A diákzavargások és a tömegkommunikációs eszközök – egy jelenség vizsgálata

…Tulajdonképpen miféle diákzavargásokról van szó? Senki sem hallott itt semmiféle zavargásokról. Hát éppen ez az. Zavargások ugyanis voltak. Információ nem volt róluk. A szerző a diákmegmozdulások agyonhallgatásával illusztrálja az orosz sajtószabadság fejlődését.

Napfogyatkozás nem Antonioni nyomán

“Az újságok és a folyóiratok nem arra valók, hogy informálják a lakosságot, hanem arra, hogy nyomást gyakoroljanak rá… Ez olyan probléma, amely minden nyugati demokráciát érint. …Az időszaki kiadványok az élet egy sor szféráját figyelmen kívül hagyják, mint például a munka világa vagy az egyetemeké.” (Angelo Del Boca)

“Századunk a történelem első olyan korszaka, amikor jól képzett emberek ezrei szentelik minden idejüket annak, hogy birtokukba kerítsék a közvéleményt. Kisajátítsák, hogy aztán manipu-lálhassák, kizsákmányolhassák, ellenőrizhessék.” (McLoin marsall)

“Két olyan intézmény létezik, amelyet meg kell semmisíteni: a maffia és a televízió.” (Edward Teller)

***

Szerény célt tűztem magam elé: felmérni, hogyan reagálnak tömegtájékoztatási eszközeink a diákzavargásokra, és azután ezen a konkrét példán tetten érni néhány olyan tendenciát, amely hazai médiumaink fejlődését (vagy ellenkezőleg: degradációját) tükrözi.

Miért éppen a diákzavargásokat választottam? Több ok is erre késztettett. Először is: bármiféle polgári zavargás már eleve “kiemelt témának” számít, első hasábos hír, fősorként fut a beharangozó hírlistán. Másodszor: a diákzavargásoknak mitizált és szakralizált jelentősége van a köztudatban; hogy is ne lenne így, hiszen jól ismerjük őket, emlékezünk rájuk, olvastuk, kíváncsiak voltunk, élénk figyelemmel követtük: ott volt 68 májusa, a Sorbonne, a barikádok, Cohn-Bendit, “az ifjúsági forradalom”, “a nemzedéki konfliktus”, a hippik, a “Blitz”, Rudi Dutschke, “Diákok a demokratikus szabadságért”, Woodstock, Janis Joplin, Bob Dylan, “The Times They Are a-Changin”, Sartre, Godard, Marcuse, “Itt a nyár, ideje megbirkóznunk az utcákon…” A negyveneseknek, akik nálunk most vezető helyeket foglalnak el a médiában, mindez fiatalságuk emléke, szent dolog… Harmadszor: az ifjúsági téma profitábilis: mindenki elolvassa, mindenki megnézi: a fiatalok, mert róluk szól, az idősebbek, mert nekik is vannak gyerekeik. Ez többszörösen beigazolódott az elmúlt tíz évben azoknak a cikkeknek és filmeknek a példáján, amelyek a “Rendszerrel”, a fiatalkorúak kábítószer-fogyasztásával, a rock-szubkultúrával, a “kazányi kommandókkal” foglalkoztak. Végül, negyedszer: a diákzavargások egyszerűen látványosak, ahogy a profik mondják, “szép képek”, a tévé különösen ráharap az ilyesmire…

Már látom is az ellenvetést: mindez rendben van, de hát tulajdonképpen miféle diákzavargásokról van szó? Senki sem hallott itt semmiféle zavargásokról.

Hát éppen ez az. Zavargások ugyanis voltak. Információ nem volt róluk. Hogy pótoljuk a tömegtájékoztatási eszközeink által keltett hiányt, először is magukról a zavargásokról kell megemlékeznünk.

1. számú zavargás – Moszkva, 1994. április 12.

A zavargás a kormányzati épület (“Fehér Ház”) előtti tüntetésből nőtt ki, amelyet egy hivatalos intézmény, az Egyetemisták Szakszervezeti Egyesületeinek Társasága (APOSZ) szervezett, hogy hangot adjon az ösztöndíjak emelésére és rendszeres kifizetésére irányuló követeléseknek. A hivatalos szakszervezetek szokott eljárása szerint a megmozdulásra Közép-Oroszország legkülönbözőbb városaiból (Kaluga, Tver, Penza, Voronyezs) autóbuszokon felhozták az ottani diákság képviselőit. Itt, természetesen, csatlakoztak hozzájuk a moszkvai egyetemisták. A résztvevők létszáma így elérte az ötezret. A tüntetésen persze megjelentek a baloldali ellenzék képviselői is – a komszomolistáktól az anarchistákig –, akik a diákok között személyre szóló propagandát folytattak, és élénken kínálgatták a saját folyóirataikat.

Két órányi unalmas és eredménytelen álldogálás után a résztvevőknek elfogyott a türelme. A kormány nyilvánvalóan tüntetőleg semmibe vette a megmozdulást. A balosok biztatására az egyetemisták spontán nagygyűlés szervezésébe fogtak, egy építkezési felvonulási kocsit használva tribün gyanánt. A hivatalos szakszervezeti vezetők próbálták volna útját állni a fordulatnak, de senki sem hallgatott rájuk. A diákok egymást váltva, egyre nagyobb hangerővel hánytorgatták fel a kormánynak és az elnöknek mindazt, ami felgyülemlett bennük. A felszólalók híján voltak minden szónoki tapasztalatnak, és nem csoda, hogy az érvelő kritikától hamar eljutottak “a legfelsőbb vezetés” fenyegetéséig és szidalmazásáig. Ekkor a kezdeményezést magukhoz ragadták a nagygyűléseken edződött balos vezetők. Forradalmasító beszédeikkel felszították az indulatokat, és rávették a tömeget, hogy vonuljanak a Kremlhez, és a demonstrációt folytassák a Vörös Téren. Elvégre a hatalmi szervek egy ilyen megmozdulást már aligha hagyhatnak figyelmen kívül.

A tömeg kitódult az Új Arbatra, miközben ilyeneket skandált: “Ösztöndíjat! Ösztöndíjat!”, “Minden hatalmat a diákoknak!”, “Fuck off burzsujok!”, “Jelcin barom!”. A vonulásban két és fél – háromezer ember vehetett részt. A szervezettséggel nem dicsekedhettek. A “tiltakozó menet” inkább népünnepélyre emlékeztetett, és csak az első sorok tűntek igazán rendezettnek, ahová a politikai aktivisták csoportosultak.

A tüntetők megbénították a közlekedést az Új Arbaton; a rendőrség kénytelen volt elterelni a forgalmat. Mellesleg valami “újorosz” a nyugati márkájú kocsijával habozás nélkül a felvonulók közé hajtott, és elütött egy egyetemistát (a fiú szerencsére megúszta néhány zúzódással). A földühödött diákok azonnal összetörték a kocsi szélvédőjét, és megfenyegették az “újoroszt”, hogy felgyújtják az autójával együtt. A résztvevők emlékezete szerint “a burzsuj úgy összehúzta magát a talicskájában, mint egy kisegér”.

Az első összeütközésre a rendőrséggel az “Október” mozi előtt került sor. Az oszlop megállítása kudarcba fulladt: a diákok áttörték a rendőrkordont – igaz, hármójukat letartóztatták (közöttük Dmitrij Kosztyenkót, a Forradalmi Anarchista Kezdeményezés [IREAN] vezetőjét). Ezek után az egyetemisták hangulata radikalizálódott, és az “Ösztöndíjat!” típusúakat véglegesen kormány- és elnökellenes, sőt általában antikapitalista jelszavak váltották föl. Több további kordont áttörve, az oszlop kijutott a Manyézs térre, és a Kutafja-torony vonalában megütközött az OMON karhatalmistáival.

Bár a diákok aktívan ellenszegültek, a demonstrációt feloszlatták. Ugyanakkor néhány száz tüntető (különböző adatok 300 és 600 közé teszik a számukat) átverekedte magát a Sándor-kerten, és eljutott az Isztoricseszkij közig. Ez a csoport alapjában komszomolistákból, anarchistákból meg az ifjúsági new left, a “Partizánmozgalom” aktivistáiból állt. E kirajzottak élén egyszercsak átvette az irányítást Alekszej Cvetkov, a kultúraellenesek Lila Internacionáléjának vezetője.

Az Isztoricseszkij közben azután a csoport az OMON masszív erőfölényébe ütközött. A tüntetők többségét megverték és megfékezték. Többek között maga Cvetkov is harcképtelenné vált, miután súlyos agyrázkódást kapott (később sokáig kezelték, és mind a mai napig orvosi megfigyelés alatt áll). Ám az IREAN aktivistáinak vezetésével 100–150 egyetemista még így is átverekedte magát a karhatalmisták kordonján, és “behatolt” a GUM áruházba. Ott azután jelszavakat skandálva és forradalmi tartalmú transzparensekkel meg vörös és fekete zászlókkal hadonászva hatalmas felfordulást keltettek. A GUM kellős közepén, pontosan a szökőkútnál, egy elegáns újorosz (drága öltöny, bőrkabát) kötelességének vélte, hogy megállítsa a tüntetőket, értésükre adandó, mennyire elégedetlen külső megjelenésükkel és zászlóik színezetével, mire a diákok egyszerűen belehajították a szökőkútba.

Keresztülrohanva a GUM-on, a tüntetők kiözönlöttek a Vörös Térre, ahol azonban már várták őket az OMON újabb alakulatai. Rövid összecsapás következett, amelynek során a tüntetők csoportját végleg szétoszlatták.

A zavargások során 60–80 tüntetőt bántalmaztak súlyosan, illetve sebesítettek meg, kilenc embert pedig letartóztattak. Az utóbbiak ügyében már másnap sor került az ítélethozatalra. Újságíró nem volt jelen. Néhány tüntetőt később a jogi következményeken túli hátrányok is sújtottak (Kosztyenkót például, aki a bíróság előtt megúszta figyelmeztetéssel, kizárták a nappali aspirantúráról).

Az 1994. április 12-i diákzavargás ösztönzésére jött létre a Diákönvédelem nevű szakszervezet, amelynek alapító konferenciáját éppen a megmozdulás résztvevői hozták tető alá április 16-án a Moszkvai Állami Egyetemen. A szakszervezet végrehajtó bizottságába bekerült a tüntetés egy sor aktív résztvevője, elnökké pedig Kosztyenkót választották. Az 1995/96-os tanév elejére a Diákvédelemnek már 12 800 tagja volt Oroszország húsz régiójából.

Ez az 1994. április 12-i diákmegmozdulás volt az első tömeges utcai zavargás Moszkvában (sőt, ha nem tévedek, egyáltalán Oroszországban) az 1993. októberi államcsíny után, és az első diákzavargás Moszkvában a 60-as évek vége óta, amikor a Szovjetunióban tanuló kínai egyetemisták demonstráltak.

Hogyan reagált erre az eseményre a mi írott és elektronikus sajtónk?

Sehogy.

Ez nem azt jelenti, hogy az újságírók közül senki sem tudott róla, hogy nem figyelmeztették őket előre, és ezért semmit sem lehetett rögzíteni – hiszen a tüntető diákok csak tévékamerákból 18 darabot számoltak össze! Tegyük fel, ebből három a biztonságiaké volt, de a többi kétségtelenül különböző tv-társaságokhoz tartozott. A vezető hazai televíziós csatornák mind jelen voltak a “Független TV” kivételével (ők éppen valami tűzeset rögzítésével voltak elfoglalva a város túlsó végén). Ám ezekről a Kormánypalota előtt és a Kreml közvetlen közelében lezajlott zavargásokról végül egyetlen televíziós társaság sem adott le akár egyetlen kockányi képet is!

Persze akadhat, aki mindezt a véletlennek tulajdonítja. Én nem tudom így látni.

A nyugati televíziós újságírók ezzel szemben tették a dolgukat. A moszkvai diákzavargásokról szóló híradások a brit, a kanadai, a francia, a belga, a luxemburgi, a svéd és a lengyel társaságok adásaiban képernyőre kerültek. Legalábbis ezekről az országokról tudok, persze lehet, hogy máshol is tudósítottak a tüntetésről.

Érdemes-e ezek után hinnünk azoknak a szakembereknek, akik állítják, hogy Oroszországban ma a világ “legszabadabb” tömegkommunikációs eszközei működnek (mert, ahogy mondják, a pártdiktátum már nem fenyegeti őket, a finánctőke diktátumának pedig még nincsenek kitéve)?

Az, hogy egy ilyen vehemens diákmegmozdulást a médiumok totálisan elhallgattak, még meghökkentőbb ténynek bizonyul, ha azzal hasonlítjuk össze, ahogyan ugyanezek a tömegtájékoztatási eszközök az 1993. októberi államcsínyre reagáltak. A tüntetők és a rendőrség 1992. február 25-i összecsapásait (amelyek, mellesleg, sokkal kisebb volumenűek voltak, mint a most ismertetett diákzavargás esetében) az összes “vezető orgánum” és az elektronikus sajtó tüzetesen bemutatta, és azután még hat napon át szakadatlanul csócsálta, a legutolsó részletekbe menő elemzéseket pedig még március 6-án is olvasni lehetett.

A “Hazugság Birodalmának ostroma”, ez a hírhedt esemény 1992 júniusában, amely 22-én az “ostromlók” táborának szétkergetésében, az ezt követő demonstrációs menetben és a Rigai Pályaudvar előtti téren a rendőrséggel való megütközésben tetőzött, nemcsak a tv-ben és a rádióban volt “egyes számú téma” – ez magától értetődik –, hanem az összes központi újságban és az igényesebb folyóiratokban is.

Amikor 1993. május 1-jén a tüntetők a Lenin sugárúton összecsaptak a rendőrséggel, a sajtó az eseményről a lehető legrészletesebben tudósított. És bár a kormány nyíltan propagandisztikus megközelítést erőltetett a tévére, el kell ismernünk, hogy nem sikerült teljes mértékben maga alá rendelnie az elektronikus sajtót, és a televízió a hivatalos kommentárok mellett elegendően sokszínű válogatásban mutatta be a résztvevők és szemtanúk véleményét és elég részletes videoanyaggal ábrázolta az eseményeket ahhoz, hogy bármely néző, aki csak egy kicsit is képes a dolgok önálló megítélésére, ennek alapján kialakíthatta a saját véleményét. A “vezető” újságokban pedig még ennél is szélesebb skálán szóródtak a vélemények és a részletes érvelések.

Feltűnő egyöntetűség nyilvánult meg az elektronikus média híradásaiban 1993 szeptemberében is, mind Jelcin 1400. számú utasításának kiadása után, mind a “Fehér Ház” ostromának kezdetén – legalábbis az események kiéleződéséig (azaz október 2-áig, amikor összecsapásra került sor a tüntetők és az OMON között a Szmolenszk téren). Az október 3-i történéseket a televízió már tüzetes részletességgel ismertette, bemutatva a tüntetők átözönlését az Október térről a “Fehér Házhoz” és a blokád felszámolását. Még a tv egyes számú csatornájának kikapcsolása sem béníthatta meg az eseményekről szóló információk áramlását. S még ha a lakosság jelentős része félretájékoztatottnak bizonyult is október 3-án és 4-én (emlékeztetek rá, hogy az ellenzéki kiadványokat október 4-e után időlegesen betiltották), még a hivatalos kiadványokban is elegendő információ volt ahhoz, hogy rövid időn belül meglehetősen teljes és tárgyilagos képet lehessen alkotni a történtekről.

Így hát joggal állapítjuk meg, hogy az 1994. április 12-i diákmegmozdulás elhallgatásakor hazai tömegtájékoztatási eszközeink első ízben sáncoltak körül effajta “holt térrel” egy ilyen jellegű eseményt.

Teljes mértékben persze nem kerülték el a sajtó figyelmét az 1994. április 12-i események. De melyik sajtó adott hírt róla? Az alternatív – vagyis az elhanyagolhatóan kis példányszámban megjelenő ellenzéki (főleg baloldali) újságok és röplapok. A Bumbaras–2017 elég hosszú cikket közölt főszerkesztőjétől, Pavel Bilevszkijtől;1 Pétervárott az “alternatív” szakszervezetek szerény kiadású újsága közölte Jurij Nyerszeszov cikkét;2 az ugyancsak pétervári Orosz Ellenállás, ez a “bal-jobboldali” ellenzéki újság pedig ezzel a jellemző címmel közölt cikket G. Udavov tollából: “Szerzőnk a Kremlt ostromolja”.3 “Szerzőnkön” Dmitrij Kosztyenkót kell érteni. És ha Kosztyenko nem vállalkozik szerzői szerepre az Orosz Ellenállásban? Más kiadványok közül csak a marginális A baloldali információs központ bulletinje elemezte az eseményeket V. Levackij “Diáklázadás a márványköves város utcáin” című rövid írásával,4 no meg az Új Nesztór5 és a Fekete Csillag6 című anarchista lapok – az utóbbiak mellesleg megegyező szöveggel, lévén, hogy az Új Nesztórt és a Fekete Csillagot egyaránt régi ismerősünk, Dmitrij Kosztyenko adta ki.

Mindezen kiadványok közül csupán a Bumbaras–2017-nek volt ötezres példányszáma, bár ez is “dömpingnek” számított a többiek megjelenéséhez képest. És hát mi az az ötezer példány egy százötvenmilliós országban? Előfizetni nem lehet rá, kapni meg úgyszintén sehol, kivéve az ellenzéki gyűléseket. Ami pedig A baloldali információs központ bulletinjét meg az Új Nesztórt illeti, ezeknek a példányszáma néhány tucattól néhány százig terjed, minek következtében egy perccel megjelenésük után bibliográfiai ritkaságszámba mennek.

Meg kell mondani, hogy ezeknek a kiadványoknak néhány kósza példánya az 1994. április 12-i események leírásával vidéken is eljutott a diákok és általában a fiatalok köreibe, ahol azután először is ronggyá olvasták őket, majd a cikkek tartalma, szájról szájra tovaterjedvén, olyan epizódokkal dúsult fel, amelyeknek nem volt valóságalapja. Például az 1995-ben Vlagyivosztokból Moszkvába érkezett egyetemisták meg voltak győződve arról, hogy a tüntetők április 12-én megostromolták és kis híján bevették a Kremlt, ugyanezt vélték tudni a barnauli pedagógiai főiskola hallgatói (megtoldva egy kiszínezett legendával arról, hogyan is kellett ezen a napon Jelcint sietősen helikopteren evakuálni a Kremlből). A minszki diákok kiadtak egy röplapot, amelyen az 1994. április 12-i moszkvai eseményeket az 1968-as párizsi “Vörös Május” jelentőségéhez hasonlították. Bármennyire is nevetséges, de igaz, hogy ennek a röplapnak az állításait külön ülésen vizsgálta meg a Belorusz Állambiztonsági Központ egy bizottsága, minek következtében Oleg Novikovnak, Belarusz Szabad Diákszövetsége elnökének ideiglenesen emigrálnia kellett a “szomszédos országba”, Ukrajnába, ahol a belorusz állambiztonságiak, hinnénk-e, nem tudtak nyomára bukkanni.

2. számú zavargás. Moszkva, 1995. április 12.

Április 12-én a Szakszervezetek Nemzeti Föderációjának (FNPR) égisze alatt megrendezték a szakszervezeti akciók összoroszországi napját. A “felnőtt” szakszervezetekhez természetesen csatlakozott az APOSZ is. Az APOSZ-hoz meg a Diákönvédelem.

A megmozdulás bejelentett időpontjára – délután három – a “Fehér Ház” előtt úgy ötezer főiskolás gyülekezett össze. A nagygyűlésen a Diákönvédelem szokatlanul tevékenynek mutatkozott. Kifejezetten erre a napra hatalmas mennyiségű röplapot készítettek, és a Diákönvédelem című hetilap különkiadásával együtt bárki megkaphatta őket. Ezen túlmenően a tér három különböző pontján egymás után hangzottak el megafonos szónoklataik. Követeléseik a hatalommal szemben a következők voltak: vonják vissza az orosz kormánynak azt a rendeletét, amely még az eredményes hallgatókat is megfosztja az ösztöndíj-jogosultságtól; utasítsák el azt a törvénytervezetet, amelynek értelmében a felsőoktatás hallgatóit és friss végzettjeit két évre sorkatonaként behívhatnák a hadseregbe; terjesszék ki a hallgatói önkormányzat rendszerét a felsőoktatási intézményekben; a hallgatók vehessenek részt a főiskolák és egyetemek gazdasági tevékenységének felügyeletében; hagyjanak föl azzal a gyakorlattal, hogy csökkentik a térítésmentes hallgatói helyek számát, és kereskedelmi szervezeteknek adják bérbe a kollégiumokat. Az APOSZ követelései ennél sokkal szerényebbek voltak, ők – mint rendesen – csak azt akarták elérni, hogy ne késlekedjenek az ösztöndíjak kifizetésével, és, ha lehet, emeljék az összegüket.

A. Scserbinát, az APOSZ vezetőjét, aki egy teherautó tetején elhelyezett mikrofon mögül beszélt, hamar kimerítette a kényszerű konkurrálás a radikálisokkal (márpedig főleg őket hallgatták), és szellemes megoldást talált az eltávolításukra: “a közegek gondjaira bízta őket”. Kérésére a rendőrség minden magyarázat nélkül lefogott három megafonos szónokot (köztük volt Dmitrij Kosztyenko, a Diákönvédelem vezetője, meg Igor Maljarov, az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetségé). A letartóztatottakat előállították a rendőrörsre. Utánuk tódult a Diákönvédelem vezetőinek többsége, azzal a szándékkal, hogy elérje a szabadon engedésüket. Az egyetemisták nyugtalankodni kezdtek, és egyre ingerültebbé váltak. Scserbina úgy döntött, hogy nem kockáztat, és befejezettnek nyilvánította az éppen csak elkezdődött gyűlést. A rendőrség hozzálátott, hogy eltávolítsa a diákokat a “Fehér Ház” előtti térről.

Ezekután az események felgyorsultak – a már ismerős forgatókönyv szerint. A vezetés távolléte ellenére a hallgatók megszervezték magukat, oszlopokba sorakoztak, és elsöpörve a fémkorlátokat, átszakítva a rendőrláncot, menetben elindultak az Új Arbaton a Kreml felé. A tüntetésnek egyértelműen spontán jellege volt, és csak az Új Arbat és a Szadovoje körút kereszteződésénél sikerült az oszlop élére törniük azoknak a vezetőknek, akik a Diákönvédelem végrehajtó bizottságából a tömeggel maradtak: a számunkra már ismerős Alekszej Cvetkovnak (az Irodalmi Főiskola hallgatója, a Lila Internacionálé és a “Partizánmozgalom” vezetője) és Sztanyiszlav Markelovnak (a Jogakadémia hallgatója, az Oroszországi Szociáldemokrata Párt tagja).

Mint kiderült, a hatóságok felkészültek az események ilyetén kimenetelére. A helyhatósági rendőrség váratlanul felbukkanó kiegészítő egységei hátba támadták a diákokat, az Új Arbat és a Szadovoje körút kereszteződésénél pedig a tüntetők útját karhatalmistákkal teli teherautók torlaszolták el. Minthogy a menet végén főleg lányok vonultak, számottevő ellenállásról a helyhatóságiakkal szemben nem lehetett szó, a rendőrség pedig könnyű szívvel vetette be gumibotot a “gyöngébb nem” ellen. A lányok az ütlegelés elől a szomszédos házak udvaraiban találtak menedéket.

Eközben az oszlop eleje megütközött az OMON-nal. A karhatalmisták gumibotokat használtak, a tüntetők köveket, botokat és üres üvegeket. A diákságot nem sikerült feloszlatni. Ellenkezőleg: a tüntetők betörték az OMON összes gépkocsijának ablakát, és a karhatalmistákat visszaszorították részben a kocsikba, részben mögéjük. A kereszteződésekhez újabb rendőregységek közeledtek.

Az egyetemisták végül is nem bírtak továbbhaladni az Új Arbaton. Viszont megkerülték a torlaszt, és benyomultak a Régi Arbatra. Igaz, ez nem mindannyiuknak sikerült, csak körülbelül másfél–kétezren maradtak. A rendőrség és a karhatalmisták hátulról ostromolták őket, kisebb csoportokat leválasztva a többiekről. De a Régi Arbaton újabb fiatalok csatlakoztak a tüntetőkhöz, számuk elérte az ötszázat.

Eddigre a tüntetők már komolyan feldühödtek. A “főiskolás” követeléseket nyíltan kormány- és kapitalizmusellenes jelszavak váltották fel, a legfelkapottabb közülük ez volt: “P…-ba Jelcinnel!” A menet élén kifeszítettek egy hatalmas transzparenst ezzel a felirattal: “A kapitalizmus egy nagy szar!”

A hatóságok többször is kísérletet tettek arra, hogy a tüntetőket megállítsák a Régi Arbaton, de kemény összeütközések után minden alkalommal meg kellett hátrálniuk. A legkomolyabb ilyen próbálkozásra az 5. számú rendőrkapitányság előtt került sor.

A felbőszült főiskolások bevertek az úton néhány kirakatot, amelyik különösen “burzsujnak” tűnt számukra. Az Albey cég üzlete előtt még meg is akasztották a menetet, amíg sikeresen be nem zúzták a “betörhetetlen” kirakatot.

Azon a helyen, ahol az Arbat kiér az Arbat térre, a diákokat már várták a rendőrség és a karhatalom új csatárláncai. Amikor a menetoszlop behatolt a térre, kezdetét vette az egyik legelkeseredettebb összeütközés, amelynek során tíznél több egyetemista súlyosan megsérült; az OMON darabokra tépte a híres “A kapitalizmus egy nagy szar!” feliratú transzparenst; a Prága vendéglő bejáratának összes ablaka szilánkokká esett szét, és egy rendőrnek is betörték a fejét.

Vagy 1200 fiatalnak mégis sikerült keresztülvágnia magát a torlaszokon: ők eljutottak a Honvédelmi Minisztérium épületéig, amelyet aztán kövekkel, üvegekkel, tintapatronokkal megdobáltak, egyszersmind a közeli építkezésen hagyott festéket felhasználva telepingálták az épületet és a bejárata előtti aszfaltot különböző hadseregellenes jelszavakkal.

A tüntetők megbénították a forgalmat az Arbat téren, az Új Arbaton és a Bulvár körúton. A diákok egy része valamiért megpróbált az Új Arbat mentén a “Fehér Ház” irányában áttörni (lehet, hogy a “különösen burzsuj” kirakatok vonzották őket, amelyekből a sugárútnak ezen a szakaszán nem kevés akad), de a karhatalom gumibot és könnygáz alkalmazásával visszaverte őket. A tüntetők többsége viszont a Manyezs tér felé vette az útját.

A Manyezs téren a demonstrációt a rendőrségnek, az OMON-nak és a hadsereg belügyi csapatainak egységei várták, akik egyesült erővel előbb két részre szakították a tüntetők menetét, azután háromra, és hozzáláttak a “feloszlatáshoz”. Ez a feloszlatás hamarosan dühödt hajszává vált: az egyetemisták üldözése a közeli utcákon, sőt a metrómegállókban is folytatódott. A gumibotosok a diákokat kegyetlenül ütlegelték, rugdosták, rendőrautókba és autóbuszokba zsuppolták, és ott tovább verték őket. Ugyanez folyt a metróállomásokon is. Olyanoknak is bőven kijutott, akik részt sem vettek a fevonuláson, csak szerencsétlenségükre rossz pillanatban kerültek a kíméletlen intézkedők kezeügyébe.

A három részre szakított diáktömeg két csoportját viszonylag könnyen feloszlatták, ám az oszlop élén haladók – éppen itt gyülekeztek a politikai aktivisták – 1994-es tapasztalataik alapján kísérletet tettek arra, hogy behatoljanak a Sándor-kertbe. Ez részben sikerült is, vagy 500 tüntető eljutott a parkig. Igaz, eközben a menet két vezetőjét, A. Cvetkovot és Sz. Markelovot, kíméletlen ütlegelés közepette kiemelték a sorból (Cvetkov ekkor szenvedte el második súlyos agyrázkódását, és le is tartóztatták).

A Sándor-kertben öszegyülekezett körülbelül félezer egyetemista szervezetten a Lenin Múzeumhoz vonult, ahol megtámadták és alaposan helybenhagyták azokat az embereket, akik ott fasiszta irodalmat osztogattak. Az összecsapás színhelyére végül az OMON is odaért, és a fasiszták oldalára állva az elkeseredetten védekező egyetemistákat beszorította a Színház térre, majd onnan a Nyikolszkaja utcára, ahol azután véglegesen fel is oszlatta a tömeget.

A zavargások során több mint 200 diák sebesült meg, harmincon felül volt azoknak a száma, akiket egy napra őrizetbe vettek (néhány órára még többen kerültek rendőri felügyelet alá – megtelt velük az 5., a 11. és a 122. rendőrkapitányság –, ezeket személyazonosságuk megállapítása és némi magyarázkodás után szabadon bocsátották). A letartóztatottak közül ötöt a bíróság is elítélt, a többiek megúszták egy figyelmeztetéssel. A forradalmi szimbólumokat bírósági határozattal elkobozták és megsemmisítették. A Diákönvédelem három szónokát, akiket még a zavargások előtt, a “Fehér Háznál” tartóztattak le, a bíróság felmentette és szabadon engedte. A diákok mérlege: több összetört rendőrautó és a rendőrség két munkatársának komoly fejsérülése.

Míg a pontosan egy évvel azelőtti megmozdulás körülbelül másfél óra alatt lezajlott, az 1995. április 12-i zavargás már több mint három órán át folytatódott. A tüntetőkkel szemben legalább 1100 rendőrt, karhatalmistát és belügyi katonát vetettek be. Az események a főváros központjának olyan kiterjedt részét érintették, hogy egyszerűen nem lehetett nem tudomást venni róluk, ahogyan az is elképzelhetetlen, hogy valaki ne észlelje a könnygáz szagát. Ez csak a mi “központi sajtónk” és elektronikus médiánk munkatársainak sikerült.

1995. április 12-én a diákok 13 televíziós kamerát számoltak össze, ezenkívül húsznál több igazolt tudósítót és legalább annyi sajtófotóst. Tegyük fel ismét: egy részük belügyis volt (legalább 3 operatőr és 5 fényképezőgépes megfigyelő – hiszen a bíróságon később a zavargások résztvevői elleni bizonyítékként szolgált egy sor videó- és fényképfelvétel); de a többiek mégiscsak hús-vér újságírók voltak. Hova lettek az anyagaik? A mass media ezúttal is hallgatásba burkolódzott.

A Diákönvédelem aktivista egyetemistáinak, a Lila Internacionálé és az IREAN tagjainak emlékezete szerint a zavargások kezdete előtt, tehát még a nagygyűlés alatt egy sor interjút készítettek velük (legalább három televíziós interjúról, két rádióriportról és minimum hat különböző újságnak adott nyilatkozatról van szó). Ezek az interjúk sehol sem jelentek meg. Talán ez is véletlen?

A kormány, ha látszólag rá sem hederített is a két tüntetésre, valójában regisztrálta a zavargásokat, és le is vonta belőlük a következtetéseit. Mindkét alkalommal a zavargások után a hatalom hamarosan előteremtette az eszközöket a ki nem fizetett ösztöndíjak pótlására és az egyetemi hallgatók és aspiránsok ösztöndíjának felemelésére. Nem sokkal az 1995-ös diákzavargások után Csernomirgyin, a miniszterelnök, azt a nevezetes kijelentést tette – le is adta minden tv-csatorna –, miszerint a forradalmak nem bányászsztrájkokkal, hanem diákmegmozdulásokkal szoktak kezdődni. Szegény átlagnéző ezt hallván bizonyára elképedt: miről beszél ez? Hát valami olyasmiről, kedves néző, amiről Csernomirgyinnek jelentést tettek, neked meg nem, hogy tudniillik sor került bizonyos diákzavargásokra. (Csernomirgyin egyébként általában sem híve a nagy nyilvánosságnak, ha a fiatalokról van szó. Itt volt például az a tematikus monográfia az ifjúság helyzetéről Oroszországban, amit 1995-ben az Ifjúsági Intézet – a volt VKS – tudományos kutatóközpontja dolgozott és adott ki I. Iljinszkij akadémikus vezetésével. A fiatalok helyzetének felmérése olyan lesújtó eredményre vezetett, hogy Csernomirgyin személyesen tiltotta meg a könyv terjesztését – ez egyébként maga is figyelemreméltó ötlet: a könyv természetesen nincs betiltva, elvégre demokrácia van, pusztán csak nem hozzáférhető.)

Ahogyan egy évvel korábban, most is az “alternatív” sajtó adott hírt a zavargásokról. A Bumbardas–2017 rengeteg fotóval jelentette meg cikkét, és újra közölt még egy karikatúrát is, amelyik eredetileg a Diákönvédelem április 12-i röplapján jelent meg. A karikatúrán egy szánnivalóan vézna, piszkalábú diák hatalmasat rúg Csernomirgyin fenekébe, és azt kiáltja: “Ezt neked, te rohadt!”7 A Diákönvédelem hetilapja persze vezércikkben foglalkozott a főiskolások megmozdulásával (“Diákzavargások Moszkvában”).8 Ez alkalommal a zavargásokról író alternatív sajtótermékek közül a (hétezres példányszámú) Limonka vitte el a pálmát, meglehetősen objektív cikket publikálva a “partizán” P. Vlaszovtól “Az egyetemisták megtanulnak verekedni” címmel.9 A “vezető sajtó” bezzeg hallgatott.

A Diákönvédelem – hogy áttörje az információs blokádot – április 16-án az Oroszországi–Amerikai Sajtóközpontban speciális tájékoztatót rendezett az április 12-i eseményekről. A sajtókonferenciára közel ötven hazai és külföldi újságíró futott be, köztük rádiósok, televíziósok, fotósok is. De az ott elhangzottakról mégsem jelent meg egyetlen riport sem. Az egyetemisták rádöbbentek, hogy a témát egyetemlegesen tabunak minősítették – méghozzá nyilván olyasvalakik, akik rendkívüli hatalommal rendelkezhetnek, ha egyszer az ellenzéki sajtót is hallgatásra tudták bírni.

Az egyetlen nyúlfarknyi közlemény a Diákönvédelem sajtókonferenciájáról az Interfax hálózatán jelent meg. A rövid hírben szó sem esett a diákmegmozdulásról, csak a moszkvai szervezete elnökének fenyegető kijelentését idézték, miszerint az egyetemisták készek blokád alá venni tanintézeteiket és bizonyos kormányhivatalokat, ha a hatalom a felsőoktatásban továbbra is semmibe veszi hallgatók érdekeit. Ez a rövid szöveg aztán – jórészt tovább zanzásítva – megjelent néhány újságban is, főleg vidékiekben.10

Az 1995. április 12-i zavargások és a velük kapcsolatos minden tény ilyetén mellőzése különösen akkor feltűnő, ha összevetjük a Diákönvédelem egyéb akcióiról szóló rádió- és tv-tudósításokkal. Például 1994. október 14-én a Diákönvédelem gyűlést rendezett a Moszkvai Állami Egyetem zsurnalisztikai kara előtti Lomonoszov-szobornál. A gyűlésen maximum 200 ember vett részt, ráadásul zömmel újságírók, kíváncsiskodók és odacsöppent járókelők. Tulajdonképpen meg sem lehet mondani, hogy (néhány tucat szervezőtől eltekintve) hány ember vett ténylegesen részt az akcióban, minthogy a gyűlésre közvetlenül a fakultás bejáratánál került sor, és azok a hallgatók, akik óráik után éppen kijöttek az épületből, automatikusan a gyűlés résztvevőivé lettek (egyébként egy kis álldogállás és egy-két szónok meghallgatása után általában el is mentek; igaz, az újonnan kijövők pótolták őket). A szónokok (többek között egy Freddy Krügernek öltözött illető, trikóján “csak az ösztöndíjamból éltem” felirattal) arra szólították fel az egyetemistákat, hogy küzdjenek a jogaikért, és lépjenek be a Diákönvédelembe. Mindez hatalmas transzparensek égisze alatt – “Le a kapitalizmussal!”, “A kapitalizmus egy nagy szar!” –, az egész akció végén pedig rituálisan elégettek egy burzsujt ábrázoló bábut, piros zakóban, a hajtókáján egy jelvénnyel: “Akarsz lefogyni? Elmondom, hogy kell.” Rögtön a bábuégetés után egy mindenki számára ismeretlen fiatalember (aki korábban állandóan a szervezők körül forgolódott, és a Diákönvédelem programjáról meg ehhez hasonló dolgokról kérdezősködött) egy sörösüveget hajított a közelben álló rendőrökre, mire a gyűlést habozás nélkül feloszlatták (a tolonckocsik persze készen álltak). Ugyanennek az ismeretlen fiatalembernek a tájékoztatása alapján a rendőrség letartóztatta a gyűlés két szervezőjét (igaz, a Duma képviselőinek követelésére még aznap este szabadon bocsátották őket).

Ha röviden is, erről a szerény, majdhogynem karneválinak nevezhető eseményről beszámolt szinte minden újság, minden tv-társaság, készült egy sor rádióriport. A “16 éven alul és túl” című tévéműsor még egy félórás különkiadást is szentelt neki. A Diákönvédelem éber aktivistái összeszámolták, hogy a gyűlésről szóló tv-adások összideje 1 óra 49 percet tett ki! Az Új Hetilap külön cikkben számolt be az eseményekről, méghozzá ezzel a blikkfangos címmel: “Hogy bűzlött a fortyogó burzsuj?”11

Egyszóval, ezt a kislétszámú, rosszul szervezett, paródia számba menő akciót a “vezető sajtó” és különösen az elektronikus tájékoztatási eszközök nagydobra verték, míg az utóbbi két év legnagyobb szabású tömegmegmozdulásait sikerült teljes mértékben elhallgatniuk. Magától adódik a feltételezés, hogy az október 14-i gyűlés éppen komolytalan, ártalmatlan, vásári jellegének köszönhette élénk sajtóvisszhangját, annak, hogy belefért a “játékszabályokba” – az április 12-i események agyonhallgatása ezzel szemben azzal magyarázható, hogy itt ezeket a “játékszabályokat” áthágták: a társadalmi tiltakozás ezúttal nyílt, tevékeny és részben erőszakos módon nyilvánult meg, olyan cselekményekre került sor, amelyek veszélyt jelenthettek a hatalom számára – a rádiós és tévés vezetőség pedig, amellett, hogy teljesítenie illett a “felülről” származó (mindegy, hogy nyílt vagy sugallt) elvárásokat, még attól is tartott, hogy ilyesfajta akciók “reklámozása” esetleg még sokba kerülhet neki.

Ha az állampolgári zavargások (még ha diákmegmozdulások formájában is), tehát a nyílt tömeges engedetlenség pontosan olyasmi, aminek félelemmel néz elébe és amitől ezért óvakodik mind a kormány, mind Oroszország “politikai osztálya” (a “szolíd” ellenzéket is beleértve) – márpedig Csernomirgyin nyilatkozata alapján így áll a dolog –, akkor a “rossz precedensek” puszta elhallgatása aligha lesz elegendő, hiszen az információ úgyis elterjed az “alternatív” sajtó csatornáin, a résztvevők és a szemtanúk elbeszélésein keresztül, sőt, mint láttuk, egyszerűen hallomás útján is. Hiszen a történelem tanúsága szerint az ilyen események száz százalékos eltussolása még diktatúrák idején, a külső világtól való elzárkózás keretei között is lehetetlen.

Az információs zárlat után következő fokozat a dolgok logikája szerint nem lehet más, mint az “adagolt” tájékoztatás, más szóval a dezinformálás. És valóban: nagy késéssel ugyan (április végén) az “alternatív” sajtó szféráján kívül is megjelent két cikk, amelyekben elismerték, hogy április 12-én “történt valami”.

Az Expressz-Krónika című újságban (15 ezres példányszám), amely mintegy átmenetet képez az “alternatív” és a “vezető” sajtó között, megjelent Vitalij Voszkreszenszkij cikke “A kényelmes élet hívei” címmel.12 Az írás a maga nemében remekműnek nevezhető. Ugyanis az egyetemisták “Fehér Ház” előtti április 12-i gyűlését tárgyalja; de úgy, hogy közben egyetlen szó sem esik benne sem a gyűlés lefolyásáról, sem az azt követő zavargásokról! Az eseményekről való tudósítást az egyetemistáknak címzett, hosszú lére eresztett és homályos utalásokkal terhes szidalmak helyettesítik (a cikk nyelvezete általában is szokatlanul zavaros). Az írásból az derül ki, hogy az egyetemi és főiskolai hallgatók kizárólag a katonai szolgálatra való behívásuk ellen tüntettek, a szerző pedig azon háborog, hogy egyáltalán miért illetné meg ilyen kivételezés őket, mennyivel különbek, mint akárki más? “Lehet hogy egyszerűen arról van szó – gúnyolódik Voszkreszenszkij –, hogy az egyetemistáknak nincs ínyére kényelmes életformájukat rosszabbra cserélni?” Világos: ha az emberek nem akarják, hogy az életük rosszabbra forduljon, ez maga a fertő. Valójában persze már a cikk “leleplező” címe (“A kényelmes élet hívei”) is meghökkentő. Úgy látszik, a szerző feltételezése szerint vannak olyan emberek is, akik “a kényelmetlen élet hívei” (ennek megfelelően önként okoznak maguknak kényelmetlenségeket, teszem azt, lefejtik a cipőjük talpát, hogy ázott, piszkos és sebzett lábbal járkálhassanak, állva alszanak egy bútorhoz kötözve, munkahelyükre menet hosszú kerülőutat választanak, hogy elkéshessenek és így magukra zúdítsák a főnök dühét, emberi fogyasztásra alkalmatlan dolgokkal táplálkoznak és ehhez hasonlók), és ezeket kell példaképül állítani a többiek elé.

Az Expressz-Krónikát hagyományosan a “fél-ellenzékiek” és a “politikai világ” marginális szereplői olvassák, többek között a balosok, ezért kétségtelenül jó húzás volt éppen itt közzétenni egy ilyen tökéletesen dezinformáló cikket az április 12-i eseményekkel kapcsolatban.

Maradt még egy lakosságcsoport, amelyet dezinformálni kellett: a fiatalság. És lám, a Moszkovszkij Komszomolec le is hozott egy cikket Jekatyerina Golovackajától, ezzel a címmel: “Betörhetetlen kirakatüvegek nincsenek, csak betörhetetlen fejek”.13

A maga módján ez a cikk is remekműnek sikerült. Vozkreszenszkij cikkétől eltérően, világos, meggyőző nyelven íródott. Ami azonban az eseményeket illeti, azok meglehetősen sajátos értelmezést nyertek benne. “Április 12-én vezető egyetemista köreink nagyszabású ivászatot rendeztek. Mégpedig a Fehér Ház előtt. Mint minden igazi orosz ivászat, ez is botránnyal végződött. A Diákönvédelem aktivistái számára persze, akik szeretik a fellengzős kifejezéseket, ez a botrány nem egyéb volt, mint ‘diákmegmozdulás Moszkvában’. …A gyűlésre körülbelül 5000 ember jött össze. Arról, hogy mennyi sör fogyott, hallgat a statisztika. …A tömeg elindult, hogy végigjárja Moszkva központi helyeit. A ‘diákönvédelmisek’ útmutatásával megfordultak a városháza előtt, a Régi Arbaton, a Honvédelmi Minisztérium épületénél, amelyet bemázoltak fekete festékkel…, és ha már ott voltak, betörték az Albey-Diplomat üzlet kirakatát is. …Miután kellőképpen elszidták a hatalom felmenőit a minisztériumnál, megint nekilódultak az útnak, amíg aztán fejjel neki nem mentek a Kreml falának. Ott aztán végre szétkergették őket… Két óra hosszat kódorogtak Moszkva utcáin és terein, szitkozódtak és ijesztgették a járókelőket… Hát így halmozzák fel az ifjú lázadók eredeti politikai tőkéjüket, olyan sörkedvelők között, mint ők maguk. Márpedig nálunk a sört igen sokan kedvelik. Persze az élvezetnek ára is van. Van például egy jó csomó kerületi csoportosulás. A ‘Szetuny úttörői’ redszeresen beverik a ‘Nogin-gyári úttörők’ képét, aztán zokszó nélkül leülik a garázdaságért kapott tizenöt napjukat.”

Egyszóval: nem voltak diákzavargások. Nem voltak összeütközések az OMON-nal. Volt egy visszataszító részeg randalírozás, ordináré garázdaság, a Diákönvédelem aktivistái pedig közönséges csőcselék. Propagandisztikai szempontból ez kétségtelenül hatékony húzás volt, ha nem is túl eredeti. Ugyanezt a módszert – a lealacsonyítás révén történő befeketítést – már 1992-ben előszeretettel alkalmazta a kormánysajtó a Jelcin–Gajdar-komány ellenfeleivel szemben. Akkoriban az elégedetleneket lumpeneknek nevezték. A felháborodott profeszorok pedig beírtak az újságokba: mitől vagyok én lumpen?! Emlékszem egy ilyen nyílt levélre egy bizonyos hölgytől, aki a filológiai tudományok doktora volt és több külföldi akadémia tagja. A szegény asszony megütközve értetlenkedett: hogyan jut önöknek eszébe engem, egy anyai vonalon nemesi származású, ötödik generációs értelmiségit, aki 18 éve megszakítás nélkül dolgozik a szakmájában, egyszerre csak lumpennek titulálni? És valóban, a “lumpen” bélyeget nemigen sikerült minden ellenzékire rásütni.

A diákaktivistákat sem nagyon sikerülhet azonosítani egy részeg csőcselékkel. De meg lehet próbálni.

Apropó, sör. Tényleg ittak sört a gyűlésen. Vagy szemfüles árusok révén jutottak hozzá, vagy ingyen osztogatták – Osztap Bender ismert jelszavának értelmében. De hát a sör mégsem LSD. Mennyi sört kellene meginnia egy tömegnek ahhoz, hogy a hatására megostromolja a Kremlt? És még valami: Az OMON az egyetemistákat gyorsan és hatékonyan megállította könnygáz segítségével. Részegekre a könnygáz nem hat.

Golovackajának egyébként sem kenyere a hitelesség. Ugyanebben a cikkben ezt írja: “Tavaly a diákönvédelmisek az APOSZ-nál magukkal hurcoltak 3000 embert, kierőszakoltak néhány dulakodást, megfürdettek a szökőkútban egy burzsujt ábrázoló bábut – egyszóval: kitombolták magukat.” Ennyit az 1994. április 12-i eseményekről. Mi az, hogy “magukkal hurcoltak”? Hova hurcoltak magukkal? Mit jelent az, hogy “néhány dulakodás”? Ki kivel dulakodott? Egymással? A szökőkút-történet pedig végleg vicc. Akit megfürdettek, az egy élő burzsuj volt, nem egy bábu. Az utóbbit, mint tudjuk, épppen ellenkezőleg, elégették, ám nem április 12-én, hanem október 14-én. De hát kit érdekelnek az ilyen apróságok, ha egyszer egy “részeg csőcselék” viselt dolgairól van szó.

A Diákönvédelem vezetői okosan jártak el. Több tízezer példányban lexeroxozták Voszkreszenszkij és Golovackaja cikkeit – és kiosztották őket a zavargások résztvevői között, eljuttaták a Diákönvédelem minden aktivistájához, szétküldték a vidékieknek (persze megfelelő kommentárokkal). Hogy az egyetemisták hogyan reagáltak ezekre a “sajtómegnyilvánulásokra”, azt saját szememmel láttam. Golovackajáról többnyire azzal a jól ismert szóval nyilatkoztak, amellyel a két legősibb foglalkozás egyikének képviselőit szokták illetni, amit pedig Voszkresznszkijről mondtak, azt még cenzúrázott, eufémikus formában sem vagyok képes visszaadni. Ezek a diákok nyilvánvalóan sem az Expressz-Krónikáról, sem a Moszkovszkij Komszomolecről soha többé, sehol egyetlen jó szót ki nem fognak ejteni. Számukra ezek egyszerűen “hazug szennylapok”. A Moszkovszkij Komszomolecnek ez persze mindegy, hiszen P. Guszev maga jelentette ki, hogy bulvárlapot akar létrehozni. De az Expressz-Krónikának nagy öngól volt az eset.

3. számú zavargás. Tver, az 1994. május 19-ről 20-ra virradó éjjel.

A színhely a Tveri Állami Egyetem (TGU) kampusza. Ami ott történt, azt tulajdonképpen erős túlzás lenne zavargásnak nevezni. Ha mégis, akkor mindenesetre nem annyira a hallgatók, hanem inkább a rendvédő szervek által keltett zavargásról volt szó.

Miután betiltották a Szovjetunió Kommunista Pártját és a hozzá kapcsolódó függelék-struktúrákat (az utóbbiak közé tartozott a Komszomol és az úttörőszervezet), illetve végbement a Szovjetunió széthullása, a kampuszon egyszercsak kialakult egy “egészségtelen” hagyomány: az úttörőszervezet születésnapjának megünneplése (az úttörőmozgalom 1922. május 19-én indult). Az ünnep eredetileg nagyszabású diákivászatként jött létre, de 1994-re már egy sor rituáléval dúsult fel: illett úttörőnyakkendőt és úttörőjelvényeket viselni, egész éjjel egyfolyában úttörő- és komszomolista dalokat énekeltek, kürtjeleket adtak, doboltak, meneteléseket rendeztek és tábortüzeket gyújtottak. Eközben az ünnep évről évre egyre kevésbé szólt az ivásról (az egyetemisták egyébként is szűkösen éltek, és áttértek a vodkáról a sörre, habár sokszor arra sem telt), kárpótlásul viszont egyre tömegesebb és “úttörősebb” lett a dolog. Persze mindez hecc volt, de tendenciáját tekintve érezhetően jelen volt benne a burzsoá hatalom elleni kihívás is. Két éven keresztül a hatóság kegyesen elnézte ezeket az énekléssel, kürtöléssel, tábortűzrakással kísért nagyszabású ivászatokat, mígnem 1994-ben minden megváltozott.

Az itteni egyetemisták egy kis csoportja, amelyik részt vett az április 12-i moszkvai megmozdulásban, és lelkes hívévé vált annak az ideának, hogy Tverben is létrehozzák a Diákönvédelem helyi tagozatát, arra a meglátásra jutott, hogy az úttörőmozgalom születésnapja a legmegfelelőbb alkalom ennek az eszmének a propagálására. A még szinte józan hallgatók nagy lelkesedésére bejelentették a kampusz területének elfoglalását és a “kormányellenes forradalmi gyűlés” megnyitását. A “gyűlés” mellesleg két rövid beszédre korlátozódott, amelyben kifejtették, hogy mennyire rosszul élnek az egyetemisták, milyen jó szervezet a Diákönvédelem, és hogy késlekedés nélkül létre kell hozni Tverben is. A “gyűlésnek” sikere lett, nem kis mértékben azért is, mert egy hatalmas zápor eloltotta a tábortüzet, és bekergette a diákokat a zárt helyiségekbe. “A kompromisszumok nélküli forradalmi harc jegyében” az egyik szónok azt javasolta, énekeljenek el egy “felnőttebb” indulót is: az Internacionálét. A társaság lelkesen rázendített (meglepő módon a szöveget mindannyian tudták).

A hatóság nem késlekedett a reagálással. A Szportyivnij közben a kampusz előtt megjelent hat teherautó, tele golyóálló mellényes, sisakos, géppisztolyos – de többnyire pajzsok és gumibotok nélküli – karhatalmistákkal. A kampuszra való kirendelés az omonistákat nyilván váratlanul érhette, minthogy nagyrészt totálisan részegek voltak (talán ők is ünnepeltek valamit). Később az a hír járta, hogy az OMON-t az ijedt adminisztráció hívta ki telefonon, bejelentve, hogy a kampuszt fegyveres ampilovisták szállták meg, akik az Internacionálét énekelve vörös zászló alatt oszlopokba sorakoztak, és minden jel arra vall, hogy meg akarják ostromolni a várost. Ebben az információban minden igaz volt, kivéve az ampilovistákat, a fegyvereket és az ostromot.

A karhatalmisták “Mindenki a földre, büdös k…k!” csatakiáltással bezúdultak a kampusz területére, és az ablakokat és ajtókat betörve kíméletlenül verni kezdték az elképedt egyetemistákat. Azok nem álltak ellen: egyesek már maguk is részegek voltak, mások egyébként sem tudtak verekedni, sokan pedig egyszerűen aludtak. A bezárt ajtók (zömmel a lányok szobáiról volt szó) ösztönös dührohamot váltottak ki az omonistákból. Feltépték az ajtókat, (rendszerint a hajuknál fogva) kivonszolták a félmeztelen lányokat, eközben verték őket, és követelték, hogy “adják ki a fegyvert és a kábítószert”. Sok lány emlékezetébe vésődött be az a karhatalmista, aki profi módon – egyetlen rúgással – tépte fel az ajtókat, és vad üvöltéssel vetette be magát a szobákba: “Ki szűz itt? Jelentkezni! Szüzekre vagyok kiképezve!”

Bizonyos helyeken az emeleteket rácsszerkezet választotta el egymástól, a egyetemistáknak sikerült bezárniuk őket, és így megmenteni szobáikat a feldúlástól, magukat pedig a veréstől. A háztetőn néhány diák igyekezett elbarikádozni magát, és üres sörösüvegek záporával fogadták az omonistákat. De azok, még ha részegek voltak is, sértetlenül visszaverték a ellenállást, megkötözték a háztető védőit, odavonszolták és betuszkolták őket a tolonckocsikba. Egyszersmind elkaptak még néhány diákot, aki valamiért nem tetszett nekik, lefoglalták a “forradalmi szimbólumokat” (a zászlót, a kürtöket és a dobot), minden szeszt, ami előkerült, nemkülönben egynémely további személyes holmit.

A megvert egyetemisták előmerészkedtek a rejtekhelyekről, és a “zsarukat” és Jelcint szidalmazva hozzáfogtak a sebek bekötözéséhez meg a síró lányok megnyugtatásához. Egy diákot egyébként annyira összevertek, hogy többszörös csonttöréssel kellett a helyi kórházba szállítani.

Az egyik “forradalmár”, aki hihetetlen szerencsével elkerülte a letartóztatást, újra szónokolni kezdett, nagyjából abban a szellemben, hogy hát tessék, “a hatalom vadállati vicsora most mindenki számára megmutatkozott”, és arra hívta fel a jelenlevőket, hogy ezekután azonnal hozzák létre a Diákönvédelmet Tverben is. Így is történt. A Fekete Csillag az eseményekről szóló beszámolójához teljes joggal fűzte hozzá a szarkasztikus megjegyzést: “Száz anarchista agitátor egy éves munkával sem tudta volna ugyanezt elérni.”

Másnap az összes vezető tveri lap – a Tveri Vecse, a Tveri Hírek, az Új Újság – tájékoztatott a “részeg randalírozásról az egyetemi kampuszon”, amely “olyan méreteket öltött, hogy a nyugalom helyreállítására be kellett vetni a rendvédő szerveket”. A cikkek úgy hasonlítottak egymásra, mintha egy kéz írta volna őket, és bővelkedtek az “ittas garázdaság” meghökkentő bizonyítékaiban: az egyetemisták, úgymond, cafatokra tépték minden jegyzetüket és tankönyvüket, kidobálták őket a kilencedik emeleti ablakokból, késő éjszaka obszcén dalok üvöltözésével (Internacionálé?) zavarták a polgárok nyugalmát, üvegekkel, vizeszacskókkal és egyéb tárgyakkal dobálták meg a békésen sétáló polgárokat (késő éjszaka?), mi több, tűzoltófecskendők (?!) sugarával le is verték őket a lábukról. És egyáltalán, ha a hatóság nem avatkozik közbe, az egész kampusz leégett volna, minthogy a részeg diákok egy épület kellős közepén irdatlan tábortüzet gyújtottak. A helyi elektronikus médiumok ugyanilyen szellemben tájékoztattak.

A részeg omonisták “hősiességéről” természetesen egy szó sem esett, az események politikai (vagy kvázipolitikai) jellegéről még kevésbé. Az “ittas garázdák randalírozása” kizárólagos témává vált, jóllehet valójában az omonisták rendeztek garázda randalírozást, nem az egyetemisták. Ellopott holmijaikat a diákok sohasem kapták vissza. A TGU rektorát a helyi adminisztrációban úgy “eligazították”, hogy a rákövetkező, 1995-ös évben már egyáltalán nem lehetett megünnepelni május 19-ét. Olyan biztonsági intézkedéseket vezettek be, mintha a kampuszon nem tanulók, hanem csecsen harcosok laktak volna.

Az igazságot erről a vidéki eseményről szinte senki sem írta meg. Objektív közelmények (de akkor is csak nyúlfarknyiak) mindössze a Fekete Csillagban jelentek meg (egyébként ilyen költői címekkel, mint “Vörös nyakkendők szállnak az égre, az úttörőcsapatot az OMON legyőzte”),14 az Új Nesztór című kiadványban pedig – szerzőtársként egy tveri újságíróval, Igor Mangazejevvel, aki szemtanúja volt az eseményeknek – a nevezetes Dmitrij Kosztyenko helyezett el egy kis cikket, azzal a némileg inadekvát címmel, hogy “Ujjong az Úttörőszervezet”.15 A “vezető sajtóban” a tveri eseményekről csak egyszer tettek említést, A. Cvetkov – már ismerjük – az Obscsaja Gazeta hasábjain szentelt egy bekezdést “A baloldaliság mint posztkommunista egyetemista betegség” című cikkében16 a tveri zavargásoknak, az is tele volt tévedésekkel: ecsetelte a diákok “hősies ellenállását” a karhatalmistákkal szemben, és említést tett az egyetemisták állítólagos tűzvészkeltési szándékáról az épületben.

4. számú zavargás. Irkutszk, 1995. április 12.

Ahogyan a tveri eseményeket, tulajdonképpen az irkutszkiakat is csak feltételesen lehet “zavargásoknak” nevezni. Április 12-én az irkutszki Sportpalota előtti téren az APOSZ hivatalos gyűlést rendezett, tiltakozásul Csernomirgyin azon rendelkezése ellen, amellyel a színjelesek kivételével minden jól tanuló egyetemistától is megvonták az ösztöndíjat. Az APOSZ vezetői hamar kiszámították, hogy így a hallgatók több mint 90%-a ösztöndíj nélkül marad. A megmozduláson – Irkutszkban példátlan módon – tízezer ember gyűlt össze.

Az APOSZ-féle hivatalos gyűlés unalmasan folyt le, és nem vezetett semmire. Közönséges egyetemista szót sem kapott. Az APOSZ-vezetőket a “tömegektől” jogászhallgatókból álló kordon választotta el (ez utóbbiak közül többen a rendőrségen dolgoznak).

Ennek eredményeképpen, amikor a tribünről bejelentették a gyűlés befejezését, több mint kétezer elégedetlen hallgató nem volt hajlandó hazamenni. Spontán módon meglódultak a helyhatósági hivatal épülete felé, útközben “Ösztöndíjat! Ösztöndíjat!”, “Éhesek vagyunk!” és más efféle ártatlan jelszavakat skandálva. A Diákönvédelemnek Irkutszkban nyoma sem volt.

A városi és a közlekedési rendőrség a Kirov térig kísérte a menetoszlopot. Amikor az egyetemisták beértek a térre, a rendőrség minden oldalról teherautókal állta el az útjukat, és az OMON több egységének bevetésével kordont vont a tér köré. A városban rendelkezésre álló összes rendőri erőt a tér környékére rendelték. A diáktömeg megtorpant. A moszkvai eseményekkel ellentétben itt semmiféle kitörési kísérletre nem került sor. De a rendőrség, úgy látszik, maga volt olyan izgatott, hogy felkészült a legrosszabbra. Valami ezredes hisztérikus kiabálásba fogott egy megafonon keresztül: “Lázadni akartok? Kihívunk egy egész különítményt! Ha kell, lőni fogunk!”

Az egyetemisták válaszul visszakiabálták, hogy hívják oda Govorint, az irkutszki polgármestert (ami tökéletes ostobaság volt, hiszen Govorin természetesen nem bírálhatta felül Csernomirgyin rendelkezéseit). Govorin viszont megijedt, és mindenféle beosztottjait küldte maga helyett. A diákok kezdtek felbőszülni, amikor egyszercsak megjelent személyesen Jurij Nozsikov, az Irkutszki járás kormányzója.

Nozsikov szándéka szerint megnyugtatta volna a tüntetőket olyasféle szövegekkel, hogy ő is volt egykor egyetemi hallgató, de az összegyűltek bombázni kezdték a szemrehányásaikkal. Többek között felhánytorgatták, hogy a felsőoktatási intézmények vezetése a kollégiumokat cégeknek adja bérbe, a hallgatókat pedig utcára teszi; hogy a Műszaki Egyetemen különböző törvénytelen eljárási díjakat vezettek be, egészen odáig menően, hogy az egyetemet sikeresen befejező hallgatóknak a minimálbér 55-szörösét kell befizetniük a diploma kiállításáért stb. stb. Nozsikov esküdözött, hogy minderről fogalma sem volt, és felkérte az egyetemistákat, hogy helyben válasszanak egy csoportnyi képviselőt, akiket tárgyalásra hívott meg három nappal későbbre. A csoportot megválasztották, és ezzel véget is ért Irkutszk történetének legtömegesebb engedély nélküli nagygyűlése.

Íme az események következményei. Április 13-án a rendőrség (operatív fénykép- és videofelvételek segítségével) letartóztatta a megmozdulás néhány “legaktívabb” résztvevőjét. A helyi tömegtájékoztatási eszközök pedig hírül adták, hogy az előző nap a város központjában – ugye, kitalálják? – “ittas randalírozásra” került sor. A tévé műsorában megjelent a városi belügyi igazgatóság parancsnokhelyettese, és tájékoztatta a nézőket: április 12-én az engedélyezett szakszervezeti gyűlés után ittas garázdák kezdtek randalírozni, és pusztán a rendvédelmi szervek idejében foganatosított intézkedéseinek, valamint a kormányzó személyes bátorságának köszönhető – aki ugyanis nem félt személyesen megjelenni, hogy lecsillapítsa a dühöngő garázdákat –, hogy Irkutszk megmenekült a randalírozók özönétől és a város feldúlásától. A parancsnokhelyettes érzékletesen ecsetelte a részeg huligánok fékevesztett tombolását, és a nézők tudomására hozta, hogy a teret az egyetemisták távozása után hegyekben borították el az üres sörösüvegek, a használt fecskendők és a megrágott óvszerek. Hogy az egyetemisták miért rágták az óvszereket, azt a parancsnokhelyettes nem fejtette ki. A helyi újságok felhőtlen bizalommal és abszolúte megegyező módon tálalták ugyanezt a verziót. Az egyetlen kivétel a Szovjet Ifjúság volt, ahol megjelent egy meglehetősen objektív jegyzet a diákmegmozdulásról és annak okairól, de csak azért, mert ennél az újságnál dolgozik a legnevesebb irkutszki anarchista, Igor Podsivalov. A főszerkesztő aztán a cikk miatt természetesen kapott is a járási elöljáróságtól, de ő jobban félt Podsivalovtól, mint a helyi hatalomtól: Podsivalovot az irkutszkiak “megfékezhetetlennek” tisztelik, terrorizmus gyanújával eljárás folyik ellene, és egyébként is egyszer már betörte a saját főszerkesztőjének a képét.

Ami az egyetemisták követeléseinek teljesítését illeti, a hatóság átejtette őket. A megválasztott tárgyalócsoport június 2-áig egyezkedett velük, de semmit sem tudott elérni. Az eljárási díjakat a Műszaki Egyetemen nem törölték el, a kollégiumi kérdést nem oldották meg, az APOSZ, a felsőoktatási hallgatók hivatalos szakszervezete pedig elhatárolta magát a diákok kezdeményezéseitől. Azután megkezdődött a nyári szünet, és a hatóságok végképp megfeledkeztek az egyetemisták problémáiról.

Igazat olvasni az irkutszki diákzavargásokról a Szovjet Ifjúságon kívül csak az Anarcho-szindikalisták Konföderációjának KASZ-kontakt című, minimális példányszámban megjelenő információs röplapjában lehetett. Ott az eseményekről V. Mihajlov, egy helyi anarchista részletesen beszámolt.17

A központi tömegtájékoztatási eszközök természetesen ignorálták a diákmegmozdulásokat. Persze Irkutszk neve azért előbukkant a vezető újságokban, a központi tv híradóiban még fel is villant egy-két képkocka a hivatalos gyűlésről, amikor végigpásztázták azokat a városokat, ahol április 12-én szakszervezeti akciókra került sor (emlékeztetek rá, hogy ezt a napot az FNPR a szakszervezeti akciók összoroszországi napjának nyilvánította). Mindezt aligha lehet az események “megvilágításának” nevezni. A dolog inkább egy mesterséges napfogyatkozásra emlékeztetett.

Nos, lássuk a következtetéseket.

Bátran kijelenthetjük, hogy az 1994. április 12-i moszkvai zavargások elhallgatása, szemben az 1992–93-as megmozdulások (habár ideologikus) ismertetésével, közelebbről az április 12-i események spontán jellegével és a zargás résztvevőinek szociális meghatározottságával hozható kapcsolatba. A baloldali ellenzék hívei (nem is beszélve a kommunistákról) a nyugati politikai propaganda szabályai szerint “rossz fiúk” – mit várnánk tőlük, amikor szinte egyenesen arra valók, hogy mindenféle zavargásokat szervezzenek. Velük szemben, természetesen, ott vannak a “jó fiúk” – a rendőrök, akik “védenek minket” (tudjuk a krimikből). Az egyetemisták viszont – nem az anarchista egyetemisták, a kommunista egyetemisták, hanem az egyetemisták mint olyanok – valamiképpen maga a NÉP, márpedig a nép, mint egész, a propaganda fogalomrendszerében nem lehet “rossz fiú”. A nép, mint tudjuk, “mindig támogatja a hatalmat” – hangzik a hatalom legitimációjának hivatalos magyarázata. A tisztán egyetemista–főiskolás zavargásokkal kapcsolatban nem volt alkalmazható a hagyományos “egyfelől mi (a jók), másfelől ők (a rosszak)” sémája. Itt egy másik, nem kevésbé klasszikus propagandaeszközt kellett elővenni: a megbélyegzést. De a hatalom erre nem mindjárt jött rá, és nem azonnal sikerült megtalálnia a megfelelő címkét. (A politikai propaganda szabályai szerint a megbélyegző címkének rikítónak, emlékezetbe vésődőnek, lekezelőnek, egyszerűnek kell lennie, és főleg tűnjön kétségbevonhatatlanul találónak, hiszen megengedhetetlen, hogy a címke megalapozottságát bizonyítani kelljen, ez ugyanis eleve kilátástalan vállalkozás.) Amikor aztán végre rátaláltak a “részeg garázdák” sémájára, amely megfelelt ezeknek az elvárásoknak, a médiumok azonnal meg is változtatták hozzáállásukat.

Széles körben elterjedt vélemény, hogy a “sajtószabadság” ideje Oroszországban a “peresztrojka” végével lejárt, és napjainkban egyre nyíltabban visszatérünk a tömegtájékoztatási eszközök irányításának és manipulálásának a szovjet korszakban megszokott mechanizmusaihoz, persze finomabb, liberálisabb és leplezettebb formában. A diákzavargásokkal kapcsolatos tanulságok azonban – ha a nyugati tömegtájékoztatási eszközök valóságos gyakorlatát tekintjük, és nem a deklarációkat – cáfolják ezt a megállapítást.

A mass media reagálása az 1994–95-ös diákzavargásokra valójában teljes tagadását jelentette annak a módszertannak, amelyet annak idején a szovjet rendszer dolgozott ki hasonló esetekre. Például az ilyen típusú történéseket a Szovjetunió idején vidéken elhallgatták ugyan, de a fővárosokban nem. Ennek pragmatikus okai voltak: a fővárosokban számolni kellett a nyugati újságírók, és általában véve is tekintélyes számú külföldi jelenlétével. Ugyanakkor vidéken a nyilvános tájékoztatás (többek között a sajtóban) éppen azért maradt el, mert ott a nyugati megfigyelők testi valójukban nem voltak jelen, másfelől tudták, hogy a nyugati szovjetológiai központok és propagandaintézmények (például a “Szabadság” rádióadó) a helyi sajtót is járatják.

A Szovjetunióban az ilyen típusú eseményeket “pártvonalon” (ha a nyilvánosság kizárásával is) feltétlenül elemzésnek vetették alá, “szervezeti következtetéseket” vontak le belőlük, zártkörű pártgyűléseket tartottak a megvitatásukra, és helyi szinten, mondhatni, politikai eligazítási kampányokat szerveztek velük kapcsolatban. Így aztán, még ha a tömegtájékoztatási eszközök hallgattak is róluk (“a fecsegő ember a kémek kincsesbányája!”), ezek az események de facto mégiscsak “egyes számú témává” váltak mind a hatóságok, mind a lakosság számára.

A nyugati módszertanok abból indulnak ki, hogy a Rendszer számára kedvezőtlen eseményeket, ha ez technikailag megvalósítható, ki kell szorítani az információs térből. Ez kétféleképpen lehetséges: először is elhallgatással, másodszor pedig elfedésükkel, tizedrangú hírré degradálásukkal más szenzációs közlemények dömpingjének segítségével. Ilyenkor a “szenzáció” lehet mesterségesen kiszínezett vagy akár teljesen légből kapott hír is.

Az elhallgatás módszere a nyugati médiumokban az utóbbi években jól megmutatkozott például a jugoszláv konfliktus tálalásában, amikor is a tömegtájékoztatási eszközök híranyagából tüzetesen kicenzúráztak minden olyan információt, amely a szerbek számára kedvező, a horvátok és muzulmánok számára kedvezőtlen lett volna. (Ennek eredményeképpen, hogy mást ne említsünk, a nyugati közvélemény számára tökéletesen ismeretlen maradt az a tény, hogy Hitlert Horvátország díszpolgárává nyilvánították.) Az “elfedés” módszerére Ruanda a jó példa. A ruandai tragédiát gyakorlatilag a gazdaság teljes összeomlása okozta, ami viszont következménye volt annak a “gazdaságrehabilitációs programnak”, amelyet 1989 végén az IMF kényszerített rá az országra. Minthogy az IMF programját a nyugati tömegtájékoztatási eszközök agyonreklámozták, katasztrofális következményeit – 800 000-nél több, akár 1 millió ember halálának tényét – mindenképpen az információs tér legtávolabbi zugaiba kellett rejteni. A ruandai tragédia tetőpontján, amikor ebben a parányi országban néhány hét alatt félmillió ember pusztult el, a ruandai hírek az információs műsorok legutolsó, képekkel nem is illusztrált közleményei között kaptak helyet, miközben a szalagcímekkel beharangozott riportok tele voltak felfújt szenzációkkal, a Diana hercegnő körüli kisszerű botrányoktól a kéménybe szorult macska kimentésének több órás munkálatait bemutató ostoba történetekig.

A nyugati módszertan klasszikus elemei közé tartozik a politikai események információs depolitizálása is. Például az 1992-es Los Angeles-i felkelést a nyugati tömegtájékoztatási eszközök úgy mutatták be, mint rasszista momentumokat felmutató, alapjában bűnügyi történetet, holott már az események kibontakozásakor világosan látszott, hogy a megmozdulásokat kiváltó ellentétek nem a rasszok, hanem a szegények és a gazdagok között nyilvánulnak meg, és egy sor városban (magában Los Angelesben, Rochesterben, Tampában, Las Vegasban) szervezett városi gerillák lépnek fel politikai jelszavakkal.18 Ezzel szemben a Szovjetunióban az olyan nem-politikai jelenségeket is politikaivá stilizálták, mint a dzsessz, a divatmajmolás, a hippik, a punkok, a rock stb., ha pedig erőszakos akciókra került sor, ezek már per definitionem “a szovjet állam és a szocialista jogrend elleni cselekményeknek” minősültek, amelyeket természetesen “a világimperializmus machinációiként” lehet magyarázni.

A polgári engedetlenségi megnyilvánulások vagy a hatóságokkal való tevékeny szembeszegülési akciók elhallgatása (különösen akkor, ha a példa követőkre találhat) ugyancsak jól ismert gyakorlat a nyugati mass media berkeiben. Például a brit tömegtájékoztatási eszközök (még a munkáspártiak érdekeltsége ellenére is) hosszú ideig sikeresen eltitkolták a “Poll Tax Revolt”, a Margaret Thatcher adóreformja elleni tiltakozó mozgalom kibontakozását és tevékenységét. Ezért sok hírfogyasztót (mind Nagy-Britanniában, mind különösen külföldön) tökéletesen váratlanul értek a Trafalgar téri nagyszabású zavargások. Franciaországban ugyanez volt a helyzet a “kertvárosok” ifjúsága és a rendőrség szembekerülésével kapcsolatban 1994–95-ben.

A Szovjetunióban, ezzel ellentétben, az ellenállás erőszakos jellege kíméletlen megtorlások hivatkozási alapjává vált, és “szentesítette” a rendőri erőszakot. Ezért, ha már nem sikerült agyonhallgatni az engedetlenségi akciót, különösen hangsúlyozták annak “társadalomellenes” és agresszív voltát. Oly mértékben domborították ki a “törvénysértők” cselekményének erőszakos jellegét, hogy ez teljesen hátérbe szorítsa annak a kérdését, vajon a hatóságok által alkalmazott erőszak törvényes volt-e. Ez jól nyomon követhető a 80-as évek ifjúsági zavargásainak példáján (Alma-Atában vagy Almetyevszkben), amikor egyfelől már nem hallgatták el az ilyen jellegű incidenseket, másfelől még hatékonyak voltak mind a rendőrségi represszió, mind az ideológiai propaganda klasszikus szovjet mechanizmusai.

Mindent összevéve tehát abból, ahogyan tömegtájékoztatási eszközeink az 1994–95-ös dákmegmozdulásokra reagáltak, világosan látható, hogy az oroszországi írott és elektronikus sajtó éppenséggel a nyugati mass media működési mechanizmusait tanulja el, többek között a “negatív” információ kezelésének vonatkozásában is. Ami a működtetés színvonalát illeti, a mieink már közel kerültek azokhoz a nyugati országokhoz, amelyek hagyományosan erős baloldali ellenzéki pártokkal és szervezetekkel rendelkeznek (például Franciaországhoz), de még elég messze vannak az “egydimenziós” Egyesült Államoktól, legalábbis abban a tekintetben, hogy nálunk még nem működik egy olyan fontos mechanizmus, mint az álesemények (pseudo-events) megkomponálásának és sajtóhírként való terjesztésének bejáratott rendszere.19

Befejezésül pedig álljon itt még három idézet, három epigráf (ha a görög epi-t nem “fel”-nek, hanem “utó”-nak fordítjuk):

“Az információelmélettel valamiféle végletes, meghökkentően következetes módon visszaélnek. Kiderül, hogy még irgalmatlanabb kínzóeszköz, mint bármilyen fizikai kényszer. Az információt megválogatják, akadályozzák, visszatartják – így aztán tényleg el lehet jutni egy mértani pontosságú, szörnyű ‘Prokrusztész-technikához’…” (Stanis³aw Lem)

“Mi nem állunk neki, hogy felépítsük Dachauinkat és Auschwitzeinket: a tömegtájékoztatási eszközök ravasz manipulációi olyan szellemi koncentrációs táborokat hoznak létre, amelyek feltehetőleg az emberek ellenőrzésének sokkal hatékonyabb terepeivé lesznek…” (Jim Harrison)

“A tömegtájékoztatási eszközöknek a publikumra gyakorolt hatása nem is annyira abból ered, amiről beszélnek, mint inkább abból, amit elhallgatnak… Ebből következik, hogy a tömegkommunikációs eszközök – azáltal, hogy közönségüket konformizmusra szoktatják, és alig adnak lehetőséget számára, hogy kidolgozza a társadalomhoz való kritikus viszonyát – ha közvetve is, mindazonáltal hatékonyan gátolják a valóban kritikus világnézet tényleges fejlődését.” (Paul Lasarsfeld és Robert King Merton)

 

1996. március 15.–április 12.

Jegyzetek

1 Bumbaras2017, 1994. 3. sz.

2 Rubikon (Szentpétervár), 1994. 3. sz.

3 Russzkoje szoprotyivlenyije, 1994. 2. sz.

4 Bjulletyeny Levogo informcentra, 1994. 14. sz.

5 Novij Nesztor, 1994. 6. sz.

6 Csornaja zvezda, 1994. 4. sz. 20–21.

7 Bumbaras2017, 1995. 3. sz.

8 Sztugyencseszkaja zascsita, 1995. 4. sz.

9 Limonka, 13. sz.

10 Vö. Vecsernyaja Moszkva, 1995. április 18.; Szmena (Szentpétervár), 1995. április 18.; Szankt-Petyerburgszkije vedomosztyi, 1995. április 18.

11 Novaja jezsednyevnaja gazeta, 1994. október 18.

12 Ekszpressz-Hronyika, 1995. 13. sz.

13 Moszkovszkij komszomolec, 1995. április 26.

14 Csornaja zvezda, 1994. 4. sz. 21–22.

15 Novij Nesztor, 1994. 12. sz.

16 Obscsaja gazeta, 1994. 35. sz.

17 KASZ-kontakt, 27. sz.

18 L. részletesebben: Anarchy. A Journal of Desire Armed, 2. sz., 1992. ősz.

19 L. részletesebben: Boorstin, D.: The Image. A Guide to Pseudo-Events in America. New York, 1987.

Utószó 1993 októberéhez

Borisz Jelcin puccsa egyértelműen a nemzetközi tőke érdekeit szolgálta. Demokratikus eszközökkel nem lehetett volna folytatni azt a politikát, amely az orosz társadalmat és gazdaságot kiszolgáltatottá tette, és.háborúshoz mérhető pusztítást vitt véghez, demográfiai katasztrófával is fenyegetve. Az 1995-ös választások győztesétől, a Kommunista Párttól sem várható, hogy fordulatot hajtson végre az átalakulás menetében.

A szovjet parlament fegyveres szétkergetésének történetével mint szemtanú foglalkozom. Provokáció c. könyvem (Moszkva, 1994.) utószavaként a „sajnálatos októberi események" gazdasági, szociá­lis és politikai értelmét próbáltam felvázolni, ahogy az 1994 és 1995-ben körvonalazódott. Ez az írás magyar nyelven ennek az elemzés­nek egy rövidített változata. E változat végső megformázására Krausz Tamást, az Eszmélet szerkesztőjét kértem fel. Tudom, hogy nem­csak ő, hanem más kiadványok1 és maga a folyóirat is2 foglalko­zott korábban e problémakörrel, ezért külön is köszönöm a szer­kesztőségnek, hogy munkámat értő és együtt érző olvasóközönség számára közreadja Magyarországon.3 (A. T.)

A piaci reform szociológiája

Natalija Rimasevszkaja akadémikus, az Oroszországi Tudomá­nyos Akadémia Népességkutató Intézetének igazgatója, a mun­katársai segítségével végzett nagyszabású kutatások alapján kimutatta: a 160 milliós Oroszország mindössze 15 millió lako­sáról, tehát a népesség kevesebb mint 10 százalékáról mond­ható el, hogy anyagi szempontból sikerült javítania vagy legalább megőriznie korábbi, szovjet korszakbeli pozícióit (jelentős gya­rapodást pedig csak 5 millió ért el). Mindenki másnak a viszo­nyai tetemesen romlottak. Rimasevszkaja így jellemzi e többség helyzetét: „Ez több, mint szegénység. Ez nyomor." Például a min­den szempontból átlagosnak tekinthető Orlovi Területen egy „kö­zepes életszínvonalú" – tehát nem szegény! – család élelmi­szerre költi anyagi eszközeinek 80 százalékát (miközben ennek részaránya Nyugaton még a szegények esetében sem lépi túl az egyharmadot). Az itteni lakosoknak csak 5,6 %-a költi pén­zének „csak" felét élelmiszerre. „A lakosság túlnyomó többsé­ge legfeljebb kenyeret vesz, egyébként egyáltalán nem jár vá­sárolni. Egy vekni fekete kenyér 400-500 rubelbe kerül, ez jó­szerivel a felét kiteszi annak, amit egy átlagos nyugdíjas egy napra megengedhet magának." Drámaian csökkent a várható élettartam, felszökött a megbetegedési ráta, többek között a jár­ványok gyakorisága. Az egyre nagyobb teret hódító alkoholizmus ma már minden második családot érint. Mindennek folyománya­ként az újszülötteknek csak 40%-a egészséges, ezer szülésre már húsz halvaszületés esik. Sorozáskor a megfelelő életkort elért if­jaknak mindössze 25%-a bizonyul alkalmasnak katonai szolgá­latra.4

Ennek a helyzetnek természetes következménye Oroszor­szág lakosságának fogyatkozása. A halandóság csaknem mindenütt felülmúlja a születések számát. 1992-ben Orosz­ország lakossága – a menekültek beáramlása ellenére -219 000 fővel csökkent, 1993-ban pedig a halálozások szá­ma már 700 000-rel haladta meg a születésekét.5 Rimasev­szkaja prognózisa szerint 1994-ben Oroszország lakosságának fogyatkozása már elérheti az egymillió főt.6 Ez a csökkenés töb­bek között az éhezéssel és a vele járó megbetegedésekkel is összefügg, nemkülönben azzal a körülménnyel, hogy a vagyon­talanok képtelenek állni a gyógykezelés hallatlan költségeit (1992-ről 1993-ra Oroszországban a gyógyszerárak átlagosan a tízezerszeresükre emelkedtek!). Már 1992-ben az akkori Jel­cin-Gajdar-kormány tervszámként rögzítette, hogy a gyógyszer­árak növekedése következtében az év végére 4,5 millió beteg meghal. Később aztán a kormánytisztviselők körültekintőbben jártak el, amennyiben ilyetén kalkulációikat nem kötötték a köz­vélemény orrára: a legátfogóbb információkat kertelés nélkül tit­kosítottak. Az egyes betegségfajtákra vonatkozó adatok időnként mégis beszivárognak a sajtóba. Például kiderült, hogy Oroszor­szágban tízmillió cukorbeteg közvetlen életveszélyben van.7 Ta­gadhatatlan tény, hogy folyamatosan egyre többen esnek áldo­zatául a kormány gazdaságpolitikájának. Ezt az alattomos fo­lyamatot oxfordi kutatók ENSZ-statisztikákra támaszkova „csen­des genocídiumnak" nevezték. A hír bejárta a világsajtót, bizo­nyára sokan megrendültek… Minden maradt a régiben.

A Szovjetunió orvostársadalmának több nemzedéke sohasem látott éhen halt embert. A „dystrophia alimentaris" következté­ben beálló halál csak a tankönyvekből volt ismeretes számukra. Néhány hónappal a Gajdar meg az IMF receptúráján alapuló „gazdasági reformok" (tehát az úgynevezett árliberalizálás) be­vezetése után az újságokban egyszer csak kezdtek megjelenni – bár egyedi előfordulásokként bemutatva – különböző embe­rek éhhaláláról szóló hírek. Nagyon úgy tűnik azonban, hogy az újságokig ezeknek az eseteknek csak jelentéktelen hányada ju­tott el.8 A. Nyevzorovnak, röviddel a „Hatszáz másodperc" című tv-műsor beszüntetése előtt, még volt ideje hírt adni arról, hogy a leningrádi katonai körzetben a frissen behívottak 80%-a súly-hiányosan jelent meg a sorozáson, a krónikus alultápláltság kö­vetkeztében. A hadsereg vezetése arra kényszerült, hogy előbb 2-3 hónapra kórházakba és szanatóriumokba küldje őket „felja­vítás" céljából, és csak ezután kezdődhetett a katonai kiképzés. Az 1994 tavaszán orvosokkal folytatott saját beszélgetéseim is alátámasztják, hogy az éhhalál Oroszországban mindennapos jelenséggé vált. 1993/94 telén (tehát közvetlenül az októberi for­dulatot követően) csak Kurszki Pályaudvarról és környékéről naponta 6-10 éhen halt embert szállítottak a halottasházakba (zömmel menekülteket és hajléktalanokat).

Mindez szó szerint a legapróbb részletekig egybehangzik a szemtanúk beszámolóival a bolíviai „gazdasági szanálásról" (amely, mellesleg, ugyancsak az IMF receptjei szerint és ugyan­annak a Jeffrey Sachsnak a vezérletével ment végbe), ahol is a minimálbér tizede a létminimumnak, és La Paz utcáiról minden reggel el kell távolítani az éhenhaltak holttesteit. Igaz, hogy Bo­líviában mindez a partizánmozgalom kiújulásához és egy balol­dali kormány hatalomra jutásához vezetett. Oroszországban pe­dig ahhoz, hogy az 1995. decemberi dumaválasztásokon min­den negyedik szavazó a kommunista pártra voksolt.

Arra, hogy az IMF tervei szerint végrehajtott reformok csakis ilyen eredményekre vezethetnek, több szovjet közgazdász már 1991 végén-1992 elején figyelmeztetett. De azidőtájt „a piac­gazdaság ellenségeinek" kiáltották ki őket, és gúnyolódtak eze­ken az „ittfelejtődött kommunista dinoszauruszokon". Ugyanilyen figyelmeztetést intézett a közvéleményhez 1992-ben Bécsben közzétett „Agenda-92" című tanulmányában egy USA-beli, né­met és osztrák közgazdászokból álló munkacsoport. Kutatásuk többek között kimutatta, hogy az IMF ajánlásai teljes mértékben ellentmondanak annak a gyakorlatnak, amelye^a háború utáni Európa és Japán folytatott gazdaságának helyreállításakor. Ez ugyanis olyan elveken nyugodott, mint a valuták rögzített kereszt­árfolyamai, az árkontroll és a jövedelmező vállalatok államosí­tása. A Jelcin-adminisztráció ezt a figyelmeztetést sem sietett figyelembe venni.

Oroszország valóságos helyzete még ennél is rosszabb. A minőségi és termelékenységi szempontból egyenértékű munkát Oroszországban átlagosan ötvenedannyira értékelik, mint az Európai Unió államaiban9 . Azoknak az élelmiszereknek és egyéb áruféleségeknek az értéke, amelyek egy-egy NATO-katona napi adagját képezik, oroszországi árakra átszámolva meghaladja az itteni minimális havibér összegét10 . Az átlagos reálbér 1991 de­cemberétől 1993 decemberéig a felére csökkent.11 Ráadásul ez az adat az átlagbérre vonatkozik, miközben a lakosság leggaz­dagabb, illetve legszegényebb 10 %-ának jövedelme közötti sza­kadék Oroszországban rohamosan mélyül. 1994 tavaszán az eltérés mértéke rekordot ért el – a különbség 26-szoros volt (összehasonlításul: Dél-Amerikában 13-szoros, az USA-ban 6-szoros). És ez a folyamat még tovább is gyorsul.12

Rimasevszkaja kutatási eredményei szerint Oroszországban ma csak öt millió ember tartható gazdagnak, e réteg egyötöde egyébként Moszkvára koncentrálódik. Az ország lakosságának leggazdagabb 10%-a mondhatja magáénak a jövedelmek, az áruk és szolgáltatások 50%-át – vagyis pontosan annyit, amennyi a fennmaradó 90%-ra jut.13 Sőt, a szakadék valójában még en­nél is mélyebb, hiszen a felső 10%-ban gyakorlatilag nincs olyan, aki az adózás elkerülése céljából folyamatosan el ne titkolná a jövedelmét. Érdemes hát megvizsgálni, hogy milyenek az ural­kodó társadalmi viszonyok abban országban, amelyben az itt jelzett tragédia megtörténhetett.

Az októberi események osztályjellege

Az 1993. októberi események osztályszempontú elemzése bi­zonyos nehézségekbe ütközik. A helyezet ugyanis az, hogy – a kapitalizmusban megszokott hagyományos értelemben – Oro­szországban (és egyáltalán a volt Szovjetunió területén) osztá­lyok még nem léteznek. Kialakulásuk folyamata még az elején tart.

A szovjet társadalom szociálisan homogén társadalom volt, minden tagja az állam szolgálatában álló bérmunkásként eg­zisztált. Hivatalosan úgy tartották számon, hogy a szovjet tár­sadalomban két osztály létezik: a munkásosztály meg a parasztság, ezenkívül még egy „réteg", a „dolgozó értelmiség". Valójá­ban mindezek a kategóriák gazdaságon kívüliek voltak. Közgaz­dasági értelemben a gazdaság minden szereplője – ismétlem – az állami bérmunkás helyzetében volt.

Ami a tőkés osztályt illeti, ennek kialakulása Oroszországban még nagyon az elején tart. A kizsákmányoló osztály kialakulá­sának legfőbb merítési bázisa a bűnözés világa (innen szárma­zik az új burzsoázia mintegy 40%-a), meg a volt párt-, állami és gazdasági (menedzser-, bank-) bürokrácia (további legalább 40%). A bűnözök és a hivatalnokok világának összefonódása (más szóval a tipikusan maffia jellegű struktúrák kialakulása) pontosan ennek a két társadalmi csoportnak új uralkodó osz­tállyá egyesülésén alapul.

Meg kell mondani, hogy éppen a bürokrácia volt az a társa­dalmi csoport, amelyik mindenki másnál korábban ismerte fel a végbemenő változások osztálylényegét, azaz tudatosította ma­gát „magáért való" osztályként. Általában véve is kimondhatjuk: a Szovjetuniónak a kapitalizmusba való átmenete is annak kö­vetkezménye volt, hogy a szovjet bürokrácia „magáért való osz­tályként" ismerte fel magát, és ezzel összefüggésben osztály­célokat tűzött maga elé, mindenekelőtt azt, hogy a gazdasági alap önmaga alá rendelésével a tulajdon felett pusztán rendel­kező „osztályból" ténylegesen tulajdonos osztállyá változtassa magát.

Azok a formák, amelyek között a tőkés osztály kialakulása Oroszországban végbemegy, arra utalnak, hogy itt nem egysze­rűen egy masszív burzsoázia, hanem egy bürokrata burzsoá­zia létrejöttével van dolgunk. Valóban: azok a vállalatok, ame­lyek az állami szektorból a magánszférába kerülnek, gyakorlati­lag kivétel nélkül részvénytársaságokká alakulnak át, amelyek­nek tényleges tulajdonosa részben az állam, részben a bürok­raták széles köre. Tehát az oroszországi kizsákmányolók új osz­tálya mindenekelőtt kollektív tulajdonosként és kollektív kizsákmányolóként lép színre. Mi több, bár az állami tulajdon számot­tevő része állami rendelkezésben marad, itt a belső önigazga­tásnak és a gazdasági önállóságnak még azokat a formáit is felszámolják, amelyeket e vállalatok Gorbacsov idején kaptak. Végül, a bürokrata burzsoázia kialakulóban lévő osztályán be­lül is végbemegy egy fokozatos, de következetes erőeltolódás a bürokrácia javára és mindenki más (többek között a második legnagyobb csoport, a bűnözők) rovására. Erről tanúskodnak azok speciális kutatási eredmények is, amelyeket egy, az OTA Szociológiai Intézetének elitkutató részlegében dolgozó ismert társadalomelemző, Olga Kristanovszkaja vezetésével működő szociológus kutatócsoport tett közzé a közelmúltban.14

A volt Szovjetunió többi szociális csoportja még mindig nem vált „magáért való osztállyá". Ezt a folyamatot egyébként a bü­rokrata burzsoázia is aktívan és tudatosan fékezi. Erre a cél­ra intenzíven igénybe veszi az értelmiséget is, amelynek közre­működésével a tömegkommunikációs eszközök, az oktatási in­tézmények stb. a lakosság alapvető tömegeinek tudatában nagy agilitással gyökereztetik meg „a népi privatizációról", „a haszon­ban való általános részesedésről" és ehhez hasonlókról szóló mítoszokat. Mindeközben, bár a szovjet társadalom „középosz­tálya" végérvényesen szétesett, ma is világos, hogy az a társa­dalmi csoport, amelynek számára a szovjet időkben a privilégi­umok hozzáférhetőek voltak – tehát a bürokrácia – megkapa­rintott minden hatalmat és tulajdont, miközben a „középosztály" másik részét – az értelmiséget – rohamos elnyomorodás fenye­geti. (A kultúra, a tudomány, az oktatás területén dolgozók jöve­delmei a legalacsonyabbak a nemzetgazdaság minden egyéb területét figyelembe véve.)

Az októberi események különössége abban állt, hogy ez a konfliktus – szemben mindkét tábor propagandájával – egyugyanazon eliten belüli ellentétet testesített meg. Az, ami kívülről nézve egyfelől a képviseleti hatalom, a Szovjetunió restaurációjának hívei, plusz a baloldali, nacionalista és neosztálinista erők széles blokkja, másfelől pedig a végre­hajtó hatalom, a radikális monetaristák és a kapitalista res­tauráció híveinek blokkja közötti megütközésnek tűnt, való­jában a bürokrata burzsoázia két csoportjának konfliktusa volt.

Mindkét csoportról elmondható, hogy híveinek (sőt, vezetői­nek) kiválasztódása meglehetősen véletlenszerű volt. Ruckoj, Haszbulatov és Barabannyikov 1991-ben még Jelcin harcostár­sa és Acsalov valamint Makasov ellenfele volt. Ruckoj, például, politikai karrierjének hajnalán „patrióta" volt, és Apollón Kuzmin, az ismert antiszemita és soviniszta figura helyettese az utóbbi által létrehozott „Haza" nevű „hazafias társulásban". A választá­sok idején a „Pamjaty" támogatta Ruckojt. Jelcin éppen azért vette alelnökként maga mellé, hogy ezzel szavazótáborát „az orosz nemzeti eszme" híveinek irányába szélesíthesse. Ruckoj hosszú ideig Jelcin hű harcostársaként viselkedett, többek kö­zött a dolgozókhoz való viszony tekintetében is. Elég arra emlé­keztetni, hogy 1992-ben a légi közlekedésirányítók összorosz-országi munkabeszüntetésének elfojtásakor ő irányította a kor­mány lépéseit, méghozzá oly mértékben merev álláspontról, hogy a sztrájkolok szakszervezeti vezetőinek benyomása sze­rint az ország 1937-be látszott visszatérni.15

Az a tény, hogy Oroszország rekapitalizációjának ellenfelei Ruckoj és Haszbulatov oldalán harcoltak, ez utóbbiak maguk pedig a szovjethatalom és a Szovjetunió visszaállítása mellett szálltak síkra (például közvetlenül Jelcin 1400. rendeletének megjelenése előtt), egyáltalán nem azt tanúsítja, hogy 1993 szeptemberében-októberében Ruckoj minden híve azonos osz­tályálláspontot foglalt volna el. Egyszerűen annyi történt, hogy Jelcin és Gajdar ellenfelei, minthogy megosztottak voltak és nem volt elegendő politikai befolyásuk, a végrehajtó hatalom folya­matos támadásainak láttán arra törekedtek, hogy a Jelcinnel való szembenállás platformján egységes blokkba tömörüljenek. Ez egyfelől kölcsönösen udvarias engedményeket követelt minden erőtől, amelyik csatlakozott ehhez a Jelcin-ellenes blokkhoz, másfelől egy olyan össznépi vezér kiválasztását, akit szembe lehet állítani Jelcinnel. Formális politikai pozíciójánál fogva (mint alelnök) ilyen vezérként csakis Ruckoj jöhetett számításba.

Végeredményben Jelcin, Csernomirgyin és Gajdar a komprá­dor körök jelöltje volt, míg Ruckoj és Haszbulatov a nem-komp­rádor nemzeti bürokrata burzsoáziáé. És Jelcin győzelme Ruckoj felett 1993 októberében nem egyebet jelentett, mint hogy a komprádor burzsoázia felülkerekedett a nemzeti bü­rokrata burzsoázián. És az, hogy ugyanebben a hónapban a nemzeti burzsoá szerveződések egyesültek azokkal a szer­vezetekkel, amelyek (legalább saját megítélésük szerint) a bér­munkások érdekeit képviselték, teljesen természetes: az ilyen típusú blokkosodás jól ismertjelenség a „harmadik világ", a nem­zeti-felszabadító mozgalmak történetéből.

A minden megfigyelőnek szembetűnő közönyt 1993 szeptemberében-októberében (az eseményekben legfeljebb 60.000 ember vett részt – a 12 milliós Moszkvában!) nagyrészt éppen az magyarázza, hogy a lakosság nagy része a megütköző felek egyikével sem tudott azonosulni, lévén, hogy számára mindket­tő a „fentieket" képviselte, más szóval valami szociálisan és osz­tályszempontból idegen erőt.

Az apátia másik oka természetesen az volt, hogy a lakosság már torkig volt a politikával – különben ez is jól ismert jelenség a forradalmak és ellenforradalmak történetéből

Az orosz sajtóban ma megfogalmazódik az a vélemény, mi­szerint a lakosságnak az októberi fordulat idején tanúsított kö­zömbösségét, illetve a dolgozók többségének vonakodását a parlament likvidálásának megakadályozásától az váltotta ki, hogy Ruckoj oldalán sok nacionalista szervezet is felbukkant, bele­értve még Barkasov nyíltan fasiszta csoportosulását is. így ér­velt – többek között – A. Buzgalin és A. Kolganov a Munka Pártja képviseletében.16 Ez természetesen tévedés. A jobboldali naci­onalista, fasiszta és protofasiszta szerveződések jelentős része októberben Jelcin oldalán lépett fel (a monarchistáktól és a fasizálódó kozákoktól kezdve, többek között a Zsirinovszkij-féle Oroszország Liberál-Demokrata Pártján át, Oroszország legis­mertebb fasiszta szervezetéig, a D. D. Vasziljev vezette Pam-jatyig).

Már a „Ruckoj-kormány" legelső nyilatkozatai is leszögezték, hogy a status quo ante bellum fenntartása lehetetlen, az ellen­forradalmi demokrácia rezsimjéhez (az október előtti direktóri­umhoz) való visszatérés elképzelhetetlen. Ruckojnak csak egy többé-kevésbé engedékeny brumaire-i rendszert sikerült létre­hoznia.17 Ruckoj persze hamarosan kiírandó választásokról be­szélt, de nem feledhetjük el, hogy a XX. században éppen a nem­zeti burzsoázia bizonyította az egész világ számára – méghoz­zá nem is egyszer-, milyen közel is áll a szívéhez egy fasiszta vagy katonai diktatúra bevezetése.

Igaz, hogy azok a baloldaliak, akik Ruckojt támogatták, re­ménykedhettek, hogy sikere esetén kénytelen lesz tekintettel len­ni az őt győzelemre juttató erőkre és ezek érdekeire. Annál is inkább, mert sokuknak reális esélye volt a legmagasabb állami funkciók elnyerésére. Ám, először is, októberben a baloldaliak nem jelentették a kizárólagos társadalmi bázist Ruckoj számá­ra. A bázis egy másik részét a legkülönbözőbb árnyalatú patrió­ták, nacionalisták és a szovjet imperializmus harcosai alkották. A szociális bázis – talán a legkevésbé szembetűnő, de a leg­gazdagabb, és Ruckojhoz, Haszbulatovhoz, egyáltalán a „fehér­házi" vezetőséghez legközelebb álló – harmadik összetevője pedig éppen a nemzeti bürokrata burzsoázia volt. Megjósolha­tatlan, vajon meddig ügyködött volna egyáltalán Ruckoj és „kor­mánya" a baloldalra való tekintettel. De kétségtelen, hogy mi­helyt megerősíti pozícióit, ez a „Ruckoj-kormány" fokozatosan elfordult volna a baloldaltól, hogy aztán egyre inkább a bürokra­ta burzsoázia nemzeti szárnyának érdekeit fejezze ki.

Az október utáni rendszer osztályszerkezete

így hát az októberi fordulattal a komprádor burzsoázia Oroszor­szágban (lehet, hogy csak ideiglenesen) legyőzte a nem-komp­rádor („nemzeti") bürokrata burzsoáziát. Ennek következménye­képpen felgyorsult Oroszország alávetése – mind gazdasági, mind politikai értelemben – a nyugati tőkének, mindenekelőtt a finánctőkének. Oroszország fokozódó tempóban válik „har­madik világbeli" állammá, nyersanyagforrássá a fejlett nyugati országok és multinacionális korporációk számára, egyszersmind pedig – micsoda előny… – az olcsó (de nagyonis képzett) mun­kaerő forrásává. A komprádor bürokrata burzsoáziát képviselő nyugatbarát kormányzó rezsim szisztematikusan és céltudato­san veri szét a gazdaság termelőágazatait, hogy a vállalatok, miután csődbe juttatta őket, „veszteséges" voltuk ürügyén szim­bolikus áron kivásárolhatok legyenek. Vevőként egyaránt jelent­kezik a hazai bürokrata burzsoázia és a külföldi tőke. Mondani sem kell, hogy a nemzetközi finánctőkének eközben zsíros fa­latok jutnak.

A valóságos gyakorlat nagyonis alátámasztja ezt az értéke­lést. 1992-93-ban az ipari termelés hanyatlása 51%-ot tett ki. Ezzel összehasonlítva az USA híres Nagy Depressziója könnyű meghűlésnek minősíthető. Az októberi fordulat után a hanyatlás jelentősen fel is gyorsult. Jakov Urinszonnak, az orosz gazda­sági miniszter első helyettesének nyilatkozata szerint 1994 má­jusára Oroszországban a termelés az 1993. decemberinek 53%-ára esett vissza!18 Ez szinte hihetetlen, békeidőben döbbene­tes szám, de úgy tűnik, háborús időkben is példátlan. Elég csak arra emlékeztetni, hogy a második világháborúban való részvé­telének első két évében a Szovjetunió termelése 42%-kal esett vissza, méghozzá olyan körülmények között, amikor az ország iparilag legfejlettebb területei fasiszta megszállás alatt álltak, ren­geteg vállalat megsemmisült a harci cselekmények során, és a hadseregbe való behívások miatt az ipar a képzett munkásság nagy részéről kénytelen volt lemondani.

Közismert, hogy a termelés spontán módon bekövetkező visszaesései során, mihelyt azok elérték a kb. 20%-os mérté­ket, a süllyedés üteme békés körülmények között is csökken, mivel ilyenkor leszűkül magának a hanyatlásnak a termelési bá­zisa is. Oroszországban azonban 1994 májusában a termékki­bocsátás visszaesése az áprilisi 28%-kal szemben 32%-ra rú­gott, ezen belül a tüzelő- és nyersanyagágazatban 14%-kal szemben 20%-ra, a feldolgozó ágazatokban 40'nel szemben 44%-ra.19 Ez világos bizonyítéka annak, hogy a termelés vissza­esése Oroszországban nem spontán, hanem irányított jellegű folyamat.

Azt, hogy az októberi győztesek gazdaságpolitikája tuda­tos manipuláció, tehát tudatosan irányul Oroszország bérmun­kásainak érdekei, mi több, egyáltalán magának Oroszország­nak a gazdasági érdekei ellen, tények egész sora támasztja alá. Például a kormány szándékosan akadályozza, hogy az oroszországi bankok pénzt fektessenek be a termelésbe. Ennek következtében a vállalatok forgóeszköz-igénye csak ötven szá­zalékig van kielégítve, sokaké pedig csak 20-25%-ig, amely kö­rülmény persze a csőd szélére juttatja őket. Áprilisra az ország­ban ötezer gyár és üzem volt kénytelen leállni. Egész ágazatok, sőt régiók 1993 novemberétől-decemberétől nem kapnak fizetést.

És mindez annak köszönhető, hogy a kormány ellenáll a bankok minden próbálkozásának, hogy „feltáplálják" a vállalatokat.20

Világos, hogy mindez milyen céllal történik. A kormány által szétzilált vállalatokat a komprádor bürokrata burzsoázia meg a nyugati tőke később potom áron felvásárolhatja; a nyugati tulaj­donosok aztán vagy bezárják őket, vagy legalábbis úgy alakít­ják át a termelést, hogy perspektivikusan se válhassanak konkurenciává. Példaként említhetjük a pétervári Szvetlána nevű egyesülést, amelyik integrált áramköröket, félvezető- ós vá­kuumtermékeket, számítástechnikai eszközöket és orvosi beren­dezéseket állított elő, méghozzá úgy, hogy termékeinek fele ver­senyképes volt a világpiacon. A Szvetlánát mesterségesen tönk­retették: a kibocsátott termékekért az állam nem fizetett a válla­latnak, a béreket több mint fél évig nem fizették ki. Most a Szvetlánát árulják a nyugati tőkének. A vállalat megszerzéséért öt külföldi cég szállt sorompóba, közöttük olyan monstrumok, mint a General Electric és a Philips. Közben a Szvetlána érté­két nevetséges összegben (22 milliárd rubel) határozták meg, ami nagyjából egy közepes méretű vasárubolt értékének felel meg. Nem nehéz megjósolni a Szvetlána jövőjét: tulajdonkép­peni tevékenységét teljes mértékben felszámolják, a vállalat „összecsavarozó üzemmé" degradálódik, ahová termékmodulo­kat fognak szállítani nyugatról, helyben pedig az alacsony kép­zettségű munkaerő kizárólag összeszereléssel foglalkozik majd. A Szvetlána 31 ezres kollektívájából csak hétezer dolgozó ma­rad, a betanított munkások. Hasonló a helyzet egy sor más pétervári vállalatnál is.

1994. július 1-jén Oroszországban befejeződött a privatizáció első üteme, az ún. „kuponos" (voucheres) privatizáció. A máso­dik ütemet – a pénzes privatizációt – a külföldi tőke széles körű bevonásával kívánják lefolytatni. Ennek során sor kerülhet má­sodlagos privatizációra is, tehát már privatizált vállalatok tovább-privatizálására.

Hát pontosan ezért zilál szét a komprádor bürokrata burzsoá­zia kormánya egész ágazatokat. Például a könnyűipart ós a tex­tilipart csaknem maradéktalanul privatizálták (már 1988-ban meg­kezdődött államtalanításukkal ezek az ágazatok voltak Oroszor­szágban a privatizáció úttörői). De október után a kormány elju­tott odáig, hogy módszeresen felszámolja a könnyűipart és a tex­tilipart. A vállalatokat esztelen adókkal kezdték fojtogatni, a költ­ségvetési finanszírozást felváltotta a kereskedelmi hitel rendsze­re, miközben a hitelkamatok 3-5%-ról 210-240%-ra szöktek fel! Nyersanyagot (az államtól is) csak előre (és rendszerint kemény valutában) történő fizetéssel lehetett vásárolni, ami tökéletes ab­szurdum volt, hiszen az előre fizetéshez csak a termék kibocsá­tása és értékesítése révén lehetett volna megszerezni a pénz­eszközöket. Az értékesítés körül egyébként is problémák támad­tak. A kereskedelmi hálózatot ellenőrző komprádor burzsoázia szánt szándékkal gyenge minőségű árut hozatott be külföldről, s ezzel feltöltvén a pultokat, megtagadta a hazai termék átvételét.

A privatizáció második szakaszának küszöbén, május végén, ­júniusban Jelcin egy sor olyan rendeletet adott ki, amely finan­ciális könnyítéseket biztosított a külföldi tőke számára (egészen az adómentességig és a devizában jelentkező teljes haszon ki­viteli jogáig). Ugyanakkor hatálytalanította azokat az 1993-ban megállapított szabályokat, amelyek korlátozták a külföldi bankok tevékenységét Oroszországban. Az oroszországi bankárok vi­haros – és megalapozott – tiltakozását, miszerint a hazai ban­kok a nyugatiakhoz viszonyítva törpék, ráadásul nem is rendel­keznek az azokéhoz mérhető tapasztalattal, s következéskép­pen így arra ítéltetnek, hogy a nyugati finánctőke letarolja őket, az elnök figyelmen kívül hagyta. Hiába festették le a legapróbb részletekig azt is, milyen kemény diszkriminációval kell szem­benézniük az oroszországi bankoknak a nyugati országokban – ez sem segített rajtuk.21

Mindazon propagandisztikus szólamok ellenére, amelyek „több tucat millió tulajdonos megjelenését" emlegették, s azt állították, hogy a „kuponos népi privatizáció" első, részjegyes szakaszában a vállalatok közel 60%-át magánosították, az egész voltaképpen blöff volt. Az Állami Duma törvénykezési és igazságszolgáltatási reformbizottsága által közzé tett számok a napnál világosabban bizonyítják ezt, s azt is, hogy a tulajdont valójában a második szakaszra tartalékolták, a komprádorok és a külföldi tőke szá­mára. Mint kiderül ugyanis, az első szakasz lezárultakor a ma­gántulajdonban lévő vállalatok az ipari össztermelésnek mind­össze 7,3%-át teszik ki, a mezőgazdaságinak 2%-át, amellett, hogy a mezőgazdasági földterület tekintetében a magántulajdon részaránya 5%. Mi több, a paraszti magángazdaságok (farmer­gazdaságok) tömegesen számolódnak fel: 1992-ben ötezer, 1993-ban tizennégyezer ilyen gazdaság szűnt meg létezni.22

Az egyetlen olyan szektor, ahol a magántulajdonos valóban elfoglalta a pozíciók döntő többségét, a kereskedelem. A kiske­reskedelmi áruforgalomban a magánvállalatok részaránya 1994 első negyedében 71% volt.23 Mindez megfelel a komprádor­kapitalizmus klasszikus sémájának. Most majd azokat a pénz­eszközöket, amelyekre a komprádor burzsoázia az eredeti tő­kefelhalmozás során így szert tett, iparvállalatok és mezőgaz­dasági területek felvásárlására használják fel.

Az USA Külügyminisztériumának adatai szerint az oroszországi „privatizációs folyamatba" az amerikai tőke máris invesztált 86 millió dollárt, és a közeljövőben további 190 milliót szándékozik befektetni.24 Az oroszországi méretekkel összeverve ezek látszó­lag nem nagy összegek, de ne felejtsük el, először is, hogy a va­lóban lukratív vállalatok és mezőgazdasági területek privatizáció­ja még el sem kezdődött, másodszor, hogy az amerikai tőke az oroszországi vagyont fillérekért vásárolja fel, harmadjára pedig, hogy a felvásárlás, formálisan, rubelért történik (amikoris az ér­vényes árfolyam szerint 1 USA-dollár több mint 2000 rubel). Eköz­ben a Nyugat széleskörűen reklámozott „segítsége", amelyet állí­tólag Oroszországnak nyújt, efemer jelenségnek bizonyult. A Jel­cin-rendszerhez egyébként fenntartások nélkül hű Izvesztyija is olyan adatokat tett közzé, amelyekből kitűnik, hogy a Nyugat által Oroszországnak megígért több mint 43 milliárd dollárból 13,2 mil­liárd csak szóban létezett, és nem folyósítják. Egy másik, 10,8 milliárdnyi részt hitelek és kölcsönök formájában nyújtottak, ame­lyeket Oroszországnak a közeljövőben vissza kell térítenie (már­pedig közismert, hogy nincs miből, hiszen Oroszország külső adóssága már jelenleg is csillagászati összegre rúg: 83 milliárd dollár).További 15 milliárd dollár, mint kiderül, nem valóságos pénz vagy áru, hanem Oroszország külső adósságszolgálati kötelezett­ségének átütemezéséből adódik. Végeredményben tehát „az oroszországi gazdaság újjáélesztésére a kapitalizmus pályáján" a Nyugattól 4 milliárd dollár folyt be – ami az agonizáló oroszországi gazdaságnak annyi, mint halottnak a szenteltvíz. De a legszebb az, hogy Oroszország még ezt a pénzt sem kapja meg! Ugyanis szinte teljes egészében (3,04 milliárd dollár) a Párizsi Klub tagországaival szembeni adósság kamataira megy el.25

A gyarmatosító gazdaságpolitika

Az október utáni Oroszország és a nyugati finánctőke közötti vi­szonyok a második világháborút követő neokolonializmus klasszikus mintái szerint alakulnak. Még csak nem is úgy, aho­gyan a 80-as években a Nyugat aktívan igyekezett formálni vi­szonyát a „harmadik világhoz", hanem az 50-60-70-es évek ta­pasztalatából ismert módon. Vagyis: ami történik, az nem egyéb, mint Oroszország nyersanyag-kincseinek erőltetett ütemű, masszív kirablása, potom áron való felvásárlása.

Ezt több példával is illusztrálhatjuk. Vegyük az oroszországi kőolajat. Oroszországban csökken a kőolaj kitermelése – ám még ennél is gyorsabban a belső felhasználása. A leépülőfélben lévő vállalatok, melyeket egyaránt nyomaszt az aránytalan adó­teher és az általános recesszió, képtelenek megvenni a kőola­jat, annál is inkább, mivel annak belső piaci ára egyre nő. Tete­jébe az oroszországi kormány még forgalmi adót is kivet a kő­olaj belpiaci eladására, ami már-már agyrém, hiszen az olaj nem luxuscikk, és nem is olyan áru, amelynek kereskedelmét az ál­lamnak korlátoznia kell (mint pl. a dohány- és alkoholtermékek esetében). Mi sem természetesebb, minthogy mindez az olaj külpiaci értékesítésére ösztönzi a kőolaj-kitermelőket. Persze nem a FÁK államaira számítanak (azok ugyanis szintén fizetés­képtelenek), hanem a fejlett nyugati országokra.26

Kihasználva az oroszországi kőolaj-kitermelők kilátástalan helyzetét, a termék nyugati importőrei kíméletlenül leszorították a behozott olaj árát, és nagy buzgalommal vásárolják fel tarta­lék gyanánt. 2000-ig a nyugati társaságoknak az oroszországi kőolajjal kapcsolatos ilyetén ügyletek révén legalább 100 milli­árd dollárt sikerül megtakarítaniuk.27 Nem nehéz kiszámítani, mennyivel haladja ez meg, például, az IMF által Oroszország­nak megígért 1,5 milliárd dolláros „rendszerátalakítási hitelt". Egyébként Goldmann professzor, a Harvardról, kiszámította, hogy egy, az USA által megítélt hasonló, 1,2 milliárd dolláros hitelből Oroszország a valóságban legfeljebb 141 milliót kapott meg, az összeg fennmaradó része egyáltalán nem az oroszor­szági gazdaság fejlesztésére és modernizálására fordítódott, hanem amerikai monopóliumok zsebelték be.28

Mindez persze lehetetlen lenne Csernomirgyin miniszterelnök beleegyezése és közreműködése nélkül, aki (jóllehet a kulisszák mögött) ténylegesen továbbra is irányítja Oroszország kőolaj- és földgázipari komplexumát.29 Mondanunk sem kell, az ügylet hasz­nának egy része e komplexum vezetőinek zsebében köt ki, hogy végül a nyugati bankokban vezetett számláikon állapodjék meg.

D. Sz. Csernavszkij akadémikus (Oroszország Természettudo­mányi Akadémiája) szinergetikai módszerű elemzést végzett a – korábban Csernomirgyin által igazgatott – Gazprom Rt. tevékeny­ségéről. Csernavszkij, többek között, kiderítette, hogy éppen a kőolaj- és földgázipari komplexum megszerzéséért folytatott harc volt az egyik oka Gajdar bukásának és Csernomirgyin felemelke­désének. De még érdekesebb jelenségnek bizonyult, hogy miköz­ben a Nyugatra történő olaj- és gázeladások jövedelmei nagyrészt a nyugati bankokban, az üzletágban érdekelt újgazdag bürokra­ták devizaszámláin landolnak, a kőolaj és a földgáz kitermelésé­re fordított kiadások az állami struktúrák közreműködésével rá­terhelődnek Oroszország minden dolgozójára.

Másik példa az alumínium. Ugyanaz az ábra, mint a kőolaj esetében. Oroszországban az alumínium termelése is vissza­esett (1990 és 1993 között 8%-kal), fogyasztása pedig – ugyan­azon okokból, mint az olaj esetében – még nagyobb mértékben csökkent (30%-kal). A nyugati vevők az alumínium árát draszti­kusan, közel felére leszállították (1989-ben 1950 dollár/tonna volt, 1994-ben 1000). Az alumíniumexport mindeközben – az oroszországi termelő számára ilyen kedvezőtlen áron – 1990 és 1993 között több mint háromszorosára bővült.30 1994 januárja és májusa között 1993 ugyanezen időszakához viszonyítva az alumínium kivitele megkétszereződött! És nem elég a komprá­dorok harácsolása: 1993 óta nőttek Oroszország külföldi alumí-niumkoncentrátum-vásárlásai.31

További hasonló példákat is említhetünk. Itt van a műtrágya, amelynek híján az orosz falu fulladozik, s amelyet a nyugati mo­nopóliumok mélyen áron alul vásárolnak fel. De a kőolaj és az alumínium példája a legtanulságosabb, mert ez a két exportcikk a legjelentősebb Oroszország deviza-bevételi forrásai között: csak a hivatalos adatok szerint is 1993 tíz hónapjára á kőolaj­export hozadéka 15 milliárd 644 millió USA-dollárt tett ki, az alu­míniumé pedig 962 milliót. Más szavakkal, a nyugati korporáci­ók és az oroszországi komprádorok együttes nyeresége a kő­olaj- és alumíniumügyletekből legalább ennyire rúg.

Minthogy a komprádor rezsim egyáltalán nem érdekelt a ha­zai csúcstechnológia vagy az oroszországi tudomány fejleszté­sében, nem hogy nem akadályozza, de még ösztönzi is a ki­emelkedően képzett szakmunkások és a tudósok távozását Oro­szországból (az ún. „agyelszívást"). B. Szaltikov tudományügyi miniszter, ahelyett, hogy az oroszországi tudomány fejlesztését szorgalmazná (miniszterként ez lenne a legfőbb kötelessége), tehetetlen és az ország tudományos kapacitását leromboló po­litikájával emigrálásra készteti a tudósokat. Sőt, többször nyil­vánosan kiállt az „agyelszívás" kívánatossága mellett.

Azzal, hogy elveszti képzett munkaerejét és tudósait, Orosz­ország egészében véve, és közelebbről az oroszországi bér­munkásság is, természetesen kárt szenved. Konzerválódik az elavult technológiára épülő gazdálkodás, nem jönnek létre, illet­ve nem kerülnek bevezetésre megfelelő tudományos teljesítmé­nyek, romlik a termelés résztvevőinek általános felkészültsége, a bérmunkás-osztály soraiban nő a képzetlen és az alacsony képzettségű munkaerő részaránya. Következésképpen a dolgo­zók irányíthatóbbakká és veszélytelenebbeké válnak az új re­zsim számára (két okból is: először, mert a képzetlen és ala­csony képzettségű munkaerő könnyen helyettesíthető; másod­szor, mert az alacsonyabb felkészültségű munkásokat könnyeb­ben elkábítja a hatalmon lévők propagandisztikus agymosása).

Tehát a nyugati monopolisták tetemes többletnyereségre tesz­nek szert az oroszországi szuperolcsó, magasan képzett mun­kaerő és „agy" kizsákmányolása révén. Az USA tudósai, akiket különben aggaszt az orosz tudományos értelmiség országukba áramlása, már régen kiderítették, hogy egy ott dolgozó orosz kutató átlagosan feleannyi fizetést kap, mint amerikai kollégája, miközben többnyire hétszer annyit dolgozik. Ily módon tehát az amerikai munkaadó, pusztán azzal, hogy orosz kutatót alkal­maz a hazai helyett, tizennégyszeres haszonra tesz szert! De ez még nem minden. Az „agyak" és a magasan képzett mun­kaerő kiszivattyúzása Oroszországból lehetővé teszi a nyugati munkaadóknak, hogy saját hazájukban is csökkentsék a bér­szintet, s ugyanez hozzájárul a munkanélküliség növekedésé­hez is, vagyis közvetlenül sújtja a nyugati képzett munkásságot és a tudomány szférájában foglalkoztatottakat.

Ezzel párhuzamosan a nyugati monopóliumok – az orosz kor­mány egyetértésével – elkezdték magában Oroszországban is (fillérekért) felvásárolni az „agyakat", Nyugatra telepítésük nél­kül, hogy otthon ne gerjesszenek további társadalmi feszültsé­get, és hogy e monopóliumok ezzel is növelhessék extraprofit­jukat. A Boeing például központot hozott létre Moszkvában, kap­csolatra lépett egy egész sor repüléstechnikai kutatóintézettel, és potom áron jut hozzá a tudományos fejlesztésekhez. Követ­kezésképpen a légi közlekedési technika területén kidolgozott hazai újítások Nyugatra kerülnek, Oroszország repülőgépipara pedig mély válságot él át. Négy-öt évvel ezelőtt Oroszország a repüléstechnika nemzetközi piacán mind a repülőgépek minő­sége, mind áruk tekintetében versenyképes volt, ma már ennek nyoma sincs, az elaggott gépek egymás után zuhannak le.32

A mezőgazdasági termelés Oroszországban még azokban az időszakokban is csökken, amikor szezonálisan törvényszerűen növekednie kellene.33 Ezt az értékesítési válság hozza magá­val: a mezőgazdasági termelők raktárai dugig vannak az évi ter­méssel. A termelők hatalmas veszteségeket szenvednek, töb­bek között a gyorsan romló termékek megsemmisülése folytán. Ugyanakkor a kereskedelmi vállalatok – amelyeket a komprá­dor burzsoázia teljes mértékben ellenőrzése alatt tart – nem vesznek át hazai mezőgazdasági termékeket. A pultokon nyu­gati kommersz termékek vannak felhalmozva, amelyeket azon­ban Oroszországban kiváló minőségű áruk gyanánt adnak el. Világos, hogy ez hamarosan az oroszországi mezőgazdasági termelők tönkremenéséhez vezethet (mégpedig a tulajdonformá­tól függetlenül), amit nyilván az követ majd, hogy az oroszországi népgazdaság agrárszektorát felvásárolja – a hazai komprádo­rokkal szövetségben – a nyugati nagytőke. Az oroszországi me­zőgazdaság területén dolgozók csaknem mindegyike számára ez azt jelenti, hogy falusi proletárrá válik, vagy egyenesen mun­kanélkülivé (hiszen a felvásárolt földek egy része nyilván kiesik a mezőgazdasági termelésből).

A sajtóba kézen-közön bekerült információk alapján kimond­ható, hogy a komprádor-jellegű manipulációkból nemcsak a mi­niszterelnök, de az elnök is kivette a részét. Erről meggyőző módon tanúskodik legalábbis az a történet, miszerint Jelcin el­nök titkos rendeletekkel (562. sz. rendelet, 1993. ápr. 26. és 473. sz. elnöki utasítás, 1993. jún. 23.) hozta létre a „Roszvnyestorg" és a „Vnyestyechnyika" nevű zárt rendszerű részvénytársasá­gokat. Ezeknek a „titkos" rt-knek a vezetőségében (valamiféle „Nemzeti Sportalap" leple alatt) ott találjuk Samil Tarpiscsevet, az elnök személyes edzőjét és tanácsadóját. Az rt-k feladata, hogy kijelöljék az egyes önálló földterületeket Moszkvában és Kiszlovodszkban, a kormánynak pedig megbízatása van rá, hogy biztosítsa ezeknek az rt-knek a financiális és technikai ellátá­sát.

Elmondható tehát, hogy az október utáni rendszer egész igaz­gató apparátusa – az egyszerű helyi korrupt hivatalnokoktól a miniszterelnökig és Jelcin elnökig – részese ennek a törvényte­len manipulációnak, amelynek végső lényege saját országának és népének kirablása.

Legitimáció és konszolidáció

A napjainkban Oroszországra kényszerített „kultúra" és „életforma" valójában nyíltan osztályjellegű: ez a gazdag, agresszív beállítottságú, sportos, katonás, egoista, fogyasz­táscentrikus, álszent, értelmiségellenes, korlátolt burzsoák „kultúrája", akik ősellenségüknek tekintik a bérmunkásokat, a szegényeket, a betegeket, a pacifistákat, a kollektivizmus híveit, a szabadgondolkodókat, azokat a független alkotó­kat és értelmiségieket, akik a XVIII-XIX. század klasszikus európai kultúrájának és a XX. század baloldali avantgárdjá­nak örökösei.

Annak ürügyén például, hogy Oroszországot „felzárkóztassák a civilizált nyugati életformához", „új egészségvédelmi koncep­ciót" igyekeznek meghonosítani az egész Föderációban. Ez az új, „civilizált" koncepció azt állítja, hogy a Szovjetunióban kiala­kult egészségügyi ellátási rendszer „hamis humanizmuson" ala­pult, és hogy az orvoslásnak nem arra kell irányulnia, hogy meg­gyógyítsa a betegeket, hanem hogy megőrizze az egészsége­sek egészségét. Ami a beteg állampolgárokat illeti, ezeket vol­taképpen ballasztként tartja számon, amelytől a társadalomnak meg kellene szabadulnia. Mindezen közben természetesen „a fejlett nyugati országok tapasztalataira" szokás hivatkozni.34

A kormány a gazdaságban stratégiai céljaként a privatizációt és az infláció elleni harcot nevezi meg – tehát pontosan azt, amit az IMF elvár ügyfeleitől. Az infláció megfékezése végett a kor­mány különböző eszközökkel mesterségesen csökkenti a lakos­ság vásárlóerejét, kezdve a bérek visszatartásától egészen a ter­melés szisztematikus alulfinanszírozásáig. Mint ismeretes, Csernomirgyin a nemzetközi pénzügyi intézmények előtt arra kö­telezte magát, hogy az inflációt havi 10-12% alatt tartja, és 1994 végéig 7-9%-ra dolgozza le. A felhasznált intézkedések: a ter­melés leépítése, az előzetes költségek növekvése csökkenő ter­melési hatékonyság mellett, értékesítési válság, a fizetési rend­szer részleges megbénulása, a rubel vásárlóerejének zuhanása, a forgóeszközök krónikus hiánya… Ezek az eszközök természe­tesen alkalmasak a kitűzött célok elérésére.35 Ugyanakkor azon­ban szétzilálják az ország gazdaságát, ráadásul perspektivikusan az inflációs spirál újabb nekilendüléséhez vezetnek.36

Hogy milyen elszántan ragaszkodik a komprádor vezetés és a Nyugat az oroszországi gazdaság privatizációjához, arról mi sem tanúskodik jobban, mint az a tény, hogy ha a vállalatigazgatók sorában netán akad ellenzője ennek a folyamatnak, azt egyszerűen elteszik láb alól. így esett gyilkosság áldozatául jú­nius 21-én Nyikolaj Belouszov, a Csehovi Nyomdaipari Kombi­nát igazgatója, a Moszkva Környéki Terület legkiemelkedőbb ipari szakembere. Pontosan azért ölték meg, mert 1986 óta kemé­nyen ellenállt annak a nyomásnak, hogy vállalatát, amely a Te­rület egyik legrentábilisabb üzeme volt, magánosítsák.37

Annak ellenére, hogy a bürokrata burzsoázia különböző cso­portjai között nyilvános és éles polémia folyik, az október utáni rezsim kereteiben a bürokrata burzsoázia mint formálódó új ural­kodó osztály bizonyos konszolidációjának lehetünk tanúi. Gen­nagyíj Burbulisz, azon az elméleti konferencián, amelyet az oroszországi szociáldemokraták és a Friedrich Ebért Alapítvány moszkvai irodája szervezett 1994. április 16-án, előadásában bejelentette az egybegyűlteknek: az országban immár megkez­dődött a stabilizáció periódusa, amelyet nevezetesen az a kö­rülmény alapoz meg, hogy az érdekelt elitcsoportok már felosz­tották egymás között a korábbi állami tulajdont, és így most sta­bilitásra van szükségük.38

Világos: az uralkodó osztály alapvető csoportjainak össze-békülése a termelési eszközök magántulajdonán és az új tu­lajdonosok számára ezáltal biztosított kivételes előnyökön alapul. Az egyre gyatrább, s eközben egyre nyíltabban mun­kásellenes munkaügyi törvénykezés (miközben a munkaadók még ezt sem tartják be) odáig fajult, hogy még a Rosszijszkaja Gazeta, ez a hivatalos kormánykiadvány is, amikor elemzés alá vette a magánszektor munkakörülményeit, a benne fog­lalkoztatott bérmunkásokat „jobbágyoknak" nevezte.39 A kor­mány folyamatosan publikál adatokat a statisztikai átlagpolgár „jö­vedelmi növekményéről",40 miközben a bérmunkások reáljövedel­me az utóbbi két évben az egyhetedére csökkent.41 Ez tehát annyit tesz, hogy fantasztikus méreteket öltött a munkaadók, tehát a hi­vatalnokok és burzsoák gazdagodása.

Az új uralkodó osztály konszolidációját az a körülmény is elő­segíti, hogy az oroszországi bürokrata burzsoázia komprádor és nem-komprádor alcsoportra való megoszlása bizonyos mér­tékig viszonylagos. A bürokrata ugyanis, mint olyan, nem lehet komprádor vagy nem-komprádor. Ha a külső körülmények abban az irányban hatnak, hogy a komprádor jellegű operációk révén meggazdagodjék, akkor természetesen ezt az utat választja, Más szóval: hogy egy adott tisztségviselő részese-e a komprádorte­vékenységnek, a hely és az időpont tőle független körülményei döntik el. Ma részese, holnap nem, holnapután megint az. A cseperedő oroszországi komprádor burzsoázia a maga részéről szin­tén erősen különbözik a gyarmatosítás kori klasszikus komprá­dor burzsoáziától: amennyiben szoros kötelék fűzi 1. a nemzeti állami struktúrákhoz, 2. a finánctőkéhez, 3. a nemzeti kitermelő, sőt termelő iparhoz. Pusztán az a tény, hogy Oroszország új gaz­dasági szerkezete és új uralkodó osztálya még a formálódás stá­diumában leledzik, rendkívüli mobilitást, átszivárgást tesz lehető­vé a bürokrata burzsoázia két valóságosan szerveződő csoportja között. Mi több, bátran állíthatjuk: a komprádor csoporttal szem­ben álló nemzeti bürokrata burzsoázia minden egyes tagja arról álmodozik, hogy bekerülhessen „ellenfelei" csapatába, persze tár­sadalmi státuszának elvesztése nélkül. Kétségtelenül mindkét csoport felismeri, hogy a komprádorok helyzete előnyösebb, ami egyszerűen a globális változásokból következik. Ezt az elméleti konklúziót a reális gyakorlat elemzése is alátámasztja.42 Ezenkí­vül már maga az a tény is, hogy Oroszországban megjelent a komprádor-réteg, bizonyítja, hogy az ország a neokolonializmus pályájára került, mégpedig mint függő ország.

Miután az októberi győztesek által beterjesztett új „játéksza­bályokat" elfogadták, a parlamenti ellenzéki erők is hozzájárul­tak az új kizsákmányoló osztály konszolidációjához és a Máso­dik Köztársaság rendszerének megszilárdulásához. Gyakorlati­lag – beleértve azokat is, akik nem voltak hajlandók aláírni a Jelcin által a társadalomra kényszerített Polgári Egyetértési Nyi­latkozatot – a politikai establishment részévé váltak, ami el­kerülhetetlenül ahhoz vezetett, hogy (az ugyanazon establishmentben kormányzó rezsim képviselőivel egyetemben) egysé­ges korporatív érdekeik támadtak.

Ez éppúgy vonatkozik a burzsoá jellegű parlamenti ellenzék­re, mint a burzsoáellenesre, amely magát „szocialistának" véli. Voltak, akik saját taktikájuk csapdájába estek. így pl. „az Orosz­országi Föderáció Kommunista Pártja" (Zjuganov vezetésével) miután 1993 decemberében elkövette azt a hibát, hogy nem tá­mogatta a bojkottot, és ezzel maga is Jelcin rendszerének „legitimizálói" közé került, most kényszerűen a rezsim masszív stabilizálójának szerepét játssza. Ezen mit sem változtat, hogy minden lépését (mint pl. a kormány által beterjesztett költségve­tés megszavazását az Állami Dumában stb.) fenntartások és ön­igazolások tömegével bástyázza körül. Thiers módjára, akinek a szavait Marx oly előszeretettel idézi „Osztályharcok Francia­országban" című művében: „Mi, royalisták, mi vagyunk az alkot­mányos köztársaság igazi támaszai",43 Zjuganov ma bátran mondhatná: „Mi, az OFKP, hű támaszai vagyunk Jelcin félbonapartista rendszerének". Hiszen egy legális parlamenti „kommu­nista" ellenzék létezése, amely ráadásul az égvilágon semmit sem képes befolyásolni, ideális spanyolfal a jelcini rendszer lé­nyegének elfedésére, ami lehetővé teszi a rezsim számára, hogy a nyílt represszió vállalása vagy a lelepleződés kockázata nél­kül szétzilálja az országot, miközben megőrzi a „demokrata" re­noméját a külpolitikában; egyszersmind akadálya annak, hogy kiformálódjanak a rezsimmel való harc új módszerei, amelyek megfelelnének a mai nap valóságos helyzetének.

(Fordította: Havas Ferenc)

Jegyzetek

1 L. Jelcin és a jelcinizmus (oroszul: Jelcinscsina). Poszt-szovjet Füze­tek XI., Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, 1993.

2 Eszmélet, 21-22. sz. 127-135.0.

3 Alekszandr Taraszov szakmája szerint történész, publicista. Ellenzéki szerző volt már a szovjet korszakban is. Ez az írása eredeti formájában 1994. május 29. és 1994. július 26. között készült. Napjainkban minde­nekelőtt az oroszországi rendszerváltás társadalmi-gazdasági és politi­kai következményeit vizsgálja. Borisz Kagarlickijjal közös tanulmányt jut­tatott el egy Magyarországon készülő tanulmánykötet (Politikatörténeti In­tézet) számára a mai oroszországi baloldal állapotáról. (A szerk.)

4 Trud, 1994. július 16.

5 Trud, 1994. június 18.

6 Trud, 1994. július 16.

7 Gradszkije vesztyi, 1994. 13. sz.

8 Jurij Vlaszov a következőket írja: „Három hónappal a liberalizáció kez­dete után különböző városok patológusai megdöbbent és felháborodott hangú jelentéseket kezdtek küldeni hozzám, melyekben leírták, hogy a demokrácia e szerencsétlen áldozatainak boncolása a bélcsatorna to­tális táplálékhiányát mutatta ki életük utolsó 20-30 napjában." (Vlaszov Ju. P.:Kto pravit bal. Moszkva, 1993.250.)

9 Business MN, 1994. 21. sz.

10 Novaja jezsednyevnaja gazeta, 1994. június 11,

11 Business MN, 1994. 21. sz.

12 Wova/a jezsednyevnaja gazeta, 1994. június 11.

13 Trud,. 1994. július 16.

14 Kuranti, 1994. május 26.; Moszkovszkaja Pravda, 1994. május 26.

15 Russian LabourReview, 1993. l.sz.7-10.

16 Intervzgljad-lnprecor, 1994.; „Véres október Moszkvában" c. különki­adás. 128.

17 A nyilatkozatok szövegének forrásai: Rosszijszkaja Gazeia, 1993. szeptember 9.; A Fehér Ház röpiratatai. Moszkvai röpirat-kiadványok 1993. szeptember 22. ós október 4. között. Szemelvények Oroszország Állami Történelmi Közkönyvtárának és a „Memóriái" TudományosJCuta-tó és Ismeretterjesztő Központ könyvtárának állományából. Moszkva, 1993. 11-12., 15-17., 30., 77., 81., 101.

18 Szegodnya, 1994. június 17.

19 Szegodnya, 1994. június 9.

20 Finanszovije Izvesztyija, 1994. 16. sz. Az oroszországi gazdaság­ba történő tőkebefektetések az 1990-es szinthez viszonyítva összessé­gükben harmadjukra estek vissza, jelesül az ipar tekintetében pedig egyötödükre. (Moszkovszkaja Pravda, 1994. július 9.)

21 Kommerszant, 1994. 22. sz. 3-4., 7.

22 Szovjetszkaja Rosszija, 1994. június 7.

23 Szovjetszkaja Rosszija, 1994. június 7.

24 Finanszovije Izvesztyija,  1994. 28. sz.

25 Az Izvesztyija 1994. június 6-i kiadásának adataiból számított összeg.

26 Business MN, 1994. 22. sz.

27 Pravda, 1994. május 12.

28 Ugyanott.

29 Vö.: Izvesztyija, 1994. július 5.

30 Izvesztyija, 1994. május 12.

31 Szegodnya, 1994. június 10.

32 Moszkovszkij komszomolec, 1994. április 14.

33 Szegodnya, 1994. június 9.

34 Szegodnya, 1994. június 6.

35 Vö.: Gyelovaja szreda, 1994. május 26., Finanszovije Izvesztyija, 1994. 29. sz.

36 Finanszovije Izvesztyija, 1994. 28. sz.

37 Moszkovszkij komszomolec. 1994. június 24.

38 A konferencián résztvevő Borisz Kagarlickijnak, a Munka Pártja egyik vezetőjének szóbeli közlése.

39 Rosszijszkaja Gazeta, 1994. május 15.

40 lgaz, hogy ezeknek a „győzelmi jelentéseknek" a szövegei gyakran viccszámba mennek. Például a Moszkomsztat „Társadalmi-gazdasági helyzet és a gazdasági reform fejlődése 1994 első negyedévében" című jelentésében a következőket olvassuk: „A moszkvaiak jövedelmei 1993 első negyedévéhez viszonyítva 9,5-szeresükre emelkedtek, 7-szeres ár­növekedés mellett. A lakosság pénzjövedelmeinek szintje a fogyasztói árak 1994. márciusi növekedésének figyelembevételével 1993 decem­beréhez képest 27%-kal csökkent." (Ekonomika i zsizny, 1994. 11.sz.) Minthogy a jelentés szerényen elhallgatja, hogy 1993 első negyedéve után az infláció kezdte elérni a havi 25-30%-ot, a bért pedig három­négy hónapja nem fizették ki a moszkvai dolgozóknak, a „9,5-szeres jövedelemnövekedésről" szóló kijelentéseknek közgazdasági értelmet egyszerűen nem lehet tulajdonítani, legfeljebb csak pszichoterápiáit. A Goszkomsztat egyébként is bizonyíthatóan meghamisítja az adatokat, hogy a rezsim számára előnyös fényben tüntesse fel a helyzetet. N. Rimasevszkaja leleplezte, hogy a Goszkomsztat feltupírozott adatokat közöl a lakosság életszínvonaláról és „jövedelmi növekményéről", nem­különben a háztartások jövedelmi megoszlásáról (Trud, 1994. június 16.). A Világgazdasági Intézet szakértői pedig rámutattak, hogy a Goszkom­sztat kozmetikázza az oroszországi infláció ütemére vonatkozó adato­kat (Moszkovszkaja Pravda, 1994. június 9.).

41 Prory/V tyecsenyija, 1994. 1. sz.

42 L. pl. Kommerszant, 1994. 12. sz. 19.

43 Marx: Osztályharcok Franciaországban. Marx és Engels Válogatott Művei, Kossuth. 1975. 338.