Szövetkezetek az állam szorításában

Varga Zsuzsanna: Az agrárlobbi tündöklése és bukása az államszocializmus időszakában. Budapest, Gondolat Kiadó, 2013

Ma, amikor a totalitárius paradigma (a nácizmust a kommunizmussal rokonító, hidegháborús ideológia) reneszánszát éli Kelet-Európában, különösen üdítő egy olyan könyvet olvasni, amelyik már alaptézisében is az ellenkezőjéből indul ki: ti. annak elismeréséből, hogy az államszocia¬lizmusban (is) voltak politikai csoportérdekek, sőt, lobbik is szerveződtek – még ha korlátozott módon is. Egyébként éppen a totalitárius paradigma neofita híveinek érdemes hangsúlyozni: ezt így látta az akkor „létező szocializmus” osztálykritikájának két, külföldön a legismertebb elemző¬je, Konrád György és Szelényi Iván is, akik racionális1 redisztribúcióról beszélnek az államszocializmus kapcsán. „A Központi Bizottság és a parlament viszonya mindennél szemléletesebben érzékelteti a párt és az állam viszonyát. A Központi Bizottság ülésein részt vesz az uralkodó rend minden reprezentatív tagja – szinte automatikusan tagja a Központi Bizottságnak a pártközpont valamennyi titkára és osztályvezetője, a párt és az állam nagyobb területigazgatási szerveinek vezetői, minden mi¬nisztérium és minden országos hatáskörű igazgatási szervezet vezetője (a Nemzeti Bank elnökétől a Statisztikai Hivatal elnökéig és a Tudomá¬nyos Akadémia főtitkáráig), minden napilap főszerkesztője, a rádió és a televízió elnökei, a legnagyobb vállalatok vezetői, s nem utolsósorban a hadsereg és a rendőrség főnökei, ott van tehát mindenki, aki hivatalánál fogva kiemelkedő hatalommal rendelkezik, s ennélfogva országos jelen¬tőségű redisztributív döntések részese lehet” (Konrád-Szelényi 1989, 203-204). A pártelit azonban – ez magától értetődőnek számít, de azért hangsúlyozzuk a „totalitáriusok” kedvéért: éppúgy nem volt egységes, ahogyan a párttagság sem volt az; sőt, a pártvezetés – akár azért, mert rákényszerült, akár más okból – de figyelembe vette a lakosság vélemé¬nyét, közkeletű szóval a közhangulatot, és ahogyan Varga Zsuzsanna új könyve is bizonyítja, érdekvédelmi szervezetek, lobbik is alakultak az egyes csoportok képviseletére.
A kötet egy befolyásos és társadalmilag nagyon fontos érdekvédelmi csoportnak, az agrárlobbinak a történetét dolgozza fel, kiválóan bele¬ágyazva a szerző széles körű levéltári és interjús kutatásait Magyaror¬szág és Kelet-Európa tágabb politikatörténetébe, amelynek Varga Zsu¬zsanna jó ismerője. Mivel jómagam nem vagyok agrártörténész, átfogó szakmai bírálatra nem vállalkozhatom; ezért azonban magas elismerést kapott a szerző, aki kutatómunkájáért Bolyai emlékplakettben részesült. Én társadalomtörténészként csak néhány szempontot emelnék ki, ame¬lyeket a könyv nagy érdemeinek gondolok.
Először, a kötet szépen felépített logikával és pontosan végigköveti az agrárlobbi kialakulásának előzményeit egy olyan korszakban, ahol éppen nem szokás lobbikról beszélni, sőt, az agrárium komoly válságba került, olyannyira, hogy a mezőgazdaságáról híres Magyarország a sa¬ját állampolgárait sem tudta rendszeresen ellátni élelmiszerrel, vagyis a Rákosi-korszakban, amikor mechanikusan lemásolták a szovjet mintát (a sztálini erőszakos kollektivizálás – amelyet angolszász szerzők a város falu ellen vívott háborújaként is aposztrofáltak – katasztrofális következményekkel járt a Szovjetunióban, később pedig a maoista Kí¬nában is). Nem véletlen, hogy a Nagy Imre köré szerveződött kör, ame¬lyet a szerző pontosan feltérképez, éppen a mezőgazdaság területén ígért elsősorban javulást, ahol nemcsak tűzoltó jellegű intézkedéseket hoznak (szakítás az erőszakos kollektivizálás politikájával, a kötelező beadási terhek csökkentése, az elviselhetetlenné duzzadt adók elenge¬dése), hanem kezd kibontakozni egy átfogóbb reformpolitika, amelynek egyik vezető teoretikusa Erdei Ferenc (aki régebben maga is támogatta a kollektivizálást). Varga Zsuzsanna jó pszichológiai érzékkel tárja fel, mit jelentett ez a teher azon többnyire paraszti származású, egykori népi kollégista vezetők számára, akik hasonló damaszkuszi utat jártak be, és az interjúk során beszámoltak lelkiismereti válságukról. A faluban vívott „osztályharc” szörnyű következményeit Sánta Ferenc pontosan dokumentálja a Húsz óra című kisregényében: az egykori gazdasági cseléd, a II. világháború után földet osztó Jóska üldözi el a faluból a sztálinista rendőrt, aki 1956 után az erőfitogtatás és a bosszú jegyében agyonlövi Bénit, az egykori gazdasági cselédet… miközben a háború előtt mindhárman „egy kenyéren, egy szegénységben” voltak… Varga Zsuzsanna az olyan hidegháborús őrültségekről sem felejt el megem¬lékezni, mint a gumipitypang erőltetése. Noha Nagy Imre egy szovjet hatalmi harc következtében kerül előtérbe (majd ennek is köszönheti a bukását), de a szerző – jó társadalompolitikai érzékkel – nem mu¬lasztja el megemlíteni a mellette szóló „elvtársi” érveket: „Nagy elvtárs megfelelő lenne a Minisztertanács elnökének (párthű, magyar, ismeri a mezőgazdaságot)” (Varga 2013, 17). Ez mutatja, hogy a szovjet veze¬tésen belül (is) volt egy enyhén antiszemita vonal (vagy a megjegyzés inkább a szovjet elvtársak tájékozottságáról tanúskodik?). De hason¬lóan régi előítéletek továbbélését mutatja Szabó Istvánnak, a TOT (Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa) elnökének megállapítása: „Az V. kerületi fiúk […] megtanulták, hogy a Szabó Pistát vissza kell hívni” (Varga 2013, 140).
A könyv második nagy érdeme a kelet-európai és a nemzetközi kite¬kintés. Belülről bemutatja, hogy Kádáréknak 1956 után elemi érdekük volt a parasztsággal kötött béke; hiszen, ha az ipari sztrájkok mellett élelmiszerhiány is van, nem tudják konszolidálni az új rendszert. Így került sor a kötelező beszolgáltatás eltörlésére, majd pedig az Agrárpolitikai Tézisek lefektetésére, ahol kimondták: a parasztokat gazdasági tényezők (is) mozgatják, és ezt figyelembe kell venni a mindenkori agrárpolitika kialakításakor. Kívülről pedig a nemzetközi kapcsolatok fejlesztése kere¬tében számos testvérország tapasztalataival ismerkedhettek meg a már formálódó agrárlobbi tagjai; sőt, a kádári konszolidációval sor kerülhetett amerikai, dán és holland kapcsolatfelvételre is. Ezen kapcsolatoknak hála, (sokat) fejlődött a magyar nagyüzemi gazdálkodás és sikernövény lett a kukorica, olyannyira, hogy a fejlődést később a nyugati sajtó is elismerte. 1985-ben a befolyásos Christian Science Monitor így írt az országról: „A magyar gazdaság horizontján az egyetlen ragyogó pont a mezőgazdaság” (Varga 2013, 254). Ezt meg tudom erősíteni egy kor¬társ megyei szatírával, Nádor Istvánnak az Országos Vezető váratlanul érkezik című írásával: „Jobbra száz hektár rizsföld, balra a legelőn 8-14 sertéskonda furulyázó kondással! Fiatal bikacsorda kizárólag exportra. A legelő végén csöppnyi szik, hogy LÁSSÁK, AKIK AKARJÁK, ILYEN VOLT AZ ORSZÁG RÉGEN. A sziken túl nem mély tó, melynek partján ezerszámra brekeghetnek a NYUGATIEXPORT-KÉPES BÉKÁK MINT KEMÉNYVALUTA FORRÁSOK. A tó innenső partján ÉRTÉKES NÁDAT ARASSANAK a szövetkezeti nádgazdaság – LEHETŐLEG SZOVJET GYÁRTMÁNYÚ! – nádarató gépével. Távolabb, a dombtetőn ÉGBE SZÖKJÖN A MEGYEI RÁDIÓÁLLOMÁS ADÓTORNYA, alatta a ház¬táji szőlőkben serényen riogassa a seregélyeket a szövetkezet csősze
(HOGY MEGLEVŐ GONDJAINKAT SE HALLGASSUK EL). Az úttest
túlsó oldalán gabonatábla ringatózzon, magas sikértartalommal, majd a végtelenbe tűnő síkságon szőlő- és gyümölcsfák rogyásig, mögöttük húszemeletes, hűthető raktárak és egy közepes ládagyár. Repülőtérrel. A gyümölcsfák és a mező DÚSAN VIRÁGZÓ KÉPET MUTASSANAK, LEHETŐLEG FAGYVESZÉLY NÉLKÜL. A HÁTTÉRBEN SZIVÁRVÁNY ÍVELJEN AZ ÉG ÉS MEGYEI VEZETŐ IRODÁJA KÖZÖTT. Tulajdon¬képpen ezt a javaslatot mindjárt el lehetett volna fogadni, bár nem volt egészen világos, hogyan hozzák összhangba a növényi tenyészidőket” (Nádor 1989, 85-86; kiemelés az eredetiben). A szatíra valósága az, hogy devizára egyre nagyobb szüksége volt az állandó életszínvonal¬emelésre épülő kádári politikának; és a mezőgazdaság mint sikerágazat sokáig megtermelte a kemény valutát.
A kötet harmadik érdeme az új gazdasági mechanizmus körüli viták pontos dokumentálása az agrárlobbi szemszögéből, amely érdekes új szempontokkal gyarapítja tudásunkat a reformerek és dogmatikusak közötti küzdelemről és a harc különböző fázisairól. Varga Zsuzsanna ennek előzményeit is lelkiismeretesen dokumentálja, Fekete Ferenc visszaemlékezésével: „Ez 54 kora őszén volt […] Itt született először a mechanizmus szó, ezért érdekes. Ezt a Barla Szabó megírta a Párttör¬téneti Szemlében is. Egyszerűen úgy történt, hogy azt mondtuk, hogy háromfelé vesszük az anyagot, mert hárman vagyunk. A Móré az iparral foglalkozik, én a mezőgazdasággal, és a harmadik, ami se nem ipar, se nem mezőgazdaság, ezt nevezzük el – Kopácsy mondta – mecha¬nizmusnak. Úgy tudom, ekkor fordult elő először, hacsak valamikor a húszas években nem használták, de mi erről nem tudtunk. Most sincs talán tisztázva. Így láttunk neki” (Varga 2013, 35). Kádár a parasztságra is kiterjesztette az életszínvonal-politikát: az agrárlobbi nagy győzelme¬ként lehet elkönyvelni, hogy a szövetkezetek önálló jogi személyiséggé válhattak, szabadon gazdálkodhattak, elfogadottá vált a nyereség elosztása és a munka utáni fizetség, engedélyezték az ún. kiegészítő vagy melléküzemági tevékenységet és a háztájit. A szociálpolitikában is javult a parasztság helyzete: nyugdíj tekintetében (majdnem) utolérték a munkásokat és az alkalmazottakat. Az ország gazdasági helyzetének romlásával párhuzamosan a háztájiban nőtt az árutermelés2 ; a kádári politikai sikereként lehet elkönyvelni, hogy miközben más országokban (így a nálunk iparilag fejlettebb NDK-ban is!) akadozott az ellátás, Ma¬gyarországon biztosított volt az élelmiszer-ellátás, nőtt a húsfogyasztás és javult az általános élelmezés.3 Varga Zsuzsanna ugyanakkor hosszan elemzi az ún. munkásellenzék (Biszku Béla és köre) és az ipari (első¬sorban nehézipari) lobbi ellentámadását az 1970-es évek elején: végül azt is elérték, hogy Fehér Lajosnak (aki még az illegális mozgalomból ismerte Kádárt) távoznia kellett a posztjáról, és (büntető)jogi úton is elindultak a támadások a téeszek ellen. Noha ezzel a politikával később szakítottak, az agrárlobbi jobbító javaslatai már akkor jöttek, amikor a hatalom éppen a túlélésével volt elfoglalva. Kiemelem a plurális tulaj¬donlási formákat és a téeszek önigazgatását mint pozitív példákat egy lehetséges demokratikus szocializmus irányába történő elmozdulás felé – a mindent elsöprő privatizáció azonban a rendszerváltás után nagyon hamar győzedelmeskedett.
A könyvet összességében csak dicsérni tudom: alaposan és kiválóan megkutatott, remek stílusban megírt, logikailag szépen felépített agrár-és politikatörténeti szakmunka, amely nemcsak a szakemberek, hanem a laikus olvasók figyelmére is méltán tarthat számot. Talán jó volna megírni társadalomtörténeti szempontból is ezt a történetet – a szerző birtokában levő interjúk és levéltári anyagok biztosan tartalmaznak még értékes megírandó szempontokat. Ez azonban már egy másik könyv története.
Jegyzetek

1 . Ennek a kitételnek a fontosságára Szalai Erzsébet hívta fel a figyelmemet.

2 . A magyar mezőgazdasági árutermelésről lásd Lampland (1995).

3 . Ehhez lásd Valuch (2013).

Irodalom
Konrád György – Szelényi Iván (1989): Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Budapest, Gondolat Kiadó.

Lampland, Martha (1995): The Object of Labor: Commodification in socialist Hungary. Chicago, University of Chicago Press.

Nádor István (1989): Megy-e a megye? Budapest, Gondolat Kiadó.

Sánta Ferenc (1964): Húsz óra. Magvető Zsebkönyvtár.

Valuch Tibor (2013): Magyar hétköznapok: Fejezetek a mindennapi élet történeté¬ből Magyarországon a második világháborútól napjainkig. Budapest, Napvilág Kiadó.

“Magyar vagyok de európai”

Agárdi Péter: Irodalomról, vagy más ily fontos emberi lomról. József Attila és a magyar nemzeti hagyománytudat. Budapest, Balassi Kiadó, 2013.

Megvallom, a címben szereplő találó József Attila-idézetet magam is a könyvből loptam, a kötet egyik tanulmányából, amely nemcsak József Attila és a nemzeti hagyomány viszonyát, hanem a költő európai identi­tástudatát, a jó értelemben vett progresszív nyugatosság, és a sehova nem tartozás, az idegenség élményének megélését is boncolgatja az egyre fasizálódó Európában. Írásomat egy másik beismeréssel illik kezdenem: magam sem József Attila-kutató, sem irodalomkritikus nem vagyok. E tekintetben semmiképpen nem lehet célom egy olyan érzé­keny, filológiailag is izgalmas kritikai tanulmány, amelyre példa Tverdota Györgynek a könyvet bemutató írása/felszólalása (2013. október 21-én). Hogy mégis hozzászólok, azt a szerző iránti tiszteletemen túl az motivál­ja, hogy a kötet társadalomtörténetileg, szociológiailag is tartalmaz egy sor olyan mozzanatot, amire magyarként és európaiként reflektálni illik/ lehet – főleg a baloldalon, hiszen a könyv bevallottan is a két világhá­ború közötti baloldali hagyományt kívánja megtisztítani mind az egykori államszocializmus legitimációs kényszereitől (noha természetesen ezt a korszakot is lehet, sőt kell tovább bontani, amit a szerző meg is tesz éppen a Szép Szó példáján), mind pedig a rendszerváltás utáni gyáva el­hallgatás, vagy egyenesen kriminalizálás politikailag motivált (és gyakran diktált) igényétől. Ezen restrikciót és a terjedelmi korlátokat figyelembe véve, három szempontot szeretnék kiemelni és bővebben kifejteni a kötet tanulmányai kapcsán, amelyek ezeket az írásokat csokorba fogják, vagy legalábbis a szerző szándéka szerint kibontanak egy olyan új baloldali, nemcsak irodalomtörténeti, hanem történeti diskurzust, amely legalábbis a jelenlegi tudásunk szerint (hiszen a kutatás soha nincs lezárva és min­den kor valamelyest átírja a maga nyelvére elődei diskurzusait) a „helyi értékén” kezeli a két világháború közötti baloldal kiemelkedő alakjainak – köztük elsősorban József Attilának – az irodalmi-szellemi örökségét, magyarság- és egyben európai tudatát.

Az első szempont máris kapcsolódik a fentebb elmondottakhoz, és ez a referencialitás, vagyis a társadalmi kontexus mindenkori figyelembe­vétele, legyen szó akár a művek keletkezésének idejéről, akár a későbbi recepció beágyazottságáról, társadalmi-politikai kötöttségeiről/oldásairól – hogy megint csak parafrazáljuk József Attilát, és egyúttal érzékeltessük, hogy az utókornak több szempontból szerencséje van, hiszen megfelelő távlatból láthatja az alkotók személyes viszonyrendszerét, mai szóval networkjét. Különösen igaz ez József Attilára, akiből kultikus hőst, a mun­kásmozgalom ideáltipikus, mindenkor harcra kész költőjét kreálta meg a Rákosi-korszak, akit úgymond, kihasználtak és tönkretettek liberális, demokrata és trockista vagy egyéb baloldali elfajzással gyanúsítható „pártfogói”, hamis barátai. Később történtek – szintén káros – kísérletek arra, hogy a költőt egyoldalúan elhelyezzék a népi-urbánus vitában, pontosabban azonosítsák a népi írók szellemi-ideológiai mozgalmaival. Ennek az érvelésnek egy túlhajtott változata szerint József Attila eljutott, úgymond, a magyarság egy etnikai, fajalapú megfogalmazásához, amely­től még az avar-magyar folytonosság (!) sem állt távol (Agárdi 2013, 80). Ha folytonosságot akarunk a múlttal, akkor szomorúan állapíthatjuk meg Agárdival együtt azt, hogy a népi írók egy része, ha tetszik, ha nem, átcsúszott egy etnikai magyarságértelmezésbe, amelytől nem állt távol a rasszizmus, antiszemitizmus, sőt, esetenként a fasizmussal való nyílt rokonszenvezés sem. Ugyanakkor még az irodalmi kánonban (vagy egyes irodalmi kánonokban) is szokás átvenni azt a fajta leegyszerűsített érvelést, hogy a népiek képviselték „helyesen” a nemzeti érdeket és főleg a parasztkérdést, miközben az urbánusok – elvakítva az utánozni kívánt Nyugat fényétől – érzéketlenek voltak a nép és főleg a szegényparaszt­ság társadalmi problémái, helyzetének javítása iránt. Agárdi meggyőzően bizonyítja, hogy József Attila mind költészetében, mind értekezéseiben – amelyek intellektuális jelentőségét szintén szokás lebecsülni – minden­kor összekapcsolja a nemzeti érdeket és a társadalmi eszmét – vagyis, a címmeghatározásnak megfelelően lehet valaki egyszerre nemzeti és baloldali – akár baloldali radikális is a korszak meghatározása szerint.

Agárdi tágabb értelemben arra is rámutat, hogy a népi-urbánus el­lentét maga is sok szempontból álvita; hiszen a progresszív urbánusok mindig is a két eszme egységében gondolkodtak! Persze, itt is akadtak szélsőséges hangok; az indulatot azonban érthetővé teszi az 1930-as évek társadalmi kontextusa, az antiszemita üldözés erősödése, amikor már nem az intellektuális igazság, hanem az egzisztencia, később pedig a puszta túlélés volt a tét. A népi-urbánus vita meghaladásáról (is) szól a „József Attila és a Márciusi Front” és a „Szép Szó és recepciója” című tanulmány. E két, sok szempontból rokon írást összeköti a magyarság és a baloldaliság együttes felvállalása – szemben azokkal a vádakkal, amelyek már a Horthy-korszakban megkísérelték a baloldalt a nemzeti tudatból, hagyományból – és persze jövőből – kirekeszteni. A baloldali így csak nemzetietlen lehetett – kozmopolita, nyugatos, internacionalista, netalán „zsidó” – de mindenképpen a magyarságtól idegen. Holott Jó­zsef Attila nemcsak költészetében, hanem értekezéseiben is világosan képviselte azt az álláspontot, amelyet Bibó olyan szépen megfogalmaz, hogy a társadalmi progresszió ügye a nemzet ügye, és szerencsétlen az a nemzet, ahol a kettő elválik egymástól. Erre a gondolatra rímel a költő érvelése: „nemzetiségi elv és társadalmi eszme nem acsarkodnak egymásra, megoldásuk a valóságos életben egybeesik. Mert nemzetiség és társadalmiság csak más és más mozzanata a közösségnek. De ép­pen ezért, aki akár egyikét, akár másikát utasítja vissza, az megtagadja egyben a közösséget is, éppen a valóságosat. […] Mégis lépten-nyomon láthatjuk, hogy e két társeszmét egymás ellen próbálják kijátszani.” (Idézi: Agárdi 2013, 24.)

Agárdi Péter rokonszenvesen érvel amellett, hogy a nyugatosság sem pusztán a kapitalizmus kritikátlan elfogadását, az irodalomban pedig az öncélú esztétizálást jelentette, mint ahogyan a Szocializmus című folyóirat is túl tudott lépni a doktriner pártszempontokon és a társadalmi mondanivaló feltétlen elsőbbségén („Két folyóirat egymás tükrében: a Nyugat és a Szocializmus”). A rendszerváltás után szinte szitokszó lett a szocializmus és a kommunizmus (amelyeket gyakran összekevernek); bátor dolog ara rámutatni, hogy a maga korában a liberalizmus és a bal­oldaliság sem állt egymástól annyira távol, és a társadalmi progresszió ügye gyakran közös platformra hozta a két irányzat híveit. „A polgári szabadság, a jogegyenlőség és a demokratikus képviseleti rendszer számunkra nem a világ teteje, nem eszménykép és életcél, de igenis sine qua non-ja minden komoly szociális haladásnak ugyanúgy, mint az emberibb és műveltebb légkör megteremtésének' – idézi Ignotust Agárdi (157; kiemelés – B. E.). Az idézet is illusztrálja Agárdi azon tézisét, hogy a korszak baloldali szerzői – akiknek írói-alkotói örökségét a mai feltétel­rendszerben mindenképpen rokonszenves elkötelezettséggel védelmezi – összekapcsolták az ország „nyugati mintájú” demokratizálását egy baloldali társadalmi programmal, amelyek együtt szolgálnák a nemzet ügyét és javát. Ez a három mozzanat – nyugati típusú modernizálás, szocialista társadalmi projekt, magyarságtudat – közösen jelenik meg a korszaknak az akkori mainstreamen kívül álló baloldali diskurzusában, amelyet József Attila mellett olyan szerzők alakítottak, mint Fejtő Ferenc, Kassák Lajos, Justus Pál, Lukács György vagy Ignotus Pál. Noha a korszak uralkodó ideológiája, a keresztény-nemzeti kurzus születésétől nem volt mentes antiszemita felhangoktól, és a „baloldalt” és a „zsidót” gyakran egymással azonosították, a korszak haladó szellemű írói a „népi” oldalon is elzárkóztak a mesterségesen gerjesztett „urbánus” (értsd: idegen, kozmopolita, zsidó stb.) és „népi” (értsd: etnikailag magyar) ellentéttől. Illyés Gyulát idézzük: „Ez a jelleg, amelyet itt szívesen ne­veznék nemzeti jellegnek is, erősen abba az irányba kanyarodik, melyet manapság általában baloldalinak hívnak, és melynek ismertető jelei, remélem, a továbbiakban majd megvilágosodnak. Merem állítani, hogy a mi »igazi« irodalmunk, a mi oszthatatlan ideálunk láthatóan azok felé hajlik, akik az úgynevezett baloldalon állnak” (idézi: Agárdi 2013, 150). A két világháború között – ha tetszik, ha nem – a magyar progressziót az a társadalmi-közéleti baloldal képviselte, amely radikális társadalmi átalakulással kívánta egyszerre meghaladni a kapitalista Nyugattól való elmaradást (demokráciadeficit, polgári egyenlőség, gazdasági felzárkózás) és az ország félfeudális társadalmi-intellektuális viszonyait (nagy egyenlőtlenségek, a hárommillió koldus országa, az általános műveltség alacsony színvonala – nem véletlenül remélt Ignotus Pál egy műveltebb Magyarországot!). Hogy aztán ez a program mennyire volt az adott globális és európai feltételrendszerben illúzió, azt részben az államszocialista kísérlet kudarca is bizonyítja. Ezt azonban mindenkép­pen igazságtalan volna számon kérni a két világháború közötti baloldali alkotókon, gondolkodókon – főleg akkor nem, ha még szeretnénk hinni az ő általuk megálmodott Magyarország víziójában.

A fenti érvelésből részben már következik a második szempont, és ez az eleven diskurzus a ma és a tegnap között, amely nemcsak a min­dennapi politikára, hanem a nyelvezetre, és megint csak azt mondom, referenciákra, a szélesebb társadalmi összefüggésekre vonatkozik. Agárdi nem száraz irodalomtörténetet ír, hanem nyelvezetében is állandó párbeszédben van a múlttal és a mával: éppúgy figyelemmel kíséri a kommentelés József Attila-i termését („Alkalmi írás a József Attila-kultusz állásáról”), mint amilyen otthonossággal mozog a korszak nyelvében, vagy amilyen igazi filológusként felfejti József Attila értekezéseinek szubjektivitását („»Meglett« könyv az értekező József Attiláról”). Ez a frissesség, ez a nyelvi elevenség és a mában és a két világháború közötti világban egyszerre való ott-lét teszi a könyvet izgalmas olvasmánnyá a laikus olvasó számára is. A mindenkori párbeszéd természetesen nem­csak nyelvileg nyilvánul meg; számomra nagyon rokonszenves Agárdi azon törekvése, hogy a mára nézve fogalmazzon meg érvényes társa­dalmi-politikai bírálatot – annak a tudásnak és történelmi tapasztalatnak a birtokában, amellyel a kor alkotói, gondolkodói még nem rendelkezhettek. A már idézett sorok is mutatják a gyakori „áthallásokat”, gondoljunk csak az emberibb és műveltebb Magyarország ma is aktuális kívánására, vagy a 2010 után kiépülő rendszer paternalista vonásaira, tekintélyuralmi törekvéseire és autoriter hatalomgyakorlására. Az új rezsim legitimá­ciós ideológiájába illeszkedik az újjáéledő Horthy-kultusz, vagy annak gyengébb formájában a Horthy-rendszer revíziója, a baloldaliság és az „idegenszívűség” napjainkban is visszatérő összemosása. Úgy tűnik, mintha ma is (sikeresen) belekényszerítenék a baloldalt egy álvitába, ahol „alapból” defenzívába szorulva kell védekeznie a nemzetárulás, nemzet­idegenség vádja ellen. Holott – és ez volt a tétje a Horthy-korszak nagy vitáinak is, ahol a baloldalnak szintén defenzívából kellett szembeszállnia a hatalom legitimációs ideológiájával – a baloldali hagyomány és szellemi örökség éppúgy szerves része a nemzetnek, mint a nemzettudatot gyak­ran kisajátító jobboldal, sőt, nemegyszer – mint a két világháború között is – a baloldal képviselte inkább a nemzeti progresszió, a közművelődés és az európai értékek befogadásának közös ügyét. A korszak ma már sok elfelejtett gondolkodójának megszólaltatása – amely Agárdi Péter könyvének nagy érdeme – már csak ezért is tartalmaz számos, a mai Magyarországnak szóló „üzenetet”. A kötet mindegyik tanulmányából lehetne számos példát hozni; én beérem most itt két rövid tanulmány kiemelésével. „A Két hexameter egykor és ma” című írás az elkötelezett írástudó szenvedélyességével veti fel a baloldali értelmiség felelősségét a radikális jobboldal térnyeréséért, megerősödéséért, és a demokratikus intézmények akkori és mai meggyengüléséért, az 1989 után létrejött köz­társaság törékenységéért. Egyúttal persze példamutatásra is törekszik, felelevenítve József Attila gondolatait: „Mi, mai költők, nem tehetünk mást, minthogy elmondjuk örömeinket és bánatainkat egyfelől, másfelől pedig kiállunk a szabadságért minden formában és mindenütt, ahol a gazdasági jólét jelszavaival és fegyveresen megkísérlik a költők örök ellenfelei a »tömegeket« legjogosabb emberi igényeiktől, a szabadság­tól és a szabadságra való törekvésüktől lélekben is eltántorítani” (idézi: Agárdi 2013, 100).

A szélsőjobboldali „térnyerés” az 1930-as években végül beletorkollott a zsidóság egyre fokozódó kirekesztésébe, üldözésébe, és végezetül a Szovjetunió elleni támadással együtt kibontakozó nagy népirtás szörnyű projektjébe. Erre reflektál a kötetbe beválogatott recenzió a bori mun­kaszolgálatosokról („A mikrotörténelem monumentalitása”). Csapody Tamás könyve része a szembenézésnek, amely soha nem az újabb bűnbakképzést vagy a kollektív bűnösség sugalmazását jelenti, hanem közelebb visz bennünket a nemzeti önismerethez. A szerző nem titkolja személyes érintettségét; édesapja is bori munkaszolgálatos volt. Ennek tükrében is „megélt” az a szenvedélyes magyarságtudat, amely a szer­ző tollát mozgatja akkor, amikor a baloldal és a nemzeti hagyomány, nemzeti progresszió összekapcsolódását védelmezi. Hangsúlyozom, hogy Agárdinál soha nincs szó bűnbakképzésről, vagy a szélsőjobboldal kriminalizálásáról; az irodalomtörténetben olyan szerzőkkel is makacsul objektív, akik pedig sok szállal kötődtek a fasiszta és a nyilas mozgalom­hoz és a „zsidó befolyás visszaszorítását” követelték akkor, amikor már javában folyt az Endlösung. Agárdi nem vádlóan mutat rá a múltra; éppen a nemzeti tudat „eszmélése” követeli meg a szembenézést.

A harmadik szempont az európaiság/magyarságtudat kettőssége, amellyel egy külön József Attila-tanulmány foglalkozik, de nagyon idevág a „Fejtő Ferenc és a magyar nemzeti kultúra” című írás is, amely egyszer­re igyekszik rámutatni a szerző globális/európai világszemléletére és a magyar kultúrában való „gyökerességére”. A sors fintora, hogy Fejtőnek ugyanazokat a küzdelmeket kellett megvívnia 2005-ben, mint a két vi­lágháború között: egyszerre megvédeni baloldaliságát és magyarságát: „megint olyan helyzetbe kerültem, hogy pontosan azokért az ügyekért és gondolatokért kell csatáznom, amelyekért a harmincas években a Szép Szó hasábjain kiálltunk. […] Pontosan az európaiság, a humanizmus, az igazi hazafiság ügyében. Az említett eszmék némiképp ma is a háttérben vannak szorítva Magyarországon. Igaz, a helyzet azért sokkal jobb, mint a harmincas években volt; a szocialista eszme feltétlenül erősebb, mint a Szép Szó idejében volt, csakúgy, mint az ordas gondolatok és gyakorlat elleni küzdelem” (idézi: Agárdi 2013, 182-183). A nemzetidegenség vádja kényelmetlenül idézi a népi/urbánus (ál)vitát; az európaiság és a ma­gyarság szembeállítása, figyelmeztetnek erre a kötet lapjain megszólaló humanisták és baloldaliak, soha nem hozott nemzeti progressziót, hanem Bibót parafrazálva, szerencsétlenné és meghasonlottá tette Magyaror­szágot. A globális és a nemzeti világszemlélet nem egymás ellenfelei, főleg nem egy globális világban; éppen a kettő összekapcsolása az, ami termékennyé teheti egy kis nemzet gondolkodását és művészetét.

A kötet párbeszédre való nyitottságát mutatja, hogy a tanulmányokat olvasva több helyen magam is polémiába bonyolódtam a szerzővel. Hogy néhány ilyen példát említsek: miközben Agárdi feltárja József Attila értekezéseinek szubjektív jellegét, az önkeresés mindenkori prioritását, nem esik szó arról, hogy maga a költő is mennyiben tudatosan alakítot­ta a saját kultuszát. Nemcsak a későbbi diskurzusok rakódtak rá erre a kultuszra; a költő maga is aktív formálója volt a mítosznak, ahogyan a versei is mutatják. Hasonlóan hiányoltam azt a motívumot, hogy nemcsak a bűntudat jelenik meg mind hangsúlyosabban a költő utolsó verseiben, hanem a haza által elkövetett árulás, az önként vállalt idegenség is, hi­szen a világ és az ország, amelyben élt, elárulta a humánus eszményt, és mindörökre magára hagyta az alkotót. Ezt az érzést tükrözik a kö­vetkező sorok: „Ime, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul irják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet. E föld befogad, mint a persely. / Mert nem kell (mily sajnálatos!) a háborúból visszamaradt / húszfilléres, a vashatos.” József Attila nem volt egyedül: sok magyar gondolkodó, művész fizetett a szabadságával, vagy akár az életével az elárult illúziókért. Ez az illúzió pedig egy demokratikus, művelt, az euró­pai értékeket magáénak valló Magyarország eszménye, amelyet még a nagy társadalmi kataklizmák sem tudtak megvalósítani. Ez már elvezet a következő kritikai ponthoz, ami éppen a Nyugat kritikátlan elfogadása és értelmezése. Agárdi természetesen tudja, talán csak nem jelzi elég hangsúlyosan, hogy „európainak lenni” nemcsak pozitív értéktartalmat hordoz – példa erre éppen a harmincas évek fasizálódó Európája. De ha­sonlóképpen – bár irodalomkritikai elemzéstől nem való számon kérni – lehetne hangsúlyosabb a rendszerváltás utáni tömeges csalódottság a Nyugatban, azokban a reményekben, hogy egyszerre sikerül felzárkózni a nyugat-európai életszínvonalhoz, és megőrizni a Kádár-rendszerben megszokott szociális vívmányokat. A „tömegeket” nemcsak ordas esz­mék manipulálták, hanem éppen a rendszerváltás sokak által keserűen és kiábrándítóan megélt tapasztalata. Van tehát társadalmi táptalaja a Nyugattól való elfordulásnak – még ha az alternatíva még rosszabbnak ígérkezik. A Nyugatból való kiábrándulás azonban természetesen nem jelentheti az európai értékek megtagadását – ebben fontos szerepet játszhat egy esetleg újjászülető baloldal. Agárdi optimizmusát tehát nem mindenben osztom akkor, amikor optimista, de a pesszimizmus dolgában is máshová tenném a hangsúlyokat. A mai Európa egészen mást jelent, mint a harmincas évek Európája – ahol végül is, ha tetszik, ha nem, Németország fasizálódása szabott további irányt Magyarország sorsának (is). Hasonlóképpen, ma már lehetetlen úgy korlátozni az információáramlást, mint a Horthy-korszakban, amikor nagy tömegeket rekesztettek ki effektíve a politikából. A mai fiatalok döntő többsége járt, sőt élt Nyugaton – az ő eszméiket már nem alakíthatja kritikátlanul egy akármilyen egyenruhában is megjelenő, „hivatalos” nemzettudat. Idevág a _szembeni egyedüli kritikai megjegyzésem: mintha a szerző a diskurzust leszűkítené a baloldali értelmiségre, holott ma már az értelmiségnek döntően nincs véleményformáló ereje/szerepe. Amikor a diákok sokszor jobban tájékozódnak a modern tömegkommunikációban, mint a tanáraik, akkor nehéz tartósan fenntartani egy, a régi hierarchiákat feltámasztani akaró, tekintélyuralmi rendszert. Az értelmiség szerepét a Kádár-korszakban éppen az biztosította, hogy kiváltság volt a tudáshoz, az információhoz való hozzájutás, ami ma már nem az. Hogy aztán az irodalomértés mennyiben lesz része az új, globális tömegkultúrának, azt persze nehéz megjósolni. Én azzal a reménnyel fejezném be, hogy amíg van értelme beszélgetni „irodalomról és más efféle lomról”, addig a befo­gadó, demokratikus és humanista – és persze a szó jó értelmében vett európai – Magyarország nemcsak egy szép, baloldali eszmény marad.

Rendszerváltó szociológia. Kritikai diagnózisok

Szalai Erzsébet: Globális válság, magyar válság, alternatívák; Ferge Zsuzsa: Vágányok és vakvágányok a társadalompolitikában; Ladányi János: Leselejtezettek. A kirekesztett népesség társadalom- és térszerkezeti elhelyezkedésének átalakulása Magyarországon a piacgazdasági átmenet időszakában. Budapest, L'Harmattan Kiadó, 2012.

Nem véletlen, hogy megszaporodtak a rendszerkritikai irányultságú szociológiai munkák, hiszen ma már elmondható: nemcsak a rendszer­váltás utáni Magyarország története nem alakult úgy, ahogyan azt a rendszerváltásban sokszor aktívan is közreműködő társadalomtudósok, szociológusok 1989-ben optimistán feltételezték, de kísérlet történik az akkor kialakított parlamentáris rendszer és demokratikus berendezkedés átalakítására, vagy legalábbis korlátozására. Elgondolkodtató, hogy a rendszerváltással létrejött új rendszer valójában milyen kevés legitimá­cióval rendelkezett, ha egy olyan párt szerzett kétharmados parlamenti többséget, amelyik nyíltan szembehelyezkedik az elmúlt húsz év törté­netével (pontosabban azzal az időszakkal, amikor szocialista-liberális koalíció kormányzott – a demokratikus szabályoknak megfelelően), mi­ként az is, hogy a magyarok többsége csalódott a rendszerváltásban és nagyobb rendre és biztonságra vágyik, amelyért cserébe sokan beérnék kevesebb szabadsággal is. Hangsúlyozom, nincsenek könnyű helyzetben azok a szociológusok, akik az államszocializmus idején kritikusan viszo­nyultak a dogmatikus vagy ortodox kommunistákhoz, és vagy a piacpárti reformereket támogatták, vagy pedig – gyakrabban – a rendszer egészét megkérdőjelezték, és az ország demokratikus átalakításában látták a kivezető utat, amelyhez elengedhetetlennek tűnt a piacgazdaságra való átállás. Miután csalódtak az „emberarcú szocializmusban” és abban a lehetőségben, hogy a párt demokratikus átalakításával jobb szocializmust lehet építeni, közülük csak nagyon kevesen csatlakoztak azokhoz, akik továbbra is baloldali alternatívákat kerestek az államszocializmussal szemben. Ezt azért fontos szem előtt tartani, hogy lássuk: miközben a rendszerváltás első éveiben világossá vált, hogy nem olyan típusú kapi­talizmus, demokrácia és civil társadalom fog kialakulni Magyarországon és a legtöbb kelet-európai országban, mint a normatívnak tételezett Nyugaton, kevesen jutottak el odáig, hogy a kapitalista világrendszer működésében keressék a szociológusok által feltérképezett társadalmi bajok fő okát.

Sokakat a rendszerváltás előtt kialakult liberális meggyőződésük is gátolhatott abban, hogy túlzottan kemény kritikát fogalmazzanak meg a rendszerváltás után kiépülő magyar kapitalizmus természetéről, de az is igaz, hogy a szociológiában – éppen azért, mert az államszocializmusban ez a tudomány volt talán a legjobban kitéve a politika nyomásának – nem volt „divat” a rendszerkritika, hiszen a kapitalizmus-kritikát sokan a régi rendszer mentegetésével, vagy pedig egyenesen a rendszerváltás eredményeinek tagadásával azonosították. Van valami szomorú irónia abban, hogy Szelényi Iván, akit az államszocialista rendszer emigráci­óba kényszerített, jobban bírálta a magyar kapitalizmust és általában a kapitalista rendszert, mint a hazai kutatók, akik egy ilyen kritikával könnyebben kitehették magukat a „marxizmus” vádjának. Éppen ezért örvendetes, hogy – hála a L'Harmattan Kiadó közreműködésének -2012-ben három rendszerkritikai kötet is megjelent, olyan elismert hazai szakemberek tollából, mint Ferge Zsuzsa, Szalai Erzsébet és Ladányi János. Ami közös a három munkában, hogy miközben mindegyik tá­volságot tart az államszocialista rendszertől, kemény kritikai képet fest a magyar újkapitalizmusról is – mindezt szigorúan tények, szociológiai felmérések vagy statisztikák tükrében. Itt kell megjegyeznünk, hűen a szerzők intencióihoz, hogy Ferge Zsuzsa és Ladányi János nem a tőkés termelési rendszer egészét, hanem a magyarországi formációt bírálják, illetve veszik górcső alá, míg Szalai Erzsébet az egész világrendszerrel szemben fogalmaz meg igen kritikus gondolatokat. Az ismertetést Szalai Erzsébet kötetével kezdem, mert az ő témája a legátfogóbb, Ferge Zsu­zsa könyvével folytatom, aki elsősorban a hazai szociálpolitikával és a szegénység kérdésével foglalkozik, és Ladányi János kötetével zárom, aki azt a kérdést járja körbe, hogyan adódik össze a hátrányos helyzetű kistelepüléseken a depriváció.

Szalai Erzsébet a rendszerváltó társadalomtudósok azon nemzedékéhez tartozik, amelyik a liberalizmust lázadásként élte meg. Nemcsak megélés volt ez, hanem kockázattal járó cselekvés is, hiszen még az 1980-as években is komoly retorzióval járt a rendszerkritikai gondolkodás, főleg akkor, ha a kutató a nyilvánossággal is meg akarta osztani felfedezéseit. A társadalomtudomány ebből a szempontból különösen érzékeny terület volt, hiszen eredményei – amennyiben a kutató nem akarta meghamisíta­ni az igazságot – alapvetően ellentmondtak a dogmatikus kommunisták világképének és a marxista-leninista legitimációs ideológiának, amelyet ekkorra meghaladott az idő. Szalai Erzsébet a Beszélő köréhez tartozott, amelynek szerzője és terjesztője is volt. Részt vett a Szabad Kezde­ményezések Hálózatának megalapításában, amelyből később kialakult az SZDSZ. Szalai Erzsébet azon kevés szociológusok egyike, aki már a rendszerváltás idején kiábrándult a liberalizmusból, és – ahogyan a kötetben megjelent egyik interjújában fogalmaz – radikális baloldalinak vallja magát. Eszmei-ideológiai nézeteivel lehet vitatkozni, az azonban egyértelmű: elkötelezettsége mindig a vesztesek oldalára állítja, hiszen a rendszerváltás vitathatatlanul rengeteg vesztest produkált. Szalai Erzsébetnél – ahogyan ez kiderül a kötetben foglalt interjúkból és pub­licisztikai írásokból – a baloldali elkötelezettség mélyen átélt személyes sorsot (is) jelent, ami sokszor követelt a szerzőtől nagy áldozatot: politikai meggyőződése nemcsak liberális barátaitól távolította el, hanem akkor is kiállt elvei mellett, amikor ezzel az elvhűséggel állását kockáztatta (az új rendszerben is). Az interjúkból kibontakozó személyes élettörténetet min­denképpen ajánlom azok figyelmébe, akik kíváncsiak egy rendszerváltó értelmiségi sok szempontból „szabálytalan”, de erkölcsileg mindenkor támadhatatlan életútjára.

Az interjúkból azonban nemcsak a személyes életsors bontakozik ki, hanem Szalai Erzsébet társadalmi-politikai állásfoglalása is, amely mintegy keretet ad a kötet első részébe beválogatott tanulmányoknak az elmúlt tíz év terméséből. A tanulmányok felrajzolják a rendszerváltás utáni Magyarország hatalmi- és elitstruktúráját, és igen pesszimista képet festenek a hazai munka-tőke viszonyról egy meggyőződéses baloldali számára: „Az alacsony keresetek és a túlhajszoltság mellett a munkás­ság nagy részének foglalkoztatási helyzetét a teljes kiszolgáltatottság jellemzi. Az egészségügyi ellátást, nyugdíjat és rendszeres szabadidőt nem biztosító szürke- és feketemunka Liskó Ilona kutatásai szerint [Pá­lyakezdő szakmunkások követéses vizsgálata. Kutatási zárótanulmány (kézirat), Budapest, Oktatáskutató Intézet. 1999] jóval kiterjedtebb, mint az előző rendszer idején volt (az e szférában ledolgozott munkaórák szá­ma legalábbis megduplázódik). És míg korábban csupán kiegészítette a szocialista nagyüzemekben kapott béreket, most a legális munka mellett és helyett egyaránt végzik. A kizárólag szürke- és feketemunkát végzők aránya az összes foglalkoztatottakon belül csaknem harminc százalék (Ádám Sándor és Kutas János számításai alapján). Ráadásul ezen tevékenység piaci értéke – a túlkínálat következtében – az előző rend­szerben kialakult színvonalhoz képest jelentősen csökkent (Ékes Ildikó: A gazdaság árnyéka, avagy a rejtett gazdaság. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2003).” (Szalai 2012, 54) A teljes kiszolgáltatottság dimenziói azonban tovább sorolhatók: a munkajogi szabályok képlékenysége, megalázó állásinterjúk, a feketemunkával együtt járó állandó bizonytalanság. Miköz­ben ma szokás „leleplezni” a Kádár-korszak munkásszállóit mint ínséges tömegszállásokat, Szalai jó érzékkel rámutat, hogy a szállás hiánya is sokszor gátja a foglalkoztatásnak (ez Ladányi Jánosnál is hangsúlyosan szerepel – a mélyszegénységben élőknek esélyük sincs olyan helyre költözni, ahol kaphatnának munkát). Szalai ugyanakkor tisztában van azzal, hogy az új munkásságnak a kiszolgáltatottságon túl nem sok köze van a régihez. A fiatalokról szóló könyvében a munkásokat úgy definiálja, mint „azokat, akik munkaerejük áruba bocsátásából élnek, és (de) ezen belül sem »irányítástechnikai«, sem más szellemi szempontból nem töltenek be csúcsvezetői pozíciót. Ez a meghatározás tehát kéttényezős: egyfelől a tőke-munka viszonyt, másfelől a munkamegosztásban elfog­lalt helyet tekinti az adott társadalmi réteg (rétegek) megkülönböztetése alapjának.” (Szalai Erzsébet: Koordinátákon kívül: Fiatal felnőttek a mai Magyarországon. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2011, 80) A szerző egyik fontos megállapítása, hogy a munkamegosztásban elfoglalt hely továbbra is döntő szerepet játszik a társadalmi rétegződésben; mint ahogyan (nem véletlenül) a munkanélküliek állnak a hierarchia legalján, és közülük sorolták be a legtöbben magukat az alsó középosztályba vagy a munkanélküliek „lúzer” táborába. A munkásságon belül Szalai Erzsé­bet megkülönbözteti a stabil munkaerő-piaci pozíciójú diplomásokat, az instabil munkaerő-piaci pozíciójú diplomásokat, a stabil munkaerő-piaci pozíciójú diplomanélkülieket, és az instabil munkaerő-piaci pozíciójú diplomanélkülieket. (2011, 81) Fontos itt megjegyezni, hogy a diploma csak belépőül szolgál a „jobb” munkahelyek világába; garanciát nem jelent, viszont nélküle a „lúzerek” csak a csodában vagy az elvándorlás­ban reménykedhetnek, ha javítani akarnak helyzetükön. Szalai Erzsébet emellett – korábbi munkáskutatásaira támaszkodva (Szalai Erzsébet: Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság. Kritika, 33. évfolyam, 9. szám, 2004) – megkülönbözteti a multinacionális szektor munkásait a hazai ipar „buheráló”, rosszabb helyzetben levő, kizsákmányoltabb munkásságától. Felosztása és következtetései egybecsengenek Ferge Zsuzsa megállapításával, aki szintén fragmentáltnak nevezte a hazai munkástudatot.

Fontosnak tartom még kiemelni a definícióból a munkavállalók kettős helyzetét. Szalai Erzsébet azt írja, hogy a multiknál alkalmazott munká­sok – miközben jobban keresnek a hazai átlagnál – természetesen ki vannak zsákmányolva, hiszen jóval olcsóbbak, mint a külföldi munkaerő. Ugyanilyen kettős helyzet jellemzi az új kisvállalkozókat, akik egyfelől speciális kizsákmányolók, másfelől azonban a hatalmi elithez tartozó gazdasági szereplőkhöz való viszonyukban speciális kizsákmányoltak. (Szalai 2012, 72) Miközben ezt a kettős strukturáltságot a szerző fontos felismerésének tartom, itt szeretnék rámutatni arra, amit egyébként a szerző is kiemel: hogy a multik még így is jobb feltételeket biztosítanak alkalmazottaiknak, mint a hazai vállalkozók, arról nem is beszélve, hogy az új középrétegek előtt sokszor megnyitnak egy nemzetközi karriert… Szalai Erzsébet kísérletét a munka-tőke viszonyának megragadására perspektivikusnak látom. Kritikaként említeném a külföldi munkavállalás és általában az EU-csatlakozással megnyíló új lehetőségek alul­dimenzio­nálását – a globális tőkének itt lehet pozitív társadalmi helyzet- és tudatformáló szerepe.

A kötet több tanulmányban is körbejárja a magyar kapitalizmus válsá­gát, a globális válságot és a lehetséges forgató­könyveket. Hogy ezeket értelmezzük, vázoljuk fel a szerző gondolatmenetét! Szalai az 1970-es évek közepétől induló korszakot nevezi újkapitalizmusnak, amikor a pro­fitráta általános süllyedését a globális tőke a neoliberalizmussal kívánja orvosolni. Ebbe a folyamatba illeszkedik a kelet-európai államszocia­lizmus bukása, és a régió bekebelezése a kapitalista világgazdasági rendszerbe. Szalai alapvetően elhibázottnak tartja a magyar integrációt, a külföldi tőke kiemelkedő szerepe és az egyoldalú, elsősorban a német exportra irányuló multinacionális termelő­struktúra miatt. Tézise, hogy Medgyessy – szemben a közhittel – nem „osztogatott”, hanem az átme­neti növekedésből származó jövedelemtöbblet egy részét átcsoportosí­totta a tőkétől a munkához. A gazdasági elit azonban nyílt támadásba ment át, és lényegében azóta – kormányzattól függetlenül – folytatódik a forráskivonás a közszférából és nő a munkaerő kiszolgáltatottsága. A globális válság felgyorsította ezt a folyamatot: a centrum a profitráta csök­kenése ellen a periféria fokozódó kizsákmányolásával próbál védekezni, ami még tovább rontja a periféria helyzetét. Szalai megkockáztatja azt a feltevést, hogy a további forráselvonás a periférián csak nyílt politikai diktatúrával lesz lehetséges.

Ez a korántsem pozitív szcenárió lényegében nem más, mint a logi­kus és következetes végigvitele annak a gondolatnak, hogy Magyaror­szág perifériaként integrálódott a kapitalista világgazdasági rendszerbe, és társadalmát, politikai rendszerét tekintve is egyre inkább Latin-Ame­rikához idomul. Ezt a végkifejletet három esetben lehetne megelőzni, amelyeket a szerző részletesen tárgyal: 1. fordulat következik be a centrumkapitalizmusban; itt a szerző kitért a globalizációkritikai moz­galmakra, az Occupy mozgalomra és a zöld szervezetekre, amelyek antikapitalista programmal lépnek fel; 2. kelet-európai összefogással; a periféria országai együtt nagyobb nyomást tudnak kifejteni; 3. a belső rendszerkritikai mozgalmak megerősödésével; bár ennek csak akkor lenne reális esélye a sikerre, ha 1. is bekövetkezne. Egyelőre ezek egyike sem látszik teljesülni; a kelet-európai összefogásnak különösen kevés esélye van. Fontosnak tartom Szalai azon megállapítását, hogy Magyarországon máig erős a rendiség hagyománya; ha ehhez hoz­závesszük, hogy „a magántulajdonos egyre láthatatlanabbá válásával és az egyéni informális és bürokratikus alkumechanizmusok előtérbe kerülésével” (2012, 123) globálisan is zajlik a társadalmi viszonyok refeudalizációja, akkor a kilátások éppen nem a nagyobb, hanem a kisebb szabadság irányába mutatnak. „Magyarország beszorított, félpe­rifériás helyzetre-»ítéltsége« országmentő vezérek felemelkedését hívja elő” – írja Szalai (2012, 133). Egyet kell értenünk Szalai ezen megálla­pításával, noha érdemes hozzátenni: a félperifériás helyzetre-”ítélés” nem jelent determinációt. Ha tudatában is vagyunk annak, hogy az ország lehetőségei és perspektívái korlátozottak, mindenkinek jogában áll eldönteni, hogy a nagyobb vagy a kisebb szabadságot választja-e. A rendiség továbbélését sem lehet csak a hagyományra, a feudális múltra, a Kádár-korszakra vagy akár a rendszerváltásra fogni. Szalai Erzsébet élettörténete is azt példázza: az egyénnek mindig vannak választásai. A Kádár-korszak létbiztonságát – még ha ezt a rendszer diktatúrával és szűkös perspektívákkal párosította is – a globális kapi­talizmus korszakában semmilyen országmentő vezér nem tudja visszahozni. Ez éppolyan illúzió, mint a rendszerváltás azon ígérete, hogy a magyar kapitalizmus hasonlóan fog működni, mint az osztrák vagy a nyugatnémet, és hasonló életszínvonalat kínál majd az embereknek. Ebben az értelemben az országmentő vezér mítosza nem más, mint nacionalista mezben ugyanaz az illúzió. Az persze nagyon jó kérdés, hogy az emberek meddig hisznek el egy illúziót.

Szeretném még kiemelni az „Egy humanista vívódásaihoz” c. tanul­mányt. A szerző itt azt fejtegeti, hogy mi is marad a társadalmiságból, amikor a modern világban a társadalmi szerepek többsége anonimmá válik, deperszonalizálódik, a hálózatoknak pedig többnyire csak mun­kaerőként, fogyasztóként és ma már egyre inkább felhasználóként van szüksége az atomizálódott egyedekre. Emellett végbemegy a társadalmi szintű racionális és irracionális összezavarodása is. Szalai ennek pusztító jeleit és következményeit látja a mostani világ­gazdasági válságban: a piaci mechanizmus eszköz helyett öncéllá válik, tökéletesen elfoglalja a társadalmi felettes ént, és a társadalmi tudattalanba szorítja onnan az eszméket és értékeket. (2012, 141) Hozzátehetjük: ebbe a folyamatba illeszkedik a humán tudományok, azon belül a szociológia globális leértékelése (hiszen a bölcsészkarok visszaszorítása, a felsőoktatás piacosítása mind globális fejlemény). Az irracionalizmus győzelme számtalan veszélyforrást rejt magában: a környezet pusztításától, az erőforrások felelőtlen pazarlásától és felélésétől kezdve a perifériára sodródott munkanélküli tömegekig (akik közül sokan már nem tudnak visszailleszkedni a társadalomba), és a kontinensek, országok, emberek között folyó, egyre kíméletlenebb gazdasági versenyig. Szalai szerint, ha a nyugati típusú kapitalizmus alulmarad ebben a versenyben, jelentős baloldali erők híján fennáll a fasizálódás veszélye is.

Szalai érvei mutatják, hogyan gondolkodik egy ízig-vérig humanista társadalomtudós, aki felelősséget érez nemcsak a diákjaiért, hanem az országért és tágabb értelemben a világ történéseiért is. Miközben elgondolkodtatónak tartom a szerző érveit, jómagam nem mennék ennyire messze a negatív szcenárióban. A globális válság nem rázta meg alapjaiban a világkapitalizmust, és egyelőre a globalizációkritikai mozgalmak sem szerveződtek jelentős erővé. A szerző is beszél a munkásság strukturális átalakulásáról; a nagyipari munkásság jelentős része eltűnt, és jelentékeny társadalmi erő híján mire is támaszkodjon az új baloldal? A '68-as fejlemények jól mutatták a fiatalságra és a diákokra építő lázadás korlátait; ezért én szkeptikus volnék a csak fiatalokra építő mozgalmak hosszú távú sikere kapcsán. A Szalai Erzsébet által felvetett kérdéseket azonban nagyon fontosnak tartom; ezért is idéztem ilyen hosszan e tanulmányból. Ha vitatkozunk is olykor a válaszokkal, mi más lehet egy humanista dolga, mint rákérdezni a világ egészére? Tanulmányaiban ezt teszi Szalai Erzsébet példamutató szellemi és erkölcsi bátorsággal, következetesen távol tartva magát bármilyen hatalomtól.

Ferge Zsuzsa életművét nem kell bemutatni azok számára, akik vala­melyest is figyelemmel kísérik a hazai szociológiát. A tanulmánykötet elsősorban az elmúlt tíz év írásait tartalmazza, de egy 1962-es tanul­mányt is a nők, a család és a munkavállalás témájában, hogy jelezze a szerző tartós érdeklődését azon kérdés iránt, amelyet rendkívül innovatív, hosszú és termékeny munkásságában különböző oldalak­ról vizsgált: hogy miért olyan igazságtalan a társadalom, amilyen. A társadalmi igazságosság keresése adja meg a kötet egyik fő gondolati szálát – jelzi a szerző a bevezetőben, és ez fűzi össze a tanulmá­nyokat, amelyek igen széles tematikát ölelnek fel, kezdve a magyar társadalomban vallott értékektől az új egyenlőtlenségek jellegéig, a posztmodern szegénységtől a hazai szociálpolitika útkereséséig és útvesztőiig, a gyermekszegénységtől az egészségügy reformjáig; de az „igazságosság tünékeny ideáljának kergetését” az olyan mozaikok is segítenek kiegészíteni, mint a szülők iskolázottsága és a gyerekek iskolai eredménye közötti összefüggés, a nők munkába állásának hatása a gyerekek iskolai eredményeire, a humántudományok tár­sadalmi hasznossága, illetve bepillantás abba, hogyan is működött a statisztika a politikai diktatúra legsötétebb időszakában. A szerző a globális eredmények között említi, hogy a Világgazdasági Fórum figyelme is ráirányult a nagy egyenlőtlenségekre, és éves jelentésébe is belevette a világot fenyegető kockázatok közé a súlyos jövedelmi egyensúlyhiányokat [imbalance] és a strukturális munkanélküliséget. A szabadság és egyenlőség konfliktusát a második világháború után a jóléti államok kiépülésével kívánták korrigálni a fejlett nyugati államok; a neoliberalizmussal és a globalizációval azonban ismét kiéleződött ez a konfliktus. A biztonság iránti vágy sok esetben a szabadság korláto­zásával párosul – ahogyan azt már a fenti fejtegetésben is láthattuk. A világ véleményformálói – úgy tűnik – tudatában vannak ennek a veszélynek; Magyarország azonban mintha – történelmében nem elő­ször – ezúttal is szembemenne ezzel a világgal. Természetesen nem lehetséges bemutatni a kötet valamennyi tanulmányát; itt inkább arra teszek kísérletet, hogy kiemeljek bizonyos érveket, amelyek nemcsak a „társadalmi igazságosság kergetésének” építőkövei, hanem összefüg­gésükben is jól jellemzik a magyar társadalompolitika rendszerváltás utáni vágányait és vakvágányait.

Igen fontosnak tartom kiemelni Ferge Zsuzsa kutatásait az újkapitaliz­mus egyenlőtlenségeiről. A szerző a bevezetőben hangsúlyozza, hogy a villámgyors privatizációval Magyarországon elveszett több mint 1 millió munkahely, amelyet máig nem sikerült pótolni. Ezt az adatot mindenkép­pen érdemes fejben tartani akkor, amikor „,munkaalapú társadalomról” beszélünk. Ferge hangsúlyozottan bizonytalan becslése szerint 45-50% lehet a vesztesek aránya, 30-35% helyzete nem javult, de nem is romlott az elmúlt húsz év folyamán, és végül a nyertesek aránya 20-25%. Ami nagyon elgondolkoztató, az a szegénység „tartóssága”: egy 3000 fős panelvizsgálat alapján azok, akik 1992-ben szegények voltak, többsé­gükben (60%) azok is maradtak tizenöt év után, és csak 7%-nak sikerült jobb módba kerülnie. Ezek nagyon elszomorító adatok, és megerősítik azokat a feltételezéseket, amelyek szerint a magyar társadalom egyre jobban bezáródik. Ha ez így van, akkor mindinkább érthetővé válik a Kádár-korszak ambivalens megítélése (az erős állam, a rend és a tekintélyelvű kormányzás iránti vágyakozás összeolvad a nagyobb egyenlőség víziójával). Érdemes ehhez hozzátenni azt az empirikus kutatást, amiből kiderül, hogy a magyarok 2000-ben két vonatkozás­ban érzékeltek rendkívül nagy biztosítottsági hiányt: a közbiztonság és a jövedelmek esetében. (Ferge 2012, 34) Hasonlóan érdekesek az összefüggések a nem, az iskolázottság, a jövedelmi helyzet és a biz­tonságvágy között: a nők és a kevésbé iskolázottak biztonságpártibbak; és nagyon markáns a szegények és nem-szegények közötti különbség: a nem-szegények között a túlzott biztonságpártiak aránya 12 százalék, a szegények között 45 százalék. (Ferge 2012, 37) Magyarországon az egyetlen csoport, amelyben a szabadság értékelése kiemelkedő, és a nagy biztonságigény alacsony, azokból áll, akik szerint az új rendszer sokkal jobb, mint az előző volt, és akik többségükben maguk is a rend­szerváltás jelentős nyertesei.

Ferge Zsuzsa sorra veszi a „száraz” tényeket és adatokat: lakáshelyze­tet, jövedelmi helyzetet, iskolázottságot, csecsemőhalandóságot, várható élettartamot stb. Mindezek fényében megdől az az álláspont, hogy ha a gazdaság nő, eredményei előbb-utóbb „lecsorognak” a szegényekhez (vagyis nincs is szükség szociálpolitikára). Ez nem igaz, a magyar egyen­lőtlenségek a rendszerváltás óta jelentősen nőttek. Arra a kérdésre, hogy miért olyan nagyok a magyar egyenlőtlenségek, Ferge ad egy történeti választ (a zsákutcás magyar fejlődést, amely ma a nemzet politikai meg­osztásában ölt testet), illetve külön is megjelöli az önkormányzatok túl nagy önállóságát, amelyet egyébként Ladányi János is igen élesen bírál és a többszörös depriváció kialakulása egyik okának tekint. A történeti fejtegetésből fontosnak tartom kiemelni Ferge azon megállapítását, hogy a „nemzeteszmét ki- vagy felhasználó jobboldal most is, mint a harmincas évek második felében, »olyan társadalmi réteghez fordul, mely elhelyez­kedése és érzése szerint jobboldali, de olyan tartalmi követelésekkel, melyek jórészt baloldaliak.1 A baloldali követelések ebben az esetben általában a jólét növelésére irányulnak, alkalmasint gazdagellenes, vagy épp egyenlősítő retorikával, de a jobboldali bázis nem teszi lehetővé e követelések univerzális, mindenkit átfogó tartalmát. Ez már csak az ér­zelmi töltésű, kirekesztő jellegű osztályozási elv miatt sem lehetséges.” (Ferge 2012, 55; kiemelés az eredetiben) Érdemes ezt összekapcsolni a szabadság és biztonság értékeinek fontosságát mérő empirikus ku­tatással, amelyből kiderül, hogy a leszakadó középrétegek mennyire fontosnak tartják a biztonságot (akár a szabadság korlátozása árán is). Ez mindenesetre magyarázza a politikai jobboldal biztonságot és rendet, valamint „munkaalapú társadalmat” ígérő retorikájának társadalmi sikerét.

Ferge Zsuzsa azonban szigorúan tartja magát szakmája elveihez és következetes módszertanához: soha nem fogalmaz meg olyan hipotézi­seket, nagy ívű elméleteket, amelyeket nem bizonyít. A közgazdász logi­kus és ténykedvelő gondolkodása a kötet minden tanulmányára rányomja a bélyegét. De ugyanez igaz szakmai és emberi elkötelezettségére a szegények és a kirekesztettek iránt, amely a tanulmánykötet egészén végigvonul. Egy nagy elméleti ívű tanulmányban meghatározza, hogy mi is tulajdonképpen a szegénység, mit jelent a depriváltság és a tartós sze­génység, melyek mérésének módszerei, és egyúttal felvázolja, merre is tart ma az európai szociálpolitika. Itt említem meg a kötet feltétlen erényei között a pontos fogalomhasználatot, a módszer és a forrásbázis minden­kor következetes tisztázását, amelyet követ a bizonyítás szigorú és csak a tényekből kiinduló folyamata. Hozzáteszem, hogy Magyarországon nehéz mérni a tartós szegénységet, hiszen nincsen olyan adatfelvétel­-sorozat, amely az időben nyomon követné egyének­-családok­-csoportok sorsát. Ferge ad egy újabb, hangsúlyozottan bizonytalan becslést: ha a társadalom legkisebb jövedelmű 25%-át tekintjük szegénynek (nyugdíja­sok nélkül), talán egyharmaduk, a (nem-nyugdíjas) népesség mintegy 7-8 százaléka lehet többgenerációs szegény. Ez mintegy 5-600 ezer embert jelent. A többiek helyzete később romlott (emlékezzünk rá, Ferge 45-50%-ra becsülte a vesztesek arányát). Ferge összességében megállapítja, hogy a szegénység nem illékony: igaz, a használt ruha jobb, mintha nincs ruha, de ez még nem segít a családoknak és a gyerekeknek kitörni a tartós szegénységből. A szegénység csak egy tartós, több kormányon átívelő, határozott irányú szociálpolitikával lehet valóban „illékony”.

Ahogy a kötet tanulmányaiból kiderül, éppen ez az, ami hiányzik Ma­gyarországon. Ferge Zsuzsa konkrétan és több tanulmányában rámutat a hazai szegényellenességre, és arra a tényre, hogy Magyarországon érdekellentét áll fenn a középosztály és a szegények között, mivel az előbbi is igényt tart az állami szociális juttatásokra – amelyek az államszocialista időszakban bérkiegészítő juttatásként is működtek, és tekintve a hazai bérek nyomottságát, sokan bizony ma is rá vannak szo­rulva valamilyen bérkiegészítésre. Ebben a közhangulatban különösen kontraproduktív lehet bevezetni az „igazolt szegénység” intézményét. Ferge idézi, hogy sok helyen az is növeli a roma- és szegény­ellenességet, ha az egyik gyerek az iskolában ingyen kapja az ebédet, mert a család „igazoltan” szegény, a másik meg nem, mert a család nem tud, vagy nem akar anyagi helyzetéről hivatalos papírt beszerezni. Pedig a magyar szociálpolitika, Ferge elemzése szerint, éppen a szegénység további stigmatizálása, büntetése és kirekesztése irányába halad. A statisztikák alapján világosan kirajzolódik, hogy a válság éveiben sem lanyhult a jóléti kiadások lefaragására irányuló igyekezet, minden ellen­kező irányú kormányretorika ellenére.

De – visszautalva Szalai kötetére – a hazai gazdasági elit már jóval korábban világossá tette, hogy nem óhajtja finanszírozni a jóléti államot. Hoznék egy tanulságos példát: Ferge megállapítja, hogy az országok Európa-szerte felkészültek a válságra, és ha nem is jelentősen, de növelték a szociális kiadásokat. Ez két országban nem következett be: Magyarországon és Lengyelországban. Fontos idézni azt is, hogy 2009-re kikristályosodott a Kelet és Nyugat közti jóléti szakadék: a keleti országok egyértelműen lemaradnak (a GDP 17-23%-át fordítják jóléti kiadásokra), miközben a nyugati országokban 30-33% ez az arány. Lát­juk tehát, hogy nem igaz az a neoliberális közgazdászok által gyakran hangoztatott kritika, hogy Magyarországot a túlzottan nagylelkű szociális politika teszi tönkre; a GDP 23%-ával Magyarország igaz, hogy élenjár a keleti blokkban, de korántsem költ annyit szociális kiadásokra, mint a fejlett nyugati államok. Érdemes ehhez hozzátenni a nyugati és keleti országok GDP-je közti különbséget, valamint azt, hogy a keleti orszá­gokban a bérek sokszor a megélhetést is csak szűkösen fedezik. Ennek fényében is érdemes végiggondolni, hogy miért érzi úgy a középosztály, hogy neki „járnak” azok a szociális juttatások, amelyek a szegényeken hivatottak segíteni? Ferge számításai megadják a magyarázatot, noha természetesen nem mentik fel azt a középosztályt, ahol eleve erős a szegény­ellenesség (amibe a romaellenes érzelmek is belejátszanak, noha a szegénység egyáltalán nem csak „romakérdés”): „1990 óta összesen 3-4 év volt, amikor a bérnövekedés akkora, vagy kicsit nagyobb volt, mint a GDP növekedése. A nyugdíjaknál ez a csoda a 20 év alatt 1993-94 körül fordult elő. Azóta növekedése mindig alacsonyabb, mint a GDP-é. 2009 óta zuhanórepülésben van, reálértéke visszaérkezett a 20 évvel korábbi szintre, miközben a GDP nem szárnyalt ugyan, de 25 százalékkal azért emelkedett.” (Ferge 2012, 163; kiemelés az eredetiben.) Ugyanakkor a 2000-es években a béreken belül jelentősen megnőtt a szóródás, a különbség minimum tízszeres lett: a képzetlenek lemaradtak, a kép­zettek, vezetők szárnyalnak. Megint látjuk tehát, hogy nem kell ahhoz munkanélkülinek lenni, hogy valaki a mai Magyarországon rászoruljon az állami szociálpolitikára.

De a hipotézisek előtt megint csak vizsgáljuk meg a tényeket! 2006-ban Gyurcsány meghirdette a második Bokros-csomagnak is nevezett Új Egyensúly Programot, amely a választási ígéretekkel szemben nem az állami szociálpolitika kiterjesztését, hanem az állami kiadások szigorú lefaragását irányozta elő. Miközben elterjedt volt az a vélekedés, hogy a csomag terheit 30 százalékban az állam, 20 százalékban a tőke és 50 százalékban a munka viseli, Ferge Zsuzsa kritikaként felveti, hogy az „állam” ebben az összefüggésben értelmezhetetlen, a „munkát” jelent­hetik a csúcsmenedzserek és a szakképzetlen munkások is, továbbá jelentős számú csoportok élnek Magyarországon, akiknek se munkájuk, se tőkéjük. Ezért társadalmi hatásvizsgálat szempontjából ő négy cso­portot különböztet meg az életvitel és jövedelem alapján: a szegények, a bizonytalan helyzetű alsó középrétegek, a felső középrétegek és a gazdagok csoportját. Ferge 1990 és 2010 között vizsgálja a szociálpo­litikai tartalmú jogszabályok hatását, és arra a következtetésre jut, hogy egyik ciklusból sem olvasható ki egyértelmű szociálpolitikai irány. Az első, kereszténydemokrata-konzervatív kormány leginkább a kihívások­ra „reaktívan” működött (példa erre a korkedvezményes nyugdíj, hogy csökkentse a gyárbezárások miatt kialakuló magas munkanélküliséget), a magukat baloldalinak nevező kormányok ide-oda csapongtak (amely kritika igen elgondolkodtató, ha belegondolunk, hogy a hagyományosan baloldali szavazókat éppen egy új szociális programmal lehetne hitelesen megszólítani), a hatodik kormányról pedig azt írja Ferge, hogy „nem illik rá rosszul a jobboldali­-neokonzervatív címke, erős populista töltéssel”, és „balszerencsénkre neki van a legkoherensebb programja a társadalom átalakítására, ez azonban sajnos ellentmond mindannak, amit eddig európai szociális modellnek hívtak”. (Ferge 2012, 182)

Ez a kordiagnózis éppúgy nem ígér fényes perspektívákat a magyar társadalomnak, mint ahogyan Szalai tanulmányai és publicisztikai írásai is inkább a negatív szcenáriót valószínűsítik. Ha a számok nem hazudnak, akkor bizony nem kecsegtethetjük magunkat valami ragyogó jövővel. Ez azonban semmiben nem kisebbíti a kötet érdemeit, amit ajánlok mindazoknak, akik el kívánnak mélyülni a hazai egyenlőtlenségek alakulásának okaiban, a szociálpolitika útvesztőiben és a szegénység vitás kérdéseiben. A két, eddig bemutatott kötet nézetem szerint jól ki­egészíti egymást: Ferge Zsuzsa statisztikai adatokkal és számításokkal alátámasztott munkáit az érdeklődőknek érdemes összevetni Szalai nagy ívű elemzéseivel és esszéisztikusabb formában megírt politológiai tanulmányaival. Ferge Zsuzsa régebbi írásaiból két gondolatot szerettem volna még kiemelni. 1962-es elemzése azt mutatja, hogy nem áll fenn szoros összefüggés az édesanya munkába állása és a gyerekek iskolai eredményei között, viszont a szülők foglalkozása és iskolai végzettsége igen nagymértékben meghatározza a gyerekek tanulmányi sikereit és továbbtanulását. Ezek az adatok arra vallanak, hogy a magyar társada­lomban bizonyos „rendiség” továbbélt a Kádár-korszakban is. A másik, amit szeretnék kiemelni, az a szerző „iskolája”. Ferge Zsuzsa olyan idő­szakban kezdte pályáját, ami jóval kevésbé kedvezett a szókimondásnak, mint a Kádár-korszak „gulyáskommunizmusa”. A kötet utolsó tanulmá­nyában ennek ellenére méltatja első munkahelyét, a KSH-t, és főnökét, Péter Györgyöt, és megmutatja, hogy a Rákosi-korszakban is lehetett tisztességes statisztikát csinálni – igaz, a jelentések csak a legfelsőbb pártvezetők számára voltak hozzáférhetők. A Rákosi-évek legnehezebb időszakában a Hivatal például megállapította, hogy hiába nőttek a bérek (55,1%-kal), az árak 85,5%-os növekedése miatt az 1952. évi reálbérek színvonala 16,4%-kal volt alacsonyabb, mint az 1949. évi. Gerő Ernő a jelentést olvasván kifakadt: „Maguk, ott a Hivatalban, nyomorpolitikát csinálnak!”. A részletes számításokból pedig azt is megtudjuk, hogy 1954-ben az átlagjövedelmek olyan nyomottak voltak, hogy a családfő tízévenként vehetett magának egy 1000 Ft-os télikabátot, a feleség 3 évenként szerezhetett be egy 400 Ft-os szövetruhát, a gyereknek pedig félévenként jutott egy 90 Ft-os cipő… Ezek az adatok éppen nem a rend­szer nagyszerűségét hirdették. Ferge Zsuzsa emberi tartását mutatja, hogy egykori főnöke munkásságának emlékét (aki később részt vett az új gazdasági mechanizmus kidolgozásában, és tisztázatlan körülmények között halt meg 1969-ben) megörökítette egy 2010-es tanulmányban, olyan időszakban, amikor a „kommunizmusról” általában csak rosszat illik mondani.

Ladányi János könyve nemcsak abból a szempontból kapcsolódik az eddig ismertetett két kötethez, hogy rendszerkritikai szemléletű, hanem célkitűzését tekintve is. Ahogyan a szerző írja, több mint húsz évvel a rendszerváltás után már nincs értelme a kialakult struktúra átmeneti jel­legéről beszélni, hanem hozzá kell fogni a régi szerkezet helyét elfoglaló új formáció megértéséhez és magyarázatához. Ladányi János – Ferge Zsuzsához és Szalai Erzsébethez hasonlóan – kordiagnózist állít fel, csak ő nem a struktúra egészére koncentrál (igaz, a magyarázathoz felhasználja a társadalompolitika kontextusát és tágabb értelemben a hazai gazdasági-társadalmi viszonyokat), hanem arra a kérdésre keresi a választ, hogyan halmozódnak a deprivációk a mélyszegénységben élő csoportoknál, és miért mond le a társadalom olyan jelentős rétegekről, amelyekre helyzetüket tekintve nagyon ráillik az underclass kifejezés? Hogyan zajlik a többszörös kirekesztés folyamata, és hogyan jelenik meg – tévesen – a szegénység mint romakérdés, miközben mindkét jellemzőt egyre inkább stigmatizálni igyekszik a többségi társadalom? Miért nem történtek lépések az inklúzióra, vagyis a kirekesztett csoportok társadalmi integrációjára, és miért nincs igény a nagyobb társadalmi szolidaritásra a többségi társadalomban? Ladányi János könyve sok szempontból párbe­szédet folytat Ferge Zsuzsa tanulmányaival, amelyekben az inklúzió köz­ponti kérdés. Igen szomorú képet kapunk a magyar társadalom jelenlegi állapotáról, ha figyelembe vesszük, hogy a szegénységben, sőt mélysze­génységben élő csoportok integrációja vagy a sokat emlegetett inklúzió helyett éppen ellenkező irányú folyamatok zajlanak a társadalomban: vagyis folyik a szegénység kirekesztése, stigmatizációja, és általában a hátrányos helyzetűek fegyelmezése és további büntetése – ami éppen nem a társadalmi szolidaritás magas fokára mutat. Pedig, ha figyelembe vesszük, hogy a szolidaritás is adhat társadalmi biztonság- sőt komfort­érzetet, ezek az eljárások és attitűdök nemcsak a szegénységben élőket viszik „még lejjebb”, hanem a kirekesztettek és a többségi társadalom közti szakadék mélyítésével rontják az össztársadalmi közérzetet is.

A mélyszegénység természetesen nem új keletű probléma. A szerző egész munkásságában – Ferge Zsuzsához hasonlóan – nagy szerepet játszott a kialakult egyenlőtlenségek tanulmányozása, a szegénység vitás kérdései és a településszerkezet (amely igen gyakran tükrözi a társadalmi helyzetet). Az államszocializmusban a szegénység, ha nem is volt tabutéma, legalábbis a politikailag kényes kérdések közé tartozott, hiszen a szocialista társadalomban a hivatalos marxista-leninista ideo­lógia értelmében a szegénység mint olyan, nem létezett (érdemes ezt összevetni a KSH már idézett, 1953-as életszínvonal-adataival!). Ladányi János ilyen irányú kutatásai semmiképpen nem a rendszer legitimációját erősítették, ő is azon szociológusok közé tartozott, akiknek sok okuk volt arra, hogy a rendszer bukását kívánják. A rendszerváltás után létrejött újkapitalizmus kritikája Ladányi János munkáiban sehol nem párosul a Kádár-rendszer utólagos megszépítésével; életművében és a fennálló egyenlőtlenségek bírálatában mindenkor következetes.

Szegénység és „szociális gettók” voltak tehát az államszocializmusban is, jóllehet a rendszer tapintatosan nem emlegette a szociális problé­mákat a széles nyilvánosság előtt. Ami a rendszerváltással döntően megváltozott, az a hátrányos helyzet halmozódása: a munkahelyvesztés különösen súlyosan érintette a segédmunkás-réteget, akik többnyire nem tudtak újra elhelyezkedni. A szerző szemléletesen mutatja be, hogyan szorították ki a roma népességet lakóhely-rehabilitáció címén a budapesti belső kerületekből, és hogyan számolták fel a szociális lakások rendszerét, ami azzal járt, hogy a romák olyan településeken koncentrálódtak, ahol olcsó volt a lakhatás. Ezek pedig általában olyan hátrányos helyzetű kistelepülések, ahol nincs munkalehetőség, nincs tö­megközlekedés, nincs hasznosítható tudást vagy képzettséget adó isko­la, nincs továbbképzés vagy szociális foglalkoztatás, nincs egészségügyi ellátás és általában hiányzik az az infrastruktúra, ami megteremthetné a „normális” élet kereteit – vagyis családok ítéltetnek arra, hogy a lét minimumát is alig-alig (vagy egyáltalán nem) biztosító feltételek között vegetáljanak, és gyermekeikre is továbbörökítsék halmozottan hátrányos helyzetüket. Idézném a kutató fontos következtetéseit, aki egész életében kutatta a települések egyenlőtlenségeit és a szegénységet: „A lakóhelyi szegregáció, a szegények, s mindenekelőtt a romák szegregációja nagyon erősen megnövekedett a rendszerváltás után. Ha megnézi az ember Magyarország térképén, hogy hol laknak a legnagyobb arányban munkanélküliek, hol laknak a legnagyobb arányban iskolázatlanok, hol laknak a legnagyobb arányban romák, akkor könnyen össze lehetne cserélni ezeket a térképeket, mert olyan mértékig összefüggnek ezek a folyamatok, hogy jóformán ugyanazt a tendenciát mutatják. Azt, hogy az országnak az északkeleti, keleti, déli, délnyugati peremén leszakadó, aprófalvas területek alakultak ki, ahol nagyon erősen koncentrálódik a legkiszolgáltatottabb, legkirekesztettebb helyzetben lévő, nagyon magas arányban roma népesség.” (Ladányi 2012, 175)

A könyv ezt a lényegi állítást módszertanilag igen megalapozottan bizonyítja, az egész országot felölelő népességi adatok, survey-adatok és a saját számításai alapján. Miközben Ferge Zsuzsánál kiemeltem a szigorúan a tényekhez ragaszkodó írás- és érvelésmódot, a mindig lelkiismeretesen tisztázott, következetes fogalom- és forráshasználatot, addig Ladányi János könyvének érdemei között hasonlóképpen meg kell említeni a rendkívül nagy forrásbázist, a népszámlálási adatok innovatív felhasználását, a szerző saját számításait és a kreatív kutatómunkát. A szerző kiemeli, hogy már a definíció is felvet bizonyos problémákat, mert ha az önbesorolást vesszük alapul annak meghatározásánál, hogy ki a roma, akkor igen nagy az ingadozás. Mivel feltehetjük, hogy a jobb helyzetben lévő, a többségi társadalomba beilleszkedett romák közül kevesebben vallják magukat romának, ezért ha az önbesorolást vesszük alapul, akkor jelentősen alábecsülhetjük a jobb helyzetű romák arányát. A szerző Szelényivel közösen végzett felmérésében igen nagy arányta­lanságokat talált az önbesorolás és például a kérdezőbiztos véleménye között. Ennek alapján jutnak arra a következtetésre, hogy az etnikai klasszifikációt döntően nem biológiai tényezők, hanem társadalmilag determinált mechanizmusok határozzák meg. Itt érdemes megemlíteni, hogy vegyes házasságok esetében sokszor valóban a „környék” (a tele­püléstípus) dönt arról, hogy a pár minek vallja magát.

Ladányi János említi, hogy a lakóhelyi szegregációt volt a legnehezebb operacionalizálni. Szelényivel úgy jártak el, hogy lakókörzeteket alakítot­tak ki, „cigány háztartásnak” tekintették azt, ahol a 2001-es népszámlálás során legalább egy személy volt, aki a nemzetiségre, hagyományokra, kulturális értékekre vagy nyelvre vonatkozó kérdések legalább egyikére a „cigány” választ adta, majd besorolták a lakókörzeteket az alacsony iskolázottságú, a munkanélküli vagy a cigány népesség szerint, és végül az számított szegregált lakóhelyen élőnek, aki olyan lakókörzetben élt, ami az alacsony iskolázottságú, a munkanélküli vagy a cigány népesség által legmagasabb aránnyal jellemezhető decilisek közül legalább egy szempont szerint a legfelső decilisbe tartozott. Ezen számítás alapján Ladányi János azt az eredményt kapta, hogy a magyarországi népesség csaknem egyötöde (17,8 százalék) él szegregált körülmények között.

Megerősítést nyert az is, hogy míg az elöregedő falvak problémája inkább csak az ötszáz főnél alacsonyabb népességszámú településtí­pusban tekinthető számottevőnek, gettósodó településeket mindegyik településkategóriában, de legmagasabb arányban szintén az ötszáz főnél alacsonyabb népességszámú aprófalvak csoportjában találhatunk. (Ladányi 2012, 107)

Ez a kordiagnózis – és az az adat, hogy az ország népességének egyötöde szegregált körülmények között él – Ferge Zsuzsa könyvéhez hasonlóan szomorú képet ad korunk Magyarországáról. Ladányi János élesen bírálja a cigány önkormányzatokat, amelyek nem tudják megjele­níteni a roma mélyszegénység érdekeit, sőt, sokszor a roma érdekeket sem. Emellett kárhoztatja a körzetesítést, ami lehetőséget ad a nem-roma lakosságnak arra, hogy effektíve szegregált iskolákat hozzon létre és megszabaduljon a problémásnak tekintett cigány gyerekektől. Az iskolai szegregáció pedig újratermeli a halmozottan hátrányos helyzeteket, hi­szen a „speciális” iskolákba utalt roma gyerekek semmiféle húzópéldát nem látnak maguk előtt, csak az állandó kirekesztést tapasztalják. Nem csoda hát, hogy sokan az általános iskolát sem végzik el, ami eleve „parkolópályára” állítja őket a munkaerőpiacon.

A három könyv egymást kiegészítve pontos és nagyon fájdalmas diag­nózist ad a mai magyar társadalomról és a közeljövő perspektíváiról. Elmondható, hogy a magyar politikai baloldal azt az esélyt is eltékozolta, amivel, ha nem is tudta volna visszafordítani a növekvő egyenlőtlensé­gek tendenciáját, legalábbis felmutatott volna egy életképes, az európai normákkal összhangban levő, valóban szociális társadalompolitikát, és több jelét adhatta volna általában is a baloldaliságnak. Ahogyan láttuk, a roma- és szegényellenességnek sajnos mélyen megvannak a törté­nelmi gyökerei a középrétegekben. Fel lehetett volna azonban mutatni egy működő szociális programot és felvillantani az inklúzió lehetőségét a kirekesztés helyett. Ahogyan a bemutatott könyvekből világosan kide­rül: illúzió volt abban reménykedni, hogy Magyarországon létrejön egy nyugatit típusú kapitalizmus és demokrácia. Azt nem tudni, meddig lesz uralkodó helyzetben az az illúzió, hogy a nacionalizmus téríti majd vissza a „helyes” vágányra az országot; de hát, mint a szerzők történeti fejtege­téseiből is láthatjuk, nem ez lesz az első eset, amikor a magyar politika holtvágányra fut. Az persze kérdéses – hogy visszautaljak a Ladányi János könyvének borítóján levő felszedett vasúti sínre, amely vélhetően nemcsak a világtól elzárt aprófalvak sorsát szemlélteti -, hogy honnan és hova mozdul majd el ez a holtvágány.

A tanulmány megírását a Bolyai Kutatói Ösztöndíj támogatta.

Jegyzet

1 A kiemelés forrása Kecskeméti György 1937-ben írt tanulmánya, a „Mai magyar szellem”, amely az akkori magyar harmadikutas ideológiát elemezte. (Kecske­méti György: Philippos és Demosthenes, Budapest, Ulpius-Ház, 2002)

Merlin és a varázslóinas: Egy életrajz értelmezéséhez

Walter Isaacson: Steve Jobs életrajza. Budapest, HVG Kiadói Rt. 2011

2011-ben jelent meg Walter Isaacson Steve Jobs-életrajza, amelyet a világ számos nyelvére – magyarra – is lefordítottak. Felmerül a jogos kérdés, hogy mennyiben lehet (vagy kell) rendszerkritikusan foglalkozni egy többszörösen mainstream történettel – elegendő itt annyit megem­líteni, hogy a befolyásos Time magazin főszerkesztőjeként és a CNN elnök-vezérigazgatójaként Isaacson maga is aktívan részt vett az Apple és Jobs mítoszának kialakításában, mint ahogyan az sem véletlen, hogy az Apple-vezér éppen Isaacsonba fektette bizalmát, aki korábban Einsteinről írt életrajzot (ami magyarul is megjelent). Véleményem szerint van itt egy igen fontos problémakör, amit nem kerülhet meg a rendszer­kritikai baloldal: Isaacson szellemi-világnézeti meggyőződéséből faka­dóan kétségtelenül eltúlozza a személyiség szerepét a történelemben. Szerencsésebb lett volna korának társadalomtörténeti kontextusában vizsgálni Jobs életútját és üzleti-morális felfogását, mint a feltételezett személyiségvonások alapján megrajzolni egy portrét, ami így, elszakadva a személyiséget formáló környezettől, giccses és sokszor hatásvadász marad. Ezt a módszert éppen az a tény indokolta volna, hogy Jobs élete sok szempontból emblematikusan követi a '60-as évek nagy baloldali lázadásának történetét, ami – ha elfogadjuk a történelem dialektikus szemléletét – szükségszerűen vezetett el ahhoz az amerikai techno-kapitalizmushoz, amit a mai baloldal olyan lesújtóan és szemléletesen kritizál. (Boltanski – Chiapello 2005; magyarul lásd: Krausz – Bartha 2008.) A '60-as évek újbaloldali fellendülésének tekintélyes nemzetközi szakirodalmából, sajnos, igen kevés olvasható magyarul; az államszo­cializmus idején a hivatalos politika kétségtelenül mindent megtett, hogy elhallgassa a sokat hivatkozott „tömegek” elől a baloldali alternatívákat; a rendszerváltás után pedig az új magyar politikai elit ebben még kevésbé volt érdekelt. Érdemes tehát röviden, a szaktudományosság igénye nél­kül felvázolni az Isaacson könyvéből sajnálatosan kimaradó, vagy csak anekdotaszerűen megjelenő társadalomtörténeti hátteret.

A fentiekhez kapcsolódik még egy tematika, melyre írásom reflektálni kíván, és ez éppen a közvélemény formálása. Az amerikai szociológiában kiemelt helye van a közvélemény-kutatásnak, hiszen eredményeit a polito­lógia mellett a reklámiparban és a marketingben is széles körűen haszno­sítják. Az államszocialista országok – noha a bolsevik párt kétségtelenül a tömegekre alapozta forradalmi és polgárháborús győzelmét – meglehetős félénkséggel álltak hozzá a közvélemény-kutatáshoz, amelyet „polgári” tudománynak tekintettek. Sztálin alatt is létezett ugyan közvélemény-ku­tatás, ez azonban kimerült az NKVD és más politikai szervek által szor­galmasan gyűjtött hangulatjelentésekben, amelyek egyébként a történeti időszaktól függetlenül lehettek mai szemmel meglepően kritikusak – az eredmény, pontosabban a főtitkár reakciója, sajnos ismert a nagy félelem időszakának fékevesztett terrorjából. A '60-as évektől bekövetkező olva­dással párhuzamosan a szociológia is újraindulhatott, sőt, megjelentek a közvélemény-kutató intézetek.2 Az eredményeket azonban a kormányok a „szigorúan bizalmas” információk között kezelték; így még a szocio­lógiatörténet meghatározó alakjai sem tudtak bevonulni a köztudatba. A közvélemény-kutatást megnehezítette az ún. kettős véleményklíma és a mimikri (a valódi politikai vélemény elrejtése). Így hihette el maga a rendszer, hogy a lakosság támogatását élvezi egy olyan időszakban, ami­kor a kormány és a párt iránti bizalom egyre vészesebben fogyatkozott.3 A társadalmi percepciónak ez a zavara is hozzájárul az 1989-es esemé­nyek magyarázatához a kelet-európai országokban: mihelyst megdőltek a pártállam által emelt politikai tabuk, rögtön kiderült, hogy a közvélemény nem támogatja a hatalomban levő kormányokat.

A Jobs-életrajz kapcsán rámutatok néhány olyan szociálpszichológiai megfigyelésre, amit nem csak a fogyasztásban és a kapitalista reklám­iparban lehet(ne) hasznosítani. Kiemelném Robert K. Merton nevét, nemcsak azért, mert eredetileg a címben szereplő Merlin művésznév felvételén gondolkodott, hanem azért, mert számos gyakorlati megfi­gyelést igen eredeti módon kötött össze az elmélettel. A cím egyébként elsősorban arra utal, milyen „bűvészettel” teremtette meg Jobs az Apple és a saját legendáját. Azzal a kérdéssel, hogy teljesítménye mit jelentett a technikatörténet szempontjából, a könyv kimerítően, én viszont egyál­talán nem foglalkozom.

A Jobs-életrajzról egyébként magyarul is olvashatunk rendszerkri­tikai reflexiót. Marie Bénilde, a Le Monde diplomatique c. folyóiratban megjelentetett írásában (Bénilde 2012) hosszasan bírálja Isaacsont, mert idealizált képet fest az amerikai techno-kapitalizmus működéséről, és inkább arra törekszik, hogy az Apple PR-ját erősítse, ahelyett, hogy kritikus szemmel és a megfelelő távolságtartással (is) lássa és láttassa hősét. Nem esik szó a termelés Kínába való kitelepítéséről, ami amerika­iak tömegeit fosztotta meg a munkalehetőségtől; az olcsó és végletesen kizsákmányolt munkaerő alkalmazásáról, a kegyetlen munkafeltételekről, a szakszervezetek ellehetetlenítéséről (Jobs Obamának többek között azt javasolta, hogy meg kell törni a pedagógusok szakszervezetét az oktatás forradalmasítása céljából), és hosszan lehetne sorolni a Jobs által is favorizált amerikai „corporate” kultúra embertelen és megalázó módszereit (az elbocsátott dolgozót a vállalathoz sem engedik be, hanem utána küldik a személyes tárgyait – a módszer ijesztően emlékeztet a sztálini terror időszakában meghonosodott nézetre, miszerint a leleplezett ellenséget már csak azért is el kell távolítani a dolgozók társadalmából, mert megrögzött kártevő létére egészen biztosan ártani fog a szocializ­musnak). Ez az egyoldalúság azonban más szerzőknél is megfigyelhető: példaként említem Manuel Castellst, aki az elsők között figyelt fel az informális gazdaság terjedésére a fejlett kapitalista társadalmakban (Portes – Castells – Benton 1989); utóbb mégis egész trilógiát szentelt a Szilikon-völgy forradalmának, amiben sajnálatosan kevés a rendszer­kritika (Castells 2005).

Miközben nem szabad abba a tévedésbe esnünk, hogy rendszerkriti­kus szemléletet tulajdonítunk a CNN volt elnök-vezérigazgatójának, meg kell jegyezni, hogy az életrajzi könyvében ábrázolt kép nem egyértelmű­en kedvező sem Jobs, sem pedig az 1960-as évek hippijei számára. A könyvben ugyanis szó esik arról, hogy Jobs a barátaival alapít egy hippi­kommunát – a kommuna azonban idővel felbomlik, nem utolsósorban azért, mert a barátok egy idő után úgy érzik, hogy a farm tulajdonosa, egy bizonyos Robert Friedland, egy auschwitzi túlélő fia, ki akarja őket zsákmányolni (Isaacson 2011, 54-56). A szerző azonban azt is megem­líti, hogy amikor Jobs teherbe ejtette a barátnőjét, amit utóbb letagadott, Friedland segített a lányon.

A történet – mivel Isaacson adós marad a kortárs amerikai hippi-moz­galom bemutatásával – megmarad érdekes epizódnak, noha rácáfol bizonyos sztereotípiákra az emberi jellemről. Fáber Ágostont idézem, Boltanski szociológiájának egyik kutatóját: „Boltanski és Chiapello a 60-as évek társadalmi mozgalmaiban két alapvető – és egyidejűleg nem könnyen megvalósítható – követelést azonosítottak: az egyik az ún. »szociális kritikai« (amely fokozottabb anyagi biztonságot, biztos megélhetést követelt), a másik pedig az ún. »művészi kritika«, amely pedig az autonómia, a kreativitás, az autenticitás kibontakoztatására és az önmegvalósításra helyezte a hangsúlyt. A két törekvés csak rövid ideig volt képes egyidejűleg megvalósulni, a 70-es évektől kezdve a kapitaliz­mus mintegy engedményként magába olvasztotta a művészeti kritikát, a szociális kritikát pedig Franciaországban meglehetős hatékonysággal szerelte le.4 Ez azért volt lehetséges, mert egyrészt a nagy szakszerve­zetek tagsága és népszerűsége radikálisan csökkent, másrészt pedig a keleti »szocialista« berendezkedés is egyre inkább zsákutcásként jelent meg a köztudatban, s így a nyugati kapitalizmus egyre inkább ellenpólus nélkül maradt.” (Fáber Ágoston személyes közlése)

Jómagam három mozzanatot emelek ki Isaacson könyvéből, ame­lyek sokat elárulnak az amerikai „lázadás” mentális és pszichológiai korlátairól. Isaacson leír egy esetet, amikor a kisfiú Steve Jobsnak arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy mi az, amit nem ért a világból. A gyerek válasza: „Nem értem, hogy az apám egyszerre miért lett ennyire csóró.” (Isaacson 2011, 25) A másik az a momentum, amikor Jobs barátnője teherbe esik a fiútól, aki letagadja az apaságot, sőt, kijelenti, hogy a gyerek „bárkié” lehet a kommunában, amit a megsértett lány nagyon sokáig nem tud neki megbocsátani. Felmerül a kérdés, mit is jelentett a szexuális szabadság a középosztály – vagy akár az alsó középosztály – fiataljainak kommunáiban, ha nyilvánosan ekkora sértésnek számított az a feltevés, hogy a lány létesíthetett párhuzamos szexuális kapcsolatot. A harmadik mozzanat Jobs indiai útja; semmilyen jele nincs annak, hogy Jobsot valaha is foglalkoztatta volna az indiai társadalom kiáltó egyen­lőtlensége, a turisták számára is látható nyomor; itt nyilvánvalóan nem arról volt szó, hogy Jobsot érdekelte volna az ország megismerése, a „megvilágosodás” egyet jelentett önmaga keresésével.

Ezekkel az eszmékkel és korlátokkal azonban Jobs nem volt egyedül. Az amerikai hippi-mozgalomnak nem volt gazdasági programja; a két döntő kérdéshez, a termelési módhoz és a tulajdonhoz pedig a leg­radiká­lisabbak sem mertek, akartak, vagy tudtak hozzányúlni. Említhetem itt az egyik leg­baloldalibb aktivista, Jerry Rubin nevét és sok szempontból emblematikus élettörténetét. Jerry Rubin szintén Indiában kereste a „megvilágosodást”, éppúgy, mint Jobs; hazatérve Amerikába megalapí­totta a Youth International Party-t, ami radikális, polgárpukkasztó akcióiról vált híressé. A lázadó fiú végül – Jobshoz hasonlóan – mégiscsak betago­zódott az amerikai techno-kapitalizmusba; Apple-részvényeket vásárolt. 1994-ben életét vesztette egy balesetben (1938-ban született). Friedland – Isaacson könyvének tanúsága szerint – még jobban letért a forradalom útjáról: Jobs felidéz egy esetet, amikor egykori barátja arra akarta ráven­ni, hogy járjon közbe az érdekében Bill Clintonnál, mert egyik bányája súlyos környezeti károkat okozott.5 Jobs erre nemet mondott, azzal a megjegyzéssel: „Különös, hogy az, akit fiatalon szinte a gurumnak tekin­tettem, szó szerint és átvitt értelemben is haszonleső aranyásóvá vált.” (Isaacson 2011, 56) Sajnálatos, hogy Jobs saját magára nem vonatkoz­tatta ezt a kritikát, de társadalomtörténeti szempontból ennél jelentősebb az a megállapítás, hogy az emberek személyes sorsát és meghatározó döntéseit mennyiben alakítja valójában a környezetük; én ugyanis sokkal inkább a makro­környezet hatásával magyarázom azt, hogy Rubin, Jobs és Friedland mind részeseivé váltak annak a kapitalista rendszernek, ami ellen fiatal korukban lázadtak, mintsem a személyes tulajdonságje­gyek alapján.6 Az amerikai techno-kapitalizmus felfogható úgy is, mint a '60-as évek „lázadásának” szerves folytatása – és ha így fogjuk fel az összefüggést, akkor nem(csak) Jobson kell számon kérni az elmaradt forradalmat, illetve azt a szomorú tényt, hogy az új amerikai „corporate” kultúra a sztálini időszak számos rémes elemét magába olvasztotta, még ha a kínzásokat és a tömeges agyonlövést nem is sikerült meghonosí­tani. A későbbi techno-kapitalisták olyan környezetben szocializálódnak, ahol nincs jelen a gazdasági egyenlőség­-létbiztonság­-szociális jogok tematikája; ezeket legfeljebb az állami elnyomással azonosítják, és kizá­rólag az egyén szabadságát kívánják megvalósítani.7 A „lázadás” tehát nem ingatta meg a hagyományos amerikai értékeket, sőt, éppen azokat kívánta érvényre juttatni, igen szélsőségesen – és hozzátehetjük, hogy szemben a Hair által sugallt optimista képpel, nagyon kérdéses marad, hogy a hippi-mozgalom valójában mennyire változtatott az osztályok és fajok közötti szegregáción.

Mint történeti életrajz, a könyv tehát kétségtelenül megbukik. Előnyének tekinthető azonban, hogy Isaacson nem idealizálja Jobsot, hanem egy esendő embert ábrázol, aki szinte soha nem ismeri be a tévedéseit, bár szép számmal vannak neki. Kérdéses, persze, hogy a szerzőnek meny­nyiben sikerül túllépni itt a pszichológiai konvenciókon, és feltárni valami igazán egyedit Steve Jobs életéből. Amikor nem erőlködik azon, hogy beilleszkedjen ezekbe a konvenciókba, akkor vannak sikerei.8 Meglátá­som szerint szerencsétlen annak erőltetése, hogy Jobsra mekkora hatást gyakorolt az örökbefogadás ténye;9 sokkal érdekesebb kérdés lenne, hogy a genetikai program (akármi legyen is az) mennyire befolyásolja valójában a személyiség fejlődését; hiszen abból, amit Isaacson leír, sokkal inkább következik az, hogy Jobsot jobban befolyásolta a soha el nem ismert szír apai hagyomány (hiszen az apa egy „lecsúszott”, de valamikor befolyásos arab kereskedő családból származott), mint a sokat emlegetett nevelőapa, akinek a fáma szerint büszkén mutogatta az általa felépített vállalatot.10 A terjedelmes kötetben azonban kétségtelenül vannak nagyon jól megírt fejezetek: példa erre a fiatalkorát bemutató rész, ellentmondásos visel­kedése első gyermeke anyjával, kényszerű távozása az Apple éléről (miután összeveszett az igazgatótanáccsal) és betegségének leírása, ahol Isaacson – meghazudtolva PR-os múltját – az emberi együttérzés magaslataiba emelkedik. Jobs kétségtelenül nagy pozőr volt, és betegen is az maradt; ezt a tényt Isaacson egyáltalán nem leplezi.

Ez elvezet minket a második kérdéshez, ahol Bénilde-nek vannak eredeti megfigyelései. Hogyan formálta Steve Jobs – talán tudatosan – a közvéleményt? Marie Bénilde (2012) kimondja: „Steve Jobsnak főleg ahhoz volt tehetsége, hogy elfelejtesse iparmágnási szerepét és korá­nak kulturális hullámait meglovagolva mindig fázisban maradjon a nagy tőbbséggel.”(Kiemelés tőlem – B. E.) De mit is jelent valójában – az adott történeti kontextusban – ez a manipuláció?

Fontos itt felidéznünk Georg Simmel nevét, akit sokan – Marxszal, Durkheimmel és Max Weberrel együtt – a szociológia negyedik „atyjának” tartanak. Simmel különösen azért fontos, mert a másik három alapítóval ellentétben, igen komoly érzelmi intelligenciával rendelkezett. Számos meglátása így ma is releváns – akkor is, ha a formális logika szempontjá­ból teljesítménye alatta marad a szociológia és a marxizmus klasszikusai-nak.11 Simmel igazi zsenialitása abban rejlett, hogy képes volt szociológiai tudással ötvözni az emberi pszichikumot – műveit ezért érdemes (volna) ma is felfedezni azoknak, akik a világ jobbításán gondolkodnak.

Számos fontos tanulmánya közül kiemelem „A titok és a titkos társa­dalom” c. munkáját. Itt Simmel előrevetít egy olyan társadalmat, ahol a tudás egyre fontosabbá válik a társadalmi érvényesülés szempontjából – és figyelmeztet ennek a lehetőségnek az elidegenítő (és kizsákmá­nyoló) hatásaira. (Simmel 1973, 339) Érdemes itt idézni a következőket: „Az igazmondásra épülő érintkezés általában annál megfelelőbb egy csoporton belül, minél inkább a sokak, és nem a kevesek jóléte válik normává. Akiknek ugyanis hazudnak – vagyis, akik a hazugság révén károsodást szenvednek – azok mindig többségben lesznek a hazu­gokkal szemben, akik e hazugságból előnyöket kovácsolnak a maguk számára. A »felvilágosodás« ezért, amelynek célja a társadalmi életben ható igazságtalanságok felszámolása, teljesen demokratikus jellegű.” (Simmel 1973, 319)

A felvilágosodás dialektikájában Simmel kétségtelenül tévedett. Előbb éppen a nácizmus bizonyította, a Joseph Goebbels által irányított fé­lelmetes propagandagépezet segítségével, hogy az emberek tömegei kétségtelenül elhisznek bármilyen vaskos hazugságot, ha azt elég sokáig és elég nagy kitartással verik a fejükbe, majd pedig a fogyasztói társa­dalom példáján láthattuk, hogy a különböző márkákat az emberek olyan imázsokkal rokonítják, amelyekkel szívesen azonosulnak. Az Apple-felhasználók közé tartozni bizonyos presztízst, bourdieu-i fogalommal társadalmi tőkét jelent. Csakhogy ez a társadalmi tőke jórészt illuzórikus, hiszen a valóságban óriási különbségek állnak fenn egy Apple-t használó topmenedzser és egy állástalan magyar diplomás vagy akár szakmunkás között – akkor is, ha az utóbbiak vásárolnak megtakarításaikból (vagy akár hitelbe) egy okos­telefont. A net demokratikus kultúrája tehát ennyi­ben bűvészet – csúnyábban mondva pedig becsapás.

Jobs kétségtelenül megértette a mítoszgyártás fontosságát – hiszen egész életét feltette arra, hogy a felhasználók ízléséhez alkalmazkodva alakítsa az Apple mítoszát. Ebből a szempontból fontos kiemelni, hogy halálos betegen még találkozni akart a „fiatalokkal”: ebben persze lát­hatunk nyers üzleti érdeket is, de én legalább ilyen fontosnak tartom a Szilikon-völgy mítosza folytonosságának fenntartását: Jobs, úgymond, csak vissza akarta adni, amit ő kapott a saját mestereitől (bár a szemé­lyiségjegyek alapján Jobsnak aligha kellettek tanítók és mesterek). A mítosz azonban folytatódik.

Robert K. Merton Simmel számos meglátását, ha úgy tetszik, intuícióját alkalmazta az észak-amerikai gyakorlatban. Merton (2002, 190-193) felfigyelt egy esetre, amikor is egy ismert rádióriporter arra vállalko­zott, hogy egy jótékonysági cél érdekében „maratoni” sokáig adásban marad. Az emberek többet adakoztak az átlagosnál, mert úgy ítélték meg, hogy a rádiós teljesítménye hitelesebbé tette az ügyet. Merton számos más vizsgálatot elvégzett, de az eredmény ugyanaz maradt: az emberek hitelesnek látták a rádiós teljesítményét, és azért adakoztak. De hivatkozhatnék itt történelmi példákra: Churchill híres beszédére a második világháború előestéjén, vagy Sztálin azon elhatározására, hogy megtartják az októberi forradalom tiszteletére rendezett parádét az ostromlott Moszkvában – és a főtitkár a helyén maradt. Az információs jelentések egyöntetű tanúsága szerint ez leírhatatlan lelkesedést váltott ki Moszkvában és a Vörös Hadseregben.

A közvélemény manipulálása persze kétélű játék. Klasszikus példa Oscar Wilde esete, aki nagyon is tudatosan alakította ki írói imázsát, és Jobshoz hasonló átéléssel játszotta a cinikus esztéta és társasági ember szerepét. Wilde valódi tragédiája az volt, amikor tévedett: rosszul mérte fel az angol közvéleményt, és nem értette meg, hogy a kortársak nem fogják tolerálni nyilvánosságra kerülő homoszexuális kapcsolatait. (Ellmann 1988)

Miközben Isaacson könyve nem tagadja, hogy Jobs – többek között az ő segítségével – manipulálta a közvéleményt, az igazi „bűvészet” (vagy becsapás) leleplezetlenül marad. Nem célom e helyütt ismertetni a net-társadalom könyvtárakra rúgó szakirodalmát; elegendő annyit meg­jegyezni, hogy a PC-k, okos­telefonok és táblagépek kétségtelenül nagy előrelépést jelentenek az emberek közötti interakciók és információcsere demokratizálásában. Csakhogy itt felmerül két nagyon jogos baloldali kritika. Az egyik éppen az elidegenedés pszichológiai problémája, amit felvet az új technika. A másik – talán következményeit tekintve megha­tározóbb – kérdés pedig az, hogy mennyi ideig lesz „fenntartható” a lát­szólag demokratikus net-kultúra és a ténylegesen fennálló, egyenlőtlen, sőt, a statisztikai felmérések szerint egyre egyenlőtlenebb kapitalista viszonyok közötti kiáltó ellentmondás?

A kérdés sajnos fájdalmasan aktuális, ugyanis az 1980-as évektől egyre jobban megfigyelhető nemcsak a '60-as évek emancipációs tö­rekvéseinek az elbukása, hanem az elért eredmények felszámolása is. Gondolok itt statisztikailag mérhető jelenségekre: az osztályok közötti egyenlőtlenségek globális növekedésére, a szellemi és fizikai munka bérezése közötti olló szétnyílására, a szakszervezeti mozgalom hanyat­lására, a strukturális munkanélküliségre, az oktatás és az egészségügy privatizációjára – és a listát hosszan lehetne folytatni. A cikknek nem témája a társadalmi nem (gender), holott a feminizmus nagyon sokat köszönhet a '60-as évek baloldali fellendülésének. A mainstream média és irodalom nagyon plasztikusan tükrözi az e területen is bekövetkezett hanyatlást: a mai sikerfilmek és bestseller-irodalom (amit szakértők szerint főleg a nők vásárolnak) egyértelműen azt az „üzenetet” közvetítik a publikum felé, hogy a nő legfontosabb dolga az életben, hogy férjet találjon magának – lehetőleg olyat, aki eltartja, de ha ez nem sikerül, akkor se adja fel: akármilyen férj jobb, mint a semmi.12 Ezt kétségtelenül nem erősítik meg a hazai és európai statisztikai adatok,13 a globális média által sugallt imázs azonban határozottan tükröz a társadalmi nem terén egy markánsan neokonzervatív fordulatot, mintha a középosztály azzal akarná megoldani a strukturális munkanélküliség globális problémáját, hogy a nőket kérlelhetetlenül visszaszorítja a háztartásba. Ezt a fordu­latot tükrözik a mainstream ikonok: ide lehetne sorolni Kate Middleton nagyszabású esküvőjét, ahol a legfontosabb a menyasszonyban az, hogy szép, jól öltözik, valamint szereti és támogatja a trónörököst, de ezt a patriarchális (hogy ne mondjuk, „macsó”) hagyományt folytatják a techno-kapitalizmus hősei is, és esetünkben mindegy, hogy ez a szerep csak a nyilvánosságnak szól, vagy a szóban forgó férfiak valóban azonosulnak is vele.14 Isaacson leírja, hogy házassága előtt Jobs kitartóan (vagy csak naivan) kérdezgette barátait, melyik menyasszonyjelölt a szebb, de a Facebook-film is pontosan ezeket a sztereotípiákat követi – mintha legalábbis a kapitalizmus nemi téren visszatalált volna a Kinder, Kirche, Küche szentháromságába.

Mindezek fényében nagyon is aktuálisnak tartom azt a kérdést, hogy meddig lehet egy ügyes „bűvészettel” a fennálló társadalmi valóság elfo­gadására szorítani azokat, akik rosszul jártak a techno-kapitalizmussal, és akik – az egykori hippikhez hasonlóan – szintén '68 örökösei.

Jegyzetek

1 Szeretném megköszönni e helyütt Fáber Ágoston kritikai észrevételeit, amelyek termékenyen segítették a cikk átdolgozását.

2 Magyarországon igen sokat tett a szociológia újraintézményesüléséért Huszár Tibor. A politikai összefüggésekhez lásd: (Hegedüs 1989). A hazai közvélemény­-kutatásból kiemelem Angelusz Róbert nevét, aki 1969-ban a Magyar Rádió és Televízió Tömegkommunikációs Kutatóközpontjában, 1972-től pedig az ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézetében dolgozott.

3 A gondolat kifejtését lásd: (Angelusz 2000, 280-290).

4 Az amerikai-francia kulturális interakciót itt nem vizsgálhatjuk; a kapcsolatot azonban mindenképpen fontosnak kell tekinteni.

5 Érdemes itt párhuzamot húzni a késő Kádár-korszak technokráciája és a '60-as évek lázadói között. Somlai Péter szép hasonlatával élve: nem a szívük mélyén voltak ők kapitalisták, hanem az érdekeik mélyén voltak azok.

6 A mainstream irodalomból is hozhatunk erre példákat: Salinger Zabhegyezője már előrevetíti a „forradalomnak” ezt az árulását, míg Kerouac Útonja „tiszta” lázadás – nem véletlen, hogy az Úton ma szinte elfelejtett klasszikus. Itt érde­mes megemlíteni, anélkül, hogy elvitatnánk a radikálisok politikai bátorságát, hogy a jó család és főképp a tulajdon jelentett bizonyos védelmet az amerikai igazságszolgáltatási rendszerrel szemben. Stephen Donaldson, a Stop Prisoner Rape egyik aktivistája leírja, hogyan tették be a „problémás” aktivistákat olyan cellákba, ahol szinte elkerülhetetlen volt, hogy áldozatává ne váljanak a cso­portos nemi erőszaknak. Ezt a módszert kétségtelenül alkalmazhatták volna azért, hogy megalázzák a középosztálybeli baloldali ak­tivistákat; itt azonban meggyőződésem szerint a politikai szimpátiát „felülírták” az osztályszempontok: ha egy vagyonos családból származó fehér fiatalember esik áldozatul a börtönbeli erőszaknak, az elfogadhatatlanabb a társadalom számára, mint az „egyszerű” polgárpukkasztás. Ugyanez az osztályszempont a Zabhegyezőben is erőteljesen érvényesül.

7 Az összefüggésre Fáber Ágoston hívta fel a figyelmemet.

8 Ezt különösen annak fényében kell értékelnünk, hogy mennyire nem sikerül mindez az Einstein-életrajzban, amiből mintha csak annyi derülne ki Einstein életéből, hogy mi volt a viszonya a zsidósághoz.

9 Isaacson itt az emberi képzeletben ősidők óta jelen levő mítoszokhoz nyúl: a nagy királyok és félistenek „hagyományosan” isteni származásúak, de még Jézus Krisztus sem lehet földi halandó gyermeke. Ezeket az ősrégi meggyőződéseket támasztja fel Dan Brown és a vérvonal-elmélet (mintha a kereszténység mint hit szempontjából számított volna, hogy Jézusnak volt-e leszármazottja…).

10 Hasonlóan érdekes kérdéseket vet fel a multikulturalizmusról az, hogy a szír édesapa családja sem érezte úgy, hogy a kisfiú mellé kell állnia; holott Isaacson könyve szerint Jobs természetes édesapja meghívta amerikai, katolikus barát­nőjét a családjához, vagyis a családnak tudnia kellett a „barátnő” létezéséről. Kérdés, hogyan viselkedett volna ugyanez a család, ha nem egy amerikai lányról van szó, hanem olyan „barátnőről”, aki könnyebben integrálható a helyi társadalomba. (És itt nem tudjuk nem szóvá tenni azt, hogy olyan társadalomról van szó, ahol a fiúgyerek „hagyományosan” több előjogot élvez, mint a lány.)

11 Simmel magyarországi felfedezéséhez lásd: (Somlai 1973).

12 Vegyük észre, hogy a „feminista könyvként” ünnepelt Állítsátok meg Terézanyut! – függetlenül egyéb érdemeitől – valójában pontosan és kizárólag csak azzal foglalkozik, hogyan lehet megtalálni az alkalmas férjet. Lori Gottlieb Légy a felesége! c. könyvében amerikai őszinteséggel nyíltan le is számol az eman­cipációs-feminista hagyományokkal, amelyekben nevelkedett, és minden nőt arra int, hogy tanuljon az ő példájából: ragadja meg azonnal az első férfit, aki hajlandó elvenni, mert utána nem kap mást.

13 2011-ben nagyon alacsony volt a házasságkötések száma Magyarországon és Európában, és 2012 a jelek szerint ezt is alul fogja múlni.

14 Judith Fetterley (1978) tömören úgy jellemezte az amerikai „kánon” irodalmat, hogy az „amerikai irodalom hímnemű”. Nem kívánok belemenni megalapozat­lan fejtegetésekbe, de éppen ezt a „macsó” kultúrát támasztja alá az amerikai börtönökben dokumentált nemi erőszak, hiszen éppen arról van szó, hogy fér­fiasságában alázzák meg az áldozatot. A motívum – erőszak nélkül – Fitzgerald klasszikusában, A nagy Gatsby-ben is megjelenik; noha Fitzgerald nyíltan nem állítja, de burkoltan legalábbis érzékelteti, hogy a gazdag pártfogó szexuálisan is kihasználta a fiatal Gatz-cel való kapcsolatát.

Irodalomjegyzék

Angelusz Róbert 2000: A látens közvélemény és a váratlansági szindróma. In: A láthatóság görbe tükrei: Társadalomoptikai tanulmányok. Budapest, Új Mandá­tum Könyvkiadó, 280-290.

Bénilde, Marie 2012: Az Apple, Steve Jobs és az amerikai neokapitalizmus. http://www.magyardiplo.hu/archivum/2012-januar/667-az-apple-steve-jobs-es-az-amerikai-neokapitalizmus

Boltanski, Luc – Chiapello, Eve 2005: The New Spirit of Capitalism. London, Verso Books

Castells, Manuel 2005: A hálózati társadalom kialakulása. Budapest, Gondolat

Ellmann, Richard 1988: Oscar Wilde. Penguin Books

Fetterley, Judith 1978: The Resistant Reader: A Feminist Approach to American Fiction. Bloomington, Indiana University Press

Hegedüs András 1989: Élet egy eszme árnyékában. Budapest, Bethlen Gábor Könyvkiadó

Isaacson, Walter 2011: Steve Jobs. Budapest, HVG Könyvek

Krausz Tamás – Bartha Eszter (szerk.) 2008: 1968: Kelet-Európa és a világ. Budapest, L'Harmattan

Merton, Robert K. 2002: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest, Osiris

Portes, Alejandro – Castells, Manuel – Benton, Lauren A. (szerk.) 1989: The Informal Economy: Studies in Advanced and Less Developed Countries. Baltimore, Johns Hopkins University Press

Simmel, Georg 1973: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Budapest, Gondolat

Somlai Péter 1973: Georg Simmel és a formális szociológia. In: Georg Simmel: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Budapest, Gondolat

http://en.wikipedia.org/wiki/Stephen_Donaldson_(Columbia_University)

A társadalmi, gazdasági és politikai rendszer jellege a 2010 utáni Magyarországon

Szerkesztőségi műhelykonferencia. Elhangzott 2012. január 27-én a Kossuth Klubban.

Krausz Tamás:

Az, hogy az elmúlt két esztendőben mi történt Magyarországon és milyen rendszer jött létre, nézetem szerint az Orbán-kormány két évének keretei között nem elemezhető. Vissza kell térnünk a rendszerváltáshoz, hiszen már akkor nagyon naivnak kellett lenniük azoknak a szerzőknek, akik az új rendszer kialakulásának alapjait '89-ben legalább nagy vonalakban nem látták előre. Ezt maga Orbán Viktor is érzékelte, amit egy személyes momentummal tudnék illusztrálni. 1993-ban írtam Orbán Viktorról egy cikket a Népszabadság vidéki lapjaiba – más politikusokról is, de többek közt róla -, s egyedül ő jelentett föl, és két pert indított ellenem az ügy kapcsán. A cikk több pontját is följelentette, de az első mondat volt igazán kriminális számára, amelyben idéztem Bill Lomaxet, aki azt mondta, hogy Magyarországon egyetlen olyan politikus van – ezt Bill valamikor 1990-ben vagy 91-ben mondta-, aki alkatilag is hajlik a diktatórikus politizálás meghonosítására. Nos, mindegy, hogy a per miképpen dőlt el, világos volt, hogy a tekintélyuralmi struktúrák kialakulása mint problematika benne volt már akkor is a levegőben.

Első tézisem ezért az, hogy a napjainkra megszilárdulni látszó tekin­télyelvű rendszer gyökerei már az 1989-es rendszerváltásban benne rejlettek. Tehát főképpen azok a ma is naivnak tetsző vagy magukat an­nak mutató liberális vagy szocial(ista)-liberális szerzők, akik mindenféle demokratikus álmokat kergettek, és azzal szédítették Magyarországon a lakosságot, hogy itt egy nyugat-európai típusú polgári demokrácia ho­nosulhat meg, tulajdonképpen szellemi kártyavárat építettek föl, amely napjainkban már csak a vakok számára nem omlott össze. Mélységes történelmi okok folytán ugyanis lehetetlen a polgári demokrácia nyugati típusának megteremtése Magyarországon. Nincs az az exportja ennek az intézményrendszernek, ami oda vezet el, ahova a nyugat-európai fejlődés sok évszázad alapján eljutott.

A második tézis, hogy ha a történeti összefüggésből nem ragadható ki az Orbán-rendszer, akkor nem lehet kiragadni a kelet-európai régióból sem. Ugyanis mindaz, ami Magyarországon lejátszódik, nemcsak Ma­gyarországon játszódik le, hanem így vagy úgy csaknem egész Kelet­-Európában. Tehát Magyarország nem valami különleges pályát fut be, még akkor sem, ha politikai értelemben jelenleg Magyarország Európa talán legreakciósabb sarka, noha nem hiszem, hogy a balti államok vagy Lengyelország sokkal kedvezőbb helyzetben lennének. Magyarországon sem csak 2/3-a van a jobboldalnak, hanem jóval több, nyolcvan-valahány a Jobbikkal együtt. Ha mindezt beillesztjük ebbe a kelet-európai össze­függésbe és a válságba, akkor sok minden érthetővé válik.

Harmadszor, egyfelől a gazdasági világválság körülményei között, másfelől pedig a Mészáros István által leírt kapitalizmus, tőkerendszer strukturális válságának feltételrendszerében nem is nagyon lehetséges Kelet-Európában kikerülni a tekintélyuralom kibontakozását: Putyin, Lukasenko, Orbán, Fico… és tovább mehetnénk Románia irányába. A félperifériás kelet-európai kapitalizmus liberális menedzselése tehát nem lehet tartós és sikeres. Lehet utalni arra, hogy Csehország és Szlovénia másféle utat reprezentálhat, de ez Kelet-Európának az a nyugati része, amelyik már nagyon közel van – itt nem tudok történeti okokba belemenni – a nyugat-európai fejlődéshez. A magyar rendszer alapja, hogy a jobbol­dali nacionalista politikai hatalmi centrum a maga „hűbéres” támogatóival gyakorlatilag leválthatatlanná válik demokratikus választások útján. Én egyelőre sehol sem látom azokat a politikai erőket Kelet-Európában, amelyek képesek lennének Moszkvától Budapestig széles társadalmi mozgalmak útján, egy újfajta demokrácia megteremtése útján elzavarni a mostani uralkodó kasztot. Elvben, persze, ezt nem lehet kizárni. Mégis látni kell, hogy van egy központi nagy párt, amelyik ellenőriz mindent, a sajtót, az igazságszolgáltatást, a legkülönbözőbb állami vállalatokon keresztül óriási gazdasági és médiahatalommal rendelkezik, ellenőrzi a civil társadalom szinte egészét, a létező összes pártot a kis pártok pozíci­ójába tudja szorítani, úgy, ahogy az tulajdonképpen a Horthy-rendszerben is volt. Még a választási kerületek határait is átszabta. Magyarországon természetesen a Horthy-rendszernek a kulturális-ideológiai feltételei azok, amelyek nagyon meghatározóak, még szociálisan is jelen van a Horthy-rendszer számos eleme. Az „új” keresztény nemzeti hatalmi elit mélyen beágyazott a magyar történelembe: a leszármazottak szintjén is követhető ez, a kultúra szintjén is követhető ez az egész kisnemesi, agyalágyult, befelé forduló nacionalizmus, az etnonacionalista uram­bátyám világ, a korrupció stb. Ezzel függ össze ez az új rasszizmus, ami az egész magyar társadalmat tényleg elborította, hiszen a sokféle ellentmondás bűnbak állítására készteti a lesüllyedéstől rettegő alsó rétegeket és a középrétegek bizonyos csoportjait is. Ennek egyik ideo­lógiai vetülete a régi, tradicionális magyar nacionalizmus restaurálása, egészen a II. világháború folyamán fasizálódott magyar hadseregek mai heroizálásáig. Rokon jelenség ez a balti országokban végbemenő hasonló folyamatokkal.

Utolsó gondolat, negyedszer: a gazdasági szisztéma. Orbán és egész rendszere lényegében – minden látszat ellenére – megfelel a multinacio­nális pénzügyi intézményeknek és a nemzetközi tőkés szervezeteknek, hiszen teljesíti azok alapvető elvárásait. A Nyugat-ellenes populista kuruckodás befelé, a társadalmi bázisnak szól. Miközben jól eljátszik belső politikai okokból ezzel a kuruckodó, nemzeti felszabadító zagyválással, jól felfogott hatalmi törekvéseinek megfelelően mindenben kiszolgálja az EU és az IMF pénzügyi érdekeit. A nyugati elvárásokkal kapcsolatos feladatot tulajdonképpen jobban ellátja, mint korábban az MSZP és az SZDSZ, hiszen képes féken tartani a lakossági elégedetlenséget, miközben sikeresen lerombolja a megmaradt kis számú szociális vív­mányt. Tehát nemhogy rendszeridegen, nagyon is rendszer-immanens a mai Kelet-Európában ez a jobboldali és szélsőjobboldali rezsim, nem véletlen, hogy egész Kelet-Európában rokonszenvet keltett Orbán a helyi hatalmi elitek körében. Az Orbán-rendszer történelmi gyökerei sokkal mélyebbek, mint amit a liberalizmus Magyarországon produkált, társa­dalmi hátterét tekintve mindenképpen. Csak hát mi hagytuk magunkat félrevezetni nagyon sokáig azáltal, hogy nem vettünk tudomást a lényeg­ről: Magyarországon az Orbán-rendszert a megelőző nyolc év és az azt megelőző tizenkét év hívta életre. Tehát mind gazdasági, mind szociális és ideológiai-kulturális téren a szociálliberális politika jelentős mértékben hozzájárult az Orbán-rendszer létrejöttéhez. Anélkül történt ez, hogy a neoliberális gazdaságpolitikával szemben akár csak egyetlen épkézláb ötletet meg tudtak volna fogalmazni. Ennyiben a Gyurcsány-féle MSZP vezetésnek, az SZDSZ-nek, a koalíciós kormánynak a tekintélyuralmi szisztéma kialakulásában történelmi felelőssége van.

Bartha Eszter:

Én a munkásság kutatásával foglalkoztam az államszocializmus idején és a rendszerváltás után; két egykori szocialista mintavállalat, a jénai Carl Zeiss és a győri Rába példáját vizsgáltam. Az alábbiakban három tézist szeretnék aláhúzni, amelyek segíthetnek bennünket abban, hogy kijelöljük a munkásság helyét a két ország újkapitalista társadalmaiban, és rámutassunk a helyi jellegzetességekre.

Az első az, hogy míg Jénában létezett egy komoly munkáskultúra és „törzsökös” munkásság, amelynek kinevelését a gyár nagylelkű szociálpolitikája is segítette, addig a Rábában a munkásság harmada volt bejáró, és jórészt paraszti származású. A magyar szakirodalomban Andorka Rudolf és Kemény István kutatásai is megmutatták, hogy a második világháború után a magyar munkásság jelentős részben a pa­rasztságból nyert utánpótlást, és ennél a csoportnál a döntően paraszti kultúra és lakóhely a gyári munka mellett is fennmaradt, sőt, a háztájinak köszönhetően elterjedt volt a munkás-paraszt életforma.

Az életforma, kultúra, gondolkodás különbségeihez hozzáteszem a régió gazdasági-kulturális elmaradottságát, amelyet az államszocialista időszak egyenlősítő politikája sem tudott felszámolni. Ennek érzékel­tetésére egy jellegzetes adat: 1974-ben a Zeiss férfi munkásainak 6 százaléka volt szakképzetlen; a Rába-gyár kimutatásai szerint 1975-ben a teljes munkaerő egynegyede nem végezte el az általános iskola nyolc osztályát. Ugyanilyen eltéréseket találunk akkor, ha a nők egyenjogúsí­tásának eredményeit vizsgáljuk az oktatásban és a politikában. Ha arra gondolunk, hogy a posztindusztriális társadalmakban a szakképzetlen segédmunkát egyre inkább a gépek helyettesítik, és a tudásjavak kerül­nek előtérbe a munkaerőpiacon, akkor ezek az adatok már 1989 előtt figyelmeztethettek volna a posztindusztriális átmenet nehézségeire, amelyet a rendszerváltás eufórikus hangulatában csak kevesen akartak tudomásul venni.

A második tézis, hogy miközben az állampárt mind az NDK-ban, mind pedig Magyarországon az ún. életszínvonal-politikával igyekezett „koop­tálni” a munkásosztályt a rendszerbe, Magyarországon az így kialakított materialista gondolkodásmód döntően fennmaradt, míg Kelet-Németor­szágban megfigyelhetünk egyfajta elmozdulást a posztmateriális értékek felé. Ezt a különbséget az életszínvonal szubjektív megítélésében is lemérhetjük: az anyagi világban a németek döntő többsége javulásról számolt be: a dolgozók anyagilag gyarapodtak, a munkanélküliek a szolgáltatások terén vették észre elsősorban a fejlődést. Nem így a ma­gyarok, akik döntően stagnáló vagy romló életszínvonalról számoltak be az interjúkban. A Kádár-korszak fő pozitívumai között szerepelt a kiszá­míthatóság és az életszínvonal: a rendszerben ugyan nem voltak nagy perspektívák, de abban mindenki egyetértett, hogy akkor a „kisember” is boldogulhatott. Az interjúalanyok egyöntetűen úgy gondolták, hogy a munkásság volt a rendszerváltás nagy vesztese: szemben a németekkel, a többség nem a társadalmi hierarchiák szigorodását, hanem az anyagi lesüllyedést fájlalta a legjobban. Miközben a németek szemében utólag sem növelte meg a honeckeri állam vonzerejét a kormány által garantált életszínvonal, addig Magyarországon a munkások többsége továbbra is aszerint mérte le a kormányok teljesítményét, hogy mennyire tudják növelni az életszínvonalat. Ezért nem véletlen, hogy sokan – főleg a falvakban élő családanyák – a diktatúra ellenére is inkább választották volna a Kádár-rendszert, mint az újkapitalizmust.

A harmadik tézis, hogy a keletnémetek általában pozitívabban ítélték meg az új demokráciát, mint a magyarok. A rendszerváltást illetően egy­értelmű a kép: senki sem bánta meg, hogy jött a Wende (rendszerváltás), sem az egykori párttagok, sem pedig azok a mérnökök, műszaki rajzolók és könyvelők, akik ideiglenesen vagy akár tartósan is munkanélkülivé váltak az új rendszerben. A magyarok többsége nem vállalt közösséget a rendszerváltással (igaz, a kommunistákkal sem!), és általában megfigyel­hető volt egy igen erős ressentiment (ellenérzés) azokkal a csoportokkal szemben, akik a munkások véleménye szerint a rendszerváltás óta nemcsak elkülönültek a dolgozó emberektől, hanem aránytalanul nagy mértékben profitáltak a nép tulajdonának kiárusításából és az új rend­szerből. Ide sorolták a volt pártkádereket, az értelmiséget és a kialakuló új magántulajdonosi osztályt. A privatizációt kivétel nélkül mind nagyon negatívan ítélték meg a megszólalók: a Rába privatizációját a munkások úgy írták le, hogy a vezetők „szétlopták” a gyárat, de ugyanezt gondolták a többi állami vállalat magánosításáról is. A külföldi tulajdonosokkal szem­beni bizalmatlanságot fokozta, hogy a munkások szerint a külföldi cégek csak a magyar piacokat akarták megszerezni, és leépítették a magyar termelést, vagy pedig bezárták a gyárakat. De a multinacionális vállala­tokról is megvolt a munkások véleménye: kivitték a profitot az országból és kizsákmányolták a magyar munkaerőt. Ezek után nem meglepő, hogy a többség elutasította a nyugati mintájú kapitalizmust, amelynek ők csak a hátrányait érzékelték: a vállalat leépült, a munkáslétszám az ötödére zsugorodott, elveszett a gyár régi presztízse, amit a betelepülő Audi még jobban kihangsúlyozott, és visszaesett a munkások életszínvo­nala. Tovább fokozta a ressentiment-t az új elit „hivalkodó fogyasztása”: nagyon sokan elmondták, hogy régen, a szocializmus idején a vezetők és a munkások között nem voltak akkora anyagi különbségek, mint az új rendszerben.

A magyar munkások körében tehát erős kételyek fogalmazódtak meg mind a rendszerváltással, mind pedig az új demokráciával kapcsolatban. Ezek a kételyek azonban nem egy általános rendszerkritika irányába mutattak, hanem inkább egy sajátos magyar út preferálásába, ahol az állam valamiféle kiegyensúlyozó szerepet játszik egyfelől a multinacio­nális vállalatok és a hazai termelők, másfelől pedig a munkásság és a tőkések érdekei között. Több oka is lehet annak, hogy a magyar politikai baloldal miért nem tudott profitálni ezekből a kételyekből. A német és a magyar mentalitás különbségei mellett érdemes rámutatni a baloldali nyil­vánosság hiányára; elgondolkoztató, hogy még az elkötelezett baloldali szavazók is azt mondták, hogy egyetlen párt sem tekinti feladatának, hogy felvállalja a munkások érdekképviseletét. A munkásosztály látvá­nyos kirekesztődése a politikából, és az érdekvédelem gyengesége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a többség csak az államban reménykedett, amely hitük (vagy reményeik) szerint osztályok felett áll, és mint ilyen, tesz valamit a „kisemberekért”.

Az eredmények segítenek megmagyarázni a Kádár-korszak ambiva­lens megítélését. Az erős állam, a rend és a tekintélyelvű kormányzás utáni vágyakozás összeolvad a nagyobb egyenlőség víziójával, ahogyan azt sok interjúban is megfigyelhettük. Míg a németek azonosultak a Wendével, és még a tartós munkanélküliek sem kívánkoztak vissza a honeckeri „munkásállamba”, addig a magyarok között csak kevesen voltak olyanok, akik úgy érezték, hogy profitáltak a rendszerváltásból és az új demokráciából. A negatív tapasztalatok hatására Magyarországon a többség elutasította a nyugati mintájú kapitalizmust, és a nagyobb és erősebb államban, illetve egy sajátos magyar út preferálásában vélték megtalálni a perifériás fejlődés ellenszerét. A keletnémetek sikeresebb integrációját a kapitalista világgazdaságba tehát egy mentalitásváltozás is kísérte, amit a magyar esetben kevésbé lehet kimutatni.

Ugyanakkor fontos hasonlóságnak tartom, hogy a szakszervezeti és munkásmozgalom helyzetéről egyformán pesszimistán nyilatkoz­tak az interjúalanyok. A magyarok a nagyüzemek megszűnésével és a szakszervezeti mozgalom szándékos szétverésével magyarázták a munkástiltakozás hiányát. A németek úgy vélekedtek, hogy a munkahe­lyen az emberek atomizáltak, magányos harcosok, és mindenkit csak az foglalkoztat, hogyan tartsa meg a munkahelyét. Abban megegyez­tek a vélemények, hogy általában meggyengült az érdekképviselet. A munkások egyik mintában sem vártak az elkövetkező években jelentős társadalmi változásokat; a mindennapok mikrovilágával kapcsolatban azonban sokan kifejezték, hogy nagyobb közösségi életre lenne igényük, mint ami a magányos harcosoknak megadatik.

Esettanulmányaim megerősítik Szalai Erzsébetnek azt a tézisét, hogy a hazai munkások eltérő módon integrálódnak a gazdaságba. Szalai megkülönbözteti a hazai szektorban, jobbára lemaradt infrastruktúrá­ban dolgozó, „buheráló” munkásokat a multinacionális vállalatok jobban fizetett alkalmazottaitól. Ugyanakkor hangsúlyozza a munkásság erősen differenciált jellegét és a hazai szakszervezetek gyengeségét, mint két olyan faktort, ami jelentősen megnehezíti a munkásság „tudatos” osz­tályformálódását. Ferge Zsuzsa beemeli a munkásosztályt a mai magyar társadalmi struktúrába, azzal a megjegyzéssel, hogy a munkásokat „kakukktojásnak” tekinti a hierarchiában. Az alsó, felső, illetve a közép­osztályba való tartozás ugyanis egyértelműen kijelöl egy társadalmi hely­zetet, míg a „munkás” besorolás sokak számára egyaránt jelentheti mind az alsó-, mind pedig a középosztályba való tartozást. Ferge – Szalaihoz hasonlóan – a munkástudat fragmentáló­dásáról beszél.

Mi következik mindebből a mai munkásságra nézve? Egyrészt az, hogy kiszolgáltatott helyzetben van, gyakran feketén alkalmazzák, és a nagy ipari tartaléksereg megléte miatt nem áll módjában tiltakozni. Érdemes itt hangsúlyozni, hogy Magyarországon kirívóan alacsony a foglalkoz­tatottság: míg Németországban 2009-ben a 15-64 éves népesség 71%-át foglalkoztatták, addig Magyarországon a foglalkoztatottak aránya 55%. Ferge Zsuzsa több mint egymillió munkahely el­vesztéséről beszél, Mark Pittaway becslése szerint pedig 2008-ban 23%-kal kevesebb munkahely volt az országban, mint 1989-ben. Az általam meginterjúvolt magyar munkások számára az anyagi biztonság elvesztése, illetve a relatív (vagy nem is annyira relatív) elszegényedés volt a rendszerváltás legfájdalmasabb tapasztalata, míg a németeknél a munkanélküliség. A magyar esethez idézném Ferge Zsuzsa hangsúlyo­zottan bizonytalan becsléseit, aki 45-50%-ra teszi a rendszerváltás veszteseinek arányát, 30-35% helyzete nem javult, de nem is romlott az elmúlt húsz év folyamán, és végül a nyertesek aránya 20-25% lehet. Ami nagyon elgondolkoztató, az a szegénység „tartóssá­ga”: Ferge egy 3.000 fős panelvizsgálata alapján azok, akik 1992-ben sze­gények voltak, többségükben (60 százalék) azok is maradtak tizenöt év után, és csak 7%-nak sikerült jobb módba kerülnie. Ezek nagyon elszomorító adatok, és megerősítik azokat a feltételezéseket, amelyek szerint Magyarország társadalmi értelemben egyre jobban bezáródik.

Másrészt, és ezt is érdemes aláhúzni, a rendszerváltás keletnémet és magyar munkástapasztalatának volt egy közös mozzanata: az emberi kapcsolatok dimenziója. Az új rendszerben az emberi kapcsolatok vál­tozására egyformán negatívan reagáltak a keletnémetek és a magyarok. A német életút-történetekből az derül ki, hogy náluk az individualizáció is erősebben érvényesült, mint a magyaroknál. A kiindulási helyzet is különbözött, hiszen az NDK egy jóval kollektivistább szocializmust próbált megvalósítani, mint a piac kiszélesítésével kísérletező Magyarország. Az, hogy a technikai fejlődés feleslegessé teszi az emberek egy részét, mélyen benne volt a német köztudatban, mint ahogyan az is, hogy az új rendszerben jóval kiélezettebb verseny folyik a munkahelyekért, mint a régiben. Ennek következménye a társadalomban lezajlott nagyfokú individualizáció, a régi közösségi szellem eltűnése a munkahelyekről, a „riválisok” kiszorítása a jó munkahelyi pozíciókból, a magánjellegű kapcsolatok háttérbe szorulása a munkatársak között, a kíméletlen versengés, az információk eltitkolása a másik elől (nehogy ő húzzon hasznot belőle) és a bezárkózás. A német interjúalanyok többsége egyenesen „magányos harcosokról” beszélt. Mind a keletnémetek, mind pedig a magyarok hiányolták a régi munkahelyi kollektívákat és azt a közösségi szellemet, amelyik megvolt a szocializmus idején. Az interjú­alanyok mindkét mintában elmondták, hogy a régi rendszerben máshogy viszonyultak egymáshoz az emberek: közösségibb volt a gondolkodás, kevésbé a haszon, a társadalmi hierarchia és az érdek irányította a tár­sas érintkezést, és egyértelműen jobbak voltak az emberi kapcsolatok. A régi munkahelyi közösségek megszűnésére tehát egyformán negatívan reagáltak a keletnémetek és a magyarok – nem véletlen, hogy ezen a közösségi talajon fogalmazódott meg a magyar és a német munkások körében a leginkább azonos antikapitalista kritika.

Ebből a kritikából sok minden következik. Az osztályfogalom – ennek igen hosszú a története, itt csak érinthetem – mára kiszorult a magyar közbeszédből és az emberek többségének tudatából. Ezért, amikor védelmet keresnek a globális kapitalizmussal szemben, amely tönkre­tette vagy megvásárolta gyáraikat, a „nép tulajdonát”, és fájdalmasan szembesítette őket az új, és a Kádár-korszakhoz képest sokkal nagyobb mértékű anyagi, társadalmi és kulturális egyenlőtlenségekkel, csak egy elképzelt közösségre hagyatkozhatnak. Egy József Attila idézettel szeretném lezárni ezt a gondolatot: „Retteg a szegénytől a gazdag/ s a gazdagtól fél a szegény./ Fortélyos félelem igazgat/ minket s nem csaló­ka remény.” A magyar interjúk tükrében e sorok fájdalmasan aktuálisak; noha a költőnek nem adatott meg, hogy megismerje a posztindusztriális (posztfordista) kapitalizmust, amit Boltanski és Chiapello a kapitalizmus harmadik szellemének nevez.

Földes György:

Én úgy értelmeztem a feladatot, hogy próbáljunk meg eltérni a szokásos politikai értékeléstől, és megnézni a társadalmi-gazdasági hátterét annak, ami most történik. Nem pusztán a gazdasági konjunktúrára gondolok, tehát nem arra, hogy éppen hol áll a GDP-termelés Magyarországon. Nem ezt értem gazdaságon.

Próbáljunk föltenni néhány olyan kérdést ebben a történelmi helyzet­ben, amely segíti az újragondolást a baloldal számára. Ne azt ismétel­gessük, hogy a jobboldaliak, illetve a liberálisok miként rontották el a rendszerváltást, és vitték rossz útra az országot, hanem az újragondo­lásba önkritikai elemeket is bele kellene vinni, illetőleg másfajta megkö­zelítéseket is érdemes lenne fölvetni. Meghívásomat így értelmezem, s köszönöm szépen az Eszmélet szerkesztőségének.

Az első kérdésem az lenne, hogy mi a társadalmi háttere ennek a mos­tani jobboldali kurzusnak. Első tételem az, hogy a magyar középosztály megosztottsága az egyik ok, amit a rendszerváltás élezett ki és vitt vég­letekig. Van a magyar középosztálynak egy városias, a modernizációra, a demokráciára, a liberális értékekre, a baloldali értékekre nyitott része, amely valamennyire a polgári egzisztenciának is birtokában van. Polgári egzisztencián azt értem, hogy a saját életfeltételeit, fogyasztási szük­ségleteit a saját forrásaiból képes fedezni. E középosztály másik része egy vidékies, döntően az önkormányzati és állami kapcsolati rendszerre támaszkodó, vállalkozói és értelmiségi, kispolgári csoport. A köztük lévő nyilvánvaló kulturális választóvonal gazdaságilag is újraértelmeződött az elmúlt 20 évben. A közöttük meglévő ellentétek a globalizációba felülről bekapcsolódott gazdaság, a külföldi tőke beáramlása, illetőleg az Európai Unióba integrált Magyarország kapcsán nemhogy nem eny­hültek, hanem még tovább élesedtek. Úgy is mondhatnám, hogy a késő Kádár-kori elit, amelyik megtalálta az MSZP-ben és az SZDSZ-ben a politikai érdekvédelmét a rendszerváltás után, nagyjából két évtizeden keresztül uralni tudta a magyarországi történéseket, de a gazdasági válság, illetőleg – amire majd kitérek – a rendszerkorrekció elmaradása okán ezt a képességét elveszítette. Ezt tartom az első nagyon-nagyon fontos elemnek.

Meg kell mondani, hogy közben a kádári nép is elfogyott ez alatt a 20 év alatt. Népen azt a társadalmi csoportot értem, amely alapvetően rá van utalva az állam védelmére, az állami juttatásokra, a szolgáltatásokra, ugyanakkor azonban nem vesz részt a közhatalom gyakorlásában. Ez a csoport az elmúlt 20 évben, alapvetően 2010-ig, kis megszakításokkal mindig arra a politikai erőre szavazott, amely a nagyobb biztonságot ígérte. Ha ezt a folyamatot végigkísérjük, ebből a társadalmi csoportból szép számmal kerültek ki vesztesek, de a középosztálynak is megvannak a maga vesztesei. Azok a harcok, amelyek a tulajdonért, a hatalomért, a média fölötti ellenőrzésért folytak e között a két társadalmi csoport között, 2010-ig jobbára a baloldali-liberális beállítottságú csoportok javára dőltek el. De ahogy a kádári középosztály elfogyott, átalakult, úgy a kádári nép is elfogyóban van, átalakul. Nem azt gondolom, hogy demográfiai és tör­téneti-kulturális okok miatt, hanem azért, mert a baloldal elveszítette azt a képességét, hogy ezt a tömeget meg tudja szólítani, és ez áll annak a folyamatnak a hátterében, ami a mai jobboldali tekintélyuralmi rendszer­hez elvezetett. Ez a társadalmi csoport, látva a nép jelentős, politikailag érzékeny része, a baloldali-liberális stb. kötődésű középosztály elgyengü­lését, újraalkotta a szövetségét, és 2010-ben a jobboldali középosztállyal kötött szövetséget. Ez lenne a társadalmi háttér egyik vetülete.

A másik társadalmi vetület, amit – úgy tűnik – a baloldalon nagyon nehéz tudomásul vennünk, az, hogy miután a „népet” megfosztották a kulturális tőkétől, megfosztották az önálló érdekképviseleti lehetőségek jó részétől, ez a „nép” most a saját emancipációs lehetőségeit – vagy egyszerűbben fogalmazva, a védelmi lehetőségeit – alapvetően csak a nemzeti közösségben véli fölfedezni. Mégpedig nem azért, mert horthysta múltja van – ezzel gyökeresen nem értek egyet -, hanem azért, mert bebocsátását az állami védelembe, abba a vélt vagy valóságos politikai közösségbe, amely az ő egzisztenciáját védené, biztosítaná, a nemzeti ideológia segítségével próbálja megoldani. Miután a baloldalnak és a liberális csoportnak a nép ezen része számára évek óta nincs lényeges mondanivalója, e szegmens a nemzetben találta meg magának azt az ideológiát, azt a kötődési rendszert, amivel beemelheti magát a közös­ségbe, vagy legalábbis ellensúlyozhatja a kiszorítására és a társadalom­ból való kizárására törekvő tendenciát.

A második tétel, amit kifejtenék a társadalmi háttér mellett, az a lélek­tani háttere ennek a mai uralomnak, ami persze szorosan összefügg az előző ponttal. Az alapvető lélektani háttér, hogy a politika szellemileg és kulturálisan teljesen kiüresedett az elmúlt 10 évben, miután sem a bal-, sem a jobboldal nem képes perspektívát nyújtani a társadalomnak. A felzárkózási stratégia csődöt mondott, ez igaz, de az már nem, hogy gya­korlatilag eleve kudarcra volt ítélve ez a modernizációs-­demokratizációs kísérlet. Mindenesetre ma nincs jövőképe a magyar társadalomnak.

Mi a közvetlen gazdasági háttere ennek mai jobboldali uralomnak? Azt gondolom, alapvetően az, hogy 20 év alatt sikerült fölélni azokat a komparatív előnyöket, amelyekkel a magyar gazdaság '89/90 tájékán még rendelkezett. Úgy is leírhatjuk e 20 év gazdasági történetét, mint a relatív komparatív előnyök felélésének a történetét. Másodsorban, a magyar gazdaság kitettsége a világgazdaságnak ma sokkal nagyobb, mint a '89/90-es években, és ennek vannak bizonyos előnyös vonat­kozásai, de vannak alapvető hátrányai is. Fontos körülmény az, hogy Magyarországon gyakorlatilag a '70-es évek közepe óta nincs nemzeti felhalmozás. Vagyis a magyar gazdaság fejlesztése nem saját erőforrás­okból történik immáron több mint három évtizede, és ezt egy nemzet nem engedheti meg magának, még a globalizáció körülményei között sem. Végül beszélnék arról a megosztottságról, ami azon a baloldali térfélen van, amit nagyon egyszerűen szellemi és politikai baloldalnak szoktak nevezni. Ez egy metszet, hogy vannak a rendszerkritikus, következetes baloldaliak, akiknek lényegében az elemzésben igazuk van, és vannak a praktikus baloldaliak, akik ezzel szemben részt vettek a hatalomgya­korlásban, nekik azonban nincs elég szellemi muníciójuk. Azt mondom, hogy mind a két fél felelős azért, hogy a baloldali politikát alkotó három elemet, a szakpolitikai elemet, az értelmiségi elemet és a gyakorlati mozgalom-csináló elemet nem tudta és nem tudja egy térbe helyezni, és beszélő viszonyba, kölcsönhatásba hozni egymással. Ez a három elem az elmúlt 20 évben – és főleg az elmúlt 10 évben – nemhogy közeledett volna egymáshoz, hanem távolodott egymástól, aminek kegyetlenül megfizeti az árát a baloldal.

Wiener György:

Elemzésem abból indul ki, hogy a hazai rendszerváltást nem érthetjük meg a kapitalista világrendszerben zajló folyamatok vizsgálata nélkül. Nemcsak Magyarország tért vissza egy jóval korábbi politikai beren­dezkedéshez, hanem ilyen törekvésekkel találkozhatunk Kelet-Közép­-Európa más államaiban is – erre Krausz Tamás már utalt -, sőt olyan térségekben is, melyek régiónktól távol esnek. A török politikában és az „arab tavasz” keretében végbement változások is azt mutatják, hogy a félperiféria számos országában mind a kapitalista, mind a harmadik utas, illetőleg a szocialisztikus jellegű modernizációs kísérletek megbuktak, s az új, vagy megújult berendezkedések a nemzeti és/vagy vallási funda­mentalizmusra épülnek. Amit tehát Egyiptomban, Tunéziában, Líbiában vagy Törökországban látunk, azt nem választhatjuk el teljes mértékben a kelet-közép-európai térség eseményeitől. E folyamatok hátterében többek között a különféle baloldali mozgalmakban való tömeges csaló­dás húzódik meg, amire egyébként számos írásában Wallerstein is utalt; kiábrándulás a nyugat-európai szociáldemokráciából, a kommunista pártokból, valamint a nemzeti felszabadító mozgalmak modernista szár­nyaiból. Mindez azonban, a világrendszer-elmélet vezető képviselőjének feltételezésével ellentétben, nem az újbaloldal fellendüléséhez, hanem a múltba, netán a régmúltba történő visszatérés követeléséhez vezet, melyben a nemzeti burzsoáziának a globális nagytőkével való konfliktusa is kifejeződik.

E változások nagyon lényeges eleme az, ami jelenleg Magyarorszá­gon történik. Ezzel összefüggésben egyébként vitatom Krausz Tamás állítását, hogy más kelet-közép-európai államokban a magyarországival azonos jelenségekkel találkozhatunk. Kétségtelen, hogy a múltba for­dulás Lengyelországban, Szlovákiában és a balti térségben egyaránt megjelenik, elemei azonban egységes politikai rendszerré eddig csupán Magyarországon álltak össze, a 2009-2011 közötti időszakban. Ugyan­akkor az 1989-90-es rendszerváltás bizonyos értelemben a mostani helyzetet már valóban anticipálta, hiszen akkor három koncepció állt szemben egymással: a modellváltó demokratikus szocialista elképzelés, a nyugati mintára épülő polgári demokratikus, polgári liberális alternatíva, valamint a keresztény nemzeti kurzus, amely azonban akkortájt még harmadikutas, népi formában fogalmazódott meg. Több mint két évti­zeddel ezelőtt nem egyszerűen a hazai viszonyok eredményezték azt, hogy a rendszerváltás körüli küzdelmekben a második variáns kerekedett felül, hanem e végkifejletben a külföld is jelentős szerepet játszott. A keresztény nemzeti irányzat akkor egyfelől azért szenvedett vereséget, mert koncepciója nem illeszkedett a szovjet-amerikai megegyezésen alapuló rendszerváltás forgatókönyvéhez, másfelől pedig képviselőinek többsége sem bízott igazán e kurzus visszaállításának lehetőségében. 2009-re viszont egyértelműen felülkerekedett ez a korábban is erős tá­mogatottsággal rendelkező áramlat, melynek gyökerei – és ebben Krausz Tamással teljes mértékben egyetértek – rendkívül mélyek.

Az újabb politikai rendszerváltás hátterében véleményem szerint három alapvető, hosszú távú folyamat húzódik meg. Az egyik az, hogy Magyar­országon 1918 óta tartós legitimációs bizonytalanság áll fenn, ami nem egy sajátos kelet-közép-európai jelenség, hanem mindazon országokat jellemzi, melyekben egy gyors, hirtelen szakítás történt a tradicionális társadalmi berendezkedéssel és államisággal. Magyarországon e törés az 1918-19-es forradalmak során zajlott le, s ezt követően a mai napig nem sikerült konszenzust teremteni abban a kérdésben, hogy milyen politikai berendezkedés lenne igazán kívánatos. Sem a Horthy-korszak­ban, illetőleg az államszocializmus időszakában, sem az 1989-90-es rendszerváltás során egy ilyen jellegű megegyezés nem született meg. Hasonló legitimációs bizonytalanság jellemezte egyébként Spanyolorszá­got, Franciaországot, Portugáliát és Olaszországot másfél évszázadon vagy akár 180 éven keresztül is. Sőt, még a szerves fejlődésűnek tűnő Angliában is az volt a helyzet, hogy az 1640-es polgári forradalom és az 1745-ös jakobita restaurációs kísérlet közötti időszakban a meghatározó jelentőségű társadalmi csoportok a kívánatos állami berendezkedésről alapvetően eltérő nézeteket vallottak. A legitimációs bizonytalanságot tehát nem értékelhetjük kelet-közép-európai „abszurdisztán”-ként, ahogy ezt a liberálisok gondolják.

A második hosszú távú folyamat, a felzárkózási kísérletek sorozatos meghiúsulása a magyar gazdaság félperiferikus jellegéből fakad, s ezért az újabb rendszerváltás gazdasági háttere sokkal mélyebb és problema­tikusabb, mint ezt Földes György felvázolta. Álláspontjával tökéletesen egyetértek abban, hogy a gazdasági növekedés forrásai az 1970-es évek közepétől kimerültek, s ennek következtében az ország – miként ez egyébként a dualizmus időszakában is történt – elsődlegesen külföldi hitelekből, illetőleg működőtőke-importból próbálja fejlődését biztosítani. Az 1989-2011 közötti időszak egyébként a gazdasági növekedés, vagyis a GDP alakulása szempontjából a legnegatívabb periódus. Számításaim, amelyek KSH kiadványokon alapulnak, azt mutatják, hogy a dualizmus utolsó másfél évtizedében az átlagos évi növekedési ütem 2,8% volt, ez a Horthy-korszakban, az 1924/25 és 1938/39 közötti időszakban az előző periódushoz képest nem változott, 1950-89 között 4,6%-ra emel­kedett (ezen belül a Kádár-rendszer első másfél évtizedében 6,8%-ot tett ki), a rendszerváltástól mostanáig viszont 1,1%-ra esett vissza. A váltás nyomán tehát Magyarország a várakozásokkal ellentétben nem zárkózott fel, sőt, világgazdasági pozíciója radikálisan gyengült. Az ország 1989-ben a világ teljes GDP-jének 0,4%-át állította elő, ám 2009-re ez az arány 0,2%-ra csökkent. A gazdaság fejlődése szempont­jából tehát az elmúlt húsz évet kudarcok sorozataként értékelhetjük, s ez lényegében független volt az egyes kormányok teljesítményétől. Ennek ellenére elkülöníthetünk három időszakot, az 1990-96 közötti ún. transzformációs válságot, az 1997-től 2006-ig tartó, Jánossy Ferenc elméletének értelmében vett helyreállítási periódust, és a 2007-tel kez­dődő stagnálást, illetőleg hanyatlást. Ezért megalapozatlannak látszik az a vélekedés, hogy Magyarországot az államszocializmus akadályozta az európai átlagszint elérésében, viszont a rendszerváltás megadta ennek lehetőségét, ám az egymást követő kabinetek ezzel nem tudtak élni. Magyarország ugyanis, mint erre előbb már utaltam, eleve csak egy félperifériás kapitalista országként kerülhetett be a tőkés világgazdaság aszimmetrikus-hierarchikus viszonyrendszerébe, s ez a félperifériás lét a történelmi tapasztalatok szerint többnyire tekintélyuralmi berendezke­désekkel társul. Ugyanakkor látnunk kell, hogy e megjelölés nem mutatja be pontosan az új politikai berendezkedés sajátosságait. Pontosabban úgy fogalmazhatunk, hogy a Fidesz kormányzat egy keresztény ala­pokon álló, részben hivatásrendi államot kíván létrehozni – erre utal a közigazgatási és a rendészeti kamara létrehozása, valamint az Országos Érdekegyeztető Tanács megszüntetése -, amely erőteljesen különbözik az autoriter rendszerek más formáitól, így például a fasiszta sziszté­máktól is. E kísérlet bázisát, mint erre már utaltam, a nemzeti burzsoázia alkotja s ezért inkább e társadalmi csoport helyzetét kellene elemeznünk a késő-kádári középosztály dualitásának vizsgálata helyett. A nemzeti burzsoázia egyébként a multinacionális tőkével vívott konkurenciahar­cában alacsony adókat, alacsony munkabéreket, olcsó hiteleket, állami megrendeléseket és protekcionista gazdaságpolitikát követel. Ezeket az igényeket nem értékelhetjük magyar sajátosságként; akár a XIX. századi német és spanyol, akár más országok gazdaságtörténetéből számos ha­sonló példát hozhatunk fel. A nemzeti burzsoázia egyben arra törekszik, hogy céljai eléréséhez más társadalmi csoportokkal viszonylag tartós és erős szövetséget kössön, lényegében ezt nevezi a kormány a nemzeti együttműködés rendszerének.

Bartha Esztertől eltérően a munkásság politikai beállítottságát most nem elemzem, csak arra utalok, hogy az 1945 előtti törzsökös és az 1945 után létrejött, valóban döntően paraszti eredetű, ám emellett más kispolgári csoportokból is származó munkásság politikai magatartá­sa jelentősen különbözik egymástól. Ez utóbbi a proletarizálódást az államszocialista rendszerben élte meg így szükségszerűen eltérően viszonyult ahhoz, mint az osztály hagyományos csoportja, s így egy részük (illetőleg leszármazottaik) esetenként a jobboldalra is szavazhat. Megalapozatlan állításnak találom ugyanakkor azt a feltételezést, hogy a Jobbik bázisát elsődlegesen kiábrándult egykori szocialista munkássza­vazók képezik, hiszen e formáció híveinek relatív többsége, körülbelül 40%-a a Fidesz táborából áramlott át, csaknem egyharmaduk pedig első szavazó volt vagy korábban sohasem voksolt.

Az új politikai rendszerváltás hátterében meghúzódó harmadik hosszú távú folyamat a globalizáció, mellyel szemben, mint erre korábban szintén utaltam, a világ számos térségében nemzeti, illetőleg vallási fundamentalista mozgalmak lépnek fel. Ezért Krausz Tamással abban a kérdésben is vitatkozom, hogy a multinacionális tőkének a jelenlegi hazai, antiglobalista vonásokat is hordozó szisztéma megfelel. A nemzetközi nagytőke érdekeit a félperiférián természetesen leginkább az autoriter rendszerek szolgálják, ám csak akkor, ha gazdaságpolitikájuk nem a pro­tekcionizmuson, hanem a szabad kereskedelem elvén, a liberalizáción, a dereguláción és a privatizáción alapul. E szisztéma ideáltípusát leginkább Pinochet chilei diktátor alakította ki, ám Franco Spanyolországa is ehhez hasonlított az 1950-es évek végétől. Orbán Viktor új berendezkedése azonban sokkal inkább a harmadik világ nemzeti forradalmainak sajátos­ságaival rendelkezik. Ilyen volt például az 1952-es bolíviai felkelés, mely a nemzeti burzsoázia és az ónbányászok osztályszövetségén alapult, és szervező erejét a korábban fasiszta ideológiai elemeket is befogadó Forradalmi Nemzeti Mozgalom (MIR) képezte. E politikai erő, mely elő­ször Gualberto Villaroelt, majd a forradalom győzelme után Victor Paz Estenssorot juttatta hatalomra, legfontosabb céljának a nemzeti szuvere­nitás megvédését tekintette. Ha Krausz Tamás feltételezéséből indulunk ki, nem érthetjük meg, miért alakulnak ki éles konfliktusok a mostani kormányzat és az Európai Unió, illetőleg az IMF között. Az más kérdés, hogy bizonyos területeken – ilyen például a Nemzeti Bank függetlensége – az Orbán kabinet kénytelen lesz meghátrálni, ám ez a lényegen, az új berendezkedés természetén érdemben semmit sem változtat.

Kállai R. Gábor:

Az előttem szóló érdemes és tanultabb kollégák annyi mindent elmond­tak, hogy nekem viszonylag kevés újdonság maradt, viszont több ponton vitatkozni szeretnék velük.

Az elemzés szempontjából kérdéses, hogy miként ítéljük meg a jelen­legi válságot, azaz a jelenlegi világgazdasági válság a nagy válság-e, vagy egy súlyos válság, de végeredményben a szokásos tízéves válság, ami egybe szokott csúszni több rövid ciklusú válságperiódussal – sze­rintem ez utóbbi történik éppen. Tehát nem a világforradalom vagy a barbárság az aktuális alternatíva, hanem az, hogy belátható időn belül – amennyire rajtunk múlik – létrehozható-e, kitalálható-e, végiggondol­ható-e egy olyan alternatíva, ami élhetőbb lesz, mint a jelenleg fennálló szituáció; a kapitalizmusban is vannak ugyanis élhetőbb meg kevésbé élhető korszakok. Ez az egyik vitapont. A másik vitapont: a mostani, orbáni politikai szisztéma rendszerváltás-e. Szerintem alapvetően nem történt rendszerváltás, a mostani változások, a hatalomgyakorlás módja és tartalma a '89-es rendszerváltás folytatása, ha úgy tetszik, annak ki­teljesedése. Hogy korábban miért nem alakult ki ilyen szituáció, az más kérdés, mindenesetre emlékszem arra, hogy a kilencvenes évek elején a Baloldali Alternatíva Egyesülés közgyűlésein már lefolytattunk hasonló vitákat, tudniillik hogy mikor lesz diktatúra, többségünk talán jelen is volt e vitákon. A viták aztán később is megismétlődtek, úgyszólván minden jobboldali kormányváltás idején.

Más: a most kialakult politikai-igazgatási rendszer is a rendszerváltás­ból fakad. Önmagában az új alaptörvény, a hozzá kapcsolódó sarkalatos törvények olyanok, amilyenek, végső soron a gyakorlat dönti el a minő­ségüket. Ezzel nem azt állítom, hogy jók. Az alaptörvényben van három olyan pont, ami súlyosan sérti a jogállami alapelveket, van hozzá egy visszataszítóan történelemhamisító preambulum, a többi viszont majd­nem szó szerint megegyezik a régi alkotmány tartalmával és szövegével. (Megjegyezném, hogy a többség, a lakosság 99,9 százaléka sem a régi, sem az új alkotmányt nem olvasta el.) Az alkotmánnyal, az 1949. évi XX. törvénnyel kapcsolatban azt kell látni, hogy '90-es verziója hiába volt kiegyensúlyozott polgári alkotmány, mégis annak keretei között lehetett eljutni a mai állapotokig. Tehetünk ugyan bombasztikus kijelentéseket új rendszerváltásról, a neo-horthyzmusról meg egyebekről, de azért lássuk jól: '89-90-től tartó folyamatról van szó, annak egy pontján járunk most. A kiindulópont a baloldal akkori történelmi veresége.

Ha már a jelenlegi politikai rendszerről beszélünk, figyelmetekbe aján­lanék egy válságfilozófust, Franz Kafkát, pontosabban híres regényét, A kastélyt. Tessék csak egyszer újraolvasni és végiggondolni: a regény nem a nyomasztó, végtelen hatalomról szól, hanem egy tökéletesen alkalmatlan hivatalról, úgy is kezdődik, hogy ami a kastélyban történik, annak nincs köze az élethez. A faluban mindenki teszi a maga dolgát, a kastély pedig tökéletesen alkalmatlan rendelkezéseket ad ki, de csak ak­kor, hogyha zaklatják. Egyéb esetben nem történik semmi. Az egyik eddig nem említett tényező, a hatalom dilettantizmusa az, amit figyelembe kell venni a jelen elemzésénél. A másik: vegyük figyelembe a mindennapi életet, a köznapi életet is. Lukács György már 1918-tól próbálja felhívni a figyelmet, hogy annak a strukturális elemzése milyen fontos lenne. Aztán ő sem csinálta meg, de minden művében benne van egy-két ol­dal erről, Az esztétikum sajátosságában egy kicsit több. Mennyi minden változott meg az elmúlt húsz évben? Min jegyzetelünk, min vesszük fel ezt a konferenciát, min kommunikálunk, mi az az utolsó fogyasztási cikk, amit leadunk? Az internet és a sokcsatornás tévé. Csak figyeljünk erre oda. Ez egy másfajta fogyasztási struktúra. Most persze megtanulja a proli, hogy a söre is elmegy, meg az internete is elmegy vagy elmehet a kölcsönnel, bár ezeket még valahogy meg tudja tartani, addig, amíg. Amíg ezek léteznek, meg tud valahogy kapaszkodni. Ezek szimbolikus javak? Igen, de a szimbólum itt a lényegre mutat. Ha egyszer meg tudok nézni valamit, bár oda nem tudok elmenni, de mégiscsak jelen vagyok a világban. Az elnyomás és az elnyomorodás elemzésénél erre is figyelni kell. A nyomor abszolút és hagyományos formája, hogy nincs mit enni, nincs miből fizetni, mind jelen van, csak egy picit másként. Nem tudom, hogy ez a „picit másként” milyen súlyú változás, lehet, hogy lényegtelen, lehet, hogy éppen ellenkezőleg, nem tudom még. Azt hiszem, ezzel nem állok egyedül. Van, aki szívesen ír könyveket a tudásalapú társadalomról, vagy nem tudom, miről, majdnem azt mondtam, hogy szólamgyűjtemé­nyekről. Nem erről van itt szó, hanem másfajta életmódról, a mindennapi élet másfajta struktúrájáról.

Megint más: mostanában fel szoktam vetni Marx alapján a relatív túlnépesség kérdését, amit ő a munkásosztály azon részére használ, amely hol kiesik a termelésből, hol visszatalál oda. Nyilvánvalóan ezt a folyamatot látjuk és tapasztaljuk, amikor arról van szó, hogy általánosan csökken a foglalkoztatottak száma, aminek közvetlen oka részben a technológiai váltás, részben a piacvesztés, részben a gazdaságpolitikai ostobaságok sora stb. De ez egy komplex folyamat. Ami érdekes benne -és ezt tenném még itt hozzá -, hogy ezt a lecsúszást, azt, hogy nem tud kikerülni ebből az állapotból, az értelmiség igazán csak most érzi meg. Az értelmiség nagy tömegű, milliós nagyságrendű, eddig a lecsúszást ki tudták kerülni, aránylag kevesen szóródtak ki a perifériára. Az értelmiség leváltása megtörtént már más történelmi összefüggésben korábban is, de jóval kevesebb embert és szakmát érintett. Az értelmiség lecsúszása ma már igen-igen nagy tömeget érint, nemcsak Magyarországon, ez világjelenség. Az „arab tavaszt” – legalábbis egyes helyeken – részben pont ez a lecsúszó, a termelési folyamatból kikerülő értelmiség is csinálta, az a diákság, amely úgy nagyjából sejti, hogy értelmes munkára vagy lesz lehetősége vagy nem, inkább nem.

Mit is csinál az Orbán-kormány – ha utánagondolunk – úgy igazán az értelmiséggel meg a gazdasággal? Hagyja tönkremenni, mi több rá is segít erre, ha mással nem, az említett dilettantizmussal és a belső kö­rök felsegélyezésével. Nem a Horthy-korszak itt a jó példa, hanem egy jóval korábbi, az a klasszikus kapitalista, kőkemény korszak, amit ma a megszépítő messzeség okán idillinek látunk, azaz a Monarchia első korszaka, a nagy gründolási láz időszaka. Akkor esett meg, hogy az állam mindent és mindenkit lerúgott magáról, az oktatást, a kultúrát, maradt az irgalmatlan verseny, a farkastörvények világa. Ez az a kor, amikor kiépült a vasúthálózat, a nagyipar, de sem társadalombiztosítás, sem szociális háló nem létezett, még abban a kezdetleges formában sem, ami akkoriban már itt-ott szokásos volt. A miniszterelnök úrnak nyilván leszakadna a nyelve, ha kimondaná: amit csinál az bizony a klasszikus liberális gazdaság- és társadalompolitika. Se biztosítás, se háttér, se semmi, küzdj meg a létért, azt szabad, mondták akkoriban. Most talán tilos? Nem, szabad. Sikerül? Nem. De ugyanott vagyunk. Wiener György sokkal jobban és szabadabban kezeli a történeti analógiákat, mint én, és persze mindig nagyon jól, de ha már keresünk, akkor ott keressünk, ahol valóban van analógia. A szimbolika, amit Krausz Tamás meg más is kiemelt, valóban neo-horthyánus – mi más is lenne? Annak idején nagyon jót szórakoztunk, hogy aki konzervatív, mit tudna éppen konzerválni, legfeljebb a Kádár-kort, mert az volt, amit átéltünk.

Itt jutunk vissza tulajdonképpen ahhoz, amivel én felütöttem a válságfi­lozófus aktát; a polgári demokráciához, ami formális, meg tulajdonképpen mindig diktatúra, hiszen a választások arról szólnak, hogy az elnyomók között válogatunk, ahogy Engels írta. A polgári demokrácia folytonosságot is jelent, a jelenlegi kormányért mindig az előző kormány a felelős, azért az azt megelőző, és így tovább. Ha tehát a mostani kormányzat létéért és ténykedéséért az előzőt tesszük felelőssé, mint Krausz Tamás tette, akkor még az ég egy világon semmit sem mondtunk. A demokráciában előbb-utóbb minden miniszterelnök megbukik, merthogy nem ő marad örökké a poszton. Azért mondom, hogy ez még önmagában nem komoly kritika. Ha már áttértünk a politikai kérdésekre, meg kell állapítani, hogy minden kétely és borúlátás teljesen reális. Az erőviszonyok ismeretében ma úgy látszik, hogy a jelenlegi kormány leváltására csak egy széles koa­líció lehet alkalmas; a magyar viszonyoknak megfelelően ne nevezzük se olajfának, se tölgynek, sokkal találóbb a szomorúfűz-koalíció elnevezés. Érvényes politikai cselekvés, ha az az öt-hat potenciális szervezet össze­ül, amit olykor látunk a demonstrációkon, s a választásokon összeszedi a megfelelő mennyiségű szavazatot, azaz az alkotmányozó többséghez szükséges kétharmadot. Ha így folytatódik a kormányzás, ennek meg is van az elvi esélye. Hogy milyen lesz ez a koalíció, ma még nem tudható, lehet, hogy mindenki a saját szemétdobján kukorékol, de ez valahogy összeáll egy szimfóniába – hogy Konfuciusra utaljak.

Szigeti Péter:

Én a magam elemzését a neomarxista állam- és politikaelmélet kate­góriái felől közelíteném meg: az általános meghatározottságokat adó államtípus, a különös államforma, és annak egyedi, nemzeti intézmé­nyesítése, az államrend felől. A rendszer osztályjellegét és a politikai hatalom jellegét kell tisztáznunk. Ez az állandóságnak és a változásnak azokat a problémáit veti fel, amelyeket itt többen érintettek. Azonban nem polemizálni akarok, hanem pusztán megállapítani azt, hogy itt a 91-re meggyökeresedett társadalmi-gazdasági alakulat állandó, mert az egymástól elszigetelten tevékenykedő magántulajdonosok piaci integ­rációja alapján elégítik ki a szükségletek zömét. Ezért lényegében pol­gári társadalmi berendezkedésről, alakulatról beszélhetünk és az ennek megfelelő államtípusról. A polgárság értékrendje, világnézete, jogrend­szere dominál, és a társadalmi cselekvések strukturálisan meghatározott érdekpályái vagy a jövedelemmegoszlás szabályszerűségei nagyon is ezekből a körülményekből vezethetők le. Ez pedig több mint 20 éve így van. Ennek csak egy részletkérdése lehet az a dolog, hogy az említett nemzeti burzsoázia és a transznacionális tőkével meg a globalizációval szervesebb kapcsolatban lévő komprádor burzsoázia között állandó és permanens a kötélhúzás, néhol harc – természetesen a gazdaság- és társadalompolitika szintjén. Ha most a rendszernek a jellegét akarom meghatározni, akkor ez a kötélhúzás nem olyan „vészes”, némiképp természetes. Politikai rezsim- vagy kurzusváltás volt Magyarországon 2010 után. Húsz évig polgári demokrácia volt, csak éppen kiderült, nem tud meggyökeresedni a félperiferikus kapitalizmus viszonyai között, és ezért jött a politikai rezsimváltás, a nemzeti-konzervatív elit és erők győ­zelme a balliberális tábor felett. A polgári demokrácia azért nem tudott meggyökeresedni, mert a rendszer alulteljesített. Alulteljesít a rendszer (nem hozok GDP adatokat, Wiener ezt már megtette; kevesen tudják: 1860 óta az elmúlt 21 év a magyar gazdaságtörténet leggyengébb át­lagos növekedési teljesítménye), csak emlékeztetek arra a társadalmi tényre, hogy a két nagy választási győzelem a rendszer alulteljesítésével kapcsolatos csalódásokból nyerte magyarázatát. Tehát inkább a reményt vagy a biztonság reményét hordozó erők győztek 1994-ben is. „Lehet jobban, lehet másként csinálni a kapitalizmust” – mondotta Horn Gyula, aztán kiderült, hogy nem sokáig. És ugyanígy 2010-ben is, a válság és a neoliberális-restrikciós gazdaságpolitika hatására megroggyant a magyar társadalom. Már csak egy megváltóban bízhatott, ha sem a rendszerváltás, sem az EU integráció nem teljesítette elvárásait. Olyan karizmatikus vezérben, aki sokat tudott ígérni és a reményt hordozta, továbbá reális problémákról (is) beszélt – nem megoldotta ezeket, de beszélt róluk -, és ezért tudott egy domináns többséget maga mögé szervezni, és domináns pártrendszerre áttérni. Tehát a rendszer az ál­lamtípus szintjén polgári berendezkedés, a különös államforma szintjén pedig a parlamentáris köztársaság a kiindulópont. Azonban a különösből úgy tolódik el az egyedi államrend változtatásaival, az elmúlt majd két év újraszabályozásai következtében, hogy a hatalommegosztó jogállamból: (1) felszámolta a hatalommegosztást, (2) felszámolta a jogállamisá­got. Hatalmi állammá vált a hatalommegosztó jogállam. Rechstaatból Machtstaattá. A hatalommegosztást a négy legfontosabb elemében számolta fel: (1) Az alkotmányvédelem szervének a hatásköre bővült is, szűkült is, döntően azonban az egyéb változtatások összetétele követ­keztében rendkívüli módon letompult (noha a joggyakorlata – ugye – az még most fog kialakulni). (2) A bírói függetlenség nagy veszélyeknek van kitéve. Az igazságszolgáltatáson belül az ügyészség az, ahol az ügyészséget mint szervezetet illetné meg a függetlenség, viszont oly mértékben centralizált és pártkatonák kezében lévő szervezetté vált, ami az igazságszolgáltatás függetlenségébe rendkívül negatív módon játszik bele. Szerencsére elképzelhető, hogy vannak olyan bírók, akik kevésbé hagyják afficiálni magukat, de mindenesetre az intézményes változások rossz irányba mutatnak. Továbbá, (3) az alapjog korlátozás­nak a módszerei is rendkívüli módon felvizenyősödtek, kitágultak. Nem akarom ezt most jogdogmatikailag, alkotmányjogilag bemutatni, de ez a helyzet. (4) A hatalommegosztás rendszerében a semleges államfőt még nem említettem, pedig új elem, hogy a semleges államfő fel is oszlathatja a parlamentet (a Költségvetési Tanács javaslata után bizonyos közjogi személyekkel való konzultáció eredményeként), ez legközelebb 2015 elejére életszerű, márciusra lehet jelentősége. Az említettek miatt az elfajulás, tehát a hatalommegosztásnak ezen tényezői lettek visszavéve és redukálva. És akkor még nem szóltam a semleges ellenőrző szervek­ről (ÁSZ, PSZÁF, OVB,), melyeket nem számoltak fel – pontosan kell fogalmazni -, hanem birtokba vettek, megszálltak. Tehát degradálódott a hatalommegosztás, egyébként a konzervatív államépítés és az ún. jó kormányzás jegyében. A jogállamiság kérdésénél nem mondom most el a jogállamiság kritériumait, de az a törvényhozási gyár (403 törvény vagy törvénymódosítás másfél év alatt) és az a jogbizonytalanság, amivel ez járt, lehangoló. Jellemző az az egyszerű körülmény, hogy a visszaható hatály tilalmán – ami a kötelezettséget megállapító normák esetében egyértelműen jogállamisági kritérium – milyen könnyen átlépett a teljha­talom birtokába jutott új politikai rezsim. A teljhatalom, a plena potestas mit jelent? Nemcsak a kormányzati többséget, nemcsak a törvényhozás többségét birtokolják, hanem az alkotmányozó hatalmat is. Tehát olyan szabályokat és azon a jogforrási szinten tudnak írni maguknak, amilyet csak akarnak, és jelentem, ez meg is történt.

Végül a rendszer jellegéről mondom a definíciómat: keresztény, nem­zeti, neokonzervatív, tekintélyuralmi rendszer. A neokonzervatívnak óriási jelentősége van, nem csak a kereszténynek, a nemzetinek és a tekin­télyuralminak. Tehát, ha valaki ezeket a folyamatokat erről a jobboldali politikai térfélről nézi – amihez persze empátia is szükséges -, akkor megértheti, hogy új korszak nyitására vállalkoztak. Húsz év válsága, a tehetetlen liberálisok meg a szocik nem tudtak semmit csinálni, kezdjünk egy új életet, és töröljük el a múltat – mi, a nemzet. Kevesebb jogállamot és több rendet, kormányozhatóságot. Na most, hadd tegyem hozzá Kállai Gábornak, hogy hiába nem olvassák és nem ismerik az állampolgárok az Alaptörvényt, a rendszert azért nem úgy fogják működtetni, ahogy az állampolgárok nem olvassák, hanem ahogy azt a hatóságok alkalmazzák.

Olvasd el például azt, hogy mi van az Alaptörvény átmeneti rendelke­zéseiben, és akkor bizony eléggé rosszkedvre fogsz hangolódni. Tehát azt állítom, hogy a különös és egyedi intézményesülés átszabásával aláásták a parlamentáris köztársaság államformáját, hatalmi állam alakult ki a jogállam helyén, és a hatalommegosztás doktrínáját a teljhatalom jegyében jórészt sikerült közömbösíteni, kikapcsolni.

Ezek után nézzük a politikai tagoltságnak az erőviszony-rendszerét, tudniillik azt, hogy a rendszer balra zár, szélsőjobb felé ellenben nyitott. Ebben nem csak konzervatív tradíciók munkálkodnak, hanem itt a libe­rális értelmiségiek és a nemzeti értelmiségiek is hatalmi tényezők. Húsz évig úgy nevelték a „párt- és ideológiai államapparátusok” (Althusser) az állampolgárokat, az ifjúságot, a magyar társadalom többségét – Bartha Eszternek, Szalai Erzsébetnek kiváló írásai vannak, amelyek a magyar ifjúságnak ezt a szocializációját, attitűdjeit bemutatják -, hogy a rendszer balra zárjon. A szocialista elveket lejáratták, azokból paródiát csináltak. A társadalmi elégedetlenségek ezért csak jobbra tudnak kitörni. Tehát a politikai tagoltság ezért rendeződött át így, és nem véletlen az, hogy 2010-re már nem csak a rendszerváltásban csalódtak, mint 1994-ben, hanem az európai uniós integrációban is, és ebből következik az, hogy a Jobbik új szavazókhoz jutott, és ebből következik az, hogy aki ennek az uniós dolognak a nemzeti függetlenség jegyében való felülbírálásával kecsegtetett, az népszerű ígérgető tudott lenni a magyar társadalom szé­les tömegeinek a szemében. Úgyhogy én ezeket döntőnek tekintem, és nem becsülném le a szimbolikus térnek a jelentőségét, hiszen ha valaki az Alaptörvényt, a jogrendet és a szimbolikus tér mozgásait együtt nézi, akkor láthatja, hogy nagyon szerves kapcsolat van közöttük. Nem arról van szó, hogy buta emberek rossz előhangot írtak, hanem arról, hogy egy egész sereg intézményi változást, felelősségrevonási mechaniz­musokat megalapoztak, lényegében mindenki felelősségre vonható. A hatalmon lévő magyar jobboldal szerint ugyanis volt egy bűnös rendszer (államszocializmus), a bűnös rendszernek voltak bűnös szervezetei, a bűnös szervezeteknek pedig aki tagja volt, szintén felelősségre vonható. Ez az úttörőkre éppúgy vonatkozhat, akár a bélyeggyűjtőkre. Teszem azt, ha a Gagarin-bélyeget eltették és mutogatták, akkor közreműköd­tek a sötétnek vélt rendszer fenntartásában. Kriminalizálják a múltat. A neokonzervatív manicheizmus világképe szerint – á la Reagan és Theacher asszony – az alkotmányos keret ezt megengedi, és ilyen irányban is léphet. Hogy aztán ezt milyen mélységben, hogy fogja ki­használni, nem tudom, de azt nem gondolnám, hogy itt ártatlan dolgokról van szó. A vezérdemokráciának, az antipluralisztikus tendenciáknak a véleményszabadság terén és a médiakorlátozásban óriási jelentősége van. Az állam és az egyház Magyarországon egyre jobban összefonódik, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kap csak támogatást az ELTE-n kívül, további hét jogi kar nem – ez csak egy apró aktuális példa. Nyil­ván ennél fontosabb a normatív finanszírozás egész rendszere, vagy a

Nemzeti hitvallásban a kereszténységnek a nemzetfenntartó szerepe, és amikor így szabályoznak, az nem két külön dolog, hanem ugyan­azon dolognak az ideológiai legitimációja és a konkrét érdekpályákhoz kapcsolódó szabályozási módja. Megalapozta az orbáni politika egyik döntő elemét: a teljes elitcserét. Tehát én ezt gondolom a szimbolikus­-kulturális szféráról.

Továbbá, döntő elem, túlsúlyos mozzanat a politikai tagoltságban az, hogy a szociális kérdés átkerült a jobboldalra. Azért került át, mert nem volt igazi baloldal, legalábbis a parlamentben csak álbaloldal volt. Az MSZP '98 után minden plebejus demokratikus jellegét elvesztette. A Horn-időszakban még volt ilyen neki, de valamikor ez aztán elpárolgott. Nem feltétlenül a dátumot akarnám kiemelni, de mondjuk az elmúlt 8-10 évre a plebejus kötődés aligha jellemző. Az más kérdés, hogy ellenzék­ben megint felfedezi baloldaliságát, ezt azonban már nem nagyon hiszik el neki. Egy ilyen fordulat lehetősége a hagyományos magyar tradícióban is benne volt, hiszen a jobboldali népiesek valójában jobboldali antikapita­listák, sajátlagos magyar úton járni kívánók („a rendszer jó, csak ne lenne az az átkozott pénztőke, meg kamat, meg a külföldi monopóliumok”). Ezeket a globalizáció és az EU-integráció világában kissé anakronisz­tikus álláspontokat próbálgatják fenntartani. Mindenesetre a tömegek mozgósítása és az ideológiai legitimációs harcok szintjén eredményesen. A Kárpát-medencei szupremácia eszméjét nagyon is jól lehet használni és a szomszéd népekkel való kapcsolatban érvényesíteni, ez sajnos ma is így van. Tehát azt gondolom, hogy itt a különnemű dolgok összefügge­nek, a változásokat döntően nem az államtípus és a társadalmi-gazda­sági forma síkján, hanem a különös és az egyedi síkokon kell keresni. A parlamentáris köztársaság hatalommegosztó jogállamából hogy tűnik el a hatalommegosztás meg a jogállamiság, és ez kapcsolódik az ideológiai legitimációhoz meg a szimbolikus térnek az átformálásához. Gondoljunk az utcanevek megváltoztatására, de száz másik példát lehetne mondani. Tehát ezek sajnos egyáltalán nem esetleges dolgok, hanem egy nagyon is átgondolt, hosszú távon berendezkedni óhajtó rezsim politikájának a megnyilvánulásai.

Krausz Tamás:

Van itt egy reális vita, aminek Földes Gyuri igyekezett is hangot adni, bár ő is lényegében a hatalmi elit terminológiájában gondolja végig a dolgokat. Én osztályszempontot részesítek előnyben, ez igaz, bár nem kizárólagosan. Én nem becsülöm alá a középosztály két nagy csoportjának a küzdelmét sem Magyarországon, sem a balti államok­ban, sehol. Az is kétségtelen, hogy a liberalizmus és a nacionalizmus küzdelme nyilatkozik meg ebben. A régióban a nacionalizmus számos történeti ok miatt erősebb a liberalizmusnál, de mindenekelőtt a társa­dalmi háttér következtében. Ugyanis a globális kapitalizmushoz kötődő liberalizmus alábecsülte a gazdaságilag gyenge nemzeti burzsoázia társadalmi befolyását, nacionalista propagandájának erejét, amivel a dolgozó osztályoknak sikeresen elcsavarta a fejét egy korlátozatlan antikommunista propaganda jegyében. S azzal, hogy a liberalizmus is megvetéssel viszonyult a szociális problémákhoz, feltétlenül a naciona­lizmus kezére játszott.

Gyurival ott van egy alapvető vita, hogy nem veszi figyelembe, hogy mégiscsak az a fejlődésnek az alapdimenziója, hogy a létrejött politikai rendszer és annak ún. baloldala '89-ben – most ebből a szempontból mindegy, hogy MSZP-nek vagy SZDSZ-nek hívják – a tőkelogika, a kapitalizmus visszaállításának kizárólagos logikájába helyezkedett bele. Ezt nem tudja Gyuri megkerülni. Tehát ezt nem lehet úgy felfogni, hogy szükségszerűség, elkerülhetetlen, mert akkor mitől baloldali? Csak nem attól, hogy a baloldalnak a jó kapitalizmust kell megteremtenie és a gonosz nacionalisták meg a rossz kapitalizmust akarják ránk kénysze­ríteni? Horn Gyulára emlékszem, milyen viták voltak '89-90-ben, meg a többiekre, beleértve a politikai elemzőket is. Mi, az akkori „radikális ba­losok”, akik mind a régi rendszerrel, mind az újkapitalizmussal szembeni alternatíva felállításával kísérleteztünk (lehet szépen is elbukni!), tudtuk, hogy a „jó kapitalizmus” (értsd itt, centrumkapitalizmus) nem politikai választás kérdése. Hát ez valami őrület, hogy még mindig ennél a vitánál tartunk. Már olyan rossz a helyzet, hogy rettenetesebb alig lehet, őrüle­tes mértékű új szegénység van, fölszámolták a jóléti államot, s nekünk még mindig azon kellene vitatkozni, hogy a kapitalizmusnak van-e jó verziója? Nincs jó verziója. 22 év sem bizonyította, meg a világháborút megelőző évtizedek és évszázadok sem bizonyították, hogy a centrum­-országoknak való alárendelődés „felemeli” Kelet-Európát, legyen szó (etno)nacionalista (és rasszista) vagy liberális hatalommenedzselésről. Naivitás, ideológiai és politikai zsákutca, és tudományos szempontból sem illeszkedik semmilyen általam ismert komoly analízisbe a „nyugat­hoz felzárkózás és utolérés” legújabb gondolati és politikai-ideológiai felemelkedése. Ezt nagyon fontos leszögezni. Ez egy vízválasztó. Nincs utolérés. Nem ez zajlik.

Kállai R. Gáborral is van egy vitapont. Azt mondja, hogy a megelőző kormánynak nincs komoly szerepe a tekintélyuralmi fordulatban. Én értem, hogy egy kicsit mentegeted, Gábor, az előzőt, meg kicsit jobb is volt az előző, mint ez, elismerjük. De mégiscsak a liberalizmus-na­cionalizmus szembenállásából ered mindez, aminek tanúi vagyunk. Ez ugyanannak az éremnek a két oldala, amelyről érzületi okok miatt néha elfeledkezel. Rövid az idő, nem lehet részletesen és differenciál­tan érvelni, de legalább tézisként ez maradjon velünk, mint probléma, mert ezt nem lehet megkerülni. Mi volnánk a harmadik erő állítólag, ez volna a baloldal, amelynek önállóságáról már régen leszoktak azok, akik valamikor ezt értették. Itt Gyuri mondhatja, hogy „gyakorlati” bal­oldal meg „elméleti” baloldal, aztán jön pártalakban a legkíméletlenebb tőkelogika. Én mindig ezt mondtam '89 óta, hiába mondod, hogy nem fejlődtem, ha az a fejlődés mércéje, hogy áttérek a tőkelogika képvi­seletére a munka képviselete helyett. Valóban nem fejlődtem ezen a téren semmit, én nem vagyok hajlandó a tőkelogika alapján szemlélni és értékelni a világot, mert azt védik éppen eleget. Most akkor ne várd el, hogy én kompromisszumot fogok tenni. Tegyél te, mert te „gyakorlati” ember vagy, én nem teszek. Van egy másik ellentmondás, azt mondod, talán nem pontosan idézem fel, hogy itt a nemzetállam a probléma, merthogy az elveszett. No de a kis államok, a kis nemzetek gazdasági értelemben már 15 éve nem léteznek mint nemzet. Az a kérdés, hogy Magyarországon hogyan értelmezzük a nemzeti burzsoázia és a mul­tinacionális tőke konkurenciáját egy olyan feltételrendszerben, amikor az előbbi ezer szállal kötődik az utóbbihoz, vagyis a multinacionális tőkéhez. Csányi kezdi már érteni, a Széles úr még nem, de ez nem számít, ők kompromisszumot fognak kötni, Orbán ezt nagyon jól kife­jezi. Védi az új tekintélyuralmi politikai berendezkedést belül és kívül e kompromisszum érdekében.

Egy mondat a szélsőjobboldalról. Péter mondta, hogy ez az egész rendszer fokozatosan jött létre. Ennek 1992-ben szimbolikus megje­lenése volt, hogy az MDF már akkor betiltotta a vörös csillagot – amit Orbán s a Fidesz többsége támogatott -, és kezdték szűkíteni a valódi antikapitalista, rendszerkritikai erők szerveződési lehetőségeit. Ez ment, és nem változtatott rajta a liberális jogrendszer sem. Sőt, a liberálisok maguk álltak az antikommunista hisztéria élére – még emlékszünk. Még egyszer mondom, Gábor, előkészítették mindezt szellemileg is, politi­kailag is, gazdaságilag is; ebből nem lehet kijönni. Az MSZP-nek 1994-ben 57%-a volt, mégsem tudott ebből a logikából kilépni. Végső soron a kis liberális párt vette szárnyai alá az MSZP-t. A szélsőjobb '89 utáni felemelkedése a szociálliberális kormányok idején még tovább szárnyalt. De a szélsőjobboldal mögött – ezt tényleg már többen elmondták – a neo-horthysta restauráció egyre kontúrosabb folyamatai húzódtak meg. A szélsőjobboldal bázisa két leszakadt réteg. Az egyik az underclasstól retteg, tehát a társadalom alsó rétegéből nem akar még lejjebb zuhanni, azért cigányozik olyan rettenetesen – ezek alkotják a szélsőjobboldal egyik részét. A másik meg a felső rétegekből verbuválódik, a közép­osztály ama rettegő csoportjai, amelyek lezüllhetnek, leszakadhatnak a középosztályról. Ezek meg zsidóznak, ami aztán összefolyik az általános rasszizmussal és idegengyűlölettel. Magyar nácik, hungaristák. Ez a két, látszólag nagyon eltérő erő képezi a szélsőjobboldal társadalmi bázisát. Ez sem tisztán magyar sajátosság, szerte Európában megmutatkozik. Tehát a szélsőjobboldal ennek a 22 éves kapitalizmusnak a történelmi terméke és szerves része, és nincs az a fogalmi bűvészkedés, amivel ezt bármelyik magyar liberális vagy nacionalista ideológus ki tudná magyarázni. Hiába mondják, hogy ez a rendszer a Kádár-rendszerre megy vissza. A fenét! Ez nem a Kádár-rendszer, csak a hagyománya élt a réginek a Kádár-rendszerben is.

Földes György:

Azt gondolom, hogy a Tamás levezetése a baloldal totális eszmei és erkölcsi lefegyverzését jelenti. Nem gondolom, hogy '89-ben már minden eldőlt. Nem gondolom, hogy a globalizáció mindent eldöntött. Azt sem hiszem, hogy a Horthy-korszak itt lebeg közöttünk. Ez az alapállás totális önlefegyverzéshez vezeti a baloldalt, és egyidejűleg a totális önfelmentés útjára. Ebben a gondolati sémában 1989, mint eredendő bűn jelenik meg. Kállai Gábor azt mondta – amivel én egyetértek -, hogy '89 egy történel­mi vereség volt a baloldal számára, és ott sok minden eldőlt. A tőkelogika legyőzött minden más verziót, ezzel egyetértek. Visszatért a világ arra az útra, amiről az államszocializmusok megpróbálták eltéríteni.

Itt azonban mégiscsak fölmerül a kérdés (és ez lehet a baloldalon belüli szakadás magyarázata is), hogy miként definiáljuk a baloldalt. Igaz lenne, hogy a baloldalt csak azon az alapon lehet egyértelműen definiálni, hogy mennyire rendszerkritikus, mennyire lép túl a tőkelo­gikán, mennyire lép túl az éppen fennálló kapitalizmuson? Vagy az is számít, hogy itt és most, a mindenkori többségért – ha tetszik, a kizsákmányoltakért, ha tetszik, az elnyomottakért – mit tud valójában tenni? A következőt teheti: valamifajta politikai cselekvési programot dolgoz ki, bármifajta közpolitikailag is értelmezhető programot, a saját gondolatait kiteszi a gyakorlat próbájának. De ha ilyet nem tud produkálni, viszont szellemileg mindig nagyon nyíltan, következetesen és keményen bírál­ja a fennállót, annak megvan a meghatározó konzekvenciája: a teljes elszigetelődés a való világtól.

A '90-es években alapvetően, sajnos, nem osztályok között zajlott Magyarországon a társadalmi küzdelem, noha rengeteg társadalmi küzdelem volt, hanem alapvetően az osztályokon, a rétegeken belül az új pozíciók megszerzéséért, illetőleg a régi pozíciók megtartásáért. Ezért nem tudjuk beleerőszakolni a saját sémáinkat a klasszikus osztály­harci modellbe. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Magyarországon lezajlott egy eredeti felhalmozás, azonban azóta sincs valódi tőkefelhalmozás, mármint nemzeti értelemben. Amennyiben lemondunk a nemzetről, államformájában, kulturális közösség formájában, szociális közösség for­májában, tehát bármilyen formában, akkor kizárjuk magunkat a politikai mozgástérből, a kulturális mezőből, mert így a magyar baloldal megint csak valami hatalmas világtörténelmi fordulat eredményeképpen, valami külső hatalom baloldalivá válásának körülményeképpen fogja tudni újra megszerezni a hatalmat, illetőleg a közpolitikát a saját igényei szerint formálni. Ezért tehát visszatérnék a magam eredeti álláspontjához, hogy önkritika nélkül, a szellemi és a politikai baloldal egymáshoz való közelítése nélkül egy tapodtat sem fogunk előremenni.

Wiener György:

Földes Györggyel az osztályfelfogás és a világrendszer-elmélet tárgy­körébe tartozó tematikákról nem vitatkozom, mert az alapkérdésekben teljesen eltérő álláspontot foglalunk el, ami ilyen behatárolt terjedelem esetén rendkívül megnehezíti az érdemi eszmecserét. Természetesen az ő véleménye sokkal közelebb áll a hazai baloldal túlnyomó többségének gondolkodásához, mint Szigeti Péter, Krausz Tamás vagy az én nézet­rendszerem. Ugyanakkor megjegyzem, hogy elemzéseim elsősorban nem a rendszerkritika oldaláról közelítik meg a jelenlegi berendezkedést, hanem – megfordítva ezáltal Marx híres Feuerbach-tézisét – inkább az értelmezés oldaláról. Közismert, hogy Marx a 11. tézisben úgy fogalma­zott, hogy a filozófusok a világot eddig csak magyarázták, a feladat pedig az, hogy megváltoztassuk – nem szó szerint idézek, de ez a tézis értel­me. Most viszont azt hangsúlyozom: ahhoz, hogy egyszer majd a világot meg lehessen változtatni, először meg kell értenünk, hogy mi és miért történik. Ha egy félperifériás tőkés berendezkedésről azt feltételezzük, hogy az felzárkózáshoz és jóléthez vezet, majd csökkenti a jövedelmi különbségeket és növeli a foglalkoztatottságot, akkor gondolkodásunk az illúziók foglya marad.

Abban a kérdésben azonban már vitatkozom Földes Györggyel, hogy az MSZP nem igazán munkált ki közpolitikai programokat. Ezek valójá­ban rendelkezésre állnak, nem kidolgozásuk nehéz, hanem megvalósí­tásuk. A szocialisták politikájában nyilvánvalóan nem az volt az alapvető gond, hogy nem rendelkeztek ilyen koncepcióikkal, mondjuk 2001-2002-ben, hanem az, hogy a globalizált liberálkapitalizmus rendszerében, a hazai burzsoázia igényeit is figyelembe véve, illetőleg a liberális köz­gazdász értelmiség elvárásait is teljesítve, ezek csak nagyon rövidtávon érvényesülhettek. Napjainkban is sokan a Medgyessy-kormány kétszer 100 napos programját tartják az eredendő bűnnek, hangsúlyozva, hogy az tette tönkre az országot, s e kérdéskörben a konzervatív és a liberális, valamint a magukat baloldalinak valló közgazdászok között szinte teljes az összhang. Ugyanakkor csaknem mindenki figyelmen kívül hagyja, hogy a sikeresnek mondott '90-es években, amikor Magyarország „éltanuló” volt, a pozitívan értékelt teljesítményt úgy érte el, hogy a Bokros-csomag hatására a reálbérszint az 1966. évire esett vissza. Ez egyébként azt mutatja, hogy a polgári racionális gazdálkodás értelmé­ben az ország csak akkor versenyképes, ha az adókat és a béreket, ha nem is folyamatosan, de időről időre szisztematikusan mérséklik. Más lehetőség a félperiférián a polgári értelemben vett versenyképesség garantálására, azaz a profitráta maximalizálására nem áll fenn, s ebben az ellentmondásrendszerben működnek a baloldali erők, nemcsak az MSZP, hanem a Demokratikus Koalíció, a 4K s a tőlük balra álló szer­vezetek is. E téren tehát nem a tudás hiánya okoz problémát, hiszen semmilyen elméleti modellel nem háríthatjuk el azt a világméretekben megjelenő gazdaságpolitikai igényt, hogy a profitráta tendenciális esé­sét a bérek kordában tartásával, az adók radikális csökkentésével és a környezetvédelmi kiadások minimalizálásával ellensúlyozzák. Más kérdés, hogy e három eszköz alkalmazása elméleti tévedésen alapul, hiszen hosszabb távon a profitráta süllyedését, mint marxisták számá­ra közismert, a tőke megállíthatatlanul növekvő szerves összetétele magyarázza.

Korábbi állításomat részletezve kitérek arra is, miért értékelem neo-horthystaként a jelenlegi rendszert. E kérdésben nemcsak Földes Györggyel vitatkozom, hanem a (bal)liberális sajtó és politikai élet képviselőinek túlnyomó többségével is, akik az új berendezkedés ezen alapvető ismérvét későn vagy egyáltalán nem ismerték fel. Közülük sokan úgy vélik, hogy napjainkban valamilyen neo-kádárista rendszer szerveződik meg, párhuzamot látva az akkori pártállam és a mostani centrális hatalmi erőtér között. E tévedés természetesen nem új keletű; amikor Louis Bonaparte 1851 decemberében államcsínnyel megszerez­te az abszolút hatalmat, Guizot ezt úgy értelmezte, hogy a szocializmus teljes győzelme következett be. E gondolkodásmód azon a feltevésen alapul, hogy minden, ami eltér a liberális berendezkedéstől, az szoci­alista, így aztán napjainkban is a jobb- és szélsőjobboldali autoriter rendszereket szocialistáknak minősíti. Ezt egyébként az érintettek a történelemben többnyire jól kiaknázták, így szerezve számos mun­kásszavazót a fasiszták Olaszországban és a nácik Németországban. Az új berendezkedés neo-horthysta jellegét egyébként lényegében az alaptörvény preambuluma, a Nemzeti hitvallás is elismeri, amikor a jog­folytonosság 1944. március 19-én történt megszakítását deklarálja, és ezáltal vállalja a Horthy-rendszer addigi intézkedéseit. A két világháború közötti időszakhoz kötődik az alaptörvény elnevezés is; a Fidesz-KDNP szövetség kétharmados többségével azért alaptörvényt, s nem alkot­mányt fogadott el, mert ez utóbbi maga a Szent Korona-tan, melyet az alaptörvény egy konkrét történelmi korszakra alkalmaz. Horthysta jellegű az is, hogy az átmeneti törvény, miként erre Szigeti Péter már utalt, az MSZMP jogelődeit, és az MSZMP-t bűnöző szervezeteknek minősíti, melyek tetteiért az MSZP is teljes felelősséggel tartozik. Ily módon ugyanazt a jogi megoldást alkalmazzák, mint 1920-ban a keresztény nemzeti kurzus, amely a Tanácsköztársaságot nem tekintette államnak, hanem úgy érvelt, hogy a hatalmat ideiglenesen egy bűnöző szervezet kaparintotta meg.

Ha már Louis Bonaparte 1851. decemberi államcsínyére hivatkoztam, Marx híres művének, a Brumaire-nek néhány fontos állítását is röviden összegzem. E mű gondolatai rendkívül jelentős mértékben megkönnyítik a mostani helyzet megértését, hiszen Marx ebben az írásában úgy fogal­maz, hogy a bonapartista hatalomátvétellel visszatérnek a régi dátumok, a régi időszámítás, a régi nevek, a régi rendeletek és a régi poroszlók. Feltámadnak a régi dátumok, hiszen a Nemzeti hitvallás kiemelten hi­vatkozik az 1944. március 19. előtti időszakra. Újra megjelennek a régi nevek is, hiszen visszaállítják a járásbíróság, a törvényszék és a kúria el­nevezést. Feltámadnak a régi rendeletek is, mivel az egyházügyi törvényt kimondottan az 1894-es egyházpolitikai reformok alapján alkották meg.

Ami pedig a poroszlókat illeti, visszaállítják a háznagy intézményét, ismét létrejön a házőrség, a köztársasági elnöki palotát pedig a palotaőrség védi, s lehetséges az is, hogy a háznagy utasítására a házőrség tagjai a renitens ellenzéki képviselőket kivezettetik az ülésteremből, miként ez Tisza István alatt történt.

Végezetül az is világosan mutatja az új rendszer jellegét, hogy az állam elnevezését Magyar Köztársaságról Magyarországra változtatták. Ezt sem tekinthetjük véletlen névcserének; hasonlóan járt el Dollfuss, amikor 1934-ben az Osztrák Köztársaságot Osztrák Államnak keresztelte át, majd magát az 1920-as évek Horthyjához hasonlító Pétain marsall, aki 1940-ben az addigi Francia Köztársaságot Francia Államnak nevezte el. Ez utóbbi berendezkedésekben a monarchikus és a republikánus állam közötti átmenet jött létre, amely egyébként a modern jobb- és szélsőjobboldalnak sokkal inkább megfelel, mint az uralkodói hatalmat korlátozó alkotmányos vagy parlamentáris monarchia. Az átkeresztelés egyébként most is azt jelzi, hogy a Fidesztől távol áll a demokratikus köztársaság eszmeisége, ám reálpolitikai okokból az államformát vál­tozatlanul hagyja.

Szigeti Péter:

Úgy látom, hogy Földes Gyuri – szemben Krausz beállításával – nem apologétája ennek a rendszernek. Krausz Tamás pedig az antikapitaliz­mus zászlaját valóban akkor lengeti, amikor ellenforradalmi korszakot élünk. A magam részéről kapitalizmus-kritikus pozíciót öltök fel, amiből következhet a mai fennálló rendszernek nemcsak a bírálata, hanem néminemű javíthatósága is – illúziók nélkül. A múlt elmúlt. Tudniillik azt sem mondanám – és itt Tamás a világrendszer-elméletet eléggé leegyszerűsíti -, hogy soha senki nem tud felzárkózni. Az teljesen igaz, amit Wiener a profitráta süllyedő tendenciájával kapcsolatban mondott, de a legnagyobb kihívás a marxi elméletet a Schumpeter-féle innovációs elmélet felől érte. Az a rossz hírem azonban, hogy ehhez az innovációhoz olyan gazdagnak kell lenni, mint a centrumkapitaliz­mus élenjáró országai, ezért a közepes fejlettség talaján ezt a csodát nehéz előállítani. Kivéve, ha olyan szerencsés történelmi szituáció van, hogy különleges erőforrásokhoz juthat valaki, például a Marshall-terv idején Olaszország, vagy felfedezi az olaját, mint néhány állam, vagy nem tudom, lehet, hogy az édesvíz-készlet is ilyen lesz egyszer. Tehát ilyen szempontból, Tamás, néhány kategorikus kijelentésed, ami – hogy is mondjam csak – lehet, hogy szónoklatnak jó fogás, de ismeretelméletileg és a marxista elmélet szempontjából nem egészen így van. Nem helytálló, hogy soha semmit nem lehet csinálni a világ­kapitalizmusban.

Krausz Tamás:

Én ezt nem is állítottam!

Szigeti Péter:

Dehogyisnem! Feketén-fehéren állítottad, hogy – idézlek – „Nincs utol­érés. Nem ez zajlik.” Hogy nincs felzárkózás. Ellenben Csehország vagy Szlovénia közelített a centrumhoz.

Krausz Tamás:

Nem ezt állítottam. Én Kelet-Európáról beszéltem. Szigeti Péter:

Tamás, vannak, akik jobban csinálták. Az eredendő bűn Kelet-Európán belül Magyarországon a privatizációnak az a módja, amelyben szétvertek komplett termelési apparátusokat és vertikumokat. Nem volt mindenki ilyen bolond. A csehek vagy a szlovének nem voltak ilyen bolondok. Ez a magyar liberális közgazdaságtan hatása! Tragikus, hogy egy liberálissá vált népi értelmiségitől hangzott el a parlamentben az a programadás 1990-ben, hogy „Privatizálni, akár egy forintért is!” Na, ennek a követ­kezménye sok-sok kudarcunk. A kezdet kis hibái súlyosan esnek latba a végelszámolásnál! Persze, ipari tartaléksereg enélkül is lenne, ez termé­szetesen a kapitalizmus velejárója. Én csak azt akarom kicsit tompítani, hogy azért ti egymásnak nézeteitek alapján nem ellenfelei vagytok! Bár az eltérő gondolati alapokból következnek bizonyos ellentétek, de azért azt mégsem gondolnám, hogy egyikőtök a másiknak úgy essen neki, mint ha valamelyikőtök baloldalisága kétségbe vonható volna.

Na, már most, még valamire kitérnék. A „neo”-dolgot én fontosnak érzem, tudniillik hogy mi a neokonzervatív. Egy: ne felejtsük el, hogy az orbáni magyar rendszerben, magántulajdonosi szisztémában – az egykulcsos adóval, a nyereségek privatizálása mellett a veszteségek tár­sadalmasításával – nem ugyanaz az ingatlanra eladósodott népességet közpénzekből támogatni, mint a köztulajdoni szisztémában. A köztulajdon azért volt köztulajdon, mert állampolgári minőségében az is tulajdonosa volt az állami tulajdonnak, aki megkapta a kedvezményt 1988-1989-ben a Németh-kormánytól, hogy a lakását olcsó végtörlesztéssel – talán az összhitel 40%-a volt – megvehesse. Az a közös elosztása volt, a jelenlegi viszont a veszteség társadalmasítása. Kettő: a rendszer magáról jelenti ki, hogy nem működőképes. Hol? Működésképtelen az egészségügyben, az oktatásban, a tudományban. Nem én mondom róla; magáról mondja, hogy fenntarthatatlan. Minden fenntarthatatlan. Mi lesz a fenntartha­tóság a számára? Az, ha piacosítja ezeket a dolgokat. Tehát tipikus neokonzervatív megoldás. Akár a kényszermunka felfedezése vagy a szegénység kriminalizálása. A reagani Amerika a minta, Berlusconi Olaszországa a minta. Nem arról van szó, hogy nincs új a nap alatt; van. Ilyen értelemben tehát nem neo-horthysta, hanem keresztény, nemzeti, neokonzervatív rendszerről van szó. Tradíciókban, szimbolikus erőtér­ben a két háború közötti mintákat veszi át, bizonyos szinten szeretne is visszatérni a történelmi magyar államhoz, csak a globális kapitalizmus erőterében és az Unióban ezt már nem lehet megtennie. Vagy legalábbis csak nagyon korlátozottan. Orbán azt gondolja magáról, hogy meg fogja csinálni, és ő lesz a példaadó. Én úgy gondolom, hogy nem fogja tudni megcsinálni, kivéve, ha szétesik az Európai Unió.

Kállai R. Gábor:

Wiener Gyuri, nagyon nehéz veled vitatkozni, mert istenien kevered az absztrakciós szinteket. Egy bekezdés társadalomelméleti szint, és mindjárt utána jön, hogy a Bokros mit mondott a kávéházban tegnapelőtt. Tehát emiatt nagyon nehéz megfogni az érvelésed. Neked is, korábban Krausz Tamásnak is felhívtam arra a figyelmét, hogy itt és most nem a kapitalizmus megdöntése van napirenden. Meg is kaptam, hogy nem vagyok antikapitalista. Holott akkor is csak körülbelül azt mondtam, hogy annak idején az amúgy eléggé antikapitalista Lenin is sokat írt valami olyasmiről, hogy van egy minimális program, meg van egy maximális program. Azért emlegettem itt még Kafkát, a mindennapi életet is azért hivatkoztam, hogy nagyon szép dolog társadalmi perspektívákban gondolkodni – szereti is az ember, meg ez is a szakmája -, mondjuk arról, hogy mi lesz száz év múlva. De Szász Gábor találó kérdése sze­rint: addig mi lesz? Némelyikünknek van még öt, másnak húsz, megint másnak negyven éve, ezt próbáljuk valahogy rendesen leélni. Tehát azért mondom, hogy maximálisan érvényesek a minimál-programok. Azzal nem megyünk túl sokra, hogy annyira lefegyverzően realista vagy pesszimista elemzéseket állítunk össze, hogy az olvasó azt választja majd, hogy vagy kiugrik az ablakon, vagy a gázt nyitja ki. Most éppen látunk ilyet akár Mészárostól, akár Debreczenitől. így nem lehet politikai cselekvést elvárni, pláne nem mozgalmat szervezni. Lehet, hogy ez a realitás, és legközelebb majd a vagon ajtajában a marharépaadag elosztásán fogunk vitatkozni, de ha ebből indulunk ki, mint ahogy teszi mondjuk a Facebookon – állandóan találkozunk – az amerikai magyar Népszavás kolléga, vagy mások, akkor kár is bármibe belefogni. Valóban, akár realitás, akár nem, mindenképpen kell a minimál- meg maximál-program egyaránt. Tehát ezért nem igazán jó állandóan arra hivatkozni – ami amúgy teljesen igaz -, hogy úgy alkalmatlan az összes szocialista vezető, ahogy van. De csak ez a választék.

Krausz Tamás:

Tudtam, hogy mindenki azt produkálja majd, amit szokott. Tudtam, hogy Földes Gyuri össze fogja keverni a politikai és elméleti síkot, mert számára egyúttal minden rögtön politika is. Számomra viszont nem, én vele ellentétben nem taktikázom, elmondok egy elemzési konstrukciót, amiből önmagában még nem következik közvetlenül semmilyen politikai megfontolás. Hát ezt miért nem lehet akceptálni? Most arról beszéltünk, hogy milyen ez a nyomorult rendszer. Egy szó a baloldal lefejezéséről… Nem én idéztem elő a kétharmadot, azt hiszem, hanem a Gyurcsányék.

Nem én voltam az, aki idevezettem az MSZP-t, hanem ők. Én voltam, aki bíráltam ezt az egészet sok éven át. Ha emlékszel, 2009-ben azért léptem ki, mert felismertem, hogy nincsen mód Gyurcsányékkal a változ­tatásra, elkerülhetetlenül a kétharmad fog bekövetkezni. Hát nehogy már ez legyen a lefejezés, meg egy elméleti koncepció legyen a lefejezés. Vicces. Gyurcsányék szétzavarták saját természetes társadalmi bázi­sukat. Kállai Gábornak mondom: ebből még nem következik az, hogy nem kell minimális program, de ennek tisztázása egy másik gyűlés, egy másik vita feladata. Itt csak annyit – és Szigeti Péternek is mondom -, hogy törekedni kell arra, hogy a „minimális” és „maximális” feladatokat összekapcsoljuk egy baloldali, rendszerkritikai civil organizációban vagy organizációkban. Bármily gyenge mozgalmi csírában is a példa szintjén legalább felszámolható a régi betegség, az elmerülés a partikularitásban, a részlegességben. Nem lehet örökösen bírálni a polgári baloldalt és semmit nem tenni a gyakorlati politizálás szintjén. Innen az én mozgalmi elkötelezettségem egy ellenforradalmi időszakban is. Én is pontosan tudom, hogy új szocialista tömegmozgalmak körvonalai sem látszanak a mi térségünkben. Neked, Péter, abban igazad van, hogy mindig lehet politikai okokból egy régióban valamely országot felhozni, és „utol tud érni”, idézőjelben. Na de mégiscsak az az alapstruktúra Kelet-Európában – és ezt hangsúlyoztam a legelején -, hogy Szlovénia és Csehország külön alrégió. Tehát őnekik van talán egyedül esélyük ebben a régióban, hogy tényleg betagozódjanak és felzárkózzanak Nyugat-Európához, a többi esélytelen. És ebből mi következik? Hogy most támogassuk, amit az elemzés síkján korábban elvetettünk? De ez a felzárkózó stratégia abban az értelemben is esélytelen, ahogy te mondod: semmilyen speci­fikus ok nincs, hogy a régió bármelyik országát felhozzák a centrumba, ilyen tőkeérdeklődés sincs, ilyen világpolitikai érdeklődés sincs. Úgyhogy ezt az „utolérés”-dolgot inkább Wiener Gyuri látja most pontosan. Amikor Wiener szóvá teszi, hogy a tekintélyuralmi rendszer csak Magyaror­szágon szilárdult meg, elfelejti hozzátenni, a tendencia szinte az egész régióban megvan.

Földes György:

Nem az közöttünk a különbség, Tamás, hogy te elméleti elemzést adsz, én meg belefulladok a gyakorlat mocsárba. Az a baj, hogy te nem érted, hogy mi az elmélet fogalma. A tudományos elemzés, az tudományos elemzés. Az még nem elmélet. Elméletnek azt nevezzük, amiből követke­zik valami a politika számára. Az elmélet olyan elemzés, ami ki tud jelölni politikai stratégiákat, amelyre épülhet a politikánk, irányt ad a politikának. Ami ezzel a kritériummal nem rendelkezik, az bármilyen igaz is, tehát tu­dományosan bármennyire is tartható, ha nem következik belőle egy olyan alapállás, amire egy politikai stratégiát föl lehet építeni, akkor az ebben az értelemben nem elmélet, nem segít a baloldalnak, mert nem segít a népnek. Ez a probléma. A társadalmi formák elmélete, vagy a világrend­szer-elmélet rendkívül fontos ma is a baloldal számára. Természetesen ezeknek nem az a szerepük, hogy iránytűként szolgáljanak a rövid- és középtávú társadalompolitikai cselekvéshez. Ezek a „nagy elméletek” részei a baloldali progresszió kincsestárának, arculatának. Igazságaik a világ mélyebb megismeréséhez vezetnek, de az újragondolás követelmé­nye rájuk is érvényes, hiszen segíteniük kell egy új, érvényes és vonzó társadalmi, gazdasági, és politikai praxis kialakításában.

Ezért el kell különíteni egymástól a síkokat, és az elmélet az, amely majd ezeket összekapcsolja. Az elvont társadalomkritikai igazság, a politikai cselekvéssé formálódás útján jut érvényre, a gyakorlat révén igazolódik. Ezt nevezik elméletnek.

Krausz Tamás:

Természetesen az elméletből következik valamiféle politikai gyakorlat, de nem azzal a közvetlenséggel, ahogyan azt te elképzeled, Gyuri. Nem szabad keverni az elmélet és az ideológia fogalmát, mint fentebb már hangsúlyoztam. Más politikai és elméleti keretekben mozgunk, én a rend­szerkritikai szempontokat éppenséggel egyszerre elméleti és gyakorlati összefüggésként fogom fel. A polgári baloldal keretei között képviselni valamiféle antikapitalista rendszerkritikát, ráadásul mindenféle szervezeti elkülönülés nélkül (a Baloldali Tömörülés, amely gyakorlatilag már nem létezik a maga eredeti célkitűzéseivel, legalább sokáig egy szervezeti hátteret adott az ilyen kritikának) – számomra teljességgel lehetetlen.

Mészáros István a tőke strukturális válságával, egyáltalán a válsággal foglalkozó tanulmányában zseniálisan megírja, hogy mitől más az utolsó pár évtizedben a tőkerendszer válsága, és miért nem lehet helyreállíta­ni, hogy úgy működjön a világrendszer, mint a korábbi periódusokban működött. Vége a „jó kapitalizmus” mítoszának, noha még baloldali emberek sokasága sem érti meg ezt a fejleményt. Ami egyik helyen picit jobb helyzetet idéz elő, az más helyen rosszabb fejleményeket ösztönöz, ráadásul a modern világrendszerben a nemzeti és Európa-centrizmus sem adekvát szemlélet már. De mindezt nem szabad persze úgy fölfogni – én sem úgy fogom fel -, hogy ebből holnap következik bárhol egy olyan világforradalom, ami egy lépéssel, egy politikai aktussal elvezet valahová. Egész másról van szó. A Földes Gyuri és köztem lévő különbség nem az a különbség, hogy az én elméletem el van vágva a valóságtól vagy a praxistól, és az ő elmélete meg a praxisnak és az elméletnek egy totális és ellentmondás nélküli kibontakozása, hanem az az igazság, hogy az én „elméletem” szerint az MSZP megbukott, mint baloldali párt. Az ő elméletében nem, ő még variál vele. Az én elméleti álláspontomból az következik, hogy a megfelelő időben elmaradt az MSZP újjászervezése baloldali alapokon és az idő túllépett rajta. Már régebb óta érvelek és cselekszem amellett, hogy egy másik típusú baloldali organizációt, poli­tikai tevékenységre is alkalmas civil organizációt kell felépíteni, egy olyan szerveződést, amelyik nem a tőkelogika mentén gondolja végig a maga történelmi pályafutását és célkitűzéseit. Én nem gondolom, különösen a neo-horthysta fordulat után, hogy az Orbán-rendszer demokratikus választásokon legyőzhető, mert a rendszer lényegéből fakad, hogy ilyen úton nem leváltható. Ez a dolognak a lényege. Ennek következtében felértékelődnek majd – hogy mikor, azt megjósolni aligha lehet – a ma még nem létező rendszerellenes tömegmozgalmak és persze a külföldi befolyások is.