Séta az elvtársakkal. Gandisták puskával?

Képszerűén tárja elénk „Az Apró Dolgok lstené"-nek neves írónője a közép-indiai Csattiszgar (Chhattisgarh) állam déli, erdőkkel borított tartományaiban élő maoista lázadóknál tett (illegális) látogatását. A naxaliták – akikben Uj-Delhi az Indiára nézve „Legnagyobb Biztonsági Fenyegetést" látja – valójában a hagyományoséletmódjukat és méltóságukat a független Indiában elveszítő törzsek védelmében az elűzésükre törő ipari és bányavállalatok s az ezeket támogató központi hatalom ellen küzdenek.

1387_Roy2.jpgAz írógéppel írt, szűkszavú feljegyzés, amit a szobám ajtaja alatt be­csúsztattak, találkozóm időpontját erősítette meg az India belbiztonsá­gára nézve Legúlyosabb Fenyegetéssel. Hónapok óta vártam, hogy hall­jak felőlük. Dantevadában [Dantewada], Csattiszgárban [Chhattisgar], a Ma Dantesvar-i [Ma Danteshwar] mandiron kellett lennem az így jelzett két napon megadott négy időpont egyikén. A több időpont azért volt, hogy ne befolyásolhassanak a rossz idő, defekt, blokád, közlekedési sztrájk vagy puszta balszerencse következményei. A cédulán ez állt: „Írónak kell legyen fényképezőgépe, tikája1 , kókuszdiója, a Találkozónak lesz sap­kája, hindi Outlook magazinja és banánja. A jelszó: Namashkar Guruji". Azon gondolkodtam, vajon a Találkozó nevű személy férfit vár-e majd; esetleg okosabb lenne, ha álbajuszt ragasztanék?

Dantevadát sokféleképpen lehetne leírni. Oxymoron. Határváros, India szívébe ékelve. Háborús epicentrum. Feje tetejére állított város.

A liberális felfogás számára egyszerűbb azt hinni, hogy ez az erdő­ben vívott háború az indiai kormány és a maoisták között folyik, akik a választásokat színlelésnek, a Parlamentet meg disznóólnak tartják, és nyíltan vallják, hogy törekvésük az Indiai Állam megdöntése. Kényelmes elfelejteni, hogy Közép-India törzsi népeinek történelme az ellenállás tör­ténete, ami századokkal előzte meg Maót. (Persze, ez közhely, ha nem így lett volna, ezek a népek mára nem is léteznének.) A hok, oraonok, kolok, szantalok, mundák, gondok számtalanszor lázadtak a britek, a zamindárok vagy a pénzkölcsönzők ellen2 . A lázadásokat kegyetlenül elfojtották, sok ezer embert öltek meg, ám e népeket egészen sohasem hódították meg. A függetlenség utáni első, maoistának nevezett felkelés­ben is – amely Naxilbar faluban, Nyugat-Bengálban kezdődött (innen a naxalita elnevezés) – a törzsi népek játszották a főszerepet. A naxalita politika kibogozhatatlanul összekapcsolódott a törzsi felemelkedéssel, és ez épp annyit mond el a törzsekről, mint amennyit a naxalitákról.

A lázadás öröksége egy dühös népet hagyott hátra, amelyet szándé­kosan elszigetelt és marginalizált az indiai kormány. Az Indiai Alkotmányt, az indiai demokrácia morális támaszát 1950-ben fogadta el a Parlament. Ez volt a törzsi népek gyásznapja. Eltörölték hagyományos jogaikat az erdőgazdálkodásra, aminek következtében egész életmódjuk kriminalizá­lódott. Cserébe a választójogért elveszítették hagyományos életmódjukat és a méltóságukat.

Az „aggódást" legutóbb a belügyminiszter P. Chidambaram fejezte ki, miszerint: nem akarja, hogy a törzsi népek „muzeális kultúrákban" éljenek. Bezzeg a törzsek jóléte korábban, vállalati jogászkodása ide­jén, amikor elsősorban bányászati cégek érdekeit képviselte, nem tűnt számára ennyire fontosnak.

Az elmúlt öt év során Csattiszgar, Dzsarkand [Jharkhand], Orissza [Orissa] és Nyugat-Bengál kormányai több száz szerződést írtak alá a nagy ipari korporációkkal, és ezekben – titokban – több milliárd dollárt nyújtottak acélüzemekre, nyersvasgyárakra, erőművekre, alumíniumgyá­rakra, védőgátakra és bányákra. Ahhoz, hogy mindezek megvalósulja­nak, és a szerződéseket valódi pénzre válthassák, a törzsi népeket el kell költöztetni lakóhelyükről.

Erről szól ez a háború.

Milyen háború az, amit egy ország saját határain belül, saját népének üzen meg? Van-e esélye az ellenállásnak? Kellene hogy legyen? Kik a maoisták? Erőszakos nihilisták, akik idejétmúlt ideológiákat tukmálnak a törzsi népekre, eleve reménytelen felkelésbe hajtva őket? Mit tanulhattak korábbi tapasztalataikból? Vajon a fegyveres harc valóban antidemokrati­kus lenne? S a „szendvicselmélet" – amely szerint a törzsek kereszttűzbe kerültek az állam és a maoisták között – hűen írja-e le a valóságot? A „törzsek" és a „maoisták" valóban egymást kizáró kategóriák, ahogyan egyesek állítják? Vagy tán mégis egybevágnak az érdekeik? Tanultak bármit is egymástól? Keveredtek egymással?

Egy internetes cikk azt írta, hogy az izraeli Moszad harminc magas beosztású indiai rendőrtisztet képzett ki célzott gyilkossági technikákra, hogy így érjék el a maoista csoportok lefejezését. Szó volt a sajtóban az új hardware-ről, amelyet Izraeltől vettek: lézeres távolságmérőkről, hőképelemző berendezésről és pilóta nélküli távirányítású repülőgépről, amelyeket előszeretettel használ az Egyesült Államok hadserege is. Tökéletes fegyverek a szegények ellen.

Utam során láttam, hogy Raipur külvárosában többméteres plakát reklámozza a Vedanta Rákkórházat (Vedanta a neve annak a társa­ságnak is, amelynek a jelenlegi belügyminiszter korábban dolgozott). Orisszában, ahol bauxitot bányásznak, a Vedanta egyetemet finanszíroz. Ezen az ártalmatlan módon kerültek látókörünkbe a bányatársaságok: olyan gyengéd óriásokként, amelyek, lám, törődnek velünk. Ezt hívják CSR-nak3 , a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának. És ez fedi el a gazdálkodásnak azt a gyalázatos módját, amely India bányászati szektorát jellemzi.

Későn értem a városba, Dzsagdalpur [Jagdalpur] aludt, kivéve Rahul Gandhi hirdetőtábláit, amelyek arra biztatják az embereket, hogy csat­lakozzanak a Youth Congress-hez4 . Gandhi kétszer is járt Basztárban [Bastar] az elmúlt hónapok során, de semmit sem mondott a háborúról. A nép hercege5 valószínűleg túl mocskosnak tartaná, hogy ilyesmibe beavatkozzon.

Utam során hamarosan magam mögött hagytam Kankert, amely Terrorelhárító és Dzsungelharcos Főiskolájáról híres; ezt B. K. dandár­tábornok üzemelteti, akit azzal a feladattal bíztak meg, hogy a korrupt és hanyag rendőröket dzsungelkommandósokká képezze át. „Úgy harcolj a gerillák ellen, mint egy gerilla" – a háborús kiképző iskolának ezt a mottóját felfestették a kövekre. A tábornok nagy büszkeséggel képez ki „utcai kutyákat", hogy megküzdhessenek a „terroristákkal". Minden hatodik héten nyolcszáz rendőr végez a háborús kiképző központban, s húsz hasonló iskola építését tervezik még Indiában. A rendőri erőket fokozatosan átirányítják a hadseregbe. (Kasmírban ez fordítva történt, ott a hadseregből duzzasztották fel a közigazgatás rendőri erőit.) Kifordítva-befordítva. Akárhogy is, az Ellenség: a Nép – fizetett polgárőrcsoport felel az erőszakért, gyilkosságokért, falvak felgyújtásáért és több ezer ember kiűzéséért otthonaikból.

Korán érkeztem a Ma Dantesvar-i mandirra, a találkozómra (első nap, első időpont). Velem volt a fényképezőgép, a kókuszdió és egy púderpiros tika. Kíváncsi voltam, ha netán figyel valaki, nem kezd-e ne­vetni? Néhány perc múlva egy fiatal fiú jött a közelembe. Sapkája volt, hátán iskolatáska. Az ujjain lekopott, vörös körömlakk. Se hindi Outlook, se banán. Még „Namashkar Guruji" se.

– Maga az, aki oda akar menni? – kérdezte.

Nem tudtam, mit mondjak. Kivett egy ragacsos jegyzetet a zsebéből és a kezembe nyomta: „Outlook nahin mila (nem találtam Outlook-ot)" – állt rajta.

– És a banán? – kérdeztem.

– Megettem – mondta -, megéheztem.

Valóban biztonsági kockázat volt.

Azt mondta, a neve Mangtu. Hamarosan megtudtam, hogy Dandakaranya, az erdő, ahová be akartam jutni, tele van soknevű emberekkel, akiknek eléggé cseppfolyós az identitásuk.

Motorbicikli vett föl. Fogalmam sem volt, hová megyünk. Magunk mögött hagytuk a rendőrkapitány házát, amelyet előző látogatásomról ismertem fel. Pártatlan ember volt a rendőrkapitány: „Látja, asszonyom, őszintén szólva, erről a problémáról meg kell mondani, hogy ezt sem a rendőrség, sem a katonaság nem tudja megoldani. Az a probléma ezek­kel a törzsekkel, hogy nem értik a kapzsiságot. Anélkül, hogy maguk is mohóvá válnának, nincs reményünk. Mondtam is a főnökömnek, vigyék el innen a fegyveres erőket és adjanak helyette tévét minden lakásba. Minden magától el fog rendeződni."

Egy pillanat alatt kiértünk a városból. Nem követtek. Az út hosszú volt, mintegy három órányi. Hirtelen ért véget a semmi közepén, egy üres úton, amelyet mindkét oldalán erdő szegélyezett. Mangtu leszállt a motorról. Én is. A motorosok elmentek, s én felkaptam a hátizsákom, hogy kövessem a kis belbiztonsági kockázatot az erdőbe.

Nemsokára kibukkantunk egy egyenes, széles folyó fehér homokos partjára. A túlparton ránk várakozott egy citromzöld Horlicks-os6 pólóban Chandu. Egy kicsit idősebb biztonsági kockázat. Úgy húsz év körüli. Bájos mosolya volt, biciklije, forralt vízzel teli marmonkannája és sok csomag glükóz-keksze – számomra – a Párttól. Alkonyattájt a válltáskáik kukorékolni kezdtek. Kakasok voltak bennük, amelyeket a piacra vittek, de nem sikerült eladniuk.

Az egyik faluban találkoznunk kellett Didivel (Nővér elvtárssal), aki tudta, mi lesz az utazás következő lépése. Chandu nem tudta. Az infor­mációnak is van egyfajta gazdasága. Senki sem tudhat mindent. Amikor a faluba értünk, Didi nem volt ott. Híre-hamva sem volt. Először némi ag­godalmat láttam Chandun; magamban jóval többet éreztem. Nem tudtam, mi a kommunikáció rendje errefelé, és mi van, ha valami félresikerült?

Letáboroztunk egy kiürült iskolaépület előtt, nem messze a falutól. Miért fest úgy minden állami iskolaépület, mint valami bástya: fémspalettákkal az ablakokon és csúszkás, összecsukható fémajtókkal? Miért nem olya­nok inkább, mint a falusi házak, vályogból és nádtetővel? Mert közben barakkok és bunkerek is egyben.

– Az iskolákban nincsenek tanárok. Mind elfutott – magyarázta Chandu.

– Nem lehet, hogy ti kergettétek el őket?

– Nem, mi csak a rendőröket kergettük el. De miért is jönnének a ta­nárok a dzsungelbe, ha otthon is megkapják a fizetésüket?

Jó kérdés. Elmesélte nekem, hogy ez itt az „új terület". A Párt csak ritkán lép be ide.

Fiatalok érkeztek, fiúk és lányok vegyesen, tinédzserkorúak vagy kora­húszasok. Chandu megmagyarázta, hogy ez a falusi milícia, a maoisták legalsó katonai szintje. Sosem láttam hozzájuk hasonlókat: száriba és szárongba öltöztek, néhányan olajzöld terepruhába. A fiúk ékszereket hordtak és sisakot. Mindnek volt elöltöltős puskája, amit barmarnak [bharmaar] neveznek. Néhányuknak kése, baltája, íja és nyila is volt. Az egyik fiú nehéz aknavetőt cipelt, amit három láb hosszú amerikai katonai csőből alakítottak ki. Puskaporral volt megtöltve, és élesítve, készen arra, hogy elsüssék. Nagy zajt tudott kelteni, de csak egyszer lehetett hasz­nálni. Azt mondták, megijeszti a rendőröket – és nevettek. Nem úgy tűnt, hogy a háború a legelső a gondolataik között. Talán azért, mert területük kívül esett a Szalva Dzsudum [Salva Judum; Tisztogató Hadművelet, lásd lejjebb – a ford.] körzetén. Épp befejezték a napi munkát, kerítés építését néhány falusi ház köré, hogy az kint tartsa a kecskéket a földeken. Tele voltak jókedvvel és kíváncsisággal. Az a munkájuk, mondta Chandu, hogy járőrözzenek és megvédjék négy-öt falu közösségét, segítsenek a földeken, tisztítsák a forrásokat vagy javítsák a házakat – elvégezzék, ami épp szükséges. Didi még mindig sehol.

Vacsora után mindannyian szó nélkül felsorakoztak. Tiszta sor, in­dulunk. Minden velünk jött, a rizs, a fazekak, a zöldségek. Elhagytuk az iskola nyílt területét és egyes sorban masíroztunk az erdőben. Nem egészen fél óra múlva egy tisztásra érkeztünk, ahol aludni készültünk. Semmi zaj sem hallatszott. Pár perc alatt mindenki kihajtogatta nagy, kék műanyag lepedőjét, az általánosan használt dzsilit (ami nélkül nem is létezhetne forradalom). Chandu és Mangtu megosztozott egyen, és én is kaptam egyet. Chandu elmondta, hogy üzenetet küldött Didinek. Ha megkapja, ő lesz az első, akit reggel megpillantunk. Ha megkapja.

Ez volt a legszebb hálószoba, ahol valaha aludtam. A magánszobám egy ezercsillagos hotelben. Körülvettek ezek a furcsa, gyönyörű gyere­kek a különös fegyvereikkel. Bizonyára mindannyian maoisták. Vajon meghalnak majd? Ellenük jött létre a dzsungelharcos kiképzőiskola? Meg a felfegyverzett helikopterek, a hőképelemzők és a lézeres távol­ságmérők? Miért kell meghalniuk? Mi célból? Hogy mindez körülöttünk bányává változzon?

Kora délután érkeztek. Távolról láttam őket, körülbelül tizenötüket, amint olajzöld egyenruhájukban felénk futottak. Már távolból tudtam, a futásuk irányából, hogy ők a „gyilkosok", a Népi Felszabadító Gerilla Hadsereg (People's Liberation Guerilla Army, PLGA). Miattuk kell a hőképelemző és a lézeres távolságmérő, miattuk van a dzsungelharcra kiképző iskola.

Ők már komoly fegyvereket cipeltek: INSAS-t,7 SLR-t,8 s kettejük­nek AK-47-ese is volt. A szakasz vezetője Madhav elvtárs, aki kilenc éves kora óta tart a Párttal. Warangalból származik, Andra Pradesből [Andhra Pradesh]. Szomorú, és szörnyen mentegetőzik. „Történt egy nagyobb kommunikációs hiba" – mondja újra és újra – „ami általában nem fordul elő." Már első este meg kellett volna érkeznem a főtáborba.

Valaki porszemet tett a dzsungelhírek gépezetébe. A motorbiciklinek egy teljesen más helyen kellett volna letennie. „Megvárakoztattuk, túl hosszú gyaloglásra kényszerítettük. Egész úton rohantunk, amikor megérkezett az üzenet, hogy itt van."

Mondtam, hogy minden rendben; hogy felkészültem rá, hogy várjak, gyalogoljak és figyeljek. Azonnal indulni akart, mivel az emberek a tá­borban már nagyon várták és aggódtak. Osak „néhány óra" járás volt a tábor. Épp sötétedett, amikor megérkeztünk.

Vacsorakor találkoztam Narmada elvtárssal, az Adivaszi Nőszervezet9 felügyelőjével, akinek vérdíjat tűztek ki a fejére; Saroja elvtárssal a Népi Felszabadító Gerilla Hadseregtől, aki csupán olyan magas, mint az SLR-je; Maase elvtársnővel (neve gondiul fekete lányt jelent), aki szintén körözés alatt állt; Rupi elvtárssal, a tech-varázslóval, Raju elvtárssal, aki a körzet felügyelője, és Venu elvtárssal, (alias Murali, alias Sonu, alias Sushil, ahogyan épp nevezni akarják) – alighanem a legidősebbel mindannyiuk közül. Talán a központi bizottsággal vagy a politbüroval vacsorázhattam? Nem mondták, nem kérdeztem. Maguk között gondi, halbi, punjabi vagy malayalam nyelven társalogtak. Osak Maase beszélt angolul. Így hát együtt mindnyájan hindiül kommunikáltunk.

Rossz hírek jöttek, ahogy ez már ebben a dzsungelben lenni szokott. Egy hírnök érkezett „süteményekkel", azaz kézzel írott jegyzetekkel, amelyeket összegyűrt és összefűzött papírfecnikre írtak. Egész szatyorral volt belőlük, mint a chipsből. Hírek mindenfelől. A rendőrség megölt öt embert Ongnaar faluban, a milícia négy tagját és egy helyi lakost. Talán ők voltak azok a gyerekek, akiket a csillagfényes hálószobámban tegnap éjjel láttam.

Aztán jó hír is érkezett. Kis csapat egy határozott fiatalemberrel. Szin­tén terepruhában volt, de az teljesen újnak tűnt. Mindenki csodálta őt s beszámolóját a rohamról. Szégyenlősnek tűnt, de boldognak. Orvos volt, aki a bajtársakhoz jött élni és dolgozni az erdőbe. Sok éve nem volt már orvos Dandakaranyában.

A rádióban hírek szóltak a belügyminiszter és a vezető miniszterek találkozójáról a baloldali szélsőségesekkel.

Bemutattak Kamla elvtársnőnek. Megmondták, hogy semmiképp sem mehetek még öt lépést sem a dzsilimtől, anélkül, hogy őt felkelteném, mivel az erdőben mindenki elvéti az irányt.

Másnap, reggeli után Venu elvtárs már várt rám keresztbe tett lábbal ülve a dzsilin, s úgy nézett a világra, mint egy falusi tanító. Hamarosan történelemórám lesz. Vagy, hogy pontosabban fogalmazzak, előadást hallgathatok meg az elmúlt harminc év történetéről a Dandakaranya erdőségben, amely abban a háborúban kulminál, amelyet a mai napig vívnak. Persze, ez a partizánverzió, de hát végül is mi a történelem? Akárhogy is, a titkos történelmet nyilvánossá kell tenni, hogy vitatkoz­hassanak vele, hogy megmérkőzhessen, ahelyett, hogy hazudnak róla, mint ahogy most történik.

Venu elvtársnak megnyugtató modora volt, hangja gyengéd – ami az elkövetkező napokban kisimította az idegeimet. ő is egyik vezetője volt annak a hét fegyveres osztagnak, amelyek harminc évvel ezelőtt, 1980 júniusában átvágtak a Godvarin Andra Pradesből, és eljutottak a Dandakaranya erdőségbe (a DK-ba, ahogy a Pártban mondják). Egyike volt a kezdeti 49-eknek. A Népi Háborús Csoporthoz [People's War Group, PWG] tartoztak, amely az I(M-L)KP, az Indiai (Marxista-Leninista) Kommunista Párt egyik klikkje volt; ők az eredeti naxaliták. A Népi Hábo­rús Osoportot az év áprilisában különálló, független pártként jelentették be, Kondapalli Seetharamiah vezetése alatt. A PWG elhatározta, hogy állandó hadsereget állít fel, amelynek számára bázisra volt szüksége. Dandakaranyát szemelték ki erre a szerepre, és az első osztagokat azért küldték, hogy felderítsék a területet és kiépítsék a gerillazónákat. A PWG döntése, hogy állandó hadsereget állít fel, az Andra Pradesban szerzett tapasztalatokból indult ki, ahol a „Földet a parasztoknak" kampány köz­vetlen összecsapáshoz vezetett a földesurakkal, és rendőri elnyomást idézett elő, amit a párt saját kiképzett haderő nélkül kibírhatatlannak ítélt.

(2004-ben a PWG egybeolvadt a többi IKP-frakcióval, az Egység­párttal [Party Unity, PU] és a Maoista Kommunista Központtal [Maoist Communist Centre, MCC] – amelynek hatóköre kívül esik Biharon és Dzsarkandon -, így nyerte el mai formáját és lett az Indiai Maoisták Kommunista Pártja [Communist Party of the Indian Maoists].)

Dandakaranya az a terület, amelyet a britek a maguk fehér módján Gondwananak, a gondok országának hívtak. Ma ez az állam Madia Pradessel [Madhya Pradesh], Csattisgarral, Orisszával, Andra Pradessel, Maharastrával határos az erdőkön túl. Régi trükk a problémás népeket különböző adminisztratív egységekre szétválasztani, de ezek a maoisták és maoista gondok nemigen törődnek olyasmivel, mint az államhatárok. A fejükben másmilyen térképek vannak, és éppúgy, mint az erdő többi teremtményének, nekik is megvannak a maguk ösvényei. Számukra az épített utak nem olyasvalamik, amin végig kell haladni, inkább olyanok, amiket keresztezni kell, vagy, ahogy az egyre inkább előfordul, ahol lesbe kell állni. Habár a gondok (megosztva a koya és a dorla törzsek között) messze a legnagyobb többség, a többi törzsi közösségnek is vannak itt telepei. A nem-adivaszi közösségek, kereskedők és letelepedők az erdő szélén élnek, közel az utakhoz és a piacokhoz.

A PWG nem az első hírnök volt Dandakaranyában. Baba Amte10 , a jól ismert gandhista 1975-ben nyitotta meg asramját és leprakórházát Warorában. A Ramakrisna misszió11 azzal vette kezdetét, hogy falusi is­kolákat nyitott Abudzsmad [Abujmad] elzárt erdőiben. Észak-Basztárban Baba Bihari Das kezdett erőteljes kampányt, hogy „visszavezesse a törzseket a hinduk nyájához", amely kampány részeként befeketítették a törzsi kultúrát, öngyűlöletet keltettek és megismertették a hindu kultúra nagy ajándékát, a kasztrendszert. Az első megtérőkre, a falusi vezetőkre és a nagyobb földesurakra – mint Mahendra Karmára, a Szalva Dzsudum alapítójára – ruházták a dvidzsa, a kétszer-születettek12 és a bráhminok állapotát. (Ami persze csalás volt, hiszen senki sem válhat bráhminná. Ha lehetne, már a bráhminok nemzete volnánk.)

Ezt a hamisított hinduizmust a törzsek számára megfelelőnek tartották, éppúgy, mint a többi márkahamisítást, legyen szó kekszről, szappanról, gyufáról vagy olajról, amelyet a falusi piacokon árulnak. Azokat, akik nem csatlakoztak a hinduk nyájához, katvasznak nyilvánították (amin érinthetetlent értenek). Belőlük lett később a maoista mozgalom termé­szetes alapja.

A PWG először Dél-Basztárban és Gadcsiroliban [Gadchiroli] látott munkához. Venu elvtárs néhány részlettel jellemezte azokat az időket: hogy mennyire gyanakvóak voltak a falusiak s miért nem engedték be őket az otthonaikba. Senki sem kínálta őket élelemmel vagy vízzel. A rendőrség azt a pletykát terjesztette róluk, hogy… rabolnak. A falusi asz-szonyok a tűzhely hamujába rejtették ékszereiket. Hihetetlenül nagy volt a nyomás. 1980 novemberében a rendőrség tüzet nyitott Gadcsiroliban a falugyűlésen. Ez volt Dandakaranya első találkozása a gyilkolással. Traumatikus csapás volt, és az elvtársak visszavonultak Godavariba, Adilabadba. Ám 1981-ben visszatértek. Megkezdték a törzsi népek meg­szervezését, hogy követelhessék a tendulevelek (ebből készül a helyi cigarettafajta, a bidi [beedi]) felvásárlási árának emelését.

Abban az időben a kereskedők három piasztert fizettek egy körülbe­lül ötvenleveles tendu-kötegért. Rettentő munka volt megszervezni és sztrájkba vezetni olyan embereket, akik nem ismerték ezt a fajta politikát. Végül a sztrájk sikeres volt, és megduplázták a levelek árát kötegenként hat piaszterre. A Párt valódi sikere azonban az volt, hogy megmutatkozott az egység és az új politikai irányítás értéke. Mára, több sztrájk és agitáció után a tendu ára eléri az egy rúpiát. (Elég valószínűtlennek tűnik a mai árfolyamokon, de a tenduüzlet forgalma eléri a többtíz cror-rúpiát13 .)

A Párt következő nagy harca, ahogy Venu elvtárs mesélte, a Ballarpur Papírmalmok ellen folyt. A kormány a Thapar csoportnak 45 évre szóló szerződést ajánlott, hogy kitermeljenek másfél lakh14 tonna bambuszt, igencsak támogatott áron. Hosszas agitáció, sztrájk, majd a papírmalom hivatalnokaival folytatott tárgyalások után megháromszorozták a kötegek átvételi árát. A törzsek számára ez nagy eredmény volt. Más politikai pár­tok csak ígéreteket tettek, de semmi jelét sem adták, hogy meg akarnák őket tartani. Az emberek kezdtek közeledni a PWG-hez, és kérdezgették, csatlakozhatnak-e.

A tendu, a bambusz és az erdő más termékeihez kötődő politika azonban időszaki. Az egészéves probléma, az emberek életének valódi csapása a legnagyobb földesúr, az Erdészeti Hivatal volt.

Felbátorodva az emberek korábbi részvételén, a Párt úgy döntött, harc­ba száll az Erdészeti Hivatallal. Bátorította az embereket, hogy vegyék át és műveljék az erdőt. Az Erdészeti Hivatal megtorlásként leromboltatta az erdő területén újonnan épült falvakat. 1986-ban Bidzsapurban [Bijapur] Nemzeti Parkot létesítettek, ami hatvan falu kilakoltatásával járt. Már több mint a felüket elköltöztették, és a nemzeti park infrastruktúrájának kiépíté­se is megkezdődött, amikor a Párt fellépett a folyamat ellen. Lerombolta az infrastruktúrát és leállította a kilakoltatást. Megakadályozta, hogy az Erdészeti Hivatal a területre lépjen. Néhány alkalommal a falusiak egy-egy hivatalnokot elfogtak, fához kötöztek és megvertek. Katartikus visszavágás volt ez a több generációnyi kizsákmányolás után. Végül az Erdészeti Hivatal megfutamodott. 1986 és 2000 között a Párt három­százezer acre erdőt osztott vissza. Ma, ahogy Venu elvtárs mondta, már nincsenek földnélküli parasztok Dandakaranyában.

A mai fiatal generáció számára mindez távoli emlék. Az idősebb nemzedékeknek azonban az Erdészeti Hivataltól való megszabadulás a szabadságot jelentette. Ami sokkal többet jelentett nekik, mint India függetlensége valaha is. Összegyűltek a Párt körül, amely velük harcolt.

Ma Dandakaranyát a Népi Kormányok (Dzsanatana Szarkar [Jana-tana Sarkar]) gondosan kidolgozott rendszere vezeti. A szervező elvek a kínai forradalomból és a vietnami háborúból származnak. Minden Népi Kormányt falvak csoportja választ, amelyek egyesített népessége ötszáz és ötezer fő között van. Kilenc hivatal működik (angol átírásban): Krishi (mezőgazdaság), Vyapar-Udyog (kereskedelem és ipar) Arthik (gazda­ság), Nyay (igazságügy), Raksha (védelem), Hospital (egészségügy), Jan Sampark (közkapcsolatok), School-Riti Rivaj (oktatásügy és kultúra), és Jungle (dzsungel). A Dzsanatana Szarkarok csoportja a Területi Bizott­ság alá tartozik. Három Területi Bizottság alkot egy körzetet és tíz körzet teszi ki Dandakaranyát.

Ironikus módon, mondja Venu, az elsők, akiknek a Párt Erdészeti Hi­vatal elleni kampánya jövedelmezett, a falusi vezetők, a mukhiák azaz, a kétszerszületettek voltak. A rendelkezésükre álló emberi erőt és a forrásokat arra használták, hogy annyi területet szerezzenek maguknak, amennyit tudtak, amíg csak lehetett. Azután azonban a nép megkereste a Pártot a „belső ellentmondásokkal" – mondta Venu elvtárs.

A Párt a törzsi társadalmon belüli egyenlőség, az osztályok és a jog­sérelmek felé fordította figyelmét. A nagy földesurak látták a közeledő bajt. Ahogy a Párt befolyása nőtt, úgy csökkent az övék. Az emberek a Párt elé vitték gondjaikat a falusi vezetők helyett. Föltűnt a színen Mahendra Karma, aki egyszerre volt az egyik legnagyobb földesúr és tagja az Indiai Kommunista Pártnak (IKP). 1990-ben összegyűjtött egy csapatnyi falusi vezetőt és földesurat, s kampányba kezdett, amelynek a Dzsan Dzsagran Abijan [Jan Jagran Abhiyaan] nevet adta (kb. a Kö­zösség Ébredése Kampány). Módszerük az „ébresztésre" az volt, hogy létrehoztak egy körülbelül háromszáz fős csoportot, amely átfésülte az erdőt, embereket gyilkolt, házakat gyújtott fel és nőket molesztált. Ezután a Madia Prades-i [Madhya Pradesh] kormány (Csattiszgart még nem alakították meg akkor) biztosított rendőri erősítést. Maharastrában valami hasonló szervezet, amit ott Demokratikus Frontnak neveztek, kezdte meg a támadást. Népi háború válaszolt minderre, valódi népfelkelés módján, a leghírhedtebb földesurak meggyilkolásával. Néhány hónap alatt a Dzsan Dzsagran Abijan – a fehérterror, ahogy Venu elvtárs nevezi – elbukott. 1998-ban Mahendra Karma – aki azóta a Kongresszus Párthoz csatla­kozott – megpróbálta újra életre kelteni, de az ezúttal még hamarabb széthullott, mint korábban.

Azután 2005 nyarán rámosolygott a szerencse. Áprilisban a csattiszgari BJP-kormány két szerződést írt alá arról, hogy integrált acélfeldolgozó üzemet állít fel (titokban tartott feltételekkel). Az egyiket 7.000 crore rúpiáért Bailadilában az Essar acélvállalattal, a másikat 10.000 crore rú­piáért Lohandigudában a Tata Acéllal kötötték. Ugyanabban a hónapban Manmohan Szing miniszterelnök megtette elhíresült kijelentését, amely­ben a maoistákat India „Legsúlyosabb Belbiztonsági Kockázatának" nyilvánította. A miniszterelnök bejelentésére felszöktek a bányatársasá­gok részvényárai. A média számára is üzenet volt ez, azt jelentette, a maoistákkal bárki játszadozhat, aki úgy dönt, hogy ilyesmire vállalkozik. 2005 júniusában Mahendra Karma titkos találkozóra hívta a falusi veze­tőket Kutroo faluba, és elindította a Szalva Dzsudumot [Salwa Judum; Tisztogató Hadművelet].

A Dzsan Dzsagran Abijannal ellentétben a Szalva Dzsudum arra irá­nyult, hogy az embereket út menti táborokba költöztesse ki a falujukból, ahol biztosítani tudják a rendet és ellenőrzést. Ezt katonai nyelven a falvak stratégiai célú kitelepítésének15 hívják. Sir Harold Briggs tábor­nok találta ki még 1950-ben, amikor a britek a maláj kommunistákkal harcoltak. A Briggs-terv nagyon népszerű lett az indiai hadseregben, amit Nagaföldön, Mizoramban, és Telanganánál is alkalmaztak. Raman Szing, a BJP főminisztere16 Osattiszgárban kijelentette, hogy amíg az ő kormánya fennáll, azok a falusiak, akik nem költöznek be a táborba, maoistáknak minősülnek. Így aztán Basztárban egy egyszerű állampolgár számára pusztán otthon maradni is egyet jelentett azzal, hogy veszélyes terrorista cselekményekben vesz részt.

Az első falu, amit a Szalva Dzsudum felégetett (2005. június 18-án) Ambeli volt. Ezután 2005 júniusa és decembere között kifosztott és felgyújtott, meggyilkolt több száz falut Dantevada déli részén. Bidzsapur (Bijapur) és a Bailadilához közeli Bairamgar (Bhairamgarh) voltak a műveletek központi területei, ahová az Essar új acélgyárát tervezték. A Népi Kormányok különleges célpontjaivá váltak a Szalva Dzsudum támadásainak. Emberek százait mészárolták le az elképzelhető legbru­tálisabb módon. Körülbelül hatvanezer embert telepítettek át táborokba; néhányan önként mentek, mások a terror hatására. Közülük körülbelül háromezren kaptak különleges rendőri megbizatást,17 ezerötszáz rúpiás fizetéssel. Ezek a hitvány alakok, többségükben fiatalok, ezzel arra ítélték önmagukat, hogy életük végéig szögesdrót mögött éljenek. Kegyetlenke­déseikkel egyszersmind e borzalmas háború áldozataivá is váltak. Mert nincs az a Szalva Dzsudumot feloszlató legfelsőbb bírósági határozat, amely megváltoztathatná sorsukat. Sohasem mehetnek haza otthonukba.

A többi néhány százezer ember azonban eltűnt a kormány szeme elől. (Nem tűnt el viszont e 644 falunak a fejlesztési alapja. Vajon mi lett ezzel a kisebb aranybányával? Sokan közülük Andra Prades és Orissza felé vették az irányt, ahol szerződéses munkásként dolgoztak a chili-betaka­rítás időszakában. Tízezrek menekültek azonban az erdőbe, ahol a mai napig élnek oltalom nélkül; csak nappal mernek hazamenni a földjeikre, otthonaikba.

A Szalva Dzsudum farvizén rendőrök és rendőrtáborok tömege jelent meg. Az elképzelés az volt, hogy biztonsági folyosót alakítanak ki a maoista ellenőrzés alatt álló területek visszafoglalására. A maoisták csapássorozattal vágtak vissza a létrehozott biztonsági körzet szívében.

2006. január 26-án a Népi Felszabadító Gerilla Hadsereg (People's Liberation Guerrilla Army, PLGA) megtámadta a Gangalaur rendőrtábort és hét embert megölt. 2006. július17-én az erabori Szalva Dzsudum tábort támadták meg, 20 ember meghalt, 150 megsérült. 2006. decem­ber 13-án vették tűz alá a Baszaguda [Basaguda] „menedéktábort", és három különleges rendőrt és egy rendfenntartót megöltek. 2007. március 15-én jött a legvakmerőbb akció mind közül. A Népi Felszabadító Ge­rilla Hadsereg 1210 gerillája támadta meg Rani Bodili Kanya asramot, egy leányszállót, amelyet 80 csattiszgári rendőr (és különleges rendőr) barakká alakított, a lányok azonban még mindig ott laktak, mintegy élő pajzsként. A Népi Felszabadító Gerilla Hadsereg benyomult a barakkba, elkerítette a melléképületet, amelyben a lányok laktak, és megtámadta a rendőrtábort. 55 rendőrt és különleges rendőrt öltek meg. A lányok közül senki sem sérült meg.

A Rani Bodilit ért támadásnak nagy visszhangja volt az országban. Emberjogi szervezetek ítélték el a maoistákat nem csupán az erőszakért, hanem, úgymond, oktatásellenességükért is, mivel iskolát támadtak meg.

Dandakaranyában azonban a Rani Bodili elleni támadás legendává vált, énekeket, verseket, színjátékokat írtak róla.

A maoista ellenoffenzíva meghiúsította a biztonsági folyosó tervét, és szabad lélegzethez juttatta az embereket. A rendőrség és a Szalva Dzsudum visszavonult táboraiba, ahonnan azonban időnként kitámad­nak – általában éjjelente – 300 vagy 1000 fős csapatokat mozgósítva, hogy műveleti falvakat keressenek. Végül a különleges rendőrökön és családjaikon kívül a legtöbb ember a Szalva Dzsudumból visszatért falvaiba. A maoisták üdvözölték őket és kijelentették, hogy még a külön­leges rendőrök is hazatérhetnek, amennyiben mélyen és nyilvánosan megbánják cselekedeteiket. A fiatalok elkezdtek a Népi Felszabadító Gerilla Hadsereg köré gyűlni (amelyet formálisan 2000 decemberében alapították meg).

A Szalva Dzsudum nem pusztán elbukott, hanem visszafelé sült el.

Tudjuk, hogy a Szalva Dzsudum nem csupán egy rövid ideig tartó, helyi művelet volt. Bármit írnak is a lapok, a Szalva Dzsudum valójában közös hadművelete volt a csattiszgári kormánynak és a Kongresszus Pártnak, amely a központi hatalmat birtokolja. Nem lett volna szabad elbuknia. Különösen nem akkor, amikor a korábban említett szerződések megvalósulásra várnak. A kormányon óriási volt a nyomás, hogy előálljon egy új tervvel. Ez lett a Zöld Vadászat Művelet [Operation Green Hunt]. A Szalva Dzsudum különleges rendőreit immár koya kommandósok­nak hívják. Megszületett az új politikai irányvonal, amelyet kedélyesen WHAM-nak (Winning Hearts and Minds) – Győzelmes Szívek és Elmék politikájának neveznek.

Az állami agrárviszonyokat taglaló, „Befejezetlen munka és földreform (I. kötet)" című jelentéstervezet szerint a Szalva Dzsudumot elsősorban a Tata és az Essar finanszírozta. Kormányjelentésről lévén szó, ez az állítás, amikor a sajtó tudomására jutott, nagy port kavart. (Ezért azután a jelentés végleges változatából ki is hagyták. De vajon tényleg tévedésről volt szó, vagy esetleg valaki egy acélcső gyengéd nyomását érezte a lapockája tájékán?)

2009. október 12-én a Tata acélüzemmel kapcsolatban elrendelt nyilvá­nos meghallgatást, amit Lohandigudában ígértek megtartani, s amelyen a helyiek is részt vehettek volna, végül sok mérfölddel távolabb és erős biztonsági kordon mögött Dzsagdalpurban, egy kis eldugott helységben tartották meg. S a falusiak tiltakozása ellenére a földfelvásárlás meg­kezdődött.

Lohandiguda, amely öt órányi autóútra van Dantevadától, sohasem volt naxalita terület. Ma azonban az. Joori elvtárs, aki mellettem ült, amíg a csatnit eszgettük, a térségben dolgozik. Azt mondta, azután határozták el, hogy odamennek, amikor graffitik jelentek meg a falusi házak falán ezzel a szöveggel: Naxali aao, hamein bachao, azaz Gyer­tek naxaliták, mentsetek meg minket! Néhány hónappal ezelőtt, Vimal Meshramot, a falusi pancsajat elnökét18 a piacon agyonlőtték. „A Tata embere volt" – hallom Jooritól. „Arra bíztatta az embereket, hogy adják fel földjeiket és fogadják el a kompenzációt. Helyes, hogy végeztek vele. Mi is elvesztettünk egy bajtársat. Ők lőtték le. Kérsz még csapolit?" – „Ez a lány csak 20 éves!" – „Nem hagyjuk, hogy a Tata idejöjjön. Az emberek nem akarják."

Joori nem a gerillahadsereghez tartozik, ő a Csetna Natia Mancs [Chetna Natya Manch, CNM] tagja, ami a Párt kulturális szárnya. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, mondanom kell valamit. Valamit az erőszak hiábavalóságáról, az elfogadhatatlan kivégzésekről. De mit javasolhatnék nekik? Menjenek bíróságra? Kezdjenek éhségsztrájkba? Nevetséges. Az új gazdaságpolitika kezdeményezőit – akik oly könnyen kimondják: „Nincs alternatíva!" – kellene megkérdezni, vajon milyen alternatív ellenállási politikát javasolnának? Valami konkrétumot ezek­nek az embereknek, itt és most, ebben az erdőben. Melyik pártra kéne szavazniuk? Melyik az a demokratikus intézmény ebben az országban, amelyhez fordulhatnának?

Füttyszó hangzik. A kék dzsilisátrat lebontják, és összehajtogatják az ötperces lakást. Még egy fütty és mind a száz elvtárs felsorakozik. Ötös sorokba. Raju elvtárs a művelet vezetője. Névsor van. Én is a sorban állok, kiáltom a számomat, amint Kamla elvtársnő, aki előttem áll, meg­súgja. (Húszig számolunk, aztán elölről kezdjük, mivel a legtöbb gondi eddig tud számolni. A húsz is elég nekik. Talán jó volna, ha nekünk is elég lenne.) Chandu most már terepruhában van és géppisztolyt visel. Raju elvtárs halkan beszél a csoporthoz. Gondiul van, nem értem, de gyakran hallom az RV szót. Később Raju elvtárs elmagyarázta, ez randevút, ta­lálkozót jelent. Jövevényszó a gondiban. „Találkozási pontokat alakítunk ki, így ha tűz alá kerülünk és az embereknek szét kell szóródniuk, tudják, hol csoportosulhatnak újra." Nem valószínű, hogy tudja, miféle pánikba taszított ez engem. Nem azért, mert attól tartanék, hogy tűz alá kerülök, hanem mert attól félek, eltévednék.

Mielőtt elindulunk, Venu elvtárs hozzám lép és azt mondja: „Jól van, elvtársnő, akkor elbúcsúzom." El vagyok hűlve. „Nagyon örülünk neked elvtársnő, amiért eljöttél ide" – teszi hozzá. Még egy kézfogás, össze­szorítja öklét. „Lal salaam, elvtársnő." Eltűnt az erdőben, és abban a pillanatban olyan, mintha soha nem is lett volna itt.

Raju elvtárs tökéletesen beszéli a hindit és faarccal tudja elmesélni a legviccesebb történeteket is. Tizennyolc éven át dolgozott Raipurban ügyvédként. Feleségével, Maltival együtt mindketten párttagok, és részei a városi hálózatnak is. 2007 végén a raipuri szervezet egyik kulcsfigu­ráját letartóztatták, megkínozták és végül besúgóvá tették. Körbevitték Raipurban egy zárt rendőrségi járművön és rá kellett mutatnia minden korábbi kollégájára. Malti elvtársnő volt az egyikük. 2008. január 22-én másokkal együtt őt is letartóztatták. A vád az volt ellene, hogy a Szalva Dzsudum atrocitásairól készült videót tartalmazó CD-ket küldött a parla­ment tagjainak. Az ügye nemigen jut el a tárgyalásig, hiszen a rendőrök is tudják, hogy gyenge lábakon áll, de az új Különleges Biztonsági In­tézkedések Csattiszgáriban módot adnak rá, hogy több évig őrizetben tartsák. „Így most a kormány zászlóaljakat vonultat fel ahhoz, hogy a szegény parlamenti képviselőket megvédje a saját postájuktól" – mondta Raju elvtárs. őt nem kapták el, mivel akkor éppen Dandakaranyában volt egy találkozón. Azóta is itt van. Mi adhat neki erőt, hogy kitartson fanyar humora mellett? Mi tartja mindannyiukat mozgásban annak ellenére, amit eddig el kellett viselniük? A hitük és a reményeik – és odaadásuk a Párt iránt. Újra és újra végiggondolom ezt a legmélyebb, legszemélyesebb módon.

Nem hiszem el ezt a hadsereget!

A táplálkozásuk, életmódjuk alapján gandhistábbak a gandhistáknál, s kisebb ökológiai lábnyomot hagynak maguk után, mint a klímaváltozás hirdetői. Hanem most már a szabotázsnak is megvan a maga gandhista formája; például mielőtt egy rendőrautót felgyújtanak, tökéletesen lecsu­paszítják és minden részét felhasználják. A kormánykereket kiegyene­sítve bharmaarrá lehet alakítani, a kárpitot leszedik és lőszertartóként használják fel, az akkumulátort napelemmel töltik fel. (A parancsnokság új utasításai szerint a zsákmányolt járműveket nem szabad elégetni, csak eltemetni. Így alkalomadtán elővehetők.)

Szuroksötétben és síri csendben meneteltünk. Én használtam egyedül elemlámpát, így az egyetlen, amit fénykörében láttam, Kamla elvtársnő mezítelen sarka volt kopott fekete sarujában, ami pontosan mutatta, hova tegyem a lábam. Elég sokat gyalogoltunk. Örültem a történelemórának, már csak azért is, mert így egy egész napig pihentethettem a lábamat.

Az 1910-es basztari Bhumkal-lázadás centenáriumát mentünk megün­nepelni, amikor a koyák fellázadtak a britek ellen. Bhumkal földrengést jelent. Raju elvtárs szerint, az emberek hajlandók napokig gyalogolni, hogy odaérjenek az ünnepségre. A DK minden körzetében ünnepségek zajlanak. A mi helyzetünk különleges, hiszen Leng elvtárs, az ünnepsé­gek szervezője velünk menetel.

Gondiul „leng" azt jelenti, „hang". Leng elvtárs magas, középkorú férfi Andra Pradesből, kollégája a legendás és rajongott énekes-költőnek, Gadarnak, aki 1972-ben alapította meg a radikális kulturális szervezetet, a Dzsan Natia Mancsot (Jan Natya Manch, JNM). Leng elvtárs 1977-ben csatlakozott hozzájuk, és a saját érdemei alapján vált híres énekessé. Andrában élt a legnagyobb elnyomás idején, amikor szinte minden nap meghalt egy barát. őt egyik éjszaka a kórházi ágyából mentette ki egy magát orvosnak álcázó asszony a rendőrfőnök elől. A Warangalon kívüli erdőbe vitték volna, hogy ott számoljanak le vele. Szerencsére azonban Gadar értesült a hírről és jelezte a veszélyt. Amikor 1998-ban a népi háborús csoport (PWG) elhatározta, hogy kulturális szervezetet hoz létre Dandakaranyában, Leng elvtársat küldték, hogy vezesse ide a Osetna Natia Mancsot. „A kulturális szervezetnek 10.000 tagja van" – tudtam meg tőle.

Elég későn, estefelé értünk a ligetekbe. Rögtönzött emlékművet állítot­tak fel, bambuszállványt burkoltak vörös drapériába. A tetején a maoista párt sarlója és kalapácsa felett a Népi Kormány íja és nyila ezüstbe cso­magolva. Megfelelő hierarchia. A színpad hatalmas, szintén ideiglenes, szilárd állványzatát vékony sárréteg fedte. Már égett néhány apró tűz, az emberek esti ételüket készítették.

Emberek, akik régóta nem látták egymást, s most újra találkoztak. Hallottuk, ahogy tesztelik a mikrofonokat. Zászlók, transzparensek, poszterek, lobogók szöktek a magasba. Egy poszter, öt ember képével, akiket Ongnaarnál öltek meg, aznap tűnt fel, hogy odaértünk.

Narmada, Maase és Rupi elvtársakkal teáztam. Narmada elvtársnő arról a sokéves munkájáról beszélt, amelyet Gadchiroliban végzett mielőtt Dandakaranyában a Krantikari Adivaszi Mahila Sang [Krantikari Adivasi Mahila Sangh], az adivaszi nőmozgalom vezetőjévé vált volna. Rupi és Maase, akik azelőtt városi aktivisták voltak Andra Pradesben, meséltek a nők küzdelmének hosszú éveiről a párton belül, amit nem csak a jogaikért vívtak, hanem azért is, hogy elérjék: a Párt is tartsa tiszteletben a férfiak és nők közötti egyenlőséget. Ezt központi kérdésnek tekintik egy igaz­ságos társadalomról alkotott elképzeléseikben. Beszélgettünk a '70-es években történetekről, amelyek olyan nőkről szóltak, akik részt vettek a naxalita mozgalomban, de kiábrándították őket azok a férfi elvtársak, akik miközben magukat forradalmároknak képzelték, nem tudtak megszaba­dulni a régi, patriarchális felfogástól és férfisovinizmustól. Maase szerint a dolgok sokat változtak azóta, de még mindig van tennivaló. (A Párt központi bizottságában és a politikai bizottságban sincsenek még nők.)

Dél körül érkezett meg a gerillahadsereg újabb kontingense. Egy ma­gas, ruganyos, fiús kinézetű férfi vezette. Ennek az elvtársnak két neve is van – Sukhdev és Gudsa Usendi -, egyik sem a valódi. Sukhdev a neve az olyan szeretett elvtársnak, aki mártírhalált halt. (Ebben a há­borúban csak a halál elég biztonságos ahhoz, hogy a valódi nevüket használhassák.) Gudsa Usendi pedig sok elvtárs neve volt már egyszer s másszor. Néhány hónappal ezelőtt Raju elvtárs is az volt. Gudsa Usendi a neve ugyanis a Párt szóvivőjének Dandakaranyában. Így aztán, habár Sukhdev az út nagyobbik részét velem töltötte, fogalmam sincs, hogyan találhatnám meg őt újra. Bár a nevetését bárhol felismerném. Azt mondja, 1988-ban jött a DK-ba, amikor a Párt úgy döntött, hogy erőinek egyharmadát Észak-Telanganából ide küldi. „Dresszben" volt. „Civilbe" öltözve: ezt a jövevényszót használja a gondi nyelv is a civil ruhára; ezzel ellentétes a „dressz", ami a maoista uniformist jelenti.

Megérkezett a dzsungelposta. Nekem is hozott „kekszet"! Venu elvtárs küldte. Egy kis darab papírra leírta egy dal szövegét, amit ígért nekem. Narmada elvtársnő mosolyogva olvasta. Ismeri a történetet. Ez volt az első, nőket érintő ügy, ami ellen a Párt kampányba kezdett. Tapintatosan kellett kezelni, sebészi pontossággal. Az 1986-ban elindított Adivaszi Nőmozgalom ma kilencvenezer tagot számlál. Méltán mondhatjuk az ország egyik legnagyobb nőszervezetének. (Mindannyian maoisták. Mind a kilencvenezren. őket fogják „fölszámolni"? S mi lesz a kulturális csoport 10 000 tagjával? őket is „eltörlik?) Az Adivaszi Nőszervezet kampányt folytat az olyan adivaszi hagyományok ellen, amilyen a kényszerházas­ság vagy a leányrablás. A bigámia és a házasságon belüli erőszak ellen is fellép. Még nem nyerte meg minden csatáját, na de melyik feminista nyerte meg eddig? Például Dandakaranyában a nők a mai napig nem vethetnek magot. A találkozókon a férfiak egyetértenek abban, hogy ez nem fair és tenni kellene valamit, a gyakorlatban azonban nem történik semmi. Így aztán a Párt úgy döntött, az asszonyok a Népi Kormányok­hoz tartozó közös földeken fognak magot vetni. Ott vetnek, zöldséget termesztenek és gátat építenek. Fél siker…

Amint a rendőri nyomás növekedett Basztárban, az Adivaszi Nőszerve­zethez tartozó nők rémisztő erővé váltak, és százával, olykor ezrével gyűl­tek össze, hogy fizikailag is összecsapjanak a rendőrökkel. Az Adivaszi Nőszervezet létezése megváltoztatta a hagyományos hozzáállást, és sokat enyhített a hagyományos formákon, valamint a nők diszkrimináció­ján. Sok fiatal nő számára a Párthoz – s különösen a Gerillahadsereghez – csatlakozás, a menekülés egyik útja lett saját társadalmukból. Sushila bajtársnő az Adivaszi Nőszervezet egyik idősebb hivatalviselője mesélt a Szalva Dzsudum nőkkel szembeni dühéről. Mesélt egyik szlogenjük­ről: Hum do bibi layenge! Layenge! (Két feleségünk lesz, megcsináljuk! Megcsináljuk!) A nemi erőszak és szexuális csonkítás gyakran kifejezetten az Adivaszi Nőszervezethez tartozó nők ellen irányult. Nem egy fiatal nő azután csatlakozott a Gerillahadsereghez, hogy látta a kegyetlenségeket. Jelenleg már a gerillák 45%-át nők teszik ki.

Laxmi elvtársnő mesélte nekem, hogy látta, amint a Dzsudum har­minc házat gyújtott fel a falujában, Dzsodzsorban [Jojor]. „Akkor még nem voltak fegyvereink" – mondta. „Nem tehettünk mást, mint tétlenül néztük." Kevéssel később csatlakozott a gerillákhoz. Laxmi egyike annak a százötven gerillának, akik 2008-ban Orisszában három és fél hónap alatt keltek át a dzsungelen Najagarba [Nayagarh], hogy rajtaüssenek egy rendőrségi fegyverraktáron, ahol 1.200 karabélyt és kétszázezer töltényt zsákmányoltak.

Sumitra elvtársnő elmesélte két barátnőjének a történetét, akik az Adivaszi Nőszervezetben dolgoztak. 2009-ben épp befejezték a márci­us 8-ai nőnapi ünnepséget, együtt voltak egy kis kalyibában egy Vadgo nevű falu szélén. A rendőrök éjjel körbevették a házat és tüzet nyitottak. Kamla visszalőtt, de megölték. Parvati el tudott menekülni, de másnap megtalálták és megölték őt is.

Ez a tavalyi nőnapon történt. Íme, egy országos lap közleménye az idei nőnapról:

Elfajzott lázadók tiporják a nők jogait Sahar Khan, Mail Today, Raipur, 2010. március 7. A kormány mindent elkövetett, hogy az országban legyőzze a maoista fenyegetést. Csattiszgárban azonban a lázadók egy cso­portjának a túlélésnél fontosabb, hogy fenntartsa [a hatóságokkal szembeni] pressziót. A küszöbön álló Nemzetközi Nőnap alkalmából a Basztár-régió maoistái egyhetes „ünnepséget" kívánnak tartani, hogy támogassák a nők jogainak ügyét. Ezen önkéntes bajnokok óhaja meglepte az állam rendőrségét. Basztár főfelügyelője, T. J. Longkumer elmondta: „Még sosem találkoztam a naxaliták ilyen megnyilvánulásával, akik csak az erőszakban és a vérontásban hisznek."

Az ostobaságnak és rosszindulatnak ez a keveréke nem szokatlan. Gudsa Usendi, a Párt krónikása többet tud erről bárkinél. Kis számító­gépe és MP3-a tele van sajtóközleményekkel, cáfolatokkal, helyreigazí­tásokkal, pártirodalommal, halállistákkal, tévéadás-részletekkel, audio- és videoanyagokkal. „A Gudsa Usendiségben a legnehezebb – mondja – olyan cáfolatok kibocsátása, amelyeket sohasem tesznek közzé. Elő tudnánk hozni egy vastag kötetnyi cáfolatát azoknak a hazugságoknak, amelyeket rólunk mondanak." A felháborodás nyomát sem érezni a beszédén.

„Mi volt a legnevetségesebb vád, amit cáfolnia kellett?" Elgondolkodik.

„2007-ben ki kellett adnunk egy nyilatkozatot, ami így szólt: »Nahin bhai, hamne gai ko hathode se nahin mara« (Nem, testvér, nem öltünk teheneket kalapáccsal). 2007-ben, a Raman Szing-kormány választási ígéret gyanánt új Gai Jodzsanát (Gai Yojana; tehéntartási rendelet) je­lentett be: tehenet minden adivaszinak. Az egyik nap a tévécsatornák és újságok arról adtak hírt, hogy naxaliták megtámadtak egy tehéncsordát, és, mivel hindu- és kormányellenes nézeteket vallanak, kalapáccsal halálra verték az állatokat… El lehet képzelni, mi történt. Kiadtunk egy cáfolatot. Alig hozta le valaki. Később kiderült, hogy a férfi, akire a szóban forgó teheneket bízták, szélhámos volt. Eladta a csordát, és azt mondta, hogy lesből megtámadtuk és megöltük a teheneket." „És a legkomolyabb?"

„Oh, abból tucatnyit lehetne fölsorolni, hiszen végül is kampányt foly­tatnak ellenünk. Amikor a Szalva Dzsudum megindult, az első napon megtámadták az Ambeli nevű falucskát, felgyújtották, és aztán mindannyian – rendőrök, különleges rendőrök, a Naga Battalion (a szövetségi elitalakulat) térségbe vezényelt osztagai – tovább haladtak Kotrapal felé. Bizonyára hallott Kotrapalról? Híres falu, huszonkétszer gyújtották fel, mert lakosai nem voltak hajlandók megadni magukat. Szóval, amikor a Dzsudum elérte Kotrapalt, milíciánk már várta őket. Felkészültünk a lesből támadásra. Két különleges rendőr meghalt, hetet elfogtunk, a többi elfutott. Másnap az újságok megírták, hogy a naxaliták szegény adivaszikat mészároltak le. Volt, amelyik szerint több százat. Küldtünk cáfolatot. Senki sem publikálta."

Megkérdeztem, mi történt az elfogott hét emberrel. „A területi bizottság dzsan adalatot [jan adalat, népbíróság] hívott össze. Négyezer ember vett rajta részt. Meghallgatták a teljes történetet. Két különleges rendőrt halálra ítéltek, ötöt figyelmeztettek és elengedtek. A nép döntött. A nép a besúgók jelenlétében – ami mára súlyos problémává nőtt – tárgyalta meg az ügyet, és azt mondta: »Iska hum risk nahin le sakte.« (Nem vál­lalhatjuk a kockázatot, hogy megbízzunk ebben az emberben.) Vagy azt: »Iska risk hum lenge.« (Vállaljuk annak a kockázatát, hogy megbízunk ebben az emberben.) A sajtó mindig csak olyan besúgókról cikkezik, akiket megöltek, olyanokról viszont, akiket szabadon eresztettek, soha nem ír. Így aztán mindenki azt hiszi, hogy a dzsan adalat valamiféle vérszomjas intézmény, amely mindig mindenkit halálra ítél. Pedig a cél nem a bosszú, hanem az életek megmentése. Persze, vannak problé­mák, követtünk el súlyos hibákat, még olyat is, hogy nem a megfelelő embert öltük meg, mert azt hittük, álcázott rendőr, de a médiában nem így mutatnak be minket."

A dobok hangja egyre erősödött. Elérkezett a Bhumkal-ünnepség ideje. Kisétáltunk a földekre. Alig hittem a szememnek. Tengernyi volt az ember, a legvadabb és legcsodálatosabb emberek a legvadabb és legcsodálatosabb ruhákban. Öregek, gyerekek az égbe szökő vörös boltív alatt. Leng elvtárs beszélt és még a Népi Kormányok néhány tisztviselője. Köztük Niti elvtársnő, aki 1997 óta tart a Párttal, és egyma­gában akkora „fenyegetést" jelent, hogy 2007-ben több mint 700 rendőr vette körül Innar faluját, mert azt hallották, hogy ott van. Niti elvtársnőt nem azért tartják veszedelmesnek, mert olyan sok rajtaütést vezetett volna (habár megtette), hanem azért, mert adivaszi nő, akit szeretnek a falusiak és valódi inspirációt jelent a fiatalok számára. Miközben beszél, AK géppisztolya a vállán lóg.

Az emberek mérföldeket gyalogolnak napokon át, hogy ünnepeljenek és énekeljenek, hogy madártollat tűzhessenek a turbánjukba, virágot a hajukba, hogy egymás köré fonják a karjukat, mahuát igyanak19 és át­táncolják az éjszakát. Senki sem táncol vagy énekel egyedül. Ez bármi másnál jobban kifejezi azzal a civilizációval szembeni dacukat, amely el akarja őket törölni.

Nem tudom elhinni, hogy mindez a rendőrök orra előtt történik – a Zöld Vadászat Akció közepén.

Eleinte a Népi Felszabadító Gerilla Hadsereghez tartozó elvtársak csak nézték a táncolókat, oldalt állva puskáikkal. Később azonban megmoz­dultak és egyesével csatlakoztak a táncolókhoz.

Mao elnök. Ő is itt van. Kicsit magányos ugyan, de jelen van. A vörös kárpitra akasztották fel a képét. Marxét is. Mellettük lóg Charu Majumdarnak, a naxalita mozgalom alapítójának és legfőbb teoretiku­sának portréja. Beszédeiben fetisizálta az erőszakot, a vért, a mártí­romságot, és gyakran használt olyan durva nyelvezetet, ami már-már magában is genocídium.

Miközben Charu Mazumdar arról szónokolt, hogy „Kína elnöke a mi elnökünk, Kína ösvénye a mi ösvényünk", a naxaliták hallgattak, amikor Jahya Khán tábornok népirtást követett el Kelet-Pakisztánban (Bangla­desben), mivel abban az időben Kína Pakisztán szövetségese volt. Akkor is csendben maradtak, amikor a vörös khmerek uralma és az általuk elkövetett genocídium rázta meg Kambodzsát. Hallgattak a kínai és az orosz forradalom hallatlan túlkapásairól. Hallgattak Tibetről. A naxalita mozgalomban is voltak erőszakos túlkapások, és lehetetlen igazolni mindazt, amit cselekedtek. Na de mérhető-e bármi is azokhoz az aljassá­gokhoz és borzalmakhoz, amiket a Kongresszus Párt és a BJP20 követett el Pandzsábban, Kasmírban, Delhiben, Mumbaiban, Gudzsarátban…?

Kína útja mára megváltozott. Kína immár birodalmi hatalom, amely zsákmányul ejt más országokat, más népek javait. A Pártnak azonban még mindig igaza van – csupán nézeteit változtatta meg.

Amikor a Párt a kérő – ahogyan Dandakaranyában -, és a népnek udvarol, figyelve annak minden kívánságára, akkor valóban néppárt, s így a hadserege valóban néphadsereg. A forradalom győzelmét követően azonban frigyükből könnyen válhat keserves házasság. Előfordulhat, hogy a néphadsereg a nép fölé kerül. Ma Dandakaranyában a Párt célja, hogy a bauxitot a hegyekben megőrizze. Mi lesz, ha holnap megváltoz­tatja a nézetét? Na de megtehetjük, megengedhetjük, hogy a jövő tegyen bennünket mozdulatlanná a jelenben?

Éberen feküdtem, s Charu Mazumdar és a Maoista Párt tézisén elmélkedtem magamban a „permanens háború"-ról. Emiatt gondolják, hogy a maoisták ajánlata a béketárgyalásokról csupán megtévesztés, trükk, hogy lélegzethez jussanak és újrafegyverkezzenek, s aztán visszatérjenek a permanens háborújukhoz. De vajon csak a maoisták hisznek a permanens háborúban? Miután India szuverén nemzetté vált, rögtön birodalom is lett, területeket annektált, háborút indított. So­hasem habozott a katonai beavatkozás eszközéhez folyamodni, hogy politikai problémákat oldjon meg – Kasmírban, Haiderabadban, Goán, Nagaföldön, Manipurban, Telanganában, Asszamban, Pandzsábban, a naxalita felkelés ellen, Nyugat-Bengálban, Andra Pradesban – és most Közép-India törzsi területein. Tízezreket öltek meg, milliókat kínoztak meg – büntetlenül. Mindezt a demokrácia mosolygós álarca mögött. És kik ellen vívták ezeket a háborúkat? Muszlimok, keresztények, szikhek, kommunisták, dalitok, a törzsi népek és mindenekelőtt a szegények ellen, akik követelték a jussukat, ahelyett, hogy elfogadták volna a morzsákat, amiket szórtak nekik. Nehéz nem észrevenni, hogy az Indiai Állam alap­vetően egy felsőbb kasztbeli Hindu Állam (bármely párt van is éppen hatalmon), amely ellenségesen viszonyul minden „más" iránt. Ez küldte a nagákat és a mizokat Osattiszgárba harcolni, a szikheket Kasmirba, a kasmiriakat Orisszába, a tamilokat Asszamba és így tovább. Ha ez nem egy „permanens háború", akkor micsoda?

Kellemetlen gondolatok egy gyönyörű, csillagos éjszakán. Sukhdev elvtárs mosolyog magában, az arcát a számítógép monitora világítja meg. őrült munkamániás.

Megkérdezem, mi olyan vicces. „Eszembe jutottak azok az újságírók, akik a tavalyi Bhumkal-ünnepségen vettek részt. Egy-két napra jöttek. Az egyik lefényképeztette magát az AK-mmal, és amikor hazamentek, gyilkoló gépeknek vagy hasonlóknak neveztek minket."

A mezőn beleszaladtam az orvos elvtársba. Kis orvosi „rendelőt" veze­tett a tánctér szélén. Megkérdeztem tőle, milyen az egészségügyi helyzet Dandakaranyában. A válaszától megfagyott bennem a vér. A legtöbb embernek, akit megvizsgált, még a Gerilla Hadsereghez tartozóknak is, a hemoglobinszintjük öt és hat közötti értéket mutat, míg egy átlagos indiai nőnél ez tizenegy lenne. A gyerekek a protein- és energia bevitel elégtelensége folytán alultápláltságban szenvednek, amit Kwashior-kórnak neveznek. (Később megnéztem a szótárban. Az elnevezés a ghánai ga nyelvből származik: olyan „betegség, amit a gyermek akkor kap, amikor új baba születik". Arról van szó tehát, hogy az idősebb gyer­mek nem kap több anyatejet, viszont elegendő másfajta ételhez sem jut, ami megfelelő táplálását biztosítaná.) „Ez errefelé járványos méreteket ölt, mint Biafrában" – mondta az orvos. „Sok faluban dolgoztam már, de ilyet sose láttam." Ezen kívül ott van még a malária, a csontritkulás, a bélféreg, komoly fül- és fogfertőzések, valamint a meddőség, amelyet a pubertáskori alultápláltság okán a menstruációs ciklus megszűnése okoz. „Nincsenek kórházak az erdőben, ha nem számítjuk azt az egyet vagy kettőt Gadcsiroliban. Se orvosok. Se gyógyszerek."

Már indult is kicsiny csapatával egy nyolc napos útra, Abudzshmadba [Abujhamad]. ő is „dresszben" van, így ha rátalálnak, megölik.

Raju elvtárs figyelmeztet, hogy nem biztonságos továbbra is itt tábo­roznunk. Indulnunk kell. Hosszas búcsúzkodásba kerül, mire elhagyjuk a Bhumkalt. Sohasem veszik könnyedén a búcsúzást, az érkezés és távozás üdvözlő szertartásait, hiszen tudják mindannyian, hogy a „még találkozunk" éppenséggel azt is jelentheti „sosem látlak újra".

Új gyalogolunk hát. Napról napra könnyebb. Ezúttal egy folyó mellett táborozunk. Férfiak és nők külön csoportban mennek fürödni. Este Raju elvtárs egy egész köteg „kekszet" kapott kézhez.

Néhány újság is érkezett. Sok hír van a naxalitákról. Egy hangos szalagcím tökéletesen írja le a hangulatot: „Khadedo, Maaro, Samarpan Karao", „Felszámolni, megölni, megadásra szorítani őket". Alatta pedig ez áll: „Vaarta ke liye loktantra ka dwarkhula hai", „A demokrácia ajtaja mindig nyitva áll a tárgyalások előtt". Egy másik cikk szerint a maoisták cannabist termesztenek, hogy pénzhes jussanak. Egy harmadik cikk azt állítja, hogy az a terület ahol éppen táboroztunk s amelyen nemrég gyalogoltunk át, teljesen a rendőrség ellenőrzése alatt áll.

A fiatal kommunisták magukhoz vették a cikkeket, hogy gyakorolják az olvasást. Körbesétáltak a táborban és maoista-ellenes cikkeket olvastak fel egy rádióbemondó hanghordozásával.

Új nap, új hely. Uszir (Usir) falu külterületén táboroztunk hatalmas mahuafák alatt. A mahua épp virágba borult ,és nagy, sápadtzöld szirmait ékszertakaróként hullatta a földre. A levegő mámorító illattal telt meg. A gyerekeket vártuk a batpali [Bhatpal] iskolából, amelyet az ongnaari ösz-szecsapás után zártak be. Azóta rendőrtáborrá alakították, a gyerekeket hazaküldték. Ugyanez történt az iskolákkal Nelwadban, Mundzsmettában [Moonjmetta], Edkában, Vedomakotban és Danorában [Dhanora] is.

Niti elvtársnő és Vinod elvtárs hosszú úton vezetett minket, hogy megnézhessük a vízgazdálkodási rendszert és az öntözőtavat, amit a helyi Népi Kormány épített ki. Niti elvtársnő mesélt a mezőgazdasági problémákról, amikkel szembe kellett nézniük. A földnek mindössze 2%-a van öntözve. Abudzshadban szántásról tíz évvel ezelőtt nem is hallottak még. Gadcsioriban viszont hibrid vetőmagok és kémiai növény­védő szerek szegélyezik az utat. „Sürgős segítségre van szükségünk a mezőgazdasági hivatalban" – mondta Vinod elvtárs. „Szükségünk lenne olyan emberekre, akik ismerik a magokat, a természetes növényvédő szereket. Kis segítséggel sokat tehetnénk."

Ramu elvtárs a Népi Kormányokhoz tartozó területen földet művel. Büszkén vezet körbe a földjén, ahol rizst, padlizsánt, gongurát, hagymát és karalábét termeszt. Azután ugyanakkora büszkeséggel mutat nekünk egy hatalmas, ám csontszáraz öntözőmedencét. Ez meg mi? „Ebbe még az esős évszakban sem került víz. Rossz helyre ásták"- mondja, és mosoly ömlik szét az arcán. „Ez nem a miénk. Ezt a Fosztogató Kor­mány ásatta." Két párhuzamos rendszer működik itt, a Népi Kormány és a Fosztogató Kormány.

Eszembe jut, amit Venu elvtás mondott: „Meg akarnak törni bennünket. Nem csak azért, mert az ásványainkra ácsingóznak, hanem mert mi alternatív modellt ajánlunk a világnak."

Ez még nem alternatíva, ez a Gram Szvarádzs21 elképzelése – puská­val. Túl sok itt az éhség és a betegség. Mindazonáltal megteremtették egy alternatíva lehetőségét. Nem a világ, hanem önmaguk számára. Dandakaranya számára. Ez a világ legjobban őrzött titka. Lefektették alapjait egy alternatívának – saját megsemmisülésükkel szemben. Ellen­szegültek a történelemnek. Szükségük van segítségre és gondolatokra, szükségük van orvosokra, tanárokra, parasztokra.

Nem háborúra.

De ha a háború az egyetlen, ami jut nekik, hát vissza fognak vágni.

Az elkövetkező néhány napban olyan nőkkel találkoztam, akik az Adivaszi Nőszervezetben dolgoztak, különböző hivatalviselőkkel, meg­gyilkolt emberek családtagjaival, és egyszerű emberekkel is, akik csupán igyekeznek lépést tartani az élettel és ezekkel a szörnyű időkkel.

Találkoztam három nővérrel – Sukhiari, Sukdai és Sukkali -, nem voltak éppen fiatalok, talán negyvenes éveikben járhattak. Tizenkét éve tagjai a Adivaszi Nőszervezetnek. A falusiak rájuk bízták magukat a rendőrséggel szemben. „Amikor valakit elvisznek – meséli Sukdai – azonnal indulnod kell, és vissza kell ragadnod. Még mielőtt megírnák a jelentést. Ha már beírták a könyvükbe, ez nagyon nehézzé válik."

Sukhiarit gyerekként elrabolták és egy idősebb férfival kényszerítették házasságra. Megszökött és azóta a nővérével él. Most tiltakozásokat szervez, találkozókon mond beszédet. Férfiak függenek a védelmétől. Megkérdeztem, mit jelent számára a Párt. „Naxalvaad ka matlab hamara parivaar", „Naxalvaad a mi családunk" – feleli. „Amikor támadásáról értesülünk, mintha a saját családunkat érné sérelem". Megkérdeztem, tudja-e ki volt Mao. Szégyenlősen mosolygott és azt mondta: „Vezér volt. Az ő látomásáért dolgozunk."

Találkoztam Somari Gawde elvtársnővel. Húsz éves és máris túl van egy kétéves dzsagdalpuri börtönbüntetésen. 2007. január 8-án Innar falu­jában volt, amikor 700 rendőr kordont vont a falu köré, mert azt hallották, hogy Niti elvtársnő ott van. Ott is volt, épp akkortájt távozott, amikor a rendőrök érkeztek. A falusi milícia viszont, amelynek Somari is a tagja volt, maradt. A rendőrök hajnal körül nyitottak tüzet. Két fiút megöltek. Aztán még hármukat kapták el, két fiút, és Somarit. A fiúkat megkötöz­ték és lelőtték. Somarit majdnem halálra verték. A rendőröknek volt egy traktoruk utánfutóval, abba rakták a holttesteket. Somarit a tetemek közé ültették és így vitték Narayanpurba.

Találkoztam Ohamrival, Dilip elvtárs édesanyjával. Fiát 2009. július 6-án lőtték agyon. Azt mondta, hogy miután a rendőrök a fiát megölték, egy rúdra kötözték, mint valami állatot, és magukkal vitték a holttestét. Szükségük volt a tetemre, hogy megkapják a pénzjutalmat. Ohamri egész úton mögöttük futott egészen a rendőrörsig. Mire odaértek, már nem volt ruha a testen. Útközben – mondta Ohamri – otthagyták a tetemet az út szélén, amíg betértek egy dabába (dhaba) teára és süteményre.

Képzeljék el ezt az anyát egy pillanatra, ahogyan követi a fia holttestét az erdőn át, tisztes távolságban maradva, hogy kivárja, amíg a gyilkosai megisszák a teájukat. Nem engedték neki, hogy visszavigye a holttestet, így nem adhatott a fiának megfelelő temetést. Csak annyit engedtek meg, hogy egy maréknyi földet dobjon a gödörbe, ahová a fiát temették a többiekkel együtt, akiket aznap megöltek. Chamri azt mondja, bosszút akar állni. „Badla ku badla", „Vért vérért."

Találkoztam a Marszkola [Marskola] Népi Kormány választott képvi­selőivel, akik hat falut irányítanak. Így írták le a rendőrportyákat: éjszaka jönnek, 300-an, 400-an, néha 1000-en is. Kordont vonnak a falu köré, és csendben fekszenek. Hajnalban elkapják az első embereket, akik kimennek a mezőre, és élő pajzsként használják őket, hogy megmutas­sák nekik a robbanó csapdákat. Amikor a rendőrök betörnek a faluba, rabolnak, fosztogatnak és felgyújtják a házakat. Kutyák vannak velük, hogy elkapják a menekülőket.

Ebben a csendesnek látszó erdőben, úgy tűnik, az élet mostanra teljesen militarizálódott. Piacra menni – katonai hadművelet. A piac tele van mukbirokkal [mukhbir], besúgókkal, akiket a rendőrség pénzzel csábított el falujukból. Azt hallottam, létezik egy mukbir mohalla, egy besúgókolónia Narayanpurban, ahol legalább 4000 mukbir él. A pa­tikusuknak megtiltották, hogy az embereknek kis mennyiségnél több gyógyszert adjanak el. Az állami ellátó rendszer alacsony árú élelmi­szerei, mint a cukor, rizs, benzin, közraktárakban vannak, vagy közel a rendőrőrsökhöz, hogy a legtöbben ne tudják megvenni őket.

A genocídiumok megelőzéséről és szankcionálásáról szóló ENSZ-egyezmény 2. cikkelyének meghatározása szerint a genocídium:

Bármely olyan tevékenység, amit azzal a szándékkal követnek el, hogy elpusztítson, részben vagy egészben, egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoportot, úgymint: a csoport tagjainak meggyilkolása, sú­lyos fizikai vagy mentális sérülés okozása a csoport tagjainak, a csoport életszínvonalában szándékosan okozott kár, arra számítva, hogy ez a csoport egy részének vagy egészének fizikai megsemmisüléshez vezet; vagy a csoporthoz tartozó gyermekek erőszakos átkényszerítése egy adott csoporttól egy másikhoz.

Úgy tűnt, aki járni tud, előbb-utóbb találkozott már velem. Fáradt voltam. Sorakozó. Valaki bekapcsolta a rádiót. A BBC szerint volt egy rajtaütés a keleti határvadászok tábora ellen Lalgarban [Lalgarh], Nyugat-Bengálban. Hatvan motoros maoista. Tizennégy rendőr meg­halt, tíz eltűnt. Fegyvereket szereztek. Öröm morajlását hallani a sorok között. Kishenjit, a maoista vezetőt interjúvolták. Mikor fejezik be az erőszakot és ülnek tárgyalóasztal mellé? Amikor lefújják a Zöld Vadászat műveletet. Bármikor. Mondja meg Chindabramnak, hogy tárgyalunk. A következő kérdés: Taposóaknákat fektettek le, erősítést hívtak. őket is Megtámadják? Kishenji: Természetesen, különben az emberek en­gem kergetnek el. (Nevetés a háttérben.) Sukhdev, a sajtófigyelő közli: „Mindig taposóaknákat mondanak. Mi nem használunk taposóaknát. IED-t22 használunk."

Másnap éjjel a rádióban hírek egy másik naxalita támadásról. Ez Dzsamuiban [Jamui], Biharban történt. Azt mondják, 125 maoista megtámadott egy falut és megölt tíz embert, megtorlásul, amiért a kora törzs informálta a rendőröket, ami hat maoista halálához vezetett. Persze,tudjuk, hogy a médiahír lehet igaz is, meg nem is. Ha igaz, akkor a tett megbocsáthatatlan. Radzsu és Szuhdev elvtársak kimondottan kényelmetlenül érezték magukat.

A Dzsarkandból és Biharból érkező hírek zavaróak. Emlékeztetnek rá, milyen könnyen tud kártékonnyá válni a fegyveres harc eszméje, ha lumpen elemek kegyetlenkedéseibe vagy kasztok, közösségek és vallási csoportok közötti viszályokba torkollik. Az Indiai Állam, intézményesítve az igazságtalanságot, a belső nyugtalanság puskaporos hordójába taszította az országot. A kormány téved, ha azt hiszi, hogy „irányított gyilkosságokkal" lefejezheti az Indiai Maoisták Kommunista Pártját, és ezzel véget vethet az erőszaknak. Másrészt, ha az erőszak eszkalálódik, senki sem marad, akivel a kormány tárgyalhatna.

Az utolsó néhány napomon az Indravati folyó buja és gyönyörű völ­gyében kanyarogtunk. Ahogy a hegyek közelébe értünk, láttunk egy másik menetoszlopot is gyalogolni ugyanabba az irányba, a folyó másik oldalán. Azt mondták, egy gátellenes tiltakozó gyűlésre igyekeznek Kudur faluba. Fegyvertelenek. Helyi gyűlés a völgyért. Csónakba szálltam és csatlakoztam hozzájuk.

A bodgati [Bodhgat] gát miatt víz alá kerülne az egész terület, amin napok óta gyalogoltunk. Több mint száz falu. Ez lenne a terv? Kiön­teni az embereket, mint a patkányokat, hogy aztán az acélüzemek Lohandigudában, valamint a bauxitbányák és az alumínium-finomító a Keskal [Keshkal] hegyen kapják meg a folyót?

A gyűlésen az emberek, akik mérföldekről jöttek ide, ugyanazt mond­ják, mint amit már évek óta hallunk. Inkább árasszanak el, de nem mozdulunk!

Volt idő, amikor azt gondolni, hogy a nagy gátak a modern India temp­lomai, talán tévedés volt, de érthető tévedés. Manapság, mindazok után, ami történt, s amikor tudjuk, mit teszünk, azt kell mondjuk: a nagy gátak az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények.

Az utolsó éjszakán a hegy lábánál táboroztunk. Felmásztunk rá egy kicsit, hogy rápillantsunk az útra, ahol a motorbicikli fel fog majd venni. Megérkezett a dzsungelposta. Két „keksz" nekem. Egy vers és egy pré­selt virág Narmada elvtársnőtől és egy bájos levél Maase-tól.

Sukhdev elvtárs megkérdezte, letöltheti-e a zenét az iPodomról a számítógépére.

A belügyminiszter burkoltan megfenyegette azokat, akik a maoistáknak szándékosan vagy akaratlanul szellemi vagy anyagi támogatást nyújta­nak. A zenemegosztás vajon ideszámít?

Hajnalban búcsút mondtam Madhay elvtársnak, Joorinak, a fiatal Mangtunak és a többieknek. Niti elvtársnő, Sukhdev elvtárs, Kamla és még öten felkísértek a hegyre. Amint elindulunk, Niti és Sukhdev, mintegy mellékesen, egyszerre kibiztosítják az AK-ikat. Most először látom, hogy ezt teszik. Közeledünk a „határhoz". „Tudod mi a teendő, ha tűz alá ke­rülünk?"- kérdezte Sukhdev csak úgy, mintha ez volna a világ legtermé­szetesebb dolga. „Igen" – feleltem. „Azonnal belekezdek egy bejelentés nélküli éhségsztrájkba." Sukhdev egy kőre huppant és nevetett.

Körülbelül egy órát másztunk. Az út fölött leültünk egy sziklaperemen, teljesen elrejtőzve, mint valami rajtaütésen; figyeltük a motorbiciklik hang­ját. Amikor odaértek, a búcsút rövidre kellett fogni. Lal salaam, elvtársak.

Amikor visszanéztem, még mindig ott voltak. Integettek. Emberek, akik az álmaikkal élnek, amíg a világ nagy része a rémálmaival küzd. Éjjelenként erre az útra gondolok. Az éjszakai égre, az erdei ösvényekre. Látom Kamla elvtársnő sarkát a kopott sarujában, ahogy az elemlámpám megvilágítja. Tudom, valahol épp mozgásban van: menetel, nem csupán önmagáért, hanem azért is, hogy a reményt mindannyiunk számára életben tartsa.

(Fordította: Rónaháti Cecília)

Eredeti megjelenés: Outlook magazin [India], 2010. március 29. http://www.outlookindia.com/printarticle.aspx?264738. A cikket rövidítve közöljük.

1387_Roy1.jpg

Fordítói jegyzetek

A eredeti szövegben előforduló indiai hely-, intézmény-, szervezet- stb. neveket, elnevezéseket fonetikus átírásban közöljük, első előfordulásukkor zárójelben megadva az angol változatot is. A személyneveknél meghagytuk az angol átírást, amelyeken a szövegben előforduló közéleti személyek Indiában és Indián kívül ismertek.

1 Tika: a tilaka, tilak vagy tika a hindu hagyományban a harmadik szemet szim­bolizáló festett pont a homlokon, esetleg a fej felső részén. Ünnepi alkalmakhoz kapcsolódón vagy – irányzattól függően – minden nap is viselhetik.

2 A ho, az oraon, a munda, a kol népek a Kelet-Indiában élő adivaszik, őslakosok közé tartoznak, és elsősorban Dzsarkandban, Orisszában és Nyugat-Bengálban élnek. A zamindárok a mogul korszakban adószedők voltak; ez az adminisztratív rendszer, amelynek révén a britek is gyakorolták uralmukat, csupán India függet­lenné válásával szűnt meg.

3 Corporate social responsibility.

4 Az Indiai Ifjúsági Kongresszus (Indian Youth Congress, IYC), saját jelsza­va szerint, a politika megtisztítására vállalkozik. A Nemzeti Kongresszus Párt (National Congress Party) ifjúsági tagozata, 2009-es adat szerint, húszmillió tagjával a világ legnagyobb ifjúsági szervezete. 1947-től létezik, akkor még mint az anyapárt része tevékenykedett. Később, Indira Gandhi miniszterelnöksége idején vált önálló erővé.

5 Rahul Gandhi, az Uttar Prades-i [Uttar Pradesh] Amethi képviselőjeként az Indiai Parlament tagja, a Kongresszus Párt főtitkára, 1970-ben született Indira Gandhi egykori miniszterelnök unokájaként, Radzsiv Gandhi korábbi miniszter­elnök és Sonja Gandhi, későbbi elnök fiaként. A nép hercegének családja nagy múltja miatt nevezik, ám nevéhez éppúgy kapcsolódnak politikai elvárások, mint kisebb-nagyobb botrányok.

6 A Horlicks malátával kevert tejet gyárt Új-Zélandon, Indiában és Pakisztánban. Említésre érdemesnek a szerző valószínűleg a helyzet fonáksága miatt tartotta, hiszen a termék esti fogyasztását gyerekeknek nyugodt éjszakai pihenésük elő­segítésére szokták javasolni.

7 INSAS: India small arms system, az indiai kézi lőfegyverek családjába gépka­rabély, könnyű géppuska és karabély tartozik, melyek mindegyike NATO-szabvány szerinti munícióval tölthető. 1997-ben kezdték meg a gépkarabélyok sorozatgyár­tását, az AK-47-es Kalasnyikovot alapul véve, de számos módosítással, amelyeket elsősorban a korábbi kelet-német és belga modellek mintájára eszközöltek.

8 SLR: self-loading rifle, félautomata puska.

9 Krantikari Adivasi Mahila Sangathan (KAMS).

10 Baba Amte: Murlidhar Devidas Amte (1914-2008). Jogászként segítette az India függetlenségéért küzdőket, majd három évet töltött el Mahatma Gandhi asramjában. Élete végéig az ő követője maradt, aki harcolt a társadalom szélére kerültekért, leprakórházat alapított, megfelelő helyet alakított ki fogyatékkal élők számára, felhívta a figyelmet számos társadalmi problémára.

11 A Ramakrisna-misszió 1897-ben alapított önkéntes jótékonysági szervezet, amely a Ramakrisna vagy Vedanta mozgalomból táplálkozik. A misszió kiemelt munkát folytat az egészségügy, az oktatás, a törzsi jólét, a katasztrófaelhárítás és a vidéki gazdálkodás segítésének területén.

12 Kétszer születettek: dvidzsák, az első három varnába tartozók.

13 Oror: kb. tízmilliós egységet jelent a hindiben és urduban.

14 Lakh: a hindiben kb. százezres egységet jelöl.

15 Strategic hamleting.

16 Raman Singh, Csattiszgar jelenlegi főminisztere, a BJP, a Bharatiya Janatana Párt színeiben. 1952-ben született, ayurvédikus orvoslásból diplomázott, 1999-ben került be a Parlamentbe. Előbb a Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, majd 2003-tól Osattiszgar állam elnöke lett. A Szalva Dzsudum akcióit éppúgy támogatta, mint egyébként politikai ellenfelei is, és 2005-ben betiltotta a naxalita mozgalmat. Az állam Tiszta Embereként, „Mr Clean"-ként tartják számon, utalva ezzel erős és hatékony korrupcióellenes fellépésére, amelynek 2008-as újraválasztását is nagymértékben köszönheti.

17 SPO: special police officer.

18 Pancsajat: kaszttanács, de legalábbis a közösség tanácsa. Dél-Indiában jel­lemzőbbnek mondják. Minden kasztnak van saját önkormányzata, amelybe még papok sem szólhatnak bele. Az alsóbb kasztokra jellemző, hogy az önkormányzat szervezettebb. A tanács rendszerint a legnagyobb családok fejeiből áll, a tagság öröklődhet vagy választással is betölthető lehet. Csak az egész közösséget érintő kérdésekkel kapcsolatban szokott döntést hozni. (Susan Bayly: Caste, Society and Politics in India from the Eighteenth Century to the Modern Age. Oambridge University Press, 2001.)

19 Mahua: Madhuca latifolia vagy Massia latifolia, nagy gazdasági értékkel rendelkező fás szárú növénye Indiának, amelynek apró gyümölcsét sokoldalúan hasznosítják. Növése gyors, a húsz méteres magasságot is elérheti. Magvait fel­használják olaj sajtolására bőrápoló- és tisztítószerekhez, szappanhoz, fűtőanyag­ként; virágát alkoholos ital készítésére használják; kérgét gyógyhatásáról ismerik. Sokoldalúsága miatt a törzsi társadalomban több helyen szentként tartják számon.

20 BJP: Bharatiya Janatana Party, Indiai Néppárt, amelyet 1980-ban alapítottak és India második legnagyobb politikai pártjává nőtte ki magát. Elveiben alapvetően a jobbközép pártok vonalvezetését követi, támogatja a konzervatív szociálpolitikát, a szabadpiaci kapitalizmust és az erős honvédelmet.

21 Gram Szvarádzs: a falusi önigazgatás (önellátás, önvédelem stb.) Mahatma Gandhi által 1942-ben kidolgozott koncepciója.

22 IED: Improvised explosive device: házilagosan készült robbanószerkezet.

Élvezik-e a pulykák a hálaadást?

Az "Új Amerikai Évszázadért" projekt célja, hogy állandósítsa az egyenlőtlenséget, s amerikai hegemóniát teremtsen a világban. A Szociális Világfórum igazságot és túlélést követel. Mindezek miatt magunkat harcoló félnek kell tekintenünk.

Tavaly januárban a brazíliai Porto Alegrében több ezren gyűltünk össze a világ minden sarkából, és ismét deklaráltuk: “Lehet más a világ.” Néhány ezer mérföldre északra, Washingtonban, George Bush és tanácsadói ugyanezt gondolták.

A mi projektünk a Szociális Világfórum, az övék a sokak által a “Projekt az Új Amerikai Évszázadért” névvel illetett program támogatása volt.

Európa és Amerika nagyvárosaiban, ahol néhány évvel ezelőtt erről a témáról legföljebb csak suttogtak volna, az emberek most nyíltan beszélnek az imperializmus jó oldaláról, valamint egy erős, a kaotikus világot ráncba szedő birodalom szükségességéről. Az új térítők rendet akarnak az igazság kárára és fegyelmet a méltóság ellenében. És hatalmat bármi áron. Alkalmanként meghívják valamelyikünket egy “semleges hangvételű vitára” egy a kereskedelmi média által biztosított platformon. Az imperializmusról vitázni egy kicsit olyan, mint a nemi erőszak mellett és ellen érvelni. Mit mondhatunk? Hogy nagyon hiányzik?

Mindenesetre nyakunkon az Új Imperializmus. A korábban már ismertnek újjáformált és áramvonalasított változata. A történelemben először egy a világot néhány óra alatt elpusztítani képes fegyverarzenállal rendelkező birodalom totális és egyoldalú gazdasági, katonai hegemóniával rendelkezik. A különböző piacok megnyitására különböző fegyvereket használ. Nincs Isten szép földjén egyetlen ország sem, amelyet ne tartanának sakkban az amerikai cirkálók rakétáinak célkeresztjei vagy az IMF csekkfüzetei. Ha a neoliberális kapitalizmus reklámfigurája akarsz lenni, csak tekints Argentínára, s nézz Irakra, ha te vagy a fekete bárány.

A szegény országoknak, amelyek a Birodalom számára geopolitikai szempontból stratégiai értéket jelentenek, bizonyos méretű “piaccal” vagy privatizálható infrastruktúrával, ne adj’ isten természeti kincsekkel (olaj, arany, gyémánt, kobalt, szén) rendelkeznek, az elvárások szerint kell cselekedniük, ellenkező esetben katonai célponttá válnak. A természeti kincsekben leggazdagabb országok vannak a legnagyobb veszélyben. Ha nem ajánlják fel forrásaikat a központi gépezetnek önként és dalolva, az állampolgári engedetlenséget szít vagy háborút indít. A Birodalom eme új korszakában, amikor semmi nem az, aminek látszik, az érdekelt cégek vezetői külföldi politikai döntéseket befolyásolhatnak. A washingtoni Centre for Public Integrity megállapította, hogy az USA kormánya Védelmi Politikai Tanácsának (Defence Policy Board) 30 tagja közül 9 kapcsolatban állt azokkal a cégekkel, melyek 2001–2002-ben 76 milliárd dollár értékben jutottak védelmi szerződésekhez. George Shultz, az Egyesült Államok korábbi külügyminisztere volt az elnöke az Irak Felszabadításáért elnevezésű bizottságnak (Committee for the Liberation of Iraq). Ugyanő tagja a Bechtel Group igazgatótanácsának is. Egy az iraki háború esetén felmerülő érdekkonfliktust firtató kérdésre így felelt: “Nem tudok róla, hogy a Bechtel különösebben profitálna belőle. Ha akad elvégzendő munka, a Bechtel az a fajta cég, amely képes azt elvégezni. De egyikünk sem profitforrásként tekint az ügyre.” A háború után a Bechtel 680 millió dolláros szerződéshez jutott az iraki újjáépítésben.

Ezt a brutális, immár több millió áldozatott szedett programot használják újra és újra Latin-Amerikától kezdve Afrikán át Közép- és Délkelet-Ázsiáig. Még csak nem is állítják, hogy minden, a Birodalom által indított háború az igazság háborúja lesz. Ez javarészt a kereskedelmi média szerepének köszönhető. Fontos megérteni, hogy a kereskedelmi média nem pusztán támogatója a neoliberális projektnek, hanem maga a neoliberális projekt. A neoliberalizmus nem választott morális pozíciója, hanem a tömegmédiát működtető gazdasági törvényszerűségek struktúrája, belső lényege.

A legtöbb nemzetnek vannak kellően ocsmány házi titkai, így a médiának nem is kell mindig hazudnia. Csak kihangsúlyoz, vagy elhallgat.

Tegyük fel, hogy Indiát egy igazságos háború célpontjául választják. Az a tény, hogy 1989 óta Kasmírban körülbelül 80 000 embert, többségükben muzulmánokat öltek meg, elsősorban az indiai biztonsági erők (vagyis körülbelül 6000 embert évente); az a tény, hogy nem egészen egy évvel ezelőtt, 2003 márciusában több mint 2000 muzulmánt gyilkoltak le Gujarat utcáin, hogy a nőket bandákban erőszakolták meg, elevenen égettek el gyermekeket és 150 000 embert űztek el otthonaikból, miközben a rendőrség és az adminisztráció csak állt és nézett, sőt, esetenként aktívan segédkezett; az a tény, hogy ezekért a bűntettekért senkit nem vontak felelősségre, és a kormányt, amelyik mindezt hagyta megtörténni, újraválasztották… mindez tökéletes főcím lehetne a nemzetközi lapokban a háború előkészítése idején.

Mire észbe kapunk, városainkra cirkálók rakétái irányulnak, falvainkat drótkerítések veszik körül, utcáinkon amerikai katonák járőröznek, s Narendra Modi, Pravin Togadia vagy bármely népszerű fanatikusunk, akárcsak Szaddám Huszein, amerikai őrizet alatt találja magát, hajában tetűt keresnek, s fogtöméseit vizsgálgatják főműsoridőben.

De mindaddig, amíg “piacaink” nyitottak, mindaddig, amíg az olyan cégek, mint az Enron, a Bechtel, a Halliburton vagy az Arthur Andersen szabad kezet kapnak, “demokratikusan megválasztott” vezetőink félelem nélkül kenhetik el a határvonalat demokrácia, kisebbségellenesség és fasizmus között.

Kormányunk gyáva szervilitása, az indiai el nem kötelezettség büszke hagyományának feladása, a “Tökéletesen lojálisok” sorának legelejére való törekvése (a bevett frázis a “természetes szövetséges” – India, Izrael és az USA “természetes szövetségesek”) lehetővé tette számára, hogy elnyomó rezsimmé váljon legitimitásának veszélyeztetése nélkül.

Egy kormány áldozatai közé nemcsak a legyilkoltak és a bebörtönzöttek tartoznak, hanem azok is, akiket elűznek, kirabolnak, egy életen át tartó éhezésre és szegénységre kárhoztatnak. Emberek millióit tették tönkre a “fejlesztési” projektek. Az elmúlt 55 évben csak a nagy gátak miatt 33–55 millió embernek kellett elhagynia otthonát. Számukra nincs igazságszolgáltatás.

Az elmúlt két évben incidensek sora fordult elő, amikor is a rendőrség békés, többségükben adivasit és dalit tüntetőkre nyitott tüzet. A szegényeket, különösen, ha dalit vagy adivasit közösségekről van szó, legyilkolják az erdős területek bitorlásáért, s megölik őket, ha a gátak, bányák, acélüzemek és egyéb “fejlesztési” projektek általi jogtalan terjeszkedéstől próbálják védeni az erdős területet. Majdnem minden esetben, amikor a rendőrség tüzet nyitott, a kormány stratégiája ugyanaz volt: azt állította, hogy a tüzelést egy erőszakos cselekedet provokálta ki. Azokat, akikre tüzelnek, azonnal militánsoknak nevezik.

A POTA (Prevention of Terrorism Act) keretében országszerte több ezer ártatlan embert, köztük kiskorúakat is, tartóztattak le, akiket határozatlan időre és tárgyalás nélkül tartanak bebörtönözve. A terrorizmus elleni harc korszakában a szegénységet alattomosan összemossák a terrorizmussal. A vállalati globalizáció korszakában a szegénység bűn. A további elszegényedés ellen való tüntetés terrorista cselekedet. És most legfelsőbb bíróságunk kijelenti, hogy sztrájkolni bűn. A bíróságot kritizálni természetesen ugyancsak bűn. Elzárják a menekülési útvonalakat.

Miként a Régi Imperializmus, az Új Imperializmus is ügynökhálózatának köszönheti sikerét – a korrupt helyi eliteknek, akik a birodalmat szolgálják. Mindannyian ismerjük az Enron mocskos történetét Indiából. Az akkori Maharashtra-kormány olyan elektromosáram-átvételi megállapodást írt alá az Enronnal, amely a cég számára India teljes vidékfejlesztési költségvetésének 60 százalékával egyenértékű profitot biztosított. Egyetlen amerikai cég számára 500 millió embernek infrastrukturális fejlesztésre szánt összeggel megegyező profitot garantáltak!

A régi időkkel ellentétben az Új Imperialistának nem kell a trópusokon vánszorognia, vállalva a malária, a hasmenés vagy a korai halál kockázatát. Az Új Imperializmus e-mailekkel vezényelhető. A Régi Imperializmus vulgáris és közvetlenül gyakorlatias rasszizmusa kiment a divatból. Az Új Imperializmus sarkpontja az Új Rasszizmus.

Az egyesült államokbeli “pulykakegyelem” hagyománya az Új Rassziz­mus gyönyörű allegóriája. 1947 óta az Országos Pulyka Szövetség minden évben az USA elnökének ajándékoz egy hálaadásnapi pulykát. Egy ceremoniális nagylelkűségi show keretében az elnök ennek a bizonyos madárnak megkegyelmez (és megeszik egy másikat). Miután megkapta az elnöki kegyelmet, a Kiválasztott a virginiai Serpenyő parkba (Frying Pan Park) kerül, ahol leélheti természetes életét. A hálaadásra nevelt többi 50 millió pulykát leölik, és hálaadás napján megeszik. A ConAgra Foods, az elnöki pulykaszerződést elnyert cég, azt állítja, hogy a szerencsés madarakat szociabilitásra, a magas rangú hivatalnokokkal, iskolás gyermekekkel és a sajtóval való interakcióra nevelik. (Hamarosan még angolul is megszólalnak!)

Így működik az Új Rasszizmus a globalizációs korszakban. Néhány gondosan tenyésztett pulyka – a különböző országok helyi elitjei, a jómódú bevándorlók egy csoportja, a befektetési bankárok, a kivételes Colin Powell vagy Condoleezza Rice, néhány énekes, néhány író (mint például én) – bebocsáttatást nyer a Serpenyő parkba. A fennmaradó milliók elvesztik állásaikat, elűzetnek otthonaikból, elvágják víz- és elektromos vezetékeiket, s belehalnak az AIDS-be. Ők az edénybe valók. De a Serpenyő parkbeli szárnyasok remekül elvannak. Néhányuk még az IMF vagy a WTO számára is dolgozik – ki vádolhatja hát e szervezeteket pulykaellenességgel? Néhányan tagjai a Pulykakiválasztó Bizottságnak – ki mondhatja hát, hogy a pulykák hálaadás-ellenesek? Részt vesznek benne! Ki mondhatja, hogy a szegények vállalatiglobalizáció-ellenesek? Egymás sarkát tapossák, hogy bejussanak a Serpenyő parkba. Kit érdekel, hogy a legtöbben elpusztulnak a tolongásban?

Az Új Rasszizmusnak része az Új Genocídium. A gazdasági függőség eme új korszakában az Új Genocídium gazdasági szankciókon keresztül megvalósítható. Csak meg kell teremteni a körülményeket, amelyek tömeges halálhoz vezetnek anélkül, hogy oda kéne menni és meg kellene ölni az embereket. Denis Halliday, aki 1997–98-ban az ENSZ iraki humanitárius koordinátora volt (majd megundorodva lemondott), az Irak elleni szankciókat jellemezve használta a népirtás kifejezést. Az Irak-ellenes szankciók felülmúlták Szaddám Huszein minden eredményét: több mint félmillió gyermekéletet követeltek.

Az új korszakban az apartheid mint hivatalos politikai rendszer elavult és szükségtelen. A kereskedelem és a finanszírozás nemzetközi eszköztára ellenőrzés alatt tartja a szegényeket így is, úgy is. A dzsungel mélyén fogva tartó multilaterális kereskedelmi törvények és pénzügyi megállapodások komplex rendszerét alkalmazhatják. Az egyetlen cél az egyenlőtlenség intézményesítése. Mi más lenne az oka annak, hogy az USA hússzor jobban megadóztat egy Bangladesben készült ruhadarabot, mint egy Nagy-Britanniában készült ruhát? Mi más lenne annak hátterében, hogy a világ kakaóbab termésének 90 százalékát adó országok a világ csokoládétermelésében csak 5 százalékkal részesednek? Mi másért adóztatnák ki a piacról a kakaótermelő országokat, például Elefántcsontpartot és Ghánát, ha a kakaóból megpróbálnak csokoládét gyártani? Mi más lenne az oka annak, hogy a gazdag országok, melyek naponta több mint egymilliárd dollárt költenek a mezőgazdasági termelők támogatására, megkövetelik, hogy a szegény országok, mint például India, vonjanak meg minden mezőgazdasági támogatást, beleértve a támogatott elektromos áramot is? Mi más lehet az oka annak, hogy a gyarmatosító rezsimek által több mint egy fél évszázadig fosztogatott korábbi gyarmatok elmerülnek a gyarmatosító rezsimekkel szembeni adósságaikban, s évente mintegy 382 milliárd dollárt fizetnek vissza nekik?

Mindezek miatt a kereskedelmi egyezmények cancúni kisiklatása döntő jelentőségű számunkra. Bár kormányaink igyekeznek zsebre tenni a dicsőséget, mi tudjuk, hogy ez sok-sok ország sok millió lakója többéves harcának eredménye. Cancún azt tanította nekünk, hogy ahhoz, hogy felszámoljuk a valós sérelmeket, és radikális változásokat harcoljunk ki, alapvetően fontos, hogy a helyi ellenállási mozgalmak nemzetközi szövetségekbe tömörüljenek. Cancún megtanította nekünk a globalizálódó ellenállás jelentőségét.

Egyedül egy nemzet sem szállhat szembe a vállalati globalizációval. Többször láthattuk már, hogy mihelyst a neoliberalizmus programjáról van szó, korunk hősei hirtelen összezsugorodnak. Rendkívüli, karizmatikus emberek, akik ellenzékben óriások, erejüket vesztik a globális színpadon, amikor hatalomra jutnak, és államfők lesznek. Brazília elnökére, Lulára gondolok. Egy évvel ezelőtt Lula volt a Szociális Világfórum hőse. Az idén szorgalmasan követi az IMF irányelveit, megkurtítja a nyugdíjasok juttatásait, eltávolítja a radikálisokat a Munkáspártból. S Dél-Afrika ex-elnökére, Nelson Mandelára is gondolok. Miután 1994-ben elfoglalta hivatalát, kormánya két éven belül lényegében ellenkezés nélkül térdre borult Piac Isten előtt. Széles körű privatizációs és szerkezeti kiigazítási programot indított, ami emberek millióit hagyta fedél, állás, víz és elektromos áram nélkül.

Miért történik mindez? Nincs értelme verni a mellünket, s azt képzelni, hogy elárultak minket. Akárhogy is nézzük, Lula és Mandela nagyszerű férfiak. De abban a pillanatban, amikor az ellenzék soraiból átülnek a kormányzat oldalára, egy sor fenyegető veszedelem foglyává válnak; mind közül a legfenyegetőbb a tőkekiáramlás, amely egyik napról a másikra romba dönthet bármilyen kormányt. Aki azt képzeli, hogy egy vezető személyes karizmája és harcairól szóló önéletrajza majd megtöri a multikat, annak fogalma sincs arról, hogyan működik a kapitalizmus, vagy ha úgy tetszik, a hatalom. A kormányok nem fognak radikális változásokat “kitárgyalni”; azokat csak a polgárok kényszeríthetik ki.

Ezen a héten a Szociális Világfórumon a világ néhány vezető elméje arról fog eszmét cserélni, hogy mi történik körülöttünk. Ezek a párbeszédek tovább finomítják annak a világnak a vízióját, amelyért harcolunk. Ez egy nagyon fontos folyamat, amit nem szabad aláásni. Azonban ha minden energiánkat erre a folyamatra fordítjuk, a konkrét politikai tettek kárára, akkor az SZVF, amely mind ez idáig oly alapvető szerepet játszott a Globális Igazságosságért Mozgalomban (Movement for Global Justice), megkockáztatja, hogy ellenségeinek játékszerévé válik. Amiről sürgősen tárgyalnunk kell, azok az ellenállási stratégiák. Valós célokat kell kitűznünk, valós harcokat kell megvívnunk, és valós sérelmeket kell felszámolnunk. Gandhi Sómenete nem csak politikai színház volt. Amikor az ellenállás egyszerű aktusaként indiaiak ezrei meneteltek a tengerhez és pároltak önmaguk számára sót, megtörték a sóval kapcsolatos adótörvényeket. Közvetlen csapást mértek a Brit Birodalom gazdasági alapjaira. Ez valós tett volt. Mozgalmunk kivívott néhány jelentős győzelmet, azonban nem szabad megengednünk, hogy az erőszakmentes ellenállás hatékonytalan, politikai feel-good komédiává csökevényesedjen. Ez egy rendkívül értékes fegyver, amit folyamatosan élesíteni és újragondolni kell. Nem hagyhatjuk, hogy puszta látványossággá, médiahappeninggé váljon.

Csodálatos volt az elmúlt év február 15-e, amikor a közvélekedés látványos megnyilvánulásaként öt kontinensen 10 millió ember menetelt az iraki háború ellen. Csodálatos volt, de nem elég. Február 15-e hétvége volt. Senkinek nem kellett feláldoznia egy munkanapot. Hétvégi tüntetéssel nem lehet megállítani egy háborút. George Bush tudja ezt. Az a magabiztosság, amellyel figyelmen kívül hagyta a mindent elsöprő közvéleményt, leckéül kell hogy szolgáljon mindannyiunknak. Bush hiszi, hogy Irakot el lehet foglalni és gyarmatosítani, miképp ez megtörtént Afganisztánnal és Tibettel, annak idején Kelet-Timorral, és történik ma Csecsenfölddel, illetve Palesztinával. Azt gondolja, hogy elegendő meghúznia magát és várni, amíg a válságéhes média erről a témáról is lerágja a húst, és továbbmegy egy következőre. A lerágott csont hamarosan lecsúszik a bestsellerlistákról, s mi, gyalázatos mitugrászok, elveszítjük érdeklődésünket. Vagy legalábbis ezt reméli.

Ez a mi mozgalmunk hatalmas, globális győzelmet kell hogy arasson. Nem elegendő, ha csak igazunk van. Néha, legalább azért, hogy meggyőződjünk elszántságunkról, győzni kell. Ahhoz, hogy győzni tudjunk, nekünk – az itt és a közeli Bombayi Ellenállásnál egybegyűlteknek – meg kell valamiben egyeznünk. Ez a valami nem kell, hogy egy mindent átívelő, előre megkomponált ideológia legyen, amibe beleerőszakoljuk gyönyörködtetően lázongó, vitázó önmagunkat. Nem kell, hogy kérdezés nélküli ragaszkodás legyen az ellenállás egyik vagy másik formájához, kizárva minden más lehetőséget. Egy minimálprogramra van szükségünk.

Ha valóban az imperializmus és a neoliberális projekt ellen vagyunk, akkor tekintsünk Irakra. Irak e két tényező elkerülhetetlen kulminációja. Számos háborúellenes aktivista fújt visszavonulót Szaddám Huszein kézrekerítése óta. Talán nem jobb a világ Szaddám Huszein nélkül? – kérdezik gyáván.

Nézzünk szembe ezzel a problémával egyszer s mindenkorra. Tapsolni az amerikai hadseregnek Szaddám Huszein kézrekerítése miatt, s ezáltal visszamenőlegesen igazolni Irak invázióját és megszállását, annyi, mint bálványozni Hasfelmetsző Jacket, amiért kibelezte a Bostoni Fojtogatót. S mindezt negyedszázados együttműködést követően, mialatt a “Hasfelmetsző és Fojtogató” vegyes vállalatként működött. Ez egy házon belüli vita. Üzleti partnerek, akik egy piszkos ügylet miatt összerúgták a port. Jack az elnök-vezérigazgató.

Ha tehát imperializmusellenesek vagyunk, egyet kell értenünk abban, hogy ellenezzük az amerikai megszállást, hogy hisszük, hogy az USA-nak ki kell vonulnia Irakból, és jóvátételt kell fizetnie az iraki népnek a háború által okozott károkért.

Miképpen növeljük ellenállásunkat? Kezdjük valami igazán csöppnyivel. Nem arról van szó, hogy támogassuk az iraki megszállás elleni rezisztenciát, vagy megtárgyaljuk, hogy pontosan kikből áll az ellenállás. (Vén gyilkos baath-pártiak, iszlám fundamentalisták?)

A megszállás globális ellenállóivá kell lennünk. Ellenállásunknak ott kell kezdődnie, hogy nem ismerjük el Irak amerikai megszállásának legitimitását. Úgy kell cselekednünk, hogy tökéletesen megakadályozzuk a Birodalmat céljai elérésében. Vagyis a katonáknak meg kell tagadniuk a harcot, a tartalékosoknak meg kell tagadniuk a szolgálatot, s a munkásoknak meg kell tagadniuk a hajók és repülők fegyverekkel való megrakodását. Bizonyos országokban, mint például India és Pakisztán, feltétlenül meg kell akadályoznunk az USA kormányának tervét, azt, hogy indiai és pakisztáni katonákat küldjenek Irakba azért, hogy ők tegyenek rendet az amerikaiak után.

Azt javaslom, hogy a Szociális Világfórum és a Bombayi Ellenállás közös záróünnepségén bizonyos szempontok szerint válasszunk ki két, Irak lerombolásából profitot húzó nagyvállalatot. Ezután készítsünk listát valamennyi projektről, amelyekben érintettek. Megnevezhetnénk irodáikat a világ minden országában és városában. Rájuk szállhatnánk. Lezárhatnánk az irodákat. Ehhez kollektív tudásunkat és a múltban megvívott harcok tapasztalatait egyetlen célra kell koncentrálnunk. A siker győzni akarás kérdése.

Az Új Amerikai Évszázad projekt célja, hogy állandósítsa az egyenlőtlenséget, és hogy amerikai hegemóniát teremtsen bármilyen, akár apokaliptikus áron is. A Szociális Világfórum igazságot és túlélést követel. Mindezek miatt magunkat harcoló félnek kell tekintenünk.

 

(Fordította: Farkas Gabriella)

A Végtelen Igazság matematikája

Az Egyesült Államok kormánya azzal az elképzeléssel játszadozik, hogy a terrorizmusnak az erõszak és az elnyomás fokozásával vethet véget. A terrorizmus azonban tünet, nem betegség.

Új-Delhi, 2001. szeptember 24.

A Pentagon és a Világkereskedelmi Központ elleni elképzelhetetlen szeptember 11-ei öngyilkos támadások után az egyik amerikai csatornán ezt hallhattuk a hírolvasótól: “A Jó és a Gonosz ritkán mutatkozik meg annyira egyértelműen, mint az a múlt kedden történt. Számunkra idegen emberek ismerőseinket mészárolták le. Méghozzá megalázó (kár)örömmel.” Ekkor hangja elcsuklott, majd sírva fakadt.

Itt van a kutya elásva: Amerika a tévéképernyőn ritkán látható, s ezért ismeretlen emberek ellen folytat háborút. Mielőtt bárki pontosan meghatározta vagy kiismerte volna az ellenség természetét, az Egyesült Államok – a közvélemény nyomására és zavarba ejtő szónoki fordulatokkal – “nemzetközi terrorellenes koalíciót” verbuvált össze, mozgósította hadseregét, a légierőt, a haditengerészetet, a médiát, és elkötelezte mindezeket a harc mellett.

A baj az, hogy ha egyszer Amerika háborúba indul, aligha fog összecsapás nélkül visszafordulni. Ha nem talál ellenséget, a feldühödött otthoniak kedvéért majd csinál. És ha egyszer egy háború elkezdődik, akkor annak meglesz a maga lendülete, logikája és jogalapja, mi meg elfelejtjük, miért is tört ki eredetileg.

A világ legerősebb országa látványosan és reflexszerűen kap ingerülten fegyver után, hogy a régi ösztönnel újfajta háborút indítson. Most, hogy önvédelemről van szó, Amerika hadihajói, szárnyasrakétái és F-16-os vadászrepülői kiöregedett, hasznavehetetlen tárgyaknak bizonyulnak. Ami az elrettentést illeti, nukleáris bombáinak arzenálja már ócskavasnak is értéktelen. Konyhakés, papírvágókés és düh – ilyen fegyverekkel fogják az új évszázad háborúit vívni. A düh a siker titka. Sem a vámvizsgálat, sem a csomagátvizsgálás nem tudja kimutatni.

Ki ellen harcol Amerika? Szeptember 20-án az FBI azt nyilatkozta, hogy a gépeltérítők némelyikének személyazonossága bizonytalan. Ugyanezen a napon George W. Bush azt mondta, hogy ő pontosan tudja, kik a terroristák, és mely államok támogatják őket. Ez úgy hangzik, mintha az elnök tudna valamit, amit az FBI és az amerikai nép nem.

Szeptember 20-án a Kongresszusban elmondott beszédében ifjabb George Bush Amerika ellenségeit “a szabadság ellenségeinek” nevezte. “Az amerikaiak azt kérdezik: de hát miért gyűlölnek minket?” – folytatta Bush. “Szabadságainkat gyűlölik: vallásszabadságunkat, szólásszabadságunkat, választási, egyesülési és egyet-nem-értési szabadságunkat.” Ez a megfogalmazás az embereket két jelentős dolog elfogadására kéri: vegyék tudomásul, hogy ellenség az, akit az amerikai kormány annak nevez, még ha nincs is hozzá elég bizonyíték; másodszor, az ellenség motivációi azok, amelyeket az amerikai kormány megnevez, még ha ezt sem tudja alátámasztani.

Stratégiai, katonai és gazdasági okokból az Egyesült Államok számára létfontosságú annak sulykolása a közvéleménybe, hogy az amerikai szabadság- és demokráciaeszményt, illetve az amerikai életformát érte támadás. A jelenleg uralkodó gyászos és felháborodott hangulatban mindezt igen könnyű elhitetni, ám ha igaz is lenne, érdemes elgondolkodni azon, hogy miért éppen az amerikai gazdasági és katonai fölény szimbólumait – a Világkereskedelmi Központot és a Pentagont – választották célpontul a merénylők, miért nem a Szabadság-szobrot? Lehet, hogy a támadáshoz vezető alvilági düh nem is az amerikai szabadságból és demokráciából merítette erejét, hanem abból, hogy az USA felülmúlhatatlan elkötelezettje és támogatója ezek ellentéteinek: a katonai és gazdasági terrorizmusnak, az ellenzékiségnek, a katonai diktatúrának, a vallási elvakultságnak és az elképzelhetetlen népirtásnak – saját határain kívül?

Nehéz lehet most az árván maradt átlag-amerikainak könnyes szemmel ránézni a világra, amely talán közömbösnek tűnik. Pedig ez nem közömbösség, csupán jel. Annak jele, hogy már nem vagyunk képesek meglepődni. A bölcsesség, amely kifáradt abban, hogy mindig tudja, mi zajlik, végül magához tér. Az amerikai népnek tudnia kell, hogy nem ő, hanem kormányának politikája ilyen gyűlöletes. Mindannyian részvéttel néztük, milyen bátran és méltósággal végezték munkájukat az amerikai tűzoltók, katasztrófamentők vagy a közönséges hivatalnokok a támadást követő napokban. Az amerikai embereknek nem lehet kétsége, hogy a világon mindenhol örülnek nekik, páratlan zenészeiknek, íróiknak, színészeiknek, csodálatos sportolóiknak, filmjeiknek.

Amerika fájdalma a történtek miatt mélységesen mély és mélységesen nyilvános. Furcsa lenne, ha ezt bárki is határok közé kívánná szorítani. Ugyanakkor sajnálatos lenne, ha ahelyett, hogy kihasználnák a lehetőséget, és választ keresnének szeptember 11-e miértjére, az amerikaiak az egész világ sajnálatát, a gyászhoz és a megtorláshoz való jogát kisajátítanák maguknak. Mert így ránk marad, hogy a valóban súlyos kérdéseket feltegyük, és a kemény válaszokat ezekre megfogalmazzuk. Aztán az amerikaiak fájdalmuk és a rossz időzítés miatt nem fognak minket szeretni, figyelmen kívül hagynak, talán el is hallgattatnak.

A világ valószínűleg soha nem fogja megtudni, mi motiválta azokat a bizonyos géprablókat, akik azokba a bizonyos amerikai épületekbe belerepültek. Nem sikeremberek voltak. Nem hagytak búcsúlevelet, vagy politikai üzenetet, semmiféle szervezet nem vállalta magára a felelősséget. Csak annyi ismeretes, hogy hitük abban, amit tettek, legyőzte az ember természetes életösztönét, s azt a vágyat, hogy emlékezetes legyen. Úgy tűnik, hogy indulataik hőfokát nem tudták annál alacsonyabbra leszorítani, mint amit tettek. Végül, mint tudjuk, kilyukasztották a világot. Ismeretek hiányában a politikusok, politikai elemzők és írók (köztük én) a cselekedetet saját politikai céljaikra fogják fordítani, és saját érdekeik szerint magyarázzák majd. Ez a fejtörés, a merénylet politikai hátterének elemzése csak jót hozhat. Viszont a háború elkerülhetetlennek látszik. Bármit is kívánunk még elmondani, gyorsan kell megtennünk.

Érdemes lehet egy-két kérdést tisztázni, még mielőtt Amerika a terror-ellenes nemzetközi koalíció élére áll, még mielőtt aktív közreműködésre hívja (és kényszeríti) az országokat a csaknem isteni küldetésben, amely a “Végtelen Igazság Hadművelet” nevet viselte mindaddig, amíg fel nem hívták a figyelmet arra, hogy ez sértheti a muzulmánokat, akiknek a hite szerint csak Allah rendelkezhet végtelen igazsággal. Ezután a “Tartós Szabadság Hadművelet” elnevezést kapta. Tehát: Végtelen Igazság vagy Tartós Szabadság – de kinek? Ez most Amerika harca az Amerikán belüli terror ellen, vagy harc a terror ellen általában? Mi is lesz itt pontosan megtorolva? Mintegy hétezer tragikusan elvesztett élet, az a bő másfélmillió négyzetméter, ami a manhattani irodaházakban megsemmisült, a Pentagon egy épületszárnyának lerombolása, munkahelyek tömeges megszűnése, légitársaságok potenciális csődje, a New York-i tőzsde összeomlása? Vagy ennél több?

1996-ban Madeleine Albrighttól, aki akkor az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete volt, azt kérdezte a közszolgálati tévé: mit érez annak az ötszázezer iraki gyermeknek a halála kapcsán, akik az amerikai gazdasági szankciók következményeként vesztették életüket. Azt felelte: “nagyon nehéz döntés volt”, de mindent összevetve “úgy látjuk, érdemes volt”. És Albrightnak ez a kijelentése nem került az állásába. Utazgatott tovább a világban, képviselte az amerikai kormány nézeteit és szándékait. Ami ennél is fontosabb: az Irak elleni szankciók változatlanul érvényesek. A gyerekéletek változatlanul pusztulnak.

Helyben vagyunk. Civilizált és civilizálatlan (más szóval “ártatlan embereket lemészároló” vadság) homályos szétválasztása, ha jobban tetszik: civilizációk összeütközése vagy kölcsönös károkozás. A Végtelen Igazság rafinált és részletekig kidolgozott matematikája. Hány iraki élet kell a világ jobbá tételéhez? Hány halott afgán ér egy halott amerikait? Hány gyermekélet teszi ki az összes elvesztett emberéletet? Hány mudzsaheddinnek kell meghalnia cserébe a meghalt bankárokért?

Világszerte megbabonázva nézzük, ahogy a Tartós Szabadság Hadművelet a tévéképernyőn kibontakozik. A világ szuperhatalmainak szövetsége közrefogja Afganisztánt, a legszegényebb, leglepusztultabb, legleromboltabb országok egyikét, ahol a tálib kormány rejtegeti azt az Oszama bin Ladent, akit felelősnek tartanak a szeptember 11-ei támadásokért. Az egyetlen dolog a lakossága, ami a többi országgal egy sorba emelheti Afganisztánt. (Benne félmillió hadirokkant árva. A beszámolók szerint ezek a beteg emberek özönlenek a távoli, megközelíthetetlen falvakba a repülőgépekről ledobott művégtagokért.) Afganisztán gazdasága teljes zűrzavar. Egy megszálló hadsereg számára az jelenti az igazi problémát, hogy nincsenek hagyományos értelemben vett térkép-koordináták vagy támpontok – nincsenek laktanyák, ipari komplexumok, vagy vízvezeték-hálózat. A szántóföldek tömegsírok. Az ország vidéki területei alá vannak aknázva – a legfrissebb becslések szerint tízmillió taposóakna van beásva. Az amerikai hadseregnek először ezeket az aknákat kellene felszednie, aztán utakat építenie, hogy katonáival behatolhasson. Egy esetleges amerikai támadástól való félelmében egymillió ember hagyta el otthonát, és menekült a pakisztáni határ mellé. Az ENSZ becslése szerint nyolc millió afgán polgár fog azonnali segítségre szorulni. A BBC arról tudósít, hogy ahogy a készletek apadnak – az élelmiszer és egészségügyi segélyszervezeteket evakuálták –, korunk egyik legsúlyosabb humanitárius katasztrófája elé nézünk. Ennyit az új évszázad Végtelen Igazságáról… Az emberek éhen halnak, miközben arra várnak, hogy megöljék őket.

Amerikában “lazán” mondogatják: “Afganisztánt kőkorszaki állapotokba kell visszabombázni.” Volna szíves valaki végre bejelenteni a rossz hírt: Afganisztánban kőkorszaki állapotok uralkodnak. És ha ez vigasz: az Egyesült Államoknak nem kis szerepe van ebben. Lehet ugyan, hogy az amerikaiak nem tudják pontosan, Afganisztán merre található (állítólag mindenki térképet vásárol), de az amerikai állam és Afganisztán régi jó barátok. 1979-ben, Afganisztán szovjet megszállása után a CIA és a pakisztáni ISI (Inter Services Intelligence, a.m.: szolgálatközi hírszerzés) együttműködve a CIA legnagyobb titkos akcióját hajtotta végre a vietnami háború óta. Ennek az volt a célja, hogy a szovjetellenes afgán erőket összefogva szent háborút, iszlám dzsihádot indítsanak, amely a Szovjetunió muzulmán tagországait szembefordítja a kommunista rendszerrel, s végül destabilizációhoz vezet. Kezdetben ez a háború a Szovjetunió Vietnamját jelentette, végül ennél is több lett. Az évek folyamán a CIA – az ISI közvetítésével – negyven iszlám országból származó szélsőséges mudzsaheddinek tízezreit pénzelte és sorozta be katonának, hogy Amerika nevében harcoljanak. Az egyszerű mudzsaheddinek nem tudták, hogy a maguk dzsihádját voltaképpen Sam bácsi helyett folytatják. (A sors iróniája, hogy Amerika sem tudta, hogy egy ellene irányuló majdani háborút finanszíroz.)

1989-ben, vérben ázva a tíz éve szüntelenül dúló konfliktus miatt, az oroszok visszavonultak, és egy porig rombolt civilizációt hagytak maguk után. Afganisztánban polgárháború bontakozott ki. A dzsihád átterjedt Csecsenföldre, Koszovóba, végül Kasmírra. A CIA további pénzeket ölt bele, és továbbra is ellátta fegyverekkel, csakhogy a fenntartás költségei óriásira nőttek, és még több pénzre lett szükség.

A mudzsaheddinek elrendelték, hogy “forradalmi adó” gyanánt a gazdák termeljenek ópiumot. Az ISI védelme alatt több száz heroingyártó laboratóriumot helyeztek üzembe Afganisztán-szerte. Két évvel azután, hogy a CIA odaérkezett, az afgán-pakisztáni határvidék vált a világ legnagyobb herointermelőjévé, egyúttal az amerikai utcák kimeríthetetlen drogforrásává. Az állítólag 100-200 milliárd dollár közötti éves bevételt a katonák kiképzésére és felfegyverzésére fordították.

1996-ban a tálibok – az idő tájt veszélyes, keményvonalas fundamentalisták jelentéktelen szektája – hatalomra jutottak Afganisztánban. Anyagi hátterüket az ISI, a CIA régi csatlósa biztosította, s számos pakisztáni politikai párt támogatta őket. A tálib államrendnek a terror lett az alapja. Első áldozatait saját soraiból, főként a nők közül szedte. Bezáratta a lányiskolákat, elzavarta az állami munkahelyek nődolgozóit, érvényt szerzett az ún. saria törvényeknek, amelyek értelmében az “erkölcstelennek” bélyegzett nőket halálra kell kövezni, a házasságtörés bűnébe eső özvegyeket pedig élve kell eltemetni. Tekintve, hogy a tálib kormányzat az emberi jogok szempontjából negatív csúcsot döntött, aligha valószínű, hogy a jelenlegi háború kimenetele, vagy a polgárok életének veszélybe sodrása megrettentené, eltéríthetné céljaitól.

A történtek után elképzelhető lenne-e annál groteszkebb dolog, mint hogy Oroszország és Amerika most közösen rombolná le újra Afganisztánt? Az a kérdés, hogy le lehet-e rombolni a pusztulást? Még több bomba Afganisztánra csak szétgörgeti a romokat, összedönti a régi sírokat és megzavarja a halottak nyugalmát. A kietlen ország a szovjet kommunizmus temetője, egyben az amerikai dominanciájú, egypólusú világ ugródeszkája. Jut itt tér a neokapitalizmusnak és az üzleti globalizációnak, amit ugyancsak Amerika ural. És most Afganisztán készen áll, hogy nyughelye legyen azoknak a szépreményű katonáknak, akik megvívják és megnyerik ezt a háborút Amerika számára.

No és mi a helyzet Amerika bizalmas szövetségesével? Pakisztán szenvedése is óriási. Az Egyesült Államok kormánya nem volt szemérmes, amikor a demokrácia kialakulását megakadályozó katonai diktátorokat kellett támogatni. Mielőtt a CIA betette a lábát, Pakisztánban az ópiumnak csak kis, lokális piaca volt, ám 1979 és 1985 között a heroin-függők elhanyagolható száma tömegesre nőtt. Már szeptember 11-e előtt több millió afgán menekült élt sátrakban a határ mentén. Az ország gazdasága szétesik. Vallási erőszak, a globalizáció jegyében zajló szerkezeti harmonizációs programok és kokainbárók szaggatják az országot darabokra. A szovjetek elleni harcra rendszeresített terrorista-kiképző központok és medreszék, amelyek sárkányfogszerűen sorakoznak az országban, hihetetlenül népszerűvé tették a fundamentalistákat egész Pakisztánban. A tálibok, akik évek óta élvezik a pakisztáni kormány eszmei és pénzbeli támogatását, védelmét, materiális és stratégiai szövetségben állnak Pakisztán politikai pártjaival. És most az USA arra kéri (kéri?) Pakisztánt, hogy vágja le kis kedvencét, melyet oly sok éven át saját kezűleg nevelgetett a kiskertben. Musarraf elnök, miután megerősítette Amerika iránti elkötelezettségét, úgy érezheti, hogy valami polgárháború-féle készül kirobbanni.

India, részben földrajzi adottságainak, részben korábbi, előrelátó vezetőinek jóvoltából mindeddig szerencsésen kimaradt a nagy játszmából. Ha ne adj’ isten belekeveredett volna, szinte biztos, hogy demokráciánk nem élte volna túl. Napjainkban, mint azt néhányan rettegve figyeljük, az indiai kormány dühösen rázza a csípőjét, és valósággal könyörög Amerikának, hogy bázisait inkább Indiában, ne Pakisztánban építse ki. Miután közvetlen közelről figyelhettük meg, miként mocskolódott be Pakisztán, felfoghatatlan, hogy India is ezt akarná. Minden Harmadik Világ-beli országnak, amelynek törékeny a gazdasági rendszere és sokrétű a társadalma, mostanra már tisztában kell lennie azzal, hogy egy szuperhatalmat, mondjuk Amerikát meghívni (akár maradni, akár csak átutazni óhajt) annyit tesz, mintha téglával betörnénk saját autónk szélvédőjét.

A szeptember 11-ét követő médiahadjárat során a fősodorba tartozó tévéállomások általában megfeledkeztek Amerika afganisztáni pályafutásának történetéről. Így azok számára, akik ezt nem ismerték, a támadásokról szóló tudósítások megindítóak, felkavaróak lehettek, a cinikusoknak meg örömére szolgáltak. Ugyanakkor nekünk, akik tisztában vagyunk Afganisztán jelenkori történelmével, az amerikai tévétudósítások és a “Terrorellenes Nemzetközi Koalíció” szlogenje nem más, mint puszta sértés. Az amerikai “szabad sajtó”, akárcsak az amerikai “szabad piac” sokmindenért felelős.

A Tartós Szabadság Hadművelet látszólag az amerikai életforma fenntartásáért folyik, de végül valószínűleg teljesen alá fogja ásni azt. Meghatványozza a dühöt és a terrort világszerte. Az amerikai átlagember szemével nézve ez azt jelenti, hogy életét beteges bizonytalanságban kell leélnie: biztonságban van-e gyermekem az iskolában? Nincs-e ideggáz a metróban? Bomba a moziban? Hazaér-e a párom ma éjjel? Már előfordultak figyelmeztetések a biológiai hadviselés lehetőségéről: himlő, pestis, lépfene – az ártalmatlan permetező repülőgépek halálos szállítmánya. Lehet, hogy apránként adagolva végül rosszabb ez, mintha az atombomba egy csapásra semmisítene meg mindannyiunkat.

Az amerikai kormány és a világ többi kormánya ezt a háborús helyzetet egész biztosan ürügyül fogja használni a szabadságjogok körének szűkítésére, hogy korlátozza a szólásszabadságot, dolgozókat bocsásson el, packázzék az etnikai és vallási kisebbségekkel, csökkentse a közkiadásokat, és óriási összegeket áramoltasson át a védelmi ipar számlájára.

De milyen célból? George Bush elnök egyedül úgy “szabadíthatja meg a világot a gonosztól”, ha szentekkel népesíti be. Abszurd, ahogy az Egyesült Államok kormánya azzal az elképzeléssel játszadozik, hogy a terrorizmusnak az erőszak és az elnyomás fokozásával vethet véget. A terrorizmus ugyanis tünet, nem betegség. A terrorizmusnak nincs hazája. Nemzetközi jelenség, ugyanolyan globális vállalkozás, mint a Coca vagy Pepsi Cola, vagy a Nike. Amint veszélyt szimatolnak, a terroristák szedik a sátorfájukat és a nagyobb siker reményében egyik országból a másikba telepítik át az “üzemet”. Akárcsak a multik.

A terrorizmus mint jelenség talán soha nem fog eltűnni. De ha keretek közé próbáljuk szorítani, Amerikának először fel kell ismernie, hogy rajta kívül más nemzetek, másféle emberi lények is élnek ezen a bolygón, akiknek – bár nem szerepelnek a tévében – megvannak a maguk szerelmei, fájdalmai, történetei, dalai, szomorúságai és – az ég szerelmére! – jogai. Ehelyett, amikor Donald Rumsfeldet, az Egyesült Államok védelmi miniszterét megkérdezték, mit nevezne győzelemnek Amerika eme új háborújában, azt válaszolta: azt, ha el tudná hitetni a világgal, az amerikaiaknak meg kell engedni, hogy saját életüket élhessék tovább.

A szeptember 11-ei támadássorozat botrányos provokáció volt egy velejéig romlott világtól. Lehet, hogy az üzenetet bin Laden küldte (ki tudja?), és az ő futárai kézbesítették, de az is meglehet, hogy a feladók a korábbi amerikai háborúk áldozatainak szellemei voltak.

A Koreában, Vietnamban és Kambodzsában megölt milliók, az a tizenhét és félezer ember, aki akkor pusztult el, amikor Izrael – Amerika segítségével – 1982-ben lerohanta Libanont, azok az iraki tízezrek, akik a Sivatagi Vihar Hadművelet során vesztek oda, az a több ezer palesztin, aki a nyugati parton, az izraeli megszállás ellen folytatott harcok során esett el. És az a több milliónyi halott, akiknek vére az amerikai kormány által pénzzel és fegyverrel támogatott, kiképzett terroristák, diktátorok és tömeggyilkosok kezéhez tapad Jugoszláviában, Szomáliában, Haitin, Chilében, Nicaraguában, El Salvadorban, a Dominikai Köztársaságban, Panamában. És a felsorolás közel sem teljes.

Ahhoz képest, hogy milyen gyakran keveredik az ország háborúba, illetve konfliktusba másokkal, az amerikai nép rendkívül szerencsés. A szeptember 11-ei csapás mindössze a második ilyen eset volt egy évszázad óta. Az első Pearl Harbor volt. Hosszú út vezetett a megtorlásig, de végül Hirosimába és Nagaszakiba torkollott. Most a világ visszafojtott lélegzettel várja az elkövetkező rettenetet.

Valaki nemrégiben ezt mondta: “Ha Oszama bin Laden nem volna, Amerikának ki kéne találni.” Bizonyos értelemben ez is történt. Bin Laden azoknak a harcosoknak az egyike volt, akik 1979-ben a CIA-akciók keretében Afganisztánba települtek. Egyéni ismertetőjegye, hogy a CIA “csinálta meg”, és az FBI üldözi. Két hét alatt “gyanúsítottból” “első számú gyanúsítottá” lépett elő, majd ezután – jóllehet semmi valódi bizonyíték nem indokolja – az “Elfogni – élve vagy halva!” feliratú plakátokra került a képe. Mindent egybevetve lehetetlen lesz bizonyítékot szerezni (olyat, ami megáll a bíróság előtt) arról, hogy bin Ladennek közvetlen kapcsolata van a szeptember 11-ei merényletekkel. Ez ideig úgy tűnik, a legsúlyosabb bizonyíték vele szemben az, hogy nem ítélte el azokat. Abból, amit működési helyéről és életkörülményeiről tudunk, elképzelhető, hogy nem személyesen tervezte és vitte véghez a támadássorozatot, hanem ő volt az ötletadó személyiség, “a holding vezérigazgatója”. A tálibok válasza bin Laden Amerikából címzett kiadatási kérelmére tőlük szokatlanul ésszerűen hangzott: “Kérjük a bizonyítékot, akkor megkapjátok.” Erre Bush azt felelte: a kiadatás “nem alku tárgya”.

(Ha már a “vezérigazgatók” kiadatásánál tartunk, lehetne Indiának is egy kérése? Adják ki az amerikaiak Warren Andersont, aki a Carbide Egyesület elnöke volt, és felelős az 1984-es bhopali gázszivárgás tizenhat ezer halálos áldozatáért. A szükséges bizonyítékokat már bemutattuk. Ott találhatók az akták között. Akkor tehát megkaphatjuk?)

De ki Oszama bin Laden valójában? Vagy másként: micsoda Oszama bin Laden? Amerika családi titka. Az amerikai elnök sötét hasonmása. Vad ikertestvére mindenkinek, aki szépnek és civilizáltnak akar látszani. Annak a világrésznek a szülötte, amelyet Amerika külpolitikája elhanyagolt: ágyúnaszád-diplomáciája, nukleáris arzenálja, vulgáris nevén “egészpályás letámadásként” emlegetett politikai stílusa, a nem amerikai életek iránt tanúsított fagyos érzéketlensége, barbár fegyveres intervenciói, a despotikus és diktatórikus rendszereknek nyújtott támogatása, végső soron könyörtelen gazdaságpolitikája révén, amely sáskajárás módjára zabálta fel a szegény országok gazdaságát. Prédára leső multijai révén, akik elszívják előlünk a levegőt, elfoglalják a földjeinket, elisszák a vizünket, és elveszik gondolatainkat.

Most, hogy a családi titok napfényre került, az ikrek kontúrjai egymásba mosódnak, míg egyszer csak felcserélhetőkké válnak. Fegyvereik, bombáik, pénzük és kábítószereik egy ideje közösen keringenek a legfelső körökben. (Az amerikai helikoptereket fogadó Stinger-rakétákat a CIA szállította, az amerikai kábítószerfüggők heroinja Afganisztánból származik. A Bush-kormányzat segélyként nemrég 43 milliárd amerikai dollárt küldött Afganisztánnak “kábítószer ellenes harcra”…) Sőt, most már egymás szólamait is kölcsönveszik. Mindketten “a kígyó fejének” nevezik a másikat. Mindketten Isten segítségét kérik, ezenkívül a Jó és a Gonosz tág, több ezer éves fogalmait használják. Mindketten politikai bűntények részesei. Mindketten veszélyesen fel vannak fegyverkezve – egyikük a szemérmetlenül erősek egész nukleáris arzenáljával, másikuk a kimondottan szegények vakító és pusztító erejével. Tűzgömb és jégcsákány. Ólmosbot és balta. Ne feledjük: egyik sem elfogadható alternatíva a másik helyett.

Bush ultimátuma a világ népeihez – “vagy velünk vannak, vagy a terroristákkal” – öntelten arrogáns. Ezt a választást az emberek nem kérték, nincs rá szükségük – és nem is kell, hogy teljesítsék.

(Fordította: Battyán Katalin)