Kína olajéhsége

Kína hivatalosan is a szocializmus építésének kapitalista útját választotta. Ez a döntés összhangban áll a kormány azon szándékával, hogy az ország iparosítását a gazdaság világpiaci nyitásával érje el. Kína energiabiztonsági törekvéseit a külföldtől függő energiaellátás miatti tartós félelem, különösen pedig az Egyesült Államok által ellenőrzött energiatartalékoktól való függés mozgatja.

Kína szénhidrogénéhsége mára globális dimenziót nyert, mivel az olajke­reslet gyorsabban nő a kínálatnál. A növekvő energiaimport a kormányok fókuszába került mind Kínában, ahol igyekeznek a gazdasági növekedés fenntartásához szükséges energiaforrásokat biztosítani, mind a nyugati hatalmaknál, ahol Kína energiabiztonsági törekvéseinek nemzetközi politikai következményeitől tartanak. Írásomban a kínai iparosítás hullám néhány összetevőjét vizsgálom az ország olajdiplomáciájával össze­függésben, szem előtt tartva azt a tényt, hogy Kína mind jobban beépül a kapitalista globalizáció folyamatába. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Kína hivatalosan is a szocializmus építésének kapitalista útját választotta. Ez a döntés teljes mértékben összhangban áll a kormány azon szándékával, hogy Kína iparosítását a gazdaság világpiaci megnyi­tásával érje el. A kapitalista modernizációnak ezt a folyamatát elemzem cikkemben, arra fókuszálva, hogy a kínai vezetők hogyan kezelik az energiakérdést. Napjainkban Kína egyik legsúlyosabb problémájává a megfelelő mennyiségű olaj beszerzése vált.

Kína olajfogyasztása

Ma Kína, az Egyesült Államok után, a világ második számú olajfogyasz­tója, mely Észak-Amerikával, Japánnal, Indiával és Európával versenyez az olajforrásokért. Az elmúlt években Kínán iparosítási hullám söpört végi, ennek következtében ez lett a világ egyik leggyorsabban növekedő gazdasága. Kína bruttó hazai terméke (GDP) reálértékben évi 8-10%-al növekszik, ennek alapján becsült energiaszükséglete 2020-ig 150%-kal fog nőni. Ha zavarok jelentkeznek a fő olajtermelő országokban: a Közel-Keleten vagy Afrikában, akkor az igen sebezhetővé teszi Kínát. Ebből következően a kormány energiabiztonsági törekvéseit nagyobb­részt a külföldtől függő energiaellátás miatti tartós félelem, különösen pedig az Egyesült Államok által ellenőrzött energiatartalékoktól való függés mozgatja. Jelenleg Kína évi 80 millió tonna nyersolajat importál. Olajfogyasztása átlagosan kb. évi 7%-kal növekszik. Az előrejelzések szerint az ázsiai ország olajigénye 2020-ra eléri az évi 400 millió tonnát. Ez részben megmagyarázza a jelenlegi olajellátási nehézségeket és a nyersolaj magas árát.

A növekedés fenntartásához Kínának egyre több olajra lesz szüksége. Mivel 1993-ban nettó olajimportőrré vált, ezért a prosperáló gazdasága fenntartásához szükséges üzemanyag után kétségbeesetten kutatva bejárta az egész földgolyót. Egyre több olajra van szükségük a magán­autózásra való tömeges áttérés miatt. Ezen a területen az olajfogyasztás évi 7,5%-al növekszik, hétszer gyorsabban, mint az Egyesült Államokban. Következésképp, 2010-re Kínában kilencvenszer több személygépkocsi lesz, mint amennyi 1990-ben volt. Az autók száma évi 19%-al bővül, és az előrejelzések szerint az összes gépkocsi számában Kína 2030-ra meg­előzheti az Egyesült Államokat. Az autóeladások meredek emelkedéséhez a kifejezetten alacsony benzinár is hozzájárul. A mai kínai benzinárak az európai és a japán kiskereskedelmi árak alig harmadát érik el.

Kínának olajönellátásra csak korlátozottan képes, mivel fogyasztásával arányos bizonyított olajkészletekkel nem rendelkezik. Bár a hetvenes és nyolcvanas években Kína nettó olajexportőr volt, de 1993-ra már nettó behozatalra szorult és külföldi olajtól való függése egyre növekszik. Jelen­leg szükségletei 32%-át importálja, és ez az arány 2010-ig előreláthatólag megduplázódik. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) egyik elemzése szerint Kína olajimportjának nagysága 2030-ra eléri az Egyesült Államok jelenlegi olajimportjának szintjét. Mivel Kína olaj-behozatali függőségé­nek növekedésére számít, ezért olajkutatási és kitermelési lehetőségek megszerzésére irányuló aktív diplomáciai és gazdasági tevékenységbe kezdett többek között Kazahsztánban, Oroszországban, Venezuelában, Szudánban, Nyugat-Afrikában, Szaúd-Arábiában és Kanadában. Orosz­országgal olyan megállapodásokat ütöttek nyélbe, amelyek biztosítják a hozzáférést a szibériai gáz és olajkészletekhez és csatlakoztatják Kínát az orosz vezetékrendszerekhez. Pekingi látogatása idején a venezuelai elnök, Hugo Chávez új egyezményeket írt alá, amelyek megengedik, hogy kínai vállalatok olaj és gáz után kutathassanak, valamint finomítókat létesíthessenek Venezuelában. Az elnök kijelentette, hogy országa csök­kenteni szeretné függőségét az amerikai olajeladásoktól, és ezért Kínának nagyobb hozzáférést biztosít Venezuela természeti erőforrásaihoz.

De a beszerzési források bővítésére tett kísérletek ellenére, Kína egyre inkább a közel-keleti olajtól függ. Jelenleg Kína olajimportjának 58%-a származik ebből a katonailag és politikailag is rendkívül instabil régióból. Ráadásul a közel-keleti olaj aránya 2015-re várhatólag 70% lesz. Kíná­nak történelmileg nem volttartós stratégiai érdekeltsége a Közel-Keleten, de kapcsolata ezzel a régióval, ahonnan olajbehozatalának többsége származik, egyre fontosabbá válik.

Olajdiplomácia

Amerika érdekei szembekerültek Kína megnövekedett gazdasági sú­lyával, miután az utóbbi fejlődő ország csatlakozott a Világkereskedelmi Szervezethez (WTO). Kína saját régiójában fő gazdasági szereplővé vált, és ezzel megváltozott a korábbi hatalmi egyensúlyt. Ezért az amerikai imperializmus igyekszik megfékezni vagy legalább lelassítani Kína gyors terjeszkedését kijátszva az ország gyenge emberjogi teljesítményének, kiterjedt korrupciójának és szennyező iparának kártyáit. A Nyugat szeret­né elérni, hogy Kína visszafogja széndioxid kibocsátását. A Kína-püfölés kéz a kézben jár a protekcionizmussal, melyet a „diktatúra táplálása" elleni nemes felháborodásként álcáznak. Az amerikai-kínai viszonyt mindezen kívül a Tajvantól Tibetig nyúló geopolitikai kérdések sokasága is befolyásolja. De minden kétséget kizáróan a közel-keleti olajhoz való hozzáférés a két nagyhatalom közti kapcsolat kulcskérdésévé fog válni. Ugyanakkor viszont Kína katonai ereje nem elég fejlett ahhoz, hogy fajsúlyos szerepet játszhasson a közel-keleti politikában. Ezért olajér­dekei Amerika katonai erejének vannak kiszolgáltatva. Emiatt Kínának fel kellett ismernie, hogy energiabiztonsága egyre inkább az Egyesült Államokkal való együttműködéstől, nem pedig a vele való versengéstől függ. Azonban mostanában, ahogy új olajforrások után kutatva Kína a nyugati féltekét is felfedezte, az Egyesült Államok kormánya sokkal agresszívebben válaszol, mint korábban bármikor.

Washingtont különösen ingerültté tette, hogy Kína saját térségén kívüli olajforrásokat keresve olyan „lator államokat" is támogat, mint például Iránt és Szudánt – csak azért, mert függ az olajuktól. Kína ugyan számít a Közel-Keleten kívüli olajprojektek felfutására, de Peking a legvalószínűbb forgatókönyv szerint ragaszkodni fog e régió legfőbb olajtermelő orszá­gaihoz fűződő jó viszonyához, már csak biztonságpolitikai érdekből is. Másrészt, Kína szeretne néhány olyan olajtermelő és exportáló országgal is jó kapcsolatot ápolni, amelyeket az amerikai imperializmus nem kedvel. Ezek közé tartozik, Irán, Venezuela és Szudán, ahol a hatalmon levők nemzeti érdekeiket védik a külföldi kapitalisták dominanciájával szem­ben. Az Egyesült Államok Kongresszusa által felállított Amerikai-Kínai Biztonságpolitikai Ellenőrző Bizottság jelentése figyelmeztetett arra, hogy Kína növekvő energiaimport-igénye ösztönzőleg hat arra, hogy közelebb kerüljön a terrorizmust támogató országokhoz, például Iránhoz, Irakhoz vagy Szudánhoz. Ezt a szándékot csak fokozza az az aggodalom, hogy az Egyesült Államok a Perzsa öböl uralmára tör. A térségbe történő kínai fegyvereladás, a terrorizmust támogató országok segítése, valamint a polgári és katonai célra is használható technológiák terjesztése mind súlyos gondot jelentenek Washington számára.

Az afganisztáni és iraki háború jól példázza, hogy a kínai diplomáciát miért körözte le a nyugatiak katonai beavatkozása. Kína gazdasági be­hatolását az Egyesült Államok gazdasági és katonai érdekeit szolgáló mindkét háború megakadályozta. Manapság Kína attól tart, hogy ez megismétlődhet Iránnal, legnagyobb olaj- és gázszállítójával. A két or­szágot egyre növekvő, jelenleg 120 milliárd dollár értékű szerződés köti össze. Az Egyesült Államok és az Európai Unió által követett diplomáciai stratégia Irán atomprogramjának megállítására irányul, Kína viszont 2004 októberében írta alá addigi legjelentősebb energiaszerződését Iránnal és vállalta, hogy megakadályoz minden amerikai kísérletet arra, hogy Irán atomprogramját az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalja. Ez jelezheti azt, hogy Kína nem csak a Perzsa-öbölben meghatározó szerepű, katonailag erős, sőt atomfegyverrel is rendelkező Iránban érdekelt, hanem – ener­giabiztonsági megfontolásból – a kritikus globális biztonsági kérdéseket érintő nemzetközi együttműködésben is. Az Iránhoz fűződő különleges viszonyán túl Kínáról az is köztudott, hogy tömegpusztító fegyverek technológiájával látja el a „lator államokat" beleértve Észak-Koreát, Szíriát, Líbiát és Szudánt. Kína hagyományos fegyvereket is szállít, és ez a Perzsa-öböl biztonságát felügyelő amerikai csapatokat is fenyeget­heti. Különösen aggasztó, hogy Kína hajóelhárító cirkálórakétákat ad el Iránnak, amelyek veszélyt jelenthetnek az olajtankerek forgalmára és az ott állomásozó amerikai hajókra. Ez a fegyverkereskedelem növekvő veszélyt jelent az Egyesült Államok globális biztonsági érdekeire nézve, különösen a Közel-Keleten és Ázsiában.

A Perzsa-öböl olajához való hozzájutást biztosító kínai stratégia kulcs­eleme a Szaúd-Arábiával ápolt különleges viszony. A Rijadhoz fűződő szálak a nyolcvanas évek közepéig nyúlnak vissza, amikor Kína közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat adott el az arab országnak. Azóta ez a kapcsolat csak erősödött. A magas rangú kínai vezetők Szaúd-arábiai látogatásai 1999-ben jutottak a csúcsra Csiang Cö-min elnök hivatalos útjával, amikor a kínai vezető meghirdette a „stratégiai olajkapcsolatot" a két ország között. Kína felajánlotta interkontinentális ballisztikus rakéták eladását Szaúd-Arábia számára. Az Egyesült Államokhoz fűződő spe­ciális kapcsolat fenntartása érdekében a szaúdiak egészen mostanáig inkább visszautasították a kínaiak számos ajánlatát és korlátozták a kínai beszerzéseket. De a szaúdi-amerikai kapcsolatok folytonos romlása, vagy hosszabb távon az uralkodó rezsim megváltozása az olajkirály­ságban arra sarkallhatja a szaúdiakat, hogy ne kizárólag Amerikára hagyatkozzanak rendszerük biztonságának garantálásában és nagyobb szerepet juttassanak Kínának.

Kína Közel-Keleten kívüli olajforrás-keresése több oldalról is alááshat­ja az Egyesült Államok biztonsági érdekeit: a Dél-kínai-tengeren Kína határvitába bonyolódott Malajziával, a Fülöp-szigetekkel, Tajvannal, Vietnammal és Bruneijel, a Spratly- és Paracel-szigetek energiakincsei miatt. A Kelet-kínai-tengeren, ahol gazdag olaj és gázlelőhelyeket sejte­nek, az energiaforrásokért vívott versengés egyre erősebb Kína és Japán között. Kína már hozzá is fogott a gázkutatáshoz a Kelet-kínai-tenger hozzá tartozó oldalán. A japán kormány szerint a gáztartalékok egy része valójában a határvonal hozzá tartozó oldalán található, tehát Kína az ő felségvizein próbálja feltárni a szénhidrogénkincset. A vitatott területen Japán is megengedte saját cégeinek a kutatófúrásokat, amit viszont Kína tart provokációnak. Az orosz olajhoz való hozzáférés egy további feszültségforrás. Kína és Japán hosszú hónapokon át licitháborút vívott egymással a Kelet-Szibériából szállító orosz olajvezeték építése ügyé­ben. A kínai tervek szerint a vezetéknek a mandzsúriai Tacsing városába kell befutnia, míg Japán ragaszkodik ahhoz, hogy a vezeték a Japánnal átellenben található orosz kikötőig, Nahodkáig érjen.

Ez a feszült légkör ellenségeskedést szül a közhangulatban és a poli­tikában, ami már erőszakos japánellenes tüntetésekhez is vezetett 2005 áprilisában, és valószínűleg ez csak fokozódni fog. A kínai olajvállalatok szemet hunynak afelett, hogy az afrikai kormányok mire használják olajdollárjukat. Szudán az egyik olyan ország, ahol ez a közömbösség keresztezi az amerikaiak korrupcióellenes és az emberi jogok védelmére irányuló törekvéseit. A kínaiak közös olajszerződések alapján több mint 8 milliárd dollárt fektettek be ebben az országban, többek között a Vörös­tengerig érő 1.500 km hosszú olajvezetékbe, az olajmunkásoknak álcá­zott többezres katonaságba, valamint fegyvereladásokkal is támogatták a húsz éve polgárháborúban álló szudáni kormányt. 2004 szeptemberében az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1564. határozata kőolajtermékekre alkalmazott szankciókat helyezett kilátásba Szudán ellen, ha nem szün­teti meg a dárfúri tartományban harcoló katonai csoportok támogatását. Szudáni olajérdekei védelmében (ez Kína olajimportjának 7%-át jelenti), Peking nagyon világosan kifejezésre juttatta, hogy az ilyen szankciók életbeléptetésére irányuló minden törekvést meg fog vétózni.

Közben Kína folyamatos nyugati terjeszkedése az alapvető gazdasági és politikai következményekkel járhat az Egyesült Államok számára. Mind Amerika mind Mexikó hazai olajtermelése csökken, ezért az Egyesült Államok nem engedheti meg magának, hogy az itt termelt nyersolaj egy tetemes részét átengedje, hisz olajfelhasználásának harmada innen származik. A szűkülő olajforrások arra kényszerítik majd az Egyesült Államokat, hogy másutt keressen olajutánpótlást, leginkább a Közel-Keleten, és így még inkább ettől a kavargó régiótól fog függni. A nyugati féltekén Kína olaj- és gázmegállapodásokat kötött már Argentínával, Brazíliával, Peruval és Ecuadorral, de a leginkább Venezuela, Ameri­ka negyedik legnagyobb olajszállítója iránt érdeklődik. A 2005 elején megkötött olajegyezmények biztosítják a kínai vállalatok számára az olaj- és gázkutatást, valamint finomítók létesítését Venezuelában. Az állami tulajdonú kínai olajtársaságok szintén nekiláttak, hogy nagyra törő olajegyezményeket üssenek nyélbe az Egyesült Államok első számú olajszállítójának számító Kanadával, beleértve helyi energiacégek fel­vásárlását is. Kína egyik legnagyobb állami energiavállalata, a Sinopec szeretne részesedést vásárolni Alberta tartomány hatalmas olajhomok­mezőiből. A kanadai Enbridge óriáscég azt szorgalmazza, hogy építsenek egy Albertát a Csendes-óceán partján fekvő Brit Kolumbiával összekötő olajvezetéket 2,5 milliárd dollárból, hogy hajón Kínába szállíthassák a nyersanyagot. Bár még nem világos, hogy ezek közül a tervek közül mi valósul meg, annak a lehetősége, hogy a kínaiak részesedést szerezze­nek a kanadai energiaiparban – és így módjuk lehessen elterelni Kanada Amerikába irányuló potenciális olajexportjának harmadát – igencsak aggaszthatja Washingtont.

A kínai olajipar modernizációja

Az utóbbi évtizedben Kína jelentős mértékben modernizálta és átszervez­te hazai olaj- és gáziparát. A kínai kormány 1998-ban a legtöbb állami tu­lajdonú olaj- és gázvállalatát két vertikálisan integrált cégbe: a CNPC-be (China National Petroleum Corporation – Kínai Nemzeti Kőolajtársaság) és a Sinopecbe (China Petrochemical Corporation – Kínai Petrokémiai Társaság) szervezte. Az átszervezés a két vállalatnak területi jelleget is adott – a CNPC főleg északot és nyugatot, a Sinopec pedig a délt fedte le -, ezenkívül a CNPC inkább a nyersolajtermelésben, a Sinopec pedig a finomításban lett erős. A két vállalat elbocsátotta a fölösleges dolgo­zók millióit, megszabadult néhány kevésbé nyereséges üzletágától, és nyugati bankokat bízott meg azzal, hogy leányvállalataikat kicsinosítva bevezessék a hongkongi és a New York-i tőzsdére.1 Az átalakítás előtt a CNPC főleg olaj- és gázkutatásban, valamint kitermelésben tevékenyke­dett, a Sinopec pedig a finomításban és a kereskedelemben. A harmadik nagy állami vállalat, a CNOOC (China National Offshore Oil Corporation – Kínai Nemzeti Part menti Olajtársaság), a tengeri kutatást és terme­lést végzi, ő adja a kínai belföldi nyersolajtermelés valamivel több mint 10%-át. Az iparág jelenlegi felügyeleti szerve a 2003 elején létrehozott Állami Energiaigazgatás (SEA). Az átalakításnak az volt a célja, hogy az állami vállalatokat a máshol szokásos vertikálisan tagolt társaságokhoz tegyék hasonlatossá. E folyamathoz kapcsolódóan leválasztották vagy megszüntették e vállalatok nem nyereséges melléktevékenységeit, és a különböző szolgáltatásokat, például a lakások és a kórházak fenntartását. Tömeges elbocsátásokra is sor került, mivel más állami tulajdonú vállala­tokhoz hasonlóan ezek is felduzzasztott létszámmal működtek.

Mivel Kína a szocializmusba vezető út kapitalista módját választotta, ezért olaj- és gázipari vagyonának jelentős részét a tőzsdére vitte. A Kínai Népköztársaság megnyitotta olajszektorát a külföldi tőke előtt, hogy ezzel megkönnyítse a nyugati technológia és az ennek megfelelő menedzs­mentismeretek behozatalát. A tőzsdei bevezetés néhány jellemzője meg­lehetősen szokatlan volt. Először is, kizárólag kisebbségi részesedést vittek tőzsdére. Másodszor, a cégvezetésre nincs jelentős befolyása a külföldi befektetőknek. A kínai kormány még mindig többségi részese­déssel bír mindhárom cégben, és a külföldi befektetők nem nevezhettek ki igazgatósági tagokat. Az elemzők ezeket a befektetéseket általában a hat energiaipari szuper óriás kínai behatolási kísérletének tekintették, ami szükségszerűen magával vonja a kínai óriásokkal létesített partner­kapcsolatokat. A Világkereskedelmi Szervezetbe (WTO) való belépés melletti elkötelezettsége miatt várható, hogy Kína tovább nyit a külföldi befektetések felé, de még ekkor is az a valószínűbb, hogy a jelentős kínai olaj- és gázberuházások majdnem mindegyikében jelen lesz egy kínai energiaipari óriáscég. Mivel a WTO-megállapodás előír bizonyos jogokat, a szuper óriások közül a vezető három (a BP, az ExxonMobil és a Shell) mindegyike belép a kínai kiskereskedelmi piacra – de csak a CNPC, a Sinopec vagy mindkettő partnereként. A kínai olajfinomító-ipar konszo­lidációja után, melynek során a kisebb finomítók tucatjait zárták be, a kínai olajóriások ismét a kapacitások bővítésére törekszenek. A kínai olajfeldolgozó szektor egyik legsúlyosabb problémája a nehezebb közel-keleti nyersolaj feldolgozására is alkalmas kapacitások hiánya, amelyet pedig a középtávon növekvő kínai importigény nélkülözhetetlenné tesz. A meglévő finomítók közül többet átalakítanak, hogy képesek legyenek kezelni a nehezebb és magasabb kéntartalmú nyersolajtípusokat is.

Ráadásul Kína belefogott gázinfrastruktúrájának nagy léptékű kiterjesz­tésébe. A kilencvenes évekig a földgázt többnyire csak a műtrágyagyárak használták és kevés elektromos áramot állítottak elő belőle. Ma Kína teljes energiafelhasználásában a földgáznak csak 3%-os szerep jut. A kínai földgázberuházások egyik nagy kerékkötője az egységes szabá­lyozás hiánya. Jelenleg a földgázárakat a helyi szabályozók tarkasága irányítja. A kínai kormány jelenleg azon munkálkodik, hogy létrehozza a földgázipar egységes jogi szabályozásának tervezetét. Az ország legnagyobb gáztartalékai nyugat- és Északközép-Kínában vannak, ami egyúttal azt is jelenti, hogy további vezetéképítésekre van szükség ah­hoz, hogy a gázt a keleti városokba lehessen szállítani. A CNPC nemrég fejezte be gáz gerincvezetéke, a Nyugat-Keleti Vezeték építését. A kínai olajkitermelés döntő része (85%-a) a szárazföldről származik. A tengeri termelés felfuttatása kiemelt fontosságú terv, amelyet Kína külföldi vál­lalatok technikai és pénzügyi segítségével hajt végre. Az ország azon törekvése, hogy minimálisra csökkentse függését a közel-keleti olajtól, arra fogja csábítani Pekinget, hogy Oroszországgal és Kazahsztán­nal szövetkezzen, és túl sokat költsön grandiózus vezetéképítésekre. 2000-re Kína odáig jutott, hogy kifejezze érdeklődését a szibériai mezők olajtartalékai iránt.

Az orosz szövetséges

A kínai-orosz kapcsolatok fejlődésének nagy lökést adott Vlagyimir Putyin elnök 2000. júliusi látogatása. Gazdasági megfontolásokból az orosz elnök már korábban kezdeményezte a Kínával való megbékélést. A kínai vezetőség leginkább „a kölcsönös politikai bizalom elmélyítése" és a „gazdasági együttműködés fejlesztése" kifejezéseket használták. Jelentős erőfeszítéseket tettek a kétoldalú kapcsolatok erősítésére, be­leértve az orosz-kínai határ keleti szakaszáról szóló újabb egyezmény ratifikálását mindkét ország parlamentjében,egy nemzetbiztonsági kér­déseket érintő konzultációs rendszer kiépítését, valamint megállapodás aláírását az energiaipari és befektetési együttműködés továbbfejlesz­téséről. 2001-ben aláírták a kínai-orosz jószomszédi-, barátsági- és együttműködési szerződést. 2003 májusában a két ország közös közle­ményben deklarálta, hogy a kínai-orosz kapcsolatokban megkezdődött a fejlődés új szakasza, a „stratégiai együttműködés". Kína ugyanakkor keveset tett azért, hogy ösztönözze a gazdasági kapcsolatokat, ami közelebb hozhatta volna az új Oroszországot. Nyilvánvaló, Kínát csak a szibériai orosz olaj- és földgázmezők érdekelték. Ma Kína Oroszország legnagyobb fegyvervásárlója, amely üzlet a jelenlegi helyzet szerint minden bizonnyal folytatódni fog, mivel az Egyesült Államok sikeresen megakadályozta az Európai Unió fegyverembargójának megszüntetését és Izraelt is visszatartja a Pekinggel való hadiipari üzletektől.

Ahogy arra a kínai és orosz vezetők rámutattak, a kétoldalú kapcsola­tok olyan jók még sosem voltak, mint manapság. Kína és Oroszország is nagyhatalom, mindkettő állandó tagja az ENSZ Biztonsági Tanácsának, tehát megegyező vagy hasonló pozícióban vannak. E két állam vezetői évente csúcstalálkozót tartanak, és legalább háromszor találkoznak minden évben, például az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együtt­működés (APEC) fórumán vagy a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) csúcstalálkozóján. Kína már nem érzi úgy, hogy a posztkommu­nista Oroszország politikai modellje fenyegeti. Épp ellenkezőleg, a '90-es években a kínai kommunisták az orosz példára hivatkozva mutattak rá a demokráciába való sietség árára és veszélyeire. Számos kétoldalú együttműködési megállapodást írtak alá a pénzügyek, energia, áramel­látás és egyebek területén, és megegyeztek abban is, hogy orosz-évet rendeznek Kínában, valamint kínai-évet Oroszországban – 2006-ban illetve 2007-ben. A két fél megegyezett az olaj- és gázipari együttmű­ködés folytatásában, ami olajvezetékek építését és mindkét országban való közös kitermelést is magában foglal. Az Oroszországból Kínába szállított olaj mennyisége 2006-ban elérte az évi 15 millió tonnát.

Putyin első látogatása után a befektetési és energiakérdések uralták a moszkvai kétoldalú csúcstalálkozókat. Az orosz-kínai kereskedelem 21,2 milliárd dollárt ért el 2004-ben és évi 25%-os növekedéssel számoltak. Orosz becslések szerint az oroszországi kínai befektetések 2020-ra el­érhetik a 12 milliárd dollárt. Az energiainfrastruktúrában mindkét ország hosszú távú közös tervekkel számol. Mindkét fél újjá szeretné éleszteni a szibériai Irkutszkot Kínával összekötő 2 600 km hosszú távvezeték építésének tervét. Kínának reménye, hogy részesedést szerezhet a Nyugat-Szibériából Nahodka kikötőjébe futó olajvezetékben, nem vált valóra. Mindazonáltal Oroszország kötelezettséget vállalt a Kínába irányuló vasúti olajszállítások növelésére. Az élénk európai és japán kereslet miatt Oroszország nyilvánvalóan vonakodik attól, hogy Peking­nek kizárólagos hozzáférést biztosítson szibériai olaj- és gázkincséhez.

Közben, úgy tűnik, a nemzetközi diplomácia területén, legalábbis az energiakérdésben, Oroszország nem csupán Kínát, hanem más fontos ázsiai érintetteket is bevonó széleskörű megbeszélésre törekszik. A főbb érintettek Közép-Ázsiában, Oroszország befolyási övezetében találhatók. Az olyan közép-ázsiai országok, mint Azerbajdzsán, Kazahsztán, Türk­menisztán, Kirgizisztán és Üzbegisztán a becslések szerint 200 milliárd hordónyi olajkészlettel rendelkeznek, ami a világkészletek egynegyedét jelenti. Mindamellett e régióban a kínai befolyás egyre növekszik.

Mérete és olajkészleteinek gazdagsága miatt Kazahsztán vált Kína egyik legfőbb közép-ázsiai stratégiai partnerévé. A kazah olajtermelés körülbelül évi 15%al növekszik és nagyjából a bruttó hazai termék (GDP) negyedét adja. Kína kettős céllal szállt be a kazah olajért folyó küzde­lembe. Először is meg akarják szerezni a gazdaság számára szükséges szénhidrogéneket. Másodszor pedig több lábra kívánják állítani Kína olajellátását. Termelési kapacitásaik növelése céljából a CNPC és a Sinopec olyan vállalatokban szereznek részesedéseket, amelyek már aktívak a kazah piacon. Eközben a kínai cégek előkészületeket tesznek a jövőben Kínába vezető csővezetékek kiépítésére. A CNPC évente nagyjából 6 millió tonna olajt termel ki Kazahsztánban. A kínai vállalat éves kitermelése Kazahsztánban 2010-re várhatóan eléri a 14 millió tonnát. A Sinopec addigra szintén meg fogja kezdeni tömegtermelését az általa megszerzett mezőkön.

Összegzés

Jól látható, hogy Kína miként válaszol a közel-keleti olajbehozataltól való függőségből fakadó kihívásokra. Mivel nem sikerült a forrásokhoz való hozzáférés és ellenőrzés szilárd biztosítása, ezért Kína számára csak egy út áll nyitva az egyes termelőktől és régióktól való függőségének mérséklésére, ha globális energiaforrásait diverzifikálja, azaz minél több lábra állítja. E válaszok három síkon futnak. Először is, Kína mindent megtesz annak érdekében, hogy minimalizálja a közel-keleti olajtól való függőségét és ezért a magas árak mellett is az egész világon agresszí­ven vásárolja az olajkészleteket. Másodszor, a pekingi kormányzat – a csővezetékekbe és part menti feltárásokba való beruházásokkal – nagy lendülettel modernizálja és ésszerűsíti energiaiparát. Harmadszor, miután külföldi cégekkel közös vállalatokat hozott létre, Kína fokozza kitermelési és finomítási kapacitásait. E háromféle válasz összefonódik a geopolitikai kérdésekkel Közép-Ázsiában, Latin Amerikában és Afrikában is. Orosz­országgal baráti kapcsolatokat épített ki, miután Putyin került hatalomra 2000-ben. Ezen túlmenően az olajéhség arra késztette a kínai kormányt, hogy a közép-ázsiai olajmezőkre is bemerészkedjen.

(Fordította: Bózsó Péter)

Jegyzet

1 A PetroChina és a Sinopec leányvállalatai 7.5 milliárd dollárhoz jutottak a külföldieknek történt kibocsátások során. A befektetők egyike Warren Buffet, aki 2004-ben megvásárolta a PetroChina 13%-át.

Neoliberalizmus és európai szociáldemokrácia

A tanulmány a globalizáció folyamatának a nemzeti gazdaságpolitikákra gyakorolt hatását vizsgálja. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, ahol a neoliberális modellek gyökeret verhettek, és felváltották a keynesianizmust mint a szocialista-szociáldemokrata pártok és az észak-amerikai progresszív pártok eszmei bázisát. A kommunizmus összeomlása Közép-Kelet-Európában nagyon erős hatással volt a szociáldemokrata ideológiára és gyakorlatra; felgyorsította az ún. "német modell" szétesését. A szociáldemokrata keynesianizmus vége és a piaci alapra helyeződő jóléti rendszerek fennmaradása kiüresíti a munkaerő-piaci és jóléti szabályozásokat.

A pénz-, föld- és munkaerőpiacot felszabadító globalizáció aláássa az állam képességét, hogy támogatott közjavakat és közszolgáltatásokat nyújtson. Mivel az országokon belül és az országok között egyre növekszik a tőkemozgás, a keynesi típusú makroökonómiai irányítás sebezhetőbbé válik, és az irányított kapitalizmust hazai és nemzetközi nyomás fenyegeti. A kapitalizmus egyetemessé válása a szociális és gazdasági rezsimek általánossá válását jelenti azáltal, hogy a nemzetközi szervezetek új szerepet adnak a nemzetállamoknak és az uralkodó politikai pártoknak – esetenként új eszközöket és új hatalmat. Ráadásul sok szektorban csökken az állam szabályozó ereje és hatékonysága a szabályozási arbitrázs e formái miatt.

A globalizáció folyamata nagy hatással volt a hazai gazdaságpolitikára Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, ahol a neoliberális modellek gyökeret verhettek, és felváltották a keynesianizmust mint a nyugat-európai szocialista pártok és az észak-amerikai progresszív pártok eszmei bázisát. Ráadásul a kommunizmus összeomlása Közép-Kelet-Európában nagyon erős hatással volt a szociáldemokrata ideológiára és gyakorlatra. A berlini fal lebontása kifejezetten felgyorsította az ún. "német modell" szétesését. Ebben az értekezésben azt tanulmányozzuk, hogy a szociáldemokrata keynesianizmus vége és a piaci alapra helyeződő jóléti rendszerek feltámadása miként üresíti ki a munkaerő-piaci és jóléti szabályozásokat.

 

1945 után az európai kontinensen Keynes követte Marxot a szocialista gazdaságpolitika iránymutatójaként. A német SDP és a svéd SAP többé már nem foglalkozott Marx elméletével, viszont "Marx nélküli marxizmusuk" ösztönözte őket, hogy bízzanak az állami beavatkozás és a széles körű közszolgáltatások rendszerében. A svéd és német szocialisták átfogalmazták gazdasági és politikai programjukat. A német SDP egy nem-marxista programot alkotott 1959-ben Bad Godesbergben. A Brit Munkáspártban is uralkodóvá váltak az Anthony Crosland (1964) által védett eszmék. A szociáldemokrácia egyesítette a liberális demokrácia alapvető értékeit a keynesi jóléti állammal és az egalitarizmus újraelosztó formájával. A társadalmi osztályok és a szociális egyenlőtlenségek megléte nem volt többé kritika tárgya. Az osztályok közötti együttműködés az egész lakosság életszínvonalát emelhette úgy, hogy az állam törődik a jóléti ellátással és a bevételek beszedésével. Tony Giddens szerint a szociáldemokraták arra törekedtek, hogy amennyire csak lehetséges, helyettesítsék a piacot az államhatalommal, hogy megvalósítsák a szociális és egalitariánus célokat. Főleg a skandináv szociáldemokraták tették magukévá a jóléti államnak azt a felfogását, amely szerint annak célja a közjavak ingyenes biztosítása.

Az 1990-es évekig a szociáldemokrácia olyan meggyőződések rendszerére alapult, ami nem volt merőben más a kommunizmustól, mert a jövedelem, a vagyon és a hatalom újraelosztása egy erősen beavatkozó állam képzetét is magában foglalta. Főleg a svéd szociáldemokrata rendszer keltett nagy feltűnést a kutatók és a külföldi megfigyelők körében, mikor a szociáldemokrata párt sikeresen létrehozott egy olyan jóléti államot, amely nagy állami szférára alapult, és emellett gyors gazdasági növekedés és magántulajdonban lévő tőkeállomány jellemezte. A keynesiánus nemzetállamot jóval a második világháború előtt alapították, és a szervezett munkaerő és a tőke közti nemzeti kompromisszum eredménye volt. Svédország kapitalista fejlődését egy meglehetősen liberális gazdasági rendszer segítette elő alacsony adók és mérsékelt kormányzati beavatkozás mellett, korlátozván az állam szerepét a megnövelt jövedelemelosztásra, ugyanakkor pedig a magánszféra felé megtakarításokat és hiteleket közvetített. Svédországban a gazdasági tervezés csak a szociális szektort és a közüzemeket érintette. A hatóságok tartózkodtak a tőkefelhalmozás menetébe ágazati kapcsolatok tervezésével történő beavatkozástól. Egyszer Andrew Shonfield (1965) megjegyezte, hogy a svéd szocialisták az elsők között voltak, akik észrevették, hogy nincs szükségszerű kapcsolat a modern gazdaság hatékony szabályozása és az állami vállalatok elburjánzása közt. Valóban, a svéd szociáldemokrata kormányok a nemzeti gazdaságpolitikájukat nem a tőke, hanem a munkaerő használatára összpontosították. A szociáldemokrata kormányok megpróbálták az igényeknek megfelelően fejleszteni a munkaerő minőségét és alkalmazni azt az iparban és a közszolgáltatásban. A fő cél a teljes foglalkoztatás volt a bérek korlátozásával egyidejűleg. Az egyik eszköz a központi béralku volt, kombinálva a jövedelem újraelosztásával és a hazai reálkibocsátás valószínű emelkedésének óvatos számításával. Már az 1980-as években felül kellett vizsgálni ezt a svéd felhalmozási modellt, amikor a nagyon fejlett jóléti állam fenntartása túl drága lett, és néhány jobban fizetett egyén elvesztette hitét a szociáldemokráciában. A "svéd modell" összeomlása a skandináv szociáldemokrata jóléti állam hanyatlását is jelentette.

A társadalombiztosítási rendszer nagyon különbözik Európa országaiban. Főleg a skandináv jóléti államok térnek el jelentősen, melyek a második világháború után mindenki munkához való jogát hangsúlyozták a jövedelemtranszfer helyett. A jóléti állam mint egy "elsődleges munkáltató" jelenik meg. A bismarcki országok, mint Németország és Ausztria, a munkaerőpiacról való kilépés, illetve a munkaerőpiacra való be nem lépés támogatására támaszkodtak, miközben kizárólag egy erős gazdasági fejlődést eredményező politikát folytattak. A szociális biztonsághoz való jog felváltotta a munkához való jogot. A bismarcki1 jóléti állam egy "elsődleges kárpótló" és nem egy munkáltató. Mindkét jóléti állam különbözik az angolszász modelltől (USA, Ausztrália, Új-Zéland és az Egyesült Királyság), amelyek a reziduális jóléti modellt hangsúlyozzák. Az angolszász országokban az állam nem volt nagy munkáltató, hanem úgy képzelték a jóléti államot, mint egy munkára bíró mechanizmust. A munkaerőpiacra való bejutást inkább ösztökélték, mintsem anyagilag támogatták.

 

Az 1986. február 28-án aláírt Egységes Európai Okmány és az 1991. decemberi maastrichti csúcs közelebb vitte az európai országokat egy gazdasági és politikai unióhoz, továbbá az 1997-ben aláírt Amszterdami Szerződés és a 2000-ben lezajlott lisszaboni csúcs tétován ugyan, de közelebb vitte egy szorosabb szociális unióhoz. A szociális Európához vezető út viszont be volt ágyazva egy neoliberális megközelítésbe, miszerint a gyorsabb gazdasági növekedést liberális piaci eszközökkel, egy szűkebb jóléti állammal és egy dinamikus és aktív munkaerőpiaccal teremtjük meg.

A szociális Európa-projektet nehéz volt megvalósítani. Az EU-ban a jóléti államok különböznek egymástól, és nem egyformán alakultak az univerzalitás, a minőség és a jóléti szolgáltatások színvonala tekintetében. Ha követjük azt az elméletet, hogy a "politikai pártok számítanak", az erős szociáldemokrata és kereszténydemokrata pártok létezése előfeltétele volt a jóléti állam kialakulásának, ami megvédte az állampolgárait a bölcsőtől a sírig. A szocialista pártok a dél-európai országokban túl gyengék voltak ahhoz, hogy a svéd vagy a bismarcki modellhez hasonló jóléti államot alakítsanak ki. Az olyan országokat, mint Spanyolország, Portugália vagy Görögország és bizonyos mértékig Olaszország és talán Franciaország, úgy lehet jellemezni, mint csírájában levő jóléti államokat. Még a szociális ellátáshoz való jog sincs biztosítva. A szociális biztonsági programok alapvető bevételi forrásként szerepelnek, bár nem annak tervezték őket. A katolikus egyházhoz kapcsolódó régebbi tradicionális szociális ellátás még mindig létezik (rokkantnyugdíj), és ott a hatalmas mezőgazdasági szektor. Másrészről a radikális és a jakobinus tradíció Franciaországban ellenezte a civil társadalom és a vallás beavatkozását az állami ügyekbe, s ezáltal a jóléti előírásoknak a nemzet egésze akaratából kellett erednie, nem pedig korporatív struktúrák eredményeként. Ma a "francia modell" még mindig másként alakítja ki a jóléti állami struktúrákat és a szociálpolitikát, mint a "német modell", mely a korporatív érdekközvetítésen alapszik, vagy a "svéd modell", mely a kormány szociális beavatkozási szerepét hangsúlyozza.

A legtöbb posztkommunista párt követte a német példát az 1989-es felfordulás után, mikor megreformálták a szocialista jóléti államot. Mivel a közszféra költségeit le kellett faragni, elhatározták, hogy a piaci mechanizmusok bevezetésekor privatizálják a legtöbb állami kézben levő vállalatot, hogy csökkentsék a veszteségeket és az állami támogatások mértékét. Számos esetben kötelezték őket, hogy bevezessék a neoliberális reformokat, amiket a nemzetközi pénzügyi intézmények támogattak. Ezalatt szociális változások bonyolították a sikeres választási stratégiák kidolgozását és azt, hogy a múlt erőit képviselő nacionalista és populista pártokkal fel tudják venni a versenyt. Az összes szociáldemokrata és posztkommunista párt elvesztette támogatói bázisa nagy részét, mivel a hagyományos munkásosztály összezsugorodott az ipar nagymértékű visszaszorulása miatt. A rugalmasságra való törekvés kialakított egy rugalmas munkaidőben dolgozó réteget, amely a munkáltatók és szakszervezetek hagyományos rendszerén kívül helyezkedik el. Most, hogy a feminizmus előkészítette az individualizáció ideológiai alapját, a munkaerőpiac hagyományos felosztása pedig szétesett, a munkásosztály hagyományos értékei, melyre a szociáldemokrata pártok támaszkodhattak, eltűntek.

 

Minden, a munkásosztályt képviselő párt gyors ideológiai és gyakorlati változásnak vetette alá magát, hogy utolérje azokat a pártokat, amelyek a kapitalista piac és a gyenge kormány értékeit vallották. A posztkommunista világ legtöbb országában olyan posztkommunista pártok kerekedtek felül, amelyek elkötelezték magukat a parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság mellett. Mint a nyugat-európai szocialisták, úgy jelenítették meg magukat mint modernizálók, akik időben csatlakozni akarnak az egyre bővülő Európai Unióhoz. Követték a spanyol, portugál és görög szocialista pártok példáját, amelyek csatlakoztak az Európai Közösséghez a mediterrán diktatúrák 1970-es években történt bukása után, egy olyan időszakban, amelyben szükségessé vált az intézményeik demokratikus konszolidációja. Olaszországban a demokratikus konszolidációhoz vezető út a régi kétpárti rendszer összeroppanásához vezetett. A kereszténydemokrata hegemónia végét a balközép pártoknak a posztkommunista Demokratikus Szocializmus Pártja (Partei des Demokratischen Sozialismus, PDS) körül kialakult széles választási koalíciójának felbukkanása jelezte.

Az 1990-es években a legsikeresebb közép- és kelet-európai szocialista pártok egy kapitalizmuspárti és modernizációs álláspontot alakítottak ki, mely alkalmassá tette őket arra, hogy a liberálisok koalíciós partnerei lehessenek. Ez az erős egy irányba húzó tendencia válaszként alakult ki a nemzetközi verseny okozta gazdasági és szociális változásokra, a fizetésimérleg-nehézségekre és a növekvő munkanélküliségre. Ráadásul a szélesebb kontinentális összefogást erősítette a nagy kommunista pártok eltűnése vagy marginalizálódása. Néhány helyi vagy regionális jelentőségű, stabil kommunista párt túlélte a változásokat a Cseh Köztársaságban, Spanyolországban, Portugáliában, Franciaországban, Cipruson, Görögországban és Olaszországban, de sok szavazót veszítettek, és elveszítették befolyásukat a döntéshozatali folyamatokra. Oroszországban és Ukrajnában a kommunista pártok képesek voltak helyreállítani befolyásukat. Nem volt nehéz megszerezniük az elszegényedett ipari régiók munkásosztályának szavazatait, elég volt a régi idők teljes foglalkoztatottságára apellálniuk. Miután le kellett mondaniuk arról, hogy megvalósítsák végső céljukat, az államosításon és az állam által irányított iparosításon alapuló szocialista társadalmat, ezek a kommunista pártok csak a kommunizmusból a kapitalizmusba vezető átmenet veszteseire támaszkodhattak. Az ilyen választók körében ugyanakkor veszélyes versenytársnak bizonyultak a jobboldali populista pártok.

Oroszországban ez a fajta jobboldali populizmus a leninista politikai rendtől való elmozdulást szimbolizál egy rendellenes, belül megosztott posztkommunista rendszer felé, melyet a liberálisok és államkapitalista reformerek közti koalíció alakjában jelenik meg egy részben megreformált bürokráciával és törékeny demokráciával. Az orosz eset azonban érvényteleníti azt a nézetet, hogy a piaci reformok szükségszerűen erősítik a demokratikus intézményeket. A Borisz Jelcin elnök és parlamentje közti küzdelem 1993. október 1-jén egy véres összecsapást eredményezett, mely veszélyeztette az egész rendszer politikai legitimációját. Jelcin után Vlagyimir Putyin az elnöksége megszilárdítása során elkezdte újra centralizálni az orosz államot. Az itt kialakult demokratikus deficitnek az az oka, hogy a legtöbb orosz politikai párt moszkvai politikusok lazán szervezett koalíciója, és a poszttotalitáriánus struktúrák hajlamosak egy lobbizó jellegű politizálásra, amelyben jól szervezett ipari érdekcsoportok vesznek részt. A volt Szovjetunió tagállamaiban kialakult posztkommunista rendszerek erős elnöki hatalma azért tudott kialakulni, mert a kialakulatlan civil társadalom egy tekintélyelvű populizmust favorizált, amely az "erős kéz" politikájával végrehajtott radikális gazdasági reformokat ígért.

 

Az állami monopóliumokon alapuló keynesi gazdasági modellek elutasítása először az 1980-as években az USA-ban fordult elő, mikor egy széles körű deregulációs programot próbáltak bevezetni, olyat, amilyen az Egyesült Királyságban már folyamatban volt. Az 1980-as évek konzervatívjai, mint Ronald Reagan és Margaret Thatcher, nem haboztak az adópolitikát használni, hogy eltolják a munkások jövedelmét a gazdagok felé. Nagy-Britanniában 1979 és 1986 közt, a legalacsonyabb jövedelmű 10%-nak 23%-kal nőtt a reáljövedelme. Az adózási rendszer felerősítette az egyenlőtlenséget. Az USA-ban 1977 és 1988 közt az átlagos reáljövedelem 747 dollárral ment fel, míg a felső 10%-é 134 513 dollárral. A konzervatívok szerint az államnak meg kell szüntetni a gazdaságok szabályozó szerepét és privatizálni kell eszközeiket. A privatizáció kulcsfontosságúvá vált a gazdaság megreformálásában, és elsődleges mozgatóerejévé lett a gazdasági átmenetnek. A privatizációt válasznak tekintették az importhelyettesítő iparosítás stratégiai és a protekcionista rendszerek kudarcára, továbbá úgy, mint a profitok maximalizálásának eszközét. A privatizációt gyógyírként ajánlották a nemzetközi szervezetek és bankok, miután kudarcot vallott az állam vezérelte iparosítás az állami vállalatokkal, amit az adófizetők pénzéből tartottak fönn, direkt pénzügyi adományok segítségével vagy nyílt támogatással, mint támogatott hitelekkel, garantált piaccal, tőkeinjektálással vagy kedvezményes átváltási árfolyamokkal. A megoldás az volt, hogy az állami vállalatokat a piacgazdaság követelményeihez igazították, például kitették őket a külföldi versenynek.

Ettől a pillanattól kezdve az állami tulajdon privatizálása bizonyult a legjobb politikának, amely révén kialakulhat a piaci fegyelem és nőhet a hatékonyság. Az ún. washingtoni konszenzus szerint a legtöbb gazdasági probléma gyökere az etatizmussal, az állam túl erős jelenlétével magyarázható. Ennélfogva a privatizáció azt is jelentette hogy a kormányok, miután a piac törvényeinek tették ki a vállalatokat, elvesztették ellenőrzésüket a gazdaság egy lényeges szeletében. Sok országban az állam birtokolta az olajtársaságokat, az elektromos áramot termelő erőműveket és az elektromos hálózatokat, a szénbányákat, az acélműveket, a vasutakat, kikötőket, telekommunikációs hálózatokat és légitársaságokat. Mindezen ágazatok privatizációja azt jelentette, hogy az állam elsorvadt, és megszűnt a szocialista vagy populista pártok politikai horgonyaként működni.

Az 1980-as évek második felében a privatizációs politikákat a telekommunikáció és a pénzügyi szektor terén történt globalizáció is befolyásolta. A kapitalista országokban a legtöbb esetben viszonylag könnyű volt privatizálni az állami vállalatokat. A legtöbb ilyen vállalat a pénztársadalomban működött, és piaci ösztönzőknek engedelmeskedett, mert globális szereplőkkel kellett versenyeznie. A kormányok úgy tudták felkészíteni ezeket a vállalatokat a piacra, hogy modern vezetési módszereket vezettek be, és kitették őket piaci hatásoknak. A dereguláció miatt versenyezniük kellett a helyi szereplőkkel. Az átszervezés nélküli privatizáció nem bizonyult elégségesnek a kelet-európai monopóliumok esetében, melyek képesek voltak jelentős monopolprofitot termelni.

Az USA-ban egy hasonló ideológiai változás történt a Demokrata Pártban, ahol a munkalobby (Big Labour) hatása elhalványodott, miután a szakszervezeti mozgalomhoz szorosan kötődő elnökjelöltek kampányai sikertelennek bizonyultak. Az 1990-es évek elején felbukkant Új Demokraták egy új politikai mixet kerestek, ami el tudja csábítani az egyre szélesebb középosztály szavazóit. Nem a növekvő állami kiadások, hanem a piac általi munkahelyteremtés tűnt a munkanélküliség okozta legtöbb szociális probléma megoldásának. 1992-ben Clinton munkaügyi minisztere, Robert Reich, egy kínálatoldali munkaerő-politikát vezetett be, hangsúlyozva, hogy a gazdasági növekedés és a teljes foglalkoztatás elérése szempontjából kiemelkedő jelentősége van az oktatásnak, képzésnek és a szaktudásnak. A munkaerő-piaci stratégia, amit a nyugat-európai szociáldemokrata pártok lemásoltak, új egyensúlyt foglalt magában a jóléti állam és a munkaerőpiac között. Ezalatt az amerikai gazdaság egyre növekvő szálakkal kötődött a globális gazdasághoz, és az USA vállalati jövedelmezősége nagyon érzékennyé vált a külföldön zajló eseményekre.

Az 1990-es években az Egyesült Államokat erős gazdasági növekedés jellemezte – alacsony infláció, alacsony munkanélküliség, csökkenő költségvetési deficit, erős valuta, virágzó tőzsde, állandósult gazdasági növekedés. Ezalatt az 1990-es években a nemzetközi kereskedelem súlya az amerikai GDP-ben megduplázódott, 23%-ra nőtt, és ma az export az USA gazdasági növekedésének 30%-áért felelős. Az 1990-es években 16 millióra nőtt, megduplázódott az exporthoz köthető munkahelyek száma. A külföldi befektetők növelték az USA hosszú lejáratú államkötvényeibe való beruházásaikat. Manapság számos amerikai vállalat, mint a Coca-Cola, a General Electric és a Microsoft, bevételének jelentős része, sokszor több mint fele a külföldi piacokról származik.

A globalizálódó amerikai gazdaság stabil helyzete jó hatással volt arra a Demokrata Pártra, amely szintén az amerikai társadalom modernizáló szociális és gazdasági erejét jeleníti meg. Clinton Új Demokratáinak története érzékelteti, hogy a szociális haladással párosuló, nemzetköziségen alapuló gazdasági teljesítmény politikai és pénzügyi stabilitást hoz létre. Ez igaz lehet a kapitalista világnak arra a szeletére, ahol a bővülő export gyorsabb gazdasági növekedést és magasabb profitot jelent. Viszont Latin-Amerikában, ahol az USA exportja gyorsabban nő, mint bármely más régióban, van ok az aggodalomra, mert a régió nagyon függ a beáramló tőkétől. Az USA kamatszintjében történő legkisebb emelkedés is hatalmas elszívóerőként hatna, mely megváltoztatná a tőkeáramlás irányát, és összeroppantaná az egész kontinenst.

 

Az 1980-as évek óta az egész nemzetközi helyzet megváltozott. A pénzpiacok deregulációja egybeesett az új információs technológiák megjelenésével, ami által a nemzetközi tőke még gyorsabban áramolhatott. Egyre világosabbá vált a szociáldemokrata vezetők számára, hogy egy minőségileg különböző gazdasági és szociális helyzet alakul ki. A protekcionizmust és az importhelyettesítő stratégiákat a szabad kereskedelem váltotta fel. 1986 szeptemberében Punta del Estében, Uruguayban (innen az "uruguayi forduló" kifejezés) egy sor multilaterális kereskedelmi tárgyalásról kiadott miniszteri nyilatkozattal elindították a GATT-tárgyalásokat. Szerződéseket írtak alá Marrakesben, Marokkóban 1994 áprilisában.

Az uruguayi forduló egy átfogó rendszer, mely kereskedelmi szabályok sűrű rendszerét és a piacra jutás lehetőségét foglalta magában olyan területek esetén, melyek régóta ellenállnak a reformnak (pl. mezőgazdaság és textilipar), továbbá új területeket, mint a szolgáltatásokkal való kereskedelem, kereskedelemmel kapcsolatos szellemi tulajdon- és beruházási szabályozások.Az uruguayi fordulót akkor eszelték ki, amikor a fejlődő országokban a globális recesszió és az azt követő adósságkrízis fenyegette az éppen befejezett tokiói forduló (1973-1979) eredményeit. 1981 és 1982 közt a világkereskedelem mind értékét, mind mennyiségét tekintve csökkent. 1982-ben Reagan elnök a GATT-tárgyalások új fordulóját javasolta, hogy enyhítse a protekcionista nyomást, amit az erősödő USA-dollár és az egyre több megszűnő amerikai munkahely okozott. Az Egyesült Államok az új GATT-fordulót eszköznek tekintette a fejlődő országok világkereskedelembe való hatékonyabb beintegrálása érdekében. A fejlődő országok kezdetben ellenálltak az USA vezette kezdeményezésnek, mert féltek, hogy kereskedelmi akadályokba ütközne az exportjuk, ha a GATT új napirendet alakít ki. Viszont a fejlett és fejlődő országok egy széles koalíciója felismerte a multilaterális kereskedelem szükségességét annak érdekében, hogy kiegészítsék a hazai gazdaságpolitikai reformokat és ellentételezzék az USA-ban és Európában az egyoldalú intézkedések és a kedvezményes kereskedelmi rendelkezések egyre erősödő gyakorlatát.

A GATT uruguayi fordulójával kapcsolatban a fejlett és a fejlődő országok között vita alakult ki a szociális záradék miatt. A fejlődő országok kormányai féltek, hogy a szociális záradék protekcionizmust okozhat. A szociális klauzuláról szóló korai javaslatok tartalmaztak olyan intézkedéseket, mint a bérek és a munkaviszonyok harmonizálása. Az 1990-es években több figyelmet fordítottak az olyan alapvető munkaügyi szabályozásokra, mint a szakszervezetek jogai, a gyerek-, illetve a kényszermunka és az esélyegyenlőség. A globális szabályozás szükségessége fejeződött ki szemben a nemzetközi pénzügyi intézményekkel, hogy elősegítsék a fejlődő országok politikai és gazdasági stabilitását. Ez egybeesett a WTO 1991. évi alapításával és az OECD javaslatával a széles körben vitatott Multilaterális Beruházási Megállapodásra (angol rövidítése: MAI).

 

A kereskedelem liberalizációja és a tőkeáramlás mellett a munkanélküliség ügye emelkedett nemzetközi szintre és lett a G-7 vezetők 1996-os, Lille városában tartott találkozójának egyik témája, ahol megtárgyalták, hogy miként lehet munkahelyeket teremteni. Az európai vezetők a problémát a saját módszerük szerint közelítették meg, és tovább tanulmányozták a kérdést. Az európai kormányok új projekteket készítettek, s bennük egy aktív jóléti rendszert hangsúlyoztak, ami a szociális támogatás helyett a munkába állíthatóságra fókuszált. A legtöbb kormány már elfogadott néhány változtatást – nevezetesen az üzletek nyitvatartási idejének rugalmas kezelését -, vagy felemás kísérleteket tettek az adó- és nyugdíjrendszer megreformálása terén; de komoly munkaerő-piaci reformok nem voltak napirenden. Azokban az országokban, ahol bejelentették a csökkentéseket, nőtt az ellenállás a megszorításokkal szemben. Franciaországban a politikusok és szakszervezetek rövidebb munkahetet, a közszférában munkahelyeket és a minimálbér növelését követelték, míg a vállalati létszámcsökkentést a nemzeti szuverenitás megsértésének tekintették. A szociális tiltakozások visszahelyezték a francia baloldalt a kormányba. Ugyanez zajlott le Olaszországban is.

Az 1990-es években a kritikus pont Európa magas munkanélkülisége és a sikeres Európai Monetáris Unió (EMU) kilátásai közötti kapcsolat volt. A hivatalos elmélet az volt, hogy Európában a munkanélküliség mesterségesen lett magas a német Bundesbank monetarista gazdaságpolitikája miatt. Az 1980-as évek elején a német kormány ellenezte Mitterand elnök keynesi ihletésű fellendítési politikáját, amely államosításon és a keresletirányításon alapult. Valójában azóta két európai stratégia versenyez az elsőbbségért. Először is ott volt a brit thatcherizmus által megjelenített neoliberális stratégia, amely arra helyezte a hangsúlyt, hogy egy liberalizált piac azonnal egyesített európai piacot teremtene a támogatások csökkentésével és a tőkeáramlás felszabadításával. A német-francia stratégia egy politikai projekt volt, ami hangsúlyozta, hogy szükség van azon EU-tagállamok monetáris és költségvetési politikáinak "konvergenciájára", amelyek csatlakozni akarnak a Gazdasági és Monetáris Unióhoz.

Az 1980-as évektől a neoliberálisok azzal érveltek, hogy Európa politikáinak követni kell az USA és Nagy-Britannia receptjeit, deregulálni kell munkaerőpiacát és a termékek piacait. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, állítják, hirtelen leesett a munkanélküliség a dereguláció, az adócsökkentés, a közszféra költségeinek és a szociális támogatások csökkentése következtében. Ezeket a javaslatokat nem fogadják szívesen a kontinensen, ahol az európai szociális modell egy szigorúan szabályozott munkaerőpiacot alakított ki. Rugalmasságnak kellett kialakulni a "szociális partnerekkel" és a nemzetek kormányaival történt tárgyalások során. Az Európai Bizottság a munkát terhelő adók csökkentését javasolta, továbbá azt, hogy ellensúlyozzák ezt a csökkentést az energiára és a tőkére kivetett magasabb adóval. A hozzáadottérték-adók csökkentése a nagyon munkaerő-igényes szolgáltatások esetében szintén egy ötlet volt, amit a bizottság felvetett.

Hogy világosan lássuk, a munkaerővitában Németországnak és Franciaországnak van döntő szava, ezekben az országokban pedig a munkanélküliség magas, és még mindig emelkedik. Németországban a kormány makacsul ragaszkodik a korporatív megközelítéshez. A Kohl-kormány 1997-ben arra kényszerült, hogy elvesse adóreformját. Franciaországban Lionel Jospin miniszterelnök rengeteg munkahely teremtését ígérte, amikor 1997-ben átvette az ország irányítását. 1998 májusában a francia parlament megszavazta, hogy lecsökkenjen a munkaidő hossza 2000-től heti 39 óráról 35-re.

 

A "francia modell" egy rövidebb munkaidős foglalkoztatási stratégiát hozott létre, Németországban pedig a szakszervezetek hasonló stratégiával álltak elő. Ez a stratégia ellenállást váltott ki más országokban. A szociáldemokrata pártok meg voltak osztva ebben a kérdésben. A másik probléma számukra egy olyan integrált gazdaságpolitikai rendszer kidolgozása volt, amely közös megközelítésen és ideológián alapszik. Ami az ideológiai részét illeti, Anthony Giddens megemlít egypár dilemmát, amivel a szociáldemokráciának meg kell küzdeni: globalizáció, individualizmus, bal- és jobboldaliság, politikai hatóerő és az ökológiai problémák (Giddens, 1999). Giddens azt is bevallja, hogy a globalizáció a legfőbb probléma, mert az megnyitotta minden ország gazdaságát a külföldi befolyás számára a nemzetközi pénzügyek egyre kiterjedő szerepének nyomása alatt. Giddens kijelenti, hogy a kereskedelemnek "mindig szüksége van intézményrendszerre, ahogy a gazdasági fejlődés többi formájának is. A piacokat nem lehet pusztán gazdasági eszközökkel megteremteni, az pedig, hogy milyen mértékben legyen kitéve egy gazdaság a világpiacnak, számos kritérium határozza meg" (Giddens, 1999). Giddens elutasítja a gazdasági protekcionizmusnak a gazdasági globalizációval történő szembeállítását. Giddens: "A protekcionizmus esetleg jó stratégia időnként és bizonyos országokban. Malajzia például jól tette, hogy 1998-ban szabályozást vezetett be, hogy megfékezze a tőke kiáramlását az országból" (Ibid., 17).

A tőke és a technológia globalizációjával megváltozott az állam szerepe, és a szociáldemokrácia kénytelen volt újrafogalmazni az államról korábban alkotott felfogást, amely szerint az a jólét és a szociális jogok védelmezője. Új szociális felelősségek jelentek meg a politikai színtéren a monetarizmus bukása után. A régi brit baloldal, amit a radikálisok képviseltek, a Munkáspártban elvesztette hatalmát, amikor a Konzervatív Párt kimerítette neoliberális programját, és amikor egy új irány komoly lehetőséget adott, hogy megverjék a konzervatívokat a választásokon. A konzervatívok alternatívája a New Labour volt, amely megígérte, hogy egy szociális felelősséget és jogokat szem előtt tartó alternatív univerzalista rendszert épít fel, és hogy a kormány szociális változásokat és modernizációt visz véghez. A Munkáspárt megreformálása Tony Blair részéről azt jelentette, hogy visszahelyezte a Munkáspártot tradicionális szerepébe mint többségi, főárambeli pártot, amely az emberek széles csoportjának érdekeit képviseli, abba a szerepbe, amelyet a Munkáspárt 1979-ben elveszített, amikor a baloldal átvette az ellenőrzést a pártban, és a "Négyek Csapata" (Roy Jenkins, David Owen, Bill Rogers és Shirley Williams) megalakította a Szociáldemokrata Pártot, ezzel begyűjtve az új középosztályok szavazatait. Az állami szocializmus helyett Blair az etikai szocializmus alapelemeit akarta lerakni. Blair sikeres volt revizionista projektjében, amikor 1995-ben felülvizsgálta a Munkáspárt vízióját egy állami tulajdonon alapuló átalakított gazdaságról és társadalomról.

John Gray kifejtette, hogy a Munkáspárt e modernizálása kéz a kézben történt a "pártok közötti szociáldemokrata konszenzussal, a modernizáló toryk mozgalmával, amely jelenleg arra törekszik, hogy a szociálpiaci filozófia egy jobboldali változatát használja a szabad piac és a piaci mechanizmusok közszférába történő beemelésének politikai legitimáció­jára" (Gray, 1996: 14). 1995-re a Munkáspárt hivatalosan is elfogadta a piacgazdaságot, miután átírták a párt alkotmányának IV. paragrafusát, olyan formában, hogy az egyrészt ünnepelte a piaci vállalkozást és a verseny szigorát, és írmagját is eltávolította az állami tulajdon eszméjéhez való kötődésnek. Blair nemcsak a szocializmust hagyta el, hanem a keynesianizmust is. A New Labour visszavitte a Munkáspártot annak XIX. századi liberális őseihez és John Stuart Mill igazságelméletéhez. A szociális igazságosságot most úgy értelmezték, mint egyéni érzületet és viselkedési szabályt. Vagy John Stuart Mill szavait idézve (1962: 308), az igazságosság fogalmának filozófiai tartalma van: "…az igazságosság fogalma két dolgot feltételez: egy életvitelt és egy felfogást, ami szankcionálja a szabálytól való eltérést. Az első minden ember számára egyforma kell legyen, és mindenkinek a saját javát szolgálja. A másik (a felfogás) annak a vágya, hogy büntetést szenvedjenek, akik megszegik a szabályokat. Ebben benne foglaltatik egy konkrét személy is, aki hátrányt szenved a szabály megsértése miatt, akinek jogait (hogy idevágó kifejezést használjunk) megsértik a szabályszegés révén."

A blairizmus nem átállás volt a kontinentális európai szociáldemokrata elvekre, hanem annak a nézetnek elvetése, hogy az állami beavatkozás erősítheti a gazdasági növekedést, és teljes foglalkoztatottságot és társadalmi egyenlőséget teremthet. A Munkáspárt felhagyott hagyományos stratégiájával, az egalitariánus társadalom létrehozásával, a magas közkiadásokkal és az újraelosztáson alapuló adórendszerrel. A Munkáspárt éppen akkor mozdult el keynesiánus alapjairól és szocialista gyökereitől, és távolodott el a szociáldemokráciától, amikor a gazdaság globalizálódott, és a hazai gazdaságpolitikát és intézményeket megváltoztatta és kiüresítette a thatcheri neoliberális forradalom. Tony Blair megkísérelte újraegyesíteni a kommunitariánus színezetű liberalizmust az egyéni autonómiával és a választás szabadságával. 1994. október 4-i beszédében Blackpoolban, a Munkáspárt konferenciáján Blair egy "új Nagy-Britannia" születését ígérte (Blair, 1996: 35-50). A nagyszabású politikai reform fő szervező elemeivé az alkotmányos forradalom, a munkára való ösztönzés és az élethosszig tartó tanulás váltak. Az, hogy a Munkáspárt szentesítette a piacgazdaságot, újra összekötötte a pártot az etikai szocialista gyökerekkel, és megszüntette az elvi kétértelműséget a kapitalizmushoz való viszony tekintetében.

Blair igazságosságfelfogásának részét képezi az egyén felfelé való törekvése a ranglétrán, ami a gazdasági fejlődés és a növekvő gazdagság forrása. Blair szavaival a Munkáspárt "lehetőségeket kínál és felelősséget kér cserébe", továbbá elősegíti a "személyes fejlődést, és remélem, le fogja rombolni a szociális gátakat" (Blair, 1996: 148). Blair szerint a jobb és bal elnevezés meghaladott, felváltják az új igényei és a régi legyőzetése. A modernizáció a tradicionálissal szemben, ez a választóvonal határozza meg ma a brit politikát. Ez tette képessé Blairt arra, hogy visszaszorítsa a régi Munkáspártot és meghódítsa a dél-angliai konzervatívokat azzal, hogy olyan középosztálynak való programot kínált, amely elutasította a visszaállamosítást, a magas adókat és a magas állami kiadásokat (Richards, 1998). Blair szerint a gazdasági növekedés elősegíthető a beruházók ösztönzésével, és a munkaerőpiac további deregulálásával, abban az esetben, ha a baloldal garantálni tudja a munkaerő továbbképzését az iskolarendszer és az egészségügy fejlesztésével. A New Labour a balközép koalíciója, radikális és konzervatív elemekkel, a szakszervezetek csökkentett szerepével, mivel ők vonakodnak a szükséges modernizációban együttműködni (Gamble, 1998: 27).

Más szociáldemokrata pártok a New Labourrel együtt részesültek a nemzetközi pénzügyi intézmények dicséretéből. Hollandiában az első Wim Kok-kormány idején nagy számban teremtettek munkahelyeket, amely felülmúlta a Clinton-kormányzat idején látott amerikai "munkahelygépezet"-et. A jóléti rendszer és a munkaerőpiac reformja új lehetőségeket teremtett. Viszont új egyenlőtlenségeket is hozott magával, így néhány réteg nem profitálhatott a gazdasági fellendülésből. Kutatási eredmények mutatják, hogy a "holland csoda" az 1980-as évek elején a politikában történt változások eredménye, amikor sok szektorban volt többletkapacitás, és a legtöbb munkahely az iparban elveszett. Akkor Hollandiának fel kellett hagynia a "a tömeges munkanélküliséghez vezető holland út követésével" (Braun, 1988). Egy évtizeden belül a holland iparon alapuló gazdaság átalakult egy modern vagy posztindusztriális szolgáltató jellegű gazdasággá, sok új középosztálybeli munkahely teremtésével.

A többi európai ország hasonló gazdaságpolitikai forradalmon ment keresztül. Belgiumban a kereszténydemokratákat kibuktatták a kormányból 1999-ben, miután elvesztették a választásokat. A Liberálisok, Szocialisták és a Zöldek szivárványkoalíciója egy új politikai kultúrát és egy modernizált jóléti államot ígérve adaptálta Blair harmadik útját a helyi körülményekre. Németországban Schröder kancellár száznyolcvan fokos fordulatot tett Blair segítségével. Olaszországban a kereszténydemokraták összeroppanása után (Democrazia Cristiana, DC), az előzőleg kommunista Baloldali Demokrata Párt (Partito Democratico della Sinistra, PDS) egy a centristákkal kötött balközép Olive-koalícióban (Ulivo) beléptette az országot az EMU-ba, viszont nem nyerték meg a 2001. évi parlamenti választásokat. Ugyanez történt Lionel Jospinnel egy évvel később. Olyan országokban, mint Olaszország és Franciaország, ahol a munkásosztály egy része szociálisan mozgósítható és politikailag aktív, a szocialista vezetők és pártok rendszerint nehézségekkel állnak szemben, amikor be akarják gyűjteni az összes szavazatot a baloldal számára. Ettől kezdve a harmadik utas reformizmust ellenőrzés alatt tartotta a kontinensre jellemző utcai harcosság és a nép ellenállása, amely a szocialista parlamenti tagokra is hatással volt.

 

Az 1980-as évektől kezdve a tömeges munkanélküliség hatására a neoliberális javaslatok a piaci erők és a kínálatoldali közgazdaság jelentőségét hangsúlyozták. Növekvő számú egyetemi kutató utasította vissza a keynesianizmust mondván, az a makrogazdasági egyensúlytalanságok és az alacsony gazdasági növekedés fő forrása. A kormányt mint problémát, nem pedig mint megoldást festették le. A privatizációt és a liberalizációt úgy állították be, mint az állami tulajdon és az állami szabályozás ellenszerét. A thatcherizmus és a reaganomics az egyre szélesedő középosztály érdekeit szólaltatta meg, amely elutasítja az állami beavatkozást, a költségvetési hiányból finanszírozott költekezést és a szakszervezeteket mint minden közgazdasági gonosz forrását. Mindegyik szocialista és szociáldemokrata párt elutasította az új jobboldal által kezdeményezett privatizációt. Viszont már az 1980-as évek végén néhány európai szocialista párt egyetértett a kisebb kormány és több piac gondolatával, azzal a feltétellel, hogy az utóbbit "szociálisan korrigálják". A szocialista kísérlet kudarca Franciaországban az 1980-as évek elején felnyitotta szemüket az államosítással és az önellátó gazdaságba vivő visszaúttal párosuló keynesianizmus korlátaira. Elfogadták a piaci megoldásokat a gyengébb állam mellett abban az esetben, ha az állam meg tudja szervezni az olajozottabban működő munkaerőpiacot. A szociáldemokrata politika e felülvizsgálata nyomán "csendes forradalom" ment végbe Nyugat-Európában.

A piac győzelme az újraelosztási rendszerek hanyatlását jelentette, melyeket a keynesi és populista rendszerek alkalmaztak. A fejlett világban (Európa és Észak-Amerika) a megnövekedett verseny és az azt követő pénzügyi és gazdasági liberalizációs politika megnyitotta az utat az állam visszaszorításának, illetve a munkások és parasztok szolidaritási mozgalmainak szétesése előtt. Felülvizsgálták a szociális intézkedéseket, és a nyugat-európai jóléti államot fokozatosan privatizálták, hogy csökkentsék a kiadásokat, és kielégítsék a fehér galléros középosztály egyre szélesedő rétegének igényeit. A jóléti állam privatizációja kéz a kézben folyt az ipari munkásosztály számszerű csökkenésével és a hatalmas gyárak fordista szervezeteinek szétesésével. Mint a brit Munkáspártban történt, az európai tradicionális szociáldemokrata szavazóbázis egymással szemben álló elemekre esett szét a posztindusztriális forradalom eredményeként. A tradicionális munkásosztálybeli szavazók száma az elmúlt harminc évben oly mértékben esett vissza, amilyen mértékben nőtt a jobban képzett posztmaterialista szavazók száma. Tehát a szociáldemokrata szavazat elvesztette vezető szerepét Nyugat-Európában, míg a jobboldali pártok különböző szociális és gazdasági érdekekkel és elvárásokkal rendelkező, egykor baloldali pártokat támogató társadalmi csoportokat tudtak magukhoz vonzani.

Európában a legtöbb szocialista és liberális párt közti különbség csaknem eltűnt. Mindegyik szociáldemokrata párt, amelyik részt vett a konvergenciafolyamatban, elfogadta az állami cégek privatizációját, a munkaerőpiac rugalmassá tételét és a tőkeáramlás felszabadítását. Miután a szocialista frakció kezdeményezésére az Európai Parlamentben 1992 novemberében megalakították az Európai Szocialista Pártot (angol rövidítése: PES), szocialista csúcstalálkozókat tartottak azért, hogy befolyásolják az EU szociális és gazdasági napirendjét. A kommunizmus bukása után a nemzetközi szociáldemokrácia még nagyobb jelentőséget nyert, amikor a volt kelet- és közép-európai kommunista reformerek elhatározták, hogy csatlakoznak a Szocialista Internacionáléhoz. 1996 szeptemberében a Szocialista Internacionálé huszadik kongresszusán New Yorkban 34 új párt csatlakozott a szervezethez. 1999. március 1-jén a milánói kongresszuson elfogadták a Robin Cook és Henri Nallet által írt kiáltványt, amely magáévá tette a munkahelyek és a gazdasági növekedés Európájának blairi szlogenjét, az említés erejéig foglalkozva a szociáldemokrata értékekkel és a kontinentális baloldal számára fontos témákkal.

A sikeres kelet- és közép-európai szocialista (posztkommunista) pártok olyan prokapitalista és modernizáló álláspontot foglaltak el, amely koalíciós partnerekként elfogadhatóvá tette őket a liberálisok számára, illetve kitűnő partnernek a multinacionális cégek vezetői, a bankok és a nemzetközi pénzügyi intézmények számára. Ez az egység felé ható nagy mozgatóerő tulajdonképpen egy válasz a gazdasági és szociális változásokra, amelyeket a nemzetközi verseny, a fizetésimérleg-nehézségek és a növekvő munkanélküliség okozott. Ráadásul a szélesebb kontinentális konvergenciát elősegítette a kommunista pártok marginalizálódása és szociáldemokratizálódása is. Valamiféle jelentőséggel bíró kommunista pártok csak a Cseh Köztársaságban, Spanyolországban, Portugáliában, Franciaországban, Cipruson, Görögországban és Olaszországban tudtak megmaradni. A Blair-féle szociáldemokratizálódás komoly választási lehetőség volt a kommunista pártok számára, amelyek versengtek a szavazatokért a berlini fal leomlása után. A földművelők és a munkások szavazatait gyűjtő latin-amerikai populista pártok számára nyitva állt ugyanez a neoliberális irány.

 

A Demokrata Párt az Egyesült Államokban, mely erejét a Roosevelt-féle New Deal régi eszméiből eredezteti, nem pedig a nemzeti keynesianizmusból vagy baloldali ideológiákból, nem alakította át magát egy szociáldemokrata párttá, ez pedig megerősíti azt a tézist, hogy a politikai pártok kerülik a szélsőséges pozíciókat. Az USA-ban a New Deal sajátos politikai rendet teremtett, amit progresszív liberálisok alakítottak ki a szakszervezeti mozgalommal szövetségben. A munkaerő és a tőke e szövetségének kötőanyaga az állami intervencionizmus volt, amit a szociális védelmet és az állami beruházásokat szorgalmazó érdekcsoportok támogattak. Megküzdvén a hagyományos republikánus jobboldal erőivel, egy új demokratikus rend alakult ki, ami magát azzal jellemezte, hogy elutasítja az állami beavatkozást és tipikus amerikai érdekeket hangsúlyoz (szabad vállalkozást, minimális állami beavatkozást). Bár új szociális mozgalmak indultak útjukra főleg a kialakuló demokrata renden kívül, a "politikai gyakorlatok központi jelentőségűek voltak az új érdekcsoportok meghatározásában, és a progresszív liberálisok beavatkozása segítette az új erők kialakulását a mezőgazdaságban, a faji és etnikai viszonyokban és a szakképzett középosztályokban" (Plotke, 1996: 156-157).

Az Egyesült Államokban a nem pártot alkotó politikai erőket kormányhivatalok létrehozásával bátorították. Bürokraták képviselték, illetve tartották a kapcsolatot számos, a munkásosztály érdekeit képviselő csoporttal. A Demokrata Párt minden elismerésre váró új politikai erőt egyesített, és a Demokratikus Rend alkotóelemeivé tette őket. A "munka" komoly igényekkel jelentkezhetett a tőke-munka viszony tekintetében és a demokrata politikai blokkon belüli politikai rendszer terén, de a szocialista perspektíva le volt előle zárva. A feketék azután lettek etnikai kisebbség, hogy a kormányprogramok ekként definiálták. Az amerikai populizmus, ami valamikor erősen jelen volt a középnyugati földművelők körében, megszűnt érdekcsoportnak lenni a demokrata politikai gépezetben. Hegemónia – erőteljes vezető szerepként, nem puszta dominanciaként értve – a legmegfelelőbb terminus e politikai változás meghatározására.

1952-ben az uralkodó Demokrata Párt bukása után az újra felbukkanó Republikánus Párt képtelen volt lerombolni a demokraták által kialakított rendet. Húszéves uralma alatt a demokrata progresszív liberalizmus határozottan megerősítette az amerikai politikai intézményeket, hogy azok kibírják a republikánus uralmat. Mikor 1960-ban a Kennedy- és Johnson-kormányok, túlmenve a New Deal rendelkezésein, befejezték a jóléti állam kialakítását, a szociáldemokratizáláshoz vezető út belső pártharcok és a vietnami háború miatt akadályba ütközött. A foglalkoztatási és jóléti politikát támogató progresszív erők konfrontálódtak a konzervatív választókkal, akik ellenezték a kisebbségi jogokat és a faji megkülönböztetés megszüntetését Délen. Ez a Nagy Koalíció végéhez vezetett, és támogatta a Nagy Társadalom demokrata projektjét.

 

E könyv egyik konklúziója a rendszerváltozásokra vonatkozólag az, hogy a nemzetközi gazdasági nyomások kikezdik az államokat és a kormányokat, a globalizáció pedig a szabad kereskedelemmel karöltve elsorvasztja a jóléti törekvéseket. A globalizáció alapos elvi változtatásra és/vagy a liberálisokkal kötött szövetségre kényszerítette a szocialista és a szociáldemokrata pártokat. Ez a liberalizmus felé való elvi eltolódás azért történt meg, mert a szociáldemokraták által szorgalmazott bőkezű szociális támogatások csökkentették a munkaerő-piaci versenyt, és nyomást gyakoroltak a bérekre, miközben korlátozták az ösztönzést a munkában való részvételre és a mobilitásra. A szociáldemokrácia ezért felülvizsgálta a munkaerővel és a szociális kiadásokkal kapcsolatos stratégiáját azután, hogy a megnövekedett kereskedelem a hazai termelőket még sérülékenyebbé tette a versenyképesebb külföldi áru elterjedése és a változékony külkereskedelmi cserearány miatt.

A szociáldemokrácia rájött, hogy a gazdaság nyitottsága lefelé nyomja a szociális kiadásokat, mivel ezek tompítják a piac fegyelmező erejét, és függnek a hazai termelés költségeit emelő adónöveléstől. Az alkupozíciójuk romlása kényszerítette a szakszervezeteket, hogy lemondjanak a globalizáció ellenzéséről, és hogy megfeleljenek a szociáldemokrata kormányok által hozott neoliberális intézkedéseknek. A magas jóléti kiadások és a munkanélküliek felől érkező demográfiai és politikai nyomás arra ösztönözte a szociáldemokratákat, hogy felülvizsgálják stratégiájukat a szakszervezetek igényeinek támogatásával kapcsolatban, míg a globalizáció erői további hatásokat gyakoroltak mind a jóléti törekvésekre, mind azok visszaszorítására.

 

A jóléti rendszereket gyakorlatilag minden országban felülvizsgálják; az alacsonyabb állami kiadások céljából az állam privatizálja a szociális szolgáltatásait. A neoliberális érveket visszhangzó szociáldemokrata vezetők olcsóbb államot és jobban felhasználható munkaerőt szeretnének. Miután liberális bevándorláspolitikát szorgalmaztak, a szociáldemokraták elkezdték szigorúan szabályozni a bevándorlást. A jóléti állam funkcióiról szóló viták ösztönözték a szociáldemokratákat, hogy magasabb prioritást adjanak az árstabilitásnak, az erős pénz politikájának és a nemzetközi versenynek a nemzetgazdaság nagy részében. Az "új" szociáldemokratáknak minden országban meg kellett küzdeniük a hagyományos keynesiánus baloldali szocialisták és szakszervezeti vezetők ellenállásával és kritikájával. Az EU-szinten való koordinálás és a részvétel a kormányzásban segítette őket ellenfeleik meggyengítésében.

Mindegyik "neoliberális" rendszer és politikai párt hisz az árstabilitás és a kiegyensúlyozott állami költségvetés előnyében. Mivel a nemzetközi szervezetek és pénzügyi intézmények szigorú szabályokat alkalmaznak a kölcsön nyújtásakor és felvételekor, illetve a nemzeti valuták lebegtetésekor, gazdaságpolitikai autonómiájukat leszűkítették. A nemzetközi szereplők, akik felmérik, hogy mennyire hiteles vagy felelősségteljes egy kormány, a teljesítményüket értékelő ügynökségektől az olyan intézményekig, mint az IMF, szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy a gazdasági eszközök állami tulajdonlásának véget kell vetni, és a privatizációt kell előnyben részesíteni. Ezalatt a piac behatol a gazdaság és a társadalmi tevékenység minden területére. Minden gazdasági és politikai rendszer a neoliberális világrend felé konvergál, mert elfogadja a tőkeáramlás elvét mint hajtóerőt.

Ezek a rendszerváltozások a gazdasági hatékonysági érveket átalakítják a társadalmi struktúra és a politikai legitimáció érveivé. Ebben az esetben mindegyik új ortodoxia ugyanazokba a határokba ütközik, mint az 1920-as évek hasonló ortodoxiája – a politikai elfogadhatóság és a nemzetközi piaci erőkhöz történő hazai igazodás legitimációjába. Az 1920-as években a "gazdasági liberalizmus egy páratlan ajánlatot tett", hogy visszaállítsa az önszabályozó szabadkereskedelmi rendszert úgy, hogy eltávolítja az "összes intervencionista politikát, amely ellenkezik a földbirtok, munkaerő és a pénzpiac szabadságával" (Polányi, 2004).

A sok nyugati országban és jobboldali vagy populista pártban felbukkant neokonzervatív szintézis vonzó alternatívája lett a neoliberális fundamentalizmusnak, miután a legtöbb fejlett kapitalista országban eltűnt a családi szolidaritás. Nem a neoliberálisok, akik hisznek a szabad piaci megoldásokban vagy a szociáldemokraták, akik jobb szociális ellátásért küzdenek az idősek és a munkanélküliek számára, hanem a neokonzervatívok, akik a közösségépítést és a morális erkölcsöt hangsúlyozzák, próbálják monopolizálni a szociális napirendet. A neokonzervatív gondolkodók azzal érvelnek, hogy a protekcionizmust nem szabad a kereskedelmi és gazdasági változásokra leszorítani, hanem ki kell terjeszteni a magánszféra összes területére, hogy megőrizzük a (nyugati vagy keresztény) értékeket a szabadosságtól és a külföldi befolyásoktól. Valójában a neokonzervatív szintézis nem alkot új kapcsot az állampolgár és a közösség között a modern globalizált világban, hanem úgy küzd ellene, hogy a tradicionális értékeket helyezi előtérbe. Ezért a New Labour az állampolgárság új koncepcióját hirdeti, melyben a "jogok és a felelősségek együtt járnak, és ahol nem tételezzük a teljesen hamis választást a szociális és személyes felelősség között" (Blair, 1996: 218).

 

Vitatták, de elfogadták, hogy a nemzeti és a történelmi sajátosságok hozzájárultak ahhoz, hogy a jóléti államok jellegzetes vonásokat alakítsanak ki. Az európai szociáldemokraták, akik 2000-ben kidolgozták a Nyílt koordinációs módszert (angol rövidítése OMC), most elfogadják a szubszidiaritást a szociális területen, vagyis azt, hogy az a nemzeti hatáskörbe tartozzon. Mindegyik jóléti állam a saját útján fejlődött, és mivel jelenleg ezek az országok számos kihívás előtt állnak, várható, hogy mindegyik jóléti rendszer jelentős változáson megy majd keresztül a következő évtizedben. Az irány, amelyet valószínűleg követni fognak az OMC nyomása alatt, az a piac. Ezért a társadalom és az egyén közt kialakuló új kapcsolatnak szüksége van az állami beavatkozás új elveire. Most, hogy az állami vállalatok és szolgáltatások privatizációját elfogadták, a szociáldemokrata politikusok partnerséget akarnak létrehozni a köz- és a magánszféra között, aminek célja, hogy beavatkozzanak annak érdekében, hogy elősegítsék az "egyéni gazdasági lehetőségeket és újjáépítsék a gazdaság alapjait" (Blair, 1996: 220).

 

Jegyzet

1 A bismarcki tradíció abból a társadalombiztosítási rendszerből származik, amelyet Bismarck vezetett be az 1880-as években. A modell egy járulékokkal finanszírozott biztosítási rendszer, mely főleg a függő helyzetben lévő alkalmazottakra összpontosít, és célja a biztosított megszokott életszínvonalának fenntartása.

 

Hivatkozások:

Blair, Tony (1996): New Britain. My Vision of a Young Country. London, Fourth Estate.

Braun, D. (1988): Der niederländische Weg in die Massenarbeitslosigkeit (1971-1981). Eine politisch-institutionelle Analyse. Unpublished Ph.D. University of Amsterdam, Amsterdam.

Crosland, C. A. R. (1964): The Future of Socialism. London: Jonathan Cape.

Giddens, A. (1999): A harmadik út. A szociáldemokrácia megújulása. Agóra Marketing Kiadó, Budapest.

Giddens, A. (1999): Runaway World. How Globalisation is Reshaping our Lives. London: Profile Books.

Giddens, A. (2000): The Third Way and its Critics. Oxford, Polity Press.

Gray, J. (1996) After Social Democracy. London, Demos.

Mill, John Stuart (1962): Utilitarism. In Utilitarism. On Liberty. Essay on Bentham. Together with selected writings of Jeremy Bentham and John Austin, Edited with an introduction by Mary Warnock, London and Glasgow, Collins.

Plotke, D. (1996): Building a Democratic Political Order. Reshaping American Liberalism in the 1930s and 1940s. Cambridge, Cambridge University Press.

Polányi, Károly (2004): A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Napvilág Kiadó, Budapest.

Shonfield, A. (1965): Modern Capitalism. The Changing Balance of Public and Private Power. Oxford, Oxford University Press.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

Magyarország neoliberális forradalma, A kapitalista globalizáció sikertörténete?

A magyarországi újkapitalizmus kialakulása a többi közép-európai országhoz hasonlóan a neoliberalizmus zászlaja alatt zajlott le. Az átmenet egyik sajátossága a technokraták és a közgazdászok politikai orientációjának többszöri változása, ami –egyebek mellett – a mai kétpárti orientációhoz vezetett el.

Egy új keletű (2004. májusi) IMF-jelentés szerint Magyarország gazdasága fényes jövő elé néz. A jelentés ugyanakkor a fogyasztói (különösen a lakásépítési) támogatások további megnyirbálását, valamint a közszférában szigorúbb bérmegszorításokat tart szükségesnek. Ez érinti a nyugdíj és a szociális juttatások folyamatban lévő reformját, illetve az oktatási és az egészségügyi reformot is. Ezúttal is jó néhány technokrata és közgazdász fejtett ki ellenvéleményt. Szerintük azáltal, hogy az export válik a gazdaság fő hajtóerejévé, a GDP gyorsabb növekedésnek indul. A kormány talán képes lenne megszorításokra a tervezett 4,6 százalékos hiány elérése érdekében. A lakosság megnyugtatására Draskovics Tibor pénzügyminiszter közölte, hogy a költségvetés lefaragására nem lesz szükség. Magyarországon tehát minden a legnagyobb rendben, a GDP ez évre előre jelzett növekedése 3,2 százalék szemben a tavalyi 2,9 százalékkal. A technokrata elit jó része azonban úgy gondolja, hogy a költségvetési hiány túl magas marad. Járai Zsigmond, az MNB elnöke szerint a hiány valószínűleg magasabb lesz a tervezett 4,6 százaléknál is. Hozzáteszi azt is, hogy a kormány túl nagy szerephez jutott a gazdaságban, csökkentve annak versenyképességét. Tény, hogy Magyarország nem teljesíti a 3 százalék alatti hiányt előíró maastrichti kritériumot.

Összességében tehát a közgazdasági és pénzügyi szakemberek technikai diskurzusa világossá teszi, hogy a vitát a makrogazdasági irányítás neoliberális megközelítése uralja, illetve hogy a politikai menetrendet az IMF ajánlásai írják. Az EU-tagság Budapestet európai szabályozások hatálya alá helyezte. A további intézményi reformokról vagy a jóléti állam neoliberalizációjáról szóló vitákat nemzetközi irányítási szinten kezdeményezik, a közvetítő állomás szerepét osztva a magyar kormányzatra az átfogó gazdasági, pénzügyi és szociális reformok végrehajtásában. Magyarország kapitalista világba való integrációja megköveteli a kapitalizmus nemzetközi standardjaihoz való igazodást.

A reformokat végrehajtó politikai szereplők szűk térben kénytelenek manőverezni. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszott az MSZP technokratái által képviselt baloldal. Mindenki másnál nagyobb részük volt a kádárista jóléti állam lebontásában, az állami tulajdonú vállalatok kiárusításában. A “hazafias” jobboldal szerepe ebben a folyamatban ambivalens, ellentmondásokkal teli, mert a nemzetközi tőke a jobboldalt kötéltáncra kényszerítette. Politikatudósok ezt a jelenséget az “ösvényfüggés” (path dependency) elméletével magyarázzák. A politikai pártok fontosak, de csak bizonyos korlátok között léphetnek szabadon. Valójában az emberek maguk csinálják történelmüket, ám bizonyos objektív feltételek között. E tanulmányban ezeket az objektív gazdasági feltételeket vizsgálom a pénzügyi döntéshozók technokrata osztályának felemelkedésével kapcsolatban. Magyarországon a kommunizmusból a kapitalizmusba való átmenet nem járt a “vadkapitalizmus” vagy “oligarchák” színre lépésével. A privatizáció és a gazdasági liberalizáció kezdetén a nemzetközi pénzügyi intézmények szakértői a helyi technokratákkal karöltve alakíthatták a játékszabályokat.1

 

Rendszerváltás

 

Magyarország globális kapitalizmusba való integrálódása jóval a közép-kelet-európai szocializmus összeomlása előtt kezdődött. Amikor a nyolcvanas évek elején a szocialista gazdaságokat komolyan megrázta az 1979-es második olajválság, a jelentősebb külső nyomásokhoz való alkalmazkodás nem volt tovább halogatható. Magyarország már 1982-ben az IMF és a Világbank védnöksége alatt mozdult el a szocialista gazdasági stratégiától a takarékosság felé. A kormányzó MSZMP makrogazdasági stabilizációs intézkedéseket és strukturális kiigazító programokat kezdeményezett növekvő külföldi adósságainak kordában tartása érdekében. A piaci reformok bevezetése jelentős hatást gyakorolt a központilag tervezett gazdaságra. Az ország gazdaságpolitikájában a nagy fordulat az 1987-es csődközeli helyzetben következett be. A kádárizmust a végigvitt gazdasági reformokat2 , pl. a bérek liberalizációját, szoros pénzfelügyeletet és a kapitalizmusba való átmenetet hirdető kétlépcsős bankrendszert követelő reformkommunisták egyre népesebb tábora temette el.

A magyarországi rendszer összeomlásáról sokat írtak már. Minden szerző egyetért abban, hogy a nyolcvanas évek közepéig az MSZMP a gazdasági problémákat a politikacsinálás informális szférájában szervezett komplex alkurendszerrel igyekezett megoldani. A párt nem ellenezte az ágazati gazdasági és kulturális érdekek artikulációjának további liberalizációját azzal a feltétellel, hogy a politikai hatalom alapstruktúrái érintetlenek maradnak. A párt továbbá kompromisszumot keresett a nemzetközi szervezetekkel az ország növekvő külföldi adósságainak átütemezése érdekében. A gazdasági reformok egy az állami tulajdonú első gazdaság mellett működő független, az életszínvonal gyors ütemű csökkenésének kompenzációját szolgáló második gazdaság megteremtését jelentették. A dolgozók másodállást vállalhattak, vagy saját vállalkozásba kezdhettek a szélesedő szolgáltató szektorban. Ezeket a reformokat az MSZMP-n belül a technokraták és elméleti szakemberek egy új generációja támogatta, tudván, hogy eljön még az ő idejük. Ekkortájt e technokraták a “magyar modell” élharcosai voltak, melyet egyfajta “harmadik utas” megoldásként képzeltek el a kapitalizmus és a szocializmus között, miközben Gorbacsov a peresztrojkát hirdette a Szovjetunióban.

Kísértett ugyanakkor a populizmus is. Az MSZMP-n belül Pozsgay Imre a potenciális populista vezető szerepére készült. Célja az volt, hogy a régi kommunista pártot a többpárti versenyre és szabad választásokra kész választó gépezetté tegye. Pozsgay programja azonban nem kapott megfelelő támogatást saját pártján belül. Amikor az 1988. májusi pártkonferencia Kádár Jánost elmozdította a hatalomból, a legtöbb kommunista vezető még mindig hitt abban, hogy a Szovjetunió képes lesz az elszegényedő KGST-országok megsegítésére. A reformkommunisták ugyanakkor elvesztették maradék reményüket is a gazdasági növekedést és politikai stabilitást teremtő sikeres reformok végrehajtására. A vezető kommunista klikk attól tartott, hogy a növekvő társadalmi és politikai elégedetlenség egy második 1956-ba torkollhat. Ezt meg kellett előzni. Mindeközben 1987 nyarán előtérbe került a nyíltan antikommunista populista jobboldal. E populisták számára a “magyar újjászületés” az ország üdvözülése előfeltételeinek megteremtését jelentette. A csökkenő születési és a növekvő öngyilkossági rátákra hivatkozva “erkölcsi forradalomért” kiáltottak. Meg kellett rendezni Horthy magyarországi újratemetését. Komplex szellemi mozgalom vezetett az MDF megalakításához, valamint olyan nosztalgiapártok újjászületéséhez, mint az MSZDP, a KDNP vagy az FKGP. A korábbi szamizdatosok a liberalizmus híveiként életre hívták az SZDSZ-t, amely hamarosan a legerősebb polgári párt lett Budapesten. A budapesti egyetemisták megalakították a libertárius FIDESZ-t. Orbán Viktor, aki a vidékről jött diákgenerációt képviselte, a hosszú hajú, amerikai farmert viselő diákok e generációját a későbbiekben a populista jobboldal felé orientálta.

1989 közepére tehát az MSZMP elvesztette politikai monopóliumát. A Kerekasztal az ellenzéki pártok részvételével megteremtette a nyugati mintákon alapuló politikai és intézményi reformok feltételeit. Az MSZMP-nek el kellett tűnnie, átalakult a pártok versenyében és a szabad választásokon a munkásosztály támogatását kereső szociáldemokrata MSZP-vé. Az 1990-es általános választások nagy nyertese ugyanakkor az Antall József vezette MDF lett. Az FKGP és a KDNP is bekerült a Parlamentbe. Antall velük alakított koalíciós kormányt, amely politikáját populista és tradicionális alapelvekre építette.

 

Antall gradualizmusa és a technokraták

 

Antall gazdasági és intézményi reformjai a fokozatosság elvét követték. A legfontosabb kérdés a mezőgazdasági földek korábbi tulajdonosoknak való visszaadása volt. Miként a többi volt szocialista országban is, a külföldieket kizárták a tulajdonlási jogokból. Az Antall-kormány megteremtette a kisbirtokosok osztályát. Antall ugyanakkor kompromisszumot kötött a liberálisokkal. Inkluzív nemzeti álláspontot tett magáévá: magyar az, aki magyarnak vallja magát. Ez a kompromisszum adta a nemzetközi tőkével való szorosabb együttműködés jogi és ideológiai alapját és nyitotta meg az utat a kiteljesedő EU-integráció előtt.

Antall gradualizmusa kizárt egy a lengyelországihoz hasonló big banget, valamint az állami vállalatok kuponos privatizációját. Az állam gazdasági szerepvállalása jelentős maradt a kapitalizmusba való átmenet hosszabb időszaka alatt. A privatizációk a költségvetési hiánynak az IMF-fel 1990 márciusában aláírt egyezményhez való igazítását célzó gazdasági intézkedéscsomag részét képezték. A volt kommunista reformerekkel szembeni bizalmatlansága miatt Antall menesztette Bartha Ferencet, a Nemzeti Bank elnökét és sok más magas rangú közszolgálati tisztségviselőt. Temérdek tanácsadóval és szakértővel vette magát körül. Antall politikai és gazdasági autonómiája meglehetősen korlátozott volt, és gaullista attitűdje csalódást keltett a liberális és szocialista technokratákban és értelmiségiekben, akik konzervatív diktatúrától tartottak. Ez magyarázza, hogy e technokraták miért támogatták saját politikai pártjukként az SZDSZ-t és az MSZP-t.

A kommunizmus utolsó éveiben gazdasági stratégiai viták zajlottak a technokraták és a közgazdászok között. Amikor a kapitalizmushoz vezető út megnyílt, az újonnan alakult politikai pártok nézeteik és szakértelmük mellett korteskedtek, lehetővé vált a technokraták felülkerekedése. Az ún. Híd-csoportba tömörült növekedéspárti közgazdászok az MDF-hez csatlakoztak, a sokkterápiát támogató neoliberális közgazdászok pedig az SZDSZ-hez. A Nemzeti Bank körüli technokraták egy csoportját és Németh Miklós volt kormányfőt az MSZP 1990. márciusi választási veresége után menesztették, ám továbbra is a párt vonzáskörében maradtak. Sokuk a gazdaság nemzetközivé váló pénzügyi ágazatában jutott pozícióhoz. Az új magyar burzsoázia eme technokrata csoportja úgy döntött, hogy közvetlen szövetséget köt a külföldi tőkével, ezért a neoliberalizmust tette meg önnön ideológiájának. Ekképpen az MSZP és az SZDSZ könnyedén működött együtt Antall gradualista és nacionalista politikájának ellenzékeként.

Az Antall-kormány a big bang ellenében expanziós politikát és növekedésbarát intézkedéseket támogatott. Magyarország azonban ki volt szolgáltatva az IMF-nek. Magyarország valutatartalékai 300 millió dollár körüli értékre zuhantak, s bruttó konvertibilis valutaadóssága meghaladta a 21 milliárd dollárt, miközben kelet-európai rubel elszámolású exportpiacai gyakorlatilag megszűntek. Antall kemény valutapolitika, valamint Magyarország adósságtörlesztése mellett állt ki, miközben az SZDSZ-es technokraták a külföldi hitelezőkkel (Párizsi Klub, Londoni Klub) az adósságok csökkentését célzó tárgyalásokat szorgalmaztak. Antall stabilizációs politikája elsősorban a nyereséges magyar vállalatok és bankok megvételében érdekelt közvetlen külföldi tőkebefektetéseket (FDI) vonzotta, ami megmagyarázza, miként tudott az ország rövid idő alatt szerény folyó fizetésimérleg-többletet felhalmozni és stabilizálni a forintot. Mindez megóvta az országot a rendkívül magas inflációs rátáktól. Az 1992-es csődtörvény a nagyvállalatok adósságainak költségvetés általi átvállalására irányuló kormányzati törekvéseket szolgálta. A kereskedelmi bankokat a kormány újratőkésítette. Mindennek eredményeként az államadósság gyorsan növekedett.

A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumában is képviselt Híd-csoportos technokraták export hitelekre, szelektív támogatásokra, kedvezményeket nyújtó adószabályokra, állami beruházásokra, dolgozók átképzési programjaira és végül, de nem utolsósorban forintleértékelésre épülő exportvezérlésű stratégiát javasoltak. Ám e technokraták alulmaradtak a Pénzügyminisztérium és a Nemzeti Bank technokratáival szemben, akik kedvező antiinflációs intézkedéseket sürgettek, amit a pénzfelértékelés monetáris politikájával lehetett elérni. A Nemzeti Bank technokratái kitartottak amellett, hogy nem Magyarország külső adóssága, hanem a Magyarország piacgazdaságra való átállását finanszírozó nettó tőkebeáramlás az elsődlegesen fontos. Az országnak a külső államadósság struktúráját javító stabilizációs stratégiára, a kamatköltségek csökkentésére van szüksége. A valutatartalékokat a külső adósság kezeléséhez kell kötni: egyfelől a folyó fizetési mérleg többletének fenntartására, másfelől szoros költségvetési és monetáris kontrollra van szükség. Nagyobb mértékű FDI a valutatartalékokat is kiegészítené. Magyarország adósságstratégiája azonban igen kockázatos volt. A külföldi tőketulajdonosok számára garanciákat nyújtó jogi és intézményi struktúrákat igényelt.

A magyar stratégia látszólag sikeres volt. 1994-ben a magyarországi FDI összértéke megközelítette a 7 milliárd dollárt, több volt, mint bármely másik volt szocialista országban. A Nemzeti Bank alacsonyabb költségű bankhitelek segítségével tudta refinanszírozni régebbi adósságait. A nettó külföldi adósság növekedése ellenére a nettó kamatfizetések csak minimális mértékben emelkedtek. 1993–94-ben a folyó fizetési mérleg hiányának nagy részét közvetlen külföldi beruházásokból és vállalati, illetve kereskedelmi banki hitelekből fedezték. A kritikák ugyanakkor felrótták a forint fölülértékeltségét, ami rendkívül rossz hatással volt a magyar exportlehetőségekre. A folyó fizetési mérleg éves hiánya 2,8 milliárd dollár körül mozgott. Miután 1994-ben a rövid fellendülés hatásai lecsengtek, a folyó fizetési mérleg hiánya 4,1 milliárd dollárra (a GDP 9,5 százalékára) ugrott, s a kiadási többlet ismét extrém értékhez, a GDP 8 százalékához közelített. Az FDI és a magántőke-beáramlás nem volt elegendő az 1994. évi 2,8 milliárd dolláros folyó fizetési mérleghiány finanszírozására. A makrogazdasági helyzet a továbbiakban nem volt fenntartható. Az ipari beruházás stagnált, s a multinacionális cégek leányvállalatai által behozott tőkejavaktól függött. A munkaköltségek dollárban számolt értéke növekedett, a nettó valutaadósság újra elérte az 1990-es szintet, s az exportőrök mindezért a kormány árfolyampolitikáját kárhoztatták. 1994 elején a Boross-kormánynak3 be kellett ismernie, hogy monetáris stratégiája kudarcba fulladt.

 

Horn stabilizációja

 

Az Antall-, illetve a Boross-kormány a hangsúlyt a szociális konszenzus megőrzésére és a gazdaság lassú átalakítására helyezte. Ezt a koalíciót azonban a hatalom minél hosszabb időn át való megőrzésének közös érdeke tartotta össze. A jobboldal legtöbb parlamenti képviselője tehetetlen demagóg volt, akik a magyar történelem tizenegy évszázadáról papoltak ahelyett, hogy a gazdaságirányításhoz szükséges szociális és gazdasági törvényalkotással foglalkoztak volna. Úgy gondolták, elvont ideológiai csatározásaik és nemzeti romanticizmusuk legmegfelelőbb színtere a Parlament. A gazdaság katasztrofális állapota, valamint az MDF-nek a média fölött gyakorolt hatalma az 1994. májusi választásokra új életre keltette az ellenzéket. A Karl Popper “nyitott társadalmáért”4 küzdő liberálisokból és a Horn Gyula vezette, gazdasági dinamizmusra koncentráló MSZP-ből álló ellenzék könnyedén legyőzte a jobboldalt. Horn szövetséget kötött az MSZOSZ-szel, hogy a kétkezi munkások szavazatait más társadalmi osztályok, mindenekelőtt az új középosztály támogatásának elveszítése nélkül nyerje el. Horn a mezőgazdaságra is figyelmet fordított e fontos szektor világpiaci versenyképességének növelése érdekében. Világossá tette, hogy nem történhet meg a múlthoz való visszatérés, s hogy a reformokat végig kell vinni. Az MSZP az a párt, amely minden társadalmi problémával szembenéz. Horn az állami vállalatok privatizációjának nyíltabbá válását, parlamenti kontrollját ígérte. Ígéretet tett arra, hogy egy jobban működő jóléti rendszer, illetve a rendszerváltás és a gazdasági reformok terheinek igazságosabb elosztása segítségével fogják a bérből élők érdekeit megvédeni.

Horn baloldali kampányra épülő választási stratégiája sikeresnek bizonyult. Az MDF széthullott, az MSZP fölényes győzelmet aratott. Mindazonáltal Horn az SZDSZ koalíciós partnerként való bevonása mellett döntött. Ez annak jele volt, hogy Horn nem volt biztos választási ígéreteinek tarthatóságában. Neoliberális politikus közgazdászok jutottak hatalmi pozíciókba, mint például a szocialista technokrata Békesi László, aki pénzügyminiszter, vagy Surányi György, aki a Nemzeti Bank elnöke lett. Amikor 1994 decemberében kitört a mexikói tequilaválság, a nemzetközi bankok vonakodtak magyar állampapírokat vásárolni egy olyan időszakban, amikor az ország folyó fizetési mérleghiánya meghaladta a GDP 9 százalékát. Az ország helyzete vészesen romlott. Magyarország fizetési mérleghiánya mintegy 4 milliárd dollárra rúgott, s a kiadási többlet elérte a 349 milliárd forintot (3 milliárd dollár). Az ország pénzeszközei és a makrogazdasági mutatók akut válságot jeleztek. Békesi pénzügyminiszter lemondott. Utóda az IMF bizalmát élvező Bokros Lajos lett.5

Az a nézet uralkodott, hogy minden probléma gyökere Magyarország elvesztett nemzetközi versenyképességében keresendő, illetve hogy a lassú növekedés hátráltatja a globális piacba való betagozódást. Egyre vonzóbbá vált egy széles körű privatizációval kombinált versenyképességi kiigazítási politika. A Horn-kormány végül rászánta magát saját neoliberális sokkterápiájának elindítására. A pénzügyminiszter elkészítette a költségvetés hirtelen megkurtítását célzó makro-gazdaságpolitikai és strukturális reformcsomagját. Ez egy korlátozott sokkterápia volt, amelyet a Budapesten járt IMF-delegáció javasolt öt év meglehetősen szolid reformjai után. A csomag elsődleges célja a költségvetési hiány drasztikus lefaragása, valamint a fizetésimérleg-hiány csökkentése volt annak érdekében, hogy visszaszerezzék a nemzetközi befektetők és a külföldi bankok bizalmát. A stabilizációs célok között szerepelt egy 15 százalékos közalkalmazotti létszámleépítés és az állami költségvetés 200 milliárd forintos (1,4 milliárd dollár) megkurtítása. A neoliberális stabilizációs intézkedések között helyet kapott a forint egyszeri 9 százalékos, illetve progresszív leértékelése (csúszó paritásos árfolyam), 8 százalékos ideiglenes behozatali vámkiegészítés és 10 százalékos gépkocsiadó-emelés. Az exportképesség fokozását célzó forintleértékelés egyértelműen a magyar gazdaság versenyképességének javítását és a gazdasági egyensúly helyreállítását célozta.

Mi volt az oka ennek a neoliberális politikai elmozdulásnak? Először is, formai szempontból Magyarország lényegében adósságcsapdába került. A GDP nominális növekedési rátája alacsonyabb volt a nominális kamatrátánál, így az adósság GDP-hez viszonyított aránya korlát nélkül nőhetett tovább. Magyarországnak új devizatartalékokat kellett képeznie. Az 1995–2000 közötti időszakban a visszafizetések átlagosan 3,1 milliárd dollárt tettek ki évente. Másrészt érezhető volt a társadalmi nyomás a kormányzati kiadások szinten tartására. A magyarországi szociális kiadások a GDP arányában megegyeztek a skandináv mutatókkal, s ezt néhány neoliberális tarthatatlannak vélte.6 További nyomás nehezedett a kiadásokra a közszféra béremelései, valamint a növekvő adósságszolgálati kifizetések miatt. Nyugdíjreformmal kellett csökkenteni az állami kiadásokat. 1993-ban a jobboldal már megalapozta a kétpillérű nyugdíjrendszert, amely a mindenki számára biztosított minimális nyugdíjból és a nemzetközi szervezetek által propagált, önkéntes hozzájárulásokon alapuló magánnyugdíjból állt. A külföldi finanszírozók azonban egy harmadik pillérrel is ki kívánták ezt egészíteni. Ez az államnak a jövedelemfüggő állami nyugdíjak mögül való kihátrálását jelentette.

A Bokros-csomag súlyos válságot okozott az MSZP-n belül, a jóléti állam elleni támadás vitákat generált. A szocialista baloldal azt hangoztatta, hogy a kormánynak nincs joga elárulni a választóit. A szakszervezeti mozgalomhoz kapcsolódó szocialista képviselők bizonyos intézkedések ellen szavaztak, az MSZOSZ-vezér Nagy Sándornak sikerült elérnie a Bokros-csomag módosítását. A csomaggal szembeni növekvő ellenállás végül Nagy lemondásához vezetett. A szakszervezetek nem álltak a neoliberális forradalom mögé. Egymás után mondtak le a miniszterek. A kórházbezárások elleni tiltakozások rivaldafénybe állították az egészségügyet. A családi és gyermekkedvezmények megkurtítását 1996 áprilisára halasztották, mert az Alkotmánybíróság a lakosság széles köreit aránytalanul hátrányosan érintő voltuk miatt ezeket a rendelkezéseket megsemmisítette (pl. a gyermekek után járó juttatások csökkentése). Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a rendszerváltás időszakában a családi kedvezmények komoly szerepet játszottak a szegénység megelőzésében. A lakosság egyharmada élt a szegénységi küszöb környékén vagy jóval az alatt. A legtöbb magyar úgy érezte, joga van a kormányzat által nyújtott transzferjövedelmekhez. A Bokros-csomag bevezetésével a Horn-kormány olyan időszakban szüntette meg széles körű és adakozó támogató programjait, amikor a reáljövedelmek (l. 1. táblázat) és a családi jövedelmek meredeken zuhantak. A családi juttatásokra való univerzális jogosultságot leszűkítették a három- vagy többgyermekes, illetve fogyatékos gyermeket nevelő családokra. Más családok számára a juttatások csak egyéni elbírálás alapján voltak adhatók.

A szakszervezetek és az expanziós politikát támogató civil társadalom képviselői a monetáris szigor lazítását követelték. A Bokros elleni szakszervezeti támadások 1996 februárjában, amikor világossá vált, hogy egy új társadalombiztosítási adóra vonatkozó terveit nem fogja tudni elfogadtatni, Bokros lemondásához vezettek. Utóda, Medgyessy Péter ígéretet tett egy antiinflációs programmal kombinált gazdaságélénkítő politika megerősítésére. Medgyessynek be kellett tömnie a nyugdíj- és egészségbiztosítási alapoknál tátongó lyukakat, miközben az alapokat az MSZOSZ által dominált független, választott testületek vezették.

A Nemzeti Bank 1997. január 1-jén teljes önállósághoz jutott, ami lehetetlenné tette a kormányzati deficit monetáris finanszírozását. A Nemzeti Bank továbbra is szigorú monetáris politikát folytatott, s a bejövő tőke nagy részét államkötvények segítségével kivonta a forgalomból.

A bérek visszafogását az állami kiadások szigorú lefaragásával ötvöző neoliberális program átfogó eredményeként 1995-ben 3,1 százalékkal, 1996-ban 1,5 százalékkal csökkent a belső kereslet. A GDP növekedése az 1994-es 2,9 százalékról 1995-ben 1,5 százalékra zuhant. A GDP növekedése ugyanakkor a nettó exportban jelentkező erőteljes visszaesés miatt pozitív maradt. Ilyen növekedési ráták mellett nem volt lehetőség az életszínvonalban történő gyors javulás indukálására. Az inflációs ráta magas maradt, a munkanélküliség nem csökkent. A bérmegszorítások eredményeként az egyéni fogyasztás 1995–96-ban több mint 10 százalékkal csökkent. Miközben az export növekedett, a hazai piacra termelő vállalatok a csőd szélére kerültek. A reáljövedelmekben történt visszaesés a bérjövedelmek tőkésítését vonta maga után. A bérmegszorítások és az importtöbbleti díjak kombinációja végül pozitívan hatott a nemzetközivé vált termelő szektorra, s utóbb a külföldi kockázati tőkebeáramlásra is. 1996. januárjában emellett megvalósult a forint konvertibilitása.

Meg kell jegyezni, hogy a Bokros-csomag elősegítette a költségvetési és folyó hiányok 1996 végére történő mérséklését. A bruttó külföldi adósság az 1995. júliusi 33 milliárd dolláros csúcsszintről majdnem ötödével, 27 milliárd dollárra esett 1996-ban. A működő tőkebeáramlás élénk maradt. A külföldi tőke beáramlása azonban elsősorban a privatizációhoz kapcsolódott. A kormány hitelező pozíciója konszolidálódott, hiszen a nettó külföldi adósság 16,8 milliárd dollárt tett ki, ebből 11 milliárd dollár volt az államadósság. Mivel az adósság-visszafizetést a privatizációs bevételekből finanszírozta, a Horn-kormánynak elemi érdeke volt a magyar gazdaság nemzetközivé tétele. 1995 végén vita keletkezett Suchmann Tamás privatizációs miniszter és Bokros Lajos között a rekordösszegű privatizációs bevételek felhasználásáról. Bokros azon a véleményen volt, hogy a bevételeknek csak minimális részét szabad gazdaságélénkítő intézkedések végrehajtására fölhasználni, a pénz túlnyomó részét a külföldi adósság egy részének visszafizetésére kell fordítani. A kormány azonban hezitált, s a Parlamentet kérte föl döntéshozatalra. A parlamenti többség Bokrost támogatta. Közben Horn és Bokros kiérdemelte az IMF feltétlen bizalmát. 1996 márciusában az IMF újabb 264,18 millió SDR (különleges lehívási jogú, kb. 387 millió USA dollár) készenléti hitellel állt Bokros mögé. Ezen áthidaló kölcsönnek köszönhetően a külföldi tőkés csoportok Magyarországot nagyon biztonságos országnak tekintették.

A politika által kikényszerített 1995–96-os megszorítások után 1997 nyarán a Horn-kormány makrogazdasági kerettervet hozott létre, mely 2002-re az egyéni fogyasztás és a munkanélküliség “társadalmilag elfogadható” alakulására épülő 5 százalékos fenntartható növekedés megvalósítását tűzte ki célul. Ez a neoliberális retorika elfedte a fennálló nehézségeket és ellentmondásokat. Az alacsony reálbérek növelték az ország versenyképességét, de hátráltatták a belső növekedést és az adóbevételek realizálását. A magas államadósság, a magas kamatlábak és infláció kombinációja, valamint a magas adókulcsok az FDI és a javuló exportteljesítmények ellenére visszanyomták a gazdasági növekedést. Az importszükségletek az exportáló iparágakban és az infrastruktúrában történő beruházások fenntartása érdekében továbbra is magasak voltak. A kormány azonban úgy gondolta, hogy a gyorsuló tőkefelhalmozásra irányuló, koordinált jövedelem-, költségvetési és monetáris politikával társuló erős stabilizációs intézkedések gyorsuló gazdasági növekedéshez vezethetnek. A tőkeberuházások arányának növelése megkövetelte az államadósság GDP-hez viszonyított mértékének csökkentését, valamint a strukturális változások felgyorsítása érdekében a megtakarítások növelését. Ismét felkészültek az állami transzfer kifizetések strukturális csökkentésére, ami a központilag finanszírozott nyugdíj- és egészségbiztosítási alapok átalakítását igényelte. Kialakult a hárompillérű nyugdíjrendszer (állami alapokból, állami értékpapírokból és tőkefedezetből fizetett nyugdíjak) koncepciója. Ezúttal az MSZOSZ kész volt a kompromisszumra azzal a kikötéssel, hogy egy privát finanszírozású pillér egészítse ki az állami rendszert és az 1993 óta létező önkéntes nyugdíj pillért. A törvényalkotás 1997-ben történt meg. 1998-ban létrejött a kizárólag a 6 százaléknyi fizetendő adóból, ami a teljes összegnek kb. 20 százaléka, finanszírozott privát pillér.

A gyorsuló gazdasági növekedést elsősorban az export táplálta, s az exportnövekedés kétharmadát a tőkeerős, többnyire külföldi tulajdonú és vámmentes övezetben működő cégek generálták javarészt saját korábban megvalósított nagy léptékű beruházásaikra alapozva. 1997-ben Horn úgy gondolta, gazdaságpolitikája meghozta a kívánt eredményeket. A fájdalmas intézkedések végrehajtására és az azokhoz való ragaszkodásra való képessége kivívta a Nyugat elismerését. A legfejlettebb ipari ágazatok rendkívül gyorsan növekedtek, 1997-ben az EU-ba irányuló magyar exportnak több mint 50 százalékát adták. A reálbérek emelkedése elmaradt, a lakossági fogyasztás az 1996. évi 5 százalékos visszaesés után 1997-ben csak két százalékkal növekedett.

A Horn-kormány a pénzügyi és gazdasági válságot egy neoliberális, exportvezérlésű növekedési stratégia alkalmazásával tudta legyőzni. Ez a stratégia arra kényszerítette a szocialistákat, hogy feloldják a takarékossági intézkedések és az általuk védeni kívánt szociális értékek között feszülő ellentéteket. Az antiszociális intézkedései következtében felmerülő nehézségek ellenére Horn naivan azt gondolta, hogy a szavazók mögé állnak majd. Sok kétkezi munkás szavazó azonban csalódott. A szövetséges SZDSZ is súlyos vereséget szenvedett az 1998-as választásokon, amelyeket végül az Orbán vezette FIDESZ nyert meg.

 

Orbán gondoskodása

 

1994-es választási veresége után Orbán befogadó ernyőszervezetté tette a FIDESZ-t, megszólítva a korábban az SZDSZ-re vagy a “történelmi” jobboldali pártokra szavazó mérsékelteket. Az MDF maradványaival választási koalíciót kötött. Az FKGP is nyert ugyan szavazatokat, ám a minden lében kanál, demagóg Torgyán József által vezetett s a paraszti gazdaságokat képviselő párt nem jelentett komoly kihívást a FIDESZ számára. Torgyánra Orbánnak csak egy többségi kormány létrehozásához volt szüksége. Újonnan alakult kormányában 16 miniszter volt. Nyolcuk technokrata, nem tagja a Parlamentnek. A nemzetközi találgatások lecsillapítását szolgáló hivatalos üzenet az volt, hogy Magyarország kormányt vált, de gazdaságpolitikát nem.

Az Orbán-program neoliberális és nacionalista biztonsági témák egyfajta egyvelege volt. Orbán hangsúlyt helyezett a külpolitikai folytonosságra. Magyarország 1999-ben aláírta a NATO-val a tagsági szerződést, s integrációs tárgyalásokat kezdett az EU-val. Belső használatra azonban “hazafias” kampányba kezdett.

Orbán hivatali idejének első hónapjait beárnyékolta az orosz pénzügyi válság. A moszkvai után a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) volt a térségben a legnagyobb, a nemzetközi szabványoknak is megfelelő tőkepiac. A tőkésítést javarészt a MATÁV, a MOL, a Richter Gedeon és az OTP Bank törzsrészvényei tették ki. A magyar részvényeknek mintegy 70-75 százaléka külföldi tulajdonban volt, s a forgalom 60-70 százalékát a külföldi befektetők és kb. 50 külföldi befektetési alap és brókercég megbízásai adták. Amikor az orosz kormány felfüggesztette kifizetéseit, a BÉT összeomlott, s az 1998. áprilisi rekordmagasságú 9016 pontról 1998. szeptember 21-re a mindenkori legalacsonyabb 3775 pontra zuhant.7 Orbán szerint a külföldi befektetők adták el a likvid részvények és kötvények nagy részét – s ezek magyarok voltak. Ez a nacionalista interpretáció jelezte, hogy Orbán mennyire nem volt tisztában azzal, hogy mi is történt 1998 augusztusában és szeptemberében. Mindeközben a magyar pénzügyi szektor rettenetes napokat élt át. A kormánynak meg kellett mentenie a Postabankot, s felszámolta a Reálbankot. Orbánt a pénzügyi válság végül tradicionális magyar nacionalistává tette, akinek politikája a gazdasági intervencionizmus és a magyar kis-, illetve középvállalkozásokat támogató neoliberális adóreformok ötvözésére irányult.

Orbánnak nem volt teljesen szabad keze a gazdaság- és pénzügypolitika minden aspektusában. Az IMF azt sürgette, hogy tágítsa a hazai infrastruktúra szűk keresztmetszeteit. Az IMF azon a véleményen volt, hogy a kormánynak különleges figyelmet kell szentelnie a hazai nagyvállalatoknak, melyek a multinacionális cégek regionális alvállalkozóivá válhatnának. Csökkenteni kell a tényleges adókat és társadalombiztosítási hozzájárulásokat a foglalkoztatás fellendítése, illetve a jövedelemelosztás magas szintjének és a költségvetési deficit csökkentése érdekében. Az IMF arra biztatta Orbánt, hogy vizsgálja felül a társadalombiztosítás, különösképpen az egészségbiztosítás, rendszerét, s indítson útjára egy antiinflációs programot. Az infláció csökkentésével egy időben kellett visszafogni a leértékelés mértékét, lefaragni a költségvetési hiányt és növelni a termelékenységet. Az árfolyam-politika reformra szorult, s a “retrográd” ár- és bérindexálási rendszert előremutató megállapodásokkal kellett helyettesíteni, megvalósítva ugyanakkor egy átfogó béradóreformot. A béreket csökkenteni, a munkaerő-piaci intézmények hatékonyságát javítani kellett. A munkanélküliséget aktív foglalkoztatáspolitikával kellett mérsékelni. Öt éven belül mintegy 200 000 munkahelyet kellett létrehozni a béradók csökkentésének, valamint a fennálló adórendszer egyszerűbbé tételének segítségével. A fiatal munkanélküliek munkába állását a szakképzésnek, a regionális fejlesztési politikáknak, illetve az oktatásnak kellett támogatnia.

Röviddel a választások után Orbán egyfajta ellenforradalomról beszélt, amit pártja és a hozzá közel álló értelmiségiek indítottak útjára. Orbán hamarosan a politikai jobboldal Parlamentet semmibe vevő potentátjaként, illetve juppiként láttatta önmagát (Newsweek, 1998. december 11.). Nyugatbarát retorikájának feladása nélkül vette vehemensen védelmébe az anyaországon kívül élő magyar kisebbségeket. Nacionalista retorikájától és kisgazdapárti szövetségesétől vezérelve Orbán megígérte a mezőgazdasági földek magyar kézben tartását, valamint a mezőgazdasági támogatási programok és a vidékfejlesztés egyéb pénzalapjainak központi koordinációját. Az EU-tagság a magyar paraszt túlélését fenyegető veszélyként tűnt fel. 1998 szeptemberében Orbán tájékoztatta az Európai Bizottságot tárgyalási pozícióiról. Átmeneti időszakot akart a magyar mezőgazdasági földpiac teljes megnyitása előtt.

Orbán célja az volt, hogy a politikai mezőnyt kétszereplősre redukálja, s létrehozza az ennek megfelelő duális társadalmat. Furcsa helyzet alakult ki, amelyben a FIDESZ a vidék és a falvak érdekeit képviselte, s azok javára cselekedett a szocialista-liberális Budapesttel szemben.8 Orbán programja nem tisztán gazdasági, ideológiai is volt. Nacionalizmussal fertőzött erős polgári párt létrehozására törekedett, amely a városi új középosztályt és a vidéki parasztságot képviseli. Elítélte azokat az európai országokat, amelyek elutasították Jörg Haider Szabadság Pártjának kormányzati hatalomba kerülését Bécsben. Jó kapcsolatokat ápolt az olasz Silvio Berlusconival és a bajor Edmund Stoiberrel. A FIDESZ a Liberális Internacionáléból átállt az Európai Néppártba. Ideológiájának újrafogalmazása szellemében mind a párt, mind pedig annak vezetője közelebb került egy keresztény ideológiához.9 Orbán “státustörvénye”, amely 2,5 millió romániai és 2,5 millió más szomszédos országban élő magyarnak javasolt speciális juttatásokat, sokakat elbizonytalanított afelől, hogy képes lesz-e az ország EU-csatlakozásának levezénylésére. Azzal vádolta az előző kormányt, hogy a kommunizmus óta a legkorruptabb volt. Kínos helyzetbe került azonban, amikor kiderült, hogy saját környezete korrupt.

Az Orbán-kormánynak az EU-val kapcsolatos törvénykezésnél – amelyben szinte minden párt egyetértett – kevés fontosabb dolga akadt. A gazdaság ugyan évi 5 százalékkal növekedett és a külföldi beruházások tovább folytatódtak, sok probléma továbbra is fennállt. Magyarország fejlesztési kiadásainak jelentős részét a kormány a vitatható Széchenyi Tervhez rendelte. Az ellenzék ugyanakkor nem volt különösebben vidám, amikor Orbánnak sikerült alacsonyabb szintre szorítania a munkanélküliséget és az inflációt, miközben a reálbérek több mint 7 százalékkal növekedtek, a BÉT szárnyalt. A reálbérek kiugró növekedése 2001-ben azonban hosszas bérstagnálás után következett be (l. 1. táblázat)

  1. táblázat: A reálbérek és fizetések indexszámai
(1991–2000) – Előző év = 100,0
 Év Fizikai dolgozók Nem fizikai dolgozók  Fizikai dolgozók Nem fizikai dolgozók
   Bruttó Bruttó   Nettó Nettó
 1991  94,4  96,9  92,1  92,8
 1992  98,9  102,4  96,3  99,4
 1993  98,8  98,3  95,4  95,2
 1994  102,9  103,6  105,1  106,2
 1995  91,0  90,1  88,8  86,0
 1996  97,8  96,5  95,6  94,1
 1997  101,6  104,7  102,1  107,3
 1998  101,9  105,1  102,5  104,8
 1999  104,6  105,6  100,7  103,4
 2000  102,6  103,8  100,5  102,1
 2001  107,3  108,0  106,3  106,0
 2002  110,8  112,2  113,9  112,4
 Forrás: Foglalkoztatottság és kereseti arányok 1998–2002 (Munkaügyi adattár), Budapest: Központi Statisztikai Hivatal, 2004, 21. o.

 

 

 

Orbánnak időközben sikerült politikusokat megnyernie a meggyengült FKGP-ből, valamint közös választási listába vonni az MDF-et. Négyéves regnálásának ideje alatt Orbán a versenyt magasztaló, ám kormányzati beavatkozást preferáló konzervatívvá vált. “Patriótaként” bizalmatlanná lett a külföldiek földvásárlásával és a nemzeti gazdaságot uraló multinacionális cégekkel szemben. Gyakran hangoztatta, hogy egy erős magyar gazdaságra van szükség, melyet kis- és középméretű, családi tulajdonú vállalkozásokra, illetve fél tucat magyar tulajdonú, a globális piacon megjelenő nehézsúlyú vállalatra kell építeni. A valódi Orbán azonban a hajszállal elvesztett 2002. áprilisi választások után bukkant elő. Azonnal a tömegpopulizmus felé fordult, erőszakos tömeggyűlésekre hívta az új, többpólusú jobboldali mozgalmat, amelyet, Berlusconi Forza Italia!-jának tudatos visszhangjaként, Hajrá Magyarország!-nak neveztek el.

 

Medgyessy kísérlete

 

Medgyessy, akit “a bankár”-ként emlegetnek (a Paribas budapesti képviseleténél dolgozott), hosszú politikai pályafutással a háta mögött alakított koalíciós kormányt az MSZP-vel és az SZDSZ-szel. Szorosabb elszámoltathatóságot biztosító szabályok és kemény döntések meghozatalára s ezáltal a populizmus visszaszorítására tett ígéretet. Hogy ne maradjon el a FIDESZ választási propagandájától, 50 százalékkal megemelte mintegy 600 000 közalkalmazott és pedagógus fizetését, ami a 2001. évi GDP 4,1 százalékát kitevő kormányzati deficit 9,4 százalékra ugrását eredményezte 2002-ben. Medgyessy további neoliberális reformok végrehajtását is elhatározta. A munkaviszonyokat jogilag modernizálják, s az előző kormány által számos intézmény megszüntetésére irányuló vitatható döntéseket visszavonják. Az egészségügyi ágazat privatizációja különösen fontos reform volt, amit a Medgyessy-kormány egy tízéves program keretében kívánt végrehajtani. Saját vállalkozásban dolgozó körzeti orvosok kezdhették meg működésüket 2002-ben. Egy 2003-ban elfogadott törvény megnyitotta az utat az egészségügy vagyonának, többek között a kórházak széles körű privatizációja előtt. E reformok jelentős részét külföldi intézmények sürgették.

A Medgyessy-kormánynak elő kellett készítenie a 2004-es EU-csatlakozást. Az Európa Bizottság 2002-es országjelentése kimondta, hogy Magyarország működő piacgazdaság, s az aktuálisan folyó reformok kiteljesedése nyomán az ország képessé válik az EU versenyképességi nyomásával és a piaci erőkkel való megküzdésre. Ugyanakkor több társadalmi és gazdasági problémáról is említést tett. A makrogazdasági irányítás terén a költségvetési politika ciklikussá válásának megelőzését szolgáló általános kormányzati deficit csökkentésére és az inflációs ráta további mérséklésére volt szükség. Az Európa Bizottság azon a véleményen volt, az egészségügyi szektorban mélyrehatóbb reformokat kell elindítani, a bérnövekedést pedig ismét összhangba kell hozni a termelékenység növekedésével, hogy ne kerüljön veszélybe az ország versenyképessége. Az EU egy olyan periódusban sürgette a Medgyessy-kormányt arra, hogy állítsa helyre a magyar gazdaság teljes makrogazdasági egyensúlyát, különös tekintettel a GDP összetételére, a külföldi számlákra, illetve a valuta és kamatlábárfolyam stabilitására, amikor Magyarország a komoly költségvetési hiánnyal a 2003. évi szoros, ám ambiciózus költségvetési politikával és egy szigorú 2004-es költségvetéssel szállt szembe.

Az EU nyomása alatt a privatizáció, amely 1997-re javarészt befejeződött, 19 még állami tulajdonban lévő nagyvállalat eladásával újabb lendületet kapott. A Postabankot eladták egy külföldi bankcsoportnak. 2002-ben liberalizálták a telekommunikációs piacot, 2003-ban elkezdődött a villamosenergia-piac fokozatos liberalizációja, 2004-ben lefektették a gázpiac liberalizációjának jogi alapjait. Lépéseket tettek a viszonylag előrehaladott nyugdíjreform kiteljesítése érdekében.

A Medgyessy-kormány olyan időszakban alakult meg, amikor a magyar gazdaság és az államháztartás számos strukturális gyengesége lett nyilvánvalóvá. Nyugaton az “Internet-buborék” kidurranása recesszióhoz vezetett az Egyesült Államokban és számos európai országban. Pénzügyi zavarok keletkeztek. Eközben Magyarország haladt a vihar felé. Medgyessy, aki egy túlságosan ambiciózus, a GDP 5 százaléka alatti hiányt tervezett 2003-ra, növekvő hiánnyal küzdött. Az államadósság 2002-ben a 2001-es GDP-hez mért 53,4 százalékról 56,3 százalékra emelkedett. A gazdasági növekedés lelassult, mivel az exportágazatot, beleértve a külföldi turizmust, csökkenő kereslet sújtotta, amihez 2003 januárjáig erőteljes valutafelértékelés is társult. Mindennek következtében 2002-ben a külső mérlegegyensúly romlani kezdett, a folyó fizetési mérleg hiánya a GDP 4 százaléka volt. 2002-ben az FDI szembetűnően, a GDP 1,8 százalékára csökkent, s ez a tendencia tovább folytatódott 2003 elején is. Ennek eredményeként az adósságot nem generáló tőke nettó kiáramlása volt tapasztalható, s a folyó fizetési mérleg hiányát kizárólag a nettó külső adósság növeléséből finanszírozták. A munkanélküliségi ráta átmenetileg 6 százalék fölé emelkedett. Mindez spekulációs piaci támadást generált a forint lebegtetési sávjának felső határán. Medgyessy ideiglenesen ellenőrzése alá vonta a helyzetet, de e zavar következtében a Nemzeti Bank és a kormány új inflációs célkitűzésben állapodott meg. 2003 júniusában a forint euróhoz viszonyított központi árfolyamát 2,26 százalékkal leértékelték.

  2. táblázat: BÉT-részvénytulajdonok százalékokban (2004)
   2003. 1. n.é. 2003. 4. n.é.  2004. 1. n.é.
 Külföldi  71,0 71,3  74,9 
 Állami  8,2  9,6  6,8
 Pénzügyi szektor 7,7  7,5  7,1
 Vállalatok  7,5  6,9  6,9
 Kistulajdonos  5,5  4,8  4,3
 Forrás: MNB

 

 

 

2003-ban a magyar tőkepiac azonban gyorsan fejlődött, a pénzügyi közvetítés a hitelállománynak a 2002-es GDP-növekedés kétszeresét kitevő emelkedésével tovább erősödött, a bankok jövedelmezősége magas maradt. Az állampapírokban való külföldi tőkerészesedések terén a valutazavart követően több fontos befektető, pl. nagy nyugdíjala­pok kezdték elhagyni a piacot, helyüket a rövid távú spekulációs tőke (“hot money”) foglalta el. 2004-ben a külföldiek magyar részvénytulajdona 74,9 százalékra nőtt (l. 2. táblázat). Az emelkedés nem pusztán abból adódott, hogy a külföldiek felvásárolták a magyarok által eladott részvényeket, sokkal inkább a BÉT-en megjelenő új kibocsátások felvásárlásából. 2004-ben a BÉT részvénypiaci tőkeértéke 4000,07 milliárd forintra (16,17 milliárd euró) emelkedett.

 

Következtetések

 

Magyarországnak a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenete és a kapitalista világrendszerbe való további betagozódása nagyban hasonlított a többi közép-európai országban tapasztaltakhoz. A versenyképességi kiigazító politikák által kísért kereskedelmi liberalizáció, a privatizáció és a megszorító intézkedések összhangban voltak a washingtoni konszenzussal. Magyarország állami pénzügyi stratégiája és a Nemzeti Bank tevékenysége az IMF ellenőrzése alá került. Mivel kelet-európai piacainak mintegy kétharmadát elvesztette, Magyarországnak új értékesítési lehetőségeket kellett felkutatnia a rendkívül versenyképes nyugati piacokon, elsősorban az EU-ban.

A neoliberális piaci reformpolitikát folytató különböző koalíciós kormányok alapvető változtatásokat hajtottak végre a gazdaság intézményeiben és struktúrájában. Az országnak az Antall-kormány ideje alatt még növekvő eladósodottságát magas társadalmi árat fizetve és a kádárizmustól örökölt átfogó jóléti államon rést ütve zabolázták meg. 1994 után, amikor megindult a külföldi tőkebeáramlás és megállt a keleti piacok beszűkülése, a gazdasági növekedés jól tükrözte a magyar gazdaság erőteljes és gyors nemzetköziesedését. Az 1995-ös fizetésimérleg-válság fordulópont volt a magyar makro-gazdaságpolitikában. Beindult az ún. “strukturális akadályok” elhárítására irányuló költséges makrogazdasági kiigazítási politika. Ez a fokozatosságtól a neoliberalizmus felé való elmozdulást jelentette a szocialista-liberális kormány regnálása alatt. A terjedő elégedetlenség és a könyörtelen Bokros-csomaggal szembeni tiltakozás ellenére a mobilizálódó baloldal sem tudta megállítani a reformokat. A kiigazítási csomag egyik kritikus pontja a forrásoknak a bérből és fizetésből élők felől a vállalatokhoz való átcsoportosítása volt, ami Magyarországot a külföldi tulajdonú exportágazatok számára az alacsony bérek paradicsomává tette.

A neoliberális Bokros-csomag és a korábbi állami vállalatok privatizációja ellenére Magyarországot gazdaságilag és pénzügyileg a nemzetközi tőkepiac bármely elmozdulása sebezhetővé tette. Az 1994. decemberi mexikói tequilaválság, az 1998-as orosz válság és a forint 2003-as krízise nyilvánvalóvá tette Magyarország ingatag helyzetét. Az ország az ipari beruházások és növekvő szolgáltatási szektor fenntartásában erősen függ a külföldi tőkebeáramlástól. Az alacsony bérek motorjai az exportvezérlésű beruházásoknak az ipari szektorban, azonban kevéssé járulnak hozzá a belső fogyasztói piac növekedéséhez. A beruházási döntések nem Magyarországon, hanem külföldi központokban születnek.

A neoliberális technokraták hatalomba kerülése a nemzetközi pénzügyi intézményeknek és az EU-nak Magyarország globális kapitalizmusba való integrációjában játszott szerepéből eredeztethető. Miután az Antall-kormány monetáris indíttatású politikája katasztrófába torkollt, a privatizációk és a gazdaság liberalizálása révén a világpiacba való gyors integráció volt az egyetlen járható út. Sürgős lett az EU-csatlakozás. Ezek a tények magyarázzák, miként volt lehetséges, hogy a jobboldal, miközben Magyarország nagyszerű múltja fölött kesergett, opportunista külpolitikát folytatott. Az MSZP és az SZDSZ neoliberális technokratái úgy vélték, hogy a társadalmi és gazdasági modernizációt a multinacionális tőke által generált gazdasági növekedésből és európai támogatásokból kell finanszírozni.

Időközben Magyarország egy kétpárti rendszer felé mozgott. Az MSZP meg tudta szerezni a modernizálódó városi középosztály szavazatait. Miként a blairisták Nagy-Britanniában, a magyar szocialisták is a politikai centrum felé mozdultak el, ahol találkoztak a liberálisokkal. Karcsú jóléti államot követeltek. Az európai integráció számukra pártokon felüli programmá vált. Az Orbán vezette jobboldal ezt a neoliberális stratégiát csak “hazafias” retorikával tudta befolyásolni. De csak a liberálisok által támogatott szocialisták nyújthattak garanciát az EU-ba való problémamentes integrációra és a gazdaság teljes internacionalizációjára.

A 2002-es választási győzelem bebizonyította, hogy a szocialisták immár nem függtek a munkásrétegek protestszavazataitól, hiszen a városi és értelmiségi rétegeket oda tudták állítani a nyugatiasodott és kapitalista Magyarországot célzó programjuk mögé. A jobboldal rákényszerült, hogy kiegyezzen a kevésbé megkérdőjelezhető nacionalista ambíciókat kergető mérsékeltebbekkel. E mérsékeltek számára igen vonzóvá vált a neokonzervatív bajor modell. Miután a múlt (a Lederhosen) és a jövő (high-tech ágazatok) erőit összeházasította, a neokonzervativizmus könnyedén egyesített különböző csoportokat és rétegeket Stoiber Bajor Keresztényszociális Uniójának zászlaja alatt.

(Fordította: Farkas Gabriella)

 

 

Jegyzetek

 

1 Magyarországon nem történt kuponos privatizáció, s az insiderek “spontán” privatizációi is csak elszigetelten fordultak elő a rendszerváltás kezdetén.

2 Ez adta egy vitairat tartalmát, amely Budapesten járt körbe, és idő előtt jelent meg a külföldi médiában. Antal L., Bokros L., Csillag I., Lengyel L., Matolcsy Gy., “Változás és reform”, in: Acta Oeconomica, 1987., 38. évf., 3–4. sz., 187–213. o.

3 Antall 1993-ban meghalt.

4 Soros György, a nemzetközi pénzember a kezdetektől támogatta e liberális tevékenységeket. Budapesten megalapította a Közép-Európa Egyetemet. A budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Rajk László Szakkollégiumának 20. évfordulója alkalmából 1989. november 8–10. között megrendezett konferenciát a Soros Alapítvány támogatta. A kollégium igazgatója Chikán Attila, a későbbi Orbán-kormány gazdasági minisztere volt. “Közép-Európa 2000 után. Egy közgazdász nézetei.” Előadások, szerk. Sass Magdolna, Budapest, 1990. szeptember.

5 Bokros korábban az MNB-nél dolgozott.

6 Ezt a nézetet képviselte a Harvardon tanító Kornai János is, aki Rákosi alatt ifjú sztálinista tervezőként kezdte, majd később reformkommunistává vált.

7 A BUX-index a kezdés napján, 1991. január 2-án 1000 pontról indult.

8 Budapest számos szűk keresztmetszettel küzdött a tömegközlekedési ágazat infrastruktúrája tekintetében. Orbán igyekezett az állami beruházásokat vidékre irányítani, ahol szavazói éltek.

9 A kormány alakuló ülése előtt Orbán demonstratívan református istentiszteleten vett részt.

 

A világ az iraki háború után

Az amerikai és a brit kormány Irakban vívott háborújára úgy kell tekintenünk, mint Amerikának az ún. lator államokkal szemben viselt keresztes háborúja újabb csatájára, egy újabb lépésre az új világrend megteremtése felé. Nem a nemzetek parlamentje, az ENSZ, hanem a legerősebb kapitalista hatalom érvényesíti akaratát a nemzetközi politikai és gazdasági rendet érintő fontosabb kérdésekben. Ám hogy az Egyesült Államok önkényesen átrendezte a közel-keleti hatalmi viszonyokat, nem jelenti azt, hogy az amerikai hegemónia a korábbinál biztosabb alapokon nyugodna, vagy hogy Bush elnök feloldotta volna az amerikai külpolitika ellentmondásait. A nemzetközi terrorizmust támogató lator államok ellen vívott keresztes háborújával Bush nem csillapította, hanem szította a nemzetközi ellentéteket, ráadásul akaratlanul is növelte a világpolitika amerikai hegemóniája ellen irányuló nemzetközi terrorizmus bázisát. Tanulmányomban ezekről a konfliktusokról lesz szó a legújabb katonai és gazdasági fejlemények tükrében.

 

***

 

Amerika nemzetközi stratégiája átalakult a koszovói háború és az afganisztáni invázió nyomán az elmúlt évtizedben. Mindkét háborút azzal a felkiáltással vívták, hogy az emberi jogoknak – a nemzetközi igazságosság nevében – győzedelmeskedniük kell, és hogy a Nyugat erkölcsi és politikai kötelessége a jó kormányzás garantálása a nemzetközi színtéren. Ebben a két háborúban – a NATO-n keresztül – nyugati szövetségesei egyhangúlag támogatták az USA intervenciós politikáját. Irak esetében azonban más történt: először váltak láthatóvá az imperialista koalíción belüli törésvonalak. Nem minden európai ország örült, hogy Bush katonai beavatkozásra törekszik Irakban, némelyikük az ENSZ égisze alatt elérendő békés megoldást részesítette volna előnyben. Az azonban kezdettől nyilvánvaló volt, hogy Bush elnök és kis segédje, Blair rezsimváltást akar Bagdadban, ezért Washington és London nyíltan szakított a multilateralizmus alapelvével.

Amerika néhány szövetségese, különösen Franciaország, Németország és Belgium visszautasította Bush diktátumát, sőt, némi tétovázás után Oroszország is az ellenszegülők mellé állt. De a "régi Európa" nem tudta megakadályozni Irak megszállását. Politikai és katonai erőként egyelőre nem számottevő az EU, csak gazdasági konstrukcióként létezik. Bár a közös európai intervenciós haderő felállítását az amerikai katonai fölény ellensúlyozására irányuló első lépésként értékelik, a kérdés az, vajon idejében a német és francia gyorsreagálású erők köré építik-e az új haderőt, és felszerelik-e az Európán kívüli bevetéshez szükséges, modern fegyverzettel. A katonai kutatás-fejlesztésre és fegyverzetvásárlásra fordított európai kiadások ugyanis jóval szerényebbek az amerikainál. 2001-ben az amerikai katonai kiadások 39340 millió dollárt tettek ki a K+F és 59878-at a fegyvervásárlások terén, miközben Nagy-Britannia 3986 és 8597, Franciaország 3145 és 5450, Németország pedig 1286 és 3398 milliót fordított hasonló célokra. Hajlandó-e Németország és Franciaország többet áldozni katonai potenciáljának fejlesztésére, vagy nem? Problémát jelent az is, hogy az európai haderő egységes parancsnokságot és stratégiát kíván (mostanáig a NATO küzdött ezzel a feladattal).

A berlini fal leomlása óta a NATO nem tudta megújítani stratégiáját, ezért az Egyesült Államok saját céljai érdekében használhatta a szervezetet. Washingtoni ösztönzésre terjeszkedett a NATO Közép-Európában. A "Partnerség a békéért" örve alatt jelent meg az amerikai haderő a korábbi szocialista blokk legtöbb államában. Amerika megkapta a NATO támogatását az afganisztáni beavatkozáshoz. Ezen felül Washington megkapta Moszkva áldását a közép-ázsiai katonai jelenlétre, hiszen a véget nem érő csecsenföldi háború révén a két hatalom a terrorizmusban megtalálhatta a közös ellenséget. Amerika iraki intervenciója végül mégis kiváltotta Moszkva ellenkezését; a gazdasági érdekek a franciákhoz és németekhez való újbóli közeledésre ösztönözték Putyint.

A NATO esetleges felbomlása persze komolyan tetszene Moszkvának. Az orosz nacionalizmus elutasítja a NATO jelenlétét az orosz határok mentén, ráadásul egy ilyen külpolitikai siker jól jönne Putyin 2004-es választási megmérettetése előtt. Putyin és köre azzal is tisztában van, hogy valós és közvetlen gazdasági érdekei Európa és nem Amerika mellett szólnak. Az afganisztáni háború után az oroszok elvesztették a térségbeli befolyásuk jó részét. Az orosz iparba és infrastruktúrába való közvetlen amerikai befektetés sosem volt igazán számottevő. Bizonyos, a korábbi nukleáris arzenál leszereléséért felajánlott pénzeket az amerikaiak át sem utaltak. A közös űrprogramok nem jelentettek elég lehetőséget az orosz űriparnak. A Bush-Putyin szövetség csak a körülmények és az opportunizmus eredménye volt. Az oroszokat érdekeik Európához kötik, ahol olaj- és földgáztermelésük nagy részét eladják. Az orosz iparnak szüksége van az európai tőkére az autó-, repülőgép- és űriparban, az atomerőművek és az infrastruktúra fenntartásához és korszerűsítéséhez. Az orosz kormány ezért azt reméli, hogy a német és francia ipari csoportok kelet felé terjeszkednek a rubel (az olaj- és gázexport növelése révén) sikeres stabilizációja után.

Az Oroszországba irányuló külföldi közvetlen tőkebefektetések nagysága mégis 50%-kal visszaesett 2001-ben, és tovább csökkent (650 millió dollárra) 2002-ben is. Különösen az EU oroszországi tőkeexportja csökkent jelentősen, aminek természetesen a világgazdasági lassulás és a tőkepiaci buborék kipukkanása az oka. Nem várható, hogy a globális működőtőke-áramlás egyhamar új lendületet vegyen, ráadásul a fejlett országok vonzzák magukhoz a tőke nagyobbik részét, a fejlődők csak annak egyharmadát kapják. Ennek oka, hogy az USA és az EU kínálja a legvonzóbb "üzleti környezetet". A közép-európai országok az EU-csatlakozásra való felkészülés során ezért versengenek gazdaságuk versenyképesebbé tételében. Ha az orosz üzleti környezet elérné akár a közép-európai színvonalat, dollármilliárdokkal több tőkét vonzana. Oroszország esetleges EU-csatlakozása pedig jelentősen növelné a tőke globális expanzióját (az európai multik keleti terjeszkedése révén).

Az EU keleti bővítését azonban belső viszály és széthúzás hátráltatta, ami még az Unió intézményi reformját is csaknem megakasztotta. A szegény csatlakozók gazdasági és politikai követelései elégedetlenséggel töltötték el az alapító országokat. A Rumsfeld megfogalmazása szerint az "új Európa" polgárainak jó része viszont bizalmatlan a brüsszeli eurobürokráciával szemben, ezért az EU kicsi, önérdekkövető államok laza szövetségének tűnik számukra. Az eddig alkalmazott eljárások döntésképtelenséghez vezetnek. Hogyan lehet megoldani ezt a problémát? Az Európai Alkotmánynak kell új intézményi dinamikát kölcsönöznie az EU-nak, ezúttal a kisebb tagállamok rovására. Az EU fejlődése a Maastrichti Szerződés (1991) óta egyébként is saját, a nagytőke igényei által megszabott logikáját követi: a neoliberális (gazdaság)politika szellemében támogatja a piacok liberalizációját és az állami vállalatok privatizációját. Most jött el a pillanat, hogy a brit kormányt az Európa melletti egyértelmű döntésre kényszerítsék, de amíg Blair hezitál, megjósolhatatlan, hogy mikor olvad be az angol font is az euróba.

Az iraki háború zavart okozott Blair Munkáspártjában (a New Labourben) is, sokan nem lelkesedtek Bush imperialista nézeteinek és katonai kalandjainak támogatásáért. A békemozgalom azokban az országokban is jelentkezett, amelyek kormányai ellenezték az iraki beavatkozást, és nagy tömegek vonultak az utcára. Még magában az Egyesült Államokban is találkozhattunk háborúellenes megnyilvánulásokkal. Az emberek többsége szerint ezt a háborút az olajért vívták. A koszovói és afganisztáni háborút a bombázások mellett a helyi "zsoldosok" felfegyverzésével nyerték meg, ezúttal azonban tekintélyes méretű amerikai és angol megszálló haderőt mozgósítottak, nem utolsósorban az olajkutak, vezetékek, finomítók és kikötők biztosítása végett.

Az afganisztáni háború azonban bebizonyította, hogy kis megszálló ("békefenntartó") erő nem garantálhatja egy etnikailag és vallási szempontból megosztott ország rendjét. Egyetlen országba sem lehet erőszakkal elhozni a demokráciát. Előre megjósolható volt, hogy törzsi és vallási vezetők töltik majd be a Szaddám bukása után keletkezett hatalmi űrt. Eközben a nagy olajvállalatok osztozkodnak a zsíros zsákmányon, a legjobb szerződéseken, abban a reményben, hogy az olcsó iraki olaj stabilizálja majd a nemzetközi olajárakat. Az Egyesült Államokban sokan reménykednek abban, hogy az iraki nyersolaj világpiaci térhódítása csökkenti majd az amerikai energiaszámlát. Az iraki olajkutak ellenőrzése ugyanakkor állandó megszálló erő jelenlétét teszi szükségessé az országban. De nem csak a helyi főnökök és katonai vezetők próbálnak majd hatalomra és ezzel olajjövedelmekre szert tenni, hanem Irak szomszédainak is érdeke lesz némi "olajjáradékért" küzdeni. Az Egyesült Államok számára a török ambíciók kordában tartása lesz a legnehezebb. Az ankarai rezsimet egyelőre távol tartották Iraktól, de az igyekszik a Moszul és Kirkuk környéki olajmezőket ellenőrzése alá vonni. A török ambíciók korlátozásának egyetlen lehetséges módszere az ország EU-integrációja lehetne, de az európai országok nem akarják befogadni Törökországot, mert félnek, hogy egy muzulmán tagország megtörné Európa keresztény identitását. Az EU ezért a "keresztény" Kelet és nem a "muzulmán" Dél felé terjeszkedik, és senki nem akarja napirendre tűzni a mediterrán régió integrálását a szervezetbe.

Eközben Bushnak otthon is növekvő ellenállással kell megküzdenie. Az ellenállást ezúttal nemcsak a demokraták jelentik, hanem azok a republikánusok is, akik az üzleti élet aggályainak adnak hangot, hogy a költséges külföldi akciók nem hozzák majd a remélt hosszú távú hasznot. Bush sok ellenséget szerzett és megosztotta saját szövetségeseit. Külpolitikai unilateralizmusa szakít az elődei által a hidegháború során és azt követően is követett multilateralizmussal. Kiindulópontja, hogy az USA katonai és politikai ereje – nagy valószínűséggel – elegendő a Közel-Kelet "demokratikus" átalakítására, bábkormányok teremtésére. Paul Bremer, korábbi terrorizmusellenes külügyi vezető iraki kormányzóvá való kinevezése is mutatja az amerikai "biztonsági állam" külföldre terjeszkedését. A költségek miatt azonban jobboldalról is érkeznek kritikák: konzervatív publicisták, például ifj. Llewellyn H. Rockwell azon gúnyolódnak, ahogy az amerikai kormány a finomítók lebombázása után biztosítani akarja az iraki lakosság földgáz-ellátását. Elég egy pillantást vetni Afganisztánra, ahol Kabult kivéve semmi nem változott, és a talibán is újrarendezi sorait. Sok konzervatív nem ért egyet a Bassár el-Asszad szír elnök, vagy az iráni ajatollahok ellen intézett verbális támadásokkal, mert attól félnek, hogy Bush egy iszlám elleni általános háborúba viszi az országot, ami még instabilabbá tenné a régiót, ahonnan az amerikaellenes terrorizmus leghűségesebb harcosait toborozzák. A kritikusok szerint Bush a tűzzel játszik, az amerikai imperializmus leggyengébb láncszeme a Közel-Kelet.

 

***

 

 

Az amerikai diplomácia figyelme több forró pont között oszlik meg a Közel-Keleten. Szíria nem szövetséges ebben a játszmában, csak egy hasznos gyalog. Asszad a békéért cserébe a Golán-fennsíkot akarja visszaszerezni Izraeltől. Jordánia viszont a Nyugat régi szövetségese. Mindkét állam szomszédos Izraellel, ezért óvatosnak kell lennie igényei megfogalmazásában. Szaúd-Arábia és a Perzsa-öböl többi kicsi, félfeudális állama mindig is kliensország volt, de az amerikai csapatok jelenléte csak a fundamentalizmust és az Amerika-ellenességet táplálja. Szaddám bukása viszont lehetővé teszi az amerikai katonák régión belüli átcsoportosítását, vagy csapatok kivonását is. De a nyugati típusú demokráciának az Arab-félszigeten való elterjesztéséért vívandó keresztes háború egyelőre nincs a politikai napirenden. Az iraki olaj birtokában a félsziget politikai átalakítása várhat néhány évet. Először a logisztikai problémákat kell megoldaniuk Irakban, hiszen az olajkutak lehetővé teszik az OPEC ellenőrzését és az olajárak megszabását is.

Eközben Bush küzd a palesztin-izraeli kérdéssel. A konfliktus megoldása rendkívül nehéznek ígérkezik, hiába veti latba Bush összes tekintélyét a tárgyalások során. Taktikájának legfontosabb eleme a "régi" Jasszer Arafat lecserélése az "új" Mahmud Abbasszal. Nem a palesztin kormányfő személyes kvalitásai vagy legitimációja jelentik azonban a problémát, hanem hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezet nacionalistái teret veszítenek a terrorizmust támogató, vallási fundamentalista Hamásszal szemben. Ariel Saron nem hajlandó tekintettel lenni a Gázai övezetben vagy a nyugati parton élő palesztinok követeléseire. Saron fő célja megőrizni kormányának egységét, melyet a nyugati parti zsidó telepek felszámolásának terve bontott meg. Tudja, hogy a folytatódó palesztin merényletek miatt halogathatja a nyugati parti probléma végleges megoldását. A palesztinok közben egyre inkább csalódnak a Nyugatban és növekvő számban fordulnak az iszlám fundamentalizmus felé. Az izraeli kormány viszont atomhatalomként és Amerika védenceként biztonságban érzi magát. De Saron sorsa mégis a palesztin terrorizmus leállításán múlik, hiszen az izraeli középosztály nagyobb része ma már a békére szavaz Nagy-Izraellel szemben. A választások világosan Saron tudtára adják majd, hogy saját népe sem túl elégedett a rossz gazdasági helyzettel.

Amerikának a lator államok és a nemzetközi terrorizmus ellen vívott keresztes háborúja új lendületet kapott a Republikánus Pártnak a Fehér Házban erős pozíciókat birtokló keresztény szárnya ideológiai igényei miatt. Bush terrorellenes háborújának célja, hogy megelőzze az innen érkező bírálatokat, és meggyőzze őket, hogy ez a megújult keresztény, aki Krisztust nevezte kedvenc gondolkodójának, megváltást hoz majd. De Bush nem cselekedhet kedve szerint. A demokraták több mint 40 helyet megtartottak a Szenátusban a 2002. novemberi választásokon, így obstruálhatják Bush politikáját. A gazdasági nehézségek is gyengítik Bush pozícióját a választási kampány kezdetének közeledtével, a demokrata elnökjelöltek pedig részletekbe menően szembesítik majd az elnököt hazai és külföldi vállalásainak teljesítésével. Kalifornia árampiacának kudarccal végződő deregulációja és az üzleti élet elégtelennek bizonyult szabályozása mutatja Bush gazdasági akcióinak gyengeségeit. Bush, aki az amerikai adminisztrációt multimilliomosokkal töltötte meg, nem alhat nyugodtan a média figyelmét felkeltő pénzügyi és vállalatvezetési botrányok után. 2002 júliusában a Kongresszus elfogadta a Sarbanes-Oxley törvényt, a legfontosabb változtatást a befektetők védelme terén az 1930-as évek óta. A törvény, amely pl. a vállalat vezetőit teszi felelőssé a könyveikben szereplő félrevezető információkért, azonban messze elmarad a csaknem száz évvel ezelőtti reformoktól, amikor Teddy Roosevelt a SEC megteremtése, az Értékpapírtörvény és a kereskedelmi és befektetési banki tevékenységet szétválasztó Glass-Steagull törvény meghozatalával küzdött a rablóbárók és a trösztök ellen.

 

***

 

A multilaterális külpolitika és a "régi Európával" kötött szövetség bármikor újra felmerülhet az USA világhatalmát biztosító olcsóbb megoldásként. Az afganisztáni és közel-keleti "békefenntartás" rákényszeríti Busht, hogy jobban tekintettel legyen Európára külpolitikája alakítása során, a gazdasági konfliktusok pedig az EU-val vívott kereskedelmi küzdelem kompromisszumos megoldására ösztönözhetik. A WTO 2002-ben úgy döntött, hogy az EU négymilliárd dollár értékben foganatosíthat szankciókat az amerikai exporttal szemben, az exportot támogató amerikai adópolitika által okozott versenyhátrány kompenzálásaként. Az EU az amerikai adótörvény megváltoztatásának reményében nem él ugyan a szankciók kivetésének lehetőségével, de a kapcsolatok megromlása esetén az megtorló eszközként továbbra is a kezében van. Az EU az acélimportra kivetett akár 30 százalékos vám miatt is bepanaszolta az Egyesült Államokat a WTO-nál. Az újraválasztásra készülő Bush hazai elégedetlenséggel is szembesül protekcionizmusa miatt, hiszen az acél-, mezőgazdasági-, textil- és faipari lobbiknak tett engedményeivel kivívta a többi érdekcsoport haragját. A Bush-adminisztráció azzal az ígérettel kezdte működését, hogy mivel a pénzügyi mentőakciók (bailout) drágák, erkölcsi kockázatot és így rossz ösztönzést jelentenek, a segítségnyújtás megtagadása gondosabb gazdaságpolitika követésére kényszeríti a kormányokat. A latin-amerikai államcsődök (különösen Argentína esete 2001-ben) viszont mérsékeltebb megközelítés elfogadására késztették Busht, és megmutatták a latin-amerikai zűrzavar kezelésének költségességét. Amikor a brazil gazdaság helyzete bizonytalannak tűnt 2002 nyarán, Bush támogatta az IMF-et az intézmény történetének legnagyobb volumenű mentőakciójában. A baloldali Lula da Silva és a baloldali peronista Kirchner megválasztása Brazíliában, illetve Argentínában mérsékelt megközelítésre kényszeríti a Bush-adminisztrációt, akik a szabad kereskedelemben látják a régió megváltásának eszközét – valószínűleg idén zárják majd le az amerikai kontinens 2005-re tervezett szabadkereskedelmi övezetéről folytatott hosszú tárgyalásokat, bár ha a WTO 2003 szeptemberi, Dohában megrendezendő fordulóján a mezőgazdasági kereskedelem területén elérhető eredményekben bízik, Brazília a terv megtorpedózása mellett is dönthet.

Bush eddigi teljesítménye, annak ellenére, hogy a szabad kereskedelem híve, felemás. Az előtte álló legnagyobb kihívás a 2001. novemberben Dohában kezdődött legújabb WTO tárgyalási forduló továbbvitele. Csakhogy a kereskedelmi tárgyalások jellemzője hosszadalmasságuk. Az első tárgyalási pont Dohában a mezőgazdaság. A gazdag kapitalista országok napi egymilliárd dollárt költenek farmereik támogatására, többet Fekete-Afrika teljes GDP-jénél. Az Egyesült Államok régóta érvel a mezőgazdasági termékek kereskedelmének liberalizálása mellett, de egy 2001-ben meghozott törvény, amely 190 milliárd dollár támogatást irányoz elő a következő tíz évben az amerikai farmerek számára, erősen kikezdi érvelésének hitelét. A második tárgyalási pont a szolgáltatások. Szolgáltatás címszó alatt a legkülönbözőbb szektorokat tárgyalják, a turizmustól, szállítástól, távközléstől és pénzügyi szolgáltatásoktól kezdve az oktatásig, a környezetvédelmi és magán egészségügyi szolgáltatásokig. A szolgáltatások teszik ki a világ gazdaságának három-, de a világ kereskedelmének csak egyötödét. Mindenesetre a szolgáltatások kereskedelmének növelése az amerikai vállalatoknak kedvezne. A harmadik pont a dömpingellenes szabályozás megújítása. Az Egyesült Államok és az EU régóta visszaél ezzel a protekcionista eszközzel, amely lehetővé teszi a kormányok számára hogy a túl olcsónak tartott importot korlátozzák, hogy védjék saját nem eléggé versenyképes iparukat, pl. az acél- és vegyipart. A dömpingellenes szabályozás egységesítése ezért a fejlődő országok egyik fő követelése, e nélkül a gazdag országok tovább támogathatnák a liberalizálni ígért, de versenyképtelen szektoraikat. Dohában az USA egyetértett a szabályozás újratárgyalásával, de azóta kevés jelét adta, hogy valóban hajlandó lenne rá. A negyedik pont a szellemi tulajdonra vonatkozó WTO-szabályozás áttekintése. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis a szegény országoknak ugyanazt a védelmet kell nyújtaniuk a szabadalmak, szerzői jogok és védjegyek tulajdonosainak, mint a gazdagabb országoknak. A fejlődő országok számára különösen fontos a generikus gyógyszerek importjának megkönnyítése.

 

***

 

Az unilateralizmustól a multilateralizmushoz való visszatérésről sokat fognak vitatkozni a globalizáció és a (főbb gazdaságokat és szatelitjeiket érintő) regionalizáció korában. A regionális integráció Európában és Latin-Amerikában van napirenden, miközben a közel-keleti és afrikai helyzetet a bomlás és a káosz jellemzi. Egyedül Ázsiában érvényesül a nemzetállamra, erőegyensúlyra és intrikáló diplomáciára épülő hagyományos geopolitika, mintha a megoldatlan területi problémákkal (Tajvan, Korea, Kasmír) küzdő Ázsiában újjászületne a vesztfáliai modell. Az atomhatalom India és Pakisztán szembenállása korunk puskaporos hordója. Az Egyesült Államoknak folyamatosan kell figyelnie és ellenőrzés alatt tartania a két riválist, de a többi ázsiai államnak is van saját ballisztikus programja, Észak-Korea pedig "virtuális" atomhatalom lehet. A Bush-adminisztráció persze el akarja érni Korea leszerelését, sőt a kommunista rezsim lemondását is. A régió geopolitikai helyzete azonban, különösen Kína gazdasági, katonai és politikai ambíciói miatt, nem teszi lehetővé az iraki típusú katonai beavatkozást. Amerika katonai jelenléte Dél-Koreában nem jelenti, hogy Bush ura lenne a helyzetnek, vagy tág tere nyílna a manőverezésre. A régió békéjét ezért csak multilaterális tárgyalásokkal, diplomáciai úton, Kínával és Japánnal egyaránt együttműködve és valamint gazdasági ösztönzőket alkalmazva lehet biztosítani. Talán lehetséges lesz valamikor Korea egyesítése, de semmiképp sem rövidtávon.

Ebben a nagyon bonyolult nemzetközi hatalmi játszmában Japán fokozatosan elveszti gazdasági befolyásának nagy részét. A japán gazdaság deflációval, pénzügyi sebezhetőséggel és idejétmúlt gazdasági modellel küzd. A vállalati botrányok és a nem versenyképes szektorok kikezdték a gazdaság alkalmazkodóképességét, amellyel az új gazdasági világrendhez idomulhatna. Le kell küzdeni a deflációt, különben az ország nem tud megszabadulni a magán és közszektort sújtó adósságproblémától, de mivel senki nem tudja, hogyan lehet ezt véghezvinni, fokozatos, egyre mélyülő reformokra lehet számítani. A legfontosabb intézkedések között valószínűleg szerepel a rossz hitelek közszféra általi átvállalása (bankkonszolidáció), sokkal agresszívabb monetáris politika kialakítása, a yen fokozatos, körültekintő gyengítése, és adókedvezmények révén a megtakarításoknak a vállalatok helyett a tőkepiacokra terelése. Az utóbbi évtizedekben Japán helyzete egyértelmű volt az USA fontos szövetségeseként, miközben az ország idegenkedik a nemzetközi konfliktusok kezelésében való részvételtől. Az új amerikai nemzetközi stratégia viszont olyan egyértelmű válaszadásra kényszeríti Japánt, amilyet mindig is kerülni igyekezett. A jelenlegi kormány szavakban támogatja majd Bush stratégiai céljait, de közben igyekszik tényleges részvételét a minimumon tartani. Bush közel-keleti keresztes háborúja mindazonáltal erős nyomás alatt tartja a japán külpolitikát: az Amerika-ellenes baloldal és a nacionalista jobboldal egyaránt aktivizálódott, sőt az üzleti élet is tiltakozott (a közel-keleti olajtermelőkkel ápolt jó kapcsolatai miatt) az iraki háborúban való részvétel ellen.

Az ázsiai gazdasági csoda 1997-ben ért véget, amikor Thaiföld leértékelte valutáját, és a pánik végigsöpört a régión. A gazdaságok gyors és tartós gyógyulása miatt azonban mindez már távoli múltnak tűnik. Habár az IMF nem látta előre a veszélyt, és merev előírásai vitathatóknak és nem-hatékonyaknak bizonyultak a problémák kezelésében, az ázsiai fellendülés az IMF által felügyelt gazdaságpolitika és a nemzetközi tőke beáramlása kombinációjának eredménye volt. A rövidtávú devizahiteleket jórészt visszafizették vagy átütemezték, a helyi valuták többsége sincs már a dollárhoz kötve, az exportorientált iparágak és az IT-szektor továbbra is virágzanak, és hozzájárultak a nemzetközi tartalékok növeléséhez. A szemérmetlen "uram-bátyám"-kapitalizmusnak vége Tajvanon, Dél-Koreában és Malajziában; de Thaiföldön, Indonéziában és a Fülöp-szigeteken a közpénzek kezelése még mindig követhetetlen, a bankok működését lezáratlan viták gátolják, és hiányzik a friss tőke. Habár meggyengültek az ázsiai pénzügyi válság során, az ázsiai hatalmak a problémák ellenére sem omlottak össze. Pakisztánban sem tér el teljesen a fent vázolttól a helyzet, habár az USA-nak kell kordában tartania a lázadókat és a Musarraf elnök uralma ellen tiltakozó mozgalmakat. Ázsia leggyengébb láncszeme azonban Indonézia, a világ legnépesebb muzulmán állama, ahol öt év parlamentáris demokrácia sem volt elég a hatalom megszilárdítására, növekszik a terrorizmus és a katonaságnak még mindig komoly befolyása van az eseményekre. Akár ki is vonulhatnak a kaszárnyákból.

Dél-Korea a válság sújtotta többi ázsiai országnál könnyebben jutott túl a krízisen, a bankok feltőkésítése és a rossz hitelek felvásárlására létrehozott állami vagyonkezelő alapítása árán. A vállalatcsoportok (chaebolok) és exportorientált vállalkozások már nem kaphatnak olyan könnyen hitelt, alaptevékenységükre kell koncentrálniuk és – nem egyszer egész részlegeik eladásával – meg kellett tisztítaniuk mérlegüket. A régió talpra állásában szerepet játszott Kína, a közvetlen tőkebefektetések oroszlánrészét elszipkázó kereskedelmi hatalom is, mivel a versenyképesség kíméletlen növelésére kényszerítette szomszédait. Kína ugyanis egyszerre jelent fenyegetést és lehetőséget a többi ország számára (Ázsia 2003-as exportjának növekedése mögött is jórészt Kína áll). A nyersanyagok és félkész termékek egy része ugyanakkor továbbexportálásra kerül, elsősorban az Egyesült Államokba, és az USA gazdaságának lassulása visszahat az exportáló országokra, problémát okozva ezzel Kína és az egész régió számára.

 

***

 

A fenti áttekintés fő tanulsága, hogy – a Közel-Keletet kivéve – az amerikai külpolitika nem ment át lényegi változáson. Washingtonnak sok problémával kell szembenéznie Ázsiában, ahol a hidegháborúból megmaradt szakadékok továbbra is robbanékonnyá teszik a helyzetet. Afrikára jellemző marad a káosz, Latin-Amerikában pedig az Amerika-ellenesség hátráltatja Washington szorosabb együttműködést és szabadkereskedelmi övezet létrehozását célzó erőfeszítéseinek sikerét. Az iraki háborúval Washingtonnak sikerült megosztania a NATO európai tagjainak egységét, de nem sikerült megakasztania Európa egységesülésének folyamatát. Amerika jelenleg hatalmának csúcsán áll, és a hárompólusú világ kialakulásának perspektívája ingerültté teszi a Fehér Ház politikacsinálóit. Mostanáig elég volt Amerika gazdasági és katonai fölényére támaszkodniuk a hidegháború utáni világrend kialakításában, de mostantól aggódhatnak, hogy Amerika vezető szerepét kiüresíti az Amerika-ellenes érdekcsoportok hálózata, és/vagy olyan államok szövetségei, melyek nagyobb szerepet szeretnének játszani a világgazdaságban, vagy csak nagyobb befolyást kívánnak gyakorolni a saját gazdasági, politikai és katonai érdekeiket érintő folyamatokra.

 

(Fordította: Szilágyi László)