.)

3 HK, 219.

4 HK, 3.

5 HK, 23.

6 Todaro, 85.

7 Pritchett, 12., 14.

8 HK, 163.

9 Khor Koh Peng, 37.

10 Markus, 82.

11 Az ENSZ Nemzetközi kereskedelmi statisztikai évkönyve. In: Maskus

12 HK, 146.

13 Maskus, 72.

14 A Politikai Kutatóintézet (1997) azt közölte, hogy a világ 100 legnagyobb gazdasági tényezője közül (a nemzetállamokat véve figyelembe) 58 vállalat nemzetközi, és egyetlenegynek – a Wal-Mart Inc. – az eladásból származó bevételei meghaladják 158 ország, köztük Lengyelország, Görögország és Izrael GDP-jét. Viszont az élen járó 200 vállalat alkalmazotti összlétszáma csak 18,8 millió fő.

Irodalom

Bhagwati, J.: Agressive Unilateralism: an Overview. In: Bhagwati, J.-Hugh Patrick (szerk.): Aggressive Unilateralism. University of Michigan Press, Ann Arbor, 1993; változatlan újranyomás: King, Philip: International Economics and International Economic Policy. McGraw-Hill, New York, London, 1995.

Chossudovsky, M.: The Globalization of Poverty, Impacts of IMF and World Bank Reforms. Third World Network, Penang-Zed Books, London, 1997.

Elgan, Mike: Justice Department: Hands Off Microsoft! Windows Magazine, CMP Press, Manhasset, New York, 1997.

Freeman, A: The Poverty of Nations, LINKS, 1997. június.

Hoekman, B.-Kostecki, M.: The Political Economy of the World Trading System: from GATT to WTO. OUP, Oxford, 1995.

Institute for Policy Studies: The Top 200: The Rise of Global Corporate Power. 1997.

Maskus, Keith E.: Intellectual Property Rights and the Uruguay round. Federal Bank of Kansas City Economic Review, 1993. első negyedév, 11-23.; változatlan újranyomás: King, Philip: I.M.

Mihevic: The Market Tells them So. Zed Books, London, 1995.

Pritchett, Lance: Divergence, Big Time. Journal of Economic Perspectives, 1997. nyár, 3-17.

Todaro, M. P.: Economic Development. London, New York.

Nemzetközi fejlődési mutatók. Világbank, Washington, 1995.

Nemzetközi Kereskedelemstatisztikai Évkönyv. ENSZ.

A nyugati rasszizmus anyagi gyökerei

A nyugati baloldal meg-megélénkülő vitákat folytat a nyugati rasszizmus okairól. Különösen éles ez a vita az amerikai irodalomban, ahol a faji megosztottságot a munkásmozgalom gyengeségének egyik fő okaként szokás megjelölni. A szerző azokkal vitázik, akik e megosztottságot és általában az amerikai rasszizmust a rabszolgaság örökségének, nem pedig a modern imperializmus folyamatosan újratermelt termékének tekintik.

A kelet-európai piacgazdasági átmenet kezdete óta, sőt már azt megelőzően is Nyugat-Európa tanúja volt a mindenféle formá­ban megnyilvánuló fajgyűlölet rendkívüli mértékű megerősödé­sének. E jelenséget, amely megelőzte a rasszizmus egyidejű erősödését olyan országokban, mint Kelet-Németország és Ma­gyarország, valamint az etnikai és nemzeti konfliktusok kialaku­lását és fokozódását különösen a Balkánon és a volt Szovjet­unió területén, nyugati marxisták már sokszor megvitatták – ko­rántsem mindig használható eredményekkel.

A témára az Egyesült Államok-béli marxisták is visszatértek, miután újból bizonyítást nyert az a tény, hogy a feketék diszkri­minációja és elnyomása ismét erősödik, illetve miután megje­lent egy – az USA számára – új jelenség, nevezetesen a be­vándorlók elleni növekvő, haragos fajgyűlölet. Egyre inkább célponttá váltak a Közép-Keletről származó amerikaiak és az onnan jövő látogatók; a NAFTA megalakulása által kiváltott, a mexikói és közép-amerikai bevándorlók ellen irányuló fajgyűlö­let a szélsőjobb programjának mind fontosabb elemét képezi, s az amerikai emberek többségének körében elfogadásra talált.

Ahhoz, hogy nyomon követhessük az utóbbi időkben folyta­tott diskurzust, segítségünkre van, ha többet tudunk az ameri­kai rasszizmus-vita általános hátteréről. Ez a cikk nem az ame­rikai marxisták legutóbbi és gyakran egészen egészséges vitá­jával foglalkozik, hanem a korábbi vitával a 80-as évek végéről, amely az (úgynevezett) „hagyományos" és „neo-" marxisták kö­zött zajlott. A neo- és hagyományos marxisták közti vita nagymértékben a süketek vitájának is tekinthető, amely megosztotta a baloldalt. Az egyik oldalon állnak azok, akik azzal érveltek, hogy a nemi és faji diszkriminációt lehetetlen elemezni a klasszikus marxizmus keretein belül, a másikon pedig azok, akik úgy vélik, hogy a faji és nemi ügyek hangsúlyozása lényegében eltereli a figyelmet az osztályharcról. A továbbiakban azt próbálom bebi­zonyítani, hogy ez a hamis szembeállítás csak akkor adódik, ha kizárólag az USA belső osztályviszonyaira vagyunk tekintet­tel, valamint, ha képtelenek vagyunk felfogni a nyugati rassziz­mus és a nyugati nagyhatalmak világpolitikai szerepe között fenn­álló kapcsolatot.

A most következő cikket mintegy kommentárként írtam a vi­tához, s ezen belül is Melvin Leiman „A rasszizmus politikai gaz­daságtana" c. könyvéhez, amely komoly, de nézetem sze­rint elhibázott kísérlet a rasszizmusnak két alapkategória – az amerikai rabszolgaság és az amerikai munkásosztály szegmen­táltsága – alapján történő elemzésére. Leiman nézeteinek álta­lános elfogadottságát bizonyítja könyvének sikere: irodalmi dí­jat nyert, és széles körben olvasták.

 

877_Freeman1.jpg

 

A rasszizmus múltjából: „koponyatanulmány" (XVIII. század)       (Geschichte des Rassismus)

 

Hagyományos marxizmus – mi az, és hogyan küzdjünk ellene?

Hosszasan böngésztem Leiman tényekkel telített könyvét, hogy találjak benne valami pozitív vonást. Amikor végül is nem talál­tam semmit, kénytelen voltam feltenni a kérdést, hogy ez vajon miért van, hiszen Leiman megfontolt ember módjára, komolyan viszonyul egy fontos kérdéshez.

Ez felelevenítette előttem azt a vitát, amelyet Róbert Cherry (1988) provokált, amikor a „hagyományos marxizmus" védelmé­re kelt. Az első kérdés, amit fel szeretnék tenni, az, hogy milyen hagyományra utal a megjelölés? A Második Internacionálé ha­gyománya például világos és egyértelmű. A bérharcot jelöli meg mint „osztály"-harcot, ennek rendeli alá a politizálást, és minden mást eleve elvet, mint a céltól való eltávolodást. Ez a stratégia sok olyan embert elidegenített, akik más problémákkal küszköd­tek, néhány milliónak a halálát okozta, és egészében véve nem emelte a béreket. Ennél is jelentősebb azonban, hogy az ese­tek többségében ezt tekintik marxizmusnak. Ebből fakad tehát Cherry hagyománya, valamint Leiman könyve is, amely egyéb­ként tudományos igényességről és szakmai hozzáértésről tanús­kodik, és sajnálatos módon nem aberráció, hiszen szilárdan be­leágyazódik a rasszizmusról folytatott angolszász párbeszédbe. A kérdés csak az, hogy miért hívják ezt oly sokan marxizmus­nak.

Kétszeresen is ironikus a helyzet, s ez nem ritka a marxizmus eszmetörténetében. Az a módszertan és elmélet, amely általá­ban teljességgel elfogadhatatlan, s amelynek nincs is sok köze mindahhoz, amit Marx próbált mondani, a marxizmus legtisztább formájaként van beállítva, s ez szegény Karlt nagyon könnyű célponttá teszi. Mindeközben azok, akik felelősek a torzulásért, még tovább mentek, s ma már a Marx ellen intézett támadás­ban is részt vesznek oly módon, hogy az ő nevében ócsárolják saját korábbi szellemi melléktermékeiket. Ebben az esetben azonban a felelős hagyomány nem a sztálinizmus, hanem – vé­leményem szerint – a nyugati munkásmozgalomnak egy teremt­ménye, amelyet korábbi időkben helyesebben szociáldemokrá­ciának neveztek volna. Eredetét tekintve ez nem egyszerűen egy szervezet vagy pártcsoportosulás, hanem egy elméleti keret – elsősorban a gazdag nyugati országok munkásmozgalmait jel­lemző domináns gyakorlatnak egyfajta igazolása és kiegészíté­se. Mivel ezek a munkásmozgalmak közös kulturális jellem­zőiket tekintve rasszisták, szexisták, ökonomisták és hábo­rúpártiak, így hasonló lesz az általuk hordozott ideológiai töltet is. Az általunk megvizsgálandó kérdés tehát a következő: mi az anyagi eredete ennek a közös kultúrának?

Ha valaki abból a nézetből indul ki – mint ahogy, úgy tűnik, a legtöbb nyugati marxista teszi -, hogy az ő saját munkásosztá­lya nem tehet semmi rosszat, akkor természetesen bárminemű kísérlet arra nézve, hogy a rasszizmust mint a munkásosztály egy jelenségét lehessen értelmezni, eleve ki van zárva, s csak­is revizionista elhajlásnak tekinthető. Ha azonban valaki elfogadja – ahogyan azt, bátran kijelenthetjük, Marx is megtette -, hogy az anyagi feltételek határozzák meg a kultúrát, akkor képesek vagyunk megmagyarázni a munkásosztály fajgyűlöletét, feltéve, ha megértjük, hogy minden egyes munkásosztály nem más nem­zetektől elzárva létezik, hanem egy olyan világrendszer része­ként, amely felosztotta a nemzeteket gazdagokra és szegények­re, elnyomókra és elnyomottakra, s amely ezt a felosztást nem a piacgazdaság termékeként magyarázza, hanem a dolgok ter­mészetes rendjeként. Ilyen álláspontból egészen természetes­nek, habár szélsőségesen reakciósnak tekinthető, hogy a nyu­gat munkásmozgalmai alsóbbrendű, sőt veszélyes lényekként kezelik keleti és déli testvéreiket. Ez a „józan ész" típusú nyuga­ti kultúra a szociáldemokrácia sarokköve.

Mindazonáltal az USA-ban ez egyedülállóan alakult, hiszen itt egy olyan országgal állunk szemben, ahol nem létezik olyan szo­ciáldemokrata párt, amelynek sikerült volna szociáldemokrata marxizmust kialakítani. Ez a jelentős irodalmi, kulturális és szer­vezeti teljesítmény közelebbi vizsgálódást érdemel.

Cecil Rhodes és Joseph Chamberlain, az újkori brit ipari imperializmus úttörői, türelmesen elmagyarázták, hogy a fej­lett országoknak meg kell váltaniuk a munkásosztályaikat a gyarmati hódításokból származó zsákmánnyal. Ebben a kér­désben egészen egyértelműen fogalmaztak. Mindketten a brit liberalizmus, a legenergikusabb szociális reformerek és a legin­kább szociális „beállítottságúak" csoportjának szélsőbal szárnyán kezdték életüket. Egyik híres beszédében Cecil Rhodes (akiről Rodéziát elnevezték) kijelentette, hogy látva London szegény sárbatiport tömegeinek nyomorát és sokaságát, meggyőződött arról, hogy csupán a világ többi részének meghódítása és ki­zsákmányolása révén lehetséges az ellátásuk. Ez persze csodálatraméltóan humanitárius a brit munkások, ám némileg ke­vésbé szerencsés az afrikai munkások számára. A liberál-imperialisták következő lépése tökéletesen logikus volt; megosz­tották a Liberális Pártot az írországi Önrendelkezés ügyében, létrehozva a liberális unionistákat, majd egyesültek a konzerva­tívokkal, s megalakították a Konzervatív és Unionista Pártot, s így végül a Tory Párt jobboldalán találták meg a helyüket. Az eltelt százéves időszak eredményeként azonban az emberi gyöt­relem és szenvedés súlyos örökségét hagyták hátra, nem szól­va az ideológiai csökevényekről.

Amerika helyzete, amely sok szempontból lenyomata a múlt század végi brit helyzetnek, feltűnően párhuzamos fejlődést mutat. Mivel képtelen volt versenyezni a feltörekvő új ipari hatal­makkal, kénytelen a pénzügyi, kereskedelmi és katonai hege­móniájában rejlő hatalmas tartalékaira támaszkodni. Ha a pár­huzam pontosnak mutatkozik, az nem túl kecsegtető a mai ge­nerációk számára; Nagy-Britannia hanyatlása már több mint egy évszázada tart, és még korántsem vagyunk a végén. Hanyatlá­sa során az ország két háborút és egy MargaretThatcher-t adott a világnak, mialatt a riválisai fasizmust, népirtást és atomfegy­vereket hoztak a nyakunkra. Azt az illúziót pedig, hogy egy má­sik vezető tőkés nagyhatalom képes békésen átvenni azt a gyep­lőt, amelyet most az USA tart a kezében, a történelem nem tá­masztja alá.

Lenin szemében a szociáldemokrácia az uralkodó imperializ­mus ideológiája volt, amely a nyugati szakszervezeti mozgalom emésztőrendszeréből bújt elő. A „civilizációs küldetés" azt az el­gondolást tükrözi, hogy a nyugati munkások annyira fejlettek, hogy mindenki másnak őket kell követnie.1 A föld meghódítása a „kis nemzetek felszabadításának" képében tetszeleg (szegény kis Belgium, szegény kis Kuvait). Az ellenfelek körében végzett tömegmészárlás pedig a világuralomra törő diktátorok elleni hő­sies csata álarcát ölti (Castro, Galtieri, Kadhafi, Húszéin és a mindig kéznél levő Kim Ir Szen).

A legkönyörtelenebb imperialisták, köztük legutóbb Clin­ton, rendszerint szociális reformerekként kezdik. Terveikre a tőkés centrum munkásszervezetei nyomták rá bélyegüket. Egy viszonylag alacsony intenzitású, törvényes, katonai eszközöket mellőző harc révén nagy szakszervezeteket építhetnek ki, s jó­léti juttatásokat vívhatnak ki. Cserébe azt ajánlják, hogy nem kérnek semmi mást. Amivel tulajdonképpen garantálják a belső stabilitást, amely szükséges a tengerentúli katonapolitika folyta­tásához. Az imperialista állam a gyarmati katonai uralom politi­kájának és a hazai együttműködésnek a dialektikus egysége, amely meghatározza ezeket a bizonyos, a mai világkapitalizmus­ra jellemző, szükségszerű osztályszövetségeket. Amikor ez fel­bomlik, kitör a forradalom: a Párizsi Kommün 1870-ben, Orosz­ország 1917-ben, Németország 1918-ban, Olaszország 1945-ben, Portugália 1974-ben.2 Vietnam utóhatásai mindennek egy enyhébb formáját jelenítették meg; bár még így is húsz évbe telt, míg a szellem visszakerült a palackba.

Így tehát mindenféle hatalomgyakorlásért folytatott küzdelem­ben az imperialista burzsoázia és az ő munkáspártjai által alko­tott koalícióval kell szembenézni.3 Mindenfajta harc a politikai egyenlőségért, legyen az a nőké, a feketéké vagy a homosze­xuálisoké, minden nemzeti felszabadítási mozgalom és minden antimilitarista küzdelem egyöntetű kétpárti megbélyegzéssel ta­lálja szembe magát.

A hagyományos marxizmus ennek a közös termelési folyamat­nak egy gáznemű mellékterméke. Egy páradús felhő az imperi­alizmussal kötött kompromisszum józanész-felfogása felett. Kü­lönleges hozzájárulása az ügyhöz abban áll, hogy bonyolult bal­oldali magyarázatokkal szolgál arra, miért ne harcoljon senki a hatalomért. Például: a polgári mozgalmak a fekete középosz­tályt erősítik, az egyenlőség nem szocialista törekvés, az anti­militarista küzdelmek pacifista, a felszabadítási küzdelmek na­cionalista indíttatásúak, s mindenek felett ezek közül az embe­rek közül senki sem tudja, mit jelent az osztály, ami alatt a még több pénzért folytatott harcot értik.4

Tudományosan tekintve, a kiindulópont a nemzeti határok fe­tisizálása, amelynek Leiman munkája tankönyvbe illő példáját adja. Az első oldalon kezdi az „amerikai kapitalizmus"-sal, amely alatt az Amerikai Egyesült Államokban létező kapitalizmust érti. Sajnos az amerikai tőke nem korlátozódik az USA-ra. Az ameri­kai életszínvonalról közölt számos statisztika közül hiányzik a legnyilvánvalóbb: Amerikának a világ évente legalább 100 mil­liárd dollár kikényszerített támogatást nyújt, valamint ennél sokkal többet biztosít arbitrázs, repatriált tőkejövedelem és egyenlőtlen csere révén. Az amerikai tőke bármilyen szük­séges eszközzel meg fogja védeni politikai gazdaságtaná­nak ezt az összetevőjét. Leiman ezt nem mint lényegi okot tárgyalja, hanem lábjegyzetben említi meg, mi több, csak akkor, amikor erre Malcolm X monumentális öröksége rákényszeríti.

A fekete nacionalizmus nagyszerű meglátása, amely test­hosszal a „hagyományos marxizmus" elé helyezi, az, hogy az imperializmust tekinti a rasszizmus kulcsának. Mivel ez a fejlett kapitalista országok fő osztályviszonya is, így hatalmas elméleti előnyre tehetünk szert. Az USA és az angol „hagyományos mar­xisták" „fekete nacionalizmus" elleni baljós fenyegetéseinek az iróniája az, hogy kiindulópontjuk az elosztási küzdelemben egyet­len ország. A fekete nacionalizmus a legerősebb – a fehér – tő­késosztályok által elnyomottak érdekeinek nemzetközi jellegé­ből indul ki.

E viszonyok képmutatóságát ezer jövedelmi statisztikánál job­ban megvilágítja egyetlen jelenség: a menekültek. A gazdag or­szágok kivétel nélkül határaikon kívül rekesztették azt az ínség­áradatot, amelyet a saját kapzsiságuk idézett elő.sAzok az or­szágok fogadták be őket, amelyek ezt legkevésbé engedhetik meg maguknak. Az az ellentmondás, amely a legkifejezőbben jellemzi a mai világ osztályviszonyait, a szabad kereskedelem, amely mindenre kiterjed, kivéve a munkaerőt, s amelynek fő kor­látai az imperialista és a függésben lévő országok közötti sza­bad áramlásban jelentkeznek. A harmadik világon belül a mun­kaerő többé-kevésbé szabadon áramlik; csakúgy, mint az impe­rialista országok között.5 A rasszizmus világméretű apartheid.

Ez annyira univerzális, hogy már „természetes"-ként tesszük magunkévá. Az összes fejlett ország munkásosztálya egy­behangzóan ellenzi a harmadik világból jövő bevándorlást, még az USA-beli is, amely pedig maga is egy bevándorló társadalom. „Nyilvánvaló", hogy ha még több embert beenge­dünk, nem lesz elég ház, elég munka, elég pénz stb. Ez ép­penséggel nem nyilvánvaló és nem igaz. Amikor valami hamis dolog nyilvánvalónak tűnik, az már önmagában jeles tudomá­nyos tény, amely tanulmányozást igényel. A valós anyagi viszo­nyok újratermelik magukat a gondolatban, függetlenül a tőké­sek bármiféle tudatos tevékenységétől. A tudósnak pedig az a dolga, hogy behatoljon a „józan ész" mögé, s felfedje az általa érzékelt valóságot, ti. a nemzetközi munkásszolidaritás majd­nem teljes mértékű leépülését.

Csak a boldog tudatlanság vezethet az olyan tökéletes vak­sághoz, amilyennel a munkásosztály szolidaritását kezelik. Leiman hosszas fejtegetése egyetlen kifejezésben, „a fekete és fehér munkásosztály közötti alapvető érdekközösségben" kris­tályosodik ki. A Fekete-Fehér Egységről szóló hatodik fejezet­ben azon a furcsa tényen kesereg, hogy ez nem jön létre, okol­va ezért elsősorban a fekete közösségeket.

A kérdés, amivel foglalkoznia kellett volna: hogyan építhető újjá a szolidaritás a világ szegényei és a munkásosztály azon cso­portja között, amely bevágja az ajtót az orruk előtt, majd pogro­mot indít az ellen a néhány szerencsétlen ellen, aki bejutott a ré­sen? A munkásosztály egy privilegizált csoportja hűtlen lesz a saját tőkéseik ellen folytatott világméretű küzdelemhez, hűtlensé­géért jutalomban részesül, s e világszintű társadalmi viszonyokat kivetíti a belső szerveibe. A rasszizmus a világ imperialista részé­nek fetisizált kifejezése. A tőkés centrumon belüli hierarchia töb­bé-kevésbé hűségesen visszaadja a világban létező elnyomás hierarchiáját, hiszen legalul találhatók azok, akik az utóbbi idő­ben érkeztek a legszegényebb országokból, legfelül pedig azok, akik legelsőként érkeztek a leggazdagabb országokból.

Leiman a rasszizmus gyökereit a rabszolgaságban próbálja megjelölni, amely az Amerikai Álomnak egy olyan perzselő vád­irata, amelyet még a hagyományos marxisták sem hagyhatnak figyelmen kívül. Ám ha a rasszizmusnak a rabszolgaság az oka, akkor Európában ez tévút, Japánban pedig felfoghatatlan. A rab­szolgaság a gyarmati szolgaság legszélsőségesebb kifejeződé­se. Magyarázatul szolgál az USA-ban kialakult rasszizmus sa­játos formájára, de nem az általában vett rasszizmusra.

Mindez egy olyan eszmecserét hoz létre, amely jellemző a hagyományos marxizmusra: hogy tudniillik – amint azt Shulman (1989) pontosan megfogalmazza – vajon „a rasszizmus olyas­valami-e, amit a tőkések művelnek a munkásosztállyal". Leiman azt a nem-materialista nézetet osztja, miszerint a rasszizmus tőkés összeesküvés: az ő „politikai érdekük abban, hogy meg­őrizzék osztályuralmukat, azt kívánja, hogy megosszák a mun­kásosztályt". Marx úgy tartotta, hogy az ideológia a létező anyagi viszonyok újratermelődése a gondolatban. A fajgyűlölet azért van jelen a nagyvárosi munkásosztály öntudatában, mert jelen van a világ többi részéhez való viszonyulásában. Ez a tőkésektől függetlenül jön létre, éppen úgy ahogy a termékfetisizmus létre­jön a propagandától függetlenül.

Leiman, figyelmen kívül hagyva mindezt, klasszikus ellenvéle­mények sorozatával áll elő. A rasszizmus, mondja ő, a kapitaliz­musban honos. Erre azért van szüksége, hogy előhozakodjon egy régi históriával: a fekete reformküzdelmek segítik a tőkéseket.

„Az alapelméletem ebben a tanulmányban az, hogy a diszkri­mináció megszüntetése a kapitalizmus megőrzése mellett eleve ellentmondásos, és hogy mindkettőjük megszüntetése a fajok kö­zötti munkásosztály-szolidaritás elérésén áll vagy bukik. Ezért minden reformista tevékenység (beleértve politikai posztok meg­szerzését), amelyet a létező politikai rendszeren belül visznek végbe csupán arra jó, hogy megerősítse és legitimálja a kizsák­mányoló és rasszista tőkés termelési és elosztási módot."

E kilencven éves érvelés felületességét az tárja elénk, hogy az egyetlen megengedhető reform: a harc a magasabb bére­kért. A szakszervezetek, amelyek minden bizonnyal „a létező politikai rendszeren belül tevékenykednek" (az USA-ban a bur­zsoá pártrendszeren belül), amelyek világosan „megerősítik és legitimálják a kizsákmányoló és rasszista tőkés termelési mó­dot", és amelyek soha nem hagynak fel a politikai posztok „re­formista" hajszolásával, be vannak biztosítva a bírálattal szem­ben, hiszen a bérharc szent.

Az effajta „hagyományos marxista" érveléseket mindig arra használják fel, hogy megerősítsék azoknak a munkásoknak a józanész-rasszizmusát, akik úgy fognak fel minden küzdel­met olyan jogokért, amelyekkel már rendelkeznek, mint ha­szontalan eltévelyedést a több pénz megszerzésétől.

A politikai jogok ártanak a kapitalizmusnak, mivel az megta­gadja őket az emberek nagy többségétől. Oktalan és sértő do­log elutasítani a déli feketék mélyről jövő és hősies küzdelmét afféle szavakkal, (323. o.) hogy „ők a feketék státuszát csak egyenlőtlen kizsákmányolásból egyenlő kizsákmányolássá vál­toztatták". Ha a feketéknek világszerte akár csak ugyanazok a jogaik és jövedelmük lenne, mint egy szegény amerikai­nak, a kapitalizmus megszűnne létezni. Ha nem lett volna polgárjogi küzdelem, a mai amerikai baloldal nem létezne, hogy ilyen leereszkedő ítéleteket mondjunk róla.

Mivel Marxnál sehol sem található meg ez az ökonomisztikus halandzsa, a hagyományos marxizmus végrehajt egy művele­tet. Módosítja Marx kategóriáit, hogy a rasszizmust a marxizmus ruháiba bújtathassa:

„A marxisták (mifélék? kik? hol?) azt hangsúlyozzák, hogy a gazdasági tényezők döntően meghatározzák bármilyen adott társadalmi formáció általános alakját, s a vagyonos és a vagyon­talan osztály közötti osztályharc a kulcs mindenféle osztály-ala­pú küzdelem »mozgástörvényeinek« megértéséhez."

Amit Marx (1977. 20. o.) valójában mondott:

„Tanulmányaim vezérelvét a következőképpen lehet összefog­lalni. Létezésük társadalmi termelésében az emberek elkerül­hetetlenül meghatározott, akaratuktól független viszonyokba ke­rülnek, mégpedig olyan termelési viszonyokba, amelyek megfe­lelnek anyagi termelőerőik fejlettségi szintjének. E termelési vi­szonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági rendsze­rét, azt a valós alapot, amelyen a társadalmi tudat meghatáro­zott formái érintkeznek egymással. Az anyagi lét termelési módja (kiemelés tőlem – A. F.) megszabja a társadalmi, politikai és intellektuális élet folyamatát."6

Az USA-ban és az Egyesült Királyságban a „küzdelem a va­gyonos és a vagyontalan osztályok között" az össztermelésből való részesedés feletti vita, tehát a törvényes szakszervezeti bérharc formáját ölti. Összehasonlításképpen, a német kapita­lizmus a maga idejében elpusztított 40 millió embert, eltüntetett számos fajt a bolygó különböző részeiről, és lerombolta fél Oro­szországot.7 A „gazdasági" tényezők között, amelyek ezt az osz­tályharcot formálták, ott volt Németország kései igénye „egy hely­re a nap alatt", veresége a háborúban, az orosz forradalom, és az antiszemitizmus történelmi hagyománya Kelet-Európában, amely kb. 700 évvel a kapitalizmus előttre datálódik.

Ha a „küzdelem a vagyonos és a vagyontalan osztályok kö­zött" mindezt lefedi, akkor ez csupán annyit jelent, hogy „min­den, aminek köze van a kapitalizmushoz", vagyis Marx tételénél kötöttünk ki. Azonban a valódi tartalma világos a könyv többi ré­széből, amely céltudatosan összpontosít a „jövedelemre, a fog­lalkoztatási szerkezetekre, a munkanélküliségre, az oktatásra, és a lakásépítésre", mindenre a jövedelem, az USA-ban felosz­tott értékhez való hozzáférés szempontjából. Ez a hiányjel a jö­vedelem-felosztás feletti gazdasági küzdelemmel helyettesíti a politikai osztályharcot. A Kommunista Kiáltvány híres mondatát, miszerint „a munkásosztály első lépése a forradalom útján az, hogy felemelje a proletariátust az uralkodó osztály helyzetébe, hogy megnyerje a demokrácia csatáját" kicseréli arra a mondat­ra, hogy „a munkásosztály első lépése a forradalom útján az, hogy olyan magasra emelje a béreket, hogy a tőkések feladják a küzdelmet".

Leiman-nek – érdemére legyen mondva – nem tetszenek sa­ját érvelésének durvább következtetései. Figyelmeztet a „gaz­dasági determinizmus" egyoldalúságára, és az „öntudat" illetve az „osztály" és „faj" közötti „egyensúly" fontosságát hangsúlyoz­za. Hódolatát teszi olyan haszontalan kis tények előtt, mint hogy a rasszizmus a középkor óta létezik, s a szexizmus a történe­lem előtti kor hajnalától fogva,8 vagy hogy a rasszisták kilenc­ven százaléka munkás.

A tragédia az, hogy a materializmus – szemben az ökonomizmussal – sokkal többet megmagyaráz a rasszizmusból, mint az egyéni öntudat. A hagyományos marxizmus, amely az anya­gi feltételeket az anyagi jövedelemre redukálja, kitárja az aj­tót olyan emberek nem-materialista érvelése előtt, akik jog­gal háborodnak fel a marxistának beállított nézeteken, s akik aztán misztikus, metafizikus vagy egyenesen reakciós ma­gyarázatokba menekülnek.

A probléma nem az „anyag" és a „tudat" általi meghatározott­ság szembeállításakor, hanem a helyes anyagi feltételek azo­nosításakor jelentkezik. Hegyek fognak elkopni, míg a rasszizmus érthetővé válik a bérharc keretein belül. A rasszizmus, amely politikai jelenség, a világméretű imperialista uralom megőrzésének anyagi eszköze. Ez az egyetlen módja annak, hogy ez az uralom fennmaradhasson. Az a hamis látszat, hogy a kapitalizmus konszenzussal kormányoz, nem más mint a nem­zeti határok fetisizálása, azon mesterséges feltételek terméke, amelyeket a tőkés centrum tart fenn a világ többi részének ma­ximális kizsákmányolásával.

A kapitalizmus megmarad a kisebbség többség felett gya­korolt világméretű diktatúrájának, a politikai jogoknak a több­ségtől való nyílt és erőszakos megtagadásával, kezdve azzal a joggal, hogy ott éljünk, ahol szeretnénk. Ez a világméretű apar­theid. Ennek az ideológiai kifejeződése, a rasszizmus, az az embertelen doktrína, amely szerint az emberi faj többsége való­jában nem ember, s ezért nincsenek jogai. Ez az elnyomás nem­zetközi kultúrája, és bárminemű kísérlet arra nézve, hogy ez egyetlen nemzeten, méghozzá a világ leghatalmasabb nemze­tén belül értelmezhető legyen, kudarcra van ítélve. Leiman jó szándékú könyve ezt a tényt – jóllehet negatív előjellel – Vegy­tiszta kivitelben szemlélteti.

(Fordította: Szikszai Szabolcs)

 

877_Freeman2.jpg

 

Anti-Náci Liga                                                                                           (Socialist Review)

 

Jegyzetek

1 Ez nagyon erősen jelentkezik olyan országokban, amelyek számos háborút nyertek, legalább két évszázada nem volt forradalmuk, és so­hasem voltak megszállva, vagy a fasizmus szenvedéseinek kitéve, s amelyek kiváló képzéssel rendelkeznek a világ forradalmárainak okta­tására, s ez az oka annak, hogy a kis Internacionálék mind Londonban vagy New Yorkban székelnek.

2 A katonai vereség eddig az egyetlen olyan körülmény, amely forra­dalmat idézett elő a fejlett országokban. Ez egy figyelemre méltó tény, és Marx igazán brilliáns meglátásainak egyike az volt, hogy mindezt fel­ismerte, és előre megjósolta, habár – úgy tűnik – ez már a „hagyomá­nyos marxizmus" meghaladása.

3 Ez már Marx idejében is köztudott volt: „az angol proletariátus való­jában egyre inkább burzsoává válik, olyannyira, hogy ez a leginkább burzsoá nemzet láthatóan azt a végcélt tűzte ki, hogy a burzsoázia mel­len burzsoá arisztokráciával és burzsoá proletariátussal rendelkezzen. Ez persze egy bizonyos mértékig igazolható egy olyan nemzet számá­ra, amely az egész világot kizsákmányolja." Engels' levele Marxhoz. 1858. október 7. (Magyarul: Kari Marx és Friedrich Engels művei – továbbiak­ban: MEM. 29. kötet. Levelek 1856-1859. Kossuth Könyvkiadó, 1972.337.)

4 "Marx nézete ez volt: „A Nemzetközi Munkásszövetség legfontosabb célja, hogy siettesse a társadalmi forradalmat Angliában. A siettetés egyetlen módja (kiemelés tőlem) Írország függetlenségének megteremtése…a londoni Központi Tanács különleges feladata az an­gol munkások ráébresztése arra, hogy számukra Írország felszabadu­lása nem absztrakt igazságosság vagy emberi érzés kérdése, hanem saját felszabadulásuk első feltétele." (Marx levele Meyerhez és Vogt-hoz, 1870. április 9. Magyarul: MEM 32. kötet. Levelek 1868-1870.1974.656.) Ennyit a burzsoá nacionalizmus szörnyű veszélyeiről.

5 Leiman könyvében négy utalást találunk a bevándorlásra, amelyek közül egyik sem korszerű; megítélése szerint (51.) „Egy másik akadály (kiemelés tőlem) volt a fajok közötti munkásszolidaritás kifejlődése útjá­ban a bevándorlás: állandóan változtatva a munkásosztály összetételét, rendkívül hatékonyan megakadályozta egy stabil szervezeti bázis meg­szilárdulását." A tényeket tekintve, minden említésre méltó,szakszervezeti mozgalmat bevándorlók építettek ki. Mindenki más tudja, ki volt Joe Hill. Leiman még azt sem tudja, hogy a saját szakszervezeti mozgalma hon­nan ered. ^

6 Engels jól ismert, Block-hoz írt, 1890. szeptember 21-ei levelében mondja:…..A történelem materialista felfogásának megfelelően, az alap­vetően meghatározó tényező a történelemben a valós lét termelése és újratermelése (kiemelés tőlem – A. F). Sem Marx, sem én soha nem állí­tottunk ennél többet. Ezért, ha valaki ezt kicsavarja, és azt mondja, hogy a gazdasági tényező az egyetlen meghatározó tényező, ezzel azt az állítást átalakítja egy semmitmondó, absztrakt, képtelen frázissá." (Magya­rul: MEM 37. kötet. Levelek 1888-1890.197.453.)

7 A szakszervezeteket is eltörölte, amivel is teljes tizenkét évvel vissza­vetette a német bérharcot.

8 Engels (1870) a nők elnyomásáról szóló saját materialista érvelését A család, a magántulajdon és az állam eredetei-ben adja közre, amely­ben a nők elnyomását kb. i.e. 15000-re vezeti vissza. Meglehet, hogy ő csak egy „neo-marxista" volt.

Irodalom

Cherry, B. 1989. Reply to Shulman. Review of Radical Political Eco-nomics, Vol. 21(4), 79.

Cherry, B. 1988. Shifts in Radical Theories of Inequality. Review of Radical Political Economics, Vol. 20 (2-3).

Leiman, Melvin, 1993. The Political Economy of Racism. London: Pluto.

Engels 1970. The Origin of the Family, Priváté Property and the State. In: Marx and Engels. 1970. Magyarul: A család, a magántulajdon és az állam eredete. Marx-Engels Válogatott Művei (Kossuth Könyvkiadó, 1975) 3. 457-571.

Marx. 1977. A Contribution to the Critique of Political Economy. Preface. Moscow: Progress Publishers. Magyarul: Beveztés a politikai gazdaság­tan bírálatához. MEVM 2. 30-53.

Marx and Engels. 1970a. The Communist Manifesto. In: Marx and En­gels (1970b) 52. Magyarul: A Kommunista Párt kiáltványa. MEVM 1. 137-164.

Marx and Engels. 1970b. Selected worfra.London, Lawrence and Wishart 1970.

Marx and Engels. 1975. Selected Correspondence. Moscow: Progress Publishers.

Shulman, Steven. 1989. Controversies in the Marxian Analysis of Racial Discrimination. Review of Radical Political Economics, Vol. 21(4) 73.