Munkások az államszocializmusban: életszínvonal, politika és legitimáció. Bevezető megjegyzések

A tanulmány felvázolja az NDK-ban és Magyarországon az 1960-as évektől követett munkáspolitika főbb jellemzőit, s választ keres arra, miért nem fordult szembe az állampárt gyámkodásától megszabaduló munkásosztály az új, kapitalista rendszerrel. A jóléti diktatúrák a magasabb fogyasztás ígéretével igyekeztek megvásárolni a munkásság politikai támogatását, miközben következetesen elzárták előlük a valódi baloldali alternatívákat.
Az Eszmélet olvasói számára nem kell külön indokolni egy olyan temati­kai blokkot, ahol kitüntetett figyelmet kapnak azok a munkástanácsi, ön­igazgatói kísérletek, amelyek megpróbálták a gyakorlatba átültetni a XX. század egyik legnagyobb marxista gondolkodója, Lukács György által megálmodott tertium daturt – vagyis azt a harmadik utat, amelyet sokan kerestek az államszocialista rendszer és a kapitalista restauráció között. A munkástanácsokhoz, a szabadon szerveződő termelő közösségekhez és az önigazgatáshoz való visszatérés nem volt elszigetelt gondolat, és csak 1989 után rögzült a mainstream politikai gondolkodásban az a meggyőződés, hogy az önigazgató társadalom „végérvényesen” az utópiák világába tartozik. Mára már sokak számára elfelejtett az a tény, hogy az államszocialista időszakban a keleti blokk országaiban – és persze Magyarországon is – létezett az államszocializmusnak egy bal­oldali ellenzéke, amelyik – noha elvetette az államszocializmust – nem a kapitalizmushoz való visszatérésben, hanem a szocializmus megrefor­málásában gondolkodott.

Az 1960-as évek gazdasági reformjainak idején mind az NDK-ban, mind pedig Magyarországon felmerült egy erősebben differenciáló bérrendszer kialakítása; az állampárt azonban végül mindkét ország­ban visszatért a jól bevált munkáspolitikához, ami a munkásosztály egészének kilátásba helyezte az életszínvonal folyamatos fejlődését.1 Természetesen itt is voltak kiemelt csoportok, például a bányászok és a magasan képzett szakmunkások, és az egyes ágazatok munkásai sem egyenlően részesültek az állami juttatásokból. Ám az életszínvonal­-politika, illetve a gazdaság- és társadalompolitika egysége, ahogyan az NDK-ban nevezték, sikeres volt a rezsim szempontjából annyiban, hogy egyik országban sem alakult ki a lengyel Szolidaritáshoz hasonló szá­mottevő munkásellenzék. Ahogyan Szalai Erzsébet (2004) is rámutatott, a „jóléti diktatúra” sikeresen depolitizálta a munkásokat, és a politikai nyilvánosság helyett más dimenziók felé fordította gondolkodásukat, érdeklődésüket. Hosszú távon azonban mégis hozzájárult az államszoci­alizmus bukásához, mert egy olyan fogyasztói tudatot erősített, amelyet a tervgazdaság keretein belül sehogyan sem lehetett kielégíteni. A magyar eset volt még a legsikeresebb, ahol a reformközgazdászok a második gazdaság kiterjesztésével akarták orvosolni a tervgazdaság krónikus áru­hiányát. Ezt a politikát végül a kormánynak is el kellett fogadnia, amikor az 1970-es évek végétől egyre kevésbé állt módjában a munkásfizetések központi emelése. A munkások lehetőséget kaptak arra, hogy a második gazdaságból egészítsék ki jövedelmüket, és így jelentős többletmunka árán biztosíthatták életszínvonaluk fejlődését.2 A szocialista ipar termékei azonban nem versenyezhettek a fejlett kapitalista országok által kínált fogyasztási árucikkekkel, a nyugati bevásárló-turizmus pedig rádöbben­tette az embereket arra, hogy a nyugat-európai munkások egészen más, magasabb szinten tudják kielégíteni fogyasztói igényeiket, mint akár a „legvidámabb barakk” állampolgárai Kelet-Európában.3

Honecker összehasonlíthatatlanul szigorúbb diktatúrát gyakorolt az NDK-ban, mint Kádár Magyarországon, és az ismert okok következtében sokkal inkább igyekezett elzárni a Nyugattól (elsősorban természetesen Nyugat-Németországtól) országának lakosait. Csakhogy a kommunikáci­ós eszközök fejlődésével Honecker sem tudta megvalósítani a hírzárlatot: hiába számított politikai vétségnek a Westfernsehen (a nyugatnémet tv-adók nézése), a keletnémet családok túlnyomó többsége a „függöny mögött” a nyugatnémet médiából informálódott. Honecker ráadásul nemcsak a diktatúrát szigorította, hanem gazdasági téren sem tett a kapitalizmusnak engedményeket: az 1970-es években támadás indult a magántulajdonban levő kis-és középüzemek ellen, és többségüket államosították. Az NDK-ban – noha a vezető funkcionáriusok állandó harcot vívtak a lakosság „folyamatos és kielégítő ellátásáért” – még a jelentések tükrében is krónikus áruhiány mutatkozott a legkülönfélébb árucikkekből, úgymint kávé, banán, autóalkatrészek és építőanyag; a gépkocsira való többéves várakozást és a szervizhiányt pedig még párttagok is gyakran kifogásolták. Az 1980-as években az általános áruhiánnyal együtt az elégedetlenség is nőtt Kelet-Németországban: az emberek számára világossá vált, hogy a tervgazdaság keretein belül nem tudják úgy kielégíteni a fogyasztói szükségleteket, mint a kapitalista országok irigyelt állampolgárai.

Az egy sokkal messzebbre vezető kérdés, hogy a fogyasztói szoci­alizmus mennyiben volt „fából vaskarika”, hiszen a nyugati újbaloldal éppen ezt vetette a „jóléti diktatúrák” szemére, már a 60-as években. Az viszont elmondható, hogy a fogyasztói tudat erősítése hosszú távon gyengítette a szocialista rendszert, éppen azért, mert az emberek nem másképpen, hanem pontosan úgy akarták kielégíteni szükségleteiket, mint a kapitalista országok állampolgárai.4 Miután világossá vált, hogy a kommunista rezsimek nem tudják teljesíteni azt az ígéretüket, hogy a kelet-európai munkásoknak is megteremtik a Nyugaton látott életszínvo­nalat, a munkások a „modernitás várakozásaival” fordultak az új rendszer felé. A fentebb említett, szociológiai témájú kutatásom nagy kérdése, hogyan változtatták meg az újkapitalizmusban szerzett tapasztalatok és a fogyasztás világába való sikeres vagy sikertelen integráció a munká­soknak a fogyasztáshoz való viszonyát, illetve egyáltalán történt-e ebben a dimenzióban komolyabb változás, egy kevésbé materiális alapú érték­rend felé történő tudati elmozdulás. Az alábbiakban ennek a kutatásnak az eredményeit vázolom tézisszerűen.

Magyarországon és általában a szocialista országokban a munkástör­ténetre mind az államszocialista időszakban, mind pedig az államszoci­alizmus bukása után rányomta bélyegét az ideológiai megközelítés.5 Az uralkodó kommunista párt a munkásságot deklarálta uralkodó osztálynak; az a tézis, hogy a párt győzelemre vitte a munkásosztálynak a tőke ellen vívott harcát, szervesen beépült az államszocialista rendszer legi­timációs ideológiájába és visszatérő eleme volt a hivatalos kommunista agitációnak és propagandának. Az a kutató, aki olyan következtetésre jutott, amelyik ellentmondott a hivatalos marxizmus-leninizmus rangjára emelt legitimációs ideológiának, tudományos pályafutását kockáztatta – legalábbis a kommunista blokk országaiban. De azért születtek – éppen a „legvidámabb barakknak” kikiáltott Magyarországon – fontos eredmé­nyek a munkásosztály és a szocializmus témakörében. Mindenképpen érdemes megemlíteni Kemény István kutatásait, aki lényeges tényezőket ismert fel a szocialista munkásosztály rétegződésében, a származástól a lakóhelyig, illetve a végzett munka jellegéig. A struktúravizsgálatok közül kiemelem Ferge Zsuzsa munkáját, aki a munkajelleg-csoportokkal helyettesítette a két osztály-egy réteg modellt (munkásság, parasztság és az értelmiség). És végül, feltétlenül említést érdemelnek Héthy Lajos és Makó Csaba iparszociológiai munkái, és az a tézis, hogy a „létező szocializmusban” is működik a béralku – sőt, a termelés kulcspozícióiban dolgozó munkások igen jelentős informális nyomást tudnak gyakorolni a vállalati vezetőkre, akik a terv teljesítése miatt sokszor arra kényszerül­nek, hogy kielégítsék e munkások anyagi követeléseit.

A fenti munkák jelzik, hogy elindult egy reorientáció attól az ideológiai narratívától, amelyben a munkásosztály csak elnyomott vagy uralkodó osztály lehetett. A rendszer baloldali kritikusai sokszor eljutottak az ideológia tagadásához – vagyis ahhoz a tézishez, hogy a munkásságot az államszocializmusban éppen úgy kizsákmányolják, mint a kapitalista országokban. Példának okáért Rudolf Bahro és mások mellett Michael Burawoy sokat tett annak érdekében, hogy új kérdések szülessenek, amelyek meghaladhatják a mindkét oldalon propagált „hidegháborús” legitimációs narratívát. Burawoy kapitalista és volt gyarmati országok üzem- és munkaszervezetét hasonlította össze, és arra a következ­tetésre jutott, hogy a korai kapitalizmus despotizmusát felváltja a „hegemón despotizmus”, ahol a munkások tesznek engedményeket a tőkének, annak érdekében, hogy megmentsék a gyárat és a munká­jukat. A kutató eredetileg Lengyelországban kívánta tesztelni, hogy a hegemón despotizmus a szocialista országokban is megjelenik-e, de a Szolidaritással szemben alkalmazott állami represszió és a katonai diktatúra bevezetése meghiúsította a lengyel terepmunkát. Burawoy így végül a magyar Lenin Kohászati Művekben szerzett tapasztalatokat a szocialista üzemszervezésről. Terepmunkája megerősítette a hegemón despotizmus tézisét a szocialista országokban; igaz – és ez fontos -, a kutató ekkor még úgy gondolta, hogy ha megszabadulnak az állampárt gyámkodásától, a szocialista munkások több eséllyel valósítanak meg egy önigazgató, demokratikus szocializmust, mint a kapitalizmusban szocializálódott társaik.

Az államszocializmus bukása nem igazolta a Burawoy-hoz hasonló nyugati baloldali gondolkodók várakozásait. Ahogyan Mark Pittaway fogalmazott, Magyarországon a rendszer nem bummal, csak nyüszí­téssel ért véget. Ennek oka leginkább az, hogy a munkásság voltakép­pen sikeresen integrálódott be abba a Kádár-rendszerbe, amelyik az életszínvonal folyamatos növelésére alapozta legitimációját, és minden szocialista szlogen ellenére egy materialista értékrendet közvetített az állampárt fő társadalmi támaszának számító munkásosztály felé. Burawoy is említi, hogy a munkások kitartóan kérdezgették az amerikai professzort az amerikai munkások fizetéséről és életszínvonaláról, mi­közben a szocialista rendszer olyan büszke vívmányai, mint az ingyenes egészségügy, a felsőoktatás vagy a kultúra támogatása szóba sem kerültek, mint a fizetést kiegészítő tényezők. A rendszer tehát sikeresen depolitizálta a munkásokat, de azon az áron, hogy a fogyasztói tudatot erősítette, miközben a munkások körében is hiteltelennek számító hivata­los „marxizmus-leninizmus” propagálásával lejáratta az egész szocialista ideológiát és magának a rendszernek a vívmányait is.

Az állampárttal együtt annak hivatalos ideológiája is megbukott, de ez sem vitte előrébb a tudományban a munkáskutatást. A történészek új nemzedéke fontos eredményeket ért el a sztálini időszak munkáspo­litikájának revíziójában; az 1989 utáni időszak viszont megint áldozatul esett az ideológiai megközelítésnek. Berliozzal szólva azt mondhatjuk, mintha közmegegyezés volna arról, hogy a szocialista munkásosztály soha nem létezett. Holott számszerűen az ipari munkásság alkotta a fog­lalkoztatottak legnagyobb csoportját. Nagyon kevés kutatás foglalkozott azzal, hogy mi is történt ezzel a társadalmi csoporttal a rendszerváltás után. A kivételek között említhetem Szalai Erzsébet úttörő tanulmányát a hazai munkásság struktúrájáról és tudatáról, illetve Ferge Zsuzsa leírását a mai magyar társadalomról, aki újfent beemelte a struktúrába a munkásosztályt.

Ismert, hogy az 1970-es évek közepétől a fejlett kapitalista országok áttérnek az ún. posztfordista modellre, amelyet Boltanski és Chiapello így jellemeznek: a kapitalizmus feladja a termelés folyamatának hierarchikus, fordista struktúráját, és helyette kialakít egy hálózat alapú szervezeti formát, amely teret enged a munkavállalói kezdeményezésnek és a munkahelyi autonómiának. A hierarchikus-centralizált irányítási lánc helyett kiterjedt hálózatokat kapunk résztvevők sokaságával, a munkát teamekben szervezik, vagy projektek alapján, figyelembe veszik a vásár­lói megelégedettséget, és általánosan mozgósítják a munkásokat, hogy megvalósítsák vezetőik vízióit. Az új munkásosztály fő jellemzője tehát, hogy szervezetlen és atomizált. A hagyományos nagyipari munkásság társadalmi és politikai súlyának csökkenését egyébként már Gorz is megfigyelte az 1980-as évek elején. Kevésbé vizsgált azonban az a kérdés, hogy az államszocialista országok miért ragaszkodtak a fordista modell fenntartásához. Szokás felhozni a vezetők elaggott életkorát és a kommunista politikusok általános félelmét az információs társadalom­tól, de én fontosnak tartok rámutatni itt a munkáspolitikára, hiszen az ipar szerkezeti átalakítása tömeges állásvesztéssel és éppen annak az osztálynak a megrendülésével járt volna együtt, amelyikre az állampárt a társadalmi befolyását építette. Hogy ezzel mennyire tisztában voltak, annak bizonyítására emlékeztetnék arra, hogy 1989-ben az MSZMP közgazdászai számoltak azzal a radikális szerkezeti átalakítással, ami végül is bekövetkezett, de úgy gondolták, hogy ennek megvalósulása esetén elkerülhetetlen lenne egy társadalmi forradalom.

Ez a jóslat nem teljesült, a kapitalizmust nem ingatta meg a poszt-fordista átmenet óriási társadalmi és emberi költsége. A magyar esetben azonban a privatizáció során tapasztalt visszásságok aláásták az új demokráciába vetett hitet is, és sokak szemében az új politikai-gaz­dasági elit is csak a korrupciónak és az állami vagyon kiárusításának köszönhette pozícióját, ami nagyban aláásta a hazai politikusok és üzletemberek hitelét. Az általam vizsgált Rába munkásai egyöntetűen a „hanyatlás narratívájába” illesztették bele gyáruk rendszerváltás utáni történetét, ahol a vezetők leépítették a termelést, az új tulajdonosok nem fektettek be a műszaki-technikai fejlesztésbe, a gyár értékes ingatlanjait pedig eladták. Ha Szalai Erzsébet modelljében gondolkodunk, akkor a Rába egykori törzsgárdája a hazai szektor alulfizetett, kizsákmányolt, „buheráló” munkásságával azonosult. A fejlődést az újkapitalizmusban azok a multinacionális vállalatok képviselték, amelyek a munkások sze­rint tönkretették a hazai ipar egykori büszkeségeit, elcsábították tőlük a legjobb munkaerőt és nagyobb tőkeerejükkel tisztességtelen versenyre kényszerítették a tőkehiányos magyar vállalatokat. A Zeissnél is drasz­tikus létszámleépítésekre került sor, de a vállalatnál maradó németek pozitív tapasztalatokat szereztek a posztfordista munkaszervezésről, hiszen az új tulajdonos nyugatnémet Zeiss-vállalat modernizálta a megmaradt üzemeket, lecserélte az elavult gépsorokat és gyártási tech­nológiát, valamint jelentős fejlesztéseket hajtott végre a termelésben. Így a munkások közvetlenül is részesülhettek a posztfordista innováció vívmányaiban – különösen úgy, hogy a modernizálás során a munkakö­rülmények is jelentősen javultak (légkondicionáló beszerelése, nagyobb tisztaság, új mosdók, menza stb.). A német esetben különösen negatív tapasztalatnak nem a privatizáció, hanem a munkanélküliség bizonyult: mindegyik interjúalany szembesült ezzel a fenyegetéssel rokonain, barátain vagy személyes sorsán keresztül. A tartós munkanélküliség nemcsak a dolgozók társadalmából jelentett kirekesztődést, hanem sokan igen súlyos lelki tünetekről és elszigetelődésről is beszámoltak. Néhány történetben klinikai kezelés és öngyilkosság is előfordult. Nem véletlenül jelentette a németeknek a munkanélküliség a rendszerváltás legfélelmetesebb tapasztalatát.

A másik dimenzió, az életszínvonal vonatkozásában is különösen szembetűnő különbségeket tapasztalunk a két minta között. Az anyagi világban a németek döntő többsége javulásról számolt be: a dolgozók anyagilag gyarapodtak, a munkanélküliek a szolgáltatások terén vet­ték észre elsősorban a fejlődést. Nem így a magyarok, akik döntően stagnáló vagy romló életszínvonalról számoltak be az interjúkban. A Kádár-korszak fő pozitívumai között szerepelt a kiszámíthatóság és az életszínvonal: a rendszerben ugyan nem voltak nagy perspektívák, de abban mindenki egyetértett, hogy akkor a „kisember” is boldogulhatott. Az interjúalanyok egyöntetűen úgy gondolták, hogy a munkásság volt a rendszerváltás nagy vesztese; szemben a németekkel, a többség nem a társadalmi hierarchiák szigorodását, hanem az anyagi lesüllyedést fájlalta a legjobban. Miközben a németek szemében utólag sem növelte meg a honeckeri állam vonzerejét a kormány által garantált életszínvonal, addig Magyarországon a munkások többsége továbbra is aszerint mérte le a kormányok teljesítményét, hogy mennyire tudják növelni életszínvonalu­kat. Ezért nem véletlen, hogy sokan – főleg a falvakban élő családanyák – a diktatúra ellenére is inkább választották volna a Kádár-rendszert, mint az újkapitalizmust. A materiális gondolkodás tehát a magyar esetben nem változott; ellenkezőleg, a munkások többsége kevésbé tudta kielégíteni fogyasztói igényeit az új rendszerben, mint a régiben, és mivel a nyilvá­nosságban nem volt jelen egy alternatív értékrendszer, az emberekben tovább mélyült a depriváció érzése és a frusztráció.

Az újkapitalista rendszerben az emberi kapcsolatok változására egyformán negatívan reagáltak a keletnémetek és a magyarok. A né­met életút-történetekből az derül ki, hogy náluk az individualizáció is erősebben érvényesült, mint a magyaroknál. A kiindulási helyzet is kü­lönbözött, hiszen az NDK egy jóval (állam)kollektivistább (bürokratikus) szocializmust próbált megvalósítani, mint a piac kiszélesítésével kísér­letező Magyarország. Az, hogy a technikai fejlődés feleslegessé teszi az emberek egy részét, mélyen benne volt a német köztudatban, mint ahogyan az is, hogy az új rendszerben jóval kiélezettebb verseny folyik a munkahelyekért, mint a régiben. Ennek következménye a társadalomban lezajlott nagyfokú individualizáció, a régi közösségi szellem eltűnése a munkahelyekről, a „riválisok” kiszorítása a jó munkahelyi pozíciókból, a magánjellegű kapcsolatok háttérbe szorulása a munkatársak között, a kíméletlen versengés, az információk eltitkolása a másik elől (nehogy ő húzzon hasznot belőle) és a bezárkózás. A német interjúalanyok több­sége egyenesen „magányos harcosokról” beszélt. Mind a keletnémetek, mind pedig a magyarok hiányolták a régi munkahelyi kollektívákat és azt a közösségi szellemet, amelyik megvolt a szocializmus idején. Interjúala­nyaim mindkét mintában elmondták, hogy a régi rendszerben máshogy viszonyultak egymáshoz az emberek: közösségibb volt a gondolkodás, kevésbé a haszon, a társadalmi hierarchia és az érdek irányította a tár­sas érintkezést, és egyértelműen jobbak voltak az emberi kapcsolatok. A régi munkahelyi közösségek megszűnésére tehát egyformán negatívan reagáltak a keletnémetek és a magyarok – nem véletlen, hogy ezen a közösségi talajon fogalmazódott meg a magyar és a német munkások körében a leginkább azonos antikapitalista kritika.

Az utolsó fejezetben két nagy kérdést vizsgáltam: a munkásság helyét az új rendszerben és a rendszerváltásnak, illetve az új demokráciának a megítélését. A németek továbbra is a középosztály részének tekintették a szakmunkásságot, mint ahogyan azt sem bánták, ha gyermekük nem szerez diplomát, hanem valami jó szakmát tanul. Ennek a csoportnak a tudatában mélyen benne volt az NDK-ban megszokott nagyobb tár­sadalmi egyenlőség; erre a sokakban megmaradt baloldali mentalitásra a baloldali pártok is számíthattak Németországban. A magyar esetben viszont a munkások egyöntetűen a rendszerváltás vesztesei közé sorol­ták magukat. A dolgozó németekkel ellentétben a mintában megszólaló magyar munkások mind arról számoltak be, hogy romlott az életszín­vonaluk, és csökkentek a tartalékaik. A munkásokat elkeserítette, hogy annak ellenére sem tudnak kijönni a fizetésükből, hogy megvan a rendes, bejelentett állásuk. A többség kilátástalannak tartotta a középosztály helyzetét (ahová sorolták magukat); gyermekeiket pedig mindenképpen főiskolára vagy egyetemre szánták azok, akik abban a helyzetben voltak, hogy ezt valamennyire biztosítani tudták számukra. Egyfajta baloldali mentalitást itt is megőriztek az egykori munkásközösségek; de az is igaz, hogy mindegyik munkás hangsúlyozta: Magyarországon egyik párt sem tett semmit a munkásokért.

A másik nagy kérdés, hogyan ítélték meg a munkások a kapitalizmus tapasztalatával a hátuk mögött a rendszerváltást és az új demokráciát. A német esetben a rendszerváltást illetően egyértelmű a kép: senki sem bánta meg, hogy jött a Wende6 , sem az egykori párttagok, sem pedig azok a mérnökök, műszaki rajzolók és könyvelők, akik ideiglenesen vagy akár tartósan is munkanélkülivé váltak az új rendszerben. Általában véve mindenki úgy látta, hogy a honeckeri állam megérett a bukásra. Bár nem fogadták el a nácizmussal való analógiát (a nácizmus elutasítása – talán az antifasiszta nevelés eredményeképpen – nagyon erős volt ebben a korosztályban), a megszólalók kizárták a lehetőségét még egy ilyen diktatúrának. A honeckeri állam elutasítottságát jól mutatja, hogy még az új rendszerben hajléktalanná vált interjúalanyom sem kívánkozott vissza az NDK-ba (vagy legalábbis úgy tett, mintha nem kívánná vissza a múltat).

Magát a kapitalizmust azonban már árnyaltabban ítélték meg a munká­sok. A posztfordista fejlődés pozitívumai mellett nagyon sok negatívumot is felsoroltak. Kiemelt helyen állt a munkanélküliség és a túlhajtott indi­vidualizáció, ami a németek többsége szerint a társadalmi együttélést is veszélyezteti. Mind a dolgozók, mind pedig a munkanélküliek körében megfigyelhetjük a fogyasztói társadalom kritikáját; nagy szerepet ka­pott a környezettudatosság (az ember a saját jövőjét veszélyezteti, ha felelőtlenül kizsákmányolja és rombolja környezetét a nagyobb haszon reményében) és a közösségi, emberi értékek hangsúlyozása a mind nagyobb fogyasztásra ösztönző fejlődéssel szemben.

A magyar vélemények több ponton is markánsan különböztek a néme­tektől. A németek a magukénak érezték a Wendét; többen elmondták, hogy kimentek a nagy tüntetésekre, és úgy érezték, hogy aktív szereplői voltak a diktatúra bukásának. A magyarok többsége nem vállalt közös­séget a rendszerváltással (igaz, a kommunistákkal sem!), és általában megfigyelhető volt egy igen erős ressentiment azokkal a csoportokkal szemben, akik a munkások véleménye szerint a rendszerváltás óta nemcsak elkülönültek a dolgozó emberektől, hanem aránytalanul nagy mértékben profitáltak a nép tulajdonának kiárusításából és az új rend­szerből. Ide sorolták a volt pártkádereket, az értelmiséget és a kialakuló új magántulajdonosi osztályt. A privatizációt kivétel nélkül mind nagyon negatívan ítélték meg: a Rába privatizációját a munkások úgy írták le, hogy a vezetők „szétlopták” a gyárat, de ugyanezt gondolták a többi állami vállalat magánosításáról is. A külföldi tulajdonosokkal szembeni bizalmatlanságot fokozta, hogy a munkások szerint a külföldi cégek csak a magyar piacokat akarták megszerezni, és leépítették a magyar terme­lést, vagy pedig bezárták a gyárakat. De a multinacionális vállalatokról is megvolt a munkások véleménye: kivitték a profitot az országból és kizsákmányolták a magyar munkaerőt. Ezek után nem meglepő, hogy a többség elutasította a nyugati mintájú kapitalizmust, amelynek ők csak a hátrányait érzékelték: a vállalat leépült, a munkáslétszám az ötödére zsugorodott, elveszett a gyár régi presztízse (amit a betelepülő Audi még jobban kihangsúlyozott), és visszaesett a munkások életszínvonala. Tovább fokozta a ressentiment érzését az új elit „hivalkodó fogyasztása”: nagyon sokan elmondták, hogy régen, a szocializmus idején a vezetők és a munkások között nem voltak akkora anyagi különbségek, mint az új rendszerben.

A magyar munkások körében tehát erős kételyek fogalmazódtak meg mind a rendszerváltással, mind pedig az új demokráciával kapcsolatban. Ezek a kételyek azonban nem egy általános rendszerkritika irányába mutattak, hanem inkább egy sajátos magyar út preferálásába, ahol az állam valamiféle kiegyensúlyozó szerepet játszik egyfelől a multinacio­nális vállalatok és a hazai termelők, másfelől pedig a munkásság és a tőkések érdekei között. Több oka is lehet annak, hogy a magyar politikai baloldal miért nem tudott profitálni ezekből a kételyekből. A német és a magyar mentalitás különbségei mellett érdemes rámutatni a baloldali nyil­vánosság hiányára; elgondolkodtató, hogy még az elkötelezett baloldali szavazók is azt mondták, hogy egyetlen párt sem tekinti feladatának, hogy felvállalja a munkások érdekképviseletét. A munkásosztály látvá­nyos kirekesztődése a politikából és az érdekvédelem gyengesége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a többség csak az államban reménykedett, amely hitük (vagy reményeik) szerint osztályok felett áll, és mint ilyen, tesz valamit a „kisemberekért”.

A vizsgálati eredmények segítenek megmagyarázni a Kádár-korszak ambivalens megítélését. Az erős állam, a rend és a tekintélyelvű kor­mányzás utáni vágyakozás összeolvad a nagyobb egyenlőség víziójával, ahogyan azt sok interjúban is megfigyelhettük. A magyarok között csak kevesen voltak olyanok, akik úgy érezték, hogy profitáltak a rendszer­váltásból és az új demokráciából. A negatív tapasztalatok hatására Magyarországon a többség elutasította a nyugati mintájú kapitalizmust, így a nagyobb és erősebb államban, illetve egy sajátos magyar út preferálásában vélték megtalálni a félperifériás fejlődés ellenszerét. A keletnémetek sikeresebb integrációját a kapitalista világgazdaságba egy mentalitásváltozás is kísérte a posztmateriális gondolkodás irányába, amit a magyar esetben kevésbé lehet kimutatni.

Ugyanakkor fontos hasonlóságnak tartom, hogy a szakszervezeti- és munkásmozgalom helyzetéről egyformán pesszimistán nyilatkoztak az interjúalanyok. A magyarok a nagyüzemek megszűnésével és a szak­szervezeti mozgalom szándékos szétverésével magyarázták a munkás­tiltakozás hiányát. A németek úgy vélekedtek, hogy a munkahelyen az emberek atomizáltak, magányos harcosok, és mindenkit csak az foglal­koztat, hogyan tartsa meg a munkahelyét. Abban megegyeztek a véle­mények, hogy általában meggyengült az érdekképviselet. A munkások egyik mintában sem vártak az elkövetkező években jelentős társadalmi változásokat; a mindennapok mikrovilágában azonban sokan kifejezték, hogy nagyobb közösségi életre lenne igényük, mint ami a magányos harcosoknak megadatik.

Ezek a vizsgálati eredmények segítenek megmagyarázni, hogy miért nem teljesültek 1989-ben a magyar baloldali ellenzéknek a munkásta­nácsokhoz fűződő várakozásai. Jelen számunkban nem véletlenül kap helyet a portugál és a magyar tapasztalatok mellett Michael Burawoy tanulmánya, aki Mark Pittaway-hez hasonlóan elveti az államkapitaliz­mus tézisét. Az amerikai kutató még a Kádár-korszak idején végzett terepmunkája során regisztrálta a rendszer szocialista vonásait; érdekes módon jobban, mint azok a magyar munkások, akik csak az amerikai munkások fizetéséről kérdezgették az amerikai professzort, és szóba sem kerültek olyan szocialista vívmányok, mint az ingyenes oktatás vagy egészségügy. Burawoy ugyanakkor felfigyelt a munkásközössé­gekre, hiszen éppen ezek a közösségek lehettek volna egy önigazgató társadalom bázisai.

Jegyzetek

1 A témával hosszan foglalkozom korábbi könyvemben, Bartha (2010).

2 A második gazdaságról lásd Gábor – Galasi (1981). A szerzők később arra is rámutattak, hogy ez a privát szektor az állami iparhoz csatlakozott (vagyis jó­részt állami megrendeléseket teljesített). Ezért szkeptikusak voltak afelől, hogy ez a „második” gazdaság egészében képes lesz talpon maradni egy kapitalista struktúrában. Tézisük hamarosan beigazolódott, hiszen a „második” gazdaság jó része – főleg a mezőgazdaságban – leépült a rendszerváltás után.

3 Róna-Tas Ákos (1997) megmutatja, hogy a társadalmi átalakulás a politikai fordulat előtt megkezdődött Magyarországon.

4 Ezt a fejleményt nevezte Fehér Ferenc, Heller Ágnes és Márkus György (1991) a szükségletek feletti diktatúrának.

5 Az államszocializmus fogalmának kifejtéséhez lásd Krausz – Szigeti (2007).

6 A Wende (fordulat) a rendszerváltás közismert elnevezése a volt NDK-ban.

Irodalomjegyzék

Bartha Eszter 2010: Magányos harcosok: Munkások a rendszerváltás utáni Kelet-Németországban és Magyarországon. Budapest, L'Harmattan Kiadó-ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék (Kelet-Európai Monográfiák, 2), 2011.

Gábor R. István – Galasi Péter 1981: A „második” gazdaság: Tények és hipo­tézisek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Fehér Ferenc – Heller Ágnes – Márkus György 1991: Diktatúra a szükségletek felett. Budapest, Cserépfalvi Kiadó

Földes György 1989: Hatalom és mozgalom 1956-1989. Budapest, Reform Könyvkiadó – Kossuth Könyvkiadó

Krausz Tamás – Szigeti Péter (szerk.) 2007: Államszocializmus: Értelmezések – viták tanulságok. Budapest, L'Harmattan

Pittaway, Mark 1998: Industrial Workers, Socialist Industrialisation and the State in Hungary, 1948-1958. (PhD disszertáció) University of Liverpool

Pittaway, Mark 2002: The Reproduction of Hierarchy: Skill, Working-Class Culture and the State in Early Socialist Hungary. The Journal of Modern History, 74.

Pittaway, Mark 2006: A magyar forradalom új megközelítésben: az ipari munkás­ság, a szocializmus széthullása és rekonstrukciója, 1953-1958. Eszmélet 72 (2006. tél)

Róna-Tas Ákos 1997: The Great Surprise of the Small Transformation: The Demise of Communism and the Rise of the Private Sector in Hungary. Ann Arbor, The University of Michigan

Somlai Péter 2008: Társas és társadalmi. Válogatott tanulmányok. Budapest, Napvilág Kiadó

Szalai Erzsébet 2004: Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság. Kritika, 33 évf., 9. sz.

(A tanulmány a Bolyai János Kutatási ösztöndíj támogatásával ké­szült.)

Mark David Pittaway, 1972-2010

Az Eszmélet mostani munkástematikával foglalkozó blokkja nemcsak fel­eleveníti a portugál munkástanácsok, illetve az elbukott 1989-es magyar kísérlet példáján az önigazgató társadalom eszményét és a kísérletekhez kapcsolódó tapasztalatokat, hanem meg szeretne emlékezni az ehhez az eszmerendszerhez kapcsolódó, tragikusan fiatalon, 39 éves korában elhunyt Mark David Pittaway (1972-1910) angol munkástörténészről, aki az Eszmélet rendszeres szerzői és támogatói közé tartozott.

Mark Pittaway nagyon fiatalon került kapcsolatba Magyarországgal. Annyira beleszeretett hazánkba, hogy doktori témáját is innen választot­ta: a munkások és a Rákosi-rendszer kapcsolatát vizsgálta, különösen azt, hogyan reagáltak a munkások a kommunista párt üzem- munka- és bérátszervezési kísérleteire. Ez a disszertáció alapozta meg Marknak azt a könyvét, amelyik életében már nem jelenhetett meg (A munkásál­lam: Az ipari munkásság és a szocialista Magyarország megteremtése 1944-1958). Mark nagy érdeme, hogy társadalomtörténeti vizsgálatai során szembe mert fordulni a mainstream historiográfiában meggyökere­sedett meggyőződéssel, amely szerint a szocializmust pusztán a győztes szovjet hadsereg erőltette rá Magyarországra, és a rendszer soha, sem­miféle legitimitást nem élvezett, még azoknak a munkásoknak a körében sem, akiknek a nevében uralkodott. Megmutatta, hogy Magyarországon – szemben a háború utáni Ausztriával, amelynek történetét Mark szintén alaposan tanulmányozta a levéltári források révén – volt egy alulról jövő nyomás is, amely segítette a rendszer radikalizálódását. Magyarországon a kommunista párt politikája kezdetben élvezett egy bizonyos népszerű­séget. Miközben Mark munkája fontos hozzájárulás a kor társadalom­történetéhez, elméleti szempontból is nagyon jelentős teljesítmény, mert más szemszögből vizsgálja meg a rezsim legitimitásának kérdését, mint a totalitárius paradigmával operáló történészek. Elemzése megmutatja, hogy nem a „kommunizmus" okozta a régió gazdasági elmaradottságát; ellenkezőleg, a gazdasági elmaradottság és a lakosság nagy részének nyomora is segítette – a Vörös Hadsereg mellett – a kommunista dik­tatúra kiépülését Magyarországon, míg a szomszédos Ausztriában a társadalmi környezet és a kommunista párt népszerűtlensége megaka­dályozta egy hasonló rezsim kialakulását. Magyarországon hiányoztak a polgári demokrácia társadalmi és gazdasági gyökerei, és ezért a baloldali populizmusnak is volt, lehetett egy bizonyos alulról jövő hajtóereje.

Mark éppolyan otthonosan mozgott Kelet-Európában, mint Nyugaton, mind szellemileg, kulturálisan, mind pedig nyelvileg. Beszélt magyarul, németül, olaszul, szellemi nyitottsága pedig lehetővé tette számára, hogy tökéletesen beilleszkedjen az általa vizsgált országok közösségébe, kul­túrájába. Az a szellemi út, amelyen vállaltan végigment, szembefordult a mainstream gondolkodással, és nem könnyítette meg munkájának sem nyugati, sem keleti elfogadtatását. Igaz, a totalitárius paradigmát egyszer már meghaladta a mérvadó nyugati akadémia, Kelet-Európában azonban 1989 után új reneszánszát élte a nácizmust a kommunizmussal azonosító megközelítés. Az új kelet-európai politikai elit is sokat tett ezért a „reneszánszért", amelynek célja az volt, hogy a marxizmus-leninizmus legitimációs ideológiáját felváltsa a Nyugat hidegháborús ideológiájának számító totalitarizmus-„teorémával". Kelet-Európában ezért számíthat úttörőnek az a nyugati történész, aki a rendszerváltás után elutasítja ezt a paradigmát.

Pittaway munkáinak nyugati fogadtatása sem volt egyértelmű. A nyu­gat-európai baloldal jó része nem fogadta el, hogy a „létező szocializmus" valóban létezett; ők a kapitalizmus egy sajátos változatát, az államkapita­lizmust látták ezekben a rendszerekben. Mark egyszerre vitatkozott mind a totalitárius paradigmával, mind pedig az államkapitalizmus tézisével. Meggyőződése szerint a diktatúrát nem csak felülről erőltették rá Magyar­országra, hanem a munkások is aktívan tudták alakítani ezt a rendszert. Nemcsak elvetette az államkapitalizmus tézisét, hanem rámutatott a rendszer valóban szocialista vonásaira, egy korábban példa nélkül álló társadalmi mobilitásra és kulturális felemelkedésre..

Több nyelven és nemzetközileg rangos folyóiratokban publikált elem­zéseiben Pittaway kiemelt szerepet szánt a munkáskultúrának és a rend­szer legitimációjának. Ez a kultúra még 1956-ban is elég erős volt ahhoz, hogy megingassa a „munkásállamot", 1989-ben azonban a szocialista rendszer szétporladt legitimitása nem tudta megakadályozni a kapitalista restaurációt. Legújabb kutatását Pittaway már nem tudta befejezni; de eddigi munkássága nem megkerülhető azok számára, akik komolyan el kívánnak mélyedni a régió munkástörténetében, és olyan elhivatottságot éreznek a téma iránt, ami Mark minden kutatását irányította. A magyar munkástörténet nagyon sokat köszönhet a tragikusan fiatalon meghalt angol munkástörténésznek.

Fejezetek a nők történetéből a szocialista Magyarországon

Tóth Eszter Zsófia: Kádár leányai: Nők a szocialista időszakban. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2010

A kötet megjelenése nagy médiafigyelmet keltett, és számos ismerte­tés jelent meg róla országos napi- és hetilapokban is. Ritkaság, hogy tudományos műveket ilyen nagy nyilvánosság kísérjen, de itt mindjárt érdemes rámutatni két dologra, amit a kötet és a szerző érdemei között említhetünk. Az egyik a témaválasztás. A Kádár-korszak iránt jelentő­sen megnőtt a populáris érdeklődés – azt kell gondolnunk, hogy ezt az érdeklődést immár nem a bűnbakkeresés vagy a „tisztázás" szándéka motiválja, hiszen időközben felnőtt egy nemzedék, amely számára az államszocializmus már csak történelem, és nagyon örvendetes, ha erre a történelemre van „kereslet". A könyv külön érdeme, hogy a historiográfia egy olyan területével foglalkozik, amelyik az állampárt minden emanci­pációs törekvése ellenére is a perifériára szorult a „mainstream" törté­netírásban, és utána is „alárendelt" és alulértékelt helyzetben maradt. A hazai nőtörténet-írás úttörőit vagy amazonjait – kinek melyik metafora tetszik jobban – éppen ezért érdemes értékelni azon törekvésért is, hogy meghonosítsanak egy, az itthoni tudományos életben kevéssé elismert diszciplínát.

A másik dolog, amiben a szerző eltér a „mainstream"-től, és kiteszi ma­gát a bírálatoknak, a módszertan, az ún. Alltagsgeschichte alkalmazása. Nem kívánok itt belemenni abba a nagyon messzire vezető vitába, hogy milyen politikai kontextusban került sor a posztstrukturalista paradigma­váltásra, és milyen politikai érdekek motiválták a strukturalizmus elleni „totális" támadást. Elegendő itt annyit megjegyezni, hogy a strukturaliz­must marxista gyökerei miatt a rendszerváltás után különösen nagy „di­vat" lett a megbukott legitimációs ideológiával azonosítani, és mint ilyet, „totálisan" elvetni – holott ez az azonosítás alapvetően téves, és igencsak ideologikus „vonalon" mozog. Elméleti síkon maradva, a strukturális iskola kétségtelenül nehezen tudta „integrálni" az egyéni cselekvések indítóokát és motivációit, valamint a történeti változás magyarázata terén is adott okot a támadásra; igaz, hogy itt érdemes megemlíteni pl. a neves amerikai antropológus, Marshall Sahlins nevét, aki megkísérelt strukturális magyarázatot adni a kulturális változásra (Sahlins 1981). Min­denesetre, az Alltagsgeschichte (a mindennapok története) a strukturális iskola létező hiányosságaira kínált vagy keresett megoldást – az is igaz azonban, hogy ha „totálissá" válik, akkor ugyanazokat a hibákat követi el, mint a „megmerevedett" strukturalizmus – de erre még visszatérünk.

A könyv további érdemeinek méltatása előtt e helyütt kell rátérnem egy kritikára. A magyar történetírásban éppen az államszocializmus idején kifejlődött egy nemzetközileg is igen elismert iskola, amely sokat merített a strukturalizmus hagyományaiból. Ennek az iskolának a teljesítményét figyelmen kívül hagyni – nemcsak a múlt iránti tiszteletlenség, hanem a provincializmus jele is. Az ő teljesítményüket ugyanis ismerik és el­ismerik a mérvadó nyugati akadémiai körökben is. Lehet vitatkozni az általuk képviselt szellemi hagyománnyal – de tudomást sem venni róluk: nos, ez nem feltétlenül a generációs bátorság jele. Sajnos, ez az attitűd igen jellemző a hazai akadémiai berkekben, és szomorú hagyományai vannak mindegyik szellemi-ideológiai táborban. Hadd idézzem fel ezzel kapcsolatban Bulgakov klasszikusát, amikor Berlioz – komoly történel­mi hagyományokból merítve – azzal érvel, hogy nem azt kell Hontalan Ivánnak bebizonyítania, hogy Jézus Krisztus gonosz volt, hanem azt, hogy sohasem létezett! Nem számonkérés ez, hiszen Tóth Eszter Zsófia könyve bevezetőjében megírta, hogy tanulmányait gyűjtötte egybe. A kötet tudományos értékét mégis jelentősen növelte volna, ha a szerző egy elméleti tanulmányban tisztázza viszonyát a nőtörténet-íráshoz és a mindennapok történetéhez. Hasznos lett volna megemlíteni a magyar nőtörténet-írás úttörőit, akik az államszocializmus időszakában is jelen voltak kutatásaikkal a nemzetközi akadémiai életben. Gondolok itt Péter Katalin munkásságára, akinek a Házasság a régi Magyarországon (16­17. század) c. könyvéből (2008) sokkal többet tudunk meg a nőtörténet-írás módszertanáról, mint a Kádár leányaiból – és ez az államszocialista időszakra nézve is igaz. De hivatkozhatok az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékén Fábri Anna munkásságára, az ELTE Gender Studies Köz­pontjára és Adamik Mária nevére, vagy Neményi Mária és Pető Andrea életút-interjús kutatásaira – említést érdemeltek volna egy elméleti be­vezetőben. A Közép-Európai Egyetemen nemzetközileg elismert kutatók tettek kísérletet a társadalmi nemek történeti összehasonlító vizsgálata módszertanának kidolgozására – mindenekelőtt Susan Zimmermann nevét tudom említeni, akinek kutatásai az államszocialista időszakot is felölelik.

De egy kötetet téves volna hiányosságai alapján megítélni, még ha az államszocialista időszakról szól is. A könyv népszerűségét magya­rázza, hogy igen érdekes és jó érzékkel összeválogatott mozaikképe­ket tud felvillantani mind a Rákosi-, mind pedig a Kádár-korszakból: a Juli-Dzsuli-Júlia c. tanulmány igen érzékletesen festi le a főváros és a vidék kulturális ellentétét – ami sajnos túlélte a második világháborút (és a „kommunizmust" is, bár az utóbbi nem témája a könyvnek) -, és szemléletesen mutatja be a fiatal vidéki lányok azon igyekezetét, hogy pesti udvarlóhoz, férjhez jussanak. Igaz, a szintén vidékről felkerült férj sem számított éppen „utolsó kategóriának" a lányok listáján, akik elsősorban férjhez menni igyekeztek – de ez a törekvés, ahogyan Jane Austentól tudjuk, az angol úrilányok körében is elsőbbséget élvezett. A Nők 1956-ban kicsit problematikusabb, legalábbis számomra: a szerző említi ugyan, hogy a harcoló nők azért harcoltak, mert nem voltak integ­rálva eléggé a társadalomba (magyarán: egy konzervatív értékrenddel bíró ember számára nem voltak társadalmilag elfogadhatók), de aztán ez a szál elsikkad, pedig szociológiailag érdekes, különösen akkor, ha belegondolunk, hogy a magyar jobboldalnak ez mekkora fejtörést okozott.

A „férfias" és „nőies" munka világa sok érdekes adalékot ad a Rákosi-és a Kádár-korszak összehasonlításához. A szerző külön érdeme, hogy egy igen „kényes" területtel, a leányanyák szocialista megítélésével is foglalkozik. Számomra az a fő tanulság, hogy bizonyos társadalmi-kulturális előítéletek annyira erősek, hogy azokat semmilyen ideológia – még egy totális sem – tudja megváltoztatni. Hadd idézzek itt megint egy irodalmi példát, Albert Maltz A tüzes nyíl c. könyvét. Maltz igen jó pszichológiai érzékkel mutatja meg azt a tényt, hogy az előítéleteken „edződött" német társadalom akkor sem fogja hősöknek, „Hitler leányai­nak" tekinteni a leányanyákat, ha fejenként tizenöt leendő katonát szülnek is a Führernek; egyszerűen azért, mert a társadalmi előítéletek ezen a ponton erősebbek, mint a Führer-imádat. Messzebbre vezető kérdés, hogy miért? Válaszom az lenne, hogy azért, mert az a férfi-dominanci­ára berendezkedett társadalom alapjait ingatná meg. Az életút-interjús kutatások külön „színfoltot" képeznek abban a „patchwork"-ben, amit a szerző bemutat; itt ki kell emelni a szerző őszinte feltárulkozását és azt a bátorságot, ahogyan hozzá mer nyúlni olyan tabutémákhoz is, mint a gyesen unatkozó kismamák, akik a kortárs filmek szerint (!) bordélyházat rendeznek be a lakótelepi, szocialista „unalomban", miközben a dolgos férjek (máshol) fúrják a falat.

A könyv egészében tehát igen érdekes és elgondolkodtató pillanatké­peket villant fel a nők történetéből az államszocializmus időszakában. Jól megírt, olvasmányos, és a „mozaikok" sok szempontból illeszkednek egymáshoz. A kép, ami összeáll, igen fontos adalék az államszocializmus nőtörténetéhez. De ezen a ponton vissza kell térnem lényegi kritikámhoz. A kép, ami összeáll, hiányos. A szerző (talán tudatosan?) lemond a nagy elméletekről, az eredmény viszont az, hogy elsikkad az egyes fejezetek­ben olyan érzékletesen bemutatott emberi életutak, sorsok és választá­sok társadalmi közege. Nem tudjuk meg, mit jelentett cselédnek lenni a második világháború előtt és után; hogyan dolgozták fel, ideologizálták meg a kommunisták a cselédtartás intézményének fennmaradását, és mit jelentett ez az ideológia számára. Nem tudjuk meg, mi történt az egyik bemutatott cseléd zsidó „gazdáival" a háborúban, és hogyan alakult a cseléd és az alkalmazók viszonya ezekben a vészterhes időkben. Pedig ez is történelem, és kevés kivételtől eltekintve csak a szépirodalomban vizsgált kérdés, hogyan befolyásolta a társadalmi nemek viszonyát.

Ennél is súlyosabb probléma, hogy bármilyen érdekes és színes is a mozaik, tulajdonképpen nagyon keveset tudunk meg arról, hogyan alakult az állampárt nőpolitikája. Milyen változások történtek a nőpolitikában, miért, és hogyan fogadta a lakosság az állampárt emancipációs törek­véseit? Milyen belső, ha úgy tetszik, kulturális gátjai voltak a párt által hirdetett emancipációnak a lakosság különböző rétegein belül? Ehhez elengedhetetlen volna több ismerettel rendelkezni arról, hogyan alakult Magyarországon történetileg és társadalmi rétegenként a nemek viszo­nya. Visszatérek itt Péter Katalin már idézett könyvére (2008), amelyből kiderül, mennyire nem igaz az a sematizált kép, amely „hagyományosan" elnyomott rabszolgát lát minden magyar nőben – a hagyomány ennél jóval sokszínűbb! Milyen is volt tehát „nemileg" az a társadalom, amelyet a kommunisták mindenáron fel akartak szabadítani? Ahhoz, hogy erre a kérdésre hitelesen válaszoljunk, lényegesen jobban kell(ene) tisztel­nünk a történelmet és a historiográfiát. Itt érdemes megemlíteni Susan Zimmermann angol nyelvű tanulmányát (2010), ahol a Közép-Európai Egyetem professzora véghezviszi azt a strukturális elemzést, amely kimaradt Tóth Eszter Zsófia könyvéből – talán a szerző szándéka sze­rint. A társadalmi nemek viszonya az egyik legérzékenyebb – ha nem a legérzékenyebb – kulturális kérdés a világon. Ahhoz, hogy „jó" kérdéseket tegyünk fel, elengedhetetlenül szükséges, hogy „otthon" legyünk a saját kultúránkban – de a másokéban is. Tóth Eszter Zsófia könyve jelzi, hogy az államszocializmus és a nők vonatkozásában még a kérdésfeltevések kezdetén vagyunk.

Hivatkozott irodalom

Péter Katalin 2008: Házasság a régi Magyarországon (16-17. század). Budapest, L'Harmattan Kiadó

Sahlins, Marshall 1981: Historical Metaphors and Mythical Realities. Ann Arbor, The University of Michigan Press

Zimmermann, Susan 2010: Gender Regime and Gender Struggle in Hungarian State Socialism. Aspasia, 2010/4. 1-24.

Honnan hová? Strukturális változások a rendszerváltás utáni Magyarországon.

Ferge Zsuzsa: Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek, Napvilág Kiadó, Budapest, 2010

Írásomat kezdhettem volna a Húsz év után sorozat szerkesztőjének, Föl­des Györgynek az előszóban szereplő kérdésével: az elveszett illúziókról szól-e az utolsó húsz évünk? A rendszerváltás kritikai olvasata – mon­danom sem kell – nyilvánvalóan nem új az Eszmélet olvasói számára. Sokan, sokféleképpen megírták már, hogy illúzió volt abban reménykedni, miszerint a kelet-európai „megkésett" fejlődés problémája megoldható a globális kapitalista rendszerbe való hirtelen és teljes integrációval. Mind­ehhez Magyarország az „átmenet" dogmatikus, szélsőségesen liberális módját választotta, szemben például Csehországgal vagy Szlovéniával (az utóbbiban ma is igen fontos az állami tulajdon).1 A neoliberális modell – eufemisztikusan fogalmazva – óriási társadalmi és emberi „költségeit" ehelyütt nem részletezem, hiszen a kötet ismertetése során azokról még lesz szó. Az egypártrendszert kétségtelenül felváltotta a többpártrend­szer és a parlamenti demokrácia – de húsz év után továbbra is kérdés marad, hogy ez ma mennyire számít értéknek (esetleg kárpótlásnak az elvesztett életszínvonalért), ha a választópolgárok jelentős része sajnos mobilizálható olyan jelszavakkal, miszerint 1989-ben nem történt meg a „valódi" fordulat, és új forradalomra van szükség. Hasonlóképpen elgon­dolkodtató a szélsőséges, kirekesztő és antidemokratikus nézeteket valló Jobbik előretörése a harmadik legerősebb pártként – ami szintén arról tanúskodik, hogy egy jelentős kisebbség számára még a demokratikus intézmények erőteljes korlátozása is elfogadható lenne, ha „cserébe" sikerülne megállítani a középosztálytól való egyre nagyobb mértékű leszakadásukat, illetve elkerülniük a teljes marginalizálódást.

Ferge Zsuzsa könyve a mai mainstream szociológiában nem „divatos" könyv, az adott politikai feltételrendszerben pedig még kevésbé lehet az. Műfaját tekintve: ahogyan írója meghatározza, kísérleti esszé. Kísérlet a rendszerváltás utáni Magyarország társadalmi struktúrájának megraga­dására, illetve annak – legalábbis vázlatos – végiggondolására, milyen

„nagy" kérdéseket kellene megoldania egy új társadalompolitikának. A könyv – noha sem műfaja, sem terjedelme nem súlyos – nagyon sok szempontból példaértékű, és a recenzens reméli, hogy haszonnal fogja forgatni nemcsak a társadalomkritika iránt nyitott olvasó, hanem a hazai szociológusok új generációja is. Miért tartom példaértékűnek és fontosnak ezt a könyvet? Ferge Zsuzsa azon szerzők egyike, aki a rendszerváltás után is hű maradt – mind intellektuálisan, mind pedig értékválasztásaiban – ahhoz a kritikai irányzathoz, amelynek elkötelezte magát. Ezt mindenkor olyan következetesen képviselte, ami a magyar szellemi életben – ráadásul egy nagyon „politikaérzékeny" területen – már önmagában példaértékűnek számít. A tudományos vizsgálódás tárgyának kijelölése – ha elfogadjuk a weberi megközelítést – maga is értékválasztás. Ferge Zsuzsa ebből a szempontból is következetesen tartja magát ahhoz az egész akadémiai munkásságát és kiemelkedő pályafutását meghatározó alapállásához, amelyet így határoz meg: „Magam a társadalom jellegének, minőségének meghatározásánál mindig a fizikai és társadalmi életesélyek eloszlását tekintettem kiemel­ten fontos társadalmi jelenségnek, vagyis azt próbáltam megérteni, mi befolyásolja azt, hogy milyen hosszan, milyen egészségi és mentális állapotban élünk, illetve hogy mi befolyásolja azt, hogy milyen életet tudunk magunknak elképzelni, és mennyire vagyunk képesek ezt a választást – a nem választás is választás – befolyásolni, azaz saját sorsunkat alakítani."2

Itt érdemes megállni egy pillanatra, és felidézni – ha nagyon vázlato­san is – az 1960-as évek magyar szociológiájának helyzetét. Egyfelől „elit" tudomány volt, hiszen azt ígérte, hogy egzakt, empirikus adatokat, konkrét tényeket ad a társadalom tervezéséhez – amire a kommunista vezetők nagyon is fogékonyak voltak. Másfelől viszont mindig körülleng­te a szociológiát a gyanú, hogy fellazítja a marxista-leninista dogmává merevedett legitimációs ideológiát – amivel egyébként a rendszerváltás után is összetévesztik a marxizmust mint módszert.3 A félelem nem volt alaptalan: pontosan ez történt. Az 1960-as évek rétegződésvizsgálatai azt igazolták, hogy az államszocializmusban nem szűnik meg az egyenlőt­lenség – Ferge Zsuzsa kitűnő kutatásai megmutatták, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket az iskola továbbra is reprodukálja -, továbbá az is kiderült, hogy tarthatatlan a két osztály, egy réteg modell (munkásság, parasztság és az értelmiség) a társadalom leírására. A Ferge Zsuzsa által kidolgozott munkajelleg-csoportok nemcsak a hazai szociológia nagy teljesítményét jelentik, hanem azt is, hogy a kutató akkor is szembe mert menni az árral, amikor az nemcsak, hogy nem volt „divatos", de a hazai tudományos egzisztencia elvesztésével is járhatott.

Mindezt azért érdemes felidézni, mert a Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek egyenes, mondhatni szerves folytatását jelentik Ferge Zsuzsa korábbi kutatásainak. Szociológusként ma egyáltalán nem di­vatos struktúráról vagy rétegződésről beszélni Magyarországon. Holott érdemes lenne feltenni azt a kérdést, ami a '60-as években is aktuális lehetett: ha a szociológia mint tudomány lemond kritikai irányultságáról, akkor mi marad belőle?4 Ferge itt is továbbmegy, és a rendszerváltás tapasztalatai birtokában teszi fel a kérdés másik felét, ami a '60-as években kimaradt a vizsgálódásból, (pedig az magát az államszocia­lizmus értelmezését is árnyalja, pontosabban segít megmagyarázni, hogy miközben a „kommunizmus" sokak szemében úgy jelenik meg, mint „ősbűn", minden bajok forrása, addig a történelmi emlékezetben a kommunizmus „közutálata" mellett párhuzamosan jelen van egy erős nosztalgia a Kádár-korszak iránt): „A feltáró munkát tisztességesen elvégeztük, sőt a hatvanas évek vége felé odáig is eljutottunk, hogy fel­mutassuk, továbbra is van szegénység. Nem tettük fel azonban a kérdés másik felét, ami akkor mameluk-magatartásnak tűnt volna, azt ugyanis, hogy miért és hogyan csökkenhettek az egyenlőtlenségek – és ezzel a szegénység – olyan radikálisan a háború előtti Magyarországhoz képest. Erre máig nincs igazán érvényes válaszunk."5 Én ehhez hozzátenném, hogy érdemes volna „ideológiamentesen" megvizsgálni az MSZMP tár­sadalompolitikáját. Miközben az a maximális program kétségtelenül nem teljesült, amit a párt hirdetett, meg kellene vizsgálni: mi az, ami teljesült belőle?6 Ferge Zsuzsa kitűnő szociológiai érzékkel említi a GYES szüle­tését. Példája azért nagyon jó, mert pontosan látja, hogy „a politikai és alkalmasint gazdasági érdekeken túl kinél milyen humánus és szocialista meggyőződés motiválta az ilyen irányú szándékokat".7

A kérdés második fele összefügg a rendszerváltással kapcsolatos tömeges illúzióvesztéssel, amelyről írásom elején esett szó. Az új tu­lajdonos osztály kialakulásával sok kitűnő magyar szerző foglalkozott, ezért erre nem térek ki, egy megjegyzést leszámítva.8 Miközben szo­kás arról beszélni, hogy a „kommunista elit" átmentette magát, Szalai Erzsébet lényeglátóan a késő Kádár-kori technokráciáról beszél. őket vélhetően már ekkor sem a párt ideológiája vezette – és itt hadd idézzem a kötetet bemutató Somlai Péter szép hasonlatát: nem a szívük mélyén voltak ők kapitalisták, hanem az érdekeik mélyén voltak azok. Hogy voltak-e alternatívák, az nagyon messzire vezető vita. Itt csak annyit érdemes megállapítani, amit Ferge ekképpen összegez: „[…] strukturáló szempontból a hatalmi viszony domináns helyét a tőkeviszony vette át a piaci társadalomban. […] A tőketulajdon mellett a munkaerőpiachoz való viszony vált a társadalmat átstrukturáló és egyben az életesélyeket a korábbinál jobban differenciáló tényezővé. A két viszony együtt meg­határozza, milyen módon, milyen mértékben, milyen jogcímen jut, vagy nem jut az ember a létfenntartás forrásaihoz."9 Míg a képlet egyik fele, a magántulajdonosi osztály kialakulása adott, Ferge Zsuzsa rámutat arra a tényezőre, amin a hazai társadalompolitikának nemcsak javítania lehetne, hanem kötelessége lenne javítani: és ez az Európában kirívóan alacsony foglalkoztatottság. 2008-ban 23,2%-kal kevesebb állás volt Magyarországon, mint tizenkilenc évvel korábban.10

Ferge Zsuzsának nem véletlenül „vesszőparipája" a magyar társada­lomban a foglalkoztatottság. A szerző ugyan kísérleti esszéként határoz­za meg a könyv műfaját, de nem spórolja meg az igényes elméleti beve­zetőt. Ebből kiemelném a habitus fogalmát, mint ami közvetítő szerepet játszhat a struktúrák változásában, és nem pusztán újratermelésében. A habitus Bourdieu-nél – mint az közismert – bizonyos tartós beállítottságok vagy inkább hajlandóságok, diszpozíciók rendszere. A megfelelő habitus kialakítása azonban – a szocializációs folyamatok11 eredményeként – az emberek egy meghatározott csoportját képessé teszi arra, hogy reflexí­ven álljanak hozzá a valósághoz, és alkalmazkodjanak a megváltozott feltételekhez. Ferge Zsuzsa szemléletes példát hoz: az államszocia­lizmusban diktatórikus törvényekkel is kényszerítették az embereket a rendszeres munkavállalásra. Az államszocializmusban szocializálódott segédmunkás – elvesztve ezt az állami hátteret – néhány sikertelen próbálkozás után valószínűleg feladta, beletörődött abba, hogy tartósan, vagy örökre kiesett a munkaerőpiacról. Ennek következménye az elkerül­hetetlen marginalizálódás. Ami ennél is rosszabb, generációk nőnek fel, akik abba a helyzetbe „szocializálódnak", hogy szüleik egész nap otthon ülnek, vagy legfeljebb rosszul fizetett, alkalmi munka jut nekik. Az így kialakult habitus – ami a beletörődést, a lemondást, vagy a normasértő viselkedés fenntartását részesíti előnyben – végleg bezárja az ördögi kört, és teret kap az a civilizációs-rasszista érvelés, ami a szegényeket okolja embertelen vagy emberhez nem méltó életkörülményeikért.

Ugyanezt fogalmazhatjuk meg az iskolai nevelés tekintetében is. Hadd utaljak itt Paul Willis magyarul Skacok címen megjelent klasszikusára, ami bemutatja, hogyan „nőnek bele" a munkásgyerekek a munkáslétbe: ők maguk is lemondanak a továbbtanulásról, mert az iskola és a közvet­len környezetük eleve így szocializálja őket. Miközben számos ország sokat áldozott arra, hogy az iskolai nevelés kiegyenlítőbb hatású legyen, addig a rendszerváltás utáni Magyarországon ezek a különbségek nagyobbak, mint valaha. Továbbmenve, egyenesen azt mondanám: az „elitnevelés" nem elsősorban ténybeli ismeretek átadásáról szól, mint inkább az elit öntudat kialakításáról. Vagyis pontosan arról a reflexív habitusról, ami az emberek egy bizonyos csoportját arra „képesíti", hogy sikeresen alkalmazkodjanak a körülményekhez, míg másokat – ez az az oldal, amit Ferge Zsuzsa soha nem tévesztett szem elől, és ebben a könyvében is nagyon következetesen és szakmai lelkiismeretességgel végiggondolt – arra kárhoztat, hogy „reprodukálják" (esetleg súlyosbítva) az öröklött hátrányokat. Az esélyegyenlőség javítása nem lehetséges a foglalkoztatottság növekedése nélkül – e nélkül a mai Magyarországon nincsen érdemleges társadalompolitika. Ferge Zsuzsa nagyon sok időt és energiát áldozott arra, hogy ezt megértesse a magyar kormányokkal – az eredmény, sajnos, önmagáért beszél. Ez azonban nem a könyv hibája.

A kutató a fentiek alapján (tőke- és munkaviszony) felrajzolja a magyar társadalmi struktúra modelljét. Ebből két dolgot szeretnék kiemelni. Az egyik az, ahogy Ferge Zsuzsa a munkásosztály strukturális helyzetét elemzi.12 Azt gondolom, teljesen igaza van, amikor a munkásokat „ka­kukktojásnak" tekinti a hierarchiában. Az alsó-, felső-, illetve a közép­osztályba való tartozás ugyanis egyértelműen kijelöl egy társadalmi helyzetet, míg a „munkás" besorolás sokak számára egyaránt jelentheti mind az alsó- mind pedig a középosztályba való tartozást. Én pontosan ebben látom a mai munkásosztály ambivalens helyzetét. Hiszen mit is je­lent munkásnak lenni akkor, amikor megszűnt a hagyományos nagyipar? Munkás-e például az a vízvezeték-szerelő, aki vállalkozóként dolgozik? Vagy munkások-e a szolgáltató szektor többnyire alacsonyan fizetett, rutin szellemi munkát végző munkásai? És ami még fontosabb: mi hat az ő tudatukra? A középosztály „felfelé való igazodásának" kényszere, vagy pedig kialakulhat körükben valami közös sorstudat?13 Ezek a kérdé­sek túlmutatnak a könyv témáján – de úgy érzem, a szerző szociológiai érzékenysége itt (ti. a munkásosztály beemelése a struktúrába) nagyon mélyen megmutatkozik.

A másik, amit ki szeretnék emelni, a szerző becslései. Ferge Zsuzsa hangsúlyozottan bizonytalan becslései szerint 45-50% lehet a vesztesek aránya, 30-35% helyzete nem javult, de nem is romlott az elmúlt húsz év folyamán, és végül a nyertesek aránya 20-25% lehet. Ami nagyon elgondolkoztató, az a szegénység „tartóssága": egy 3000 fős panel­vizsgálat alapján azok, akik 1992-ben szegények voltak, többségükben (60%) tizenöt év után is azok maradtak, és csak 7%-nak sikerült jobb módba kerülnie. Ezek nagyon elszomorító adatok, és megerősítik azo­kat a feltételezéseket, amelyek szerint a magyar társadalom a mobilitás szempontjából egyre zártabbá válik. Ha ez így van, akkor érthetőbb a Kádár-korszak ambivalens megítélése (az erős állam, a rend és a tekintélyelvű kormányzás iránti vágyakozás összeolvad a nagyobb egyenlőség víziójával).

A könyvet tehát összességében csak méltatni tudom. Mindössze egy kritikai megjegyzésem lenne, és ez azoknak a nemzetközi, globális há­lózatoknak a háttérbe szorulása az elemzésben, amelyek beleszólnak a magyar társadalmi struktúra alakításába. Ide sorolom a multinacionális vállalatok megjelenését, de a külföldi munkavállalás egyre nagyobb arányát is. Hogyan jelenik meg a globalizáció a mai magyar társadalom szempontjából? Hogyan hat a habitusra a több éves külföldi tapasztalat? Mit jelent ez az életesélyek szempontjából? Javítja-e az itthoni lehetősé­geket (és ezáltal – ha kiterjedt – akkor valamelyest meg tudja változtatni a struktúrát), vagy tulajdonképpen nincs hatása a kialakult struktúrára? A sort természetesen lehetne folytatni, de nem lenne tisztességes számon kérni a könyvön az összes nagy társadalmi kérdés megválaszolását. Ferge Zsuzsa munkája olyan kérdéseket vet fel, amelyek az államszoci­alizmus és az elmúlt húsz év (újra)értékelésében is fájdalmasan aktuá­lisak. Csak reménykedni lehet abban, hogy a könyv legalább elindít egy társadalompolitikai útkeresést.

Jegyzetek

1 Csak utalni szeretnék ehelyütt Krausz Tamás és Szalai Erzsébet kiemelkedő munkásságára. A világrendszer-kutatás egyik kitűnő mai példáját nyújtja Szigeti Péter: Világrendszernézőben: Globális „szabad verseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma (Budapest, Napvilág Kiadó, 2005).

2 Ferge Zsuzsa: Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek (Budapest, Magvető Kiadó, 2010), 28. Kiemelés – F. Zs.

3 A szociológia hazai intézményesüléséről az államszocialista időszakban igen tanulságos képet fest Hegedüs András: Élet egy eszme árnyékában (Budapest, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1989).

4 Ezt a véleményt az amerikai szociológiában igen következetesen képviseli Michael Burawoy, lásd Public sociology című programadó írását.

5 Ferge Zsuzsa: Társadalmi áramlatok…, 71. Kiemelés – B. E.

6 Hadd hozzam fel itt példaként a munkáspolitikát. Földes György kitűnő vázlatát adja ezen politika fő vonalainak: Hatalom és mozgalom 1956-1989 (Budapest, Reform Könyvkiadó – Kossuth Könyvkiadó, 1989).

7 Uo. 72.

8 Példaként említem Szalai Erzsébet és Szelényi Iván híres elitkutatásait.

9 Ferge Zsuzsa: Struktúra és mélyszegénység. In: Kovách Imre (szerk.): Tár­sadalmi metszetek (Budapest, Napvilág Kiadó, 2006), 479-500.

10 Mark Pittaway: „Workers and the Change of System", in After twenty years, Nemzetközi konferencia. Budapest, 2010. január 15-16. (Budapest, ELTE – Politikatörténeti Intézet.)

11 Külön szeretném kiemelni Somlai Péter rendszerváltás utáni kutatásait a megváltozott szocializációról. Vö. Somlai Péter (szerk.): Új ifjúság (Budapest, Napvilág Kiadó, 2007).

12 Itt szeretném kiemelni Szalai Erzsébet modelljét, aki úttörő módon foglalkozott a rendszerváltás utáni munkásosztály struktúrájával. A kutató megkülönbözteti a hazai szektorban, jobbára lemaradt infrastruktúrában dolgozó, „buheráló" munkásokat a multinacionális vállalatok jobban fizetett alkalmazottaitól. Ugyanakkor hangsúlyozza a munkásság erősen differenciált jellegét és a hazai szakszervezetek gyengeségét, mint két olyan faktort, ami jelentősen megnehezíti a munkásság „tudatos" osztályformálódását. Vö. Szalai Erzsébet: „Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság", Kritika, 2004, 33/9.

13 Szeretném itt megköszönni Angelusz Róbert kritikai megjegyzéseit.

Nemzeti kánon és baloldali irodalom – Agárdi Péter: “… a múltat be kell vallani” c. könyvéről

Agárdi Péter: „…a múltat be kell vallani". Nemzeti kultúra – baloldali tradíció. Argumentum Kiadó, Budapest, 2006.

Idézeteket kiragadni természetesen mindig veszélyes, hiszen egy-egy jól megválasztott költői sorral akármit, de annak az ellenkezőjét is éppúgy igazolni lehet. A József Attila-kultuszhoz számos olyan idézet tartozott, amely az eredeti kontextusból kiragadva a pártállamban némi egyoldalúsággal propagált kommunista költő képét volt hivatott erősíteni. Kevesebb buzgalommal ugyan, de a rendszerváltozás után megindult a költőnek a kommunista örökségtől való elhatárolása, gondolok itt elsősorban a „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét" híres József Attila-sorra. Pedig ugyanebből a versből éppúgy kiragadhatóak lennének az alábbi, talán ma is aktuális rendszerkritikai sorok: „Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, / de mind-mind pénzre vált reményt; / ki szenet árul, ki szerelmet, / ki pedig ilyen költeményt", noha az utóbbira már a költő korához képest is jelentősen csökkent a kereslet. A vers befejezése pedig kifejezetten pesszimista az emberi természetet mint olyat illetően, azt sugallva, hogy ez utóbbi teszi a rendszereket olyanná, amilyenek: „Nézz a furfangos csecsemőre: / bömböl, hogy szánassa magát, / de míg mosolyog az emlőre, / növeszti körmét és fogát (Világosítsd föl). József Attilának ezzel az egy versével tehát nagyon sok társadalomfelfogást igazolni lehet, kezdve a sztálini rendszer bírálatától egy markánsan antikapitalista nézőpontig.

Hasonlóan több értelmezést enged meg az Agárdi Péter „…a múltat be kell vallani": Nemzeti kultúra – baloldali tradíció című könyvének mottójául választott József Attila-sor. A szerző maga is hangsúlyozza, hogy a kötetben szereplő tizenhat tanulmányt az a törekvés köti össze, hogy a baloldali irodalmat visszahelyezze a „legitim" nemzeti kultúrába. A baloldali kultúráról elmondható, hogy politikai pártfogói többet ártottak neki, mint ellenségei: legalábbis a pártállam kiépítését követően az a kísérlet, hogy szocializálják az irodalmat, nemcsak a többi hagyomány negligálását vagy erőszakos beolvasztását jelentette az ily módon egyeduralkodó „kommunista" kánonba, hanem a baloldali hagyomány erőteljes megcsonkítását is. Az olyan szocialista írók, mint például Kunfi Zsigmond, éppúgy nem fértek bele ebbe a kánonba, mint ahogyan a keresztény-nemzeti kurzusba sem, de említhetjük itt Sinkó Ervin nevét is, akinek a sztálini korszak visszásságait leleplező, Egy regény regénye című munkája hasonlóan nem volt aktuális a Rákosi-rendszerben. Durva hiba lenne azonban a kulturális egyeduralomra tett kísérlettel azonosítani a szocialista korszak egészének kulturális politikáját. Egyrészt, még a tisztán „kommunista" kánon is integrálni próbálta a nemzeti hagyományt, és az 1950-es évek ifjúsági irodalmában is felfedezhető egy nagy adag nacionalizmus. A történeti vizsgálódást a Rákosi-korszakban sem lehet helyettesíteni a nemzeti kultúra totális kisajátításának narratívájával. Másrészt, a Kádár-korszakra egyre kevésbé igaz, hogy csak egy hagyományt ismer el; legalábbis számos olyan munka megjelenik, amely igencsak feszegeti a hegemónnak tekintett szocialista kultúra határait. Nagyon is szükség van tehát a szocialista korszak kultúrapolitikájának történeti vizsgálatára, amely természetesen elválaszthatatlan a baloldali hagyomány újraértékeléséről, hiszen a József Attila-kultusz megértéséhez is szükséges a történeti kontextus ismerete.

A kötet tanulmányai a fenti két cél közül inkább az utóbbit tartják szem előtt, vagyis a baloldali hagyományt kívánják mind a hegemón szocialista kultúrával, mind pedig a rendszerváltozást követő, ellenkező előjellel megfogalmazott célkitűzéssel (vagyis a nemzeti kultúra „megtisztítása" a baloldali gondolkodástól) szemben, ha úgy tetszik, „helyi értéken" elhelyezni a nemzeti kultúrában. Talán kritikusi túlbuzgalom mindjárt a címbe belekötni, ám a verset nem ismerők számára az idézet félreértésekre adhat okot. Mivel a rendszerváltozás utáni baloldalnak amúgy is mintha állandóan exkluzálni kellene magát az államszocialista múlt miatt, az idézet ezt a szégyenlős magatartást erősíti, holott a tanulmányok – nagyon kevés kivételtől eltekintve – az 1945 előtti magyar baloldali irodalommal foglalkoznak, amelynek még nincs olyan múltja, amit be kellene vallani. József Attila verse természetesen nem erről szól, mégis érdemes idézni a teljes versszakot, hiszen sokan talán már azt sem tudják, melyik versből való az idézet: „…Én dolgozni akarok. Elegendő / harc, hogy a multat be kell vallani. / A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai. / A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés" (A Dunánál). A múlt, amit „be kell vallani", az egész magyar történelem, és talán nem véletlen, hogy József Attila ebben a „nemzeti" versében hangsúlyozza szülei nem-magyar származását: „Anyám kún volt, az apám félig székely / félig román, vagy tán egészen az. / Anyám szájából édes volt az étel, / apám szájából szép volt az igaz." Mivel a nemzeti kultúra körüli viták ma is igencsak ideologikus síkon zajlanak, talán szerencsésebb lett volna a szerzőnek egy kevésbé könnyen „félreérthető" címet választania, hiszen a tanulmányok éppen azt kívánják megmutatni, hogy a baloldali tradíció nemcsak létezik, hanem büszkén is vállalható Magyarországon.

A mottóul választott idézet nem érdemelne ilyen hosszú kritikát; a „szégyenlősen" vállalt múlt azonban a kötet egészén végigvonul. Itt nemcsak az államszocialista múltról van szó, hanem Agárdi Péternek a Kádár-korszak kulturális életében játszott szerepéről, amelyet a könyv bevezetőjében és tanulmányaiban lelkiismeretesen tisztáz. A személyes múlttal való szembenézés azonban sokszor indokolatlanul is bocsánatkérő magatartásra készteti a szerzőt, mintha minden állásfoglalásáért előre is elnézést kellene kérnie, amiért a rendszerváltozás után is baloldaliként gondolkodik. Hangsúlyozom, nem arról van itt szó, mintha Agárdi Péter szégyellné baloldaliságát, hanem sokkal inkább arról, mintha attól tartana, bármely, mégoly alapos kutatómunkával alátámasztott, tudományos megállapítása is hiteltelenül hangzik az egykori „pártideológus" szájából. Pedig csaknem húsz évvel a rendszerváltozás után túl kellene már lenni a „kommunistázás" magas erkölcsi gyakorlatán. Miért hitelteleníti Agárdi Péter baloldali irodalomtörténeti munkáját az a tény, hogy az előző rendszerben kultúrpolitikai szerepet is vállalt? (Még akkor is, ha az ilyen következetesség ritka a mai politikusok és ideológusok között.) Különösen feltűnő a szerzőnek ez a túlzottan is bocsánatkérő magatartása Haraszti Miklós A cenzúra esztétikájáról című könyvéről írt tanulmányában, amelyben Agárdi Péter megkísérli a „cenzor" szempontjából bemutatni a kádári kultúrpolitikát. Nem feladatom itt belemenni a kelet-európai disszidens értelmiségnek a rendszerváltozásban játszott szerepébe, mint ahogyan a másként gondolkodáshoz szükséges egyéni bátorságot sem kívánom elvitatni. Ettől függetlenül azonban A cenzúra esztétikájáról szóló könyv éppúgy politikai szempontok alapján íródott, mint az egykori szocialista propaganda, és egyik sem alkalmas arra, hogy megismerjük belőle a kádári kultúrpolitikát. Agárdi Péter – helyzeténél fogva – valószínűleg többet látott ebből „felülről", mint a pártállamot eleve elutasító disszidensek. Helyreigazítását ezért nem lehet pusztán az egykori pártállami múlt „mentegetésének" tekinteni.

A kádári kultúrpolitikával azonban a szerző – talán éppen ilyen szubjektív okok miatt – csak esetenként, egy-egy tanulmányba beépítve foglalkozik. Az első rész elsősorban a szocialista baloldali hagyomány újrafelfedezését (vagy a régi kánon kibővítését) tekinti feladatának: így többek között olvashatunk tanulmányokat Kunfi Zsigmondról, Faragó Lászlóról, „akinek a kérdőjel volt a kedvenc írásjele", valamint Illyés Gyula és a pártállam kapcsolatáról. De talán ennél is fontosabb Agárdi Péternek az a törekvése, hogy meggyőzze a mai baloldalt a szocialista hagyomány ápolásának szükségességéről. Míg a pártállam korában a kultúrát elsősorban ideológiai eszköznek tekintették, addig a rendszerváltozás után ismét igazolódni látszanak József Attilának a bevezetőben idézett sorai: a kultúra immár olyan árucikk, amelyet egyre kevesebben hajlandóak megfizetni. Agárdi Péter több tudományos írásában is érvel amellett, hogy miért kell mégis egy szocialista pártnak a baloldali hagyomány, és rámutat arra, hogy a magyar munkásmozgalomtól és a szociáldemokrata programtól elválaszthatatlan volt a népművelés ügye (amelyet egyébként Kunfi Zsigmond is nagyon szorgalmazott). De éppúgy része a baloldali örökségnek Szabó Ervin és a public library meghonosítására vonatkozó elképzelése is. Megkérdezhetjük persze, hogy mennyiben aktuális a mai politikában – amikor mindenhol az állami szféra leépítése, az oktatás és a kultúra piacosítása a gazdasági bajokra javasolt „csodarecept" – a szociáldemokrácia mint kulturális misszió. Hiba lenne azonban pusztán „aktuális" politikai programokban gondolkozni, hiszen egy-egy politikai választás olyan értékrendet fejez ki, amely ennél jóval mélyebben beágyazott. Agárdi Péter idézi a következő József Attila-töredéket: „Ha egy osztály a maga sajátos életérzését nem képes társadalmilag, azaz művészileg kifejezni, akkor erőtlen ahhoz, hogy az egész emberiség nevében lépjen fel a történelem dobogójára." Ugyanezt a gondolatot fogalmazhatjuk meg tágabban: hagyomány nélkül nincsen igazi politikai mozgalom. Maurice Halbwachs több munkát írt az emlékezés tisztán társadalmi jellegéről, és A társadalmi osztályok és hagyományaik című tanulmányában mintha a hagyományok is követnék a létező társadalmi hierarchiát: a feudális rendben a nemesség a történeti hagyomány őrzője és letéteményese, míg a feudalizmus letűntével ez a polgárság tiszte lesz. Halbwachsnál kimondatlanul is az uralkodó társadalmi osztályok „feladata" az emlékezés; ezt továbbgondolva azonban elmondható, hogy a baloldali hagyomány nélkül nincsen ma is érvényes szocialista üzenet. Ez pedig nem „helyettesíthető" egy nemzeti vagy polgári narratívával, hiszen éppen attól fosztja meg a baloldalt, ami eredeti benne. A szocialista irodalom újrafelfedezésének így nagyon is van aktuális üzenete.

Az erkölcsi „érem" másik oldala, hogy Agárdi Péter tanulmányainak többsége az 1990-es években jelent meg, amikor a baloldali örökség felvállalása nem volt hálás feladat. A rendszerváltozást követően sokan éppolyan nagy buzgalommal kívánták a nemzeti kultúrát megszabadítani a baloldali hagyománytól, mint amennyire az előző rendszer igyekezett uralkodóvá tenni a szocialista irányvonalat. Itt elsősorban a konzervatív, keresztény-nemzeti felfogás reneszánszára gondolok, de hasonló kísérletek történtek arra is, hogy tisztán polgári szellemben írják újra a magyar kultúrát. Sajnálatos, hogy az emberek ritkán tanulnak a múlt hibáiból; pedig az előző rendszernek éppen ezzel a hegemón felfogással sikerült lejáratnia a szocialista kultúrát. És a kultúra körüli harcot, úgy tűnik, nem oldja békévé az emlékezés, annál is kevésbé, mert a politikai jobboldal fő politikai üzenete a baloldalnak a nemzet egészéből való kirekesztése, ami kevéssé segít egy integráns kultúrafelfogást. Pedig az a kísérlet, hogy minden baloldaliságot száműzzenek a nemzeti kultúrából, éppen olyan csonkítással fenyegeti az utóbbit, mint amikor egy elképzelt kommunista kánon jegyében kívánták megerőszakolni ezt a hagyományt. Természetesen mindenkinek szíve joga kiválogatni egy életműből az őt megragadó elemeket, és az is nagyrészt ízlés dolga, hogy kihez melyik értelmezés áll közelebb. A posztmodern azonban korántsem érvényteleníti a baloldali narratívát; legfeljebb annyit mondhat, hogy az nem hegemón, hanem egy lehetséges értelmezés. Éppígy vitatható, hogy mi az irodalom feladata (ha van neki egyáltalán), és előfeltétele-e az alkotásnak egy progresszív, humanista világkép. Az utóbbi lehetőségét azonban a posztmodern sem tagadja; és a huszadik század története ismeretében azt kell mondanunk, hogy korántsem elkerülhetetlen a haladás.

Nem véletlenül József Attila a főszereplője a második rész hét tanulmányának, hiszen életművében összegződik a baloldal számos dilemmája, noha a pártállam mindent megtett, hogy szigorúan csak a munkásmozgalmi költőt ismerje el. Agárdi Péter rámutat arra, hogy József Attila szocializmusképe sokkal árnyaltabb volt, mint ami belefért a felülről propagált kultuszba, mint ahogyan költészetére is számos baloldali irányzat hatott, az anarchizmustól a mérsékeltebb szociáldemokrata irányvonalig. Ha igaz az a tézis, hogy a posztmodern irodalom nyitott az értelmezések felé, akkor József Attiláról elmondható, hogy, horribile dictu, posztmodern költő volt, hiszen akár egyetlen versébe is belefér a modern antikapitalizmus, a kommunista diktatúra bírálata és a freudizmus. A számos lehetséges József Attila-értelmezés ellenére azonban van két pont, ahol a költőt nem lehet félreérteni. Az egyik a jobboldali nacionalizmus következetes elutasítása; amit A csodaszarvas című versében is megfogalmaz: „Az az előd nem volt boldog. / Nem boldogok az utódok. / Az ős haza odaveszett, / de a vágy nem emlékezet." Az „úri Magyarország" birodalomépítő ambícióival való leszámolás azonban korántsem jelenti a nemzeti múlt megtagadását: amire szükség van, az egy autentikusabb emlékezés. Ennek letéteményesét Európa-szerte sokan látták akkor a munkásosztályban; erre utal a címben idézett József Attila-sor. Noha szocializmusképe sokat változott, baloldaliságát a költő soha nem tagadta meg. 1934-es töredékében rezignáltan állapítja meg: „Nincs szocialista szépirodalom, ami nem jelent kevesebbet, minthogy a munk…" – itt megszakad a mondat.1 Mintha ezt a gondolatot fejezné be Könnyű, fehér ruhában című versében: „Nem szeretnek a gazdagok, / mig élek ily szegényen. / Szegényeket sem izgatok, / nem állok én vigasznak ott, / ahol szeretni szégyen." Munkásmozgalmi múltjából a költő kiábrándulhatott, de nem az embereket, hanem azokat a viszonyokat hibáztatja, amelyek megfosztják a munkásokat az irodalom élvezetétől.

József Attilából polgári költőt faragni legalább olyan nehezen lehet, mint amennyire Kosztolányi Dezsőből munkásmozgalmárt. Nem lehet a költőből csak az önmarcangoló embert kiemelni, hiszen a társadalmi kontextus nélkül nehezen érthető, miért nem találta helyét abban a polgári világban. Agárdi Péter hét tanulmánya megkísérli revideálni mind a költő kultuszához kapcsolódó kommunista kánont, amelyik csak a politikát látta meg József Attila költészetében, mind pedig azokat a törekvéseket, amelyek megpróbálják minden baloldaliságától megfosztani életművét. A tanulmányok számos értékes adalékkal szolgálnak József Attila szocializmusképéhez és politikai gondolkodásához, amely éppúgy hatással volt költészetére, mint pszichológiai érdeklődése. Hogy az irodalmi vita mennyire átpolitizált, azt jól mutatja, hogy a József Attila-centenárium kapcsán még azt a Fejtő Ferencet is érték jobboldali támadások, aki pedig nemkívánatos szerzőnek számított a pártállam idején. Úgy tűnik tehát, hogy egyelőre József Attilát sem lehet „helyi értéken" elhelyezni a nemzeti panteonban.

Agárdi Péter a kötetben összegyűjtött tizenhat tanulmányának azon közös törekvése, hogy a pártállam és a rendszerváltozás után „újra felfedezze" a baloldali hagyományt, mindenképpen tiszteletre méltó. A „bevallott" múlt fontos tanulsága, hogy a szocialista hagyományt éppúgy nem lehet kirekeszteni a nemzeti kultúrából, mint ahogyan a konzervatív vagy polgári tradíciót sem. A baloldal nem hazudhat polgári múltat magának, mert ezzel saját identitását veszélyezteti, és politikailag sem nyerne vele sokat. Szükséges szembenézni a pártállami múlttal, de éppen az 1945 előtti magyar szocialista baloldal nem vádolható a Rákosi-rendszer bűneiért. Ennyi erővel a rendszerváltó értelmiség is felelőssé tehető azért, hogy a rendszerváltozást követően százezrek vesztették el állásukat és a korábbi biztos egzisztenciát. Az emberi egyenlőségen alapuló, humanista világkép egyre inkább utópia – de kérdés, hogy ha lemondunk az utópiákról, lehet-e az irodalomnak releváns társadalmi üzenete, vagy a költők tényleg csak arra várnak, hogy „pénzre váltsák" a költeményt.

Jegyzet

1 Idézi Agárdi Péter könyvének 219. oldalán.