Az osztályharc gyengeségének és a baloldal néhány problémájának jelentősége Romániában

A romániai baloldal stratégiai útkeresése sem egyszerű történet. Politikája feloldódik a liberális-monetáris, progresszívadó-mentes, minimális állam felé húzó megoldásokban. A szociáldemokrata gazdaságpolitikát soha nem lehetett, s ma sem lehet megkülönböztetni az explicite jobboldali gazdaságpolitikától. A szerző javaslata: bárminő reorganizációhoz a rendszeren belüli nyomásgyakorlást rendszerellenes nyomásgyakorlással kellene felváltani.

I. 1. Néhány tény

1. A baloldal egyik legegyszerűbb, ám ugyanakkor legérdekesebb problémája, hogy milyen álláspontra helyezkedik a jobboldallal, illetve a jobboldali politizálással szemben. A baloldal ezeket bizonyosan ellenzi, de milyen okból? Hogy a jobboldal a tőke érdekeit tükrözi és képviseli, míg a baloldal – úgymond – a kizsákmányolt bérmunkások érdekeit he­lyezi előtérbe. Ennek értelmében a baloldalnak meg kell kérdőjeleznie és vitatnia kell a fennálló társadalmi struktúrát, az erőviszonyokat és a társadalmi struktúrákon belüli polarizációt. Semmilyen szófordulat vagy metafora – amelyek immár klisévé váltak, és míg jelentésüket egyesek ismerik és helyesen használják, addig mások a dolgok valódi állását igyekeznek idejétmúlt, ködös álcák mögé rejteni, a politikai diskurzusba emelve a kiforgatott szavakat és érveket – nem helyettesítheti ezt a fel­adatot. Amennyiben mégis erre kerül sor, akkor mindez a baloldal adott szintjére, illetve konkrétan történelmi válságára mutat rá.

A társadalmi struktúráról folytatott állandó és nyílt vita lényege annak tisztázása, hogy vajon racionális és realisztikus-e még az érvekben az osztályok, az osztályharc, illetve a végcélnak tekintett osztály nélküli társadalom terminológiáját használni. Továbbá: ezek között a keretek között mit jelent, ha a „dolgozók" érdekében beszélünk? Így tehát a je­lenről folytatott vita előfeltétele a modern baloldali elmélet, mindenekelőtt Marx és a marxizmus történetének ismerete.

Egy olyan periferiális országban, mint Románia, de másutt is, a ka­pitalizmus jelenleg uralkodó transznacionális formája következtében a kizsákmányoltak elsődleges és leginkább egyértelmű ellenségének a külföldi s mindenekelőtt a multinacionális tőke tűnik. Mindazonáltal a baloldalnak el kell kerülnie a nacionalista szlogeneket, amelyek a nem­zeti tőkéhez közelítenék, és a jobboldal játékszerévé tennék. Amennyi­ben a baloldal nem szögezi le egyértelműen, hogy a probléma nem a „külföldi" tőke, hanem a tőke általában – a strukturális osztályellenség, amely képes túltenni magát mindenfajta nemzeti skrupuluson (hiszen történetileg és logikailag az őt tápláló forrás mindig is éppen annyira a nemzeti, mint a külföldi munkaerő volt) -, akkor semmissé teszi saját jellegzetességeit, és a jobboldali stratégiával keveredik össze. Ezzel hátráltatja az osztálytudat fejlődését, és így időt engedélyez a kapitalista viszonyok számára.

Ha az ellenség kérdésétől eltekintünk, akkor a gazdaságpolitikák válnak a politikai nyomásgyakorlás legfontosabb célpontjaivá, és egy­ben világosan mutatják az effajta nyomásgyakorlás tétjeit. Progresszív adózást válasszunk, vagy liberális, „egyenlő" adókat? Vajon a szociális (beavatkozó) állam a megfelelőbb, netán a minimális állam mellett kellene döntenünk? A talk-showkban folyó végtelen szövegelések, ahol a „balol­dal" soha nem fejti ki részletesen álláspontjait és indokait, azt mutatják, hogy ez a fajta „baloldal" nem jelent valódi alternatívát a jobboldallal szemben, hiszen mindkettő ugyanahhoz a fajta politikához tartozik, vagy­is konzerválja és erősíti a hatalmi leosztásokat, az alávetés-alávetettség rendszerét, végső soron a munkaerő kizsákmányolását. Valójában a szociáldemokrata gazdaságpolitikát soha nem lehetett, és ma sem lehet megkülönböztetni az explicite jobboldali gazdaságpolitikától: az arányos adózás nem sokat segített, vagy segít ma az alacsony és közepes bérből élőkön, hiszen a magas bérekből, vagyonokból és profitokból begyűjtött adótöbbletet ellensúlyozzák 1 . azok az adókedvezmények, amelyeket egy cég az első öt évben kap, 2. a magas beosztású tisztviselőknek járó privilégiumok,1 amelyek a tényleges fizetések több százszorosát is kitevő jutalékokból állnak, és az egyes bürokratikus egységeken belüli titoktar­tás burkolja homályba őket, 3. az állami tulajdon megdézsmálása olyan magas beosztású tisztviselők által, akik önmaguk, netán rokonaik és ismerőseik révén az új burzsoáziát alkotják, 4. a minimális állam, amely csak a hadseregre, a hírszerzésre és az egyházakra költ, és még vélet­lenül sem az ország infrastruktúrájának fejlesztésére (és nyilvánvalóan nem a szinte teljes mértékben privatizált iparra és mezőgazdaságra), 5. az egybefonódó csúcsbürokrácia és a plutokrácia által gerjesztett óriási mértékű korrupció, 6. az a tény, hogy 1990-től Románia külső adósságál­lománya, függetlenül attól, hogy milyen politikai színezetű kormányzatok követték egymást, exponenciálisan növekedett, és 7. hogy az elmúlt két évtized során a jó szociáldemokraták által elzálogosított jövő csak azért nem gerjesztett óriási tiltakozást és munkanélküliséget, mert a munkaerő külföldre emigrált, a politikai harcokat pedig elnyomták és elködösítették.

A jelenlegi válság által felélesztett társadalmi tudatosságot még mindig ugyanazokkal a taktikákkal – így a „komoly" parlamenti pártok időnkénti szakadásával és újraegyesülésével – ködösítik el, és azzal, hogy az embereket manipulálva és összezavarva visszatartják őket bármiféle jelentősebb kritikai aktustól és a változásra irányuló cselekedetektől.

Ezek a taktikák jellemezték és jellemzik a szociáldemokráciát is. Való­jában ez a „baloldal" az átláthatóság és a privilégiumok tekintetében még a jelenleg hatalmon lévő jobboldalnál is konzervatívabbnak bizonyult: csupán a mai „népi" kormányzat támadta az állam működésének átlátha­tatlanságát, és az elmúlt két évtizedből örökölt privilégiumok burjánzását.

2. A jelenlegi romániai államelnök és a mostani kormányzat deklarál­tan jobboldaliak. Ebből következően a kormány meg akarja adóztatni az összes nyugdíjat, beleértve az 1.000 lej alattiakat is (ez kevesebb, mint 250 eurót jelent havonta). De ugyanakkor ez az egyetlen kormány, amely támadást indított a bürokrácia felső rétegének kiváltságai ellen, csökkentette óriási fizetéseiket és nyugdíjaikat, amelyek nem csupán Románia gazdasági helyzetéhez, de általában véve ezeknek a csúcs­bürokratáknak a teljesítményéhez képest is igencsak túlméretezettek. Ebből a szempontból nem számít, hogy ezeket az intézkedéseket a gazdasági válság váltotta ki, és céljuk az egész politikai osztályból kiáb­rándult tömegek elkápráztatása volt, hiszen sem a szociáldemokraták, sem pedig a liberálisok soha nem szóltak egy szót sem a privilégiumok ellen. Természetesen, mivel a jobboldalról van szó, ezek a támadások nem voltak következetesek, és a mai napig sem azok: a papok és a fő­bírók jövedelme például továbbra is érinthetetlen marad, míg a rengeteg nyugállományú tábornok és ezredes nyugdíját egy – de az is lehet, hogy öt – év múlva fogják felülvizsgálni. Mindazonáltal helyes az az alapelv, hogy a munkavállalóknak a közösségi nyugdíjalapba befizetett járulékai korreláljanak a később kapott nyugdíjuk nagyságával.

Ebből a szempontból az általános bércsökkentésnek, a nyugdíjak, illetve az egyéni vállalkozók és a kisvállalkozások profitcsökkentésének fogadtatása a közvéleményben nem csupán azt mutatja, hogy a népes­ség túlnyomó része a társadalmi struktúra nem bürokratikus kategóriáival rokonszenvez (vagy inkább csak a bürokrácia alsó és középső rétegével, és nem a magas bürokráciával), de egy olyan igazságérzetet, a korrekt­ség iránti fogékonyságot is, amely az emberi öntudat része, és ennek megfelelően eléggé erős. Természetesen az emberek össze vannak zavarodva, kevés az önbizalmuk, csalódottak, kétségbeesettek, elidege­nedettek és féltik saját létbiztonságukat és jövőjüket, de igazságérzetük miatt nem hajlandóak a lármás csúcsbürokrácia mellé állni, vagy annak védőernyője alá húzódni.

Éppen emiatt váltak érdektelenné a bércsökkentések elleni nagy de­monstrációk 2010 májusában és júniusában, mivel a szakszervezetek ad hoc szövetségbe tömörültek a főbírókkal, akik az átlagnál tízszer-harmincszor magasabb béreikért és nyugdíjaikért küzdöttek.

Ugyanakkor számtalan hétköznapi ember igenis tudatában van, hogy 1. ők maguk is megsértették már a törvényt, hogy meg nem érdemelt szociális juttatásokhoz férhessenek hozzá, vagy éppen lopjanak, 2. ők maguk is egoistának bizonyultak, és csak a saját jólétükkel törődnek,2 az állam és az újgazdagok nevében követelnek segítséget, és azok mellé állnak, akik egy adott pillanatban többet juttatnak nekik, még akkor is, ha ezeket az újgazdagokat társadalmi immoralitásuk miatt kivétel nélkül lenézték korábban, és ma is megvetik. Az emberek számára magától értetődik, hogy egy olyan társadalomban, ahol „a nagyok" legálisan lophatnak – hiszen a magántulajdon „szent" -, és ahol 1990 óta az állami tulajdont lerabolták mindazok, akik lehetőségeik és kapcsolataik következtében ehhez elegendő hatalommal rendelkeztek és eléggé gyorsnak bizonyultak (a korábbi bürokrácia és a sztálinizmus privilegizált rétegei), ott a túlélésért vagy egy komfortosabb mindennapi életért lopni nem lehet immorális. Ám a túl nagymértékű társadalmi különbségek, a teljes csúcsbürokrácia – az igazságügy, az államirányítás, az egyházak, a rendőrség, a hírszerzés – kevéssé hatékony működése, a korrupció, és általában az ország helyzete nem késztette arra a tömegeket, hogy csatlakozzanak a szociáldemokraták és a velük meglepő szövetséget kötő liberálisok „tiltakozásához".

A „kongresszusokon", a „konferenciákon" és a választási rendezvé­nyeken, a bérek és nyugdíjak csökkentését ellenző „szakszervezeti" gyűléseken ott voltak a politikai „elit", a szakszervezeti bürokrácia és a kiváltságos rétegek képviselői, ám politikai szerepléseiket, „civil kurá­zsijukat" a megszorító intézkedések sújtotta szegények tömegei fizették meg. A fizetések és nyugdíjak csökkentésének elnapolását követelők (beleértve azokat a főbírókat, akik szavazataikkal törvénytelennek nyil­vánították saját jövedelmeik csökkentését) egy szót sem szóltak ezeknek az embereknek az érdekében, és mélyen megfeledkeztek „protestáló" hajlamaikról.

3. Július elején egy obskúrus „szélsőbaloldali" párt nevét „Kommunis­tára" változtatta. Programja sztálinista: az összefüggéstelen nosztalgia, a nacionalizmus (amely vallási sötétséget is jelent), az emberek közötti különbségek és az emberi jogok modern felfogásának elvetése, valamint az elmélet és az önkritika elutasítása jellemzi.3 Nem célja, hogy legalább az – általában véve korrekt – aktuális törvények, a politikai demokrácia, az átláthatóság és a politikai tisztesség (amely nyíltan nem ellenzi a magántulajdont és a kizsákmányolást, csupán az eltúlzott, neoliberális politikát) betartására ösztönözze a politikai osztályt; a párt a hatalom megragadására törekszik, hiszen ez a vágya mindenfajta politikai bürok­ráciának. De vajon miért? Nem ez az első és egyetlen „szélsőbaloldali" párt, amely a hatalomról álmodik, és mindegyik úgy formálódott ki, hogy többé-kevésbé radikálisan baloldali irányzatokat összegyűjtve és kont­rollálva valamiféle szövetségre léptek a szociáldemokráciával, és nem törekedtek arra, hogy álláspontjukban valódi politikai tennivalókat és al­ternatívákat kínáljanak. Így a romániai „kommunisták" ismét elszalasztot­ták annak a lehetőségét, hogy internacionalisták legyenek, „gondolkodó párttá" alakuljanak (újragondolva a forradalom és az osztályharc formáit).4 A többi „baloldali" párthoz hasonlóan a „kommunisták" egyszerre 1. az elégedetlenség és az esetleges radikális ellenállás kontrollálásának eszközei, amelyek az ellenállást a rendszerre nézve veszélytelen moz­galommá konvertálhatják; illetve 2. arra szolgálnak, hogy a kommunista jellegű értékeket diszkreditálják és nevetségessé tegyék.5

4.  Még két példa arra, hogy túl kellene lépni az 1989 utáni Romániában uralkodó állapotok puszta kritikáján: a Nemzeti Integritási Ügynökség (ANI) kiherélése, valamint az a heves küzdelem, amellyel az egyetemek hűbérurai saját teljhatalmukat védelmezik. Június végén egy pártközi ad hoc parlamenti „koalíció" (amely jórészt szociáldemokrata és liberális parlamenti képviselőkből állt) és a főbírák módosították az ANI-ra vonat­kozó törvényt, és a szervezetet tartalom nélküli üres formává alakították. Az Európai Bizottság július 20-án kelt éves jelentésében már felfigyelt a korrupcióval, az érdekütközésekkel és az átláthatatlansággal szembeni törvénykezési reformok hiányosságaira.6 Az Európai Bizottság nyomása kedvező hatású, és az ANI valószínűleg7 visszanyeri majd befolyását, ám az, hogy az uralkodó elit a törvényeket semmibe véve mindig a nyilvánosság elkerülésére törekszik, igen jelentős szempont. Akárcsak a egyetemek vezetőinek esetében: az ő tiltakozásuk is abból ered az új oktatási törvény tervezetével szemben, hogy félnek az átláthatóságtól, attól, hogy megítélhető legyen, hogyan is irányítják valójában intézmé­nyeiket; vagyis félnek a demokratikus felelősségvállalástól.8

5.  Egy nyár végén szerkesztett könyv azt mutatja, hogy a román közértelmiségiek még mindig a politikai osztály különféle részeinek támogatásával, az azokhoz való törleszkedéssel foglalatoskodnak: a könyv által adott „alternatíva" annyiban áll, hogy (a mai „népi"-liberális demokrata koalíciót leváltva) ismét a liberálisok és a szociáldemokraták vigyék a prímet az ideológiai manipuláció terén, és az ellenzék csupán a privilégiumok lebontásával foglalkozzon; a kötet szerzői éppen ebből terítenek asztalt maguknak. Egyik „kihívó" sem kritizálja az egyetemi turizmust, a szinekúrák kínálta állásokat mindannyian lelkesedéssel fogadják, és intellektuális gyávaságuk arra készteti őket, hogy az em­berekre soha ne kantiánus szellemben tekintsenek, hanem csak saját egyéni jólétükre összpontosítsanak. Soha nem támadják azt, hogy a kulturális jobboldal 1989 decembere előtt részlegesen, majd azt köve­tően totálisan visszaszerezte befolyását, hiszen éppen ez a kulturális jobboldal legitimálta és legitimálja a kulturális bürokráciát. Az egyetemi értelmiség híján van a társadalmi ideáloknak,9 és egyáltalán nem keres szociális alternatívákat.

A jelenlegi Románia társadalmi modelljeként az összes szerző meglá­tása szerint a nyugati kapitalizmus szolgál.10 De vajon milyen nézőpontból sikerült ilyen eredményre jutniuk? Abból a „liberális szociáldemokráciából" indulnak ki, amely egy szót sem veszteget az emberi jogok jelentésére és kiterjesztésük szükségességére. Azonban: gazdasági szempontból a fejlett kapitalizmus nem csupán a centrum-periféria kapcsolatokat felté­telezi, hanem (a tőke transznacionális jellegének erősödésével) a jóléti állam fokozatos lebontását és a centrum kellős közepén lévő „perifériák" robbanását is. Politikai szempontból a képviseleti demokrácia oly sok sebből vérzik, hogy az értelmiségiek nem vállalhatják fel anélkül, hogy alapjaiban kritizálnák. Társadalmi szempontból a fejlett kapitalizmus ma­gában foglalja a bürokráciát, és az ember nem beszélhet úgy az elitekről, hogy szándékosan összekeveri a professzionális és a politikai eliteket, és hallgatólagosan azt sugallja, hogy a társadalmi polarizáció (elitek és tömegek) természetes és örökkévaló lenne.

I. 2. A teendők

A fenti tények alapján mi a teendője egy következetes baloldalnak? A túláradó manipuláció következtében ez a következetes baloldal gyenge; de még ha erős lenne is, amíg nem alakul ki mögötte tömegtámogatás – vagyis a mély társadalmi válság talaján, a baloldali militánsok hosszú, önfeláldozó heroikus küzdelme után a baloldali elemzés nem győz meg jelentős társadalmi rétegeket -, addig a baloldal nem gondolhat reálisan a hatalom megragadására.

Ugyanakkor a következetes elmélet és kritika eszközeivel afelé lökheti az egész társadalmi felépítményt, hogy annyi baloldali jellegű célt tűzzön maga elé, amennyit csak tud.

Egy olyan országban, mint Románia, az első dolog, amely ellen nyomást fejthet ki a baloldal, a privilégiumok léte11 – ugyanakkor egy rendszerszintű válság idején a kapitalizmus általános tendenciája a privilégiumok kikényszerítése.12 Bár a privilégiumok a premodernitás jelei, és a nagytőke nem egy képviselője is támadja őket, a privilégiu­mok általánosan a csúcsbürokráciához kötődnek, amely mint olyan, a kapitalizmus egyik legjelentősebb támogatója. Éppen ezért a privilégi­umokkal szembeni ellenállás jórészt a közszférában elért kiváltságok ellen irányul. Azonban a hatalmon lévő demokrata liberálisok láthatólag nem csupán a közszférában osztogatott privilégiumokat szándékoznak csökkenteni, hanem megkurtítanák magukat a közszolgáltatásokat is, hogy ezáltal több állami forrást lehessen a magánszféra támogatására átirányítani. De valóban tudna-e abból is profitálni a magánszektor, ha csupán a privilegizált rétegek veszítenének jövedelmükből? Ez az oka, hogy a jobboldal csak következetlenül támadja a privilégiumokat, arról nem is beszélve, hogy a privilégiumok nem csupán egy túlhaladott rendszer avítt emlékei, hanem a rendszer jelenlegi válságának jelei is: regnálásának végéhez közeledve a kapitalizmus saját korai formájára kezd emlékeztetni, amikor a bürokrácia erős volt, és a privilégiumokat teljesen természetesnek tartották.

Egy másik szempont, amelyet a következetes baloldalnak hangsú­lyoznia kell, a bürokrácia csökkentése: a szinekúrák megszüntetése, és a hatékony irányítás meghonosítása mind a felső, mind pedig az alsó szinteken. De vajon hol lesznek majd munkahelyek, mikor az emberi munkaerőt kiváltó új ipari forradalom hatására az állások száma drámai mértékben csökken? Hát a baloldal hagyományosan nem a foglalkozta­tottság növeléséért harcol?

Mi lehet itt az álláspontunk alapja? Arról van szó, hogy csupán a hamis és értelmetlen munkahelyek (gondoljunk csak a hadseregre, a külön­féle biztonsági őrökre, a rossz menedzsmentekre és az egyházakra, a rengeteg adminisztratív állásra) számának csökkentésével jelenhetnek meg valódi formájukban a dominancia-alávetettség strukturális viszonyai, amelyeket nem homályosít el a parazita foglalkozások és munkahelyek áradata. Kik tartoznak a bürokráciához, és melyek azok a foglalkozások, amelyek ellentétben állnak általában véve a kapitalizmus logikájával, a hatékony irányítás szükségleteivel, illetve a korrektség elvárásaival? Túl összetett probléma ez ahhoz, hogy néhány szóval elintézhessük. Elég, ha megemlítjük a számtalan igazgatót, főnököt és vezetőt, az irányító és privilegizált rétegek megannyi tagját. És ne feledkezzünk meg róla, hogy hány elszegényedett munkanélküli számára jelent megoldást a hadsereg, vagy nézzük a minden rendű és rangú papok és szerzetesek hihetetlen burjánzását, akiket a különböző teológiai főiskolák és fakultások ontanak, vagy a jogi karokon végző jogászok és ügyvédek tömegeit, akik már pályakezdőként munkanélküliek lesznek (leszámítva néhányukat, akik politikai pályára lépnek), netán a biztonsági tanácsadók és biztonsági őrök sokaságát, akiket a biztonsági cégek a VIP-ek és tulajdonuk meg­óvására alkalmaznak. És – amint azt jól tudjuk – a rendszer válságának időszakában az államnak nincs pénze olyasféle társadalmi szolgáltatá­sokra, mint a kultúra vagy az egészségügy, de rengeteget költ a rendőrök és a börtöncellák számának növelésére, amelyek mindazonáltal nem bizonyulnak elegendőnek.

Két dolgot szeretnék itt megjegyezni. Először is, a baloldalnak nem szabad arra számítania, hogy majd a kapitalizmus logikája automatikusan magától csökkenteni fogja a bürokráciát és az abszurd foglalkozások számát, hiszen az elsősorban a magánérdekeltségek eszköze: manap­ság a szimfonikus zenekarok tagjai és a múzeumi teremőrök könnyen munkanélkülivé válhatnak, hiszen a tőkének inkább olyan emberekre van igénye, akik anyagi javakat fogyasztanak, és nem annyira a kultú­rával foglalkoznak. Másodszor, éppen a parazitajellegű és felesleges foglalkozások csökkentése vezet a kreatív munkák szükségességét és lehetőségét felismerő tudatosság kialakulásához.13

Egy másik aspektus a következetesen felfogott demokráciáért folyta­tandó harc. A törvények teljes betartása, és az a törekvés, hogy a politikai gyakorlat és a bürokrácia autonóm tendenciáinak konkrét kritikájával túllépjen a demokrácia formalista jellegén, valamint a gazdasági és társadalmi jogokért folytatott harc is olyan eszközök, amelyek segít­ségével a következetes baloldal meghatározhatja jelenlegi szerepét. Hogy egy konkrét példát vegyünk: az ember nem léphet fel hatékonyan a pauperizálódás csökkentéséért, ha egyben nem kritizálja azokat a privilégiumokat, amelyek bizonyos rétegek számára lehetővé teszik, hogy kimaradjanak a jóléti állam általános leépítésének kedvezőtlen hatásaiból; hiszen ami egyesek számára állami szubvenció, az mások számára költségként jelentkezik. Egy másik példa: a kapitalizmus jelen­legi rendszerszintű válságában mind több és több állami és magánjellegű támadás történik az olyan modern alapelvek ellen, mint az ártatlanság vélelme, a tiltakozás és az ellenállás joga; a következetes baloldalnak lehetősége van nyomást kifejteni a társadalmi felfordulás és az erőszak terjedésével szemben azáltal, hogy tartózkodik az ilyen támadásoktól.

Mindezen eszközökkel a baloldal jobban megértheti a politikai helyze­tet, és fejlesztheti a tömegek politikai tudatosságát.

A nyomásgyakorlás nem csupán elméleti, de gyakorlati cél is egyben. De a nyomásgyakorlás praxisa természetesen folyamatos elméleti munkát is igényel.

 

I. 3. A „baloldal" kritikája

Mindezidáig egyetlen romániai baloldali párt sem vállalta fel ezeket a feladatokat. Vagy az explicit jobboldal partnerei voltak, vagy a kormány­zat megbízottai, netán a kerítés tövében acsargó kutyák, akik bárkinek hajlandóak a farkukat csóválni, aki koncot vet nekik. Így például ami­óta a globalizáció delokalizálta a tőkét, a szakszervezetek mindenütt válságban vannak. 2010 első félévében a romániai szakszervezetek a megszorító intézkedések elleni demonstrációikkal kevesebb embert tudtak megmozgatni, mint egy-egy azonos időben tartott rap-koncert. Ez nem csupán azért volt így, mert az ipari munkásosztály válságba került (részben a tudományos-technikai forradalom, részben pedig a román ipar 1989 decemberét követő szétverése miatt), hanem azért is, mert a teljes költségvetési szektort lefedő szakszervezetek azt a csúcsbürokráciát is „képviselték", amely privilégiumainak csökkentése ellen küzdött, és így nem volt tovább hitelük az egyszerű emberek szemében.

Tekintetbe véve, hogy a szakszervezetek mindmáig csupán a pártok, azok közül is legfőképp a szociáldemokraták „népi" támogatóiként funk­cionáltak, jól látszik a romániai baloldal egyik legfontosabb problémája: csupán pénzt követelt a szociális célokra – azt is inkább az államtól, mint a magántulajdonosoktól, hiszen egyszerre támogatta a nyereségadó, valamint a munkáltatók által az állami szociális alapba történő befizetések csökkentését – és nem kérdőjelezte meg általában véve a magántulaj­don szabta viszonyokat. Ebből a szempontból egység és folytonosság figyelhető meg a „baloldal" minden irányzata között.

Ez a „baloldal" csupán a politikai bürokrácia egy részének trükkje, amelynek nincsenek sem modern gondolatai, sem specifikus baloldali ideáljai, és csupán a hatalom megszerzésének célja mozgatja, hogy így szivattyúzhassa el az állami pénzeket és biztosíthassa tagjainak szemé­lyes gazdagságát. A „baloldali elit" még a Weber Protestáns etikájában megfogalmazott kapitalista tulajdonosi szemléletet sem érzi magáénak: 1989 decemberét követően éppen ez az „elit" volt az első, amely az állam legnyíltabb lerablását, és saját tagjainak hivalkodó luxuséletét támogatta. A nacionalista szlogenektől eltekintve még a hazafias értékektől is távol állt; ez a „baloldali elit" annak a fejszének a nyele, amely az országot sújtja.14

A baloldal gyenge minősége miatt a romániai jobboldal sem lehet magas szinten. Ebben az összefüggésben a nyíltan jobboldali demok­rata liberálisok megkezdték ugyan a privilégiumok csökkentését, ám a belső modernizáció kísérletéért cserébe még jobban alá kellett vetniük az országot a kapitalizmus nemzetközi erőinek, ugyanúgy, ahogyan azt a szociáldemokraták is tették. Az viszont, hogy a demokrata liberálisok a privilégiumok csökkentéséből csak politikai tőkét akartak kovácsolni, illetve minderre csupán a válság nyomása alatt került sor, ebből a szem­pontból nem számít: a szociáldemokratákat még az ilyen célok sem tudták rávenni efféle intézkedésekre.

Miért vagyok én ennyire dühös a romániai szociáldemokráciára? Mert a modern értékek átvétele és a privilégiumok csökkentése valójában baloldali célok, ám ezek a célok semmiféle visszhangot nem keltettek a romániai „baloldal" és értelmiségi képviselői körében. Nem törekszenek következetes modernizációra, egybefonódtak és mindmáig egybefonód­nak a privilegizáltakkal, sőt még a Felvilágosodás értékeit sem képviselik – hogy a kommunista értékekről ne is szóljunk -, csupán (bár eléggé leplezett módon) az egykori sztálinista nómenklatúrát támogatják. Ez az oka, hogy az értelmiségiek a demokrata liberálisok uszályába kerültek, fennszóval hangoztatják antikommunizmusukat, és persze azért gondo­san ügyelnek saját funkcióik kiváltságaira is.

A szociáldemokraták soha nem beszéltek arról, hogy a magánveszte­ségeket a közalapokból finanszírozzák, és arról a tényről, hogy a sokakat érintő megszorítások jelentik azt az árat, amelyet a magántulajdonért fizetni kell. Nem voltak hajlandóak felismerni, hogy az a jobboldali politika, amelyhez a kezdetektől kötődtek, valójában osztálypolitika: átvették a teljes jobboldali ideológiát. Soha nem voltak képesek hibáikat felismerni: hogy 1989 decemberét követően leromboltak minden, a makroszintű tervezéshez és a köztulajdonhoz köthető ideológiát, és hogy az előző rendszer annyi anyagi, szerveződési és pszichológiai realizálódását tették tönkre, amennyit csak bírtak. Ez egyben annak a modernizációs fejlődésnek a lerombolását is jelentette, amelyet Románia addig elért. A szociáldemokratáknak nem volt semmiféle konkrét vagy ésszerű javas­latuk a megszorító intézkedésekkel szemben, hiszen azokat képviselik, akik a közjavak fosztogatásából, a kizsákmányolásból és a társadalmi megosztottságból kovácsolták ki szerencséjüket, akik kiirtották a szolida­ritás, a közjavak, vagy a baloldali harcosság minden formáját. Soha nem kértek bocsánatot azért az elfecsérelt két évtizedért, amelyet a fejlesztés­re, a nyomor enyhítésére és az alternatívák kidolgozására lehetett volna fordítani. Véleményem szerint a szociáldemokrácia, „szélsőbaloldali" partnereivel együtt, a baloldali gondolat rosszindulatú ellensége, mert egyszerűen elsíbolták a baloldaliság gondolatát,15 és növelték a népes­ség politikai zavarodottságát. Bár természetesen jól tudjuk, hogy minden politikai ideológiát és erőt összetett objektív és szubjektív tényezők határoznak meg, mégis merengjünk el azon, hogy mi történhetett volna, ha a szociáldemokraták nem úgy működnek az elmúlt két évtized során, mint ahogyan azt tették.

Röviden, a baloldal nem csupán az egykori sztálinizmus miatt van válságban, hanem sokkal inkább – hiszen a közelebbi okok mindig na­gyobb hatásúak, mint a távolabbiak – a szociáldemokrácia 1989 utáni szereplése miatt. De így vagy úgy, mindkettő ugyanazt képviseli: az antimarxizmust és az antikommunizmust.

A teljes politikai osztály és a mainstream értelmiségiek – kormányon vagy ellenzékben – csakis a politikai formára fordítanak figyelmet (és a választásokra koncentrálnak, függetlenül a soha nem orvosolt csalások­tól), de még ezzel a formával sem tudnak mint kezdeni, nem beszélve a társadalmi vagy gazdasági bázisról.16 Ez az egész osztály eléggé káros ahhoz, hogy lecseréljék őket.

Ennek az osztálynak minden része hatalomra törekszik – bár jelenleg a szociáldemokraták és a liberálisok akarnak hatalomra kerülni -, és nem­igen válogatnak az ehhez szükséges eszközökben. Jelenleg a politikai „ellenzék" arra számít, hogy majd hatalomra kerülhet, mikor a népesség többségének anyagi helyzete odáig romlik, hogy az emberek megfeled­keznek róla: ez a helyzet nem kis részben éppen a szociáldemokraták és a liberálisok politikája és viselkedése miatt alakult ki. A szociáldemokraták és liberálisok néhány képviselője egyenesen a tömegek irracionális radikalizálódásában bízik, vagyis ők már nem gondolják úgy, hogy a jelen szisztémában a választások jelentik az egyetlen rotációs lehetőséget, és így tulajdonképpen magát a szisztémát változtatnák meg. Az egész politikai osztály azt szeretné, ha az emberek nem gondolkodnának a lehetséges alternatívákon, és radikalizmusuk elmerülne a népbutításban, a giccses szórakozásokban és a fatalizmusban. A politikai osztály tagjai az embereket olyan gyerekekké akarják süllyeszteni, akik a cirkuszért és a politikai látványosságokért cserébe elfogadják uraik elmaszkírozott autoritarizmusát, vagy olyan bolondokká, akik élvezetet találnak uraik periodikus le- és felváltásában.17 Így a mai „baloldal" úgy viselkedik, mint a weimari elit, amely olyan helyzetet alakított ki, ahol a németekkel kénytelen-kelletlen elfogadtatták a nácizmust, csak hogy a rendszeren belül maradó „alternatívát" preferálják.

I. 4. Dialektika

A második kérdés, amivel itt foglalkozunk, az az állításom, hogy a jelen­legi nyíltan jobboldali kormányzat (a korábbi szociáldemokraták csupán leplezett jobboldaliak voltak), amely javaslatot tett bizonyos progresszív politikai lépésekre – így a privilégiumok csökkentésére -, megfelelőbb helyzetet teremt egy következetes baloldal számára. Vajon nem árulás-e ez egy baloldali nézőpontból? Nem, hiszen egyértelműen rámutattam, hogy milyen ellentmondásos módon történik ezeknek a politikáknak a bevezetése.

A Demokrata Liberális Párt egy nyíltan jobboldali párt, amely nem csupán a privilégiumok és a korrupció letörésének jelszavával került hatalomra, hanem főleg jobboldali gazdaságpolitikája és elszánt anti­kommunizmusa miatt. Igen ám, de a jobboldali gazdaságpolitikát a szo­ciáldemokratáktól és a liberálisoktól örökölték, és a demokrata liberálisok antikommunizmusa csupán harsányabb, mint a szociáldemokratáké és a liberálisoké.

Ráadásul egyáltalán nem beszélek a népi/liberális demokrata kormány és a következetes baloldal között kötendő szövetségről, csupán arról, hogy a progresszív célokat, mint olyanokat, támogatni kell (függetlenül attól, hogy kinek a céljai), és így esetről-esetre lehet bizonyos párto­kat vagy politikákat támogatni, amennyiben azok progresszív célokat követnek. Természetesen mindig meg kell vitatni, hogy az adott célok valóban progresszívek-e, és az új problémákat az elmélet mérlegére kell helyezni, de a baloldali alapelveknek és céloknak túl kell lépniük a kliséken, és nyomást kell gyakorolni ezeknek a céloknak a megvalósu­lása érdekében.

Ehhez fűződően meg kell említenem, hogy 1899-ben az ifjú romániai szociáldemokrata párt legfontosabb tagjai átléptek a liberális pártba. Ezt azzal indokolták, hogy a szocializmus nincs napirenden, de a liberális cél – az ország modernizálása – progresszív és szükségszerű, ezért sokkal realistább lenne ezt a célkitűzést támogatni, és elnapolni a szoci­alista „ideálokat". Önmagukat „nagylelkűeknek" nevezték, és az eset „a nagylelkűek árulása" néven vonult be a történelembe. Szóval magam is efféle „nagylelkű" volnék? Egyáltalán nem. Én úgy vélem, hogy nem egy pártot, hanem egy célkitűzést kell támogatni, és ezért egy következetes baloldalnak bármely olyan pártot kritikával kell illetnie, amely elutasítja ezt a progresszív célt, vagy nem viszi végig azt. Csak ha a gondolko­dás korábban rögzült formáit és a (fétissé alakuló)18 leegyszerűsített koncepciókat meghaladjuk, akkor leszünk képesek újítani: konkrétan úgy, hogy a következetes baloldal teljes elméleti munkáját és gyakorlati tevékenységét az erőviszonyok megváltoztatásának kiindulópontjává alakíthassuk át.19

II. Az elmélet elemei

1.  Az első fontos szempont a társadalmi struktúra világos osztályanalízisének szükségessége (amit a mai romániai értelmiség elkerül). Az osztályok és egyéb kategóriák generálják a hatalmi viszonyokat, és így az erőviszonyokat. Már beszéltem a bürokráciáról, amelynek felső rétege, mind az állami, mind pedig a magánbürokráciában, erősen összekapcsolódik a nagy magántulajdonok birtokosaival, illetve összefonódik azokkal – ők azok, akik ennek a tulajdonnak a megtartásában érdekeltek, és így általában véve az uralkodó osztályt alkotják.

A kapitalista vezető rétegek valódi kihívója a proletariátus. Ha ezt nem keverjük össze az első ipari forradalom korának munkásosztályával – ahogy azt mind a sztálinisták, mind pedig a szociáldemokraták tették -, hanem úgy határozzuk meg, mint azokat, akik termelőeszközök (Marx)20 , vagy egyéb, a létfenntartáshoz szükséges eszközök21 híján saját munkaerejüket kénytelenek áruba bocsátani, akkor az, hogy miként lesz a proletár rétegekből, illetve a proletár jellegű rétegekből (ideértve az alsóbb- és középszintű bürokratákat, az orvosokat, tanárokat stb.) egy világos osztálytudattal rendelkező önmagáért való osztály (Marx), a legfontosabb kérdés a következetes baloldal számára.

2.  Bár mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy a sztálinizmus kialakulása, illetve a forradalom elárulása nem a vezetők hitszegéséből, hanem abból a komplex problémahalmazból eredt, hogy a XX. században nem voltak meg a szocializmus objektív feltételei, és igen gyengének bizonyultak a szubjektív feltételek (beleértve ebbe a baloldal vezetőinek viselkedését is), Trockijnak valahol mégis csak igaza volt. A vezetők viselkedésének nem csak arra lehet befolyása, hogy a történelmi feltételeket és a virtuális alkalmakat konkrét, megfelelő, alkalmas pillanatokká (kairosz) fordítsa át a nekik tetsző célok érdekében, hanem le is tudja rombolni ezeket a feltételeket. A vezetők viselkedése egyike azoknak a fő alkotórészeknek, amelyeknek együtt kell lenniük a kitűzött célok eléréséhez: a fortuna önmagában nem elég, a virtú is szükséges, ahogyan azt Machiavelli hangsúlyozta, és Althusser is bebizonyította.22 A virtú éppen a vezetők képessége arra, hogy megértsék némely illékony és véletlenszerű elem lehetőségét, és azokat egy koherens logika keretei között egyesítsék.

Hogy egy olyan szót használjunk, amely már előkerült ebben a tanul­mányban, a baloldal vezetőinek viselkedése heroikus kell, hogy legyen. De mi is egy hős? Olyasvalaki, akinek progresszív ideáljai vannak, és úgy cselekszik, hogy konkrét tetteit ezekhez az ideálokhoz közelítse. Cselekedetei így nem csupán azt feltételezik, hogy képes legyen álmodni, társadalmi ideálokat megfogalmazni, vagyis túllépni azokon az általános individualista nézeteken, amelyekre az embereket az emberiség egész „előtörténete" (Marx) során oktatták, de azt is, hogy ezeket az ideálokat, a társadalom, az emberek, a tömegek érdekeit a legelső helyre állítsa. Heroikusan viselkedve az ember ezeket az ideálokat és társadalmi érdekeket fontosabbnak tekinti, mint saját mindennapi jólétét és belső késztetéseit az individuális, saját boldogságra: a hős intenzív módon él, és mivel saját élete oly drága neki, képes feláldozni is magát ezért az életért. Valójában élete csak akkor kap értéket és értelmet, ha képes saját ideáljainak megfelelően, következetesen cselekedni.

Egy ilyen embernek intellektuális perspektívája van az életről, habár nem értelmiségi: az emberi létet problematizálja, megkérdőjelezi önma­gát, kétségei vannak, és ideáljainak megfelelő terheket vállal magára. Ezért a hős nem egyszerűen csak az extrém választások, vagy éppen az extrém önfeláldozás embere, hanem olyasvalaki, aki következetesen, az eszméivel összhangban cselekszik.

Egy akármilyen vezetőhöz képest a baloldali vezetőnek még inkább szükséges felvállalnia ezt a heroizmust, hiszen a baloldal, mint olyan, magába foglalja a dominancia-alávetettség rendjével szembeni társa­dalmi ideálokat. De vajon vannak-e a mai szociáldemokráciának efféle ideáljai? A válasz zavarba ejtő lehet. Ez megmagyarázza, hogy az 1989 utáni Románia szociáldemokráciájának vezetői miért szegődtek a csúcs­bürokrácia szolgálatába, és nem az egyszerű dolgozó emberek érdekeit tartották szem előtt.

A problémának nyilvánvalóan van egy pszichológiai aspektusa is. Jelenleg (de nem csupán jelenleg, hiszen viselkedésük már 1989 decem­berétől fogva eléggé egyértelmű volt) azt láthatjuk, hogy a szociáldemok­rata vezetők hatalomvágya elnyom minden késztetést, hogy az ország érdekét nézzék, és hogy azon egyszerű emberek oldalára álljanak, akik közül származnak. Ha mindezen aspektust következetesen átgondolták volna, akkor lehetetlen azt feltételezni, hogy tudatosan ilyen irányt szab­tak az országnak, hogy akarattal okoztak óriási szenvedést, és tékozolták el honfitársaik életét. De hát pontosan ezt tették. Ha így volt, akkor még olyasféle értelmiségieknek sem tekinthetjük őket, aminek tűnnek.

Ha a modell rossz volt, akkor mai örökösei még rosszabbak. A mai szociáldemokrata vezetőknek sem progresszív társadalmi ideáljai, sem semmiféle heroikus attitűdjük nincsen az országot sújtó masszív válság­gal szemben. Következésképpen a heroikus attitűdöt nem a körükben kell keresni.

3. Amint tudjuk, a gazdasági válság meglehetősen erős hajlamot gerjesz­tett a nyugati ideológiában a kapitalizmus erkölcsi magyarázatára. Ez a tendencia alárendelődik és beleolvad a rendszer általános legitimációjá­ba. De hiába, hogy a bankárok kapzsiságáról, a jogosulatlan jutalmakról, a politikailag irányított nagy magáncégek elutasításáról szóló gondolatok általában véve a kapitalista rend védelmének szempontjából indulnak ki (azáltal, hogy csupán ezeket tekintik a válság elsődleges okainak), Ro­mániában még ez a kapitalista „moralizálás" sem volt képes támogatást szerezni. A szociáldemokraták különösképpen felelősek ezért az elutasí­tásért, és hogy a morális aspektusokat gúnyos tényekké transzformálták. Kritizálták ugyan az emberek önzését, de mint már említettem, számukra a romániai társadalom kívánatos mintája a (nyugati) kapitalizmus, mintha a kapitalizmus egyáltalában morális lehetne. Kritizálták a csúcsbürokraták privilégiumainak megszüntetését, de nem kérdőjelezték meg, hogy ezek­nek a kiváltságos fizetéseknek és nyugdíjaknak az állami finanszírozása – vagyis az egész nép, köztük az alacsony fizetésű és nyugdíjú emberek általi finanszírozása – morális lehet-e.

Néhány privilégium megszüntetésével a jobboldali liberális-demokraták megpróbálták korrigálni az állam túlköltekezését, és a csúcsbürokráciá­nak való alávetettségét. Így annak a fentebb már említett tendenciának engedelmeskedtek, amely rendszerszintű válság esetén nem kapitalista módszerek segítségével igyekszik segíteni a kapitalizmus működését. De a kapitalizmussal kapcsolatos morális hozzáállásuk is ellentmondá­sos: nem csupán azért, mert bizonyos privilégiumok eltörlésével saját klientúrájuk egy részét, és vele hatalmuk egy részét is elveszítik, hanem azért is, mert maga a rendszer a csúcsbürokrácia és a burzsoázia egy-befonódásán alapul. És saját propagandájuk is csak kevéssé legitimálja moralizáló irányzatukat, hiszen az valahogy nemigen képes illeszkedni a dominancia strukturális viszonyainak fenntartásához. Akárhogyan is, az egész politikai osztály az individualizmust teszi meg filozófiája alapjá­nak, és a szolidaritás, a közjavak és a közösségi érdekek csupán egyes, véletlenszerű kampányok témájául szolgálnak.

4. A gazdasági logika összekapcsolódik a morális ítéletek logikájával.23 A jelenlegi világválság azt mutatja, hogy a kapitalizmus növekedése többé már nem igazolható: bár még mindig akadnak olyan zúgok, ahol van lehetőség a beruházásra,24 és ezek tovább táplálják a növekedést, ám a gazdasági rendszert, mint olyat, kiszárították a folyamatos profithajsza kísérői: a fegyverkezés, az erőforrások elherdálása, az irracionális fo­gyasztói vágyakat generáló reklámok. És hiába maradtak még a kapita­lizmus növekedését tápláló rejtett zúgok, az általános veszteségek immár felülmúlják a nyereségeket. Ezek a veszteségek szabják meg, hogy a gazdaságot éppen olyan fontosnak tekintik, mint az emberi tevékenység morális/általános társadalmi legitimációját.

A jobboldali ideológiát átvéve a romániai „baloldal" úgy látja, hogy az ország jövendő fellendülésének záloga a kapitalista fogyasztás támogatása. Itt nincs most helyünk arra, hogy megvitassuk ennek az elvárásnak az ellentmondásos jellegét. De hogyan képviselhetné azt egy baloldali nézet, hogy az állam adóik csökkentésével támogassa a tőketulajdonosokat, másfelől viszont csökkentse a szociális beruházá­sokra és kiadásokra költött összegeket? És miként lehet baloldali hangon kifejezni az együttérzést a szegény bérmunkásokkal és nyugdíjasokkal, és egy szóval sem említeni, hogy a privilégiumok csökkentésével lehet­ne növelni az állam bevételeit, és így csökkenteni a szegény rétegeket sújtó megszorításokat? Mennyire lehet baloldali és morális az, ha valaki burkoltan a tisztességtelen privilegizált fizetések és nyugdíjak fenntartá­sát várja el az államtól – vagyis azoktól a sérülékeny rétegektől, akiket a baloldal állítólag képviselni hivatott? Miként lehet valaki baloldali úgy, hogy a kapitalizmus egyre növekvő ellentmondásai láttán, amelyek a magángazdálkodás és magánirányítás következményei, nem igyekszik minden módon fellépni ezek ellen – pedig ez éppen az állammal, valamint az egyszerű bérmunkásokkal és nyugdíjasokkal jelentene „szolidaritást"? Nem éppen ez – a nyereségek privatizációja és a veszteségek államo­sítása – bizonyítja a kapitalizmus olyan strukturális ellentmondását, amely miatt túl kell haladni, hiszen már többet pusztít el, mint amennyit felépíteni képes?

5. A hamis baloldal kritikája immár nem a baloldal történelmi szektásságának egyszerű kifejeződése, amikor az egyik szekta szemben állt az összes többivel. A világban ma felhalmozódott ellentmondások azt kíván­ják az emberektől, hogy itt és most dolgozzanak ki konkrét alternatívákat, hogy legyenek innovatívak. A baloldal immár nem szorítkozhat arra, hogy a rendszeren belül nyomást gyakorolva részlegesen a munkaerő adásvételének kondícióit javítsa. Mernie kell egy új társadalmi projectben gondolkodnia: nyomást kell gyakorolnia a rendszer ellen.25

A kapitalizmus átalakításához szükséges az ilyen nyomás: és ha ez a nyomás minden területen érvényesül, akkor az olyan partikuláris célok, mint a következetes demokrácia, a következetes kapitalista egyenlőség (vagyis a kiváltságok elvetése, az emberi jogok korlátozásainak meg­szűntetése), a politikai diskurzusok következetes logikája a társadalmi rend új koncepciójában olvad egybe, amely új formában reprezentálja majd az ember korlátait és lehetőségeit. Ez annyit tesz, hogy ennek az új koncepciónak és reprezentációnak az objektív előfeltételei – a terme­lőerők és a strukturális viszonyok közötti mély ellentmondások – találkoz­nak a szubjektív feltételekkel. Manapság valóban megvannak az objektív feltételek, és bár az emberek állítólag képesek előre látni cselekedeteiket és azok következményeit, a közösségek – úgy tűnik – nem képesek meg­jósolni a társadalom e rendjének és rendetlenségének eredményeit: a feloldhatatlan ellentétek és a globális problémák rendszerszintű válságot gerjesztenek, és emberi életek pazarlódnak el. Ezt a mozgást tovább erősíti, hogy a baloldal – nem csupán Romániában – még nem kászáló­dott ki történelmi válságából. A domináns baloldal, amelyet a jobboldal is figyelembe vesz, azokat a szociáldemokrata nézeteket vallja, amelyeket fentebb kifejtettem. A kapitalizmus átalakításának objektív és szubjektív feltételei eleddig még nem találkoztak.

Emlékezzünk arra, miként figyelmeztetett Lenin egy évszázaddal ezelőtt: „Tévedés volna azt gondolni, hogy a forradalmi osztályok mindig elég erősek ahhoz, hogy véghezvigyék a forradalmat, amikor a forradalom a társadalmi és gazdasági fejlődés feltételei folytán teljesen megérett. Nem, az emberi társadalom nem ilyen ésszerű és nem ilyen »kényelmes« az élenjáró elemek szempontjából. A forradalom megér­lelődhet, s meglehet, hogy a forradalmi alkotóerők nem elégségesek ennek megvalósításához – ilyenkor a társadalom rothadásnak indul, s ez a rothadás olykor évtizedekig elhúzódik."26

Ennek a rothadási periódusnak a megrövidítése kell, hogy mot d'ordre legyen világszerte a mai baloldal számára.

(Fordította: Konok Péter)
A tanulmány az Eszmélet számára készült.

Jegyzetek

1 Amíg a különféle szervezetek (mint a kormányok, a bíróságok, a hadsereg, az egyházak, az egészségügyi és kulturális szervezetek) tisztviselőinek hierarchikus felépítménye, illetve a „szakemberek karrierje", legyenek azok akár közszolgálati alkalmazottak, vagy különféle hivatalnokok, olyan meritokratikus szabályokon, pro­fesszionális normákon, karrierlehetőségeken és átfogó procedúrákon nyugszanak, amelyek lehetővé teszik a társadalom racionális fejlődését és ellenőrzését, addig a bürokráciát általánosan nélkülözhetetlennek, de egyben vagy 1. a demokráciával szembenállónak, vagy 2. egyfajta meglehetősen neutrális szerveződésnek és gyakorlatnak tekintik. A második elemzés értelmében a bürokrácia a hivatalnokok (mindenféle szintű hivatali dolgozók) alkotta köztes réteg, amely az irányítók és az irányítottak közti kapcsolatrendszer logikájába ékelődik, és elmélyíti a társadalom feletti hatalmat, mivel éppen köztes pozíciójának következtében maga ez a réteg is az irányítókhoz tartozik, vagy a társadalom rétegződése szempontjából az irányí­tókhoz is és az irányítottakhoz is (mindezt különböző szinteken, a legkülönbözőbb intézményeknek és beosztásoknak megfelelően).

Gazdasági szempontból nézve a bürokrácia a szolgáltatások birodalmába tar­tozik, és leginkább azok közé, amelyek értelmiségi specializációt kívánnak meg. Fontos, hogy a bürokrácia maga is rétegzett, és felső/magas, közép- és alacsony szintű bürokráciára oszlik. Egy tábornok, egy kórház vagy színház igazgatója, egy magas szintű köztisztviselő, egy rektor vagy dékán, egy bank ügyvezető igazgatója stb. olyan státuszban van, hogy már a burzsoázia felső rétegéhez kerül közel, míg az alacsonyabb rangú tisztek, egy orvos vagy egy nővér, egy tanár stb. státusza a burzsoázia középső rétegeihez vagy a kispolgársághoz kapcsolja őket. Mindazonáltal az egész bürokrácia közvetett kapcsolatban áll a fizikai munkával, és ezt a kapcsolatot alaposan számításba kell venni. Ennek a pozíciónak legfontosabb jellegzetessége a bürokrácia nagy részének közvetlen kapcsolata az állammal: ezen a kapcsolaton keresztül a bürokráciának ez a része társadalmi helyzetének megfelelő mértékben használhatja közvetítő hatalmát, vagyis azokat az eszközöket, amelyek általában véve a hatalmi viszonyok (az alávetés-alávetettség/kizsákmányoltság) konzerválására szolgálnak, hogy ily módon biztosíthassa saját céljaira az állam bevételeinek egy jelentős részét. Ez az aspektus rámutat arra, hogy miért növekszik az állami bürokrácia autonómiája az állammal, valamint az egyes intézmények személytelen irányítási szabályaival szemben; ezek az emberek tudatukban egyszerre függenek az államtól, és ezzel egy időben uralják is azt – ennek hatására hajlamosak elidegenedni a valóságos uralmi-alávetettségi struktúráktól, hiszen az „államtól" kapják fizetésüket, jutta­tásaikat és ösztönzőiket.

Szükségünk van egy koncepcióra a bürokráciáról, hogy láthassuk: a burzsoá­zia és a proletariátus között feszülő antagonizmus egy összetett köztes rétegen szűrődik át, amelynek különböző részei a két osztály irányában asszimilálódnak.

2 Hogyan lehetne megmagyarázni az általános tolvajlást és korrupciót? A feno­menológia segít megérteni, hogy az emberek az általuk osztott értékek mentén cselekszenek, amelyek legitimálják vagy éppen megtiltják elsődleges intencióikat. „Tudatuk", amely valamely adott cselekvésre motiválja őket, vagy megakadályozza azt, egyrészt csupán különböző értékek konfrontációját jelenti, illetve tartalmaz­za, másrészt pedig különböző késztetéseiket és szükségleteiket. Az uralmon lévők által mutatott példa is igen fontos ezeknek az értékeknek a felépülésében, amelyek az őket érő befolyások hatása alatt elgondolt normatívákat tükrözik. Az általuk elismert, felvállalt vagy elutasított értékeket az emberek különféle virtu­ális vagy valóságos szituációkban vizsgálják, illetve figyelembe veszik mások tapasztalatait, ezáltal alternatívákat alkotnak, és kialakítják végső intencióikat. Az uralmon lévők példája meghatározza, hogy az egyszerű emberek hajlamosak megbocsátani maguknak egy olyasféle Jean Valjeani bűnt, amelyben maguk is szívesen osztoznának.

A sztálinizmus idején, bár számos vezető példája „igazolta" az emberek szá­mára, hogy „mindenki lop a munkahelyéről", az e kérdésre koncentráló hivatalos értékek ellentmondtak ennek, és a köztulajdont az általános jólét zálogának tekin­tették. A személyes jólétről úgy tartották, hogy az az ország általános fejlődésének eredménye. 1989 decemberét követően mind a teljes uralkodó osztály, mind pedig a hivatalos értékek példája az egyéni jólétet legitimálta, semmibe vették a köztu­lajdont és az általános jólétet, és (a szociológiai individualizmus keretein belül) azt sugallták, hogy csakis egyéni taktikákon keresztül, ahol „a cél szentesíti az eszközt" és „az alkalom szüli a jogot", válik elérhetővé a személyes jólét.

Sem a vallás befolyása, sem pedig a törvények szabályozó ereje nem erősebb a hivatalos értékeknél – amelyeket a politikai diskurzusok, a tömegmédia, a sza­bályok és az oktatás közvetít -, hiszen a lopkodást és a korrupciót nem fékezte meg az 1989-et követő új vallásos trend, mint ahogy korábban a represszív intézmények sem voltak erre képesek. Sőt, a lopás és a korrupció szintje 1990 óta sok ezerszeresére nőtt; az összes „morális" intézmény, így az egyház és az igazságszolgáltatás csupán egy olyan magatartás fennállását bizonyítják, amelyet a szlogenek és a tettek közötti eltérés jellemez.

3 Claude Karnoouh: „Partidul Comunist Român – înviat sau dus la groapă? ", http://revistacultura.ro/blog/2010/07/resuscitarea-partidului-comunist-roman-un-reportaj-analitic-de-claude-karnoouh/#more-2461

4 Lásd Alexandru Polgár: Roumanie: ce qui reste du communisme… http://lapenseelibre.fr/lapenseelibre23.aspx

5 Egyetlen hivatalos intézmény sem emelte fel szavát a Kommunista Párt újjá­alakítása ellen, bár a törvények tiltják a kommunista szimbólumok használatát és a kommunista propagandát. Ez nem csupán azt mutatja, hogy senki sem veszi komolyan ezeket a „kommunistákat", hanem azt is, hogy általában véve milyen kevéssé számítanak a törvények.

6 Report from the Commission to the European Parliament and the Council , 20. 7. 2010. http://ec.europa.eu/dgs/secretariat_general/cvm/docs/com_2010_401_en.pdf

7 Erre csak akkor kerülhet sor, ha a jelenlegi „ellenzék" – a szociáldemokraták és a liberálisok – nem kerülnek hatalomra.

8 Lásd Ana Bazac: „The ethics committee – concerns following an indirect experience", Bucharest Conference in Applied Ethics, 2nd edition: Ethics Committees and Other Ethical Tools, Universitatea din Bucureşti, Facultatea de Filosofie, Bukarest, 2009. október 30-31. http://www.bcae.ro/docs/2009/bcae_2009_bazac.pdf ; Ana Bazac: „Bureaucratic Inertia versus Democratic Communication Management in University Chairs", (Társszerzők: Sergiu Băltăţescu, Floare Chipea, lonel Cioară, Adrian Hatos, Sorana Săveanu), Educaţie si schimbare socială. Perspective sociologice şi comunicaţionale, Editura Universităţii din Oradea, Oradea, 2010. 333-338.

9 1989 előtt egy társadalmi ideálként jelent meg az emberek helyzetének szisz­tematikus fejlesztése. Ezt az ideált elsősorban nem a szocialista jellegű hatalom legitimálásának szükséglete miatt hangoztatták, hanem egy kommunista jellegű ideál logikájából következően.

10 Ahogyan azt Constantin Gheorghe (a szociáldemokrata párt tagja, aki magát „baloldali liberálisként" definiálja) írta Claude Karnoouh „Partidul Comunist Român – înviat sau dus la groapă?" című írására válaszolva: http://revistacultura.ro/blog/2010/07/resuscitarea-partidului-comunist-roman-un-reportaj-analitic-de-claude-karnoouh/#more-2461

11 A jelenlegi Romániában a legfontosabb privilégiumok az államilag fizetett bíráknak, katonatiszteknek, diplomatáknak, parlamenti képviselőknek és magas rangú tisztviselőknek adott óriási fizetések és nyugdíjak. Ezek a privilégiumok részben a sztálinista korszak örökségei, ám 1989 utáni mértékük a csúcsbürokrácia hatalomátvételének következménye.

12 Nézzük csupán a pénzügyi rendszer privilegizált státuszait: a bankok ügyvezető igazgatóinak adott óriási jutalmak – amelyek akkor is jártak, ha a bank nem termelt nyereséget – csupán azt követően tűntek elfogadhatatlan kapzsiságnak, hogy 2008-ban a válság megrázta a világgazdaságot. A válság és eme kapzsiság összefüggéseihez – elvetve néhány liberális közgazdász feltételezését, akik a bankárok kapzsiságát a válság fő okának tekintik – érdemes elolvasni Samir Amin vonatkozó írását: Sortir de la crise du capitalisme ou sortir du capitalisme en crise, Le Temps des Cerises, Párizs, 2009.; vagy Yvon Quiniou munkáját: „Imposture du capitalisme moral", Le Monde Diplomatique, 2010. július 3.

13 Emlékezzünk csak rá, hogy mit ír Marx A német ideológiában: „a kommunista társadalomban viszont, ahol mindenkinek nem csak egy kizárólagos tevékenységi köre van, hanem bármely tetszőleges tevékenységi ágban kiképezheti magát, a társadalom szabályozza az általános termelést és éppen ezáltal lehetővé teszi számomra, hogy ma ezt, holnap azt tegyem, reggel vadásszam, délután halásszam, este állattenyésztéssel foglalkozzam, ebéd után kritizáljak, ahogy éppen kedvem tartja – anélkül, hogy valaha vadásszá, halásszá, pásztorrá vagy kritikussá válnék". (Marx-Engels: A német ideológia. I. Feuerbach. Történelem. MEM, 3. k. 37.)

14 Egy modern, XIX. század végi román meseíró, Grigore Alexandrescu egyik ismert története, A fejsze és az erdő remekül példázza a politikai polarizáció kontinuitását: ha a fejszének nincs (fából készült) nyele, akkor hiába az ijesztő külső erő, nem képes kivágni a fákat.

15 Lásd a 2010 júliusi felmérést, ahol a megkérdezettek 58%-a állította, hogy elmenne szavazni, és ebből 40% a szociáldemokratákat preferálta. http://194.88.148.177/7c/e5/b5/ca/document_2010_07_22_7609721_0_sondaj_ipp.pdf

16   Romániában jól ismert kulturális motívum a politikai és jogi forma (felépítmény), valamint a gazdasági és társadalmi bázis/struktúra (alap) közötti kapcsolat. Ezt a gondolatmenetet még a XIX. század végének konzervatívjai dolgozták ki, és a két világháború közti időszakban tovább fejlesztették. A konzervatívok azt feltételezték, hogy a politikai modernizáció meg kell hogy feleljen a gazdasági struktúra szintjének, és így lehet organikus. Jobboldalról kritizálták a poszt-1848-as liberálisok által bevezetett politikai intézmények formalizmusát. Egyik megállapításuk szerint a politikai modernizáció ütemét egészen addig vissza kellene fogni, amíg az emberek organikusan létre nem hozzák az új gazdasági és társadalmi viszonyokat. 1989 decemberét követően a teljes politikai osztály ismét a kapitalista re-modernizáció (a kapitalista demokrácia) mellett sorakozott fel, lerombolva a gazdaság erejét és koherenciáját.

17 Egy román közmondás szerint „Az urak változása a bolondok öröme". Angolul ezt találtam: „Hope and expectation are a fool's income" (A remény és a várakozás a bolond jussa), illetve „The wise man is deceived once but the fool twice" (A bölcs egyszer téved, a bolond kétszer).

18 Akárcsak a mai Romániában, ahol a fő veszély, úgymond, az elnök autoriter hajlama lenne, bár nem látni bizonyítékokat erre a hajlamra. Ugyanakkor senki, aki erről a veszélyről beszél, nem szól egy szót sem a demokratikus átláthatóság, vagy a privilégiumok eltörlésének szükségességéről. Éppen ellenkezőleg, csendben igyekeznek eltussolni ezeket a problémákat, hiszen érdekükben áll az átláthatatlanság és a privilégiumok fenntartása.

19 Lásd Stathis Kouvelakis: „Lenin as Reader of Hegel: Hypotheses for a Reading of Lenin's Notebooks on Hegel's The Science of Logic", in Sebastian Budgen – Stathis Kouvelakis – Slavoj Žižek (szerk.): Lenin Reloaded: Toward a Politics of Truth, Duke University Press, Durham & London, 2007. 164-204.

20 Mivel a kapitalizmus világrendszer, így az osztálystruktúra is transznacionális jelleggel bír.

21 Az a tény, hogy az alávetettek nem rendelkeznek a társadalom által bírt létfenntartási eszközök felett, az objektív alapja az alsóbb szintű bürokraták, szakemberek és hivatalnokok proletárjellegének, hiszen ők is abból a jövedelemből élnek, amelyet munkaerejük áruba bocsátásáért kapnak. De természetesen ezt a jelleget elfedheti az értelmiségi vagy a professzionális elem, a termeléssel illetve a termelékenységgel kapcsolatos összetett viszony, akárcsak a „középosztályhoz tartozás" ideológiai reprezentációja.

22 Machiavelli: A fejedelem (1513). http://mek.niif.hu/00800/00867/00867.htm ; Louis Althusser: Machiavel et nous. In Louis Althusser: Écrits philosophiques et politiques, II. köt., Textes réunis et présentés par François Matheron, Stock/lmec, Párizs, 1995., 1997.

23 Lásd Adam Smith: Glasgow Edition of the Works and Correspondence, 1. kötet, The Theory of Moral Sentiments (1759), szerk. D. D. Raphael – A.L. Macfie, Liberty Fund, Indianapolis, 1982. http://oll.libertyfund.org/index.php?option=com_staticxt&staticfile=show.php%3Ftitle=192&Itemid=99999999 ; valamint François Régis Mathieu: Modalités de l'altruisme dansl'analyse économique. http://ethique.perso.neuf.fr/Mahieu1.htm.

24 Ezek a zugok a centrum-periféria viszonyok kiaknázásának eredményei. A szegénység és az elmaradottság keresletet generálnak, és a nagy tartalékokkal rendelkezők (mint Kína), vagy a pénztőke felett diszponálók (mint a nagy bankok) képesek beruházásokkal reagálni erre a keresletre, és így profitálni belőle. Ám a kapitalista gazdaság legnagyobb problémája mégis a kereslet csökkenése, amelynek okai: 1. a kínálat növekedése a profithajsza, vagyis a világméretű versengés erősödése következtében; 2. a fizetőképesség csökkenése, mivel a tőke a nagyobb profit érdekében csökkenti a munkaerő árát; és 3. a kínálat és általában véve az egész gazdaság irracionalitása a magánprofitokért folytatott hajsza miatt.

A fentebb említett zugok, amelyeket maga a kapitalizmus hozott létre, így ma­gának a rendszernek a tartósságát segítik. Mindezek a zugok, a kereslet forrásai alkotják azokat az „anyagi alapokat", amelyek a kapitalista viszonyokon belül fej­lődnek, és egyben azok alapjául szolgálnak. Mindazonáltal az, hogy a kapitalista növekedés folyamatosan újabb gazdasági lehetőségeket talál, nem a társadalmi folytonosság egyedüli faktora.

25 Erre a merészségre korábban is szükség volt. A XX. század nem egy pillanatában éppen a baloldali emberek és vezetők ilyen merészsége segített elkerülni a tömegek óriási szenvedését. A „mi lett volna, ha?" problémája, amely az utópiához kapcsolódik, nem érthető meg a fenomenológia segítsége nélkül: azok a baloldaliak, akik már nem mernek, elveszítik ideáljaikat, és éppen a „pragmatikus" értékek lesznek azok, amelyek segítik és működtetik társadalmi konformizmusukat. És azzal hogy nem mernek, bebizonyítják, hogy teljes mértékben megfeledkeztek a többiekről, az emberiségről.

26 Lenin: Az „iszkrás" taktika legújabb vívmánya, avagy komédiába illő választás mint a felkelés újabb indítéka. Lenin Összes Művei, 11. köt. 353.

Sartre és a hiány koncepciójának kalandjai

A szerző tanulmányában azt bizonyítja, hogy – ellentétben számos polgári értelmezéssel – Sartre marxizmusa nem csupán afféle „kis testi hiba" egzisztencializmusán, hanem gondolkodásának integráns része. Sartre marxizmusa éppenhogy egzisztencializmusának humanizmusában válik alapvetővé, mint az emberi és értelmiségi felelősség tudatos és akaratlagos választása. Ezért Sartre marxista jellegű írásai és gondolatai nem kitérők, hanem az életmű tulajdonképpeni logikus eredményei.

Bevezetés

Az, hogy – különösképpen a pluralizmus korában – egynél több fajtájú racionalitás létezik, nem teszi önmagában lehetetlenné kritikai értéke­lésüket. Sőt, a pluralizmus éppen termékenysége miatt vált a filozófián belül is elfogadottá. A pluralizmus legfontosabb pozitívuma azonban kétségtelenül az ésszerű dialógus képessége: ha a dialógus hiányzik, a pluralizmus hamissá válik.

Egy egyszerű példa, amikor olyasvalakik folytatnak politikai vitát különféle dilemmákról, akik alapvetően egyazon véleménnyel vannak a dolgokról: ők a politikai filozófia tekintetében ugyanabba a családba tartoznak. Ennél már komplikáltabb a filozófiai dialógus: vannak, akik szerint az effajta dialógus nem lépheti át a közös paradigmák kereteit, míg mások, éppen ellenkezőleg, úgy vélik, hogy a dialógus a különféle filozófiai iskolák között is jogosult lehet.1

Ami engem illet, szerintem a vitát az egyes iskoláknak leginkább be­lülről kell megragadnia (ez a nézet a ma mainstreamnek tartott filozófia részét képezi), de egy külső megközelítéssel. Ez nem kiváltja, hanem csupán kiegészíti a belsődlegességet. Úgy vélem, nem elegendő azt belátni, hogy „egy dialógus vagy vita kisebb eséllyel születhet meg a nagy filozófiai tradíciók között, mivel az autentikus dialógus premisszáit a résztvevők közös elképzelései, implicit véleményei hozzák létre, ami feltételezi egy közös filozófiai tradíció iránti elkötelezettségüket".2 Sze­rintem szükségessé válik egy dekonstruktivista nézőpont is, amelyben „a reprezentáció sikertelen, ha nem képes egy vagy több sajátos külső valóságot reprodukálni".3

A résztvevők közös elképzeléseinek elsősorban az implicit vélemé­nyeket kell figyelembe vennie – eltekintve természetesen a tudásuk relativitásától. Hiszen ma egy olyan filozófia, amely nem tisztázza egyér­telműen saját előfeltételeit, több-kevesebb tudatossággal egy olyan trend cinkosává válik, amely egyfelől az ideák, másfelől a társadalom adott történelmi pillanata, vagyis a társadalmi kapcsolatok fejlettségi szintje közötti kapcsolatok elkendőzésében érdekelt.

Másodszor, a vélemények közös elfogadása – e remekül és igen meg­győzően hangzó formula – magába foglalja a racionalizmus, a filozófiai ideákhoz való racionális közeledés elfogadását. A hamisítás (Popper) az emberi koncepciók verifikálásának racionalista processzusa, nem csupán a tények segítségével, netán éppen egyik vagy másik ideológia belső logikáján és konzisztenciáján keresztül, hanem saját következményeiket, kifejlődésük körülményeit tekintve – és mindezek az aspektusok nem kizárják, hanem szükségképpen kiegészítik egymást. így a hamisítás nem más, mint a tudományos teóriák és a valóság közötti konfrontáció, vagyis végső soron a filozófiai interpretáció és a tényleges élet közötti szakadék.

Mindezek miatt úgy látom, hogy az autentikus filozófiai dialógus az, amelyik kérdőre vonja a különféle filozófiai iskolák előfeltevéseit, meg­vizsgálja kialakulásuk összefüggéseit és különféle jellemző álláspontjaik konzekvenciáit, akárcsak a közöttük kialakuló interferenciákat. (Mindez a poszf-posztmodernista nézőpont nélkülözhetetlen része.)

Annak az oka, hogy a mainstream filozófia Sartre vonatkozásában leginkább az „udvarias elhallgatást" preferálja, talán éppen abban keresendő, hogy a filozófus kínosan feszegette a racionalitás minden formájának kritériumait. De miképpen létezhetne racionalizmus kritéri­umok nélkül?

Sartre egy igazán meggyőző elemmel járult hozzá a társadalmi raci­onalitás kritériumainak vizsgálatához. A második világháborút követő időszak történetéből kimutatta, hogy a minél több ember szenvedéseinek csökkentését célzó erőfeszítések4 nem csupán a morális elvárásokkal csengenek egybe, de az emberi létezés logikájába is illeszkednek.

Ebből a szempontból Sartre nem csupán azon ritka gondolkodók egyike volt, aki képes saját előfeltevéseinek önkritikus átgondolására, de annak a racionalista az ideának a képviselője is, hogy szükségessé vált a filozófusok önkritikus fejlődése, sőt, éppen ez bizonyíthatja erejüket.

így, miközben a német5 nihilista egzisztencializmustól az önkritikus6 egzisztencializmus, majd pedig a marxista7 filozófia felé fordult, Sartre nem egyszerűen egy militáns filozófussá8 vált, hanem egy militáns filozó­fiát épített fel: az emberi lét megértése elkerülhetetlenül az azt megértő felelősségéhez vezet; a tudás lerántja a leplet arról, hogy az emberek miért kerülik el a felelősségüket, miközben a filozófia nyomatékosítja azokat a körülményeket, amelyek között ez a megértés és ez a miszti­fikáció végbemegy. Köbvetkezésképpen a filozófia nem lehet semleges az emberek cselekedetei tekintetében, hanem éppen hogy elkötelezett, így a filozófia részvételt jelent ezen cselekedetek megváltoztatásának folyamatában: a reneszánsz humanizmus és Vico történetfilozófiájának örököse, Marx híres 11. Feuerbach-tézisére („a filozófusok eddig csak különbözőképpen magyarázták a világot; a mi dolgunk, hogy megváltoz­tassuk") hangszerelve. Ha a filozófia számba veszi az emberek felelős­ségét, akkor önmagát is felelősnek tekinti, és ez a minőség nem csupán az események post festa jellemzését implikálja, hanem kezdeményező jellegű figyelmeztetéseket és demonstrációkat is.

Ez a filozófiafelfogás jelenik meg Sartre L'Existentialisme est un humanisme című könyvében 1946-tól és a Critique de la raison dialectique. I. Questions de méthode című műben 1960-tól.

Az előbbit a domináns filozófia egyszerűen mint „politikai esszét" írja le, míg az utóbbit egy elhíresült fordulattal9 elavult „marxista passzusnak" tekinti, amely „annak az évtizednek a terméke, amikor Sartre megpróbált zöld ágra vergődni a marxizmussal".

2005-ben, a filozófus születésének centenáriumán úgy tűnt, hogy a Sartre munkáinak belső logikáját feltáró komplett elemzést felváltotta az azok némely aspektusáról szóló megemlékezés (az egzisztencia­lizmussal kapcsolatos nézeteit 1943-as munkájára szűkítve le, és azt sugallva, hogy Sartre későbbi teoretikus írásai egyre halványabbak és nem reprezentálják filozófiáját), illetve a művek megalkotása pszicholó­giai körülményeinek kivesézése. Ám ez utóbbi körülmények elemzése nem pótolhatja maguknak a munkáknak az analízisét: Sartre üzenetét az értelmiségiek felelősségéről10 és elkötelezettségéről – amelynek leg­világosabb kifejtését a világháború után született munkáiban találjuk meg – nem csupán az igazságtalanságokkal, a nyomorral és az elnyomással szembeni kiállásában, hanem filozófiájának alakulásában is ott találjuk.11 Éppen ezért szeretnék néhányan a filozófiai viták köréből kirekeszteni. A sztálinizmussal szembeni attitűdje, vonakodása attól, hogy megtámadja a „szocialista" bürokráciák által felhasznált marxista értékeket, csupán azt az általános viszonyulást jelezték, ahogyan a baloldal szembesült a kapitalizmus átformálására irányuló erőfeszítésekkel „egy országban", ahol a proletariátus hatalmának csupán történeti szempontból voltak meg többé-kevésbé a feltételei, de mind az objektív, mind pedig a szubjektív feltételek hiányoztak.

A következőkben a fent említett, a sartre-i filozófiai korpuszban alapvető fontosságú művekben fogjuk a koherenciát és a kontinuitást kimutatni.

Választás, szabadság és felelősség

Az 1946-os könyv Sartre-nak egy az évi konferencia-előadásából szár­mazik. Az alaposan kizökkent humanizmus rehabilitálásával – ami már Az undorban megjelent – a L'Existentialisme est un humanisme fejlődést jelentett a L'Étre et le néant-ban (1943) kifejtett egzisztencializmushoz képest.

A könyv Sartre szabadságfilozófiájának manifesztációja, hiszen szem­beszáll az egzisztencializmus logikájával, amikor a dogmatikus marxista és keresztény kritikák hatására a háborút követően önkritikusan tekintett az 1943-as év individualista nihilizmusára. Ezek a kritikák úgy interp­retálták az egzisztencializmust, mint a kétségbeesés kvietizmusának támogatóját, amely passzivitást sugall, és csupán a szemlélődés filozófi­ája, hiszen a tetteket lehetetlennek véli (dogmatikus marxisták); egyúttal úgy értékelték, hogy az élet mocskos, sötét aspektusaira összpontosítja a figyelmét, és anarchiát szül, hiszen ha az isten parancsa többé nem számít, akkor mindenki szabadon azt teheti, amire csak kedve szottyan (keresztény spiritualizmus).

Sartre ezzel szemben éppen azt demonstrálta, hogy az egzisztencializ­mus olyan doktrína, amely egységesen kifejti az emberi szubjektivizmus és annak környezete közötti kapcsolatokat. Kimutatva, hogy az ember saját döntéseinek összessége, és hogy az ember már azelőtt létezik, hogy egy fogalomként definiálnánk,12 hogy konkrét létezése meghatá­rozza az általa alkotott fogalmakat, az egzisztencializmus arra mutat rá, hogy az ember teljes mértékben felelős a létéért, jóért és rosszért egyaránt. Ezt észben tartva láthatóvá válnak azok a közhelyek, ame­lyeket az egzisztencializmus elutasít: hogy „ne harcolj a fennálló rend ellen", hogy „ne vágyj többre, mint a lehetőségeid", vagy hogy „minden, a megszokottól eltérő cselekvés merő romanticizmus", hogy „a járatlan út óhatatlanul kudarchoz vezet", és hogy „az embereknek, lévén termé­szetükből eredően gonoszok, valamiféle hatalomra van szükségük, hogy ne süllyedjenek anarchiába".13

Sartre így párbajra hívja a domináns gondolkodás összes kliséjét, kimutatja történeti jellegüket, amelyet az emberek igényei és döntései határoznak meg. Ebből a szempontból érdemes rámutatni, hogy Francia­ország sajátos történelmi helyzete miatt a 20. század negyvenes éveiben az egzisztencializmus – amely addig valóban a fétissé tupírozott belső tudat felhasználási formája volt az értelmiségiek fétisvilágában,14 vagyis a megélt tapasztalatok átalakítása egy olyan izolált, autonóm létben, amelyben a társadalom világa egész egyszerűen nem létezik15 – olyan evolúciót mutatott (erre Heidegger soha nem volt képes), amely rányitotta a szemét a társadalmi kérdésekre (ami Heideggerrel soha nem történt meg).

Nézzük hát röviden Sartre 1946-os érvelését!

Az ember nem más, mint amivé alakítja magát.16 És ha önmaga az oka saját pályájának, akkor nincs semmiféle külső ok – Isten17 vagy valamiféle eleve elrendelt „emberi természet" -, amely megszabhatja az ember életét.

Az ember az, ahová önmagát a jövőbe vetíti.18 Ezen a projekten, illetve a projekt kiválasztásának tudatosságán áll, hogy jó élete lesz-e, vagy sem. Ezért van az, hogy minden emberi cselekvésnek az adott aktus jelentőségének tudatos felismerésén (vagy egyszerűen következmé­nyeinek az ismeretén) kell alapulnia – ahogy tulajdonképpen, tudva-tudattalanul, azon is alapul. Az akarat nem követi az aktust, figyelmezet Sartre,19 ezért az embereknek igencsak óvatosnak kell lenniük, nehogy egy sor nem kívánt eseményt generáljanak életükben.

Egy adott cselekvésben az ember kiválasztja saját útját: szándékai, legközvetlenebb szükségletei nem különülnek el a következmények felismerésétől.20 A döntés pillanatában az ember felvállalja a következ­ményeket – még ha ez a felvállalás nem is kap filozófiai koncepciók által kialakított diszkurzív formát -,21 hiszen vállalja az általa kiválasztott jövőt, amely az adott döntés eredménye lesz. Az ember ismeri a jó és a rossz jelentését, és képes akár a negatív cselekvés mellett dönteni, megítélve, hogy mi fontosabb számára az adott pillanatban: a negatív cselekvés, amely kielégíti közvetlen, sürgős igényeit, vagy valami más. Sartre így kimondatlanul is bevonja a vitába a maximális fontosság etikai koncepcióját, a visszafordíthatatlan, illetve a pótolhatatlan kérdését mint az emberek döntéseinek eredményét.

Azok a koncepciók és érvek, amelyekkel az emberek cselekedeteiket indokolják és legitimálják, szintén részei a döntés folyamatának, amely­nek során az emberek saját történelmüket, saját életüket kreálják.22

És amennyiben ily módon az ember kizárólagosan és abszolút módon felelős saját létezéséért, akkor felelős – és ez mindnyájunkra áll – az egész emberiségért. „Nincs olyan cselekvés, amelynek során az ember olyan lesz, amilyennek szeretnénk, és egyben nem alkotjuk meg annak a képzetét, hogy az embernek milyennek is kellene lennie szerintünk."23 Ez a gondolat-vagyis hogy választásunkkal egyben meghatározzuk az általunk választott értéket, „hiszen sohasem választhatjuk a rosszat"24 -hasonlatosnak tűnik Kant maximáihoz.

A döntéssel kapcsolatos felelősség magának a cselekvésnek a szint­jén kap helyet, és egyben a cselekvésekhez illeszkedő elképzelések és koncepciók szintjén. Ebből levezethetjük, hogy azok az értelmiségiek, akik megpróbálják elkerülni saját politikai akcióik közös felelősségét -például azt gondolván, hogy ők semmi mást nem tettek, csupán írtak ezt-azt, és nem vettek részt bármiféle konkrét akcióval kapcsolatos konkrét döntésben -, csupán saját szerepüket hangsúlyozzák az adott politikai ügyben: hiszen azok, akik részt vettek az adott ügy kidolgozá­sában és legitimálásában, a felelősség elkerülésével a döntéshozóknak is ugyanebben nyújtanak segédkezet; „ilyen a világ, nincs mit tenni!" -tárják szét a kezüket, és így legitimálnak mindenféle döntést, elvetve ezzel a racionális és humanista kritériumokat. Végső soron ezek az ér­telmiségiek az intellektuális tevékenység mint olyan elértéktelenedését és lenézését illusztrálják, hiszen, mint Hegel mondja, a fogalom szintjére jutni annyi, mint a létezést megkérdőjelezni, és ezáltal elmélyíteni az ember felelősségét: „a gondolkodás szimbólumává és az emberiség útmutatójává válni".25

Az 1946-os szövegben – amely egyáltalán nem „az egzisztencializmust népszerűsítő brosúra", ahogyan azt Lukács26 igazságtalanul megjegyez­te – Sartre arra ösztökéli az embereket általában, és az értelmiségieket különösképpen, hogy szálljanak szembe „az általános vélekedéssel, hogy a szabadság, ez a látszólagos szabadság a kapitalizmusban gyökerezik, és így teljes összhangba kerül a totális elnyomással, s igent mond az én prostitúciójára".27

A L'Existentialisme est un humanisme egy logikai lépést jelent abban, ahogy Sartre saját korábbi, L'Étre etle néant-beli absztrakt és szubjektív szabadságperspektívát kritizálja.28 Éppen ez bizonyítja, hogy értékes filozófus. Hiszen a háború utáni évek mainstream nyugati filozófiája nem tekintett önkritikusan saját teoretikus feltételezéseire, bár azok tették le­hetővé a fasizmus néven ismert extrém jelenséget és annak együttélését a válságba került, ködös és óvatos filozófiai gondolkodással:29 azzal az irracionális irányzattal, amely az örökkévalóval szembeszálló egyén au­tentikusságára fókuszál, a diszkontinuitás és a hiány kritériumaira, és így azt a heideggeri ontologikus szolipszizmust követi, amely – minden be­következett társadalmi tragédia dacára – még ma is komoly befolyással van a filozófiára. Sartre már a L'Existentialisme est un humanisme-ben megkísérelte túlhaladni az absztrakt horoszkóp-filozófiát, amely szerint az értelmiségiek egy meghasadt világban élnek, és nem arra képzik ki őket, hogy – saját kis életük kivételével – a célok mibenlétét firtassák.

Sartre már 1946-ban kimutatta, hogy az aggodalom, a gyötrődés az emberi felelősség terméke: hiszen az ember a tőrvények megalkotójaként (legislatorként) választásaiba egyidejűleg az egész emberiséget belevon­ja.30 És ezt észben tartva „mindig azt kell kérdeznie magától: mi történne, ha az egész világ ugyanígy cselekedne?".31 Az emberek azonban hajla­mosak magukat, cselekedeteiket azzal mentegetni, hogy azok kivételes cselekedetek – és így persze ők is kivételes emberek. Erre a kifogásra válaszul Sartre tovább folytatja a morális viselkedés fenomenológiai szét­bontását: az ember csupán úgy menekülhet attól a riasztó felismeréstől, hogy nem kivételes lény, ha egyfajta hamis kötelességtudatot (mauvaise foi) alakít ki magában. Ez negatív viszonyt feltételez az ember öntudatá­hoz, és annak a (kanti eredetű) ideának az elvetéséhez vezet, hogy az egyén akciói valamiféle univerzális igazságértéket implikálnak.32

Ha egy döntés következményeit más emberek is magukra veszik, ha az ember mások, az emberiség sorsáról dönt, akkor döntése legitim: az egyén az emberiség szimbólumává válik, „jogot szerez" arra, hogy önmagát az emberiség képviselőjének tekintse („akiben az emberiség összhangba kerül önmagával").

A szorongás (l'angoisse) nem passzivitáshoz vezet, hanem éppen ellenkezőleg, a cselekvés előfeltétele: magába foglalja – és a vezetők ezt jól tudják – a lehetőségek sokaságának figyelembevételét, vagyis közvetlenül felelős más emberekért.33

Az ember egyedül áll a világban; nem létezik olyan a priori érték,34 amely meghatározná, hogy nincs külső parancs, amely legitimálná, hogy nem kapott semmiféle „jelet". Vagyis a kifogások nem igazolhatóak, egye­dül vagyunk, és felelősek vagyunk: „az ember szabadságra ítéltetett".35 Az ember jelentéseket ragaszt a „jelekhez": „az ember arra ítéltetett, hogy szüntelenül újra feltalálja önmagát".36

De mit is jelent ez? Választást, de a választás ugyanazt jelenti, mint a feltalálás, vagyis morális értékek hozzáigazítását konkrét szituációkhoz, amit egyedül végzünk, folyton feltéve a kérdést, hogy választásaink -vagy értékeink – emblematikusak-e vagy sem, vagyis jók-e az emberiség számára. A morálunk feltalálása így az értékeink feltalálását37 jelenti, és a választás drámáját. Nincsen olyan általános morál38 nincsenek olyan alapértékek, amelyeket „alkalmazni kellene"; még azok sem, amelyek a kollektív létezőknek vagy akár az egész emberiségnek valamiféle elsőbb­séget biztosítanának. A többiek számára csupán annyiban számítunk (és ezért vádolták azzal a marxisták Sartre-ot, hogy nem az emberekre alapoz), amennyiben értük dolgozunk és harcolunk, vagyis „kontrollál­hatom őket" annyiban, hogy kommunikálhatok velük, és ismerem a vá­lasztásukat. De abban nem bízhatok, hogy idegenek, pusztán jóindulatuk következtében (hiszen „emberi természet" nem létezik), egyet fognak érteni az általam hozott jó választással. Minden nemzedék eldönti, hogy micsoda, illetve hogy mi legyen az ember.39 Rengeteg objektív tendencia létezik, ezért az emberek választásai és cselekedetei (érdekeiknek meg­felelően) azok, amik az egyik vagy másik tendenciát leginkább képesek érvényre juttatni a többivel szemben.

Sokan azért utasították el az egzisztencializmust, mutatott rá Sartre, mert csupán úgy voltak képesek elviselni nyomorúságos életüket, hogy az ellenséges körülményeket hibáztatták, és úgy vélték, hogy maguk sokkal többet érdemelnének. Ám az ekképpen adott körülmények között az ember választ, és felelős azért, amit elérnie sikerül.40 Ez természete­sen nem jelentette azt, hogy Sartre lekicsinyelte volna a nyomort. Egyes emberek még akkor is elpazarolják magukat, eltűnnek, mielőtt megmu­tatnák, hogy mire képesek, ha a lehető legjobban viselkednek és a lehető legjobban cselekszenek. De a körülmények nem igazolhatják azt, hogy az ember nem vállalja fel az önmagával és másokkal kapcsolatos felelős döntéseket. A körülményeket nem szabad kifogásokként egy illuzórikus „mi lett volna, ha…" sorsba integrálni. Sartre hevesen ellenezte az ilyen illúziókat és a kibúvókat.

Az egzisztencializmust a teljes elkötelezettség lelkiismeretének szok­ták nevezni. Az, hogy eme elkötelezettség milyen mértékben terjed ki a társadalmi dimenzióra – s hogy nem merül ki az egyén és az „aszexuális" világ összeütközésében -, jól mutatja a különbséget Heidegger egzisz­tencializmusa és Sartre-nak a L'Existentialisme est un humanisme-ben kifejtett egzisztencializmusképe között. Az első csupán egy időleges emberi dimenziót vesz tudomásul, míg az utóbbi egy olyan társadalmi dimenziót is magába foglal, amely nélkül még maga az idő is mentes lenne az emberi jelenléttől.

A cselekvés és az elkötelezettség moráljaként41 az egzisztencializmus, mint filozófiai reflexió, a kartéziánus cogitóból indult ki. Mivel a világ és az ember közötti kapcsolatot a döntés lehetőségében ragadja meg, ezért az ember „közvetítő nélkül" marad.42

Egy ilyen filozófiában az ember többé már nem különféle, rajta kívül álló erők cselekvésének tárgya.

Ebben az értelemben az ember nem csupán önmagát ismeri fel, de felfedezi a Másikat is: Descartes és Kant csupán félig aknázták ki a Má­sikban rejlő lehetőségeket, hiszen számukra az jottányit sem mozdította elő a megértés folyamatát. És a Másik nem volt több egy másik egyénnél; Sartre azonban úgy vezette be a Másikat a létezés egyenletébe (és a létezés felfoghatóságába), mint az emberi lét és gondolkodás nélkülöz­hetetlen elemét.

Önmagunk felfedezése egyben az interszubjektivitás, a viszonyok univerzalitásának is felismerése,43 amely magába foglalja a világban való létezést, a közösségi létet és a halandóságot. Éppen ezért minden projektnek van egy univerzális értéke: permanensen épül, felfogható a többiek számára, és kapcsolódik is hozzájuk.

Az ember szabad elkötelezettsége és a választásokból eredő kultu­rális komplexum relativitása kapcsolatban áll egymással: a kulturális komplexum választások eredményéből tevődik össze (hiszen ha nem választok, az is egy választás).44 Ebből a szempontból a morális válasz­tás a művészi alkotáshoz hasonlatos: az ember mindkét esetben saját szubjektivitását alkotja meg, fedezi fel és vonatkoztatja a világra.45

Ezért a morális viselkedés és a hamisítás közötti különbségtétel kri­tériuma a döntéssel kapcsolatos tudatos felelősségvállalásban fogható meg.

A szabadság viszont teljes egészében mások szabadságától függ: az elkötelezettség azt is feltételezi, hogy a saját szabadságomon keresztül a mások szabadságára törekszem. A saját szabadságom akkor célom, ha a célom mindenki más szabadsága. Amennyiben nem így lenne, eltűnne az emberi érvényesség.46

Sartre itt ismét rámutat a kanti morál absztrakt jellegére. A kanti for­malizmus nem elegendő a morális kifejeződéshez: a szituációk konkré­tak, vagyis előre nem megjósolhatóak, ezért az emberek kénytelenek a szabadság nevében felfedezni saját erkölcsi hozzáállásukat.47 Kant számára a morális értékek önmagukban álló dolgok, nem pedig a ta­pasztalás eredményei. Sartre-nál az emberi tapasztalás folyamatosan alakuló termékei.

Ám ha az ember önmagán kívül semmire és senkire sem számíthat, akkor miért választanak az emberek mégis rossz dolgokat? Mivel a dolgok a választások végtelen folyamatában kapnak konkrét létezést és alkotják a társadalmi fejlődést-válaszol Sartre. Ez a „váratlan következ­ményekre" építő nézet komoly elődökkel bírt; már Hegelnél megjelenik,48 de ott találjuk Epikurosz, Machiavelli, Spinoza, Hobbes, Rousseau és Marx49 „véletlen materializmusában" (matérialisme aléatoire). (Heidegger, aki szintén úgy vélte, hogy a véletlen, vagyis a szabadság a történelem alapja, a társadalmi karakter elutasítása miatt e teória gyenge változatát képviselte.)

Az eltérő kondíciók és az eltérő szellemiség arra késztette Sartre-ot, hogy – Heideggerrel ellentétben – párbeszédet kezdjen Marxszal. Ezért vált képessé arra, hogy felfogja és filozófiává transzponálja a konkrét valóság részét képező emberi áldozatokat. Míg Heidegger a humaniz­mus kérdését az adott kortól elvonatkoztatva pusztán történetfilozófiai kérdésként kezeli, addig Sartre a történetfilozófiát a valódi emberi törté­nelemhez kapcsolta.

A L'Existentialisme est un humanisme valóban átmeneti munka volt Sartre életművében: kombinálta és egyben tagadta a L'Étre et le néant szolipszizmusát és a Critiques de la raison dialectique dialektikáját, elő­revetítve későbbi műveit. Ezért van, hogy az 1946-os könyvből megért­hetjük az emberi szabadság absztrakt perspektívájának folyamatosságát. Ezt a perspektívát Lukács dekonstruálta, rámutatva, hogy Sartre két szabadságkoncepcióval dolgozott: a kanti alapú társadalmival és az eg­zisztencialista szolipszistával, a két koncepció között nincs kontinuitás.

A L'Existentialisme est un humanisme morális szempontjai így „ek­lektikusak, ellentmondásosak, és kívül esnek a tulajdonképpeni egzisz­tencializmuson":50 Sartre olyan posztulátumokra alapozza munkáját, amelyek ellentétesek az egzisztencializmussal. A L'Étre etle néant-ban a szabadság még a döntés és a cselekvés szubjektív aktusa volt, amelynek a tartalma nem számított. A L'Existentialisme est un humanisme lapjain Sartre azzá válik Heideggerhez képest, ami Nietzsche volt Schopenha­uerhez képest: a történelmietlen mítoszt formáló, passzivitást gerjesztő nihilizmusból Nietzsche egy aktív és cinikus nihilizmust kovácsolt, a barbár történelem mítoszát. Mind Schopenhauer, mind pedig Heidegger a nihilista passzivitást propagálták, és míg Nietzsche és a fasizmus aktív filozófiává transzformálta51 az egzisztencializmust, amely azonban továbbra sem volt hajlandó figyelembe venni a társadalom kritériumait, addig Sartre a filozófiai aktivizmusnak társadalmi formát adott.

A probléma ebben az esetben a morálok történetének mint a szán­dékok és az eredmények moráljainak a történetében rejlik. Míg Kant, a késői Fichte, Kierkegaard vagy éppen Sartre a L'Étre et le néant-ban a szándékok moráljainak kifejtését adta, addig az Arisztotelésztől Hegelen át Marxig húzódó irányzat túllépett a szándék- és eredménymorálok közötti modern dilemmán, és rámutatott magának a dilemmának az illuzórikus jellegére.

De mégis, milyen alapon születnek az emberek döntései, és miért választják a rosszat?

A hiány – a társadalmi viszonyok történetének objektív oka

A „rossz", mindenekelőtt, nem más, mint egy név, amelyet különféle helyzetű – vagyis különféle kontextusok társadalmi viszonyai közepette különféle szituációkban lévő – emberek különféle nézetekre alkalmaznak. Sem a „rossz" koncepciója, sem pedig az „emberi természetről" szóló koncepció (és egyáltalában véve semmiféle koncepció) nem létezhet az ember létezését megelőzően, és a koncepciók nem állandóak: ha netán azok lennének, akkor egy rakás rosszról szóló elképzelés egyszerűen nem létezne (így például a mindenkori konkrét ellenségkép), ugyanakkor sokkal kevesebben vitatnák azokat, legalábbis akik tisztában vannak a helyes értékek mibenlétével, vagy éppen azokat képviselik. A tény, hogy az emberek „bűnösek", hogy döntenek, és választásukért felelősséggel tartoznak, volt az egzisztencializmus mementója a felfordult huszadik században. De miért választanak, és ami még fontosabb, képesek-e túllépni azokon a döntéshelyzeteken, amelyek életük anyagias, „hideg és beszűkült köreiből" fakadnak?

A Critiques de la raison dialectique. I. Questions de methode az érett Sartre egyik filozófiai műveként túl összetett ahhoz, hogy néhány oldalon foglalkozzunk vele. Sartre itt anélkül lép túl a radikális egzisztencializmu­son, hogy etikáját megsemmisítené. Marxista szellemben ír,52 egyaránt polemizálva a materialista és dialektikus filozófia nyílt ellenségeivel, illetve „egyfajta leegyszerűsített marxizmussal":53 a mű a történelem di­alektikus értelmének és az ember szerepének alaposabb megértéséről tanúskodik.

Amivel röviden foglalkozunk, az a „hiány" koncepciója, amelyet a Sartre által is elfogadott marxista teória tapasztalati úton abból vezetett le, hogy „a munkát mint történelmi realitást és mint eszközhasználatot egy már meghatározott társadalmi és anyagi környezet határozza meg, és ez a munka a társadalmi kapcsolatok megszerveződésének valódi alapja".54 A koncepció maga a kifinomult marxista eszköztár hangsúlyos alkalmazásából „plusz" az emberek közötti kapcsolatok egzisztencialista, negatív dialektikájából fejlődik ki. De mivel a marxizmus szerint éppen ez utóbbiak határozzák meg a tőke és az elidegenedés negatív dialektikáját, azt mondhatjuk, hogy a két oldal felvetéseinek kölcsönös kritikai vizsgá­latán keresztül Sartre végigvitte és kiteljesítette a radikális és baloldali egzisztencializmusnak a marxizmussal való integrációját.

„Absztrakt közelítéssel a hiányt úgy tekinthetjük, mint az individuum kapcsolatát környezetével."55 Az alapvető társadalmi struktúrák – tech­nikák és intézmények – egy olyan környezetben alakultak ki, amelyet az emberi társadalom eredeti helyzete, az áruk hiánya, szűkössége formált. Ezáltal a hiány is maga a környezet – vagyis individuumok sokaságának egységes viszonyrendszere társadalmi környezetükhöz -, és egyben egyéni viszony is ehhez a környezethez.

Ami a marxizmuson belül alapvető, mutatott rá Sartre, az „annak a passzív cselekvésnek a tanulmányozása, amelyen keresztül az anyagi környezet, mint olyan, hat az emberekre és történelmükre, az ellen-tele-ológia formájában visszajuttatva nekik egy ellopott praxist"56 Ezt észben tartva könnyen beláthatjuk minden olyan nézet esendőségét, amely a Szükségszerűségről beszél: minden rendű és rangú idealizmusét csak­úgy, mint a dogmatikus marxizmusét.

Minden abból a tényből ered, hogy „az ember anyagi létező57 egy anyagi világban; meg akarja változtatni az őt fenyegető világot, úgy akar reagálni, hogy úrrá lehessen az anyag felett, és ezért meg akarja változtatni önmagát".58

Az ember ennek érdekében dolgozik, vagyis azért, hogy a hiányt csökkentse.59 „így a munkává vált és társadalmiasult anyagi valóság minden szintjén, minden egyes passzív cselekvés bázisán ott találjuk a hiány eredeti struktúráját, amely az embereken keresztül válik anyaggá, és az anyagon keresztül tér vissza az emberekhez."60 Úgy tűnik, hogy „ez a henye és démoni tagadás egyesíti az embereket, felszívja egész lényegüket (a munkájukat), hogy azután egy pusztító aktív tehetetlenség formájában ellenük fordítsa azt".61 Ezért van, hogy „csupán egy adott társadalomban felhalmozott megmunkált anyag tehetetlen totalitása, amely mindenki közös, tehetetlen emlékeként szerveződik és konzer­válódik, magán viselve minden korábbi munka nyomát, csak az teszi lehetővé az egyes történelmi szituációk meghaladását a történelem teljes folyamatában".62

„A hiány egy közösség egyedeinek passzív totalitását a létezés lehe­tetlenségeként reprezentálja: a csoportnak az emberi többlet szab határt; a csoportot létezése érdekében csökkenteni kell."63 Ez a szükséglet fo­lyamatában megkérdőjelezi minden egyes individuumnak a létezéshez való jogát. „A társadalmiasult anyagon és a tehetetlen egység anyagi tagadásán keresztül az ember felépíti a maga számára a Másik embert, és így az ember mindenki számára emberietlen emberként létezik. Ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy az antagonizmusok már belsővé váltak és már léteztek a létért való küzdelem formájában, csupán azt, hogy mindenki puszta létét a hiány szabta meg, mint az egyéni és kö­zösségi nemlét folyamatos veszélye."64

Ez a helyzet még akkor is, ha az emberek együtt élnek és dolgoznak. A hiány miatt az emberek közötti kapcsolatok nem „esetlegesek", hanem a következőképpen értékelhetőek: „a hiány mint az ember tagadása, az emberen belül, az anyagon keresztül, a dialektikus megértés alapja",65 hiszen a termelés (és az egész társadalom) „egy olyan környezetben létezik, ahol az ember tagadása az anyag hiányában materializálódik".66 Ennek következményeképpen „a kölcsönösség elkülönül: ez nem is lehet másként, mivel a kölcsönös integráció azt eredményezi, hogy a Másik szemében mindenki tárgyiasul".67 A totalizáció az anyag közvetítésével hat az emberekre,68 de ez azt feltételezi, hogy „a másik számára min­denki emberietlenként, komplett Másként jelenjen meg".69 Az ilyen ember „az emberi kapcsolatok anyagiasulásának alapvető absztrakt mátrixa". Egyben „ez az etika első lépcsőfoka, mint azé a praxisé, amely egyedül képes érvényre jutni az adott körülmények között".70

„Az emberietlen ember az emberek megszüntetésére tör azáltal, hogy osztja céljaikat és elsajátítja eszközeiket": mindenki objektív veszélyforrás a Másikra és egyben Mindenkire nézve. Ebben az értelemben mindenki emberietlen, és ez az emberietlenség válik praxissá, mikor a „rosszat" a Másik struktúrájaként ismerjük fel.71

így értelmezendő az erőszak is: az emberi cselekvés struktúrájaként a hiány által meghatározott manicheus keretek között. A manicheus etika abban a destruktív imperatívuszban jelenik meg, amely a „rossz", vagyis a másik által gyakorolt erőszak elpusztítását követeli meg. De mindenki egyben Másik is. Az erőszak praxisa túllép a hiányviszonyok generálta anyagiasító passzivitáson: ez az, ahogy az antagonisztikus reciprocitások felépülnek.72

Bár a hiány univerzális, még egyazon történelmi pillanatban is szám­talan variációja létezhet: végül is néhány aspektusa a társadalmi struk­túrákon keresztül szabályozza a történelmet. Realista ideológiaként a klasszikus politikai gazdaságtan mindent a hiányra redukál, hogy így de­monstrálhassa a bellum omnium contra omnes fatalizmusát a gazdaság területén. A hiány gondolatából kiindulva Marx az ember és környezete közötti hiánykapcsolatok időleges, történelmileg meghatározott jellegét hangsúlyozta, és a technika fejlődését mint azt a választ, amely képes megfelelni a fent vázolt, fatalizmus által felvetett problémákra. Ám ezt a választ sem szabad fetisizálni: Sartre 1960-ban rámutatott, hogy évez­redek elteltével a világ népességének háromnegyede alultáplált, és így a hiány továbbra is alapvető viszony marad (mind a természet és az em­berek közt, mind pedig az emberek egymás közti viszonyában),73 és hogy „ameddig a hiány uralkodik, az emberietlenség tehetetlen struktúrájaként továbbra is ott fog létezni minden egyes emberben együtt és külön-külön, és ez nem más, mint az anyagi tagadás interiorizált formája".74

A hiány fontosságának hangsúlyozása nem azonos azzal a kitünte­tett hellyel, amelyet bizonyos premarxista elméletek a fogyasztásnak biztosítottak, sokkal inkább annak tudatosítása, hogy „a negativitás a történelem dialektikájának implicit hajtóereje".75 A hiány koncepciója nem tereli el a figyelmet a termelési viszonyokról, és természetesen nem helyettesítheti azok vizsgálatát: egyszerűen csak felvázolja a társadalmi viszonyok körvonalainak helyzetét.76 A hiány a társadalom megértésének fundamentuma – az árutermelő munkának, mint a hiánnyal szembeni erőfeszítésnek, és a társadalom összetartó erejének; a munkaidőnek (az idő hiányának, a munkaerő hiányának és feleslegének); a társadalom megosztottságának -, de nem „minden rossz okozója". Nem az anyag hiánya áll az elnyomó kapcsolatok mögött: a hiány objektív feltételei nem adnak alapot a rossz választás fatalizmusához, az elnyomáshoz és a kizsákmányoláshoz, hanem e viszonyok logikája az, amely megmagya­rázza a társadalom fejlődését. Mégis, Sartre hiány-koncepciója alapvető fontosságú a társadalom dialektikus megértésének fejlődésében mind napjainkban, mind pedig a jövő számára.

Marx hangsúlyozta, hogy a kapitalista termelési mód olyannyira ellent­mondásos, hogy önmaga termeli a hiányt, hiszen egy adott társadalom adott pillanatában emberek válhatnak feleslegessé (gondoljunk csak a jelenlegi, globális méretű társadalmi polarizációra). Ugyanakkor arra is rámutatott, hogy ha a termelőerők fejlődése nem teszi lehetővé a bőség elérését, akkora kapitalista uralkodó osztályok politikai hatalmát felszá­moló politikai forradalom nem egy totálisan más társadalomhoz vezet, hanem éppen ellenkezőleg, „azoknak a szegény és durva embereknek a természetellenes egyszerűségéhez, akiknek alig vannak igényeik, és akik nem hogy meghaladták volna a magántulajdont, de igazából még meg sem szerezték azt".77 Sartre később78 arra is rámutatott, hogy az új „szocialista" társadalomban (a filozófus átvette a keleti blokk országainak hivatalos elnevezését) a hiány elleni nagy léptékű harc új ellentmondá­sokat szült.

Hogy mennyiben marxista a Critique de la raison dialectique? Először is, amennyiben egy olyan problémát emel be a filozófiai küzdőtérre, amelyet a hagyományos és mainstream filozófia triviálisnak tekint. Ez gyakorlati probléma: a hiány objektív szerepe, illetve az ellene folytatott küzdelemben létrejövő technikai körülmények szerepe.

Következtetéseiben Sartre nem kerüli ki a társadalmi termelési viszo­nyok meghatározó szerepét, és nem helyettesíti be őket a hiánnyal. Tény, hogy a hiánynak szánt fejezetben nem emlegeti folyton ezt a determináló szerepet, de a könyv elején és a hiány tárgyalása után is szót ejt róla. Végeredményben a hiány, mint az emberi társadalom történelmi állapota, az a terület, ahol a szükségletek kielégülhettek – a munka (mindenek­előtt a fizikai munka) eredményeképpen, a társadalmi munkamegosztás eredményeképpen, a hierarchikus társadalmi rendszer kialakulásának eredményeképpen és, különösen egyes specifikus esetekben, a technikai fejlesztés és a fejlődés sürgető ritmusának köszönhetően.

Engelsnek a társadalmi hierarchiáról vallott nézeteivel vitatkozva Sartre kifejti, hogy Engels egy „sematikus dualizmust" írt le, ahol a népesség nagy többsége áll szemben a fizikai munkától megszabadult társadalmi osztállyal.79 Valójában a társadalmi osztályok Sartre által hangsúlyozott pluralitása is magába foglalja ezt a kettősséget. Emellett Sartre mást is hozzátett az emberről szóló marxista ontológiához: az idő hiányát -amely az áruk, eszközök és emberek konkrét hiányát reprezentálja – és a hatalmi viszonyok koncepcióját (a társadalmi megoszlásban, a koope­rációban és az ellenállásban), amelyek az ezeken nyugvó társadalmak konszolidációjával mind nagyobb fontosságot kapnak az emberek és az emberek közti kapcsolatok tárgyiasításában. Ma ez már egyértelműen látható.

Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy csupán a Critique de la raison dialectique fogalmazza meg egyértelműen Sartre egzisztencializmusának azt a humanizmusát, amely már 1946-os írásában is tetten érhető. Ezért van akkora különbség Sartre-nak az életről és az emberi természetről vallott nézetei és Popper elképzelései között, aki pedig ugyanabban a történelmi helyzetben és ugyanúgy az egzisztencializmus hatására fogal­mazta meg azokat. Popper is rámutatott, hogy végső soron felelősséggel tartozunk még az általunk választott mintákért is,80 ám úgy vélte, hogy a liberális demokrácia intézményeinek védelmezése, a választások, a többpártrendszerek, a polgárjogok elegendőek (egy fokozatos társadalmi tervezés segítségével) a szenvedések minimalizálásához. Avilágháború egyértelműen leegyszerűsítette a társadalmi gondolkodást: a demokra­tikus politikai berendezkedés a szabadság objektív előfeltételének tűnt. Ám annak feltételezése, hogy ezek az intézmények a hatalmi viszonyokra való tekintet nélkül alkalmasak a szenvedés minimalizálására – vagyis az érdekek és a dominancia belső logikájának figyelmen kívül hagyása, eme intézmények absztrakt és mechanikus szemlélete azon az alapon, hogy csupán a demokrácia előnyeinek kvantitatív növelésére szolgálnak -,81 vagyis a Platón és Arisztotelész által feltett kérdés (ki kormányoz) felcserélése azzal, hogy hogyan kormányoznak (demokratikusan vagy sem), Poppert ugyanahhoz a dogmatizmushoz vezette, mint amit ő maga bélyegzett meg a historicizmusban: a liberális diskurzusnak ugyanahhoz a demagóg humanizmusához, amely miatt számos európai tekintett viszolyogva a demokráciára a két háború közötti időszakban.

1960-as könyvében Sartre azt is bemutatta, hogy a sztálinista nézetek nem egyenlőek a marxista nézetekkel:

  1. A sztálinizmus nem képes kritikailag reflektálni saját feltételezéseire, míg a marxizmus számára ez a reflexió a teória integráns része.
  2. A sztálinizmus bukása nem vezet a marxizmus bukásához.
  3. Ezért a marxista paradigma működőképes alternatívát jelent a liberá­lis elképzelésekkel szemben – amelyek egyébként éppoly elutasítóak az önkritikával szemben, mint a „marxista" ortodoxia.

Sartre könyve – még a szöveg nehézségétől eltekintve is – nem keltett különösebb lelkesedést a korszak filozófusai között: „nem volt idősze­rű"; a mainstream filozófia azért is ignorálta, mert a hidegháború alatt jelent meg, amikor úgy tűnt, hogy a jóléti állam garantálja a kapitalizmus örökkévaló triumfálását, miközben a sztálinizmus nem képes elfogadni semmiféle kritikát. Sartre filozófiája azonban csupán antisztálinista volt, de nem antikommunista.

Egy lap a hiány koncepciójának kalandjaiból

A ritka áruk a politikai gazdaságtan egyik alapvető fontosságú előfeltéte­lei. Éppen a hiány a munkamegosztásnak, a kereslet és kínálat cseréjé­nek a premisszája. Erre az alapra épült a klasszikus gazdaságtan, amely a cserét egyenlővé tette a kapitalista piacgazdasággal. Ám ez utóbbi nem egyszerűen a kereslet és kínálat manifesztálódása, hanem azok­nak a viszonyoknak az együttese, amelyek mindenekelőtt a politikailag és jogilag szabad, a termelőeszközöktől (vagyis a létezés eszközeitől) megfosztott munkaerő és a kapitalista tulajdonosok kapcsolatát jellemzik: így a csere a munkaerő bérmunka-karakterét (vagyis kizsákmányolt jel­legét) tükrözi vissza, tehát a fizetőképes kereslet és a profitképes kínálat között megy végbe.

Mivel a ritka árucikkek jelentették és jelentik ma is a hiányból származó jövedelmek alapját,82 a filozófia már a legkorábbi időktől kezdve felismer­te, hogy az áruk hiánya nélkülözhetetlen premissza az ember és a társa­dalom számára. E premisszához két irányból közelítettek: Arisztotelész (a Politikában) úgy írja le a hiányt, mint az emberi létezés elkerülhetetlen jellemzőjét, és azt javasolja, hogy még az elit is folytasson erényes életet, vagyis bánjék takarékosan a rendelkezésére álló árukkal.

A modern viszonyok kialakulásával egy másik megoldás került előtérbe. Machiavelli (A fejedelem, 1513) és Montaigne (Esszék, 1580-1595) úgy látták, hogy a vagyonok és az áruk felhalmozását meg kell szabadítani mindenféle morális vagy politikai kötöttségtől, és teljesen elfogadottá kell tenni. Hegel (A jogfilozófia alapvonalai, 1821) a felhalmozás legitimatív funkciójára tette a hangsúlyt, de Marx és Engels – elég, ha A német ide­ológiára gondolunk – szétválasztották a szükségleteket és kielégítésük bizonytalan körülményeit, hogy így rámutathassanak a társadalmi és technikai okokra, vagyis a hiány történelmi jellegére.83

A modernitás kifejlődésével, vagyis a termelőerőknek az első ipari forradalom idején elért szintjével az általános civilizációs ráta megemel­kedett ugyan a centrum-országokban, ám ez korántsem jelentette azt, hogy ezeken a területeken a munkások életszínvonala is általánosan és jelentősen javult volna. így az első ipari forradalom nem szüntette meg az áruk hiányát vagy a hiány társadalmi meghatározottságát.84

A hiány ideáját implicite az emberi természetről szóló koncepció része­ként szemlélték, és mint ilyet természetesen örökkévalónak tekintették.

A hiány ideája – ismétcsak nem tudatosan – annak a gondolatnak a szociális reprezentációjában is szerepet kapott, hogy a fárasztó gürcö­lés nem más, mint az ember örök és időtlen „átka". Ám a legmagasabb filozófiában a hiány ideája már korán összekapcsolódott a technikai szintek fontosságának felismerésével. Mint Arisztotelész megjegyezte, „ha a szövőszékek maguktól szőnének", akkor nem lenne szükség rab­szolgákra.85

Az áruk hiánya így a technika történeti jellegét tükrözi. Ez utóbbi gondolat, amelyet már Marx is kifejtett, a 19. század végéig az elemzés szintjén a társadalomfilozófia része maradt. Általában kimondhatjuk, hogy a technika szintje, valamint a társadalmi változásról szóló teóriák és a tulajdonképpeni változások közötti összefüggéseket nem vizsgálták a marxi módszerben már adott alapossággal. Lenin egy olyan elmaradott országban vizsgálta meg keresztül-kasul a fejlődés problematikáját, mint Oroszország. Ő a termelőerők modernizációjának felgyorsuló ritmusára összpontosított, a makroszintű tervezés társadalmi technikáira, amelye­ket a tulajdon / állami tulajdon koncentrációja tett lehetővé (és egyben fi­gyelmeztetett az állami kontroll bürokratizálódásának veszélyeire is, ame­lyet a termelőerők specifikus modernizációjával összeegyeztethetetlen folyamatként86 értékelt). Lenin ezért ezeket a folyamatokat az egyének és közösségek viszonyaiban megjelenő hiány elleni általános küzdelemhez kapcsolta. Ám a hiány és a technika fejlődése közötti összefüggést mind a kereslet-kínálatot a társadalmi hatékonyság kváziautomatikus hajtó­erejeként csodáló mainstream elmélet, mind pedig a marxista vulgata hiperbolikus módon szemlélte.

Sartre-nak a Critique de la raison dialectique-ben kifejtett elemzése kivételesen sikeres kísérlet volt arra, hogy a Marx által alkalmazott szem­pontok szerint vizsgálja a hiány problematikáját.

Konklúzió

Sartre kényelmetlen filozófus volt, aki az egzisztencializmust-amelynek hangsúlyozta ateizmusát – az emberi felelősség tekintetében a legradi­kálisabb konklúziókig vezette. Ezek a konklúziók nagyon is konzisztens módon fogalmazódtak meg, és konkrétan a társadalmi valóságra vo­natkoztak, miközben felhasználták és tovább fejlesztették a materialista és dialektikus módszert. Éppen ezért az a vélemény, hogy Sartre előbb egzisztencialista volt, és ezt a nézetet védelmezte (a L'Existentialisme est un humanisme hasábjain), majd filozófiai ikonként marxistává vált, leegyszerűsíti a dolgokat. Sokkal célravezetőbb a logikai kontinuitást hangsúlyoznunk Sartre filozófiájának e két momentuma között.

Sartre filozófiájának koherenciáját mindenekelőtt az adja, hogy a kezdetektől fogva elutasította az egyedül üdvözítő alapelveket, a tiszta esszenciákat, az a priori koncepciókat, és a filozófiát az anyagtól elkü­lönített szellem körül folyó diskurzusról a társadalom és a természet kö­zötti viszonyok vizsgálatává „alacsonyította". Bár ez a (Marx filozófiájára jellemző) vonás csak fokozatosan jelenik meg Sartre-nál – a „klasszikus egzisztencializmustól, amely már hajlamos volt az elsődleges alapelvek elvetésére, 1946-os társadalmi egzisztencializmusán át a marxista mód­szerfelhasználásáig -, mégis alapvető része gondolkodásának.

Ugyanebben a szellemben a társadalmi aspektus – 1946-tól kezdve egész filozófiájában – az a megoldás, amelynek segítségével Sartre megfejti az események „rejtélyét", az eseményekét, amelyeket bár az egyén tapasztal, mégis kollektívek és történelmiek. Már társadalmi egzisztencialistaként Sartre egy határozottan felforgató jellegű érvelést kezdett kidolgozni a status quo domináns filozófiája ellen. Teóriájának része az elnyomottakkal szembeni elkötelezettség vállalása. Éppen ezért mind a sztálinista ortodoxia, mind pedig a mainstream filozófia „ósdinak", „egyszerű divatnak" titulálta nem csupán Sartre-ot, de az egész „fran­cia" egzisztencializmust. „Túlkapásait" csupán presztízse miatt tartották megbocsáthatónak, már ha nem felejtették le egyszerűen a könyvtárak polcairól.87

Sartre filozófiájának társadalmi érdeklődése egy, a filozófián belüli kritikába torkollott, és az ember világgal szembeni félelmének, elidegene­désének és ellenállásának megértésébe; saját korábbi nézeteit az ember absztrakt felelősségéről absztrakt kezdeményezéseivel kapcsolatban Sartre elégtelennek ítélte, különösen, mivel ez a „kezdeményezés" (amely ott van mindkétfajta egzisztencializmus érdeklődésének homlokterében) olyan praxist indukál, amely csak az emberi közösségen belül működhet (Critique de la raison dialectique. I. Questions de méthode).

A hiány teóriája nem csökkenti az egzisztencializmus humanista üzenetét, amely az emberi cselekvések különféle fatalisztikus szem­léleteivel szemben artikulálódott, és azzal a vélekedéssel szemben, hogy az ember valamiféle mechanikus determinizmus nevében érezze felelősnek magát. A hiány, mint a társadalom történelmi ontologikus indítéka, kifejti a Másikkal való kapcsolat változásait (elidegenedés), az erőszakot és az agresszivitást mint szituációkat. A hiányt ott találjuk a praxis alapjainál, bármiféle emberi cselekvés dialektikájában és a praxis lelkiismeretes elemzéseiben is. A hamisítás (1960-as könyvében) a hiány tudatos transzformációjává válik, amelynek során a hiány a szabadság dialektikáját definiáló abszolút koncepcióvá alakul. Éppen ezért van az, hogy a hamisítás felismerése magába foglalja a dolgok magasabb szintű megértését: az analitikus racionalitással szemben, amely kívülről szemléli a dolgokat, a dialektikus racionalitás a praxis felől közelít, és önmagát is kölcsönös függésben értelmezi ezzel a praxissal. Amennyiben a hiányra reflektálva az egyéni praxis a szükségleteken alapul, akkor azok kielégí­tése társadalmi praxist implikál: csakis ez a fajta praxis tükrözi az ember bensőségét. Következésképpen nincs olyan absztrakt predetermináció, amely arról szólna, hogy miként kezeljünk másokat: a kölcsönösség kapcsolatrendszerét a praxis határozza meg.

Napjaink filozófiája mindmáig adós maradt a Sartre felvetéseiről való dialógussal. Amennyiben a filozófusok valóban úgy vélik, hogy a filozófia hozzájárul az emberek felvilágosodásához, közelebb viszi őket ahhoz, hogy közreműködjenek egy jobb emberi lét kimunkálásában, akkor egy­szerűen nem engedhetik meg maguknak az összes olyan alternatíva megvitatását, amely az emberi viszonyokat elemzi. Ha ezt nem teszik meg, akkor az emberiség csak az idejét vesztegeti, és oly sok ember pazarolja el vagy tölti hiábavaló szenvedéssel az életét. Az emberi lét ontológiájáról szóló filozófiai dialógus nem valamiféle tetszés szerint felvállalható tevékenység, hanem egyértelmű kötelezettség.

(Fordította: Konok Péter)

Jegyzetek

1 Ez a két nézőpont jelenik meg Mircea Flonta tanulmányában: Cunoastere si analiza. Volum omagial Mircea Flonta. Bucuresti, 1998. „Grammatici certant. Conversation with Valentin Muresan about »hierarchical mono-centrism« and »philosophic pluralism«"; Valentin Muresan válasza: „On the possibility to delimit philosophy", lásd: 245, 252, 169, 176, 177.

2 Mircea Flonta: Cum recunoastem pasarea Minervei? Bucuresti, Editura Fundatiei Culturale Románé, 1998, 31. és 30.

3 Angela Botez: Postmodernismul In filosofie. Postmodernism in Philosophy. Bucuresti, Editura Floare Albastrá, 2005. 65.

4 Karl Popper szerint a társadalmi tervezés eredményeképpen: The Open So­ciety and its Enemies (1945) (magyarul: A nyitott társadalom és ellenségei. Bu­dapest, Balassi Kiadó, 2001). Paul Ricoeur szerint „az első ember miatt, aki a gondolatokat mozgásba hozta": Soi-méme comme un autre. Paris, Seuil, 1990, 231. Arról, hogy Descartes legfelsőbb törvénye a nagylelkűség – Paul Ricoeur: Reflexion faite. Autobiographie intellectuelle. Paris, Esprit, 1995, 86.

5 Ez jelenik meg Sartre-nak abban a művében, amelyet a mainstream filozó­fia legfontosabb írásának tart, „ahonnan a visszafejlődése elkezdődött": L'Étre et le néant. Paris, Gallimard, 1943 (magyarul: A lét és a semmi. Budapest, L'Harmattan, 2006).

6 Jean-Paul Sartre: L'Existentialisme est un humanisme. Paris, Les Editions Nagel, 1946.

7 Jean-Paul Sartre: Critique de la raison dialectique. I. Questions de méthode. Paris, Gallimard, 1960.

8 Sartre talán legfrappánsabb jellemzését önmaga adta: „Akárhányszor csak tévedtem, az azért történt, mert nem voltam eléggé radikális."

9 Romániában ennek a közelítésnek remek példája Andrei-lustin Hossu tanulmá­nya, aki mindazonáltal nem kérdőjelezi meg e közelítéselőítéleteit: Existentialismul francez. lasi, Institutul European, 2006. A szerző – a forrás említése nélkül -Lukács marxista nézőpontját (arról, hogy az egzisztencialista karakter a nyugati világ válságfilozófiájának terméke) elegyíti Sartre idealista kritikájával („ateista és nihilista… emberellenes" stb.).

10 Patrick Wagner: „La notion d'intellectuel engage chez Sartre". Le Portique, Recherches 1 – Cahier 1. 2003, http://leportique.revues.org/document381.html (2006. VI. 13.).

11 Gérald Garutti: Sartre: écriture et engagement. Compte-rendu du colloque de Cerisy-la-Salle, July 2005. http://www.sens-public.org/spip.php?article252 (2006. VI. 13.).

12 Sartre: L'Existentialisme est un humanisme, 21.

13 Uo. 14.

14 Akiknek az életmódja létrehozta a mítosz ideológiai apparátusát. G. Lukács: Existentialisme ou marxisme. Paris, Nagel, 1948, 95.

15 Lukács: i. m. 97.

16 Ez „az egzisztencializmus első számú alaptétele". Sartre: L'Existentialisme est un humanisme, 22.

17 Ehhez hozzátehetnénk, hogy – mint Immánuel Kant hangsúlyozta – isten­nek mint a legfőbb jónak a koncepciója abban az ideában gyökerezik, amelyet az értelem hoz létre a priori a morális tökéletességről, és elválaszthatatlanul a szabad akarathoz kapcsol. Groundwork for the Metaphysics of Morals (1785),

Jonathan Bennett fordítása, 2005. http://www.earlymoderntexts.com/pdf/kantgw.pdf (2007. II. 20.). 15. (Magyarul: Immánuel Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. Budapest, Raabe Klett Kiadó, 1998.) Lásd még: Thomas Kingsmill Abbot: Fundamental Principles of the Metaphysics of Morals. http://www.gutenberg.org/etext/5682 (2008. VII. 24.), 14.

18 Sartre: L'Existentialisme est un humanisme, 55.

19 Uo. 23.

20 Az egzisztencializmus nem hisz olyan szenvedélyekben, amelyek elkerülhetet­lenül vitatható cselekedetekhez vezetnek, és amelyek így az efféle viselkedésre mentségül szolgálhatnának. Az ember felelős a szenvedélyeiért. Uo. 37.

21 Immánuel Kant: Fundamental Principles of the Metaphysics of Morals. Tho­mas Kingsmill Abbot fordításában: http://www.gutenberg.org/etext/5682, 13: „Ezért nincs szükségem különleges éleslátásra, hogy a vágyam morálisan helyes legyen." (Magyarul: Immánuel Kant: Az erköl­csökmetafizikájánakalapvetése. Budapest, Raabe Klett Kiadó, 1998.)

22 Ez a nézőpont már ismert volt a filozófiában. Lásd Marx és Engels meg­jegyzéseit A német ideológiában (1845-1846) azokról, akik nézeteiket – ame­lyek a történelem valódi talaján nyugodtak, és az ideák létrejöttét gyakorlati, an­yagi okokból vezették le – idealista történelemszemléletük alapján ellenezték. Végeredményben sem a tudatformákat, sem pedig az intézményeket nem le­het pusztán spiritualista kritikával lerombolni, csak akkor, ha megszüntetjük az azokat kitermelő társadalmi viszonyokat. Marx felléptéig a teljes történelemszem­lélet elvonatkoztatott a történelem valódi fundamentumától, vagy még inkább másodlagos jelentőségű tényezőnek tekintette, mint amely nincs kapcsolatban a történelmi folyamatokkal. Éppen ezért a történelmet saját határain kívül eső sémák szerint írták, és különleges politikai akciók, vallási és elméleti küzdelmek leírására korlátozták, hogy megfeleljenek a különféle illuzórikus elvárásoknak.

23 Sartre: L'Existentialisme est un humanisme, 25.

24 Uo. Nem választhatjuk a rosszat, hiszen nyilvánvaló módon nem választunk rosszat magunknak. Ám ha mégis megtesszük, és olyan döntést hozunk, amiről tudjuk, hogy rossz, hogy negatív következményei lesznek, akkor megpróbáljuk meggyőzni magunkat, hogy döntésünk mégiscsak jó, vagy legalábbis a „kisebbik rossz". A „kisebbik rossz" konzervatív nézőpontjával vitatkozva Sartre leszögez­te, hogy mindenki más számára döntünk az ember image-a mellett, az emberi cselekvések image-a mellett.

25 Sartre: L'Existentialisme est un humanisme, 27.

26 Lukács: Existential isme ou marxisme, 138.

27 Uo.

28 „A Másik szabadságának tiszteletéről beszélni hiábavaló szócséplés: még ha törekszünk is szabadságának tiszteletben tartására, a Másik iránt való minden attitűdünk az ő szabadságának megsértése, amit pedig úgy teszünk, mintha tisz­telnénk." L'Étre etle néant, 480.

29 A nyugati filozófia válságát nem csupán Nietzsche ismerte fel – aki nem meg­haladta, hanem kifejezte ezt a válságot. Ez a válság az 1848 utáni korszakra reflektált.

30 Sartre: L'Existentialisme est un humanisme, 28. Lásd még Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése.

31 Sartre: L'Existentialisme est un humanisme, 29.

32 Uo.

33 Uo. 33.

34 Kant számára a priori, ami független a tapasztalástól, a szükségszerű és uni­verzális tudat, bármiféle tudományos megismerés előfeltétele. A szkeptikus „két­ségek szelencéjét" felnyitva (Descartes módszertani kételye az egyetlen igazság kiválasztásának lehetségességéhez fűződik) Kant úgy érezte, hogy szüksége van egy eszközre a relativizmussal szemben. Ez az eszköz számára az a priori.

35 Sartre: L'Existentialisme est un humanisme, 37.

36 Uo. 37.

37 Uo. 89. Az életnek a priori nincs értelme; mi adunk értelmet neki, és ez arra utal, hogy lehetséges egy emberi közösség létrehozása (uo. 90.).

38 Uo. 47.

39 Uo. 51-52. Sartre erre az orosz forradalom példáját ajánlja: nem tudjuk, mi­lyen lehetett volna: „Nem lehetek biztos benne, hogy halálom után az elvtársaim tovább folytatják, tökéletesítik a munkámat […] egy nappal a halálom után valakik talán úgy döntenek, hogy bevezetik a fasizmust, és mások talán elég ostobák és ijedtek lesznek, hogy ezt megengedjék […] a dolgok úgy alakulnak, ahogy az emberek döntenek." A dogmatikus sztálinizmus, amelynek látomásában ott van az inherens, automatikus fejlődés, vagy pontosabban a „szocializmus egy országban" (Trockij kritikai terminusa) lineárisan bekövetkező győzelme, ter­mészetesen hevesen elutasította a dolgok ilyetén felfogását. De Sartre 1946-ban nem tett többet, mint hogy a történelem szubjektív létrehozását hangsúlyozta. És ez végső soron egybecsengett Marxnak a történelem nyitottságáról hangoztatott véleményével: a múlt értelmezését természetesen számtalan dolog határozza meg az emberek érdekeihez, társadalmi helyzetéhez kapcsolódva, ám a jövő nyitott; és az emberek felelőssége és kreativitása döntő faktorok egy nyitott történelemben.

40 Uo. 55.

41 Uo. 63.

42 Uo. 65.

43 Uo. 67.: …amennyiben nincs emberi természet, úgy létezik az emberi feltételek egyetemessége.

44 Uo. 71-73.

45 Uo. 75-77.

46 Uo. 83-84.

47 Uo. 85-86.

48 Lásd: G. W. F. Hegel: Előadások a filozófia történetéről (1822-1831, posztu­musz kiadás: 1837), Bevezetés.

49 André Tosel: „Les aléas du matérialisme aléatoire dans la derniére philosophie de Louis Althusser". In Sartre, Lukács, Althusser: des marxistes en philosophie. Szerk. Eustache Kouvélakis-Vincent Charbonnier. Paris, PUF, 2005, különösen 171-179.

50 Lukács: i. m. 139.

51 Uo. 123-127.

52 „A Critiques de la raison dialectique (1960) című filozofikus esszé filozófiai szempontból egyértelműen alacsonyabb rendű a L'Étre et le néant-hoz képest." Hossu: i. m. 187. Én éppen ellenkezőleg vélekedem, mint ez látható lesz.

53 Sartre: Critique de la raison dialectique, I. 202.

54 Uo. 225.

55 Uo. 204.

56 Uo. 202.

57 Sem Sartre, sem pedig Marx nem redukálta az embert anyagi jellemzőire; csupán azt akarták bemutatni, hogy az emberi lényegnek – az emberi karak­ternek – van egy tagadhatatlan anyagi determinációja.

58 Sartre: Critique de la raison dialectique, I. 191.

59 Minden emberi igyekezet – legalábbis a mai napig – a leghevesebb harc a hiány ellen." Uo. 201.

60 Uo.

61 Uo. 200.

62 Uo.

63 Uo. 205.

64 Uo. 206.

65 Uo. 222.

66 Uo. 224.

67 Uo. 193.

68 Uo. 199.

69 Uo. 208.

70 Uo.

71 Uo.

72 Uo. 209.

73 Uo. 201. Érdemes arra is odafigyelni, hogy több mint 80 országban az egy főre eső jövedelem kevesebb, mint tíz évvel ezelőtt, és hogy megnőtt a gaz­dag és szegény országok közötti különbség – 1960-ban az arány még 30:1 volt, 1990-ben 60:1-hez, míg 2005-ben 80:1-hez. (Peter Lemprecht: „Idéologie pan-économique et bien commun". In Olivier Delas – Christian Deblock [szerk.]: Le bien commun comme réponse á la mondialisation. Bruxelles, Bruylant, 2003, 3.) Eszerint a rendszer egyaránt generál a tőke szempontjából hasznos és haszon­talan embereket. Ez az utolsó aspektus megint csak a hiányból ered: „[…] az individuumot emberiségében más egyének építik fel, egyszerre mint felesleget és mint ritkaságot". Sartre: Critique de la raison dialectique, I. 212.

74 Uo. 207.

75 Uo. 225.

76 Uo. 202.

77 Karl Marx: Economic and Philosophical Manuscripts of 1844 (1844, első kiadás 1927), http://www.marxists.org/glossary/frame.htm (2003. III. 10.). (Magyarul: Gazdasági-filozófiai kéziratok. Budapest, Kossuth, 1963.)

78 Sartre: Critique de la raison dialectique, I. 221.

79 Uo. 218.

80 Popper: The open society and its enemies, II.

81 Mintha Popper egyszerűen nem látta volna a gyarmatok helyzetét, mintha nem látta volna, hogy a fasizmus csupán a válságba került liberális demokrácia folytatása. Ám Popper valóban „nem látta" ezeket, hiszen a világ és a társadalom liberális szemléletének foglya volt.

82 Példának okáért az olajjal kapcsolatban lásd: S. El-Serafy: „The Oil Price Revo­lution of 1973-1974". The Journal of Energy and Development, Spring 1979, 273-290.

83 Lásd még: Revue Internationale de science politique / International Political Science Review, no. 3. 1983, ..Politics and Scarcity". A lap egész száma a hiány kérdését járja körül.

84 Marx és Engels bemutatták, hogy a nyugati civilizáció fejlődésének dacára a növekedésből még időlegesen is csupán a munkások egy része részesedett fize­tésének emelkedése által. így F. A. Hayek álláspontja – Capitalism and historians (1945) – könnyen cáfolható, még ha a periféria országait és a gyarmatokat nem is vesszük figyelembe. Végső soron, még ha a neoliberális Hayek a háború utáni szociális állam idején képes volt is hinni, hogy a kapitalista fejlődés ideológiá­ja érvényteleníti a marxizmust, mai kollegáinak e tekintetben egyre nehezebb dolguk van.

85 Lásd: Ana Bazac: „Aristotle and the labour force. Aristotle's tradition in the ide­ology of the present-day industrial revolution". Revue roumaine de philosophie, 1-2. 2004.

86 Lenin bürokratizmus elleni elképzeléseiről lásd: Ana Bazac: Reformismul social­ist. Repere (Socialist reformism. Landmarks). Bucuresti, Consens, 1996, 134.

87 Sartre-ra úgy tekintettek, akárcsak Einsteinre: zsenialitásuk miatt „bocsánatos bűnnek" tekintették politikai nézeteiket. Lásd Ana Bazac: „Libertatea umaná si perspectivele ei la Albert Einstein". Revista de Filosofie, 5-6. 2005.

A mai népfrontok

A tanulmány a népfrontok történetét a két világháború közötti időszakban áttekintve elsősorban a jelenség értelmezésének kritériumaira helyezi a hangsúlyt, majd a szerző a népfront-elképzelés és -taktika érvényességének problémáját járja körül a második világháborút követő időszaktól egészen napjainkig. Tanulmányának célja olyan kérdések felvetése, amelyek képesek a legmegfelelőbb politikai válaszokat megfogalmazni a mai világméretű szélsőjobboldali és autoriter tendenciákkal szemben.

Az első részben, miközben áttekintjük a népfrontok történetét a két világháború közötti időszakban, elsősorban a jelenség értelmezésének kritériumaira helyezzük a hangsúlyt. A cél, az érintett társadalmi és politikai erők, a népfrontok alternatívái és eredményei igen fontosak, amennyiben le kívánjuk vonni a tanulságokat ebből a fontos történelmi tapasztalatból.

Az írás második részében a népfrontelképzelés és -taktika érvényességének problémáját járjuk körül a második világháborút követő időszaktól egészen napjainkig. E tanulmány célja tulajdonképpen olyan kérdések felvetése, amelyek képesek a legmegfelelőbb politikai válaszokat gerjeszteni a mai világméretű szélsőjobboldali és autoriter tendenciákkal szemben.

I. Mint köztudott, a népfront alapelveit a kommunisták fektették le Georgi Dimitrov 1935. augusztus másodikai beszámolójában, a Kommunista Internacionálé hetedik kongresszusán. Túl későn, amennyiben a népfront célját – a fasizmus elleni harcot – tekintjük, különösen mivel már korábban is voltak olyan helyi, alulról jövő kezdeményezések, amelyek ebbe az irányba hatottak (így például Görögországban a Kommunista Párt Központi Bizottsága már 1934 januárjában úgy döntött, hogy együttműködik egyes, korábban támadott politikai erőkkel1 ). Mindenesetre jobb későn, mint soha – gondolhatta némelyik Komintern-küldött meglehetősen szűk látókörű optimizmussal.

A dolog valójában korántsem így állt; a népfrontpolitikát éppúgy kritikai módon kell vizsgálnunk, mint a társadalom történetének összes jelenségét.

A népfrontgondolatnak komolyabb hagyományai voltak, mint hinnénk. Nem csupán a mensevikek álltak ki a demokratikus burzsoá pártokkal való együttműködés mellett. Marx és Engels életében a kommunisták programja az evolucionizmus elvén alapult: a proletárforradalom győzelmét csak azt követően látták lehetségesnek, hogy a progresszív erők közös harca számos politikai szabadságjogot vív ki a társadalom számára. Ugyanakkor Marx és Engels mindenkor hangsúlyozta az önálló proletár osztályálláspont fenntartásának szükségességét, a maximális és minimális perspektívák világos megkülönböztetésének fontosságát, melyek közül az utóbbiak többé-kevésbé megegyeznek a nem kommunista demokratikus erők céljaival. A Második Internacionálé idejében nyilvánvalóvá vált egy szakadás a munkásmozgalom soraiban: egyik oldalon a szociáldemokraták álltak, akiket a társadalmi jogok tekintetében csupán a mindennapi apró győzelmek érdekelték, és akik úgy vélték, hogy a munkásosztály a parlamenti harc eszközeivel a kapitalizmus keretein belül is elérheti a vágyott életszínvonalat2 , míg velük szemben az "ortodox" marxisták helyesen úgy vélekedtek, hogy az öntudatos munkásosztály soha nem feledkezhet meg a társadalmi forradalomról, viszont tévesen azt feltételezték, hogy a forradalom akkor és ott is lehetséges.

Az oroszországi bolsevik forradalom még egyértelműbbé tette és elmélyítette ezt a szakadást, és a munkáspártok (a baloldal) eltérő utakra tértek és eltérő sémákat alakítottak ki. Ez a helyzet azt eredményezte, hogy a munkásosztály erőpozíciója mindkét szempontból, a forradalmi és a reformista célokat tekintve egyaránt megrendült. A munkásosztály gyengesége és ezzel párhuzamosan lázadó szelleme – amelyet a háborút követő helyzet és az 1929-1933-as nagy válság tovább szított – a fasizmusba, vagyis a nagytőkéseknek a munkásosztállyal szembeni nyílt társadalmi agressziójába torkollott.

Dimitrov beszámolója korának fasiszta előretörésével foglalkozott. De vajon miért csak ilyen későn merült fel a népfront koncepciója? Mint igyekszem bemutatni, ennek számos oka volt.

A késés néhány okára maga Dimitrov is rámutat; csak finoman persze, hiszen a beszámoló célja éppen az volt, hogy kihangsúlyozza a Kommunista Internacionálé által követett út helyességébe vetett hitet, és hatott rá a kritika és az önkritika mibenlétének sztálinista felfogása is.

A sztálinizmus trockiji kritikája további okokra is rávilágított.

Mindkét nézőpont szubjektív magyarázatokat adott. Tanulmányom legelején hangsúlyoznom kell, hogy sem Dimitrov, sem pedig a trockisták nem elemezték az objektív feltételeket, nevezetesen a termelőerők meghatározó szerepét a kommunista típusú politikára (ahogy azt Marx tette). A kritikai elmélet igényének hiánya miatt? Annak a felismerésnek lehetséges következményei miatt, hogy az objektív feltételek még nem voltak érettek egy szocialista forradalomhoz, vagyis amiatt, hogy erőltetetten e feltételek megteremtésére koncentráltak (tulajdonképpen fetisizálták azokat)? Mindez konkrétan megjelent a baloldal történelmi válságában.3

Abban az időben a kapitalizmus objektív feltételei még nem tették lehetővé egy valódi szocialista (világ)forradalom kitörését. Az első ipari forradalomban létrejött munkásosztály nem lehetett és nem lehet az az osztály, amely megszabadítja az emberiséget a kizsákmányolástól. Marx a technicizáltság igen magas fokán megjelenő kollektív munkásra4 hívta fel a figyelmet, mikor a termelőerők viharos fejlődését figyelte saját korában.

Akkor azonban még szükségszerű volt a munka társadalmi felosztása (fizikai munka és szellemi munka), így a munka technikai, következésképpen politikai irányítása is.

Csak napjainkban, a jelenlegi ipari forradalom korában (információipar stb.) válik mind elavultabbá a munka korábbi felosztása, amelyet a valóság egyre inkább meghalad.5

Sem Dimitrov, sem pedig Trockij nem figyelt fel Engelsnek arra a megjegyzésére, amely egy Kautskyhoz írt levelében olvasható: "…az egészet áttekinteni és újra rendezni csak akkor lehet, ha már kimerítettük".6

Az a modern történelmi tendencia, hogy a munkaerő fel kell szabadítsa önmagát a kizsákmányolás alól, az egész emberiséget megszabadítva ezáltal az osztályuralomtól – ahogyan ez a baloldal politikai álláspontjában manifesztálódott -, egyértelműen akkor jelent meg, amikor a kapitalizmus objektív körülményei még nem voltak érettek a kommunizmusra. Persze az első ipari forradalom korszakában élő munkások heroikus küzdelmei nem voltak hiábavalóak, bár az adott társadalmi osztályviszonyokat tükrözték vissza. Az első ipari forradalom munkásosztályának harcai hozták létre a fejlett országokból a jóléti államokat a huszadik század folyamán, és ezek tették lehetővé a leninista forradalmakat néhány periferiális országban.

A szocialista/kommunista átalakulás megfelelő történelmi pillanatát illetően egy alapkérdéssel kell szembesülnünk: amennyiben a kapitalizmus már kitermelte az átalakulás objektív feltételeit, ám a szubjektív feltételek még nem formálódtak ki, akkor a kapitalizmus egyre inkább barbarizálódik, és természetesen minden erővel igyekszik gátat vetni e szubjektív feltételek (a proletár osztálytudat, szerveződés és akció) kialakulásának; viszont ha a proletariátus akkor ragadja magához a hatalmat, amikor az objektív (és ebből fakadóan természetesen a szubjektív) feltételek még nem érettek meg erre, akkor új sztálinista formák kialakulhatnak ugyan, de szó sem lehet szocializmusról vagy kommunizmusról.

Az objektív feltételeknek ez a szemlélete különleges fontosságot kap a két világháború közötti időszakban.

A népfront célja a fasizmus elleni harc volt. De mi volt a fasizmus? Dimitrov szerint "a finánctőke hatalma", a nemzetközi ellenforradalom megjelenési formája, "a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt, terrorista diktatúrája". A fasizmus nem csupán egy hatalomra jutó újabb kormányzatot jelentett, hanem egy új államformát, egy diktatúrát, és nem burzsoá demokráciát. (Egy politikai rezsim, ahogy ma nevezzük, az uralkodó osztályok és az elnyomottak közötti viszonyrendszer egy adott típusa.)

Dimitrov a finánctőke fejlődéséhez, valamint a különféle imperialista hatalmak közötti ellentétekhez kötötte a fasizmus kialakulását és hatalomra jutását, de mindenekelőtt a következőket tekintette érte felelősnek:

– a szociáldemokrata vezetők együttműködését a burzsoáziával,7

– vagyis a munkásosztály megosztottságát, és

– "a kommunista pártok viszonylagos gyengeségét".

Trockij8 ugyanígy elemezte a fasizmust, csak ő mind a sztálinisták, mind pedig a szociáldemokrata vezetők árulását kárhoztatta.9 Amennyiben – folytathatnánk – a szociáldemokraták nem árulják el, és a forradalom kitörhetett volna Európa fejlett országaiban, talán a sztálinizmus is enyhébb politikai mezbe öltözött volna, mint a Szovjetunióban. Ám ez az "amennyiben" tisztán utópisztikus feltételezés. A trockisták soha nem tették fel maguknak a kérdést, hogy mindez miért nem volt lehetséges, hiszen a trockisták maguk is integráns részei a baloldal történelmi válságának. Trockij és Dimitrov egyaránt a baloldal prominensei voltak, még ha nem is ugyanazon a szinten. Dimitrov a sztálinista kommunizmus hőse volt, amely úgy tartotta, hogy a Szovjetunió és a béke megvédéséhez a Kommunista Internacionálé által követett sztálinista stratégia jelenti a garanciát. Vele szemben Trockij a marxista (internacionalista) kritika legelszántabb védelmezőjének számított a korszakban. De mind a trockisták, mind pedig az "ortodox" marxista Dimitrov úgy gondolták, hogy a munkásmozgalom mindenkori kudarcainak fő oka a szubjektív körülményekben, különösen pedig a vezetők magatartásában keresendők.

Mindazonáltal az alapvető ok mindig objektív.10

Dimitrov meghatározása kihangsúlyozta a fasizmus mögött húzódó osztályérdekeket és az azt támogató osztályokat is: a kispolgárságot és a parasztokat (mivel a parasztságot nem lehetett kispolgári osztálynak tekinteni), valamint a munkásság elmaradott rétegeit. Ugyanakkor nem tett különbséget a katonai (bonapartista jellegű) diktatúrák – mint például Primo de Rivera uralma Spanyolországban 1923 és 1930 között – és a fasiszta diktatúrák között.

Trockij egy 1932 novemberében írott levelében megfogalmazta a kétfajta politikai rezsim közti különbséget: a katonai diktatúra egy arisztokratikus coup d'état eredménye volt, amely a felsőbb osztályok részvételével, a bürokrácia és a hadsereg támogatásával ment végbe, míg a fasiszta diktatúra főként a lumpenproletárok, deklasszált kispolgárok, parasztok és munkások spontán plebejus tömegmozgalmából eredt, jóllehet finanszírozását a nagytőke vállalta magára. Míg a katonai diktatúra egyfajta sérülékeny (és ideiglenes) osztályok közötti erőegyensúlyt tükrözött, a fasizmus az alulról fenyegető proletárerővel szembeni páratlan fegyvernek bizonyult. Végül a bonapartista diktatúra képes volt a hadsereg "semlegességének" maszkja mögé rejteni a burzsoázia ellenforradalmi jellegét, miközben a fasizmus ezt populista és rasszista demagógiával igyekezett elkendőzni. A fasizmusban a munkásosztályt (átmenetileg) legyőzték, a katonai diktatúrákban csupán bizonytalanná vált a helyzete.

A régi vágású népfrontos szemszögből nézve ezek a különbségek nemigen tűnnek fontosnak. Ugyanakkor a kongresszust összegző beszédében még Dimitrov is kihangsúlyozta, hogy "nincs egy általános sémánk a fasizmusra".

De a népfront csupán 1935-ben vált a kommunisták taktikai alapelvévé, mikor a népfrontok már a munkás egységfrontokhoz kapcsolódtak. Korábban, 1928 előtt, valamint 1928 és 193011 között a kommunisták úgy vélték, hogy a kapitalizmus egy új, instabil korszakába lépett, következésképpen a forradalom a küszöbön áll. A forradalom legveszélyesebb ellenségének pedig a szociáldemokráciát tartották, amelyet "szociálfasizmusnak" tituláltak12 , amit 1927-től a Komintern is hivatalossá tett. Ez a nézet a baloldal történelmi válságának szintjén egyáltalán nem meglepő módon az objektív determinizmus mellőzését eredményezte: a monopolkapitalizmus válságát összekeverte a kapitalista rendszer válságával, és úgy képzelte, hogy a gazdasági válság óhatatlanul baloldali lázadásokat és forradalmat fog produkálni. Ugyanakkor ez az álláspont nagyban hozzájárult a munkások zavarodottságához és bénultságához is.13

1929-ben Trockij rámutatott, hogy a szociáldemokrácia felelősségéről és opportunizmusáról szóló vádak ugyan igazak, ám a szociáldemokrácia és a fasizmus, illetve a nyílt és a burkolt fasizmus, vagyis a burzsoá parlamentáris demokrácia azonosítása óriási baklövés. A munkástömegek számára egyáltalán nem volt és nem is lehetett mindegy, hogy egy nyíltan fasiszta rendszerben élnek, vagy harcukban felhasználhatják a politikai demokrácia egyes eszközeit, és különféle jogokat vívhatnak ki maguknak.

Bár a fasizmus és a burzsoá demokrácia csupán különböző rendszerek voltak ugyanazon osztály uralmának szolgálatában,

– tömegbázisuk különbözött: a szociáldemokrácia mögött a szervezett munkások álltak, míg a fasizmus bázisát a (deklasszált, elnyomorodott, lumpen, megvadult) kispolgárok alkották,

– eltért a szakszervezetekhez és a parlamentáris módszerekhez való viszonyuk: a fasizmus a szakszervezetek és a parlamentek lerombolásán keresztül erősödött meg.

Trockij kifejtette, hogy a két politikai rezsim csupán a nagyburzsoázia számára jelentett két, azonos funkciót betöltő alternatívát, bár a fasizmust nem tekintették gazdasági jellegű rezsimnek14 , és csupán akkor került érdeklődésük homlokterébe, mikor a parlamenti módszerek és a szociáldemokrácia már nem volt elegendő a tömegek hatékony ellenőrzéséhez.

Miként törhet ki a forradalom egy olyan helyzetben, amely – a termelőerők szintjén, a burzsoá hatalom szempontjából, a forradalmi helyzet hiánya miatt – különbözik az oroszországi helyzettől? És miként fejlődhet ki, ha a kommunisták a szociáldemokratákat tekintik az első számú ellenségnek? Dióhéjban, ám a szubjektív feltételeket figyelembe véve kijelenthetjük, hogy a szociáldemokraták és a kommunisták közötti egység azért nem jöhetett létre, mert a szociáldemokraták burzsoá reformista politikát követtek, míg a kommunisták sztálinista szemüvegükön keresztül szociálfasisztáknak tekintették őket. De nem feledkezhetünk meg az objektív feltételekről: a nyugati országok gazdasági fellendüléséről 1923-1924-ben és – ami még fontosabb – az első ipari forradalom adott szakaszáról.

Dimitrov rámutatott a kommunista pártok "hibáira"15 : a fasizmus veszélyének alábecsülése, az a meggyőződés, hogy a fasizmus Olaszországgal ellentétben Németországban a magasabb ipari fejlettség és a német munkásosztály hagyományai miatt nem kerülhet hatalomra.

Hozzá kell tennünk, hogy a kommunisták csupán akkor voltak képesek 12%-nál több szavazatot szerezni Franciaországban16 , amikor 1936 után politikai taktikájukat megváltoztatva felvállalták a népfrontot, és forradalmi jelszavaikat a szociáldemokraták és a jobboldal hazafias szlogenjeivel váltották fel. (Mint láthattuk, a népfrontelképzelés természetéből fakadóan "egy országra" koncentrál, és elkerülhetetlenül vagy a sztálinizmushoz, vagy egy explicit burzsoá demokratikus államformához vezet.)

Így a népfront mind a szociáldemokraták, mind pedig a kommunisták szempontjából rosszkor alakult: az utóbbiak továbbra is lehetségesnek tartották a forradalmat, és annak elmaradásáért a szociáldemokratákat vádolták, míg a szociáldemokraták továbbra is hittek abban, hogy a rendszer keretein belül maradva is lehetséges "egy jobb világot" kivívni a munkások számára, és komoly ellenszenvvel figyelték az idealista zászlót lobogtató kommunistákat.

De mi volt a népfront lényege? A kor baloldalának – a kommunistáknak és a szociáldemokratáknak – a szövetsége volt a "centrummal", vagyis a "demokratikus" burzsoáziával a fasizmus veszélyével szemben. Egy ilyen szövetség programja szükségszerűen csakis burzsoá-demokratikus alapon állhatott. És mivel a baloldali pártok megosztottak voltak, a burzsoázia pedig adta a szendét, a népfront egyre inkább a burzsoá irányba tartott, bár megalakulása után még rengetegen bíztak lelkesen a népfront proletárjellegében.

De mi volt a népfront burzsoá jellegének oka? Az objektív körülmények miatt a proletárok még nem formálódhattak önmagáért való osztállyá, vagyis a munkásegység hiánya miatt a népfront alapja a monopolkapitalizmus válságára adott burzsoá alternatíva lett – akárcsak némely háború utáni jóléti államban, bár a "népfront" elnevezés kikopott a divatból. Dimitrov hiába sürgette, hogy a népfrontoknak a munkások egységfrontján (a kommunisták és szociáldemokraták akcióegységén) kell alapulnia. 1935-ben a fő cél a népfrontok összekovácsolása lett, mivel a közelmúlt története azt igazolta, hogy a két legfontosabb baloldali párt között nem csökkent a feszültség, és a proletárforradalom nincs napirenden. A munkásegység csupán afféle kiegészítőnek tűnt: a népfrontok a kommunisták és a szociáldemokráciák egysége híján csupán a szociáldemokraták és a burzsoá pártok szövetségeként is létrejöhetett. Dimitrov is inkább azt hangsúlyozta, hogy a munkásfrontok a kommunisták kormányzati szerepvállalásán kell, hogy a népfrontokhoz kötődjenek, mivel ez reményei szerint a kommunista befolyás növekedését eredményezte volna ezekben a kormányokban.

Ám a munkásfrontok hiányát az adott objektív feltételek okozták, és mindez a baloldal történelmi válságának jele volt.

Így a népfront (meglehetősen elkésett) mentőakcióként nem volt képes a munkásegység megteremtésére. A népfront természetéből adódóan reformista útra váltott a forradalmi út helyett: csak várakozott és halogatott. Ám a vizsgált korszakban hiába voltak adottak bizonyos szubjektív feltételek, ha a forradalom objektív feltételei hiányoztak. Igen, a népfront "osztály-együttműködést" jelentett, "a független proletárharc alárendelését", a munkás egységfront elképzelésének felhígítását, hiszen a népfrontprogramnak "semmi köze sem volt a munkásegység programjához": a forradalmi út helyett az imperialista háborúra készített fel, amint arra a trockisták rámutattak.17 Igen, a népfrontkormányok rendőri erővel verték le a munkások sztrájkjait, betiltották a munkáslapokat, a tőkéseket támogató gazdaságpolitikát folytattak, elnyomták a gyarmatokon kitörő zavargásokat. Tegyük hozzá, hogy a népfront kudarcát és a fasizmus megerősödését látva a független osztályerő feladása (például Franciaországban vagy Spanyolországban) semmivel sem volt történelmileg jobb út, mint a sztálinizmus lehetett volna, ha netán képes Nyugat-Európában is gyökeret verni. De, szögezzük le ismét, ennek nem voltak meg az objektív feltételei.

Ezért a népfront jelentette az (igencsak reménytelen) alternatívát a forradalom szubjektív feltételeinek gyengeségére csakúgy, mint a munkás egységfront – a proletár osztálytudat – szinte teljes hiányára. Bár Dimitrov a népfrontot a munkás egységfronthoz kötötte, mintha ez utóbbi lenne a népfront alapja, a valóságban a népfront sérülékennyé és ideiglenessé tette a munkásegységet. Mivel pedig a munkásegység nemigen létezett, a burzsoázia pedig láthatóan erőre kapott (demokratikus úton, mint az Egyesült Államokban, vagy militarista eszközökkel, mint a náci Németországban), a kommunista pártok pedig gyengének bizonyultak, a fasizmus feltartóztatására és a Szovjetunió elleni háború késleltetésére csupán a népfront látszott alkalmas eszköznek.

A népfront a korszak reformista szociáldemokráciájának normális taktikája volt. A népfront, akárcsak a nyílt kapitalizmus és a sztálinizmus, "egy-egy országra" koncentrált. A népfront nem internacionalista taktika volt, hanem a nemzeti burzsoáziák és az európai országok képzett munkásainak önsegélyeként működött: a kemény munka por la Patrie, a nacionalista jelszavak, az imperialista gyarmati háborúk helyeslése (gondoljunk például az etiópiai olasz agresszióra) igencsak messze estek az eredeti szocialista alapelvektől.

Mint már hangsúlyoztam, a népfrontnak geopolitikai gyökerei is voltak.

A Szovjetunió szövetségeseket keresett a náci Németország részéről fenyegető támadás ellen, és erre a népfrontkormányok alkalmasabbnak tűntek, mint a nyíltan burzsoá, vagyis antikommunista államok.

Ha a népfrontok a fasizmus születésekor létrejöttek volna (már a Komintern 6. kongresszusa rámutatott, hogy "a fasiszta tendenciák és a fasiszta mozgalmak csírái többé-kevésbé kialakult formában mindenütt megjelentek"18 ), másként alakulhatott volna a következő három-négy évtized története. De erre a korszakot jellemző objektív (és szubjektív) körülmények miatt természetesen nem kerülhetett sor.

1935-ben, az új események fényében a dolgok már egyértelműbbé váltak. Az objektív és szubjektív körülmények miatt megkésve fellépő népfront már nem jelenthetett valódi ellenfelet a fasizmusnak. Azokban az országokban, ahol népfrontok alakultak, a fasizmus győzelme legfeljebb elnapolódott.

A népfrontoknak nyilvánvalóan nem volt lehetősége olyan következetes demokratikus kormányokat létrehozni, amelyek megváltoztathatták volna a történelem menetét. A második világháború idején kialakuló antifasiszta népi reakció (a Résistance, a jugoszláviai, görögországi, francia stb. partizánmozgalmak, az antifasizmus tömegtámogatottsága Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban) sokkal inkább defenzív, mint preventív mozgalom volt. Más nem is lehetett volna.

Dimitrov hangsúlyozta, hogy a népfront elve szerint a népi és demokratikus erők, köztük a kommunisták, felvállalják egy egységes proletárkormány, de legalábbis egy népi antifasiszta front létrehozását. Sőt, nem csupán "lehetőségről", de egy ilyen kormány "szükségességéről" beszélt. Arra is figyelmeztetett, hogy egy ilyen kormány nem egyszerűen választási ügyeskedést jelent – ahogy a jobboldali opportunisták gondolták -, és nem is egy szociáldemokratáktól mentes, tisztán kommunista kormányt, amilyet a radikális baloldal követelt.

Dimitrov élesen támadta a népfront ellenzőinek érveit: a szociáldemokraták arra hivatkoznak, hogy programjuk eltér a kommunistákétól; rendben – folytatta Dimitrov -, de azt is állítják, hogy a burzsoá pártokétól is eltér, és azokkal mégis készek együttműködni.

Dimitrov rámutatott, hogy a népfront nem a proletár egységfront alternatívája, hanem annak normális fejlődése kell, hogy legyen. (Véleményem szerint ez vakságának bizonyítéka: amennyiben a proletárfront létezett volna, mi értelme lett volna céljait holmi általános demokratikus célokká változtatnia? Vagy Dimitrov talán úgy vélte, hogy az új népfrontok afféle kibővített proletárfrontokként fognak majd működni?) Dimitrov érvelése felszínes volt: a proletár egységfront volt a proletárok nemzetközi egységének garanciája; a kommunistáknak és általában az embereknek nem azt kellett kérdezniük, hogy "melyik fajta front legyen a kiindulópont", hiszen a kettő egybeolvad a politikai folyamatban.

Dimitrov egy alulról szerveződő proletár egységfrontról álmodozott, amely rákényszerítené a szociáldemokrata vezetőket a részvételre egy olyan népfrontban, ahol a kommunisták is jelen vannak. Összekötötte a proletár egységfronton alapuló antifasiszta népfrontot a szakszervezeti egységért folytatott harccal és (a gyarmati országokban) az antiimperialista egységfrontokkal is.

De mindez már megkésett, csupán időleges és korlátozott hatással lehetett, hiszen – szögezzük le még egyszer – hiányoztak az objektív feltételek.

A romániai népfront példája igen tanulságos. Románia elmaradott, periferiális, így függőségben lévő ország volt. A népesség többsége paraszti sorban élt, a termőföld jó része apró birtokokra oszlott, amelyek csupán a nyomorúságos túlélésre voltak elegendőek. Ennek ellenére a föld birtoklása igen erős kispolgári mentalitást gerjesztett a tulajdonosokban, amelyet a felülről sulykolt konzervatív gondolkodás is erősített. A parasztság a földbirtok nagysága szerint igen megosztott volt, és komoly problémát jelentett a kapitalista konkurencia. A bürokratikus állam csupán a városi értelmiség egy szűk rétegét volt képes kielégítően eltartani, míg a városi és vidéki bürokraták többsége számára a korrupció jelentette a megélhetésük forrását. Nem csoda, hogy az országban meglehetősen korán, már az 1920-as években felütötte fejét a nacionalista és vallásos szélsőjobboldali politizálás.

1933 áprilisában a gazdasági válság hatására a Nemzeti Parasztpárttal (egy olyan burzsoá párttal, amely programja szerint is a nemzetközi nagytőkét támogatta) és más burzsoá pártokkal, így a Nemzeti Liberálisokkal szemben megalakult a Parasztfront (amely tulajdonképpen a parlamenti politizálás és az emberek valós problémái közötti szakadékot kívánta megszüntetni). A szervezet tipikus kispolgári programmal19 lépett fel:

– csak a nemzetközi tőkét támadta, mintha csupán az lett volna felelős "az ország megosztottságáért" kizsákmányolók és kizsákmányoltak között, mintha a nemzetközi tőke megjelenése előtt Románia "a nép megoszthatatlan egységes testeként"20 létezett volna;

– hangsúlyozta, hogy "a monopóliumok lerombolták a szabad versenyt, amely korábban a fejlődés motorja volt"21 , és nem értette meg, hogy a monopóliumok a tőke szabad koncentrációjának és centralizá­ciójának termékei voltak, következésképpen (mint a tőke összes formája) ellentmondásos, de mindenképpen progresszív történelmi szerepet játszottak;

– nem szólt az ipari munkásosztályról, mintha az Romániában egyáltalán nem is létezett volna, és a legfontosabb társadalmi kapcsolat a parasztság és a városi kispolgárság viszonya lett volna az országon belül, az egyetlen társadalmi ellentét pedig a nép és a nemzetközi tőke ellentéte;

– hangsúlyozta, hogy a front "a politikusokkal szemben", "a nemzetközi tőke képviselői ellen"22 , vagy ködösen "a rendszer ellen" alakult;

– aláhúzta a korrupció elleni harc szükségességét23 , mintha csupán a túlkapások jelentenék az ellenséget, és nem azok a strukturális kapcsolatok, amelyek elkerülhetetlenül e túlkapásokhoz vezetnek;

– célja, a "kistőke támogatása"24 egyértelműen mutatja a Parasztfront osztálytermészetét.

A front a parasztság önvédelmének eszköze volt. Románia erdélyi területén alakult meg, Hunyad megyében, a helyi kommunista szervezetre alapozva. 1935. szeptember 24-én a programhoz csatlakozott a Romániai Magyar Munkás- és Parasztunió, majd december 6-án a két szervezet paktumot hozott létre az apró Szocialista Párttal és a szintén nem túl jelentős Értelmiségi Blokk a Demokratikus Szabadságjogok Védelmére nevű szervezettel. Ez utóbbi kettő legális, de minden valódi tömeghatás nélküli szerveződés volt. Ez a paktum azért lényeges, mert csupán minimális célokat határozott meg, mindazonáltal sejtette, hogy alapelveiben maximális követelések is benne foglaltatnak.

Akkoriban a baloldal még éppen csak tanulta az új és összetett helyzet komplex kezelését. A fenti paktum nem nevezhető "klasszikus" népfrontnak, hiszen minden résztvevő ugyanarról a kispolgári oldalról érkezett. 1936. január 14-én azonban a helyi választási siker érdekében a Parasztfront a többi tagszervezet nevében is politikai szövetségre lépett a Nemzeti Parasztpárt helyi szervezeteivel (amelyeket a választáson a liberálisokkal és a szélsőjobboldallal szemben a szociáldemokraták is támogattak). Ez lett a népfront, amely 1936 februárjában Hunyad mellett még egy másik megyében is győzelmet aratott.

A romániai népfront25 jelszavai természetesen ellentmondásosak voltak: "Legyőztük a jobboldalt", büszkélkedtek mind a kommunisták, mind a szociáldemokraták, és egy általánosabb nézőpontból akkor a jobboldal a diktatúrát, míg a baloldal a demokráciát jelentette. Ám a választások főszereplői mégis a Nemzeti Parasztpárt és a liberálisok voltak a konzervatívokkal szemben, még ha az emberek nem is programjaik alapján szavaztak ezekre a pártokra, míg ahol a népfront győzött, ott az emberek kifejezetten a népfrontprogramra adták voksukat (Hunyad megyében főleg a Parasztfrontra).

A kommunista párt központi bizottsága úgy vélte, hogy a Nemzeti Parasztpárt helyi szervezeteivel kötött egyezség csak a népfront kezdetét jelenti, és a népfront jelszavaiba lehetséges lesz egyfajta szociális töltetet is becsempészni, például a béreket terhelő adók eltörlésével kapcsolatban.26 A valóság azonban rácáfolt ezekre a várakozásokra. 1937-ben a Nemzeti Parasztpárt a fasisztákkal lépett szövetségre, lehetővé téve nekik, hogy bekerüljenek a parlamentbe.

A romániai példa a népfront politikai korlátait hangsúlyozza.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a kommunisták mindazon országban, ahol részt vettek a népfrontokban, a burzsoá irányvonalat támogatták:

– Görögországban a monarchia visszaállítását a Restaurációellenes Egyesült Munkás- és Parasztfrontba tömörült királyságellenes tömegekkel szemben27 ;

– Romániában, mint fentebb láthattuk;

– Franciaországban, ahol lényegében a szociáldemokratákhoz hasonló módon támogatták a burzsoá politikát, bár természetesen nem ellentmondásoktól mentesen.

Érdekes, hogy a szocialista Léon Blum már 1926-ban megkülönböztette egymástól a hatalom megragadását és a hatalom gyakorlását. Ez a különbségtétel a népfront-ideológia egyik fő teoretikai alkotórészévé vált. Blum szerint a hatalom meghódítása akkor válik lehetségessé, amikor a népesség többsége támogatni fogja a szocialista párt által sürgetett jelentős változásokat. Csakis ebben az esetben válna lehetővé a társadalmi forradalom, a tulajdonviszonyok átalakítása. Ezzel szemben a hatalom gyakorlására az teremt lehetőséget, ha a baloldali többségen belül a szocialisták válnak a domináns erővé, és így a kapitalista legalitás keretei között kormányozhatnak.

Gazdasági szempontból a népfront a (főként) centrumországokra jellemző normális reformista taktika az első ipari forradalom korszakában.

A szociáldemokraták a fejlett országok munkásságának megfelelő választ adták, és bebizonyították kötődésüket a burzsoá rendszerhez, amely a társadalmi reformok fejlődésének keretét jelentette. 1934-ben véget ért a gazdasági válság, és megindult a fellendülés. Paradox módon ez korántsem jelentette a fasizmus végét, amely mindjobban megerősödött.28

Ám az első ipari forradalom lezárultának kihívásaira a kommunisták is a szociáldemokratákéhoz hasonló válaszokat adtak: az elmélet29 és a gyakorlat szétválasztása náluk is egyre inkább a szociáldemokrata módon alakult: a kapitalista szociális reformokat mindkét párt a forradalom elé helyezte, és ez utóbbit mind jobban és jobban a távoli jövőbe tolták ki. Ez volt a baloldal normális álláspontja az első ipari forradalom korszakában.

Ebből kiindulva úgy látom, hogy – amennyiben nem törődünk a szavakkal ("kommunista" stb.) – a jelenlegi és az előttünk álló ipari forradalomban az új baloldal normális megjelenési formája az internacionalizmus és a forradalmiság kell, hogy legyen; ez nem lehet dogmatikus, nem béníthatják a történeti széthúzás hagyományai, és tisztában kell lennie korunk kihívásaival.

A népfront a régi, reformista nyugati munkásosztály taktikája volt, akik már nem hittek a szocialista forradalmi út járhatóságában, és néhány társadalmi reformért cserébe burzsoá pártokat és kormányzatokat támogattak. Ilyen értelemben, mint már említettem, a népfront hosszú távú politikai jelenséggé vált a nyugati politikában30 , és több volt a fasizmussal szembeni időleges szövetségnél. Az objektív feltételek nemigen nyújtottak más lehetőséget a nyugati baloldal számára. Ez akkor is így volt, ha ez a taktika nem csupán a centrumországokban kialakuló jóléti államok kialakulásához, hanem újabb háborúk kirobbanásához is hozzájárult. A népfrontokban a baloldali pártok bebizonyították, hogy sokkal inkább a nyugati országokban fennálló objektív feltételek határozzák meg cselekedeteiket, mint a forradalomban való hit. Nemigen léteztek egy világméretű (vagy legalábbis a nyugati világra kiterjedő) sztálinista rendszer kialakulásának feltételei.

Nem csupán a két világháború közötti időszakra jellemző, hogy a forradalmi ideológiának annál nagyobb hatása volt a munkásokra, minél rosszabb volt társadalmi helyzetük. Ez volt például annak az oka, hogy Spanyolországban, Katalóniában a forradalmi ideológia az anarchoszindikalizmus, és nem a marxizmus formájában jelentkezett, mivel ez utóbbit a munkások a reformizmussal, vagyis a parlamenti részvétellel és a burzsoáziával való együttműködéssel azonosították.31 Az elmaradott Spanyolországban nem alakultak ki a jóléti állam építőkövei: így a forradalmi, jóllehet utópisztikus és ellentmondásos módon – akár az anarchizmus formájában, egy kifinomult jobboldali ideológiaként32 – jóval erőteljesebben jelentkezett, mint a fejlettebb Franciaországban. Ám a republikánus kormányzat által életre hívott népfront idején a baloldali szervezetek még Spanyolországban is a termelőerők fejlesztésének modern (kapitalista) útján jártak, hogy így biztosíthassák a jólét legmegfelelőbb elosztását. Ebből a szempontból még az anarchisták is ellentmondásosan viselkedtek: pártolták ugyan a kapitalista modernizációt, de úgy vélték, hogy azt a munkások ellenőrzése alá kell helyezni.

De amíg a kapitalizmus vagy bármilyen más társadalmi rendszer "egyetlen országra" korlátozódik, a fejlődés elképzelhetetlen kizsákmányolás nélkül. A tulajdonviszonyok világméretű megváltoztatása nélkül a munkásellenőrzés – a munkások "önigazgatása" – nem vezethet a kizsákmányolás meghaladásához, legfeljebb ideiglenes enyhítéséhez. A spanyol anarchoszindikalisták a szovjeteket tekintették példaképüknek, amelyeknek tagjai bármikor visszahívhatóak. Ám ha a szovjeteket visszahívták volna, akkor miként lett volna realizálható az a kemény kizsákmányolás, amelyet a Szovjetunió gyors fejlesztésének szüksége indukált? Mint Seidman rámutatott: "az anarchoszindikalisták soha nem voltak képesek átlátni teljes mélységében azt a potenciális konfliktust, amely a munkástanácsok demokratikus formája és a gazdasági modernizáció programjának valós tartalma között feszült".

Ebben rejlett a népfrontok belső ellentmondása: egyrészt a jóléti állam politikai támogatóiként a lehető legtöbb társadalmi taktikát igyekeztek kidolgozni, másrészt – éppen ezt a jóléti államot korlátozva – a burzsoá verseny támogatóivá szegődtek.

A népfrontok gazdaságpolitikájának tartalmát a francia népfront példáján igyekszem bemutatni (összevetésként a spanyol példát használva).

A spanyol népfrontban a kommunisták az első pillanattól fogva lelkesen támogatták a "modernizációt", az "iparosítást" és a "racionalizálást". Franciaországban pedig kiálltak a termelékenység növelése, a munkafegyelem erősítése, az ország versenyhelyzetének javítása33 mellett, hogy ezáltal egyenlőbben oszoljon meg a jólét a népesség körében. Mindez természetesen kizsákmányolást jelentett, hiszen e nélkül sem egy országban, sem általában a rendszerben nem lehetett volna fenntartani a profitot, a munkahelyeket, a járadékokat – más országok kárára. Ugyanakkor a baloldal és a népfrontok a jóléti állam, a társadalmi reformok hívei voltak. A kommunisták és a szociáldemokraták azon igyekeztek, hogy minél előbb kialakulhasson a demokratikus politikai rezsimmel ötvözött jóléti állam. Ez volt a válságot követő időszak normális politikája. Minél erősebb lett a verseny és a felkészülés az új háborúra34 , annál jobban kifakult a különbség jobb- és baloldal között.

A népfrontok a kapitalista viszonyokban gyökereztek. A kizsákmányolás az elidegenedés magas szintjéhez vezetett. Ez munkahelyi szinten már a profitra, vagyis a gazdaság általános teljesítményére is zavarólag hatott.

A népfront kezdetén a francia baloldalhoz néhány jobboldali erő is odacsapódott, akik szintén a munkások civilizálására és konszolidálására törekedtek, felléptek a lógás, az iszákosság, a szerencsejáték és a dohányzás ellen. Ezek helyébe mind a jobb-, mind pedig a baloldal új vágyakat és fogyasztói szükségleteket kívánt állítani, és igyekezett mérsékelni a munkások közömbösségét a termeléssel szemben. Így például 1936. július elsején a francia népfrontkormány rendeletekkel igyekezett rávenni a munkanélkülieket a további tanulásra. A válságból kilábalt gazdaságnak több képzett munkásra volt szüksége, jóllehet a már foglalkoztatott munkaerő is rádöbbent saját fontosságára, és a profitot csökkentve magasabb béreket követelt. A kormányzat egy urbanizációs programot is elindított, hogy javítson az egészségtelen lakáskörülményeken és közegészségügyi viszonyokon. Ekkoriban kezdték el megvalósítani Le Corbusier elképzeléseit. A program ugyanakkor elősegítette a mobilitást, növelte a forgalmat. A kommunisták azt javasolták, hogy a munkába járás költségeit alaposan csökkenteni kellene, és a metróhálózatot terjesszék ki Párizs külvárosaira is.

A népfrontkormányok idején leginkább a szabadidőipar indult fejlődésnek. "A francia népfront által bevezetett tömegszórakoztatás egy olyan gazdaság egyértelmű jele volt, amely immár képessé vált új igényeket gerjeszteni és részben ki is elégíteni azokat. Az új terminológiák: a szórakozás (loisier), a szabadidős tevékenység önmagukban is jelentősek, hiszen a társadalmi attitűdök alapvető változását mutatták."35 Mint a szocialisták rámutattak, a szórakozás, kikapcsolódás "nem lustaság, hanem a munka utáni pihenés". A baloldal rövidebb munkahetet propagált, amely egyrészt jelentett több munkahelyet és új szabadidős lehetőségeket, amelyeket erőteljesen támogattak. A népfront által reklámozott sport és turizmus már a víkend és a vakáció korszakát harangozta be.

Az embereket arra bátorították, hogy vásároljanak a gépkocsiknál elérhetőbb új fogyasztási cikkeket. A bérek emelkedése realizálta a népfront elképzeléseit a fogyasztás hatalmának domesztikáló hatásáról. Számos korábbi munkanélkülit foglalkoztattak az útépítéseken, a lakótelepek építésénél és az autóiparban. Az állam egyre inkább beavatkozott a gazdasági életbe, és egyes nagy magánvállalkozások kezdeményezései – például a Renault kampánya a munkahelyi balesetek csökkentése érdekében – is az állami politika szintjére emelkedtek. A népfronttaktika a fő baloldali pártokat még inkább a kapitalista társadalomba integrálta. A polgárháborútól sújtott Spanyolországban viszont nem nyílt lehetőség a jóléti politikák kialakítására.

Ám ezek a "keynesiánus" taktikák nem szüntették meg az osztályok közötti ellentéteket, és nem mérsékelték a francia burzsoázia és kispolgárság érdekében folyó nemzetközi versengést. A burzsoázia a népfrontpolitika számos elemét elutasította, különösen a negyvenórás munkahét bevezetését. Ugyanakkor a fenti taktikák nem oldhatták meg a társadalmi problémákat sem. Továbbra is voltak munkanélküliek, sztrájkok: Franciaországot éppen a népfront győzelme után, de még az új Blum-kormány megalakulását megelőzően rázta meg addigi történetének legnagyobb gyárfoglaló mozgalma. Fontos, hogy a munkások nagy része hitt e mozgalom győzelmében. Az 1936. június 4-én hivatalba lépő Blum-kormány fő feladatának tekintette az elégedetlenség lecsillapítását. (1937 márciusában, majd 1938 tavaszán még mindig kitörtek sztrájkok a különböző párizsi vállalatoknál. És bár a müncheni egyezmény aláírása, 1938. szeptember 30. előtt a szakszervezetek még igyekeztek rávenni a munkásokat a túlmunkára, azt követően már hajthatatlanok voltak.)

Akadtak olyan egyezségek és kormányzati próbálkozások is, amelyek megpróbálták mind a munkaadók, mind a munkások érdekeit érvényesíteni. Ezekben azonban a munkások húzták a rövidebbet, akik ezért egyre növekvő fegyelmezetlenséggel opponálták a kapitalista termelési viszonyokat, amit a népfront addigi enyhe társadalmi légköre tett lehetővé számukra. Mindez az elidegenedés jele volt. A munkaadók azt állították, hogy a termelés csökkenésének oka kizárólag a munkások fegyelmezetlenségében keresendő. Nem vették figyelembe a világméretű kapitalista viszonyokat, a gazdasági ciklus helyzetét – egyszóval általában a rendszert magát.

Így az árak is emelkedtek, nőtt az infláció, és számos iparágban csökkent a termelékenység. Sokan, elsősorban a fix fizetésből élők (az alsóbb bürokrácia) és a kis üzletek tulajdonosai egyre inkább a népfront ellen fordultak. A munkások engedetlenségét és fegyelmezetlenségét látva számos üzemi vezető is egyre inkább odafigyelt a szélsőjobboldali pártok érveire. Ők mindnyájan egy "republikánus autoritarianizmus" felé közeledtek.36 A népfront ellentmondásos helyzetbe került baloldali pártjai meglehetősen gyenge pozícióba kerültek, miközben egyaránt igyekeztek kielégíteni a nagytőke szervezeteinek és a "munkásoknak" az igényeit. A francia burzsoázia erősebb és dinamikusabb volt a baloldalnál, arról nem beszélve, hogy céljai is sokkal világosabbak voltak. A népfront kezdeti időszakában a baloldali pártok nem forradalmat, hanem jóléti államot követeltek. (Éppen ezért ignorálták a francia anarchoszindikalistákat és a trockistákat is.) A népfront bukásakor lényegében nem létezett értékelhető baloldal. Ez megkönnyítette az átmenetet egy autoriter, fasiszta kormányzatba, amely azután persze alaposan megnyirbálta a jóléti intézkedéseket.

A népfrontok nem kispolgári vagy szociáldemokrata politikusaik miatt buktak el37 , de nem is az anarchisták vagy a trockisták aknamunkája miatt (Foster a spanyol köztársasági kormány bukását hozta fel példaként), még ha a bukás fő szubjektív oka a baloldal megosztottsága volt is.

A (centrumországokban élő) nyugati munkások számára a jóléti intézkedésekért folytatott harc volt az egyetlen megoldás, egy olyan küzdelem, amely az egyre fokozódó nemzetközi verseny keretei között óhatatlanul "egyes országokra" korlátozódott. Ez volt a népfrontok támogatásának, de a munkásosztály zavarodottságának és gyengeségének az oka is. A baloldali pártok csupán morgolódtak a fasiszta országok agresszivitása láttán, miközben a haza és a profit nevében maguk is a háborúra készülődtek. Ez tipikus "egy ország" politika volt. Csak a náci megszállás volt képes arra, hogy újra mozgásba hozza a munkásokat és a népi szellemet. Ám még ez is csupán individualista, nacionalista alapon történt meg. A két háború közötti időszak, a népfrontepizód tanulságai azt mutatják, hogy túl kell lépnünk ezeken a korlátokon. És napjainkban ez igenis lehetséges.

A trockisták kritizálták a népfrontot, megkérdőjelezték, hogy a népfrontoknak a kommunisták által inspirált antifasiszta taktikája járható utat kínál. Természetesen, mint arról már szó esett, a népfront alapelvei csupán elnapolták a fasizmust, elpusztítani nem voltak képesek. Így az objektív körülmények elemzése hatékonyabb lehet, ha a körülmények ideológiai képződményeit vesszük górcső alá.

A kommunista népfrontok trockista kritikája csupán részleges. A trockisták ellentmondásos marxisták voltak: egyrészt internacionalisták, vagyis a marxi proletárgondolat követői; ebből a szempontból a trockista kritika alapjául szolgálhatott egy önkritikai folyamatnak a baloldalon belül; másrészt viszont a trockisták úgy vélték, hogy a forradalom mindig a történelem napirendjén szerepel. Mi viszont úgy látjuk, hogy a forradalomhoz szükség van a megfelelő objektív (és szubjektív) feltételekre.

A trockisták azzal támadták a népfrontban részt vállaló kommunista pártokat, hogy eltorzultak. Tulajdonképpen maga ez a trockista kritika is igen fontos a baloldal történelmi krízisének megértéséhez, hiszen a kommunisták, miután lekésték a fasizmus elleni védekezés lehetőségét, egyszerűen nem tehettek mást, mint hogy beléptek a népfrontokba. Nem ez volt a kommunista pártok hanyatlásának első jele, ám mindenképpen bizonyítja a régi kommunista pártok hatásának történeti (nem örökkévaló) jellegét. Ugyanezt mutatja tevékenységük számos aspektusa a világháborút követően is.

 

II. A második világháború után a népfronttaktika tovább élt, hiszen a kor alapviszonyai sem változtak még meg: megmaradt a nemzeti termelőtőke, a nemzeti burzsoázia és a nemzeti munkásosztály közötti kapcsolatrendszer, a nemzeti jóléti államok, az első ipari forradalom (amely utolsó fázisát élte), a megosztott, következésképpen gyenge baloldal.

Adottak voltak a háború utáni szociáldemokrata kormányok, a szociáldemokrácia és a jobbközép pártok együttműködése, a hosszú távú konszenzus vagy éppen az elhúzódó választási rivalizálás a szociáldemokraták és a jobboldal között – egyszóval a szociáldemokrata politizálás pontosan olyan volt, mintha nem is baloldali kormányok lettek volna hatalmon. Mindenféle jobboldali, populista, de akár demokrata kormányzat is alapelvként tekinthetett a népfrontelképzelésekre. A kommunisták mindenütt gyengébbek voltak a szociáldemokratáknál, de még ha erősebbek is lettek volna, belátták (egyébként helyesen), hogy a társadalom átalakításához nincs elég erejük. Az 1968-as mozgalmakban sem sikerült tömegtámogatást szerezniük. Az ideológiai válasz (ismét) a "történelmi kompromisszum" lett, az "eurokommunizmus" – vagyis a szociáldemokrata álláspontok nyílt átvétele.

Ám a kapitalizmus objektív körülményei saját logikájuknak megfelelően változtak. Kialakult a transznacionális tőke és kapitalizmus. Ennek következménye pedig a kapitalista demokrácia "kifáradása", a nem demokratikus politikai rezsimek elterjedése lett.

Napjainkban néhány periferikus országban figyelhetjük meg a népfronttendenciák megjelenését. A legjobb példa nem Kuba (amelynek neosztálinista rendszerét csak akkor tekinthetjük egyfajta, burzsoázia nélküli népfrontpolitikának, ha nem látjuk, hogy míg a sztálinizmus felszámolta a burzsoáziát, addig a népfrontok a nemzeti burzsoázia és a munkásosztály ideiglenes egyesítésében jeleskedtek38 ), hanem sokkal inkább Chávez Venezuelája.

A 2001-es földreform, az olajipar feletti nagyobb állami ellenőrzés, a piacok kiterjesztése – pl. Kínára 2003-ban -, a "társadalmi missziók" (ételosztás, egészségügy, oktatás) megindítása 2003-tól, a média társadalmi felelősségéről hozott 2004-es törvény, az olajiparon kívül eső szektorok fokozott növekedése 2004-ben, a "belső fejlődés" átfogó programja – megannyi jele a nemzeti tőke támogatásának a transznacionális tőkével szemben. Bár Chávez 2005. január 14-én arról beszélt, hogy Venezuela nem kapitalista modellt követ, hanem "az állam, a magánszektor és a munkások együttműködésén alapuló társadalmi gazdaságot" fejleszt ki, mivel "a klasszikus kapitalizmus megbukott", Venezuela politikai vezérfonala nem lehet más, mint egy "új" próbálkozás a "jóléti állam" kiépítésére a tömegek támogatásával egy periferikus országban.

De míg a klasszikus népfrontpolitika a (nemzeti) tőkét támogatta a (nemzeti) munkásosztállyal szemben, miközben némi jóléti intézkedéseket is keresztülvitt, addig a chávezi "társadalmi missziók" mindenekelőtt a transznacionális tőkével szemben igyekeznek támogatni a nemzeti burzsoáziát, miközben a tömegtámogatás érdekében a lehető legtöbb szociális intézkedés bevezetésére törekednek. Ez kétségtelenül fontos a szegény rétegek számára. De egy kapitalista világ kapitalista logikájában ezek csakis kapitalista intézkedések lehetnek: kétségtelenül fenyegetnek bizonyos imperialista érdekeket, mindenekelőtt az USA érdekeit, de csupán egy másik alternatívát dolgoz ki az USA által uralt amerikai blokkra – egy, az észak-amerikaiaktól megtisztított, velük szemben álló latin-amerikai blokkot. Az – időlegesen – "antiimperialista" nemzeti tőke előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül kifejleszti saját imperializmusát, és a nemzetközi verseny következtében kurtítani fogja saját jóléti kiadásait is.

Még ha az USA botrányos magatartást tanúsít is az érdekeit fenyegető nemzeti tőkékkel szemben39 , ami azt sugallhatja, hogy az amerikai imperializmussal szembeni harc fontossága minden mást háttérbe szorít; még ha helyeseljük is a nyomor és az embertelen szociális körülmények elleni küzdelmet a Venezuelához hasonló periferikus országokban, akkor is látnunk kell, hogy a tömegek társadalmi problémáinak megoldásához sem a periferiális, sem a fejlett országokban nem a népfrontjellegű politika vezet, hanem az internacionalizmus abban a globalizált világban, amelyet a kapitalizmus termel.

Miért is olyan fontos Trockij különbségtétele az autoritárius (katonai) és a fasiszta diktatúrák között? Mert napjainkban nem fenyeget a nyílt fasizmus veszélye, ám számos autoriter tendencia látható a szélsőjobb és a konzervatív (és restaurációs) politikai palettán. Akárcsak a két világháború között, nem mindegyikük fasizmus az első pillanattól kezdve. Ám ez nem jelenti azt, hogy közömbösek maradhatunk ezekkel a tendenciákkal szemben. Éppen ellenkezőleg.

Mi lenne hát a legjobb taktika a mai baloldal számára?

A szociáldemokrácia csupán arra képes, hogy megfelelő körülmények között jóléti intézkedéseket sürgessen – a rendszeren belül, és nem a rendszerrel szemben. Ám ezek a feltételek ma is hiányoznak, ezért az emberek bizalma napról napra csökken a szociáldemokráciában. A szociáldemokrácia többé nem képes a jóléti állam fenntartására egy olyan korban, amikor az állam alárendelődik a transznacionális tőkének. Korunkban, a transznacionális tőke korában, a jelenlegi ipari forradalom viszonyai között az egykori, háború utáni jóléti állam nem csupán nem fejleszthető, de általában véve fenntarthatatlan.

Hitelük a kommunistáknak sincs. Néhányan mindmáig megmaradtak sztálinistának. A többiek "pluralista" kormányokat támogattak – olykor részt is vettek azokban -, és nemigen aggasztotta őket e kormányok agresszív imperializmusa.

A szociáldemokraták nyíltan elvetették és elvetik a kommunista elképzeléseket, vagyis egy felszabadító társadalmi forradalom lehetőségét. Ebből a szempontból igaz, hogy a szociáldemokrácia jobbra állt és áll a kommunistáktól. Ám a kommunisták történelmileg betokozódott dogmatizmusa szintén szerepet kapott a kommunista gondolat eltorzításában. Sem a szociáldemokraták, sem a kommunisták nem voltak képesek önkritikát gyakorolni, így továbbra is a történelem szemétdombján maradnak, és még csak reakciósnak sem tekinthetőek.

Mind a szociáldemokraták, mind pedig a "kommunisták" nemzeti keretek között politizálnak, "saját" népük jólétéért, az örökké tartó stabilitásért küzdenek. Egyik irányzat sem képes megérteni, hogy különösen napjainkban:

– A jólét a nemzetközi kapitalista gazdasági kapcsolatoktól függ, és ahogy egyes helyeken emelkedett a jólét az elmúlt egy-két évtized során, úgy "prosperált" másutt (vagy ugyanott) a nyomor és a nélkülözés; ebből a szempontból példaértékűek az olyan ex-sztálinista országok, mint Bulgária vagy Románia – ám az ottani szegénység és társadalmi polarizáció egyre inkább megszokottá válik az egykori kiváltságos országokban is;

– A társadalmi különbségek a fejlett nyugati országokban is olyan ütemben növekednek, ahogy ezek az országok egyre inkább a nemzetközi gazdasági rendszerbe integrálódnak;

– A kölcsönös nemzetközi függőség és az uralkodó osztályok nemzetközi karaktere internacionalista választ követel az alávetett osztályoktól is. Ám ez nem lehet az egykori kommunista (és szociáldemokrata) válasz, vagyis a nemzeti érdekeket képviselő nemzeti pártok "nemzetközi együttműködése", hanem a különféle szervezetek kapcsolatait a világméretű proletár osztály internacionalista perspektívái kell, hogy meghatározzák.

Ez természetesen nem jelenti a specifikus nemzeti kulturális vonások feladását. Sőt, ezek inkább megerősödnének a népek regionális és világméretű federációjában, ahol felszámolták a magántulajdont és az uralkodó osztályokat.

Objektíve a jelenlegi ipari forradalom a magántulajdon és a kizsákmányolás technikai és gazdasági oka. Ám látnunk kell, hogy:

– az új ipari forradalom még nem generalizálódott, és a fejletlen országok a változás gátjai lehetnek, vagy a konzervatív erők által generált fékező erők mellé sorakozva ellenforradalmi centrummá válhatnak;

– az uralkodó osztályok létezése mindinkább az elnyomó politikai (és nem technikai) metódusokon nyugszik. A tőke egyre kollektívabbá válik, mindinkább névtelen, és az alkalmazottak irányítása alá kerül. Ez nem a kizsákmányolása megszűnését jelenti, csak a tőke klasszikus tulajdonlásának megváltozását: mikor a nyugdíjalapok a legnagyobb tőketulajdonosok közé emelkednek, és úgy látszik, hogy beruházásaikon keresztül az idősebb munkások részt vesznek a fiatalabbak kizsákmányolásából (vagyis a munkások önmagukat zsákmányolják ki), akkor a tőke és a tőkével szembeni harc megértése sokkal bonyolultabbá válik. Ugyanakkor teljes nyíltságukban látszik a kapitalista viszonyok szörnyűsége, és mondjon akármit az ideológia, névtelenségében a tőke sérülékenyebb, mint korábban bármikor. Ha feltennénk a kérdést, hogy szükség van-e a munkához politikai vezetőkre, meglepő válaszokat kapnánk. (Egy főorvos vagy üzemvezető nem politikai, hanem technikai vezető. Persze a munka technikai megoszlása is történelmi jelenség, amely a termelőerők fejlődésén és a társadalmi viszonyokon alapul.)

A tőke ma a tömegek immobilitására törekszik, amit világméretekben erre specializálódott szervek segítenek elő. Ha odafigyelünk a tömegmédia üzeneteire, a manipulációs technikákra, akkor a tömeges elidegenedés paroxizmusát láthatjuk, patologikus állapotba dermedt embereket. Még ha vannak is jelei a humanista értékek erejének40 , a világméretű proletártudat kikristályosodásának, az önmagáért való proletariátusnak iszonyú nyomással kell megküzdenie a domináns erők részéről.

Az autoritárius és a nyíltan fasiszta politikai rezsimek közötti különbség ellenére látnunk kell, hogy olyan hatalmas különbség azért nincsen a két forma osztálystruktúrájában. A csökkenő életszínvonal talaján bármelyik szárba szökkenhet. Még akkor is, ha – szögezzük le még egyszer – a nyíltan antidemokratikus politikai rezsimek nem túl biztonságosak a világ elnyomó osztályai számára, amelyek ha tehetik, inkább nem feszítik túl a társadalmi feszültségek húrjait, és a nyílt diktatórikus elnyomásnál jobban szeretik elbódítani az elégedetlen tömegeket.

Végül, a baloldal megosztottsága, a régi dogmákkal szembeni tehetetlenség, a régi formákhoz való ragaszkodás és egy antidogmatikus, kritikai, internacionalista baloldal kialakításának nehézségei – íme a szubjektív körülmények. Ezeket is a kapitalizmus erősíti, de ugyanakkor fő feltételei lehetnek egy, a kapitalizmus barbarizmusát megszüntető, minden emberi lény érdekeit szem előtt tartó humanista fejlődésnek.

A jelenlegi, fejlett kapitalizmus új osztálystruktúrája új típusú népfrontokat tesz lehetővé: a proletárok világméretű, kritikai, internacionalista csomópontokkal egybekapcsolt hálózatát. Ezekben a csomópontokban eltűnik majd a baloldal régi megosztottsága, hiszen maga a régi baloldal is egyre fakóbb és idegenebb lesz az új ipari forradalom emberei számára.

Ha nem a szociáldemokraták és nem a kommunisták jelentik a jövő ígéretét, akkor talán a trockisták lennének a baloldal jövője? Semmi esetre sem: ők sem képesek önkritikára, és nem tudnak túllépni saját öröklött történelmi ellentmondásaikon. Ők csupán a baloldal fejlődésének fontos epizódjai.

A népfrontok története csupán kis darab egy zavaros kirakójátékban, amelyet valahogy rendbe kellene tennünk.

 

Jegyzetek

 

1 Pandelis Pouliopoulos: The Popular Front and Proletarian Policy. Athén, 1937. június. http://www.marxists.org/archive/pouliop/works/1934pop.htm

2 A szociáldemokrácia mint jelenség a nyugati munkásosztályoknak a világméretű centrum-periféria keretben elfoglalt privilegizált helyzetét tükrözte. Alapjában véve antimarxista koncepciónak tekinthető, hiszen lehetségesnek tartotta a munkások társadalmi problémáinak kezelését "egyetlen országban" – más országok munkásosztályának kárán. Az "egyetlen országban" kifejezés Trockijtól származik, aki a sztálinizmust úgy jellemezte: "szocializmus egy országban". A romániai Marx Nucleus marxista csoport 1997-től egyre inkább arra a véleményre jutott, hogy a sztálinizmus (állam)kapitalizmus (a kapitalizmus egy izotopikus formája) volt "egy országban". Ettől függetlenül a trockiji kifejezés igen fontos az internacionalista perspektíva szempontjából, amint arra még kitérünk. A szociáldemokrácia és a munkásmozgalom fejlődésének némely problémájához román nyelven lásd könyvemet: The Socialist Reformism. Consens Kiadó, Bukarest, 1996.

3 Lásd Ana Bazac: The Historical Crisis of the Left. Revue of Balkan Socialist Center "Christian Rakovsky", 2. szám, 2001.

4 A kollektív munkás elképzelése szorosan kötődik a marxista internacionalizmushoz. Tulajdonképpen a kollektív munkás lokális vagy nemzetgazdasági munkahelyéről nem lokális vagy nemzeti perspektívák, hanem közös, nemzetközileg kollektív érdekek alapján lép kapcsolatba más munkásokkal.

5 Anti Kosvio: "Information society" as a theoretical research programme. Methodological starting points for concrete analysis, http://www.info.uta.fi/winsoc./engl/lect/THEORY.htm

Rob Steigerwald: Le Manifeste Communiste et quelques problèmes nouveaux de la classe ouvrière, http://www.internatif.org/EspMarx/Marx_98/Contributions/Antris%20contributions/Steigerwald.html

Ulrich Jürgens: Convergence or Divergence? Production Systems and Industrial Relations in Europe (News Letter, vol. 42 December 22, 2000), http://www.yokohama-cu.ac.jp/tokusyuforum21/2000/forum/news-42.htm

How Supply Chain Management Works – www.dti.gov.uk/ogsc/docs/study.pdf

W. P. Cockshott: Six theses on the communist movement, http://www.gr.apc.org/Reality/polemic/socmod.htm

Nick Witheford: Autonomist Marxism and the Information Society, http://www.redthreat.f2s.com/Texts/Witheford/AutonomistMarxismandtheInformationSociety.html

Hubert Hondoy: L'origine complèxe des organisations virtuelles, Communication au Festival de Télétravail, 1998, http://rad2000.free.commft97.htm

Grant Kestner, A. Sivanandan: The post-industrial working class, http://digitalars.ucsd.edu/~gkester/Essays/VR.html

Schaechter-01-Sociology, chapter 8 and 9 (Economic Stratification), http://www.umsl.edu/~rkeel/010/econstra.html

Samir Amin: The new capitalist globalization. Problemes and perspectives, in Alternatives Sud, vol. 1, no. 1, 1994;

Philip Kraft: To control and inspire US management in the age of computer information systems and global production, www.quality.org/TQM/-MSI/pkraft.txt total Quality management;

Tempo di lavoro, tempo di vita, http://www.ica-net.it/quinterna/2000-todayrivista/02/tempodilavoro.htm

Edward Lorenz: Promoting workplace. Participation: lesons from Germany and France (1995), http://www.lights.com/epi/virlib/Technical/1995/promoting.PDF

Nadja Castro, Antonio Guimarães: Les ouvriers de la décennie perdue. Réflexions sur le travail industriel et les identités de classe à Bahia, Brésil, http://www.bondy.ird.fr/pleins_textes/pleins_textes4/sci_hum35869.pdf

Nicolas Negroponte, Spewrling & Kempfer: Essere…, http://www.ica-net.it/quinterna/2000todayrivista/02/esseredigitali.htm

Anson Rabinbach: The end of the utopias of labor, http://www.ati.ufg.ac.at/~workcult/e711.htm

Remy Herrera et Carlo Vercellone: Transformation de la division du travail et theories de la croissance endogène: une revue critique, http://panoramix.univ-paris1.fr/MSE/publications/R00033.PDF

Douglas Kellner: Marxism and the new media and computer technology, www.gseis.ucla.edu/courses/ed253a/dk/MARINFO.htm

Werner Bonfeld, John Holloway: Post-Fordism and Social Form: A Marxist Debate on the Post-Fordist State, London, Macmillan 1991;

Antonio Negri: Twenty theses on Marx, in Marxism beyond Marxism, Routledge, 1996; Labour and Socialism, http://www.netspace.net.au/~labsoc/

Cyberspace and the evolution of Fordism, http://www.2cbdc.vt.edu/digitalfordism/4glopro.html

Angello Segrillo (Brazil): The causes of Perestroika: a revolution, http://www.georgetown.edu/sfs/ceres/events/segrillo.html

Gianfranco La Grossa: Cent cinquante ans après le Manifeste, http://www.internatif.org/EspMarx?Marx_98/contributions/La_Grossa.html

Michel Rizzi: Mutations. Révolution technologique, révolution sociale, http://www.regards.fr/archives/1998/199805/199805cit02.html

Maurizio Lazzarato: General intellect. Towards an inquiry into immaterial labour, http://www.emery.archive.mcmail.com/public_html/immaterial/Lazzaroto.html

Will. Dixon: An examination of the changes within capitalism as a response to the development of the antagonistic classes, http://www.hrc.wmin.ac.uk/guest/radical/

Harry Cleaver: Marxian categories, the crisis of capital and the constitution of social subjectivity today, www.galmuri.co.kr/archive/archive1/marxian.txt

Post-Capitalism?, http://www.comms.dcu.ie/flynnr/globalisation/tsld040.htm

Towards defining the socialist mode of production, http://www.gn.apc.org/Reality/polemic/socmod.htm

Binary Proletariat: www.firstmonday.dk/issues/issue5_5/bolt/#note23

6 Engels levele Kautskyhoz, 1883. szeptember 18. MEM 36. köt. 57-58. old.

7 Egy későbbi, mai értelmezésben a fasizmus csak abban az értelemben volt a finánctőke terméke, hogy minél fejlettebb a tőke, annál erősebb a hatalma a munkaerő felett. De a fasizmus oka volt az imperialista hatalmak – Németország és a többiek – között kiélesedő verseny és ugyanakkor a válságba sodródó monopolkapitalizmusnak az erőteljes munkáselégedetlenségre adott válasza is. Minél kevésbé volt alkalmas egy nemzeti burzsoázia társadalmi reformok finanszírozására, annál nagyobb volt a fasiszta veszély.

8 Lásd a www.Trotsky.net -en, a www.marxist.com címen.

9 1931 novemberében Trockij rámutatott, hogy a fasizmus a mély társadalmi válság, valamint a proletariátus gyengeségének közös eredménye – ez utóbbi oka pedig a szociáldemokrácia befolyása és a vezetők tehetetlensége. Lásd: Trockij: Textes et débats (szerk. Jean-Jacques Marie). Párizs, 1984.

10 Részemről nem hiszek az elvont objektivizmusban: úgy látom, hogy a fasizmus elkerülhetetlen volt a monopolkapitalizmus válsága miatt, valamint a német burzsoázián belüli verseny és a külső verseny miatt. Az amerikai burzsoáziánál gyengébb német tőkések csak akkor léphettek a siker reményében szorítóba, ha fokozták a "belső" kizsákmányolást, és a lehető legnagyobb területeket hódították meg. Ennek alapján – legalábbis első pillantásra – a fasizmus elemzéséhez bőségesen elegendő az objektív körülmények számba vétele. De ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy a túlzott kizsákmányolás és általában véve a munkásosztállyal szembeni fellépés a munkásság ellenreakcióit eredményezte és eredményezi, akkor rá kell döbbennünk, hogy a fasizmust (egyébként nem csupán a fasizmust) csupán az objektív körülményeket "lefordító" szubjektív szint (a társadalmi lét) szűrőjén keresztül értelmezhetjük.

Nem értek egyet azokkal a "szubjektivistákkal", akik a fasizmust és a hasonló jelenségeket csupán a pártok elképzeléseiből vagy a politikai vezetők viselkedéséből óhajtják levezetni. Úgy vélem, hogy még ezeket az elképzeléseket és viselkedéseket is a dolgok objektív helyzete határozza meg.

Így, bár az abszolút objektivizmus abszurd eredményekre, szkepticizmusba vezet, amely megbéníthatja a munkásmozgalmat, az objektív feltételek elemzése elengedhetetlen ahhoz, hogy a baloldal egy, a korábbinál önkritikusabb álláspontra jusson. Mint láthattuk, pusztán az objektív feltételek vezettek a baloldal történelmi válságához, a mai ipari forradalomig, és ennek a válságnak volt egy komoly szubjektivista vetülete is, ami nem volt túl szerencsés. Ennek máig is ható következménye volt a szubjektív tényezők történetiségének (vagyis átmenetiségének) figyelmen kívül hagyása, illetve elkendőzése.

11 1929-ben, a válság évében a Francia Kommunista Párt, amelynek számos militánsát és vezetőjét letartóztatták, forradalmi polgárháborúra szólított fel, és a szocialistákat a proletariátus és a forradalom ellenségének nevezte. Az "osztály osztály ellen" jelszó 1928-1933 előtt még a választásokon is a Komintern vezérfonalának számított.

12 Ernst Thälmann még 1931 novemberében is amellett érvelt, hogy a kommunisták opponálják a "munkás egységfrontot", mivel a szociáldemokraták kisebbik rosszként nem a forradalom, hanem a demokratikus kapitalizmus mellett álltak ki, és erre próbálták meg rávenni a kommunistákat is (lásd: Textes et débats, 280-281. old.). Mintha mind a szociáldemokraták, mind pedig a kommunisták nem lettek volna egyaránt tehetetlenek (a baloldal válságának történelmi formái), és mintha a kommunista párt képes lett volna a forradalomra; tulajdonképpen a szociáldemokraták realistábbnak bizonyultak, hiszen bizonyos jogokat és engedményeket ki tudtak csikarni a rendszeren belül, még ha ily módon "burzsoává" is redukálták a baloldalt, egy kizárólag a jóléti intézkedéseket szem előtt tartó, antiinternacionalista, szűk látókörű baloldallá. Mindazonáltal ne feledkezzünk meg arról, hogy a szociáldemokráciát megfertőzte az a nacionalista kispolgári szellem, amely a fasizmusnak is táptalaja volt, és mindmáig az: annak elfogadása, hogy a biztonság nevében a tömegeket irányítani és ellenőrizni kell.

13 Emlékezzünk csak a német fasizmus felemelkedésének stációira:1930 márciusában Hindenburg kancellár beiktatta a Brüning-vezette kormányt, amely katonai-rendőri "erős államot" vezetett be, hogy a német burzsoáziát kisegítse a válságból;

– 1931 áprilisában a nácik népszavazást követeltek Poroszország szociáldemokrata kormányzata ellen, és a követeléshez a Német Kommunista Párt is csatlakozott;

– 1931 októberében a nácik, a nagyiparosok és a hadsereg egyes vezetőinek részvételével megalakult a Harzburgi Front;

– a fentivel szemben 1931 decemberében a szociáldemokraták, az általuk irányított szakszervezetek és a katolikus republikánusok megalakították a Vasfrontot;

– 1932 májusában lemondott Brüning és "pártok feletti technokratái", megalakult Von Papen kormánya: ez utóbbi nemcsak a munkanélküli-segélyeket csökkentette és a fizetések utáni adókat emelte, de feloszlatta a porosz szociáldemokrata kormányt, korlátozta a Reichstag befolyását, és engedélyezte Hitler SA-jának működését, amelyet korábban Brüning betiltott;

– 1932 szeptemberében a nácik és a kommunisták közös villamosvezető-sztrájkot szerveztek a szociáldemokrata vezetés ellen;

– Schleicher tábornok vezetésével új katonai kormányzat alakult;

– és 1933. január végén Hindenburg Hitlert nevezte ki kancellárrá.

A választási mutatók:

– 1930 szeptemberében a szociáldemokraták 1928-as eredményükhöz képest 600 000 szavazatot veszítettek, a kommunisták 1 300 000-et nyertek, míg a nácikra szavazók száma 800 000-ről 6 400 000-re emelkedett;

– 1932 júliusában nőtt a kommunista, és csökkent a szociáldemokrata szavazók száma, míg a nácik 13 800 000-re duplázták szavazataikat;

– 1932 októberében a nácik 2 000 000, a szociáldemokraták 700 000 szavazatot veszítettek, a kommunisták 600 000-et nyertek;

– 1933 márciusában a nácik szerezték meg a szavazatok 43,9%-át, Hitler feloszlatta a kommunista pártot, és elkobozta vagyonát – néhány kommunista vezető, így a párt parlamenti frakciójának elnöke, belépett a náci pártba.

14 Textes et débats, 289. old.

15 A sztálinista jellegű – vagyis nem demokratikus, dogmatikus és kritikátlan – "önkritika" felszínes volt és marad, és nem csupán a problémák okainak feltérképezésére képtelen, de olyan megoldásokat sem tud felmutatni, amelyek, mint Marx szükségesnek látta, "önmaguk permanens kritikáját jelentik".

16 Ám Léon Blum első népfrontkormánya idején a kommunisták, szocialisták és radikálisok csupán egy százalékkal több szavazatot szereztek, mint 1932-ben. Lásd: Eric Hobsbawm: A szélsőségek kora. A rövid huszadik század története. 1914-1991. Pannonica Kiadó, Budapest, 1998. 145. old.

17 Lásd: Puliopoulos, idézett mű.

18 Dimitrov, uo.

19 A Parasztfront. In A Hunyad megyei forradalmi mozgalom dokumentumai. 1920-1944. Déva, 1971 (román nyelven).

20 Fenti mű, 247. old.

21 Uo., 249. old.

22 Uo., 248. old.

23 Uo., 255-257. old.

24 Uo., 258. old., valamint 248. old. a "nemzeti" tőkéről.

25 Uo., 299. old.

26 Uo., 331. old.

27 Lásd Pouliopoulos, id. mű. Figyelemre méltó, hogy Franco 1975-ben bekövetkezett halálakor a spanyol kommunisták is a monarchiát támogatták, és nem követeltek "új polgárháborút". Ám akkoriban, ha a kommunisták nem léptek volna egyezségre a burzsoá pártokkal, és azt a republikánus gondolatot propagálták volna, amelyért a demokrácia oly sok védelmezője áldozta életét, a következő évek másként alakultak volna. Az elmaradott egykori sztálinista országokban is mutatkoztak restaurációs tendenciák.

28 Spanyolországban a katonai diktatúra bukásával a munkásosztály olyan potenciális forradalmi veszélyt jelentett a rendszerre nézve, hogy a bürokrácia által támogatott nagyburzsoázia csupán a fasizmusban látott kiutat. A két háború közötti időszak jól példázza a katonai diktatúrából a fasiszta diktatúrába való átlépés lehetőségét.

29 Az adott korban maga az elmélet is válságban volt: ellentmondásos, dogmatikus, sztálinista teóriává torzult.

30 Lásd Michael Seidman kiváló könyvét: Workers against work. Labor in Paris and Barcelona during the Popular Fronts, www.ucpress.berkeley.edu:3030/dynaweb/public/books/history/seidman a könyv bibliográfiája is kiváló.

31 Lásd Seidmannál, id. mű.

32 Ahogy ezt korábbi könyvemben kimutattam: Anarchism and the modern political movement, Universitara Kiadó, Bukarest, 2002 (román nyelven).

33 Seidman, id. mű.

34 Seidman idéz egy dokumentumot, amelyben 1938 szeptemberének végén a francia munkaadók kijelentik, hogy a gyárak hétvégi leállása a feszült nemzetközi körülmények között "elfogadhatatlan".

35 Seidman, id. mű.

36 Seidman, id. mű.

37 Lásd William Z. Foster: History of the Three Internationals. Bukarest, 1955 (román nyelven). Foster egyenlően osztja meg a felelősséget a vezetők és a trockisták között. Persze a szerző maga sztálinista volt.

38 Bár a kubai castróista rendszer sokat tanult az európai sztálinizmus történetéből, és ideológiájában, legitimizációs bázisában a szocializmusra hivatkozik, mégsem tekinthető szocializmusnak, ami nem létezhet "egy országban" stb.

39 Az amerikai politika és média Chávez politikáját "a demokráciával szembeni fenyegetésként", a "terrorizmus támogatásaként" állítja be. Lásd: Bill Van Auken: Washington backs kidnapping of Colombian guerilla exile in Caracas, 2005. január 26. http://www.wsws.org

40 Ugyanakkor azt látjuk, hogy egyes kivételes események – terrorizmus, természeti csapások – idején felülről kezdeményezett szolidaritási akciók az alárendelődés fontosságát hangsúlyozzák, így a tömegek feletti ellenőrzés új formáit jelentik.

 

(Fordította: Konok Péter)

Néhány gondolat az államszocializmus vitához

Romániában még várat magára a sztálinizmussal való baloldali szembenézés. A szerző a sztálinizmust a kapitalizmus egy izotópjának tekinti, és saját álláspontja mellett betekintést enged az ottani diskurzusokba is.

Kedves Barátaim!

Elküldöm, reményeim szerint megfelelően tömör formában, nézeteimet a sztálinizmusról.1 Hálás vagyok a Eszmélet szerkesztőinek, hogy lehetőséget biztosítottak számomra a sztálinizmus jelenségének átgondolására. (Ez mellesleg jól jellemzi az ideológiai szinteket is: Magyarországon már lehetséges vitát folytatni a sztálinizmusról; Romániában az egyetlen hivatalosan is jóváhagyott vitapont az 1989. decemberi forradalom és a “hazafiatlan” coup d’État közötti ellentét. A diskurzusok tárgya a tömegek szerepe, a spontaneitás, ám nem esik szó – sem önmagában, sem az előbbiek mellett – az (egykori) sztálinista bürokrácia különféle csoportosulásainak helyzetéről és nézeteiről. A forradalom népi jellegét osztálykarakterének elkendőzésére használják.)

Az Eszmélet erőssége baloldali reflexiójának köszönhető; annak, hogy elutasítják a “történelem végét” hirdető kalmárideológia fegyelmezett elfogadását. (Egyértelmű, hogy ez az apologetikus gondolat egy zárt társadalom irányába mutat.) A jelenkori történelem egyetlen, mégoly keserű tapasztalata sem igazolhatja a baloldali típusú társadalmi reflexió elvetését: nem csupán a társadalmilag meghatározott emberi szenvedés iránti érzékenységről van itt szó, nem csupán a szabadság és a társadalmi egyenlőség (a világon mindenkire kiterjedő) együttesének előtérbe helyezéséről, hanem az osztályuralom és a kizsákmányolás történeti jellegének, vagyis annak a felismeréséről, hogy ezek a kategóriák nem örökkévalóak és “természetesek”. A baloldaliság felvállalása erőfeszítést jelent az osztályuralom felszámolásának folyamata mögött húzódó történelmi feltételek megértésére.

Alapvető fontosságú az olyan csoportok léte, amelyek kedvező miliőt teremtenek az önkritikai reflexiók számára. Az Eszmélet körül kialakult kör erősebb a mi Nucleus Marx csoportunknál, amelynek magam is tagja vagyok, de úgy gondolom, érdemes lenne kezdeményező szerepet játszanunk egy kelet-európai és balkáni önkritikus baloldali hálózat létrehozásában. A 2004-es év az első világháború kitörésének kilencvenedik évfordulója: remek lenne dialógust kezdeni például Švejk országának reprezentánsaival. Persze nem csak velük. 1914 a világgazdaság egy prosperitási periódusára következett: a Kondratyev-ciklus “A” trendjének felelt meg. Napjainkban, a termelőerők egy magasabb szintjén, de ugyanezt a korszakot éljük. Mik tehát a perspektívák: béke?, háború?, társadalmi átalakulás?

Levelem két részből áll: az első a sztálinizmus néhány aspektusát járja körül; a második néhány módszertani kérdést vizsgál; közben pedig a romániai Nucleus Marx csoportról is esik szó (a romániai baloldaliság helyzetét firtató kérdéseitekre reagálva).

 

I. A sztálinizmus

 

Az általatok küldött írások2 igen fontosak. A létező szocializmusról folytatott vita – ez a terminus teljesen megfelelő, hiszen az 1989 előtti társadalmat ugyan szocializmusnak szokás nevezni, a kritikai értelmiség (persze nem a jobboldal apologétái) mégis “létező szocializmusról” beszélt és beszél, rámutatva hogy az egykori rendszer nem tekinthető valódi szocializmusnak – nem csupán a mögöttünk hagyott történelem, hanem az előttünk álló események megértésének is sine qua nonja. Tehát: mi is volt a létező szocializmus lényege, és amennyiben valóban szocializmus volt, akkor miként győzhetjük meg az embereket arról, hogy az elkövetett hibák nem fognak megismétlődni?

Ezért a továbbiakban a létező szocializmust technikai okokból sommásan sztálinizmusnak3 nevezem, még ha ez félreértésekre ad is lehetőséget: a sztálinizmus egyszerre jelenti a lenini forradalmakat követően kialakuló gazdasági-társadalmi rendszert (GTR) és az e rendszerhez kötődő politikai rezsimet (PR).

Ugyanakkor meg is különböztetem a GTR-t a PR-től. A GTR a termelési mód (a termelőerők és a termelési eszközök), valamint a legitimizáló/domináns értékek összege.4 A PR az irányítás módja, a vezetők és vezetettek közötti kapcsolatrendszer meghatározója – példának okáért képesek-e az utóbbiak az uralkodó elitek kontrollálására, vagy sem; kihat a vezetés struktúráira – vajon a hatalom néhány személy kezében koncentrálódik-e, vagy egy szélesebb körű uralkodó elit között oszlik meg? Minden GTR-hez különböző PR-ek kapcsolódhatnak (demokratikusak és diktatórikusak).

A jobboldali, antikommunista ideológiák egyenlőségjelet tesznek a GTR és a PR közé, hogy a sztálinizmus GTR-ét ignorálva azt pusztán egy specifikus PR-képletnek tekinthessék: “kommunizmus = diktatúra…”

A GTR-t és a PR-t azonosnak tekintve éppen a sztálinista PR-ek célját ködösítjük el: ezek, mint arra némely baloldali ideológus előszeretettel rámutat, a fejlődés érdekében létrehozott diktatúrák voltak, sok esetben autoriter PR-ek, amelyek szükségesek voltak a sztálinizmust bevezető periferiális országok gyors modernizálásához. De milyenek voltak a konkrét termelési viszonyok ezekben a PR-ekben?

Nem elég rámutatni, ahogyan például a trockisták teszik, hogy a sztálinizmus átmeneti korszak volt, amelynek jellemzője a tulajdon szocializálása stb. stb. (Mit jelent a “szocializálás”? A klasszikus, fragmentált [kapitalista] tulajdonnak az állam kezében való egyesítését, vagyis a tőke feletti relatív társadalmi kontrollt a közjólét érdekében [amely számos országra jellemző volt] csupán a szó korlátozott értelmében tekinthetjük szocializációnak.5 Szélesebb értelemben a szocializáció a termelőeszközök magántulajdonának világméretű átalakítása társadalmi tulajdonná. Társadalmi tulajdonnak a világ teljes népességének kontrollját tekintem a világ összes termelőeszköze és forrása felett, amely nem szűkös magánérdekeket szolgál, hanem a társadalom minden egyes mai és jövőbeni tagjának érdekeit tartja szem előtt. Így a társadalmi tulajdon – amely nem kizsákmányoló kapcsolatokra épül és ilyeneket generál – magában foglalja a fragmentált, természeténél fogva kompetitív, nemzeti magántulajdon meghaladását, amely egyének, monopóliumok vagy éppen államok kezében összpontosul. De a magántulajdon meghaladása egyben a termelőerők azon szintjének túllépését is szükségessé teszi, amely a munkaerő kényszerén alapulva a magántulajdont szükségessé teszi.)

Nyilvánvaló, hogy a sztálinizmus történelmi specifikumának felfogásához az első lépés a termelőerők alacsony szintjének megértése a lenini forradalmak és a sztálinizmus korszakában: nem csupán a sztálinista rendszerek periferiális helyzete, hanem inkább az első és egyetlen világméretű ipari forradalom adott helyzete miatt. (Hiszen, mint tudjuk, a kommunizmus vagy éppen a szocializmus létrehozására – a két posztkapitalista, kommunista jellegű GTR közötti [A gothai program kritikájában kifejtett] különbségeket itt figyelmen kívül hagyhatjuk – csupán [mint Marx az 1844-es Gazdasági-filozófiai kéziratokban, A német ideológiában és másutt kifejtette] világméretekben, és első lépésben a legfejlettebb országokban kerülhet sor.)

A termelőerők alacsony szintje szükségessé tette a munkaerő rákényszerítését a termelés fokozására (és a mind olcsóbb áruk előállítására). A munkaerő kényszerítésének szükségletével együtt járt (vagy abban kifejeződött) a munka “technikai” megosztása – amely az első ipari forradalom idején, mint arra Marx A tőkében rámutatott, már egyértelművé vált a munkafolyamat hivatásos és nem hivatásos tisztjei, illetve közkatonái között. A munka politikai megoszlása – az irányítók és irányítottak között – pontosan leképezte/leképezi ezt a technikai megoszlást. A politikai megoszlásnak addig nem lehet véget vetni, amíg a technikai megoszlás objektíve el nem tűnik (a technikai fejlődés logikájából következően).

Ennélfogva az a kifogás, amely a kommunizmust (ahogyan azt A gothai program kritikája meghatározza) kéri számon a sztálinizmuson, érvényét veszíti. A kommunizmusra való átmenet, mint Marx bebizonyította, csupán a fejlett országokban lehetséges, ugyanakkor csakis globális átmenet lehet: nem hogy a kommunizmus, de még a szocializmus sem lehetséges a kapitalista óceán apró szigetein.

Abban a marxista csoportban, ahol dolgozom, részt vesz egy uruguayi nyelvész, aki trockista volt, sőt ma is az; így van némi rálátásunk a trockista miliőkre és érvrendszerekre. Ezekben a sztálinizmus átmeneti jellege és a – burzsoá tulajdon lerombolásának talaján kialakuló szocialista tulajdonforma, vagyis a domináns és alapvető kizsákmányoló osztály, a burzsoázia felszámolása a legfontosabb szempontok. (Ám véleményünk szerint Trockij maga nemigen figyelt fel a forradalmat követő átmeneti korszak államkapitalista jellegére, sem pedig Marx és Engels észrevételeire A német ideológiában, ahol a termelőerők alacsony szintjén kialakuló nem kommunista társadalomról írnak.) Csoportunk végül nem fogadta el a trockista érvelést.

A sztálinista tulajdon éppen azért nem volt szocialista, mert a termelés eszközeit nem szocialista módon használták: a termelőerők alacsony, az első ipari forradalomra jellemző szinten álltak, és gyors fejlesztésükre volt szükség – ennek alapja pedig a hirtelen felhalmozás, amelyhez a bérmunkát mind nagyobb és nagyobb mérvű termelésre kellett rákényszeríteni. A felhalmozás legfontosabb céljai társadalmi jellegűek voltak – így az életszínvonal emelése –, de nem kizárólagosan. A gazdasági célkitűzéseket meghatározó politikai bürokrácia nem csupán a társadalmi prioritásokat tartotta szem előtt, hanem politikai hatalmi helyzetéből következően saját privilégiumait is védelmezte.

A felhalmozás a munka termékének, vagyis végső soron a tőkének a maximalizálását jelenti és gerjeszti tovább. És bár a csereviszonyok nem csupán a lehető legnagyobb nyereség elérését célozták, hanem a munkások, illetve általánosságban a korábbi elnyomott rétegek javát is – akiket (Trockij szavaival) “belevetettek a kultúrába”, lakótelepeket építettek számukra, kiépítették a közegészségügyet és a szabadidő struktúráit – ám e viszonyok alapvető eleme mégis a felhalmozás volt.

Szűkebb értelemben a kizsákmányolás a munkaerő által megtermelt értéktöbblet minden ellenszolgáltatástól mentes kisajátítását jelenti; tágabb értelemben pedig azt, hogy a munkaerő, vagyis tulajdonképpen a társadalom egésze nem gyakorolhat ellenőrzést a termelőeszközök és általában véve az emberi lét forrásai felett. Ezért a kizsákmányolást csupán a termelőeszközök világméretű és teljes szocializálása szüntetheti meg.

A kizsákmányolás magában foglalja és egyben generálja a magántulajdont. A magántulajdon – amely az állam, vagyis a politikai, pártállami bürokrácia kezében összpontosult – a sztálinizmusban a termelőerők alacsony szintje miatt maradhatott fenn.

A tőke:

  • a kizsákmányoláson (és nem a világ népességének a világgazdaság felett gyakorolt ellenőrzésén) alapuló csere;
  • és a termelőerők adott szintjének megfelelő felhalmozás, vagyis magában foglalja
  • a nyereséges ellátás és a fizetőképes kereslet kapcsolatrendszerét;
  • a munkaerő által termelt érték – amelyet a klasszikus kapitalizmusban profitnak nevezünk – maximalizálását.

Ezért a tőke a termelőerők adott szintjének megfelelő történelmi viszonyrendszer.

A kapitalizmus szükségszerű volt, és – mint Marx bebizonyította – fejlődést jelentett a feudális viszonyokkal szemben. De vajon a sztálinizmusban valóban kapitalista jellegű viszonyok voltak jelen? Természetesen igen, éppen a felhalmozás szükségletéből stb. eredően. Ezért csoportunk, ha a sztálinizmusról van szó, többé nem teszi a tőke és a munka szavakat idézőjelek közé (lásd Szalai).

A sztálinizmus a kapitalista viszonyok kényszerének keretei között, illetve azok időszakában létezett. A sztálinizmus (egyfajta) kapitalizmus volt, vagy legalábbis beilleszkedett a kapitalizmus történelmi holdudvarába.

De vajon milyen típusú kapitalizmus volt, és milyen társadalmi struktúrát hordozott?

A sztálinista tőke az állam kezében összpontosult. Az állam – természetesen “a nép nevében” – volt a tőke birtokosa. A sztálinista állami tulajdon időben egybeesett a nyugati államkapitalizmussal, mivel ott az első világháborút követően a monopolista magánkapitalizmus ellentmondásait időlegesen a piaci viszonyokba való állami beavatkozással igyekeztek orvosolni.

Kiindulópontunk nem a hagyományos, klasszikus társadalmi struktúrákra összpontosít (“ha nincs burzsoázia, akkor nem beszélhetünk kapitalizmusról sem”6 ), hanem a tőkére, amelynek tulajdonosai különféle történelmi entitások lehetnek. (Akárcsak napjaink nyílt kapitalizmusában, ahol a különféle nyugdíj- és befektetési alapokat is ott találjuk a legnagyobb tőketulajdonosok között. A nyugdíjalapokon vagy a munkavállalói részvénykonstrukciókon keresztül a munkaerő önmagát zsákmányolja ki, hiszen a kizsákmányolás meghaladásának még nincsenek meg az objektív és szubjektív feltételei. A tőke immár kollektívvá vált, és mindaddig az is marad7, amíg a termelőeszközök feletti világméretű ellenőrzés is kollektívvá nem válik.)

Így a sztálinizmus társadalmi struktúrája megfelelt egy osztályelnyomáson alapuló GTR-nek, amely a munkaerő kizsákmányolásához szükséges: a kizsákmányolt osztályt az első ipari forradalom sztálini proletariátusa képviselte, míg vele szemben a pártállam politikai bürokráciája állt; e két társadalmi aktor viszonyai nem csupán a gyors felhalmozást és fejlődést határozták meg a sztálinista országokban, de a szociális jogok világméretű fejlődésére is alapvető hatást gyakoroltak a huszadik század második felének első évtizedeiben.

A sztálinizmus értékelésének bizonytalanságához a piac megértésének bizonytalanságai is hozzájárulnak. De mi is valójában a kapitalista piac? Az árucsere, az értéktörvény8 terméke, a nyereséges ellátás és a fizetőképes kereslet. Kijelenthetjük-e, mint Szigeti Péter teszi, hogy a sztálinizmus alapvetően nem a kapitalista piac feltételei alapján szerveződött, sőt még a tőkés világpiacot sem vette figyelembe? Szalai Erzsébetnek igaza van, mikor rámutat, hogy a sztálinizmus nem használhatta az árutermelés fogalmait anélkül, hogy a piacgazdaságot mint olyat fejlesztette volna.9 Sem a sztálinizmus társadalmi céljai – amelyekben a források elosztását, például a makrogazdaság tervezésében a politikai mechanizmusok irányították, de az uralkodó elit egyes tagjai között érvényesültek a “szubjektív” do ut des-kapcsolatok is –, sem pedig a bürok­rácia privilégiumai nem szüntethették meg a sztálinizmus kapitalista piacgazdasági jellegét. Sokkal célszerűbb ezeket a vonásokat10 a sztálinizmus összeomlásában is szerepet játszó új, tansznacionális piaccal (amely a leginkább megfelelt és megfelel a jelenlegi ipari forradalom – gondoljunk az információs technológiákra – elvárásainak) együtt vizsgálni.

A termelési mód szempontjából a sztálinizmus államkapitalizmus volt. De minek tekinthető a szlogenek, illetve a legitimizáló értékek formája tekintetében? Ebből és csupán ebből a szemszögből a sztálinizmus szocializmus volt.11 De mint tudjuk, sokkal fontosabb, hogy mi van a szlogenek mögött. Röviden: a szocialista jellegű legitimizációs értékek nem ellensúlyozhatták a GTR kapitalista vonásait, a tőke erősítésének szükségletét.

Ezért a sztálinizmus a kapitalizmus egy izotópjának tekinthető, amely a kapitalizmus történetének része. Ez az izotóp magában foglalja:

  • a sztálinizmus nemzeti jellegét – a tőke és a munkaerő közötti kapcsolatok túlnyomórészt nemzeti kereteit – a világkapitalizmus óceánjában12 ;
  • a (kapitalista) termelési mód és a legitimizációs értékek formája13 közötti ellentmondást;
  • a legitimizációs értékek szocialista/kommunista formájának és az ideológia sztálinista tartalmának14 együttesét;
  • egy helyettes burzsoázia kialakulását az osztályegyeduralomra15 jutó (párt/állami) bürokráciából;
  • az állam közvetítésével biztosított de jure népi tulajdon és az állami tulajdon felett de facto uralkodó politikai bürokrácia közötti ellentmondást;
  • azt, hogy a politikai bürokrácia de facto gazdasági ereje annak politikai/vezetői/hatalmi szerepéből eredt, nem úgy, mint a nyílt kapitalizmusban, ahol a burzsoázia éppen gazdasági erejéből következően tesz szert politikai hatalomra.

Ezért egyetértek Wiener Györggyel abban, hogy a jövőbeni posztkapitalista rendszer nem a sztálinista modell szerint fog megszerveződni, és a sztálinizmus nem a kapitalizmus alternatíváját jelentette a huszadik században, hanem a kapitalizmus győzelmét egy olyan korszakban, mikor a tőke és a munkaerő közötti kapcsolatrendszer nemzeti alapon szerveződött. Ez a periféria némely országában az általános életszínvonal növekedésében realizálódott.16 Amikor a tőke–munka kapcsolatok transznacionális jellege kezdett hangsúlyosabbá válni, ennek a korszaknak bealkonyult. Éppen ezért nem gondolom, hogy a “desztálinizálás” a kemény vonalas sztálinizmus (mint PR) felszámolását jelentette volna; az utána következő egyik nacionalista vagy reformista irányzat sem volt képes a rendszer összeomlását meg nem történtté tenni, amely azért volt ab initio sztálinista, mert más nem lehetett. Vagyis (GTR-ként) nem is lehetett desztálinizáció tárgya a sztálinizmus idején.

Fel kell tárnunk a sztálinizmus kapitalista jellegét, hogy megérthessük: a kommunista posztkapitalizmus nem a múlt emléke, hanem még előttünk álló lehetőség. Ezeknek a problémáknak a megértésével – amelyek nélkül nem lehetséges a mai transznacionális kapitalizmus bírálata – a sztálinizmus történelemmé válik, és a még ma is létező sztálinizmus elméletévé redukálódik. Innentől a mai baloldali teoretikusok a világkapitalizmus jelenlegi nyílt formáira17 koncentrálhatnak, a mai geopolitikai helyzetre, az elöregedett baloldal megváltoztatásának szükségességére irányíthatják figyelmüket. Most az a legfontosabb kérdés, hogy milyen feladatok állnak a baloldal előtt.18

A GTR-rel kapcsolatos problémák relatív elvetése19 – végső soron a sztálinizmus nem csupán politikai jelenségekből állt – azt az elképzelést sugallta és sugallja, hogy a sztálinista diktatúra, illetve a PR volt minden gonoszság ősoka20; nem egy kiváló baloldali gondolkodó is így véli, holott mindnyájan látják, hogy a sztálinizmus fennállása alatt is változásokon ment keresztül. Néhányan, így maga Trockij21 is, úgy vélték, hogy a sztálinizmus demokratizálásával visszaállítható a valódi, 1917-es szocializmus, hiszen a demokratikus nyomás eszközeivel a munkások győzelmet arathatnak az uralkodó bürokrácia felett. (Amennyiben ez nem történik meg, folytatta Trockij, a bürokráciának a munkások feletti győzelme a kapitalizmus restaurációjába fog torkollni – helyesebb lenne azt mondani, hogy a nyílt kapitalizmus egy új történelmi periódusának kezdetét jelenti.22) Ám a különféle társadalmi rétegek közti erőviszonyok politikai kifejeződésének gazdasági alapjai vannak.

Tulajdonképpen magát a demokratikus deficitet sem érthetjük meg a specifikus osztályviszonyok23 figyelembevétele nélkül: mi a demokrácia?, kompromisszum? és miféle kompromisszum? elfogadható… de ez mit jelent? Csupán az osztályviszonyokból vezethetjük le a hatalmi politikát, amely a sztálinizmus és általában véve minden kizsákmányoláson alapuló valahai és mostani társadalom sajátja. Ebből a szempontból vizsgálva semmi meglepőt nem találhatunk a demokratikus deficitben. Még ha figyelmen kívül hagyjuk is Marx leírását a politikai kommunizmusról (Gazdasági-filozófiai kéziratok), nemigen állíthatjuk, hogy a sztálinizmus (akár átmeneti) szocialista jellegű GTR lett volna. A kommunizmus egyenlő a demokráciával, és ha ez nem így van, akkor az nem azért van, mert a kommunizmus szükségszerűen diktatúrát jelent, hanem mert az objektív (és persze a szubjektív) feltételek még nem érettek a kommunizmusra, a kapitalizmus megdöntésére irányuló kísérlet még csupán a “primitív kommunizmus” szintjéig jutott. Lázadó sziget a kapitalizmus óceánjában, amely néhány elmaradott perifériára korlátozódik; a helyzet a centrumországokban ugyanis – részben éppen a centrum–periféria struktúra számukra előnyös vonzatai miatt – még nem érett a forradalomra. Az ilyen “kommunizmusban” pedig óhatatlanul tovább él az elnyomás-alávetés hatalmi politikája.

Még inkább segíthet a problémák tisztázásában a legitimációs deficit vizsgálata24. A legitimáció deficitje – persze az alsóbb osztályok szempontjából – úgy növekedett, ahogyan a sztálinista intézkedések egyre kevésbé voltak képesek az életszínvonal emelésére, legalábbis a nyugathoz viszonyítva. Vagyis a dolgozó osztályok nem a szocialista értékeket – sőt még csak nem is a politikai demokráciát25 – tartották szem előtt, hanem a gazdasági teljesítményeket.

A társadalmi struktúra és eredet természetesen döntő szerepet játszott. Mint Wiener György rámutatott, a magyarországi életforma kispolgári eredete, sőt hozzátenném, egy általánosabb, visszafogott kispolgári mentalitás jelentős szerepet játszott benne, hogy az emberek határozottabban egy nyílt kapitalizmusra való áttérés mellé álltak. Romániában, bár a legtöbb paraszti gyökerű munkásra szintén ez a kispolgári mentalitás volt jellemző, az elsődleges iparosítással járó urbanizáció és a “kultúrába taszítás” (Trockij) hatásai azt a véleményt erősítették meg, hogy a korábbi sztálinista bürokrácia új hatalma még mindig jobb, mintha az egykori bojárok és kapitalisták térnének vissza. Ezért 1989. december 22. és 25. között az első spontán jelszó a “Demokrácia, Szabadság, Tisztesség” hármasa lett – az emberek hittek abban, hogy Iliescu az emberarcú szocializmus garanciája –, és csupán később, a terrorista elhajlások, illetve az Iliescu követői, valamint a korábbi liberálisok és a konzervatív parasztpárt közötti ellentét volt képes az embereket az “új” bürokrácia jármába hajtani, amely lépésről lépésre csendben alávetette őket a nyílt kapitalizmus rendszerének. Sem a nyílt kapitalizmussal kapcsolatos illúziók reklámozása, sem pedig a nyugati munkalehetőségekkel kapcsolatos remények nem tudták lerombolni az emberekben a korábbi “szocialista” illúzióikat: ezek az illúziók azonban átalakultak. Ennek tulajdonítható, hogy a Nagy-Románia Párt – amelynek szélsőjobboldali populizmusa ma a “szocialista” illúziók átformálásának egyetlen támogatott fóruma – még mindig az ország második politikai ereje. Az emberek 1989-ben Ceausescut, és nem a kommunizmust abcúgolták, abban hittek, hogy a legfelsőbb vezető – a “személyi kultusz” – volt minden baj forrása, és a demokratizálás elvezethet az “emberarcú szocializmusba”. Ám ez a történelmi korszak lezárult.

Fontos kérdés a sztálinizmus – mint GTR és mint PR – megítélése26 a szocialista/kommunista jellegű értékek mint döntő és megfellebbezhetetlen érvek szempontjából. Igen ám, de ezek az értékek – mint pl. az egyenlőség – történelmileg meghatározottak. Ha konkrét történelmi társadalmakat akarunk ahistorikus kaptafákra húzni, akkor csupán egy liberális, idealista eredményre juthatunk. A sztálinizmus nem azért volt rossz, mert nem valósította meg az egyenlőség ideálját – történelmileg meghatározott társadalom volt (amely nem is felelhetett meg egy szocialista jellegű következetes egyenlőségnek). Ha figyelembe vesszük, hogy a társadalmi egyenlőség – és természetesen nem az egyenlőség mint olyan – nem az emberi szükségletekből lepárolt absztrakt vágyálom, hanem a termelőerők és a civilizáció egy adott szintjén konkrét politikai cél, többé nincs okunk rá, hogy a sztálinizmusra efféle standardokat – betű szerint értett politikai szlogeneket – próbáljunk erőltetni; a politikai célkitűzések konkrét tartalmát az adott, konkrét körülmények keretében kell vizsgálnunk. Egy társadalom, így a sztálinizmus is, konfliktusokat hordoz: ezek végső soron a magántulajdon, a termelőerők és a köztük lévő viszonyok konkrét történelmi valóságán alapulnak. Nem vezet sehová, ha a sztálinizmust az egyenlőség megvalósításnak terén elért fiaskójáért vádoljuk. Sőt igyekeznünk kell megérteni, hogy mi tette lehetővé az emberek számára, hogy mégis elérjenek valamit; miért társult a sztálinizmushoz egy tragikus (korlátozott, partikuláris, ellentmondásos) heroizmus. Az elvárások, standardok, értékek önmaguk is részei az emberek történelmi környezetének. És ma, mikor azt látjuk, hogy miként számolják fel a korábbi jóléti eredményeket a növekvő termelékenység és a “posztindusztriális forradalom” keretei között, elgondolkodhatunk rajta, hogy amennyiben a szociális egyenlőség a társadalom minden tagjának a legjobb lehetőségeket hivatott biztosítani kreativitásuk kifejezésére, akkor vajon a “kapitalizmus” valóban jobb-e, mint a sztálinizmus volt?

A sztálinizmust nem érthetjük meg a hozzá vezető forradalom elemzése nélkül. Milyen típusú is volt ez a forradalom? Ha a tömegeket feltüzelő jelszavakat nézzük, szocialista forradalomról beszélhetünk. Vagy egy modernizációs forradalomra került sor, amely az objektív és szubjektív feltételeket volt hivatott megteremteni egy lehetséges és vágyott világméretű kommunista társadalom számára? E dilemmák miatt nem szocialistának, hanem leninistának nevezem ezt a forradalmat. Lenin teóriája szerint az államkapitalizmus a politikai hatalom megragadását követően az első racionális cél – hiszen Oroszországban sem a tömegek társadalmi tudata, sem pedig a termelőerők adott szintje nem teszi lehetővé a szocializmust, még akkor sem, ha az európai (német) forradalom bekövetkezne. Ennek alapján egyet kell értenem azokkal, akik – mint Wiener György – a “szocialista” forradalmat modernizációs forradalomként szemlélik (amelynek ideje egyszer s mindenkorra lejárt). A sztálinizmus a leninista forradalomhoz kötődött, így a mai transznacionális kapitalizmus jövőbeni társadalmi átalakulása vélhetőleg más formákat ölt majd. A forradalom nem egy dogma, és a rá vonatkozó történelmi koncepciók sem lehetnek azok.

 

II. Néhány gondolat a sztálinizmus vizsgálatának metodológiai kérdéseiről

 

Lényeges, hogy milyen logika szerint közelítjük meg a sztálinizmust. A Nucleus Marx csoportban például eleinte (1994 és 1996 között) arra törekedtünk, hogy a létező szocializmus “jó és rossz oldalait” egyaránt figyelembe vegyük. Egyikünk sem tagadta a valódi politikai atomizálódást és az egyenlőtlenségeket, majd később a politikai bürokrácia privilegizált helyzetét. Ugyanakkor nem hagyhattuk figyelmen kívül a széles néptömegek specifikus jólétét – a modernizáció folyamatában – vagy éppen a korai évek tömeges mobilizációját, mikor sokan meggyőződéssel vallották a szocialista jellegű alapelvek felsőbbrendűségét. Ebben az időszakban ellentmondásos helyzetbe kerültünk: egyrészt védelmeznünk kellett a szocialista/kommunista értékeket – hiszen éppen ezek egyesítettek minket egy baloldali vitakörben –, másrészt viszont képtelenek voltunk következetes marxistákként gondolkodni, vagyis különbséget tenni a szocialista jellegű legitimizációs értékek és a valódi termelési mód között. Így a szocialista/kommunista értékek védelmezése átmenetileg a megértés gátjává változott. Ám – Szigetihez, Szalaihoz és Wienerhez hasonlóan27 – gyanakvással fogadtuk azt az érvet, hogy 1989-ben a szocializmus, illetve a kommunizmus bukott volna el. Vajon a kommunista értékek valóban alkalmatlannak bizonyultak, és az osztályelnyomás örökkévaló és természetes állapot lenne?28 Vagy inkább a valóságot kell szem előtt tartanunk és az értékek valódi tartalmát firtatnunk?

Akkoriban a kör néhány tagja – mondhatjuk, a “kemény mag” – egyre jobban eltávolodott a “balosoktól”; ez utóbbiak ignorálták a politikai bürokrácia kiváltságait vagy éppen az iparosításban érdekelt munkások privilegizált helyzetét a parasztsággal szemben, és úgy vélték, hogy a létező szocializmussal szembeni bármiféle kritika egyben a szocialista értékek megtagadását is jelenti. A “dialektikusok” (magam is közéjük tartoztam) persze rámutattak, hogy a szocializmus kellemetlen aspektusainak kritikátlan megbocsátása csupán olajat önt a jobboldali ideológiák tüzére.

Ám a “balosok” egyre messzebbre mentek: számukra hovatovább az egyetlen progresszív történelmi modellé a létező szocializmus vált (figyelmen kívül hagyták Marx véleményét a kapitalizmus történelmi szükségességéről), és “szocializmus” alatt csakis a “napfényes oldalt” értették, különösen az 1989 előtti általános életszínvonalat; párhuzamot vontak a jobb életkörülmények és a politikai bürokrácia helyzete között, végül pedig a “nemzeti kommunizmusnál” kötöttek ki – vagyis többé nem kapcsolódtak a kommunista értékekhez, a sztálinizmus problémáiért az “idegeneket” (így a Kommunista Párt vezetésében ülő zsidókat) és a Szovjetuniót tették felelőssé, míg a jó dolgokat a nemzeti irányvonalat követő vezetőknek tulajdonították. Nem meglepő, hogy nemsokára elhagyták a csoportot – néhányan a Nagy-Románia Párthoz csatlakoztak, mások “a hatalmon lévő szociáldemokráciáról leváló baloldali pártokba” léptek be, néhányan pedig nyíltan lepaktáltak a szélsőjobbal.

Így a Nucleus Marx csoport fejlődésében a kapitalizmus és az antikapitalista harc megértése szempontjából a nacionalizmus kritikája vízválasztót jelentett. 1996-ban kapcsolatba kerültünk néhány trockistával, és a kialakuló dialógus megerősítette véleményünket: a “szocializmus egy országban”, a korszakra jellemző immanens nacionalista tendenciák (lásd a “szocialista hazafiságot”), a nemzeti keretekre osztott antikapitalista harc egy olyan rendszert jeleztek – és egy olyan rendszer következményei voltak –, amelyet nem igazán nevezhetünk a kommunizmus első lépcsőfokának.29

Akkoriban sok energiát pazaroltunk a nacionalista balosokkal folytatott vitákra, és rámutattunk, hogy a globalizációval szembesülve az ideális társadalmi modell nem a nemzeti autokrácia – legyen az “szocializmus” vagy éppen “kapitalizmus egy országban” –, hanem éppen ellenkezőleg, a társadalmi viszonyok (elsőként éppen a kapitalista viszonyok) és antikapitalista proletárharc transznacionalizálása. Az internacionalizmus immár nem jelentheti a különféle nemzeti harcok összekapcsolását – amelyek mindegyike a saját tőketulajdonosai és egyben más, a kapitalista verseny következményeitől sújtott proletárok ellen fordul. Ez a forma az első ipari forradalom korszakának felelt meg, mikor a tőketulajdonosok és a munkaerő között nemzeti jellegű kapcsolatok voltak. A Kommunista Párt kiáltványának híres jelszava, Marx és Engels korai társadalomelméletének e zseniális summázata éppen a világproletariátus nem hierarchikus hálózatára vonatkozott és vonatkozik: ez a világméretű proletárosztály.

Azokban az években igyekeztünk kimutatni az úgynevezett baloldali pártok hamis baloldaliságát, kusza, nacionalista ideológiáik elmaradottságát és politikai szerepüket. 2000 óta arra fókuszáljuk figyelmünket, hogy a jelenlegi transznacionális kapitalizmus történelmi szerepe egy lehetséges szocialista jellegű posztkapitalista társadalom objektív feltételeinek megteremtése, és a baloldalnak ezt kell hangsúlyoznia, egyben pedig következetes harcot folytatnia az emberek jogaiért, és felvázolnia egy internacionalista/transznacionális proletármozgalom – vagyis a kommunizmus szubjektív feltételeinek – körvonalait.

2000 óta elsősorban a sztálinizmust a kapitalizmus izotópjaként felfogó teória finomításán dolgozunk.

Az 1989 óta eltelt idő alatt igyekezetünk megérteni:

  • a történetiséget mint olyat, különösen pedig a baloldal konkrét történelmi jellegét; bár sokat köszönhetünk a trockistáknak, a baloldal történelmi válságának összefüggéseiben, mégis kritizálnunk kellett a trockiji elképzeléseket;
  • a termelőerők meghatározottságát.

Ebben az értelemben Szigeti Péter véleményéhez kapcsolódva, aki szerint a nyugati baloldaliaknak nehézségeik vannak a létező szocializmus megértésében, kijelenthetjük, hogy ezek a nehézségek talán abból erednek, hogy következetlenül “alkalmazzák” Marx és Engels társadalomelméletének fentebb érintett kulcselemeit. Ez különösen a szociáldemokrata jellegű sztálinizmuskritikára igaz.

A mi csoportunk sztálinizmuskritikája is a “szocializmus” nyilvánvaló aspektusaiból, a nem demokratikus PR-ből és a nyugati társadalmakhoz mérten gyengébb gazdasági fejlődésből indult ki. Ez utóbbi tekintetben rájöttünk, hogy a kapitalista rendszert egészében kell vizsgálni, beleértve a centrum–periféria kapcsolatokat. Így világossá vált annak a teóriának a gyengesége, amely kapitalizmus alatt csupán a nyugati, kirakatnak tekintett rendszert érti. Ez a szisztematikus közelítés lehetővé tette, hogy túllépjünk azon a jobboldali elképzelésen, amely egyenlőségjelet tesz a kapitalista jellegű GTR és a demokratikus PR közé: elég egy pillantást vetni a modern történelemre, hogy lássuk, a dolgok nem így működnek.

Az egyértelmű aspektusok vizsgálata után olyan ideológiákat elemeztünk, amelyek a felépítményből – a vezetés, illetve a PR formáiból – kiindulva figyelmen kívül hagyják a konkrét termelőerőket. Marx nézetei szerint a termelőerők magas szintje teremtheti meg egy szocialista jellegű posztkapitalista rendszer objektív feltételeit; a leninista forradalmak előtt a termelőerők ehhez nem voltak elég fejlettek – bár a posztkapitalizmus nem is került napirendre.

Még azok is, akik figyelmüket az államapparátusra fokuszálva a felépítményből indulnak ki, óhatatlanul szembesülnek a magántulajdon létezésével a “szocializmusban”. A tőketulajdonos szerepét itt az állam játszotta el. Mi is a PR-ből indultunk ki, ám végül a GTR-nél kötöttünk ki. A politika – melynek központi fogalma a hatalom – a valódi eseményeket és kapcsolatokat a saját nyelvére “fordítja”. Ezért tisztában kell lennünk vele, hogy mit is fejez ki a politika az adott pillanatban. A létező szocializmus modellje és annak terjedése végső soron a termelőerők szintjének következménye volt. Az állami monopóliumok kialakulása mögött nem sátáni kommunista elképzeléseket kell keresnünk, hanem az adott történelmi korszaknak megfelelő államkapitalista berendezkedést.

A kapitalizmus korszakairól vitázva egy újabb jelentős dolog ragadta meg a figyelmünket. A huszadik században a kapitalizmust még nem érte el a rendszerszintű válság. Ám egy GTR – jelen esetben a kapitalizmus – csupán rendszerszintű válságba kerülve képes megteremteni önnön meghaladásának objektív feltételeit. Így a kapitalizmus transznacionális korszakát megelőzően – amely bizonyos értelemben egyben a rendszerszintű válság korszaka is – a kapitalizmus átalakítása két utat követhet:

  • a rendszeren belüli (annak lebontását nem célzó) szociáldemokrata nyomást a centrumországokban, illetve
  • a rendszerrel szembeni forradalmi utat a periféria országaiban (azonban, lévén hogy a kapitalizmus lerombolásának objektív feltételei még nem adottak, ezért ez utóbbi is a rendszer keretein belül marad).

A létező szocializmus így a még nemzeti alapon működő kapitalizmus konkrét geopolitikai viszonyainak terméke: a még nem transznacionális kapitalizmus különböző válságperiódusaiban elviselhetetlenné váló centrum–periféria kapcsolatok eredménye.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy a kommunizmus szubjektív feltételeinek megteremtése fontos, még mielőtt az objektív feltételek teljesen kialakulnának. Enélkül tovább sodródnánk egy egyre barbárabb társadalom felé. A történelmi válság csak úgy haladható meg, ha a baloldal megteremti a világ proletariátusának tömeges öntudatát (für sich – az “önmagáért való” osztályt, ahogy Marx és Engels rámutatott), a proletárok következetes és hatékony együttműködésének szervezetét.

Egyetértek mindazokkal – így magyarországi vitapartnereimmel is –, akik kritizálták a statikus sztálinizmus-, illetve szocializmusképeket. Romániában a szociáldemokraták sokat átvettek a jobboldal vízióiból, akik az 1950-es és 1960-as kemény éveket veszik a “szocializmus modelljének”.30 Számukra a szocializmus nem más, mint a börtönök, a kínzások és az elnyomó hatóságok, a régi értelmiség egyes tagjainak kizárása az alkotómunkából (amely a sztálinista proletkult elavultságát mutatta) – a “kulturális sivatag” e látomása azonban egyáltalán nem igaz.

A sztálinizmus megértésének útvesztőiben bolyongva és a (marxista jellegű) társadalomelmélet fejlődéséről vitatkozva úgy láttuk, hogy különös figyelmet kell fordítanunk a szociális struktúrára: a második világháborút követő évtizedekben azért nem kerülhetett sor a marxizmus újjáéledésére, mert még nem léteztek a mai ipari forradalomra jellemző osztályok – az éppen megszülető új proletariátus31 –, amelyek képesek lettek volna (mert szükségük van rá) a marxizmus “újrafelfedezésére”.32 És miért van ez így? A sztálinizmus olyan rétegeket termelt ki, amelyek kívül estek a modern marxizmus társadalmi kategóriáin, hiszen célja – a periferiális országok első ipari forradalma – a sztálinista modell szerint integrált munkásokat igényelt.

A transznacionális tőke felsőbbrendű a nemzeti tőkéhez képest33, legyen az akár sztálinista (államkapitalista) jellegű (makrotervezés). Vagyis nem csupán arról van szó – mint számos kritikus rámutatott –, hogy a PR nem volt képes megújulni az új ipari forradalom elvárásainak megfelelően, de ez az új ipari forradalom magában foglalja a transznacionalizációt, és erre csupán a nyílt kapitalizmus eszközkészletével nyílik lehetőség. A transznacionális tőke nagyobb lépés a kommunizmus felé, mint a sztálinizmus volt. A transznacionális tőke – az 1980-as években kezdődő – korszaka elsöpörte a nemzeti tőke korát, ahogyan majd a mai transznacionális tőkét elsöprik a világszocializmus/kommunizmus objektív feltételei, amelyek ugyanúgy a tőke logikájából fakadnak.

Úgy vélem, nem utasíthatjuk el a sztálinizmust a kapitalizmus történelmi horizontjára helyező érveket csupán azért, mert jobboldaliak – mint Kautsky –, disszidensek – mint Gyilasz –, vagy éppen trockisták – mint Cliff – fogalmazták meg őket. És ráadásul, mivel minden mindennel összefügg, ha a sztálinizmust szocialista jellegű társadalomnak tartjuk, akkor az 1989-es romániai forradalmat a régi rend visszaállítására törekvő ellenforradalomnak kellene tekintenünk. Ám ez csupán a sztálinizmus által hangoztatott szocialista értékek szempontjából lenne igaz. 1989 a kapitalizmus korszakváltásának szempontjából sem volt ellenforradalmi: a kapitalizmus transznacionális fázisa fejlettebb az államkapitalizmusnál. Objektíve a sztálinizmus csupán egy rövid időre és csupán a szociális ráfordítások tekintetében múlta felül a kapitalizmust. De persze Minerva baglya csupán akkor kap szárnyra, ha egy rendszer vagy korszak már nem képes problémáira megoldást találni…34

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzetek

 

1 Nem foglalkozom itt a szociálpszichológia olyan alapvető problémáival, mint az alárendelődéssel kapcsolatos viselkedési formák – lásd alább Szalai munkáját –, a nyílt kapitalizmusra jellemző elidegenedés és atomizálódás, vagy a sztálinizmusnak a politikai jogokkal kapcsolatos elképzelései, netán a disszidensek fokozódó vonzalma a nyílt, nyugati kapitalizmus irányában – ismét Szalaira utalnék. Jelen írásomban csupán a gazdasági berendezkedésre – a termelőerők determinizmusára koncentrálok.

2 Szigeti Péter: Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok. Eszmélet 58. sz.; Szalai Erzsébet: A létezett szocializmus és tanulságai. Eszmélet 59. sz.; Wiener György: Hozzászólás az államszocializmus-vitához. Eszmélet 60. sz.

3 Számomra a sztálinizmus nem (csupán) a Sztálin életében fennállott politikai rezsimet – a legkeményebb éveket – jelenti, sőt a sztálinista politikai rendszert nem tekintem egy permanens Gulágnak. Moshe Lewinnek kétségkívül igaza volt, mikor rámutatott (Le siècle soviétique, Paris, Fayard, 2002), hogy ez a kiindulópont – az egész jelenség “sztálinizálása”, monolit, a történelmen kívül helyezett felfogása – éppen a sztálinizmus megértésére hatott bénítóan. Ám Lewin csupán politikai rezsimként elemezte a sztálinizmust: így a sztálinizmus nem volt szocializmus, hiszen a szocializmus fejlett politikai demokráciát jelent, ahol a tulajdon az egész társadalom és nem egy bürokrácia kezében van; de nem volt kapitalizmus sem, hiszen az állami tulajdon jellemezte; így a sztálinizmusnak a despotizmus egy formájának, egyfajta bürokratikus abszolutizmusnak kellett lennie (amely képes volt a változásra, mint azt Lewin “a sztálinizmus oroszországi és a maoizmus kínai lerombolásával” példázza). Így, bár bírálta a fasizmus és kommunizmus közé párhuzamot vonó “totalitarianizmus” “ideológiai lényegét”, Lewin mégsem volt képes túllépni a szokványos liberális gondolkodáson, és nem kívánta megvizsgálni a sztálinista termelési módot – lásd G. Almond megállapítását (Civic culture…): a sztálinizmus fennállásának nagy részében oligarchikusnak mutatkozott: egyszerre volt modernizáló és totalitárius.

4 Már itt rá kell mutatnom – ahogyan Szalai is tette – a – szocialista eredetű – disztributív értékek és a gazdasági hatékonyság között feszülő ellentmondásra. Láthattuk, hogy végül a gazdasági hatékonyság maga alá gyűrte a szocialista típusú értékeket. (Tény, hogy a nyílt kapitalizmus jóléti államai is csak egyes centrumországokban és egy kivételes történelmi korszakban alakulhattak ki, mikor az első ipari forradalom fejlődési maximumát a második világháború pusztításai követték, és a Szovjetunió győzelme egyes szocialista értékek átvétele felé hatott. Manapság pedig éppen a korábban elért szociális vívmányok felszámolásának lehetünk tanúi.) De vajon mindez szükségszerűen azt jelenti, hogy a szocialista értékek irreálisak, és mindörökre vereségre lennének kárhoztatva? Egyáltalán nem. Éppen a – kapitalizmus logikája által kikényszerített – gazdasági hatékonyság az, amely a) a fejlett technikára és magas szintű tudásra alapozva olyan tömegű árut termel, hogy az lehetővé teszi a szocialista jellegű disztributív értékek érvényesülését; és b) igazolja, hogy a (hatékony gazdaság által gerjesztett) munkanélküliség valódi megoldása nem a hamis munkahelyek (így az egyre növekvő bürokratikus apparátusok) létrehozása, hanem kreatív, valóban szükséges munkahelyek teremtése.

5 Albert Einstein is felfigyelt rá (Why Socialism? Monthly Review, 1949. május 1., Monthly Review Press, 2000, magyarul: Eszmélet 47. sz.), hogy “egy tervezett gazdaság még nem szocializmus. A tervgazdaság éppúgy társulhat az egyének teljes rabszolgasorba taszításával is”. Majd így folytatta: “A szocializmus eléréséhez néhány különösen bonyolult szociopolitikai problémát kell megoldani: miként lehetséges elérni, hogy a politikai és gazdasági hatalom kiterjedt centralizációja közepette a bürokrácia ne válhasson mindenhatóvá és meghatározóvá? Hogyan lehetséges megvédeni az egyéni jogokat és így demokratikus ellensúlyt biztosítani a bürokrácia hatalmával szemben? Átmeneti korunkban alapvető fontosságú tisztán látni a szocializmus céljait és problémáit. (…) a jelen körülmények között az e témákról folytatott nyílt vita tabuszámba megy.” “A szocializmus valódi célja – mutatott rá Einstein Thorstein Veblen szavait használva –, hogy túllépjen az emberi fejlődés ragadozó korszakán.” A probléma még ma is ugyanez.

6 Nem egy trockista erre a meghökkentő érvre hivatkozik. Magam és a csoport is fontosnak tartjuk a trockistákkal folytatott párbeszédet, mivel szomorú, hogy ilyen intelligens, magukat a munkások ügyének szentelő emberek (akik ráadásul valódi internacionalisták), egyes kérdésekben ilyen dogmatikusak lehetnek. A trockizmus felülmúlta a sztálinista ideológiát – most már minden azon múlik, hogy milyen mértékben képes az önkritikára.

7 Ez nem csupán az egyes burzsoák együttműködését jelent, hanem a proletárok önkizsákmányolását is. Gondoljunk csak a munkavállalói részvényekre vagy a munkások kollektív részvénybirtoklására a befektetési és nyugdíjalapokban. A proletárok mindaddig maguk is kapitalisták maradnak, amíg el nem pusztítják a kapitalista viszonyokat. A tőkéhez való viszonyuk mindazonáltal két síkon is antagonisztikus: egyrészt a nyílt tőkebirtokosokkal szemben – bérharcok stb. –, másrészt pedig a tőkével mint olyannal szemben. Az első, szembetűnőbb aspektus nem vezetett, és nem is vezethet a kapitalizmus eltörléséhez. Ehhez arra van szükség, hogy összekapcsolódjon a második aspektussal. Hiszen hogyan harcolhatnának a proletárok a tőke ellen, ha nem csupán munkások/kizsákmányoltak, hanem egyben kizsákmányolók és részvénytulajdonosok is?

8 Az értéktörvény az első ipari forradalom viszonyaihoz illeszkedett. Manapság egyre inkább elavulttá válik – erre néhány közgazdász mellett William Dixon is rámutatott, és hangsúlyozta a kapitalista piac elavultságát. Lásd: An examination of the changes within capitalism as a response to the developement of the antagonistic classes. http://www.hrc.wmin.ac.uk/guest/radial/RC-VALUE.HTM . és O. Giarini–W. R. Stahel: The Limits of Certainity. Facing Risks in the New Service Economy. Dodrecht, 1989. Mindazonáltal a piac állandó kihívást jelent a történelmi determinizmus következetes megértése szempontjából.

9 Ez már a kezdetektől látható: Lenin, NEP stb.

10 Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a csúcsbürokrácia milyen kevéssé volt képes ellenőrzése alá vonni a teljes sztálinista piacot.

11 Vajon valóban csak szlogenekről lett volna szó, és Lenin a kezdetektől tisztában volt vele, hogy szó sincs a szocializmus építéséről; tudta volna, hogy a szocialista jelszavak csupán azt szolgálják, hogy elködösítsék a munkások előtt harcuk célját? Vajon a kommunista vezetők és általában a kommunizmus e feltétételezett “dupla gondolkodása” alkalmas eszköze egy használható sztálinizmuskritikának? A legkevésbé sem. Lenin és a kommunisták hittek abban, hogy a háború utáni viszonyok Németországban és más helyeken is forradalmakhoz vezetnek, és így nem az orosz forradalomra marad a szocializmus azonnali felépítésének feladata, és számíthat a világforradalom fejlettebb támogatására stb. 1923 után azonban világossá vált, hogy ezek a várakozások nem igazolódnak.

De nem is ez a legfontosabb szempont. Mint tudjuk, a felhasznált szlogenek mást jelentettek a parasztok – a lakosság többsége – és mást a munkások számára. A parasztok a (kis)polgári demokratikus folyamat végigvitelét akarták: békét és földet. A munkások azt várták, hogy a modernizáció eszközei által egy modernizálódó országban életszínvonaluk jelentős mértékben emelkedni fog. Természetesen senki sem törődött a szükségszerű (és szükségtelen) áldozatokkal, de ki is gondolna ilyesmire egy hasonló forradalmi pillanatban? Csupán a föld nacionalizálása – amely a híres dekrétumban a parasztság “örökös földhasználati jogaként” fogalmazódott meg –, valamint a gyárak nacionalizálása… vagyis az adott, konkrét uralkodó osztályok megszüntetése az elnyomott osztályok szeme láttára tette lehetővé, hogy ez utóbbiak a lenini forradalom társadalmi erejévé váljanak. Lenin és a kommunisták őszintén beszéltek: az első szlogeneket és célokat – béke és föld – hamarosan (és most tekintsünk el a polgárháború kikényszerítette speciális céloktól) a modernizáció jelszavai követték: “kommunizmus = villamosítás + szovjethatalom”. Más szavakkal: a dolgozók demokráciája és modernizáció (iparosítás…). Egy elmaradott, háború sújtotta országban a modernizálás kemény munkát jelentett, nem igazán a demokrácia, sokkal inkább a munkaerőre nehezedő nyomás fokozását. Mindazonáltal az emberek többsége a szociális jogok kiterjesztéseként fogta fel a demokráciát, és ezek a jogok a modernizálás eredményeivel arányosan, fokozatosan fejlődtek a sztálinizmus alatt: az 1930-as években a korábbi évtizedhez képest vagy éppen az 1950-es években a háború utáni újjáépítés nehéz éveihez viszonyítva. (Ezekben az időszakokban minimálisra csökkent a munkahelyi hiányzások vagy a munkahely változtatások száma, l.: a Michel Dreyfus, Bruno Groppo, Claudion-Sergio Ingerflom és mások szerkesztette Le siècle des communismes (2000) c. könyv 177. old. Így a demokrácia, illetve általában véve az értékek konkrét jelentését figyelembe kell venni. Vajon vádolhatjuk-e képmutatással a kommunizmust (és ebből a szempontból a sztálinizmust), mikor társadalmi elképzelései kemény osztályellenállásba ütköztek – beleértve ebbe a külső világkapitalizmus harcát a szocialista típusú értékek ellen, még ha azt a sztálinista diktatúrával szembeni küzdelem mezébe öltöztették is?

12 Marx nem tévedett: a kapitalizmus nem haladható meg “egyetlen ország” keretei között, csupán világméretekben, és éppen ezért először szükségszerűen a fejlett országokban.

13 Csupán a formák, vagyis a jelek és a szimbólumok voltak szocialisták/kommunisták; a jelentésük sztálinista volt.

14 A szocialista jellegű legitimizációs értékek segítettek elkendőzni a sztálinizmus kapitalista jellegét.

15 Ebből a szempontból a jól ismert vicc: “pedig milyen jó volt az elmélet a gyakorlathoz képest…!” a társadalmi teória formájának és tartalmának sztálinista egyensúlyára épül; csupán a forma volt “jó”, illetve “szocialista”, míg a sztálinista realitás a megvalósítás problémáira figyelmeztetett (és nem a szocialista/kommunista elmélet alapvetően hibás voltára, ahogyan azt az antikommunisták feltételezik).

16 “A létező szocializmusnak volt a legerőteljesebb szociális politikája.” L.: Le siècle des communismes, 309. old. (1983-ban például Magyarország többet fordított szociális célokra, mint Svédország.)

17 Mint arra Szalai Erzsébet is rámutatott, a neoliberlaizmus egyre inkább képtelen egy működőképes világgazdasági jövőkép megalkotására.

18 Lásd Szalai Erzsébet írásában is.

19 A GTR problémáit a politikai problémák szintjére redukáló liberális álláspont baloldali átvétele lényegében a baloldali társadalomelmélet elmaradottságának eredménye, amely az egész huszadik századra (tulajdonképpen Marx halála óta) jellemző. A baloldal történelmi válságát az is mutatja, hogy nem hajlandó tudomásul venni a technika és a gazdaság meghatározó szerepét.

20 Mint Szalai Erzsébet is rámutatott, senkit sem lehet erőszakkal boldoggá tenni. Egy másik, idekapcsolódó kifejezés a Le siècle des communismes c. kötetből: “ellenforradalom a forradalomban”. Ez a kifinomultan liberális mű sem lép túl a sztálinizmus (a különbségek és a változások miatt többes számú “kommunizmusok”) pusztán politikai szemléletén.

21 Trockij a korábbi munkásállam eltorzulásáról beszélve elemzését a felépítmény vizsgálatával folytatja. Ebben (és csakis ebben) az értelemben Trockij Bakunyin örökségét, az állam anarchista elutasítását folytatta. Trockij azonban nyilvánvalóan tovább is tekintett: ő az osztálystruktúrát és az osztályok közötti viszonyt is figyelembe vette. Ám mégsem látta át domináns osztály létének történelmi szükségszerűségét – nem fogadta el, hogy a sztálinista bürokrácia domináns, hatalmon lévő osztály; ő csupán a privilégiumokat, a bürokrácia elfajulását ostorozta. A domináns osztály szükségszerűségének belátása kiküszöbölheti Trockij gondolkodásának néhány következetlenségét: ha megértjük, hogy a sztálinizmusban szükséges egy domináns osztály, illetve az antagonisztikus osztályok léte, akkor Trockij konklúzióin túllépve a sztálinizmust nem a szubjektív lehetőségekből (az egymással küzdő politikai személyiségekből) fogjuk levezetni, és azt is beláthatjuk, hogy a sztálinizmus nem egy modell, amit – akár a kezdetektől, akár folyamatában – valami másra lehetett volna felcserélni.

A felépítmény-központú szemléletet képviselte Hruscsov is, aki 1962-ben bejelentette, hogy két évtized leforgása alatt meg fogják valósítani a “teljes kommunizmust”. Elméletileg ez az állam, a társadalmi megosztás, a kizsákmányolás megszüntetését indukálta volna. De megvalósítható-e a kommunizmus a világkapitalizmus óceánjának szigetein, a centrum–periféria kapcsolatok tengerében? Megvalósítható-e a periféria, illetve a félperiféria országaiban, a termelőerők akkori szintjén, a világméretű transznacionális alapok nélkül?

Nézzük csak ismét a sztálinizmus felépítmény-központú trockista felfogását, amely szerint az 1920-as évek Szovjetuniójában egy nemzeti-opportunista bürokrácia bitorolta el a hatalmat, és az októberi forradalom eltorzulása végül 1989-hez, a kapitalizmus restaurációjához vezetett. Trockij sztálinizmuskritikájának erősségei – az internacionalizmus és az önálló osztályharc gondolata – mellett figyelembe kell vennünk az ortodox trockista kritika történelmi gyengeségeit is. Ezeket a gyengeségeket valójában még néhány trockista is belátta: lásd Tony Cliffnek Shachtmannel és Mandellel szembeni érveit a State Capitalism in Russia c. könyvében. Az utóbbiak számára a sztálinizmus kapitalista lényegéről beszélni egyenlő azzal, hogy a kapitalizmusnak még hosszú jövőt jósolunk. A téma néhány említésre méltó feldolgozása: Joseph Green kritikája a munkásállam-elméletről: Competition among Soviet enterprises and ministries, and the collapse of the Soviet Union, Communist Voice, 19. sz., 1998. http://www.flash.net/~comvoice/19cDaum.html . Egy trockista szempontú analízis a sztálinizmus kapitalista alapjairól: W. B. Bland: The Restoration of Capitalism in the Soviet Union (Wembley, 1980). http://website.lineone.net~comleague/book/ussrindex.html. A neotrockista diskurzus (kapitalizmus = piac, míg a sztálinizmusban nincs piac) kritikájához: Martin Thomas: The USSR and the non-linear capitalism , Workers’ Liberty, 59. sz.. Michael Keren (A Theory of the Stalinist Economy) nem baloldali ideológus, de jól bemutatja a sztálinista “gazdasági zsarnokság” kapitalista természetét (“nem lehetünk biztosak benne, hogy egy alternatív rendszer magasabb értéktöbbletet biztosított volna” – írja, de nem fejti ki, hogy miért); így egy olyan PR-t vázol fel, amely autokratikus érdekeket képvisel. Ugyanakkor hozzátenném, hogy az autokraták nem csupán saját érdekeiket képviselték, de a bürokratákét, sőt a proletárokét is; az életszínvonal emelésének záloga ugyanis az ő esetükben is a gyorsított modernizáció volt. Az, hogy ez a modernizáció mekkora áldozatokat és kínokat követelt tőlük, nem bizonyítja a sztálinizmus mint kommunizmus ördögi gonoszságát. Ne felejtsük el, hogy a nyugati típusú modernizáció is rengeteg szenvedéssel járt a dolgozó rétegek számára.

22 Mint ismeretes, Trockij számára a sztálinizmus nem kapitalizmus volt, hanem a kommunizmus felé vezető átmeneti időszak. Ez az érvelés átvette a A gothai program kritikájában használt különbségtételt a szocializmus – a Gazdasági-filozófiai kéziratok terminológiájában a politikai kommunizmus – és a teljes kommunizmus között. Trockij úgy vélte, hogy ha az állami szektor proletárjelleget kapna, akkor a bürokrácia nem válhatna újfajta burzsoáziává.

23 Mint Szigeti Péter és Wiener György is rámutatott: az egypártrendszer megfelelt a kizárólagos állami tulajdonnak, míg a többpártrendszer bevezetése egybeesett az állami tulajdon felbomlásával, a nyílt (fragmentált) magántulajdon megjelenésével (vagyis ez a lépés a legkevésbé sem jelentette azt, hogy a demokratizálódó “létező szocializmus” a valódi szocializmus irányába fejlődne tovább). Lásd még: Mark Kramer: Evidence on Soviet decision-making and the 1956 Polish and Hungarian crises. CWHIP Bulletin 8/9 winter 1996.

24 Wiener György remek észrevétele szerint a sztálinizmust nem lehet demokratizálni, ezért legitimitását sem lehet erősíteni.

25 Lengyelországban az emberek akkor fordultak dühödten a “kommunista” rendszer ellen, mikor a kormány az 1970-es évek végén nyugati adósságainak visszafizetése érdekében csökkentette az életszínvonalukat. Magyarország “legvidámabb barakk” státusa véleményem szerint nem csupán az intelligens propagandának volt köszönhető, hanem annak is, hogy a kormány az emberek szükségleteit kielégítendő nem riadt vissza az adósságok növelésétől. Ezt a szempontot is figyelembe kell vennünk az 1989-es év, vagyis a nyílt kapitalizmusra való áttérés vizsgálatakor. Az emberek időlegesen meg voltak győződve róla, hogy az átmenet “nem volt túl nehéz”, és “a demokratizálódás előrehaladtával minden jobb lesz” majd. (Wiener György rámutatott, hogy a magyar rendszer 1989-es összeomlásának egyik oka éppen az 1980-as évek egyre gyűlő adósságainak tulajdonítható. Romániában a bukás egyik tényezője viszont pontosan az adósságok visszafizetésére irányuló törekvés volt. Az adósságállomány növekedése általában a gazdasági növekedés lelassulásának, így a tőkehiánynak is fő oka. A sztálinizmus vége így egyben a további fejlődés irányát is kijelölte: transznacionalizáció és a szociális költségek lefaragása, a jóléti állam vége.) Természetesen nem kívánom ezt az összetett jelenséget csupán gazdasági okokkal magyarázni, a meghatározottságok ennél sokkal többoldalúak voltak.

26 Miért nem alakult ki már a kezdet kezdetén egy nagyobb (tömeges) ellenállás a sztálinizmussal szemben? A kutatók számos okra rámutattak: elnyomás, az egyes konkrét problémákkal szembeni tiltakozás nyitva hagyott szelepei, a jutalmak rendszere, a nyugati munkások helyzetét feketére festő propaganda; mindazon­által véleményem szerint nem hagyhatjuk figyelmen kívül a modernizáció – mindenki előtt ismeretes – célkitűzéseit és azt a szintet, ahol Oroszország azelőtt állt. Mindezek együttesen egy relatív legitimációs bázist biztosítottak a sztálinista politikának: a hitet abban, hogy a dolgok idővel jobbra fordulnak. Természetesen nem feledkezhetünk meg a polgárháborút, majd a második világháborút követő újjáépítésekről sem.

27 Ők mindhárman kiválóan bebizonyították, hogy ennek az érvnek a kétségbevonása – hiszen a szocializmus/kommunizmus mint olyan nem is létezett – nem a sztálinizmust erősíti, hanem a liberális-konzervatív komplexum elméleti gyengeségét illusztrálja.

28 Ez meglehetősen idealista kérdésnek tűnhet, az elvi szempontok túlhangsúlyozásának. Ez bizonyos szempontból igaz is: humanizmusunk utasíttatja el velünk a humanista alapelvek elvetését. Ugyanakkor nem maradtunk meg az elvi szinten, pontosabban az elvek formai szintjén.

29 Ekkoriban még dogmatikusan elfogadtuk A gothai program kritikájában kifejtett fokozatokban: első lépcsőfok: a szocializmus, magától értetődően egyetlen országban, majd utána – a valódi kommunizmus. Csupán 1997 és 2000 között kapcsoltuk össze ezeket az elképzeléseket a Gazdasági-filozófiai kéziratok vonatkozó megjegyzéseivel, amelyek kifejtik, hogy az első szakasznak nem lehetnek valódi szocialista jellemzői – hiszen az primitív (politikai) kommunizmus (más szavakkal egy szocialista típusú posztkapitalizmus kialakítására való törekvés). Ha ez így van, akkor az első fázis lényege nem lehet szocialista, és csupán a kapitalista viszonyok – jóllehet szocializáló – mimézisére törekedhet.

30 Ugyanakkor a sztálinisták és a dogmatikus baloldaliak nagyvonalúan elsiklanak a “szocializmus” eme “sötét lapjai” mellett.

31 Éppen ezért az USA-ban például a republikánusok nyerték meg a helyi választásokat, ami azt mutatja, hogy az amerikai kispolgárság és nagyburzsoázia immár nem képes társadalmi pozícióit és hatalmát az eddigi demokratikus eszközökkel biztosítani, miközben egy következetes baloldal megjelenése még a jövő zenéje.

32 Az emberek csupán akkor értik meg visszamenőlegesen is, hogy mi történt, és mi történhet a jövőben, ha – mint Marx és Engels rámutatott – az állapotok odáig jutnak, hogy már nem javíthatóak a rendszer keretein belül.

33 A sztálinizmus – tekintsük akár kapitalizmusnak, akár szocializmusnak – etatista társadalom volt. Az egyén érdekeit az állami érdeknek rendelték alá. Ez beleillett a kapitalizmus 1789 utáni általános vonulatába. Napjainkban, a transznacionális tőke korában egyre inkább tendencia az egyént és az államot egyenlőnek tekinteni. Ennek okait és aspektusait itt nincs hely megvitatni. Elég rámutatni, hogy bár az uralkodó osztályok is csatlakoznak e tendenciához, az mégis elsősorban a demokratikus harcok fegyvertárába tartozik.

34 A dialógusnak folytatódnia kell magyar barátaimmal: rengeteg általuk érintett témára nem tudtam itt reagálni.

Az antisztálinista disszidensek és a “vox intelligent(s)iae”

A romániai állampárti rendszer jobboldali disszidenseinek elemzése arra ad választ: mi az oka, hogy Romániában nem alakult ki az állampárti rendszerrel szemben artikulált, hiteles baloldali kritika.

Írásomban a disszidensek1 funkcióira összpontosítok, és azokat érveik szintjén elemzem. Disszidenseknek csakis az 1989 előtti jobboldali jellegű társadalomkritika képviselőit tekintem. A baloldali típusú társadalomkritika igencsak kisszámú képviselői nem voltak “disszidensek” abban az értelemben, hogy nem utasították el a szocialista/kommunista értékeket. Éppen ezért gondolkodásuk meglehetősen forradalmi volt, és jelen dolgozatomban ezért nem foglalkozom velük. Emellett be kell vallanom, hogy nem rendelkezem a megfelelő elméleti eszközökkel ahhoz, hogy a kérdést az egyéni evolúció szempontjából közelítsem meg (hogyan lesz valaki marxistából antimarxistává stb.), vagy éppen a másképp gondolkodás pszichológiájával foglalkozzam.

 

*

 

A sztálinista korszak Romániájában az antisztálinista disszidensek leginkább az írók vagy a régi vágású filozófusok közül kerültek ki. Éppen ezért egy esszéisztikus kritikai stílust alakítottak ki, amely leginkább az etikai problémákra és a politikai demokrácia kérdéseire összpontosított; ugyanakkor az általuk vizsgált területet (vagy általában véve a legkülönfélébb társadalmi kérdéseket) elszigetelve, saját kezdeti előfelvetéseikből vezették le konklúzióikat.

A disszidens filozófusok a Felvilágosodás izzó jelszavát, a Liberté, Égalité, Fraternité hármasát absztrakt módon pusztán a politika szintjére redukálták. Számukra a Felvilágosodás lobogója csupán a – természetesen nem történetileg értelmezett, hanem örökkévalónak tekintett – politikai demokrácia egy formája volt (és semmi esetre sem egyfajta ígéret vagy lehetőség a Felvilágosodás értékrendjének megvalósítására). Mind az írók, mind a filozófusok kívül helyezték magukat a hétköznapi emberek, az első ipari forradalom során munkássá avanzsált román parasztok életén. A Hatalomtól követelt és fétisként tisztelt jogok mindenekelőtt egy értelmiségi univerzumba illeszkedtek, míg a munkások megfelelő életkörülményeket akartak kivívni, és gyermekeik számára kedvezőbb társadalmi lehetőséget kívántak teremteni. (Ezeknek a követeléseknek egy jelentős része megvalósult.)

Az effajta disszidensek az 1980-as években jelentkeztek, és hamarosan világszerte ismertté váltak.

Úgy tűnhet, hogy ezek az emberek a nonkonformista értelmiségi kínos szerepébe kényszerülve a politikai rendőrség állandó zaklatásainak voltak kitéve. Ez bizonyos mértékig így is történt, de szem előtt kell tartanunk, hogy a disszidenseket csakis akkor zaklatták, ha explicite támadták valamelyik konkrét politikai vezetőt, vagyis ha kimondottan a “személyi kultusz” ellen intéztek konkrét támadásokat. Ha ilyesmire nem vetemedtek, akkor nemhogy megtűrték, még támogatták is őket. Tanulmányaik és könyveik megjelenhettek Romániában, és az azokban használt “ezoterikus” tolvajnyelv mind az – önnön “demokratikus oldalát” fitogtató – sztálinista hatalom, mind pedig a “disszidens” szerzők számára igen kényelmesnek bizonyult.

Fontos rámutatnunk arra is, hogy a romániai disszidensek megkülönböztető ismérve nacionalizmusuk volt. Ez természetesen kapóra jött a sztálinista vezetőknek (és leginkább ez indokolta a “disszidens” szerzők írásainak hivatalos publikálását), de ugyanakkor a szerzők jobboldali ideológiai vonzalmait is tükrözte: a fennálló politikai rezsim bírálata így torz módon egy örökkévalónak és történelemfelettinek tételezett román szellem jegyében fogalmazódott meg, míg az osztályok közötti kapcsolatokat etnicizálták.2 (Így például ezek a jobboldali értelmiségiek a nagy nemzeti költő, Eminescu versei közül nem a demokratikus, társadalmi töltésű költeményeket tekintették jellemzőnek a román kultúrára, hanem a költő korának konzervatív lapjaiba írt nacionalista ihletésű verseit és cikkeit.) A külföldiek mindig is a legfőbb gonoszt jelentették a románok számára; maguk a kommunisták is, úgymond a zsidók és a magyarok közül verbuválódtak. 1944-ben valódi küzdelem bontakozott ki a haladásért az idegen kommunisták és a nemzeti, hazafias vonal képviselői között, amelyben természetesen ez utóbbiak győztek. Ezt nem csupán a sztálinista korszakban élő disszidensek látták így – ezzel is segítve Ceausescu kultuszának megalapozását3 de a mai (nyílt vagy leplezett) szélsőjobboldaliak is, akik szintén egy hazafias vagy nemezeti "baloldalba" szerveződnek.

A disszidensek nem a társadalomfilozófiából indultak ki, hogy rámutassanak az ideológiák társadalmi gyökereire – az érdekekre, osztályokra és különféle csoportokra –, valamint az osztályok és az érdekcsoportok helyzetének végső következményeire. Ehelyett pusztán az “ideák harcával”, a különféle ideológiák kapcsolódásaival és absztrakt konzekvenciáikkal foglalkoztak.

Néhány disszidens, aki nyugati államok és magánszemélyek támogatását is élvezte, amerikai kiadóknál jelentethette meg könyveit, amerikai újságokban publikálhatott, sőt amerikai egyetemeken kapott katedrát, hogy városról városra járva felolvasókörutakat tarthasson a sztálinizmus rémségeiről. Ezek mindannyian jobboldaliak voltak, szárnyaló karrierre vágyó ifjú ragadozók (akik egyébként otthon is minden lehető kiváltságot megszereztek maguknak4), és nem vágytak a szocialista értelmiségi lét “szürkeségére”, de nem voltak “demokratákká” áttért régi vágású sztálinisták sem.

A sztálinizmus baloldali kritikáját a sztálinisták természetesen elutasították, és szükségszerűen a jobboldali kritikusokat preferálták, akiknek torz tükrében saját “marxizmusukat, proletár jellegüket és baloldaliságukat” megerősítve láthatták – ez pedig megmutatta számukra a “jövő egyetlen lehetséges útját”. Ebből következően, bár némelyik jobboldali kritikusukat is megalázták, bebörtönözték vagy egyszerűen száműzték, néhány, igen ritka kivételtől eltekintve soha nem gyilkoltak meg senkit közülük, míg baloldali kritikusaikat könyörtelenül elpusztították, gondolataikat a hallgatás vastag falaival vették körül. Ez sokkal gyakoribb volt Romániában, mint a többi “szocialista” országban.

Ám a domináns kapitalista ideológiák és hatalmi viszonyok hatására a sztálinizmus baloldali kritikája is hanyatlott. Éppen ezért a Nyugat lelkesen támogatta a sztálinista Romániában a domináns disszidenseket. Azt sem felejthetjük persze el, hogy a háború óta eltelt öt évtizedben a világ a baloldal történelmi válságának volt tanúja.5 Így, bár a baloldali kritika igen fontos szempontokat fogalmazott meg nem csupán a sztálinizmus, de a szocializmus egész huszadik századi történetének megértéséhez,6 mégis gyenge maradt, és nem játszhatott kulcsszerepet a mögöttünk álló évtizedek antisztálinista mozgalmaiban. Ha a társadalomtudósok és kutatók ismerhették és megvitathatták volna ezeket a kritikákat, akkor talán nem csupán a társadalomelmélet, de meglehet, a társadalom egész fejlődése más irányokat vett volna.

Ám mint tudjuk, nem így történt. A baloldali kritika helyzete a baloldal történelmi válságát tükrözte vissza, amelyet viszont az elmúlt két évszázad általános társadalmi kondíciói határoztak meg.

Ugyanakkor és ebből következően a sztálinizmus kritikája is szükségszerűen olyan volt, amilyennek lennie kellett: a domináns, nyíltan kapitalista erők alázatos kiszolgálója és így végső soron a hozzá nem értők egyfajta kritikája.

A legszavahihetőbb jobboldali disszidensnek azok számítottak, akik áttértek az antimarxizmusra – már ha egyáltalán valaha is marxisták voltak. Ők azután átvették a hivatalos nyugati jobboldali ideológia lózungjait:

  • Sztálinizmus = kommunizmus;
  • A sztálinizmus rossz, következésképpen a kommunizmus is rossz;
  • A sztálinizmusért Marx és Lenin (“az általános rabság doktrínájának alapító atyái”) a felelősek;
  • Kommunizmus = diktatúra; kapitalizmus = demokrácia.

Ám észre kell vennünk, hogy ebben az ideológiában a demokratikus jobboldal és – legalábbis Romániában – a nyílt szélsőjobboldal is osztozik.

De miért van az, hogy az emberek – és nem csupán a disszidensek – ennyire nem értik a marxizmust? Azért, mert a marxizmust csupán sztálinista “átiratában” ismerhették meg, és az egyszerű emberek úgy gondolták, hogy a sztálinizmus maga a marxizmus. Ugyanezt állították a marxizmus sztálinista eltorzításából profitáló disszidensek is. Ez a “marxizmus” a legkevésbé sem jelentette a társadalom szisztematikus elemzését, és a marxista politikai és etikai gondolatokat gondosan elkülönítették a gazdasági jellegű ideáktól. A disszidensek nem értették meg, hogy egy szisztematikus társadalomelmélet szükségszerűen magában foglalja a politikai gazdaságtant. Különösen a marxista gazdasági elméleteket nem voltak képesek felfogni: sem a tulajdonviszo­nyok és a tőke közti kapcsolatrendszer lényege, sem a termelőerők és a termelési viszonyok közötti dialektikus kapcsolat, sem a kollektív munka igazgatásának technikája nem volt világos számukra; a leginkább mégis azt voltak képtelenek meglátni, hogy maga a kapitalizmus termeli ki a szocializmus objektív feltételeit. Éppen ezért sokan, köztük a disszidensek, képtelenek felfogni azt a dialektikus viszonyt, amely a kapitalizmus forrásainak és tartalékainak állandósága, valamint e források és tartalékok állandó elpusztításának kapitalista szükséglete között feszül. Más szavakkal: nem érzékelték azt a tendenciát, hogy a kapitalizmusért fizetendő ár nagyobb, mint a haszon, és a kapitalizmusnak csupán egyik oldalát, a gazdag “nyugati civilizációt” voltak hajlandóak figyelembe venni.

A baloldal történelmi válságának konkrét feltételei meghatározták, hogy Marx halálát követően a marxizmus nem volt képes tudatos, szisztematikus fejlődésre. A Marx utáni neves marxisták nem közgazdászok, hanem politikatudósok, irodalomkritikusok vagy éppen etikusok voltak. Még a marxista etikát megelőzően társadalmi ontológiát író Lukács sem volt képes felfogni a sztálinizmus inherens kapitalista alapját. Ha némely disszidens író vagy “filozófus” véletlenül olvashatott is valamit Gramscinál vagy Lukácsnál a marxista politikai pozíciókról, A tőke vagy a marxista gazdasági analízis nagyjában-egészében ismeretlen maradt előttük.

A disszidensek a centrumországok demokratikus politikai rezsimjeivel ellentétben – “demokratikus liberálisokként” – egyáltalán nem foglalkoztak a kapitalizmus veszteseivel, és nem ütköztek meg azon a problémán, hogy még a kapitalizmus társadalmi ellentmondásai is egy szocialista jellegű posztkapitalista megoldást generálnak. Így csupán egy gyenge lábakon álló társadalmi teóriát voltak képesek kiizzadni, amely a sztálinista viszonyok politikai és etikai következményeinek szentimentális szemléletén alapult. Nem jelentettek teoretikai alternatívát a kommunizmussal, illetve a marxizmussal szemben; tevékenységük csupán egy speciális propagandára korlátozódott – ez volt “az antikommunizmus leghitelesebb, eredeti hangja” –: a kapitalizmust, illetve tágabb értelemben mindenféle uralmat és kizsákmányolást legitimizáló megszokott jobboldali ideológia propagálására. A disszidensek nem csupán antisztálinisták, hanem antikommunisták is voltak; és ebben az értelemben valójában nem is voltak antisztálinisták (képtelenek voltak megérteni a sztálinizmus kapitalista lényegét és történeti meghatározottságát, így antikommunizmusukkal – a náci Ribbentrophoz és másokhoz hasonlóan – implicite támogatták a sztálinizmust); valójában tehát egyszerűen antikommunisták voltak.

A hétköznapi emberek többségével szemben a disszidensek elutasították a sztálinizmus izotópikus jellegét – a szocialista bukéjú legitimizáló értékeket, a de jure közösségi tulajdonhoz való ragaszkodást, a politikai demokrácia hagyományos procedúráinak meghaladására való törekvéseket –; ők egyszerűen és nyíltan egy kendőzetlen kapitalizmusra vágytak. Az emberek azonban 1989 decemberében azért vonultak az utcára, hogy a sztálinizmus izotópikus jellegét megóvva és továbbfejlesztve kivívják a kapitalista jellegű viszonyokat. A szocialista jellegű hivatalos értékek – még ha ezek a mindennapi élet szintjén puszta formalitásnak bizonyultak is – és a sztálinista viszonyok között feszülő ellentmondá­sok láttán a disszidensek befeketítették és lenézték ezeket az értékeket, miközben felmagasztalták a nyíltan kapitalista termelési és társadalmi viszonyokat; ugyanakkor viszont az utca embere a sztálinista uralkodó osztály képmutatása és zsarnoki hatalma ellen lázadt.7

Természetesen tüzetes elemzésnek kell alávetnünk a disszidensek elméleti ellátmányát, mint ahogy az etika iránt érdeklődők is elidőzhetnek a disszidensek morális hátterén és elrágódhatnak politikai pszichológiájukon, de nem felejthetjük el, hogy a sztálinizmus korszakának domináns disszidens irányzata az adott történelmi helyzet objektív és szubjektív feltételei következtében nem adhatott mást, csak mi lényege – a szimpla antikommunizmust.

A román disszidensek ismerete különlegesen fontos, ha jobban meg akarjuk érteni a huszadik század második felének világméretű ideoló­giai küzdelmeit.

Románia igen elmaradott ország volt. Lássunk néhány aspektust és adatot! A két háború közti időszak statisztikai évkönyveiből, az 1938 és 1940 között megjelent Román Enciklopédiából8, valamint Virgil Madgearu, a Nemzeti Parasztpárt (egy nem kommunista, burzsoá párt) színeiben politizáló vezető román közgazdász 1940-ben írott kompetens könyvéből9 a következő kép bontakozik ki:

 

  • Bár a gazdaság sokat fejlődött 1859 (a két román fejedelemség egyesülése) és 1938 között, mégis csupán a lakosság mintegy 10%-ának volt képes kielégítő életkörülményeket biztosítani;
  • Az egyes társadalmi rétegek közötti szakadék mélyebb volt, mint más európai országokban;
  • 1938-ban Románia az összes termelési és fogyasztási mutatót tekintve az utolsó vagy az utolsó előtti helyen állt az európai országok között;
  • Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a lakosságnak mindössze egyötöde élt városi környezetben, ideértve a kisvárosokat is;
  • A városoknak csupán 35%-a rendelkezett csatornázással, 34%-ukban volt vízvezeték, és mindössze 60%-ukban volt részben elektromos hálózat;
  • A mezőgazdasági népesség egyharmadára a termőföldeknek mindössze 11%-a jutott, a parasztcsaládok 18,6%-a mindössze
    1 hektárt birtokolt, és 1938-ra az 1921-ben még középparasztnak számító gazdák is elszegényedtek, míg
  • A termőföldek 17%-a a földbirtokosok 0,1%-ának kezében koncentrálódott; a 100–500 hektáros birtokosok aránya 0,4% volt, és jelentősek voltak a feudális maradványok;
  • Az Enciklopédia adatai szerint Bukarestben 1940-ben (!) a lakások 9%-ának földpadlója volt, 53,4%-ában az udvaron volt az árnyékszék, és 46%-ukban nem volt elektromosság;
  • A vidéki házak 70%-ában földpadló volt;
  • 1935-ben az egy főre jutó áramfogyasztás mindössze 22 kw/ó volt, szemben a többi európai ország tízszer-harmincszor ekkora adataival; az egy főre jutó éves cukorfogyasztás 5 kg volt, a többi európai országban ez 30 és 45 kg között mozgott;
  • Az iskoláskort elért lakosság körében 43%-os volt az analfabetizmus; Franciaországban ugyanekkor 6%, Csehszlovákiában 7%, míg Olaszországban 27% volt az írni-olvasni nem tudók aránya;
  • Az iskolát végzett lakosság 85%-a mindössze 4 osztályt járt ki, míg a diplomáig mindössze 1,1%-uk jutott el;
  • Románia Európában az első helyen állt a halálozási arányok, köztük a csecsemő- és gyermekhalandóság tekintetében;
  • 1938-ban az egy főre eső nemzeti jövedelem 60-65 $ körül mozgott; Lengyelországban ez 104 $, Ausztriában 181 $, Franciaországban 237 $, Németországban 338 $, Nagy-Britanniában 378 $ volt;
  • A termelékenység a legkisebb volt Európában: 120 $, szemben a lengyelországi 197 $-ral stb.;
  • Románia olajexportja a világon a negyedik volt, ezenkívül jelentős volt a gabona- és a fakivitel, ám a gabonatermelés jelentősen csökkent 1910 és 1914, valamint 1934 és 1938 között; míg korábban 6,2 millió hektáron 3 millió tonna gabonát takarítottak be, addig utóbb már csupán 1,5 millió tonna gabona termett 14 millió hektáron (!);
  • Bár 1919 és 1938 között az ipari termelés átlag évi 5%-os növekedést mutatott, a lakosság 85%-ának vásárlóereje a nullával volt egyenlő, a belső fogyasztás semmit sem nőtt a két világháború között, és
  • Az egy főre jutó gabonatermelés 875 kg-ról 574 kg-ra csökkent.

 

Ezeket (és számos egyéb hasonló adatot) figyelembe véve sok konzervatív mítosz értelmetlenné válik: Románia nem volt “Európa éléstára”, Bukarest nem volt a “kis Párizs”, az ország sem gazdasági, sem társadalmi vagy politikai értelemben nem virágzott.10 Ezeket a mítoszokat különösen 1989 után ápolgatták lelkesen, mikor a korábbi disszidensek nagy része az új, nyíltan kapitalista rezsim ideológiai kiszolgálójaként hirtelen divatba jött. Sőt ezek az ideológusok még a hivatalos szociáldemokrata álláspontokat is “beszennyezték”.

A disszidensek soha nem hasonlították össze a két háború közötti Romániát a sztálinista korszak Romániájával: tudomást sem vettek arról a határozott gazdasági és társadalmi fejlődésről, amely jelentősen csökkentette az ország két háború közötti 30–50 éves lemaradását a többi európai államtól. Így persze nem is érthették meg sem a sztálinizmus “diktatúráját a fejlődésért” – vagyis a szükségszerűen diktatórikus/autoriter politikai rezsimet –, sem pedig annak alapvetően kapitalista jellegű termelési viszonyait. Nem fogták fel, hogy a sztálinizmus a kapitalizmusnak csupán egy izotópikus formája, mivel szocializmus nem lehetett. Mint már említettem, a disszidensek nem voltak közgazdászok, és nem sajátították el a szisztematikus marxista társadalomfelfogást: csupán a politikai rezsimre összpontosítottak, amit absztrakt módon szemléltek.

Már 1989 előtt (is) megfigyelhetjük ideológiájuk konzervatív aspektusait: nacionalizmus, leplezett vallásosság, a társadalmi kérdések irracio­nális szemlélete, az egykori uralkodó osztályok érdekeinek képviselete a sztálinista forradalomból profitáló népi rétegek érdekeivel szemben – vagyis a történelmi információk elhallgatása stb. A romániai disszidensek köre szűk volt, és gyenge; nem volt olyasféle presztízsük, mint más ex-sztálinista országok disszidenseinek, elsősorban azért nem, mert üzeneteiket a múltból párolták le: sokkal inkább konzervatívak voltak, mint liberálisok. És éppen ezért eredményeik 1989 után is meglehetősen gyatrák maradtak, még akkor is, ha a domináns ideológia sokat átvett a meglehetősen konzervatív jobboldali politikai irányvonalat felvállaló egykori disszidensek ideológiai kelléktárából.

Amennyiben politikai értelemben a disszidens világkép egyszerűen antikommunista volt, akkor ezt ismeretelméleti szempontból is elemezhetjük. A fentebb idézett Virgil Madgearu – aki 1940-ben a román fasiszták áldozatául esett – a Romániában igen kevéssé elterjedt, a fejlődés felé nyitott társadalomkritikai irányzat képviselője volt.

Manapság a román disszidenseket a huszadik század utolsó évtizedeit jellemző politikai ideológiák kidolgozóiként emblematikus figurákként ábrázolják. Bizonyos szempontból ez így is van. A romániai disszidensek az új sztálinista konjunktúra idején fenntartották annak a konzervatív ideológiai irányzatnak a folyamatosságát, amely a tizenkilencedik század második fele óta uralta a modern román kultúrát.

Mint ismeretes, a román fejedelemségek 1859-ben olvadtak össze egységes állammá, és csupán 1877-ben nyerték el függetlenségüket az Ottomán Birodalomtól. A modern termelési viszonyok fejletlenebbek voltak, mint például Magyarországon. Alexandru Ion Cuza fejedelmet (1859–1866), aki a modernizáció útjára kívánta vezetni az egyesült fejedelemségeket és jelentős reformokat kezdeményezett, 1866-ban eltávolították trónjáról, és egy, a Hohenzollern-házból származó királyt ültettek a helyére. Hogy miért? Egyfelől a Nyugatnak semmi érdeke nem fűződött egy gyorsan változó Romániához, amely megszűnne a nyersanyagok stb. olcsó forrása lenni, hiszen a nyugati országok gazdasági fejlődésének záloga a centrum és a periféria közötti viszonyok status quójának fenntartása volt. Másfelől – és emellett – a romániai uralkodó osztály nem nagyburzsoákból, hanem nagybirtokosokból állt, akik csak veszíthettek a gyors modernizáción (pl. az első ipari forradalom, a munkásosztály gyors kifejlődésén, a mezőgazdasági bérmunka terjedésén stb.).

Következésképpen inkább csak a politikai intézményrendszer modernizálására került sor, amely természetesen meglehetősen formális maradt, és korrupciós botrányok kísérték. A konzervatív ideológia éppen erre a szituációra jelentett választ: a politikai modernizációt “tartalom nélküli, formális aktusként” támadták, és a “nyüzsgő” városokban fújdogáló emancipáció szelével szemben a vidéki, rurális viszonyokat állították piedesztálra.

Ez a domináns konzervatív ideológia fennmaradt a huszadik század első felében, hogy végül a nyílt szélsőjobboldal (a legionáriusok) gondolataiban kulmináljon.

A sztálinizmus berendezkedését követően a sokkal gyengébb racionalista, liberális, a felvilágosodásból eredő irányzatot (amely kritizálta ugyan a sztálinizmust, de nem vetette el a marxista kommunista gondolatot) csupán néhány értelmiségi folytatta, akik hamarosan a társadalom perifériájára szorultak, és nem lehettek számottevő hatással a szellemi életre. Az antikommunista disszidensek megjelenését csupán a sztálinista ideológia tette lehetővé.

Első pillantásra a disszidensek liberálisnak tűnnek. Valójában jobbról kritizálták a sztálinizmust, de teret engedtek az olyan feltételezéseknek, hogy liberalizmusuk akár baloldali is lehetne. Hiszen, mint tudjuk, a liberalizmus a baloldali munkásmozgalom megjelenésével lépett a jobboldali szorítóba a tizenkilencedik században. Egy szempontból a disszidensek liberálisok voltak: továbbra is liberális idealizmussal hittek abban, hogy a kapitalizmus fejlődéséből mindenki prosperálni fog. Mindent egybevetve, a disszidensek hozzájárultak a történelem és a kultúra meghamisításához. Romániában a két világháború közötti társadalmi modellt idealizálták11 – konzervatívokként, ám nem osztozva a demokrácia szélsőjobboldali tagadásában –, és elvetették a kapitalizmus átalakításának progresszív elképzeléseit. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy a magántulajdon és a kapitalizmus örökkévaló és “természetes” – vagy­is nem történelmi –; egyként nem voltak hajlandóak tudomást venni a kapitalizmus kibékíthetetlen belső ellentéteiről, és valamennyien azt szajkózták, hogy a kapitalizmussal szembeni ellenállás – sőt akár kritika – szükségszerűen csakis abszurd lehet. Egyikük sem volt hajlandó szembesülni azzal, hogy antikommunizmusuk egy kritikátlan filozófiai pozíció­ba kényszeríti őket. Éppen ezért számos egykori disszidens – ma az ideológiai hatalom képviselői – a restaurációt támogatja: monarchisták, az egyház hatalmának szószólói, hasra esnek a nemesi titulusok viselői előtt. Vagyis a disszidensek nem mások, mint nyílt konzervatív demokraták.

Véleményem szerint a disszidensek nem is lehettek volna másmilyenek. A román társadalomnak még szüksége volt a kapitalizmusra, a jelenlegi ipari forradalom még nyugaton sem volt eléggé kifejlődve, és a termelőerők és viszonyok következetes elemzésének hagyománya gyenge volt. Így a modern teoretikai eszközök hiányában a sztálinizmus történelmi korlátainak vizsgálata a szimpla antikommunizmusba torkollott.

Ezért a domináns antisztálinista – tkp. antikommunista – disszidensek képtelenek voltak e társadalmi jelenség mélyére hatolni; egyszerű bértollnokként csupán egy esszéisztikus, ponyvakritikára voltak képesek.12

Sem 1989 előtt, sem pedig azt követően nem akadt olyan egykori, ma az ideológiai hatalom berkeibe tartozó romániai disszidens, aki kritikusan szemlélte volna saját tevékenységét, vagy hajlandó lett volna párbeszédet folytatni azon kevesekkel, akik ezt mégis megtették. Sajnos Romániában nem akadt több Tamás Gáspár Miklós, aki önmagát ex-disszidensnek nyilvánította.13

Igen, a sztálinizmus megszűnt történelmi szükségszerűség lenni, míg a jelenlegi – transznacionális – kapitalizmusra szükség van egy világméretű civilizáció kialakításához, vagyis a kapitalizmus kommunista meghaladásának objektív (és szubjektív) feltételeinek megteremtéséhez. Ám a disszidensek értelmiségiként nem végezték el feladatukat. Nem töltötték be a modern értelmiség hagyományos funkcióit (a felvilágosodás értelmében): az emberek felemelését az elérhető legmagasabb, racionális értékekhez. A disszidensek elitista értelmiségiek voltak, akiknek fő elfoglaltsága az öntömjénezés és az emberek lenézése volt és maradt.14

A sztálinizmust nem lehetett annak elpusztítása nélkül megreformálni. Ám a szent és öröktől való magántulajdon felkentjeiként a disszidensek azt is kinyilvánították, hogy a reformok egyetlen feladata a szocialista értékrend és a dolgozók által kiharcolt jogok lebontása és megsemmisítése. Ismeretelméleti szempontból ennél még Trockij is tovább ment, habár a sztálinizmus kapitalista jellegét ő sem ismerte fel: vagy a munkások győznek a sztálinista bürokrácia felett, megtartva a leninista forradalom szocialista jellegét, vagy pedig a bürokrácia gyűri maga alá a munkásokat, hogy végül nyílt kapitalizmust építsen ki. Trockij a történelmi fejlődés tévútjának látta a sztálinizmust, ám a történelem éppen ezen az úton haladt tovább. A disszidensek szemében a sztálinizmus pontosan azért tűnt hibának, mert nem látták át a történelmi fejlődést és annak okait; ellenszeréül pedig egy pusztán etimológiai szempontból felfogott “forradalmat” kívántak, vagyis a visszatérést egy mozdulatlan rendszerhez.

1989 előtt a romániai disszidensek elitizmusuknak megfelelően egyben reformellenesek is voltak: a legkevésbé sem bíztak abban, hogy a dolgozók önmaguktól képesek lennének létrehozni a demokrácia eszközeit, és minden tőlük telhetőt megtettek az effajta remények lehűtésére, bár az 1980-as évek dolgozóinak sorában számos értelmiségi és felkészült munkás is volt. 1989-et követően az ideológiai hatalom birtokába jutott egykori disszidensek tulajdonképpen továbbra is reformellenesek maradtak, hiszen reform alatt csupán a konzervatív jellegű politikai megoldásokat voltak hajlandóak érteni.

Mindenestre a kapitalizmus önmaga teremti meg a kommunizmus objektív feltételeit. Az emberi társadalomra nézve viszont óriási veszélyekkel járna, ha a szubjektív feltételek nem lennének meg, mikor a kapitalizmus válsága tetőpontjára hág. A disszidenseknek komoly szerepe volt e szubjektív feltételek kialakulásának akadályozásában, mikor avítt gondolatokat (pl. a restaurációt) és reakciós értékeket tömtek az emberek fejébe. Ebben az értelemben – még ha néhány disszidens a liberális demokráciát támogatta is – történelmi szerepük megegyezett és ma is megegyezik a szélsőjobboldal szerepével. És ma a nyílt szélsőjobboldal egyáltalán nem foglalkozik a sztálinizmus történeti jellegének értelmezésével, a kapitalizmus válságáról, illetve e válság lehetséges alternatíváiról szóló elméletekkel. Számukra a “Meghalt a király, éljen a király!” semmit sem jelent: nekik csak egy királyuk van, és utána – az özönvíz.

Másként fogalmazva a ma felkapott szélsőjobboldalivá avanzsált egykori disszidensek közvetlenül nem azzal támogatják a kapitalizmust, hogy nem hajlandóak kritizálni, hanem azzal a jobboldali szellemi hatással, amit a szellemi életre gyakorolnak. Ám a húzás-halasztás apostolaiként egyfajta fékező funkciót is betöltenek: a jövőt csupán az adott status quo továbbviteleként hajlandóak szemlélni, és a (világméretű) közeljövő a legkevésbé sem tűnik kecsegtetőnek.

A ma hatalomban lévő egykori disszidensek egyáltalán nem alkottak valamiféle homogén csoportot, és nincs ez másként napjainkban sem. Néhányan “európaiak” – vagyis nyitottak az európai és a világméretű integráció felé –, míg mások nacionalisták. Ebben az értelemben az utóbbiak részt vállalnak a transznacionalizálást lelassító világméretű tendenciában, amely végeredményben hátrányos, mivel a fejlődést akadályozva egyben a kommunista jellegű posztkapitalista társadalom feltételeinek kialakulását is hátráltatja.

Az önmagukról mint a Legfőbb Igazság és a Felsőbbrendű Morál lovagjairól kialakított kép ellenére az egykori disszidensek gondolatai a társadalmi elméletek immár másfél évszázada tartó történelmi válságának vonulatába illeszkednek. A disszidensek úgy vélik, hogy a sztálinizmus és a sztálinizmus iránti nosztalgia jobboldali, és bizonyos értelemben ez így igaz. Ám képtelenek megérteni a sztálinizmus történelmileg meghatározott jellegét, és azt sem látják át, hogy a ma sokaknál tapasztalható nosztalgia egyik gerjesztője éppen az uralkodó, nyíltan jobboldali ideológiai hatás. Sőt azt sem látják, hogy a kapitalizmus iránti nosztalgia az – ideértve annak konzervatív aspektusait is –, ami valóban jobboldali.

Bár némelyik egykori disszidens 1989 utáni elemzéseiben már nem festett olyan kedvező képet az új viszonyokról, mint korábban, ám ennek okaival ők sem foglalkoztak;15 mint ahogy azzal sem, hogy miért nem általános az antikommunista hevület; képtelenek ugyanis átlátni a piac történelmi jellegét vagy a sztálinizmus korabeli hatékonyságát a nemzeti tőke fejlesztésének terén, de még az általuk támogatott “felvilágosodás jellegű erők” történelmi meghatározottságait sem. A “haladó” disszidensek – mint a fentebb idézett Tismaneanu – még mindig meg vannak róla győződve, hogy a kapitalista politikai demokrácia az emberi civilizáció csúcsát jelenti. Előttük kizárólag Kolakowski, Havel, Jacek Kuron, Bronisław Gremenek és Michnik számítanak tekintélynek. Beszédeikben és írásaikban nyugatközpontú, ám csak hozzávetőleges ideológiai ismeretekről tesznek tanúbizonyságot.16 Rámutatnak ugyan a “posztkommunista” fasizmus veszélyeire, a nacionalista, messianisztikus, tekintélyelvű irányzatokra, ám azok okairól már nem beszélnek; ők csupán a “reformista” politikát és ideológiát támadják, és kerülik a jobb- és baloldal differenciálását. Inkább a mai jobboldali liberalizmus tézisét vallják: az egykori sztálinista társadalmaknak a kommunizmussal egyszerre kell megszabadulnia a jelenlegi fasiszta irányzatoktól is – ami alatt egyébként csupán a nyíltan szélsőjobboldali irányzatokat értik.17

Az egykori disszidensek kigúnyolják a nacionalista és extremista mítoszokat – amelyek létrejöttében, mint már említettem, nekik is szerepük volt –, ám ugyanakkor a történelmi fejlődés mai irányzatait tekintve képtelenek túllátni a liberális mitológia keretein.18

Egyéni szinten a disszidensek egyszerűen a Marx utáni társadalomfilozófia történelmi válságának áldozatai lettek. Ám fennen hangoztatott konzervatív elképzeléseik a retrográd társadalmi erőket szolgálták és szolgálják mind a mai napig. A disszidensek egyénenként és összességükben csupán az effajta erők szekértolói voltak – társadalmi szerepük így egyáltalán nem egyedülálló a társadalmi elméletek történetében. Vagyis a disszidensek semmiképpen sem valamiféle bálványok, és ugyanolyan kritériumok szerint kell elemeznünk tevékenységüket, mint bármely más ideológusok esetében tennénk. Így kerülhetnek az őket megillető helyre: a halott királyok panoptikumába.

 

 

Jegyzetek

 

1 A szerző a “disszidens” szót annak nemzetközi értelmében, “másként gondolkodókként” használja. Így a “disszidensek” a cikkben nem az országot illegálisan elhagyókat jelentik; nagy részük, mint ez a szövegből is kiderül, nem hagyta el Romániát. A ford.

2 Jó példa erre az 1980-as években dívó “előidejűség”-elmélet, amely a románok történeti elsőségét hirdette; ennek apostola, Ilie Badescu, aki annak idején vezető pozíciókat töltött be akadémiai körökben, 1989 után a szélsőjobboldal egyik ideológusa lett. A külföldön élő antikommunista disszidenst, a szélsőjobboldali politikai kiadványok tömkelegét publikáló Iosif Constantin Dragant a Ceauşescu-rezsim támogatta. 1989 előtt és után a jobboldali disszidensek diktálták a tempót az “előidejűségről” szóló politikai vitákban, akárcsak az 1990-es évek során a nemzeti kapitalizmusról szóló politikai csatározásokban.

3 Éppen ezért publikálták és rajongták körül őket Ceauşescu idejében. A sztálinizmus a kapitalizmus egy izotópjaként semmiképpen sem fejlesztette, hanem éppen tagadni kényszerült a kezdeti idők forradalmi lelkesedését – például a kultúra területén a primitív, ám mégis osztályalapokon álló “proletkultot”. A társadalom elemzésének forradalmi konklúzióit elvetve mind a sztálinizmus, mind annak “disszidensei” a nemzeti fejlődést és ezzel együtt természetesen a külső ellenségekkel szembeni harcot helyezték előtérbe.

4 Annak egyik oka, hogy a romániai disszidensek nem élvezték a nép nagy többségének támogatását, éppen az egykori disszidensek privilegizált státusában keresendő. Írókként korlátozás nélkül, ingyen utazgattak a világban – miközben a hétköznapi emberek legfeljebb a szocialista országokba jutottak el, és oda is pénzért –, az állam kiemelt helyeken fekvő, gyönyörű villákat és luxuslakásokat osztogatott nekik (amelyek jó részét a korábbi uralkodó osztályoktól sajátították ki), és “kreativitásuk serkentésére” pompás alkotóházak álltak rendelkezésükre a hegyvidék vagy a tengerpart legszebb tájain.

5 Lásd: Ana Bazac: “The Historical Crisis of the Left”. In.: Balkan Socialist Center “Christian Rakovsky”, vol. 2nd Conference, Athén, 2001. március 15–19.

6 Lásd pl. David Rousset kiváló munkáját: La société eclatée. Párizs, 1973.

7 Éppen ezért az 1989-es forradalmat nem tekinthetjük a “modernitás elleni lázadásnak”, ahogyan azt Vladimir Tismaneanu teszi Re-inventing Politics. The East Europe from Stalin to Havel című, 1992-ben megjelent könyvében; vagyis a nem intellektuális munkásosztály lázadásának az egyetlen lehetséges útja, a győzedelmes kapitalizmus ellen. Éppen ellenkezőleg: a tömegek lázadása alapve­tően azok ellen irányult, akik megkíséreltek gátat vetni a modernitás fejlődésének; az ellen a történelmi zsákutca ellen, amit a sztálinizmus jelentett – a lázadás célja annak az útnak a megtalálása volt, amely egyenesen e történelem magasabb szintjére vezet. Mint azt mindnyájan látjuk, ez az út azonban igen rögösnek bizonyult.

8 Románul: Enciclopedia Romaniei.

9 Virgil Madgearu: Evolutia economiei romanesti dupa razboiul mondial (A román gazdaság fejlődése a világháború után). Bukarest, 1940.

10 Gondoljunk csak a nagy korrupciós “botrányra” – ahogy az újságírók elnevezték!

11 Ebből a szempontból Silviu Brucan jelenti az egyetlen kivételt, de ő sem hajlandó tudomásul venni a sztálinizmus kapitalista természetét.

12 Gondoljunk csak Herman Hesse meghatározására!

13 A magyar filozófus, Tamás Gáspár Miklós kiment a divatból a romániai jobboldali értelmiségi körökben, mióta a Dilema 494. számában megjelentette kritikus hangvételű írását a kelet-európai baloldaliságról. Ám a jelenlegi hivatalos ideológiai helyzetnek megfelelően azóta nem akadt olyan lap – ideértve a “baloldali”, vagyis felelőtlen sztálinista nosztalgiákat terjesztő orgánumokat, amelyek valójában a domináns jobboldali ideológiák cinkosaiként a kapitalista ideálok legveszedelmesebb terjesztői –, amelyik TGM írásainak helyet adott volna. Ez arra utal, hogy a nyílt jobboldalnak éppúgy vannak konzervatív, mint liberális összetevői. Ám ezek, és általában véve a jobboldal – a nyílt és a leplezett egyaránt – meglehetősen kifogyott a politikai innovációkból. Egyre kevésbé látszik elégségesnek pusztán jobbnak lenni a nacionalista populizmusnál (Nagy-Románia Párt) – ahogy azt a jelenlegi jobboldali pártok és a szociáldemokraták bizonygatják magukról. A jobboldali pártok így a mai, “modern” és “európai”, hatalmon lévő Szociáldemokrata Párt szövetségesei. Éppen ezért alapvető fontosságú egy olyan baloldal kialakítása, amely kidolgozza és terjeszti a sztálinizmus államkapitalista lényegéről szóló teóriát (mint azt ma már maga TGM is képviseli), és ezzel együtt egy internacionalista szövetséget létrehozni, amely a világban folyó demokratikus, antimilitarista és antikapitalista harcokba integrálódhatna.

14 Nézzük azt a disszidensekre általánosan jellemző gondolatot, hogy a civil társadalom mindenképpen a sztálinizmus ellenzékeként kell, hogy működjön – mint ahogyan napjainkban szükségszerűen szembekerül a szociáldemokrata típusú politikával. (Tismaneanu fentebb idézett könyvében például arra a következtetésre jut, hogy a nyílt kapitalizmusra való 1989-es átállás a civil társadalom érettségének eredménye volt, ignorálva így az akkori eseményekben részt vevő különféle társadalmi rétegek szándékainak és céljainak heterogenitását. Az 1980-as évek “új evolucionizmusához” hasonlóan (Adam Michnik terminológiájával élve), amely a természetüknél fogva sztálinista pártok önkritikai képességétől várta a sztálinizmus leépítését, a disszidensek is kialakították saját evolucionizmusukat, amely a nyílt kapitalizmust idealizálta “az egyetlen lehetséges útként”.

15 Lásd például Vladimir Tismaneanu: The Ghosts of Salvation. Democracy, Natio­nalism and Myth in the Post-Communist Europe. 1998.

16 Tismaneanu például egyetért azokkal, akik Marxot teszik felelőssé az “egyetemes szolgaság” doktrínájáért. I. mű., 39. old.

17 Lásd Vladimir Tismaneanu: “De-communisation and De-fascisation together”. In.: 22, 13. szám, 2001 (románul).

18 Utalnék rá, hogy 1989 előtt és után a disszidensek csupán önmaguk és jobboldali támogatóik szemében nőttek mitikus alakokká (és nem létezett a nemzeti felszabadítás össznemzeti mítosza, mint azt Tismaneanu feltételezi). Éppen ezért az egykori disszidensek nem voltak népszerűek, és ma sem azok: többször is indultak a különféle választásokon, de sohasem választották meg őket. Tismaneanu azonban szívesebben beszél az egykori disszidensek “kifáradásáról”. Saját maguk dicsőítésével az egykori disszidensek csupán azt bizonyították, hogy nincs meg bennük a jelentős politikai személyiségeket vagy a komoly társadalomtudósokat szükségszerűen jellemző kellő visszafogottság.