„…a kommunizmus gyermekbetegsége”? Baloldali radikalizmusok a 20. században

Beszélgetés Konok Péter könyvéről. (Napvilág Kiadó, Budapest, 2006.)

Elhangzott az Eszmélet Baráti Körben, 2006. december 4-én.

Résztvevők: Konok Péter, Bartha Eszter és Székely Gábor

 

Konok Péter: Kutatásom célja azoknak a baloldali radikális mozgalmaknak a bemutatása és elemzése volt, amelyek a bolsevik orientációjú kommunista mozgalmaktól, valamint a Szovjetuniótól, a kommunista pártoktól függetlenül, illetve azokkal szemben állva alakultak ki és működtek. Természetesen a "baloldali radikalizmus" meglehetősen esetleges megfogalmazás – bizonyos értelemben maga a bolsevizmus is annak tekinthető -, ám egy ilyen összetett jelenség megnevezésére nehéz frappáns terminológiát találni. Az általam használt terminus technicusnak vannak történeti gyökerei (először az egyik legnevesebb ide köthető ideológus és mozgalmár, Anton Pannekoek használta), de természetesen buktatói is. Jobbat nem találtam, de természetesen egy szűk kifejezés nem pótolhatja a részletes elemzést.

Munkámban a téma fókuszát némileg szűkíti, hogy egyrészt – sajnos – túlhangsúlyozott a nyugati (nyugat-európai és amerikai) térség, másrészt alapvetően a marxista vagy legalábbis marxizáló irányzatokra koncentráltam. (Ebből a szempontból persze a kollektivista anarchizmus kakukktojásnak látszik, története azonban többnyire párhuzamosan fut a többi baloldali radikális mozgalommal, másrészt gyakori a "szintézisre" való törekvés – éppen a jelentősebb történelmi csomópontokban. Ugyanakkor ebben a témában vannak magyar nyelvű publikációk, sőt monográfiák is [Bozóki, Sükösd, majd Seres], amelyek azonban nemegyszer igencsak vitathatóak, a téma meg nem értéséről tanúskodnak. Ennek oka leginkább éppen az, hogy ezek a munkák az anarchizmust önmagában, teljesen különálló eszmetörténeti konstrukcióként kezelik.) Az általam vizsgált irányzatok egyébként még abban sem közösek, hogy "baloldalinak" tartják magukat: sokan értelmezték közülük úgy, hogy kívül állnak a jobb- és baloldaliság rendszerén, mivel a forradalmi cselekvés többé már nem a rendszeren belül, hanem csak avval szemben kereshet alternatívákat. Mindegyik egységes azonban abban, hogy a társadalmat osztályalapon szemléli, abban – különböző leosztásokban – osztályharcot lát.

A téma egyik alapvető problémája éppen magának a "baloldaliságnak" a megragadása; világos, hogy egységes "baloldalról" a vizsgált időszakban csak olyan absztrakciós szinten beszélhetnénk, amely már alkalmatlan lenne az elemzésre, de még az események puszta leírására is. Éppen a huszadik század – és különösen a legvége – bizonyította be egyértelműen, hogy sem a "baloldaliság", sem pedig a "radikalizmus" nem statikus fogalmak (bár elvi szinten erről Marx óta mindig beszéltek, gyakorlati következtetéseit ritkán voltak hajlandóak figyelembe venni), hanem a mindenkori társadalmi-gazdasági-politikai viszonyok, és egyben – ezzel többé-kevésbé ellentmondásos összefüggésben – a társadalmi, nemritkán pedig egyéni pszichológiai állapotok függvénye. Ez ma már szinte politológiai közhely, ám a múlt század első felében még korántsem volt ennyire egyértelmű. A fő kérdés számomra a negációk struktúrája: mivel (kivel) szemben, illetve mi (ki) ellen kell "baloldalinak" lenni? E két, látszólag azonos kérdés messzemenően különböző problémákat takar: az elsőre többé-kevésbé egységes válasz született – a kapitalizmussal (burzsoáziával) szemben fogalmazódik meg a "baloldaliság". A második szempont viszont, a konkrét ellenség meghatározása, vagyis az adott harci tevékenység taktikai vetületei, már igen sokrétű, és magában foglalja a "baloldal" belső háborúit; sőt nemritkán az elsőre is visszahat (népfrontok, osztályközi szövetségek, illetve ezek elutasítása; a nemzeti burzsoázia támogatása az "idegen tőkével" szemben; a "kis nemzetek" kérdése; stb.). A kommunizmus (vagyis az anarchizmus) elsődlegesen negációkban fogalmazódott meg, és ezt éppúgy tekinthetjük erősségnek, mint gyengeségnek. A reálpolitika megkívánta a pozitív állításokat, majd a pozitív cselekvést is; a baloldali radikalizmus – szemben a szociáldemokráciával, illetve az általuk "radikális szociáldemokráciának" (Pannekoek) tételezett bolsevizmussal – az előbbit (jobb esetben) naiv utópiának, (rosszabb esetben) politikai machiavellizmusnak, a "munkások becsapásának" tekintette, az utóbbit pedig (mind a szociáldemokrácia parlamentarizmusát, mind a bolsevik hatalmat) revizionizmusnak tartotta. Ennek megfelelően a bolsevizmus és a baloldali radikalizmus konkrét ellenségképe módosult: az 1920-as évek elejétől a fő veszélyt immár többé-kevésbé egymásban látták.

A bolsevik vezetés és személyesen Lenin 1917-es etatista "pálfordulása" (ami önmagában is komoly elemzések tárgya kellene hogy legyen) már arra engedett következtetni, hogy a vezetésük alatt esetleg valóban kialakuló "szocializmus" egyik központi kategóriája éppen az állam lesz, amely sem öngyilkosságot elkövetni, sem pedig "elhalni" nem fog, sőt alaposan megerősödik. Ezzel párhuzamosan a hatalom centrumába kerülő bolsevikok hozzákezdtek a "kommunizmus" intézményesítéséhez és egyben kisajátításához (ez sokkal inkább egyazon folyamat két aspektusaként, mintsem elkülönült politikai szándékokként jelentkezett). Ez volt a "baloldaliság", illetve a konkrét esetben a "kommunizmus" körüli viták közege, amely meghatározta a baloldali radikalizmus további fejlődését. A "felek" egymást kölcsönösen utópizmussal, illetve hatalomvággyal vádolták: tulajdonképpen egyik vád sem volt megalapozott.

Amennyiben az általános, tágan értelmezett "baloldaliságot" inkább morális oldalról, mint egyfajta értékek gyűjteményét közelítjük meg, akkor is hasonló eredményre jutunk: nincs, nem létezett egységes "baloldaliság". Tulajdonképpen szinte lehetetlen olyan értéket találni, amelyet az összes, magát baloldaliként definiáló, vagy kívülről így definiált irányzat, szervezet stb. elfogadna és felvállalna. Ez nem csupán ezeknek a feltételezett "alapértékeknek" (pl. demokrácia, önigazgatás, szabadság, egyenlőség, szolidaritás stb.) a viszonylagosságát, de rendszerspecifikus voltát is jelzik. Mivel ugyanezek az elnevezések már az 1920-as években antagonisztikusan mást jelentenek a radikális baloldal (persze ez is durva leegyszerűsítés) számára, mint a hagyományos – a revizionista szociáldemokratáktól a bolsevikokig terjedő spektrumú – baloldaliak számára, így egy, a radikális baloldallal foglalkozó munka jelentős terminológiai problémákat vet fel, és ez természetesen sok vitára is alapot adott.

Az alcímben (Baloldali radikalizmusok a 20. században) a "20. század" nem pusztán időhatározó szerepet tölt be a "főtéma" mellett: ez a történet tulajdonképpen a század egy lehetséges története, a baloldali radikalizmus szűrőjén keresztül bemutatva. A baloldali radikális mozgalmakat századunk során számtalanszor eltemették már – 1923 után, 1939 után, 1945 után, 1968 után, a nyolcvanas évek közepén stb. -, és mégis mindig képesek voltak valamilyen formában megújulni. Ennek néhány okára is igyekeztem kutatásom során válaszokat találni. A baloldali radikalizmusok közös erőssége (és persze egyben gyengeségük is) éppen az állandó és saját logikai rendszerében következetes rendszerkritika, a kompromisszumokra való képtelenség. Soha nem folytattak reálpolitikát: így egyrészt soha nem is válhattak hatalmi tényezővé a különféle politikai konstellációkban, másrészt viszont gyakran képesek voltak feltárni az adott társadalom olyan alapvető ellentmondásait, amelyeket más politikai-elméleti irányzatok nem voltak képesek meglátni. Huszadik századi történetük így nemcsak egyfajta mozgalomtörténet, hanem a század története, vagy legalábbis egy lehetséges története.

Ugyanakkor fontos ezeknek a mozgalmaknak és irányzatoknak a megismerése a szűkebben vett (és bár ma nem túl divatos, de számomra például alapvető fontosságú) munkásmozgalom-történet szempontjából is. Bár korábban – objektív, ideológiai okokból – nem kaptak nagyobb figyelmet, és gyakran elhallgatták még a létüket is, valójában, még ha az "oldalvonalról" is, de fontos szerepük volt általában a munkásmozgalom és még általánosabban véve a politikai gondolkodás fejlődésében. Egyes ritka időszakokban (1918-1922, 1968) komoly tömegerejük is volt, de mégis inkább abból a szempontból fontosak, hogy puszta létezésükkel, kritikájukkal maguk is formálták a "mainstream" mozgalmak – a kommunista, szociáldemokrata pártok, szervezetek stb. – elméletét és gyakorlatát. Kritikájuk és elemzéseik hasznosak lehetnek a teljes munkásmozgalom megértéséhez is. Különösen igaz ez a "létező szocializmusra" nézve (illetve, az időhatárokat kitágítva, a bolsevizmus hatalomra kerülésétől egészen a ma is létező "szocialista országokat" tekintve): jól ismerjük ezek legitimizációs ideológiáját és az annak antitéziseként fellépő "antikommunista" ideológiát is. Kevéssé ismert azonban a "harmadik oldal" véleménye (vagy pontosabban és némi képzavarral az egyik harmadik oldal véleménye), amely nem volt ugyan nagyszámú, mégis komoly felkészültségű és tehetséges, megragadó ideológusokkal bírt. Az 1920-as évektől kibontakozó és lényegében mindmáig tartó "államszocializmus" kontra "államkapitalizmus" vita önmagában is (hasznos) köteteket tölthetne meg, amint ezt éppen az Eszmélet által kezdeményezett vita is bizonyítja. Arról nem is beszélve, hogy a vita a baloldali radikalizmuson belül is érdekes felosztásokat eredményezett. A "államszocializmus-államkapitalizmus"-vita magukban az érintett ("szocialista") országokban persze nem volt túlságosan jelentős, hiszen a baloldali radikalizmusnak – bár hagyományai voltak – nemigen akadtak itt képviselői a huszadik század második felében. (Komolyabb baloldali radikális hagyományokkal főként Bulgáriában, Csehszlovákiában és persze a Szovjetunióban számolhatunk. A "jugoszláv modell" is nyújtott bizonyos mozgásteret. Magyarországon a huszadik század első felének mozgalmai már a harmincas évek közepére felbomlottak.) 1968 körül Jugoszláviában is voltak tagjai a Szituacionista Internacionálénak, akik némileg zavaros, mégis lendületes és szuggesztív kiáltványban fogalmazták meg viszonyukat a "létező szocializmus" e sajátos válfajához. Másutt inkább az "emberarcú szocializmus" kialakítása került egy időre napirendre, amely a legkevésbé sem a baloldali radikálisok elképzeléseit tükrözte, és jottányit sem változtatott az általuk "államkapitalistának" tételezett viszonyokon, vagy ha igen, akkor inkább megerősítette azokat. A "két világrendszer" radikálisai nemigen találtak közös nevezőt, és ebben tulajdonképpen a bipolaritás domináns ideológiájának egyfajta inverzét adták. A "létező szocializmus" (fél)múlttá válásával az ideológiai zűrzavar csak fokozódott; a visszatekintő elemzés legitimizációs szempontjai Kelet-Európában is egyre erősödni látszanak, és mindjobban a napi politika eszközeivé válnak.

Mindenképpen fontosnak tartottam felkutatni és elemezni, hogy milyen hozadéka van ezeknek a mozgalmaknak (amelyek, ez elég nyilvánvalónak látszik, adott formájukban a múlt mozgalmai) napjaink társadalmában. Hiszen számos olyan jelenség, amelyet ma természetesnek tartunk, itt (is) gyökerezik: a bázisdemokratikus elképzelések, a civil szerveződés, az ellenkultúra, de még napjaink reklámtechnikáinak (!) egy része is, amely a szituacionista "aktív esztétika" örököse. Az antiglobalizációs mozgalmak pedig újra rámutattak, hogy a "baloldali radikalizmus" bár új formákban, de továbbra is jelen van, és részét képezi a kapitalista rendszer kritikájának. Sőt, napjainkra nézve egyre fontosabb politikai elvárásként jelentkeznek azok az elképzelések, amelyeket ezek a mozgalmak vetettek fel (nemigen köztudott például, de a környezetpusztítás globális hatásaira és az emberi környezet megváltoztatásának pszichológiai vonatkozásaira először Amadeo Bordiga mutatott rá) és képviseltek már a huszadik század közepe előtt is. Arról már nem is beszélve (dehogynem!), hogy a kapitalizmus, az ember és a természet kizsákmányolása nemhogy enyhült volna (hiszen erre strukturális okokból képtelen), hanem a problémák egyre súlyosabbak. A radikális, rendszerszintű kritika minden múltbeli valós és viszonylagos kudarca ellenére a jövő (véleményem szerint egyetlenként vállalható) ígérete marad. Rosa Luxemburg "dilemmája" – szocializmus vagy barbárság – soha nem volt égetőbb kérdés, mint napjainkban. És egyre égetőbb lesz. A kudarcok, a tanulságok megértése így messze fontosabb, mint hogy pusztán tudományos érdekességet lássunk benne. Ez azonban nem indokolhatja a tudományos megközelítés elvetését, egy baloldali radikális üdvtörténeti traktátus megírását. Ha valaki – mint némely kritikusom – erre érez kedvet, ám tegye. Én úgy vélem, a reális szkepticizmus (ami végső soron minden forráskritika, sőt minden kritikai gondolkodás alapja) többet használ, mint a lelkes fanatizmus. Persze lehet, hogy tévedek.

Végül, és a fentiekhez szervesen kapcsolódva, némi problémát jelentett még a "radikalizmus" értelmezése is: ha a baloldali radikalizmust alapvetően "baloldaliságánál" fogva helyezzük egy adott kontextusba (ott "radikálisként" elemezve), akkor nem éppen ennyire jogosult-e, ha a "radikalizmust" tekintjük kiindulópontnak, és ebből a szempontból nem a baloldal más elemeivel, hanem a radikalizmusok egyéb képviselőivel (jobboldali radikalizmusok, fundamentalizmusok stb.) állítjuk őket relációba. Felmerültek ilyen kritikák. Véleményem szerint azonban ez semmiképpen sem központi kérdés; vannak persze ilyen elemzések, egyfajta jogosultságukat nem vitatom. Ugyanakkor szerintem a "radikalizmus" valamilyen jelző nélkül értelmetlen – csakis az adott politikai színtéren belül nyer megkülönböztető jelentést, avval van kölcsönhatásban. A – mondjuk, bal- és jobboldali – radikalizmusok egyenlősítése leginkább az elaggott, mesterségesen táplált totalitarizmuselmélettel látszik rokonságban lenni, ezért legfeljebb bírálni érdemes – már amennyiben érdemes egyáltalán. A "kommunizmus és fasizmus egykutya" jellegű narratívákat részemről meghagynám a politikai elméletfaragóknak, a történeti legitimitások iparosainak és a lelkes amatőröknek.

 

Székely Gábor: Mindenekelőtt, Konok Péter dolgozata komoly intellektuális élményt jelentett azon írásokhoz képest, amelyek az utóbbi időkben kezembe kerültek a kommunizmus és a szocializmus tárgykörében. Mind az írás mondanivalója, mind pedig gazdag forrásbázisa alapján jelentős munkának tartom, s nem csupán a magyar nyelvű irodalomban.

Ennyit bevezetőnek. Viszont nehéz hozzászólni egy kötethez, amelynek születésénél kezdetektől bábáskodtam. Elkészültekor, a munkahelyi vitán, a teljes, a jelen kötetnél majd kétszer terjedelmesebb kézirat megjelentetését ajánlottam. Nem pusztán az elvégzett hatalmas munka és annak színvonala okán, hanem azért is, mivel újabb átfogó publikációra e témából vajmi kevés esélyt láttam.

Az alapkoncepcióval beszélgetéseink kezdeteitől nem értettem egyet. Úgy éreztem, és érzem ma is, hogy Konok Péter túlságosan elfogult azokkal, akik a radikális baloldal képviselőiként megjelennek kötetében. Természetesen nem volt könnyű helyzetben: néhány kivételtől eltekintve, mint a náci kollaboránssá vált Jacques Doriot, valóban megragadó, sőt elbűvölő, kulturált személyiségekről van szó. Nem is beszélve az ideális célokról, a valóban – ma már komolyan alig használható jelzővel – magasztos eszmékről. Ami hibádzik, azt nevezhetjük akár apróságnak is: a konkrét történelmi helyzet pontos elemzése és az ebből következő valós feladatok meghatározása. Náluk ennek felmérése, Konok Péternél ezek jelzése. Nem, a baloldali radikálisok nem voltak fantaszták, ezt Konok Péter jól láttatja. Helyzetértékelésük szinte csak hajszálnyira tért el a bolsevikokétól, vagy a szociáldemokrata baloldal elképzeléseitől. Ez a hajszálnyi egyrészt az időtényezőben, másrészt a megoldandó feladatok sorrendjében és rendjében nyilvánult meg. S a tévedés következménye számukra is a bukás, pontosabban a bukások sorozata lett. A történelemtudományban örök vita, vajon érdemes-e foglalkozni a kérdéssel: mi lett volna, ha? Jelen esetben nyugodtan fogalmazhatunk úgy: mennyiben változott volna meg a történelem, ha a radikális baloldal céljait írja zászlajára a nemzetközi munkásmozgalom forradalmi irányzata? Könnyen belátható, ezt Konok Péter is láttatja, hogy a radikális baloldal, vagy újbaloldal az utóbbi több mint fél évszázadban, a legkülönfélébb történelmi helyzetekben bizonyította alkalmatlanságát abban, amit Gramsci és a "gyakorlat filozófiája" teljesített – a szocialista vagy kommunista társadalom esélyeinek felmérését, a konkrét teendők megjelölését. Konok Péter sem állítja, hogy e radikalizmus története sikertörténet, sőt. Valahol mindig előbúvik a mindennel szemben kritikus anarchista, aki a kemény vitákban is megérzi a vitázók földhöz vagy éppen hatalomhoz ragadtságát. Persze inkább a bolsevik oldalon.

Természetesen mindez elsősorban, sőt mindenekelőtt a két világháború közötti mozgalomra vonatkozik. Arra az időszakra, főleg a húszas évekre, annak is az első felére, amikor a "baloldali radikális" pártok nemcsak elméleti, hanem gyakorlati formálói voltak a történéseknek. A sok megszorítás nem véletlen. Konok Péter is több helyen jelzi nem csak a vezető személyiségeknek, de magának a mozgalomnak az unikális, időben és térben korlátozott befolyását.

Miről is volt szó? Hát éppen ezekben az években nem a forradalomról!

"Amennyiben nem sikerül a kispolgári népi tömegekben felkelteni a munkásosztály iránti bizalmat, hogy vezetésével lerázhatják a nemzeti elnyomást, úgy ezek a tömegek eszközzé válnak e csatatér hiénáinak a kezében, akik legőszintébb nemzeti érzelmeiket arra fogják felhasználni, hogy Németországban a reakció hatalmát hozzák létre, amely Németországot még inkább a mocsárba vezeti." Majd később: "Amikor megkíséreljük a kispolgári tömegek megnyerését, azt nem kicsinyes ravaszkodásból, nem a fasiszta mozgalom rövid időre történő szétrobbantása céljából tesszük, sőt nem is azért, hogy szövetségeseket nyerjünk meg a hatalom megragadásához. Egy hatalmas, sokmilliós réteg meghódításáról van szó, amelyre szükségünk van a hatalomért folytatott küzdelemben, amelyre szükségünk van a szocializmusért folytatott harcban." (Inprekorr, 1923. augusztus 3., 1117. p.) E sorokat a baloldali radikálisok által legkeményebben támadott, ebben az időben nacionálbolsiknak bélyegzett Komintern-emisszár, Karl Radek vetette papírra 1923 nyarán, újabb össztüzet kiváltva maga ellen. (Persze, amint e sorokból is látható, ő valóban nem volt besorolható, akárcsak Buharin, Pjatakov, Preobrazsenszkij, Oszinszkij, a baloldali radikális mezőnybe; még a bolsevikok táborán belül sem voltak baloldaliak, ahogyan azt Konok Péter véli.) A helyzetből levont következtetés, szerinte és Lenin szerint is, az volt, hogy a "forradalmi hullám apálya" és a szélsőjobb erősödése (Mussolini már hatalmon, Hitler egyre népszerűbb) körülményei között a proletárdiktatúrát célul kitűző közvetlen, vagyis azonnali forradalmi harcot le kell venni a napirendről. A jobboldallal és a tőkének a 8 órás munkanap, a munkanélküli-biztosítás stb. elleni támadásával szemben szélesebb összefogásra van szükség: ezt a munkáskormány és az egységfront újraértelmezése, az összefogás lehetőségeinek mérlegelése, együttműködés a szociáldemokrata pártokkal, sőt polgári, kispolgári vagy akár katonai erőkkel is. E koncepciót már 1921 nyarán, a Komintern III. kongresszusán kimunkálták, de azt csak részben sikerült keresztülverni. A "baloldal" – nem a radikális baloldalról, hanem a Kominternen belüli keményekről van szó; hogy csak a magyarokat említsem: Kun Béla, Rákosi Mátyás, Pogány József (vagyis képviseltettük magunkat rendesen) – nyomására nem fogadták el Lenin kemény javaslatát, miszerint: mindenkit ki kell zárni a Kominternből, aki nem ért egyet az egységfronttal. Ekkor a kizárandók körébe tartoztak volna az akkori a baloldali radikálisok is, de így időt kaptak.

Konok könyvének egyik fő gyengéje, hogy bár ígéri, végül is nem tisztázza: mi a baloldali radikalizmus kapcsolata a bolsevizmushoz, annak eredeti koncepciójához? A tézisekben ismét találhatók sorok, ahol ezzel megpróbálkozik, szerintem sikertelenül. Mert nem hiszem, hogy a bolsevizmus bármely időszakában a baloldali radikalizmus kategóriába lett volna sorolható – amint ez áll a könyv bevezetésében, s ismétlődik a tézisekben. A tévedés gyökerét valahol abban a felfogásban látom, amelyben Konok Péter úgy véli, igaz hosszabb tűnődés után, hogy "a kommunizmus (vagyis az anarchizmus) elsődlegesen negációkban fogalmazódott meg, és ezt éppúgy tekinthetjük erősségnek, mint gyengeségnek is". Eltekintve attól, hogy a "vagyis", tehát a kommunizmus és az anarchizmus azonosnak tételezése több mint vitatható, s bár az előbbinek valóban része a negáció (annyiban mindenképpen, hogy az a kapitalizmussal ellentétes tartalmat hordoz), azonban lényege nem ebben van, hanem éppen a pozitív kifejtésében, amelynek eredeti marxi értelmezését napjainkban a már több mint száz kötetre tervezett MEGA (Marx-Engels-Gesamtausgabe) összeállítói kísérelnek meg helyreállítani a maga teljességében. Az eddigiekből azonban már eddig is kitűnt, hogy a 19. század munkásmozgalmában értelmezett kommunizmusnak nem volt köze sem elméletben, sem pedig a gyakorlatban az anarchizmushoz. Marx vitriolos megjegyzéseinek nem kis része irányult ellenük, nemkülönben kötötte le az I. Internacionálé fórumait az anarchistákkal folytatott veszkődés. Persze nem ez volt a lényeg, ezért is használom a "veszkődés" kifejezést (remélem Konok Péter nem veszi zokon), hanem éppen e kommunizmus pozitív programja és a különböző utópiák közötti különbség.

Ez vezet tovább, amikor Lenin esetében véleményem már teljesen eltér Konok Péterétől. Lenin természetesen soha nem volt "baloldali radikális". Sőt, meglehetősen konzervatív gondolkodó volt – ha ma talán meglepően hangzik is ez. Vagyis nem az a démoni személyiség, aki a kötetben megjelenik. Bizonyíthatóan nem ez volt a véleménye a Leninnel keményen vitázó Pannekoeknek, a még élesebben fogalmazó Rühlének, vagy Gorternek, vagy éppen az őt egyenesen tisztelő Bordigának. Lenin nem volt cinikus, amint Konok Péter véli. Ha tetszik, indulatos volt, bár meglehetősen ritkán, igaz, akkor szinte politikushoz nem méltóan, de őszintén. Általában inkább fékezte magát; bizonyára ez is hozzájárult a gutaütéséhez. Elkeseredetten szemlélte, hogy a "nyugatiak" nem értik, egyrészt mi van Oroszországban – ez volt viszont szerinte a kisebb baj -, de azt sem, mi folyik náluk, Nyugaton. Ezt bizonyítja, hogy végül is nem a radikális baloldaliakkal folytatott, lényegében szellemi párviadal, hanem az otthoni dolgok alakulása keserítették el (az egyre izmosodó párt- és állami apparátussal szemben legfelsőbb szervként a Munkás-Paraszt Ellenőrzés felvetése, tiltakozása a "nagyorosz sovinizmus" s végül Sztálin mind koncentráltabb hatalma ellen).

"Ennek megfelelően a bolsevizmus és a baloldali radikalizmus konkrét ellenségképe módosult: az 1920-as évek elejétől a fő veszélyt immár többé-kevésbé egymásban látták" – írja téziseiben Konok Péter. A csatazaj persze valóban nagy volt, a bevezető Pannekoek-idézetek csak a legkíméletesebb megfogalmazások példái lehetnek. A fő veszély megjelölését azonban pontosítani kell. Lenin, Trockij, a sokat átkozott Buharin és Zinovjev csak egy relációban látták fő veszélynek a radikálisokat, még 1920-1923-ban is: a munkásmozgalmon, pontosabban a forradalmi mozgalmon belül. A Komintern megalakulásakor, a kommunista pártok formálódásakor. Ez világosan látható a "Baloldaliság…"-gal egy időben, a Komintern II. kongresszusán, 1920-ban elfogadott 21 felvételi feltétel pontjaiból. E pontok a Komintern arculatát voltak hivatva megvédeni a fő veszély ellen, amit a szervezet felhígulása jelentett volna. Így e feltételek nem a "baloldaliak" ellen irányultak – akkor még Lenin is reménykedik megtérésükben -, hanem a centristák beözönlésének a megakadályozására. De utalhatok az 1929 és 1932 között már hivatalos rangra emelkedett szociálfasizmus minősítésre, amely szintén jobbra csapott.

Idetartozik a tézisekben is megismételt, talán félreérthető gondolat. Itt Konok Péter kommentár nélkül megismétli a "radikális"-vádat, valamint az állam szerepével kapcsolatos értékelést, miszerint: "A bolsevik vezetés és személyesen Lenin 1917-es etatista »pálfordulása« (ami önmagában is komoly elemzések tárgya kellene hogy legyen) már arra engedett következtetni, hogy a vezetésük alatt esetleg valóban kialakuló »szocializmus« egyik központi kategóriája éppen az állam lesz…" Szerintem pálfordulásról szó sincs, viszont a helyzet konkrét elemzéséről annál inkább, s nem is 1917, hanem a Párizsi Kommün óta. Az Állam és forradalom körüli vita (Buharin) nem is erről szólt, hanem az állam nehezen meghatározható képe, illetve a polgári, kapitalista állam nem kívánatos, részleges, ugyanakkor konkrét és valószínűleg megkerülhetetlen szerepéről, egy olyan valóságban, amely Oroszországban a közvetlen jövőt, vagyis a szocialista forradalmat követő periódust jelenthette. Elég, ha csak két oldalt olvasunk Lenintől, hogy lássuk töprengését és végkövetkeztetését, melynek lényege: "Marx viszont erről egy árva szót sem írt, sőt, ellenkezőleg, »a kommunista társadalom jövendő államiságáról« beszél!! (Neue Zeit, IX, 1. 573. p.)." (LÖM, 33. köt. 140. p.) Mindebből, véleményem szerint, az következik, hogy a bolsevikok, pontosabban Lenin és munkatársai, úgy vélték, hogy abban a világban, amely a kapitalizmus és a kommunizmus együttélésére volt kárhoztatva, az állam fennmarad. Ebben a konstrukcióban ugyanis messze-messze volt még a Marx által tételezett "kommunista államiság", amely valóban az emberiség lehetőségeinek teljesebb kibontakoztatása felé mutató társadalmat készíthette volna elő.

Konok Péter azt írja, hogy a "centrumba kerülő bolsevikok hozzákezdtek a »kommunizmus« intézményesítéséhez és egyben kisajátításához…" Szerintem nem volt mit kisajátítani, sem pedig intézményesíteni. Amihez a bolsevikok hozzákezdtek, az egy konszolidációs folyamat volt, a hatalom konszolidálása. Ennek első koncepciója, a hadikommunizmus, kétségtelenül kudarc volt, éppen a kommunizmust illetően. Nem közelített a kommunizmushoz, sőt. A tanácsállamot megvédte a cári restaurációtól (a polgári nem is fenyegetett, többek között azért sem, mert a fehérek lényegében monarchisták voltak), s létrehozott egy államot, vagy inkább egy kváziállamot (az 1918-1920-ban létrehozott struktúra polgári értelemben bizonyosan nem volt államnak nevezhető), amely, mint remélték, gyorsíthatja a kommunizmus megvalósulását. Amit a bolsevikok ekkor kisajátítottak vagy kisajátítani kényszerültek (Lenin), az nem a "kommunizmus" volt, hanem a forradalom, majd a polgárháború vezénylő posztjai voltak. A helyzet majd a 20-as évek második felétől változik, még határozottabban és évtizedekre a kommunizmussal szemben. Inkább azzal a diplomatikus megfogalmazással értek egyet, ami később a tézisekben is áll: "A »felek« egymást kölcsönösen utópizmussal, illetve hatalomvággyal vádolták: tulajdonképpen egyik vád sem volt megalapozott."

Napjaink valóságából úgy tűnhet, hogy a vita a radikálisok és a bolsevikok között azzal zárható, hogy mindkettejük helyzet- és teendő-értékelése elégtelen volt. Ha itt megállunk, valóban mondhatjuk: így történt. Ha továbblépünk, és kilépünk a kettejük közötti viszonyrendszerből, már más a helyzet. Teljesen egyetértek Konok Péterrel abban, hogy a kommunista forradalmi eszmék, ezek radikális vonulatai, pontosabban képviselőik, ma is lényeges szerepet töltenek be a létező kapitalizmus rendszerének a kritikájában, s abban is, hogy "Rosa Luxemburg »dilemmája« – szocializmus vagy barbárság – soha nem volt égetőbb kérdés, mint napjainkban". Persze ugyanezt a gondolatot idézhettük volna Marxtól vagy éppen Lenintől is.

Az elmondottakból, gondolom, érzékelhető, hogy nem tartozom a "baloldali radikális üdvtörténeti traktátus megírását" hiányoló bírálók s Konok Pétert ezért elmarasztalók táborába. Azt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy a megjelent munkában is kevésnek tartom a mozgalom 1945 utáni olyan jelentős személyiségeinek a bemutatását, mint Franz Fanon, Régis Debray, Jack Woddis és az éppen csak említett Herbert Marcuse. Viszont komoly érdeme a dolgozatnak Ante Ciliga beemelése a magyar politikatörténeti irodalomba.

Befejezésül: Konok Péter munkája egyedi. Mindenekelőtt abban, hogy a saját gondolatok gazdagsága mellett szinte a teljes vonatkozó irodalom feldolgozását megtalálhatjuk benne. Továbbá abban, hogy egy olyan szellemiség ismertetésére, bemutatására vállalkozott, amelyekkel ma aligha találkozhatunk mediatizált világunkban. Felkeltve talán azok érdeklődését is, akik már kiábrándultan, legyintve, elkeseredetten vagy éppen elfásulva szemlélik jelenünk valóságát.

 

Bartha Eszter: Én a könyvet elsősorban olvasói szemmel szeretném értékelni, illetve gyakorló tanárként abból a szempontból is, mennyire lehet a könyv egy szélesebb közönség számára is élvezetes vagy legalábbis tanulságos olvasmány.

A könyv témájánál fogva mindenképpen nagyon fontos hiánypótló munka, hiszen a "sztálini fordulat" óta a hivatalos ideológiával szembehelyezkedő baloldali eszmék képviselői nemcsak megnyilvánulási lehetőséget nem kaptak, hanem nemritkán az életükkel fizettek a "másként" gondolkodásukért. Ezen előzmények után az államszocializmussal következetesen szembehelyezkedő baloldali radikális irányzatoknak nyilvánvalóan nem sok szerep jutott a kelet-európai országokban az államszocialista rendszer fennállása idején. A rendszerváltozással újabb "apály" következett a baloldali radikalizmusok kelet-európai történetében: a rendszerváltozás első éveiben "mainstream"-nek tekinthető a tranzitológia, amely – a modernizáció új "várakozásainak"1 megfelelően – a kapitalizmus építésében és a neoliberális modell átvételében látta a régió gazdasági-társadalmi felzárkózásának legfőbb biztosítékát. Ez a szellemi légkör éppen nem kedvezett a baloldali eszmék újrafelfedezésének; egyébként a történelem iróniája, hogy a néphit gyakran azokat a "másként" gondolkodó baloldaliakat is következetesen a megtagadott államszocialista múlttal azonosítja, akik semmilyen közösséget nem vállaltak/vállalnak az elmúlt rendszerrel. A modernizációs várakozásokból való kiábrándulás pedig, úgy tűnik, nem a mégoly főgonosznak kikiáltott baloldali radikalizmust, hanem éppen ellenkezőleg, a szélsőjobboldal táborát szélesíti egész Kelet-Európában – legalábbis az elmúlt évek politikai eseményeinek tükrében.

Konok Péter könyve így mindenképpen szembemegy az árral, vagy legalábbis a mai divatos szellemi áramlatokkal, és egy olyan "alternatív" történet megírására vállalkozik, amelyet a hazai szakirodalomban senki nem kísérelt meg ilyen széles spektrumon: vagyis azon marginális baloldali perspektívák bemutatására, amelyek kívül rekedtek a "hivatalos" kommunista párttörténeten. A könyv – amellett, hogy összegyűjti és rendszerezi ezeket a kevéssé ismert baloldali irányzatokat – egyfajta "ellennarratívának" is tekinthető, annyiban, hogy a baloldali radikálisok perspektívájából közelíti meg az államszocializmust, illetve tárgyalja a bolsevik párttal való szakítás ideológiai-történeti hátterét. A "létező szocializmusnak" számos elméleti bírálata létezett – ne felejtsük el, hogy éppen Trockij az, aki megfogalmazza a sztálinizmus talán legeredetibb, de mindenképpen az első nagy hatású kritikáját, amelynek számos jövendölése később beigazolódott2 -, ám nyilván nem véletlen, hogy a totalitárius elmélet, amely lényegében a nácizmussal azonosította a sztálini rendszert (tágabb értelemben ez persze a fasizmus-kommunizmus-analógia), jóval inkább bevonult a rendszerváltozás utáni köztudatba, mint az államszocializmust balról bíráló elméletek. Konok Péter könyve ebben az értelemben is fontos munka, mert rámutat arra, hogy a baloldali radikálisok jóval a sztálinizmus kiépülése előtt fogalmazták meg a saját álláspontjukat, és fordultak szembe a bolsevikokkal. A párt utólag mindent megtett azért, hogy kitörölje az emlékezetből a belső harcokat (meg azokat az eszméket, amelyeket legalább olyan veszélyesnek éreztek a baloldalra nézve, mint a kapitalizmust).3 Ez a harc azonban része a baloldali eszmetörténetnek – függetlenül attól, melyik fél álláspontjára helyezkedünk. Konok Péter könyve így mindenképpen fontos adalék a baloldali gondolat huszadik századi fejlődéséhez.

A könyv külön érdemeként kell megemlíteni a globális nézőpont alkalmazását. Ez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy a szerző kitekint a baloldali radikális mozgalmakra olyan távoli országokban is, mint az Egyesült Államok és Mexikó, hanem tárgyalja a kelet- és nyugat-európai baloldali radikalizmusok fejlődésének összefüggéseit, illetve bemutatja, milyen alapvető elvi nézetkülönbségek álltak a nyugati radikálisok és a bolsevik párt közötti szakítás hátterében. A szerző maga is elismeri, hogy az előbbiek helyzetértékelése sokszor távol állt a politikai realitásoktól: következetesen elvetették például a parlamentarizmust mint a forradalmi harc eszközét, ugyanakkor Nyugat-Európában, ahogy a Spartakus-felkelés kudarca is megmutatta, nem sok esélye volt az októberi forradalom "megismétlésének". A baloldali radikálisok elképzelései így sokszor inkább csak utópiákat kínáltak, semmint valódi politikai programokat (és a szektás létforma sokszor, ahogyan a szerző is megjegyzi, egészen extrém elképzelések és persze állandó frakcióharcok forrása lett). 1968-ban – amelyet a könyv külön tárgyal – találkozott a tömegek forradalmi aktivitása a baloldali radikálisok elképzeléseivel; 1968 utóélete azonban azt mutatja, hogy az "új baloldal" elméleti-kulturális hatása lényegesen nagyobb volt, mint társadalomszervező ereje.

Végül, de nem utolsósorban a könyv pozitívumai között mindenképpen rá kell mutatni arra, hogy nagyon jó stílusban megírt, olvasmányos és könnyen áttekinthető munkáról van szó, amely tankönyvként is kitűnően használható. Külön kiemelném itt nemcsak a szerző gondos tényfeltáró munkáját (ami nem csekélység, mert igen szerteágazó irányzatokat tárgyal), hanem kiváló rendszerező képességét is. A baloldali radikalizmusok tipológiája olyanoknak is eligazítást nyújt, akik egyébként nem tanulmányozták a baloldali eszmerendszert, és érdeklődő olvasóként közelítenek a témához. Az 1968-as diáklázadások ideológiai hátterét kitűnően bemutató könyv az egyetemi oktatásban is sikeresen használható segédanyag lehet. A függelékben olvasható dokumentumok a szerző gondos válogatását dicsérik: segítik az olvasó eligazodását a baloldali radikalizmusoknak a bolsevikokkal való szakításától az 1968-as lázadásokig átívelő történetében, a diákoknak pedig megkönnyítik a forrásolvasást. Mindent egybevetve, a könyv nemcsak fontos hiánypótló munka, hanem élvezetes olvasmányélményt kínál a baloldali mozgalmakban kevéssé járatos olvasóknak is.

Ahogy mondani szokták, a végére maradt a feketeleves: a sok pozitívum mellé nézetem szerint két kritikai megjegyzés kívánkozik. Az első az, hogy míg a szerző a német-holland baloldali kommunizmus tárgyalásánál rámutat arra, hogy a radikálisok sokszor nem tudtak adekvát választ adni az aktuális politikai helyzetre, addig a szovjet-orosz baloldal 1917 utáni történetének tárgyalásakor sokszor hiányzik a kellő forráskritika és történeti szemlélet, és egyoldalúan lineáris a "fejlődés" Lenintől Sztálinig.4 Hozzá kell tennünk, hogy itt egyáltalán nem pusztán elvi vitáról volt szó; az októberi forradalom után nyilvánvalóan nemcsak arról volt szó, hogy melyik irányzat hogyan képzelte el a szocializmus megvalósítását, hanem nagyon is aktuális politikai, ha úgy tetszik, hatalmi kérdésekben kellett dönteni. A szerző is hangsúlyozza, hogy a mahnovscsina alatt például javában folyik a polgárháború, és ugyanez volt a helyzet 1918 nyarán is, amikor a petrográdi sztrájkra a bolsevik hatalom fegyverrel válaszolt. Nem tudhatni persze, mi lett volna, ha Lenin vezetésével megy végbe az új szovjet rendszer konszolidációja, de erre nézve legfeljebb spekulációkba bocsátkozhatunk. Tény viszont, hogy Lenin elméleti támadásai az általa a kommunizmus gyermekbetegségének nevezett baloldali radikális irányzatok ellen még az eszmetörténethez tartoznak, és semmiképpen nem előlegezik meg az ellenfelek fizikai kiirtását, amelyet Sztálin valósít meg, és ő is "csak" a Nagy Terror idején. Hogy a 20-as évek légköre még más volt, és a kiábrándulás sem volt teljes, arra példa éppen a mahnovscsina történetének krónikása, Pjotr Arsinov, aki a Nyesztor Mahno által vezetett ukrajnai anarchista felkelés leverése után Berlinbe, majd Párizsba emigrált, megírta a mozgalom történetét, tevékenykedett a franciaországi anarchista körökben, majd 1932-ben visszatért bolsevik meggyőződéséhez, és kérvényezte hazatérését a Szovjetunióba. Kevéssé valószínű, hogy ezt megtette volna, ha a bolsevikokat a baloldali eszme árulóinak, de a legjobb esetben is az államkapitalizmus építőinek tekinti, vagy ha legalábbis előre látja – az anarchista felkelés leverésének tapasztalatai alapján – a nagy pereket. (A hányatott életű anarchista bolsevik története szomorúan végződött, mert a sztálini tisztogatások áldozata lett.) A sztálini "Nagy Terror" azonban semmiképpen nem "vezethető le" Lenin elméleti munkásságából, annál is kevésbé, hiszen Sztálin áldozatai között többségben voltak a bolsevik párttagok. A szerző helyesen írja, hogy meggyőződés vagy még inkább hit kérdése, hogy kit tekintenek "kiátkozottnak" vagy, éppen ellenkezőleg, egyedül üdvözítőnek az egymással is vetélkedő baloldali radikális irányzatok, itt azonban nagyon úgy néz ki, hogy a bolsevik pártnak (és benne Leninnek) jutott az Ördög szerepe… Pedig az 1920-as években senki nem látta előre a Nagy Terrort, folytak viták a párton belül és a társadalomban is, és, ahogyan éppen a sztálini fordulat mutatja, korántsem volt még eldöntve, hogy milyen társadalmat fog Szovjet-Oroszország felépíteni. Így a szerző differenciáltabb képet adhatott volna a szovjet-orosz baloldalról, ha többet ír arról, hogyan illeszkedtek bele a baloldali radikális irányzatok a forradalom utáni Szovjet-Oroszország társadalmi-politikai kontextusába, illetve milyen társadalmi csoportokra támaszkodtak ezek a mozgalmak.

A másik probléma inkább elméleti jellegű. Ahogyan a szerző is hangsúlyozza, a bemutatott irányzatok között voltak valóban marginális hatásúak, míg mások meg tudták szerezni a tömegek támogatását, legalábbis egy adott történeti pillanatban (pl. a német tanácskommunizmus vagy az 1968-as diáklázadások). Ugyan nem az eszmetörténet feladata, de talán érdemes összehasonlítani néhány példát, milyen esetekben tudtak komoly mozgalommá fejlődni a baloldali radikális irányzatok. A James Dean főszereplésével kultuszfilmmé vált Rebel without a Cause óta tudjuk, hogy lázadni ok nélkül is lehet (egyébként a szerző is megkülönbözteti a társadalmi mondanivalóval rendelkező anarchistákat az "életstílusból" lázadóktól); ma is érvényes kérdés azonban, hogy kinek és milyen mondanivalóval sikerül megszólítani a tömegeket. A baloldali radikális irányzatok sikerei és kudarcai talán ezért (is) érdemesek a további elemzésre, mint ahogyan a frakcióharcok azt a tételt is igazolják, hogy ha a baloldali radikalizmus nem is, de a szektásság még sokáig a kommunizmus gyermekbetegsége marad.

 

 

Jegyzetek

 

1 James Ferguson használta könyvének címében "a modernitás várakozásai" kifejezést. A könyv egyik fő tézise, hogy a periféria országaiban (a szerző a zambiai rézbányák munkásságát vizsgálta, akik munkahelyüket és egzisztenciájukat vesztették el a bányák bezárásával) tovább élnek "a modernitás várakozásai" – vagyis az a remény, hogy a kapitalista világrendszer keretein belül maradva felzárkózhatnak a centrum-országokhoz, noha komoly elméleti iskolák "cáfolták" a modernizációs paradigmát. (James Ferguson: Expectations of Modernity: Myths and Meanings of Urban Life on the Zambian Copperbelt. University of California Press, Berkeley – Los Angeles, 1999.)

2 Trockij az 1936-ban megjelent Elárult forradalom című művében fogalmazza meg a sztálinizmus marxista alapú bírálatát, amely szerint a sztálini fordulatra az adott lehetőséget, hogy a munkásosztály helyett a bürokrácia kezébe került a termelőeszközök feletti uralom. Maga Trockij – későbbi követőivel ellentétben – ezt még nem tekintette a kapitalizmus visszaállításának; szerinte erre majd csak akkor kerül sor, ha a sztálini bürokrata elit veszélyeztetve érzi a hatalmát, és ezért visszaállítja a magántulajdont. Ma már elmondható, hogy pontosan ez vetett véget a gorbacsovi peresztrojkának. Erről lásd Krausz Tamás: A peresztrojka és a tulajdonváltás. In Krausz Tamás – Sz. Bíró Zoltán (szerk.): Peresztrojka és tulajdonáthelyezés. Tanulmányok és dokumentumok a rendszerváltozás történetéből a Szovjetunióban (19851991). Magyar Ruszisztikai Intézet, Budapest, 2003, 52-102.

3 Érdemes megemlíteni, hogy nem sokkal a rendszerváltozás után jelentek meg Krausz Tamás könyvei a szovjet kommunista párton belüli elméleti vitákról, levéltári források alapján (Pártviták és történettudomány. Viták "az orosz fejlődés" sajátosságairól, különös tekintettel az 1920-as évekre. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991; Szovjet thermidor. A sztálini fordulat előzményei, 1917-1928. Napvilág Kiadó, Budapest, 1996.)

4 A szerző maga is elismeri, hogy a mahnovscsina megírásához komoly levéltári munkára van szükség. Ez nem lehet elvárás persze, de talán kevésbé egyoldalú képet kapunk a bolsevik párt szerepéről, ha a szerző levéltári forrásokat is felhasznál. A baloldali ellenzék Sztálinnal való szembekerülését Krausz Tamás levéltári források alapján vizsgálta (Szovjet thermidor. A sztálini fordulat szellemi előzményei 19171928. Napvilág Kiadó, Budapest, 1996). A szerzőnek érdemes lett volna erre a könyvre komolyabban reflektálni.

Serdületlen fiatalok? Életutak a posztindusztriális társadalmakban

(Somlai Péter – Bognár Virág – Tóth Olga – Kabai Imre: Új ifjúság. Szociológiai tanulmányok a posztadoleszcensekről. Budapest: Napvilág Kiadó, 2007.)

Életutak a posztindusztriális társadalmakban

A cím több szempontból is magyarázatra szorul. Az általában nem okoz nagy meglepetést, hogy a fiatalság mint külön kategória „felfedezése" összefügg az ipari társadalmak fejlődésével és a kapitalizmus „fordista" modelljének elterjedésével. Az irodalom nagyon korán felfedezte az „örökifjú" fiatalokat: elég itt megemlíteni F. Scott Fitzgerald nevét, aki 1920-ban úgy ír a fiatal nemzedékről, mint „amely az előző generációhoz képest sokkal inkább fél a szegénységtől, és sokkal inkább isteníti a sikert; amely felnőtt, s most látja, hogy halott minden isten, hogy megvívtak már minden háborút, hogy megrendült minden hit az emberben" (Az Édentől innen). A második világháború utáni nagy „kultuszregények" fiataljai már nemcsak a régi istenekből, hanem a fogyasztói társadalomból is kiábrándulnak; tipikusan úgy jelennek meg, mint a modern kor prófétái, akik a kispolgári világba belesüppedt felnőtt világgal szemben képesek arra, hogy meglássák ennek a világnak a korlátait, kisszerűségét, és elforduljanak tőle. A legjobb példa Salinger Zabhegyezője, de a fiatalságnak ugyanez a profetikus szerepe megtalálható Camus Közönyében, vagy Osborne „lázadó" színművében, a Dühöngő ifjúságban is. Az új hősök tudatosan nem vágynak sikerre, hiszen céljuk éppen nem a fennálló rendbe való beilleszkedés, hanem a felvállalt kívülállás, a kritizált életviszonyok kategorikus elutasítása. Ezt a hagyományt viszi tovább a hatvanas évek „lázadó ifjúsága" (gondolok itt elsősorban olyan regényekre, mint Jack Kerouac Útonja, de a magyar példákból említhetjük Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című kisregényét is). Az Úton nemzedékének nem nyújt kielégülést a fogyasztói társadalom: hősei nem a megszerzett materiális javakban, hanem az azokról való tudatos lemondásban keresik a boldogságot.

A posztindusztriális társadalmakkal, úgy tűnik, nemcsak a kapitalizmus egy új fejlődési fokához érkeztünk, hanem változás állt be a fiatalok társadalmi, kulturális attitűdjeiben, sőt, a fiatalság mint kategória megítélésében is. Az olyan „trendi" fogalmak, mint szingli, diplomagyár, LAT („living apart together" – magyarul: távollevők együttélése), vagy a harmincévesen is otthon lakó fiatalok megjelennek ugyan a napi sajtóban vagy a női magazinokban, de a rendszerváltozás óta kevés szisztematikus tudományos kísérlet történt arra, hogy feldolgozza ezt a nyugati országokban komoly szakirodalommal rendelkező jelenséget, vagy vizsgálja annak magyarországi hatásait. Az Új ifjúság című kötet, amelynek szerzői több fontos munkával járultak hozzá a magyar család- és ifjúságszociológiához, ennek a hiánynak a pótlására tesznek kísérletet.

A könyv nagy érdeme, hogy ezt a ma, ahogyan a média tükrében is látjuk, nagyon divatos témát képes tudományos módon megragadni, és ami még fontosabb, beleilleszteni egy strukturális keretbe. Nem célom itt belemenni abba a problémába, hogy akadémiai síkon milyen kihívások érték a strukturalizmust, illetve mit jelentett a humán tudományokban bekövetkezett „kulturális fordulat". Annyi azonban elmondható, hogy Magyarország ebből a szempontból is a „megkésett" országok közé tartozik: míg korábban a strukturalizmus volt a domináns paradigma, a rendszerváltozás után mintha az is a bukott rendszerrel azonosult volna, olyannyira, hogy sokan a struktúra szó használatát is kerülik. Noha a „kulturális" bírálat sokszor lehet gyümölcsöző, kérdéses, mennyire lehet társadalmi összefüggéseket megérteni a strukturális elemzés teljes elvetésével. Ebből a szempontból is nagyon üdvözlendő egy olyan kötet megjelenése, amely társadalmi összefüggéseiben igyekszik megragadni a mai fiatalság problémáit, az életutak változásait és általában a mentális trendek alakulását a témában különösen divatos „pszichologizáló" vagy éppenséggel moralizáló megközelítés helyett (amiből legfeljebb azt tudhatjuk meg, hogy a mai fiatalok önzőbbek, mint elődeik, nem tisztelik annyira a társadalmi normákat, nem akarnak családot stb.).

Somlai Péter bevezető tanulmányában külön is hangsúlyozza, hogy az „új ifjúság" vizsgálatának elsődleges kontextusát a megváltozott társadalmi feltételek adják. A posztfordista társadalmakra jellemző a flexibilis foglalkoztatási viszonyok elterjedése, a jóléti államok leépítése, az oktatás- és egészségügy privatizálása. Mindezek kevéssé kedveznek a korábban standardnak tekintett életútmodell követésének, ahol a tanulás lezárulását „automatikusan" követte a munkakezdés és a családalapítás. (Tegyük hozzá, a második világháborút követő gazdasági növekedés kedvezett is ennek a modellnek, hiszen főiskolai, egyetemi diplomával gyakorlatilag azonnal sikerült az elhelyezkedés.) Ma ez koránt sincs így, hiszen a tömeges felsőoktatási képzés elterjedésével a diploma egyáltalán nem jelent garanciát az elhelyezkedésre. (Diploma nélkül viszont remény sincs az áhított „jobb" állások megszerzésére.) A tanulási időszak így automatikusan kitolódik, annál is inkább, mert sokan eleve a több diploma megszerzésére „startolnak", hogy javítsák esélyeiket a munkaerőpiacon. Mivel a diákok többségét a szülők nem tudják (vagy nem akarják) teljesen eltartani, egyre inkább terjed a munka melletti tanulás. A „fiatalkor" kitolódása hatással van a párkapcsolatokra is, hiszen érthető, hogy biztos egzisztencia nélkül az emberek nagy többsége húzódozik a gyerekvállalástól. Mivel a férfiaktól még ma is (inkább) elvárják, hogy családfenntartók legyenek, vagy legalábbis többet keressenek, mint partnerük, sokan félnek is a korai elkötelezettségtől. Hasonló okokból kezdenek el „később" szülni a nők: egyrészt, a diplomaszerzés eleve kitolja a családalapítás idejét, másrészt, a kétkeresős modell terjedése mellett egyre több nőnek fontos, hogy saját „egzisztenciája" legyen (amit családi örökség híján csak a munka világába való bekapcsolódással lehet megteremteni). A „standard" életút tehát egyre kevésbé számít mintának, de ennek oka nem a mai fiatalok megváltozott pszichológiájában, mint inkább az új társadalmi környezetben keresendő.

A tanulmány lényeglátó elméleti következtetései mellett jó összefoglalót ad a nyugati szakirodalomból, ami különösen hasznos, hiszen az idézett munkák jó része nehezen hozzáférhető a magyar olvasóközönség számára. A szerző ugyanakkor jó érzékkel kapcsolja össze a magyar tapasztalatot a nyugatival, illetve mutat rá arra, hogy miért cáfol rá mégis az „új ifjúság" arra a posztmodern tézisre, hogy korunkban oldódnak a kötöttségek, és értelmüket veszítik a régi osztálykategóriák. Kétségtelenül megjelentek az olyan „húzószektorok", mint az informatika vagy a tömegkommunikáció, ahol, úgymond, a fiataloknak „áll a világ". Érdemes azonban megnézni a bekerülés kritériumait: a sokdiplomás, több nyelven beszélő emberek túlnyomó többsége olyan családokból jön, akik már rendelkeznek bizonyos társadalmi tőkével, és azt „örökítik tovább" gyermekeikre. A felsőoktatás privatizációja, a „jobb" egyetemek földrajzi elhelyezkedése (többnyire olyan városokban, ahol a megélhetés jóval drágább, mint az országos átlag) mind arra mutat, hogy ez a trend folytatódni fog, illetve az oktatásban „manifesztálódó" egyenlőtlenségek nemcsak megmaradnak, hanem nőnek is. Ha viszont megnézzük a másik oldalt, egyet kell értenünk Somlai Péterrel: a „posztfordista" társadalom egyre több embert szorít ki a munka világából a perifériára, ahonnan – megfelelő képzettség híján – szinte esély sincs a reintegrációra, és a gyerekek legfeljebb a szülők halmozottan hátrányos helyzetét „örökölhetik" (amit, sajnos, még rontanak is az egyre egyenlőtlenebb iskolai feltételek). Mindez nagyon kevéssé (vagy kevesek számára) fér bele a „posztmodern szabadság" élményébe.

Míg Somlai Péter elemzésében a magyar tapasztalat inkább párbeszédet folytat a nyugatival, a kötet másik három tanulmányában kifejezetten az előbbi feltérképezése a cél. Bognár Virág azt a hipotézist vizsgálja, hogy mennyiben igaz az életút destandardizációja a magyar fiatalokra (hogyan követi egymást a tanulás befejezése, az első elköltözés és az első gyerek vállalása). A tanulmány nem erősíti meg azokat a moralizáló kritikusokat, akik szerint a magyar család mint intézmény került volna veszélybe: összességében az első elköltözés továbbra is a házasságkötéshez kapcsolódik, igaz, az 1960-as évek eleje óta születettek körében nőtt azok száma, akik az összeköltözés után házasodtak. Az adatok érdekes módon az olasz „trenddel" mutatnak párhuzamot: a fiatal férfiak körében lehet azt tapasztalni, hogy megkezdték ugyan a munkát, de még otthon élnek, és nem alapítanak saját családot. A magyar eredmények tehát továbbra is a házasság normájának továbbélését mutatják. Kiemelném a szerzőnek azt a következtetését, hogy az eredmények a lakásproblémákra is rávilágítanak: más erőforrások híján a család úgy is segítheti a fiatalt, hogy nem kell albérletre költenie, hanem félreteheti az így megtakarított pénzt a lakásvásárláshoz. Nem kell feltétlenül a konzervatív mentalitást keresni a dél- vagy kelet-európai minták mögött: lehet, hogy a jóval magasabb észak- vagy nyugat-európai átlagbér is magyarázza ezen országok fiataljainak korai költözködési hajlamát.

Míg Bognár Virág statisztikai elemzéssel vizsgálja az életutakat, Tóth Olga kvalitatív módszerrel tanulmányozza az értékrendek változásait. Így is hasonló eredményre jut, mint az előző szerző: a magyar fiatalok többsége körében továbbra is népszerű a házasság intézménye. Nincs szükség arra, hogy rettegjünk a „szinglihordáktól": az egyedülállók többsége szeretne társat találni, és hosszú távon nem a „szinglilétet" tartja kívánatos életformának. Érdemes hozzátenni a szerzőnek azt a megjegyzését, hogy a magyar „szinglik" nagy része nem megrögzött hajadon, hanem elvált és a gyermekét egyedül nevelő édesanya. Az eredmények – a magyar társadalom „amerikanizálódásával" szemben – éppen a hagyományos attitűdök továbbélését igazolják. Érdekes módon ezt az 1970-es évekről rajzolt kép is megerősíti: noha a párt több erőfeszítést tett a női emancipáció érdekében, az idézett szociográfiák, riportkötetek azt mutatják, hogy a konzervatív mentalitást az egész társadalom igyekezett fenntartani. Megnyugtató ugyanakkor, hogy a hetvenes évek fiataljai is panaszkodtak az ismerkedés nehézségeire; ennyiben, azt mondhatjuk, a posztindusztriális kor sem hozott sok változást (noha ma több csatornán keresztül ismerkedhetünk). A házasságon kívüli együttélés tekintetében ma persze megengedőbb a megítélés, mint a hetvenes években, de összességében a mai fiatalok túlnyomó többsége éppúgy tartós kapcsolatra (és végül házasságra) vágyik, mint az előző nemzedék.

Kabai Imrének a magyar egyetemisták, főiskolások életútjáról írt tanulmánya zárja a kötetet. A szerző az Ifjúság – 2004 nevű vizsgálat adatait használja fel. A felmérés megerősíti, hogy a továbbtanulás erősen függ a lakóhelytől és a szülők iskolázottságától, az egyetemisták esetében még erősebben, mint a főiskolásoknál. Az életutak vonatkozásában a szerző megállapítja, hogy a hallgatók nagyobb hányada még otthon, a szüleinél lakik, és hogy körükben nagyobb ez az arány, mint kortársaiknál. Élettervek vonatkozásában viszont Kabai Imre eredményei megegyeznek Bognár Virág és Tóth Olga következtetéseivel: az egyetemisták nagyobb arányban kívánnak házasodni, mint kortársaik, és többségük több gyermeket is tervez (21%-uk pl. három vagy több gyermeket, míg a kortárscsoportnál 13,8% ez az arány). Vagyis egyáltalán nem nyer megerősítést az az előítélet, hogy az egyetemisták „családellenesek", vagy körükben nagyobb lenne a yuppie-k vagy szinglik aránya. Fontos még kiemelni a nagyobb mobilitási hajlandóságot: míg kortársaiknak 17,4%-a tervezi, hogy külföldön folytatja tanulmányait, a főiskolások harmada, az egyetemistáknak pedig több mint a fele dédelget ilyen ambíciókat. A külföld iránti nagyobb nyitottság azonban, úgy tűnik, összeegyeztethető a hagyományos családmodellhez való ragaszkodással.

A tanulmányok összességében jól kiegészítik egymást, és „kerekebb" képet adnak a magyar fiatalok életútjának, mentalitásának változásairól. A kötet külön előnye, hogy a szélesebb olvasóközönség számára is érthetően járja körül az „új ifjúság" témáját, és szintetizáló jellegénél fogva hallgatók is nagy haszonnal forgathatják. Két kritikai megjegyzésem nem annyira a kötethez, mint inkább ahhoz kapcsolódik, amit a szerzők kevéssé érintettek. Az első a nyugati és a magyar út különbségeire vonatkozik. Csak lemaradásról van itt szó a nyugati mintához képest, vagy minőségileg is más lesz a magyar fejlődés? Természetesen a kötetnek nem kell választ adnia arra, hogy mi volt az államszocializmus, de ennek teljes kimaradása azt a tézist erősíti, mintha itt pusztán lemaradásról lenne szó. Holott a magyar út '89 után is mutat specifikumokat, hiszen a több nyelven beszélő fiatalok éppen akkor emelkedhettek magasra a betelepülő multinacionális vállalatoknál, mint ahogyan a közgazdász- vagy jogászdiploma is akkor ígért azonnali karriert, biztos egzisztenciát. A mai fiatalok új „rendszerváltó" dühét ennek a frusztrációnak is betudhatjuk, hiszen ebben az értelemben ők a rendszerváltozás „megkésett" vesztesei.

A másik kritikus megjegyzés a jövőre vonatkozik. Somlai Péter hangsúlyozza az egyenlőtlenségek növekedését, azt, hogy valójában egy világ választja el egymástól a fogyasztói társadalomba integrált fiatalokat a perifériára szorult „mélyszegényektől". Felmerül a kérdés: ha ez a trend folytatódik, mit fog jelenteni a posztindusztriális társadalmakban a posztadoleszcencia? Egyáltalán, beszélhetünk-e az ifjúságról mint kategóriáról, ha valójában annyira eltérő módon integráltak a fiatalok? A fiatalság kultusza nem feltétlenül jelenti a fiatalok kultuszát; a reklámok egy része valójában a középkorúakhoz szól. Egyébként ugyanez igaz a gyerekeknek szóló reklámokra, hiszen a szülők sokszor azért veszik meg a drága játékokat, hogy saját társadalmi körük előtt reprezentáljanak. Mivel a gyerekek ebbe az egyenlőtlen világba szocializálódnak, nagyon hamar megtanulják, hogy a fogyasztással a társadalmi státusukat is kifejezik. Mivel úgy tűnik, hogy, szemben a hatvanas évekkel, egyre inkább a fogyasztás az, ami a társadalomba integrálja az embereket, nem csodálkozhatunk a fiatal nemzedéken, „amely az előző generációhoz képest sokkal inkább fél a szegénységtől, és sokkal inkább isteníti a sikert".

Azért abban még lehet bízni, hogy az „új fiatalok" egyszer majd találnak új isteneket.

A Mansfeld-film – és akiknek nem kell

Mansfeld -Magasabb szempontból (rend. Szilágyi Andor) 2006. A film honlapja.

A közelmúlt politikai zavargásai nemcsak azt bizonyították, amit eddig is tudni lehetett, nevezetesen, hogy a parlamenti választásokon másodszor is vesztes pártvezér nem fogja elásni a csatabárdot 1956 ötvenedik évfordulója alkalmából, hanem azt is, hogy valójában milyen mély szakadék tátong '56 megítélésében a különböző társadalmi csoportok között. A múlt feldolgozatlanságát többnyire a történészek szokták hangsúlyozni, itt azonban nem a szakirodalom hiányosságairól van szó, hiszen 1956, legalábbis a rendszerváltozás óta, az egyik legjobban kutatott hazai témák egyike. A forradalom emlékének felhasználása – például azoknak a fiataloknak a körében, akik a rendőrök ellen emelt barikádokon '56 örököseinek érezték magukat – azonban egyértelműen azt bizonyítja, hogy az események megítélését a köztudatban nem a tényfeltáró történeti munkák, mint inkább a mítoszok alakítják. 1956 vonatkozásában azonban azt kell mondanunk, hogy nem csak a minimális nemzeti konszenzus hiányzik arról, mi is volt valójában a "történelmi" '56, hanem a róla kialakított mítoszok is nagyon különbözőek.

A nemzeti mitológiából (is) hiányzó konszenzus egy példája éppen Mansfeld Péter, akit 18 éves korában államellenes szervezkedés, terrorbanda szervezése és gyilkosságra való szövetkezés vádjával 1959-ben kivégeztek. A megtorlások legfiatalabb áldozatát 1990-ben rehabilitálták, és szinte azonnal megkezdődött az alakja köré szőtt mítoszok gyártása. Ezek közé tartozott, hogy a fiút 1956-os forradalmi tevékenysége miatt érte a megtorlás, illetve hogy a kivégzéssel a hatóságok szándékosan megvárták a 18. születésnapját. A történész Eörsi László több munkájában is bebizonyította, hogy a legendák egy része teljesen alaptalan.1 A fiatal és tehetséges szakmunkástanuló, aki második helyezést ért el a szakma legjobb ipari tanulója címért folyó versenyben, nem 1956-os tevékenysége miatt került először összeütközésbe a rendszerrel, hanem kisebb-nagyobb tolvajlások okán. A vizsgálati fogságból kiszabadulva a fiú barátaival "bandát" szervezett, de akcióikból (gépkocsilopás, egy rendőr fegyverének az elvétele – akit először megfenyegettek, hogy megölik, de aztán bántatlanul elengedték -, illetve egy, Mansfeld volt cellatársát feljelentő feleség megbüntetésének a terve, akit a fiúk meg akartak ölni, később pedig erőszakolni, de mivel a nő helyett a férjet találták otthon, elálltak a bosszú tervétől) még ekkor sem volt egyértelmű, hogy mennyire fűtötte őket a politikai ellenállás gondolata, illetve mennyiben voltak ezek az akciók egyszerű kamaszkori balhék.

Eörsi László szerint Mansfeld valójában a börtönben vált politikai ellenállóvá, mint ahogyan erkölcsi nagysága is ott mutatkozott meg igazán: a fiú a reménytelen helyzetben is mindent megtett, hogy mentse a többieket, elsősorban Blaski József nevű barátját, aki akkor már nagykorú volt, és magára vállalta a felelősséget a "bandavezérségért", illetve az akciók szervezéséért, amelyekkel, úgymond, a forradalmat szerette volna újjáéleszteni. A másodfokú bíróság végül éppen a fiú hajlíthatatlansága miatt változtatta meg Mansfeld életfogytig tartó büntetését halálbüntetésre, mivel viselkedése javíthatatlan "ellenforradalmárnak" mutatta a fiút, akinek elfogatása után volt egy sikertelen szökési kísérlete is. Mansfeld Péter "bűnei" természetesen távolról sem indokolnak egy ilyen súlyos ítéletet, és kétségtelen, hogy 1956 nélkül nem is lehetett (vagy kellett) volna politikai ügyet kreálni a "banda" akcióiból. (Mansfeld korábbi tolvajlásaiért egyéves börtönbüntetést kapott, de a végrehajtást háromévi próbaidőre felfüggesztették, és a munkahelyén is megbocsátottak neki.) Mártíriumában azonban vajmi kevés szerepe volt 56-os múltjának, mint ahogyan a hatóságoknak – sajnos – a kivégzéssel sem kellett volna megvárniuk a 18. születésnapját, mivel az 1957. július 15-én hatályba lépett 34. sz. rendelet lehetővé tette a fiatalkorúak halálbüntetését.2

Filmeken azonban ne kérjünk számon történeti igazságokat, mint ahogyan a vadnyugat mítoszának megteremtését is meglehetősen egyoldalú történeti narratívák alakították. A rendezőnek szíve joga a kezdetektől tiszta lelkű forradalmárnak látni (és láttatni) hősét, aki fegyverét is pénzért veszi egy barátjától, és amikor letartóztatása alatt "szembesítik" az akkor már megkínzott fiút egykori gyári főnökével, rögtön kiderül, hogy a motorbicikli ellopására, amely miatt korábban elítélték, természetesen a háromgyerekes családapa vette rá, aki elhitette a naiv Mansfelddel, hogy a járművet csak "fusizásra" veszi kölcsön, hogy el tudja tartani a három gyerekét, és a mérnök "elvtárs" is tud a dologról. Miután kiderül, hogy a munkásnak tényleg három gyereke van, az okos főhadnagy azonnal átlátja, hogy a fiú igazat mondott, és innen már magától értetődik mindenki számára, aki csak egy kicsit is tisztában van a Kádár-rendszer működési mechanizmusával, hogy a lelepleződött atyát rögtön beszervezi gyári besúgónak. Az is magától értetődik persze, hogy az egész beszervezés a legnagyobb titokban, az "ellenforradalmár" Mansfeld orra előtt folyik, sőt, a főhadnagy még a besúgó álnevét is elismétli a fiú előtt. De hát nyilván szükség van erre, hogy a Kádár-korszakban mégoly tájékozatlan néző is azonnal megértse, hogy "azok" a kommunisták nemcsak szörnyetegek voltak – ahogy egy egyébként szimpatikusan tárgyilagos szereplő hangsúlyozza -, hanem ráadásul hülyék is.

A rendező természetesen feláldozhatja a történeti valóságot a "magasabb" humanizmus oltárán – azt azonban éppen az utóbbi nevében megjegyezhetjük, hogy míg a filmbéli Mansfeld valóságos Grál-lovaggá magasztosul (a nemi erőszak terve például szóba sem kerül, sőt, a fiú még a meztelen nőt kukkoló fiatalabb "bandatagokhoz" sem csatlakozik; kapcsolata a barátnőjének mondott lánnyal mély, jelentőségteljes pillantásokra szorítkozik, amelyeket főleg a lány vet a filmben kifejezetten szűziesnek ábrázolt fiúra), addig a filmben egyébként többször is nevesített Vágó Tibor bírót nyilván nem illeti meg a minimális emberi méltósághoz való jog. Az egész filmen végigvonuló "magasabb szempontból " sem érthető meg ugyanis, hogy miért kell az ítéletre váró fiúknak (és szegény nézőknek) végigszenvedniük, amint a bíró lassított felvételben kanalazza kislábaskából az ebédjét, hacsak azért nem, hogy a bíró alakja a lehető legellenszenvesebben mutatkozzon meg a naiv néző előtt, aki netán még nem tudná, hogy a kommunista bírók nemcsak véreskezű szörnyetegek voltak, hanem rendes étteremre sem telt nekik. A bíró felülről fényképezett feje és a József Attila felejthetetlen verséből itt maradt lábaska (szintén felülről) nyilván adekvátan fejezi ki a sokat hangoztatott "magasabb szempontot", ahhoz azonban nem kell magasabb filmes iskola, hogy az ember tudja, ügyes beállítással mennyit lehet rontani (vagy javítani) egy figurán. Ha az alkotónak nem jutott eszébe ennél valamelyest szimbolikusabb kifejezésmód, hogy érzékeltesse a bíróról és az eljárásról alkotott véleményét, akkor a "magasabb" művészet nevében igazán eltekinthetett volna ettől az ízléstelen és méltatlan jelenettől.

A film alapvető problémája tehát nem a történeti igazság hiánya, hiszen attól még születhetnének a Mansfeldből mítoszok – vagy legalábbis minden együtt volt ahhoz, hogy a film közönségsiker legyen. Az alaphelyzetet még egy hollywoodi filmrendező is megirigyelhetné, hiszen a nagy elődök – A Pál utcai fiúk és a Valahol Európában – óta lehet tudni, hogy gyerekekkel bukni nagyot nem lehet, pláne akkor, ha a gyerekek igaz ügyért harcolnak, és ráadásul még üldözik is őket. Miután hősünk szülei válása miatt még édesapját is elveszítette, illetve meg van áldva egy, csak a gyermekeiért élő, elgyötört édesanyával, még a lélektani háttér is tökéletes a Valahol Európában sikerének megismétléséhez (ahol a főszereplő fiú egy intézetből szökik, a lány családját pedig deportálták).

A Mansfeldnek mint közönségfilmnek mindezek dacára sikerül teljesen megbuknia, és ezért kivételesen nem a szórakoztatóipar színvonaltalan termékein elbutult közönséget, mint inkább a filmet lehet okolni. Itt természetesen fel lehet sorolni a film alapvető hibáit, amit egyébként meg is tettek a kritikusok, például azt, hogy a film a kezdeti izgalmak után tömény unalomba fullad, amiből a malmozás izgalmai és a szovjet elvtárs alig észrevehető magyar akcentusa csak ideig-óráig tudja kizökkenteni a nézőt, aki még nem eléggé járatos az ávósok világában, és ezért például meglepődik azon, amikor Bárányos elvtárs meglepődik azon, hogy őt is lehallgatják, méghozzá egy virágcserepen keresztül. Megjegyzem, én a magam részéről azon lepődtem meg, hogy a két vizsgálótiszt együtt fürdik a vallatószoba és a direkt erre a célra felszerelt vallatólámpa szomszédságában berendezett lakályos fürdőszobában – bár a bíró lábaskája után már érthető, hogy a főhadnagynak sem telik fürdőszobás lakásra.

A film (és a néző) helyzetét tovább rontja, hogy az alaptörténetben olyan sokat ígérő lélektani drámákat sem sikerül a rendezőnek kibontania; az első félóra után Mansfeld társai teljesen eltűnnek a színről, ami annál inkább meglepő, hiszen a film hangsúlyos eleme, hogy a fiú a barátaiért áldozza fel magát. Egyedül viszont ezt a drámát a szegény főhősnek elég nehéz eljátszani. Az anya-fiú kapcsolat lélektani szempontból sokat ígérő fejlődése is teljesen kiaknázatlan marad – nem utolsósorban azért, mert Maia Morgenstern teljesen hiteltelenül alakítja az egyszerű fodrásznő és sokat szenvedett édesanya szerepét. A klasszikus pszichológiai képletben az apa nélkül felnövő fiú életében különösen nagy szerepet kaphatna a felkelők parancsnoka, Szabó bácsi – amikor erről faggatják, Fancsikai Péter maximálisan vissza is adja ennek az érzelmi töltetét, amiből egyébként kiderül, hogy fiatal kora ellenére sokkal több pszichológiai érzéke van, mint Maia Morgensternnek. Szabó bácsira azonban a rendező nem sok időt veszteget, ami annál inkább különös, hiszen valószínűleg lényegesen nagyobb hatást gyakorolt Mansfeld politikai nézeteire (és talán a börtönben tanúsított elszántságára is), mint a szerencsétlen háromgyerekes családapa, alias besúgó, akivel a főhadnagy legalább tíz percen keresztül ordítozik Mansfeld és a közönség okulására.

Ennél komolyabb izgalmakat ígérne, ha a film hitelt érdemlően tudná bemutatni, hogyan lesz a fiúból a börtönben hős, illetve miért nem sikerül vallatóinak az ötletesen alkalmazott kínzásokkal sem megtörniük ezt a magányos, elszigetelt és a különböző szembesítések alkalmával kellőképpen megfélemlített gyereket. Az erős lámpa, amivel a fiú szemébe világítanak, még a szovjet elvtársnak is szemet szúr – bár a filmből nem derül ki, hogy helyteleníti, vagy inkább eltanulni akarja a főhadnagytól az ötletet. Ezen a ponton azonban a forgatókönyv valóban tartogat a néző számára izgalmakat, én ugyanis ma sem értem, hogy ha Mansfeld az első perctől kezdve magára vállal mindent, amit a nyomozóknak rá kellene bizonyítaniuk, akkor miért van szükség arra, hogy másfél órán keresztül kínozzák. Az ötödik pecsét rafinált kínzóinál a cél az áldozatok emberi méltóságának megtörése, itt azonban a kihallgatást vezető főhadnagyból éppen ellenkező reakciót vált ki a kínzás; ha lehet hinni a fürdőszobai jelenetnek, akkor a fiú gyötrelmeit és reménytelen helyzetét látva saját magától is megundorodik.

Természetesen sokféleképpen magyarázható, hogy miért nem sikerül kihoznia a rendezőnek a Mansfeldből azt, ami benne van, ami egyébként azért is sajnálatos, mert a színészek – a már kritizált Maia Morgensternt és Eperjes Károlyt leszámítva, aki körülbelül olyan hitelesen alakítja a kommunista "főelvtárs" szerepét, mint Morgenstern a fodrásznőt – igazán mindent megtesznek, hogy kihozzák az általuk megformált figurákból a maximumot, ami különösen nagy teljesítmény ahhoz képest, hogy milyen közhelyszerűek vagy színtelenek ezek a figurák. Történész szemmel nézve a film bukásának oka éppen a rendezőnek azon igyekezetében keresendő, hogy kibékítse az 1956-hoz kapcsolódó összeegyeztethetetlen mítoszokat. Nem az az érdekes, hogy Mansfeld Péter lopott-e motorbiciklit a gyárból, vagy nem, hanem az, hogy társadalmi háttere semmiképpen nem felel meg az "úri középosztály" ízlésének, amelyhez a rendező szemmel láthatóan mindenképpen alkalmazkodni szeretne.

Így már érthető, hogy miért viselkedik úgy Maia Morgenstern, aki amúgy egyszerű fodrásznő, mint egy száműzött grófnő, illetve miért van szükség arra, hogy az unalomig tompítsák a film elején a banda kisebb-nagyobb stiklijeit (ahol például a legnagyobb vagányság egy meztelen nő stírölése, illetve eseményszámba megy, hogy a pesti srácok megtanulják Blaskitól a "kukoricagóré" szót). Noha azok már a 60-as évek; a Megáll az időben Gothár Péter azért ennél különb pesti vagányságokat is megmutat… A történelem azonban, ahogy Lenin elvtárs is megmondta, az élet tanítómestere. A rendező büntetése, hogy a filmjében minden élet hiányzik – Mansfeld alakja nem azért hiteltelen, mert Fancsikai Péter rosszul játssza a szerepet, hanem azért, mert a jól nevelt, katolikus úrigyerek alakját, akinek a rendező látni szeretné a hősét, egyszerűen nem lehet összeegyeztetni a belevaló pesti vagány srác – Gothár Pierre-jének – felejthetetlen figurájával. Szilágyi Andor Mansfeldjéből így nagyon is feledhető figura lesz, sajnos.

A kibékíthetetlen mítoszok konfliktusa a film egészén végigvonul, és megakadályozza minden, az alaptörténetben még olyan ígéretes emberi dráma kibontakozását. Ezért sikkad el a filmben a kamaszok közösségének az értelmetlen elnyomás elleni lázadása – hiszen a börtönön kívüli világ, amit a film megjelenít, nem megy túl a Gellért fodrászszalonjának egyébként nagyon reprezentatív közönségén – a német vendégen, aki csak Mansfeldné kedvéért jár oda, a régi rendszerből itt maradt grófnőn, aki persze szinte barátnőjeként kezeli a fodrászát, és egy rendkívül utálatos ávósfeleségen, aki pont úgy viselkedik, mint a grófnők a kommunista propagandafilmekben. Ezenkívül felvonul még egy főkommunista, aki viszont a régi grófokra hajaz, amennyiben kifestett szeretőt tart, és autóval furikázik. Ebben az összefüggésben persze értelmet nyer a bíró sokat emlegetett lábaskája, benne a darás tésztával, amit akkora örömmel kanalaz a halálos ítélet kihirdetése előtt – hiszen látható, ugye, honnan jönnek "ezek", még akkor is, ha sikerült felkapaszkodniuk az uborkafára. Az undok ávósfeleség meg leginkább házmesternének van maszkírozva, hogy a társadalmi körkép teljes legyen. Az ugyan nem derül ki egyértelműen a filmből, hogy milyen lenne az ideális világ, de nagyon úgy tűnik, hogy elég lenne a boldogsághoz, ha felakasztanák az összes kommunistát, és a grófnő megint elmehetne Abbáziába nyaralni. Ezzel a retrográd nézettel azonban nehezen lehet forradalmat csinálni. (Azt már csak a puszta gonoszkodás mondatja velem, hogy ha netán visszajött volna a filmben olyan idillikusan ábrázolt grófi világ, kérdéses, hogy az úri közönség mikor engedte volna az asztalához egy fodrász fiát).

A Valahol Európában Pétere több nemzedék hőse tudott lenni, nem csak a film emberi üzenete és Gábor Miklós nagyszerű játéka miatt, hanem azért is, mert Radványi Géza és Balázs Béla jó érzékkel nem kívánták kozmetikázni a fiú csavargó múltját, illetve azt, hogy eleinte esze ágában sem volt felvállalni a gyerekközösség vezetését. Egy esendő hőssel mindig könnyebben azonosul a néző, mint egy piedesztálra emelt szenttel, akinek nincs is hová fejlődnie. A Mansfeldben benne volt ez a lehetőség – hiszen éppen azt kellett volna megmutatni, hogyan csinál egy korántsem szent, mint inkább vagány, az életben és a politikában is inkább hányódó fiúból hőst egy rendszer ostobasága. Persze ahhoz, hogy ez az üzenet átjöjjön, kellett volna a Valahol Európában alkotóinak mélységes humanizmusa, ami a Mansfeldből reménytelenül kimaradt.

 

Jegyzetek

1 Eörsi László: Mansfeld Péter és kultusza Népszabadság, 2002. október 22.; id. Mansfeld Péter: A valóság és a mítosz Beszélő, 2002. 12. sz. 46-58.; id. Mansfeld Péter: A megtorlás legfiatalabb áldozata. Rubicon, 2002. 11-12. sz. 30-33.

2 Eörsi László azt írja, hogy erre már egy 1989-es cikk is rámutatott (Sz. P.: Mansfeld Péter '56 legfiatalabb áldozata. Sztori, 1989. 7. sz.).

Szegény gazdagok. A késő Kádár-rendszer képe az ifjúsági irodalomban

A száz leggazdagabb magyar listájának közreadása körüli vita (is) igazolta, hogy Magyarországon még mindig meglehetősen ellentmondásos kép él a gazdagságról, illetve a pénz által megszerezhető értékekről. Míg gazdagnak lenni vitathatatlanul irigyelt állapot, a vagyonhoz sokszor automatikusan olyan negatív tulajdonságokat, az érzelmi-lelki értékek oly nagy hiányát társítják, amelyekkel együtt már kérdéses, hogy megéri-e egyáltalán gazdagnak lenni. A “szegény gazdagok” mindenesetre egyre gyakrabban tűnnek fel nemcsak a képernyőn (pl. a Szeress most! sorozat), hanem a női magazinok irodalmi rovataiban is (pl. Nők Lapja). Az élethelyzetek természetesen nagyon különbözők, ám a végére a tanulság ugyanaz: a gazdagok élete – a fényes látszat ellenére – sivár, és tulajdonképpen nem irigyelni, hanem sajnálni kell szegényeket, hiszen lényegében ők is nagyon rosszul érzik magukat abban az elanyagiasodott világban, amelynek pedig ők lennének a legfőbb nyertesei.

A “szegény gazdagok” térhódítása a médiában több olyan kritikát kapott, amelyek elsősorban morális szempontból bírálták ezt az ábrázolást, mint a társadalmi egyenlőtlenségek valódi természetét elleplező, ideologikus üzenetet. Ez a morális alap azonban meglehetősen régóta létezik, és kérdéses, hogy – a szegényekkel való szolidaritás fontosságát leszámítva – messzire lehet jutni vele. A jelen cikk éppen ezért nem annyira az etikai, mint inkább a történeti aspektusra koncentrál, amikor megkísérli bemutatni, hogyan jelennek meg a “szegény gazdagok” a késő Kádár-korszak ifjúsági irodalmában. Amellett, hogy a témának van bizonyos aktualitása, hiszen, ahogyan látni fogjuk, a mai “szegény gazdagokról” folytatott vita sok szempontból rímel egy letűnt korszak ideológiájára, a vizsgálódás célja, hogy az irodalmi reprezentáció segítségével kövesse nyomon a szocialista értékrend bomlási folyamatát.

Három könyvet szeretnék kiemelni az egykori pöttyös, illetve csíkos könyvek sorozatából, amelyek szemléletesen állítják a középpontba a szocialista ideológia és a társadalmi valóság ellentmondásait, illetve az ebből fakadó értékrend-válságot: Dániel Anna Karambol (1979) és Széllovasok (1989), valamint Molnár Géza A tizennyolcadik születésnap (1988) c. regényeit. A műfajból fakadóan mindegyik regényben helyet kapnak a fiatalok “örökösnek” tekintett problémái, mint a szülők, vagy a tekintély elleni lázadás, az első komoly szerelem, a kortárs közösségbe való beilleszkedés és mindezzel összefüggésben a felnőtt identitás keresése. A kamaszkor társadalmi rendtől függetlenül is nehéz korszak – a regények színhelyeként szolgáló késő Kádár-rendszer azonban tele van olyan belső ellentmondásokkal, amelyek még jobban megzavarják a benne felnövő fiatalokat. Ez a társadalom már a Karambolban is csupán államrendjében szocialista, miközben egyre több olyan “kapitalista” elem jelenik meg benne, amely a szocialista értékrendet legalábbis megkérdőjelezi. Ez a legerőteljesebben a növekvő társadalmi egyenlőtlenségben nyer kifejezést, amelyet a regény ifjú hősei a saját bőrükön tapasztalnak (vagy élveznek), és amelyet a fiataloknak már nem megváltoztatni, hanem elviselni kell megtanulniuk.

A Karambol alaphelyzete a jól ismert szerelmi háromszög, amelyben egy fiú szeret két lányt, de egy baleset után megtalálja az igazit. A párválasztás problémája azonban nem egyszerűsödik le a kamaszszerelem buktatóira, hanem mély társadalmi mondanivalóval ötvözött. Sanyi, a főszereplő fiú, noha nemcsak jó tanuló, hanem menő fiúnak is számít az osztályban, egyszerű munkáscsaládból származik, kevés zsebpénzzel, de annál tekintélyelvűbb neveléssel, ami ellen, ahogyan az kamaszoknál szokás, lázadni próbál. A szülők egyszerű világával való szembefordulás mellett a főhőst a pénz által megvásárolható értékeivel is vonzza a legjobban az új osztálytárs, Ildikó által képviselt “más” világ, ahol az emberek kertvárosban laknak, jól öltözködnek, és drága éttermekbe járnak. Ahogyan az otthagyott barátnő, a pedagóguscsaládból származó Eszter fogalmaz: “Vannak, akiknek minden olyan könnyű. Miért? – hüppögi. – Kinyújtják a kezüket, és ezt akarják, meg azt akarják, és mindent megkapnak. A tekintetükben fölény van, és azt képzelik, hogy nekik mindent szabad. Komolyan hiszik, és sikerül is. A mosolyukat úgy villantják fel, mint fényképész a vakut. Dior parfümöt használnak meg Nina Riccit, és körüllengi őt a finom illat – Észre se veszi, hogy átcsapott egyes számba. – És a srácok azt képzelik, hogy az ő testében van a jó illat, annyira hozzá tartozik, pedig nem igaz, nem benne van, mert én is tusolok minden este…” A regény végén persze győz az igazság, és egy súlyos baleset “megtanítja” Sanyit arra, hogy a pénz által megvásárolható szabadság nem az igazi, és a “más” világ mögött nincsenek valós emberi értékek. (És persze az Ildikóval való szakítás után Eszterhez is “visszatalál). A történet mai szemel nézve megmosolyogtató, de nem kizárt, hogy az új ifjúsági irodalom, mint témát, felfedezi. A regény “üzenete” ugyanis éppen nem a társadalmi rend ellen való lázadást, mint inkább annak elfogadását célozza: a fiataloknak nem feladatuk a világ megváltoztatása, elég, ha a szegények felismerik a “helyes” – vagyis nem fogyasztói – értékeket, a gazdagok csak maradjanak meg a saját önző, “más” világukban, ahonnan úgyis hiányzik a boldogság. Ami a regényt újraolvasva érdekes – amellett, hogy minden kritika ellenére is színvonalas ifjúsági irodalmat képvisel – pontosan az, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek problémája már a 70-es évek Magyarországán sem mint társadalmi kérdés, hanem mint értékrendek összeütközése jelentkezik, ahol természetesen a kapitalista világ értékeiről kiderül, hogy értéktelenek. Az erkölcsi fölényen kívül azonban már nincs más, amit a szocialista társadalom adhat a regény szegény főhőseinek.

Hasonlóan a Karambolhoz, a Széllovasok cselekménye is a valós emberi értékek és a materialista ál-értékrendszer szembeállításán alapul, azzal a különbéggel, hogy itt a lány az, aki enged a fogyasztói világ csábításának, és elhagyja szegény, munkáscsaládból származó, ámde kitűnő tanuló barátját az új osztálytárs, egy külföldről hazatért, gazdag, ámde annál kiállhatatlanabb fiú kedvéért. A “szocialista” és “kapitalista” értékek kettőssége egyébként a lány családjában is megtalálható: az előbbit a főhősnőt, Évit, egyedül nevelő édesapa képviseli, aki még géemkázni sem hajlandó, hogy több időt tölthessen a lányával, és nem vállalja az új házasságot egy doktornővel, aki többet keres, mint ő, míg az utóbbit az édesanya, aki popénekesnő, és szívesebben utazik Nyugatra, mint a lányához, akinek a szeretetét drága ajándékokkal és éttermi meghívásokkal igyekszik megvásárolni. Míg a Karambolban a főhős a szabadságot véli megtalálni a gazdagok világában (ahol nincs – vagy legalábbis nem egyértelműen tetten érhető – a tekintélyelvű nevelés, hiszen a szülők nem törődnek azzal, mikor jár haza a gyerekük, mennyi pénzt költ, vagy éppen mikor viszi el anyuka kocsiját), Évi azt hiszi, hogy a materialista világ – és persze Csaba, az új barát – nagyobb teret enged a fantáziának, mint apja, vagy a volt barát, Gabi, erkölcsi elvei és szűk életlehetőségei. A regény végén egy rosszkor jött összeveszés és egy véletlenül kitört balatoni vihar, amelynek során a főhősnő kis híján vízbe fullad, lerántja a leplet a “másik” világ hamis értékeiről, mint ahogyan azt is megmutatja Évinek, hogy ez a materialista világ – benne popénekesnő édesanyjával és Csabával – teljesen közönyös nemcsak a valós emberi értékek, hanem az emberi élet iránt is. Noha a “szegény gazdagok” világa – csakúgy, mint a nagy klasszikusban, Fitzgerald A nagy Gatsby c. művében – itt is érintetlen marad, a Széllovasokból úgy tűnik, a szegények – vagy szegényebbek – világa nemcsak értékrendjében sebezhető.

Míg Dániel Anna fenti két regényében a főhősök nem önmagukért választják – ideiglenesen – a fogyasztói értékeket, hanem mert Sanyi számára azok a szabadság, Évinél a fantázia képzetével társulnak, A tizennyolcadik születésnap annyiban mai regény, hogy itt a pénz már egyedüli értékként jelenik meg, és irányítja a kapcsolatokat. Míg a regény a főhősök származásán és viselkedési mintáin keresztül igyekszik megalkotni a 80-as évek társadalmának több alaptípusát, e helyütt csak két szereplőt szeretnék kiemelni, akiket könnyűszerrel “megvesz” a fogyasztói társadalom. Érdekes, hogy mindkét hős munkásszármazású, az egyik édesapja ráadásul Nyugaton járt jó szakember, aki a regényben otthagyja a gyárat és saját vállalkozást alapít, ahol a fia is dolgozni kezd. Míg a másik édesapa megmarad egyszerű munkásembernek, a lánya már sokkal jobban átlátja az új morált: “Manapság a piacon nincs értéke annak, hogy hűséges vagy, meg szemérmes, meg szűzies, meg illedelmes, meg rendes, ezeket elsodorta az élet…A mi nemzedékünk sokkal gyorsabban akar mindent megszerezni, mint az öregeink. Gyorsabban és könnyebben! Hiszen itt van körülöttünk egy olyan óriási civilizáció, amilyen még soha nem volt az emberiség történetében. Csak megnyomom ezt a gombot, és már szól a zene. Kinyitom a frizsidert, benne a friss kaja! Fölemelem a telefonkagylót, tudok beszélni Los Angelesszel is, ha akarok.” Ezt az új morált igazi sikerre persze Csilla, az egykori funkcionáriusgyerek viszi, aki a főhőssel, Zsoltival folytatott viszonya után hozzámegy egy gazdag, öreg svédhez, akivel már Zsoltival párhuzamosan is volt kapcsolata. Itt már szó sincs a pénz által megvásárolható értékek “átlényegüléséről”; a kapcsolatokat éppolyan egyértelműen a pénz irányítja, mint ahogyan Csilla meg sem próbálja mentegetni a “párhuzamos” szerelmi viszonyt. A kevésbé felvilágosult Zsolti, aki őszinte érzelmeket is vitt a kapcsolatba, egy súlyos balesettel fizet az illúziók elvesztéséért. A happy end azért nem marad el, mert a pénzvilágból kiábrándult Zsolti összejön régi osztálytársával és barátjával, Barbarával, akinek nem a kapitalista világgal, hanem elveik mellett kitartó, szocialista mérnök és tanácselnök szüleivel van konfliktusa, akikről kiderül, hogy hazudtak neki, és nem az igazi szülei, hanem csak örökbe fogadták. Ez a hazugság azonban, úgy tűnik, kevésbé balesetveszélyes, mint a materialista világ látszat-értékei, hiszen Barbara egy élettapasztalattal és egy baráttal gazdagabban tér haza nevelőszüleihez, akiktől megszökött.

Miközben a regények főhősei számára eltérő okok miatt vonzó a pénz által kínált “más” világ, annyiban közös a három mű üzenete, hogy a “szegény gazdagok” élete a pénz ellenére – vagy éppen azért – kiüresedett, az élet- és viselkedésminták mesterkéltek és hazugok, maguk a gazdagok pedig egyáltalán nem képesek arra, hogy új értéket hozzanak létre, vagy legalábbis felismerjék saját világuk korlátait. Az értékrendek összeütközéséből tehát csak a valós emberi értékeket képviselő szegények kerülhetnek ki győztesen (még ha az életből nem is.) Hogy aztán ez a késő Kádár-korszak hazugsága, vagy ma is érvényes üzenet, arra nézve egyelőre nem az ifjúsági irodalom ad eligazítást.

Kár.

Munkások a munkásállam után: a változás etnográfiája egy volt szocialista “mintagyárban”

A tanulmány a rendszerváltozás kritikai munkásnarratíváit elemzi, rámutatva, hogy a "létező kapitalizmus" kritikája nem vezetett el a kapitalizmus mint társadalmi rendszer elutasításához. A munkások "konzisztensen inkonzisztens" nézetei azon ellentmondások kifejeződései, ahogyan az "átmenetet" tapasztalják.

I. Bevezetés

 

A jelen kutatás témája annak bemutatása, hogyan értelmezik a rendszerváltást és a posztszocialista változásokat egy volt szocialista “mintagyár” munkásai. A gyárban lezajló “transzformáció” – puszta számokkal mérve – radikális volt, noha posztszocialista szemmel korántsem meglepő: a közel 20 ezres létszám kevesebb mint negyedére csökkent, és ez a trend a jövőben is folytatódni látszik. A dolgozat megkísérli a posztszocialista változásokat azoknak az embereknek a szemszögéből elemezni, akik keresztülmentek ezen az élményen.

A témaválasztást egyebek mellett az motiválta, hogy a munkáskutatás a hazai transzformációs szakirodalom meglehetősen elhanyagolt területei közé tartozik. Miközben tekintélyes szakirodalom áll rendelkezésre a régi és új elitekről, a rendszerváltás utáni munkásokkal egyetlen komoly munka sem foglalkozik. Az a tény nem meglepő, hogy a hegemón transzformációs diskurzust az értelmiség egy szűk csoportja generálja; itt azonban kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy ez a hegemón diskurzus egyedül az értelmiség posztszocialista narratíváira korlátozódik, és figyelmen kívül hagyja más társadalmi csoportok tapasztalatát. A marginalizált perspektívák (újra)felfedezése a transzformációs diskurzus kiszélesítésével várhatóan segít megszüntetni ezt a diszkrepanciát, és közelebb visz bennünket a posztszocialista változások megértéséhez.

E helyütt nem célom kitérni a transzformációkutatás elméleti problémáira; mindössze egy hiányosságra szeretném felhívni a figyelmet. A posztszocialista változás nagy paradigmái, miközben az állam és gazdaság makrostruktúráira fókuszálnak, kevés teret engednek a mindennapi élet mikrovilágában lejátszódó változásoknak, amelyeket Róna-Tas (1997) “kis transzformációknak” hívott. Az 1989–91 utáni Kelet-Európában nemcsak a tranzitológusok, hanem nagyon sok hétköznapi ember is osztotta azt az optimista gondolatot, hogy a rekapitalizálódással a volt államszocialista országok mintegy predesztinálva vannak arra, hogy felzárkózzanak a fejlett nyugati államokhoz. Sokan hittek abban, hogy a nyugati intézmények átvételével “korrigálható” a gazdasági elmaradottság, amelyet a posztszocialista Kelet-Európában szokás kizárólag a kommunista rendszernek tulajdonítani, és a rendszerváltás egyre növekvő jólétnek és modernitásnak nyit utat.

Ennek a “forgatókönyvnek” a kudarca megkérdőjelezte az egész tranzitológiai paradigmát, és lehetőséget adott arra, hogy más perspektívák is kialakuljanak. Ezek az új elméletek sem adnak azonban választ arra a kérdésre, hogyan próbálnak meg hétköznapi emberek megérteni egy olyan helyzetet, amelyben a “kis transzformációk” tapasztalata folyamatosan ellentmond a “modernitás várakozásainak” (Ferguson, 1999). Ahogyan Ferguson helyesen rámutat, a modernitás mítosza soha nem pusztán egy akadémiai mítosz volt, hanem olyan kategóriákat és premisszákat produkált, amelyek továbbra is formálják az emberek tapasztalatát és életük értelmezését, jóval azután, hogy a modernizációs paradigma hitelét vesztette a tudományos világban. Kutatásom célja annak bemutatása, hogy a munkások által tapasztalt “kis transzformációk” hogyan segítik elő ezeknek a kategóriáknak a redefiniálását, illetve hogyan alakulnak át a posztszocialista változás egy kritikus olvasatává.

A marginalizált perspektívák feltárásához, illetve a munkások posztszocializmus-értelmezésének rekonstruálásához az etnográfiát választottam mint az adatgyűjtés legígéretesebb eszközét. Az elsődleges adatok tizenhat “aktív” interjúból tevődtek össze, amelyeket az egy hónapos terepmunka alatt készítettem a munkásokkal (Holstein and Gubrium, 2002). Mivel a kutatás súlypontja a változás élményére esett, az összes narrátort a 40 év feletti korosztályból választottam, hogy valamennyiüknek legyen tapasztalata a gyár szocialista korszakából. A másodlagos adatok a gyári, illetve a városi levéltárakban található sajtóanyagok voltak, közöttük a gyári újság példányai, illetve a gyár vezetőivel készített interjúk.

Két lényegi következtetés vonható le a narratívák elemzése alapján. Az első az, hogy a “kis transzformációk” tapasztalata a posztszocialista változás kritikus olvasatát eredményezi. Az összes narratívában előforduló fő témák a gyár hanyatlása, a kollektíva szétesése, a munkanélküliségtől való félelem és a csökkenő életszínvonal. A “hanyatlásnak ezt a négy aspektusát” nemcsak a leghosszabb ideig tárgyalták a narrátorok, hanem a legnagyobb hangsúllyal is említették. Mivel láthatóan ezek voltak a munkások életében történt legnagyobb változások, az elemzésben is kiemelkedő szerepet kapnak.

Ami az első aspektust illeti, a dolgozat megpróbálja megmutatni, hogy a munkások tudatosan konstruálnak egy “ellendiskurzust” szemben az új menedzserek sikerpropagandájával. A munkások nemcsak a változásokban való csalódottságukat fejezik ki, hanem redefiniálják a “hivatalos” kategóriákat, hogy kialakítsák a posztszocialista változás egy alternatív olvasatát. Amit ők látnak és tapasztalnak, az a kevés munka és a gyár szétesése, amelyet szembeszegeznek a sikeres átstrukturálás hivatalos olvasatával. Ebben a vonatkozásban a dolgozat amellett érvel, hogy ezek a narratívák a munkások közötti kritikus diskurzus termékei.

A hanyatlás második aspektusa a kollektíva szétesése. A narratívák tükrében a munkások intenzív kommunális életet éltek, amelyet mindannyian a veszteség érzetével idéztek fel. A kollektíva szétesését a narrátorok egységesen a gyár hanyatlásának tulajdonították. Mindannyian panaszkodtak arról, hogy állandó nyomás alatt élnek a folytatódó elbocsátások miatt, és ez a feszültség megmérgezi a munkahelyi atmoszférát. A munkások tipikusan a “nyugodt” és a “feszült” antonimákat használták, hogy megkülönböztessék a régi és új társadalmi hálózatot.

A munka hiánya jelentette a fő feszültségforrást valamennyi narrátor számára. Ez már a hanyatlás harmadik aspektusa. Mindegyik munkás arról számolt be, hogy a helyzet a gyárban nagyon bizonytalan, és állandó félelemben élnek az elbocsátások miatt. Ebből a szempontból azok, akik közel voltak a nyugdíjkorhatárhoz, relatíve szerencsésnek érezték magukat, mert nem kellene új munkahely után nézniük. Az 57 év alatti munkásokat azonban nagyon is foglalkoztatta a kérdés, mi lesz velük, ha elveszítik munkahelyüket a gyárban. Valamennyien úgy látták, hogy szakképzettségük és koruk miatt kedvezőtlen helyzetben vannak a munkaerőpiacon. Érdemes azonban rámutatni, hogy a férfiak általában optimistábban látták az újraelhelyezkedés esélyeit, mint a nők, ami valószínűleg tükrözi a genderdiszkriminációt a munkaerőpiacon.

A hanyatlás negyedik aspektusa az anyagi biztonság elveszítése. A kutatásban részt vevő munkások túlnyomó része úgy ítélte meg, hogy sokkal rosszabbul él most, mint a múltban. Hogy kijöjjenek a fizetésből, a legtöbbjüknek le kellett mondani az olyan “luxusról”, mint az utazás, étterembe járás vagy az autó fenntartása. Különösen rossz anyagi helyzetbe kerültek az egyedülálló háztartásban élők; ők számoltak be a legradikálisabb életszínvonal-csökkenésről a kutatásban.

A második lényegi következtetés az, hogy a fenti negatív élmények igen kevés hatást gyakoroltak a kapitalizmus önmagában való megítélésére, amelyről a narrátorok egybehangzóan azt állították, hogy “sokkal jobb” a munkásoknak, mint a “létező szocializmus”. A munkások szemmel láthatóan a “Nyugattal”, és ezért az anyagi jóléttel és haladással, azonosították a kapitalizmust. A “kis transzformációk” tapasztalata és a “modernitás várakozásai” közötti ellentmondást azzal az érvvel oldották fel, hogy “valami elromlott” a kapitalizmus magyar meghonosításával.

A kérdést, hogy “mi romlott el” a kapitalizmussal, két szinten tárgyalják ezek a narratívák. Gyári szinten az érvek két fő típusával találkozunk. Az első változat szerint a gyár hanyatlása a rossz vezetésnek tulajdonítható. Ezt a meglátást támogatták az egybehangzóan negatív vélemények az új menedzserekről, akiket a munkások inkompetensnek láttak, és közömbösnek a gyár jövője iránt.1 A városhoz való kötődés hiánya is gyakori kritikára adott okot (“azok a pestiek”). A munkások tipikusan úgy látták, hogy az új menedzsmentet nem érdekli a gyár és a kollektíva fennmaradása, hanem csak a “milliók”, amit a gyárban megkeresnek. Különösen igazságtalannak látták az óriási bérkülönbségeket a menedzserek és munkások között a gyár nyilvánvaló gazdasági gondjai fényében. A narrátorok gyakran explicite is összehasonlították a gyár karizmatikus államszocialista vezetőjét, aki “mindig hozott munkát a gyárba”, a mostani menedzserekkel, akiket “már réges-rég páros lábbal rúgott volna ki innen”.

A második típusú érvelés tudatos tervezésnek tulajdonítja a gyár hanyatlását. Voltak olyan narrátorok, akik azt mondták, hogy a “pestiek” szándékosan teszik tönkre a termelést, hogy a tulajdonosok eladhassák a gyár értékes ingatlanait. Azok a hírek, hogy a gyár központi fekvésű telephelyét egy izraeli befektető társaság vásárolná meg, összeesküvés-elméletek és rasszista érvek fabrikálásához vezettek a munkások körében. Néhány narrátor “kapcsolatot” látott az új vezérigazgató és az izraeli társaság között.

A nemzeti gazdaság szintjén a legtöbb narrátor a multinacionális vállalatokat okolta a magyar ipar tönkretételéért. Többen úgy látták, hogy a multik csak azért vásárolták fel a magyar gyárakat, hogy később bezárják őket, kiiktatva a potenciális vetélytársakat. A multinacionális vállalatok terjeszkedéséről vallott vélemények azonban nem voltak túl konzisztensek. Sok narrátor azt állította, hogy új munkahelyeket teremtettek, ami nagy előny a munkások számára. Mindazonáltal általános volt a félelem, hogy a multik bármelyik percben “odébbállhatnak”, maguk mögött hagyva egy iparilag tönkretett országot és munkanélküliek tömegeit. A munkások általában tipikusan a kormánytól várnának segítséget, hogy közbeavatkozzon, és megvédje a magyar ipar érdekeit.

Ezeket az eredményeket bajosan lehetne bármely transzformációs paradigmába beilleszteni. Ellenkezőleg, a munkások kapitalizmusról vallott nézeteit a leginkább úgy összegezhetjük, hogy “konzisztensen inkonzisztensek”. Ezeket a következetlenségeket azonban semmiképpen nem érdemes azzal magyarázni, hogy a munkások nem képesek konzisztens képet kialakítani a gyáron túli világról. Közelebb járunk az igazsághoz, ha a változás ellentmondásainak kifejeződését látjuk a narratívákban, ami pontosan tükrözi azt a módot, ahogyan a munkások az “átmenetet” tapasztalják.

 

Az adatok

 

Az elsődleges adatok tizenhat narratív interjúból álltak, amelyeket a munkásokkal készítettem az egy hónapos terepmunka alatt. A delikvensek összegyűjtéséhez a hólabdamódszert választottam. A szakszervezeti vezetők (nem merem használni a lejáratott “bizalmi” kifejezést) különösen sokat segítettek az interjúalanyok megtalálásában. Az interjúban részt vevő három nyugdíjassal a gyár nyugdíjasklubjában találkoztam, amelyet még a régi, “szocialista” vezérigazgató alapított. Néha a szerencse segített: az egyik résztvevővel például a buszon találkoztam. Az a tény, hogy több interjúra a munkahelyen került sor, valószínűleg elősegítette a munkások közreműködését.

Világos, hogy a kvalitatív metodológia egészen más problémákat jelent a reprezentativitás számára, mint a kvantitatív kutatás. Mivel az etnográfiai módszert használom, a kutatásom nem kíván “reprezentatív” lenni, ami egyébként is igen problémás fogalom a kvalitatív metodológiában (Hammersley and Atkinson, 1983; Burgess, 1984; Denzin and Lincoln, 1998). Mindazonáltal volt két kritérium, amit tekintetbe vettem az interjúalanyok kiválasztásánál. Egyenlő számú férfi és nő narrátort választottam ki, és törekedtem arra, hogy az “aktív” és “nyugdíjas” munkások számaránya nagyjából közelítsen az országos adatokhoz. A tizenhat alanyból három volt nyugdíjas (egy férfi és két nő), és egyikük egy évnél rövidebb időn belül eléri a nyugdíjkorhatárt (egy férfi).

Silverman (1993) “interjútársadalomnak” nevezte korunkat, utalva a technika elterjedt használatára tudásunk generálásában. A témának valóban óriási szakirodalma alakult ki az elmúlt két évtizedben (hogy csak néhányat említsünk, Douglas, 1985; McCracken, 1988; Reinharz, 1992; Finch, 1993; Rubin, 1995; Fontana and Fry, 1998; Wengraf, 2001; Holstein and Gubrium, 2002). A terepmunka alatt az “aktív” interjúkat használtam, amelyek a legmegfelelőbb eszköznek tűntek a kutatás céljára (Holstein and Gubrium, 2002). Miközben a konvencionális nézet szerint szigorúan ellenőrizni kell az interakciót, az “aktív” interjúk elismerten is kollaboratívnak számítanak. Ezért, mondja Holstein és Gubrium (2002), ahelyett hogy megpróbál megfelelni a “standardizált” interjúk módszertani restrikcióinak, a kutatónak fel kell vállalnia a kérdező aktív szerepét és tudását, és építenie kell a kérdező és a narrátor közös “adattermelő” munkájára.

Az interjúk 80–120 percig tartottak, és mindegyiket magnón rögzítettem. Minden résztvevőnek megígértem az anonimitást; a közzétett elemzésben a keresztnevek is fiktívek. Az első kérdések általános jellegűek voltak, hogy a narrátor elmondhassa, miket látott a legfontosabb változásoknak az elmúlt több mint egy évtized folyamán. Ezeket a kérdéseket utána a narrátor által felvetett témák vonatkozásában konkretizáltam. Általában mindegyik narrátort megkértem, hogy mondja meg, mi a véleménye a változásokról (amit a legtöbben meg is tettek, minden bátorítás nélkül).

Fontos rámutatni, hogy a genderkülönbség igen jelentősnek bizonyult az interjúk strukturálásában. Míg a férfiak nyilvánvaló érdeklődéssel hozták fel és vitatták meg politikai-gazdasági nézeteiket, a nők által konstruált narratívák elsősorban a családra és a háztartásra fókuszáltak. Mivel a kutatás nem célozta a genderszerepek konstrukciójának vizsgálatát, nem kívánok spekulatív fejtegetésekbe bocsátkozni a különbség magyarázatáról. Mindenképpen szeretném azonban felhívni a figyelmet a kérdésre, amely további elemzés tárgya lehet.

 

A kutatás korlátai

 

Nem kívánok e helyütt belemenni a kvantitatív versus kvalitatív módszerekről folytatott vitába, amelynek igen tekintélyes a szakirodalma (lásd ehhez pl. Hammersley and Atkinson, 1983; Denzin and Lincoln, 1998; Weinberg, 2002). Ahogy megjegyeztem, a kutatás nem kívánt reprezentatív lenni; a fenti két kritériumot leszámítva véletlenszerűen választottam ki a narrátorokat. Kétféle módon is megpróbáltam azonban növelni az általánosíthatóságot. Az egyik a térbeli “eloszlás”: a narrátorok mind különböző egységekben és egymástól földrajzilag is távol dolgoztak, mivel két különböző telephelyen folytattam az interjúkat. A másik stratégia az interjúk száma, amelynek segítségével várhatóan kiszűrhető a “nagyon extrém” megnyilvánulás. Az a tény, hogy a véletlenszerűen kiválasztott alanyok sok szempontból egybehangzó beszámolót adnak, mindenestre elegendően indokolja az általánosítást.

Természetesen világos, hogy a választott specifikus korcsoport határokat szab a generalizálásnak. A kutatás mindegyik résztvevője 45 év feletti ember. Mindannyian azt mondták, hogy koruk és elavult szakképzettségük miatt hátrányos helyzetben vannak a munkaerőpiacon. Gyakran explicite is összehasonlították magukat a gyerekeikkel, akik jórészt multinacionális vállalatoknál dolgoztak. Valószínű, hogy ezek a fiatal munkások egészen másképp látják a posztszocialista változást, mint a szüleik. Ugyanígy “kimaradtak” az interjúkból azok a munkások, akiket a gyár már régebben elbocsátott (és akik a túlnyomó többséget képviselnék). Őket csak a hólabdamódszer segítségével tudtam volna megtalálni; ezt azonban már nem engedte meg a szűk időkeret.

Az általánosítás másik korlátja maga az egykori szocialista mintagyár, amely nemcsak a megyében, hanem országos viszonylatban is sikertörténetnek számított. A gyár a 70-es évektől kezdve az Egyesült Államokba is exportált, és komoly médiafigyelmet kapott. Az ott dolgozó munkások nemcsak anyagilag, hanem társadalmi presztízst tekintve is kedvezőbb helyzetben voltak, mint az országos átlag. Ezért valószínű, hogy az ott dolgozók radikálisabban tapasztalták meg a gyár hanyatlását, mint az “átlagos” szocialista üzemek munkásai.

 

II. Analízis

 

Az analízis problémái

 

Az analízis diszkussziója az Altheide és Johnson (1998) által kialakított kritériumok szerint történik, amelyeket az értelmezési érvényesség értékelésére állítottak fel a kvalitatív kutatásban. A kutatók öt dimenziót különböztettek meg, amely problémás kérdést jelent az interpretáció számára. Ezek a megfigyelt dolog és a kulturális és történelmi kontextusok közötti összefüggés; a megfigyelt, a megfigyelő és a helyszín közötti kapcsolat; a perspektíva problémája; az olvasó szerepe a végső termékben; és az ábrázolási és retorikai stílus. Az alábbiakban megpróbálom ezeket a dimenziókat az elemzésem struktúrája és prezentációja szempontjából kifejteni.

Ami az első dimenziót illeti, a munkások által tapasztalt változások szélesebb kontextusának megteremtését célozta a transzformációs paradigmákat tárgyaló elméleti bevezető. Ahogyan fentebb érveltem, a gyár privatizációja, a menedzsment lecserélése és a tömeges elbocsátások a munkások hétköznapi “mikrovilágának” olyan változásai, amelyeket a globális tőkemozgás hoz létre és strukturál. A kutatás vonatkoztatási kerete ebből a szempontból nem a nemzetállam, hanem a változásokat generáló globális környezet.

A második dimenzióval kapcsolatban elismerem, hogy az idioszinkráziát nem lehet teljesen kiküszöbölni. Voltak narrátorok, akikkel könnyebben ment a beszélgetés, mint a többiekkel; voltak esetek, amikor rögtön megtaláltam a “helyes” kérdéseket, míg másokkal sokkal több időbe került eljutni azokhoz a témákhoz, amelyeket relevánsnak éreztek a rendszerváltás vonatkozásában. Nyilvánvalóan a narrátoroknak is megvoltak rólam a maguk konstrukciói. Az olyan megjegyzések, mint pl. “ezt írja meg, ez az igazság”, azt mutatják, hogy kapcsolatot láttak bennem valamiféle “hivatalos” személyhez. Meg kell azonban mondani, hogy az emberek általában sokkal készségesebben vettek részt a kutatásban, mint amire számítottam. Talán ez is jelzésértékű lehet arra nézve, hogy mennyit foglalkozik velük a hatalom.

 

A hanyatlás narratívái

 

Az alábbi rész részletesen elemzi a “hanyatlás négy aspektusát”, amelyek központi elemei voltak a narrátorok posztszocializmus-narratíváinak: a gyár hanyatlását, a kollektíva szétesését, az elbocsátástól való félelmet és a csökkenő életszínvonalat. Ezek voltak a narratívák kulcstémái, amelyeket a beszélők nemcsak a leghosszabb ideig tárgyaltak, hanem a legnagyobb hangsúlyt is adták nekik. Az alábbiakban megpróbálom megmutatni, hogyan alakul át a “kis transzformációk” élménye az “átmenet” kritikai olvasatává.

 

A gyár hanyatlása

 

A narrátorok egyértelműen úgy értelmezik a gyár utolsó tizenhárom évét, mint a hanyatlás és dezintegráció történetét. A “tündöklő múltat” szembeállítják a gyár mai körülményeivel és a jövőbe vetett hit hiányával. Az államszocialista időszakkal összehasonlítva a legtöbb munkás szerint a munka hiánya jelenti a legnagyobb változást és a panaszok leggyakoribbi forrását a narratívákban. A narrátorok gátlás nélkül beszéltek a megrendelések hiányáról; világosan kifejezték, hogy ez a gyár által tapasztalt gazdasági problémák gyökere. A spontán kommentárokból kiderül, hogy a munka hiánya gyakori beszédtéma a munkások körében.

 

“Nincs munka, az az igazság, akárhány embert megkérdezhet, de megmondom, ugyanezt mondja mindenki. Nincs munka, az emberek csak állnak és beszélgetnek, szidják a rendszert és az új menedzsereket.”

(Ferenc, 59)

 

“Nincs munka, nincs megrendelés, tudom, hogy nem kéne megmondanom, de ez az igazság, mindenki tudja, akárkit megkérdezhet, a dolgozókat, úgy értem, nem a menedzsereket. Az egyetlen profit, amit csinálnak, hogy eladják az egész gyárat.”

(Lujza, 48)

 

A gyár mostani állapotának kritikáját a munkások explicite is összehasonlították a “tündöklő múlt” emlékeivel. A legtöbb narrátor megemlítette, hogy régebben “dicsőség” volt a gyárban dolgozni, amit nemcsak anyagilag honoráltak jobban, hanem a városban is presztízst jelentett. A kutatásban részt vevő munkások több mint felének a házastársa is a gyárban dolgozott; és többen tettek említést arról, hogy a családban több generációnak is ez volt a munkahelye. Ezeknek az emlékeknek a fényében még kevésbé volt “tündöklő” a jelen.

 

“Miért jöttem a …gyárba? Hát, a férjem, apám, húgom, apósom, anyósom, sógorom, mindenki itt dolgozott. Nem, az anyukám nem, ő otthon volt. De különben az egész család. Akkor dicsőség volt a …gyárban dolgozni. Emlékszem, olyan büszke voltam, amikor az apám először behozott ide, hogy én a …gyárban dolgozom. Most (lemondóan nevet), hát most itt vagyok. Ha elküldenek, igazán nem tudom, mit csináljak.”

 

(Lívia, 50)

 

A narratíva világosan megmutatja, hogy nemcsak az anyagi biztonság veszett el, hanem “valami több” is a gyárban dolgozó munkások önbecsülésének vonatkozásában. Az államszocialista időszakban megszokott volt, hogy az emberek egész életüket egy munkahelyen töltik, ami elősegítette a munkásoknak a gyárral való azonosulását. Nagyon valószínű, hogy a gyárban dolgozó családtagok, ami nem csak Lívia esetére jellemző, elősegítették a munkahelyhez való személyesebb kapcsolat kialakulását. Több beszélő is elmondta, hogy nemcsak az anyagi biztonságot vesztették el, hanem a gyárban végzett munka “dicsőségét” is, ami szerves része volt énképüknek. A személyes veszteség világosan kifejeződik Tamás narratívájában, aki explicite összefüggésbe hozza a munka hiányát a régi presztízs elvesztésével:

“Mindig volt munkánk. Benne voltunk az ország öt legnagyobb ipari vállalatában. Már mondtam, hogy minden harmadik nap több vagon hagyta el a gyárat. Egy egész világrendszert láttunk el a termékeinkkel. Hol dolgozol? A …gyárban? Mindenki ismerte a …gyárat az országban. Mindenki ismerte az igazgatóját. Hogy magyarázzam meg? A japán is büszke, ha a Hondánál dolgozik. Érti, amit mondok? Ad az embernek valamit. Fontos vagyok, érdekes cégnél dolgozom, lesz munkám holnap is. Most? Megmondom őszintén, én már nem bízom a …gyárban. Nem bízom ebben a menedzsmentben. Ezer embert elbocsátottak. Nem kell ezen semmit magyarázni.”

(Tamás, 57)

 

A kutatásban részt vevő munkások világossá tették, hogy ez az olvasat radikálisan különbözik az új menedzsment és a gyárújság képviselte “hivatalos” diskurzustól. A narrátorok nemcsak kigúnyolták a fejlődés és haladás “hivatalos” reprezentációját, hanem tudatosan is létrehoztak egy kritikai diskurzust, amelyben szembeállították a munkások perspektíváját a menedzserek sikerpropagandájával. Minden beszélő lemondással vegyes iróniával emlegette az új menedzserek azon törekvését, hogy “jobb jövőképet” dolgozzanak ki a gyár számára. A munkások tipikusan úgy használták a “píár” kifejezést, mintha az egyenértékű lenne a régi marxista propagandával, amelyet hasonlóképpen “hazugságként” emlegettek. Az új “jövőképet” gyakran állították szembe a saját hitük elvesztésével a gyár jövőjében. Ebből a szempontból a következő három narratíva a munkások által konstruált kritikai diskurzus termékének tekinthető.

 

“Nem látom a jövőt a gyárban, az a legnagyobb szomorúságom. Régen folyamatosan fejlődött a …gyár. Nem tudom, tudja-e, hány ember dolgozott itt. Biztos vagyok benne, hogy több mint húszezer. Most mennyi lehet? 4000? 5000? Inkább hátramegyünk, mint előre. És az az igazság, nem látom itt a holnapot. Nincs munka. Amíg nem látom, hogy az asztalom tele van munkával, amit másnap meg kell csinálni, addig én nem látom a holnapot. Addig én úgy érzem, hogy bejövök a munkába, és ha nincs munka, azt mondják holnap, hogy viszlát, nem adunk több munkát. Nincs biztonság. Ez az, amit érzek. És ez az, amit megtapasztalok.”

(Sándor, 48)

 

“Minden más volt itt régen, nem volt olyan ilyen bizonytalanság, mint ma. A …gyár egy biztos hely volt, a szomszédok irigyeltek, hogy könnyű neked, te a …gyárban dolgozol, jól keresel, mindig lesz munkád. Most mindenki azt mondja, hogy ennek a gyárnak nincs jövője. Nagyon jó lenne, ha minden úgy lenne, ahogy a gyárújságban írják. De nem úgy van. Nálunk ebben a hónapban kétszer leállították a termelést. Mit jelent ez? Hogy olyan jó a jövőképünk? Nem tudom, kinek van itt jövője, de nekünk nincs. Mert nem látod a változásokat [mondják]. Dehogyisnem látom. Az a baj, hogy látom.”

(Edit, 46)

 

“Nincs munka, nem vettek vasat, az ember ideges, mert dolgozni akar, és nincsen munka, számolja a perceket, mert így számolják a produktivitást, hogy a francba, még csak 300 perc és 480-nak kell lennie. Nem számít bele a fizetésbe, de megkérdezik, hogy miért csináltál kevesebbet, hát, főnök, azért, mert nem volt munka. És az emberek unják ezt. Elegük van, az az igazság. Itt mindenki végzett valami iskolát, majdnem mindenkinek megvan az érettségije. Nem vagyunk olyan tanulatlanok. És nem értjük, miért van ez így. Minden …gyárnak van munkája, csak mi vagyunk a kivételek?”

(Judit, 53)

 

Két következtetés vonható le a fenti narratívák alapján. Az egyik a biztonság elvesztésének kifejezése, amelyet minden narrátor a gyárban lezajlott “átmenettel” hoz összefüggésbe. A “régen” kifejezés gyakori használata világossá teszi, hogy ez a dimenzió nagyon fontos a posztszocialista változásértelmezésük szempontjából. A gyár “folyamatos fejlődését” és az “irigy szomszédokat” szembeállítják a mai viszonyokkal, amelyeket legjobban a munka hiánya jellemez. A narrátorok világosan kifejezik, hogy ez bizonytalan jövőt jelent a munkások számára. Ahogyan Edit kijelenti, “Nem tudom, kinek van itt jövője, de nekünk nincs.”

A másik megfigyelés, hogy a narrátorok tudatosan alkalmazzák és újraértelmezik a “píár” elemeit, hogy kialakítsanak egy saját kritikai diskurzust. A munkások tudatában vannak annak, hogy amíg nincsen munka a gyárban, addig nincs fejlődés, és határozottan elutasítják a “hivatalos” optimista “píárt”. Az új menedzserek “jövőképe” például a kritikai diskurzus egy eleme lesz Sándor narratívájában: “Amíg nem látom, hogy az asztalom tele van munkával, amit másnap meg kell csinálni, addig én nem látom a holnapot.” Edit explicite is a menedzserekkel polemizálva fogalmazza meg kritikáját: “Mert nem látod a változásokat [mondják]. Dehogyisnem látom. Az a baj, hogy látom.” A kritikai diskurzust az a meggyőződés is támogatja, hogy a munkások nem olyan “ostobák”, hogy ne lássák meg a valóságot a “píár” mögött. Ahogyan Judit fogalmaz: “Itt mindenki végzett valami iskolát, majdnem mindenkinek megvan az érettségije. Nem vagyunk olyan tanulatlanok.” A “hivatalos” diskurzus elemeinek átvételével és átértelmezésével a narrátorok megmutatják, hogy tudatosan vesznek részt egy kritikai diskurzus kialakításában.

 

A közösség szétesése

 

A narratívák tükrében a gyár “régen” híres volt összetartó kollektívájáról. A narrátorok egyetértettek abban, hogy a család után a munkahely volt a társas tevékenységek legfontosabb színhelye. A munkahelyi kapcsolatokat elősegítette a volt szocialista vezérigazgató munkáspolitikája: a legtöbb narrátor a gyár által szponzorált szakmunkásképző iskolába járt, és a szakmai gyakorlatot is ott végezte. Az együtt töltött évek elősegítették az emberek integrációját. Sok beszélő explicite is azt mondta, hogy “együtt nőtt fel” a kollektívával.

 

“Itt az emberek mind ismerték egymást, a 122-esből jöttünk [az iskola száma], mi voltunk az első szakmunkástanulók, amikor felépült az új csarnok a repülőtéren, mikor is, 25, 26 évvel ezelőtt? Igen, így volt, együtt költöztünk ide a gyárral [később]. Mindenki Jóskának hívja itt a főnököt. Ő is velünk kezdett, mi itt mind egyszerre kezdtünk.”

(Lujza, 48)

 

A narrátorok egybehangzóan állították, hogy a munkahelyen kívül is aktívan vettek részt a közösség életében. Noha sok ilyen tevékenység ideológiai mozgalmakhoz kapcsolódott, mint a szocialista brigádok, a kommunista szombat, a társadalmi munka vagy a majális, a munkásoknak ezek elsősorban és leginkább a társas kapcsolatok színhelyét jelentették, amelyeket a veszteség érzésével idéztek fel. Érdemes rámutatni, hogy miközben a munkásokra nem tett nagy hatást az ideológiai nevelés, fontosnak tekintették, hogy ezek a tevékenységek erősítették az emberek közötti szolidaritást.

 

“Régen teljesen más volt a közösség, például voltak a szocialista brigádok, ma könnyű azt mondani, hogy propaganda meg kommunista baromság, de azt hiszem, hogy ma nem lehetne ilyesmit szervezni, én nem vagyok nosztalgikus, igazán nem, mert azok se voltak olyan jó idők, de valahogy más volt, mások voltak az emberek közötti kapcsolatok, ma meg senki nem törődik a másikkal, más kor, más stílus, mindenki azt mondja, de azért régen sem volt rossz, fiatalok voltunk, sokat jártunk szórakozni, nem volt az olyan rossz, ahogy ma mondják. Mentünk étterembe, borozni, aztán volt szalonnasütés, jártunk sokat könyvtárba, akkor volt még olyan, hogy eminens könyvtári tag [nevet], hát voltam én is eminens könyvtári tag, ma is nagyon szeretek olvasni, én írtam mindig a brigádnaplót, meg jártunk előadásokra, terveztük a szocializmust [nevet], nem volt az olyan rossz, mentünk kirándulni a brigáddal, moziba [később], régen teljesen más volt a közösség, jó, volt egy csomó marxizmus, de nem vettük azt olyan komolyan, minket sem lehetett olyan könnyen beetetni.”

(Teréz, 49)

 

“Nagyon jó volt a közösség a …gyárban. Régen voltak közös kirándulások, közös bálok, a családok összejártak, együtt ünnepeltük a majálist, na jó, vittük a zászlót, de vittük a gyerekeket is, megittunk két-három sört, beszélgettünk, a gyerekek játszottak, pihentünk [később], a brigádunk volt társadalmi munkán iskolákban meg óvodákban, emlékszem, egyszer csináltunk egy nyomoréknak tolószéket, nem, nem hiszem, hogy azok olyan rossz idők voltak, az emberek segítőkészebbek voltak, egészen másképp álltak hozzá az élethez.”

(Zsolt, 52)

 

Mindkét narrátor világosan kifejezi a különbséget a régi és új társadalmi hálózat között. “Régen teljesen más volt a közösség.” Miközben Teréz elismeri, hogy “azok se voltak olyan jó idők”, narratívája azt sugallja, hogy az aktív társas élet valamennyire kompenzált a rendszer szürkeségéért. A narrátor egyértelműen elválasztja azt, amit ő fontosnak tekint a “csomó marxizmustól”, amivel nem lehetett őt “beetetni”. Láthatóan fontos számára az a különbség, hogy “mások voltak az emberek közötti kapcsolatok”, ami alatt nyilvánvalóan azt érti, hogy az emberek több időt töltöttek közösségi tevékenységgel. Ezt a következtetést a szocialista brigádok társas aspektusának hangsúlyozása is támogatja: “Mentünk étterembe, borozni, aztán volt szalonnasütés, jártunk sokat könyvtárba, akkor volt még olyan, hogy eminens könyvtári tag.” Érdemes rámutatni, hogy a beszélő láthatóan büszke arra, hogy ő is ezek egyike volt, amiből kiderül, hogy a szocialista brigádok “nevelési” célkitűzéseinek nem minden aspektusát tekintette “beetetésnek”. Zsolt hasonlóan megkülönbözteti a számára fontos dolgokat az ideológiától, amelyet nem tekint fontosnak: “na jó, vittük a zászlót, de vittük a gyerekeket is, megittunk két-három sört, beszélgettünk, a gyerekek játszottak, pihentünk”. Terézhez hasonlóan Zsolt is úgy találja, hogy az emberek a múltban másképpen viszonyultak egymáshoz. A különbségek közé tartozik a nagyobb szolidaritás: “az emberek segítőkészebbek voltak”. Ahogyan Zsolt később részletesen kifejti, számára a szolidaritás csökkenése a rendszerváltás egyik legsúlyosabb társadalmi és emberi tapasztalata.

A múlt pozitív emlékeit a narrátorok egybehangzóan szembeállították a változás közösségromboló hatásával a gyári kollektívában. Mindegyik narrrátor panaszkodott arról, hogy nincsenek fiatalok a gyárban. Mindenesetre hozzátették, hogy “nagyon is megértik” a fiatalokat, hogy nem jönnek el dolgozni ilyen “nevetséges” fizetésért. Általában minden munkás úgy látta, hogy a multinacionális vállalatok a városban sokkal jobb fizetéseket és vonzóbb perspektívákat ígérnek a fiataloknak, mint az ő munkahelyük; sokan explicite is kijelentették, hogy nem is engednék a gyerekeiket ilyen “lepusztult” gyárban dolgozni.

A beszélők egyetértettek abban, hogy a gyár hanyatlása “verte szét” a kollektívát. Azt mondták, hogy a jobb munkások közül sokan önként mentek el jobban fizetett állásokba; sokukat pedig az “átszervezés” periódusában elbocsátották, vagy előnyugdíjazták. Mindegyik narrátor azt mondta, hogy a munka hiánya és az elbocsátásokról szóló pletykák nagyon “feszült” hangulatot teremtettek a munkahelyen. A munkások tipikusan a “nyugodt” és “feszült” antonimákat használták, hogy érzékeltessék a régi és új atmoszféra közötti különbséget.

 

“Semmi nem maradt meg a kollektívából. Lehetetlenné tették a fennmaradásunkat. A fiatalokat anyagilag, az öregeket meg ezekkel az ide-oda dobálásokkal és átszervezésekkel. Teljesen szétesett a régi kollektíva. Régen szerettem munkába menni, volt egy jó csapat, fiatalok, érdeklődők, jó lett volna kiképezni őket, de nem, lehetetlenné teszik őket ezekkel a fizetésekkel. 30-40 ezer egy hónapra? Hát hogy tudnak erre megnősülni, családot alapítani? Inkább elmennek az Audiba. És jól teszik [később], a szakmai érdeklődésem? Semmi, engem ez az egész már egyáltalán nem érdekel. Régebben szívesen mentem dolgozni a …gyárba. Ma örülök, ha eljöhetek.”

(Béla, 49)

 

“Nagyon kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Régen nyugodtak voltunk, volt munkánk. Most mindenki feszült, az emberek nem beszélnek egymással, vagy rögtön elkezdenek kiabálni. Hallottuk, hogy a műhelyből ötven dolgozót elbocsátanak. És akkor mindenki azon gondolkozik, hogy vajon rajta van-e a listán. És nagyon feszültek vagyunk, mindenki ideges [később], látja, a férjem is itt dolgozik. Régen optimista volt, azt mondta, mindenki tud munkát találni, ha akar. Ma már nem mondja ezt.”

(Mária, 54)

 

A fenti két narrátorhoz hasonlóan a többi beszélő is azt mondta, hogy a gyár “átszervezése” és az “átmenet” tönkretette a kollektívát. A romló körülmények aláássák az emberek munkakedvét. “Régebben szívesen mentem dolgozni a …gyárba. Ma örülök, ha eljöhetek.” Érdemes rámutatni, hogy a motivációhiány a narratívák egyik közös aspektusa. A legtöbb beszélő egyetértett abban, hogy “sokkal kevesebb kedvvel” jön be dolgozni, mint régebben. Mária narratívája “tipikusnak” tekinthető abból a szempontból, hogy mindegyik munkás “állandó feszültségről” számolt be a folytatódó elbocsátások miatt, amelyek megmérgezték a munkahelyi atmoszférát. Ebből a szempontból a “feszültség” volt a rendszerváltással kapcsolatban leggyakoribban emlegetett kifejezés.

A feszültség másik két forrását az elbocsátások mellett a munkanélküliségtől való félelem és az életszínvonal csökkenése jelentette. A “hanyatlás e két utolsó aspektusát” tárgyalják a következő részek.

 

A munkanélküliségtől való félelem

 

A fentiek fényében nem meglepő, hogy az “aktív” munkások az elbocsátást nagyon reális és közvetlen veszélynek érezték az életükben. Egyiküknek sem volt azonban konkrét elképzelése arról, mihez kezdene, ha elvesztené munkáját a gyárban. Míg szemmel láthatóan “nagyon is sokat” foglalkoztak a gondolattal, egyikük sem talált még megnyugtató megoldást. A munkások egyetértettek azzal, hogy a biztonság elvesztése volt a legfájdalmasabb változás, amihez hozzá kellett szokniuk. Miközben mindannyian panaszkodtak a hétköznapi élet “feszültségeiről”, különböző véleménnyel voltak az újraelhelyezkedés esélyeiről. Az első választóvonal a nyugdíjhoz közeliek (57 felett) és az “aktív” korcsoport (57 alatt) között húzódott; a második az “aktív” férfiak és nők között.

A nyugdíjhoz közel állókat általában nem foglalkoztatta nagyon az újraelhelyezkedés gondolata. Megegyeztek abban, hogy nehezebb lesz az életük, és talán valami részmunkát kell vállalniuk mint pl. takarító vagy portás, de általában nem is próbálnának meg főállású munkahelyet keresni. Azt mondták, hogy a végkielégítés és a munkanélküli-segély elég lenne addig, amíg elkezdik kapni a nyugdíjat. Mindhárom narrátor ebben a korcsoportban állandó egészségügyi problémákról panaszkodott. Egyikük explicite is azt mondta, hogy őt többet nem érdekli “ez az egész”.

 

“Nincs hova mennem, mert hova vennének fel, na jó, valamit biztos találnék, de a legrosszabb esetben is csak három év, így le se sz…m az egészet, egy év rokkantsági, egy év munkanélküli-segély, aztán vége. Úgyhogy engem ez az egész nem érdekel. Ha fiatalabb lennék, egészségesebb, már réges-rég elmentem volna. Ne kérdezze, hogy hova, mert nem néztem szét.”

(Péter, 57)

 

A megkérdezett három nyugdíjas közül a nők részmunkaidőben dolgoztak, mert “nagy szükségük” volt az extra jövedelemre (mindketten egyedül éltek). Dóra (67) a nyugdíjasklub büféjében dolgozott, Hajnalka (63) pedig portás volt egy iskolában. Mindketten azt mondták, hogy ebben a korban “nehéz” állást találni. Hajnalkának például fél évet kellett várnia, amíg a munkaügyi központ felajánlotta neki a portásállást. Dóra egy barátnője révén kapta meg az állást. A férfi nyugdíjas rokkantsági pótlékot kapott.

Az “aktív” korúakat láthatóan sokkal inkább foglalkoztatták az újraelhelyezkedés esélyei. Markáns különbséget mutattak azonban a férfi–női narratívák. Míg a férfiak általában azon a véleményen voltak, hogy tudnak találni valamit, ha máshol nem, az informális szektorban, a nők sokkal rosszabbul ítélték meg saját esélyeiket. A legtöbbjük azt mondta, hogy örömmel maradna otthon, ha a család anyagi lehetőségei megengednék a jövedelem kiesését. Sok női narratívában a munkanélküliségtől való félelem a posztszocialista változás legerősebb aspektusa.

 

“Hogy mihez kezdek, ha kirúgnak? Ne aggódjon, nyugodtan megkérdezheti, nagyon sokat gondolkodtam én ezen. Nem tudom. Sírok. Milyen kilátásaim vannak? A baj az, hogy semmilyen. Csak ez az egy szakmám van, ez az egy iskolám. Nem tudom elképzelni, mihez kezdek. 49 éves leszek. Nem, tényleg nem tudom elképzelni, mi lesz velem. Szeretnék nyugdíjas lenni [nevet]. Ez a korcsoport és ez a végzettség – nagyon, nagyon rossz. Azt hiszem, a kormánynak támogatni kéne ezt a csoportot, ezt a társadalmi osztályt. Az az igazság, hogy van egy osztály, ami megöregedett, elnyűtt, elfáradt, nagymamák… akivel beszélek, mindenki panaszkodik.”

(Teréz, 49)

 

“Változások? Már mondtam. Nekünk a félelem, hogy elveszítjük az állásunkat. Nekünk ez a legfontosabb dolog, mind nagyon félünk tőle. Mert nem keresünk itt valami hű de sokat, nem szégyen az, megmondom, 54 ezret keresünk egy műszakban. De ha ez megmaradna [gondolkodik], igen, azt hiszem, az a legnagyobb változás, hogy félünk, hogy elveszítjük a munkánkat. Ez a legnagyobb baj nekünk, még tíz évem van a nyugdíjig, ha elmehetnék 55 évesen, nem panaszkodnék, de tíz év az nagyon sok, hogy bírjuk ki addig? Régen nyugodtak voltunk, volt munkánk, most félünk, végül is mi vagyunk a legrosszabb helyzetben, nem? Mert senki nem akarja alkalmazni ezt a korcsoportot, 50 év felett. Senki. Félünk, hogy nem találunk munkát [később]. Hát én visszamennék oda, amit már sokszor elmondtam magának. Szeretném, ha megmaradna a munkám. Szeretném, ha egészséges lennék, és megmaradna a munkám. Ez minden, amit szeretnék.”

(Lívia, 50)

 

Mindkét narrátor azt mondja, hogy a hozzájuk hasonló helyzetű nők halmozottan hátrányos helyzetben vannak a munkaerőpiacon a koruk, szakmájuk és a nemük miatt. Nem áll szándékukban szépíteni a gyárbeli helyzetüket: “nem keresünk itt valami hű de sokat”. A gyári munka elvesztése azonban még ezt a minimális anyagi biztonságot is veszélyezteti. A narratívákból világosan kiderül, hogy mindkét beszélő szerint bizonytalanok az újraelhelyezkedés esélyei. Ezen kumulatív hátrányok miatt látja Teréz “társadalmi osztálynak” a hozzá hasonló korú és foglalkozású nőket, akik nagyon is rászorulnának a kormány támogatására.

A férfiak általában optimistábbak. A legtöbb “aktív” férfi úgy ítélte meg, hogy találnának valamit, mert “ebben a városban mindenki talál munkát, aki igazán akar dolgozni”.

 

“Sokszor gondolkodtam én már ezen. Biztos, hogy nem lennék munkanélküli. Talán nem a szakmámban. De biztos, hogy találnék valamit. Én a múltban megteremtettem egy anyagi biztonságot. És mindenáron meg akarom tartani. Ki kérdezi manapság, hogy mit csinálsz a megélhetésért? Legfeljebb elvállalok akármilyen munkát.”

(Sándor, 48)

 

Mivel egyetlen beszélőnek sem volt tapasztalata a munkakereséssel, nem kell túl elsietett következtetésekre jutni a fenti narratívák alapján. A nők egyértelműen úgy látták, hogy nemük miatt (is) hátrányos helyzetben vannak a munkaerőpiacon. Érdemes azonban rámutatni egy másik fontos különbségre a férfiak és nők között. Ahogy a narratívákból kiderült, a férfiak kiterjedtebb hálózattal rendelkeztek, amire számíthattak a munkakeresésnél; legtöbbjük megemlítette, hogy részt vesz valamilyen mértékben az informális gazdaságban. A nők lehetőségei azonban csak a munkaügyi hivatalra korlátozódtak, ami sokkal kétségesebb eredményeket ígért. A nők korlátozott mértékű részvétele az informális hálózatokban lehet az egyik magyarázata pesszimistább “jövőképüknek”.

 

Az életszínvonal csökkenése

 

Az anyagi helyzet változása szempontjából három csoportot lehet megkülönböztetni. Az első – és legkisebb – csoport azokat az embereket foglalja magában, akik úgy látják, hogy a reálbérek csökkenését ellensúlyozni tudják az informális gazdaságban végzett extra munkával (2 elbeszélő).

 

“Délután 2-kor befejezem a munkát, aztán megyek dolgozni Ivánba egy maszek autószerelőhöz. És a fiaim is dolgoznak, négy kereső van a családban. Így ugyanolyan szinten élünk, mint azelőtt.”

(László, 51)

 

Később azonban László hozzátette, hogy azt várta volna, az anyagi helyzete jobb lesz, hiszen a fiai elkezdtek dolgozni, és nem szorulnak az ő támogatására. Így a “régi szint tartását” valójában hanyatlásnak is fel lehet fogni.

Lujzáék láthatóan családi stratégiákat használtak fel, hogy bekapcsolódjanak az informális gazdaságba:

 

“Miután elbocsátották a férjemet, nem hagytam neki időt arra, hogy elkeseredjen. Volt egy kis spórolt pénzünk meg a végkielégítés, mindent összeszedtünk, és nyitott egy autójavító műhelyt. Most dolgozik, néha besegítek neki a könyvelésben. Én nem panaszkodom. Nem lett jobb, nem lett rosszabb. Tartani tudjuk ugyanazt a színvonalat.”

(Lujza, 48)

 

A narratívából világosan kiderül, hogy a műhely megnyitását a kényszerűség és nem a vállalkozó szellem inspirálta. A feleség részvétele az üzletben megmutatja, hogy családi stratégiáról van szó, hogy spóroljanak a munkaerőn. Érdemes rámutatni, hogy a fenti esetben a feleség volt az, aki meggyőzte a férjet, hogy legyen vállalkozó. Míg Lujza nem árulta el, mennyi hasznot hoz havonta a műhely, valószínű, hogy a családi vállalkozásból származó (és, ahogy egy spontán kommentárból kiderült, némileg “adócsalt”) jövedelem teszi lehetővé a színvonal megtartását a családnak.

A második csoport azokból az emberekből áll, akik “komoly hanyatlásról” számoltak be, de felette voltak a létminimumnak (12 narrátor). Két közös sajátosság volt a csoport tagjainak életkörülményeiben. Olyan háztartásban éltek, ahol a házastárs is keresett, vagy (2 esetben) nyugdíjas volt, és 3 kivétellel dolgozó gyermekeik voltak, akik nem szorultak támogatásra. A háztartási kiadások csökkenése sem kompenzálta azonban a reálbérek csökkenését. A legtöbb narrátor azt mondta, hogy egyre nehezebben tudnak kijönni a fizetésből, annak ellenére, hogy lemondtak az olyan “luxusról”, mint utazás, étterembe járás vagy színházlátogatás. Míg a munkások gyakran szembeállították a szocialista időszak áruhiányát a fogyasztási javak mai kínálatával, rögtön utána hozzátették: “most minden van, de ki tudja megfizetni?”. Általános panasz volt, hogy nőttek a megélhetési költségek, és “nem tudunk semmit megtakarítani”. A beszélők egyetértettek abban, hogy a bérből és fizetésből élő ember “sokkal rosszabb” helyzetben van most, mint a régi rendszerben.

 

“Régen sokkal jobb ételeket tudtam venni, sokkal több pénzt tudtam költeni bevásárlásra. Mindent meg tudtam venni az akkori színvonalon. Most nem tudok félretenni, nem járok nyaralni, nem öltözködöm úgy, mint régen. Régebben volt autóm. Most busszal járok. Ebben a hónapban megspóroltam a bérletet, mert a gyár bezárt két hétre, inkább gyalog jöttem be dolgozni. Nem akarom, hogy sajnáljon [elmosolyodik], nem, én sokkal jobban éltem régen.”

(Tamás, 57)

 

“Sokkal nehezebb ma a megélhetés, mint régen. Nagyon drága a rezsi. Csak a gázszámla volt 30 ezer múlt hónapban. Nem tudom, hogy jött ez ki, de be kell fizetni. Fizetéstől fizetésig élünk. Minden hónapban imádkozom, hogy nehogy valami váratlan dolog történjen. Ha a férjem lebetegszik, igazán nem tudom, mit csináljunk, hogy fizessük ki a számlákat.”

(Lívia, 50)

 

Tamás láthatóan az anyagi hanyatlást összefüggésbe hozza a társadalmi degradációval. A középosztály külső jegyeinek elvesztését a narrátor szemében státusvesztést (is) jelent: “Most nem tudok félretenni, nem járok nyaralni, nem öltözködöm úgy, mint régen.” A történet, hogy inkább gyalog jár a munkahelyére, hogy spóroljon a buszköltségen, Tamás számára a társadalmi hanyatlás egyik aspektusa: “Nem akarom, hogy sajnáljon.” Lívia narratívájában a rezsi kifizetésének növekvő problémája és a felhalmozás lehetőségének hiánya mutatja a romló anyagi helyzetet. “Ha a férjem lebetegszik, igazán nem tudom, mit csináljunk, hogy fizessük ki a számlákat.” A Lívia által felsorolt gondok annyiban “közösek”, hogy minden narrátor panaszkodott a nagy rezsire, amit egyre nehezebben tudnak kifizetni, és a “tartalékok” hiányára. Sokuk nem volt biztos abban, hogy ki tudna fizetni “váratlan” költségeket. Nem véletlen, hogy az egészség első helyen volt a kívánságok között.

Azoknak a narrátoroknak, akiknek iskolás gyermekeik voltak, különösen nagy gondot jelentett anyagi lehetőségeik csökkenése. Az egyik legfájdalmasabb változás számukra az egyre drágább oktatás.

 

“Mondok egy furcsa dolgot. Azt hiszem, szabadabb voltam akkor, mint ma. Volt lakásom, autóm, biztos állásom, balatoni nyaralás, horgászás, nem jelentett gondot az, hogy bepakoljam a családot a kocsiba és lemenjünk Tatára a hétvégére. Vagy elmenni kempingezni. És nem tudom többet megengedni magamnak. Milyen szabadság az, ahol nem tudom elvinni a családomat egy közös nyaralásra? És dolgozom, van rendes állásom, nem iszok. Nem cigarettázom. Régebben kéthetente mentünk le Tatára, van ott egy tó, ott szoktam horgászni. És ma ezt nem engedhetem meg magamnak. Tavaly 40 ezret fizettünk ki a lányomnak könyvekre meg szótárakra. És még csak elsőéves. És akkor leülök, számolok, miből fizetjük majd az egyetemet? Mert nagyon jó tanuló, úgyhogy azt nem hagyom, hogy ne tanuljon tovább. De ahogy ma állunk, hát nem vagyok benne biztos, hogy fizetni tudom neki az egyetemet.”

(Béla, 49)

 

“Ezt sajnálom a legjobban, hogy olyan sok mindenből kimaradnak [a gyerekek], mert nem tudjuk megfizetni. Most sokkal nagyobbak a lehetőségek, mint amikor mi voltunk fiatalok, de nem mindenkinek. Én nem tudom kifizetni az angol nyári tábort a gyerekeimnek vagy a külföldi sítúrákat. És a könyvek, minden annyira drága. Régen nem voltak ilyen különbségek, az ember nem érezte magát kisebbnek a többieknél. A fiam osztálytársai, hát, a legtöbbnek a szülei menedzserek, bankárok, értelmiségiek. Én nem tudok velük lépést tartani. Az én fiam csak úgy tud nyáron táborba menni, ha előtte dolgozik. Amikor kimegyünk elé, mindig mondom a férjemnek, hátul állj meg, hogy ne kelljen a gyereknek szégyenkezni, hogy milyen tragacsba száll ki meg be.”

(Edit, 46)

 

Láthatóan mindkét narrátor számára fontos problémát jelent, hogy korlátozott lehetőségeik vannak arra, hogy megfelelő hátteret biztosítsanak gyermekeik számára. Ez különösen nyomasztó a növekvő egyenlőtlenségek fényében: “A fiam osztálytársai, hát, a legtöbbnek a szülei menedzserek, bankárok, értelmiségiek. Én nem tudok velük lépést tartani. Az én fiam csak úgy tud nyáron táborba menni, ha előtte dolgozik.” Az, hogy a narratívákban szereplő gyerekek “nagyon jó” tanulók, növeli a szülők bűntudatát amiatt, hogy nem tudják nekik ugyanazokat a lehetőségeket biztosítani, mint a gazdagabb szülők. Az államszocialista időkhöz képest ez egy olyan különbség, amellyel mind a szülőknek, mind a gyerekeknek meg kell tanulnia együtt élni.

A harmadik csoportba tartozó 4 narrátor gyakorlatilag a létminimum alatt vagy éppen a küszöbön él. Valamennyien egyedülálló háztartásban élnek, vagy rokkantsági nyugdíjat kapnak. Ide tartozott a férfi nyugdíjas, egy elvált, dolgozó férfi és két özvegy dolgozó nő. Meg kell említeni, hogy a mintában levő két nyugdíjas nő is idekerült volna, ha nincs a félállásból származó extra jövedelem. A narratívák fényében ezek az emberek szenvedték el az életszínvonal “legradikálisabb” csökkenését. Elegendő idézni egyetlen narratívából, amely a posztszocialista változás egy különösen szomorú dokumentuma.

 

“Maga azzal a kérdéssel foglalkozik, hogyan magyarázza ezeket a dolgokat, én meg azzal, hogy élek majd a jövőben. Szeptemberben nyugdíjba megyek. Számolok, az étel nem lesz olcsóbb, inkább drágább, igaz? Most kapom meg a papírt, hogy emelték a tv-előfizetést, most 2460 Ft. Ebben benne volt a Discovery meg a Spectrum, azokat nagyon szeretem. De most számolok, idáig fizettem 1680-at, és most majdnem 600 lenne a különbség. Hát inkább megváltoztattam az előfizetést. Most nem jön be ez a két csatorna. De mit csináljak? Van egy kocsim, 15 éves, de ez az egyetlen dolog, ami felvidít, lemegyek, megnézegetem, megsimogatom, lemosom, megjavítom, volt, hogy egy hétig bablevesen éltem, hogy megvegyem bele az alkatrészt. Mindenkinek kell valami, ami örömet okoz neki, nem? De most, ahogy számolok, nem hiszem, hogy fenn tudom tartani az autómat.”

(Ferenc, 59)

 

Mi “romlott el” a kapitalizmussal?

 

A kutatás másik eredménye az, hogy a változás negatív tapasztalatai, amelyek a “hanyatlás narratíváivá” alakultak át, nem fordították szembe a munkásokat a kapitalizmussal. Éppen ellenkezőleg, ebben a vonatkozásban a beszélők igencsak vonakodtak attól, hogy feladják a “mo­dernitás várakozásait”. Egybehangzóan állítom, hogy a kapitalizmus “sokkal jobb” a munkásoknak, mint a “létező” szocializmus. A kapitalizmust a beszélők egyértelműen a “Nyugattal” és ezért az anyagi jóléttel és fejlődéssel azonosították. A munkások általában úgy látták, hogy a kapitalista országok gyorsabban fejlődnek, és jobb életszínvonalat biztosítanak az embereknek, mint a szocialisták. Tipikus érv volt, hogy a kommunista rezsimek szükségszerűen omlottak össze, mert nem voltak többé fejlődőképesek. Ezek az eredmények azt mutatják, hogy a munkások kapitalizmusképét továbbra is meghatározza a modernitás mítosza.

A “modernitás várakozásai” és a “kis transzformációk” tapasztalata közötti ellentmondást a beszélők azzal az érvvel oldották fel, hogy valami “elromlott” a kapitalizmus visszaállításánál. A narrátorok a kapitalizmust láthatóan úgy értették, mint olyan rendszert, amelyet inkább visszaállítanak, mint “magától” kialakul. Ebből a szempontból gyakran emlegetett példa volt Ausztria, ahol “visszaállították” a kapitalizmust, és amely “láthatjuk, hogy hova fejlődött”. A beszélők azt mondták, hogy Magyarország “nem rosszabb, mint Ausztria”, és a magyar munkaerő képzettsége nem marad alatta a nyugatinak. Ezért csak a “külső körülményeken” múlott, hogy Magyarország nem ért el hasonló fejlettségi szintet.

A kérdést, hogy mi “romlott el” a kapitalizmussal, két szinten tárgyalták a narrátorok: a gyár és a nemzeti gazdaság szintjén. Az érvek két közös sajátosságát lehet megfigyelni ezen a két szinten. Az első az, hogy sokan tudatos szándékot vagy tervezést gyanítanak a kudarc mögött. Ez különösen fogékonnyá tette a munkásokat összeesküvés-elméletek fabrikálására, ami a gyári szinten rasszista érveket is eredményezett. A nemzeti gazdaság szintjén a munkások tipikusan a multinacionális vállalatokat okolták a potenciális riválisok szisztematikus kiküszöböléséért.

A másik közös jellemző a gyár és a magyar ipar egésze között megrajzolt gyakori analógia. Sok narrátor azt mondta, hogy a gyárukat az új tulajdonosok szándékosan tették tönkre, hogy megszabaduljanak a versenytársaktól. Ez az érv a nemzeti gazdaság szintjén a multinacionális vállalatok éles kritikájává alakult, amelyek bejövetele a beszélők szerint nagyon káros hatással volt a magyar ipar egészére. Mindenképpen rá kell azonban mutatni, hogy a multinacionális vállalatokkal kapcsolatban “konzisztensen inkonzisztens” nézeteket hangoztattak a beszélők. Sokan úgy látták, hogy új munkahelyeket teremtettek, ami javította a munkások helyzetét. Közös félelem volt azonban, hogy a “multik” bármikor összepakolhatnak és elmehetnek keletebbre (Románia, Ukrajna, Oroszország), ahol olcsóbb a munkaerő. A munkások tipikusan a kormánytól várnák, hogy beavatkozzon, megrendszabályozza a multikat, és megvédje a magyar ipar érdekeit. A munkások láthatóan a nemzetállam keretei között képzelték el a “normatív kapitalizmust”.

 

“Ellenség belül”

 

A munka hiánya és a folyamatos elbocsátások nemcsak a gyár történetének kritikai olvasatát eredményezték, hanem radikálisan “kifordították” a hivatalos diskurzust. “Alulról nézve” elsősorban és leginkább az új menedzsment volt az oka a gyár gazdasági problémáinak.

Ezzel kapcsolatban az érvek két típusával találkozunk. Az első verzió szerint az új menedzserek inkompetensek, és nem érdekli őket a gyár jóléte. A munkások láthatóan olyan “klikket” láttak bennük, akiket senki nem ellenőriz. Ezért megtehetik, hogy “nem dolgoznak”, csak hazaviszik a “milliókat.” (A legtöbb munkás megemlítette, hogy a vezérigazgató havonta 16 milliót keres – egy információ, amelynek nem mondták meg a forrását.) A nagy fizetési különbségek a menedzserek és a munkások között különösen a gyár gazdasági gondjainak fényében tűntek igazságtalannak. A munkások nem értették, hogy tud egy “szegény” gyár ilyen óriási összegeket kifizetni. Sokan azt mondták, hogy ez is hozzájárult a gyár hanyatlásához.

A legendás szocialista vezérigazgatóra való visszaemlékezés láthatóan felerősítette a kritikákat az új menedzsmenttel szemben. Miközben a munkások elismerték, hogy a régi vezérigazgató politikai kapcsolatokat is felhasznált, hogy munkát hozzon a gyárba, rámutattak, hogy külföldön is nyitott piacokat, mert “utánament” a munkának. A régi vezérigazgatót azért is dicsérték, mert szigorúan ellenőrizte a vállalati vezetők munkáját, és nem tűrte a lazaságot. A beszélők tipikusan hozzátették, hogy a mai menedzsmentet “páros lábbal rúgta volna ki” a gyárból. Gyakran állították szembe a régi vezér alatti rendet és fegyelmet az új vezetéssel azonosított “káosszal és széteséssel”.

 

“Kevés a fegyelem, kevés a munka, mindenki tudja, másképp van, mint régen, amikor voltak a nagy megrendelések. Mert nekik az nem megoldás, hogy elmennek és munkát keresnek, nem, hanem inkább kirúgják az embereket, bár inkább a menedzsereket kéne kirúgniuk, mert azok kevesebbet csinálnak, mint mi. Azt mondja az új igazgató, nem tudok munkát adni, nincs munka. Azt mondja, nem az ő dolga, hogy munkát találjon. Hát akkor, kérdezem én, kinek a dolga, ha nem az övé? Miért kap 16 milliót egy hónapban? Mert ennyit kap. És nem tud nekünk megadni 5000 forint fizetésemelést. Mert az nem megoldás, hogy azt mondja, nem tudok munkát adni. Elhiszem, de hogy lehet, hogy régen meg volt munka? Ez a legnagyobb problémám, azért mondom. Nem akarok visszamenni Z. [a volt igazgató] idejére, de énnekem az a véleményem, hogy én itt nőttem fel, ebben a környezetben, ebben a gyárban, és rendes munkahelyen akarok dolgozni, rendes környezetben, és én úgy látom, hogy azok a vezetők rengeteget tettek ezért a környezetért, ezért az országért. Mert ez a város csak hálás lehet az olyan embereknek, mint Z, ez az én véleményem.”

(Tamás, 57)

 

A narrátor láthatóan nem tesz különbséget a szocialista igazgató és az új menedzsment feladata között. “Mert az nem megoldás, hogy azt mondja, nem tudok munkát adni. Elhiszem, de hogy lehet, hogy régen meg volt munka?”

Tamás nyilvánvalóan nem a csökkenő kereslettel, hanem a menedzserek inkompetenciájával hozza összefüggésbe a munka hiányát, akik “nem dolgoznak meg” a pénzükért. A beszélő explicite is szembeállítja az új menedzserek közönyét a szocialista vezérigazgató idejével, akinek “csak hálás lehet” a város. Több narratívában megfigyelhető a lokálpatriotizmus: többen kritizálták, hogy az új menedzserek nem kötődnek a városhoz, és nem is érdekli őket a környezet fejlesztése. A munkások tipikusan csak a “pestiekként” emlegették őket, akik közönyösek a helyi kollektíva iránt. A helyi viszonyokban való járatlanságuk több gúnyolódásra adott okot:

 

“Halljuk, hogy egy nap a pesti igazgató kitalálja, hogy angolul beszél egy értekezleten. Az itteni vezetők fele nem ért angolul. Ott ülnek, bólogatnak, és fogalmuk sincs, hogy miről beszél. Hát most mondja meg, kell nekünk egy ilyen igazgató?”

(Sándor, 48)

 

A második típusú érvelés szerint a gyár hanyatlása tudatos tervezés eredménye. Több beszélő is úgy gondolta, hogy a “pestiek” csak azért jöttek, hogy leépítsék a termelést, mert a tulajdonosok el akarják adni a gyár értékes ingatlanait és kivenni a pénzüket a gyárból. A hírek, hogy egy izraeli befektető cég venné meg a gyár központi fekvésű telephe­lyét, további összeesküvés-elméletekre adtak okot.

 

“A zsidó tőke tette tönkre ezt az országot, az itt az általános vélemény. És én egyetértek a kollégákkal, mert nekem is ez a tapasztalatom. Megmondom, én nem vagyok antiszemita, nekem nincs bajom a zsidókkal, de kezdenek meggyőzni engem. Megírta az újság, hogy valami luxusnegyedet akarnak itt építeni, hát most gondoljon azokra a munkásokra, akik itt dolgoztak egész életükben, az ő munkájukból épült fel ez a gyár, azért kaptunk olyan kevés fizetést, és most eladják egy izraeli cégnek. Amikor az emberek ezt meghallották, hát rögtön elkezdődött a zsidózás. Azt mondják, az új igazgató is az. Én nem tudom, de sokan azt mondják.”

(László, 51)

 

A narratíva világosan követi az összeesküvés-elméletek logikáját. Azt az általános kijelentést, hogy “a zsidó tőke tette tönkre ezt az országot”, a narrátor saját tapasztalatával “igazolja”: “kezdenek meggyőzni engem”. A kapitalizmus baloldali kritikája (“az ő munkájukból épült fel ez a gyár”) a szélsőjobboldali retorikából jól ismert érveléssé, a “kizsákmányoló” tőkének a “zsidó” tőkével való azonosításává torzul. A “kapcsolat” keresése az igazgató és az izraeli cég között nyilvánvalóvá teszi a rasszista érvelést.

Noha Lászlón kívül csak a férfi nyugdíjas fejtett ki nyíltan rasszista nézeteket, a spontán megjegyzésekből úgy tűnt, hogy az izraeli befektető céggel kapcsolatos hírek felerősítették az antiszemita megnyilvánulásokat. Érdemes rámutatni, hogy miközben a munkások kevés hajlandóságot mutattak arra, hogy feladják a normatív kapitalizmusképet, sokuk láthatóan fogékonnyá vált az antikapitalista retorikára, ha az a “tőkéseket” a zsidókkal azonosította.

 

“Ellenség kívül”

 

Nemzeti szinten a munkások egyhangúan a multinacionális vállalatokat okolták a magyar ipar tönkretételéért. Ebből a szempontból a beszélők kiterjesztették az érveket, hogy mi “romlott el” az ő gyárukban, hogy az egész ország gazdasági helyzetét magyarázzák. A legtöbb narrátor úgy gondolta, hogy a “multik” közös stratégiája volt a versenytársak kiküszöbölése. A gyár “szándékos lezüllesztését” a munkások úgy értelmezték, mint a magyar ipar tönkretételére irányuló nagyszabású stratégia egy elemét.

Ennek ellenére érdekes módon a legtöbben úgy vélték, hogy a multinacionális vállalatok fejlődést jelentek az országnak. A narrátorok azonban általában hozzátették, hogy ennek a fejlődésnek az anyagi és technológiai alapja nem magyar, és így az ország nagyon ki van szolgáltatva a “külső hatalmaknak”. A fejlődés “helyes” útját nyilvánvalóan nemzeti keretek között képzelték el a beszélők.

 

“A rendszerváltásig saját magunktól fejlődtünk. Most a multik rengeteget fejlesztenek. De mi lesz, ha egy nap elhatározzák és odébbállnak? Mit hagynak itt nekünk? Az üres csarnokot? Mihez kezdjünk vele? A rendszerváltásig amit fejlődtünk, azt saját erőből értük el. Ami fejlesztés azóta van, azt mind a multik csinálják. És ha elmennek, az egész ország összeomlik.”

(Péter, 57)

 

A narrátor egyértelműen a “nemzeti kapitalizmusra” vonatkoztatva konstruálja meg a “fejlődés” és “fejlesztés” koncepcióit. A szocialista rendszert elsősorban és leginkább úgy értelmezi, mint modernizáló rezsimet. A szocializmus alatti lassabb fejlődést a beszélő szembeállítja az új perspektívákkal. “Ami fejlesztés azóta van, azt mind a multik csinálják.” A narrátor szerint azonban ez “látszatfejlődés”, mert központja kívül esik a nemzeti határokon. “És ha elmennek, az egész ország összeomlik.” Ebből a szempontból a multik által elért fejlődés úgy értelmeződik, mint “külsődleges”, és ezért megbízhatatlan hatások eredménye.

Miközben a legtöbb narrátor “bizonytalannak” látja a fejlődés új perspektíváit, káros hatásaik nagyon is “valóságosak”. A beszélők tipikusan úgy látják, hogy a multik bejövetele a magyar piacra “egyenlőtlen” versenyt teremtett a magyarok és külföldiek között. Így került “külföldiek” kezébe a nemzeti vagyon.

 

“Az volt a rendszerváltás, hogy mindent eladtak. És kiknek? Nem magyar embereknek. Külföldieknek. És nekik az a legfontosabb, hogy minél hamarabb kiszedjék a profitot.”

(Béla, 49)

 

A nemzeti vagyon kiárusításának vonatkozásában a munkások analógiát láttak a saját gyáruk esete és a nemzetgazdaság között. Azt mondták, hogy a “külföldi” tulajdonosok szándékosan züllesztik le a termelést, hogy megszabaduljanak a konkurenciától. A deindusztrializációt ezért úgy értelmezték, mint tudatos tervezés eredményét.

A “külföldi” tulajdonosok nemcsak kiküszöbölték a potenciális versenytársakat, hanem olyan privilégiumokat élveztek, amelyeket a beszélők különösen “tisztességtelennek” éreztek. A legfontosabb volt az adókedvezmény. Sok munkás, mint például Tamás, explicite is összehasonlította a saját gyárukat egy multival, hogy megmutassa, mennyivel jobb helyzetben van a fejlesztés szempontjából az utóbbi, mivel nem fizet adót.

 

“Azt hiszem, ezért gyűrűzik be ez a válság Magyarországra, mert nekünk is előrébb kellene lépnünk. Nekünk is fejleszteni kellene, invesztálni, új gépeket venni, és ezt nem bírjuk, mert meg vagyunk adóztatva. És a külföldi vállalatok, azok mind versenyképesek, mert nem fizetnek adót. Vegyük például az Audit, könnyű neki fejleszteni, ameddig nem fizet adót [később]. Én ott látom a problémát, hogy a kormány feltartja a kezét és megengedi, hogy mindent eladjanak. És az eredmény az, hogy minden csődbe megy. Mert én annak nem örülök, hogy az Audi virágzik. Mert ugyanúgy virágzik, mint Szombathelyen, amit megvett az Opel, hogy letelik az öt év, aztán amikor adót kellene fizetni, mit csinál? Fogja magát és elmegy. És most valahol Lengyelországban szerelik össze a kocsikat.”

(Tamás, 57)

 

Az észlelt egyenlőtlenségek, a növekvő függőség és a bizonytalan jövő láthatóan megsebezte a nemzeti érzelmeket. Míg a beszélők egyetértettek abban, hogy a környéken a multik adják a legjobb fizetést, tipikusan hozzátették, hogy ez még mindig “sokkal kevesebb”, mint amit a nyugati munkásnak fizetnének. Az “olcsó munkaerővel” való azonosítás láthatóan fogékonnyá tette a munkásokat a nacionalista retorikára.

 

“A világgazdaság már megmondta, hogy a magyar munkaerő túl drága, már nem tudnak olyan nagy üzletet csinálni. Függetlenül attól, hogy egy hetedét fizetik annak, mint Ingolstadtban. Én nem vagyok nacionalista, de azt hiszem, hogy a Csurkának nagyon is igaza van ebben a dologban. Nem kéne úgy lenni, mint a németeknél, hogy Németország mindenekfelett, de a magyar embereknek is tisztelni kellene az országukat. Mert nem vesznek minket semmibe, az az igazság. Nincsen semmi tiszteletünk.”

(Sándor, 48)

 

Az észrevétel, hogy a fejlődés megjósolhatatlan “külső” erők függvénye, erősen etatista érveket eredményezett. A legtöbb munkás azt mondta, hogy a kormány túl sok engedményt tesz a globális tőkének. A munkások tipikusan a kormánytól várnák, hogy beavatkozzon és ellenőrzés alá vonja legalább a gazdaság egy részét.

 

“Meg lehet nézni minden vállalatot, teljesen tönkreteszik őket, ha az állam nem lép közbe, mert az a cél itt, hogy tönkretegyék ezt a gyárat, ami virágzó vállalkozás volt valamikor, az a cél, hogy tönkretegyék, hogy ne legyen verseny. Én nagyon jól átlátom ezeket a dolgokat, egy másik példa a textilgyár, a konkurencia felvásárolta, azóta nem is volt semmi fejlesztés. Vagy ott van a Richards, mind komoly, nemzetközileg ismert cég, és mind csődbe megy. Ezt nem értem én ebben a rendszerváltásban, hogy miért nem avatkoznak közbe, mert jó, ne támogassák a veszteséges cégeket, de amiben lát az állam és az ország fantáziát, azt miért nem támogatják? Mert nekünk a saját érdekeinket kell néznünk, nem a külföldiek érdekeit.”

(Zsolt, 52)

 

Összegezve, a munkások a gyár hanyatlását a nemzeti gazdaság kontextusában értelmezik. Következésképpen a krízis lehetséges megoldását nem a globális gazdasági környezet megváltozásában, hanem a nemzeti gazdaság keretei között keresik. Ezzel a gondolatmenettel összhangban a munkások a multikat úgy fogják fel, mint megbízhatatlan, idegen és potenciálisan veszélyes elemeket a nemzetgazdaság “testében”. Ezért a narrátorok kiegyensúlyozó szerepet szánnának egy kapitalista államnak, amely “garantálná” a társadalmi igazságosságot és a gazdasági prosperitást.

 

Konklúzió

 

Az egykori szocialista mintagyárban egy drámai gazdasági, társadalmi és pszichológiai változás hétköznapi mikrovilágának lehettünk szemtanúi. A munkások nemcsak az életszínvonal (általában radikális) csökkenését tapasztalták, hanem meg kellett tanulniuk együtt élni a munkanélküliség örökös fenyegetésével és a gyári kollektíva szétesésével. A gyár hanyatlása nagymértékben befolyásolta a narrátorok önértékelését: valamennyien a rendszerváltás fájdalmas tapasztalatai között említették a mintagyár presztízsének elvesztését. A “kis transzformációk” ezen tapasztalatai nemcsak a “tranzitológia” hivatalos kategóriáit vonták kétségbe, hanem a “létező” kapitalizmus kritikai olvasatát eredményezték a munkások körében.

A hanyatlás szemléletes narratívái azonban nem kérdőjelezték meg önmagában a kapitalista rendet. A narrátorok tipikusan úgy emlegették a fejlett kapitalista országokat, mint követendő példákat. A kapitalizmus normatív felfogása mutatja a “modernitás várakozásainak” tovább élését, amelyek változatlanul befolyásolják a munkások posztszocializmus-képét. A tapasztalat és a várakozás közötti ellentmondást az az érv oldja fel, hogy valami “elromlott” a kapitalizmussal. A kapitalista változás “kon­zisztensen inkonzisztens” narratívái így alakulnak át az “ellenség” keresésébe, amely meghiúsította az “osztrák példa” követését. Gyári szinten ezek láthatóan az új tulajdonosok és menedzserek; nemzeti szinten pedig a multinacionális vállalatok. A “létező” kapitalizmus kritikája így végül összeesküvés-elméletek fabrikálásába és az erős állam ideológiájának támogatásába fordul át.

A kapitalizmusról vallott “konzisztensen inkonzisztens” nézetek azt sugallják, hogy a munkások változásolvasata egyetlen nagy transzformációs paradigmába sem illeszthető bele. Ezeket a “konzisztens inkonzisztenciákat” azonban hiba lenne azzal magyarázni, hogy a munkások nem képesek konceptualizálni a posztszocialista változást. Noha az új perspektívák kritizálják a tranzitológiai elméletet, helyette hasonlóan teleologikus téziseket állítanak fel, legyen az akár a kontinuitás mintázata, akár a periferiális fejlődés, ami a transzformációt determinálja. A kutatás “inkonzisztens” eredményei tehát valóban felajánlják a posztszocialista változás egy alternatív olvasatát.

 

Jegyzet

1 A gyárat 1997-ben privatizálták, és 2000-re a régi menedzsment nagy része kicserélődött (a gyár egykori, legendás hírű vezérigazgatóját 1990-ben nyugdíjazták).