A forradalom – és akiknek nem kell

Rövid elmélkedés arról, hogyan és miért kerül a forradalom – általában és konkrét megjelenési formáiban egyaránt – a történettudomány szemétdombjára.

1. Forradalom és korszellem

1989-ben a francia forradalom 200. évfordulóján konferenciák tucatjain fogalmazták meg az “új diskurzust”, amely – ideológiailag előkészítve a kelet-európai rendszerváltást – a forradalmat a terror és a rendkívüli állapot tematikájára redukálta. Innen már csak egy lépés volt a szocializmus egész történetének kriminalizálása, ami a kapitalizmusnak a világrendszer kelet-európai félperiféráján való totális visszaállítása után végbe is ment. Ez az új “hagyomány” 1997-ben az orosz forradalom 80. évfordulójának tudományos megemlékezéseit is jelentős részben jellemezte: a forradalom csak véletlen, a hatalmi elitek “hibáinak” reakciója – a forradalmak mélyebben fekvő gazdaság- és társadalomtörténeti okairól úgyszólván csak a “taccsvonalon” kívülre tett marxista történészek beszélnek és írnak. Mindennek megfelelően egyes magyar iskolákban már nem is igen tanítják a forradalmak történetét, hacsak nem a magyar forradalmakról van szó. Sok helyen csupán úgy emlegetik a forradalmat, mint a modern történelem valamilyen lényegtelen eseményét vagy tematikáját. Petőfi “királyokat akasztó” verseit kiszorították a szerelmes versek, József Attila “tőkét döntögető” költeményei helyett is az új “demokratikus és piacgazdasági” tematika került előtérbe. A hazai állapotokat jól jellemzi, hogy az ország első egyetemén már évek óta nem szerepel az orosz irodalmi államvizsga anyagában sem Gorkij, sem Solohov… De így van ez sokfelé Oroszországban is. S mindennek okai jól ismertek azok számára, akik egyáltalán tudomásul kívánják venni e jelenséget.

Az egész jelenségkör természetéhez tartozik, hogy a modern kapitalizmusnak általában már nincsen szüksége semmiféle forradalmi retorikára, hacsak nem a reklám részeként, ahol mondjuk az arckrémek, a bankkártyák és a számítógépek “forradalmi” megújításáról szólnak korábban jobb sorsra érdemes színészek. A kelet-európai neokapitalizmusoknak pedig végképpen nincsen szükségük semmiféle forradalmi legitimációra, mivel maga a rendszer a forradalmak tagadásaként szilárdította meg magát az elmúlt években. Ez még Magyaroszágon is igaz, ahol az 1956-os felkelést az új parlament – mindjárt rendszerváltás után – törvényileg forradalommá nyilvánította. A valóságban azonban az új rendszer a maga előtörténeteként a Horthy-rendszertől az amerikai demokráciáig sok mindenre hivatkozott, de azt, hogy forradalmi eredetű lett volna, a régió vezető politikusai és ideológusai sem igen hangsúlyozták. A magyar kultúra “nemzeti hivatalosai” nem tudtak mit kezdeni sem az 1848-as forradalom Petőfijével, sem annak “világszabadságával”, amely a “bőség kosarát” mindenki számára “egyaránt” kínálta fel. De az új hatalmi elit 1956 munkástanácsainak antikapitalista hagyományával sem tudott zöldágra vergődni. Olyannyira, hogy a munkástanács-örökséget saját, 1956-ra épülő legitimációs (liberális és nemzeti) ideológiájából is száműzte mint utópiát vagy eltévelyedést. Tehát csak a látszat szerint van arról szó, hogy kizárólag az orosz forradalmat akarják kidobni a progresszív társadalmi mozgások és mozgalmak történetéből. A tét a forradalom maga, hiszen a forradalom tétje maga a tőkés magántulajdonra és magánkisajátításra épülő rendszer. Kelet-Európában még a “polgári” forradalmak is antikapitalista követelésekkel készítették elő a talajt a még radikálisabb, valóban antikapitalista forradalmak számára. Gondoljunk például 1918–1919 Magyarországára, 1917 februárjára és októberére Oroszországban, 1945–1948 Kelet-Európájára, a munkás- és nemzeti tanácsokra, a közösségi–állami kisajátításokra stb.

Az orosz forradalom valóban nem egyeztethető össze az egyetemes profit-logikával, még a februári, ún. polgári demokratikus szakasz sem, mert demokratikus burzsoázia hiányában ennek hajtóereje is a munkásság, illetve a földet erőszakos úton kisajátító parasztság volt. Mit lehet ma kezdeni azzal a forradalmi hagyománnyal, amely már 1917 tavaszán az üzemek munkásellenőrzését hirdette, a hatalmat pedig a munkás- és katonaszovjetek kezébe kívánta átadni? A forradalmat befejezettnek tekintő Ideiglenes Kormány két össze nem békíthető törekvést, az emberi szabadságjogokat és a háború folytatását kínálta alternatívaként, amit a háborús szenvedés és mérhetetlen pusztulás az emberek többsége számára elfogadhatatlanná tett.

A forradalom végső soron nem kevesebbet hagyott az utókorra, mint a tőke és a bürokrácia nélküli fejlődés lehetőségét. Egyebek között ezzel függ össze, hogy a mai orosz és magyar, lengyel, illetve cseh ideológusok a forradalom “utópiáját” minden módon diszkreditálják. Ha kell Sztálinból és a sztálinizmusból, ha kell Hitlerből vezetik le a forradalmat, vagy éppenséggel fordítva, a forradalomból Sztálint és Hitlert. Bármilyen történelemhamisításra készek, csakhogy az “utópiától” megszabaduljanak. Az új rendszer legitimációja azonban a többi forradalommal is szembekerül.

Már a francia forradalom is integrálhatatlan a modern polgári gondolkodás számára, mert a népek, nemzetek és egyének egyenlőségének puszta kimondásával is ellentmond a tőkés világrendszer működésének, legyen szó bármely történelmi korszakról. Az orosz forradalom pedig meg is fogalmazta, sőt, elméletileg megalapozott célként tűzte ki a tőkés világrendszer egyetemes átalakításának igényét, amelynek során “szabad egyének, szabad társulásai” rendelkeznének a világ anyagi és szellemi gazdagsága fölött. A forradalmi “utópia” a magán- és az állami tulajdonnal szemben a társadalmi közösségek tulajdonát tételezte fel, amelytől – ha más okok miatt is – éppen úgy rettegtek Sztálin vaskalapos hivatalnokai, mint a tőkés nagyhatalmak kormányzatai.

Az államszocializmus kelet-európai bukása után a kapitalista berendezkedéseknek tehát nincs többé szükségük semmiféle forradalmi legitimációra. A forradalom, amely sérti az üzleti érdekeket, nem jelenthet semmiféle haladást az emberi történelemben. Habermasnak a kelet-európai rendszerváltásról megfogalmazott tézisét, a “korrekciós forradalmat” lényegét tekintve jól cáfolta néhai Antall József miniszterelnök, amikor a társadalmi igazságosságot követelő hangokra reagálva kioktatólag megjegyezte: “tetszettek volna forradalmat csinálni”. Minden típusú forradalmi tradíció és legitimáció idegen magától a korszellemtől. Maga a forradalomtalanítás, ahogyan egy magyar kurzuslovag megfogalmazta, alkotja a neoliberális–neokonzervatív kánon kiinduló- és végpontját.

 

2. Forradalom a félperiférián

A mai vitákról szólva a rendszerváltás periódusának egyik tipikus “baloldali” dogmájára utalunk, amely a visszájára fordította a régi sztálinista érvelést “a szociáldemokrata revizionizmus történelmi árulásáról”. Most – olykor régi vágású marxisták is – Kautsky vagy az orosz mensevikek elgondolásainak felmelegítésével Lenint nevezik “revizionistának”, mint aki “revideálta” Marx arra vonatkozó elgondolását, hogy szocialista forradalom csak a legfejlettebb országokban győzhet. Eltekintve attól, hogy Marx és különösen Engels e tárgyban mondott mást is, a konkrét történeti anyag tükrében sem célszerű a forradalmat, a forradalom sorsát, kirobbanását és életben maradásáért folytatott harcát egy ember teljesítményéből, elméleti nézeteiből vagy politikai törekvéseiből levezetni. Ugyanis Lenin a maga alapvető téziseit az orosz forradalom specifikumairól jóval később fogalmazta meg annál, hogy a forradalom maga győzött volna. Nem Lenin, hanem a történelem volt revizionista: a szocialisták nem adhatták át a hatalmat a feketeszázaknak, már csak önvédelemből sem.

A mai kritikák szerint (nyugati szovjetológusoktól Gorbacsovig–Jakovlevig, tőlük a magyar neofita Lenin-kritikusokig) Leninnek – úgymond – nem kellett volna átvennie 1917 októberében a hatalmat és akkor … polgári demokrácia lett volna Oroszországban. Meg kis nyúl, mondhatnánk, hiszen az első világháborúból megörökölt történelmi szituáció a hatalomkoncentráció és a rendkívüli intézkedések egész rendszerét zúdította Oroszországra. A konkrét történelmi anyagokat elemző újabb munkák bemutatják, hogy a “csrezvicsajscsina”, a rendkívüli állapot és a neki megfelelő intézkedések szisztémája megvalósult mind a bolsevikok, mind a fehérgárdisták kiterjedt uralma, mind az alkotmányozó gyűlés urainak hatalma idején. Miután Oroszországban, miként a félperiférián akkoriban mindenütt, hiányoztak a polgári-demokratikus fejlődés alapjai (“még” Magyarországon is), nincs történelmietlenebb dolog, mint egy nem létező, nem reális perspektíva nézőpontjából tekinteni a történelemre. Alapvető metodológiai megfontolás, hogy a történelmet csak olyan nézőpontból “szabad” értelmezni, amely a forradalmi folyamatban benne rejlő autentikus alternatívákat tükrözi vissza. Csak nagyon naiv vagy nagyon is tudatos ideológusok (a hamis tudat manipulatív felhasználói) bírálhatják Lenint azért, hogy nem állította vissza a polgári demokráciát és a kapitalista piacgazdaságot a maga “normális”, valójában “usztrjalovista–kolcsakista” formájában.

Lenintől Gramscin és Rosa Luxemburgon át Lukácsig “mindenki” tudta, hogy a “félperifériába” beleragadó forradalom sorsa nem határozhatja meg a világfolyamatok döntő tendenciáit. Ám e “kísérletek” nélkül nem lehetséges a “tőke zsarnokságának” meghaladása. Ma már annak tapasztalatait kellene vitatnunk, hogy az államszocializmus bukása után az újabb forradalmi fellendülésnek milyen tévutakat kellene elkerülnie.

Természetesen a mai kor Lenin-bírálata, azaz revizionizmus-bírálata sem ok nélkül született meg. A rendszerváltást “levezénylő” reformkommunista hatalmi elit “szociáldemokratizálódásnak” volt mindez az ideológiai burka. Az ex-marxista hatalmi és/vagy ideológiai elit számos képviselője szerte Kelet-Európában “megtért” a rickerti–kanti értékelmélethez,1 amely a történelmi folyamatot “véletlen” események és folyamatok halmazaként vizsgálja. A “forradalomtalanítás” azonban terméketlen gondolati és politikai erőfeszítés, mert valójában semmi sem utal arra, hogy a történelemből a forradalmak kiiktathatók lennének, sőt éppen ellenkezőleg, korábban soha nem tapasztalt – a félperifériát és a centrumot egyaránt megragadó – tömegmozgások gazdasági és társadalmi feltételei érlelődnek. A kifejlődő mozgalmak konkrét formáit ma még korai lenne találgatnunk. Ám akik e folyamatban tudatosan részt vesznek, valószínűleg hamarabb érzékelik majd a közeledő mozgások moraját…

 

Jegyzet

1 Magyarországon l. erről Pach Zsigmond Pál kritikai megjegyzéseit, Magyar Tudomány,1996. 7. sz.

A Kádár-rendszerről – Kádár nélkül – Bevezetés számunk központi témájához

Nyilván meglepetéssel veszi tudomásul az olvasó, hogy a Kádár-rend­szerrel foglalkozó számunkban nem talál írást az államszocialista te­kintélyuralmi rendszer névadójáról: Kádár Jánosról.

Jelen sorok szerzőjével ellentétben a szerkesztőségben az a többségi álláspont alakult ki, hogy ugyan vannak anyagaink kitűnő szerzőktől, történészektől, pszichológusoktól stb., mégis a Kádárról kialakított tör­téneti kép megformálása még túlságosan is korai. Több szempontból is. Egyfelől a kutatható dokumentumok szűkössége és a már kutathatók vizsgálatának kezdeti foka nem teszi lehetővé, hogy lényegesen túllép­jünk a 80-as évek ellenzéki irodalmához és a közszájon forgó általános megítélésekhez képest. Másfelől a szerkesztőség nem kívánt Kádár személyére koncentrálni, mert ma még körülötte igen erős emóciók gyűrűznek, olyan viharok kavarognak, amelyek csak e lényegről, ma­gáról a rendszerről terelik el a figyelmet. Márpedig a mai helyzetben nincs elméletileg károsabb, mint a nosztalgia vagy a gyűlölet hatása alatt gondolkodni. Ma, amikor liberális és konzervatív oldalról gyakori támadások érik a „racionalitást", a „racionalizmust", akkor nem szabad „engedményt" tenni az emocionális, irracionális kihívásoknak. Ma a baloldalnak azzal nyújthatunk igazi érzelmi támogatást, ha segítünk túllépni a nosztalgikus viszonyuláson. Márpedig a politikai elfogultsá­gok pro és kontra a legerősebben éppen Kádár személye körül kristá­lyosodnak ki.

Aligha van olyan értékelő megjegyzés Kádárról, amely ne kavarna azonnal vihart a magyar társadalomban, még a baloldal köreiben is. Magam Kádár történelmi teljesítményét pozitívabbnak, vagy kevésbé negatívnak látom ma, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, de semmiképpen sem tűnik alátámaszthatónak egyetlen olyan végletes megítélés, amely egyetlen mondatban kívánja megragadni a teljesítmény lényegét, mint például a „tömeggyilkos" vagy az „igazságos Mátyás" szellemében fo­gant meghatározások.

Az elfogulatlan megítélést talán jobban segíti, ha ez alkalommal Ká­dár politikusi portréját és emberi arculatát egy dokumentumrészlettel kívánjuk érzékeltetni. A dokumentum keletkezésének idején, a 60-as évek első felében, a kollektivizálás befejezése után a „szürke" appará­tusember kilép támogatói, „kliensei" köréből, és viszonylag önálló pá­lyára áll. Ettől a korszaktól kezdve Kádár közmegítélése egyre pozití­vabb, bár a mélyben a gyűlölet nem halt ki…

A szélsőséges értékelések történelmi okai remélhetőleg feltárulnak e számunkban publikált tanulmányokban. Itt csupán egy dologra hívnám fel a figyelmet. Kádár úgy, olyan részlegességgel tudott szakítani a sztálinizmussal, mint Hruscsov. A „megreformált sztálinizmus" je­lentős figurája ő. Ez a „reformsztálinizmus", amely nem más, mint a sztálinizmus, a szociáldemokrácia és a liberalizmusba váltó reform­kommunizmus sajátos, fokozatosan kialakuló kombinációja, olyan sze­mélyiségben perszonifikálódhatott, akit mind Keleten, mind Nyugaton elfogadtak és támogattak a kor befolyásos államférfijai. Kádárt és poli­tikáját Hruscsovtól Brandtig, Kohltól Thatcherig igen különböző beál­lítottságú politikusok értékelték.

Bár a közvélekedés szerint Kádár elméletileg igen képzetlen em­ber volt, persze nem Hruscsovhoz, hanem, mondjuk, Rákosihoz vagy Aczélhoz képest, mégis meglepő, hogy éppen a szocializmusról tudta teoretikusan a legkevesebbet. Számára a szocializmus nem volt más, mint a hatalomfenntartás, a korlátozott piaci viszonyok és a „jóléti állam" működtetése. Legendás szerénysége mögé húzódva a hatalomkonzerváló bürokrácia korrupciói felmorzsolták a rend­szer erkölcsi tőkéjét. Mégis Kádár hagyatéka az utóbbi három évben – az új elitek minden diszkreditálási kísérlete ellenére – felérté­kelődőben van, mert a rendszerváltás nyomán az ipar és a mezőgazda­ság olyan pusztulása következett be, amelynek bázisán legfeljebb az ezredfordulóra érheti majd el az ország a 80-as évek színvonalát. Kádár „karizmája" így holtában is fennmaradt azon rétegekben, emberekben, akik Kádárban annak idején magukra „ismerhettek." Ennek a „ráismerésnek" azonban az volt a szociális háttere, hogy a magyar „kisember" a 80-as évek közepéig egy olyan 20 éves „gazdagodási" szakaszt ért meg, amely a modern magyar történelemben példa nélkül álló. Ezért sokan hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a Kádárról elnevezett rendszer privilegizált rétegei milyen mértékben készítették elő az államszocializmus összeomlását és a nyers kapitalizmus restauráci­óját.

A baloldali elkötelezettségű embereknek azonban azt is tudniuk kell, hogy a Kádár elleni állandó hisztérikus lejáratási kampányok igazi tétje éppen nem Kádár, hanem a vele részben összefonódó kö­zösségi-szocialista értékek, amelyeket az új uralmi elit szeretne kitö­rölni a magyar emberek millióinak fejéből.

Nem lehetetlen, hogy az első jó könyvet Kádárról egy nyugati törté­nész írja majd meg, mert számára ez az egész „holt történelemként" jö­het számításba, ami a mi számunkra „megélt történelem"…

Egy könyv margójára

Bill Lomax-Kemény István A magyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok c. könyvéről.

Nem sokkal lapzárta előtt akadt kezembe egy új és fontos könyv: A ma­gyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok. (Magyar füzetek, Pá­rizs) A rendkívül érdekes kötetet Bill Lomax és Kemény István rendezte sajtó alá. Folyóiratunk különös figyelemmel kíséri azokat a mozgalma­kat, amelyek magukban hordozzák a jövő társadalomszerveződésének, az önkormányzati, dolgozói és lakóterületi szerveződéseknek elemeit, csíráit. Az egyik fontos történelmi „csíra": az 1956-os munkástanácsok! Nem véletlen, hogy az Eszmélet 2. száma éppen e témakörben publikált dokumentumokat. Így természetes, hogy azonnal felhívjuk olvasóink fi­gyelmét a fentebb jelzett könyvre. A könyv valódi jelentőségére azon­ban aligha lehet következtetni az előszóból, amely olyan „olvasatot" kölcsönöz a könyvnek, amely éppen gyakorlati tapasztalatainak „sem­legesítésére" irányul. A szerkesztő szándékait nem ismerjük, de egy bi­zonyos: a munkástanácsokat a liberális demokrácia élharcosainak te­kinti: „A követelések listáján – az ország függetlenségén kívül – minde­nütt megtaláljuk a nyugati mintájú parlamentáris demokráciát. . ." Kemény István az előszóban másutt megjegyzi, hogy a munkások „munkástulajdont" akartak, de ehhez nem fűzi hozzá, hogy éppen ezál­tal is meghaladni kívánták „a nyugati mintájú parlamentáris demokrá­ciát"; a többpártrendszert éppen a maguk szolgálatába kívánták állítani, nem pedig egy politikai elitréteg hatalmi machinációjaként képzelték el. A kötet dokumentumainak sokasága igazolja állításunkat. Nincs itt terünk részletes elemzésre vagy dokumentálásra, kénytelenek vagyunk csupán egy idézettel cáfolni „a nyugati mintájú" fejlődésről szóló le­gendát.

A magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének javaslata: hozzuk létre a Termelők Tanácsát! E dokumentum a Népakarat novem­ber 29-i számában jelent meg, amelyben egyebek között ez a kitétel olvasható: „…számos, gyors intézkedést kell tenni annak érdekében, hogy a szocialista demokrácia erőteljesen fejlődjék, a lehetőségből valósággá váljék. Már most foglalkozni kell azzal, hogy eddigi államha­talmi struktúránk az új helyzetnek és új követelményeknek megfelelően megváltozzék. Biztosítani kell, hogy a munkásosztály vezető szerepe az államhatalomban ténylegesen és sokoldalúan érvényesüljön. Mert a munkásosztály az a vezető és szervező erő, amely elsősorban képes mindkét irányban megvédeni, megőrizni és továbbfejleszteni eddigi szocialista vívmányainkat. Arra van szükség, hogy társadalmunk min­den, de különösen gazdasági kérdéseiben valójában a munkásosztályé és az anyagi javak, a nemzeti jövedelem létrehozásában részt vevő min­den dolgozóé legyen a döntés joga. A munkástanácsok létrejötte üzemi viszonylatban ezt biztosítja. Biztosítani kell azonban azt is, hogy anyagi javaink hovafordításáról, gazdasági fejlődésünk módjáról és üteméről a jövőben az ország felső vezetésében is közvetlenül a termelők döntsenek.

A szakszervezetek ezért azt javasolják: eddigi államhatalmi szerve­zetünket olyan értelemben változtassuk meg, hogy a munkásosztály és más termelő rétegek (állami gazdasági, termelőszövetkezeti dolgozók, kisiparosok) közvetlenül mint termelők is részt kapjanak az államhata­lom tényleges gyakorlásából. Az egyénileg dolgozó parasztok termé­szetesen képviselve lesznek a képviselőházban. Ebből a célból javasol­juk a kormánynak, hogy vizsgálja meg a Termelők Tanácsa létrehozásá­nak kérdését. A Termelők Tanácsa a parlament egyik házaként államha­talmunk új szerve lenne. … a Termelők Tanácsának alapvető funkció­ját abban kellene megjelölni, hogy feladata a termelés és az elosztás irá­nyítására, a gazdasági életre, a szociális és jóléti ügyekre vonatkozó ha­tározatok, törvények hozatala legyen. Eszerint tehát a termelésben köz­vetlenül részt vevők határozzák meg, hogy az állam hogyan és milyen módon, mire fordítsa pénzeszközeit, értékeit. . ." (Vö. 92. o.)

Azon idézetek száma, amelyek ebben a szellemben foglaltak állást '56 októberében-novemberében, tetszés szerint szaporítható. Köszönet Kemény Istvánnak e könyv kiadásáért, de vele szemben azt kell hangsú­lyoznunk, amit e dokumentumok valóban állítottak: se kapitaliz­must, se sztálinizmust, hanem a termelők társadalmát, vagyis a gazda­sági demokráciát. Ez több mint a polgári demokrácia.