1968 – tapasztalataink fényében

1968 jelkép, erőforrás – baloldaliként sokat merítünk belőle -, vannak máig élő eszmei, életmódbeli, művészi és személyes legendái… De milyen is volt valójában, s legfőképpen mi maradt meg belőle? '68-at is elérte a nagy idők végzete, részben emlékké szelídült, a nosztalgia tárgya, s emiatt nehéz észrevenni, hogy a várt – és az illúziókban ma is élő – baloldali áttörés helyett bizonyos értelemben a kapitalizmus restaurációja követte.
45 éve annak, hogy 1968 májusában a párizsi diákok forradalmi kitörése nyomán egész Európában, majd eltérő okokból szinte az egész világon széles, rendszerellenes tömegtiltakozások, tömegmozgalmak indultak el, amelyek végső soron egy új baloldal megformálódásának történelmi és intellektuális hátterét adták. E számunkban az évfordulóról a témakör kiváló orosz kutatójának, lapunk gyakori szerzőjének 2008-ban készült tanulmányával emlékezünk meg, amely a baloldal apályának korszaká­ban feleleveníti a rendszerellenes baloldal hagyományának egy fontos irányzatát – nem kritikátlanul. (A szerkesztőség)
*
A negyvenedik évforduló, meg kell hagyni, nem olyan jelentős, mint az ötvenedik (az utóbbi csakugyan szimbolikus szám), ezért a „lázadó" 1968-as évhez kapcsolódó felfokozott nyugati propagandakampányt semmiképpen sem tekinthetjük spontán jelenségnek. (A nyugati kam­pánynak nálunk csak halvány árnyéka tapasztalható, mellesleg, tíz évvel ezelőtt nem volt semmi ehhez hasonló.) S az sem véletlen, hogy hangadói nem mások, mint a baloldali mozgalom renegátjai, azok, akik már régen feladták ideáljaikat a valaha olyannyira gyűlölt burzsoá establishmentben rájuk váró státusz fejében – az olyanok, mint Cohn-Bendit, Glucksman vagy Hitchens.

Azok közül, akik valóban aktív és jelentős szerepet játszottak a '68-as eseményekben, sokan még ma is élnek – több tízezren, talán több száz­ezren is. Sokan közülük mindvégig hűek maradtak ifjúkori nézeteikhez. Ám hangjuk mégsem szüremlik be a mainstream tömegmédiába. Mi több, ez a mainstream gondosan munkálkodik azon, hogy elhitesse: nem csupán ezek az emberek nem léteznek, akik a baloldali (az anarchistától a baloldali szocialistáig terjedő) sajtóban publikálnak, hanem még ilyen sajtó sincs. Azt figyelhetjük meg, hogy az „első világ" uralkodó osztályai elemi érdeküknek tekintik, hogy egy új mítoszt építsenek be a köztudatba, amely „megmagyarázza" 1968-at. Egy olyan mítoszt, amely '68 baloldali radikális mítosza helyébe léphetne, melynek, mint kiderült, „jótékony" (vagyis szovjetellenes) hatása már okafogyott, s így csak „kártékony" (azaz antikapitalista) hatása érvényesül.

Az új mítosz üzenete világos: '68 győztes forradalom, mely meg­változtatta a kapitalizmus arcát, határtalanul szabaddá, határtalanul demokratikussá, határtalanul toleránssá tette, nyitottá a teljes lakosság összes problémájára, beleértve a fiatalokat, a nőket, a kisebbségeket. Úgy tűnik, a „vörös május" ötvenedik évfordulójára ennek a mítosznak, mely szerint '68 után a kapitalizmus „emberarcúvá" és tökéletessé vált, már be kell épülnie a közgondolkodásba. A propagandakampány megrendelői és megrendezői 2018-ra 1968 „győzelmének" méltó meg­ünneplését tervezik. De hát mi volt valójában 1968?

Kezdjük azzal, hogy a „vörös május" mostani trend szerinti kiemelése az azt megelőző és az utána következő események sorából helytelen, mi több: egyenesen történelemhamisító hozzáállás. Még Franciaország esetében is nyilvánvaló, hogy az úgynevezett „májusi események" még az előző, 1967-es évben kezdődtek el, és 1969-ben De Gaulle lemon­dásával értek véget (Taraszov 2007, 478-480). Az Egyesült Államokban „1968" 1965-1966-ban kezdődött, és a hetvenes évek elejéig tartott (legalább 1973-ig). A legtöbb latin-amerikai országban '68 hasonlókép­pen 1965-1966-ban vette kezdetét, és 1970-ben fejeződött be. Chilében ugyanakkor éppen 1970-ben kezdődött, és Pinochet hatalomátvétele erőszakosan vetett neki véget. Olaszországban 1969-ben történt meg 1968. Belgiumban 1966 végétől 1970-ig vagy 1971-ig tartott1 (Spiatel-Evrard 1970, 1983). A kanadai (megjegyzem, eléggé mérsékelt) '68 1966-ban kezdődött és 1969-ben végződött. Kelet-Pakisztánban időben, 1968-ban kezdődött, és csak 1971-ben, Banglades megalakulásával ért véget2 (Talukder Maniruzzaman 1971). Indiába késve érkezett, és 1969-től 1970-ig tartott (de az is lehet, hogy 1973-ig) (Calman 1985, 1975). Libanonban 1969-ben volt '68, Jordániában 1969-1971-ben, Srí Lankán meg 1970-1971-ben. Thaiföldön még később, 1972-1976-ban stb. stb. Még a „Prágai tavasz" sem 1968 tavaszán kezdődött, hanem 1966-tól 1970-ig húzódott el, amit mellesleg a kormányzó szovjetbarát rezsim sem tagadott (Uroki… 1971). '68 kifejezetten kevés országban volt éppen és kizárólag 1968-ban: ilyenek Lengyelország, Jugoszlávia, Spanyolország, Mexikó, Irak és Ausztrália (ahol semmivel sem volt in­tenzívebb, mint Kanadában).

Tehát összességében helytelen pusztán csak 1968-ról beszélni. Sokkal helyénvalóbb a „sixty rollers"-t vagy a „forrongó hatvanas évek"-et emle­getni, s ezeket is csak az „első világ"-ra vonatkoztatva.

A másik (egyébként logikusnak tűnő) félreértés, hogy '68 az „új baloldal" eredményeinek és befolyásának csúcspontja volt. Valójában ez éppen a magát új baloldalnak álcázó régi baloldal befolyásának és eredményességének csúcsa volt. Az új baloldalról egyszerűen kiderült, hogy nem volt eléggé új, mi több, túlságosan is régi volt.

Ami az új baloldal elméleti bázisát illeti, az alapjában véve egyáltalán nem volt új – a régi baloldal, az anarchisták, a szocialisták és a kommu­nisták elméleteiről volt szó, amelyek a XIX. századra nyúlnak vissza. Az új baloldal stratégiája és taktikája, az „első világ" országaiban legalábbis, hasonlóképpen teljesen hagyományos, a régi baloldaltól átvett mód­szerekből állt: tüntetések, petíciók, (gyárfoglalásokkal is járó) sztrájkok, részvétel a választásokon. Még Franciaországban, a „vörös május" alatt is éppen a régi baloldal játszott kulcsszerepet abban, hogy az esemé­nyek országos krízissé nőttek: a szakszervezetek, a „régi" kommunista és szocialista párt, de semmiképpen nem az új baloldal szervezeteibe tömörült csoportocskák, s még kevésbé a pártonkívüli diákok tömegei.

Ezen a ponton szükséges volna tisztázni, egyáltalán miben külön­bözött az új baloldal a régitől. Természetesen nem abban, amit a téma szovjet megélhetési „szakértői", az olyanok, mint Jurij Davidov, szeret­tek nekik tulajdonítani; vagyis, hogy az „új balosok" „szélsőségesek" voltak, elutasították a „helyes" szovjet ideológiát, a marxizmus-leni­nizmust, és ehelyett – magától értetődően a nyugati titkosszolgálatok megbízásából – a „helytelen" anarchista, trockista, illetve maoista elveket hirdették. Az anarchizmusban nincs semmi új, ez egy régi baloldali ideo­lógiai rendszer. A trockizmus irányzata is „régi", hiszen már az 1930-as évek óta létezik. A maoizmus mint a kispolgári egyenlőségpárti paraszt­szocializmus egyik változata, nem más, mint a sztálinizmus helyi kiadása – s az egyenlőségpárti parasztszocializmus is a harmincas évek terméke, és – bár marxista terminológiát használ – nem tekinthető marxizmusnak (így természetesen a maoizmus sem az).

Ha eltekintünk az anarchisták igen harsány, de az elméletet tekintve terméketlen és végeredményben zsákutcában toporgó társaságától, az új baloldaliak először is abban különböztek a régiektől, hogy monda­nivalójuk sarokköve nem a kizsákmányolás, hanem az elidegenedés problémája volt (mellesleg ezzel magyarázható a diákok vezető szerepe az új baloldal köreiben – ők, bármit is állítottak a diákságot kizsákmá­nyolt osztályként definiáló teoretikusok, még nem voltak kitéve közvetlen kizsákmányolásnak, ám az elidegenedést saját bőrükön tapasztalták). Tehát az új baloldal a nyugati marxizmus néhány irányzatának közvetlen örököse volt – ezek a frankfurti iskola, a francia ateista egzisztencializ­mus, a freudo-marxisták és Che Guevara3 (Che Guevara 2006, 58-68, 128-132, 266-280, 432-448, 475-492; 1970, 39-48, 81-91, 161-175, 230-250, 308-318, 367-384; Tablada Pérez 1987, 123-127).

Másodszor, megkülönböztette őket az is, hogy megkérdőjelezték a forradalmi szubjektumra, a forradalmi osztályra, a forradalmi szervezet jellegére és formáira, a forradalmi ideológia és elmélet szerepére és a harc formáira és módszerei vonatkozó hagyományos megközelítéseket. A munkásság, a parasztság és a kispolgárság helyett (vagy mellettük) az értelmiséget, a diákságot, a fiatalokat, a társadalom peremén élőket és a harmadik világ elnyomottait tekintették a forradalom alanyának és forra­dalmi osztálynak. A forradalmi párt (szövetség, egyesület, szakszervezet) helyén náluk az autonóm csoportok, kommunák, tömegmozgalmak álltak, az ellenkultúra mint közösség, a partizánbrigádok. Megkérdőjelezték a ki­dolgozott forradalmi elmélet és gyakorlat szükségességét. A küzdelem új formáiként és módszereiként az erőszakmentes tömegmegmozdulásokat preferálták (többek között a rendszerből való teljes kivonulást, amelyet a kommunákban vagy az ellenkultúra szcénájában lehetett megvalósítani, vagy éppen a „párhuzamos" – narkotikumok segítségével létrehozott – valóságban), valamint a szervezett szabotázst és a partizánharcot (a városi gerillák tevékenységét is idesorolva).

Már ezeknek az elméleti újításoknak az áttekintéséből is látható, hogy az új baloldalnak nem volt sem egységes ideológiája, sem egységes elmélete, sőt, még elméletkezdeményük sem. Mi több, egyáltalán nem volt akár részben kidolgozott forradalmi elméletük (elméleteik) sem, nemhogy egy olyan szisztematizált gondolatrendszer, mint amilyennel a régi baloldal rendelkezett – részben azért sem, mert az „újakat" tudatos elmélet- és ideológiaellenesség jellemezte.

Szigorúan véve, az új baloldalra vonatkozóan már az ideológia ki­fejezés használata sem egészen indokolt (csak a tudományos kutató szempontjából helytálló). Én magam annak idején 29 alapvető elvi és fogalmi komplexumot különítettem el az új baloldali gondolkodásban, s ezekhez még nyugodtan hozzátehetnénk tíz-tizenöt kevésbé jelentős, járulékos egységet, amelyek több-kevesebb sikerrel összerendezhetők valamiféle, éles körvonalakkal nem rendelkező egésszé (néha pedig még összekapcsolni sem lehetett őket, sőt egymásnak is ellentmond­tak) (Taraszov­-Cserkaszov­-Savsukova 1997, 72-81). Az új baloldal ideológiája (vagy a különböző baloldali csoportok ideológiai rendszerei) egész egyszerűen nem voltak kidolgozva. Kidolgozott ideológia híján pedig nevetséges volna egy forradalom győzelméről beszélni – még akkor is, ha ez „az 1968-as forradalom". Az új baloldal ideológiailag teljes egészében a régitől függött, s ez a „régi" nemsokára megosztotta és bekebelezte az „újat".

Mindez teljesen törvényszerű volt, hiszen a „sixty rollers" éles politikai küzdelmeinek kezdetéig az új baloldalnak nem volt elég ideje egy elmélet kidolgozására, hiszen az irányzat csak az ötvenes évek végén kezdett el formálódni (a legkorábbi művek, a legfontosabb szövegek, a frankfurtiak legjelentősebb munkái közül több is éppenhogy csak megjelent a hat­vanas évek közepére, s a közönség még az olvasásukig sem jutott el, így hatásuk sem volt még – elegendő csak azt említeni, hogy Marcuse Az egydimenziós ember című könyvét csak a „vörös május" után fordí­tották le franciára. Ezeket a műveket gyakran egyszerűen „útközben" írták, sietve, a küzdelem hevében, mint például a Cohn-Bendit fivérek már-már legendás közös könyvét. Az új baloldal elméleti vívmányainak jelentős része már 1968 második felében és az azt követő években, azaz post factum íródott – amikor gyakorlati szükség már nemigen volt rájuk. A forradalmi gyakorlat terén az új baloldal két újítást hozott (ha az olyan öngyilkos eszképista kísérleteket, mint a kommunák és a „pszichedelikus kultúra", nem vesszük számításba) – az ellenkultúrát és a gerillaharcot (az utóbbit mint a küzdelem sajátos formáját, s nem csupán taktikai módszert, amelyet megfelelő körülmények között a hagyományos politikai erők is alkalmaztak). De az ellenkultúráról bebizonyosodott, hogy amennyiben nem tudja magát izolálni a „nagy", burzsoá kultúrától, életképtelen. A gerillaharc pedig a harmadik világ öröksége lett, a hatvanas években az „első világ" országaiban szinte egyáltalán nem alkalmazták (a régi baloldal klasszikus módszereivel éltek, amilyen a tüntetés, a sztrájk, a propagandakampány, párt- és egyesületszervezés, tömegmozgalmak indítása – ezeket az „régiek" még a Komintern idején sajátították el). Amikor az „első világ" új baloldala elkezdett gerillaharccal próbálkozni, kiderült, hogy a forradalomnak már vége, a mozgalom hanyatlásnak indult, az aktivisták döntő többségét pedig már magába olvasztotta valamelyik régi baloldali szervezet.

Másképpen fogalmazva, '68 a régi baloldal utolsó világméretű diadal­menete volt, az ő apoteózisuk. De akkor ezt még senki sem értette. És még egy jó darabig nem értették. De ugyanakkor, szigorúan dialektikus értelemben véve, ebben a diadalmenetben a régi baloldal krízise ma­nifesztálódott, ezzel kezdődött hanyatlása és végelgyengülése. A régi baloldal (a marxisták, köztük a trockisták is, az anarchisták, a szocialisták – a szociáldemokratákat is és a sztálinistákat/maoistákat is beleértve) kimerítette tartalékait. Egy teljes történelmi korszak ért ekkor véget, amely a XIX. század közepétől tartott.

Az, hogy az új baloldal sem elméleti, sem gyakorlati szempontból nem állt készen a forradalomra, hogy az események (bár ők ezt akkor nem látták be) váratlanul érték őket, végzetesnek bizonyult. A régi baloldal az első győztes forradalmait (vagyis 1917-et) megelőzően már hetven évet tudhatott maga mögött, ennyi ideje volt az elmélet és a gyakorlat fejlődésére, tökéletesedésére, s ez az evolúciós folyamat gondoskodott a legsikeresebbek és legéletképesebbek kiválasztódásáról. Az új baloldal­nak még a gyakorlat területén sem volt több mint tíz év tapasztalata, ideje a forradalmi harc új formáinak elsajátításához és begyakorlásához, ah­hoz, hogy meggyőződhessenek arról, hogyan működnek ezek az egyes országok sajátos körülményei között, s hogyan lehet őket adaptálni, 1968 előtt (ha a kubai forradalmat tekintjük kezdőpontnak), s akkor még az elméletről nem is beszéltünk (ami pedig a városi gerillaharcot illeti, a tupamarók csoportjának megalakulása óta ekkor még csak 2-3 év telt el). A kapkodás miatt még Latin-Amerikában is az történt, hogy a kubai praxist próbálták egy az egyben a kubaiaktól teljesen eltérő körülmények közé átültetni, az „első világ" próbálkozásain így nincs mit csodálkozni.

Ha a marxistáknak, a XX. század legsikeresebb forradalmárainak, hatvan-hetven évükbe telt a klasszikus marxista művek feldolgozása, tökéletesítése és a gyakorlati alkalmazás kidolgozása a forradalom harcosai számára, naivitás volna azt gondolni, hogy a nem könnyeb­ben, inkább nehezebben értelmezhető szövegeket, Sartre, Horkheimer, Adorno, Marcuse vagy Althusser műveit az új baloldal érthetővé és hozzáférhetővé tudta tenni a tömegek számára néhány év vagy éppen hónap, vagy hét alatt, ráadásul forradalmi vagy forradalom előtti helyzet­ben. Ennek az lett az eredménye, hogy a mozgalom egy kisebbsége de facto elméleti háttér nélkül, vagyis sötétben tapogatózva volt kénytelen a forradalmi harc új útjait kutatni, s ezzel automatikusan vesztes hely­zetbe került a rendszerrel szemben. A városi gerillamozgalom halálra volt ítélve (legalábbis esélye sem volt a győzelemre), mivel túl korán és túl gyengének született, előzetesen előkészített bázis nélkül (ott, ahol a nemzeti sajátosságok miatt a bázis legalább valamelyest készen állt, a gerillamozgalom kiirthatatlannak bizonyult, így volt ez például Ulsterben vagy Baszkföldön). Az ellenkultúra túlságosan pacifista volt, és túl nyi­tott az ellenséges és különösen agresszív tömegkultúra irányában, túl fogékony a rendszer befogó módszereire (mint az öncélú művészi, a pszichedelikus és a vallásos tendenciák felerősítése) ahhoz, hogy fenn­maradhasson, sőt, győzhessen.

1968 mozgalmának éppen a spontaneitása mutatta meg, mennyire áthatotta a fiatalságot a krízishangulat, és milyen gyötrelmesek voltak a kiútkeresés kísérletei. A kiutat azonban nem sikerült megtalálni.

Az ipari termelési mód mindkét megnyilvánulási formája: a kapitalista gazdaság (ez volt ez elsődleges célpont) és a – Lengyelországban, Csehszlovákiában és Jugoszláviában jelen lévő – szuperetatizmus ellen indított támadás '68-ban kudarcba fulladt. Húsz évvel később ez okozta az indusztrializmus gyengébb változatát megjelenítő keleti blokk pusztulását: a felhalmozódott gazdasági és szociális feszültségeket, amelyek társadalmi elégedetlenséget szültek, a neokonzervatív (neoli­berális) ellentámadás ebbe a mederbe terelte – a „létező szocializmus" (a szuperetatizmus) elleni harc medrébe. Ez azzal is összefüggött, hogy a Nyugat vezetői körei, (legalábbis az „első világban", mert a harmadik­ban represszió is előfordult) '68-ra engedmények és álengedmények bonyolult rendszerével, vagyis változtatásokkal válaszoltak (hiszen az álengedmény is változás). A Keletet irányító nómenklatúra pedig – a szu­peretatista országokban – korlátolt és primitív módon csak repressziókkal válaszolt. Mellesleg, az ideológia terén ugyanaz a megközelítés volt meg­figyelhető, amely húsz évvel később a Keleti blokkot a pusztulásba vitte: az új baloldalt tanulmányozták (különböző célokból: hogy megértsék, hogy megszelídítsék, hogy megváltoztassák, vagy hogy leszámoljanak vele), míg nálunk tanulmányozás helyett a megbélyegzés és a rágalma­zás dívott (Davidov 1975, Davidov­-Rogyanszkaja 1980, Mjalo 1985).4

1968 az alaposan kidolgozott (bár a realitáshoz már kevéssé igazodó) ideológiával, és a gyakorlati szervezőmunkához szükséges módszer­tannal felszerelkezett régi baloldal megerősödéséhez vezetett. A régi baloldalban részt vevő összes szervezet – az anarchistáktól a szociálde­mokratákig – rengeteg, az új baloldalt elhagyó újoncot fogadott soraiba. Az új baloldal nem tudott változtatni ezen a tendencián. A régi társadalom lerombolásának és egy új felépítésének stratégiáját – az egyetlen lehet­séges forradalmi stratégiát – a régi társadalomba való beágyazódás stra­tégiája váltotta fel, egy reformista és opportunista stratégia. Ez történelmi léptékkel mérve gyorsan az egész baloldali mozgalom katasztrófájához vezetett. (Volt, ahol megsemmisítő erejű katasztrófához, mint Chilében, amelynek esetében ma már bizton elmondhatjuk, hogy nem az erős és tapasztalt régi baloldaliak – szocialisták, kommunisták és keresztényszo­cialisták – helyzetelemzése és jóslata bizonyult helytállónak, hanem a gyenge és tapasztalatlan új baloldaliaké. Elegendő csak beleolvasni a negyven éve íródott „balos" Punto finalba, hogy világossá váljon: a „ba­losok" vészharangkongató jóslatai megvalósultak.) Chile nem más, mint az egyik első (már 1973-ban megmutatkozó) s az egyik legtragikusabb és legvéresebb példája annak, hová vezetett a visszatérés a régi baloldali útra, a képviseleti demokrácia, a pártkoalíciók, a burzsoá jogrenddel és a burzsoá választási rendszerrel való megbékélés útjára. Chilében ez véres fordulatot eredményezett, hosszú diktatúrát, a neoliberális rendszer bevezetését, mely tizenegy évig tartó súlyos gazdasági krízist hozott, a középosztály felszámolását, tömeges szegénységet, ugyanakkor viszont a korporációk és oligarchák soha nem látott meggazdagodását. A lakosság intellektuálisan legképzettebb része tömegesen hagyta el az országot, a sajátosan fejlett, európai jellegű, öntörvényű chilei kultúra elpusztult, azt az észak-amerikai típusú tömegkultúra váltotta fel.

Ebből a példából a régi baloldal semmit nem tanult. Amikor éppen Franciaországban 1981-ben hatalomra kerültek, még mindig ugyan­olyan tompa önelégültséggel járták útjukat, mint korábban. Ezután kiderült, hogy a baloldali koalíciós kormányzat nem képes semmiféle valódi szociális reformot bevezetni, mivel a nagyburzsoázia és a korpo­rációk erre gazdasági szabotázzsal reagálnának, tömegesen vonnák ki a tőkét az országból stb. – s ez ellen nem is lehetne semmit tenni, mivel ezek a reakciók mind legálisak. Bebizonyosodott, hogy a kapitalizmus nem olyan rendszer, amely reformokkal szocializmussá alakítható. E folyamat természetes következményeképpen először szétesett a baloldali koalíció, hatalomra került a jobboldal, később pedig a régi baloldal pártjai szocialista retorikát használó közönséges burzsoá pártokká konvertálódtak.

Erkölcsi szempontból még lehangolóbban alakult az Olasz Kommunista Párt (PCI) története, amely az „első világ" legnagyobb kommunista pártja volt. Miután a „sixty rollers" végére az új baloldalt elhagyó új tagoknak köszönhetően különösen megerősödött, a hetvenes években egy blokkba került a burzsoá pártokkal, szemben az autonomizmust, operaizmust és a városi gerillaharcot felvállaló „balosokkal". A PCI fejlődési útja az eurokommunizmushoz, a Kereszténydemokrata Párttal való „történelmi kompromisszumhoz" vezetett, ily módon tökéletesen beilleszkedett az önmagát addigra már alapjaiban kompromittáló, klientista olasz politikai rendszerbe. Tehát a kommunisták egy olyan struktúra részévé váltak, amely a politikai pártoknak a maffiával és a nagytőkével (s Olaszország­ban ez lényegében egy és ugyanaz, hiszen a nagytőke nem más, mint a maffiának az a része, amely feketén szerzett pénzét legális bizniszbe fekteti) kötött szövetségén alapul.

Ezért aztán, amikor a kilencvenes években a kereszténydemokraták által felépített, már velejéig rohadt maffia-pártrendszer összeomlott, a régi baloldal még a hatalmat is megszerezhette, de ez már a burzsoá baloldal volt, amely lojális a NATO-hoz, neoliberális gazdaságpolitikát folytat, és már korrumpálta magát. Nem sokkal később a régi baloldal morális szétesését az is nyilvánvalóvá tette, hogy a pártértelmiség több­sége megvesztegethetővé vált, s jó pénzért hajlandó volt Berlusconi szolgálatába állni.

A régi baloldal hosszú haldoklása, amely 1968-ban kezdődött, hu­szonöt évre húzódott el, s ezalatt a hetvenes évek eurokommunizmusát a nyolcvanas évek hanyatlása váltotta fel, s mindez a kilencvenes évek elejének összeomlásával végződött.

Ezzel egyidejűleg a hetvenes évek elejétől megkezdődött a nyugati kultúra, az „első világ" kultúrájának hanyatlása (értelemszerűen a magaskultúrára gondolok), s ez egyre gyorsult. A hetvenes évek vé­gére, a nyolcvanas évekre az a kultúra gyakorlatilag eltűnt, bár egyes képviselői fizikailag még életben voltak, s valamiféle alkotómunkát is végeztek, szálfaként magasodva a tömegkultúra kiégett, sivatagos tája fölé. Az álkultúra és álművészet ideje jött el, a tömegkultúra, a művészi ízlés teljes hiányának uralma, amelyben a művészet, mint a társadalmi megismerés és fejlődés intézménye, megszűnt létezni. A neoliberalizmus hatalomra jutása óta a kultúra és a művészet halott, zombik, élőhalottak foglalták el a helyét, amelyek pusztán abból a célból léteznek, hogy a primitív látványosság és a szórakozás iránti igényeket kielégítsék, s ezzel kitöltsék a lebutított, bár változatos közönség szabadidejét. Így derült ki, hogy az „első világban" a magaskultúra közvetlen kapcsolatban áll a baloldali projektummal (annak sokféle formájával, a marxistától a baloldali katolikusig).

Nálunk Oroszországban 1968 mind ez idáig még nem történt meg. Ez abból a mulatságos tényből is jól látható, hogy „baloldali erőként" itt nálunk éppen nem a baloldali Oroszországi Kommunista Párt lép fel, amely egyenes és felvállalt örököse a nómenklatúra-bürokratikus SzKP-nak, vagyis ama rendszer részének, amely ellen 1968-ban az ifjúság harcba szállt. A „baloldali ifjúság legfontosabb szervezete" sze­repére itt az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetség jelentkezett – az OKP afféle leányvállalata. S a többi kis baloldali szervezet is a régi baloldalt jelenti: anarchisták, trockisták, sztálinista komszomo­listák. Mindannyian a régi baloldal rosszul bemagolt ideológiájához igazodnak, és annak taktikáját követik („proletárpárt", szakszervezeti harc, gyűlések és tüntetések, választások), arról ábrándoznak, hogy képviselőiket beültethetik a burzsoá törvényhozó hatalom szerveibe (ideális esetben a burzsoá parlamentbe, vagyis az Állami Dumába) és a burzsoá pártokkal és szervezetekkel szövetkeznek. (Az első példa erre az Anarcho­-szindikalista Konföderáció esete, akik a Demokratikus Oroszországgal álltak össze.)

Oroszországban még a néhány új baloldali szervezet megjelenését a kilencvenes években is leginkább afféle félreértésnek és a „késleltetett fejlődés" megjelenésének tudjuk csak tekinteni, annál is inkább, mivel az egyetlen figyelemre méltó szervezet, a Sztugyencseszkaja zascsita (Di­ákvédelem) formálisan szakszervezetként jött létre, és nem elsősorban ideológiája és taktikája okán lehetett az új baloldalhoz sorolni, hanem az új baloldal szervezeteire jellemző, több különböző ideológiai csoportosu­lást tömörítő tagsága miatt, akik ráadásul merészen eltekintettek bármi­féle elmélettől (Taraszov 2005, 66-69, 101-120). Nem túl meglepő, hogy ezek a szervezetek életképtelennek bizonyultak, és hamar megszűntek.

Tehát akkor mit is mutatott meg az 1968-as év?

Elsősorban azt, hogy az efféle forradalmak – „ifjúsági forradalom", „diákforradalom", „autoritásellenes forradalom", „szexuális forradalom", „pszichedelikus forradalom", „rockforradalom", „virágforradalom", „a kép­zelet forradalma", „Jézus forradalma" stb. – egyáltalán nem jelentenek veszélyt a rendszerre. A mai kapitalizmus már semmitől sem fél, ami nem akarja megfosztani a termelőeszközök birtoklásától és a hatalom­tól. Az ilyen álforradalmaktól való félelemnek prekapitalista jellege van, és a kormányzó elit kizárólag azért ad neki hangot, hogy a társadalmat manipulálja vele. A kapitalizmus, ha épp arra lesz szüksége, bármikor áldását adja a „szexuális forradalomra" (vagy valamelyik másikra), ha pedig azzal jár jól, bármikor elítéli és elátkozza. S annyiszor teszi ezt meg, ahányszor csak így alakul.

1968 azt is láthatóvá tette, mennyire kibővült a rendszer ellenségeivel szemben bevethető módszertani arzenálja. Korábban repressziót, kor­látozásokat, megvesztegetést, engedményeket, csalást és rágalmazást használt. A '68-as mozgalommal szemben sikerrel alkalmazott straté­giák – artizáció, vagyis a tiltakozás show-biznisz, popkultúra stb. általi befogása (ezt Nagy-Britanniában használták legeredményesebben, ahol gyakorlatilag ezzel le is állították a '68-as folyamatokat), narkotizáció, vagyis a tiltakozás átirányítása a virtuális valóságba (ez leginkább az Egyesült Államokra volt jellemző), religizáció, vagyis különböző vallá­sos és misztikus kultuszok elterjesztése a tiltakozók körében, amely azt célozzák, hogy érdeklődésük a társadalmi valóság megváltoztatása helyett a túlvilág kérdéseire irányuljon (ezzel mindenütt éltek az „első világban"), a karnevalizáció, vagyis annak az elképzelésnek a terjesz­tése, hogy a forradalmi gyakorlat nem más, mint játék, szórakozás, ünnep – s ezzel természetesen politikailag ártalmatlanná teszi azt (ez az eljárás Franciaországban, Hollandiában és az Egyesült Államokban volt a legelterjedtebb).

Ugyanakkor az is jellemző, hogy mindezek a módszerek csak azért lehettek eredményesek, mert magának az új baloldalnak a gyengeségei, hibái, tökéletlensége erre lehetőséget adott. A társadalmi forradalom

„durva materialista" megközelítése esetén, ha a forradalmárok célja kimondottan az uralkodó osztályok megfosztása a hatalomtól és a tulaj­dontól, nem működik sem a karnevalizáció és az artizáció (a fegyveres harcot és a termelőeszközök elkobzását lehetetlen volna karnevállá vagy show-biznisszé változtatni), sem a narkotizáció (a kábítószer-kereske­dőket a forradalmárok ilyenkor egyszerűen agyonlövik, ahogyan saját kábítószerfüggő elvtársaikat is, hiszen azok – óhatatlanul – romba dön­tenék, a forradalom vívmányait), sem pedig a religizáció (a materialisták elutasítják a vallást, és a különösen tolakodó gurukat és prófétákat a harc hevében – vagy éppen ellenkezőleg, alapos vizsgálat után, hogy kiderít­sék, melyik titkosszolgálat megbízottja az illető – szintén kivégezhetik).

1968 nemcsak a rendszer rugalmasságáról és cinizmusáról rántotta le a leplet, de arról is, hogy éberen figyel, és képes következtetések levoná­sára. Éppen 1968 után kezdtek el komolyan foglalkozni az ifjúsági gettó kiépítésével, vagyis az ifjúsági kultúra kialakításával, reklámozásával és (anyagi értelemben is) kizsákmányolásával, az ifjúsági szubkultúrák kitalálásával és ezek elterjesztésével – az „elvan a gyerek, ha játszik, csak ne döntse meg a kapitalizmust" elve alapján. '68 után kezdték el propagálni az „első világ" országaiban a toleranciát és a multikulturaliz­must – hogy biztosítsák a belső békét, elkerüljék a kisebbségek olyan tömegeses forradalmi megmozdulásait, mint a felkelések a néger gettók­ban. Épp '68 után – és annak köszönhetően – kezdődött el a termelés tömeges és tudatos kivitele az „első világ" országaiból – ha a munkások még tíz év gazdasági növekedése után is képesek voltak kinyilvánítani a lojalitás teljes hiányát a kapitalizmus irányában, akkor számukat ezek szerint minimalizálni kell, a „hálátlan" munkásosztályt el kell távolítani a gazdagok lakóhelyétől, lehetőleg messze a határon túlra. S végül, éppen '68 miatt és után vette kezdetét az oktatási „reform", amely a „demokra­tizálás" égisze alatt az oktatás lebutítását, profanizálását célozta meg. Az elképzelés egyszerű volt: mivel a lázongó diákok túl okosak és túl műveltek voltak ahhoz, hogy kapitalizmusban éljenek (hiszen csak ezzel magyarázható a sok „megalapozatlan" követelés és „fokozott" igény, amely a részükről felmerült), a következő generációknak primitívebbnek, korlátoltabbnak, műveletlenebbnek kell lennie, s éppen csak annyira iskolázottnak, hogy ki tudják szolgálni gazdáik, a termelőeszközöket birtoklók igényeit. Ha ez így lesz, majd teljesen ki lesznek szolgáltatva gazdáiknak, nem lesznek képesek kritikusan gondolkodni, ezért lázadni sem tudnak majd. Nálunk Oroszországban ugyanezzel a védelmi rend­szerrel bástyázta körül magát a szovjet nómenklatúra, amely – miután uralkodó osztállyá, bürokrata-burzsoáziává vált, és levonta a peresztrojka tanulságait – hasonló oktatási „reformot" vezetett be, vagyis primitivizálta az oktatási rendszert.

Térjünk vissza a gondolatmenet elejére. Tulajdonképpen akkor ki az, akinek joga van 1968 nevében szót emelni, a '68-as nemzedék nevében beszélni? Először is természetesen nem csak azoknak, akik 1968-ban voltak húszévesek. '68 szelleme – a forradalom szelleme, amely nem 1968-ban született, hanem az ötvenes évek végén Kubában, és a het­venes évek végén Nicaraguában aratott diadalt. Joguk van '68 nevében nyilatkozni azoknak is, akik aktív részesei és teoretikusai voltak, szellemi és politikai vezetői a mozgalomnak, életkoruktól függetlenül. A ma már halott Sartre, Dubček vagy Vonnegut megalapozottabban tekinthető '68 szócsövének, mint azok, akik húszévesek voltak az események idején, és ma is élnek.

Akik a legtöbb joggal beszélhetnének '68 nevében, nem mások, mint azok az emberek, akik életüket adták '68 ideáljaiért. Ezek a fekete párdu­cok és a tupamarók, akik az USA-ban és Uruguayban vesztették életüket; Che és Inti, akiket Bolíviában öltek meg; az NSZK-ban meghalt Urlike Meinhof és Holger Meins; Carlos Lamarca és Marighella Brazíliából; az Olaszországban meggyilkolt Giangiacomo Feltrinelli és Mara Cagol; a Nicaraguában megölt Carlos Fonseca és Rigoberto Cruz; az Ulsterben elpusztított Bobby Sands és Francis Hughe; Lucho de la Puente és Javier Ero Peruban; Txabi Echebarrieta és Argala Spanyolországban; Turcios Lima és Otto René Castillo Guatemalában; a Dél-Afrikában meggyilkolt Steve Biko és Chris Hani; a Kolumbiában megölt Camillo Torres és Jacobo Arenas; az Ománban meghalt Abu Szalah és Abu Hazid; a sal­vadori Roque Dalton és Cayetano Carpio; Bangladesben Bogru Minpay és Fazlul Hák; Venezuelában Americo Silva és Fabricio Ojeda; Takin Ba Tin és Takin Tan Mjang Burmában; Victor Jara és Miguel Enríques Chilében; Mazlum Dogan és Haki Karer Törökországban; Cesar Yanez és Jon Sosa Mexikóban stb. stb.

A ma is élők közül Angela Davis, Bernardine Dohrn, Immanuel Wallerstein, Elmar Altvater, Fidel Castro, Gabriel García Márquez, Cesar Montes, Nancy Unger és még sokan, sokan mások is szólhatnak '68 nevében. A politikai prostituált Cohn-Bendit és Glucksman azonban semmiképpen sem.

2008. május 25. – június 9.

Fordította: Iván Ildikó

Eredeti megjelenés: Александр Тарасов: 1968 год в свете нашего опыта Szkepszisz (Moszkva) http://scepsis.net/library/id_2274.html

Felhasznált irodalom

Calman, L. J. 1975: Szrednyije szloi gorodszkogo obscsesztva vsztranah Vosztoka. Moszkva, 188-198.

Calman, L. J. 1985: Protestin DemocraticIndia. Authority's response to challenge. Boulder: Westview Press

Che Guevara, E. 1970: Obras. T. II. La Habana, 39-48., 81-91., 161-175., 230-250., 308-318., 367-384.

Che Guevara, E. 2006: Statyji, visztuplenyija, piszma. Moszkva, 58-68., 128-132., 266-280., 432-448., 475-492.

Davidov, J. N. 1975: Esztetyika Nyigilizma. Moszkva

Davidov, J. N. – Rogyanszkaka I. B. 1980: Szociologija kulturi. Moszkva

Maniruzzaman, T.: Political activism… Journal of Commonwealth Political Stud­ies, (Leicester) 1971, vol. IX, N 3.

Mjalo, K. G. 1985: Pod znamenyem bunta. Moszkva

Spiatel-Evrard, A 1983: Voproszi isztorii mezsdunarodnogo mologyozsnogo dvizsenyija. Tomszk, 7., 102-112.

Spiatel-Evrard, A. 1970: Les édutiants on le parole. Bruxelles

Tablada Pérez, C. 1987: El pencamiento económico de Ernesto Che Guevara. La Habana, 123-127.

Taraszov, A. N. – Cserkaszov, G. J. – Savsukova, T. V. 1997: Levije v Rosszii: ot umerennih do eksztremisztov. Moszkva, 72-81.

Taraszov, A. N. 2005: Revoljucia nye vszerjoz. Jekatyerinburg, 66-69, 101-120.

Uroki krizisznogo razvityija vKompartyii Csehoszlovakii i obscsesztve poszle XIII szjezda KPCs. A Csehszlovák Kommunista Párt plénumán 1970 decemberében elfogadott dokumentum. Moszkva, 1971

Jegyzetek

1 Ez vitatott kérdés, és mindkét álláspont mellett szólnak érvek.

2 Maniruzzaman kiválóan megvilágítja ezt a kérdést említett művében.

3 Úgy látszik, az utóbbi körülmény még a többé-kevésbé felkészült olvasó szá­mára sem magától értetődő, azonban tagadhatatlan tény.

4 Erről a témáról kimondottan elismert szovjet „társadalomtudósok" (idézőjel nélkül ezt nem írnám le) tollából kimagaslóan kisstílű munkák születtek, ilyenek a hivatkozott művek is.

A “kapitalizmus második kiadása” Oroszországban

A kapitalizmus „restaurációja" helyett valójában annak „második kiadása" zajlik napjaink Oroszországában. Míg a forradalom előtti feudálkapitalista ország elmaradott, de fejlődésben lévő volt, a mai kapitalista Oroszország népességvesztő, kultúrájában, tudományában visszaesésben lévő ország, ahol a fejlett technológiát és tudományos bázist igénylő ágazatok lepusztítása után helyükre az összeszerelő üzemek világa lép; ahol a 30-40 évvel ezelőtt progresszívnek számító gazdasági szektorok konzerválódnak. A szovjet időszak hagyományos kollektív kulturális tevékenységei eltűnnek, s a szabadidő-eltöltést az atomizált társadalmakra jellemző passzív, individuális, otthoni tevékenységek váltják fel. Sajátos második kiadás ez, amelynél regresszív, degradáló folyamatokat váltott ki a globális kapitalizmusba történt félperiférikus beilleszkedés.

„A kapitalizmus restaurációja Oroszországban” – e kifejezés, különösen baloldali körökben, mára már teljesen elterjedtté vált. (Kirszanov 1993; Dolenko 1996; Kagarlickij 2000; Truskov 2003; Beljajev 2007)1 Könyvek is megjelentek ezzel a címmel. Egyes felsőoktatási intézményekben pontosan ilyen megfogalmazásban – „a kapitalizmus restaurációja Orosz­országban” – az oktatandó kurzusok témái közé is bekerült. Így van ez például a Moszkvai Közgazdasági és Jogi Egyetemen is, az oktatás min­den szintjén (Martinov – Csinguzov 2005, 10, 11, 15-18, 20). A terminus gyors meghonosodását megkönnyítette az a tény, hogy „a kapitalizmus restaurációjáról” – még csak nem is Oroszországban, hanem az Egyesült Államokban – sokat írtak már a nyugati „államkapitalista” és sztálinista (maoista) szerzők, mi több, e könyvek közül néhányat oroszra is lefor­dítottak (pl. Cliff 1991; Dickout 2004. Cliff műve 1947-48-ban, Dickouté 1971-72-ben jelent meg eredetiben.). Sokak számára igen csábítónak tűnhetett, hogy egy már készen álló klisé-terminussal, vagy ahogy Ri­chard Dawkins mondaná, mémmel éljenek.

Valójában az, ami az egykori Keleti Blokk területén történt, korántsem volt restauráció. Helyesebb volna „a kapitalizmus második eljövetelének”, vagy még inkább „a kapitalizmus második kiadásának” nevezni, Engels híres kifejezésének analógiájára („második jobbágyság”). Éppen úgy, ahogy a második jobbágyság, azaz a jobbágyrendszer „második kiadása” sem volt az első restaurációja, a hozzá való visszatérés, hanem radiká­lisan különbözött tőle, „a kapitalizmus második kiadása” sem az elsőhöz való visszatérés, nem annak restaurációja.

A továbbiakban ezt a megközelítést szeretném érvekkel alátámasztani.

Első lépésként tegyük fel magunknak a kérdést: mennyiben elfogadha­tó egyáltalán a „restauráció” terminus használata? Ha a politikatudomány területén maradunk, (s ahogyan jómagam annak idején rámutattam „A forradalmi folyamat szakaszai” (Taraszov 1995a, 58-67) és „A nemzeti forradalmi folyamat: belső törvényszerűségek és szakaszok” (Taraszov 1995b) című műveimben, a restauráció olyan politikai rezsim, amely a szokásos forradalmi ciklus utolsó szakaszát követi – vagyis a nyílt el­lenforradalom szakaszát, a brumaire-t, a bonapartizmust. A restauráció rendszere újragyártja a forradalom előtti díszleteket, de a forradalom alapvető gazdasági vívmányait megőrzi. (Amennyiben eltörli azokat, az ismét forradalomhoz vezet, mint az 1830-as forradalom Franciaország­ban, vagy a „dicsőséges forradalom” Angliában, amelyek a restaurációs rezsim szélsőségeinek korrekcióját célozták.) A körbeért forradalmi ciklus után, egy másik forgatókönyv szerint, a nyílt ellenforradalmi diktatúra (a bonapartista rezsim) átalakulhat az ellenforradalmi demokrácia rend­szerévé (ahogyan az Franciaországban a Thiers-MacMahon rezsimmel történt, amely – amikor az ismert definíció szerint a „köztársaságpártiak nélküli köztársaság” „polgári republikánusok köztársaságává” fejlődött-­átnőtt a „szokásos” Harmadik Köztársaságba.

Oroszország esetében csak akkor lesz indokolt restaurációról beszél­nünk, ha a monarchia helyreállításával szembesülünk (természetesen alkotmányos monarchiáról lenne szó, mely inkább tartalmatlan külsőség) a kapitalista termelési viszonyok mellett. A másik elengedhetetlen körül­mény a restitúció lenne – vagy, mint ennek egy változata, az elveszett vagyonokért járó legalább részleges kárpótlás. Amíg e két jelenség hiányzik, nem beszélhetünk restaurációról.

Igen, természetesen Oroszországban vannak olyan erők, amelyek a monarchia helyreállítására törekszenek, de ezek vagy marginális szere­pet játszanak a politikában, vagy legalábbis nyilvánvaló kisebbségben vannak még az uralkodó osztályon belül is. Igen, a politika befolyásos szereplőjének számító pravoszláv egyház 2007-ben csaknem keresz­tülvitte a törvényhozási folyamaton az egyházi vagyon visszaszolgálta­tásáról szóló törvényt – de végül is nem járt sikerrel. (S egyáltalán nem azon bukott meg a dolog, hogy a törvénytervezet azt a szélhámosság­nak beillő tételt tartalmazta, hogy az „istentelen forradalmárok” által elkobzott vagyont az egyháznak kell visszaszolgáltatni, miközben a cári Oroszországban az egyház állami intézmény volt, vagyona pedig az állam tulajdona, hanem azon, hogy az elnöki vezetés ráébredt: egy ilyen törvény elfogadása törvényszerűen maga után vonná a teljes restitúciót, különben a forradalom előtti vagyonok összes többi örököse törvénytelen diszkriminációt szenvedne el.)

Tehát, ha a putyini-medvegyevi „puha bonapartizmus” rendszere mellett (melyben a törvényhozás, mint hatalmi ág szerepe szimbolikus, a parlamenti ellenzék elhanyagolható, a „nagy médiumokat” kontroll alatt tartják, a parlamenten kívüli ellenzéket rövid pórázon, a munkajogi törvények elnyomóak, az állami bürokrácia pedig teljes egészében össze­nőtt az üzleti elittel) figyelemmel kísérhetnénk azt is, hogy a cári család örökösei őseik rehabilitációját és kanonizációját követően azok vagyonát is visszakapnák, ezután pedig szélesebb körű restitúció következne, valamiféle kompromisszumos megállapodással a régi (forradalom előtti) és új (posztszovjet) tulajdonosok között, teljességgel helytálló volna a „restauráció” kifejezés.

Ugyanakkor persze nagy a kísértés, hogy a forradalom előtti és a mai orosz kapitalizmus között hasonlóságokat keressünk. Ilyenek minden bizonnyal szép számmal kínálkoznak. A köznapi tudat pedig természete szerint nem dialektikus, s az ismétlődő jelenségeket és folyamatokat haj­lamos egy típusba sorolni, ami tudománytalan. De ha nem a hétköznapi ember, hanem a tudós szemével tekintünk e nevezetes hasonlóságokra, észrevesszük, hogy valójában különbségekről van szó.

Először is: nyilvánvalónak tűnik, hogy Oroszország a „szovjet kitérő” után ismét visszatért a kapitalista világrendszerbe, kapitalista elvi alapon.2 Mi több, Oroszország a kapitalista világrendszerben jelenleg a periférián foglal helyet, de a félperifériás ország szerepére pályázik.

Ugyanakkor a cári időkben ez az igény megalapozottabb volt. A mai értelemben vett kapitalista világrendszer éppen akkoriban alakult ki, és semmiképpen nem volt globális. Hasonlóképpen formálódófélben voltak a „centrum-periféria” viszonyok. Oroszország számára az, hogy a kapitalista államok élcsapatából kimaradt, nem jelentette, hogy nem igényelhet egy szeletet a tortából, hogy nem lehet az övé az egyik szólam a nagyhatalmak koncertjén (nem beszélve arról, hogy a „nagyhatalom” meghatározásának kritériumai is mások voltak akkoriban). Az oroszor­szági imperializmus sajátosságai (egyrészt a Nyugattól való függősége, másrészt a Keleten kialakult, Oroszországtól függő államok megléte) sokkal inkább megfelelt a „félperiféria”, mint a „periféria” fogalmának. Ráadásul akkoriban még szó sem volt „egypólusú világról”, vagyis egy­séges imperialista világrendszerről, világimperializmusról az USA-val az élen. A világban a különböző – erősebb és gyengébb – imperializmusok versenye folyt, s az oroszországi csak egy volt közülük, nem a legerő­sebb, de nem is a leggyengébb.

Mára azonban az egységes kapitalista világrendszer már kialakult (mi­után a keleti blokk széthullott, és Kína is a pályára lépett, persze sajátos feltételek mellet; a lehetséges kivételek – ha ugyan valóban azok -, mint Észak-Korea és Kuba, nem számítanak), ezért teljesen indokolt globa­lizációról beszélni. Természetesen az „első oroszországi kapitalizmus” idején még semmiféle „globalizációról” nem lehetett szó. Amikor Orosz­ország az 1990-es években, vagyis az orosz gazdaság irányított csődje idején csatlakozott a kapitalista világrendszerhez, ezzel azt alapozta meg önmaga számára, hogy a harmadik világ tipikus „óriásállamává” váljon, mint amilyen India, Brazília, Indonézia vagy a Dél-Afrikai Köztársaság. A forradalomig maga a „harmadik világ” kifejezés sem létezett, éppen azért, mivel nem lett volna kire használni. Egy harmadik világbeli országnak – még akkor is, ha „óriásállamról” van szó – kevés az esélye arra, hogy felkapaszkodjon a kapitalista félperifériára, illetve, ami még fontosabb, hogy ott tartósan meg is tudjon maradni.

Mi több, Oroszország határozottan rosszabb feltételek mellett tért vissza a kapitalista világrendszerbe, mint ahogyan kilépett belőle (s ter­mészetesen összehasonlíthatatlanul rosszabbak mellett, mint amikor a „második világ” része volt): a megváltozott viszonyok által diktált mérték szerint sokkal gyengébb gazdasággal, kevesebb nyersanyagforrással, ki­sebb területtel és lakossággal, rosszabb geopolitikai helyzetben (amelyet nem tudott kompenzálni nukleáris fegyverek birtoklásával, hiszen semmi­lyen rakéta nem pótolhatja sem a balti és a fekete-tengeri kikötőket, sem az ukrajnai termőtalajt, sem a közép-ázsiai gyapotot stb.).

A helyzet általános jellemzői közül, melyek többsége, bár nem mind­egyike, a gazdaságot érinti, csak arra a tényre szeretnék rámutatni, hogy a kapitalista cári Oroszország fejlődő ország volt. Igaz, ezt a fejlődést visszafogta az uralkodó rezsim és az uralkodó osztályok, igaz, a kapita­lizmus az akkori Oroszországban félfeudális volt, s Lenin ismert mondása szerint az ország nem is annyira a túl sok, mint inkább a túl kevés kapita­lizmustól szenvedett. De a reformok előtti Oroszországhoz képest mégis megfigyelhető volt az állandó és egyértelmű fejlődés (még akkor is, ha ennek gyümölcseit csak a kisebbség élvezhette, s ha maga ez a fejlődés – mint minden polgári fejlődés – szörnyű társadalmi aránytalanságokhoz vezetett). A modernizációs elméletek bizonytalan terminológiájával élve azt mondhatjuk, hogy a cári Oroszország – bár túl lassan ahhoz, hogy a kor világában helytálljon, túl bátortalanul és nehézkesen, megállókkal és kitérőkkel – a modernizáció útján haladt. „A kapitalizmus második kiadása” Oroszországban Steven Cohen közismert meghatározása szerint (2001, 173)3 demodernizációval kezdődött. A Szovjetunóban jelen lévő fejlett technológiák jelentős része (a robottechnika, a számítástechnika, stb.) a modern kapitalista Oroszországban egyszerűen megsemmisült. Ez történt a tudományos bázis nagy részével is (Horev 2001, 11-12),4 más fejlett technológiai ágazatokat (például az űrkutatást) a minimumra redukálták. Még az ipar nem különösebben jelentős, progresszív és fejlett ágazatai is jelentős károkat szenvedtek. A kiemelt helyzetben lévő haditechnika és -ipar is „összezsugorodott”, arra kényszerült, hogy elsősorban exportra gyártson, s ma alapvetően a késő-szovjet időszak hagyatékát igyekszik ki­aknázni. Ismeretes, milyen katasztrofális helyzetbe kerültek a könnyűipari termékek gyártói, például a textilipar. Ezzel ellentétben, a cári Oroszor­szágban a reformokat követő 20 évben megduplázódott a vászon egy főre jutó felhasználása (Isztorija Rosszii 1998, 400). A nagyipari textilgyártás akkor az egyik legjelentősebb, legprogresszívabb, a legfejlettebb tech­nológiákat használó termelési ágazat volt. Általában véve, ha eltekintünk az uráli bányászattól, mely elavult felszereléssel dolgozott és elsősorban jobbágymunkán alapult (mivel itt a technológiai megújhodás húsz évet vett igénybe), a forradalom előtti Oroszországban a nagyipar a korabeli „high tech”-felhasználás valódi példája volt. A nagyipar termelékenysége pedig 1893 és 1900 között majdnem megkétszereződött (Szovjetszkaja Isztoricseszkaja Enciklopegyija 1965, 6. kötet, 995).

Másképpen fogalmazva, a forradalom előtti kapitalista Oroszország elmaradott, de fejlődésben lévő ország volt. A mai kapitalista Oroszor­szág pedig ezzel ellentétben visszaesésben lévő ország, ahol a fejlett technológiát és tudományos bázist igénylő ágazatok helyére az össze­szerelő üzemek világa lép, ahol a 30-40 évvel ezelőtt progresszívnek számító gazdasági szektorok „konzerválódnak”, ahol a XXI. század első éveitől beáramló olajdollár-tömegek ellenére a valódi technikai­technológiai fejlődést és átalakítást felváltották a hangzatos szólamok, a „nanotechnológiáról” és a „nemzeti projektek” költségvetéséről szóló párbeszédek.

A másodikként említhető általános körülmény: a cári Oroszország a feudalizmusból lépett át a kapitalizmusba, a mezőgazdasági társadalom­ból a mezőgazdasági-ipariba, az abszolutizmusból a polgári képviseleti demokráciába. A „második kiadás” viszont a szuperetatizmusból lépett a kapitalizmusba, a szovjet típusú politikai rendszerből a polgári (bur­zsoá) rendszerbe egy ipari társadalmon belül. S bár az ilyen átmenetek törvényszerűségeit még nem mutatták ki és nem tanulmányozták (s úgy tűnik, a burzsoá akadémiai tudományt ez nem is érdekli, s teljességgel megelégszik a „tranzitológia” nyilvánvalóan tudománytalan ideológiai-propagandisztikus koncepcióival), nem kétséges, hogy ez egészen más eset, mint a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet. Már csak azért is, mert a kapitalizmus olyan feladatait, mint az ipari forradalom, az indusztrializáció, a kulturális forradalom, az urbanizáció, a Szovjetunió már régen megoldotta. Ugyanakkor a kapitalizmus a maga klasszikus formáiban csak azért tudott megmaradni és fejlődni, mert a falvak lakos­ságából verbuválódó szabad és képzetlen munkaerő légiójára támaszko­dott, amely gazdasági kényszer hatására állt be a kapitalista termelésbe, számára végtelenül előnytelen feltételek mellett.

Egy dolog a cári Oroszország, ahol a városi lakosság aránya 13 száza­lék, és parasztok tömegei áramlanak a városokba, akik engedelmesek, igénytelenek, s marxista szóhasználattal élve készek a kétkezi munká­ra, s egészen más a mai urbanizált Oroszország, melynek lakossága hozzászokott a kényelem egy bizonyos szintjéhez, és szakmailag már specializált.

Természetesen elképzelhető, hogy országunk vezetőinek folyamatos sopánkodása, miszerint az országban túl sok a felsőfokú végzettségű szakember, míg a gazdaságnak kétkezi munkásokra volna szüksége, és a soron következő „közoktatási reform” ezen a tarthatatlan helyzeten talán valamelyest változtatna; de ez csak egy újabb bizonyíték arra, hogy a „kapitalizmus első kiadása” radikálisan különbözött a „másodiktól”: az első esetben a kapitalizmus progresszív, fejlődéspárti szerepben lépett fel, a másodikban regresszív, degradáló erőként.

Van még egy tényező, amely összefügg az előbbivel: a demográfiai helyzet. A háború előtti kapitalista Oroszországban a népesség száma folyamatosan növekedett. Ez egyrészt a hagyományos sokgyermekes családmodellel függött össze, másrész a lassan, de mégiscsak javuló egészségügyi és higiéniai feltételekkel, amely természetesen csökken­tette a halálozási arányt, elsősorban a gyermekek körében. Még falun is, ahol a halandóság jóval magasabb volt, mint a városban, a népesség száma a reformok utáni években, a XX. század elejére csak az európai országrészben 48,9 millióról 80 millióra növekedett (Isztorija Rosszii 1998, 435), az ország egész területén pedig (nem számítva Finnországot és Oroszországot) 1858 és 1913 között 63 millióról 140 millióra (Brook 1980). Ha tekintetbe vesszük az akkori alacsony átlagéletkort, mindez azt jelenti, hogy Oroszország fiatal lakossággal rendelkező ország volt. Az európai országrészre jellemző mezőgazdasági túlnépesedés tényét is figyelembe véve, mindez garantálta az erős munkáskezek beáramlását a kapitalista (s konkrétan az ipari) fejlődésbe. S valóban, az 1897-es adatok szerint még a fővárosokban is (Moszkvában és Pétervárott) 67 és 69 százalék volt a parasztok aránya (Rasin 1956, 324-327). Persze, ők már csak formálisan, származásuk szerint „parasztok”, valójában legin­kább munkások voltak (kivéve egy elenyésző részüket, akik cselédként, fuvarosként, kereskedőként stb. dolgoztak).

A mai Oroszországra azonban a népesség fogyása jellemző (amelyet a neoliberális szerzők, elkerülve a „kihalás” kifejezést, a jobban hangzó „depopuláció” szóval jelölnek), s ennek oka elsősorban a valószínűtle­nül emelkedő halálozás. Amikor Gajdart és Csubajszt a különlegesen magas halálozási arányról kérdezték, ők megpróbálták az alacsony születési arány felé terelni a beszélgetés menetét. De ez a taktika nem vált be: a társadalom nem hitt nekik, különösen hogy idővel a születések száma nőni kezdett, ám a depopulácó mégsem állt meg (Powell 2002, 344-348).5 A halálozási arány erőteljes növekedése pedig, ahogyan már ezt többször is kimutatták, egyenes következménye azoknak a társadal­mi-gazdasági viszonyoknak, melyeket „a kapitalizmus második kiadása” teremtett Oroszországban.

Ám a népességfogyással egyidejűleg a népesség rohamos öregedése is megfigyelhető a mai Oroszországban. Nyilvánvaló, hogy a nyugdíjas korú lakosság döntő többségére mint munkaerőre nem lehet számítani, s az sem várható tőlük, hogy új szakképesítéseket szerezzenek. Ezen­kívül objektív okok (így pl. egészségi állapotuk) miatt sem egyezhetnek ki, és nem is akarnak kiegyezni azokkal az „ideiglenes” nehézségekkel és nélkülözéssel, melyeket a fiatalok (a fiatal, képzetlen munkaerő) elviselnek. Mivel semmiféle kapitalizmus nemhogy nem fejlődhet, de nem is létezhet munkaerő híján, ez azt jelenti, hogy egy nagyon fontos tényező, a termelőerők tekintetében „a kapitalizmus második kiadása” Oroszországban alapvetően másképpen működik.

Most tekintsünk át néhány tisztán gazdasági körülményt.

Először is nézzük a tulajdonviszonyokat. A kapitalizmus definíciója szerint a termelőeszközök magántulajdonán alapul. „Első kiadásának” megjelenése idejére a magántulajdonon alapuló viszonyok Oroszor­szágban már hosszú ideje széles körben elterjedtek, ezek domináltak a gazdaságban. Oroszország gazdasága a kapitalizmus előtt a mező­gazdasági termelésen alapult, amely a nemesi földbirtok rendszerére (vagyis magántulajdoni viszonyokra) támaszkodott. A kapitalizmus fejlő­désével a falvakban a magántulajdoni viszonyok gyakorlatilag mindenre kiterjedtek (a sztolipini agrárreform már az utolsó lépést jelentette). Az iparban hasonlóképpen fejlett volt a magánszektor, nem is beszélve a kereskedelemről. Kétségtelenül létezett (bár nem mindenhol) az obscsina és az (egy bizonyos időszaktól kezdve hátrányba szoruló) állami ipar, de az adott árupiaci viszonyok közepette kénytelenek voltak ezek is a magántulajdoni termelés játékszabályai szerint működni. Az állam, mint ipari szereplő ugyanúgy viselkedett, és ugyanazokhoz a szabályokhoz tartotta magát, mint a többi tulajdonos. Az állami és az állami manufak­túrákba rendelt jobbágyokhoz való viszonyában az állam tulajdonosként lépett fel (bár persze leginkább földbirtokosként).

Egészen más volt a kiinduló helyzet a tulajdonviszonyok tekintetében „a kapitalizmus második kiadásánál”. A kapitalizmus ez esetben egy olyan országban vált uralkodóvá, ahol korábban a termelőeszközök gyakorlati­lag teljes egészében állami tulajdonban voltak, ahol jóformán hiányoztak a magántulajdoni viszonyok, és nem működtek a piaci keretek. Ez már önmagában olyan alapvető eltérés a kapitalista viszonyok bevezetésének kísérletében, melynek alapján kijelenthető, hogy „a kapitalizmus második kiadása” nem lehet az első „restaurációja”.

Másodszor, nem helyes a gyakori hivatkozás az államkapitalizmus akkori és mai jelentős (mi több, „különleges”) szerepére. A formális egyezés és bizonyos közös jelenségek (mint például az óriási korrupció) ellenére az államkapitalizmus két különböző modelljével állunk szemben. A cári Oroszországban az államkapitalizmus csak a reform előtti kincs­tári tulajdon örököse volt (melyet gyakran nehéz volt elkülöníteni a cári tulajdontól). Az oroszországi kapitalizmus további fejlődését elsősorban a cárizmus háborús stratégiai tervei határozták meg (ez indokolja a vas­útépítés, a hadiipar és az ezzel összefüggő fémipar kiemelt szerepét). Hiába a szektorra jellemző kolosszális sikkasztások, az államkapitalizmus a cári Oroszországban mégiscsak az államkasszát és az állami érdekeket szolgálta (már ahogyan ezt akkor értelmezték, ebben a sorrendben: a cári családot, a bürokratikus elitet, az uralkodó osztályt). Végül is a kapitalista cári Oroszország költségvetési bevételeinek jelentős tétele származott a kincstári tulajdonból (a másik hasonlóan nagy összeg a bormonopólium volt, melyhez hozzáadódtak más, kisebb „kormányzati regálék”).

Ezzel szemben a mai Oroszországban az államkapitalizmus neolibe­rális modellre épül. Ennek megfelelően az állami vállalatok részvénytár­saságok, melyek ugyanúgy adót fizetnek az államkincstárnak, mint bár­melyik más részvénytársaság. A proflton azonban a csúcsmenedzserek szűk köre osztozik ügyesen, akiknek többsége magas rangú állami hiva­talnok. Ők azonban nem mint hivatalnokok, hanem mint magánemberek részesülnek ebből a haszonból (vagyis nem a tisztség viselője, hanem a személy kapja a profltot). Ennek a sémának a különös cinizmusa abban rejlik, hogy nem foglalja magában a veszteségek fedezését a csúcsmenedzserek zsebéből; vagyis amikor a cég nem profitot, hanem veszteséget termel, e veszteségeket az államkincstár fedezi, tehát az adófizetők pénze megy rá!

Más szóval, a kapitalista cári Oroszországban az államkapitalizmus valóban államkapitalizmus volt, míg a mai Oroszországban ez nem más, mint szélhámosok üzleteit eltakaró paraván, mely mögött a bürokratikus elit formálisan törvényesen, valójában azonban bűnös módon (épp ezért csendben) gazdagodhat.

Harmadszor, helytelen az a hozzáállás is, mely a forradalom előtti és a modern kapitalista Oroszországot mint „nyersanyag-birodalmakat” hasonlítja egymáshoz. Valóban, mindkét Oroszország „nyersanyag-­birodalom”. De a mai „nyersanyag-birodalom” korántsem a forradalom előttinek „restaurációja”. Kezdjük azzal, hogy különböznek az exportra kerülő nyersanyagok. A forradalom előtti Oroszországban ez elsősorban gabona volt, ezenkívül fa, len, kender, bőr, prém stb. A mai Oroszország­ban kőolaj, földgáz, alumínium, fa. Vagyis a mai „nyersanyag-birodalom” a már iparosodott Szovjetunió örököse, hiszen, bár nyersanyagokat exportál (vagy elsődleges feldolgozottságú termékeket), ezek olyan anyagok, amelyek ipari kitermelést, feldolgozást, szállítást igényelnek, és eltérnek a preindusztriális időszak nyersanyagaitól.

A cári Oroszországot, amelynek nem sikerült felugrania a kapita­lizmus első kocsijára, eközben azért több olyan elmaradott, feudális, tőle részben vagy egészében függő ország határolta, amelyeknek úgy adhatta el ipari termékeit, hogy nem kellett a fejlettebb nyugati országok konkurenciájától tartania, cserébe felvásárolta nyersanyagaikat. Végered­ményben ez vezetett a „nyersanyag-birodalom” konfliktusához Japánnal Mandzsúriában és Koreában, s ez volt az egyik oka annak, hogy az első világháborúban Oroszország és az Oszmán Birodalom szembekerültek egymással. Ezért a forradalom előtti Oroszország fokozatosan növelte az ipari termékek exportját.

Lényegében a kapitalista cári Oroszország, a feudális cári Oroszország örököse, nem is lehetett más, mint „nyersanyag-birodalom”: ahhoz, hogy ettől a státusztól megszabaduljon, először el kellett volna érnie az ipari fej­lettség olyan fokát, hogy az ipari termelés kielégítse a belső piaci igényeket.

„A kapitalizmus második kiadása” azonban a szovjet szuperetatizmus örököse volt, amely az ipari termelés (legalábbis a haditechnika) tekinte­tében a kapitalista világ legnagyobb országával, az USA-val is fel tudta venni a versenyt. A posztsztálinista Szovjetunió nem volt „nyersanyag-­birodalom”, és Jegor Gajdar véleményével ellentétben nem „az olajra volt kihegyezve”. A peresztrojka hajnalán az energiahordozók és az elektro­mos energia aránya a szovjet exportban 52% volt (Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 1991, 659), s meg kell jegyeznünk, hogy az elektromos energia nem nyersanyag.6

A fennmaradó szovjet exporttermékek kétharmada késztermék volt (igaz, anyagi értékét tekintve a legjelentősebb tételt ezek között a fegy­verek képviselték – ám a fegyver sem nyersanyag).

A mai kapitalista Oroszország visszatérése a „nyersanyag-birodalom” státuszához szorosan összefügg „a kapitalizmus második kiadásával”.

Ez a „kiadás” egy olyan gazdasági krízis formájában jelent meg, amely, ahogyan már említettük, az ipari termelés 50%-át a lehető legbarbárabb módom megsemmisítette, az üzemeket egyszerűen bezárták, felszere­lésüket lebontották és fémhulladékként külföldre értékesítették. Mellé­kesen, csak az 1994-es évben 6201 ipari vállalatot szüntettek meg és hordtak szét! (Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2000, 277)

Igen, totális háború nélkül természetesen lehetetlen maradéktalanul visszatérni a preindusztriális korszakba. S a Szovjetunió azon vívmányai, melyek lehetővé tették a „nyersanyag-birodalom” állapotából való kilé­pést, valamelyest még ma is hatnak. Az orosz exportra szánt termékek jelentős része még mindig fegyver, elektromos energia (melyet főképpen a FÁK-országokba szállítunk), és elsődleges feldolgozású termék (fémek, nem pedig ércek). De világosan kirajzolódik egy folyamat, mely ellentétes „a kapitalizmus első kiadásában” megfigyelhetővel. A cári Oroszország, bár soha nem törekedett nyíltan a „nyersanyag-birodalom” átalakítására és a fejlett technológiák exportjának bevezetésére (hiszen akkor még ezek a terminusok sem léteztek), mégis, lassan, de folyamatosan ebben az irányban haladt. A mai Oroszország pedig, ellentétben a hivatalosan hangoztatott céllal (a nyersanyagexportot a fejlett technológiák export­jával váltani ki), az ellenkező irányba tart.

Ami a kapitalizmus két „kiadásában” ebben a vonatkozásban közös, az az ország értékeinek barbár kifosztása, és a népének szükségleteihez való cinikus hozzáállás. A cári Oroszország növelte a gabonaexportot, eközben nem vette figyelembe sem a lakossági szükségleteket (az is­mert mondás szerint „koplalunk, de eladjuk!”), sem a gabona világpiaci árának változásait (Pokrovszkij 1902, 105).7 Mindannyian megfigyelhet­jük, hogy most ugyanez történik az olajjal. De ez nem a „restauráció” jellegzetessége, hanem minden kapitalista szokásos piaci viselkedése: haszonszerzés itt és most.

Negyedszer, teljesen indokolatlan párhuzamot vonni az akkori és a mai privatizáció között. Mindenki tisztában van azzal, hogy „a kapitaliz­mus első kiadása” idején a privatizáció mértéke meglehetősen alacsony volt, és III. Sándor uralkodása idején gyakorlatilag meg is szűnt. Az is ismeretes, miért szűnt meg – először is a kincstári cégek privatizációja nem hozta meg a várt nyereséget, emellett a privatizált cégek jó része veszteségessé vált. Ráadásul a stratégiailag fontosak, mint a vasúti társaságok, komoly terheket róttak az állami hitelrendszerre, s mindez, mint tudjuk, azzal végződött, hogy a kincstár kénytelen volt visszavásá­rolni a tulajdonosok által csődbe vitt vasúti cégeket. Anekdotaszámba bent, milyen vadorzó módon zsákmányolták ki a magántulajdonosok a vasutakat.8 Gyakran ugyanez történt a magánkézbe került bankokkal is, melyeket szintén a kincstárnak kellett megmentenie (igen jellemző az Orosz Ipari-­Kereskedelmi Bank története). Ez ismét azt a jól ismert tételt támasztja alá, hogy a rentabilitás nem a tulajdoni formától, hanem a hozzáértő vezetéstől függ.

Egészen más képet mutat a posztszovjet Oroszországban végbement privatizáció. A privatizáció a neoliberalizmus szent tehene, és Pjotr Filippov egykor nagy port felvert nyilatkozatából tudjuk, hogy Csubajsz és a többi kormányzati privatizátor meg voltak győződve arról, hogy mindent privatizálni kell, kivéve talán – még ebben sem voltak biztosak – a parlamentet és a bíróságokat (Kuranti, 1992). Ezért a mai Oroszor­szágban a privatizáció hullámokban folyik, s elsősorban a legsikeresebb és legnyereségesebb cégeket privatizálják.9 A neoliberálisok újra és újra felhangzó sopánkodásának a „putyini államosításról” nem sok köze van a valósághoz, mivel ténylegesen vagy nyilvánvaló reprivatizációról van szó (ami azt jelenti: elvenni a bizniszt az „idegenektől” és odaadni a „mi­einknek”), vagy olyan pszeudo-állami részvénytársaságok alapításáról, melyekről már szó esett.

Az egyetlen hasonlóság, amely a kétféle privatizáció között megfigyel­hető, nem más, mint hogy mind a posztszovjet, mind a cári Oroszország­ban az állam sokkal kisebb nyereséget zsebelt be a privatizációból, mint amilyenre számított. Az iparvállalatok privatizációjából 1993 és 1999 között csupán a beütemezett nyereség 17,2% százaléka folyt be a költ­ségvetésbe! (Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2000, 292) S tegyük hozzá, hogy ezek a cégek nevetséges áron, gyakran a szovjet periódusban felbecsült értékükön keltek el, „megfeledkezve” a száguldó inflációról. Emlékszem, hogy e grandiózus ügylet egyik résztvevője – aki egykor a VCSZPSZ (Szakmai Szakszervezetek Össz-­szovjet Központi Tanácsa) köreihez tartozott – egy magánbeszélgetésben elmondta, gyakran milyen „tudományos” módszerrel számították ki a vállalatok vételárát: a havi béralap háromszorosát kerekítették valamelyik irányba (s nem is mindig fölfelé).

Ötödször, abszurditás arra hivatkozni, hogy a cári és a mai kapitalista Oroszországot egyaránt a külföldi tőkétől való függőség jellemzi. Két­ségtelen, hogy a kapitalizmus perifériájának minden országa elkerülhe­tetlenül függésbe kerül a centrum tőkéjétől, nem lehet független. De az adott esetben felmerül egy lényegi különbség. A XIX. század végén, XX. század elején a globális neoliberális diktátumnak nem voltak olyan eszkö­zei, mint az IMF és a Világbank, melyek a hitelek folyósításáért cserébe az adott országokra kényszerítették volna politikai és gazdasági elveiket. A cári Oroszország lehet, hogy függött a német vagy a francia tőkétől, s ez értelemszerűen hatott a külföld irányában tanúsított viselkedésére, de mindez igen komolytalan dolog volt az IMF kényszerítő erejéhez képest.

Ezenkívül „a kapitalizmus első kiadásának” idején Oroszországban megfigyelhető az átállás a termékbehozatalról a tőkebehozatalra (mi több, a protekcionista politika, amelynek Visnyegradszkij pénzügyminisz­ter mintegy a szimbólumává vált, egyenesen arra ösztönözte a külföldi tőkét, hogy elsődlegesen az orosz tulajdonú vállalatokban szerezzen részesedést, melynek eredményeképpen az orosz iparvállalatokba fektetett tőke összege lassacskán, észrevétlenül meghaladta a külföldi tulajdonú cégek vagyonát (Taburno, 1903) ). Persze, M. N. Pokrovszkij nyomán megjegyezhetjük, hogy ez a protekcionizmus az orosz átlagfo­gyasztó zsebére ment, de mi mást várhatnánk az osztályhatalomtól egy osztálytársadalomban?

Ma viszont a termékbehozatal és a tőkebehozatal egyaránt megfigyel­hető. Ráadásul annak ellenére, hogy a kormányhivatalnokok bőszen emlegetik „a termelés védettségét” stb., a rezsim nem folyamodik valós protekcionista intézkedésekhez. Ezeket inkább az aktuális propaganda­kampányokkal próbálja helyettesíteni (harc a grúz bor és a borzsomi víz, a lengyel tőkehús és a „Bush-lábacská”-nak becézett amerikai fagyasztott csirkecomb ellen – nem úgy általában, hanem mindig konkrét cégekre kihegyezve, és mindig csak időlegesen!), mivel az ilyen intézkedések szemben állnak a neoliberalizmus dogmáival.

Az egyetlen szféra, amelyben a posztszovjet Oroszországban még sokáig megmaradt a protekcionizmus, a bankok világa volt: az újdonsült bankárok féltek, hogy a) a nyugati „óriások” úgy zabálják fel őket, hogy azoknak fel sem tűnik, b) nyilvánvalóvá válik az oroszországi bankbiznisz kriminális jellege (mindenesetre a nyugati bankok vezetői biztosan nem látják szívesen soraikban az alvilágban nagy tekintélyt szerzett figurákat).

Tehát, ha egyáltalán küzdöttek valami ellen „a kapitalizmus második kiadásában”, az a szabad tőkebehozatal volt. Ugyanakkor Oroszország­ból legálisan és illegálisan ki is vittek tőkét. S még azt sem tudja senki, mennyi került ki pontosan (az elemzések 800 milliárd és 1200 milliárd dollár között ingadoznak).10

Természetesen kijelenthetjük, hogy ha Visnyegradszkij „nem adta volna el Oroszországot a nyugati tőkének”, a cári Oroszország gazdasági rend­szere összeomlott volna. De „a kapitalizmus második kiadása” Oroszor­szágban már egy ilyen összeomlással kezdődött. Gondolom, egyetérte­nek velem abban, hogy így már egészen más a leányzó fekvése.

Végezetül, a forradalom előtti kapitalizmusban a külföldi tőke csaknem teljes egészében a gazdaság legfejlettebb, legprogresszívebb ágazataiba áramlott – a banki szférába, a fémfeldolgozásba, az olajkitermelésbe, a vegyiparba, az autógyártásba stb. Új technológiákhoz és új termelési lehetőségekhez juttatta Oroszországot, progresszív erőként lépett fel. Ma a külföldi tőke a nyersanyag-ágazatok, az élelmiszeripar, a kozmetikumok és higiéniai cikkek gyártása felé irányul, s ha be is telepíti a gyártási folyamatokat, legfeljebb az összeszerelő üzemek szintjén. Vagyis úgy viselkedik, mint az első világ képviselője a harmadik világban, amely ily módon konzerválja a kapitalista periféria országaiban a technológiai elmaradottságot, sőt, a rivális cégek likvidálásának érdekében egyene­sen lerombolja a fejlett gyártási technológiákat (sok esetben ez történt a repüléstechnika és az elektronika területén, vagy például a permi finommechanikai művekben).

Hatodszor, a kapitalizmus két „kiadásában” az egyik legfontosabb gazdasági ágazat, a mezőgazdaság helyzete nem csupán gyökeresen eltérő, hanem határozottan ellentétes tendenciákat mutat. A cári Orosz­országban a XX. század első évtizedének közepére (vagyis a sztolipini felülről szervezett gazdasági forradalom kísérlete előtt) a mezőgazda­ság helyzetét a kortársak alaposan kielemezték. Bármennyit is vitáztak egymással a bolsevikok (Lenin), a mensevikek (Maszlov), a kadetek (Kaufmann), az eszerek (Csernov) és a jobboldaliak, ezek a viták főkép­pen részletekről, értelmezésekről és prognózisokról folytak. (Lenin 1971; Maszlov 1905; 1908; Kaufmann 1908; Csernov 1906; Jermolov 1906) A kirajzolódó képet mindenki világosan láthatta. Bár a falvakban a jobbágy­felszabadítás óta komoly lépések történtek a kapitalizmus bevezetésére, az oroszországi mezőgazdaság még mindig különösen elmaradott, fejletlen és nyíltan félfeudális volt. Ezt mutatja az a fontos tény is, hogy a falusi gazdaságok döntő többsége semmit sem termelt a piacra, ami a kapitalizmus szempontjából abszurd. Nyemcsinov akadémikus mára már klasszikussá vált számításai szerint még a sztolipini reformok után, az 1909-1913-as években az eladásra szánt kenyér 21,6 százalékát a földesurak, 50 százalékát a kulákok termelték, s a többi paraszt – a falusi lakosság döntő többsége – csak a 28,4 százalékát (Nyemcsinov 1945, 34). Ez azt jelenti, hogy a forradalom előtti Oroszországban a parasztok többsége csak saját családja élelmiszerszükségletét termelte meg. Ez pedig nem más, mint naturális gazdálkodás, feudalizmus, de semmiképpen sem kapitalizmus. Ugyanezt, konkrét számokra lebont­va, megtalálhatjuk Leninnek „A szociáldemokrácia agrárprogramja az 1905-1907-es első orosz forradalom idején” című munkájában. Lenin kiszámolta (1973, 203), hogy Oroszország európai részében 10,5 millió szegényparaszti, 1 millió középbirtokosi, 1,5 millió kulák- és tőkésbirtok volt, és 30 ezer nagybirtok.

A nagybirtok, mint egyértelműen feudális jelenség fennállása garan­táltan ahhoz vezetett, hogy a parasztok birtoka Oroszország európai részében minimális volt (vagy, ha úgy tetszik, a parasztság volt túl nagy­számú a birtokolt földhöz képest). 1905-ben a 28 ezer leggazdagabb földbirtokos 62 millió gyeszjatyina földdel rendelkezett (amely a magán­tulajdonban lévő földterület háromnegyede), eközben a 619 ezer közép-és kisbirtokos 6,2 millió gyeszjatyinával. (Szovjetszkaja isztoricseszkaja enciklopegyija 1961, 176) Lenin azt is kiszámolta (1973, 64, 67), ahhoz, hogy egy parasztcsalád ne haljon éhen és ne is adósodjon el a következő aratásig, s még adót is tudjon fizetni, legalább – persze átlagosan – 15 gyeszjatyina földön kell gazdálkodnia. 1905-ben a paraszti gazdaságok 82,3 százaléka kisebb volt, mint 15 gyeszjatyina.

Ezek a számítások értelemszerűen az akkori, különösen alacsony termőképességen alapulnak: az európai országrészben egy gyeszjatyina földön 41,4 pud gabona termett (Lenin 1973, 79-80 alapján), de a ter­mőképesség, ha lassan is, növekedett. Az első világháború kezdetéig a gabonafajták átlagos termőképessége elérte a 45 pudot, a búzáé külön 55 pud volt egy gyeszjatyinán (amit ugyanakkor össze sem lehet hasonlí­tani az európai adatokkal: pl. Franciaországban 90 pud, Németországban 152 pud, ezen belül búzából 157 pud, az Osztrák-Magyar Monarchiában 89 pud, Belgiumban 168 pud termett). (Szovjetszkaja isztoricseszkaja enciklopegyija 1961, 178; Isztorija SZSZSZR 1968, 303)11 Épp ez a meg­növekedett termőképesség tette lehetővé a bolsevikok számára, hogy 1921-ben ne 15 gyeszjatyinánál, hanem a feketeföldes területeken 8,5, a többin pedig 9,5 gyeszjatyinánál húzzák meg a középparaszti birtok alsó határát. (Hrjascseva 1921, 60)

Ahogyan azt L. V. Milov akadémikus A nagyorosz szántóvető című (2001), már megjelenésekor korszakosnak számító munkájában kétséget kizáróan bizonyította, értelmetlen lett volna a nyugati mezőgazdasági tapasztalatokat orosz talajra átültetni. Az orosz mezőgazdasági termelés ingadozó hozamú volt, az ország környezeti és időjárási viszonyai – Dél-Oroszországot és Dél-Szibériát kivéve – olyan különösen kedvezőtlenek voltak, hogy az orosz parasztnak lehetősége sem volt arra, hogy maga is jóllakjon, és a földesúr igényeit is kiszolgálja (illetve az államét, mint legfőbb földesúrét).

Az egyetlen kiút ebből a zsákutcából a nagyipari mezőgazdasági ter­melésre való átállás lehetett volna. Ez azonban lehetetlen a nagybirtok­rendszer s egyben a paraszti kistermelés felszámolása nélkül. Épp ez a körülmény ítélte kudarcra a sztolipini agrárreformot és korántsem az, amit az ideológiai megrendelésre dolgozó szovjet szerzők később felhoztak, vagyis hogy csak a parasztok 26 százaléka lépett ki az obscsinából, és még közülük is később sokan visszaléptek, valamint az áttelepítési kampány nem érte el célját, az agrár-túlnépesedés megszüntetését, vagy hogy az 1911-es éhínség azt bizonyította, hogy a mezőgazda­ság fejlődése egyenetlen, stb. Még ennél is szánalmasabb, amikor a sztolipini reformok mai apologétái arra hivatkoznak, hogy az átkozott szabadkőművesek miatt Pjotr Arkagyijevicsnek nem adatott meg az a húsz nyugodt év, amit a reformok kibontakoztatásához kért: először őt magát lőtték le, aztán kirobbantották az első világháborút, azután pedig a forradalmat. A sztolipini reform nem tudta megteremteni a kapitaliz­mus sikeres fejlődéséhez szükséges feltételeket, mivel ahelyett, hogy elköteleződött volna vagy a porosz, vagy az amerikai modell mellett, (Lenin szerint) egyszerre próbálta mindkettőt megvalósítani: fejleszteni próbálta a falvakban a paraszti (kulák-) kapitalizmust, egyszersmind megőrizte a feudalizmusból maradt nagybirtokrendszert. Érthető módon az utóbbi az uralkodó osztály nyomására alakult így (a kormányzósági nemesi testületek meghatalmazottainak első kongresszusa a nemesi nagybirtokrendszer elleni támadást „a szocialista rendszer felé vezető lépésnek” titulálta). (Hresztomatyija po isztorii Rosszii 2001, 364). Mind­eközben az az elhúzódó polgárháború, a parasztok földesuraik elleni harca, mely 1902-ben kezdődött az orosz falvakban, s csúcspontját az 1905-ös forradalomban érte el, amikor a földesúri kastélyok egyhatodát felégették, világossá tette, hogy a nagybirtokosoknak és a parasztoknak (illetve a falusi burzsoázia alsó, középső, sőt felső rétegének) az érdekei kibékíthetetlenül szemben állnak egymással. A parasztok nem is akartak mást, mint egymás között felosztani a nagybirtokosok földjeit. Ez nem a szegények harca volt a gazdagok ellen, itt osztályok álltak szemben egymással. Helyesen értelmezte ezt Teodor Sanyin (1997, 277-278), aki az 1905-ös évről úgy ír, mint a falusi obscsina harcáról a sok évszázados elnyomás ellen, melyben az obscsina élén nem a szegényparasztok, hanem a középparasztok álltak.

Ezt az elhúzódó polgárháborút a sztolipini reform kibővítette egy má­sikkal: hozzáadta a parasztság többségének, az obscsinának harcát a „világfalóval”, vagyis a kulákkal, aki „bekebelezte” az obscsinát (vagyis, miután az obscsina által nyújtott minden lehetséges előnyt kihasznált, kivásárlás nélkül kilépett az obscsinából, s magával vitte a legjobb föl­deket). 1917-re ez már különösen élesen kirajzolódott. (Sanyin 1997, 278-279) De hisz a társadalmi reformok nem azért születnek, hogy társadalmi forradalmat provokáljanak ki (ebben az esetben elhúzó­dó polgárháborút a kulákok ellen), hanem azért, hogy a forradalmat megakadályozzák! Sztolipin reformja sem volt ebben kivétel, s ezt a kortársak is világosan látták. De ez a reform már a kezdet kezdetén megbukott, mivel „húsz év békét” követelt a sikerhez – ehelyett polgár­háborút gerjesztett.

Igazat adhatunk tehát a Richard Pipes (1993: 19) által idézett Slicher van Bath-nak abban, hogy az orosz mezőgazdaság az általános fejlődési törvényszerűségekből kiindulva sem a sztolipini reform előtt, sem pedig utána nem tudott lehetőséget teremteni „a fejlett ipar, kereskedelem és közlekedés” létrejöttére. S mivel a sztolipini reform csak generalizálta a nemesség és a burzsoázia közötti konfliktust (amelyet az 1905-ös események tisztán láthatóvá tettek, rávilágítva az orosz burzsoázia gyengeségére és gyávaságára), ráadásul kiderült, hogy a falusi kis-és középtulajdonosok nem polgári, hanem kispolgári beállítottságúak (egyenlőségpárti szocialisták), ezzel a forradalom előtti Oroszországban a kapitalizmus elvesztette perspektíváját. Hogy pontosak legyünk, a bolsevikoknak illett volna szobrot állítani Sztolipinnek, mivel az 1917-es forradalom előfeltételeit a falvakban az ő reformja teremtette meg.

Ma egészen más kép tárul elénk. Először is azért, mert a kérdést még nem elemezték tudományosan. A statisztikák zavarosak, és nyíltan hami­sítják őket, főképp az állami hitelek elnyerésének (és zsebre vágásának) érdekében, no meg a földtulajdon tömeges illegális kisajátítása miatt.

A falvakban „a kapitalizmus második kiadása” abból a helyzetből indult, hogy a termelőeszközök, köztük a föld is, teljesen állami tulaj­donban voltak (melyet a kolhozokban „kollektív” tulajdonnak álcáztak). S bár a „magánszektor” és a „farmergazdálkodás” vezérszónokai (pl. Csernyicsenko), akik később a hozzáértés teljes hiányáról tettek tanú­bizonyságot, az egekig magasztalták a magángazdaságok létrejöttét, hamar kiderült, hogy az alapvető termékek döntő többsége – mint a kenyér, tej, hús, tojás, baromfi, és még inkább a hal – nem a magángaz­daságokból származik, hanem a nagyipari mezőgazdasági termelésből, amely a Szovjetunió végnapjaiból maradt ránk.

Ennek a rendszernek az alapjait az erőszakos kollektivizálás idején fektették le, s bár az akkor választott út teljességgel ellenforradalminak bizonyult (nem olyan volt, mint az amerikai vagy a porosz, hanem még reakciósabb – mint az angol, csak a landlord szerepét az állam játszotta el), a stratégia Oroszország természeti és klimatikus viszonyai között az egyetlen helyes megoldásra irányult, mely nem volt más, mint a nagyipari gazdálkodás.

„A kapitalizmus második kiadásában” ezt a rendszert lerombolták, formálisan azért, mert nem felelt meg a lakosság megnövekedett fo­gyasztási igényeinek. Mára a fogyasztás radikálisan csökkent, a ma létező mezőgazdaság azonban még ezt sem képes kielégíteni, mivel az agrártermelés jelentős része egyszerűen megszűnt. S míg a Szovjetunió mezőgazdaságilag önálló volt (emlékezzünk: a pangás idején nem volt gabonaimport, kivéve a takarmánygabonát, ami elkerülhetetlen volt olyan patologikus körülmények között, amikor a parasztok igen találékonyan kész pékáruval etették a jószágot!), a mai Oroszország képtelen ellátni magát élelmiszerrel, és importra szorul. A farmergazdaságok, akárcsak „a kapitalizmus első kiadásában”, megint csak Délen bizonyultak rentá­bilisnak, a többi térségben lassan haldokolnak.

S épp ilyen lassan, de biztosan erősödnek Oroszország mezőgaz­daságában az új latifundiumok, csak épp a tulajdonosaik most a pénz­ügyi-ipari csoportok, amelyek felvásárolják a szántóföldeket és más mezőgazdasági területeket (melyeket néha meg sem művelnek, csak „tartaléknak” szánják).

Mindazonáltal ezek az új típusú nagybirtokosok olyan helyzettel találják szembe magukat, amely még a XIX. század végéhez vagy a XX. század elejéhez képest is kedvezőtlen a kapitalizmus fejlődése szempontjából. A legtöbb térségben (elsősorban a nem feketeföldes területeken) ugyanaz a látvány fogadna minket: elhagyott, gazos szántóföldek, romos, kifosz­tott tanyák, mezőgazdasági gépek rozsdatemetője, kihaló falvak. Vagyis, míg „a kapitalizmus első kiadásának” feladata a mezőgazdaság meg­reformálása volt, a „másodiké” a mezőgazdaság újrateremtése. Régen agrár-túlnépesedés volt, túl sok volt a munkaerő, ma elnéptelenednek a falvak, komoly hiány van munkaerőből. Azelőtt Oroszország európai részére a sokat emlegetett földhiány volt jellemző, most pedig túl sok a föld. Azelőtt a termelőeszközök tulajdonosának tanulatlan, igénytelen, az alacsony jövedelembe belenyugvó, a nélkülözést is tűrő dolgozók álltak a rendelkezésére, most pedig a „pangáshoz” szokott „elzüllött” vidékiekkel kénytelen beérni, akik nem rohannak „fillérekért görnyedezni”.

Tehát „a kapitalizmus első kiadása” a fejlődő, de hihetetlenül lassan fejlődő vidékkel találta szembe magát. A mai orosz kapitalizmus azonban a részben stagnáló, részben pedig degradálódó és kihalófélben lévő vidékkel kénytelen szembenézni, amely nem képes élelmiszerrel ellátni az ország lakosságát.

Két szempontból mégis kedvezőbb ma a helyzet a kapitalizmus fejlő­déséhez a falvakban. Nem olyan hosszú a kapitalista nagyipari terme­léshez vezető út, hiszen a nagybani gazdálkodás már a szuperetatizmus idején kialakult. Persze, felmerül a kérdés, lesz-e elég dolgozó, képzett szakszemélyzet és infrastruktúra. Eddig még senki nem számolta ki, lesz-e elég belföldi vásárlóerő a mezőgazdaság ilyen totális átalakításá­nak finanszírozásához, s ha nem lesz, lehet-e külföldi piacot és külföldi befektetőket találni.

A mai kapitalizmus második előnye, hogy jelenleg nem folynak a vidé­ken társadalmi harcok. A kapitalista, vagy akár a földesúr ellen csak a tömegbázissal rendelkező, saját igazába vetett hitében biztos obscsina volt képes küzdeni. A szétzilált, individualista és csökkenő számú falusi lakosság érthető módon nem alkalmas tömeges ellenállásra. Annál gyakoribb manapság az individuális és passzív ellenállás (vagyis az alkoholizmusba menekülés). Még nem lehet tudni, melyik a rosszabb.

Most pedig tekintsünk át néhány társadalompolitikai és kulturális szempontot.

Először is, a forradalom előtti Oroszország nem egyszerűen osztálytár­sadalom volt, hanem rendi osztálytársadalom, s ez lényegében határozta meg a társadalmi életet (például nem vitatható, hogy az 1861-es reform után a – rendi – orosz állam kizárólag azzal foglalatoskodott, hogy meg­mentse a nemesi földtulajdont, s ott és akkor, amikor ez lehetetlennek bizonyult, különböző privilégiumok osztogatásával könnyített a nemesek helyzetén). A társadalom rendi felosztása kitartott egészen az 1917-es esztendőig, annak ellenére, hogy 1861 után ez egyre inkább ellentétbe került a kapitalizmus alapelveivel. (A nemzetközi tapasztalatokból le­szűrhető, hogy a rendi felosztás normális esetben a kapitalizmus előtti állapotot jellemzi, s a polgári forradalom általában megszünteti.)

Ugyanakkor a rendi felosztás természetesen erőteljesen korlátozta a társadalmi szabadság mértékét, csökkentette a társadalmi aktivitást, gátat vetett a fejlődésnek, és lezárta a függőleges társadalmi mobilitás sok csatornáját. Oroszországban az, hogy léteztek adófizető és nem adófizető rétegek (ami önmagában egyenlőtlen gazdasági helyzetet ered­ményezett), elkényelmesítette az első csoportba tartozókat, a másodikba tartozókat pedig frusztrálta. De a mindennapi élet tekintetében annak a puszta ténynek volt még nagyobb jelentősége, hogy léteztek kiváltságos és nem kiváltságos rétegek (s még félig-meddig kiváltságosak is, mint az első és második gildébe tartozó kereskedők – ez a félig privilegizált helyzet mindazonáltal törvényesen lehetővé tette számukra, hogy men­tességet szerezzenek a sorkötelesség, a természetbeni kötelezettségek és a fejadó alól). A kiváltságos és nem kiváltságos rétegek élete élesen különbözött. Amikor kihallgatták őket, a nem kiváltságosokat verhették és kínozhatták, míg egy kiváltságost soha (ezért rettentette el a közvé­leményt olyannyira a nemesi származású Dmitrij Karakozov kínvallatá­sáról terjengő szóbeszéd, s ezért titkolta annyira a kormányzat az ezzel kapcsolatos információkat). A nem kiváltságosokat alávethették testi fenyítésnek (s a parasztokat még akkor is deresre húzták, amikor hivata­losan már nem létezett testi fenyítés), a kiváltságos rétegek fiai – 1906-ig – előnyöket élveztek, ha állami szolgálatba léptek, s gyorsabban haladtak előre a ranglétrán, s a legnagyobb nem kiváltságos réteg, a parasztság (amelyhez a lakosság döntő többsége tartozott!) még az 1860-as évek reformjait követően sem jutott hozzá a polgári igazságszolgáltatáshoz.

Ráadásul a hatalom minden módon igyekezett megakadályozni, hogy az „alsóbb” rendekhez tartozók bebocsáttatást nyerjenek a nemesség soraiba (bár nyilvánvaló volt, hogy ilyen előrelépést csupán a rendszer iránt leginkább elkötelezettek, vagy a legtehetségesebbek tehetnek). Az az egy-másfél ezer ember, aki elért rangja vagy kitüntetése miatt nemesi címet kapott, egy száznegyven-százötvenmilliós országban csak csepp volt a tengerben. Annál is inkább, mivel nemességhez jutni egyre nehezebb volt. I. Miklós és II. Sándor felemelték a szerzett nemesség rangbéli követelményeit mind a polgári, mind a katonai szolgálatban, III. Sándor szigorította a kitüntetéssel szerezhető nemességről szóló ren­delkezéseket, II. Miklós pedig – még közvetlenül az 1905-ös forradalom előtt is – élesen ellenezte, hogy a nemesség sorait az „alsóbb” rétegekből származó nagybirtokosokkal töltsék fel, bár ennek az ellenállásnak az osztálypolitikai ostobasága teljesen nyilvánvaló volt. (Korelin 1979, 98, 100, 152)

Az osztályok kialakulása a forradalom előtti Oroszországban már be­fejeződött – a XX. században már nem jöttek létre új osztályok -, de a rendek és az osztályok keretei egész egyszerűen nem estek egybe, sőt, egyre jobban elkülönültek. A XIX. század végén a parasztsághoz sorolt munkás számított átlagosnak, aki nem vesztette el teljesen kapcsolatát a faluval (hiszen ott élhetett a családja, oda térhetett vissza, ha elveszítette a munkáját, s a korai kapitalizmusban az is elterjedt volt, hogy a gyári munkások visszajártak a faluba aratás idején). A XX. században már a született proletár számított tömegjelenségnek, s nem csak a Lengyel Királyságban és az Ural mentén, hanem mindenhol – de őt még szintén parasztként tartották nyilván.

A parasztság mint rend rohamos széthullása nem változtatott az ország lakosságának osztályösszetételén. A többség osztálya szerint paraszt, vagyis falusi kistulajdonos maradt, jelentős hányaduk pauperizálódott, és így proletár (egy részük lumpenproletár) lett, egy jelentéktelen kisebbség meggazdagodott, és a burzsoázia soraiba lépett (ők általában a falusi burzsoáziához csatlakoztak, de nem mindegyikük; volt, akinek még az is sikerült, hogy kereskedővé váljon).

Ezzel párhuzamosan a polgárság, sőt, a nemesség átalakulása is végbement. Ugyanakkor épp a rendi felosztás biztosított a nemeseknek különösen kedvező feltételeket ahhoz, hogy társadalmi státuszukat és perspektíváikat megőrizzék – tehát például tisztséget kapjanak az állam­apparátusban – még akkor is, ha elszegényedtek vagy tönkrementek.

Másképpen fogalmazva, mivel a rendi felosztást a jogrend sérthetet­lenné tette, a kapitalizmus a függőleges társadalmi mobilitás egyetlen lehetséges csatornáját nyitotta meg, s ez nem volt más, mint az egyéni meggazdagodás. (Az 1905-ös forradalom, ahogyan az egy polgári de­mokratikus forradalomtól el is várható, megnyitott egy másik csatornát is, de ez korántsem vált tömegjelenséggé: ez a politikai – társadalmi -karrier révén való felemelkedés, mivel az Állami Duma már nem rendi intézmény volt.)

A mai Oroszország e tekintetben egészen más képet mutat. Először is, a kapitalista osztálytársadalomba vezető átmenet kiindulópontja nem egy kapitalizmus előtti osztálytársadalom volt, hanem egy olyan, a szuperetatizmus idején megszilárdult társadalomszerkezet, melyben a társadalom formálisan osztálytársadalom maradt, de az osztálykü­lönbségeket a felépítmény szintjére szorították, mivel gazdaságilag az összes szovjet osztály képviselői azonos helyzetben voltak: mindenki az állam bérmunkásának számított. (Erről részletesebben: Taraszov 1996; Taraszov 1994.) Másodsorban, éppen annak köszönhetően, hogy e fel­építménybeli (nem gazdasági) osztályoktól kellett a „normális” gazdasági-­társadalmi osztályokig eljutni, ez az átalakulási folyamat Oroszországban különösen elhúzódott, s még ma, több mint tizenöt év elmúltával sem fejeződött be. Ott, ahol az osztályalakulás már végbement, az osztályok határai tartósak és viszonylag stabilak, s az átmenet az egyik osztály­ból a másikba nem tömeges és lavinaszerű, s még kevésbé jellemző a tömeges „ingázás”. A posztszovjet Oroszországban 1992 és 1994 között munkások és közszolgálati dolgozók tömegei váltak kisvállalko­zóvá (vagyis kispolgárrá), elsősorban ügynökké, vagy elszegényedett lumpen-proletárrá, 1998-ban pedig, épp ellenkezőleg, a kisvállalkozók tömegei mentek tönkre és váltak bérmunkássá a szolgáltatási szférá­ban. (Sokszor az említett ügynökök elvesztették a saját üzletüket, és elkezdtek a sikeresebb ügynököknek dolgozni.) A kétezres években a legtöbb ügynökhálózatot elsöpörték a nagy kereskedelmi hálózatok vagy lehetetlenné tette a helyi hatalom, s e cégek alkalmazottai kénytelenek voltak ismét tevékenységet váltani.

Tény, hogy az itt leírt jelenségnek semmi köze sincs ahhoz, amit Marx a munka jellegének megváltozásáról ír (hiszen nem függ a nagyipari ter­melés technológiai változásaitól), sem pedig ennek speciális változatáról, amelyről oly sokat írtak az 1960-as, 70-es években Nyugaton, amikor a technológiai fejlődés olyan mértéket öltött, hogy egy dolgozó kénytelen volt életében többször is átképezni magát, vagy minimum új képesítése­ket szerezni. A munkaerő fent leírt átcsoportosulása (és az osztályváltás) általában nem teszi szükségessé jelentős új ismeretek elsajátítását (mi több, a régi ismeretek is feleslegessé válnak), és nem jár a társadalmi státusz emelkedésével sem. Továbbá, nem érinti az uralkodó osztályokat és jellegében leginkább a bedolgozói foglalkoztatás vagy alkalmi munka elterjedéséhez áll közel.

A kilencvenes évek folyamán Oroszország lakosságának nem ke­vesebb, mint 60 százaléka többször is megváltoztatta foglalkozását, s formálisan társadalmi osztályt is váltott. Én például ismerek olyan embert, aki a tudomány területén dolgozott, hegesztő lett, ezután biztonsági őr, majd kereskedő, ezután vezető állásba került, de később ismét bizton­sági őr lett (ez 1994 és 2001 között történt). Ismerek egy építészt is, aki munkás lett, azután biztonsági őr, munkanélküli, és végül ügynök (1994 és 1998 között). S egy tanárnőt is, aki ügynök lett, később piaci kofa, színházi menedzser, később prostituált, ezután ékszerész, végül hajlék­talan munkanélküli (1994-1999).

Az osztályok kialakulása Oroszországban még nem zárult le, hiszen az osztályváltás tartós trendjei helyett ma azt figyelhetjük meg, hogy a munkahelyek betöltése kaotikusan, meglehetősen véletlenszerűen zajlik, s a munkaerőpiacot a kereslet és a kínálat aránytalansága jellemzi.

A stabil osztályszerkezet azt feltételezi, hogy az osztálystátusz szár­mazás útján öröklődik (vagy legalábbis elvben fennáll ilyen öröklődés lehetősége). Az ilyen öröklött státusszal rendelkezők még épphogy megjelentek Oroszországban, s kizárólag a társadalmi elit körében (nem tekintve az olyan gazdálkodási enklávékat, mint az iparművészek stb., ahol a foglalkozás és a munkahely nemzedékről nemzedékre száll), a la­kosság többsége azonban a periodikus deklasszálódás állapotában van.

A tegnapi kolhozok és szovhozok dolgozói ki tudja, mivé váltak mára: lehetnek falusi proletárok, félproletárok, farmerek, szakemberek, mun­kanélküliek, betanított vagy szakmunkások a városban, biztonsági őrök, eladók stb.

Ellentétben a forradalom előtti kapitalista Oroszországgal, ahol a feudalizmusból a polgári társadalomba való tipikus átmenet zajlott, a mai Oroszországban az osztályok kialakulása torz jelleget öltött, mivel különböző történelmi periódusokhoz tartozó osztályok és társadalmi csoportok jönnek létre egyidőben. Ez a folyamat speciális megközelítést igényel – tisztán tudományos alapon, részrehajlás és propagandacélok nélkül kell tanulmányozni. Hová sorolhatjuk például az úgynevezett „irodaplanktonok” rétegét: az „új típusú proletariátushoz”, ahogyan egyesek állítják, vagy „kollektív vezetőknek” tartsuk őket, ahogyan má­sok mondják, esetleg „ideiglenesen fennálló rétegnek, mely a virtuális gazdaságon élősködik”, egy harmadik vélemény alapján?

Eközben nemcsak hogy nem történnek lépések a mai orosz társada­lom osztályszerkezetének tisztázására, hanem éppen azon igyekeznek az akadémikus és az alkalmazott tudománynak az állam és a nagytőke irányában kiszolgáltatott képviselői, hogy a képet lehetőség szerint minél jobban elhomályosítsák. (Részben tudatosan, a társadalmi elvárásoknak megfelelve, részben akaratlanul, módszertani bizonytalanságuk eredmé­nyeképpen – a tudományosság kritériumai komoly támadásnak voltak kitéve a posztmodernizmus ideológiája részéről.) Ugyanakkor ezekben a folyamatokban is az osztályszerkezet kialakulatlansága nyilvánul meg.

Felidéznék egy példát: a Szociális és Nemzeti Kérdések Független Oroszországi Kutatóintézete (SZNKFOK) 1997-ben közvélemény-kuta­tást végzett, mely az orosz társadalom osztályszerkezetének vizsgálatára irányult (önmeghatározás alapján). A válaszadók csupán három választá­si lehetőséget kaptak: „felsőbb osztály”, „középosztály”, „alsóbb osztály”. Több osztály nincs is Oroszországban! A kutatók konstatálták, hogy az „alsóbb osztályhoz” alapvetően „az idősebb nemzedék képviselői”, a munkanélküliek, a nyugdíjasok (ők vajon miben különböznek az „idősebb nemzedék képviselőitől”?), a munkások és a falusiak sorolják magukat. A „felsőbbhöz” sorolják magukat „az ifjúság képviselői”, a vállalkozók, az egyetemisták (akik, mint látható, nem az „ifjúsághoz” tartoznak), és a humán értelmiség (nocsak!). A kérdőíves vizsgálat leírását a következő pontosítás követi: „Természetesen nem a társadalom klasszikus osztá­lyokra tagolódásáról van itt szó” (Gorskov 2000, 234-235). Valójában miért is nem?

Mellesleg, mi mást várhatnánk attól az orosz szociológiától, amely a társadalmi realitásnak a hatalom számára mindenkor kedvező képét megteremtő szovjet kutatásokon iskolázódott.

Ez nem cáfolja azt a tényt, hogy a mai Oroszország társadalomszer­kezetét még nem kutatták és elemezték eleget, bár nyilvánvaló, hogy élesen eltér a forradalom előtti kapitalista Oroszország társadalomszer­kezetétől.

Itt van például az a tény, hogy a munkavállalók nagyon nagy száma, senki sem tudja, pontosan mennyi, alkalmi munkából él. Az ő alkalmi foglalkoztatásuk eltér a forradalom előtti Oroszországban jellemző alkalmi munkavállalástól, mivel akkor a parasztok váltak alkalmi (szezonális) munkássá, akik ezáltal plusz jövedelemhez jutottak. Ma Oroszországban alkalmi munkavállalóként bárki dolgozhat, függetlenül a foglalkozásától, a mezőgazdasági dolgozóktól kezdve a művészi alkotómunkát végzőkig. Az előbbiek olyan helyzetben vannak, mint Kubában a forradalom előtt a szezonális mezőgazdasági munkások (vagyis sajátos társadalmi réteget képeznek, melynek tagjai tömegesen, összehangoltan és rendszeresen váltogatják a proletár és a lumpenproletár osztályhelyzetét), míg az utóbbiak helyzete az Henri Murger könyvében ábrázolt bohémekére emlékeztet. Ám ezek pusztán analógiák, s nem világítanak rá a jelenség lényegére.

A bérmunkások alkalmi munkában történő foglalkoztatása világten­dencia, egyúttal része a neoliberalizmus gazdasági stratégiájának, mely a szolidaritás és a kollektivizmus hagyományos mechanizmusainak le­rombolását célozza az elnyomott és kizsákmányolt osztályokban és réte­gekben, egy olyannyira atomizált társadalom megteremtését, amely már nem tud ellenállást kifejteni a neoliberális rablógazdálkodással szemben.

Ám az oroszországi alkalmi munka rendszerének specifikuma még nincs kimutatva, szociális jelentése nem megállapított, nem tisztázott.

A mai Oroszországban hihetetlenül elterjedt a rabszolgamunka, s nem csupán az építőiparban. Ráadásul, a köztudattól eltérően, nem csak a vendégmunkások válhatnak ilyen új rabszolgává. Ezen új jelen­ség elterjedésének mértéke pontosan nem ismert – nem utolsósorban azért, mert illegális, ebből kifolyólag a vizsgálódók saját életüket teszik kockára. A hivatalos adatok nyilvánvalóan nem tükrözik a valóságot, mivel azoktól az igazságügyi szervektől származnak, akik fedezik ezt az illegális üzletágat. Értelemszerűen a rabszolgamunka nagymértékű felhasználása is világjelenség, egy újabb eleme a neoliberalizmus gazdasági stratégiájának. (Bales 2006) De mindemellett tény, hogy az új rabszolgaság témáját Oroszországban még nem kutatták, s az új rabszolgák helye a társadalom szerkezetében még nem tisztázott. Kik is ők? Nincstelenségük, a termelőeszközökhöz való viszonyuk és a társadalmi munkaszervezésben elfoglalt helyük alapján proletárok. De hát a proletár munkáját megfizetik – a piac által szabályozott áron. S a proletár gazdasági kényszer hatása alatt dolgozik, az új rabszolgák többsége pedig gazdasági és nem gazdasági kényszer bonyolult kom­binációjának van alávetve. Az új rabszolgák kategóriájába mellesleg az utcán vagy bordélyban dolgozó prostituáltak jelentős – nem tudhatjuk, valójában mekkora – része is beletartozik.

Az, hogy a hivatalos társadalomtudomány nem teljesíti közvetlen kö­telességét, és nem tanulmányozza a társadalmi realitást, ahhoz vezet, hogy a baloldali ellenzék körében is irreális elképzelések születnek a mai orosz társadalom szerkezetéről. Többek között ismét elterjedtté vált a „proletariátus” mint terminus. A mi baloldalijaink egyszerűen gondolkod­nak: ha egyszer újra kapitalizmus van, van proletariátus is.

Azonban, ahogyan a szó elsődleges jelentése is mutatja, proletár az, akinek nincs semmilyen tulajdona, kivéve a gyermekeit. Éppen ezért kénytelen áruba bocsátani a munkaerejét, ha nem akar éhen halni. Va­jon hány olyan „proletár” van ma Oroszországban, akire az előbbi leírás ráillik? Korántsem véletlen, hogy a szovjet propaganda nem nevezte proletariátusnak a szovjet munkásosztályt. Nem is volt az. A mai orosz munkásosztály, amely közvetlenül a szovjet korszakból eredeztethető, en masse szintén nem tekinthető proletariátusnak. Talán barakkokban élnek, vagy sötét vackokban húzzák meg magukat? Talán nincs sem­milyen szakképzettségük? Egy bizonyos részüknek – még akkor is, ha ez kisebb, mint a peresztrojka idején elhíresült 27 százalék – felsőfokú végzettsége van, ami a piacgazdasági viszonyok között már önmagá­ban tőkének számít. Talán a mai orosz munkások jelentős hányadának nincs kiegészítő jövedelemforrása (mint például a csempészet vagy az ingatlankiadás)? Marcuse ismert kijelentését (1969, 16) parafrazálva, nem mondhatjuk-e el róluk: „Az olyan munkáscsaládot, amelynek nem­csak hogy van autója, de két autója van, s nemcsak hogy van lakása, de két lakása van, talán nevezhetjük proletárnak, de nemigen lesz belőle forradalmi proletariátus”?

Épp ez az utóbbi körülmény különösen fel kellene, hogy keltse az orosz baloldaliak figyelmét, hiszen az orosz történelem során már talál­kozhattunk hasonló jelenséggel. A híres izsevszki-votkinszki antibolse-vista felkelésre gondolok, melyet az izsevszki-votkinszki munkásezredek megalakulása követett (eredetileg a Népi Felkelősereg égisze alatt, akik később vörös zászlóval harcoltak Kolcsak hadseregében). Az iszevszki-votkinszki munkások többségének már az apja is képzett szakmunkás volt, iskolázottak voltak, jómódúak, akiknek – a nőtlen fiatalokat kivéve – saját háza és háztáji gazdasága volt, gyakran kiadó szobája is, mint kiegészítő jövedelemforrás, emellett apolitikusak voltak. Éppen elég műveltek voltak ahhoz, hogy helyesen határozzák meg saját közös érdekeiket, mint olyan emberek érdekeit, akik egyszerre bérmunkások és kispolgárok, vagyis támogatni a februári forradalmat, de elutasítani a bolsevikokat. A februári polgári forradalom (s még az alkotmányos monarchia is) számukra tökéletesen megfelelt, annál is inkább, mivel az nem csupán politikai egyenlőségüket garantálta, hanem az ő sajátos érdekeik képviseletét is a szovjeteken keresztül. Éppen ez volt az, ami az iszevszkiek és votkinszkiak ellenforradalmi szocialista (eszer-mensevik) pozícióját meghatározta.

S éppen ez az életforma az, ami tökéletesen emlékeztet a mai orosz munkások életmódjára.

Mindezek után, vajon tekinthető-e a mai orosz munkásosztály haladó osztálynak? Kiemelkedik-e iskolázottságával a szinte teljesen tanulatlan lakosság köréből? Ők dolgoznak-e a gazdaság technológiailag és tudo­mányosan legösszetettebb területein?

Végül pedig, rendelkezik-e ez az osztály (legalább spontán, nem verbalizált) osztályszellemiséggel? Hiszen éppenséggel ez a spontán osztályszellemiség volt az oka annak, hogy a szociáldemokrata eszmék ilyen sikeresen beépültek a munkások tudatába.

Hazánkban, ahogyan a FOM (Közvélemény Alapítvány) közvéle­mény-kutató intézet 2001-es felmérései mutatják, csak a válaszolók 6 százaléka – s nem feltétlenül a dolgozók – határozta meg magát osztálykategóriákkal (Gyeszjaty let... 2003, 45). S csak a megkérdezett bérmunkások 3 százaléka tett tanúságot osztálytudatról, azáltal, hogy önmagát és a munkaadót a „mi-ők” oppozícióban helyezte el (Gyeszjaty let... 2003, 51). Ráadásul a „bérmunkás” fogalma még semmiképpen nem azonos a „munkással”.

Ebből is látszik, hogy a forradalom előtti kapitalista Oroszország tár­sadalmi struktúráját jól ismerjük, a jelenlegiét azonban nem. De nem kétséges, hogy az eltérés igen nagy.

Másodszor, a forradalom előtti kapitalista Oroszország uralkodó osz­tályai lényegesen különböznek a mai Oroszország uralkodó osztályaitól.

A forradalom előtti Oroszország uralkodó osztálya a nemesség volt, vagyis alapjában véve a földesurak, a feudális osztály, s az is maradt még az 1860-as évek reformjai, sőt, az 1905-ös forradalom után is, amikor az orosz monarchia gyorsan kezdett el haladni egy tipikus polgári monarchia kialakulása felé.

Természetesen létezik egy régi, még a nemesi-polgári historiográ­fia által megalkotott elmélet az államhatalom (s következésképpen a bürokrácia) osztályok feletti jellegéről; ezt az elméletet még Plehanov is sokra tartotta. De ezt az elméletet elegendően cáfolják a cárizmus nyilvánvalóan osztálypolitikus (nemespárti) viselkedéséről birtokunkban lévő konkrét ismereteink, s az a tény, hogy a nemesség volt a termelő­eszközök legfőbb birtokosa, és kiváltságos helyzetben volt a bürokratikus apparátusban is. Ebből kifolyólag a bürokrácia felső és középső rétege nemesekből állt, s ahogyan ez ismeretes, ezek osztályösszetételét biztosította az is, hogy a Rangtábla bizonyos szintjei automatikusan nemességhez juttatták a hivatalnokokat. Ezenkívül a cári Oroszország tisztikarának nagy többségét is a nemesek tették ki, annak ellenére, hogy az alacsony rangúaknak – főleg háború idején – azért megvolt a lehető­ségük emelkedni a katonai ranglétrán. P. A. Zajoncskovszkij számításai szerint a hét fegyvernem közül egyetlen egyben nem voltak túlsúlyban a tisztek között a nemesek, s ez a reguláris gyalogság volt. De mivel azoknak a tiszteknek a 46 százaléka, akik nem voltak született nemesek, szerzett nemességgel rendelkező apa gyermeke volt, a nemesek szám szerinti túlsúlya az egész tisztikarban megingathatatlan maradt (Isztorija SZSZSZR 1973, 149). Peter Kenez adatai szerint az első világháború előtt a tisztek körében a született nemesek aránya kifejezetten emelke­dett. (California Slavic Studies 1973)

Az új uralkodó osztály szerepére természetesen egyedül a burzsoázia pályázott, amely vegyes rendűekből állott – de még a burzsoázia köré­ben is nagy százalékban voltak jelen a született nemesek. Ám az orosz burzsoázia, még a nagypolgárság is, amint azt 1905-ben is bizonyította, rendkívül gyáva volt, és többségében hajlamos arra, hogy alkalmaz­kodjon a nemesség érdekeihez (és uralmához). Az a kisebbség pedig, amely nyílt ellenállást tanúsított, pusztán csak azt próbálta elérni, hogy a nemesség másodrendű partnereként részt vehessen a kormányzás­ban (s ez az ellenzékiségnek éppen eléggé mérsékelt formája). Persze a burzsoázia, mint afféle kollektív pénzeszsák, képes volt befolyásolni, és befolyásolta is a bürokrácia egészét, vesztegetésekkel rá tudta venni érdekei érvényesítésére, de ez nem állt közvetlenül szemben az uralkodó osztály (vagyis a nemesség) érdekeivel, s nem is öltött olyan méreteket, hogy a bürokrácia a kereskedőtőke ügynökévé váljon, ahogyan ezt Pokrovszkij (1967, 570-579) állította.

A mai Oroszországban egészen más a helyzet. A mai uralkodó osztály – a bürokrata-burzsoázia – valószínűtlenül gyorsan alakult ki, ráadásul olyan körülmények között, amikor az uralkodó osztály szerepének el­éréséhez nem támaszkodhatott a termelőeszközök birtoklására, hiszen a termelőeszközök a Szovjetunióban állami tulajdonban voltak. A tulaj­donviszonyok helyett kizárólag hatalmat és erőt tudtak felmutatni. Ezért az új uralkodó osztály magját a szovjet pártállami-gazdasági bürokrácia (a nómenklatúra) képezte, amely a hatalmat ki tudta egészíteni a tulaj­donnal (vagyis a számára előnyös módon privatizálta az állami tulajdont, hiszen ő maga szabta meg a privatizáció szabályait, és ezek betartását is ő felügyelte). Ebben különbözik a bürokrata-burzsoázia a szokásos burzsoáziától, amely először hosszú időn – gyakran évszázadokon -keresztül csak felhalmozza a tulajdont, a kereskedőtőkével kezdve, s csak azután nyilvánítja ki igényeit a hatalomra. (Erről bővebben: Taraszov 2007; Taraszov 1994, 86-88)

A bürokrata-burzsoázia nem kizárólag posztszovjet jelenség. Ez jellem­ző a posztkoloniális országokra, melyekben az uralkodó osztály a helyi (gyarmati) bürokráciából nőt ki, akik a gyarmatosítók távozása után meg­kaparintották az állami tulajdont (néha a gyarmatosítók magántulajdonát képező vagyont is).12 Különösen jól példázza a bürokrata-burzsoázia kialakulását és viselkedését a gyarmati országokban Indonézia esete, ahol még használatban is volt a „kabir” (azaz kapitalista bürokrata) kife­jezés. Magam már többször is írtam erről a témáról.

Az új uralkodó osztály különböző társadalmi csoportokból alakult ki. A legjelentősebb persze a nómenklatúra, de kezdetben a második legna­gyobb számú csoport (majdnem 40 százalék) a köztörvényes bűnözőké volt, elsősorban azoké, akik a fekete gazdaságban működtek (Taraszov 1994, 87). Ebből arra következtethetünk, hogy a peresztrojka idején csak ők készültek tudatosan a kapitalizmusra való átállásra, csak ők remél­ték, hogy az új rendszer új elitjévé válhatnak, s csak ők tettek gyakorlati lépéseket ennek érdekében. Amikor aztán ezek a csoportok egymásra találtak, és szerteágazó üzleti kapcsolatokat építettek ki, pontosan ugyan­azokat a sémákat hívták újra életre, amelyeket az alvilág és a bürokrácia egy része a NEP alatt már bejáratott (Larin 1927).

Ugyanakkor az egykori nómenklatúra történelmi távlatban rövid idő – tíz év – alatt kiszorította a köztörvényes bűnözőket (az úgynevezett banditákat) az uralkodó osztály perifériájára, gyakran oly módon, hogy elkobozta a vagyonukat, őket magukat pedig az ország elhagyására kényszerítette. A nómenklatúra e győzelme nemcsak a bűnözők jogi támadhatóságának köszönhető, hanem annak is, hogy a bürokraták társadalmi súlya sokkal nagyobb volt, annak, hogy ők minden más társadalmi csoportnál hamarabb kezdték magukat „önmagáért való osz­tálynak” tekinteni, és annak, hogy éppen a nómenklatúra rendelkezett a legnagyobb gazdálkodási gyakorlattal, ők tudták irányítani a tényleges gazdasági folyamatokat, függetlenül attól, hogy a szovjet időszakban formálisan milyen tisztséget láttak el.13

Más társadalmi csoportok, akik igyekeztek beférkőzni az új uralkodó osztály soraiba, szervezetlenségük és kis létszámuk miatt semmiféle konkurenciát nem jelentettek a bürokrácia számára, és vagy feloldódtak benne, vagy pedig az „új burzsoázia” létszámát gyarapították, amely bár anyagilag privilegizált réteget képvisel, de a bürokrata-burzsoáziától függ, s állandóan ki van téve az előbbi nyomásának; leginkább a folya­matosan kreált újabb adók, díjak és bírságok formájában kivetett állami sarc révén.14

Volt még egy olyan csoport, amely részt vett az új uralkodó osztály ki­alakulásában, s a kezdetekkor a figyelem középpontjában állt – ez pedig a tudományos dolgozók csoportja (elsősorban a közgazdászoké, de nem kizárólag). E csoport legismertebb képviselői Burbulisz, Berezovszkij, Gajdar, Csubajsz és Aven. A nómenklatúrát képviselő Csernomirgyinnek a „laborvezetők kormányáról” tett indulatos megjegyzése azt eredmé­nyezte, hogy a köztudat túlértékelte e csoport jelentőségét az új eliten belül. Ez annál is inkább így volt, mivel ez az elképzelés még hízelgett is az orosz „demokratikus értelmiség” hiúságának. Korai cikkeiben még Olga Kristanovszkaja, az új orosz elit legismertebb kutatója is engedett ennek az illúziónak.

Természetes, hogy így alakult. A tudomány köreihez tartozó emberek, akiknek sikerült beférkőznie a hatalmi és üzleti elitbe, a „kapitalizmus első kiadásának” idején is szemet szúrtak a kortársaknak. Erről Nyekraszov is említést tesz „Kortársak” című poémájában:

Plutokraták – honfitársak,
Zsidók, avagy németek –
Köreiben renegátok –
Néhány professzorgyerek.
Történetük nem újdonság:
Szorgosan dolgozgatott,
Művelte a tudományt, és
Szidott minden gazdagot.
Professzor volt, tudós, míg csak
Harminc évet meg nem ért,
S úgy látszott, a hivatását
Fel nem adná semmiért.
Elmúlt harminc éves –
S a távcsövek mögül
Kiugrott hát hősünk,
És most részvényeken ül.

Mellesleg, a már emlegetett I. A. Visnyegradszkij a mechanika professzora volt – egészen addig, míg nem lett tag számos részvénytársaság igazgatóságában, majd pénzügyminiszter.

Azonban a „kapitalizmus első kiadásában” hamar kiderült, hogy a „professzorok” inkább kivételt képeznek, mint szabályt. A mai Orosz­országban ugyancsak gyorsan megbizonyosodhattunk arról, hogy a „tudományos dolgozók” nem képeznek sajátos érdekekkel rendelkező különálló csoportot a bürokrata-burzsoázián belül, s egyáltalán, az új elitben játszott szerepüket alaposan túlértékelik. Nem véletlen, hogy Olga Kristanovszkaja új könyvében semmit sem ír erről a csoportról. Ugyanakkor a szerző ismét hangsúlyozza a nómenklatúra túlsúlyát az „új elit” összetételében, különös tekintettel arra a tényre, hogy az üzleti elit azon képviselőinek körében is, akiknek nincsen a nómenklatúrával összefüggő előélete, 39 százalék azok aránya, akik származásuk révén mégis az elithez kötődtek: 36,8 százalékuknak az apja, 18 százalékuknak pedig az anyja dolgozott a nómenklatúrában (Kristanovszkaja 2004, 342).

Ez éppenséggel többek között azt bizonyítja, hogy Oroszországban már kialakult az uralkodó osztály, és a sikeres függőleges társadalmi mobilitás csatornái, melyeket igénybe véve be lehet jutni ebbe az osz­tályba, a szemünk előtt zárulnak be, ha már be nem zárultak. Ezt állapítja meg L. B. Koszova is, a „Vertikális mobilitás – egyenlőtlen lehetőségek” című tanulmány szerzője (2003, 432-448): a „társadalmi lift” most már leginkább csak a társadalmi elitet szállítja.

Az a tény, hogy az új uralkodó osztály a bürokráciából származik, többek között magának a bürokráciának a megállíthatatlan növekedését vonja maga után Oroszországban: a hivatalnokok száma (ha össze­adjuk a bürokrácia felső és középső szintjén elhelyezkedők számát, amit valamiért nem szoktak megtenni, mintha az apparátus középső szintje nem is létezne) 2000-re elérte a 6 millió 203 ezret! (Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2000, 116) Ezért aztán az új uralkodó osztály, amely szorosan kötődik a tényleges bürokráciához, mintegy elegyet képez vele, még veszélyesebb parazita lesz, mint a feudális osztály volt (amazok legalább profi fegyverforgatók voltak, vagyis annak illett lenniük).15

Nem vitás, hogy a forradalom előtti Oroszország ugyancsak a bürokrá­cia birodalmaként híresült el. Széles körben ismert, hogy I. Miklós miként fortyant fel a negyvenezer főírnok miatt, akik az országot valójában kor­mányozzák. De a bürokrácia akkori és mostani uralkodása két különböző dolog. A forradalom előtti Oroszországban az uralkodó osztály azon az elven konstruálódott, hogy a későbbi bürokraták először földesurak voltak (vagyis a termelőeszközök birtokosai), s csak azután váltak bürokratává. A mai Oroszországban ez fordítva van: először bürokrata valaki, azután válik a termelőeszközök tulajdonosává (kapitalistává). Ez két szükségsze­rű, ellentétes kiindulási pont mind az uralkodó osztály, mind a bürokrácia kialakulása szempontjából. Ezen felül minden egyes nemes személyesen öröklés útján jutott a vagyonához, a bürokrata-kapitalista viszont valaki mástól (általában az államtól) orozta el azt, ami ma az övé. Ez a két körül­mény merőben más gazdasági, politikai és társadalmi viselkedést indukál a forradalom előtti és a mai orosz uralkodó osztály számára. (Példa erre többek között a Stabilizációs Alap nyugati részvényekbe fektetése, vagy az, hogy A. Uszmanov éppen az izlandi bankban helyezte el a pénzét, vagy ahogyan R. Abramovics megvásárolta a Chelsea-t.)

Harmadszor, teljesen eltérő a két kapitalista Oroszországban a közok­tatás, a tudomány és a kultúra állapota és tendenciái.

A forradalom előtti Oroszországban a közoktatás – igaz, megbo­csáthatatlanul lassan – éppen elkezdett kiterjedni a társadalom egé­szére, újabb és újabb sikereket ért el. Mi több, a valódi előrelépést ezen a területen a kapitalizmus hozta el. A feudális Oroszországban analfabetizmus és civilizálatlanság uralkodott. A kultúra „oszlopai” túl­ságosan gyengék voltak, s vagy rendi, vagy éppen – mint az óhitűek esetében – rendiségellenes jellegük volt. A cári Oroszország tizenkét állami („imperátori”) egyeteme közül, amelyek a forradalom küszöbén fennálltak – beleértve a helsingforsit is, ahol svéd nyelven folyt az oktatás -, négy már a reform utáni időszakban nyitotta meg kapuit. Az 1905-ös forradalom után nyílt meg mind a három népi egyetem. A női főiskolák, a politechnikai és technológiai főiskolák ugyancsak a kapitalista Oroszországban jöttek létre. II. Sándor uralkodásának végén Oroszországban még 84 százalék volt az analfabéták aránya, de II. Miklós uralkodásának végére már csak a kilenc éven felüliek 73 százaléka nem tudott írni-olvasni. Nem valami látványos, de határozott fejlődés, hiszen emberek millióiról van szó.16

A közoktatás elterjedése és fejlődése Oroszországban közvetlenül nyilvánvalóan azzal függött össze, hogy a kapitalizmus (technikailag is) egyre bonyolultabbá és szerteágazóvá váló gazdasági gépezete folyamatosan egyre több írástudó és iskolázott munkaerőt igényelt. Per­sze, a kulturális forradalmat Oroszországban csak a bolsevikok tudták megvalósítani, s Oroszország elmaradottsága érthető módon egyenesen összefüggött a hatalmon lévők reakciós, konzervatív hozzáállásával, mégis, a fejlődés tendenciája vitathatatlan.

„A kapitalizmus második kiadása” nem pusztán egy olyan országot örökölt a szovjethatalomtól, amelyben mindenki írástudó, hanem egy olyan országot, ahol mindenkire kiterjed a középszintű oktatás, s ahol rengeteg oktatási intézmény van, köztük számos főiskola és egyetem, melyek jelentős része világszínvonalú oktatást biztosított.

Ez az új, kapitalista hatalom azonnal hozzálátott a közoktatás rendsze­rének tönkretételéhez, természetesen „reformoknak” titulálva a pusztítást. Ennek oka egyszerű: az új uralkodó osztály nem látta át, hogyan segíti elő a létező közoktatási rendszer a bürokrata-burzsoázia meggazdago­dását, más szempontjai pedig akkoriban nem voltak. Ám a „reformoknak” (több is volt, köztük olyanok is, amelyeket nem sikerült megvalósítani) volt stratégiai célja is: egy kétcsatornás közoktatási rendszert akartak létrehozni – drága és minőségi oktatást az elit, gyengét (de lehetőleg szintén drágát) a többiek számára. Ezeknek az intézkedéseknek a lé­nyege, hogy megerősítsék a társadalmi differenciálódást azáltal, hogy az „alsóbb rétegeket” – vagyis a lakosság döntő többségét – kizárják a minőségi oktatásból, tehát megfosszák azoktól az ismeretektől, melyek révén azok (mind szakmai, mind társadalmi téren, így a politikában is) versenyre kelhetnének az elittel (vagyis a bürokrata-burzsoáziával s az azt kiszolgáló értelmiségi érdekcsoportokkal). (Erről bővebben: Taraszov 1999, ill. http://www.hrono.ru/text/2002/tarasnegram.html)

A szovjet közoktatási rendszer persze nem volt ideális. Az 1980-as évekre már nyilvánvalóan nem felelt meg a Szovjetunió társadalmi és gazdasági fejlődése által támasztott követelményeknek, és radikális átalakításra szorult. Ezt még a gerontokratikus szovjet kormányzat is felfogta, ezért került bevezetésre az 1984-es „alijevi” reform. De a mai kapitalista Oroszországban a közoktatási rendszer nem pusztán a ren­deltetésének nem felel meg (bármilyen alacsony színvonalon), hanem az elnevezésének sem.17

Tehát, míg a forradalom előtti Oroszországban a közoktatás fejlődött (egy nagyon rossz kiindulópontból startolva az akkoriban progresszívnek számító külföldi minták irányában haladt), a mai Oroszországban visszafejlődik (egy viszonylag előnyös kezdeti helyzetből kezd a harmadik világ legrosszabb rendszereinek szintjére süllyedni).

Hasonló helyzetben van a tudomány is. Oroszország éppen a forra­dalom előtti kapitalista időszakban foglalta el méltó helyét a tudomány világában. Ez annak köszönhető, hogy ekkor lépett színre (elsősorban a természettudomány területén) a materialista és demokratikus beállított­ságú közrendűek már említett nemzedéke, amelynek politikailag radikális tagjai azokban az években a forradalmi mozgalom magját képezték. A kapitalista fejlődés objektív követelményei lehetővé tették az oroszországi tudomány, így az elméleti alapkutatások anyagi feltételeinek javítását is, bár nem túl nagy mértékben.

Természetesen igaz, hogy a Nyugathoz viszonyítva az oroszországi tudomány provinciális szinten maradt, de azért igen nagy és megbecsült provinciának számított. Éppen ebben az időszakban alakultak ki Orosz­országban az a jelenség, amit tudományos iskolának nevezünk, és a szovjet korszakban ezek végig fenn is maradtak. Ebben a korszakban folytatták tanulmányaikat és/vagy kezdték el tudományos pályájukat azok a későbbi szovjet tudósok, akik aztán elérték, hogy a tudomány az akadémiai és egyetemi világ rezervátumából a XX. század húszas-­harmincas, majd ötvenes-hatvanas éveinek tudományos komplexumává fejlődjön (az utóbbi időszakban értelemszerűen csak azok vehettek részt, akiket elkerült a sztálini terror thermidori kaszája).

Nem kérdés, hogy a forradalom előtti Oroszországban a tudomány nem a politikai rezsimnek köszönhetően, hanem annak ellenére fejlődött. A haladó tudósok zaklatása, „politikai megbízhatatlanság” miatti üldözte­tése akkoriban megszokott jelenség volt.

Ma azonban mindez másképp van. Az elvileg ellenzékinek számító orosz kommunista párt prominensét, Zs. I. Alfjorovot nem üldözte senki, akkor sem, amikor még nem volt Nobel-díjas. A tudósok a nyilvánvaló sületlenségtől kezdve a nyílt rendszerkritikáig bármit publikálhatnak (a folyóiratok kis példányszáma miatt ez a kritika amúgy is erőtlen). Ám a humántudományok művelőinek nagy részét könnyen megvásárolhatóvá tette az államnak, a nagytőkének, vagy éppen a külföldi ösztöndíjakat osztogató intézményeknek való kiszolgáltatottság. Az, hogy az Orosz Tudományos Akadémia akadémikusnak választotta A. N. Jakovlevet, akinek tudományos teljesítménye valóban a nullával egyenlő, és A. I. Szolzsenyicint, aki – filológus-akadémikus létére – nem tudja megkülön­böztetni az igét a melléknévtől,18 ékes bizonyítéka a patologikus helyzet­nek. A disszertáció tudományos kritériumai megszűntek, a hivatalnokok számára presztízs lett ledoktorálni, disszertációikat „négerekkel” íratják nyakra-főre.19 D. J. Ajackov disszertációjának botrányos ügye csaknem a vesztét okozta a nemzetközi hírű szaratovi történésznek, N. A. Troickijnak. A Vlagyimir Putyin plagizált disszertációja körül kialakult botrányt a VAK (a tudományos fokozatok odaítélését szabályozó minisztériumi szakbizottság – a ford.) és a hasonló fórumok egyszerűen igyekeztek nem észrevenni.

Az ország tudományos életének siralmas helyzetéről szó szerint sok ezer cikk született. Ezek jól vázolják és megfelelően elemzik a helyzetet – szerzőik általában maguk is tudósok, akiket még megtanítottak gon­dolkodni és elemezni. Először is, az elmúlt időszakban a tudományos iskolák többsége elhalt, mert a tudósok jó része külföldre távozott, a tudományos szféra nagyon elöregedett, „demográfiai szakadék” alakult ki – a szovjet tudományos iskolák utolsó képviselőinek már nem volt kinek továbbadniuk tudásukat és tapasztalataikat (mivel a fiatalok ma nem választanak tudományos pályát a szélsőségesen alacsony fizetések miatt, vagy ha igen, villámgyorsan emigrálnak). Másodszor, az állandó forráshiány miatt a leginkább perspektivikus irányzatok fejlődése meg­szűnt. Harmadszor, az alapkutatások nagy részét vagy befagyasztották, vagy megszüntették, vagy külföldre telepítették, hiszen a hivatalnokok és a tőke csak a gyorsan megtérülő befektetéseket tudják értékelni, és egyszerűen nem értik, mi hasznuk lehet az elméleti és alapkutatásokból. Negyedszer, a tudományt elkezdte aktívan kiszorítani az áltudomány, az afféle sarlatán vállalkozások, mint a „torziós mezők akadémiája”, „az érzékek feletti érzékelés akadémiája” stb., ami részben a tudományos, materialista megközelítésre zúduló (többek között egyházi) támadások­nak köszönhető. Ezek a támadások egyrészt a „kommunizmus elleni harc” jegyében folytak, másrészt a posztszovjet hivatalnokréteg agresszív műveletlenségére támaszkodtak, s a divatba jött posztmodernizmus is ebbe az irányba hatott. Az utóbbi hatását jól illusztrálja az a botrány, amely egy, a VAK folyóiratában megjelent cikk körül tört ki, melyet szerző­je az áltudományos szövegeket generáló SCIgen program segítségével alkotott (Troickij variant 2008)

Tehát a forradalom előtti kapitalista Oroszországban az egyházi és a politikai cenzúra igájában sínylődő, mégis fejlődő tudományunk volt, most azonban stagnáló és visszafejlődő van, s fennáll a lehetőség, hogy a „kapitalizmus első kiadásának” kulturális szintje alá fogunk süllyedni.

Ugyanez elmondható a kultúráról is. Itt nem is fontos belemennünk a részletekbe. Elég, ha az irodalomra tekintünk, s feltesszük a kérdést: hol van a mai Lev Tolsztoj? A mai Dosztojevszkij? Szaltikov-Scsedrin? Turgenyev? Csernisevszkij? Nyekraszov? A. N. Osztrovszkij? Leszkov? Tyutcsev? Kuprin? Csehov? Gleb Uszpenszkij? Korolenko? Garsin? Gorkij? Vereszajev? Stb., stb., stb.

Szándékosan nem soroltam fel az imént az „ezüstkor” alkotóit (mint ismeretes, legtöbbjük költő volt), mivel azok, akik látták műveik eredeti kiadását, tudják, hogy ezek a könyvek mikroszkopikusan kicsi példány­számban jelentek meg (200-500 példányban), s ahogyan az utolsó oldalakon és a borítókon elhelyezett reklámokból megtudhatjuk, öt-tíz évig a kiadók polcain vesztegeltek, mielőtt elkeltek volna. Pedig ezek az „ezüstkor” későbbi büszkeségeinek könyvei voltak – Andrej Belijé, Marina Cvetajeváé, Borisz Paszternáké, Oszip Mandelstamé… Csak a szimbolisták első nemzedéke – Brjuszov, Blok, Balmont és Szologub -kerülte el ezt a sanyarú sorsot. Vagyis a híres „ezüstkori” költészet nagy részére nem volt kereslet és igény még „művelt társasági körökben” sem. Erre a fajta költészetre csak a bolsevikok által végrehajtott kulturális forradalom tette fogékonnyá a társadalmat, mivel akkor szoktatták rá az embereket a komolyabb olvasmányokra, és szorították rá őket arra, hogy az irodalmat, többek között a költészetet komolyan vegyék (melynek jó táptalajt adott a forradalom és a polgárháború alatt felgyülemlett hatalmas emocionális feszültség).20

A vastag irodalmi folyóiratok akkori helyzetét össze sem lehet hason­lítani a maival. Mint ismeretes, akkoriban az irodalmi folyóiratok voltak „az eszmék urai”. S szerepüket nemcsak a szépirodalom minőségének köszönhették. Az irodalmi folyóiratok befolyása akkortájt, mint tudjuk, az irodalom- és művészetkritika és publicisztika színvonalától és minőségé­től függött. Bármennyit is beszélünk arról, hogy a cári Oroszországban a cenzúra által meghatározott speciális feltételek olyan filozófiai, szoci­ológiai és politikai funkciókat róttak az irodalomkritikára és az irodalmi publicisztikára, melyeket normális esetben nem kellett volna ellátnia, tény, hogy a vastag irodalmi folyóiratok 1905 után sem veszítették el szerepü­ket, amikor a filozófiai, szociológiai és politikai irodalom nem kényszerült a cenzúra miatt irodalomkritikának vagy publicisztikának álcáznia magát. Emellett valljuk be őszintén: a mai irodalmi folyóiratok nem szépíró szerzői között nem találunk olyan személyiségeket, akik tehetségben, bátorságban, virtuozitásban és a közvéleményre tett hatásában felvennék a versenyt Belinszkijjel, Dobroljubovval, Csernisevszkijjel, Nyekraszovval, Herzennel, vagy legalább Mihajlovszkijjal, Sztrahovval, Varfolomejevvel, Zajcevvel vagy Ivanov-Razumnyikkal.

A vastag irodalmi folyóiratok a mai Oroszországban csak vegetálnak, belterjessé váltak, s leggyakrabban csak a szerzők, a szerzők barátai és ellenségei, rokonai és a szakmabeli bölcsészek kísérik őket figye­lemmel. Erőltetettek, végtelenül unalmasak és riasztó tehetségtelen-ségről árulkodnak. Tegyük hozzá, hogy a forradalom előtti kapitalista Oroszországban az irodalmi folyóiratokat üldözte és gyakran betiltotta a hatalom, miközben anyagilag csak magukra támaszkodtak, ma pedig semmilyen cenzúrának és zaklatásnak nincsenek kitéve, s jelentős részüket vagy az állam, vagy a nagytőke támogatja (mint például a Znamja folyóiratot). S nem is ejtettünk szót a szatirikus irodalmi folyó­iratok teljes hiányáról.

Ugyanígy áll a dolog a színházzal. Mindazon problémák ellenére, ame­lyekkel a forradalom előtti Oroszországban a színház küzdött, nyugodtan mondhatjuk, hogy akkoriban a színházművészet demokratizálódott, egyre kifinomultabbá vált, szociális érzékenysége és ennek függvényében társadalmi szerepe is növekedett. Ismeretes és kétségbevonhatatlan, milyen sokat adott az orosz és a nemzetközi színházművészetnek a 60-as évek „új színháza”, Osztrovszkij, Csehov, Szadovszkij, Sztrepetova, a Moszkvai Művész Színház, Jermolova, Komisszarzsevszkaja, Tairov, Meyerhold vagy Jevreinov. A mai Oroszországban a legtöbb színház olyan intézménnyé vált, amely az újgazdagok kulturális igényeit igyekszik kielégíteni, és a színházművészet olyan tempóban hanyatlik, hogy nem­sokára művészetről már nem is beszélhetünk. Tudjuk, hogy a színészek általában buták (az okos színész akadályozza a rendezői koncepció megvalósítását), de amióta nincsen „szovjet cenzúra”, az is kiderült, hogy a színházi rendezők is szinte kivétel nélkül mind ostobák. Mindenesetre az a makacs igyekezetük, hogy az élet teljes gazdagságát alantassággá, trágársággá és primitív szexualitássá redukálják, eléggé árulkodik mind az orosz színházi rendezők szellemi színvonaláról, mind azokéról, akiket ez a „művészet” el tud kápráztatni.21 Mindemellett az előadóművészet is hanyatlik: míg azelőtt a valóban zseniális Szoktunovszkij volt a sztár a színészek között, napjaink sztárja Bezrukov, aki minden egyes darabban (és persze filmben) ugyanazt játssza.

Ha pedig a zene felé fordulunk, akárcsak az irodalom esetében, itt is rákérdezhetünk: hol van a mai Csajkovszkij? Rimszkij-Korszakov? Muszorgszkij? Balakirev? Borogyin? Anton Rubinstein? Glazunov? Szkrjabin? Rahmanyinov? A zenészekről már ne is beszéljünk. Az orosz zeneművészeti előadói iskolák a XX. század elején jöttek létre, és az egész szovjet időszakban megőrizték működésüket. Szándékos tönk­retételük már az új, kapitalista időszakra esik. A legjobb előadók, akik még a szovjet iskolákban szerezték tudásukat, ezután külföldre távoztak.

A képzőművészet áttekintése még ennél is tréfásabb képet mutat. A forradalom előtti Oroszország megmutatta a világnak, hogyan lehet meghaladni a megalkuvó akadémizmust, és tehetségek egész garma­dáját vonultatta fel, a vándorkiállítóktól a „Mir iszkussztva” és a „Bubnovij valet” csoportig és a szuprematizmusig. A mai Oroszország „aktuális” képzőművészete szánalmas (bár hivalkodó), a társadalom szempontjából felesleges és érdektelen (s ezért nem is hat a társadalom életére).

Úgy tűnik, a kultúrának egyetlen olyan területe van, amely manapság hasonló helyzetben van, mint a forradalom előtti kapitalista Oroszország­ban, ez pedig a balett. „A kapitalizmus első kiadása” idején az orosz balett szinte végig válságos állapotban vegetált, az volt a dolga, hogy szóra­koztassa az udvart, és ágyasokat biztosítson a cári család tagjai és a „nagyvilági” társaság számára. A művészet azon fellobbanásai, amelyek a szimfonikus balett megszületéséhez, Gorszkij és Fokin tevékenységé­hez köthetők (mely utóbbihoz a Gyagilev nevével fémjelzett párizsi orosz évadok zajos sikere szolgáltatott alapot), ritka és szerencsés kivételnek számítottak.

Persze, hivatkozhatnánk arra, hogy a régi, forradalom előtti idők óta sok új művészeti ág is kifejlődött, ilyenek a filmművészet, a televíziózás vagy a rockzene, ám ez demagógia lenne. Az „orosz rock” a szemünk előtt vált a késő-szovjet időszak „lázadó zenéjéből” közönséges poppá, az pedig per definitionem nem művészet. (Az igazi rockzene csak a gettók ellenkulturális-szubkulturális világában maradt meg.) Az orosz televíziózás pedig az 1960-as, 1970-es évekre épphogy felemelkedett a művészet szintjére, de az ilyen irányú kísérletezésnek Szergej Lapin véget is vetett, a kapitalista Oroszországban pedig, ahol a televízió rögtön a tömegszórakoztatás és tömegbutítás eszközévé vált, végleg búcsút mondhattunk nekik.

A mozival már bonyolultabb a helyzet. Az a kezdetleges stádium, amelyben a filmművészet a forradalom előtti Oroszországban volt, nem is tette másra alkalmassá, mint hogy a tömegkultúrát szolgálja. Ezt Neja Zorkaja (1976) a maga idejében világosan kimutatta. De azóta hosszú idő telt el, és a mozi mind a Szovjetunióban, mind a többi filmes nagy­hatalomban valódi művészetté fejlődött, amely esztétikai nyelvének (nyelveinek) segítségével alkalmas bonyolult filozófiai, társadalmi és politikai, sőt, ismeretelméleti kérdések feldolgozására. A posztszovjet Oroszországban a filmművészet totálisan visszahanyatlott a tömegkul­túra szintjére, s ez a hanyatlás hamarosan különösen rossz irányt vett, mivel az orosz mozinak a tömegkultúra szokásos funkciója – a tömegek szórakoztatása, figyelmük elterelése a társadalmi-politikai problémákról – mellett még egy másik feladatot is szántak (akárcsak Sztálin idejében), ez pedig az agymosás, az uralkodó osztály és rendszer által üdvösnek ítélt ideológia terjesztése.22

Az orosz kultúra ilyen totális hanyatlása szorosan összefügg az új orosz uralkodó osztály kulturális primitivizmusával. A nemesekkel el­lentétben, akik általában klasszikus műveltséget szereztek, s akikbe belenevelték a feudális mintákon nyugvó jó ízlést, az új elit még nem tanulta meg, hogyan illik az elitnek viselkednie, és hogyan nem, s fesz­telenül demonstrálja fejletlen ízlését vagy az ízlés teljes hiányát. Ezt a társadalmi elvárást mind nyíltan, mint burkoltan közvetítik a „kultúra mestereinek”, akik, mint afféle profi prostituáltak, jó érzékkel pontosan azt valósítják meg, amit várnak tőlük. A hatalom csúcsán állók sem ki­vételek. II. Miklós, aki Sz. Ljubos találó megjegyzése szerint maga volt a „koronás gyarlóság”,23 nyilván kicsit sem konyított sem az operához, sem a baletthez. (A balett számára elsősorban az a terep volt, ahol „hivatalos” szeretője, Matilda Kseszinszkaja aratta sikereit. Azt, hogy Kseszinszkaja korának egyik legremekebb táncosnője volt, Miklós való­színűleg fel sem fogta. A lánnyal családja kívánságára folytatott viszonyt, akik azt remélték, a fiatal trónörökös így majd leszokik az onanizálásról /Ljubos 1924, 189/.) De, mint jól nevelt ember (s hogy az volt, azt minden életrajzírója megerősítette), II. Miklós tudta, hogy operába és balettre járni illendő dolog, zenés kávéházba viszont nem illendő. S mivel tud­ta, hogy nincs kifinomult esztétikai érzéke, ebben (általában, bár nem mindig) a szakértők tanácsaira hagyatkozott. Ezzel szemben a mai Oroszországban minden Luzskov-féle szakértőnek tartja magát, legyen szó festészetről, építészetről vagy akár színházról. Ennek köszönhetjük az olyan szégyenletes eseményeket, mint a május 9-i Győzelem Napján a Kremlben tartott hivatalos ünnepi koncertet, ahol – olyan díszlet előtt, amit mintha egy isten háta mögötti laktanya kiskatonái dobtak volna seb­tében össze – teljesen fahangú és botfülű „énekesek” adták elő a Nagy Honvédő Háború dalait „orosz chanson” stílusban, az Orosz Föderáció elnöke és családja, az egész kormány és az Orosz Pravoszláv Egyház pátriárkája pedig az első sorból nézték – és csodálták – ezt a produkciót!

Ma az uralkodó osztály képviselői, hiába vásárolnak grófi címet valamelyik „nemesi társaság” önjelölt vezetőitől, s hiába tudják, hogy helyzetükből kifolyólag nekik támogatniuk kell a művészetet, rá nem jönnének, hogy azokban a kérdésekben, amelyekhez nem értenek, nem ártana szakértőkkel konzultálni. Tipikus példaként álljon itt a Moszkvai Konzervatórium nagytermében 2005. október 6-án rendezett koncert, melyen Ivan Numerov alt lépett fel. A koncertet az „Egyesült Cukrászok” nevű holding szponzorálta, s ezek az „egyesült cukrászok” nem kevés pénzt költöttek még arra is, hogy a jeles Numerov koncertjét a Rosszijszkaja gazetában, a Trudban, a Vremja novosztyejben s további orgánumokban reklámozzák. És egyik cukrásznak sem jutott eszébe, hogy szakértőkhöz forduljon, akiktől megtudhatta volna, hogy bizony nem minden zeneiskola növendékei tudnának olyan sikeresen csúfot űzni az alt hangból, ahogyan ezt Numerov tette. Érthető módon minden normális ember szörnyülködve hagyta ott a koncertet (elsőként a konzervatórium növendékei távoztak). Ám a cukrászok elégedettnek látszottak. Csupa-csupa Jourdain úr.

Ez a kultúrpolitika (a neoliberális gazdaságpolitikával egyetemben) ahhoz vezetett, hogy ma a lakosság nagy többségének részvétele a kulturális életben éppen ellenkező irányban változik, mint a forradalom előtt. A forradalom előtt magánszemélyek, illegális (hivatalosan inkább féllegális) diákszervezetek, 1905 után pedig már szakszervezetek és társadalmi szervezetek is könyvtárakat és olvasótermeket, népszín­házakat, dalárdákat stb. hoztak létre. A nagyvárosokban „népházakat” építettek (persze, azzal a céllal, hogy a munkások „hőzöngés” helyett mással legyenek elfoglalva, de mégis!). Mindez annyira kinőtte magát, hogy a legnagyobb üzemekben színházakat létesítettek, ahol a mun­kások, a kortársak megfigyelései szerint meglepően magas művészi színvonalon, drámákat, sőt, operákat adtak elő, melyekben a Bolsoj, a Malij és a Művész Színház színészei vendégszerepeltek – ilyen volt például a Nyikolszkij gyár színháza Orehovban (Orehovo-Zuevszkaja pravda 2002).

Ma, ahogyan ezt a RAGSZ (Oroszországi Közszolgálati Akadémia) Szociológiai Központja által 2004 decemberében 25 régióban végzett „A mai Oroszország szellemi kultúrája – a jelenlegi állapot és a tendenciák” című speciális kutatási projekt következtetéseiben leírták (Szvobodnaja miszl 2005, 130-145), Oroszországban azt figyelhetjük meg, hogy a szovjet időszakban hagyományosnak tekintett (kollektív) kulturális tevé­kenység eltűnik, azt a szabadidőnek az atomizált társadalmakra jellemző passzív, individuális, otthoni szabadidős tevékenysége váltja fel: televízió és videónézés, alvás, magányos italozás és az egyszerű semmittevés, „a szabadidő elütése”.

Ugyanakkor az olvasási kultúra szerkezete is változik: a komolyabb olvasmányokat kiszorítja a ponyva, a primitív, szenzációhajhász, botrány-és szórakoztató irodalom, szélsőséges esetben pedig az olvasás csak a keresztrejtvényekre és a tévéműsorra korlátozódik. Érdekes, hogy mind a lakosság, mind a szakértők jelentős része úgy véli, hogy a kulturális élet elszegényedése szorosan összefügg egyrészt a lakosság életszín­vonalának csökkenésével, másrészt azzal, hogy a hatalom rákényszeríti a lakosságot bizonyos kulturális termékek fogyasztására és bizonyos kulturális minták követésére.

Jól látható, hogy a lakosság nem elhanyagolható része alternatíva híján állt át az olcsó termékek és „alacsony műfajok” „élvezetére”. Nem csak azért, mert nincs másra pénze, de legalább ennyire a „felülről” (részben reklámok útján) jövő propaganda hatására. A kutatás többek között megállapította, hogy a fitnesz-centerek és bowling-termek töb­bé-kevésbé rendszeres látogatása a megkérdezettek között az első helyen állt, messze megelőzve ezzel a színházat, a koncerteket, a kiál­lítótermeket és még a diszkót is (körülbelül olyan gyakori, mint a mozi látogatás). Ugyanakkor az olvasás a hetedik helyre szorult a szabadidős tevékenységek, kikapcsolódási lehetőségek között. A szerzők így vonták le a következtetést: „A szellemi és tömegkommunikációs szférában az új feltételekhez való alkalmazkodás általában negatív irányba mutat. Ez megnyilvánul a kulturális minták minőségcsökkenésében, az írott és elektronikus sajtóban megjelenő elemző műfajt képviselő cikkek, írások és műsorok színvonalának csökkenésében, a tömegkommunikációs eszközök többségének deintellektualizációjában, bulvárosodásában, az emberek kulturális sokszínűség iránti igényeinek csökkenésében, kulturális látóterük általános beszűkülésében. A szellemi javak piacának nézettségi adatok, népszerűségi ráták, brandek kategóriáiban gondol­kodó szereplői a saját maguk által gerjesztett kereslet kielégítésére törekednek, amelyben nincs helye sem a magasabb követelményeknek, sem az önálló, aktív és igényes személyiségnek, a piac ma afféle kvázi-civilizációs folyamatként működik. Nem a művészet, a kulturális alkotás igénye működteti, hanem a már megszokott, bevált, és mellesleg jól jövedelmező termékek eladása.” (Szvobodnaja miszl 2005, 139-140)

Negyedszer, a ma divatos összehasonlítások ellenére lényegi különb­ségek vannak a forradalom előtti és a jelenlegi orosz imperializmus kö­zött. A forradalom előtti kapitalista Oroszország elsővonalbeli imperialista nagyhatalom volt. Imperialista befolyása az uralmi blokkokon át kiterjedt egész Európára, amely akkoriban az imperialista harcok legfőbb színtere volt, közvetlen érdekeltségi szférája pedig magába foglalta Közép- és Ke­let-Európát, és a mediterrán térséget. Az európai határokon túl az orosz imperializmus aktív volt az egész Közel-, Közép- és Távol-Keleten, s még Burmában is igyekezett megvetni a lábát. A mai Oroszország uralkodó osztálya az egykori Oroszország határain túl nem pályázik befolyási övezetekre, vagyis szigorúan véve kisebb területben gondolkozik, mint az egykori Orosz Birodalom. A sok jelképes gesztus, repülőgépek és hajók szállítása Venezuelának egy-két „baráti látogatással” összekötve, való­ban csak szimbolikus lépés és reklámfogás – ahogyan Osztap Bender mondaná, az orosz hatalom képviselői „a tekintélyes külső érdekében felfújt pofával” fontoskodnak. Ily módon Oroszország mint imperialista hatalom Ausztrália, India, a maoista Kína, a rasszista Dél-Afrikai Köz­társaság vagy a katonai diktatúrák korát élő Brazília szintjére „süllyedt”, vagyis átkerült a „másodvonalbeli” imperialista hatalmak táborába. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy Moszkva és Washington között, a köl­csönös harcias retorika ellenére, ebben a kérdésben létezik valamilyen hallgatólagos megállapodás (bár lehet, hogy ezt mindkét érintett fél a maga módján értelmezi).

A példák számát még lehetne szaporítani, de ezt már nem tartom szükségesnek. Ahogyan azt Lenin mondotta volna hasonló esetben, qui prouve trop, ne prouve rien. Most már levonhatunk néhány következtetést.

1. A mai orosz kapitalizmusnak semmi köze sincsen a XIX. század végi, XX. század eleji orosz kapitalizmushoz, nem lehet az utóbbihoz való visszatérésként (annak „restaurációjaként”) értelmezni. A mai kapitaliz­mus a szovjet rendszer (a szuperetatizmus) fejlődésének (vagy, ha úgy tetszik, visszafejlődésének) eredményeképpen jött létre. Ezért aztán a forradalom előtti kapitalizmusra vonatkozó ismereteink csak közvetetten nyújthatnak e témában segítséget, és semmiképpen sem pótolhatják a mai orosz kapitalizmus tanulmányozását, elemzését és elméleti fel­dolgozását. Mi több, számos esetben inkább negatív hatással vannak munkánkra, félrevezetően hatnak, mivel hamis analógiákat kínálnak. Annál inkább segítségünkre lehet a „harmadik világhoz”, a kapitalizmus perifériájához tartozó országok tanulmányozása, tapasztalatainak érté­kelése, akárcsak a globalizációs folyamat általános vizsgálata.

2. Egyáltalán nem állják meg a helyüket azok az ideológiai konjunktú­rához kötődő, jelenleg divatos értékelések, melyekkel az orosz értelmiség jelentős része azonosul, amelyek szerint a mai Oroszország visszatérni készül forradalom előtti állapotához (vagyis elvben a patriarchális pravo­szláv imperialista monarchiához). Ez elsősorban azért lehetetlen, mert a mai oroszországi kapitalizmus a szuperetatizmusban gyökerezik (amely már megoldotta a kapitalizmus minden alapvető feladatát – az iparosí­tást, az urbanizációt és a kulturális forradalmat), vagyis Oroszországban már véglegesen rögzült az ipari termelési mód, és kialakult az ipari társadalmakra jellemző társadalomszerkezet. Ez az objektív körülmény. Másodsorban, ebben az uralkodó osztály döntő többsége sem érdekelt, mivel egy ilyen fordulat anyagi státuszukat (a tulajdonhoz való jogukat) elkerülhetetlenül kérdésessé tenné. A mai Oroszország többi társadalmi osztálya és rétege még kevésbé érdekelt egy ilyen visszatérésben. Ez a szubjektív körülmény.

3. Még ennél is alaptalanabbak a hagyományos baloldali ellenzék azon reményei, hogy a „kapitalizmus második kiadása” elkerülhetetlenül olyan társadalmi-politikai változásokat idéz elő az országban, amelyek végül egy új „1917. októberhez” vezetnek, melynek eredményeképpen a

társadalomnak hirtelen nagy szüksége lesz erre a bizonyos ellenzékre, amely a spontán politikai folyamatok hullámát meglovagolva ekkor a csúcsra törhet. Még akkor sem, ha hagyományos baloldali ellenzékünk mai vezérei számára oly kecsegtetőnek tűnik a lehetőség, hogy egy harckocsi lövegtornyában találja magát a Finn pályaudvar előtt, vagy a Kseszinszkaja-palota erkélyén, azután pedig a Szmolnijban és/vagy a Kremlben. A lényegi különbség a mai kapitalista és a forradalom előtti Oroszország között (mint objektív körülmény), valamint a való élettől száz évre lemaradó hagyományos baloldali ellenzék teljes korszerűtlensége (mint szubjektív körülmény) gondoskodnak arról, hogy ez a feltételezés ne legyen más, mint színtiszta illúzió.

4. A mai orosz kapitalizmus, mint olyan egyedi jelenség, melynek nincs analógiája a történelemben, kitartó és szigorú tudományos tanul­mányozás után kiált. Ezt a tanulmányozást nem helyettesíthetjük sem (szocialista, liberális vagy konzervatív) kész sémák bemagolásával és felmondásával, sem valamilyen külföldi történelmi és gazdasági-társa­dalmi példa elemzéséből levont tanulság Oroszországra vetítésével, még kevésbé a múlt politikai jelszavainak értelmetlen ismételgetésével (függetlenül attól, honnan származnak ezek a jelszavak – ma a sztolipini „Nekünk nagy Oroszország kell!”, a feketeszázas „Üsd a zsidót!” és a bolsevik „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” egyformán inadekvát).

A „kapitalizmus második kiadása” Oroszországban éppen annyira sajátos, mint amennyire érdekes és tanulmányozásra váró társadalmi­gazdasági jelenség, amely nem pusztán lelkiismeretes, abszolút komoly és abszolút tudományos hozzáállást igényel, hanem, úgy sejtem, több­nyire egészen más kutatókat is, nem azokat, akikkel ma rendelkezünk.

Fordította: Iván Ildikó

2008. május 16 – 2008. december 4. Megjelent a Levaja Polityika [Baloldali politika] c. folyóirat 7-8. számában. A cikk a „Két kapitalizmus Oroszországban” című nemzetközi konferencián elhangzott előadás alapján készült, Moszkva, 2008. május 17-18.

Jegyzetek

1 Érdekes, hogy Kagarlickij Periferijnaja imperija… című könyvében (2003, 489, 519-521) újfent megerősítette az oroszországi „restaurációs időszakról” vallott tézisét.

2 Azt, hogy Oroszország – számára előnytelen módon – már a sztálinizmus idején bevonódott ebbe a rendszerbe, Kagarlickij tények alapján bizonyítja (2003, 429­450, 459-471). Ebben az esetben Kagarlickij Wallerstein nézeteihez csatlakozik (többször is az ő követőjének nevezve magát), aki, bár különböző korszakaiban a Szovjetuniót hol a kapitalista világrendszer részének, hol pedig „kivételnek” tekintette, de soha nem tartotta önálló világrendszernek, s ez igen sokatmondó.

3 Cohen nem indulatból használja a „valódi demodernizáció” kifejezést, hanem be is bizonyítja azt, hogy a „kapitalizmus második kiadásának” eredményei egyenesen ellentmondanak a „modernizációs elmélet” által ígérteknek: a GDP csökkent (50, de az is lehet, hogy 83 százalékkal), a tőkebefektetés aránya 80 százalékkal, az egy főre jutó hús és tejtermék 75 százalékkal kevesebb, a termelés, az infrastruktúra, a közellátás hanyatlik, tönkremegy, a lakosság a szegénységi küszöb környékén, vagy az alatt tengődik, a felsőfokú végzettsé­gűek nagy része képesítést nem igénylő munkából tarja fenn magát stb. (Cohen 2001, 172-173) Cohen ugyanott a „katasztrófa” kifejezést is használja, amely igen találóan jellemzi a jelenlegi helyzetet, főleg, ha tekintetbe vesszük a német kutató, V. Falin által közölt adatokat, miszerint a „kapitalizmus második kiadása” által okozott gazdasági károk már 1998-ra két és félszer felülmúlták a második világháborúban elszenvedetteket. (NG 1998)

4 B. Sz. Horev ismert adatai szerint 2001-re a tudományos és tudományos ku­tatói szervezetek egyharmadát teljesen megszüntették, a tudomány területén foglalkoztatottak száma a felére csökkent, 150 tudományos folyóirat szűnt meg, és az orosz tudósok 15 százaléka emigrált.

5 Mindez azzal végződött, hogy már a nyugati tudomány ruszistái sem hisznek nekik, akik pedig általában kritika nélkül ismételgetik az orosz neoliberálisok minden sületlenségét. Lásd például Powell (2002).

6 Valójában a helyzet ennél érdekesebb volt. A szovjet elektromos energia fő fogyasztói a KGST országai voltak, akik a világpiaci áraknál jóval olcsóbban jutottak ehhez hozzá. Ha világpiaci áron vásárolták volna, a nyersanyag és a késztermény aránya a szovjet exporton belül egészen másképp festett volna (ám az elektromos energia esetében ez technikai korlátoktól, konkrétan a háló­zatok kiépítettségétől függött). Mindazonáltal 1980 és 1985 között a Szovjetunió 19,9-ről 29,3 milliárd kW/órára növelte az elektromos áram exportját, amely másfélszeres emelkedést jelent!

7 1880 és 1894 között Oroszország gabonaexportja több mint háromszorosára nőtt – 201 millió pudról 639,5 millió pudra, eközben a gabona ára látványosan csökkent (1880: 231,8 millió rubel, 1894: 381,4 millió rubel).

8 Ma hasonló módon viselkednek az olajágazat privatizálói: a privatizált lelőhelyek elkerülhetetlenül kiapadnak, az új lelőhelyek utáni kutatási hajlandóság azonban a magántulajdonban lévő cégeknél évről évre csökken.

9 Épp ezért a privatizáció legnagyobb része rövid idő alatt, fantasztikus tempóban lezajlott, hogy a konkurensek számát minimalizálják, s a vagyon oda kerüljön, ahová kell; 1995 végére a fő állami alapok 91 százaléka már magánkézbe került (Rosszijszkij Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2001, 305).

10 Ez semmiképpen nem volt sem véletlenszerű, még kevésbé irracionális folya­mat. Ellenkezőleg, a tőke kivitelét egyenesen az állam pénzügyi-gazdasági politikája provokálta. (Lásd például: Polityicseszkij zsurnal 2004, 36-38.)

11 Ugyanez derül ki a tengerentúli országokkal való összehasonlításból, akik ebben az időben a gabonapiacon Oroszország fő riválisai voltak: a termőképesség az USA-ban kétszer, Argentínában két és félszer, Kanadában háromszor ilyen magas volt. (Ljasenko 1950, 280)

12 Egyébként a bürokrata-burzsoázia egyes helyeken – ott, ahol volt erős riválisa: a földesúri osztály – kénytelen volt megőrizni az állami érdekeltség jelentős részét a gazdasági szektorban, amellyel, mint kollektív tulajdonnal de facto – de nem de jure – ő maga rendelkezett. (Lásd: Bardham 1984, 102.)

13 A peresztrojka időszakában érdekes adatok jelentek meg a városi és kerületi pártbizottságok első- és másodtitkárainak (a párt, illetve az ideológia irányí­tóinak) backgroundjáról Belorussziában. Kiderült, hogy az első titkárok 95,6 százaléka, és a másodtitkárok 75,2 százaléka, mielőtt tisztségét elfoglalta volna, gazdasági vezető volt. (Szovjetszkaja kultúra, 1989) Feltételezem, hogy a helyzet az ország más régióiban hasonló lehetett.

14 Ezt jól megvilágítja Radajev könyve (1998) első fejezetében.

15 A bürokrácia létszámának ilyen exponenciális növekedése a bürokrata-burzso­ázia uralma alatt szintén analóg a posztkoloniális országokban megfigyelhető jelenséggel. A maga idején Cserkov a következő adatokat közölte: Zairében 1966 és 1980 között 24,8 ezerről 400 ezerre (vagyis tizenhatszorosára) növe­kedett a hivatalnokok száma, Tanzániában 1963 és 1980 között 34 ezerről 160 ezerre (majdnem ötszörösére), Kamerunban 1960 és 1979 között 7 ezerről 79 ezerre (tizenegyszeresére), Nigériában 1960 és 1980 között 90 ezerről 520 ezerre (majdnem hatszorosára). (Narodi Azii i Afriki 1984, 52)

16 Ma – antibolsevista túlbuzgóságból – divatnak számít a forradalom előtti Orosz­országot minden tekintetben idealizálni, többek között túlértékelni kulturális fejlettségét és műveltségét. Például azt állítani, hogy az 1917-es forradalom előtt az írástudók aránya 45 százalék volt. Ez a mítosz olyan megbízhatatlan forrástól származik, mint Nyikolaj Rjazanovszkij (Riasanovsky 1963, 486). Rjazanovszkij úgy kapta meg ezt az számot, hogy egészen egyszerűen írástudónak számí­tott minden olyan gyereket, akik az 1908-ban elfogadott kötelező négyéves elemi iskoláról szóló törvény hatálya alá estek, „megfeledkezve” arról, hogy e törvénynek a tervek szerint 1909-től 1922-ig (!) kellett volna a gyakorlatban megvalósulnia, és az oktatásban részt vevő gyerekek száma 1917-ig 4,5 millió­ról csupán 6,5 millióra emelkedett (25 millió gyerekből ennyien jártak iskolába). Ismerjük II. Miklós rendeletét is, amelyben azt közli, a nép oktatásának ügyében „egyáltalán nem ajánlatos a túlzott sietség”. (Ljubos 1924, 201) Magam is írtam már arról néhányszor, milyen volt a helyzet a valóságban. (Alternatyivi 2001, 158-159; vagy http://www.scepsis.ru/library/id_96.html)

17 A http://www.scepsis.ru/tags/id_53.html oldalon hatásos összeállítást olvasha­tunk az oroszországi „közoktatási reformról” és annak következményeiről.

18 A. V. Florja még Szolzsenyicin életében igen bátran leamortizálta utóbbi filológiai munkásságát cikkeiben: (Florja 2001a; Florja 2001b).

19 A helyzet találó leírását olvashatjuk E. V. Balackij cikkeiben (2005a; 2005b).

20 Érdemes beleolvasni a kortársak feljegyzéseibe, akik megörökítették a költészet iránti különösen megnövekedett érdeklődést a forradalom utáni első évtizedben: a felfokozott érzelmi feszültségben, teltház előtt zajló felolvasásokat, a néha konkrét tömeghisztériába torkolló hangulatot, s ez nem csak az olyan „nyilvános” költők szerepléseire vonatkozott, mint Majakovszkij, Jeszenyin vagy a „proletár költők”, hanem a „szalonköltőkre” is, mint Cvetajeva, vagy a Schmidt hadnagyot felolvasó Paszternak.

21 Érdekes, hogy a színikritikusok többsége normálisnak tekinti a kialakult helyze­tet. Csak egy abszolút kisebbség harcol az orosz színház méltóságáért. Lásd például Marina Tyimaseva és Ilja Szmirnov írásait a „Szkepszisz c. folyóiratban.

22 Ezt a témát egy munkámban (Taraszov: Anti-matrica…) bővebben elemeztem.

23 „Miklós mindenekelőtt kispolgár volt, kicsinyes és aprólékos, kisszerű lélek. Maga volt a megtestesült kispolgári romlottság […] Magánlakrészének beren­dezése egy gazdag bankár lakására emlékeztetett, aki nem különösen művelt, és híján van a művészi ízlésnek [.] II. Miklós szobáiban drága kispolgári bú­torok voltak, jelentéktelen vagy rossz képek a falon, vulgáris ikonok, ízléstelen nyomatok.” (Ljubos 1924, 188-189, 247)

Irodalomjegyzék

Alternatyivi 2001. № 1.

Balackij, E. V. 2005a: Formirovanyije gyisszertacionnoj lovuski. Szvobodnaja miszl XXI, 2005. 11.

Balackij, E. V. 2005b: Gyisszertacionna lovuska. Szvobodnaja miszl XXI, 2005. 2.

Bales, K. 2006: Odnorazovie ljugyi. Novoje Rabsztvo v globalnoj ekonomike. Moszkva

Bardham, P. 1984: The Political Economy of Development in India. Oxford

Beljajev, L. Sz. 2007: Poszledsztvija resztavracii kapitalizma v Rosszii. Irkutszk

Brook, Sz. I. 1980: Dinamika i etnicseszkij szosztav naszelenyija Rosszii v epohu imperializma. In: Isztorija SZSZSZR. 1980. 3.

California Slavic Studies. (1973) Vol. 7.

Cliff, T. 1991: Goszudarsztvennij kapitalizm v Rosszii. B. m

Cohen, S. F. 2001: Proval kresztovogo pohoda. SZSA i tragegyija poszt-kommuniszticseszkoj Rosszii. Moszkva

Csernov, V. M. 1906: Marxizm i agrarnij voprosz. Szentpétervár

Dickout, V. 2004: Resztavracija kapitalizma v SZSZSZR. Moszkva

Dolenko, A. N. 1996: Klasszovaja borba i SZSZSZR v 1970-80 godiiresztavracija kapitalizma. Moszkva

Florja, A. V. 2001a: Nyeobhogyimoli russzkomu jaziku „raszsirenyije” po A. I. Szolzsenyicinu. In: II. Izmajlovszkie Cstyenyija. Matyeriali Vszerosszijszkoj naucsnoj konferencii 25-26 oktjabrja 2001. Orenburg

Florja, A. V. 2001b: Vlagyimir Dal i szovremennaja filologija. Matyeriali Vszerosszijszkoj naucsnoj konferencii 22-23 nojabrja 2001. Nyizsnyij Novgorod

Gorskov, M. K. 2000: Rosszijszkoje obscsesztvo v uszlovijah transzformacii. Moszkva

Gyeszjaty let szociologicseszkih nabljugyenyij. 2003. Moszkva

Horev, B. Sz. 2001: Progressz SZSZSZR i regressz burzsuaznoj Rosszii. Moszkva

Hresztomatyija po isztorii Rosszii. 2001. Moszkva

Hrjascseva, A. I. 1921: Gruppi i klasszi vkresztyjansztve. Moszkva

Isztorija Rosszii. Sz nacsala XVIII do konca XIX veka. 1998. Moszkva

Isztorija SZSZSZR. 1973. 1.

Isztorija SZSZSZR. Sz drevnyejsih vremjon do nasih dnyej. 1968. 6. kötet. Moszkva

Jermolov, A. Sz. 1906: Nas zemelnij voprosz. Szentpétervár

Kagarlickij, B. J. 2000: Resztavracija v Rosszii. Moszkva

Kagarlickij, B. J. 2003: Periferijnaja imperija. Rosszija i miroszisztema. Moszkva

Kaufmann, A. A. 1908: Agrarnij Voprosz v Rosszii. 1-2. kötet. Moszkva

Kirszanov, V. N. 1993: „Resztavracija” kapitalizma v Rosszii. Isztoki i pricsini. Moszkva

Korelin, A. P. 1979: Dvorjansztvo v poreformennoj Rosszii. Moszva

Koszova, L. B. 2003: Vertyikalnaja mobilnoszty: nyeravensztvo vozmizsnosztyej. In: Szpravedlivie i nyeszpravedlivie szocialnije nyeravensztva v szovremennoj Rosszii, 432-448.

Kristanovszkaja, O. 2004: Anatomija rosszijszkoj eliti. Moszkva

Kuranti, 1992. 10. 1.

Larin, J. 1927: Csasztnij kapital v SZSZSZR. Moszkva

Lenin, V. I. 1961: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 1. kötet. Moszkva

Lenin, V. I. 1971: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 3. kötet. Moszkva

Lenin, V. I. 1973a: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 16. kötet. Moszkva

Lenin, V. I. 1973b: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 17. kötet. Moszkva

Ljascsenko, L. L. 1950: Isztorija narodnogo hozjajsztva SZSZSZR. 2. kötet. Moszkva

Ljubos, S. 1924: Poszlednyije Romanovi. Leningrád – Moszkva

Marcuse, H. 1969: An Essay on Liberation. Boston

Martinov, J. M. – Csinguzov, O. M. 2005: Otyecsesztvennaja isztorija. Moszkva

Maszlov, P. P. 1905: Agrarnij voprosz v Rosszii. 1. kötet. Szentpétervár

Maszlov, P. P. 1908: Agrarnij voprosz v Rosszii. 2. kötet. Szentpétervár

Milov, L. V. 2001: Velikorusszkij pahar i oszobennosztyi rosszijszkogo isztoricseszkogo processza. Moszkva

Narodi Azii i Afriki. 1984. № 2.

Narodnoje hozjajsztvo SZSZSZR v 1990 g. Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. 1991. Moszkva

NG – figure i lica, 1998. № 16.

Nyemcsinov, V. Sz. 1945: Szelszkohozjajsztvennaja sztatyisztyika c osznovami tyeorii. Moszkva

Orehovo-Zujevszkaja pravda, 2002. 08. 27.

Pipes, R. 1993: Rosszija pri sztarom rezsime. Moszkva

Pokrovszkij, M. N. 1967: Izbrannije proizvegyenyija. V csetüreh knyigah. 3. könyv. Moszkva

Pokrovszkij, V. I. 1902: Szbornyikszvegyenyijpo isztoriiisztatyisztyike vnyesnyej torgovli Rosszii. T. 1. Szentpétervár

Polityicseszkij zsurnal, 2004. № 34.

Powell, D. E. 2002: Death as a Way of Life. Russia's Demographic Decline. Cur­rent History, Oct. 2002. Vol. 101. № 657. 344-348.

Radajev, V. V. 1998: Formirovanyije novih rosszijszkih rinkov: transzakcionnije izgyerzski, formi kontrolja i gyelovaja etika. 1. rész. Moszkva

Rasin, A. G. 1956: Naszelenyije Rosszii za 100 let (1811-1911). Moszkva

Riasanovsky, N. 1963: A History of Russia. N.Y.

Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. Sztatyisztyicseszkij Szbornyik. 2000. Moszkva

Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. Sztatyisztyicseszkij Szbornyik. 2001. Moszkva

Sanyin, T. 1997: Revoljucija kakmomentisztyini. 1905-1907, 1917-1922. Moszkva Szovjetszkaja Isztoricseszkaja Enciklopegyija. 1965. 1. kötet. Szovjetszkaja Isztoricseszkaja Enciklopegyija. 1965. 6. kötet. Szovjetszkaja kultúra, 1989. 10. 17.

Szpravedlivije i nyeszpravedlivije szocialnije nyeravensztva v szovremennoj Rosszii. 2003. Moszkva

Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. 1991

Szvobodnaja miszl XXI, 2005. № 10.

Taburno, I. P. 1903: Prilozsenyije k eszkiznomu obzoru finanszovo-ekonomicsesz-kogo szosztojanyija Rosszii za poszlednyije 20 let. Grafiki i sztatyisztyicseszkije tablici. Tabl. 6. Szentpétervár

Taraszov, A. N. 1994: Provokacija. – Postcriptum iz 1994-go.

Taraszov, A. N. 1995a: Rosszija XXI. 1995. № 11. 58-67.

Taraszov, A. N. 1995b: http://www.scepsis.ru/library/id_101.html

Taraszov, A. N. 1996: Szuperetetizm i szocializm. Szvobodnaja miszl, 1996. 12.

Taraszov, A. N. 1999: Mologyozs kak objekt klasszovogo experimenta. 1. cikk. Klasszovij podhod k obrazovanyiju: znanyija – tolko bogatim. Szvobodnaja miszl XXI, 1999. 10.

Taraszov, A. N. 1999-2000: Mologyozs kak objekt klasszovogo experimenta. 2. cikk. Obnovlenyije gumanyitarnogo obrazovanyija. Szvobodnaja miszl XXI, 1999. 11. és 2000. 2. (http://www.hrono.ru/text/2002/tarasnegram.html)

Taraszov, A. N. 2007: Bjurokratyija kak szocialnij parazit. Szvobodnaja miszl XXI, 2007. 2.

Taraszov, A. N.: Anti-matrica ili borba babla sz oszlom. http://www.scepsis.ru/library/id_1895.html.

Troickij variant, 2008. 13. Troick (http://www.grani.ru/Society/Science/rn.142082.html)

Truskov, V. V. 2003: Resztavracija kapitalizma v Rosszii. Moszkva

Zorkaja, N. M. 1976: Na rubezse sztoletyij. Uisztokovmasszovogo iszkussztva v Rosszii 1900-1910 godov. Moszkva

 

http://www.hrono.ru/text/2002/tarasnegram.html

http://www.polit.ru/science/2008/09/30/erunda.html

http://www.scepsis.ru/authors/id_209.html;

http://www.scepsis.ru/authors/id_6.html

http://www.scepsis.ru/library/id_96.html

http://www.scepsis.ru/tags/id_53.html

Világforradalom. Visszatérés a globális forradalmi stratégiához a huszadik század gyakorlatának figyelembevételével

A szerző a világforradalom második hullámának lehetőségeiről elmélkedik. Az első a bolsevik világforradalmi kísérlet volt, amely a sztálini fordulattal elbukott. Napjainkban „a globális forradalom egyetlen perspektívájának a »harmadik világban« létrehozandó forradalmi tűzfészkek tűnnek, amelyek horizontális kapcsolatot hoznának létre egymás között – az »első világot«, annak alapvető imperialista kulturális intézményeit és nyelveit ignorálva – a rákövetkező fegyveres harccal, felkelések szervezésével, »felszabadított zónák« létrehozásával és a hatalom konkrét országokban történő megragadásával."

A szovjet tömb világméretű történelmi veresége a harmadik (“hideg”) polgárháborúban végre lehetővé teszi számunkra, hogy visszatérjünk a forradalmi globális antiburzsoá stratégia témájához.

A huszadik század folyamán egy ilyen, a globális szemléleten és az osztályalapú felfogáson alapuló stratégia mindössze két alkalommal merülhetett fel. Első alkalommal a bolsevikok ajánlották ezt a stratégiát, akik pontosan tudták, hogy az orosz forradalom sorsa a világforradalomtól függ, hogy semmiféle “szocializmus egy országban” nem lehetséges, minek folyományaként a világforradalomra tették fel tétjeiket. Épp e célok megvalósításáért jött létre a Komintern.

Eredetileg a világforradalmat mint a fejlett európai országok forradalmát képzelték el, ám már igen korán a “harmadik világ” országai felé fordították figyelmüket a bolsevikok, elsősorban Ázsia gyarmati és félgyarmati országaira.

Ezt a stratégiát a sztálini thermidori ellenforradalmi fordulatot követően elvetették. Az ezen fordulatot követően a Szovjetunióban hatalomra került kispolgárság (pontosabban a társadalmi gyökereit tekintve alapvetően falusi kispolgári eredetű hivatalnoki réteg) egyáltalán nem volt érdekelve a forradalom folytatásában, az elkerülhetetlen kockázatokat magában hordozó forradalmi harcban. Mint minden burzsoázia, a stabilitásra törekedett (és a tény, hogy a szovjet hivatalnokok csupán virtuális osztályt alkottak, a dolog lényegén semmit sem változtat, mivel a stabilitás szociálpszichológiailag a társadalmi viselkedés kategóriája). Az osztálykonfliktus forradalmi stratégiáját a Realpolitik ellenforradalmi stratégiája váltotta fel. Az osztályálláspontot felváltotta az állami álláspont, azaz az osztályok és politikai képviselőik szembenállását felváltotta az államok, majd később a katonai-politikai tömbök szembenállása (NATO a Varsói Szerződés ellen, Nyugat a Kelet ellen stb.). Ez a klasszikus, az osztálykizsákmányolás alapján álló, a nemzetközi színtéren mindig államok közti politika irányába történt visszalépés volt.

A Szovjetunióban, majd idővel a csatlós államokban megszilárdult társadalmi berendezkedés szuperetatizmus volt (a szuperetatizmusra vonatkozóan lásd saját “Szuperetatizmus és szocializmus” című tanulmányomat a Szvobodnaja Miszl 1996. 12-es számában). Az ipari termelési mód és a termelési eszközök állami tulajdonának egybeesésére alapuló szuperetatizmus valójában a kapitalizmus párja, annak alternatívája volt (itt emlékeztetek, hogy az alternatíva két, több tekintetben egyenlő variáns közötti választás) egyazon – ipari – termelési mód keretei között. Objektív funkciója nem a végső győzelemig tartó háború volt, hanem a kapitalizmussal azonos világgazdaságba kapcsolja a békés egymás mellett éléssel ezeket a szuperetatista országokat.

Kétségtelen, a szovjet vezetés a sztálinizmus óta kész volt a burzsoá világgal szembeni szembenállás elutasítására, ám ezt épp a burzsoá világ pozíciója miatt nem tehette meg: a termelőeszközök kisajátítása a magántulajdonosoktól annyira megijesztette a burzsoáziát, és olyan veszedelmes példa volt, hogy a Szovjetunióval szembeni konfliktus elutasítása a kapitalista országok részéről kizárólag a kisajátított javaknak a korábbi tulajdonosoknak való visszaadásával és a kisajátítók példás megbüntetésével volt elképzelhető. Ennek a helyzetnek a megértése késztette a sztálini, majd a posztsztálini vezetést arra, hogy folytassa az állami, katonai és ideológiai szembenállást a Nyugattal szemben, annál is inkább, mert ennek a vezetésnek az egyetlen legitim alapja az 1917 októberére való hivatkozás volt.

Ugyanakkor az államok közötti szembenállás stratégiája már a kezdetekkor bukásra volt ítélve: ez tipikus, az osztálykizsákmányolásokra épülő társadalmak történetéből jól ismert, az állami mobilizáción, azaz végső soron a rendelkezésre álló erőkön és erőforrásokon (ideértve a katonai és emberi erőt is) alapuló anyagi-műszaki szembenállás. Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió (még a csatlósokkal együtt is) gyengébb volt (kevesebb erőforrással rendelkezett), mint a világ több része (azaz a kapitalizmus világa). Ezenkívül, az ideológiai jellegzetességek okán (mivel a szovjet szuperetatista vezetés kénytelen volt használni a számára idegen szocialista ideológiát mint álcát) a Szovjetunió nem rabolhatta és nem zsákmányolhatta ki a “harmadik világ” országait nyíltan, mint azt a Nyugat tette.

Ebből fakadóan a Szovjetunió és szövetségesei veresége ebben a globális szembenállásban csak idő kérdése volt. Ez a vereség következett be tizenöt esztendeje – a szemünk láttára –, nem sokkal azt követően, hogy a Nyugaton olyan tudományos-technikai komplexumok jöttek létre, amelyek kapitalizációja jóval meghaladta a szovjetunióbeli kapitalizációt (emlékeztetni kell, hogy a Szovjetunió a világgazdaság rendszerében olyan hatalmas monopóliumként lépett fel, amelyik kénytelen volt – a nyugati monopóliumoktól eltérő módon – minden termékkel és mindenkivel konkurálni egyfelől, másfelől pedig kénytelen volt bevételének hatalmas hányadát a fegyveres erők fenntartására és szociális célokra fordítani).

Az osztálykonfliktus, az államok közötti konfliktussal ellentétben más törvények alapján fejlődik és más elveken alapszik: ez nem különböző országok és tömbök harca az ellenség területén, amikor a szemben álló felek készek a másik teljes lakosságának és népgazdaságának megsemmisítésére, hanem a szemben álló osztályok között ugyanazon népgazdasági objektumokért (erőforrásokért) folytatott küzdelem. Még a legdühöngőbb reakciós sem fog atombombát dobni a saját üzemeire csak azért, mert azt az adott pillanatban a munkásai elfoglalták. Épp ez a faktor, az önkorlátozás faktora ad reális lehetőséget a forradalmi erők győzelmének még azokban az esetekben is, amikor az ellenség objektíve erősebb.

A globális forradalom stratégiáját a huszadik században második alkalommal Ernesto Che Guevara vetette fel a Trikontinentális konferenciához írt nevezetes levelében. Emlékeztetünk, hogy ebben a levelében Che az Egyesült Államokat az emberiség ellenségének nevezte, s második, harmadik, sokadik Vietnam létrehozására szólított fel a “harmadik világ” országaiban – azzal, hogy először elvágják az imperialista országokat az imperializmus nyersanyag-, energia- és gazdasági bázisaitól, másodszor, hogy az imperializmust annyi helyi katonai konfliktusba kergessék a kapitalista periférián, ahány önmagában tette volna gazdaságilag tönkre az imperializmust. Gyakorlatilag Che egy globális méretű partizánháborút javasolt – annak elkerülhetetlen átvitelével az “első világ” országainak területére, hogy az ellenség még a saját citadelláiban, a kapitalista metropolisokban se érezhesse magát nyugodtan, hogy odahaza is fegyveres harcot kelljen folytasson, és hogy ez a harc mind a gazdasági, mind a politikai problémáit elmélyítse, az “első világot” nyílt osztálykülönbségek felé taszítva.

Che ezt a stratégiát az imperializmus minden ellenségének ajánlotta, beleértve természetesen a szovjet vezetést is. Bár akkorra már a Szovjetunióval kapcsolatban Che nem táplált illúziókat, de megértette, hogy – akár a szovjet nomenklatúra akarata ellenére – a Szovjetunió objektív módon a nyugati imperializmus ellensége. Ugyanakkor az ellenforradalmi szovjet vezetés, ahogy az várható volt, elutasította Che – általuk kalandornak tartott – stratégiáját. A kalandor bélyeget mindenki megkapta, aki a Che Guevara által javasolt stratégia híve volt. Nincsen kétségünk afelől, hogy a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a szovjet nomenklatúra mint társadalmi osztály már arra készült, hogy ne csak irányítók, hanem tulajdonosok is legyenek, azaz a számukra idegen szocialista ideológia megtagadására és a keleti tömb országainak a kapitalizmus világához való csatolására készültek. Még Che Guevara stratégiájának igazát demonstráló, a hetvenes évek úgynevezett olajválsága sem befolyásolta a szovjet nomenklatúra viselkedését.

Mindeközben maguk az imperialisták a megfelelő módon értelmezték és értékelték a Che Guevara által javasolt stratégiát. Nem véletlen, hogy Zbigniew Brzezinski később bevallotta, Reagan elnöksége alatt épp a “két, három és több Vietnam” stratégiáját fordította tudatosan az Egyesült Államok a Szovjetunió ellen: rákényszerítették a szovjeteket, hogy különböző mértékben merüljenek el konfliktusok egész sorába szerte a világon (Afganisztán, Lengyelország, Etiópia, Angola, Mozambik, Kambodzsa, Nicaragua) azzal a szándékkal, hogy a szovjet gazdaság tönkremenjen. Amint várható volt, Che stratégiája sikeresnek bizonyult.

Mindezeken túl e stratégia elemeit az Egyesült Államok aktívan használta az egyes baloldali rendszerek destabilizálására. Ilyen volt például az a valójában partizánháború Chilében, amelyet a szélsőjobboldal hajtott végre Allende elnöksége alatt. Ennek során a népgazdaság objektumait és elsősorban a kulcsfontosságú infrastruktúrákat (hidakat, utakat, áramelosztókat és erőműveket, bányákat stb.) robbantottak fel, amivel hamar olyan különleges gazdasági helyzetet teremtettek, ami jó alapja lehetett az Allende-rendszer elleni elégedetlenségnek a társadalom túlnyomó többségében. Mindez sikeresen készítette elő az 1973. szeptember 11-i katonai puccsot.

A Washington számára kellemetlen rendszerek ellen bevezetett gazdasági embargó, melynek célja az ezen rendszerek számára szükséges erőforrások és áruk behozatalának ellehetetlenítése, mind a mai napig az Amerikai Egyesült Államok destabilizációs politikájának gyakorlata.

A harc átvitelét az ellenség területére (az “ellenforradalom exportját”) sikeresen próbálták ki Afganisztánban (Pakisztán területéről), Mozambikban (a Dél-Afrikai Köztársaságból), Angolában (a Dél-Afrika által megszállt Namíbiából), Nicaraguában (Honduras területéről).

Ugyanakkor az imperializmus ellenségei sehol sem próbálták felhasználni saját területüket mint az aktív partizánharc hátországát, amelynek segítségével a forradalmi erők mind periodikusan, mind módszertanilag sikeresen mérhettek volna csapást az osztályellenségre. Sehol sem folytatták a gazdaság destabilizálását célzó tömeges infrastruktúrarombolás stratégiáját. Senki sem próbálta megbénítani vagy épp lerombolni azokat a hagyományos utakat, amelyeken keresztül a “harmadik világ” nyersanyagai az “első világba” jutnak. Senki sem próbálta meg a tőzsdék munkáját megzavarni komputeres támadással (annak ellenére, hogy ezt könnyű megtenni)! És a többi, és a többi. Épp ellenkezőleg, azokat az – eszközök és emberek kényszerűen korlátozott ereje miatt – gyenge kísérleteket, amelyeket az “első világ” országaiban a forradalmárok végrehajtottak, az ellenforradalmi természetű szovjet vezetés zavarónak találta. Ezekre a forradalmárokra rásütötték a “provokátorok”, a “CIA ügynökei” (vagy épp Pekingé) bélyegét, majd ezt követően a szovjet vezetés megelégedéssel vette át a politikai ellenség (Washington) logikáját, amikor a fegyveres forradalmi harcot a terrorizmussal azonosította.

Amennyiben Che Guevara elemzése igaz volt a huszadik század hatvanas éveinek végére, akkor még inkább annak kell tartsuk a jelenre. A huszadik század utolsó évtizedeitől kezdve – és különösen a Szovjetunió és a keleti tömb bukása után a nyersanyagtermelő ágazatok bezárása az “első világban” és ezek kihelyezése a “harmadik világba” egyre csak fokozódik. Ehhez kapcsolódott az ipari termelés leépítése az “első világban” és kihelyezése a “harmadik világ” országaiba. Ez azt jelenti, hogy a metropolisok egyre inkább a perifériától függenek anyagilag, ami egyre inkább sebezhetővé teszik őket a világméretű partizánháború stratégiájától.

Ha hat, a nemzetközi gazdaság számait publikáló kézikönyv adatainak átlagát vesszük, akkor a kapitalista metropolis (beleértve Ausztráliát, Új-Zélandot és Izraelt) függősége a perifériától az alábbiakban mutatható ki:

– energiahordozók – 52% (a szénhidrogének esetében 79%),

– fémek – 81%,

– vegyipari alapanyagok – 89%,

– élelmiszer-feldolgozás alapanyagai és mezőgazdasági termékek – 46%,

– könnyűiparai termékek és alapanyagok – 67%.

 

Ugyanakkor ez a függőség még nagyobb, hiszen a hivatalos statisztikák nem tükrözik a valós helyzetet. Példaként elég a maquiladorát említeni. A mexikói maquiladorák jogi státuszukat illetően három kategóriát képeznek. A harmadik típusú, a területenkívüliség jogát élvező maquiladora nem kerül be a mexikói statisztikákba, csak az Egyesült Államok statisztikáiban bukkan fel. Ám maguk ezek a vállalkozások az USA határain kívül tevékenykednek, alkalmazottaik nem az Egyesült Államok állampolgárai, hanem mexikóiak, olyanok, akiket az Egyesült Államok statisztikái nem jegyeznek. Ebből pedig az következik, hogy a hivatalos amerikai statisztikák az amerikai tulajdonú maquiladoravállalkozások termelését beszámítva nemcsak az USA össztermelését növelik meg, hanem magának az amerikai munkásoknak a termelékenységét is.

Számtalan személyes példát ismerhetünk arra nézvést, hogy a hivatalos statisztikák mennyire nem képezik le a valóságot. Mondjuk, valamikor volt nekem egy, az USA-ból hozott személyi számítógépem. Az összes dokumentum szerint ez a minden tekintetben legális személyi számítógép a Szilikon-völgyben készült. Amikor összetört a számítógép, akkor kiderült, hogy valójában Tajvanon, Indonéziában, Szingapúrban. Malajziában, Thaiföldön, Indiában és Dél-Koreában készültek az egyes alkatrészei, és jószerivel csak a csomagolása készült a Szilikon-völgyben. Ám a statisztikákban ez a gép mint az Egyesült Államokban előállított termék szerepel. Másik példa: egy volt tanítványom ma Münchenben él. Valamelyik ünnepi alkalomra vásárolt férjének egy drága öltönyt egy kizárólag német ruhaipari termékeket forgalmazó boltban. Minden dokumentáció azt igazolta, hogy az öltönyt egy jó nevű és tisztes német cég készítette. Ám otthon, amikor belülről is megvizsgálta a nadrágot egykori diákom, akkor vette észre a varrásban azt a kicsike címkét, ami azt tanúsította, hogy valójában Orsa városában, Belorussziában varrták az árut. Ám ez esetben sem lehet kétségünk afelől, hogy a statisztikákban ez az áru is mint az NSZK-ban gyártott termék szerepel.

Másként fogalmazva, a kapitalista metropolis (az “első világ”) a kapitalista periféria (azaz a “harmadik világ”) kollektív kizsákmányolójává vált. A “harmadik világ” kárára a nyugati monopóliumok által termelt extraprofit árán – az adók újraelosztásán keresztül – az “első világ” országaiban megvalósul a lakosság korrumpálása, így többek között a széles munkásrétegek korrumpálása is. Ez azt jelenti, hogy a metropolis egyre inkább parazita jellegűvé válik, hasonlóan a Római Birodalomhoz, mely a provinciák és a szomszédos országok kizsákmányolásából és kirablásából élt.

Önmagában a munkások korrumpálásában az uralkodó rétegek által semmi újdonság nincs: ezt a jelenséget a marxizmus klasszikusai már régen leírták a “munkásarisztokrácia” példáján. Ma egész egyszerűen az extraprofit grandiozitása lehetővé teszi e stratégia alkalmazását a lakosság legszélesebb rétegei esetében is.

Ezzel egy időben a kapitalista metropolisok uralkodó rétegei és osztályai, a bolsevik és más forradalmak tapasztalatait leszűrve tudatosan olyan politikát folytatnak, ami a munkásosztály maximális létszámcsökkentésére (és ezen belül is az ipari munkásság létszámának csökkentésére) irányul az “első világ” országaiban. Mindennek az a célja, hogy megváltoztassák a lakosság társadalmi összetételét, hogy növeljék a kistulajdonosok és a szolgáltatási és szórakoztatási szektorban foglalkoztatottak számát, azokét, akik a legközvetlenebb mértékben függenek az uralkodó osztályoktól, és akik részben már önmaguk is a parazita vagy félparazita társadalmi csoportokhoz tartoznak. A viszonteladók, a lakájok, a prostituáltak és az udvari bolondok kiszorítják mindazokat, akik saját munkájukkal állítanak elő anyagi javakat – bármely civilizáció alapjait.

Ez azt jelenti, hogy a baloldali erők hagyományos munkásosztály-orientációja a metropolis országaiban vereségre ítéltetett: egyfelől azért, mert a korrumpált munkásosztály nem lehet forradalmi osztály, másfelől pedig azért, mert maga ez az osztály is gyorsan fogy méretében, amivel együtt jár társadalmi hatásának csökkenése is. A szociáldemokraták és az angol munkáspártiak neoliberálissá való degradálódása egyáltalán nem véletlen jelenség, és még véletlenül sem valamiféle rosszakarat eredménye: mindez a társadalmi változásokra adott természetes válasz Nyugat-Európa országaiban.

Ebből fakad a forradalom perspektívájának hiánya az “első világban” (a paraziták és a kizsákmányolók nem forradalmárok) és a forradalmi központok áthelyezése a “harmadik világ” országaiba. Az “első világ” baloldali erőinek nincs jövőjük – hacsak nem tartjuk “jövőnek” az európai szociáldemokraták és labouristák szégyenletes útjának megismétlődését, akik elárulták saját eszméiket, és a nagytőke eszközévé váltak.

A legmesszebbmenőkig jellemző, hogy a metropolis jelenlegi baloldali pártjai semmiféle harci stratégiát nem voltak képesek nyújtani a reformista stratégiákon kívül: azaz a kisebbségek jogaiért, a nők jogaiért, a bevándorlók és a hajléktalanok jogaiért, a környezet védelméért stb. olyan dolgokat javasoltak, amiknek a kapitalizmus részbeni megjavítása a célja (ami lehetővé teszi a kapitalizmusnak egyre vonzóbbá válását az emberek egyre nagyobb része számára, ami egyben a szocializmusért küzdők számát is csökkenti), és nem pedig annak elpusztítása. Mindez, természetesen egyáltalán nem veszélyes a tőke uralma számára.

Pontosan ennyire veszedelmes a kapitalizmusra az úgynevezett anti­globalizmus – és különösen annak az ATTAC képviselte cinikusan reformista változatában (a pénzügyi spekulációk megadóztatása önmagában az ezektől műveletektől való aggódást és a műveletek kiszélesítését feltételezi), ebben a nyugati baloldalnak annyira tetsző karneváli formájában (a karnevál meghatározása szerint nem harc, hanem látványosság, előadás – még Metternich mondta: amíg a nép táncol, addig nem veszélyes).

Szervezeti értelemben az “antiglobalisták” által javasolt stratégia – a tömegmozgalmak a “totalitárius” és szigorúan központosított szervezetek helyett – perspektívátlan azért, mert egyfelől ezek a mozgalmak átlátszóak az osztályellenség és annak titkosszolgálatai számára, másodszor pedig azért, mert a politikai ellenfél már megtalálta és a gyakorlatban kipróbálta e stratégia ellenmérgét: maga tanult meg létrehozni – többek között korrumpálással – tömeges ellenforradalmi, reakciós természetű társadalmi mozgalmakat. Ezt mutatta meg a “színes forradalmak” gyakorlata Jugoszláviában, Ukrajnában és Grúziában (és ami kevésbé ismert, Bulgáriában és Romániában is).

A jelenlegi nyugati baloldal már azzal is demonstrálta nyomorúságát, hogy képtelen volt irányítása alá vonni (hogy azt ne mondjam: megszervezni) egyetlen, az “első világ” országainak neoglobalizmusa elleni tömeges és radikális ellenállási esetét sem, kezdve a spanyolországi halászok és kikötői munkások utcai harcával a rendőrök ellen, egészen a franciaországi lakótelepeken lefolyt zavargásokig.

Ugyanakkor van lehetőség arra, hogy azok az “első világbeli” baloldaliak, akik tudatosan szentelik erejüket és életüket a forradalmi harcnak a “harmadik világban”, megmentsék reputációjukat. Különösen néhány nyugati baloldali mutatott erre példát a hatvanas–hetvenes években: azok a francia, spanyol, olasz elvtársak, akik csatlakoztak a “harmadik világ” gerillaharcaihoz; azok az észak-amerikai baloldaliak, akik szükségesnek tartották, hogy Venezuelába utazzanak azért, hogy Hugo Chávez kormányának tanácsadói legyenek, és azok (mint a RAF az NSZK-ban), akik nyíltan hirdették magukról, hogy ők a “harmadik világ” forradalmi erőinek ügynökei az “első világban”.

Általában elmondható, hogy a szovjet korszakban a világ baloldali mozgalmaira Moszkvából rákényszerített nézőpont, amely szerint a legfejlettebb kapitalista országok mindennél közelebb állnak a szocialista forradalomhoz, nem marxista, nem dialektikus és nem tudományos, hanem pozitivista volt. Maga Marx dialektikus volt, és kiválóan megértette, hogy a társadalmi fejlődés az osztályalapon tagolt kizsákmányoló társadalmakban nem a pozitivista sémák mentén zajlik, hanem azok az erők keltik életre, amelyek előzőleg e fejlődés áldozataivá válnak – ahogy a Filozófia nyomorúságában írt erről.

Manapság a globális forradalom egyetlen perspektívájának a “harmadik világban” létrehozandó forradalmi tűzfészkek tűnnek, amelyek horizontális kapcsolatot hoznának létre egymás között – az “első világot”, annak alapvető imperialista kulturális intézményeit és nyelveit ignorálva – a rákövetkező fegyveres harccal, felkelések szervezésével, “felszabadított zónák” létrehozásával és a hatalom konkrét országokban történő megragadásával. Ezek az országok aztán tudatosan a világforradalmi fejlődés hátországává, bázisává kellene, hogy váljanak.

Ezt a stratégiát nem lehetett a huszadik század elején megvalósítani: a szuperetatista, a bolsevikhez hasonló forradalmak de facto a forradalmi burzsoázia feladatait hajtották végre (iparosítás, az agrárkérdés megoldása és a kulturális forradalom végrehajtása), amiért is az akkori periféria és félperiféria országai (ahol az antiburzsoá forradalmak lezajlottak) kénytelenek voltak a metropolis országaitól tanulni, hozzájuk fordulni kultúráért és technológiáért. Ezen túl a periféria országainak forradalmárai közötti horizontális kapcsolatokat – a kommunikáció és az információs technológiák alulfejlettsége, valamint a világ nemzeti alapozottsága miatt – nehezen lehetett lefektetni (ennek okán is a Brit Birodalom gyarmatainak forradalmárai a metropolison keresztül és a metropolis nyelvén voltak kénytelenek egymással érintkezni).

A globalizációval ezek a korlátok eltűnnek. Ezenkívül nincs tovább szükség a jelenlegi Nyugat kultúrájához fordulni, hisz ez a kultúra a hanyatlás kultúrája: a huszadik század hetvenes évei óta a metropolis országainak kultúrája és társadalomtudományai a posztstrukturalizmus és a posztmodern által szétbomlasztva semmiféle komoly eredményt nem voltak képesek a világ számára nyújtani (ami persze a parazita társadalmak sajátossága). A huszadik század elején a kapitalizmus felemelkedőben volt, a burzsoázia – ha nem a nemzeti szempontból tekintjük, hanem planetáris nézőpontból – még mindig felemelkedő, elsősorban a valódi anyagi termeléssel elfoglalt osztály volt. Manapság a kapitalizmus látni engedi saját minőségi fejlődésének határait, amikor kizárólag mennyiségileg fejlődik, kizsigerelve ezzel bolygónk tartalékait, míg a burzsoázia osztálya elsősorban a pénzügyi szférában – azon belül is a spekulatív, virtuális tőkében érdekelt, ahhoz kötődik. A jelenlegi kapitalizmus nem rendelkezik olyan tapasztalatokkal, amiket érdemes lenne az antikapitalista erőknek tőle kölcsönözniük.

A tömegkultúra diadala a művészet és az irodalom területén, a posztmodernizmus győzelme és a tudományos megközelítés elvetése a társadalomtudományokban, a “multikulturalizmus” és a “politikai korrektség” diadala a társadalmi életben, az obskúrusság, a vallásosság és a neoliberalizmus győzelme a mai Nyugaton nem véletlen, hanem a metropolis parazita jellegéből fakadó törvényszerűség. A művészet és az irodalom, a filozófia és a humán tudományok a mai Nyugaton nem bírnak többé progresszív társadalmi értékekkel (ez vonatkozik a kortárs nyugati baloldaliakra is – elegendő csak összevetni Toni Negri olyan nyíltan tömegkulturális, a ponyva határait súroló bestsellereit, mint az Empire vagy a Multitude, az ő valóban úttörő jelentőségű komoly műveivel a hatvanas és hetvenes évekből). Végül is megéltük azt a pillanatot, amikor már lehet és kell is nem tanulnunk a fejlett kapitalista országoktól (nincs mit már tanulni ott), amikor már lehet és kell önmagunknak fejlődnünk a burzsoá “kultúrával” való szembenállás alapján.

Sajnálatos módon az “első világ” technikai felsőbbrendűségét nem lehet ignorálni. És itt most nemcsak a katonai felsőbbrendűségről van szó, hanem elsősorban a politikai és társadalmi színtér, a szervezetek és egyének, a társadalmi viselkedés feletti kontrollban tapasztalható felsőbbrendűségről. Az imperializmus aktívan dolgozza ki és valósítja meg az életben – a kizárólagos jogosítványokkal és tejhatalommal rendelkező titkosszolgálatok segítségével (minek céljából kidolgozták a terroristaellenes hisztériát) – a totális megfigyelés és a totális ellenőrzés módszereit és mechanizmusait, ahogy következésképpen a totális elnyomásét is.

Ez azt jelenti, hogy – az általános törvények alapján – csak azok a forradalmi erők képesek túlélni, képesek létrehozni a forradalmi ellenállás tűzfészkeit, amelyek átláthatatlanok az imperializmus számára. Másként fogalmazva, a forradalmi erőknek az autonómia zónáira van szükségük. A huszadik század gyakorlata bebizonyította, hogy azok a szervezeti formák bizonyulnak az autonómia hatékony zónáinak, amelyek ignorálják a politikai és osztályellenség hatalmát és törvényeit, és amelyeket az osztályellenség azért nem képes befolyásolni, mert nem rendelkezik róluk és belső helyzetükről megbízható információkkal. Ilyen szervezeti forma például az illegalitás és a partizánosztag.

Az osztályellenség az államon mint a közvetlen osztályelnyomás gépezetén és a “civil társadalmon” – mint (az államtól formálisan független) az osztályelnyomás megkétszereződésén – keresztül kényszeríti rá játékszabályait a társadalomra. Ugyanakkor már Gramsci rámutatott, hogy épp a kapitalizmusban a “civil társadalom” megkétszerező elnyomó rendszere megléte miatt a forradalmi erők győzhetnek, ha a burzsoá “civil társadalom” intézményeivel szemben képesek szembeállítani saját, antiburzsoá, “ellencivil társadalmi” intézményeiket, azaz ha olyan társadalmi szférát hoznak létre, amely átláthatatlan az ellenség számára, és amelyik nem engedi az ellenséget saját területére. A huszadik század gyakorlata megmutatta, hogy ez a forradalmi kultúra és a forradalmi “civil társadalom” intézményeinek területe, ami a legteljesebb kifejlettségében a gerilla gyakorlatában (Kínában, Vietnamban, Kubában, Bissau-Guineá­ban, Nicaraguában) valósult meg.

És mégis az idegen pályán – azaz a burzsoá “civil társadalom” területén – való játék elkerülhetetlenül vereséget szenvedett, mivel ez a legális tevékenység stratégiája volt, az ellenség szabályai alapján, e társadalmon belül (a hegemónia megszerzésének illúziójával), a “burzsoá “civil társadalom” lerombolásának, megsemmisítésének stratégiája helyett.

Stratégiailag nem a burzsoá “civil társadalom” intézményeinek és burzsoá kultúrájának a megkétszerezése a helyes, hanem ezek elvetése, felváltásuk más intézményekkel – olyanokkal, amelyek létrehozását a világforradalom közvetlen feladatai követelik. A Szovjetunió az 1920-as éveket követően, majd a keleti tömb országai egyáltalán nem véletlenül voltak kulturális (és életmód) szempontból nagyon is burzsoák: nem voltak forradalmi országok. Ebből az elszomorító tapasztalatból azt a következtetést kell levonjuk, hogy nem szabad a Szovjetunió és más szuperetatista ország hibáit megismételni. Másképp fogalmazva ma elkerülhetetlenül fontos a húszas évek Szovjet-Oroszországának forradalmi kulturális-társadalmi tapasztalatának, valamint a vietnami, kubai, nicaraguai és a többi forradalmak korai éveinek (a természetesen kritikus) tanulmányozása.

Végezetül a győzelem fontos feltétele a világimperializmus alapvető nyelveinek elvetése, elsősorban (bár nem kötelező sorrendben) az angol nyelv elvetése. Az Amerikai Egyesült Államok mint a világ csendőre a legtudatosabban erőlteti rá az egész bolygóra az angolt mint nemzetközi nyelvet: ez könnyebbé teszi az egész föld feletti ellenőrzést. Távolról sem véletlen, hogy a radikális antiburzsoá erőknek az utóbbi időkben kivívott sikerei (legyenek azok akár csak lokálisak) ott következtek be, ahol ezek az erők ignorálták az angol nyelvet (és igyekeztek eltávolodni a világimperializmus más nyelveitől, így a franciától és a némettől is): ilyen a Chiapas, ahol a forradalmi propagandát a maják nyelvén folytatták, Ecuador és Bolívia, ahol elsősorban kecsua és ajmara nyelven folyt a forradalmi propaganda, Nepál és India, ahol a maoista felkelők a helyi nyelveken folytatják forradalmi propagandájukat (és csakis végső esetben hindi vagy nepáli nyelven). Másképp szólva, a világimperializmus a saját birodalmi önelégültsége miatt – azaz azért a meggyőződéséért, hogy minden hivatalos iratot kötelezően lefordítanak angolra – volt kénytelen átengedni ezeket a tűzfészkeket.

A metropolis nyelveinek bojkottja (elsősorban is az angol nyelv bojkottja) a periféria forradalmi erői közötti horizontális kommunikációban – egyidejűleg egymás nyelveinek elsajátításával – ezeket az erőket kevésbé átláthatóvá teszi az imperializmus számára, és ezáltal egyben sokkal veszélyesebbé is.

A világforradalom mint a “harmadik világból” kiinduló világméretű partizánharc stratégiája hosszú távú stratégia (még a lokális méretű cselekvés számára is). A gyakorlat azt mutatja, hogy bármely fegyveres tűzfészek előkészítése hosszú időt vesz igénybe: a Chiapas-felkelés előkészítéséhez húsz–huszonöt évre volt szükség, a perui “Fényes Ösvény” gerillaharcát 20 évig készítették elő. A nepáli és indiai maoisták gerillaharcát olyan szervezetek indították, amelyek a hatvanas években alakultak az illegalitásban vagy akkor vonultak illegalitásba. A győzedelmes utcai harcokat Ecuadorban és Bolíviában olyan indián szövetségek szervezték, amelyek a hetvenes évek közepén jöttek létre. Ebből következőleg ez a stratégia egyáltalán nem felülről kezdeményezett, nem az egyik napról a másikra kitörő forradalomé, amelyről annyira szeretnek beszélni (és amit előszeretettel kritizálnak) a baloldali akadémiai tudósok nálunk és nyugaton egyaránt. Ezek az “akadémiai baloldaliak” kritikájukkal csak saját gyávaságukat, az aktív harchoz való hozzá nem értésüket és a status quo fenntartásában való önző érdekeltségüket leplezik el: többé-kevésbé szerencsésen beépültek a burzsoá társadalomba, és félnek attól, hogy bármiféle “éles mozgalom” eredményeként elveszthetik mindazt, amivel ők rendelkeznek. Ezeknek az “akadémiai baloldaliaknak” a kedvenc időtöltésük (már a burzsoá akadémiai intézetekben való szolgálat és a burzsoá folyóiratokba történő tudományos tanulmányok írása mellett fennmaradó szabad idejükben) a “tudományos konferenciák” rendezése. Ugyanakkor a világtörténelemben egyetlen esetet sem ismerünk arra, hogy tudományos konferenciák szültek volna társadalmi forradalmakat!

Jó előre meg lehet jósolni, hogy a forradalmi központoknak a kapitalista perifériára való áthelyeződésével az “új periféria” országai (a keleti tömb egykori országai) mint a félperiferiális státuszt elérők vagy azért küzdők utolsókként fognak a forradalmi harchoz csatlakozni. Egyesek azért, mert valóban sikerül elérniük a félperiferiális státuszt (ez egyelőre csak Szlovéniának sikerült). Megint mások pedig azért, mert a forradalmi mozgalom sikeres kifejlődéséhez két olyan feltétellel kell rendelkezniük, amelyek megteremtése hosszú időt vesz igénybe. E két feltétel az alábbi:

 

  1. Generációváltásnak kell végbemennie – a történelmi küzdőtérről le kell vonuljon a forradalom számára perspektívátlanná vált “szovjet” generáció, majd ezt követően ugyanezt kell tegye az antikommunista propaganda által kamaszkorukban elkábítottak generációja, azok, akik ünnepelve fogadták a kapitalizmus eljövetelét;
  2. Újból létre kell, hogy jöjjenek az ellenforradalmi természetű sztálinista bürokrácia uralma alatt elpusztított önálló, radikális baloldali ellenzéki mozgalom hagyományai.
Végezetül elkerülhetetlen annak megértése, hogy a forradalmi erők által a kapitalizmustól felszabadított területek – és ez vonatkozhat egész országokra is – nem lehetnek mások, csakis a világforradalom hátországai, bázisai. A Szovjetunió gyakorlata megmutatta, hogy minden egyéb próbálkozás, eltérő stratégia öngyilkosság. Objektív módon nézve ma nincs a szocialista forradalom végrehajtásának perspektívája: sehol a világon nem elég fejlettek a termelőerők annyira, hogy meghaladják a termelés gazdasági formációját és ipari jellegét. (Mindenféle mese a “posztmodern” társadalomról csakis az “első világ” parazita jellegéből fakadó fantaziálás. Ha követjük ezt a logikát, akkor a kapitalista városok gazdag negyedei mindig is “posztindusztriális társadalmak” voltak. Ebből következően elkerülhetetlen az antiburzsoá forradalom, a szocialista forradalom fogalmainak kifejlesztése, hogy se magunkat, se másokat ne csaphassuk be. Az eljövendő antiburzsoá forradalmak kényszerűen szuperetatisták lesznek. Az ezen forradalmakban megszülető társadalmak szélsőségesen tökéletlenek, szuperetatisták lehetnek csak, létük jogossága abban áll majd, hogy a szociális-gazdasági és kulturális antikapitalista kísérletek övezetei lesznek (mely kísérletek során a kiválasztás útján létrejön az új – posztburzsoá – kultúra, pszichológia és a társadalmi viszonyok), és más országok forradalmainak a felvonulási területei, azoké a forradalmaké, amelyek láncolata a kapitalizmus világát felszámoló világforradalommal végződik.
 
Ebben az értelemben a Szovjetunió és más szuperetatista országok negatív tapasztalata felbecsülhetetlen épp azért, mert idejekorán lehetővé teszi a győzedelmes antiburzsoá forradalmakat objektív módon fenyegető veszedelmek felismerését.
 
A csakis világforradalomként működhető, a burzsoá és szuperetatista forradalmak törvényszerűségeitől eltérő módon kifejlődő szocialista forradalom a távoli jövő ügye. Ugyanakkor az antiburzsoá forradalmakat megláthatják, és azokban részt vehetnek a mi kortársaink. Végezetül figyelembe kell vennünk, hogy a jövő nyitott – és ha ezt a stratégiát valamilyen oknál fogva képtelenek lesznek a globalizálódó világban a baloldal erői végrehajtani, akkor azt az “első világ” valamilyen más ellenségei, például az iszlám radikálisok fogják végrehajtani. Azok a radikálisok, akik ma a nyugati imperializmussal szemben lokálisan cselekvő erőkként lépnek fel, ám akik a baloldali erők tehetetlensége miatt globális erővé válhatnak (és épp ez az antiimperialista potenciál teszi az iszlám radikalizmust napjainkban a világon annyira vonzóvá – nem véletlen, hogy csak Németországban évente tízezer német tér át az iszlám hitre).
 
 
A tanulmány alapjául szolgáló előadás az Eszmélet nemzetközi konferenciáján hangzott el (“Küzdelem az összefonódott hegemóniák ellen Közép- és Kelet-Európában – és másutt”, Budapest, Kossuth klub, 2005. október 14-16.).
 
(Fordította: Kende Tamás)

A rendőrségi provokáció legújabbkori történelméből

Oroszországban a Föderatív Biztonsági Szolgálat ismét politikai provokációs pereket kreál a "baloldali terrorizmus" ellen. A szerző a meggründolt ügyek történetébe beágyazva leplezi le e perek jogi és politikai hamisságát, illetve politikai funkcióját. A vizsgálat története a sztálinista hagyományba éppen úgy illeszkedik, mint az azt megelőző cári titkosszolgálat örökségébe.

I. A “Szokolov-ügy”

 

Nem csupán az egyszerű polgár, de a politika iránt (akár hivatásszerűen) érdeklődő emberek többsége is úgy véli, hogy kellőképpen tájékozott a média által “baloldali terrorizmusnak” titulált jelenségről a posztszovjet Oroszországban. Persze: mindenki olvasott és hallott II. Miklós cár emlékművének felrobbantásáról, sőt sokan emlékeznek arra, hogy az emlékműnél kétszer is robbantottak. Nagy visszhangot keltett I. Péter cár szobrának (alias Kolumbusz*) aláaknázása is. És mennyit beszélt és írt a média az FBSZ (Föderatív Biztonsági Szolgálat) fogadótermében végrehajtott robbantásról (sokan emlékeznek, hogy a fogadóteremben is kétszer robbantottak, pontosan úgy, mint II. Miklós szobra esetében). Végül pedig a televízió valamennyi csatornája leadta bizonyos “baloldali terroristák” letartóztatását, majd bírósági tárgyalásukat. Következésképpen országunkban sokan meg vannak győződve arról, hogy elegendő információval rendelkeznek erről a bizonyos “baloldali terrorizmusról”, és ezért el sem gondolkoznak azon, vajon megfelel-e a valóságnak a hatalom és az általa ellenőrzött média által kreált kép. Egyébként egy átlagos, liberális beállítottságú olvasó szükségét sem érzi, hogy kételkedjen: valóban, robbantások voltak, baloldali terroristák világszerte léteznek (azaz miért lennénk mi rosszabbak?), a Népakaratról (Narodnaja volja) és a harci eszerekről mindenki tanult még az iskolában.

Ám a hazai különleges szolgálatok által ebben a történetben alkalmazott módszerek igencsak ijesztőek. Riadót kell fújni.

 

Tulajdonképpen az egész posztszovjet ifjúsági “baloldali terrorizmus” négy fő “ügyből” áll:

– “Szokolov-ügy” (a Vaganykovói temetőben végrehajtott robbantás ügye);

– a “krasznodari ügy” (a Krasznodari terület akkori kormányzója, Nyikolaj Kondratyenko ellen állítólag készülődő merénylet ügye);

– a “Forradalmi Katonai Tanács (FKT) ügye” (a II. Miklós-emlékmű robbantásának, az I. Péter-emlékmű aláaknázásának ügye stb.);

– az “Új Forradalmi Alternatíva (ÚFA) ügye” (az FBSZ fogadótermében végrehajtott robbantás stb.) – kiemelve közülük azon letartóztatott fiatal “balosok” egyes ügyeit, akik nem kívántak együttműködni a vizsgálat során, és ezért büntetés gyanánt általános bűnvádi cikkelyek alapján lettek elítélve.

 

Az ügyek egyike sem hasonlít a másikra, és mindegyik megérdemli, hogy külön tanulmányozzuk és leírjuk. Mindegyik soron következő ügy bonyolultabb az előzőnél, és megmutatja, hogy a különleges szolgálatok okultak a saját hibáikból és kudarcaikból, ugyanakkor egyre erősítették provokatív vonalukat, kezdve a szimpla ellenőrzéstől és a robbantással szembeni engedékenységtől a “Szokolov-ügyben”, egészen olyan bonyolult tevékenységekig bezárólag, mint amilyen a felfogadott álterrorista csoport létrehozása (az “FKT-ügy”) vagy egy nem létező földalatti szervezet kitalálása (“ÚFA-ügy”).

A különböző ügyek során a jövőre gondolva bejárattak különféle olyan “operatív munkamódszereket”, mint a gyanúsított védője eltávolításának kísérlete oly módon, hogy ugyanezen ügy tanújává változtassák (később ezt alkalmazták a “Guszinszkij-ügyben”); provokátorok beépítése létező ellenzéki szervezetbe (később alkalmazva a “Limonov-ügyben”); szimpla köztörvényes ügyek mesterséges kiötlése a “nehezen kezelhetők” ellen (alkalmazva Szergej Dorenko ellen). És így tovább.

Valamennyi fenti ügy következményei is különböznek egymástól. A “Szokolov-ügy” csak elősegítette az FBSZ diszkreditálását, a “krasznodari ügy” következményei nem értékelhetők ilyen egyértelműen: egyrészt az ügy megbukott a bíróságon, és szintén csapást mért az FBSZ hírnevére, másrészt ezen ügy során hosszú időre megfélemlítették és demoralizálták egész Kubán anarchistáit és antifasisztáit; N. Kondratyenko, a helyi kormányzó az általa ellenőrzött média segítségével a térségben az “anarcho-cionista terror áldozatának” hírnevére tett szert, az orosz anarchista társaság pedig kettészakadt. Az “ÚFA-ügy” következményei még súlyosabbak: ezen ügy vizsgálata során az FBSZ egyedülálló adatokat gyűjtött sok “balos” fiatalról, és sikeresen felfújta a “baloldali terrorizmus” mítoszát. A legsúlyosabbak az “FKT-ügy” következményei: az FKT felbérelt terroristaszervezet, mely megszervezte a Népi Küldöttek Tanácsa nevű újság kiadását, amelynek lapjain a Szovjetunió restaurálásának céljából szervezett “partizánháború” fantazmagóriáját propagálták, bizonyos számú követőre talált és elérte, hogy Ukrajnában kiadják “testvérlapját”, mely partizánháborúba szólít a Fekete-tenger melléki Szovjet Köztársaság létrehozása céljából. Így kezdődött az “ukrán ügy” (avagy “odesszai”, avagy “nyikolajevszki”). Pár törzstagra, néhány statisztára szert téve megvalósítottak egy sor “kisajátítást”. Az ügy során összesen 11 embert tartóztattak le (orosz, ukrán és a Dnyeszter-mellék polgárait); közülük tízet elítéltek “Ukrajna alkotmányos rendje megdöntésének kísérletéért”, “terrorizmusért”, “banditizmusért”, “rendőrségi munkatársak élete elleni merényletért” és egyéb cikkelyek alapján. A letartóztatottak egyike, Szergej Bergyugin nem érte meg a bírósági tárgyalást, vallatás közben meghalt (ezt szakértők ismerték el). Általában véve is, az “ukrán ügyben” letartóztatottak mindegyikét kegyetlen kínzásnak vetették alá (például az egyiküknek a másodiktól a kilencedikig valamennyi bordája eltörött, másikuk szemét vesztette), ezt nem sikerült eltitkolni, és végül az Amnesty International, Ramsy Clark, az USA volt legfőbb ügyésze és az ENSZ kínzásokkal foglalkozó bizottsága elé került az ügy. Jelen cikk megírásának idején az “ukrán ügy” még nem zárult le: előttünk áll a semmítőszék ülése…

A “Szokolov-ügy”, melynek ezt a cikket szentelem, volt az első, a legkönnyebb és (a provokatív elem alkalmazása szempontjából) a legártatlanabb a “baloldali terrorizmus elleni harc” történetében, és – rögtön meg is jegyzem – a dolog semmisséggel végződött.

Minden 1997. július 19-én éjjel kezdődött, amikor Moszkvában a Vaganykovói temetőben robbanás hallatszott. Egy kis erejű, házi készítésű robbanószerkezet lépett működésbe a Romanov cári család síremlékének lapján, melyet egy kis hazafias monarchista szervezet kezdeményezésére (azaz a Romanov-dinasztia életben levő képviselőinek jóváhagyása nélkül) állítottak fel. A robbantásban a kőlap kevéssé sérült, néhány szilánknyit csorbult. A robbantók a “Munkásoknak fizetést!” feliratot hagyták maguk után és aláírták: “Forradalmi partizáncsoportok”.

Már a harmadik napon, július 22-én Moszkvában letartóztatták a 18 éves Andrej Vlagyimirovics Szokolovot, az FKISZ(b), a Forradalmi Kommunista Ifjúsági (bolsevik) Szövetség tagját. Szokolovot terrorizmussal vádolták (az Oroszországi Föderáció BTK 3. része, 205. cikkelye – 20 évig terjedő szabadságvesztés), nevezetesen: robbantás véghezvitele a Vaganykovói temetőben és részvétel a Moszkvai terület Tajnyinszkoje községbeli II. Miklós-emlékműnél történt robbantásban és az I. Péter-emlékmű aláaknázásában.

Letartóztatását követően 1997. július 22-én Szokolov hamar beismerte a Vaganykovói temetőben végrehajtott robbantás szervezését. Tulajdonképpen nem volt választási lehetősége, mivel az FBSZ rendelkezésére állt az felvétel, amin rögzítették a Viktor Tabolinnal, egy másik komszomolistával folytatott telefonbeszélgetéseit, és ezeken a beszélgetéseken Szokolov a robbantás részleteit beszélte meg jóval annak megvalósítása előtt.Itt szükségeltetik egy rövid magyarázat. Jelenleg bármely, operatív nyomozati tevékenységre jogosult hatóság (az “Operatív nyomozati tevékenységről” szóló törvény szerint ilyenből nyolc van: a BM, az FBSZ, az SZVR, az Igazságügyi Minisztérium, az adórendőrség, az államvédelem, a határőrség, a vámhivatal) a 130. számú, 2000. július 25-én kiadott hírközlési miniszteri rendelet értelmében teljesen önkényesen lehallgathatja bármely polgár telefonját. Az említett rendelet szerint a telefon-, mobil-, számítógépes és rádióhálózat valamennyi vonalán és állomásán elhelyezésre került az operatív nyomozati intézkedések biztosítását célzó technikai eszközrendszer (ONYIE), azaz a “telekommunikációs társaságok saját költségük terhére kötelesek vezetékkel összekötni saját rendszerüket az FBSZ-szel, az FBSZ-nél felszerelni a lehallgatáshoz szükséges berendezést és betanítani a különleges szolgálatok munkatársait azok használatára. Emellett az FBSZ technikailag hozzáférést nyer minden, a kezelőcég hálózatán átmenő közleményhez”1 . Mindez a Legfelsőbb Bíróság 2000. szeptember 25-i ülésén derült ki, amikor P. Nyetupszkij szentpétervári újságíró keresetét tárgyalták, aki a 130. számú rendelet visszavonását követelte annak alkotmányellenessége okán. Nyetupszkijnak azonban csupán a rendelet egy pontjának egyik paragrafusát sikerült visszavonatnia, melynek értelmében az FBSZ munkatársainak nem kötelező értesíteniük a hírközlési eszközök kezelőit arról, hogy konkrétan mely polgárokat hallgatnak le. Azaz továbbra is bárkit le lehet hallgatni, és bárki elektronikus levelezését el lehet olvasni, de most már erre előzetesen figyelmeztetni kell a kezelőt2 .

Viszont 1997-ben még az előző, “szovjet” szabály volt érvényben, mely szerint az efféle lehallgatás törvénytelen, azaz az ilyen úton szerzett operatív adatok nem bírtak bizonyító erővel a bíróság előtt. Sőt az ilyen lehallgatás önmagában bűntett (OF BTK 137. és 138. cikkely); az FBSZ bírósági határozat és ügyészi szankció nélkül nem jogosult legálisan működő politikai szervezet tagjainak a telefonjait lehallgatni. (Magától értetődő, hogy bűnvádi eljárást a Vaganykovói temetőben történt robbantás ügyében nem kezdeményezhettek jóval korábban, mint ahogy maga a robbantás megtörtént.) A vizsgálóknak be kellett idézniük V. Tabolint az FBSZ-be, és “őszinte vallomásra bírniuk”, hogy A. Szokolov vele a Vaganykovói temetőben levő sírlap felrobbantásának részleteit megbeszélte3 .

Szokolov elmondta, hogy petárdákból kiszedett puskaporból, háztartásivegyiáru-üzletben vásárolt vegyszerekből robbanószerkezetet (pontosan fogalmazva egy kis bombát) készített.

Szokolov elmagyarázta tettének motivációját is A Vaganykovói temetőben történt robbantás demonstratív akció volt a társadalom és a hatalom figyelmének felkeltése céljából a fizetések tömeges és tartós ki nem fizetése miatt. Szokolov szavait megerősítette ügyvédje, Sztanyiszlav Markelov is az Orosz–Amerikai Információs Sajtóközpontban 1997. augusztus 20-án tartott sajtótájékoztatón: “Azok a munkabeszüntetések, éhségsztrájkok és főútvonal-lezárások, amik ugyanolyan követelések miatt történnek, mint amit Szokolov a robbantás helyszínén leírt (“Fizetést a munkásoknak!”), sokkal kisebb publicitást kapnak a médiában, mint Szokolov tette.”4

N. Kovaljov, az FBSZ igazgatója állítja, hogy valamennyi, e három incidenssel kapcsolatban letartóztatott személy egyazon szervezethez tartozik, nevezetesen az Oroszországi Kommunista Ifjúsági (bolsevik) Szövetséghez5 . Itt meg kell jegyezni, hogy ilyen elnevezésű szervezet soha nem létezett.

Pontosan amiatt, hogy Szokolovot megpróbálták összekapcsolni egy szervezetbe az FKT-vel, a vád ellene a 3. rész 205. cikkelye: “szervezett csoport által végrehajtott” terrorizmus volt, ami különösen súlyosbító körülménynek számít és szigorúbb a büntetési tétele (a “szimpla” terrorizmus 10 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető)6 .

Bátran állíthatjuk, hogy az FBSZ cselekedeteivel olajat öntött a baloldali radikális kormányellenes propaganda tüzére, és jelentős mértékben maga provokálta az Andrej Szokolov védelmére létrehozott bizottságok megjelenését, a Szokolovval szolidáris tüntetéseket és gyűléseket és hasonlókat, azaz elősegítette, hogy a piromán kamaszból szimbolikus figura, mártír és hős váljon.

Sokatmondó az a tény is, hogy először a Vaganykovói temetőbeli robbantás ügyét a helyi belügyi szerv indította meg a “vandalizmus” cikkelye alapján, és csak amikor megjelent a lefogott (Szokolov), és kiderítették politikai hovatartozását (komszomolista), akkor tették át az anyagát a helyi belügyesektől az FBSZ-hez, és ők minősítették át az ügyet terrorizmussá. Ez a tény tette lehetővé a politikai represszió elleni jogvédő csoport számára, hogy kijelenthessék: “a Szokolov-ügy politikai természetű”7 .

A Szokolov-ügy tárgyalása a Moszkvai Városi Bíróságon zajlott 1999 januárjában, majdnem két évvel a “terrorista péklegény” (így aposztrofálta őt a Moszkovszkij Komszomolec újság)8 letartóztatása után. Az FBSZ (államtitok megőrzésének ürügyével) az ügyet titkossá nyilváníttatta, ezért az ülések zártak voltak. Markelov ügyvédnek nem sikerült töröltetni a titkosságot, bár – ahogy ő mondta – az ügyben nemcsak hogy titkos dokumentum nem szerepelt, de még egy titkos vessző sem. Markelov ragaszkodott az ügy átminősítéséhez terrorizmusról vandalizmussá, de ezt nem sikerült elérnie zárt ülésen. 1999. január 21-én a Moszkvai Városi Bíróság A. Szokolovot 2 éves szabadságvesztésre ítélte terrorizmusért. Ám úgy tűnik, a bírók maguk is érezték a vád ingatag voltát, mivel Szokolovot az alsó büntetési tételnél kevesebbre büntették. Az 1. rész 205. cikkelye, amely alapján elítélték, minimum 5 év elzárást ír elő büntetésként9 .

Amint a Moszkovszkij Komszomolec írta, a bíróság ítélete mindenkit sokkolt. Tényleges időtartamú büntetésre senki sem számított. Annál is inkább, mivel a felperes monarchisták maguk kérték a komszomolistával szemben feltételes büntetés kiszabását.10 Az eljárás egész ideje alatt a bíróság termét a Szokolovval szimpatizáló tömeg fogta ostromgyűrűbe zászlókkal, plakátokkal és transzparensekkel. Az újságírók elképedtek, amikor Szokolov védelmezőinek soraiban papokat fedeztek fel11 .

Maga Szokolov – úgy tűnik – nem lepődött meg, felkészült rá, hogy ülni fog, sőt arra készült, hogy a zónában földalatti komszomolszervezetet hoz létre12 . De a Moszkvai Városi Bíróság határozata ellen benyújtott semmisségi panasz tárgyalása során az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Bíróságán a bírók helyt adtak Markelov ügyvéd a titkosság megszüntetésére vonatkozó követelésének, mivel az ügy anyagaiban államtitok nem szerepelt. Amint kiderült, hogy a tárgyalás nyilvános lesz, az állami vád csatlakozott a védelem követeléséhez az ügy terrorizmusról vandalizmusra történő átminősítése tekintetében13 ! A bíróság még tovább ment: a vádlott tettét még csak nem is vandalizmusnak, hanem “ idegen vagyonban okozott kártételnek” ismerte el14 , Szokolovot kötelezte az okozott kár megtérítésére a monarchistáknak, és őrizetét megszüntette. “Szokolov követői arra számítottak, hogy a bírósági teremben szabadon engedik őt, de az őrkíséret vezetője közbelépett: »Parancsom van, hogy visszaszállítsam Lefortovóba.« Felháborodott kiabálás közepette szállították vissza. Szokolov követői ugyanoda tartottak. Csak este hétkor engedték szabadon a vandált a börtönből. A kapunál virágcsokrokkal és pezsgővel fogadták”15 .

Így, az FBSZ teljes vereségével ért véget a Szokolov-ügy.

Egyébként az FBSZ nem bocsátotta meg Szokolovnak a szégyent. 2000. június 21-én ismét letartóztatták, immár az ÚFA-ügyben. Mivel semmilyen bizonyíték nem volt arra nézve, hogy Szokolovnak köze van a hírhedt ÚFA-hoz, maga Szokolov pedig konokul elhárította, hogy kedvükre való tanúvallomást tegyen, példaszerűen megbüntették: Szokolov ügyét az ÚFA-ügytől különválasztották, külön tárgyalták, és 2001. április 4-én 5 év és 6 hónap börtönbüntetésre ítélték fegyver és lőszerek törvénytelen birtoklása vádjával. (De ez már egy más történet.)

 

A Szokolov-ügyben négy momentum hívja fel magára a figyelmet.

Első. Dokumentáltan bebizonyosodott a baloldali politikai szervezetekhez tartozó aktivisták törvénytelen totális lehallgatásának ténye, beleértve az egyszerű komszomolistákat is (Szokolov saját szervezetében semmiféle poszttal nem rendelkezett).Emellett Szokolov és társai törvénytelen lehallgatásának tényében senki nem indítványozott semmilyen bűnvádi eljárást.

Második. A törvényi előírás ellenére az FBSZ munkatársai, bár módjukban állt megakadályozni a temetői robbantást, ezt nem tették meg, nem idézték be a Ljubjankára Szokolovot és nem figyelmeztették, hogy tudnak tervéről, valamint arról, mi fenyegeti őt ezen terv valóra váltása esetén. (Megjegyzem, a “pangás” időszakában a KGB széleskörűen alkalmazta ezt a módszert.) Azaz az FBSZ “legeltette” Szokolovot, és türelmesen várta, mikor hajtja végre elgondolását. Feltételezhető, hogy – amennyiben Szokolov nem egy senkinek nem kellő sírkövet készült volna felrobbantani, hanem, mondjuk például az Állami Dumát – a minden lépését ellenőrző “terroristaellenes harcosok” cselekedetei ugyanezek lettek volna.

Harmadik. A nyomozók, akik Szokolov minden lépéséről tudtak, és nagyszerűen informáltak voltak a tekintetben is, hogy Szokolov nem tartozott az “FKT semmilyen terroristaszervezetéhez”, és nem vett részt a II. Miklós-emlékmű felrobbantásában és az FKT egyéb ügyleteiben, konokul igyekeztek rákényszeríteni őt arra, hogy elismerje, köze van ehhez a szervezethez és ezekhez az akciókhoz, azaz a vizsgálat tétje eleve egy “nagy terrorista összeesküvés” leleplezése volt.

Végül a negyedik. A dolog bíróságon elszenvedett kudarca ellenére a Szokolov-ügyben nyomozást végző FBSZ-munkatársak kitüntetéseket és előléptetést kaptak rögtön az ügy bíróság elé kerülését követően. Másképp fogalmazva: a jutalmazás alapja maga az a tény volt, hogy bírósági stádiumba jutott az ügy, a bírósági tárgyalás kimenetelétől függetlenül. Ez nem juttathatta más következtetésre a különleges szolgálatok munkatársait, mint hogy még a dolgok teljes és nyilvánvaló meghamisítása és a bíróságon elszenvedett kudarc esetén is számíthatnak kitüntetésre és karrierre.

Meg kell jegyezni, hogy az FBSZ levonta a Szokolov-ügy tanulságait:

a) Az erőviszonyokhoz és lehetőségekhez mérten elkerülendő a nyilvános bírósági tárgyalás (minden fokon) a kudarc kivédése érdekében.

b) Nem elégséges egyszerűen alapos megfigyelés és ellenőrzés alatt tartani a radikálisokat arra várva, hogy közülük valaki elkövet valami törvényelleneset. A baloldaliak garantált terrorista aktivitása érdekében szükség van arra, hogy provokátor ügynökök hatoljanak be soraikba, akik maguk is hasonló tevékenységgel foglalkoznak és erre ösztönzik társaikat is.

c) Szükség van a média megdolgozására. A magukra hagyott újságírók “nem azt” írják, “nem azokat” a személyeket interjúvolják meg, és általában “sokat engednek meg maguknak”. Ezt a hiányosságot már kiküszöbölték a következő, a “krasznodari ügy”-ben.

d) Ha a vádlott önállóan választhat magának ügyvédet, fennáll annak a veszélye, hogy a vád megbukik a bíróság előtt. Amennyiben nem sikerül rátukmálni a vádlottra a “kellően megbízható” ügyvédet, meg kell próbálni eltávolítani a “kényelmetlen” ügyvédet az ügyből és lecserélni “kényelmesre”. Ezt is kipróbálták már a “krasznodari ügy”-ben.

e) Az ellenzéki baloldali közvélemény a legkisebb tiszteletet és a legcsekélyebb szimpátiát sem tanúsítja azok iránt, akik magukat “Dzerzsinszkij örököseinek” tartják, ellenkezőleg, szüksége van hősökre és mártírokra, olyannyira, hogy kész hősnek kikiáltani akár egy, erre a szerepre nyilvánvalóan alkalmatlan piromán kamaszt is. Következésképpen a jövőben különleges akciókra lesz szükség ahhoz, hogy a vádlottakat diszkreditálják a közvélemény előtt, azaz alkoholistának, drogosnak, léhűtőnek, erkölcstelen alaknak, őrültnek stb. fessék le. És ezt ki is próbálták a következő, “krasznodari ügy”-ben. De ez már egy másik történet, a következő.

 

II. A “krasznodari ügy”

 

1998 decemberében a Kubán akkori kormányzója, Nyikolaj Kondratyenko által teljes mértékben ellenőrzött helyi média – a televízió és a Krasznodarszkije izvesztyija újság – a “Kondrat atyuska” elleni terroristaakció meghiúsításáról tudósított. Mint kiderült, a terrorista aktust Kondratyenko nemzetiségi politikájával és “ruszofóbokkal és cionistákkal” vívott harcával elégedetlen anarchisták kísérelték meg. 1999 tavaszára, amikorra a nyomozás kidolgozta a történtek végleges verzióját, a kondratyevista kiadványok újabb információáradatot zúdítottak az olvasókra: mint kiderült, nemzetközi összeesküvésről volt szó. Az egyik anarchista terrorista egyenesen Csehországból érkezett, hogy felrobbantsa Kondratyenkót, a helyi terroristákat pedig Moszkvából irányították. És ha nem lett volna Alekszandr Prilovszkij és Gennagyij Szanyin rendőr őrmesterek ébersége, akkor “Kondrat atyuska” már nem lenne életben. Az őrmesterek szolgálati igyekezetét igazságosan megjutalmazták: a kormányzó intézkedésére mindketten 20 ezer rubel prémiumot kaptak.

Kondratyenkónak lehetősége nyílt, hogy nyilvánosan elmondja, hogy a “nemzetközi cionista tőke” próbált leszámolni vele az anarchisták keze által: “Novemberben – magyarázta Kondratyenko – lelepleztek egy terroristacsoportot 1,7 kg súlyú trotilbombával, melyet a dolgozószobám alatt akartak felrobbantani. Letartóztatták őket. Mint kiderült, zsidó nemzetiségű emberek voltak…16 A terroristák között volt egy cseh, egy adige és egy szibériai orosz. A pénzen kívül mi más köthette össze ezeket az embereket?17 A cionista központok pénze hozta össze őket.”18

A “krasznodari ügy” 1998. november 28-án kezdődött, amikor egy rendőr járőr Krasznodar központjában igazoltatásra megállított három fiatalembert, a 18 éves Gennagyij Arturovics Nyepsikujevet, a 21 éves Marija Olegovna Rangyinát és a 22 éves Jan Musilt. Az első az Adige Állami Egyetem hallgatója, a második a Kubáni Állami Egyetemé, a harmadik cseh turista volt. Az őket feltartóztató rendőrök állítása szerint azért állították meg őket, mert “gyanúsan viselkedtek” (ügyiratszám 112–17. 1. kötet, A. Prilovszkij és G. Szanyin vallomása19 ). Hogy ez mit is jelent, a helyi újság hamarosan megvilágította: “A járőrök számára formális okként az elhanyagolt és kihívó külső megjelenésük szolgált, mely a járőrök véleménye szerint a deklasszált elemekre és drogosokra jellemző.”20 Tudni kell, hogy mindhárom feltartóztatott fiatal punk volt, és ennek megfelelően festettek.

A további események fantazmagóriába illőek: a formaság kedvéért ellenőrizték az iratokat, megkérdezve Gennagyij Nyepsikujevet, mi van a hátizsákjában. A válasz: “Bomba!” Rendben, mosolyogtak az őrszemek, jó vicc. Válaszul Nyepsikujev kinyitotta a hátizsákot és megmutatta tartalmát: valamilyen fémdoboz, két F–1-es gránát (gyújtás nélkül), vezetékgombolyagok, “Krona” zsebelemek, “Szláva” ébresztőóra, forrasztópáka21 . “Kérdésünkre, hogy miért van szüksége robbanószerkezetre, Nyepsikujev polgártárs elmondta, hogy fel akarja robbantani a Krasznodari terület kormányzósági épületét. Őrizetbe vettük és bekísértük a belügyi igazgatóságra” (112–17. sz. ügyirat, 1. kötet, A. Prilovszkij és G. Szanyin vallomása)22 .

Később a jegyzőkönyvben ezt rögzítették: “A Nyepsikujev hátizsákjában található tárgyak: 1. Salétromos doboz, nehéz gázolajjal átitatva, csavarokkal. 2. Újságpapírba csomagolt F–1-es gránátok. 3. Fényképfilm doboza ismeretlen fehér színű anyaggal. 4. Gyermektápszerüveg ismeretlen sárga színű, zselészerű anyaggal. 5. Krona típusú tápelemek blokkba forrasztva. 6. Házi gyártású készülék. 7. Ébresztőóra vezetékkel és csatlakozással a Krona elemhez. 8. Kék, fekete, zöld és barna színű vezetékek gombolyagban. 9. Forrasztópáka” (ugyanott).

Egyébként, amint arról V. Voronyin és P. Moroz újságírók tudósítanak, a nyomozók nem tudtak egységes véleményre jutni abban a kérdésben, hogy képes lett volna ez a szerkezet felrobbanni vagy sem23 . Maga Nyepsikujev később azt állította, hogy nem lett volna képes, mert “ letépte az elemeket az ébresztőóráról, és nem tudta volna visszaforrasztani” (112–17. számú ügyirat, 2. kötet, G. A. Nyepsikujev kihallgatása 1998. 11. 29-én)24 . Hogy nem robbanó bombával miképpen akarta mégis felrobbantani “Kondrat atyácskát” Nyepsikujev, isten tudja.

De ebben az ügyben a furcsaságok még Nyepsikujev feltartóztatását és önkéntes vallomását megelőzően elkezdődtek. Mint kiderült (ezt maga Nyepsikujev mondta el), négy és fél órát körözött a városközpontban hátizsákjában a bombával és “kihívó külsejű” emberek társaságában. Azaz addig provokálta a rendőröket, amíg azok fel nem tartóztatták25 .

Nos, november 28-án Nyepsikujev még azt mondja, hogy egyedül akarta a kormányzót felrobbantani, és senki másnak nincs része ebben. De kevesebb mint 24 óra elteltével Nyepsikujev alapvetően módosítja vallomását. Vallomásában (a hivatalos hangú fordulatokból ítélve nyilvánvalóan diktálás után) “önként jelentkezést” ír, ahol elmondja, hogy a robbanószerkezet alkatrészeit Larisza Romanova moszkvai anarchista készítette el, aki megbízta Nyepsikujevet azzal, hogy a Kaukázusban hozzon létre egy terroristacsoportot. Ezeket az alkatrészeket Moszkvából M. Rangyina és J. Musil hozták el (112–17. számú ügyirat, 2. kötet, G. A. Nyepsikujev önként jelentkezése, saját kezűleg írva 1998. 11. 29-én)26 . A Novoje vremja újságírói Nyepsikujev álláspontváltozását azzal hozzák összefüggésbe, hogy az FBSZ kezelésbe vette őt: “Most már nem csupán magányos garázda, hanem egy szervezett diverziós terroristacsoport tagja.”27

Ekkorra Nyepsikujev már tudja, hogy az FBSZ nyomozói szigorú kihallgatásnak vetették alá rokonait: apját, anyját, nővérét. Ugyanezen a napon Nyepsikujev kijelenti, hogy “politikai meggyőződése alapján magányos anarchista” (ami az általános vélekedés szerint nem igaz, és amit Nyepsikujev a bíróságon vissza is von), hogy “az, amit az első kihallgatáson mondtam, többnyire kitaláltam”, és végül, hogy… nem akarta felrobbantani a bombát: “Ha… azt akartam volna tenni, elrejtőztem volna. Rajtam meg… piszkos farmer volt, és gyanús külsőm volt…” (112–17. számú ügyirat, 2. kötet, G. A. Nyepsikujev kihallgatása gyanúsítottként 1998. 11. 29-én)28 . Mindez nagyon emlékeztet a vizsgálat alatt álló személy “vallomásának pontosítása” című, közismert praktikájára, amikor elkezd együttműködni a nyomozókkal, és a vád fő tanújává válik azért, hogy maximálisan megkönnyítse sorsát a bíróság előtt. És valóban, a bíróságon a vádhatározatban sehol sem szerepel a krasznodari területi hivatal címe (Krasznaja ul. 35.)29 , a Kubáni Komszomolszkaja Pravda újság pedig a perről tudósítva ironikusan jegyzi meg: “…a kocarobbantó még azt sem tudta, milyen címen található a kormányzó.”30

Ily módon az ügyben még egy vádlott megjelent, Larisza Romanova. Érdekes, hogy az ügyből viszont kikerült J. Musil! Később egy kubáni félhivatalos lap így ír: “Különös módon a jogvédő szervek látóteréből eltűnt a cseh állampolgár. Tudvalevő, hogy kiutasították Oroszországból, de ellenőrizték-e, van-e köze a radikális szervezetekhez otthon és itt?”31

 

L. Romanova moszkvai lakásában a házkutatás valamiért csak 1999. február 2-án zajlik le. 7 óra hosszat tart, és eredménye elég különös: Romanovától elkoboznak nagy mennyiségű teljes mértékben legálisan megjelent “történelmi-forradalmi jellegű” irodalmat, saját jegyzeteit, személyes levelezését, férje, Ilja Romanov kéziratait és levelezését, forrasztópákát, kenderes zacskókat és végül egy “kisujj méretű, piszkos falú fiolát – ebben a szigorú szakértők felfedeztek 2 g robbanószert (összekaparták)”32 . Mellesleg valójában a szakértők arra jutottak, hogy a vizsgált anyag “nem robbanószer, de oxidálószerként felhasználható robbanószerek készítéséhez” (112–17. számú ügyirat, 3. kötet, 177–181. l.)33 . Léteznek naiv emberek, akik azt hiszik, hogy Visinszkij elméletét régen és örökre ad acta tették. Egyáltalán nem. A “krasznodari ügy” fényesen demonstrálja Visinszkij koncepciójának újjászületését hazánkban: Andrej Januarjevics doktrínáját pontosan követve, magának a lehetőségnek a tényét L. Romanova esetében a bíróság elismerte mint a bűntett végrehajtásának bizonyítékát! Ez nem vicc. Minden ház konyhájában van kés, és ezért a krasznodari bírók logikája szerint bárki felelősségre vonható gyilkosságért vagy gyilkosságra való felbujtásért.

A házkutatást követően Romanovát letartóztatták, és a Lefortovo börtönbe került. Négy napot töltött a fagyosan hideg, 16. számú magánzárkában, négy hónapos terhesen. Otthon hagyta másfél éves szívbeteg gyermekét.

Lariszát az “alfások” szakasza kísérte Krasznodarba, megbilincselve, emberhez méltatlan körülmények között. Így összegyűjtötték mindhárom “terroristát”.

Ez időben a “krasznodari ügy”-ben folyó nyomozás enyhén szólva is különös jelleget öltött. Bár Nyepsikujev csak Romanova, Rangyina és Musil ellen vallott, az FBSZ viharos nyomozati kampányt indított az összes ökologista és anarchista ellen, és még azt fáradságot se vették maguknak, hogy bizonyítsák, bármi közük van a 112–17. számú ügyhöz. A “krasznodari ügy” anyagait olvasva néha nehéz nevetés nélkül megállni: “1999. 12. 1-jei különmegbízatás. Voroncovnak, a Krasznodari terület FBSZI vezetőjének… 1. Operatív nyomozati úton tisztázni Larisza Romanova moszkvai lakos személyazonosságát, aki tagja lehet az anarchista pacifista pártnak… Intézkedni elfogása és a területi ügyészségre történő előállítása tekintetében. 2. Operatív módon megállapítani a Novorosszijszk mellett fekvő Juzsnaja Ozerejevkában 1998. évben megtartott alternativista találkozó résztvevőinek céljait és feladatait. 3. Operatív módon megállapítani a Független Ökológiai Szolgálat (FÖSZ) csoportjainak, Majkop község (Szvoboda utca 290.) és Krasznodar, tartózkodási helyét. Együttműködésüket más régiókkal, Moszkvával. Mik az említett szolgálat céljai és feladatai… 5. Operatív úton megállapítani az Apseronszkij kerületbeli Memzaj községben 1998. október 1-jén lezajlott ökológiai konferencia céljait és feladatait…” (112–17. számú ügyirat, 1. kötet.)34 A kubáni FBSZ szoros pórázon tartotta a helyi ökologistákat és anarchistákat, még “kurátoruk” neve is ismert: V. Bajanov. Ez az ember sokszor “beszélgetett” az anarchistákkal és az ökologistákkal is, igyekezett beszervezni őket. Miután egy antifasiszta nagygyűlés szervezésének kísérlete során Rangyinát őrizetbe vették, megmutatták neki a róla vezetett operatív ügyiratot. Végezetül, kétség nem fér hozzá, hogy az ökologista és anarchista közegbe elegendő számú besúgó férkőzött be, még a “krasznodari ügy” anyagaiból is kiderül két ember neve, akikkel kapcsolatban teljességgel megalapozott ez a gyanú. Mindemellett a nyomozók kérik, hogy “operatív úton” derítsék ki a teljességgel legális, a helyi sajtóban meghirdetett és besúgókkal sűrűn megtűzdelt Juzsnaja Ozerejevka-i találkozó és memzaji konferencia “céljait és “feladatait”! Még szórakoztatóbb az “operatív úton megállapítani a FÖSZ tartózkodási helyét” parancs (ugyanitt megadják a megállapítandó címet). Végül feltalálják az “anarchista-pacifista pártot”, amelyhez állítólag Romanova, lánykori nevén Sipcova tartozik. Arról nem is beszélve, hogy az anarchistáknak nem szokott pártjuk lenni, és nem is lehet (az egyik legfőbb jelszavuk így hangzik: “Hatalmat a népnek, nem a pártoknak!”). A nyomozók bele sem gondolnak, hogy terroristát keresnek a pacifisták között!

Azonmód nagyszámú házkutatás és kihallgatás kezdődik az ökologisták és anarchisták körében. A kihallgatások során a nyomozók maximális mennyiségű információra törekednek, mégpedig olyanra, aminek eleve semmi köze a 112–17 sz. ügy lényegéhez (személyes élet, nézetek, Kondratyenko kormányzóhoz való viszony). Még nagyobb hatású a házkutatások eredménye: “Zsarszkaja Tatjanától elkoboztak anarchista tartalmú irodalmat és egy »Matyuskintól« feliratú csomagot, melyben az Ultraradikális Anarchista Tájkutató Mozgalom (Moszkva) anyagai voltak, Rjabinyin Dmitrijtől egy számítógépet, teljes levelezését, anarchista tartalmú irodalmat, noteszét, Uszok Anasztaszijától anarchista tartalmú irodalmat, fotófilmet, nagyapja vadászpuskáját, Aszejeva Aljonától anarchista irodalmat és levelezését, Szingyeckij Grigorijtól anarchista irodalmat.”35

De a nyomozás nem állt meg a Krasznodari területen. “A nyomozóbrigád rákapott egy régiókon átívelő összeesküvés felgöngyölítésének ízére.”36 1999. február 2-án Moszkvában házkutatást tartanak Tupikin Vladlen (“Vlad”) hivatásos újságírónál, akinél egyszer Rangyina is megfordult. A házkutatás 7 óra hosszat tart, és törvénysértések sorozatával zajlik. Egyidejűleg több helyiségben végzik, ami nem teszi lehetővé, hogy figyelemmel kísérjék, mi zajlik, a hatósági tanúk egyáltalán nem érdektelen személyek (pl. szomszédok), hanem ugyanolyan FBSZ-munkatársak, mint akik a házkutatásnál segédkeznek, a házkutatást végzők (és a hatósági tanúk) állandóan ki-be járkálnak a lakásból, be- és kihordanak tárgyakat, csomagokat és táskákat. Ennek eredményeként a házkutatási jegyzőkönyv messze nem tartalmazza mindazokat a tárgyakat, amiket kihordtak V. Tupikin lakásából. Bár a házkutatásban 5 FBSZ-munkatárs és két “hatósági tanú” vett részt, a jegyzőkönyvben mindössze 2 fő szerepel. Tupikin kénytelen volt megjegyzést fűzni a jegyzőkönyvhöz, leírva mindezen szabálytalanságokat. Megjegyzésben rögzítette alapos gyanúját, hogy egyes papírokat vagy tárgyakat 24az FBSZ munkatársai csempészhettek be hozzá37 .

Tupikin házkutatásának eredményeként elkoboztak egy számítógépet, nyomtatót, 90 kislemezt, az 1980–1990-es évek teljes magánlevelezését, hatalmas és óriási tudományos értekkel bíró szamizdatarchívumát, rengeteg fényképet (Tupikin hivatásos fényképész), minden fellelt noteszét, jegyzettömbjét és naplóját, nagyszámú kéziratot, anarchista irodalmat és az Utópia kiadásra váró 3. számának anyagait. A házkutatók külön örömüket lelték egy, a lakásban talált, Izraelből érkezett levélben (cionista nyom!). A lakásban valóságos pogromot rendeztek, a “Hét botrányai” televízió-műsor stábja, kiérkezvén Tupikinhez, felvette a lakásban zavarodottan bolyongó Vladot, ahol valamennyi szekrényajtó tárva volt, a fiókok kihúzva, a padlót vastagon borította mindenféle papír, könyv és háztartási tárgy.

A házkutatás után Tupikint Lefortovóba vitték, de mint kiderült, csak kihallgatásra. (El kell ismerni, nem mindennapi megdolgozási módszer, a szovjet időkben a le nem tartóztatottak kihallgatását mégsem Lefortovóban intézték, hanem a Ljubjankán.) A több mint két óráig tartó kihallgatás során Tupikint főleg… az anarchizmusról kérdezték. Magyarázza el, milyen irányzatok léteznek az anarchizmuson belül, miben különbözik az anarchoszindikalizmus más anarchista áramlatoktól, általában milyen anarchista szervezeteket ismer, mik az anarchisták végső céljai stb.38 A 112–17 sz. ügyhöz kapcsolódó kérdések sem voltak kevésbé különösek. Például: “Mit tud Sipcovának a Kondratyenko, a Krasznodari terület kormányzója nemzetiségi politikáját illető kritikájáról és a Sipcova által előkészített ellenlépésekről?”39 Az Antirepesszant értesítő erről írva külön felhívja a figyelmet arra, hogy Sipcovától is és Tupikintől is maradéktalanul elkoboztak minden antifasiszta jellegű nyomtatott anyagot, és így ír: “ A Krasznodari területen az utóbbi években a Kubáni Anarchisták Szövetsége volt szinte az egyetlen politikai szervezet, amely nem félt nyíltan fellépni a fasizmus ellen, akcióit a »Szemétdombra a nacionalizmussal!« jelszó alatt szervezte.”40

Közben Kubánban folytatódott a házkutatási, őrizetbevételi és kihallgatási hullám. Ez érintette a Kubáni Egyetemet, ahol korábban Rangyina tanult, Belorecsenszkben őrizetbe vettek néhány órára KAF-résztvevőket, felderítetlen eseteket igyekeztek a nyakukba varrni, megfélemlítették és megverték őket. Február 26-án 7 anarchista lakásában tartottak házkutatást Krasznodarban, Anapban és Novorosszijszkban. Irodalmat, archívumokat, fényképeket, felvételeket, címeket tartalmazó noteszeket, személyes leveleket, számítógépet, monitort, nyomtatót koboztak el. Krasznodarban az anarchistákat megfigyelték, beidézték, kihallgatásoknak vetették alá, nyomást gyakoroltak rájuk a munkahelyi és tanulmányi vezetőik által. Mindez a legtisztább megfélemlítési kampány volt, mivel a nyomozóknak semmiféle adatuk nem volt esetleges új személyeknek az ügyben való érintettségéről (de még gyanújuk sem volt e tekintetben).

Még inkább jellemző az, hogy a levelezésre, telefonbeszélgetésekre, távirati és egyéb közleményekre vonatkozó titok alkotmányos garanciái ellenére a hatalom hosszú időre blokkolta a kubáni anarchisták és ökologisták próbálkozásait, hogy Oroszország más területein élő kollégáikkal ismertessék, mi történik Kubánban. A telefonbeszélgetések váratlanul megszakadtak, az Aszejeva és Uszok által küldött leveleket “kiemelték a postahivatalokban és visszaküldték a feladóknak a vizsgálat lezárulásáig”41 (!!!), azaz a hatalom még csak nem is palástolta, hogy bűncselekményt követ el (az OF BTK 138. cikkelye alapján). Az elektronikus levelek nem értek el a címzettekhez, az anarchisták és ökologisták telefonjait nem lehetett felhívni. Csak 1999 áprilisában, 5 hónappal az események kezdetét követően sikerült a krasznodari anarchistáknak kapcsolatba lépniük a “nagy földdel”.

A “krasznodari ügy”-ben a másik durva törvénysértés a kubáni és moszkvai anarchisták és ökologisták személyes életére vonatkozó információgyűjtés volt. A nyomozók M. Rangyinától (sikertelenül) próbálták kicsikarni az arra vonatkozó “vallomást”, mintha intim kapcsolatot folytatott volna J. Musillal (112–17. sz. ügyirat, 2. kötet, Rangyina kihallgatása 1999. 11. 29-én)42 . Általában szólva, kivel folytatott intim kapcsolatot Rangyina, s kivel nem, ez kizárólag az ő személyes dolga, az FBSZ-nek nincs joga ez után kutakodni. A beavatkozás más ember magánéletébe, pláne intim szférájába – ez köztörvényes bűncselekmény (OF BTK 137. c.). Ám a “krasznodari ügy” nyomozói folyamatosan megtették ezt.

Szeretném elkerülni, hogy az olvasóban torz kép alakuljon ki a kubáni anarchistákról, mintha piszkos punkok, drogosok, rendezetlen nemi életet élő személyek gyülekezete volnának. Röviden közlöm a nyomozás adatait a KAF fő kiválóságairól: “Rjabinyin Dmitrij Nyikolajevics (“Kabanosz”), szül. éve 1970., krasznodari illetőségű… a Cselovek truda (Munka embere – a ford.) szakszervezeti újság szerkesztőségében dolgozik, Aszejeva Aljona Vlagyimirovna (“Barrikada”), szül. éve: 1975, armaviri születésű, kubáni egyetemi hallgató a művészeti-pedagógiai karon, Uszok Anasztaszija Sztanyiszlavovna (“Iszkra”), szül. éve: 1976, Potsdam szülöttje… középiskolai tanárként dolgozik a 24. sz. iskolában, Zsarszkaja Tatjana Igorjevna (“Tancsik”), szül. éve: 1978, Krasznodar szülöttje… a Kubáni Állami Egyetem ötödéves hallgatója” (112–17. ügyirat, 1. kötet, 15–4. sz., 1998. 12. 09-én kelt beszámoló a különmegbízatás végrehajtásáról)43 .

Ezzel még nem ért véget a törvénysértések sora. Amikor Sz. Markelov ügyvéd Moszkvából Krasznodarba érkezett, a nyomozók egyszerűen nem engedték be M. Rangyinához! Sz. Sztyepanov nyomozó “sértegette és kituszkolta dolgozószobájából Markelovot”44 . Nyepsikujevhez sikerült Markelovnak bejutnia. De találkozásuk után Nyepsikujev “váratlanul” beadványt ír azzal a kéréssel, hogy magyarázatot kíván adni a december 22-i, Markelovval történt találkozó körülményeiről, mivel az ügyvéd “viselkedése gyanúsnak tűnt” Nyepsikujev számára” (112–17. sz. ügyirat, 2. kötet, Nyepsikujev G. A. 1999. 01. 10-i beadványa)45 . Majd Nyepsikujev… írásban elutasítja Markelov és Belenykaja moszkvai ügyvédeket!46 A mai oroszországi bűnvádi bírósági eljárásban csak egy kicsit is eligazodni képes bármely ember tudja, hogy nincs olyan vizsgálat alatt álló épeszű és józan ítélőképességű vidéki személy, aki lemondana a moszkvai ügyvédek szolgálatairól. Maga a tény, hogy moszkvai ügyvéd részt vállal egy vidéki perben, nagyságrenddel javítja védence esélyét.

Markelovot nem sikerült eltávolítani Romanova-Sipcova védelméből, mivel Larisza szülei Markelovval megfelelő szerződést kötöttek. Ekkor az FBSZ nem hétköznapi eszközhöz folyamodott. Megszervezték Markelov ügyvéd megfigyelését és – a hazai történelemben addig egyedülálló módon – a 112–17. sz. ügyiratba bekerülnek Markelovra vonatkozó operatív-nyomozati jellegű anyagok annak reményében, hogy sikerül kivonni őt az ügyből47 . Azután Markelovot feltartóztatják Moszkvában az utcán, és kihallgatják a Moszkva város és Moszkvai terület FBSZ Igazgatóságának Nyomozóirodájában mint “tanút” az FBSZ várójában, az 1999. április 4-én történt robbantás ügyében (azaz az ÚFA-ügyben). A kihallgatást Dmitrij Andrejev és Alekszej Platonyenko, az FBSZ nyomozói vezetik, a “krasznodari ügy”-gyel kapcsolatos információ érdekli őket, amivel Markelov nem szolgálhat, mivel köti az ügyvédi titoktartás. Markelov kénytelen beadvánnyal fordulni a Régióközti Ügyvédi Kamara Elnökségéhez, amelyben rámutat (utalva védencére és Sipcova másik ügyvédjére, V. M. Micsurinra) az irányában történt jogellenes ténykedésre: “Az ügybe bevont operatív-nyomozati adatokat (videofelvétel, operatív információ) bírósági vagy ügyészi végzés nélkül szerezték, és egyéb anyag nem támasztja alá azokat. Ilyen értesülések bevonása bűnvádi per anyagába az OF Alkotmányának, a bűnvádi-eljárásjogi törvényeknek és az »Operatív-nyomozati tevékenységről« szóló törvénynek a közvetlen megsértését jelenti… További, irányomban elkövetendő jogsértő lépésektől tartok krasznodari tartózkodásom ideje alatt.”48 Szöveghűen megismételve Andrejev és Platonyenko fenyegetéseit Markelov így folytatja: “Maga a tény, hogy tanúként idéznek be ügyvéd mivoltomban olyan információ kapcsán, melyről nem adhatok semmiféle felvilágosítást, az OF bűnvádi-eljárásjogi normáinak (nevezetesen a BEK 51. cikkelyének) nyilvánvaló megsértése.”

A jogvédő szervezetek Moszkvában külön sajtókonferenciát tartanak Markelov és Tupikin részvételével. A konferencián Markelov kijelenti: “A nyomozók nem kérdezték Lariszát a robbanószerkezetről. Politikai nézetei iránt érdeklődtek”49 – és beszámol arról, milyen gyalázatos, túlzás nélkül megalázó körülmények között tartják fogva Krasznodarban az állapotos nőt50 . “A peresztrojka ideje óta részt veszek az anarchista mozgalomban, amely hazánkban teljesen békés formában működik… Az elkobzott számítógépemben elegendő levelezési adatbázis van ahhoz, hogy kívánságra “anarchista ügyet” kreáljanak, és “leleplezzenek” egy mitikus szervezetet, amelynek részlegei jelen vannak az egész volt Szovjetunió területén” – tette hozzá Tupikin51 . A “krasznodari ügy” felkeltette a külföldi média figyelmét is, és nemzetközi visszhangra talál. Ez lehetetlenné teszi, hogy a nyomozás “játékon kívülre” tegye Markelovot. Jellemző azonban, hogy a sajtókonferenciáról csak a krasznodari újságok és a külföldi média tudósított. A moszkvai újságírók, bár jelen voltak a sajtókonferencián, némák maradtak, akár a hal.

Markelov harcba szállt védence jogaiért. Az állapotos Sipcovát az FBSZ börtönében tartották fogva, melyet a krasznodari köznyelv csak gestapóként52 emleget. Az ottani rémséges, emberhez méltatlan körülményeket maga Sipcova írta le kicsempészett levelében. “Minden, minden a személyiség teljes morális megalázására és az emberi méltóság megsemmisítésére van kitalálva.”53 A Playing Identity lap közli: “A börtönben Lariszától megvonták a sétát és csomagokat (ami törvényellenes – A. T.), étkezésre híg börtönlöttyöt kapott (ami szintén törvényellenes: a várandós nők javított ételre jogosultak – A. T.). Már február végére kilazultak Larisza fogai, vérzett az ínye, jövendőbeli gyermeke visszamaradt a fejlődésben.”54

Markelov és Micsurin bírósághoz fordulnak, kérvényezik a Sipcova elleni rendszabályok enyhítését a tartózkodási hely el nem hagyására vonatkozó írásos kötelezettségvállalásra. Indoklás: az Állami Duma öt küldöttének kezessége és az FBSZ orvosi rendelőintézetének igazolása arról, hogy Sipcova egészsége jelentősen leromlott, fennáll a vetélés veszélye55 . Ám 1999. május 18-án a bíróság nem ad helyt a kérvénynek. Ekkor Markelov nemzetközi jogvédő szervezetekhez fordul, kezdve a Moszkvai Helsinki Csoporttal.

Végül május 29-én enyhítették a Sipcova ellen foganatosított rendszabályokat, szabadon bocsátották a börtönből Krasznodar el nem hagyására adott írásos kötelezettségvállalása ellenében. Markelov kitartása mellett ebben kétségtelen szerepet játszott a bebörtönzött asszony egészségének további hanyatlása is. Lariszánál pyelonefritis alakult ki, becsípődött a veséje, és felmerült a terhességmegszakítás szükségessége az élettani paraméterei alapján56 . Másként fogalmazva az FBSZ munkatársai megijedtek, hogy a fiatal állapotos nő náluk, a börtönben hal meg, a bírósági tárgyalás előtt, és ez szörnyű botrányt von maga után, mivel addigra Oroszország-szerte, sőt külföldön is sok akció zajlott le Rangyina és Sipcova védelmében.

Egyúttal írásos kötelezettségvállalással kiengedték Nyepsikujevet is. Rangyinát meg egyenesen átminősítették tanúvá, visszavonva a vádemelést ellene!

Az FBSZ Sipcova és Rangyina védelmezőin vágott vissza. Kubánban újabb házkutatások és kihallgatások történtek: Krasznodarban, Novorosszijszkban, Belorecsenszkben, amennyire ismeretes, összesen 8 helyen. Ahogy később kiderült, durva jogtiprásokkal.

Péterváron, ahol az anarchisták aktív szolidaritási kampányt folytattak, az FBSZ addig nem tapasztalt aktivitást fejtett ki megkísérelve négy anarchista (vagy volt anarchista) beszervezését. Közülük az egyiknek, Nyikolaj Sz.-nek, a Pétervári Anarchista Liga tagjának a “magát Tyitov Alekszej Vlagyimirovicsnak nevező” FBSZ-munkatárs megkísérelt átadni egy fasiszta brosúrát, melyen ez a “pontosító” megjegyzés volt: “Ez a brosúra nem fasiszta, hanem náci”. Tyitov fel is hívta a figyelmet a náci ideológia iránti pozitív hozzáállására. Rögtön felajánlotta, hogy Nyikolaj működjön együtt az FBSZ-szel besúgóként, munkahelyi elbocsátással, valamint az N. Sz. által fogyasztott drogok beszerzési csatornájának blokkolásával megzsarolva őt. A fenyegetés hatástalannak bizonyult, különösen a második, mivel Nyikolaj még évekkel korábban megszabadult drogfüggőségétől (amiről az FBSZ nem tudott). A beszélgetés konfliktussal zárult57 .

Moszkvában is kihallgattak egy sor anarchistát és ökologistát, akiktől azt követelték, “nevezzék meg a Romanova és Rangyina védelmében tartott nagygyűlések és sztrájkőrségek szervezőit, mivel ezek az akciók »bűnözők« védelmében történtek, bár abban az időben Romanova és Rangyina vizsgálati fogságban volt, tehát a törvény szerint ártatlanok voltak58 ”.

Az FBSZ mindent megtett annak érdekében, hogy szaporítsa a rezsim ellentáborát.

Mellesleg ez a nyomásgyakorló kampány az FBSZ részéről arra indított egy sor moszkvai anarchistát, hogy nyilatkozatot fogalmazzanak meg, mely szerint elhatárolják magukat a szociális rendszerek bármiféle erőszakos megváltoztatásának eszméjétől, rámutattak, hogy a “hivatásos földalatti terroristákat” nem az anarchisták között kell keresni, hanem a “marxista–leninista, nacionalista, ultrajobb és egyéb autoriter ideológiai rendszer hívei között még akkor is, ha utóbbiak anarchista frazeológiát használnak”, és általában igyekeztek elhárítani maguktól a lehetséges repressziót. A hagyományos forradalmiság irányába tett egyetlen engedmény a nyilatkozatban a következő pontosítás volt: “Mi nem vagyunk pacifisták, és elismerjük az egyén és a közösség (ideértve a fegyveres) önvédelemhez való jogát erőszak ellenében, attól függetlenül, hogy magánszemély, csoport vagy az állam gyakorol erőszakot. Mégsem gondoljuk, hogy az erőszak önmagában jó dolog vagy csodaszer. Csak kikényszerített önvédelmi formáját tudjuk elfogadni.”59

Bár ezt a nyilatkozatot mindjárt öt csoport is aláírta – a Dolgozók Szakmaközi Szövetsége (DSZSZ), az Anarchoszindikalisták Konföderációjának (ASZK) Moszkvai szervezete, a Naperekor folyóirat szerkesztősége, az Utópia folyóirat kollektívája és az Alekszej Borovoj nevét viselő Csoport60 , a valóságban a nyilatkozat a moszkvai anarchisták kicsinységét és erőtlenségét tükrözte: a DSZSZ szó szerint 5 főből állt, ugyanezek az emberek alkották a Naperekor folyóirat szerkesztőségét. Az ASZK bármilyen tevékenységgel régen felhagyott moszkvai szervezete nevében V. Tupikin és a társadalmi tevékenységgel már néhány év óta nem foglalkozó M. Covma lépett fel. Az Utópia folyóirat “kollektívája” ugyanez a Tupikin volt, az Alekszej Borovoj nevét viselő Csoport – ugyanezen Covma álneve.

A Tupikinnál végrehajtott házkutatással, valamint archívumának és számítógépének elkobzásával (az újságíró munkaeszközei) sokkolt moszkvai anarchisták naiv kísérlete, akik magukat igyekeztek megóvni a további házkutatásoktól és elkobzásoktól, nem mentette meg őket. A DSZSZ magán érezhette az FBSZ éber figyelmét61 . Még inkább jellemző egy másik történet: amikor a szerzők tájékoztatásra szétküldték a nyilatkozat tervezetét, első reagálásként Alisza Nyikulinának, a SZÖSZ (Szociális-Ökológiai Szövetség) munkatársának a szigorú válaszát kapták kézhez, aki tiltakozott azon bekezdések ellen, amelyek az “önvédelemhez való jogot” tartalmazták. Nyikulina azt írta: “Az ellenállás egyik legfőbb elvének az erőszakmentesség elvét tartom… Az erőszakra nem szabad erőszakkal felelni.”62 És egy idő múltán éppen szegény Nyikulina került a Lubjankára “tanúként”.

Összességében a moszkvai anarchisták nyilatkozata példáján nyomon követhető, hogyan vezetnek a nyomásgyakorlás és megfélemlítés módszerei szakadáshoz és nézeteltérésekhez az “ellenfél” soraiban. Az FBSZ örömünnepet ülhetett: sikerült kiprovokálni a “nihilisták szakadását”.

 

A “krasznodari ügy” bírósági tárgyalása 1999. július 12-én kezdődött. Az ülés azzal indult, hogy “az ügyvédek két külön végzést indítványoztak: állapotos asszony törvénytelen őrizetben tartására és az FBSZ általi törvényellenes operatív adatgyűjtésre Markelov ügyvédről”63 , de a bíróság mindkét indítványt elutasította. Ekkor az ügyvédek az ügy ejtéséért folyamodtak Sipcova tekintetében, mivel terhessége folytán amnesztia alá esik. De a bíróság nem ismerte el a nyolcadik hónapos terhes Sipcovát állapotosnak!64 Ez idáig ez precedens nélküli eset a hazai bírósági gyakorlatban. Amikor ismerős jogászoknak elmeséltem, egy emberként állították: “Ez lehetetlen!” Mikor rákérdeztem, ugyan miért lehetetlen, a válasz az volt: ilyen eset még Sztálin alatt sem fordult elő. Ez ugyan meglehet, de akkor sem érv. Csak egy ügyvéd motiválta másként saját hitetlenségét: “Ha állapotos lett volna, utána hamarosan szülnie kellett volna.” Meghallva a választ, miszerint úgy is történt (másfél hónappal később Larisza a börtönben megszülte gyermekét), az ügyvéd nagy szemeket meresztett, és magához térve így szólt: “Úgy tűnik, ideje elhúzni ebből az országból.”

A bíróság pozíciójának hátterében különös – embertelen, jezsuita – logika rejlik: a bíróság természetesen értette, hogy Sipcova állapotosként óhatatlanul amnesztiában részesül, előbb vagy utóbb egy bíróság magasabb fokon így határoz. De arra helyezték a tétet, hogy amikor az ügy eljut a fellebbezés elbírálásáig valahol a Legfelsőbb Bíróságon, Larisza már megszül, és következésképp többé már nem állapotos, ezzel együtt már nem esik amnesztia alá!

Ám a védelem kudarcai után elkezdődtek a vád kudarcai. A tanúk többsége nem jelent meg a tárgyaláson65 , akik pedig megjelentek, sorban visszavonták vagy megváltoztatták a nyomozás során tett vallomásaikat66 . “A vád néhány tanúja azt mondta, hogy a vizsgálat során nyomást gyakoroltak rájuk, és kénytelenek voltak aláírni azt, amit diktáltak nekik.”67 A legnagyobb csapást M. Rangyina vallomásának visszavonása jelentette, mivel ez gyakorlatilag szétzilálta a Sipcova elleni vád verzióját68 . Ténylegesen a vád kezében csupán Nyepsikujev vallomása maradt, aki egyébként a bíróság előtt összezavarodott, és módosítgatta vallomását (de nem Sipcova tekintetében). A bíróság meghallgatta a szakértői véleményeket, amelyek alapjában igazolták, hogy Sipcovának nem volt része a robbanóanyagok szállításában és előállításában.

Gyakorlatilag az ügy a bíróságon elbukott69 . A vádak képtelensége gyakran váltott ki nevetést a teremben.70 Viktor Micsurin, Sipcova védője konstatálta: “A vizsgálat nem objektíve állt hozzá az ügyhöz, a felhozott vádakat nem erősíti meg bizonyítás”, és felháborodva kijelentette, hogy a per folyamán “gyakorlatilag tagadják az Alkotmány által garantált ártatlanság vélelmét. Éppen ellenkezőleg, a vádlott ügyvédei kénytelenek bizonyítani védencük ártatlanságát, azaz olyasmivel kell foglalkozniuk, ami elvben nem az ő dolguk”71 .

Végül július 14-én az utolsó szó jogán felszólalt L. Romanova-Sipcova. Ragyogó beszéd volt. Larisza kifejtette anarcho-kommunista nézeteit, beszélt arról, hogy hisz a dolgozók forradalmi tetteiben és a szociálisan igazságos társadalom szükségességében. Beszéde lényegében leleplezte a nyomozókat és az FBSZ-t. Szólt a rá, szüleire, ügyvédeire gyakorolt nyomásról. Követelte, hogy szolgáltassák vissza minden elkobzott tárgyát, még az ammóniumnitrátot is, amit trágyázásra használt72 . Ezután Szergej Szvasenko bíró váratlanul hatnapos szünetet rendelt el. “A későbbiekben kiderült, hogy a hatóságoknak telefonálgatott…”73

Július 20-án folytatták az ülést. Az utolsó szó jogán Nyepsikujev kapott szót. Sipcovától eltérően ő mindenáron próbált elhatárolódni az anarchizmustól, bánta bűneit, és megértésért könyörgött. De a bíró ítélete valamennyi jelenlévőt megdöbbentette: Sipcova négy év normál rezsimű telepen letöltendő börtönbüntetést kapott, Nyepsikujev pedig három évet. Ha Sipcova védőit megdöbbentette az állapotos asszony elítélése, akinek pici gyermeke is van (s akinek férje ez időben már letartóztatásban volt és előzetesben ült), akkor a Nyepsikujev-védelmet igencsak kellemetlenül érintette azon egyetlen tanú elítélése, akinek vallomására az egész vádat alapozták. Nyepsikujev ügyvédje hirtelen haragjában azt találta mondani az újságíróknak, hogy igaz a régi szólás, miszerint “keveset beszélsz – keveset kapsz, semmit nem szólsz – semmit nem kapsz”74 . Sipcova így kommentálta Nyepsikujev elítélését: “Ez jó lecke a leendő nyepsikujeveknek, akik »aktívan együttműködnek« a nyomozókkal.”75

“A bíró az ítélethirdetést követően egy pillanat alatt elpárolgott, a bírósági ülnökök széttárták kezüket, és azt mondták, Szvasenko telefonált valakinek, és lediktálták neki az ítéletet.”76 Az anarchistáknak lehetőségük nyílott rá, hogy az ítélet különösen hatásos részeit idézzék. Például ezt: “A vizsgálat során megállapítást nyert Sipcova és Nyepsikujev vádlottak részvétele egy nem bejegyzett anarcho-kommunista társadalmi egyesület tevékenységében, ahol Larsz és Krokodil fedőnéven ismerték őket. Ezt a tényállást maguk a vádlottak is elismerték, más bizonyítékok is alátámasztják, s így ez bizonyítja bűnösségüket az inkriminált cselekedetben.”77 Az anarchisták ezt így kommentálták: “Először is, agyrém. Másodszor, világos, hogy a meggyőződéséért ítélték el!”78 Ez valóban nem jött össze a bíróságnak: Nyepsikujev semmiféle “anarcho-kommunista egyesületnek” nem volt tagja, sőt anarchista sem volt (amit maga is elismert a bíróságon), Sipcova pedig, bár anarcho-kommunista volt, szintén nem tartozott semmiféle “egyesülethez” (főleg nem Nyepsikujevvel együtt). Ilyen “egyesület” – a Kubáni Anarchisták Föderációja – tagja Rangyina volt, de éppen őt semmivel sem vádolták. A “Krokodil” (emlékeztetőül: ez Nyepsikujev punk neve) pedig egyáltalán nem “pártbeli fedőnév”. Hasonlóképpen “Larsz” az a név, amivel Sipcova a Trava i voljában megjelent cikkeit aláírta. És végezetül: a törvény nem írja elő a társadalmi egyesületek kötelező regisztrációját.

Sipcova védőire nem kisebb benyomást tettek az ítéletben található közvetlen meghamisítások. Például az ítéletben szerepel, hogy Sipcovát felismerte Ju. Scserbakova vonatkísérő, aki ráadásul kijelentette, hogy Sipcova átadott neki egy csomagot egy Nyepsikujev nevű ember számára. Egy másik példa: az ítéletben utaltak a Sipcova bűnösségét alátámasztó szakértői adatokra79 . Amint arról már szó esett fentebb, a szakértők nem támasztották alá Sipcova bűnösségét. Sipcova azonosítása a vonatkísérő által pedig meg sem történt! (112–17. sz. ügyirat, 2. kötet, Ju. Scserbakova 1999. 03. 15-i vallomása80 ). Sőt mi több, a nyomozás megállapította, hogy Sipcova-Romanova egyáltalán nem ismerte a “Nyepsikujev” nevet (!). Nyepsikujevet csak “Krokodil” és “Krek” néven ismerte (ugyanott, L. V. Romanova 1999. 03. 15-i és 1999. 04. 27-i kihallgatásai, L. V. Romanova és G. A. Nyepsikujev szembesítése 1999. 03. 16-án81 ).

 

Nyepsikujev további sorsáról keveset tudunk. A Krasznodarban járt komszomolisták állítása szerint “Nyepsikujev ugyanabba a börtönbe került, közös cellába. Az ilyen elkülönítőkben és zónákban nagyon gyorsan terjednek a hírek. Ezért Gena cellatársai hamar tudomást szereztek »hőstettéről« a nyomozás során… El lehet képzelni, mit műveltek vele. Az igazságosságot, amit nem leltünk a burzsoá bíróságon, köztörvényesek állították helyre. Ez az önhitt kretén, aki nemrég még ostobácska kaján mosollyal, cigarettázva kérkedett és az újságíróknak kijelentette, hogy Larisza helyettesítette őt, most az ügyvédjének panaszkodva mondta, hogy nem akar tovább élni…”82

Többet tudunk Lariszáról. Ugyanúgy, mint Nyepsikujevet, őt is megbilincselték még a bírósági tárgyalóteremben, aztán 15 órától 22 óráig kénytelen volt az őrkíséret kocsijában ücsörögni, mivel egyetlenegy börtön sem akarta befogadni83 (a törvényhozó nem vette számításba azt az esetet, hogy a bíróság visszautasítja egy nyolcadik hónapban levő asszony terhességének elismerését!). Végül egy krasznodari “fejes”, bizonyos Afanaszjev ezredes személyes parancsával kényszerítette a börtönorvosokat, hogy fogadják be Lariszát az előzetes letartóztatásban levők kórházába84 . Két héttel a szülés előtt átszállították Uszty-Labinszkba a 3. számú női telepre.

Augusztus 25-én a járási bíróság tárgyalta a Sipcova ügyvédjei által benyújtott semmisségi panaszt. A Pervomajszkij kerületi bíróságon elkövetett nagyszámú durva és nyilvánvaló hiba miatt az ügyvédek biztosak voltak a sikerben. De a járási bíróság elutasította a semmisségi keresetet.

L. Romanova-Sipcova augusztus 26-án a telepen szült. Nehéz szülés volt, a telepen fájdalomcsillapító és érzéstelenítő nem volt.

Szeptember 3-án a járási bíróság elnöksége váratlanul új határozatot hozott Sipcova ügyében. Mint kiderült, a semmisségi panaszt tárgyaló járási bíróság egy bírója “különvéleményt” fogalmazott meg, és panaszt tett az elnökségnél, elsősorban az állapotos Sipcova terhességét el nem ismerő elutasító határozat embertelen és abszurd mivoltára hivatkozva. Az elnökség megtárgyalta a panaszt, és határozatot hozott: négy év feltételesen85 . Szeptember 9-én Sipcova az újszülöttel elhagyta a telepet.

De a “krasznodari ügy”-ben az a legelképesztőbb, hogy a bírósági ítélettel nem zárult le! Sipcovát a telepen tartózkodása első napjától kezdve többször berendelték az operatív részleghez, kihallgatták, keresztkérdéseket tettek fel a saját ügye kapcsán, krasznodari ismerősei iránt érdeklődtek, azok neveit akarták, akik segíteni próbálták a börtönben. Pénzküldeményt, csomagokat nem kaphatott, ügyvédjével nem találkozhatott.

Moszkvába történt visszatérése után Sipcovát állandóan kihallgatták, most már az ÚFA-ügyben. Lakásánál 24 órás megfigyelést szerveztek (az FBSZ munkatársai még csak nem is álcázták magukat), és természetesen lehallgatták telefonját.

Végül 2000. április 5-én Larisza Sipcovát a házából kijövet letartóztatták, és a Lubjankára szállították.

Ismertették vele a 772. számú ügyben (az 1999. április 4-én, az FBSZ várójában történt robbantás) ellene emelt vádat. (A cselekmény idején Larisza a krasznodari börtönben ült.)86

Mint ismeretes, mindez azzal végződött, hogy Romanova-Sipcovát zárt bírósági ülésen hat és fél évre elítélték az ÚFA-ügyben, egy ugyanolyan koholt ügyben, mint amilyen a krasznodari volt. (Ez utóbbit könnyű bebizonyítani, de ez már egy más történet.)

 

A “krasznodari ügy” csak egy az FBSZ által konstruált, “baloldali terroristák” elleni ügyek között. Ezen ügyek során a politikai kiszorítottakon (akinek nem volt társadalmi támogatottsága, “felsőbb” kapcsolatai, és akiket nem volt, aki védelmébe vegyen), többek közt az anarchistákon csiszolták ki az ellenzék elnyomásának módszereit. Azokat a módszereket, amik igazolták a hozzájuk fűzött reményeket, a későbbiekben alkalmazásba vették, például a Limonov-ügyben és az “oligarchák” ügyében. Nevezetesen a “krasznodari ügy”-ben alkalmaztak először olyan fogásokat, mint provokátor beépítése ellenzéki szervezetbe, a központi sajtótól való elszigetelés, a postai, távirati közlemények blokkolása, számítógépek elkobzása információszerzés ürügyével (holott a merevlemezek teljes tartalma kimásolható anélkül, hogy a számítógépet kivinnénk a házból), tanúkihallgatás lefolytatása Lefortovóban pszichológiai nyomásgyakorlás céljából, ügyvéd eltávolítása oly módon, hogy ugyanazon ügybe tanúként vonják be.

Az FBSZ által kitervelt “baloldali terrorizmus” elleni különböző ügyekben különféle módszereket “csiszoltak ki”. Jellemző, milyen sikeres volt az anarchisták kiválasztása a provokáció objektumának szerepére. A moszkvai házkutatásokat követően a megriadt moszkvai anarchisták komoly erőfeszítéseket tettek, hogy felhívják a központi média figyelmét a történtekre: egyes anarchistáknak jó kapcsolatai voltak a liberális sajtónál még az SZKP hatalma elleni közös harc idejéből, mások ugyanilyen kapcsolatban voltak a kommunista sajtóval 1993 októbere óta. De sem ezek, sem azok nem kívántak foglalkozni a dologgal! A liberális média újságírói – bár értették, hogy koholmányról és rendőri provokációról van szó – előnyösebbnek tartották, ha a formálisan liberális politikai rezsim oldalán állnak (és nem annak anarchista ellenfele oldalán), a kommunista lapok újságírói pedig nem akartak kedvelt Kondratyenkójuk ellen fellépni. És valamennyien féltek bajszot akasztani az FBSZ-szel. Sem az egyikek, sem a másikak bele sem gondoltak, hogy nem beteges dolog-e az FBSZ, a “liberális állam” és a xenofób Kondratyenko megható szövetsége.

A központi médiumok között az egyetlen, ahol tért kapott a krasznodari ügy, a “Hét botrányai” nevű, meglehetősen kétes hírű műsor volt, és ez is csak azért, mert ott dolgozott a magát meggyőződéses anarchistának valló Andrej Sztvolinszkij.

A “krasznodari ügy” a napnál világosabban bemutatta a hazai médiában a cenzúra és öncenzúra állapotát, és az FBSZ számára lehetőséget adott a következtetésre: amit a média nem kap fel, az nem létezik a társadalmi tudatban, következésképpen az önkény bármilyen megnyilvánulása büntetlen maradhat. Könnyű észrevenni (még ezen cikk lábjegyzeteiből is), hogy a krasznodari üggyel kapcsolatban a központi média által felvetett kétségeket csak 2000-ben publikálták, amikor az önkény áldozatainál ez már nem osztott, nem szorzott. Ráadásul ennek kiváltója az ÚFA-ügy volt.

Egyébként abból a tényből, hogy az információ terjedését teljesen nem sikerült megakadályozni (kis példányszámú balos kiadványok és az internet), és nem sikerült az ügytől elszigetelni a külföldi tudósítókat, Lubjanka levonta a tanulságot. Az ÚFA-ügyben az FBSZ munkatársai már aktívan kommunikáltak az újságírókkal és etették a sajtót mindenféle hagymázos információval: az “ÚFA-nak ötszáz harcosa” van szerte az országban, a nyomozók által állítólag fellelt titkos fegyverraktáraik tele van robbanóanyagok tonnáival stb.

Ha összevetjük a “krasznodari ügy”-et a Nyikityin-üggyel vagy a Paszko-üggyel, nyilvánvalóvá válik, hogy csakis a hazai média cenzúrája és öncenzúrája miatt és hogy a “krasznodari ügy”-et a bírósági tárgyalás időpontjáig totálisan agyonhallgatták, alakulhattak ki olyan eszelős dolgok, hogy két embert elítélnek úgy, hogy az ellenük emelt vád a bíróságon teljesen összeomlik, vagy hogy egy nyolcadik hónapban levő asszony terhességét a bíróság nem ismeri el.

Hozzáteszem, hogy az újságírói gyávaság, mint mindig, elnyerte büntetését: amikor a “balosokon” sikeresen kipróbált módszereket később bevetették a kegyvesztett “oligarchák” ügyében, az “oligarchák” médiabirodalmából sok újságíró munka nélkül maradt.

“– Bocsánat, apa, megint zavarlak – mondta Félix belépve. – Most akkor mégis hogy van: volt harminchetes év, vagy nem?– Nem volt – felelte az apa apai nyájassággal –, nem volt, fiacskám. De lesz.”

 

Jegyzetek

 

1 L. Gazeta.ru, 2000. szeptember 25.

2 L. uo.

3 A vallomás szövegét l. a Politikai Foglyok Védelmi Bizottságának Közleményei, 2000., 1. szám, 9. o.

4 “Szocialista és kommunista szervezetek 1997 augusztusában. A Humanitáriuspolitikai Kutatóintézet monitoringja”, 1997. szeptember.

5 ITAR-TASSZ, 1997. július 22., 18:08

6 L. “Az Oroszországi Föderáció Büntető Törvénykönyve. Hatályba lépés dátuma 1997. január 1.” Moszkva, 1996., 106. o.

7 http://ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

8 Moszkovszkij komszomolec, 1998. november 3.

9 L. Kommerszant, 1999. január 22.

10 Moszkovszkij komszomolec, 1999. január 23.

11 Szegodnya, 2000. szeptember 19.

12 Bumbaras-2017,, 1999., 2. szám

13 Kommerszant, 1999. március 26.

14 Bumbaras-2017, 1999., 2. szám

15 Kommerszant, 1999. március 26., Kommerszant, 1999. március 26.

16 Izvesztyija, 1999. 04. 10.

17 Kommerszant, 1999. 03. 25.

18 Kubanszkije novosztyi, 1999. 05. 12.

19 http://www.krasnodelo.chat.ru

20 Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 03. 23.

21 L. Novoje vremja, 42. sz. 2000. 10. o.

22 http://www.krasnodelo.chat.ru

23 Novoje vremja, 42. sz. 2000. 10. o.

24 http://www.krasnodelo.chat.ru

25 L. uo.

26 L. uo.

27 Novoje vremja, 42. sz. 2000. 10–11. o.

28 http://www.krasnodelo.chat.ru

29 Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 07. 13

30 Komszomolszkaja pravda na Kubanyi, 1999. 07. 14.

31 Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 03. 23

32 Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.

33 Idézet: Novoje vremja, 42. sz. 2000. 11. o.

34 http://www.krasnodelo.chat.ru

35 http://www.krasnodelo.chat.ru

36 http://www.ipclub.ru/identity/pres/deadline/anarkh_3jun99.html

37 Csornij szpiszok, 23. sz.; Bumbaras-2017, 2. sz. 1999; An-Press Message (SZPb), 1999. 02. 03.

38 Csornij szpiszok, 23. sz.; An-Press Message (SZPb),1999. 02. 03.

39 Antyipresszant, 2. sz. 1999.

40 Uo.

41 http://www.krasnodelo.chat.ru

42 http://www.krasnodelo.chat.ru

43 http://www.krasnodelo.chat.ru

44 An-Press Message (SZPb), 1999. 04. 17.

45 http://www.krasnodelo.chat.ru

46 Uo.

47 Avtonom (Krasznodar), 10. sz.

48 Bumbaras-2017, 3. sz. 1999.

49 Antyirepresszant, 2. sz. 1999.

50 Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 03. 23.

51 Uo.

52 Trava i volja, 6. sz.

53 An-Press Message (SZPb),1999. 03. 10.

54 http://www.ipclub.ru/identity/pres/deadline/anarkh_13may99.html

55 http://www.krasnodelo.chat.ru

56 http://www.ipclub.ru/identity/pres/deadline/anarkh_3jun99.html

57 Bumbaras-2017, 1999. 2. sz.

58 http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

59 Naperekor, 10. sz., 78. o.

60 Uo.

61 Csornij szpiszok, 49. sz.

62 An-Press Message (SZPb),1999. 07. 26.

63 http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

64 Avtonom (Krasznodar), 10. sz.; Csornij szpiszok, 51–52. sz.; Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

65 http://www.krasnodelo.chat.ru

http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

66 http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm Bumbaras-2017, 1999. 3. sz; Avtonom (Krasznodar), 10. sz.

67 Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

68 Csornij szpiszok, 51. sz.; Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.; Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.

69 Szegodnya, 1999. 07. 13.; Kommerszant, 1999. 07. 15.

70 http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

71 Csornij szpiszok, 51. sz.

72 An-Press Message (SZPb),1999. 07. 26.

73 http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

74 Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

75 Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.

76 Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

77 Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.; Avtonom (Krasznodar), 10. sz.

78 Avtonom (Krasznodar), 10. sz.

79 http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

80 http://www.krasnodelo.chat.ru

81 Uo.

82 Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

83 http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm An-Press Message (SZPb),1999. 07. 26.

84 Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.

85 Pressz-reliz FAK, 1999. 09. 02.

86 An-Press Message (SZPb),1999. 04. 07.; Kommerszant, 2000. 04. 07.(Fordította: Anyiszonyan Klára)

 

 

* Eredetileg Kolumbuszt ábrázolta Cereteli szoborkompozíciója, de az amerikai megrendelőnek nem felelt meg, ezért az oroszok vették meg és a fejét kicserélték I. Péterére (a ford. megjegyzése).

 

(Fordította: Anyiszonyan Klára)

 

Szégyenteljes évtized – Tézisek egy vádbeszédhez

A kilencvenes évek az értelmiség identitásának és autonómiájának feladása jegyében teltek el. Az értelmiség saját magát árulta el: önként vette át a piaci kofák és a prostituáltak gondolkodásmódját. Feladta a lényegét adó kritikai gondolkodást, betagozódott a kispolgári rétegekbe, petit bourgois-vá, konformista nyájjá vált, amelyet, mint minden nyájat, könnyű terelni.

1. Az értelmiség árulása

A kilencvenes évek az értelmiség identitásának és autonómiájának feladása jegyében teltek el. Ha a szó eredeti értelmében vett értelmiségiről beszélünk, és nem pszeudo-értelmiségiről (státus-értelmiségi, hivatalnok, intellektüell, másként szólva egy nem termelő szférában tevékenykedő, szűk terület – oktatás, kormányzati információtechnológia stb. – szakértője), akkor az értelmiségi alkotó, alkotással foglalkozó egyén, gondolkodó, igazságkereső ember, aki a világ racionális (tudományos), illetve érzelmi (művészi) megismerésének és elsajátításának szenteli életét. Az igazi értelmiségi tisztában van egyéni megismerő szubjektum-mivoltával, illetve a társadalomban betöltött felvilágosító és felszabadító szerepével. Az igazi értelmiségi a kritikai gondolkodás letéteményese. Az igazi értelmiségi elzárkózik a konformizmustól és a kispolgári gondolkodásmódtól.

A kilencvenes években az értelmiség önmagát árulta el. Önként átvette a piaci kofák és a prostituáltak gondolkodásmódját. A piaci kofa azonnali anyagi sikerre törekszik, arra, hogy minél többet, minél drágábban adjon el, s hogy minél hamarabb megszabaduljon elfekvő árukészletétől. A prostituált ugyanúgy eladja áruját, saját magát – ami egyébként szintén nem nevezhető elsődleges frissességűnek -, s ugyancsak az a célja, hogy azt minél drágábban, minél szélesebb vevőkör számára értékesítse. Sem a kofa, sem a prostituált nem alkotó ember, semmit nem hoznak létre, csak eladnak. Az "értelmiség" a kilencvenes években a szellemi piaci kofák és prostituáltak társadalmi rétegéhez csatlakozott. A tömegfogyasztás előfeltétele a tömegtermék, azaz az uniformizált, vagyis jobbára primitív árucikk megléte – és az "értelmiség" elkezdte boldog-boldogtalanra rátukmálni szellemi mákonyát, hajlongva lesve a stricik – szponzorok, azaz a bankárok, alapítványok, kormánytisztviselők, vagyis mindazok, akik pénzek, adományok, állások felett rendelkeztek, s a játékszabályokat diktálták – minden szavát és mozdulatát, és odaadó lelkesedéssel teljesítette azok legelferdültebb hajlamú kívánságát is.

Az "értelmiség" betagozódott a kispolgári rétegekbe, petit bourgois-vá vált. Az "értelmiség" konformista nyájjá változott, így – mint minden nyájat – könnyű terelni.

Az "értelmiségnek" a 90-es években nem akaródzott alkotni, nem akaródzott remekműveket létrehozni, a remekműveket csak évtizedekkel később ismerik el, gyakran az alkotó halála után, a sikerre viszont itt és most van mindenki kiéhezve. Az "értelmiség" a kilencvenes években elfordult a kritikai gondolkodástól: a kritikai gondolkodást meg szokták torolni, legjobb esetben eltaszigálják az embert a vályútól, rosszabb esetben börtönbe zárják vagy megölik. A kritikai gondolkodás hiányának egyenes következménye viszont a kritikai cselekvés hiánya, azaz az alkotó, a forradalmi, a világmegváltó cselekedetek, az újító cselekvés hiánya. A kilencvenes évek "értelmiségije" természetszerűleg elvesztette a tanító és a felszabadító vonásait. Lakáj módjára, álszenten kezdte lenézni, "hülyére venni" tulajdon népét. A szellem prostituáltjai és kofái átvették gazdáik nézeteit és viselkedését – amint ez oly gyakori szolgáknál és lakájoknál.

A kilencvenes évek "értelmisége" valamifajta "információs", posztindusztriális társadalomban kezdett el hinni, ez jelentette önigazolásának alapját is: azt mondja, már nem függ azoktól, akik a szenet bányásszák, a gyapotot aratják, a gabonát termelik, már egy másik, "magasabb rendű" civilizációt képvisel. A mezőgazdasági termékek azonban nem virtualizálódtak, továbbra is a parasztok termelik meg, méghozzá egyre inkább olyan parasztok, akik a "harmadik világ" hihetetlen nyomorúságában tengődnek. A ruhák sem virtualizálódtak, a gyapotot most is parasztok termesztik és gyűjtik be, a fonalat továbbra is a munkások, takácsok állítják elő, akik ezért tuberkulózist és tüdővizenyőt kapnak fizetségül; a szenet – ami nélkül nincs elektromos energia, következésképpen a számítógépek és a tömegkommunikáció, a kilencvenes évek pszeudointelligenciájának virtuális világa sem működik – most is a bányászok bányásszák – fillérekért, fizetségül még szilikózist is kapnak, s százával halnak meg a mindennapos bányaomlások és sújtólégrobbanások következtében.

A kilencvenes évek "értelmisége" elsősorban parazita réteggé vált, s mint minden parazitán, ellenforradalmi érzelmek uralkodtak el rajta. A valódi baloldaliság kiment a divatból, a forradalom az "erőszak" miatt kiátkoztatott, mintha az ellenforradalom nem lenne erőszakos, mintha a "normális létezésnek" napjainkban, amikor évente az ENSZ adatai szerint 40 millió ember hal éhen, semmi köze nem lenne az erőszakhoz, mintha ez nem a jóllakottak által az éhezők ellen elkövetett tömeggyilkosság lenne.

A kilencvenes évek pszeudoértelmisége senkit nem akar tanítani és felszabadítani: tanítani, felszabadítani csak az alkotók, a zsenik, a próféták, a forradalmárok tudnak; minél többen vannak, annál érdekesebb az életük, annál több értelmet kap létük. A kispolgárok, a szellem piaci kofái és prostituáltjai közgazdasági szempontból nem érdekeltek mások tanításában és felszabadításában: az ő szemszögükből ez a gazdasági konkurenciát növelné, mert mi van, ha egyszer csak a másik kezd eladni és nem én? Mert mi van, ha a másik tetszik meg a stricinek, engem meg lapátra tesznek?

Már a szovjet időkben is szemmel látható volt "értelmiségünk" megvásárolhatósága, a hetvenes-nyolcvanas években az "értelmiség" meleg szavakkal magasztalta a párt és L. I. Brezsnyev "bölcsességét" – pedig ekkor már nem álltak géppisztolyos NKVD-sek a hátuk mögött, senki nem kényszerítette őket, csak jól megfizették. A kilencvenes években azonban a megvásárolhatóság már illetlen formát öltött: ugyanazok, akik a "kommunizmusban" a kommunistákat dicsőítették, az antikommunisták idején egy szempillantás alatt a kommunizmus elszánt ellenségeivé váltak. Elegendő csak P. Sz. Gurevicset megemlíteni, aki a hetvenes-nyolcvanas években a miszticizmust, a neofreudizmust és a pravoszláv perszonalizmust "leplezte le", s dicsőítette a marxizmust, a kilencvenes években már a miszticizmust, a neofreudizmust és a pravoszláv perszonalizmust magasztalta az egekig, s magasról tett a marxizmusra. D. A. Volkogonov még a 80-as években is ideológiai útmutatásokat írogatott a GlavPU1 számára és a "Junoszty" magazin lapjain kelt ki azok ellen, akik a Szovjet Hadsereget "rágalmazták", a 90-es években viszont már a "kommuno-fasizmus" elleni harc számára fogalmazott meg útmutatásokat, s antihistorikus "munkákat" írogatott, amelyekben Lenint és Trockijt démonizálta. A. Sz. Cipko a hetvenes években még a marxizmus elméletéről értekezett könyveiben – mellesleg nem túl magas színvonalon, még Lenin műveinek címével sem volt tisztában -, a nyolcvanas években a Központi Bizottság tanácsadójaként tevékenykedett, a kilencvenes években pedig, nem sokkal azután, hogy gyönyörű lakáshoz jutott a KB-tagok számára fenntartott házban a Dimitrov utcában – erre a házra a kilencvenes évek elejének előjogok elleni kampánya során tett szert -, azonnal a kommunista párt, Marx és Lenin ádáz ellenfelévé vált.

A kilencvenes évek "értelmisége", miután a pénzzel és hatalommal bírók érdekeit kiszolgáló réteggé vált, arra sem figyelt fel, hogy az általuk kiszolgált pénzemberek és hatalmasságok egyre ostobábbak, esztétikai téren egyre igénytelenebbek lettek. Sztálin még megtehette, hogy felhívja Paszternákot és megkérdezi tőle, hogy Mandelstam valóban nagy költő-e, Kennedy még megkérhette, hogy ugyan magyarázzák már el neki, miért is kiemelkedő balett-táncos Béjar ("de csak úgy ám, hogy én is megértsem"). Luzskovnak azonban hiába is bizonygatnák, hogy a szobrász és festő Cereteli egyszerűen borzalmas. Margaret Thatcher számára képtelenség volt bebizonyítani, hogy a cyberpunk a nyolcvanas évek Amerikájának egyik legjelentősebb irodalmi irányzata, minden, ami a "punk" szóval kapcsolatos, ösztönös osztályellenszenvet vált ki az öreg Maggie-ből. Annak érdekében, hogy a pénzemberek és hatalmasok igényeit kielégítsék, meg kell felelni ízlésviláguknak, annak érdekében viszont, hogy valaki megfeleljen az ízlésviláguknak, Zurab Ceretelihez, vagy Sidney Sheldonhoz kell hasonlóvá válni, vagyis középszerűnek kell lenni, vagy azzá kell válni.

2. A középszer diadala

 

A kilencvenes évek a középszer tehetség fölötti győzelmét hozták. A tömegkultúrát, amelyet az értelmiség a hatvanas, hetvenes, de még részben a nyolcvanas években is mély megvetéssel kezelt, egyszer csak egyenrangú kultúrának kiáltották ki, ami teljesen kiszorította a valódi kultúrát, mert a tömegkultúra, tulajdonképpen a reklámkultúra jól eladható – mégpedig azért adható el jól, mert a "középosztály" primitív ízlését célozza meg; a tömegkultúra a "középosztály" autentikus kultúrája. A kultúra azon területeit, amelyek a valódi kultúrán belül nem rendelkeznek távolabbi múlttal, a kilencvenes évekre egyszerűen megsemmisítették. Az első áldozat a film és a rockzene. Mind a mozi, mind a rockzene művészeti ágként nem oly rég nőtt ki a tömegkultúrából: a mozi a húszas évek táján szakadt ki a "tömegkultúrából", de csak az ötvenes évekre vált önálló, komoly és valódi művészeti ággá. Ekkor alakult ki a "keleti blokkban" a poszt-sztálini mozi a szovjet, magyar, lengyel és csehszlovák filmiskolákból, másrészt pedig az olasz neorealista film ekkor foglalta el ismert helyét a nyugati filmművészetben. A rockzene csak a 60-as évek második felére vált komoly, eredeti művészetté a keleti régióban.

Napjainkban a mozi már nem létezik, most már csak movie-k vannak. Ez már nem művészet, a show businessbe tartozik. A kilencvenes években nem létezhetne egy Fellini vagy egy Tarkovszkij: sem a show-hoz, sem a businesshez nincs semmi közük, nem eladhatók. […]

A szabványszerűen elbulvárosodott, nyíltan másodvonalbeli, elviselhetetlenül unalmas, elviselhetetlenül alantas, elviselhetetlenül szentimentális "Titanic" szégyenteli története egyfajta szimbólum. A film mint művészeti ág halálának szimbóluma. Az ilyen jelzésértékű jelenségek elszaporodtak a kilencvenes években: példa erre a "korunk klasszikusaként" és a filmművészet csúcsaként ünnepelt, igazán szánalmas és másodvonalbeli film, az Ötödik elem, amely legjobb esetben is a 10-12 éves közönség számára készülhetett, vagy az elképesztően színvonaltalan Párizsi titkokért a Becsületrenddel (!) kitüntetett és teljes mértékben leépült Eldar Rjazanov.

A kilencvenes években mindent, ami a művészethez kapcsolódott, de nem volt köze a giccshez, a show-businesshez, gettóba zártak.

A kilencvenes években nem létezhetne sem a Doors, sem Janis Joplin, sem King Crimson. Ezek az alkotók túlzottan ellenzékiek lennének. Nem lennének politikailag korrektek. Túlzottan filozofikus beállítottságúak. És végül: illetlenül sötéten látják a világot. A rockélet teljes visszafejlődését jól illusztrálta a Woodstock harminc évvel későbbi megrendezésére irányuló próbálkozás: az együttlét, a szerelem, a zsenik találkozása és a világkörforgással való egyesülés ünnepe helyett egy félrészeg, bekábszerezett, jóllakott és önelégült yuppiekból, s azok gyermekeiből álló tömeg előtt hétköznapi showműsor kerekedett. Nem is figyeltek oda igazán a zenére, nem érdekelte őket, hogy épp ki játszik és miről énekel, nem is számít már – nem a hatvanas években vagyunk, egyedül azzal voltak elfoglalva, hogy most egy "történelmi" esemény részesei lehetnek – a woodstocki sárban dagonyázhatnak.

Gettóba zárják mindazokat, akik utolsó erejükkel próbálnak ellenállni a kommercializálódás és a zenei primitivizmus hullámának, akik meg akarják őrizni a rockzene eredeti szellemét, legjobb esetben "díszzsidókká" kiáltják ki őket, rájuk ragasztják a "sztár", az "érdemes művész", az "élő legenda" és a "nemzet büszkesége" címkéket, az angol királynő és az USA elnöke örömmel ráz velük kezet, és nyújt át nekik egy oklevelet arról, hogy "az írás felmutatója a rock-gettó judenrath-jának tagja".

Az elmúlt évtizedekben kitalált és kidolgozott mechanizmusok segítségével a pénzzel rendelkező réteg megtanulta ártalmatlanítani az alkotókat, a művészeket, a valódi értelmiségieket. Az USA-ban, mint az közismert, a "művészek gyilkosainak" szerepét Hollywood és a TV tölti be. Amint feltűnik a láthatáron egy tehetséges regényíró, Hollywood és a TV nagy pénzekkel rögtön elcsábítja forgatókönyv-írásra. És ezzel a tehetség meghalt. Ugyanez történik a költőkkel, őket a popzene feneketlen gyomra nyeli el.

Érdekes megfigyelni, hogyan reagál erre a kilencvenes évek amerikai pszeudo-értelmiségi középszere, amely "művésznek" tartja magát. Mivel Hollywood és a TV csak azok iránt érdeklődik, akik képesek magával ragadó történettel és jellemábrázolással rendelkező prózát alkotni (olyat, amely pontos kritériumokkal rendelkezik, és amelynek a minőségét a híres előképekkel történő összehasonlítás alapján meg lehet határozni), a tehetségtelen írók, akik nem képesek ilyen összetett munkára, történet nélküli, szereplőktől megfosztott, "automatikus" stb. műveket termelnek, s azzal nyugtatják magukat és azt próbálják elhitetni a környezetükkel, hogy ez a fajta próza az "egyetlen kortárs próza", amely képes tükrözni a korszellemet. Hasonlóképpen viselkedik a középszer a költők esetében is. Akik a poétikai tradíciók keretein belül képtelenek érdekes műveket alkotni (példának okáért napjainkban egyáltalán nem könnyű eredeti, rímbe szedett, nem epigon verseket írni, különösen, ha bonyolultabb versformákról van szó – próbálják csak ki például a Spencer-strófát!), a középszerűek a minimalizmusba és a szabad versbe menekülnek, azt állítván, hogy csak ezek a versek korszerűek, csak ezek képesek tükrözni a "mai kor szellemét". Valójában ezek mögött a "teoretikus manifesztumok" mögött a tehetségesebb kollégákkal szembeni irigység áll.

A nyolcvanas években ezek az emberek még fanyaloghattak, lesajnálhatták és mószerolhatták a szerencsésebbeket, akiket befogadott Hollywood és a pop-élet "megvehetőségükért" és hogy elmentek az alacsonyabbrendű "tömegkultúrába". A kilencvenes években ez már lehetetlen volna: ők maguk nyilvánították a "tömegkultúrát" igazi kultúrának, ők kiáltották ki az eladhatóságot a siker, a sikert pedig a tehetség jelének.

A kortárs (a szó legtágabb értelmében vett) művészek iránt megnyilvánuló társadalmi érdeklődés megcsappanása a társadalom bosszúja a középszerért. Miért fizessen valaki egy középszerű filmért, miért nézze meg, ha a vak is látja, hogy ilyen színvonalon ő maga is tud filmezni? A középosztálybeli amerikaiak tízezerszámra ragadnak videokamerát és forgatnak pornófilmet, melynek ők maguk a főszereplői, majd cserélgetik is ezeket. Miért ne, hisz' ez tényleg érdekesebb, mint egy hasonló, színészekkel elkészített produkció, akikkel az ember soha nem találkozik, nem úgy, mint a szomszéddal.

A középszer diadala a politikai életben is megjelent. A kimagasló politikai egyéniségek helyét színtelen, szürke, szánalmas emberkék vették át. Elég csak ránézni például Robin Cook vagy Jamie Shea arcára ahhoz, hogy eszünkbe jusson egy pszichopatológiai segédtankönyv, vagy legalábbis Max Nordau Elfajzás című könyve. Clinton elnök úr orális szexbotrányának köszönhetően kerül be a történelemkönyvekbe. Hát ez nem hasonlítható Kennedyhez, a maga kubai válságával, vagy Roosevelt "New Deal"-jéhez és a második világháború megnyeréséhez. Clintont, ellentétben Roosevelttel vagy Kennedyvel, azért nem akarja senki sem megölni, mert Clinton senkinek sem kell. És az egymástól megkülönböztethetetlen, jellegtelen európai politikusarcok – egyéniségüktől megfosztott, egymással bármikor felváltható emberek… Az orosz politikai vezetők vásári alakok – kezdve a tökfilkó Csernomirgyinnel, akinek az egyetlen értékelhető lépése a "mi a legjobbat akartuk, de végül csak az lett belőle, mint mindig" aranyköpés megfogalmazása volt, egészen a kezdetben zavarodott elméjű, majd később dementálódott Jelcinig, aki Leonyid Iljics Brezsnyev "második kiadása" volt, a zsirinovszkijokhoz és zjuganovokhoz hasonlókról nem is szólva.

Az "értelmiségi elit" szemernyivel sem jobb. Mélyen tisztelt közgazdászaink csúfosan elbuktak a kilencvenes években, teljes inkompetenciáról tettek tanúbizonyságot. Nagytiszteletű szociológusaink hasonlóképp buktak el a kilencvenes évek választásai kapcsán, amikor prognózisaikban Lukasenko és Kucsma megrendítő vereségét vetítették előre a belorusz, illetve ukrán elnökválasztásokon, s egyúttal az NDR2 és az "Orosz demokratikus választás" győzelmére tettek a kommunisták ellenében az oroszországi parlamenti választásokon…

Egyébként a nyugati közgazdászok sem mutattak jobb teljesítményt. Senki nem volt képes sem előre jelezni, sem értelmes magyarázatot adni arra, hogy mi okozta a mexikói, majd később az ázsiai, az orosz, az argentin pénzügyi válságot…

Csak a középszer diadalittas tobzódásának köszönhetően jelenhetett meg és arathatott sikert a Francis Fukuyama-jelenség, és az általa megfogalmazott "történelem vége" koncepció. Időben felidézni a filozófiatörténeti egyetemi kurzust (jelen esetben Hegelt), sebtiben a liberalizmus dicsőítésének középpontjába helyezni a hegeli ideologémát (menet közben senki még csak észre sem vette, hogy Fukuyama nem csak Hegeltől lopott, hanem Hitlertől is plagizált, amikor meghirdette az Ezeréves Birodalmat, ezúttal a Liberálisat!), s learatni a "kiemelkedő filozófusnak" járó babérokat a semmiért – mindez még a nyolcvanas években is elképzelhetetlen volt. Ez még az "új-jobboldali filozófusoknak", az önreklámozás mestereinek sem sikerült. De mindegy is, hogy a Fukuyama által meghatározott összes posztulátum érvényét vesztette a kilencvenes években – már nevet szerzett, Fukuyamával már az összes egyetemen mint "élő klasszikussal" foglalkoznak. Viszont igazi filozófusokat törölnek az egyetemi kurzusokból: Mexikóban Marxot, az USA-ban és Franciaországban Hegelt, Kanadában Gramscit, Dániában Unamunót és Sartre-ot…

 

 

3. Nárcizmus, hedonizmus, Disneyland

 

A kilencvenes években a művészet elvesztette szociális jelentőségét, s mindez a művészeknek, az "értelmiségieknek" a teljes egyetértése mellett történt. A múltba süllyedtek a filozófiai regények, a társadalmi témájú filmek, a lázadó költészet, a politikai rockzene, a freskó jellegű és a pszichedelikus festészet, a pszichedelikus tánc, mindaz, aminek társadalmi-politikai orientációja volt mint az ellenkultúra részének és örökségének. A "művész" bezárkózott személyes problémáinak világába és számos komplexusának kezelésébe, illetve azok kultiválásába. Beköszöntött az individuum ünneplésének, a polgári "tucat-én" gátlástalan önreklámozásának, a nárcizmusnak a kora. A figyelemfelhívásra és a potenciális szponzoroktól történő pénzszerzésre irányuló állhatatos – bár gyakran hiábavaló – próbálkozások végigkísérik a kilencvenes évek "művészeinek" mindennapjait. A tehetség és a fantázia hiányát az önimádat kompenzálja. A semmiről sem szóló próza közeli rokonságban van a saját test iránt érzett szerelemről szóló prózával. Egy ilyen remekművet mutatott be "elég volt, feladtam!" felkiáltás kíséretében A. Agejev, a Znamja című folyóiratból: a szerzőnő hosszasan ecsetelte, hogy miképpen borotválja le édesapja borotvájával a szeméremdombját; istenem, kit érdekel?

Miután a művészet elveszítette társadalmi jelentőségét, egyrészt a közönsége fogyott el, kiesett a társadalomból, a mai világban feleslegessé és szükségtelenné vált, másrészt pedig játékszer lett belőle. Nagyon is árulkodó az "értelmiségünk" körében oly népszerűvé vált "Homo ludens", valamint Huizinga meg nem értettsége, az irányú figyelmeztetésének figyelmen kívül hagyása, hogy a játék már a morál hatókörén kívül esik. Azzal azonban, hogy a "művész" a művészetet játékká változtatta, a kilencvenes évekre a művészetnek és a "művésznek magának" az értéke rohamosan csökkent. Mind maga, mind az általa létrehozott "termék" a játékbolt polcainak árujává vált, amely szándékosan veszélytelen, és könnyen felváltható egy másikkal.

A Rendszer számára ez a fajta "művészet" már nem jelent veszélyt. Következésképp az ilyen "művész" már nem rendelkezik gondolatokkal, azaz elveszítette Művész mivoltát. A "művészt" már nem akasztják fel, mint Rilejevet, nem lövik főbe, mint Lorcát, vagy Joe Hillt, nem végzi guillotine alatt, mint André Chénier, nem fejezik le, mint Morus Tamást vagy Walter Raleigh-t, nem verik halálra egy stadionban, mint Victor Jarát, nem dobják bele a tengerbe helikopterről, hogy megfulladjon, mint Otto René Castillo-t, nem lövik le, mint Lennont, vagy Courtiert, nem mérgezik meg, mint Santaille-t, vagy Li Jüt, nem vetik táborba, mint Mandelstamot vagy Desnost, nem égetik meg máglyán, mint Szervét Mihályt, vagy Avvakum protopópát, nem hal meg a harctéren, mint Xavier Ero, vagy José Martí, nem nyúzzák meg elevenen, mint Imadeddin Nesimît. Senkinek sincs rá szüksége, mert senki sem fél tőle. A hatalom csak azokat tiszteli, akiktől fél. Mivel a tevékenységét a játék körébe helyezte, a kilencvenes évek "művésze" a Hatalom játékszerévé vált. Csak az maradt meg, hogy hangosan és hisztérikusan mulatozzon, és hogy a Hatalom által elfogadott játékot játssza.

A kilencvenes évek a hedonizmus dicsőítésének idejévé váltak. Mindössze három pszichokulturális embertípus létezik: a filiszter, a bohém és az alkotó (alkotó személyiség). A kilencvenes években Nyugaton is, nálunk is a filiszter és a bohém egyesült. A bohém elfogadta a mindennapi világ értékrendjét, a mindennapi élet pedig átitatódott a bohém életformával. A "művész" megtanulta, hogyan kell összeharácsolni a pénzt a "projectre", és miután megvalósította azt – hogyan lehet az életet egy grandiózus partivá varázsolni, mértéktelen mennyiségű fűvel, kajával és szexszel -, a "project" megvalósításáért kapott pénzen sokáig elélhet munka nélkül. John Milton, aki képtelen lett volna nem megírni az Elveszett Paradicsomot, vagy Puskin, akinek "a toll hívja a kezét", ezt képtelen lett volna megérteni.

Természetesen mindez csak a társadalomban felgyülemlett felesleges pénz segítségével valósítható meg. Ezt a felesleget pedig, mint az közismert, a "harmadik világgal" történő egyenlőtlen csere biztosítja. Azért engedhetik meg maguknak a tehetségtelenek, hogy tehetségtelen "művészi" produktumok ezreit ontsák magukból, amelyek egyébként senkinek sem kellenek, aztán belőhessék magukat, mert valahol Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában (és mellesleg Oroszországban) gyerekek tízezrei halnak éhen. A világ "középosztálya" a kilencvenes évekre filiszterekből és bohémekből álló monolit tömbbé vált, egy egységes, oszthatatlan LSD-galéria-pódium-TV-show-szex-turista-szado-mazo-klub lett belőle.

Innen eredeztethető a művészeti közeg fasizálódása is. A fasizmus a Rendszer számára veszélytelenné vált. Pinochet Chilében senkinek a tulajdonát nem sajátította ki, éppen ellenkezőleg, visszaadta az Allende idején kisajátított javakat. A fasizmus a megengedhetőség határán mozgó játékká lett. Ez a játék a figyelemfelhívás, azaz a piacon való eladhatóság legbiztosabb módja, amikor túl sok a konkurens. A fasizmus a mainstream része lett, amelynek a motoros bandák, homoszexuális balettek és a szado-mazochista klubok SS-szerű megtestesülési formái. Hitler emberarcúvá tétele Feszt és Szokurov által nem más, mint a polgári demokrácia és a fasizmus politikai amalgámjának egy országon belüli kulturális megvalósulása. Vagy vegyük például Perut, ahol a parlamenti demokrácia 600 ezer indián falvait semmisíti meg, ezzel földönfutóvá teszi őket, s 80 ezret elpusztít közülük, vagy Törökországot, ahol a parlamenti demokrácia 3 millió kurd lakhelyét rombolja le, földönfutóvá teszi őket, 200 ezret el is pusztít.

A játszó – hedonista és narcisztikus – "művésznek" esélye sincs arra, hogy ugyanolyan közönségre tegyen szert, ugyanolyan odaadást, ugyanolyan tiszteletet vívjon ki magának, mint a társadalmi művész, aki lázadó, próféta és "felesküdött költő". Mindez a sandinista Nicaraguában a költészet felvirágzásában, a Cardenal, García Marquez és Guayasamín iránt megnyilvánuló össznépi szeretetben érhető tetten, Timor partizánjai a földalatti színházak költőihez és színészeihez mint istenekhez imádkoznak, Kolumbia dzsungeleiben az ellenállás dalnokai számunkra elképzelhetetlen tisztelettel és megbecsüléssel bírnak a fegyveres "campesinos" körében. Abban a világban, ahol adják-veszik a "művészt" – és mindezzel ő maga is egyetért -, művészként nincs jövőjük. A "művész" – áru, sorsát (valamint értékét) a vásárló határozza meg, a vásárló pedig a jelenlegi nyugati társadalomban egyre jobban szereti az egyszer használatos dolgokat.

Ebből is fakad a nyugati ember vonzódása a nyelvfilozófiához mint teljesen veszélytelen, politikai szempontból teljesen steril filozófiához. Ha az ember és a társadalom helyett a nyelvet és a textust (pretextust) tanulmányozzuk, akkor fogalmilag kizárható, hogy bárki tulajdoni érdekeit is sértsük. Napjainkban a nyelvfilozófia – a XVI-XVII. századi skolasztikához hasonlóan – a gyávák menedéke. Nem véletlen, hogy a nyelvfilozófia, a skolasztikához hasonlóan a szövegértelmezésért bolondul, nem pedig a gyakorlati, tapasztalati elemzésért: a cselekvés, a gyakorlat megvalósíthatatlan mások érdeksérelme nélkül, a cselekvés kezdettől fogva gúzsba kötött, ezért az, aki a cselekvést elemzi, szükségszerűen gúzsba van kötve, hiszen vagy a győztesek szemével nézi a világot, vagy a vesztesekével, de még ha csak az oldalvonal mellől szemlélődik, akkor is kénytelen beismerni, hogy vannak győztesek és vesztesek, s ez már önmagában is sérelmes az egyik félre nézve. A textusért nem annak értelmezője, hanem a szerző visel felelősséget. Arról nem is beszélve, hogy az egzegézis nem alkot intellektuális tartalmat, csak az adottak rekombinációját végzi el, míg a tapasztalat általánosítása és elemzése, a cselekvés az, amely új intellektuális tartalmak létrehozását jelentheti. A tapasztalat és a cselekvés olyan jelenségek, amelyek az intellektualitás előttiek, azon kívüliek, és természetesek.

Innen ered a nem-klasszikus filozófia iránt megnyilvánuló érdeklődés. Ez különösen olyan "művészek" és "értelmiségiek" között terjedt el, akik "baloldali", vagy "baloldalias" ruhákkal takaróznak. Ez egyébként éppen olyan figyelem-felhívási próbálkozás, mint a fasizmussal való játék. Ilyen és hasonló "művészek" és "értelmiségiek" mindig is voltak, de az elmúlt évtizedekben a valódi, nyugati baloldal "plüss-", vagy "sikkes baloldalinak" ("silly"), vagyis nem igazi, nem valódi, játékbaloldalinak nevezte el őket. A "sillyk" különösen szeretik Deborah-t, mivel ő elméletileg "alapozta meg" a politikai harc értelmetlenségét, jóval megelőzve ezzel Fukuyamát, csak más, pszeudo-marxista nyelven, és bejelentette az Ezeréves Liberális Reich megdönthetetlenségét, valamint Foucault-t, aki elszántan és kényszeresen tanulmányozta a pszichoszociális patológiát és határjelenségeit, úgymint például az őrültséget, amely állítólag "antiburzsoá" jelenség. Titokban természetesen a "sillyk" is elismerik, hogy az őrültség egyáltalán nem antiburzsoá jelenség, sőt, nincs is osztályjellege. Antiburzsoá, következésképp a burzsoáziára veszélyes, vagyis azokra, akik a burzsoá társadalomban ezzel foglalkoznak, csak az lehet, ami (aki) feltételez egy, a burzsoával konkuráló szociális projektet, s új utópiát alkot. Ezért a burzsoáziától represszió jár. Az őrület pedig megengedett. Az őrültség nem bűncselekmény, csak betegség. A forradalmat ki lehet kiáltani bűncselekménynek, a betegséget nem.

 

 

4. A posztmodern, a politikai korrektség, a tömegkommunikáció türannisza

 

A kilencvenes évek a posztmodernizmus uralmának jegyében teltek. A "kilencvenes generáció" azért fordult el a filozófiától, mert egyfelől képtelen volt a klasszikus és posztklasszikus filozófiai szövegek megértésére, másfelől pedig félt a valóság megváltoztatásáért folytatott harctól. A kilencvenes évek "értelmisége" azért fogadta a posztmodernt oly hangos ünnepléssel, mivel abban saját intellektuális középszerűségének, alkotásra való képtelenségének, politikai gyávaságának, szociális megvásárolhatóságának igazolását látta: az ontológia, a racionalitás és a filozófia általános lényegének posztmodern "elutasítása" "felmentést adott" a tudományos világlátás, a világ tudományos megismerése, és a filozófiai örökség megértése alól. Ezt V. Terin fogalmazta meg zseniálisan a Kortárs művészeti központban tartott előadásában: "most már nem feltétlenül kell Kantot, Hegelt, Marxot olvasni – most már elég engem, Terint olvasni". A művészet megismerő, profetikus és didaktikus funkciójának posztmodern tagadása "igazolta" a tehetségtelenséget, s lehetővé tette, hogy a hagyományos műalkotás létrehozását a végtelen "tevékenykedés" váltsa ki, amely magára a tevékenység folyamatára irányul; a racionális cselekvés posztmodern "idejétmúlttá" nyilvánítása (amennyiben az "eredmény nem feltétlenül esik egybe a tervezettel", illetve "a megváltoztatandó ellenáll minden megváltoztatási kísérletnek") "igazolta" a represszióktól való félelmet. A narcisztikusok és a hedonisták nem csak a haláltól, kínzástól, illetve börtöntől, hanem a kényelem hiányától és a változatos élvezeti források elvesztésétől is félnek – hogy élhet valaki LSD vagy bidé nélkül? A posztmodern "egyenjogúvá tette" a művészetet és a giccset, a komolyat és a komolytalant, a jobbot és a balt, az alkotást és a rombolást, a realitást és az illuzórikusságot s ez "igazolta" az "értelmiség" megvásárolhatóságát és átalakulását a meglehetősen primitív hedonista "középosztálybeli" igények kielégítésére szolgáló gépezetté.

A posztmodern társadalom A. Moll "mozaikkultúrájának" megvalósulása: a társadalom kis csoportokra bomlott, ahol minden egyes csoportnak megvan a maga szánalmas "géniusza", megvannak a maga neofitái – akik még szánalmasabbak -, a maga minőségi kritériumai, a maga morálja, a maga divatja. A posztmodern társadalom már képtelen totálisan (az egészre kiterjedően) cselekedni, védtelen a hatalmat birtoklókkal szemben, a mikrocsoportok képtelenek egyesülni, csak nagy nehézségek árán képesek az egymás közötti interakcióra, mivel titokban ellenségesen viseltetnek egymás iránt és nincs is egymásra szükségük. A posztmodern a magányosok világa. A posztmodern társadalom-elképzelés a teljes atomizációra törekszik, a jóllakottak kívülről sokszínűnek tűnő, ám intellektuálisan korlátolt egyenlőségét tűzi ki célul (E. M. Forster "A gépezet leáll"-ja). A posztmodern legnagyobb, kínosan őrzött titka az, hogy politikai szempontból rendkívül hasznos az uralkodó elit számára: az elit konszolidációja megtörtént, az elit leszerződött és a végletes racionalitás jellemzi; tulajdonnal rendelkezik, haszonra tesz szert, megszervezi a világtermelést és a világban lezajló politikai folyamatokat. Az elit szükségszerűen konzervatív (stabilitás nélkül nincs haszon), nem játszik posztmodern játékokat, rideg öltönyben jár, gyermekeit klasszikus nevelést adó magániskolában taníttatja, amelyre a XIX. századi nádpálcás fegyelem jellemző, Cézanne-képeket vásárol, nem pedig Carl André installációit, Beethovent hallgat a Carnegie Hallban, nem pedig Michael Jacksont valamelyik stadionban stb.; a posztmodernt az elit erőlteti a középosztályra és az alacsonyabb rétegekre, mert az atomizált közösség veszélytelen, nem tudja az elit tulajdonát elvenni, következésképpen a hatalmát sem.

Azért, hogy a mozaikkultúra ne forduljon egy mindenki által és mindenki ellen vívott nyílt háborúba, elengedhetetlen a politikai korrektség. A politikai korrektség kiváló meghatározását adta Paco Rabano, miszerint ez a "vágóhídra hajtott birkák erénye".

A társadalmi konfliktus szövetségesek keresésére sarkall, a globalizáció felé húz, és mint minden ilyesfajta konfliktus, a mozaikkultúra méhsejtjeinek összeütközéseivel kezdődik, valamint az osztály és faji konfliktussá fejlődés rémével fenyeget. Amennyiben a konfliktus során felszínre kerülnek az egyre általánosabb ellentétek és hasonlóságok, az alapvető ellentétek és hasonlóságok mentén megindul a szövetséges blokkok kialakulása. A politikai korrektség a stabilitást azzal biztosítja, hogy ignorálja a másikat; a lustaság és a mozaiktársadalom másik sejtje megértésére vonatkozó akarat hiánya az összehasonlítás kikerülésével teszi lehetővé a konfliktus elkerülését, s teret ad a narcisztikus önmagasztalásnak. Ahogyan azt Christopher Higichens megjegyezte, a politikai korrektség nem tanított meg senkit a másság tiszteletére, mindenki fél a másiktól, és ebbéli félelmében inkább nem érdeklődik a másik iránt. Higichens a politikai korrektség uralmát "Ezeréves Énnek" nevezte (már megint a Liberális Birodalom!).

A politikai korrektség garantálja a középszer magasabb státusát a mozaiktársadalom sejtjeiben: a tehetségnek az iparostól a géniuszig terjedő hierarchiája (Bulgarintól Dosztojevszkijig) összehasonlítás útján épül ki. Ha elkerüljük az összehasonlítást, akkor a hierarchia is elvész. Bárki kikiálthatja magát "művésznek" vagy "zseninek", a "zsenialitás" egyfajta bejelentés jellegét ölti, egy "áramlat" vagy "iskola" létrehozásához elegendő egy két-három fős baráti társaság.

A posztmodern társadalomban a tömegkommunikáció csendőrré és cenzorrá válik. Azzal, hogy a tömegkommunikáció támogatja a stílusok és csoportok látszólagos sokféleségét, információtúltengést teremt, amelynek következtében, mint azt a pszichológusok és pszichiáterek egybehangzóan állítják, blokkolódnak a magasabb rendű pszichológiai (érzelmi, intellektuális, alkotó) képességek. A "tömegkultúra" lesz az egyedül elfogadható, nem csak azért, mert ránk erőltetik, hanem azért is, mert a befogadása nem megerőltető. Az információval túlterhelt elme ellenáll minden olyasmi befogadásának, aminek a megértése komoly intellektuális, illetve emocionális erőfeszítést és ráfordítást igényel.

A tömegkommunikáció a kilencvenes években sikeresen kiszorítja a világképből a hatalommal rendelkezők számára előnytelen információt, egyúttal primitivizálja a valóságképet, primitivizálja a befogadót mint személyiséget, primitivizálja az általában vett ízlésbeli és morális kritériumokat is. Ilyen módon kényszerített a Monica Lewinsky-botrány százmilliókat más magánéletébe történő beleavatkozásra, ugyanakkor az "elektronikus világképből" kiszorította az előnytelen valóságot: a kolumbiai partizánháborút és az USA légierejének szerepét ebben a háborúban; a Giuliani polgármesterhez köthető, rasszista rendőri terrorral szembeni New York-i milliós meneteket; az USA kormányának a "teamsterek" (kamionsofőrök), az egyik legerősebb szakszervezet szétverésére irányuló próbálkozásait stb.

A kilencvenes évek tömegkommunikációjának türannisza a kritériumok elvesztését vonja maga után: a posztmodern gondolkodás nem tud magyarázatot adni arra, hogy a fasiszta szimpatizáns Tudjman, vagy az iszlám fundamentalista Izetbegovic mitől "jó", és miért "szörnyeteg" a szocialista Milosevic. A kilencvenes években nem is kell megmagyarázni semmit – elég csak kikiáltani. Ennek következtében a tömegkommunikáció kulturális galériájának első soraiban a legveszélytelenebbek találhatóak: a próza területéről például Viktor Jerofejevet említhetjük, akinek szövegei még csak köszönőviszonyban sem állnak az irodalommal, vagy Pelevin Csapajev és a pusztáját, amely történetesen a "pangás időszaka" tömegkulturális "slágerének", a Danyilov brácsás című regényének3 pontos, morális szempontból talán egy kicsit lerontott másolata stb. A kilencvenes években nem csak a minőségi kritériumok hiányáról, hanem az alkotói tevékenység mibenlétének, rangjának figyelmen kívül hagyásáról is beszélhetünk: a bírálóknak külön szakvéleményre van szükségük annak megállapításához, hogy Avgyej Ter-Oganyjan művész-e, és akciója valóban művészeti aktusnak tekinthető-e; másrészt viszont senki nem követel Prigovtól arra vonatkozó bizonyítékot, hogy amit ír, az valóban költészet-e, elvégre a rossz vers, vagy a semmilyen vers még nem nevezhető költészetnek.

A kilencvenes évek tömegkommunikációja ördögi tempóval diktálja a szabványok, nevek és divatok megváltoztatását. Folyamatosan változnak az egynapos "stílusok" és a "művészek". A "művésztől" folyamatos megújulást várnak el, ezt követeli tőle a piac, a reklám, ráadásul ez a követelmény mechanikus és formális, az esztétikai és a minőségi, azaz a lényegi szférán kívül esik. A kilencvenes években az "után" kifejezés a "jobb" értelmét veszi fel, vagyis ha Jevtusenko Byron után ír, akkor ebből az is következik, hogy jobb is.

A tömegkommunikáció türannisza a maga teljességében a II. jugoszláv (koszovói) háború idején volt érzékelhető. Az I. jugoszláv háborút sem véletlenül nevezték "posztmodern" háborúnak, ám a második megmutatta a posztmodern "kulturális közösség" tömegkommunikációtól való totális függését. Ez a tömegkommunikáció a hatalommal rendelkezőktől függ, és még csak nem is leplezi agymosógép szerepét. A NATO légiereje módszeresen semmisítette meg a jugoszláv távközlési eszközöket, mert azok nem a NATO ellenőrzése alatt álltak, és nem a "helyes" információkat sugározták – erről teljesen nyíltan beszéltek. Ismert amerikai professzorok arról panaszkodtak, hogy senki nem hajlandó megjelentetni a NATO-t kritizáló cikkeiket, a TV-k pedig azonnal elzárkóznak az interjúktól, amint kiderül, hogy a kérdezettek nem támogatják a jugoszláviai háborút. A posztmodern pszeudoértelmiség viszont egyként R. Barthes-t kezdte idézni, azt ismételgetve, hogy "minden diszkurzív rendszer egyben egy előadás, egy show", pedig a jugoszláv példa éppenséggel cáfolja a Barthes által mondottakat, mert itt a show (játék) likvidálása történt. Ez azt is példázza, hogy az egyik diszkurzív rendszer megsemmisíti a másikat, és nem a Barhtes-i, nyelvészeti értelemben, nem a "dialógusban megjelenő agresszió" által, hanem rakétákkal és bombákkal, a dialógus megszüntetésével, monológot erőltetve a résztvevőkre. Mind az I., mind a II. jugoszláv háború végső soron gazdasági okok miatt tört ki: az uralkodó Jugoszláv Szocialista Párt elzárkózott a kollektív tulajdon privatizációjától és megtagadta a nyugati tőkétől a jugoszláv ipar felvásárlásának lehetőségét (egész Jugoszláviában a gazdaság mindössze 7%-a került privatizálásra, ez az arány Szerbiában 4% volt). A jugoszláv kormánynak ezt a hozzáállását a kollektív tulajdonnal rendelkezők gazdasági érdekei magyarázzák, akik a Szocialista Párt legfőbb támaszát jelentették, bár ezt a nyugati médiumok egy szóval sem említették, ehelyett előszeretettel démonizáltak egyetlen embert – Milosevicset. Mindez a befogadónak a XIX. századi sötét és műveletlen orosz paraszt szintjére történő tudatos degradálása, aki azt hitte, hogy Napóleon maga az Antikrisztus.

 

 

5. A kultúra gettósítása

 

A kilencvenes évek valódi kultúráját a perifériára szorították, gettóba zárták: ez nem csak a művészetet érintette, hanem a filozófiát, a természet- és humántudományokat is, ez utóbbiakat az egyetemek, pöttöm szakintézetek és kutatóközpontok gettóiba száműzték. A kilencvenes években a humántudományok iskolák tucatjaira, százaira esnek szét, ezeknek az iskoláknak nagy része sem tartja a kapcsolatot a másikkal, legfeljebb a hozzá egészen közel állókkal, ám a kapcsolat ebben az esetben sem konfliktusmentes. Létezik például a posztmarxista európai térségben a "londoni iskola" (a jugoszláv "Praxis" csoportból fejlődött ki), azonban a tömegkommunikáció által bevilágított intellektuális térből kiesik, a mozaiktársadalomnak ezt a kockáját a politikailag ártalmatlan francia "sili" csoport "reprezentálja" – Delez és Gvattari az ő "Vágyukkal" ("Désire"), Lyotard az ő "intenzitásával", Baudrillard az ő "kísértésével". A kilencvenes évek Franciaországában azokat a történelmi iskolákat, amelyek nem palástolták társadalmi elkötelezettségüket, megfosztották a finanszírozási forrásoktól, kiszorították őket a könyvkiadásból és az egyetemekről. Csak azok voltak képesek a túlélésre, akik nem foglalkoztak kényes ügyekkel, akik dokumentumokat adtak ki, s a kommentárok kommentálásával voltak elfoglalva. Egyszóval a történettudomány mint tudomány nem létezik a mai Franciaországban. Csak az áltörténelem, a tehetetlen, módszertanától megfosztott, elbulvárosodott áltörténelem, s a metatörténelem maradt fenn.

A gettósodás visszhang nélküliségre és elaprózódásra ítéli azokat, akik nem értenek egyet a kilencvenes években rájuk kényszerített játékszabályokkal: elszigetelődnek a tömegkommunikációtól, hiányt szenvednek eszközökben és fórumokban, nem is álmodhatnak nagy példányszámokról, kegyetlen harcra vannak ítélve a túlélésért, s csak elvétve találnak egymásra.

A 90-es évek posztmodern világa tételesen akadályozza a teljes körű, valósághű információkhoz való hozzájutást, a posztmodernt megelőző kritikai örökséghez, a valódi kultúrához való hozzáférést. Mindez nem a nyílt tiltás formáját ölti – akkor könnyebb lenne az élet, "mert ami tiltott, az a valódi" -, hanem a túlzott információáramlásét. Azáltal, hogy az érzékelés csatornáit eltorlaszolja a "fehér zaj"; a gettósított oppozíció egyre jobban elszakad, eltávolodik a gyökereitől, csak nagy erőfeszítések árán találja meg a szövetségeseit, de még az elődjeit is. Így az olasz, luxemburgiánus nézeteket hirdető "Socialismo Revoluzionario" teoretikusát megrázta, amikor tőlem megtudta, hogy a XX. században számtalan olasz marxista filozófus létezett, mivel csak Gramsciról tudott, még olyan nevek sem mondtak neki semmit, mint Labriola, Della Volpe vagy Coletti!

Az USA-ban kulturális gettóban – egymástól elszigetelve és lényegében pénz nélkül – találták magukat például azok a balett-társulatok is, amelyek megpróbáltak ellenállni a "balett mainstream"-nek. A hatvanas évek második felében-hetvenes évek elején ezek a társulatok hamar egymásra találtak, és egyesülve, együttműködve – ami azt illeti, még ellentmondások árán is – egészében a "Living Theater" részének tartották magukat. Sikerült rábírniuk a társadalmat arra, hogy észrevegye és elismerje őket. Ez manapság a "középosztály" számára létrejött balett körök és stúdiók elképesztően nagy száma miatt nem lenne lehetséges, ahová a túlsúlyos amerikaiak csak azért járnak, hogy valamivel elfoglalják magukat, fogyjanak egy kicsit, és megőrizzék az alakjukat.

Ám nem csak arról van szó, hogy az "éter túltelített", hanem arról is, hogy a két kultúra elveiben nem összeegyeztethető – az egyik a valódi kultúra, amely az európai tradíció örökösének számít a reneszánsztól és a felvilágosodástól az avantgárdig bezárólag, a másik a "tömegkultúra", amely nem csak az európai és a veszternizált, hanem bármely kultúra szempontjából nézve autochton jelenségnek tekinthető. A valódi kultúra a zsenire, az alkotásra, a kielégíthetetlenségre irányul, a "tömegkultúra" a polgárra, a fogyasztásra és a kényelemre. Ez a kettő képtelen a békés együttélésre, éppúgy, ahogy – az analógiánál maradva – a III. Birodalomban a nácik és a zsidók sem voltak képesek rá.

Ha manapság, a kilencvenes években a "harcmezőt" a "nácik" uralják, akkor természetesen a "zsidóknak" a gettóban a helyük. Ezért, például Oroszországban a "szélesebb közönség" számára ismeretlen a Zabriski Rider című remek folyóirat, s nem véletlen, hogy a figyelemreméltó művész, költő és kiadó, az anarchista Tolsztij szó szerint az oroszországi "kulturális téren" kívül találta magát. Ezért nem kerülhetett egyszer sem a tévéképernyőre, illetve a zenei rádiók adásaiba a ragyogó rock-bárd költő és előadó, Alekszandr Nyepomnyascsij; ezért a "hivatalos költészet" (Voznyeszenszkijtől Vszevolod Nyekraszovig) azon igyekezete, hogy tudomást se vegyen a tomszki illetőségű, kiemelkedő tradicionalista költőről, Sz. Servinszkij tanítványáról, Jevgenyij Kolcsuzskinról. És végezetül az oroszországi irodalmi élet ezért tesz úgy, mintha nem is létezne a megrázó erejű paródiagyűjtemény, az Én vagyok az, Borinyka!…

A kilencvenes évek értelmisége úgy viszonyult a kulturális gettóhoz, ahogyan a német népesség a koncentrációs táborokhoz és a zsidó gettókhoz Hitler idején. Ez az a számla, amelyet ennek az "értelmiségnek" a gyermekei – a jövendő RAF tagok – majd a XXI. században nyújtanak be az elődeiknek.

A valódi kultúra gettóba terelése során a posztmodern társadalom maga tereli ideológiailag és politikailag is ellenzéki pozícióba azokat, akik a kulturális gettóba szorultak. A Bronz évszázad irodalmi folyóiratként indult, a mainstream kultúra határmezsgyéjén. A Bronz évszázad néhány évnyi gettólét után nyíltan politikai kiadvánnyá vált, amely politikai, esztétikai és filozófiai szempontból szembehelyezkedett a liberalizmussal, a "nyílt társadalommal" és a képviseleti demokráciával.

 

 

6. A Posztmodern Birodalom hanyatlása és bukása

 

Az évtized végére a kilecvenes évek Posztmodern Birodalma – a megelőző korszakokhoz képest hihetetlenül gyorsan – korhadásnak indult, a hanyatlás és a bukás jeleit mutatja.

Korábban sem számított újdonságnak az intellektuális megvásárolhatóság, ám soha korábban nem öltött oly tömeges méreteket és nem volt ennyire romboló hatású, ez áll magukra a megvásároltakra is. Az értelmiség két módon adta el magát. Nevezzük az egyiket "Stephen King útjának", a másikat pedig "Jeff Koons útjának".

Stephen King valamikor antiburzsoá és antimilitarista felhangú, tehetségesen megírt elbeszélésekkel kezdte pályáját, érződött bennük a vietnami háborút ellenző aktivista múltja, kapcsolatot teremtett egyrészt az Anrose Birth-től, másrészt a Ray Bradbury-től eredő vonallal. A siker sem maradt el, beleértve a kereskedelmi sikert is. S. King átigazolt a kultúrából a tömegkultúrába és elveszítette sajátos arculatát: elbeszélések helyett már regényekkel jelent meg (terjedelem, honorárium!); egyéni stílusa eltűnt, felváltotta a mozgalmasabb "beszédírás", az "action"; a pszichológia is eltűnt, képei dagályossá és ismétlődővé váltak; a történetvezetésben ismételni kezdte önmagát, nem beszélve magukról a történetekről. Mostanában Kingnél valaki beleesik valamiféle tér-, illetve időlyukba, vagy valaki (valami) egy füttyentéssel (cuppantással) beránt, beszív valakit valahova… A példányszám azonban egyre növekszik. Az érdeklődés mindazonáltal még a "tömegkultúra" területén is hanyatlik. Kezdetét vette az alkotó és a személyiség hanyatlása. Ez a siker általi hanyatlás útja.

Jeff Koons hihetetlenül tehetséges művésznek indult, egy nem túl kedvező területen – a reklámszférában. A siker lehetővé tette számára, hogy a "tömegkultúrát" otthagyva átmenjen a komoly kultúra területére. A nyolcvanas években alkotott "Banality" sorozatában már kinevette a reklámot és a "tömegkultúrát". De a kilencvenes években a pszeudo-lázadó "Made in Heaven" akciójával Koons visszatér a "tömegkultúrába". Ciccolinával kötött házassága természetesen a botránykrónikák körébe tartozik, a kilencvenes években már senkit sem csigáz fel egy, a közösülést különböző pozíciókban (pornóipar!) bemutató fotósorozat, még akkor sem, ha a "sztárszereposztásban" ő maga és Ciccolina a főszereplő. Ám a bulvárbotrányok szabályait betartják, ráadásul úgy, mintha ez "politikai", az álszent reagani konzervatív Amerikával való szembenállás lenne! (Akkor már Madonna is "politikai harcos"!) Így a botrány, a siker, a pénz, valamint a hanyatlás: mind inkább az unalom és az elkorcsosulás eluralkodása; ugyanakkor mindez a 90-es évek jólfizetett megrendeléseinek forrását is jelenti. Ez a botrány általi hanyatlás.

Nálunk Oroszországban "Stephen King útját" járja Pelevin, akinek pályája zseniálisnak ugyan nem mondható, de mindenesetre érdekes elbeszélésekkel indult. "Jeff Koons útján" például Saraszkina indult el, aki irodalomtudományi cikkeiről a "glasznoszty korának" legkülönfélébb témájú cikkeire tért át, majd ezt követően megírta az erősen "tömegkultúrába" hajló könyvét a "Dosztojevszkij és a nők" témakörben.

Ismert rockzenészeink egész serege – Grebenscsikov, Kincsev, Sevcsuk – lényegében mindkét variánst kipróbálták: amennyiben a kilencvenes évek elejére a rockzenéjüket botrány lengte körül a "hivatalos kultúra" szemszögéből, ugyanakkor ebben az időszakban aratták a legnagyobb sikereket. A végkifejlet mindenesetre mindenki számára ugyanaz: a kocsmai zene szintjére süllyedtek és elnézően tudomásul vették az "új oroszok" (új gazdagok – a ford.) ízlését.

Ezt a hanyatlást olyan "kultusz" személyiségeken is nyomon lehet követni, mint Tarantino, Lynch vagy Greenaway. Először is, mi értelme kultivált személyiségnek lenni, ha már annyi a kultivált művész, hogy egy nyilvánvalóan rosszul megalkotott dologból is válhat "kultusz" ("punks like trash"). Másrészt Tarantinónál, Lynch-nél, Greenaway-nél az ismétlődés és a megismerhetőség, a folyamatosság a fanatikus rajongók táborán kívül gyorsan érdektelenné és unalmassá teszi őket. A "kultusz" egy szempillantás alatt "minikultusszá" zsugorodik és elveszíti jelentőségét.

Az, hogy a kilencvenes évek értelmisége felszámolta a tudományos és hétköznapi gondolkodás között fennálló dichotómiát, természetesen a hétköznapi szintjére történő degradációhoz, a kispolgári common sense-hez való visszatéréshez vezetett. A kilencvenes évek végére az "értelmiség" már fél szigorúan tudományos kifejezéseket és a komoly filozófia szókincsét használni, ehelyett egy pidgin professional nyelven beszél. "A diskurzus a reprezentálni kívánt installációk szintagmái által történő dekonstrukciója" – ez ismerős: csak az tud világosan beszélni, aki világosan gondolkodik! Ez a félelem már magára a "posztmodern" terminusra is kiterjedt. Az értelmiség egyúttal pánikba is esett minden olyan esetben, amikor összetett valósággal találkozott. Lee Rasta Brown például bármilyen szisztematizációtól kétségbe esik: a jelenség rendszerbe ágyazottsága rendszerezett tudást és rendszerező gondolkodást igényel, azonban a mozaikkultúra áldozatai és a rendszerezett tudás, a rendszerező gondolkodás között áthidalhatatlan szakadék tátong, a rendszer ugyanis hierarchiát és összehasonlítást tételez fel. Peter Fend "politikailag aktív művésznek" kiáltja ki magát, ugyanakkor az amerikai középosztály kategóriáiban gondolkodik (és ezzel még kérkedik is), vég nélkül ismételgeti a "baloldali biedermeyer" banalitásait és zsigerileg gyűlöli Sartre-t azért, mert állítólag "egész életében csak kávéházakban ült és arról papolt, hogy mennyire utálja a burzsoáziát". Bár az igazi Sartre részt vett az Ellenállásban és '68 májusában is, a hetvenes években is segített a RAF "városi partizánjainak", lelkesítette a hatvanas-nyolcvanas évek forradalmárait, nem is beszélve filozófiai és írói munkásságáról. P. Fend J.-P. Sartre ellen irányuló gyűlölete a hanyatlás időszaka emberének gyűlölete, azé, aki képtelen a társadalmi és politikai kiteljesedésre, és gyűlöli azt, aki teljes mértékben meg tudta magát valósítani, ki tudta magát teljesíteni mind társadalmilag, mind politikailag. Ezt egyszerűen irigységnek hívják. Fend egyszerűen irigy Sartre-ra, hogy más korban élt és más "játékszabályok" szerint játszott – és persze sokkal jelentősebb gondolkodó volt.

Ugyanebbe a sorba tartozik az a jelenség is, hogy a kilencvenes évek "művészei" arra panaszkodnak, a "közönség már nem foglalkozik velük". Itt a "közönség" szó mintha pidgin professional, eufemizmus lenne, a valóság "virtuális valósággal" történő szégyenlős, ravasz felváltása. Nem arról van szó, hogy a "közönségnek" nem kellenek a kilencvenes évek "művészei" – a társadalom nem tart rájuk igényt. Vagy ha így jobban tetszik, nem kellenek az emberiségnek.

A mozaikkultúra nem először jön létre, ám először jelenik meg globálisan, azaz nem egyes országok vagy egy birodalom szintjén. Az Osztrák-Magyar Monarchiában a széthullás előtt tipikus mozaikkultúra jött létre. Hasonló volt a helyzet a hellén városállamokban, mielőtt elpusztultak volna. A kultúra posztmodern típusa, annak minden attribútumával – másodlagossággal, idézésekkel, rekombinációval, a látvány primátusával, szexualizációval, játékkal – szintén nem először jött létre. Így történt ez Európában a manierizmus korában, a késői Bizánci birodalom idején, és a késői Rómában. Még a legapróbb részletek is egyeznek, mint a "divatipar" hiperbolizációja, az "etnozene" élvezete, a tetoválás elterjedése, vagy az, hogy a "kulturális közösség" képviselőinek kommunikációja bulizássá alakul. A Rómával vont párhuzam azért különösen találó, mert a késői Róma a mai "első világhoz" hasonlóan parazita jellegű képződmény volt – az anyaország a provinciák kizsákmányolásából, a periféria kirablásából élt, ugyanúgy, ahogy a jelenlegi "vezető világ" él a "harmadik világ"-ból.

A hanyatlás és bukás klasszikus jellemzői a kilencvenes évek "értelmiségét" minden perspektívától megfosztják. A jövő történészei a huszadik század kilencvenes éveiről úgy fognak majd írni, mint a XIX. század kilencvenes éveinek Oroszországáról, vagy a XVII. század nyolcvanas éveinek Franciaországáról. "A jóllakott társadalom elrohadása", a "fin du siécle", a "miszticizmus és az immoralitás terjedése", "a kábítószer terjedése", "növekvő érdeklődés a betegségek és a halál iránt, valamint azok esztetizálása", "dekadencia", "menekülés az illúziók világába" stb.

A kultúra fejlődése, ahogyan ez az emberiség történetének korábbi fázisaiban is történt, a parazita társadalom mainstreamjének keretein kívül fog végbemenni, vagyis a nyugati liberális posztmodern "kultúrától" idegen (vagy akár azt ellenző) forrásokból fog táplálkozni.

A kilencvenes évek (s tegyük hozzá, a XXI. század elejének) "értelmisége" saját magát ítélte feledésre és kigúnyolásra, s erre rá is szolgált…

 

(Fordította: Kutyina Olga)

 

 

Jegyzetek

 

1 Glavnoje polityicseszkoe upravlenyije Szovetszkoj Armii I Vojenno-Morszkogo Flota (A Szovjet Hadsereg és Hadiflotta politikai főcsoport-főnöksége) (a ford.)

2 Nas Dom Rosszija – oroszországi választási tömörülés (a ford.)

3 Alt'ist Danyilov" (V. N. Orlov, 1981)