Az 1957-ben és 1990-ben levert ’56

A 2006 októberében – „1956 pozitív öröksége: a munkástanácsok” címmel – rendezett konferencia előadásait tartalmazó kiadvány előszava arra mutat rá, hogy az '56-os munkástanácsok szellemisége veszélyt jelent mindenfajta párturalomra. Ezért a kádári egypártrendszer és a rendszerváltás utáni többpártrendszer – közös, jól felfogott érdekében – egyaránt felszámolta a tulajdonosi jogokért küzdő munkástanácsokat.

1956. október 23-ára egyetemisták felvonulást szerveztek. Október 24-én az Egyesült Izzóban – majd sorra más üzemekben is – munkástanács alakult. Folyamatosan jöttek létre különböző forradalmi bizottságok. Folyamatosan szerveződtek, illetve újraszerveződtek a pártok. Az MDP leginkább kompromittálódott vezetői a Szovjetunióba menekültek.

Kialakulóban volt a népi szervek és a politikai pártok kettőssége: a társadalom kettős szerveződésének, egyfajta kettős hatalomnak a csírája. Nagy Imre a pártok mellett döntött, és a pártok javára foglalt állást. Október 30-án bejelentette a többpártrendszert, és koalíciós kormányt alakított.

A többpártrendszer 1956-os kísérletét a november 4-i szovjet katonai fellépés verte le.

A munkástanácsok 1956-os kísérletét hivatalosan egy 1957. novemberi rendelet számolta fel.

Október 23-a megünnepléséről az alábbi állásfoglalást tette közzé egy 1988 tavaszán keletkezett alternatív szervezet, a „Baloldali Alternatíva" Egyesülés Munkásbizottsága 1989. szeptember 13-án: „Miközben a magyarországi 1956 értékelése körül ellentétes nézetek csapnak össze, minden demokratikus gondolkodású ember pozitívan vélekedik a munkástanácsokról, amelyek megalakítása már 1956. október 24-én elkezdődött. Miközben október 23-ának nemzeti ünneppé nyilvánítása azzal a kockázattal jár, hogy szélsőséges indulatokat szabadít el, addig október 23-ának a munkástanácsok napjaként való megünneplése széles körű nemzeti egyetértéssel találkozna. Ez a megoldás 1956 történelmileg legprogresszívebb jelenségére tenné a fő hangsúlyt. A munkástanácsok, mint valóban népi kezdeményezésre létrejött, a közvetlen részvételi demokráciát a gazdálkodás területén megvalósító szervezetek, a mai Magyarország számára is irányt mutatnak. Ezért javasoljuk, hogy október 23-a mint a munkástanácsok napja váljon nemzeti ünneppé, ami természetesen nem zárja ki ezen évforduló szélesebb tartalmú ünneplését sem."

Október 23-a nem a munkástanácsok napjaként lett nemzeti ünnep. Korábban is sejteni lehetett, de a rendszerváltáskor sikerült közvetlenül is megtapasztalni, hogy a politikai pártok ellenségüknek tekintik, és mindenáron megakadályozzák bármiféle gazdasági demokrácia és társadalmi demokrácia kialakulását.

1989-ben az ún. Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain a „Baloldali Alternatíva" hosszú viták során, nehéz küzdelemben el tudta érni, hogy az új Alkotmányba – a magántulajdon és az állami tulajdon mellett – a dolgozói közösségek tulajdonhoz való joga is bekerüljön. Az Alkotmány 12/2. paragrafusa szerint: „Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzás tulajdonának létrejöttét és működését." Ezzel a jogi háttérrel bontakozott ki 1989-ben és 1990-ben Magyarországon a tulajdonosi munkástanácsok mozgalma. Ezen a jogi alapzaton jött létre 1990. február 24-én Munkástanácsok Országos Szövetsége elnevezéssel a tulajdonosi munkástanácsok tömörülése.

1990. április 29-én az MDF és az SZDSZ megállapodott arról, hogy módosítják az új Alkotmányt, és kiveszik belőle a dolgozói közösségek tulajdonának jogi lehetőségét, amivel kihúzzák az alkotmányos alapot a termelői önigazgatás tulajdonformáját képviselő munkástanácsok alól. Hiába voltak a társadalmi tiltakozások, hiába voltak az aláírásgyűjtések, a pártok keresztülvitték az alkotmánymódosítást. Ezzel a jogi eljárással párhuzamosan egy másik folyamat is elindult. Az MDF – megtapasztalva a terebélyesedő munkástanács-mozgalom jelentőségét – elkezdett olyan munkástanácsokat szervezni, amelyek nem tulajdonosi, hanem pusztán szakszervezeti céllal alakulnak. Bem rakparti, valamint lakihegyi feladóval folyt a levelezés. Végül sikerült kikényszeríteni egy újabb, most már nem tulajdonosi célokkal rendelkező, hanem szakszervezetként működő „Munkástanácsok Országos Szövetsége" megalakítását és a tulajdonosi munkástanácsok beolvasztását. (Ebben a folyamatban a pártfüggetlen munkástanácsoktól való félelem mellett az is szerepet játszott, hogy a munkástanácsok szakszervezetté való átöltöztetésével lehetett egy jelentős részt kihasítani a felosztásra kerülő szakszervezeti vagyonból, a SZOT-vagyonból.)

A magyarországi '56 egyik kétségtelenül pozitív öröksége a munkástanács-mozgalom. 1990-ben a többpártrendszer, a többpárti parlament ellehetetlenítette a munkástanácsokat. Ezzel másodszor is leverte az '56-os gyökerű szabadságtörekvéseket, a gazdasági demokráciára való törekvés hagyományát. A pártok – saját érdekeik szempontjából helyesen – felismerték, hogy meg kell szabadulniuk 1956 örököseitől, pozitív örökségétől. Ezért 1990-ben a magyarországi parlament leverte'56-ot – immár másodszor.

Az '56-os munkástanácsok első leverése 1957-ben ment végbe. Az egypártrendszer vezetői 1956. november 22-én törvényesítették a munkástanácsokban megtestesült termelői önigazgatást. (Lehet persze azt mondani, hogy ezt csupán politikai kényszerből, pusztán taktikai megfontolásból tették.) Azután 1957. november 17-én rendeletileg feloszlatták a munkástanácsokat. (Erre is lehet azt mondani, hogy „politikai kényszerűségből" tették.) Ténykérdés azonban, hogy amikor a politikai helyzet konszolidálódott, tehát amikor a közvetlen „politikai kényszerűség" megszűnt, akkor sem a termelői önigazgatásban megjelenő gazdasági demokratizálás, hanem helyette a gazdasági liberalizálás jutott az eszükbe.

„A Kádár-rendszer a társadalom demokratizálódásának alternatívája ellen liberalizálással védekezett.

A hatvanas években – a politikai konszolidációt követően – a Kádárvezetésnek lehetősége lett volna olyan demokratizálódási folyamat kezdeményezésére és elindítására, amely – egy hosszabb átmenet során – az államhatalom rovására fokozatosan növeli a lakosság és a munkavállalók hatáskörét a helyi, lakóhelyi és munkahelyi ügyek intézésében. Az egyes állami feladatok átadása nemcsak döntési jogok, hanem a felelősség átadását is jelenti. Az átfogó társadalmi demokratizálódás azért nem felelt meg a Kádár-vezetésnek, mert egy ilyen demokratizálódás a hagyományosan állami-politikai feladatok társadalmasításával, lakossági feladatokká történő átminősítésével megkérdőjelezi az önálló politikai elit, az autonóm politikai bürokrácia szükségességét. A hagyományos (sztálini eredetű) hatalmi monopólium megőrzése csak mérsékelt gazdasági, ideológiai és kulturális liberalizálással volt biztosítható." (Nyolc tézis a magyarországi rendszerváltás kérdéséről. = A kelet-közép-európai országokban zajló átmenet és a szociáldemokrácia. Budapest, 1992. 62-63.)

Tehát nem véletlen, sőt teljesen logikus, hogy az egypártrendszer vezetői a politikai konszolidáció után nem rehabilitálták a munkástanácsokat, és nem kezdeményezték a tanácsdemokrácia rendszerének kiépítését. Ez magával a pártrendszerrel szemben jelentett volna kihívást és társadalmi alternatívát. A hagyományos hatalmi struktúra megőrzésére, létének meghosszabbítására csak a liberális megoldás kínálkozott. A Kádár-rendszer pedig lassú liberalizálásba kezdett, amivel megalapozta a későbbi ún. rendszerváltást. Ennek a liberalizálási folyamatnak néhány fontos tendenciája:

  • megnövekszik a magánegyének jövedelemszerzési szabadsága (gmk, feketegazdaság);
  • megnövekszik a magánegyének ideológiai szabadsága;
  • csökken a magánegyének társas együttműködési hajlama és képessége, illetve önszervezési, közösségszervezési igénye;
  • sikeresen zajlik az állampolgárok depolitizálása: a megnövekedett gazdasági és ideológiai szabadságért cserébe az emberek leszoknak a politikai aktivitás szükségletéről, elveszítik állampolgári érdeklődésüket.

A nyolcvanas évek végére beérett a rendszer liberalizálásának gyümölcse: 1989-90-ben a magyar állampolgárok többsége nem törekedett tényleges szabadságra: saját szabadsága helyett a pártokat, a pártok szabadságát választotta.

A rendszerváltás folyamatának egyik első lépése a munkástanácsmozgalom történelmi kiiktatása volt.

A munkástanácsok (vagy hogy mások is értsék: munkásszovjetek, termelői szovjetek) a munkáshatalom szervezetei, amelyek hosszabb távon fölöslegessé, sőt terhessé teszik bármiféle párt létezését, fennmaradását. Ezért a pártok vezetői – legyen szó akár egypártrendszerről, akár többpártrendszerről – következetesen a „SEMMI HATALMAT A SZOVJETEKNEK", „MINDEN HATALMAT A PÁRTOKNAK" programját valósítják meg. 1945-46-ban a Kommunista Párt és a Kisgazda Párt együttes erővel számolta fel a népi kezdeményezésre keletkezett – és lényegében a lakossági önkormányzást megvalósító helyi szovjetek mintájára működő – népi bizottságokat, nemzeti bizottságokat. 1956-ban Nagy Imre sem a munkástanácsokra és a forradalmi bizottságokra, hanem a politikai pártokra próbált támaszkodni. 1957-ben és 1990-ben a végső soron „munkásszovjetekként" működő munkástanácsok áldozatul estek a – különböző elnevezésű, de lényegében azonos törekvésű, az állampolgárokat az érdemi döntésekből kizáró politikát folytató – pártok akaratának.

A pártok (a pártpolitikusok) mindig jobban félnek a gondolkodó állampolgároktól, az emberi önállóságtól, a közösségi önszervezéstől (civil társadalomtól), mint egymástól. Az emberi autonómiatörekvésekkel és az ezekre épülő civil társadalmi önszerveződésekkel (önigazgatás, önkormányzás stb.) szemben az adminisztratív, bürokratikus eljárásokban érdekeltek. Érthető, hogy ami számukra nem irányítható, nem ellenőrizhető, az gyanúsnak számít.

A politikai kirakatban veszekednek egymással a politikusok – részkérdéseken. (Azért is veszekednek egymással, hogy ezzel a politikai látványossággal lekössék az emberek fantáziáját, a fontos kérdésekről eltereljék a „mással foglalkozás", „másról beszélés" felé az emberek figyelmét.) De – a történelmi tapasztalatok szerint – amikor társadalmi önszerveződés, népi önszerveződés veszélye dereng a láthatáron, akkor pánikba esnek és (felismerve közös osztályérdeküket) egymásra találnak: együtt tapossák el az emberek függetlenedési próbálkozását.

* * *

Eredetileg Az 1956 pozitív öröksége: a munkástanácsok című kiadvány előszava (Baloldali

Alternatíva Egyesülés, Budapest, 2007).

Állásfoglalás az afganisztáni háborúról

A Baloldali Alternatíva Egyesülés állásfoglalása Afganisztán bombázásáról

A szeptember 11-i események megrendüléssel és részvéttel töltöttek el bennünket az áldozatok iránt. Osztozunk az érintett hozzátartozók gyászában. Elítéljük a gazdasági és politikai elégedetlenség kiváltotta nyomásgyakorlás terrorista eszközeit, de egyidejűleg elítéljük az ezeket életrehívó okokat is.

A XX. század bővelkedett történelmileg igencsak megkérdőjelezhető casus bellik által kirobbantott szörnyű eseményekben. Szarajevó és Gavrilo Princip (I. világháború), a lengyel-német határkonfliktus (II. világháború), Kassa bombázása (Magyarország belépése a II. világháborúba), a tonkini incidens (Észak-Vietnam bombázása) stb. és az elmúlt évtizedek délszláv és közel-keleti háborúi, válságai is kérdéseket vetnek fel:

  1. Van-e joga az USÁ-nak a világtörténelemben eddig példátlan méretű bosszúhadjárat meghirdetésére az általa megjelölt országokkal és ellenségekkel szemben? Totális és elhúzódó háborút ígérni a terrorizmus(?) ellen (amelyet mellesleg – jelentős mértékben – az amerikai kereskedők látnak el fegyverekkel)?
  2. Van-e joga az USÁ-nak az európai államok szervilitását és tűrőképességét próbára tenni, és szinte egy új világháborúba belerángatni Európát (is)?
  3. Van-e joga az USÁ-nak a valódi okok és valódi elkövetők keresése helyett a világméretű pánikhangulatot kihasználva bűnbakokat kijelölni?

(Willy Claes, a NATO főtitkára 1995 elején egy beszédében az iszlámot nevezte a hidegháború utáni nemzetközi rendszerben az első számú veszélyforrásnak. A nyugati közvélemény hasonlóképpen vélekedik, amikor az iszlámot azonosítja a terrorizmussal, a robbantásokkal, az “idegen”, a munkahelyeket a hazai lakosság elől “elfoglaló” bevándorlókkal.)

Tisztán látható, hogy ez a “háború” a következő célokat szolgálja:

  • az újonnan előkerült óriási kőolajkészletek feletti ellenőrzés megszerzését,
  • a stagnáló, illetve hanyatló amerikai gazdaság fellendítését,
  • a felhalmozódott fegyverkészletek elhasználását és eladását,
  • fegyverkísérletek elvégzését élő embereken (afgánokon, de amerikai katonákon is!),
  • a Szovjetunió megszűnésével kialakult hatalmi vákuumban a “világcsendőri” szerep kiterjesztését.

A XX. századi magyar történelem ismeretében felmerül a kérdés:

Indokolt volt-e, hogy a magyar kormány – stréberként tülekedve, mint aki “első csatlós” szeretne lenni – még a hivatalos felkérések megérkezése előtt felajánlotta az USÁ-nak szolgálatainkat, légterünket, anyagi és egyéb forrásainkat?

Aki ezt a háborús politikát folytatja vagy támogatja, az szégyent és veszélyt hoz az emberiségre.

A Baloldali Alternatíva Egyesülés Egyeztető Bizottsága

Budapest, 2001. október

Tiltakozás a Jugoszláviát ért NATO-támadás ellen

A Baloldali Alternatíva Egyesülés állásfoglalása.

Az Amerikai Egyesült Államok vezetésével a NATO (19 ország, köztük hazánk, Magyarország is) katonai agressziót hajtott végre egy ENSZ-tagállam ellen. Az Egyesült Nemzetek Szervezete erre a lépésre nem adott semmiféle felhatalmazást, így az akció a nemzetközi joggal nem egyeztethető össze. Miért vállalták mégis ezt a lépést ezek az országok? Milyen célokat követ a NATO Jugoszláviában? Ezek azok a kérdések, amelyekre tárgyszerű választ kell adnunk.

Az agresszor azzal indokolja lépését, hogy Jugoszlávia elnöke nem hajlandó aláírni a NATO vezető államai által előkészített béke-megállapodást. Az igazság ellenben az, hogy Jugoszlávia elfogadja Koszovó autonóm státuszának megteremtését, de elszakadását már nem. Elfogadja a nemzetközi ellenőrzést is, ha garantálják, hogy az nem jár a NATO égisze alatt történő katonai megszállással.

Az albán-szerb viszály történelmileg mély gyökereit, etnikai és vallási alapjait itt nem vizsgálhatjuk, ám mégis jelezni kell, hogy a XX. században külső erőszakkal még sohasem értek el tartós megoldást e régióban. Az albán-szerb ellentét kiéleződése ellenben mindig összefüggött a nemzetközi nagyhatalmi érdekszférák kialakításával, újrafelosztásával. S jól tudjuk azt is, hogy a Balkán már több háborúnak, még világháborúnak is volt kiindulópontja, amit éppen Magyarországon illene szem előtt tartani. Teleki Pál miniszterelnök 1941. áprilisi öngyilkossága Jugoszlávia hitszegő megtámadása miatt máig erkölcsi figyelmeztetés lehet az egész magyar nemzet, különösen a hatalmi elit számára, amely döntési helyzetben van. A "nem hadviselő fél" státusza, az agresszió céljára felvonulási terület átengedése után, a 40-es években is illúziónak bizonyult.

1. Valójában a NATO katonai bázist kíván létesíteni Magyarország és Macedónia után Szerbiában is. Ez a terv beleillik a NATO keleti kibővítésének stratégiájába, melynek messze ható katonai, gazdasági következményei vannak. Mindenekelőtt a nyersanyagbázisok fölötti ellenőrzésért folyó versenyre kell gondolnunk.

2. Koszovó önmagában is érdekes a multinacionális társaságok számára, pl. jelentős ólom-, cink- és rézbányái miatt. Ez a gazdasági cél önmagában is elegendő ok a nagyhatalmak számára, hogy felerősítsék, sőt kiélezzék a helyi konfliktusokat, mert azokra hivatkozva az egész régió fölött ellenőrzést szerezhetnek.

3. Koszovó is alkalmat ad arra, hogy a nyugati hatalmak továbblépjenek Jugoszlávia felosztásában. Ámbár kétséges, hogy ezzel az akcióval sikerül-e befejezniük a hozzávetőleg tíz esztendeje elkezdett nagy kalandot: Jugoszlávia felosztását. Ugyanis ily módon semmibe veszik Oroszország balkáni érdekeit. Márpedig az orosz nagyhatalom a szerbek iránti tradicionális elkötelezettségének megfelelően kiszámíthatatlan lépéseket tehet a NATO-akcóval szemben.

4. A Jugoszlávia elleni háború nyilvánvaló céljai között tartják számon az új haditechnika élő embereken történő kipróbálását, ami százak és ezrek meggyilkolását és a környezet katasztrofális pusztulását jelenti. Nyilván nem Milosevicset és a hatalmi elitet érinti a bombázás, hanem a lakosság védtelen csoportjait, amint arról meggyőződhettünk az iraki kaland során is, amikor az iraki diktátor nagyobb hatalommal került ki a háborúból, mint amilyennel azelőtt rendelkezett.

5. A nemzeti önrendelkezés kivívásáért fegyvert fogó albán szeparatisták NATO-támogatása bátorítást adhat a – kollektív emberi jogokért eddig békésen küzdő – nemzeti kisebbségek jelentéktelen, szélsőségre hajló csoportjainak. Ezek a militáns elemek kiprovokálhatják a többségi nemzet bosszúját, de a tragikus vég biztos, hiszen önös érdek híján a NATO közömbös marad.

6. Végül látnunk kell, hogy az 1989-91-es fordulat után a NATO elveszítette korábbi funkcióját. Ám nem adta át a helyét egy Európai Biztonsági Rendszernek, hanem új feladatot keresett magának, s most a nemzetközi csendőr szerepében tetszeleg.

Mindennek fényében a Baloldali Alternatíva Egyesülés Egyeztető Bizottsága úgy véli, hogy erkölcsileg nem marad más hátra, mint a leghatározottabb tiltakozás a NATO agressziója ellen, annak ellenére, hogy nem fogadható el Milosevics nemzetiségi politikája sem, amely ellen a BAL már korábban is tiltakozott. Jugoszláviában is helyre kell állítani a nemzetiségek jogi és politikai egyenlőségen alapuló státuszát.

Budapest, 1999. március 26.

Baloldali Alternatíva Egyesülés Egyeztető Bizottság

Vitafórum Budapesten

1997. november 1-én és 2-án az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva Egyesülés nemzetközi konferenciáján immáron negyedik alkalommal került sor arra, hogy az antisztálinista és antikapitalista baloldal különböző csoportjai és személyiségei eszmét cseréljenek a neoliberális nemzetközi kurzussal szembeni alternatívákról és a rendszerkritikai baloldal perspektíváiról.

1997. november 1-én és 2-án az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva Egyesülés nemzetközi konferenciát rendezett. Immáron negyedik alkalommal került sor Budapesten arra, hogy az antisztálinista és antikapitalista baloldal különböző, kisebb-nagyobb csoportjai és személyiségei eszmét cseréljenek a neoliberális nemzetközi kurzussal szembeni alternatívákról és a rendszerkritikai baloldal perspektíváiról.

A konferencia céljairól szólva Krausz Tamás azt hangsúlyozta megnyitójában, hogy a baloldalon sokan félreértették a kelet-európai rendszerváltás jellegét. Miközben a hagyományos kommunizmus a sztálinizmus és a liberalizmus szorításában morzsolódott fel, a szociáldemokrácia döntően a liberalizmus áldozata lett, gazdaságpolitikai kezdeményezések helyett maga vált a neoliberális kurzus megvalósítójává. A rendszerváltás nem forradalom volt tehát, hanem békeidőben példátlan hanyatlás, amelynek okait és következményeit már évek óta elemzik a konferencia résztvevői. Kate Hudson, a brit Munkáspárt baloldalának képviselője és a konferencia társszervezője azt hangsúlyozta, hogy ma a baloldal talán legfontosabb feladata egy új nemzetközi kooperáció felépítése a neoliberalizmussal szembeni alternatíva megformálása érdekében: a kelet- és nyugat-európai baloldal párbeszéde. A neoliberális kurzus “új termékei” az Európai Monetáris Unió és a NATO keleti kiterjesztése annak érdekében, hogy a szociális és munkavállalói jogokat, lehetőségeket tovább szűkítse. Ami rendszerkritikai erő a baloldali szociáldemokráciából és a kommunista pártokból megmaradt, napjainkban a társadalmi és gazdasági újrastrukturálódás keretei között egy új baloldallá transzformálódik mind Nyugaton, mind Keleten.

Az elméleti jellegű előadások többnyire a kelet-európai rendszereknek, illetve magának a világrendszernek az elfogadhatatlanságából indultak ki, és ugyanezt fogalmazták meg végkövetkeztetéseikben is; a politikusok a neoliberális világrenddel szemben, de a rendszeren belül határozták meg a neoliberális kurzussal szemben követendő alternatívát.

Ezt legplasztikusabban Ken Livingstone, a Brit Munkáspárt balszárnyának vezéralakja fogalmazta meg. Ő a fennálló neoliberális szabadpiaci kapitalizmussal szemben a társadalom többsége érdekében a piac állami korlátozását állította, mint a baloldali politika egyik centrális követelését, ami egyértelmű polémia a Blaire által dominált neoliberalizálódott hivatalos politikával, egy baloldali keynesianus hagyomány jegyében. Álláspontja szerint nincs visszatérés sem a “szocializmus egy országban”, sem a “kapitalizmus egy országban” praxisához, hanem a nemzetközi gazdaságot és annak pénzügyi központjait a politikai demokrácia intézményeinek kellene ellenőriznie. A “szabadpiaci modellel” szemben egy “demokratikus modellt” kell a nemzetközi gazdaságban felépíteni. A Maastrichti Egyezmény éppen a demokratikus modellel szembenálló fejlemény. A szabadpiaci modell az egykori szocialista országokban is megbukott, ám az Európai Unióhoz való csatlakozásuk egész problémaköre megoldatlan. Livingstone főbb gazdasági tézisei bekerültek a konferencián elfogadott dokumentumba is.

A világgazdasági globalizálódás két újnak tekinthető nemzetközi szervezetét, a GATT és a Világkereskedelmi Szervezet tevékenységét mutatta be Alain Freeman, a neves brit közgazdász. Felvázolta e szervezetek neoliberális funkcióját, működési módját, szinte korlátlan hatalmát. Mérhetetlen mennyiségű emberi munka, kultúra és képesség ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása bonyolódik e szervezetek segítségével. A gazdag és szegény nemzetek közötti viszony klasszikus módon tükröződik ebben a struktúrában. A Világkereskedelmi Szervezetet Freeman úgy jellemezte mint a tőkének “az IMF és a Világbank melletti harmadik kezét”, mint institucionális rendőrt, amely a multinacionális társaságok érdekeit védelmezi.

Többen is rámutattak, hogy Kelet-Európa a nemzetközi gazdasági és pénzcentrumok számára perifériális régióként jön csak számításba, amely a nemzetközi munkamegosztás alárendelt területévé válik a neoliberális szellemnek megfelelően. Az Európai Unió igényeivel hozta összefüggésbe Arndt Hopfmann, az Utopie kreativ szerkesztője a specifikusan kelet-európai kapitalizmus kialakulását. Szigeti Péter politológus és az Európa-parlamenti tag, Jonas Sjöstedt (a Svéd Baloldali Párt képviselője) a munkavállalók egyéni és kollektív jogainak korlátozását, a jóléti állam leépítésének okait és következményeit vázolta fel, és másokkal együtt a perspektívát a monetáris Európa vagy szociális Európa alternatívájában határozta meg. Szigeti egyebek között azt húzta alá, hogy egykoron jól összefért a Welfare State a tőkés gazdasággal és a pluralista demokráciával, s ennek mai radikális visszavétele már nem az univerzális szociális ellátás, hanem a rászorultság elvében jelenik meg.

A szociális Európa, illetve a globális világgazdasági integráció következményeit vizsgálta Judith Dellheim, a PDS elnökségének tagja is, akinek a gyakorlati politikáról is volt érdemi mondanivalója. A baloldali szervezetek nemzetközi akcióit és helyi–nemzeti tiltakozási mozgalmainak eredményeit tekintve az előadó mindenekelőtt az Agenda 21 jelentőségét domborította ki. Az ismert francia trockista teoretikus, Cathrine Samary az Európai Unió kelet-európai kiszélesítésének problémáival foglalkozott. Álláspontja szerint meg kellene fordítani az eszközök és célok eddigi viszonyát. Előbb azt a kérdést kell feltenni, hogy milyen európai társadalomban akarunk élni, és a megfogalmazott célhoz kell az eszközöket keresni, amelyek természetesen akár monetáris eszközök is lehetnek. Az előadás szerint Kelet és Nyugat ugyanazon csónakban evez, hiszen a liberális logikák mindenütt kétségbe vonták a szerzett szociális jogokat, a közszektor létét.

Márkus Péter közgazdász 20 tézist tartalmazó referátuma abból indult ki, hogy az új baloldal erős a rendszerkritikában, de gyengébb a radikális gyakorlati–politikai programok megfogalmazásában és megvalósításában. Olyan megfogalmazást javasolt, amely túllép a neoliberalizmus és a neokeynesianizmus régi vitáján, mert már mindkettő jelentős mértékben a történelmi múlthoz tartozik. Márkus gyakorlati javaslatai arra intik a baloldalt, hogy a pártcentrikus megközelítések helyett a civil társadalom önszerveződéseit, a közvetett demokráciával szemben a közvetlen demokrácia elemeit részesítse előnyben mind a helyi, mind a nemzetközi küzdőtéren, a politika és a gazdaság szférájában egyaránt.

A neoliberális politikával szemben a gyakorlati politika síkján Eduard Hesser a Francia Kommunista Párt tapasztalatairól beszélt, s ennek részeként említette a 35 órás munkahét bevezetésének követelését, és olyan szociális jogokét, amelyek újra garantálnák a munkavállaló létbiztonságát.

A konferencián a politikai és az elméleti érvelések hatása egymásra minimális volt. Érdekes vita inkább elméleti téren alakult ki Hofbauer–Komlósy, illetve A. Buzgalin között. A polémia középpontjában az “utolérés”, a “felzárkózás”, egyszerűbben szólva, a fejlődés fogalma állt. Itt egyidejűleg több kérdés is felmerült: a félperiféria, a bukott államszocializmus régiójának viszonya a centrumhoz és a magának a fejlődés fogalmának az értelmezése. Míg az osztrák szerzőpáros az új baloldal stratégiájának lényegi vonását az utolérés mint alapvető koncepció elutasításában határozta meg, Buzgalin a félperiférián a baloldali gondolkodásából nem tekintette kitörölhetőnek az utolérés “projectjét”. Arra az elméleti kérdésre, vajon lehetséges-e humanista irányú fejlődés a tőkés technikai fejlesztés keretein belül, nem egy hozzászóló szerint, főként a harmadik világ és általában a szegénység problematikája szempontjából már nem adható pozitív válasz.

A konferencia végén az Ausztrál Demokratikus Szocialista Párt elnöke, John Percy a baloldali szocializmus politikai erőinek, szervezeteinek új nemzetközi kooperációjának és szorosabb együttműködésének lehetőségeit latolgatta, s az ilyen kooperáció fejlesztésére szólított fel. Tiny Kox, a Holland Szocialista Párt és Eva Dragheim, a Dán Szocialista Párt, Oliver Meier Francia Kommunista Párt nevében fogalmazott meg hasonló gondolatokat.

Krausz Tamás zárszavában arra utalt, hogy az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva ezeket a konferenciákat igyekszik évente–kétévente Budapesten továbbra is megszervezni. A Budapesti Fórum önmagát a hasonló nemzetközi konferenciák, fórumok és más rendszerkritikai mozgalmak részeként tekinti, melyek előbb-utóbb a nemzetközi baloldal stabil intézményévé válhatnak.

A Budapesti Vitafórum nyilatkozata

 

Az 1997. november 1-jén és 2-án lezajlott Budapesti Vitafórum tanácskozásán szocialisták, kommunisták, zöldek és egyéb társadalmi és civil mozgalmak több mint 200 aktivistája gyűlt össze 35 szervezet, újság és folyóirat képviseletében Közép-, Kelet- és Nyugat-Európából, valamint Oroszországból, Ausztráliából és az Egyesült Államokból.

A konferencia megállapította, hogy a nemzetközi kapitalizmus jelen fázisa, amelyben a kormányzatokra Európának mind keleti, mind nyugati régiójában, éppúgy, mint a világ más részein, a neoliberális gazdaságpolitika változatainak általános alkalmazása jellemző, a világ népessége többségének rovására fejti ki hatását, az egyenlőtlenség, a szegénység és a szociális diszkrimináció hatalmas növekedéséhez vezet mind az egyes országokon belül, mind nemzetközi vonatkozásban; továbbá hogy éppen ezek a neoliberális politikák felelősek azért, hogy Európában és a világ más részein a huszadik század végén lábra kapott a rasszizmus, az antiszemitizmus és az idegengyűlölet.

Minthogy e neoliberális politikák támogatására és érvényesítésére a tőke nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt kialakította a maga általános szervezeteit, a résztvevők egyetértettek abban, hogy Közép-, Kelet- és Nyugat-Európa, valamint a világ más részei különböző, sokszínű baloldali és társadalmi mozgalmainak is együtt kell működniük, hogy szembenézzenek közös problémáikkal, beleértve a következő feladatokat:

  1. Nemzetközi együttműködés a szociális ellátásnak, a foglalkoztatottságnak, a nők és a férfiak, a bevándorlók és a nemzeti kisebbségek demokratikus jogainak védelmében.
  2. Fellépés a NATO elkerülhetetlenül gazdasági terheket okozó és új konfliktusok kockázatát előidéző bővítése ellen – egy olyan korszakban, amikor az az ellenség, amelynek elrettentésére létrehozták, már nem is létezik.
  3. A Maastrichti Szerződés által előirányzott Európai Monetáris Unió neoliberális feltételrendszerének és az EU Kelet- és Közép-Európa országaival szembeni diszkriminatív magatartásának elutasítása, és ehelyett munkálkodás a kontinens minden népének azon jogáért, hogy egy szociálisan progresszív Európa jöjjön létre, amelyben nincsenek másodosztályú állampolgárok vagy országok.
  4. Fellépés annak érdekében, hogy radikálisan csökkentsék, vagy még inkább: töröljék el az úgynevezett harmadik és második világ országainak a nyugati bankokkal és kormányokkal szemben fennálló adósságkötelezettségeit.
  5. Saját országaikban: kiállás a munkahelyeket, a szociális ellátást és a munkavállalói jogokat védelmező, a rasszizmust, a diszkriminációt és a környezetrombolást ellenző szakszervezetek, feminista, ökológiai és más társadalmi mozgalmak mellett.

A résztvevők megállapították, hogy ahhoz, hogy a kapitalizmus jelenlegi neoliberális fázisának tendenciáival szemben életképes szocialista, humanista és demokratikus alternatívákat lehessen kidolgozni, döntő szerepet szánva az alulról jövő kezdeményezéseknek és a demokráciának, vitákra és gyakorlati tevékenységre van szükség nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt. Európán belül dialógust kell teremteni a kontinens két felének szocialista, kommunista, zöld és más civil mozgalmai között.

Konferenciánk ehhez a párbeszédhez járult hozzá a Közép-, Kelet- és Nyugat-Európát, valamint a világ más részeit képviselő baloldali aktivisták között. Örömmel üdvözöljük azt a kezdeményezést, hogy más nemzetközi vitafórumok tapasztalataira is támaszkodva ezt a találkozót is kövessék további hasonló összejövetelek, amelyek elősegítik, hogy a neoliberalizmus baloldali alternatívájának megteremtését célzó mozgalmak felhasználhassák annak az eszmecserének a tanulságait, amelyben minden európai nép és a kontinens határain kívül élő népek is hallatják hangjukat.

Alexandr Buzgalin, egyetemi tanár, Oroszország

Stephen Day, egyetemi tanár, Nagy-Britannia

Judith Delheim, Szociáldemokrata Párt, Németország

Eva Dragheim, Dán Szocialista Néppárt

Alan Freeman, közgazdász, Nagy-Britannia

Peter Gowan, New Left Review, Labour Focus on Eastern Europe, Nagy-Britannia

Havas Ferenc, Eszmélet, Magyarország

Hannes Hofbauer, egyetemi tanár, Ausztria

Arndt Hopfmann, Utopie Kreativ, Németország

Kate Hudson, Labour Focus on Eastern Europe, egyetemi tanár, Nagy-Britannia

Andrea Komlosy, egyetemi tanár, Ausztria

Tiny Kox, Holland Szocialista Párt

Krausz Tamás, MSZP Baloldali Tömörülés, Magyarország

Jenny Lindahl, Yang Left, Svédország

Ken Livingstone, parlamenti képviselő, Munkáspárt, Nagy-Britannia

Márkus Péter, Baloldali Alternatíva Egyesülés, Magyarország

Olivier Meier, Kommunista Párt, Franciaország

John Percy, Ausztrália Demokratikus Szocialista Pártja

William A. Petz, Munkásosztály-történeti Intézet, Chicago

Catherine Samary, egyetemi tanár, IV. Internacionálé, Franciaország

Sebestyén György, Baloldali Alternatíva Egyesülés, Magyarország

Jonas Sjöstedt, parlamenti képviselő, Svéd Baloldali Párt

Curn Sørensen, egyetemi tanár, Dánia

Lene Bøgh Sørensen, egyetemi tanár, Dánia

Szigeti Péter, Baloldali Alternatíva Egyesülés, Magyarország

Roman Viorel, egyetemi tanár, Németország

A szekszárdi húsipari munkások tiltakozásának tanulságai

1997. február 17-én, a parlamentnél rendezett tiltakozási akcióval lezárult egy szakasz a szekszárdi húsipari dolgozók több mint fél éve tartó önvédelmi mozgalmának történetében. Ideje megvonni a mérleget.

1997. február 17-én, a parlamentnél rendezett tiltakozási akcióval lezárult egy szakasz a szekszárdi húsipari dolgozók több mint fél éve tartó önvédelmi mozgalmának történetében. Ideje megvonni a mérleget (…)

1. A mozgalom országos jelentőségű tapasztalatokat eredményezett, amennyiben a kapitalizmus magyarországi visszaállításának szinte minden fontos sajátosságát felszínre hozta. Másfelől az is kiderült, hogy a magyar munkásság az elmúlt években sokat tanult: felismerte az állandó vereségek és visszavonulások nyomása alatt, hogy a szakszervezetek támogatásával vagy az önszerveződés útján végrehajtott tiltakozási akciók szükségesek és nem feltétlenül reménytelenek a kapitalizmus félperifériális viszonyai között sem. A szekszárdi munkások nemzeti méretekben adtak példát arra, hogy a "rablókapitalizmus" kelet-európai viszonyai között sem reménytelen a munkásszolidaritás meggyökeresítése.

2. Az események megmutatták, hogy az állami tulajdon, a nemzeti vagyon kiárusítása továbbra sem rendelkezik társadalmi támogatottsággal. A szekszárdi üzem sorsa is megmutatta, hogy a létező piacgazdaság a magyarországi munkavállalók óriási többsége számára semmiféle társadalmi-gazdasági és szociális-kulturális felemelkedést nem jelentett. Éppen ellenkezőleg, a most munkában álló generációk életében soha nem tapasztalt hanyatlást eredményezett.

3. (…) Az eladósodott üzemek olyan privatizálása, amely a munkások érdekeit venné számításba, nem több illúziónál. Ugyanis mind a külföldi, mind a hazai tőke, mind az ÁPV Rt. abban érdekelt, hogy ezt a vagyont elkótyavetyélje, minden úton-módon megszabaduljon az adósságoktól, és álcsődökkel és más módon megfossza a feleslegessé vált munkásokat munkahelyeiktől. Ez az "új" kapitalizmus a bérrabszolgaság 19. századi formáit felidéző viszonyokat teremt. (A Szélesgáborok és a Schlegelek néhány millió forinttal milliárdos vagyonhoz jutnak a piacgazdaság legnagyobb dicsőségére. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy bármit megtehetnek.)

4. Az "Állítsátok meg Günther Schlegelt" akciósorozat azt is megmutatta, hogy a külföldi tőke nem elégszik meg a magyar munkaerő árának drasztikus letörésével, a munkások megfélemlítésével, hanem kihasználva a munkások kiszolgáltatottságát, megkísérli szembeállítani a munkást a munkással, a munkásokat a szakszervezeti megbízottaikkal, saját képviselőikkel. Az új tulajdonos a törvények nyílt megszegésétől sem retten vissza: megveretik a szakszervezeti tisztségviselőt, kitiltják a szakszervezeti vezetőket és a tiltakozó munkásokat az üzemből stb. A gyakorlatban nincs jog és törvényesség. A jog és törvényesség papíron marad.

5. A munkások kitartó ellenállása során és a tüntetésen elhangzott szolidaritási nyilatkozatokból egyértelműen kiderült, hogy a legöntudatosabb munkások megértették: a kelet-európai félperiférián (akárcsak Oroszországban vagy Latin-Amerikában) a kapitalizmus normális formája a "rablókapitalizmus" (a tőke állami segédlettel megvalósuló szinte korlátlan uralma, a munkavállalók megalázása, az örökös munkanélküliség, a gazdasági bűnözés, a prostitúció és a korrupció viharos gyorsaságú kiterjedése és újratermelődése, egyszóval a külföldi tőke gyarmatosításra jellemző jelenléte stb.).

6. A munkástüntetés jelszavai alapján egyértelművé vált az is, hogy a szélsőjobboldal és a rasszizmus együttes befolyása a munkásság körében nem jellemző. Az egyik munkásvezető pontosan fogalmazott a Parlamentnél, amikor azt mondta: "a magyar tulajdonos sem jobb a külföldinél". A külföldi és a hazai tőke az egész magyar munkásságot alázza meg nap mint nap. A mostani ellenállás során világos volt annak tudata, hogy szociális és osztályjellegű ellentétekről van szó: "Mi dolgozunk a hússal, ők zsírosodnak!" Ennek megértése az akciósorozat talán legfontosabb tapasztalata.

7. A munkások a mai Magyarországon gyakorlatilag egyetlen parlamenti erő vagy politikai párt támogatására sem számíthatnak, legfeljebb egyes baloldali értelmiségi csoportosulásokra, amelyeknek azonban szervezeti és politikai ereje gyenge. A szekszárdi munkások a politikai és osztályerőviszonyok számukra rendkívül kedvezőtlen alakulását felismerve nem kezdeményeztek semmiféle kalandorakciót, de az érvényben lévő alkotmány keretei között mindent megtesznek, hogy munkástársaik helyzetén javítsanak (…)

8. Az ún. baloldali pártok a szekszárdi munkástiltakozás során ismét leszerepeltek. Kiderült, hogy az önös politikai érdekeiken kívül eső munkavállalói érdekek iránt közömbösek. A baloldali értelmiség azon csoportjai, amelyek kezdettől támogatták a munkások önvédelmi akcióit, sokáig értetlenkedtek a magyar munkásság – úgymond – "ellenállásra való képtelensége" miatt. Most felülvizsgálhatják álláspontjukat. Látni kell, hogy a magyar munkásság legjobbjai hihetetlen morális és anyagi elnyomás ellenére is most már megszervezik önvédelmi harcaikat. A meglepő nem az ellenállás gyengesége, hanem az, hogy az ellenállás egyre tudatosabban szerveződik.

9. A munkásmozgalom fejlődésének új eleme, hogy a hivatalos húsipari szakszervezet vezetőségének képviselői – az MSZOSZ-vezetés hezitáló, kétértelmű magatartása ellenére – a piacgazdaságra jellemző keretek között (hagyományos szociáldemokrata módon) vállalták a dolgozók érdekvédelmi harcának támogatását.

10. Pozitív tapasztalat az is, hogy a munkások és szakszervezeti tisztségviselőik a munkás-szolidaritás nemzetközi méretű kiszélesítésének szükségességét is felvetették. A munkások ezen a téren rendelkeznek a legkevesebb tapasztalattal (…)

11. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a munkásmozgalom nemzeti méretekben – a kedvezőtlen körülmények között – még nem szerveződött meg, de az elszigetelt akciók között már megnyilatkoznak a szolidaritás elemei. Ez a tendencia a tüntetésen elhangzott beszédekben, jelszavakban határozottan kirajzolódott. Az akció során kiderült, hogy a munkások a legkevésbé a privatizáció lehetőségeit értik. Ha azt értik is, hogy egy adósságba döntött gyárban nem szabad a dolgozói tulajdont és a munkástulajdon kiterjesztését követelni, azt még sokan nem értik, hogy a privatizáció támogatása saját érdekeik ellen való (…) A félreértés e tendenciáját tükrözi a tüntetés egyik jelszava, a "Privatizáció igen, gyarmatosítás nem!" jelszó. Az ellenállás további fejlődésében fontos momentum annak megértése, hogy a helyi problémák és a különböző tulajdonformák (állami, magán-, dolgozói) megítélése nem függetleníthető a makrogazdasági folyamatok átalakításától (pl. a pénzpiac szabályozása, a dolgozói tulajdon esetében az adósság visszafizetésének könnyítése vagy elengedése, a regionális és belső piacok védelme stb.).

12. Itt az ideje, hogy a szakszervezetek is kezdeményezzenek egy valóban baloldali fordulatot Magyarországon. Ha ugyanis a válságba jutott neoliberális gazdaságpolitikának nem lesz baloldali alternatívája, lesz jobboldali. Csak a munkásságra, a bérből és fizetésből élőkre, a kistermelőkre támaszkodó baloldali politika reteszelheti el a jobboldali populizmus, a rasszizmus hatalomra jutását Magyarországon.

Budapest, 1997. február 24.

[A Baloldali Alternatíva Egyesülés Egyeztető Bizottságának dokumentumából]