Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban, továbbá Baloldal – új kihívások c. könyveiről

Újkapitalizmus, elitek és a másként gondolkodás esélyei és lehetőségei Magyarországon

(Szalai Erzsébet két könyvéről)

 

Az a történeti közhely, hogy minél távolabb kerülünk időben egy eseménytől, annál inkább növekednek a megismerés esélyei, mindenképpen alkalmazható a rendszerváltó társadalmak kutatására Kelet-Európában. Az 1990-es évek elején nemcsak a tudományos és politikai élet több meghatározó személyisége, hanem az egyszerű emberek többsége is osztozott a nyugati intézmények, úgymint a liberális demokrácia és a piacgazdaság bevezetéséhez fűzött optimista várakozásokban, vagyis hogy – belátható időn belül – lehetséges a nyugat-európai jóléti államok anyagi szintjének elérése, és ugyanakkor megőrizhetők az olyan szocialista vívmányok, mint a teljes foglalkoztatottság.

A tranzitológiai paradigmának a jövőre vonatkozó prognózisa lényegében nem tért el a modernizációs ideológiára áttért kelet-európai szocializmus “utolérő” fejlődési programjának meghirdetésétől, csak immár nem a szocializmus egy – esetleg megreformált – változatában, hanem a kapitalizmusban látta a gazdasági elmaradottságból kivezető utat. Ennek – és az új rendszer legitimációs igényének – megfelelőn a “létező szocializmus” nemcsak olyan rendszerként definiálódott újra, mint amelyet minden vonatkozásban meg kell haladni, illetve elfelejteni, hanem a régió alulfejlettségének fő okozójaként is megjelölték. Így lényegében a tranzitológiai paradigma kiegészült a szakirodalomban már régen diszkreditálódott totalitárius elméletnek a hidegháborús retorikát és ideológiát hordozó kommunizmuskoncepciójával, amely a marxista elmélet és a sztálinista valóság összemosásán és a kommunistaként aposztrofált rendszerek démonizálásán alapult.

Elméleti hiányosságai ellenére a tranzitológiai paradigma igen divatossá vált a kelet-közép-európai országokban a rendszerváltozás első éveiben, és a produkált szakirodalom mennyiségét tekintve ebben az időszakban domináns paradigmának lehet tekinteni.1 Valójában mérvadó kutatók már ekkor elhatárolódtak a tranzitológiától, és megkísérelték más perspektívából megérteni a kelet-európai rendszerváltozást; az is igaz azonban, hogy sokan közülük az angolszász akadémiában tevékenykedtek, ami lehetővé tette a hazai politikától való nagyobb függetlenedést, és az sem volt mindegy, hogy a tranzitológia bírálata mennyiben jelentett egy új, kritikai perspektívát.2

Míg a tranzitológia revíziója több különböző elméleti keretet eredményezett, a rendszerváltozás következetes baloldali kritikáját kezdetben csak marginális értelmiségi csoportok fogalmazták meg. Magyarországon ilyen volt az Eszmélet köré szerveződő társaság, amelynek tagjai már 1989-ben figyelmeztettek arra, hogy a régióban csak a periférikus kapitalista fejlődésnek van realitása, annak minden kevéssé vonzó társadalmi “járulékával” együtt – mint a rétegek közötti nagyfokú egyenlőtlenségek, az informális gazdaság térnyerése, magas munkanélküliség és az alul levő csoportok végleges leszakadása.

Ebbe a kritikai elméleti keretbe illeszkedik Szalai Erzsébet társadalomtudományi munkássága, amely három szempontból is úttörő jelentőségű a magyar szociológiában. Elsőként szeretném említeni azt a szempontot, hogy Szalai Erzsébet az első hazai szociológus, aki baloldali perspektívából, figyelemreméltóan gazdag empirikus anyag segítségével tanulmányozza a rendszerváltozás utáni vagy újkapitalista társadalmi struktúrát. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a szerző helyzete két ok miatt is kritikai. Először, noha a szakirodalomban a tranzitológiai elméletet vagy annak valamely variánsát egyre kevésbé alkalmazzák, a valóban kritikai perspektíva inkább kivétel, mint szabály. Ennek tartalmi kifejtésére még visszatérek, itt most csak annyit jegyzek meg, hogy a hazai transzformációs kutatások népes táborából Szalai Erzsébet Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyve illeszti bele elemzésébe az egyenlőtlen fejlődés problematikáját, és teszi ezt a leggazdagabb empirikus anyagon. Másodszor, a rendszerváltozást követően sok más egyéb, marxistának tekintett tudománnyal a struktúrakutatás is bekerült a “meghaladott” diszciplínák kategóriájába, és a mai, egyre inkább pénz- és piacszerzésre szakosodó kutatás korában tudományos bátorság kell ahhoz, hogy valaki felvállaljon egy nem “mainstream” perspektívát. Ennyiben Szalai Erzsébetnek a rendszerváltozás utáni tudományos munkássága, amelynek kiemelkedő teljesítménye és sok szempontból összegzése a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyv, kétszeresen is kritikai vállalkozásnak tekinthető.

Szalai Erzsébet munkájának másik nagy érdeme az a felismerés, hogy az újkapitalista magyar társadalmi struktúra csak a globális kapitalista rendszer viszonylatában értelmezhető. Ennek az elméleti tézisnek a következetes alkalmazása adja a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyv jelentőségét, illetve emeli ki ezt a munkát a hazai elitkutatás széles irodalmából. Nem kívánok itt részletesen belemenni a szakirodalom tárgyalásába, amelyet egyébként Szalai Erzsébet könyvében kitűnően áttekint, mindössze egy olyan konceptuális problémát szeretnék kifejteni, amely a legelismertebb szerzők munkáját is korlátozza. A kelet-európai rendszerváltozás, vagyis a volt szocialista országok teljes visszaintegrálódása a kapitalista világgazdaságba nem nemzetállami keretek között zajló folyamat, így társadalmi hatásait sem lehet nemzetállami keretek között értelmezni. Ez a hátránya a Kolosi Tamás nevével fémjelzett struktúrakutatásnak, amely, noha óriási empirikus anyaggal dolgozik, teljesen figyelmen kívül hagyja a posztszocialista vagy újkapitalista Magyarországnak a kapitalista világgazdasági rendszerhez való kapcsolódását.3 Ugyanez érvényes Szelényi Iván, Gill Eyal és Eleanor Townsley Making Capitalism without Capitalists c. könyvére is, amely ugyan összehasonlító perspektívát alkalmaz, de szemléletében nem lép túl a nemzetállami kereteken.4 Így történhet meg, hogy miközben szóba kerül a külföldi tőke szerepe, a szerzők nem tesznek kísérletet arra, hogy elemezzék ennek a tőkének a hatását a kelet-európai elitstruktúrára. Ez különösen érthetetlen akkor, amikor a kelet-európai országok társadalmi struktúráját döntően az államszocializmus bukása befolyásolta, amelyben a külső okok – az utolérő fejlődés meghiúsulása, a globalizációs kihívásra adott inadekvát válasz, az eladósodás – legalább akkora, ha nem nagyobb szerepet játszottak, mint a belső folyamatok. Ha az előbbiektől teljesen eltekintünk, akkor a rendszerváltozás folyamatát és társadalmi következményeit sem lehet adekvátan megérteni. Szalai Erzsébet Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyvét éppen ezért az eddigi legátfogóbb és nagy elméleti igénnyel megírt hazai elittanulmánynak lehet tekinteni.5

A harmadik szempont, amelyet ki szeretnék emelni Szalai Erzsébet társadalomtudományi munkájából, az a meggyőződés, hogy éppen a posztszocialista társadalmi struktúra teszi szükségessé egy baloldali alternatíva felvázolását, mivel a “létező kapitalizmus” erkölcsileg éppolyan vállalhatatlan, mint az államszocialista rezsimek. Itt elsősorban a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetében összegyűjtött tanulmányokra, publicisztikai írásokra gondolok, amelyekben Szalai Erzsébet következetes baloldali kritikáját adja a félperifériás kapitalizálódás olyan negatív jelenségeinek, mint az egyenlőtlenségek növekedése, a társadalom kettészakadása, az egyik oldalon a szegénység, a leszakadás, az ún. underclass kialakulása, a másik oldalon az elitek teljes társadalmi elkülönülése és nyíltan vállalt cinizmusa. Bár a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban sem hagy illúziókat a magyar újkapitalista elit politikai és erkölcsi arculatáról, Szalai Erzsébet az ott megfogalmazott hipotézisek társadalmi-politikai következményeit a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetének írásaiban vonja le igazán. Az írások igen széles tematikai skálán mozognak, két dolog azonban közös bennük: az egyik az, hogy a félperifériás kapitalizmus kontextusába helyezik ezeket a negatív jelenségeket, és nem moralizáló, hanem strukturális alapon magyarázzák őket; a másik, hogy mindegyikben szerepet kap az a kérdés, milyen alapról kiindulva lehetséges felvázolni egy alternatív társadalomképet, illetve kik lehetnek nyitottak erre a társadalomra. Szalai Erzsébet munkáiban – és ezt fontos hangsúlyozni – szerencsésen találkozik az elmélet és az empíria, a szerző a posztszocialista társadalmi viszonyrendszerekből kiindulva fogalmazza meg a “létező kapitalizmus” baloldali kritikáját. Lényegében itt kapcsolódik egybe a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban és a Baloldal – új kihívások előtt c. kötet, amennyiben az utóbbi írásai a szélesebb közönség számára kibontják a Gazdasági elitben felvázolt újkapitalista struktúrán alapuló társadalmi kritikát. A Baloldal – új kihívások előtt – ahogyan a címe is jelzi – még nem egy koherens társadalmi-politikai program, hanem inkább csak útkeresés. Míg a könyvben felvetett problémákkal később foglalkozom, itt most csak annyit szeretnék jelezni, hogy Szalai Erzsébet a társadalomkutató és kritikai tevékenység összekapcsolásával máris mutatott a baloldal számára egy járható utat.

A két könyv ismertetése elé még egy megjegyzés kínálkozik. Műfajában, tudományos igényében és stílusában értelemszerűen nagy különbség van a két könyv között, hiszen a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban a szerző több mint egy évtizedes kutatómunkájának összegzése, amely egy akadémiai közönség számára íródott, míg a Baloldal – új kihívások előtt aktuális – sokszor politikai – témákra reagáló publicisztikai írások gyűjteménye. Ahogyan már jeleztem, a közös ismertetést az indokolja, hogy a társadalomkutató és kritikai tevékenység összekapcsolása Szalai Erzsébet munkásságának egyik nagy érdeme. A két könyv tárgyalásánál azonban a kritika megpróbálja követni az eltérő műfaji követelményeket.

A Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban kiemelkedően gazdag empirikus anyag segítségével kísérli meg feltárni a rendszerváltó, illetve újkapitalista elit eredetét, struktúráját, habitusát és belső viszonyrendszerét.6 Közvetlenül a rendszerváltozás után számos hipotézis született arról, hogy mi történik az egykori szocialista elittel, illetve kikből rekrutálódik az újkapitalista rendszer vezető rétege.7 Szalai Erzsébet 1989-ben úgy látta, hogy a legnagyobb nyertes az a késő kádári technokrácia, amely a szocialista gazdaság válságának elmélyülésével egyre nagyobb ellentétbe került a bürokratikus, régi uralkodó renddel, majd lényegében a rendszerváltás vezető ereje lett.8 A késő kádári technokrata “tagság” azonban önmagában még nem biztosítja a bekerülést az új gazdasági elitbe; a szerző ekkor úgy vélte, hogy ahhoz legalább bizonyos tőkejavak kombinációja – így a gazdasági és szociális vagy gazdasági és kulturális tőke birtoklása – szükségeltetik. Szalai ezenkívül Bourdieu nyomán bevezeti a szimbolikus tőke fogalmát, amely a különböző tőkejavak átváltási képességét jelenti; erre a fogalomra még visszatérünk.

Szalai Erzsébet nagyszabású transzformációs kutatása az elmúlt több mint tíz év időszakában részben módosította, részben pontosította ezeket a kiinduló hipotéziseket. Nagyon fontos elméleti különbség, hogy míg a szerző 1989-es tézisei érezhetően nemzetállami keretek között fogalmazódtak meg, az elitvizsgálat elemzésében sokkal nagyobb szerepet kap a világgazdasághoz, illetve a külföldi tőkéhez való viszony. Ez azért is fontos, mert így Szalai Erzsébet nemcsak sokkal teljesebb képet ad a hazai elitstruktúráról, mint az eddigi irodalom, hanem a világgazdasági rendszerrel, illetve azon belül Magyarország periferiális helyzetével hozza összefüggésbe az újkapitalista társadalmi formációt. Így a rendszerváltozás már nem pusztán nemzetállami keretek között értelmeződik mint a hatalmi szerkezeten belüli harc a technokrata, illetve a régi bürokratikus uralkodó rend között, hanem szorosan összekapcsolódik a globális kapitalista rendszer folyamataival. Érdemes itt szó szerint idézni Szalai Erzsébet egy lényegi megállapítását, amely világosan mutatja a szerző által bejárt elméleti utat: “Mi történik valójában? Nem más, mint a következő: a politikai rendszerváltást követően gyengülnek az addigi domináns főszereplők, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők társadalmi tőkéi. Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményez a gazdasági »mezőben«, melynek bázisán a késő kádári technokrácia krémje sajátos habitusától és ideológiájától vezéreltetve (politikai és neoliberális értelmiségi szövetségeseitől is megtámogatva) és a »szuperstruktúra« elvárásainak megfelelően a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzza, döntően külföldi befektetők, kisebbrészt a hazai nagyvállalkozók számára.”9 Egyszerűbben fogalmazva: a késő kádári technokrata elit, veszélyben érezvén a redisztributív állami szektorban elfoglalt hatalmi pozícióit, lemondott hazai gazdasági tőkéjének egy részéről annak fejében, hogy ezáltal valódi tőkéssé válva megőrizhesse elitpozícióit a globális kapitalista rendszerben, illetve hogy csúcsvezetői a “szuperstruktúrába”, vagyis a nemzetközi elitbe is bekerülhessenek.10 A rendszerváltozás tehát már nem pusztán a hatalmi szerkezeten belüli elitcsoportok küzdelmeként definiálódik, hanem a globális kapitalista rendszerbe való visszaintegrálódás folyamataként jelenik meg, amikor a redisztributív elit egy csoportja lényegében kiegyezik a globális tőkével, és örökíthető magántulajdonná konvertálja a redisztributív szektorban elfoglalt privilegizált pozícióit.

A fentiekből következik, hogy az elitátalakulásban nagy szerepet kap a szimbolikus tőke, vagyis az egyes tőkefajták átkonvertálásának képessége. Míg Szalai Erzsébet eredeti prognózisában a különböző tőkejavak kombinációját tartotta a gazdasági elitbe való bekerülés szükséges feltételének, vizsgálatában azt tapasztalta, hogy a magas szintű és konvertálható kulturális tőke, a mezőspecifikus szociális tőke és a szimbolikus tőke játszott az új elit életútjában nagy szerepet. Ez mindenesetre alátámasztja az elitek egy csoportja és a globális tőke közötti kiegyezés hipotézisét, hiszen a késő kádári technokrata elit csak korábbi redisztributív tőkéjének átkonvertálásával őrizhette meg pozícióját az új rendszerben.

Különösen érdekesen alakul ennek a régi-új elitnek az államhatalomhoz való viszonya. Fontos hangsúlyozni, hogy Szalai Erzsébet itt is következetesen a globális kapitalizmus kontextusába helyezi ezt a nemzetállamot, elismerve, hogy mint félperifériás kapitalista állam Magyarország függő helyzetben van a nemzetközi tőkétől. Ezért fordulhat elő, hogy a külföldi tulajdonban levő cégek élvezik a legjelentősebb redisztributív előnyöket a mai Magyarországon – tekintet nélkül arra, hogy melyik párt van uralmon. Ahol az államhatalom szerepet játszhat, az a hazai vállalkozók egyes csoportjainak állami megrendelésekkel vagy más, lényegében politikai, kedvezményekkel való támogatása. Mivel ezek a vállalkozók a belső piac fejletlensége miatt rá is szorulnak az állami támogatásra, gazdasági tevékenységük szerves része lesz a politikai hatalomra való nyomásgyakorlás. A piaci viszonyok között azonban a politikai elit kiszolgáltatottabb a gazdasági elitnek, mint fordítva, hiszen bármely komolyabb párttevékenység elképzelhetetlen jelentős pénzforrások nélkül. Itt valóban komoly előnnyel indul az a késő kádári technokrata elit, amelynek sikerült gazdasági tőkévé konvertálnia az állami elosztó rendszerben élvezett hatalmát, és tőkésként is szüksége van az állami támogatásra. Így tehát a rendszerváltozás után is megmarad a gazdasági és politikai elit összefonódása, azzal a különbséggel, hogy míg az államszocialista rendszerben a politikai elit volt a befolyásosabb, addig Szalai Erzsébet megfigyelése szerint most a gazdasági elit dominanciája érvényesül. Elméleti perspektívából összefoglalva Szalai Erzsébet fontos tézisét: a félperiférián eltérő társadalmi és természetesen elitstruktúra jön létre, mint a kapitalista centrum országaiban, de ezt az eltérést a globális kapitalista rend strukturális viszonyai és nem a belső fejlődés “devianciája” magyarázza.

Itt érdemes kitérni Szalai Erzsébet munkájának egy politológiai vonatkozására, amelyet a szerző részletesebben is kifejt a Baloldal – új kihívások előtt c. kötet írásaiban. Mivel Magyarországnak a globális tőkétől való függése strukturális probléma, és nem az éppen uralmon levő kormány vagy egy bűnbaknak megtett kisebbségi csoport “összeesküvésének” következménye, eddig még a magát mégoly jobboldalinak tekintő kormány sem tett kísérletet arra, hogy megingassa a multinacionális vállalatok pozícióit. Vagyis a médiában oly nagy erőbevetéssel és verbális radikalizmussal folytatott vita a “honmentőként” aposztrofált Fidesz és a vele szemben álló “nemzetidegen” MSZP–SZDSZ között nem egyéb, mint füst tűz nélkül, hiszen az egyenlőtlen fejlődés problémájára a jobboldalnak sincs – és nem is lehet – adekvát válasza. Amit az elitbe bejutott “új fiúk” megtehetnek, az a kísérlet egy saját, lényegében állami erőből dotált, fenntartott gazdasági klientúra kialakítására; a félperifé­riás állam erőforrásai azonban az általa eltartott kliensek számát is erősen korlátozzák. Érdemes itt idézni Szalai Erzsébetet: “Miután a rendszerváltó Magyarország – és szinte az egész közép-kelet-európai régió – számára a globalizációból fakadó nemzetközi erőviszonyokkal összefüggésben nem állnak rendelkezésre a kapitalista fejlődés beindításához klasszikusan szükséges és a gazdaságpolitikai vezetés által viszonylag szabadon felhasználható külső erőforrások, ráadásul a GDP 1997-ig gyakorlatilag zsugorodik, az elitek felhalmozását döntően belső erőforrás- és jövedelemátcsoportosítás révén lehet csak biztosítani. Ennek a folyamatnak a kárvallottjai a szociálliberális kormány alatt a középrétegek, 1998 után pedig a társadalom legszegényebb csoportjai.”11 Az erőforrásokért való harc azonban a gazdasági elitet is megosztja: új gazdasági klientúrát kiépíteni a szegényes hazai viszonyok között csak a régi rovására lehet. A magyar politikai hangvétel elfajulását – a globális kapitalizmus egyéb olyan negatív jelenségei mellett, mint a demokratikus deficit, a választások “marketizálása” vagy a médiának biztosított kiemelt szerep – a szűkös erőforrásokért való harc élesedése is magyarázhatja a feltörekvő és a régi gazdasági elit tagjai között.

A fentiek során kísérletet tettem arra, hogy kifejtsem Szalai Erzsébet azon fontos, a hazai elit struktúrájáról megfogalmazott téziseit, amelyek új, vagy teljesebb képet adnak a rendszerváltozás társadalmi folyamatairól. Most rá szeretnék térni azokra a tézisekre, amelyeket a szerző által használt baloldali perspektívából is kritizálni lehet. Könyvének végén Szalai Erzsébet kísérletet tesz arra, hogy elittanulmánya alapján felrajzolja a posztszocialista Magyarország társadalmi struktúrájának vázlatát. Itt nem az egyes kategóriákkal, hanem magával a koncepcióval vitatkozom. Szalai Erzsébet Erdei Ferencnek a magyar szociológiában klasszikusnak számító kettős társadalommodelljéből kiindulva úgy látja, hogy a mai Magyarországra is érvényes a kettős szerkezetű gazdaság és társadalom. Így a külföldi, illetve hazai tőke birtoklása vagy a két tőketípushoz való más jellegű kapcsolódás mentén jönne létre az újkapitalista Magyarországra jellemző kettős társadalmi tagozódás.

Ezzel a modellel az a probléma, hogy lényegében mond ellent a Szalai Erzsébet által is használt, nem nemzetállamban, hanem világrendszerben gondolkodó kritikai elméletnek. A kettős társadalom koncepciója ugyanis éppen abba a modernizációs paradigmába illeszkedik, amelynek kritikájaként a világrendszer-elmélet megszületett. Míg empirikus tanulmányában Szalai Erzsébet pontosan feltárja az összefüggést a formálódó új elitek és a globális tőke között (amely éppen azért, mert globális, nem ismeri a nemzetalapú megkülönböztetést), úgy tűnik, a szociológiai klasszikusokkal szemben kevésbé következetes. Míg – globális szempontból elemezve – szembeállítható a külföldi és a hazai tőke, az eltérő társadalmi struktúra ráépítése erre a választóvonalra éppen annak a jobboldali radikalizmusnak a vesszőparipája, amelytől a szerző a legmesszebbmenőkig elhatárolódik. Vegyünk egy empirikus példát: világos persze, hogy különbség van a hazai cégek által alkalmazott munkások és a multinacionális vállalatok dolgozóinak bér- és munkaviszonyaiban. Ezt a különbséget azonban nem feltétlenül egy kettős struktúra, hanem inkább a félperifériás kapitalizmus gazdasági viszonyai magyarázzák (adókedvezmény a multiknál, míg a hazaiak ezt a hátrányt az adócsalással, járadék nem fizetéssel stb. próbálják “behozni”.)

A második kritika látszólag a szerző által használt kategóriára, valójában lényegi elméleti kérdésekre vonatkozik. Szalai Erzsébet azt írja, hogy az osztályfogalom nem alkalmazható a magyar újkapitalizmusra, mivel osztályharcra sem 1989-ben, sem pedig utána nem kerül sor, sőt a rendszerváltás azóta megmutatkozó társadalmi és emberi “költségei” sem váltottak ki ellenállást a vesztesekből. Ez ellen egy erős és egy gyenge érv is felvethető. Az erősebb érv lenne az, hogy az osztályharc nemléte egyáltalán nem jelenti az osztályok létének tagadását, hiszen maga Marx is megkülönbözteti a Klasse an sich és a Klasse für sich fogalmát, Lukács óta pedig azt is tudjuk, hogy az osztály és az osztálytudat sem feltételezi egymást. Az már inkább kérdés, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi kontextusában megjelenhet-e, és ha igen, milyen rétegekben a rendszerkritikai tudat. Ezt a kérdést majd a Baloldal c. könyv kapcsán vizsgálom meg részletesen.

A gyengébb, de szintén felhozható érv az elitelmélet ellen az osztályharcot mint az ellenállás egyetlen formáját kérdőjelezi meg. Nem kívánok itt belemenni abba a problémába, hogy melyek egy forradalom szükséges és elégséges feltételei; mindenesetre úgy tűnik, hogy a globális kapitalizmus korában kevésbé adottak ezek a feltételek. Ez azonban még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a tőke globális mozgásával szemben egyáltalán nincs ellenállás. Burawoy javasolja a globális etnográfiai módszer alkalmazását, amely ráirányítja a figyelmet a hétköznapi mikrovilág “rejtett” ellenállási formáira.12 Szalai Erzsébet nagyon fontos meglátása a mai feltörekvő és a régi elitekről, hogy politikai szocializációjukból “kimaradt” az alsóbb rétegekre való odafigyelés. Ezt egyébként a hazai médiában is tapasztalhatjuk, ahonnan teljesen eltűnt az a bizonyos “másik Magyarország”, amelynek politikai szlogenjével mind a jobb-, mind a baloldali politika olyan sokat dobálózik, de mint társadalmi közeg képviselet nélkül marad. Ebből azonban még nem kell azt a következtetést levonni, hogy az alsóbb rétegekből eltűnt minden kritikai tudat. Éppen az ellenállás “rejtett” formáinak felfedezése adhatna némi reményt arra, hogy valami pozitív társadalmi változás is történhet a kelet-európai félperiférián, hiszen, ahogyan Szalai Erzsébet könyvéből is kiderül, sem a feltörekvő, sem a régi elitek nem lehetnek nyitottak egy baloldali alternatívára.

Harmadik és egyben utolsó kritikám egy elméleti hiányosságra szeretné felhívni a szerző figyelmét. Míg Szalai Erzsébet könyvében kimerítően tárgyalja az elitelméleteket és hazai elitkutatásokat, elmarad a szocialista társadalom, illetve a rendszerváltozás elméleteinek bemutatása. Ez különösen sajnálatos a szerző komoly államszocializmus-elméleti munkájának fényében, amelyről egy könyve idén fog megjelenni. Néhány tézis “beillesztése” a Gazdasági elitbe világossá tehette volna, hogy a szerző miben látja a lényegi különbséget a két társadalmi rend között. A szocialista társadalom értelmezésének elmaradása azért jelent problémát, mert így a rendszerváltozás lényegében mégiscsak “leszűkült” az egymással szemben álló elitek pozícióféltő harcára, amelyből a magyar társadalom nagy része kirekesztődött. Csakhogy a rendszerváltozás hatásai – mint a munkahelyvesztés, a létbizonytalanság, az állami-paternalista gondoskodás elvesztése, egyszóval az egész szocialista életmód összeomlása, bármit is jelentsen most ez az életmód – ezeket a nem-elitrétegeket is érintették, sőt éppen őket érintették leginkább. Társadalmi tapasztalatuk feltárása nem a Gazdasági elit feladata; azt azonban az elméleti rész segítségével világosan jelezni lehetett volna, hogy a rendszerváltozás nem szűkíthető le pusztán az elitek transzformációjára.

A Baloldal – új kihívások előtt c. kötetben megjelent írások ugyan publicisztikai jellegűek, de több szempontból is a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyvben megfogalmazott hipotézisek továbbgondolásának tekinthetők. Miközben Szalai Erzsébet baloldali perspektívából és – a hazai publicisztikában sajnos egyáltalán nem megszokott módon – komoly tudományos igénnyel reflektál a félperifériás kapitalizmus társadalmi-politikai visszásságaira, megkísérel választ adni arra a kérdésre, hogy van-e reális alternatíva, és ha igen, mely csoportok (osztályok) lehetnek a kritikai tudat hordozói.

A tanulmányok igen széles tematikai skálán mozognak, de előnyük, hogy az elemzési keret most sokkal szigorúbban rögzített. Ebből a szempontból kiemelném a “Globalizáció, rendszerváltás, szegénység és az értelmiség felelőssége”, illetve a “Kötés és oldás. Elitek, állam és társadalom Magyarországon” c. tanulmányokat, amelyek a világrendszer-perspektívából értelmezik a hazai szegénység problémáját, illetve az elitek és az állam viszonyát. Mivel az utóbbit fent már kifejtettem, ezúttal csak az első tanulmányt ismertetem. Ebben Szalai Erzsébet összefüggésbe hozza a hazai szegénység tömeges kialakulását (a szerző egyenesen egy masszív underclass létrejöttéről beszél) a félperifériás kapitalizmus “fejlődési” folyamatával, mivel az elitek felhalmozását – belső tőkeforrások hiányában – csak az alul levők végletes kizsákmányolásával lehetett biztosítani. A neoliberális fordulatot végrehajtó késő kádári technokrácia explicite profitált ezekből a folyamatokból, hiszen nemzetközi tőkévé konvertálhatta korábbi redisztributív hatalmát. Tőle tehát aligha várható, hogy szembeforduljon a globális tőkével vagy legalábbis mérsékelje a globalizáció társadalmi hatásait.

Ahogy azonban az már a Gazdasági elitből kiderült, Szalai Erzsébet az “új fiúkhoz” még annyira sem fűz illúziókat, mint a régi elithez. Cikkében tehát levonja elittanulmányának legfontosabb társadalmi következményét: a hazai elitcsoportoktól – bármely mezben lépjenek is fel – külső nyomás nélkül nem várható, hogy a társadalmi javak egyenlőbb vagy legalábbis kiegyenlítettebb elosztását kezdeményezik. Ez a nyomás jöhet kívülről, vagyis most az EU-ból, amely saját munkavállalói védelmében támogathatja a bérszínvonal növelését a csatlakozó országokban, vagy – és a szerző, úgy tűnik, ennek ad nagyobb esélyt – a fiataloktól, akik még nem tagozódtak be az újkapitalista társadalmi struktúrába, így nyitottak lehetnek annak kritikájára. Nem véletlen, hogy Szalai Erzsébet két tanulmányban is foglalkozik a fiatalok világképével, a kritikai tudás igényének növekedésével a globalizálódó világban. A gondolat a Baloldal – új kihívások előtt zárócikkében is megjelenik, amelyben a szerző felvázolja egy újbaloldali közösség perspektíváját. Ez nemcsak mint a kritikai tudat hordozója, hanem mint közösség is jelen lenne mint alternatíva; hiszen ennek hiányában a hovatartozást kereső fiatalok csak a jobboldalon találhatnak – és találnak – közösségre.

Mivel a jelen írás azt vizsgálja, hogy mennyiben jelenti a Baloldal – új kihívások előtt az újkapitalista társadalmi rend kritikáját, illetve miben látja az alternatívát, nem kívánom itt most bővebben tárgyalni azokat a kötetben szereplő cikkeket, amelyek a hazai politikai élet aktuális eseményeire reflektálnak – egyébként nagyon igényesen és a választási kampány, illetve az ügynökkérdés körül kirobbant sajtóvitához képest dicséretre méltó visszafogottsággal. Három pontban összegezném a Baloldal – új kihívások tanulmányainak fő gondolatait. Az első pont az a megállapítás, hogy míg a Gazdasági elitben előfordulnak elméleti következetlenségek, a Baloldalban sokkal biztosabban érvényesül a világrendszer-perspektíva. Ezt a szélesebb témaválasztás is magyarázza, hiszen a Baloldalban Szalai Erzsébet a félperifériás kapitalizmus több olyan visszás jelenségével is foglalkozik, mint a masszív underclass kialakulása, egyes rétegek tartós vagy végleges leszakadása, a munka szervezetlensége és érdekképviseletének hiánya, de ide sorolhatnám a hazai elitek társadalmi felelősségének eltűnését vagy az államhatalommal való összefonódását. Az empíria is bizonyítja, hogy eltérő társadalmi struktúra jön létre a félperiférián, mint a kapitalista centrum országaiban.

A második pont az osztályfogalomra vonatkozik, amelyet Szalai Erzsébet továbbra sem tart érvényes kategóriának az újkapitalista társadalmi rend leírására. Ahogyan fent már kifejtettem, az eliteket a szerző már a Gazdasági elitben sem tekinti osztálynak; a munkavállalók nagyobbik része pedig “középrétegesedik”, vagyis bizonyos szempontból kizsákmányolt lesz, más aspektusból viszont maga is értéktöbbletet szivattyúzhat el a társadalom többi rétegétől. Az alul levő rétegeket Szalai Erzsébet nem tárgyalja részletesen, de a tanulmányokból úgy tűnik, velük kapcsolatban is elveti az osztályfogalmat, mivel atomizáltságuk és diffúz helyzetük miatt hiányzik belőlük a közös osztálytudat.

A harmadik tézis, hogy a fentiekből következően az újjászerveződő baloldalnak nem egy osztályalapú ideológiát, hanem a “létező kapitalizmus” kritikáját kell közös nevezőnek tekintenie, illetve ezen a szélesebb alapon kell megkísérelnie egy újbaloldali közösség létrehozását. A baloldali állásfoglalás erkölcsi alapját az jelenti, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi valóságában csak a rendszerkritikai szerep, az alul levő csoportokkal való szolidaritás lehet morálisan vállalható.13 A baloldali közösség létrehozása a fent már említett ok mellett azért is fontos, mert a “létező kapitalizmus” tovább bomlasztja az államszocializmusban amúgy is atomizálódott társadalmat, és így egy újjászerveződő közösség önmagában is hordoz rendszerkritikai elemeket.

Míg az első és a harmadik ponttal minden további nélkül egyetértek, a másodikhoz tennék kritikai megjegyzéseket. Szalai Erzsébet munkájának fontos tanulsága, hogy egy reális újbaloldali alternatíva felvázolásához elengedhetetlen az újkapitalista társadalmi rend empirikus tanulmányozása. Ahogyan a Gazdasági elitben igyekeztem bemutatni, a szerző munkája ebből a szempontból úttörő jelentőségűnek tekinthető. A Baloldalban Szalai Erzsébet a témaválasztásban is balra lép, vagyis több tanulmányában is középpontba állítja azt a bizonyos “másik Magyarországot” és az egyenlőtlen fejlődés problémáját. A centrum–periféria viszonyrendszerben azonban a strukturális egyenlőtlenségek mentén megjelennek az osztályok, noha a Baloldalban a szerző továbbra sem tartja adekvát kategóriának az osztályokat az újkapitalista társadalmi struktúra leírására. Nézetem szerint azonban kérdéses, hogy a Szalai Erzsébet által is megfigyelt óriási strukturális egyenlőtlenségeket, amelyek a globalizáció korában csak növekedni és nem csökkenni látszanak, milyen más, adekvátabb kategória segítségével lehetne megragadni.

A másik, ehhez kapcsolódó probléma elméleti jellegű. Szalai Erzsébetnél sokszor még a Baloldalban sem világos, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi valóságát vagy magát a kapitalista rendszert kritizálja-e. Ennek tisztázatlansága sodorja át néha a szerzőt a modernizációs paradigmába (amelybe a kettős társadalom koncepciója is illeszkedik). Így pedig úgy tűnhet, mintha létezne egy “emberarcú kapitalizmus”, amely nálunk, szerencsétlen fekvésünk, eladósodásunk, önző elitünk, atomizálódott társadalmunk stb. miatt nem tudott sikeresen megvalósulni. Olvasatomban Szalai Erzsébet ennek éppen az ellenkezőjét akarja mondani; de ahhoz, hogy ez sikerüljön, éppolyan következetesen le kell számolni az “emberarcú kapitalizmus” illúziójával, mint a Kádár-korszak hazugságaival.

Ezek a kritikai megjegyzések azonban semmit nem vonnak le Szalai Erzsébet azon felismerésének értékéből, hogy a mai Magyarország társadalmi valóságában elengedhetetlenül fontos egy baloldali közösség megteremtése azon közös nevezők alapján, amelyet minél szélesebb közösség tud elfogadni, illetve magáévá tenni. Egyelőre az elmélet síkjára szorult vissza az a vita, hogy meghaladható-e a kapitalizmus mint társadalmi rend – különösen azokban az országokban, ahol az emberek minden vágya utolérni a fejlett kapitalista országokat. Ebben a helyzetben baloldali közösség csak akkor jöhet létre, ha a befogadást és nem az antikapitalista ideológiát hangsúlyozza. Hogy fontos-e, hogy egy alternatív közösség létrejöjjön Magyarországon, annak eldöntése ma nemcsak politikai-ideológiai, hanem – és itt teljesen egyetértek Szalai Erzsébettel – erkölcsi kérdésként is felmerül.

 

 

Jegyzetek

 

1 A tranzitológia elméleti kritikáját l. Thomas Nowotny: “Transition from Communism and the Spectre of Latin-Americanization”. East European Quarterly, 1997/1; Bill Lomax: “A tranzitológia válsága”. In Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Budapest, Napvilág, 1998. Stephan Lessenich: “Struktrurwandel in Transformationsgesellschaften: Vom Süden zum Osten und zurück”. In: W. Glatzer, I. Ostner (szerk.): Deutschland im Wandel: Sozialstrukturelle Analysen. Leske und Budrich, 1999; Böröcz József: “Change Rules”. American Journal of Sociology, 2001/1. Természetesen számos más tanulmány foglalkozik a tranzitológia bírálatával; a fenti referenciák csak a tájékozódást szolgálják. A tranzitológia mint elmélet nézetem szerint nem érdemel több vitát; sikere Kelet-Közép Európában inkább politika-, mint elmélettörténeti kérdés.

2 A tranzitológia, illetve a rivális nagy paradigmák áttekintéséről l. Bartha Eszter: “A tranzitológiától a transzformációig: régi és új paradigmák a rendszerváltás nemzetközi szakirodalmában”. Eszmélet, 2001/52.

3 Kolosi Tamás: A terhes babapiskóta. Budapest, Osiris, 2000.

4 Szelényi Iván–Gil Eyal–Eleanor Townsley: Making Capitalism without Capitalists. London, Verso, 1998. A könyv részletes kritikáját l. Böröcz József: “Change Rules”. American Journal of Sociology, 2001/1; Michael Burawoy: “Neoclassical Sociology: From the End of Communism to the End of Classes”. American Journal of Sociology, 2001/1.

5 Böröcz József elméleti szempontból igen igényes bírálatát adja a nemzetállami keretek közé zárkózó szociológiának, de elitvizsgálata jóval kisebb hatáskörű, mint Szalai Erzsébeté.

6 A könyvről az Eszmélet Baráti Körben folytatott vita anyaga az Eszméletben és a Baloldal új kihívások előtt c. kötetben is megjelent. Krausz Tamás és Szigeti Péter hozzászólásából az én kritikám is merített, különösen az osztályfogalom vonatkozásában.

7 Ezeket az elméleteket itt most nem ismertetem, hiszen Szalai Erzsébet könyvében kitűnően áttekinti őket.

8 Szalai Erzsébet: “Az új elit”. Beszélő, 1989/27.

9 Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Budapest, Aula, 2001, 230. o.

10 Érdemes itt megemlíteni Böröcz József egy kitűnő elméleti írását, amelyben történeti perspektívából helyezi bele Magyarországot, illetve a rendszerváltozást a centrum–periféria viszonyrendszerébe, l. Böröcz József: “Dual Dependency and the Informalization of External Linkages: The Hungarian case”. Eszmélet, 1992/13–14.

11 Szalai Erzsébet, 2001, 234. o.

12 Michael Burawoy (szerk.): Global Ethnography: Forces, Connections and Imaginations in a Postmodern World. Berkeley and Los Angeles, University of California Press, 2000.

13 Fontos hangsúlyozni a rendszerkritikai szerepet, hiszen a globális kapitalizmusnak természetesen létezik jobboldali kritikája is, ez azonban nem a kapitalista rendszer ellen irányul.

A sztálinizmus a régi és új historiográfiában: a jelenség meghatározásának elméleti és módszertani problémái

A tanulmány a történetírás sztálinizmust vizsgáló négy fő irányzatát vázolja fel, összegezve a rendszert a modernizációs iskola, a totalitárius paradigma, a különböző revizionista irányzatok szerint, illetve a sztálinizmust civilizációként megragadó szerzők főbb téziseit. Bár a sztálini jelenség vizsgálatában mindinkább előtérbe kerülnek a tudományos szempontok, az államszocializmus kutatására a globális kapitalizmus viszonyai között hosszú távon is rányomja bélyegét a szocializmus – mint új civilizáció – elfogadása vagy elutasítása közötti értékválasztás.

Elegendő egy pillantást vetni a sztálinizmus címszava alatti könyvtárnyi irodalomra, hogy megállapítsuk, a téma még a kelet-európai államszocializmus bukása és a Szovjetunió felbomlása után is "örökzöld", és valószínűleg az elkövetkező évszázadban is foglalkoztatni fogja a kutatókat. Ez nemcsak a szovjet történelem vonatkozásában igaz, ahol minden jelentős politikai irányváltás elindított egy "átértékelési hullámot" – gondoljunk itt például Hruscsov híres leleplező beszédére az SZK(b)P XX. kongresszusán, a Sztálin-korszak Brezsnyev alatti részleges rehabilitációjára, vagy a glasznoszty által elindított teljes de-sztálinizációra, amely végül az államszocializmus bukásába torkollott -, hanem a bipoláris világrendszer globális összefüggéseiben is. A Sztálin nevével fémjelzett korszak megalapozott egy olyan társadalmi rendszert, amely – a korszak jeles kutatójának, Stephen Kotkinnak a szavaival "azt ígérte, hogy választ ad a kapitalizmus nagyon is valós problémáira. Míg az utóbbi a válság jeleit mutatta, a szocializmus sokak számára vonzó és megvalósítható alternatívának ígérkezett."1

A szocializmus sztálini útja azonban nemcsak rögösnek, hanem véresnek is bizonyult. Parasztok százezrei pusztultak el a kollektivizálás és kuláktalanítás folyamán, "osztályellenségek" és párttagok tömegei kényszerültek száműzetésbe, kerültek lágerbe, vagy estek áldozatul az 1937-38-as évek nagy tisztogatásainak,2 és létrejött egy államhatalom, amely egy ideológia nevében nemcsak elnyomta, hanem kegyetlenül ki is zsákmányolta állampolgárait. A bipoláris világrendszer felbomlásával átértékelődtek a korszak eredményei: míg a modernizációs paradigma az indusztrializációt tekintette a sztálinizmus legnagyobb sikerének, a kelet-európai államszocializmus bukását utóbb minden elemző a Szovjetunió ipari-katonai lemaradásával hozta összefüggésbe, ami úgymond már a tervgazdaság bevezetésénél előrevetítette árnyékát…

A sztálinizmus jelensége körüli fogalmi zűrzavart egy további körülmény bonyolítja. Világosan meg kell különböztetni a bolsevik eszmetörténet alakulását a historiográfiában használatos sztálinizmus-koncepcióktól. Miközben a jelenségről számos igen értékes bírálat született marxista szerzők tollából, ezek a művek elsősorban nem a sztálinizmus történeti, mint inkább ideológiai-filozófiatörténeti meghatározására törekedtek, és elsődleges céljuk nem egy korszak történeti feldolgozása volt, hanem az államszocialista rendszerek baloldali kritikája.3 A sztálinizmus történetírását a források hozzáférhetetlensége is megnehezítette; a korszak szempontjából releváns dokumentumok nagy része csak az államszocialista rendszerek bukása után vált kutathatóvá. Miközben Kelet-Európában az államszocialista rendszerek nyílt nyomást gyakoroltak az akadémiára, hogy kerüljék a politikailag "kényes" témát, hasonló, ha nem is ennyire nyílt nyomás a nyugati világ kutatóira is ránehezedett – igaz, ott ez a 70-es évektől fokozatosan csökkent, és a 80-as évekre a mérvadó szovjetológia megszabadult az ideologikus befolyástól. Az államszocialista rendszerek bukása ismét a nyugati történetírást juttatta előnyös pozícióba: most nem az állami beavatkozás, hanem az anyagi ellehetetlenülés akadályozta meg a kelet-európai Sztálin-kutatás kibontakozását. Jellemző, hogy még a kitűnő, Ausztráliából származó szovjetológus, Sheila Fitzpatrick is felháborítónak nevezte azt a gyakorlatot, hogy amerikai közvetítéssel egész levéltári egységek kerültek át az egykori Szovjetunióból az Egyesült Államokba.4 Ez magyarázza a jelen tanulmány nyugat-európai, illetve amerikai fókuszát. Mivel az áttekintés csak a szűken vett történetírói irányzatokra korlátozódik, a kelet-európai szerzők értékes elméleti, elmélettörténeti munkáinak bemutatásától ezúttal kénytelen voltam eltekinteni.

Nagy vonalakban négy fő elméleti irány rajzolódik ki a sztálinizmus történetírásának palettáján: a modernizációs iskola, a totalitárius paradigma, a különböző revizionista irányzatok és a sztálinizmus civilizációként való meghatározása (amihez egyébként több revizionista történész is eljutott). Noha a fenti sorrend – a tisztán ideológiai célzattal kifejlesztett totalitárius paradigma leszámításával – jelzi a sztálinizmus-koncepciók fő evolúciós vonalát, hiba volna a historiográfia lomtárába utalni a régi perspektívákat. Ugyanis itt nemcsak arról van szó, hogy a különböző meghatározások más-más elméleti iskolához köthetők, hanem arról is, hogy a sztálinizmus különböző aspektusaira fókuszálnak. Míg nagyjából az 1980-as évekig a makrostruktúrák vizsgálata határozta meg a kutatómunka fő irányvonalát, a 80-as évek közepétől, és még inkább az 1989-91-es fordulat után a mikrohistorikus megközelítés tűnik a legproduktívabb irányzatnak a sztálinizmus új szakirodalmában. A "mindennapok sztálinizmusának" kutatása azonban csak a társadalmi és hatalmi makrostruktúrák összefüggéseiben perspektivikus.

A modernizációs paradigma érdekessége, hogy noha a keleti és nyugati szovjetológia egészen más utakon haladt, szellemi öröksége mind a két iskolát befolyásolta. Ez valójában nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a paradigma szellemtörténeti előzményei sok szempontból a "hivatalos" sztálini iskolában keresendőek. Noha, ahogy fentebb is jeleztem, a tanulmány nem tekinti feladatának a bolsevik eszmetörténet bemutatását, egy igen rövid kitérőre szükség van, hogy rávilágítsunk a Sztálinnal megvalósuló államszocializmus szellemtörténeti gyökereire. Noha Sztálin a bolsevik vezetők körében nem számított különösebben teoretikus elmének, végül mégis ő és nem a nála sokkal eredetibben gondolkodó Trockij volt az, aki lefektette a marxizmus-leninizmusként ismertté vált alaptételeket, amelyeket később kodifikáltak. Az erőltetett iparosítás és a Nyugat utolérésének meghirdetése összekapcsolódott a bolsevik ideológia lényegi átértelmezésével. A sztálini fordulat megfogalmazta az eredeti bolsevik program egy specifikusan orosz változatát: a bolsevik párt történelmi küldetése az lett, hogy kivezesse Oroszországot az évszázados gazdasági elmaradottságból, és megőrizze a fejlődés specifikus jellegét, azáltal, hogy más utat választ, mint a kapitalista modernizáció. Nem véletlen, hogy Sztálin második forradalma idején előszeretettel használták az Amerikával való analógiát5 (mint ahogyan sok amerikai látogató is kifejezett csodálattal nyilatkozott az új Szovjetunióról6 ).

Az indusztrializáció sztálini programja olyan fejlődési pályára állította a Szovjetuniót, ahol a szocializmus nemcsak a kapitalizmus antivilágaként értelmeződött, hanem állandóan azzal a mércével mérte magát, amelyet az iparilag fejlett országok határoztak meg. Így lényegében a szocializmus vonatkoztatási kerete áthelyeződött a kapitalista világba, olyan versenyre kényszerítve a Szovjetuniót, amelynek elvesztése a kelet-európai államszocializmusok sorsát is megpecsételte. Ebből a perspektívából "prófétikusak" Sztálin szavai: "Mi utolértük és túlszárnyaltuk a fejlett kapitalista országokat olyan értelemben, hogy létrehoztuk az új politikai rendszert, a szovjet rendszert. Ez jó. Azonban ez kevés. Ahhoz, hogy elérjük országunkban a szocializmus végleges győzelmét, technikai-gazdasági tekintetben is utol kell érni és túl kell szárnyalni ezeket az országokat. Vagy elérjük ezt, vagy eltipornak bennünket."7

Az iparosítás sztálini programjának sikerét nemcsak a Szovjetunióban ünnepelték; Nyugaton egész történetírói iskola alakult, amely a modernizációs paradigma alapján értelmezte a megvalósult szocializmust. Az elmélet gyenge formájában azt jelentette, hogy háttérbe szorultak a két világrendszer közötti társadalmi-ideológiai különbségek; az ideológiában nem látott mást, mint a modernizációhoz szükséges rendkívüli erőfeszítések kikényszerítésének és legitimálásának eszközét. Radikális változatában pedig megjövendölte, hogy a modernizáció beteljesítésével minden lényegi különbség eltűnik az iparilag fejlett államok között; előbb vagy utóbb a szocialista országok is hasonló társadalmi struktúrákat hoznak létre, mint a kapitalista államok.

Nem meglepő, hogy a hidegháborús korszakban miért volt népszerű az a paradigma, amely Kelet-Európa számára kilátásba helyezte a fejlett kapitalista világ utolérését, sőt meghaladását is, míg a Nyugat felé azt közvetítette, hogy a kommunista program nem rendszerkritikai ideológia, hanem valójában éppen a kapitalista világrendbe való teljes integrálódás eszköze. A kelet-európai államszocializmusok bukásával aztán a modernizációs tézis is átértelmeződött: a rendszer, úgymond, nem azért bukott meg, mert felzárkózott a fejlett nyugati államokhoz, hanem éppen ellenkezőleg, azért, mert nem sikerült felzárkóznia. Az ilyen magyarázat azonban nem más, mint a történelem utólagos racionalizálása; mint ahogy hasonlóan történelmietlenek azok a kísérletek, amelyek Sztálinnal és a sztálinizmussal azonosítják Oroszország hanyatlásának történetét.

A modernizációs paradigma kimerülésével egyrészt megint előtérbe került az a "leleplező" történetírás, amely a fekete-fehér harcában kívánja újraírni a szovjet történelmet, természetesen a bolsevikokra osztva ki a fő gonosz szerepét, másrészt azonban lehetőség nyílt a sztálinizmus ideológiai-kulturális tartalmának revideálására.8 A "szocializmus" – ha torzított formában is – de jelen volt Sztálin államszocializmusában, és itt nemcsak a volt kizsákmányoló osztályok megsemmisítésére, a munkás-paraszt származású fiatalok mobilitási esélyeinek megnövekedésére, az ember ember előtti egyenlőségének hangoztatására gondolok, hanem az olyan szocialista programok jól-rosszul való megvalósítására, mint például a jóléti állam kiépítése, amelyről Kotkin a következőket írja: "A 'jóléti állam' narratívájában a szovjet állam nem mint patologikus eset tűnik fel, amely eltér az európai normától (az ország elmaradottsága, az agrártársadalmi struktúra, az orosz autokrácia nagy hagyománya, a polgárháború, a marxista ideológia, Lenin egyoldalúsága vagy Sztálin gonoszsága miatt), hanem mint olyan standard, amelynek nyugtalanító sikere válaszra ösztönözte a többieket. Jobban, mint bármely más országban, a sztálinizmus egyesítette a "progresszív modernitás" uralkodó koncepciójának és tapasztalatának minden elemét: az egyik oldalon a koordinált, megtervezett gazdaságot, amely a kevésbé hatékony kistermelőket nagyobbakkal és ezáltal hatalmasabbakkal helyettesítette; a másik oldalon pedig egy olyan nemzeti egységkormányt, amely fölötte állt a parlamenti uralom látszólagos bénultságának, és egyértelműen elkötelezte magát az állampolgárok közös jólétének."9

A sztálinizmus civilizációként való meghatározása nemcsak módszertani fordulatot jelez – a kutatás kiterjesztését a mindennapi élet különböző aspektusaira -, hanem egy igen jelentős elméleti paradigmaváltást is. A Sztálinnal kiépült államszocializmus nem pusztán a kollektivizálást jelentette, új ipari létesítményeket vagy egy elnyomó hatalmi rendszert, hanem kialakított egy új értékrendszert, egy új társadalmi identitást és egy új életformát is. A paradigmaváltás magába foglalja azt a törekvést, hogy a maga teljességében ragadja meg a mindennapi élet és a hatalmi struktúra, az én és a világ, a valóság és az ideológia közötti komplex összefüggéseket. Ez a megközelítés, amely mindig is jelen volt a szovjet irodalomban és filmművészetben – és néhány "partizán" kelet-európai kutató felfogásában -, a történetírásban csak a szovjet levéltárak megnyílása után vált igazán népszerűvé, amikor egyre több dokumentum és visszaemlékezés tükrében lehetett vizsgálni a sztálinizmus mindennapjait. Miközben vitathatatlan, hogy a "szocialista tartalom" a létező szocializmusban csak igen korlátozott keretek között érvényesülhetett, figyelmen kívül hagyásával a kelet-európai államszocializmusok meghatározása is inadekvát. Helyesen írja Kotkin: "A bolsevik monopólium megteremtése nem magyarázható adekvátan, ha figyelmen kívül hagyjuk a kulturális dimenziót. Maga a bolsevizmus, az evolúcióját is beleértve, soha nem pusztán egy intézményrendszert, egy vezetői csoportot vagy egy ideológiát jelentett, hanem mindig is magába foglalt egy erőteljes szimbólumrendszert, új attitűdöket, nyelvet és beszédstílust, új viselkedési mintákat a privát- és a közéletben, még az öltözködésben is új divatot – egyszóval egy olyan megélt tapasztalatot, amelyen keresztül lehetséges volt elképzelni és életre hívni a szocializmusnak nevezett új civilizációt."10

A fentiekben nagy vonalakban felvázoltam a sztálinizmus-koncepciók fő fejlődési irányát. Az alábbiakban ezek részletes bemutatására és sztálinizmus-képének megrajzolására teszek kísérletet. Az elméleti fejtegetést a történetírók releváns munkáiból vett példák támasztják alá. Bár kísérlet történt arra, hogy a legfontosabb szerzők bekerüljenek a válogatásba, a tanulmány nem annyira a részletes historiográfiai áttekintést, mint inkább a nagyobb elméleti irányzatok bemutatását tekinti feladatának a sztálinizmus historiográfiájában. A legtöbb példa ezeknek az irányzatoknak az illusztrálását szolgálja. A tanulmány "nyugati" fókuszát az eszme- és filozófiatörténeti munkák kirekesztése magyarázza, amely műfajokban elsősorban a kelet-európai szerzők jeleskedtek.

Szót kell ejteni még egy speciális műfajról, amelyet egészen más okok miatt hagytam figyelmen kívül. Sztálin, a diktátor személyisége nagyon korán megragadta mind a kor embere, mind pedig a történészek fantáziáját. Az egyik oldalon felsorakozott a "hivatalos" Sztálin-irodalom (a szerzők között találjuk például az író Barbusse-t, aki úgy jellemezte Sztálint, mint udvarias, szerény, jó humorérzékkel megáldott embert, akinek egyetlen ambíciója, hogy népét boldoggá tegye),11 míg a másik oldalon megjelentek olyan polemikus művek, mint Trockij híres Sztálin-könyve, amelynek befejezését alkotója meggyilkolása akadályozta meg.12 Míg a kortársak esetében nem meglepő, hogy a politikai szempont alárendelődött a szakmainak, annál inkább hátrány ez sok, történészek által írt életrajzi munkában. Olyan szerzőknél, mint például Ulam vagy Conquest, a sztálinizmus komplex jelensége Sztálin személyiségével azonosul; Sztálin az "ősgonosz", akinek ördögi akarata mozgatja az ártatlan emberek millióinak halálát okozó terror gépezetét.13 Ez a fajta megszemélyesítő-mítoszgyártó történelem, bár jól mutat a hollywoodi filmvásznakon, elméletileg a sztálinizmus egyetlen komolyabb kérdését sem magyarázza.14 Szélesebb ideológiai kontextusa a hidegháborús időszak kommunista boszorkányüldözése, amely nyilvánvaló például Ulam munkájában: "Míg Sztálin személyiségében találhatunk olyan vonásokat, amelyek megmagyarázzák, hogy miért irtotta ki közeli hozzátartozóit és barátait, azt a személyiség már nem magyarázza, hogy azok az emberek, akiknek a testvéreit a diktátor megölette, a feleségüket száműzte, miért szolgálták olyan hűségesen Sztálint, és miért nem lázadtak ellene. Lenin gyakran idézte Goethe sorait: "fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld." A kommunisták számára a lét volt a teória, és ezért válhatott egy grúz suszter fia a modern történelem legkegyetlenebb diktátorává."15

Míg a nyugati revizionista történetíró iskola diszkreditálta ezt a műfajt, az államszocializmus bukása Kelet-Európában ismét piacképessé tette a "leleplező" Sztálin-irodalmat, amelynek szélesebb ideológiai kontextusa sem áll messze hidegháborús elődeitől. Durva hiba lenne azonban Sztálin bűneinek vagy magánéletének leleplezésére redukálni a sztálinizmus rendkívül komplex jelenségét. Miközben egyetlen épeszű történész sem vitatja Sztálin személyes felelősségét és a represszióban játszott szerepét, historiográfiai zsákutca lenne visszatérni egy olyan elméleti kerethez, amelyet a mérvadó szovjetológia már az 1970-es években meghaladott. Csak remélni lehet, hogy ezt előbb vagy utóbb Kelet-Európában is felismerik.

 

 

1. A modernizációs paradigma

 

E helyütt nem teszek kísérletet a bolsevik ideológiai fordulat tartalmának elemzésére, amely Sztálin nevéhez kapcsolódik; az áttekintés csak a sztálinizmus történeti feldolgozásainak vizsgálatára vonatkozik.16 A sort Isaac Deutscher terjedelmes Sztálin-monográfiája nyitja meg, amely ma is alapműnek tekinthető a sztálinizmus szakirodalmában. Miközben Deutscher nagy figyelmet szentel a bolsevik párton belüli belső hatalmi harcoknak, és igen szemléletesen leplezi le Sztálinnak az ellenzék megosztására irányuló taktikáját, Sztálin második forradalmát nem azonosítja a diktátor hatalomért vívott harcával (ami nem kis teljesítmény az egykori trockistától). Deutschernél már megjelenik a sztálinizmus modernizációként való felfogásának alapgondolata: "Mindezek után mennyire más képet mutat a sztálinista Oroszország. Az a birodalom, amelynek Sztálin az élére állt, a művelt emberek és felvilágosodott munkások kis csoportjait leszámítva, nyugodtan nevezhető a vademberek országának. S ezzel nem az orosz nemzeti jellemet akarjuk minősíteni – Oroszország "elmaradott, ázsiai" állapota a nemzet tragédiája, nem pedig hibája volt. Sztálin arra vállalkozott – egy híres mondást idézve -, hogy barbár eszközökkel űzze ki a barbárságot Oroszországból. S éppen az alkalmazott módszerek jellege miatt szivárgott aztán vissza annak a barbárságnak a nagy része, amelyet már száműzött az orosz életből. Ennek ellenére a nemzet a legtöbb területen hatalmas fejlődést ért el. A termelés anyagi bázisa, amely 1930-ban még egy közepes nagyságú európai államét sem érte el, olyan gyorsan és nagymértékben kiszélesedett, hogy Oroszország ma Európa első és a világ második ipari hatalma."17

Fontos azonban hozzátenni, hogy Deutschernél hangsúlyosak a sztálini rendszer szocialista vonásai; ennyiben tehát közelebb áll a sztálinizmus mint civilizáció paradigmájához, mint a későbbi tisztán modernizációs megközelítésekhez: "S azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a sztálinizmus mélyén megbúvó eszmény – amelyet Sztálin durván eltorzított formában fejezett ki – nem az ember ember fölötti vagy nemzet nemzet fölötti, vagy mondjuk faj faj fölötti uralma volt, hanem alapvető egyenlőségük. S eszerint még a proletárdiktatúra sem más, mint az osztály nélküli társadalomba való átmenet formája, az ösztönző erő pedig mindvégig a szabad és egyenlő polgárok közössége maradt, nem pedig a diktatúra. A sztálinizmus kulturális hatásában számos pozitív és értékes elem is található, s ezek hosszú távon bizonyára fellázadnak a rendszer kegyetlen vonásai ellen."18

A modernizációs paradigma tiszta típusával találkozunk Alexander Gerschenkron nagy hatású műveiben, amelyekben a közgazdász arra vállalkozott, hogy kidolgozza az ipari fejlődés tipológiáját.19 Gerschenkron szerint az elmaradott országokban "specifikus" fejlődési útra van szükség, hogy felzárkózzanak az iparilag fejlett államokhoz. Ilyen specifikus tényező volt Németországban a banktőke nagy befolyása, amely megteremtette a kartellizáció feltételeit, vagy az állam mint a modernizáció fő kezdeményezője és ösztönzője Oroszországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában. Gerschenkron szerint az "elmaradottság foka" határozza meg a kérdéses országban alkalmazható stratégiát; míg a kevésbé "lemaradt" német állam esetében elegendő volt, hogy a bankok ösztönözzék a modernizációt, Oroszországban ehhez mind az anyagi, mind pedig a bizalmi tőke hiányzott. Ilyen esetekben, mondja Gerschenkron, csak egy erős állam képes kikényszeríteni a lakosságból a modernizációhoz szükséges óriási anyagi és emberi áldozatot. Gerschenkron olvasatában a szocializmus semmi más, mint a megkésett iparosítás terheinek elviselését megkönnyítő ideológia: "Ledönteni egy elmaradott országban a stagnáció korlátait, felébreszteni az emberek képzelőerejét, és energiáikat a fejlődés szolgálatába állítani, ehhez erősebb orvosság kell, mint az erőforrások kedvezőbb elosztásának ígérete vagy mint az alacsonyabb kenyérár. Ilyen körülmények közt mind az üzletember, mind az elszánt és újításra kész vállalkozó a magas profitkilátásoknál sokkal erősebb stimulust igényel. Ami a rutin és az előítélet hegyeinek megmozgatásához szükséges, az a hit – a hit abban, hogy az aranykor – Saint-Simon szavaival – nem a múlté, hanem még az emberiség előtt áll."20

Gerschenkronnak a gazdasági elmaradottságra vonatkozó téziseiben megjelenik a modernizációs paradigma valamennyi lényeges eleme. Ebből a perspektívából a sztálinizmus nem egyéb, mint az 1890-es években elkezdett és az első világháborúval félbeszakadt orosz iparosítás befejezése, amelynek segítségével Oroszország leküzdötte évszázados gazdasági elmaradottságát és felemelkedett az iparilag fejlett nemzetek soraiba; a rendszer szocialista tartalma pedig a modernizáció ideológiai mankójává sekélyesedik. A végső alapvetésben tehát minden lényegi különbség eltűnik a két világrendszer között; a szocializmus nem úgy jelenik meg, mint a kapitalizmus lehetséges alternatívája, hanem mint a gazdasági elmaradottság leküzdésének "specifikus" eszköze. Ebben a megközelítésben a kapitalizmus mintegy kooptálja az alternatív világrendet, hiszen az mindig is az előbbi vonatkoztatási keretén belül áll; a szocializmus nem egy új világot hoz létre, hanem egy fejlett ipari civilizációt. Ezzel a gondolattal egyébként a Kerr, Aron és mások által kidolgozott konvergencia-elméletben is találkozunk, amelyik az ipari társadalmak közös fejlődési logikájából kiindulva azzal érvelt, hogy a szocialista államok előbb-utóbb létrehoznak egy kapitalistához hasonló társadalmi struktúrát. Miközben a hidegháborús korszak nyugati történetírásában érthető ennek a megközelítésnek a vonzereje, a "szocialista tartalom" figyelmen kívül hagyása éppen attól a "specifikus" jellegtől fosztotta meg a sztálini rendszert, amelyet megragadni igyekezett. Miközben a modernizációs iskola történeti perspektívába állította a sztálinizmust, képtelennek bizonyult arra, hogy felismerje benne a forradalmi, új elemeket. Ez jelentette ennek az iskolának a legfontosabb elméleti és módszertani korlátját.

Fontos azonban megjegyezni, hogy miközben a modernizációs felfogás végigkíséri a Sztálin-kutatók első generációjának munkáját, olyan kiemelkedő írók esetében, mint Deutscher vagy Carr, soha nem vész el teljesen a szocialista tartalom. Az egykori szovjet nagykövet, Edward Hallett Carr legfontosabb munkája a tízkötetes Szovjet-Oroszország története, amelyből három kötetet szentelt a tervgazdaság bevezetésének. Noha Carr is elsősorban Oroszország modernizálóját látta Sztálinban, világosan felismerte, hogy a tervgazdaság nem pusztán a gazdasági elmaradottság leküzdésének specifikusan orosz eszköze, hanem a gazdaságszervezés olyan új formája, amely Carr szerint egyetemes jelentőségű. Itt érdemes megjegyezni, hogy Carr a tervgazdaságban megoldást látott a kapitalista világ ciklikus kríziseire (amiket, ne feledjük, az időben a gazdasági világválsághoz közelebb álló generáció valószínűleg másként értelmezett, mint az azt már történelemként megélő, ilyen élményektől egyelőre megkímélt utódaik). Ha Carr gazdasági értelemben nem is bizonyult prófétának, világosan felismerte a rendszer szocialista tartalmának jelentőségét: "1967-ben a szovjet munkás, de még a szovjet paraszt is teljesen más ember volt, mint apja vagy nagyapja 1917-ben. Tudatában volt annak, mit tett érte a forradalom, és ez ellensúlyozta azt a szabadságot, amelyben soha nem volt része, és amelyről nem is álmodott. A rendszer kegyetlensége valóságos volt; de valóságosak voltak az eredményei is."21 Ennek a különbségnek a felismerésével Carr – Deutscherhez hasonlóan – mindenképpen meghaladta a modernizációs paradigmát.

Érdekes, hogy éppen a következő nemzedék munkája közelítette meg a modernizációs paradigma "tiszta" típusát. Ennek egy jellemző példája Rosenberg és Marylin Oroszország és Kína átalakítása: Forradalmi harc a 20. században című könyve, amelyben a szerzők azon az alapon hozzák közös nevezőre az orosz és a kínai példát, hogy mindkét országban analóg módon ment végbe a 20. századi megkésett modernizáció, amelyet a kommunista párt hajtott végre a maga erőszakos és véres eszközeivel.22 A Rosenberg és Marylin által felsorolt fő strukturális jegyek a gazdaság központi irányítás alá helyezése, az erőszakos kollektivizálás, az urbanizáció, a szuperindusztrializáció, és a párt hatalmi monopóliumának megerősítése a belső ellenzék fizikai megsemmisítésével. A szocialista program tehát lényegében nem más, mint az elmaradt agrárországok modernizálásának eszköze olyan körülmények között, amikor más eszközökkel nem vagy csak sokkal lassabban lehetne kikényszeríteni a modernizációt. Nem meglepő, hogy ebből a meghatározásból teljesen eltűnik a rendszer szocialista tartalma, programja pedig modernizációs ideológiává alakul.

A modernizációs paradigma népszerűségét (mind a nyugati, mind a keleti történetírásban) az 1960-as és 70-es években kiteljesedő dekolonializációs mozgalmak, és a Harmadik Világért vívott versengés is megnövelte. Egész iskola alakult, amely úgy értelmezte a szocializmus exportját a gyarmatokra, mint a Harmadik Világ modernizálásának a kapitalista modernizációnál véresebb, de hatékonyabb eszközét. Egyes szerzők, mint például Lowenthal, egyenesen úgy érveltek, hogy a szocialista ideológia egy bizonyos határon túl gátjává válik a fejlődésnek, és mint ilyentől, meg is kell szabadulni tőle.23 A kommunista pártra – írja Lowenthal – nemcsak az a feladat nehezedett, hogy politikai eszközökkel gyorsítsa meg az iparosítást, hanem az is, hogy mesterségesen fenntartson egy utópisztikus társadalomképet. Ezt azon az áron tudta biztosítani, hogy felszámolta az ellenzéki intézményeket és társadalmi erőket, és állandó "forradalmi" beavatkozást igényelt a diktatórikus állam részéről, hogy megakadályozza az új uralkodó osztály kialakulását. Egy ideig – mondja Lowenthal – folyik a harc az utópikus célokért küzdő csoportok és a modernizálók között, de a harc az utóbbiak elkerülhetetlen győzelmével végződik: "Amint a kommunista pártban felismerik, hogy a permamens forradalom lehetőségei kimerültek, a párt megszűnik mozgalmi rezsim lenni, és konzervatív bürokráciává alakul. Ez a funkció- és értékváltás a párt intézményes struktúráját is megváltoztatja."24

Ahogyan ez Lowenthalnál is látható, a modernizációs paradigma nem veszi figyelembe a szocialista és kapitalista "fejlődési diktatúráknak" a kapitalista világrendszerhez való eltérő viszonyát, mint ahogyan arra sem tesz kísérletet, hogy globális kontextusban értelmezze ezeket a különbségeket. Az elmaradottság (vagy egy későbbi terminussal "alulfejlettség") problémája ezért nem relációként konstituálódik, hanem kiindulási pontként jelenik meg egy univerzálisnak tételezett fejlődési folyamatban. A "fejlődés diktatúrái" – kommunisták és nem kommunisták egyaránt – így maguk is beilleszkednek a globális kapitalista fejlődés "vastörvényű" láncolatába. Ebben az összefüggésben az (eredetileg) rendszerkritikai ideológia rendszerimmanens elemmé alakul, amely pusztán csak arra szolgál, hogy egyetlen cél érdekében mobilizálja a társadalom minden erőforrását.

Elméleti korlátai ellenére a modernizációs iskola különösen a gazdaságtörténészek munkájában hozott bizonyos eredményeket. Mindenképpen előrelépésnek tekinthetjük azt a felismerést, hogy a sztálinizmus nem pusztán a jó és rossz erők küzdelmét jelentette az orosz nép meghódításáért, és nem vezethető vissza a rendszer minden gonoszsága Sztálin személyiségére. Sztálin éppúgy a körülmények hatása alatt cselekedett, mint a világ bármely más politikusa, sőt, azt lehet mondani, hogy a specifikus orosz körülmények (és itt döntő szerepet játszott Oroszország elmaradottsága) egyébként is meglehetősen beszűkítették a bolsevik vezetők mozgásterét. Ebből a szempontból helyesen írja Alec Nove: "A kollektivizálást nem lehetett önkéntes alapon végrehajtani. Az erőltetett iparosítás – különösen a nehézipar fejlesztése – az ötéves terv ellenkező értelmű ígéretei ellenére is az életszínvonal csökkenését jelentette. Elkerülhetetlen volt az erőszakszervezetek hatalmának és a rezsim népszerűtlenségének növekedése. A tömegek akarata ellentétbe került a párt célkitűzéseivel. Hozzá kell tennünk, hogy hasonló konfliktus áll fenn minden olyan országban, ahol az államnak kell finanszíroznia az iparosítást. Ilyenkor az állam az áldozatokat felülről kényszeríti a tömegekre, hiszen azok önként nem akarják és nem tudják finanszírozni azokat a beruházásokat, amelyek megtérülését nem is remélhetik."25

A sztálinizmus racionalizálására tett közgazdasági kísérletek többsége azonban csak egy bizonyos határig érzi racionalizálhatónak a terrort. Nove például "szélsőségesen szélsőséges" sztálinizmusról beszél, hozzátéve, hogy semmilyen gazdasági szükségszerűség nem magyarázhatja a milliókat érintő, illetve elpusztító terrort. Nove meghatározásában világos, hogy bár sok tekintetben szakít a modernizációs paradigmával, egy lényeges ponton nem tudja meghaladni: a sztálinizmus nála is elsősorban mint gazdasági rendszer konstituálódik. Ezért történhet meg, hogy Nove a sztálini fordulatban nem lát mást, mint egy állami eszközökkel végrehajtott modernizációt (amellyel egyébként visszatér a gerschenkroni definícióhoz). Sztálin felülről végrehajtott forradalma azonban az élet sok más területét is forradalmasította, mint ahogyan a szocialista ideológia sem pusztán azt a "fizetőeszközt" helyettesítette, amellyel jobb híján az állam kifizette az állampolgárokat. Ezeknek a területeknek a kiiktatásával a sztálinizmus jelensége éppolyan értelmezhetetlen marad, mint a Nove által "szélsőségesen szélsőségesnek" nevezett rendszerimmanens elemek.

2. A totalitárius modell

 

A paradigma értelmezését megnehezíti, hogy tulajdonképpen nem egy, hanem két modellről beszélhetünk, ezeket azonban általában egyszerre használták. Noha a nyugati szovjetológiát nehezen lehetne azzal vádolni, hogy a sztálini iskola hatása alá került volna, az evolúciós modell sok rokon vonást mutatott a hivatalos szovjet meghatározással – egészen a glasznoszty időszakáig. Az evolúciós modell abból indult ki, hogy a bolsevik ideológiában – sőt már Marxnál is – megjelenik a totalitárius csíra, amely a fejlődés későbbi szakaszában létrehozza a sztálinizmust. Ugyanez a fejlődési modell – igaz, ellenkező előjellel – a Sztálin által jóváhagyott bolsevik párttörténetben is megjelenik. Az operációs modell nem foglalkozott a marxizmus, bolsevizmus és sztálinizmus közötti kontinuitás kérdésével, hanem a mindenkori szovjet társadalom működésének leírására szolgált.

Mai szemmel éppolyan porosnak tekinthetjük a totalitárius modellt, mint a bolsevik párttörténetet. Miközben ez volt az 1950-es és 60-as évek nyugati szovjetológiájának domináns paradigmája, Abbott Gleason Totalitarianizmus: a hidegháború belső története című kitűnő könyvében részletesen elemzi Amerika hidegháborús politikája és a tudománypolitika összefüggéseit, és bemutatja a paradigma ideologikus kontextusát.26 Nyilvánvaló, hogy a totalitárius modell olyan propagandaeszköz (is) volt, mint egy másik kontextusban a bolsevik párt története, és ez óhatatlanul rányomta a bélyegét a paradigma tudományos értékére. A politika, úgy tetszik, nem csak Kelet-Európában akadályozta az akadémiai alkotómunkát. E helyütt nem célunk számba venni a totalitárius irodalmat; az elemzés csak a paradigma legfontosabb jellemzőire és a legjelentősebb kritikai észrevételekre korlátozódik.

A legnagyobb hatású, és szellemi teljesítményét tekintve legkiemelkedőbb munka Hannah Arendt 1951-ben megjelent klasszikusa, A totalitarianizmus gyökerei, amelyben Arendt megkísérli történeti perspektívába helyezni a totalitárius rendszerek kialakulását.27 A könyv azért is figyelemre méltó, mert elsődleges kontextusa nem a hidegháború, mint a legtöbb korabeli munkáé. A 20. század elejének tömeg-elméleteire támaszkodva Arendt úgy látja, hogy a század elején felbomlottak a hagyományos társadalmi viszonyrendszerek, és létrejött az osztály nélküli társadalom, amelyben az egyén védtelennek érzi magát az őt körülvevő világ komplexitásában. A fasiszta és a kommunista párt a maga totális ideológiájával azt a hitet kelti az egyénben, hogy választ talált problémáira; ezért az elszigetelt egyén készséggel azonosul a párt ideológiájával, amely azt ígéri, hogy rendet teremt a káoszban. A fasiszta és kommunista párt Arendt szerint nem osztályokat, hanem atomizált egyedekből álló tömegeket szervez, akiket különösen sebezhetővé tesz gyökértelenségük tudata. A fasiszta és a kommunista pártok azonban hatalomra kerülve nem új társadalmi viszonyrendszereket hoznak létre, hanem behatolnak a civil szféra minden területére és a még fennmaradó plurális intézmény- és viszonyrendszereket is megsemmisítik. Mivel tökéletesen ellenőrizni csak a minden egyéni vonásukat elvesztett egyéneket lehet, a totalitárius mozgalmak eredendően elszánt ellenségei az individualizmusnak, amelyet minden eszközzel megkísérelnek elpusztítani. Ezek a mozgalmak így tehát nemcsak a társadalmi szerveződés régebbi formáira, hanem az egyén szabadságára is egyformán veszélyesek. Az egyéniség elpusztítása, az ember dehumanizálása jelenti Arendt számára a gonosz modern formájának megnyilvánulását, amely gonoszság egyként testesül meg a fasiszta és kommunista pártokban.

A totalitárius rendszerek legfőbb jellemzőjét Arendt után Friedrich a következő öt pontban foglalta össze: 1) az élet minden területét lefedő hivatalos ideológia, amelyet minden lakosnak kötelező érvényűként kell elfogadnia; 2) az egyetlen engedélyezett tömegpárt (a teljes lakosság legfeljebb 10%-a), melynek tagjai fanatikus hűséggel ragaszkodnak a párthoz, és alárendelik magukat a centralizált, hierarchikus struktúrának, melynek élén a mindenható vezér áll; 3) a fegyveres erők feletti monopólium és technikai ellenőrzés; 4) a tömegkommunikáció eszközei feletti monopólium; 5) a hatékony terrorrendszer, amely véletlenszerűen választja ki az aktuális "ellenségeket" és szisztematikusan él a pszichikai megfélemlítés eszközeivel.28 Brzezinski hozzáteszi, hogy a totalitarianizmus legnagyobb veszélye az ember erkölcsi lényegére irányuló fenyegetés, és a terror intézményesítése, amely kifejezi a rendszer lényegét.29

Míg a modernizációs paradigma elsősorban gazdasági kérdések összefüggéseiben igyekezett megragadni a sztálinizmus problémáját, a totalitárius modell egy jóval sematikusabb megközelítést választott, és egyszerű uralmi kérdéssé redukálta a definíciót. Az új elem mindössze annyi, hogy a jó és gonosz erők harca nem a mesében, hanem a modern társadalomban konstituálódik, ahol az előbbi (vagyis a totalitárius rendszerek ellensége) egyetemes emberi értékek hordozója. Függetlenül attól, milyen perspektívákat ígér ez az elméleti keret, a modell uralom-definíciója mindenképpen problematikus. Ahogyan Jerry Hough is rámutat, a modell csaknem kizárólag a politika "output" oldalára koncentrál – "azokra a döntésekre, amelyeket a szovjet vezetők (vagy csak vezető) hozott és a hatalom fenntartásának eszközeire."30 Létezett azonban egy "input" oldal is, amely magába foglalta a szovjet társadalom azon feltételeit, amelyeket a vezetők tekintetbe vettek a döntéshozatalnál, illetve a visszacsatolás lehetőségét. A totális uralom az Arendtnél vagy Brzezinskinél leírt formájában legfeljebb csak a regényekben vagy az NKVD-vezetők álmaiban fordult elő. Azt lehetne mondani, hogy a totalitárius paradigma éppen ellenkező irányba indult el, mint a sztálinizmus civilizációként való meghatározása: míg az utóbbi arra törekedett, hogy a sztálinizmus alatti élet totalitását ragadja meg, az előbbi egy elképzelhetetlenül leszűkített (és még úgy is vitatható) definíciót próbált meg kiterjeszteni a szovjet társadalom és a szovjet élet egészére.

További problémát jelentett, hogy a totalitárius modell abszolút figyelmen kívül hagyta a szovjet társadalom realitásait. Ezek közé tartozott például az elmaradott infrastruktúra, ami lehetetlenné tette annak a totális ellenőrzésnek a megvalósítását, amely a totalitárius paradigma értelmében jellemezte ezeket a társadalmakat. Szintúgy nem került sor a sztálini politika ingadozásainak vizsgálatára, ezért úgy tűnt, mintha Sztálinnak vagy egyáltalán nem lenne szüksége arra, hogy figyelembe vegye ellenfeleinek reagálását, vagy éppen ellenkezőleg, nemcsak figyelembe veszi, hanem döntéseibe is belekalkulálja a várható reakciókat. Így a szovjet politika nem egyéb, mint egyetlen nagy terv kibontakozása, amelynek Sztálin minden részletét előre ismeri. Hogy ez mennyire nem volt így, azt ma már rengeteg dokumentum és tanulmány bizonyítja; de ezek nélkül is könnyen átlátható, hogy a fenti érvelésből éppen Sztálin mindenhatósága és tévedhetetlensége következett, ami valószínűleg nem állt messze attól a Sztálin-imázstól, amivel a diktátor is egyetérthetett.

Elméleti hiányosságai ellenére a totalitárius paradigma számos olyan tézist hagyott az utókorra, melyek cáfolata több nemzedék szovjetológusainak is elegendő munkát adott. A "revizionistának" nevezett történetírói iskola (amely a totalitárius modell revideálására tett törekvéséről kapta a nevét) valójában rendkívül heterogén irányzatokat takar. Az alábbiakban csak felsorolásszerűen kívánom jelezni a totalitárius iskola legfontosabb, revízióra szoruló állításait, a teljesség igénye nélkül:

 

  • a marxizmus, bolsevizmus és sztálinizmus történetileg és logikailag egy fejlődési láncot alkot (ezen alapul az evolúciós modell);
  • a bolsevik párt monolitikus, zárt rendszerré alakítja át a hatalmat (a politika "input" oldalának kiiktatásával);
  • az állam behatol a társadalomba és felszámolja a társadalmi élet minden létező formáját;
  • a terror és a tömeges represszió megtervezett, és végig a párt (és Sztálin) irányítása alatt áll;
  • a lakosság vagy akaratától megfosztott báb vagy maga is fanatizált hívő, aki képtelen bármilyen ellenvélemény kifejezésére, és csak passzív szemlélője az eseményeknek;
  • a kommunista párt a szovjet rendszer egyedüli aktora.

 

Érdemes megjegyezni, hogy a revizionista történészek minden erőfeszítése ellenére is sokáig élt a nyugati köztudatban a totalitárius iskola által kialakított Kelet-Európa-kép (különösen az akaratától megfosztott ember mítosza). Miközben itt nyilvánvalóan megfigyelhető egyfajta civilizációs rasszizmus, sajnálatos, hogy az 1989-91-es rendszerváltások éppen ezt a totalitárius paradigmát "importálták" a nyugati szovjetológiából.

3. A "revizionisták"

 

Ahogyan fentebb már jeleztem, a "revizionista" iskola sokkal inkább volt rendkívül sokféle irányzat lazán összekapcsolódó halmazának a gyűjtőneve, mint egy egységes paradigma. Az idetartozó történészek – amellett, hogy valamennyien kritizálták a totalitárius modell Sztálin-képét – korántsem voltak ilyen egységesek a sztálinizmus jelenségének új meghatározásában. Az irányzatok közötti különbségeket növelte, hogy az elméleti keret módszertani meghatározottságot is jelentett. Míg a revizionisták első nemzedéke – noha letért a totalitárius útról – arra törekedett, hogy felállítson egy hasonlóan elméleti modellt, amelyből levezethető a szovjet történelem, és lényegében továbbra is csak a makrostruktúrák vizsgálatára koncentrált, a következő nemzedéknél előtérbe kerültek az olyan alternatív módszertani irányzatok, mint a társadalomtörténet, a történeti antropológia, a feminizmus, a kulturális antropológia, a microhistory, vagy az oral history. Az alábbiakban a jelentősebb revizionista irányzatok bemutatása és kritikai értékelése következik.

A revizionisták első nemzedéke a totalitárius iskola azon állítását vette kritika alá, hogy a marxizmus, bolsevizmus és sztálinizmus történeti és logikai folytonosságot jelent. Megközelítésük sok rokon vonást mutat Trockij thermidor-elméletével; a sztálinizmus nem a bolsevik forradalom beteljesülését, hanem éppen ellenkezőleg, a végét jelenti, a forradalmi hagyományokkal való szembefordulást, egyfajta konzervatív-bürokratikus fordulatot. Ennek az értelmezésnek a Trockij utáni legeredetibb kifejtésével Moshe Lewinnél találkozunk. Lewin szerint a cári Oroszország két, egymástól igen eltérő társadalmi formációt foglalt magába: az egyik oldalon megjelent egy dinamikusan növekvő kapitalista szektor, míg a másik oldalon megmaradt a prekapitalista, feudális jellegű intézményrendszer. A bolsevik forradalom az egyenlet mindkét oldalát felszámolta, vagyis lényegében radikálisan "leegyszerűsítette" a társadalmat. Ennek a homogenizált, rurális és félig írástudatlan népességnek a kontextusában győzedelmeskedtek a bürokratikus elemek a forradalmi hagyományok felett. A sztálini fordulat tartalmában tehát nem szocialista, hanem etatista jellegű volt, és meghatározott értelemben visszatérést jelentett a cári Oroszország hagyományaihoz: "A forradalom utáni helyzet valójában nem csökkentette, hanem növelte az állami beavatkozás és az autokratikus hatalomgyakorlás esélyeit. Az egész társadalmi mátrix táplálta ezt az autokráciát. A kormánygépezet, noha nem kímélte meg az egész országra kiterjedő társadalmi-gazdasági hanyatlás, még mindig képes volt arra, amire a társadalom nagy része nem: hogy felhasználja a huszadik század eszközeit az uralom biztosítására, és saját céljainak megfogalmazására modern, nemritkán tudományos köntösben. Mindez szinte spontán és természetes módon segítette elő az autokratikus viszonyok kialakulását. Ezt tapasztaljuk az október utáni kormányzat minden területén, a pártot is beleértve: az irányítás és adminisztratív uralom természetes letéteményese a bürokrata réteg, függetlenül annak társadalmi eredetétől. Ha valami, ez a trend folytatódott, és érte el tetőpontját a ‘magas sztálinizmusban'. Paradox módon, noha a szocialista ideológia sokakat szembefordított a sztálinizmussal, mások ugyanabban az ideológiában találtak igazolást a kemény kéz politikájára és a parancsuralmi módszerekre, melyekkel azok hivatottak élni, akik a legjobban tudják, mi a jó a népi tömegeknek, és akik nem hagyják, hogy megzavarják a fejüket a történelmi fejlődés bonyolult koncepciói."31

Lewinnél világosan kirajzolódik a sztálinizmus ellenforradalomként való meghatározása, amellyel lényegében megismétli Trockijnak azt a tézisét, hogy Sztálin szembefordult az októberi forradalom örökségével, és megfosztotta a bolsevik ideológiát annak szocialista tartalmától. Miközben Lewin az október előtti leninizmust is megkülönbözteti Lenin október utáni politikájától, amikor az orosz elmaradottság kontextusában olyan kompromisszumokra kényszerült, amelyek alapvetően idegenek voltak a marxizmustól, az igazi éles cezúrát, vagyis a marxizmussal való teljes szakítást a sztálini fordulatban látja: "Az eredeti leninizmushoz képest Sztálin nemcsak stratégiát váltott, hanem egészen más célok felé orientálta a rendszert. Eltűnt az a program, hogy felépítenek egy új társadalmat, amelyben megszűnik az állam és osztály, és a társadalmi fejlődés során megvalósul a ‘szocializmus', ahogyan Marx, Engels, Lenin és sok nyugati szocialista értelmezte ezt a fogalmat. Ehelyett mindent ‘államosítottak', vagyis a gyakorlatban létrehoztak egy hatalmas, diktatórikus államot, hogy fenntartsa az új osztályrendszert és privilégiumokat, amelyeket az erőltetett iparosítás kialakított. Ezért lehetséges törésről beszélni nemcsak a forradalom előtti és utáni leninizmus, hanem a sztálinizmus vonatkozásában is. A forradalom utáni leninizmus ugyan autokratikus politikai rendszerben, diktatúrában gondolkodott, de széles és heterogén társadalmi bázis alapján, és antiszocialistának bélyegezte és elutasította a szuperállamosítás sztálini programját. Ezt a lenini vonalat képviselte később Buharin."32

Lewin értelmezési keretének problémája, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonít a folytonosság elemeinek a cárizmus és a sztálinizmus között, miközben figyelmen kívül hagy olyan fontos különbségeket, mint például a társadalmi struktúra teljes átalakulása a sztálini forradalom alatt. A volt uralkodó osztályok megsemmisítése, a kollektivizálás, a kuláktalanítás, a "burzsoá értelmiség" elleni kampány vagy a sztálini káderpolitika azonban – ha torzított formában is – de kifejezett egy olyan ideológiát, amelynek deklarált célja volt a társadalmi egyenlőség és a régi osztályok eltörlése. A sztálini forradalom "betetőzte" az októberi forradalommal elindult óriási társadalmi átalakulást, amely – ahogy a fenti, címszavas felsorolás is mutatja – lényegesen több mindent foglalt magába, mint egy agrártársadalom urbanizálását. A társadalmi struktúrának ez a radikális átalakulása azonban teljesen kimarad Lewin munkáiból.

Érdemes felidézni Carr szavait: "1967-ben a szovjet munkás, de még a szovjet paraszt is teljesen más ember volt, mint apja vagy nagyapja 1917-ben." A sztálinizmusnak a konzervatív fordulattal, az "archaikus" társadalmi viszonyok helyreállításával való azonosítása kizárja azoknak a forradalmi elemeknek a felfedezését, amelyek igenis "mássá" tették a kor emberét, mint a cári Oroszország alattvalóit. Lewin mint meggyőződéses szocialista, elutasította, hogy "szocialistának" nevezze a sztálini rendszert; ez az előítélet azonban megakadályozta abban, hogy ne csak a sztálinizmus etatista vonásait vegye észre, hanem a létező szocialistákat is. A sztálinizmus mint ellenforradalom azonban az ideológiai-kulturális dimenzió kirekesztésével éppen olyan redukciónak bizonyult, mint a csak gazdasági jellegű vizsgálódás. Azt is mondhatjuk, hogy miközben a totalitárius paradigma túlságosan komolyan vette a forradalmi ideológiát, a trockiji eredetű thermidor-elmélet korlátja éppen az volt, hogy túlságosan lebecsülte azt.

A sztálinizmus mint ellenforradalom tézisének egy továbbfejlesztett változatát találjuk Stephen F. Cohen munkáiban. Cohen számára a NEP volt a sztálinizmus valódi alternatívája, amelyben benne rejlett egy egészen más kibontakozás lehetősége: "A társadalmi pluralizmus tiszteletben tartása, a társadalmi harmóniára és a törvénytiszteletre helyezett hivatalos hangsúly miatt a NEP a sztálinizmus alternatívájaként modellül szolgálhatott volna a liberális kommunista rend hívei számára."33 Cohen, Lewinhez hasonlóan, Buharinban ismeri fel a "lenini út" igazi örökösét (nem foglalkozva az olyan aprósággal, hogy a kvázi-liberális szocialistának megtett Buharin soha nem gondolkodott többpártrendszerben). Cohent a történelem utólagos racionalizálásához vezeti Buharin rehabilitálásának szándéka: Cohen szerint Buharin legyőzhette volna Sztálint, ha vállalja azt, hogy a sztálini politikával elégedetlen tömegekhez fordul. ő azonban – mondja Cohen – túlságosan hitt a pártban ahhoz, hogy az "utcára" vigyen egy politikai vitát. A történelemnek ez az utólagos racionalizálása különösen a glasznoszty időszakában lett népszerű, amikor a NEP úgy jelent meg, mint a glasznoszty történeti előzménye, és egyfajta ideológiai igazolása. Azt nem tudjuk, hogy a NEP fennmaradása milyen alternatívát jelentett volna, azt azonban igen, hogy a Szovjetunió liberalizálásának kísérlete a kapitalizmus restaurációjával végződött. Ebben az összefüggésben különösen vitatható a sztálinizmus mint ellenforradalom tézise.

Az 1980-as évekre tehető az a módszertani paradigmaváltás, amely szakított azzal a felfogással, hogy a Szovjetunióban az állam "bekebelezte" a társadalmat, és a vizsgálódás körét az utóbbira is kiterjesztette. A társadalomtörténeti iskola kiemelkedő képviselője, Sheila Fitzpatrick megfogalmazta a sztálinizmus mint forradalom tézisének egy új változatát: szerinte téves az a feltételezés, hogy a sztálinizmus "felülről irányított" forradalom volt, mivel "alulról" is komoly társadalmi erők támogatták. Fitzpatrick "kulturális forradalomként" definiálja a sztálinizmust, amely sokak számára beteljesítette az októberi forradalom ígéretét. Ez a forradalom magába foglalta egy olyan osztályalapú oktatási program meghirdetését, amely munkás-paraszt származású fiatalok tömegei előtt nyitotta meg az egyetemeket, és a régi "burzsoá szakemberek" felváltását egy saját nevelésű, új káderréteggel. Ez az újonnan felemelkedő elit volt a sztálinizmus legfőbb társadalmi bázisa: "A harmincas években végbement iparosítás Sztálin kezdeményezése nélkül is nagyarányú felfelé irányuló mobilitást jelentett. Sztálin értelmiségpolitikája nem pusztán fokozta ezt a tendenciát, hanem nagymértékben ki is használta az elitváltás társadalmi következményeit. Valószínűnek látszik, hogy a sztálini Oroszországban hasonló folyamat zajlott le, mint korábban az Egyesült Államokban, amelynek eredményeképpen sok állampolgár a kormányzati rendszerrel hozta összefüggésbe egyéni felemelkedését. Ennek a feltételezett kapcsolatnak döntő szerepe volt a rendszer legitimálásában. Az új elit gondolkodásában a self-made man büszkesége a rendszernek való személyes lekötelezettség érzésével keveredett, hiszen a kulturális forradalom (és Sztálin) adta meg a lehetőséget, hogy felemelkedjenek."34

Fitzpatrick szerint 1932-ben nemcsak a "kulturális forradalom" ért véget, hanem az egész októberi forradalom is. Az új elit egyfajta "középosztállyá" alakult, amely szakítván a forradalmi idők radikalizmusával, elsősorban saját hatalma és privilégiumai konzerválására törekedett. A harmincas évek végén megnyílt mobilitási csatornákat ezért sorban lezárták, és az új elit berendezkedett pozíciója védelmére és átörökítésére. A sztálini forradalom a harmincas évek közepére ellenforradalomba csapott át.

Fitzpatrick munkássága kétségtelenül úttörőnek tekinthető a sztálini forradalom fogalmának kiterjesztésében és annak felismerésében, hogy a jelenség a szovjet társadalmi élet jóval szélesebb területeit fogta át, mint a Politbüro vagy a kommunista párt. Fitzpatrick tudományos kutatásaival is igazolja, hogy a szovjet emberek korántsem voltak akaratuktól megfosztott bábok, vagy az események passzív szemlélői, hanem aktívan szerepet játszottak a rendszer kialakításában, és sokuknak nagyon is racionális okuk volt arra, hogy október örökségét lássák a sztálinizmusban. Fitzpatrick érdeme, hogy felismeri a sztálinizmus forradalmi jellegét, amely immár nem a "felülről végrehajtott" forradalomra korlátozódik, hanem magába foglal egy széles tömegbázissal rendelkező társadalmi átalakulást. Érdekes azonban, hogy miközben Fitzpatrick rendkívül közel jut a sztálinizmus civilizációként való értelmezéséhez, a 80-as években megjelent írásaiban egy igen leszűkített kultúra- és ideológiafogalommal dolgozik.35 Így lesz lehetséges, hogy a sztálini "kulturális forradalom" lényegében az elitváltással azonosul, ahogy a "szocialista" ideológia is csak mint a munkás-paraszt származású fiatalok felfelé irányuló mobilitásának eszmei igazolása van jelen Fitzpatrick ekkori írásaiban. Miközben Fitzpatrick elvben kész elismerni, hogy a "kulturális forradalom" az élet minden területére kiterjedő forradalmat jelentett, mobilitás-tézisében ez a forradalom csak a társadalom legfelsőbb szegmensében érvényesül. Ezen az alapon kerülhet egymás mellé a szovjet káder és az amerikai self-made man, amely hasonlat teljesen figyelmen kívül hagyja a két társadalom eltérő ideológiai és kulturális kontextusát (Fitzpatrick egyenesen egy sztálini New Deal-ről beszél). A megkülönböztető kontextus nélkül azonban a sztálini "kulturális forradalom" is nehezen értelmezhető.

A 80-as évektől egyre inkább előtérbe kerültek azok a társadalomtörténeti, antropológiai irányultságú megközelítések, amelyek a mikrohistorikus vizsgálódásokból kiindulva támadták a nagyszabású elméleteket. Az új revizionisták különösen azt a tézist igyekeztek cáfolni, hogy a sztálinizmus alatt megszűnt minden kommunikáció az állam és a társadalom között, és az utóbbinak semmi lehetősége nem volt "visszabeszélni." A dokumentumok és visszaemlékezések azonban rávilágítanak arra, hogy a szovjet társadalomban is létezett "közvélemény", és a hatalom valójában igen sokféle csatornán keresztül kommunikált állampolgáraival. Az esettanulmányok azt is feltárják, hogyan befolyásolták a helyi sajátosságok a központban hozott döntéseket; távol attól, hogy a centrum mindent ellenőrizhetett, igen sokszor éppen a helyi folyamatok dinamikája határozta meg egy-egy döntés kimenetelét.

A centrum-periféria problematikája különösen előtérbe került azokban az antropológiai indíttatású munkákban, amelyek a kollektivizálás és a kuláktalanítási kampány belső dinamikáját tanulmányozták. Lynne Viola érdekes tanulmányban mutatja be a helyi pártbizottságok szerepét a kollektivizálás végrehajtásában, illetve azt az alulról gerjesztett dinamikát, ami hozzájárult a terror terjedéséhez36 ; de olyan eseteket is feltár, amikor a helyi közösség befolyására hagyományosan marginálisnak vagy deviánsnak számító csoportok estek áldozatul a kuláktalanítási kampánynak, így például kicsapongónak számító asszonyok vagy férjezetlen tanítónők.37 Lynne Viola kutatásai szemléletesen mutatják be, hogy nemcsak a helyi pártszervezetnek, hanem a helyi közösségnek is volt befolyása a kampány alakulására, és még ebben a kiszolgáltatott helyzetben is léteztek visszacsatolási lehetőségek. A periférián levő paraszti közösség is folytatott párbeszédet a hatalommal és nemritkán effektíven befolyásolta helyi szinten a döntéshozatalt.

Hasonló eredményekre vezettek a többnyire szintén antropológiai indíttatású gyártanulmányok. Miközben sokáig szinte megkérdőjelezhetetlennek tetszett az a totalitárius paradigmában gyökerező tézis, hogy a sztálinizmus a munkásokat a rabszolgák szintjére süllyesztette, a revizionista történészek a 80-as években ismét "felfedezték" a korszak szovjet munkásosztályát, amelyik gyakran nemcsak gyári szinten volt képes nyomást gyakorolni a döntéshozatalra. Vladimir Andrle például részletesen bemutatja, hogyan befolyásolta a "burzsoá szakemberek" elleni kampányt a munkásosztály és a mérnökök közötti viszony, illetve, hogy milyen elidegenítő hatása volt a 30-as évek teljesítményfokozó intézkedéseinek (ezek közé tartozott például a bérek nivellálásának megszüntetése).38 Kuromiya azokat a komplex alkufolyamatokat elemzi, amelyek segítségével a gyárak megpróbálták a munkaerőt (és munkafegyelmet) biztosítani az ötéves terv kezdeti káoszában, amikor tömeges volt a munkaerővándorlás.39 A sztahanovista mozgalmat vizsgáló Siegelbaum felhívja a figyelmet arra, hogy ez nem pusztán anyagi természetű juttatásokat jelentett, hanem sokszor éppen a hatalomhoz szólás privilégiumát.40 Sok sztahanovista munkás érezte feljogosítva magát arra, hogy társai véleményét is kifejezze, és ez a vélemény gyakran nem is volt olyan hízelgő a hatalomra. Siegelbaum egy későbbi tanulmányában több példát talál arra, amikor kolhozokban dolgozó élmunkások kritizálják a termelési gyakorlatot, vagy az egész kollektíva nevében fordulnak kéréssel a kormányhoz valami olyan árucikkért, amiben hiányt szenvednek.41 A munkásosztály éppúgy megtalálta a hatalomhoz szólás alternatív csatornáit, mint a parasztok, és nemritkán országos szinten is képes volt arra, hogy befolyásolja a döntéshozatalt.

Külön fejezetet érdemelne a totalitárius paradigma központi elemének, a mindent átható terrornak a revíziója, amelyről Arendt azt állította, hogy az a legfontosabb közös elem a náci Németország és a Szovjetunió politikájában.42 Mivel ezzel a témával egy másik tanulmányban foglalkoztam, e helyütt csak a legfontosabb revizionista szerzők téziseinek vázlatszerű összefoglalására törekszem.43 Gabor Tamas Rittersporn és J. Arch Getty tett talán a legtöbbet annak a tézisnek a revideálásáért, hogy a nagy terror előre átgondolt és minden apró részletéig eltervezett "akciósorozat" volt, amely végig Sztálin ellenőrzése alatt állt. Rittersporn egy kitűnő könyvben és több tanulmányban mutatja be, mennyiben volt "öngerjesztő" ez a folyamat, és hogyan vált az összeesküvésben való általános hit egyre újabb és újabb összeesküvések generátorává.44 A terror – mondja Rittersporn – korántsem a hatalom totalitásából, hanem éppen ellenkezőleg, az instabilitásából fakadt.45 Rittersporn szerint a pártapparátus működése rendes körülmények között is nehézkes volt, krízishelyzetekben pedig gyakorlatilag megbénult, és egyfajta feudális anarchia vagy intézményesített polgárháború alakult ki a társadalomban, amelynek során a legtöbb, amit a funkcionáriusok megtehettek, az volt, hogy megpróbálják menteni a saját bőrüket.

J. Arch Getty Ritterspornhoz hasonlóan úgy látja, hogy a pártapparátus korántsem volt az a szigorúan centralizált és olajozottan működő, mindenben a vezér akaratának alárendelt gépezet, ahogyan a totalitárius modell ábrázolta; az ügyintézés, különösen vidéken, inkább kaotikusnak volt mondható (a párttagsági könyveket például elképesztően magas arányban hamisították).46 Getty felhívta a figyelmet a centrum és a periféria közötti kommunikáció igen komoly hiányosságaira, és arra, hogy gyakran éppen a periféria feletti elégtelen ellenőrzés tudata töltötte el a centrumot az állandó fenyegetettség érzésével, amely aztán a tömeges represszióba torkollott: "Helyi szinten (ahol a lakosság a leggyakrabban érintkezik a kormányzattal) a politikai adminisztrációt inkompetencia és teljes kulturális elmaradottság jellemezte. A helyi adminisztrálás gyakran populáris paraszti kultúrához hasonlított, amely nehézkesen és fél szívvel próbált modern bürokráciára emlékeztetni. Minél kevesebbet tudott a központ a helyi ügyekről, annál kevésbé tudott beavatkozni, és a moszkvai pártvezetők sok időt fecséreltek el azzal, hogy utánajárjanak, mi történik a provinciákban. Mindig konfliktussal járt, ha a központ próbálta megrendszabályozni és ellenőrzése alá vonni a helyi pártszervezeteket."47

Robert Thurston azt a totalitárius tézist cáfolja, hogy a terror a szovjet társadalom és mindennapok egészét áthatotta.48 Szerinte a szovjet vezetésnek nem állt szándékában terrorizálni a lakosságot, és nem is volt szüksége a félelemre ahhoz, hogy uralmon maradjon. Több ember hitt a belső ellenség létezésében, mint amennyi félt tőle, és milliók önkéntesen vettek részt a rendszer állandó kampányaiban. Thurston szerint kevesen jutottak el odáig, hogy alapjában kérdőjelezzék meg a rendszert és az állandó ellenségkeresés gyakorlatát. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy a szovjet lakosoknak nem volt meg a képességük vagy a lehetőségük arra, hogy önállóan formáljanak véleményt: "A vizsgált korszak bármely időszakára igaz, hogy az államtól való félelem kevésbé volt jelentős, mint a hatóságokba és az ellenségkeresésbe vetett hit. Ahogyan sok túlélő is elmondja, a lakosság támogatta a rendszer erőfeszítéseit, hogy leleplezze a szabotőröket. 1939-1941-ben, miközben a városi lakosság számottevő része nyilvánította ki hazafiasságát és a sztálini vezetés céljainak támogatását, a szovjet állampolgárok mindvégig megőrizték azt a jogot és képességet, hogy helyzetük sok fontos aspektusát kritizálják."49

Végezetül, érdemes visszatérni a mindenható, mindent előrelátó és mindent mozgató vezér mítoszára, amely a mai Sztálin-életrajzokban is megjelenik.50 A revizionista történészek munkáinak legfontosabb következtetései – miszerint a nagy terror nem volt megtervezett; a terror inkább a hatalom instabilitásából, mintsem totalitásából fakadt; a fejletlen infrastruktúra és a pártapparátusban uralkodó zűrzavar technikailag is lehetetlenné tette a mindenre kiterjedő ellenőrzést; valójában volt párbeszéd a hatalom és a lakosság között; a szovjet emberek az egész korszak folyamán megőrizték azt a képességet, hogy kritikai véleménynek adjanak hangot; az emberek komolyan vették a szocialista ideológiát, hiszen a legtöbb rendszerellenes kritika az eredeti bolsevik program védelmében fogalmazódott – a mindenható Sztálin mítoszát is megkérdőjelezték. Ennek a mítosznak az érdekessége, hogy noha a nyugati szovjetológiát nehezen lehetne azzal vádolni, hogy a szovjet propaganda hatása alá került volna, a totalitárius paradigma Sztálin-képe sok rokon vonást mutat a diktátor "hivatalos" imázsával. Ahogyan erre például Getty is rámutat: "Sztálin kegyetlen volt, de mégis ember, aki nem rendelkezett a jövőbe látás képességével, és még kevésbé volt képes a jövőt tetszése szerint alakítani. Nem volt a tervezés nagymestere, és a harmincas évek előtti és utáni politikájának elemzése azt mutatja, hogy a kollektivizálástól a külpolitikáig igen sok kérdésben ingadozott."51 Tudományos érvük nem lévén, a totalitárius iskola képviselői morális alapon kívánták megtámadni a revizionista történészek munkáját, azzal vádolva őket, hogy "mentegetni" próbálják Sztálint és a sztálinizmust.52 Az ilyen vádak különböző fogalmi és logikai csúsztatásokon, vagy nemritkán durva hamisításon alapulnak. Sztálin morális felelőssége vitán felül áll valamennyi revizionista munkájában. Tévedhetetlensége és mindenhatósága azonban nagyon alapos revízióra szorul. A Sztálin-kultusz egy hosszú és dinamikus folyamat integráns részeként alakult ki, és megformálásában éppúgy szerepet játszott a népi képzelet, mint a pártpropaganda. Ennek a folyamatnak a legfontosabb eredménye, hogy az eredeti szocialista program helyett a létező államszocializmus valósult meg Kelet-Európában. Összetevőinek vizsgálata tehát nem a diktátor mentegetéséhez, hanem egy rendkívül ellentmondásos korszak adekvát történeti magyarázatához nyújt forrásokat.

 

 

4. A sztálinizmus mint civilizáció

 

Ahogyan már fentebb is jeleztük, nem lehet pontos határvonalat húzni a revizionisták és a sztálinizmust "civilizációként" felfogó történetírók között, hiszen az előbbiek közül sokan, különösen a második generáció tagjai, eljutottak ehhez a paradigmához. A sztálinizmust "balról" bíráló kelet-európai szerzők közül többeknél megtalálható a paradigma valamennyi lényeges eleme: ugyanazt a tartalmat fejezi ki az "államszocializmus" meghatározás. Mivel azonban, ahogyan a bevezetőben is jeleztem, a vizsgálódás csak a szűken vett történetírásra korlátozódik, a kelet-európai szerzők elsősorban szellem- és filozófiatörténeti irányultságú munkáinak bemutatásától ezúttal eltekintek.

A nyugati historiográfusok közül elsőként Stephen Kotkin fejtette ki részletesen a sztálinizmus mint civilizáció paradigmáját.53 Kotkin munkájának legfontosabb szellemtörténeti forrásai Foucault, Fitzpatrick és Lewin művei. Az általa művelt társadalomtörténet metodológiáját Kotkin Foucault munkájából kölcsönzi, aki elsősorban azokra a folyamatokra koncentrált, amelyeken keresztül az egyének alárendelik magukat az államhatalomnak. Foucault azonban, mondja Kotkin, nem szentelt elegendő empirikus figyelmet az ellenállás különböző formáinak, amit pedig a legfontosabbnak tartott a modern szubjektivitás kialakulásában. Magnyitogorszk felépítéséről írott monográfiájában Kotkin tehát a szubjektivitás analízisét a mindennapi élet politikájára is kiterjeszti.54 Átveszi Foucault-tól azt a tézist, hogy a hatalom nem pusztán a központi államapparátusban lokalizálódik, még akkor sem, ha formálisan mindent az állam részének tekintettek. Az államhatalom mellett kialakultak azok a hatalmi mechanizmusok, amelyek egyszerűbb szinten ugyan, de éppolyan hatékonyan segítettek fenntartani az államot, mint az olyan elsődleges intézmények, amilyen például a rendőrség: "A Sztálin alatti Szovjetunióban csakúgy, mint a modern Franciaországban az állam megértette, hogy hatalma az állampolgárok karakterén és viselkedésén nyugszik."55

Fitzpatricktól veszi át Kotkin azt a tézist, hogy a sztálini fordulat valójában inkább forradalmat, mint ellenforradalmat jelentett, és kiteljesítette az októberi forradalommal elkezdődött társadalmi átalakulást. Míg azonban Fitzpatrick 1980-as években született munkáiban ez az átalakulás az elitekre korlátozódott, Kotkin a maga totalitásában értelmezi Fitzpatrick tézisét, és azt állítja, hogy a sztálinizmus nemcsak makro-szinten változtatta meg a társadalom szerkezetét, hanem a mindennapi élet mikro-szintű stratégiáit is forradalmasította. Ezért mondhatja Kotkin: "A sztálinizmus nem pusztán egy politikai rendszer volt, és még kevésbé Sztálin egyeduralma. Egy értékrendszert jelölt, egy társadalmi identitást és egy életmódot."56

Végezetül, Lewin munkáin alapul az a gondolat, hogy a társadalmi átalakulás legfontosabb elemét jelentette a sztálini fordulattal megindult urbanizáció. Emberek milliói kényszerültek korábbi életkörülményeik olyan radikális megváltoztatására, ami önmagában is forradalmat jelenthetett. Kotkin felhívja a figyelmet arra, hogy ez nemcsak makro-szinten igaz, hanem az empirikus elemzések szintjén is figyelembe kell venni az "élőhely kis taktikáit."57 Az urbanizáció a sztálini forradalom integráns részét képezi és az "államközpontú társadalmi jólét, a maga extrém vagy szocialista formájában, is csak ennek kontextusában vizsgálható."58

Kotkin sztálinizmus-definíciójának legfontosabb eleme az a gondolat, hogy az államközpontú társadalmi jólét, a volt uralkodó osztályok felszámolása, a szocialista igazságosság és egy egyenlő társadalom eszményképe komolyan veendő és integráns részei voltak a sztálini korszak politikájának és társadalomtörténetének. Lewinnel ellentétben Kotkin úgy látja, a sztálini fordulat nem pusztán azt jelentette, hogy Sztálin, ügyesen eltorzítva Leninnek a nemzet erejére vonatkozó téziseit, explicite is a nagyorosz imperializmussal kötötte össze a szocializmus felépítését Oroszországban, hanem, ha korlátozott formában is, de zászlajára tűzte a szocialista program megvalósítását: "Bármennyire mestere volt is a politikai manipulációknak, aligha sikerülhetett volna neki [Sztálinnak] megnyerni a szükséges támogatást egy ilyen óriási mobilizációhoz a szocializmus építésének víziója és a tömegek őszinte lelkesedése nélkül. Sok embert magával ragadott egy szebb, egyenlőbb társadalom eszményképe, amelyről úgy tűnt, hogy rövidesen megvalósul. Amikor az 1930-as évtized elkezdődött, az óriási keleti ország úgy érezhette, hogy eljött az ő ideje. Nem voltak hiábavalóak az ‘imperialista háború' és a polgárháború szenvedései, különösen a járvány és éhínség okozta szörnyű pusztulás. A sztálini forradalomról úgy látszott, hogy második és tartósabb hajnala lesz egy igazságos, tiszta, vidám, és gyönyörű Oroszországnak, amelyben az, aki senki volt, minden lehet."59

Kotkin sztálinizmus-koncepciója szintézisnek tekinthető ugyan, hiszen – ahogy az áttekintésben láttuk – elemei a revizionista történészeknél is megjelennek, de mindenképpen egy igen eredeti szintézisnek. Nagyon kevés revizionista történész jutott el annak megfogalmazásáig, hogy a sztálinizmusban, ha korlátozott mértékben is, de jelen voltak szocialista elemek (mint például a régi kiváltságok felszámolása, az állami redisztributív rendszer, a pozitív megkülönböztetésen alapuló oktatáspolitika, a jóléti állam megteremtése és a társadalmi egyenlőség gondolata), és még kevesebben voltak azok, akik kutatás tárgyává tették volna ezeknek az elemeknek a vizsgálatát. Kotkin Magnyitogorszk-könyvének talán legnagyobb érdeme, hogy a kezdetleges jóléti állam kontextusában is vizsgálja a sztálini indusztrializációt, illetve feltárja, hogyan illeszkedtek bele a városi élet részletei, a munkások gondolkodásmódja és társadalmi gyakorlata a szovjet államépítés makro-szintű stratégiáiba. E helyütt nem célom kitérni a jövő lehetséges kutatási irányaira, de a szocialista jóléti állam újrafelfedezése mindenképpen perspektivikus irányzat lehet.

Összefoglalva elmondható, hogy a sztálinizmus civilizációként való meghatározása elsősorban azért ígéretes, mert az eddigi paradigmák közül a legadekvátabb elméleti keretet biztosítja a sztálinizmus ellentmondásos természetének megragadására. Ez az ellentmondás nem redukálható a gazdasági elmaradottság, a fejletlen társadalmi szerkezet, az orosz imperializmus vagy a szovjet társadalmi elit lecserélésének (egyébként nagyon reális) problematikájára. A sztálinizmus, ahogyan Kotkin nagyon helyesen írja, egy értékrendszert, egy társadalmi identitást és egy életmódot jelentett. A sztálini "szocializmus" és az ideológia közötti szakadék korántsem mond ellent annak, hogy emberek százezrei őszintén hittek az egyenlőségen alapuló társadalom eszményének megvalósulásában. Ez a hit annyira erős volt, hogy a legtöbb "ellenzéki" megnyilvánulás a lakosság körében a szocializmus megvalósulását, és nem a kapitalizmus restaurációját kérte számon a sztálini rendszeren. A sztálinizmus jelensége a maga totalitásában csak ennek az ideológiai-kulturális dimenziónak a figyelembe vételével értelmezhető.

Végezetül, még egy fontos szempontra szeretném felhívni a figyelmet. Ahogyan a fenti fejtegetésből is kiderül, a sztálinizmus soha nem pusztán egy definiálási problémát, hanem egy elméleti keret meghatározását is jelentette. Mivel a rendszer magát mindig is a kapitalizmus anti-világaként határozta meg, ez az elméleti keret nem volt és nem is lehetett ideológiailag független a sztálinizmus kutatásában. Ez nemcsak Sztálin belső ellenzékére volt igaz, akik úgy látták, hogy a diktátor elárulta a forradalmat, hanem azokra is, akiknek éppen azért lett ő a főgonosz, mert alatta szilárdult meg az új rendszer, amelyről egy ideig úgy tűnt, hogy a kapitalizmus alternatíváját jelentheti. Ahogyan a paradigmák fejlődési iránya is mutatja, egyre inkább előtérbe kerültek a tudományos szempontok a politikaiak helyett. Teljes semlegességről természetesen nem beszélhetünk, hiszen a szocializmus mint új civilizáció paradigmája is értékválasztást jelent. Ez az értékválasztás azonban a globális kapitalizmus egész korszakában meghatározza majd a kelet-európai államszocializmusok kutatását.

 

 

Jegyzetek

 

1 Stephen Kotkin: Magnetic Mountain: Stalinism as a Civilization. Berkeley, 1995, 359.

2 Magyar nyelven lásd pl. Viktor Zemszkov: A GULAG – tényekben, adatokban. Szovjet füzetek IV. Budapest, 1991; Krausz Tamás (szerk.) GULAG: A szovjet táborrendszer története. Budapest, 2001.

3 Lásd például F. G. Casals (Pavel Campenau): The Syncretic Society. New York, 1980; Marc Rakovski (Bence György-Kis János): A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. Párizs, Magyar Füzetek Könyvei, 1983.

4 Sheila Fitzpatrick (ed.): Stalinism: New Directions. London, 2000, 3-6.

5 Erről lásd Pearl Buck: Talk About Russia. New York, 1945; Jeffrey Brooks: "The Press and Its Message: Images of America in the 1920s and 1930s." In: Sheila Fitzpatrick (ed.): Russia in the Era of NEP: Explorations in Soviet Society and Culture. Bloomington, 1991.

6 Lásd például John Scott: Behind the Urals: An American Worker in Russia's City of Steel. Bloomington, 1989. [1942].

7 Sztálin: "Az ország iparosításáról és a jobboldali elhajlásról az SZK(b)P-ban." Magyar-Szovjet Közgazdasági Szemle, 1949, 3. évf. 11. sz., 483.

8 A történelemnek a jó és a rossz harcára való leegyszerűsítése a totalitárius paradigma öröksége, amely paradox módon éppen a hidegháború lezárulásával tért vissza a szovjetológiába. A paradigmát később fejtem ki részletesen.

9 Kotkin, 1995, 20.

10 Uo. 14.

11 H. Barbusse: Stalin. A New World. London, 1935.

12 Lev Trotsky: Stalin: An Appraisal of the Man and His Influence. New York, 1946.

13 Lásd Adam B. Ulam: Stalin: The Man and His Era. London, 1973, vagy Robert Conquest: Stalin: Breaker of Nations. London, 1991.

14 Az államszocializmus bukásával egész piaca lett Kelet-Európában a "leleplező" Sztálin-irodalomnak, amelyben a szerzők egyrészt kísérletet tettek arra, hogy a rendszer minden bűnét Sztálin személyiségéből eredeztessék, másrészt igyekeztek ezt a személyiséget a lehető legjobban eltorzítani. A cél természetesen nem csak Sztálin, hanem a kommunista rendszer és ideológia diszkreditálása volt egy olyan történelemfelfogás közvetítésével, amelyben a kommunizmus az ősgonosszal azonos. Erre példa Volkogonov vaskos Sztálin-monográfiája, vagy a magyar nyelvű szakirodalomban a Kun Miklós által megrajzolt Sztálin-kép.

15 Ulam 1973, 13.

16 A bolsevik ideológia tartalmának átalakulásáról lásd Krausz Tamás: Pártviták és történettudomány. Viták "az orosz történelmi fejlődés különlegességéről", különös tekintettel az 1920-as évekre. Budapest, 1991; illetve uő: Szovjet thermidor. A sztálinizmus szellemi előfeltételei 1917-1928. Budapest, 1997.

17 Isaac Deutscher: Sztálin. Budapest, 1990, 552.

18 Uo. 552-553.

19 Magyarul lásd: Alexander Gerschenkron: A gazdasági elmaradottság történelmi távlatból. Budapest, 1984.

20 Uo. 59-60.

21 E. H. Carr: The Russian Revolution from Lenin to Stalin. New York, 1979, 188.

22 Lásd: W. G. Rosenberg and Y. B. Marylin: Transforming Russia and China: Revolutionary Struggle in the 20th Century. New York, 1982.

23 Richard Lowenthal: "Development vs. Utopia in Communist Policy." In: Johnson (ed.): Change in Communist Systems. Stanford, 1970.

24 Uo. 54.

25 Alec Nove (ed.): The Stalin Phenomenon. London, 1993, 24.

26 Abbott Gleason: Totalitarianism: The Inner History of the Cold War. New York, 1995.

27 Hannah Arendt: Origins of Totalitarianism. 1951.

28 Carl J. Friedrich (ed.): Totalitarianism. Cambridge, Mass., 1954, 52-53.

29 Zbigniew K. Brzezinski: The Permanent Purge: Politics in Soviet Totalitarianism. Cambridge, Mass., 1956.

30 Jerry F. Hough: "The 'Dark Forces', the Totalitarian Model and Soviet History." Russian Review, October, 1987, 398.

31 Moshe Lewin: The Making of the Soviet System: Essays in the Social History of Interwar Russia. Methuen, 1985, 311-312.

32 Uo. 207.

33 Stephen F. Cohen: Bukharin and the Bolshevik Revolution. A Political Biography. London, 1974, 273.

34 Sheila Fitzpatrick: The Cultural Front: Power and Culture in Revolutionary Russia. London, 1992, 181-182.

35 Későbbi műveiben Fitzpatrick is egyre közelebb kerül a sztálinizmus mint civilizáció paradigmájához, lásd pl. Mindennapi sztálinizmus című könyvét.

36 Lynne Viola: The Best Sons of the Fatherland: Workers in the Vanguard of Soviet Collectivization. New York and Oxford, 1987.

37 Lynne Viola: "The Second Coming: Class Enemies in the Soviet Countryside, 1927-1935." In J. Arch Getty and Roberta Manning (eds.): Stalinist Terror: New Perspectives. Cambridge, 1993.

38 Vladimir Andrle: Workers in Stalin's Russia: Industrialization and Social Change in a Planned Economy. Hemel-Hempstead, 1988.

39 H. Kuromiya: Stalin's Industrial Revolution: Politics and Workers, 1928-1932. Cambridge, 1988.

40 L. H. Siegelbaum: Stakhanovism and the Politics of Productivity in the USSR, 1935-1941. Cambridge, 1988.

41 L. H. Siegelbaum: "Dear Comrade, You Ask What We Need: Socialist Paternalism and Social Rural Notables in the mid-1930s." Slavic Review, 1998/2.

42 Hannah Arendt: "The Concentration Camps." Partisan Review, July 1948, 747.

43 Bartha Eszter: "Sztálinizmus és terror: régi és új irányzatok az angolszász historiográfiában." In: Krausz Tamás (szerk.), 2001.

44 Gabor Tamas Rittersporn: Stalinist Simplifications and Soviet Complications: Social Tensions and Political Conflicts in the USSR 1933-1953. Harwood, 1988; Gabor Tamas Rittersporn: "The Omnipresent Conspiracy: On Soviet Imagery of Politics nd Social Relations in the 1930s." In: J. Arch Getty and Roberta Manning (eds.), 1993.

45 Gabor Tamas Rittersporn: "Rethinking Stalinism." Russian History, 1984/4.

46 J. Arch Getty: Origins of the Great Purges: The Soviet Communist Party Reconsidered 1933-1938. Cambridge, 1985.

47 Uo. 198.

48 Robert Thurston: Life and Terror in Stalin's Russia 1934-1941. New Heaven and London, 1996.

49 Uo. 163.

50 Ebből a szempontból már-már karikaturisztikus Kun Miklós, aki Sztálint egy modern Frankensteinként ábrázolja. In: uő: Az ismeretlen Sztálin. PolgArt, Budapest, 2002

51 J. Arch Getty: "The Politics of Repression Revisited." In: J. Arch Getty and Roberta Manning (eds.), 1993, 62.

52 Magyar nyelven lásd például Robert Conquest válaszát Wheatcroft tanulmányára in: Krausz Tamás (szerk.), 2001.

53 Stephen Kotkin, 1995.

54 Uo.

55 Uo. 23.

56 Uo. 23.

57 Uo. 35.

58 Uo. 23.

59 Uo. 17-18.

A tranzitológiától a transzformációig

1989 novembere valóságos ,fekete péntek volt a társadalomtudomány számára, mivel a „létezõ szocializmus” számos és változatos kritikája ellenére sem produkált olyan elméletet, amely megjósolta volna ezt a fordulatot. A rendszerváltás elméleti kezelésében azóta sem született igazán meggyõzõ.

1989 novembere – Klaus von Beyme szavaival1 – valóságos ’fekete péntek’ volt a társadalomtudomány számára, mivel a “létező szocializmus” számos és változatos kritikája ellenére sem produkált olyan elméletet, amely megjósolta volna ezt a fordulatot. Létezett ugyan a Kerr, Aron és mások által az 1960-as években kidolgozott konvergencia-elmélet, ez azonban több szempontból is inadekvátnak bizonyult a társadalmi változások konceptualizálására.

A konvergencia-elmélet lényegében átvette azt a modernizációs tézist, hogy a társadalmi változás azonos törvényszerűségeket követ az ipari társadalmakban, amelyek hasonló fejlődési szakaszokon mennek keresztül. Ebből kiindulva feltételezte, hogy a szocialista társadalmak mint ipari országok a kapitalista államokhoz hasonló társadalmi struktúrákat hoznak létre, s az egyre növekvő ellentmondás a kapitalista intézmények és a szocialista ideológia között elkerülhetetlenné teszi a szocialista rendszerek bukását ezekben az országokban.

Két nyilvánvaló okból is inadekvát a konvergencia-elmélet alkalmazása az 1989-es fordulat értelmezésére. Először is, az államszocialista rendszerek bukása nem azért következett be, amit a konvergencia-elmélet prognosztizált. A “fejlődés diktatúrája” nemhogy nem tudott hasonlóvá válni a modern világgazdasági rendszer dinamikájához, hanem annak strukturális átrendeződésével párhuzamosan egyre jobban lemaradt és képtelenné vált arra, hogy fenntartsa a kapitalista világgazdasági rendszerről való részleges lekapcsolódás politikáját.

Másodszor, a konvergencia-elmélet nem volt alkalmas a kapitalista rendszerek közötti különbségek konceptualizálására. Elegendő az állam és a bankok eltérő szerepét említeni, a munkaügyi viszonyok különbségeit, a jóléti államok közötti eltéréseket, a korrupció és a szervezett bűnözés változó mértékét és intézményes beágyazottságának eltéréseit, hogy világosan megmutatkozzon a különbség az amerikai, német, brit, olasz, japán vagy brazil kapitalizmusok között, amit a konvergencia-elmélet egyáltalán nem tudott megragadni.

Egy 1992-­ben Uppsalában rendezett szociológus konferencián merült fel újra a konvergencia-elmélethez való visszatérés gondolata. A paradigma támogatói azt javasolták, hogy az 1989-es fordulatot nem mint valami újnak a kezdetét kell értelmezni, hanem mint Kelet-Európának a nyugati kapitalista országokhoz való konvergálási folyamatának integráns szakaszát. A konvergencia-elméletnek ezt a revízióját többen elutasították azzal az indoklással, hogy a paradigma inkább kifejezi a volt államszocialista országok azon aspirációját, hogy egyszerre szeretnék elérni a nyugati világ gazdasági színvonalát, és megtartani az államszocializmus alatt megszokott teljes foglalkoztatottságot, mint a reális társadalmi perspektívákat.

A konvergencia-elmélethez való visszatérés nem bizonyult életképes alternatívának. Annak ellenére, hogy nem létezett olyan társadalomtörténeti elmélet, amely prognosztizálni tudta volna az államszocialista rendszerek bukását, az 1989-et követő években valósággal felvirágzott a tranzitológiai szakirodalom, amely egyik prognózist a másik után állította fel arról, hogy mi fog történni a kelet-európai államszocializmus bukása után ezekben az országokban.

A szakirodalom kritikai értékelését megnehezíti a téma nyilvánvaló politikai és ideológiai töltete. A tranzitológia mindenfajta kritikai reflexió nélkül átvette a neoliberális közgazdaságtan néhány tézisét és mint az egyedül létező és üdvözítő paradigmát, mintegy vallási retorikai köntösben közvetítette a tömegek felé. Mindeközben nem történt meg annak végiggondolása, hogy a “mainstream” ideológia mellett vannak más, alternatív paradigmák2, illetve a rákérdezés arra, hogy az előző tézisek milyen feltételek mellett érvényesek.

Akadémiai munkákban általában tabu a politikai-ideológiai elkötelezettség emlegetése. A tudományos objektivitás hangoztatása a tranzitológiai szakirodalomban azonban a legtöbb esetben félrevezető, és egy teleologikus elméleti hátteret takar, amelynek a tételeit nem is lehet tudományos vita tárgyává tenni. Ez a nyilvánvaló ellentmondás azt eredményezi, hogy a szakirodalom nagy részében vagy egyáltalán nem történik meg az elméleti háttér végiggondolása, vagy ha igen, akkor olyan óvatos és teoretikusan konfúz formában, ami lehetetlenné teszi a kritikai reflexiót.

A kelet-európai rendszerváltás nem ragadható meg elméletileg az államszocializmus konceptualizálása nélkül, és innentől kezdve elkerülhetetlen valamifajta politikai-ideológiai elkötelezettség vállalása, ami nem a tudományos szempontok háttérbe szorulását vagy megtagadását, hanem egy adott elméleti háttér következetes végiggondolását és alkalmazását jelenti. Itt nem az egyedül üdvözítő paradigmát, hanem paradigmákat keresünk, amelyek magyarázó ereje korlátozott határok között érvényes. A tranzitológiai szakirodalom hiányossága, hogy nem reflektál saját elméleti forrásaira: tudományos objektivitásról beszél ott, ahol nyilvánvaló a politikai-ideológiai elkötelezettség. Szinte egyetlen szerzőnél sem szerepel annak végiggondolása, milyen elméleti következményei vannak ennek az elkötelezettségnek. Ezt próbáljuk meg végiggondolni az alábbiakban.

A tranzitológiai elmélet elsősorban azokra a politológiai szakmunkákra támaszkodott, amelyek a demokráciába való átmenet folyamatát vizsgálták az országok három nagy csoportjában: a második világháború utáni német, olasz és japán társadalmakban, az 1970-es évek új dél-európai demokráciáiban, és végezetül a dél-amerikai autokratikus rezsimek bukását követően Argentínában, Brazíliában, Uruguayban, Chilében és Paraguayban.3 Az államszocialista rendszerek bukása után kézenfekvőnek és csábítónak látszott az analógia: sokan – így pl. Przeworski – a kelet-európai átalakulásban látták az átmenet negyedik típusát.4

Félretéve azt a problémát, hogy helyénvaló-e a világ kétpólusú felosztása demokratikus és nem-demokratikus országokra, illetve valóban ez a felosztás alkotja-e a társadalmi rendszerek közötti fő demarkációs vonalat, foglalkozzunk most azzal a kérdéssel, mennyiben tekinthető a kelet-európai átalakulás az átmenet negyedik típusának. Offe helyesen mutatott rá egy nagyon lényeges különbségre a fent vizsgált országok és Kelet-Európa között, nevezetesen arra, hogy a volt államszocialista országok többszörös átmeneten mennek keresztül, amire nem található történelmi párhuzam a fent felsorolt három csoportban.5 A kelet-európai országok előtt álló feladatot Offe hármas átmenetnek nevezte, arra utalva, hogy itt nemcsak a demokráciába, hanem a kapitalizmusba való átmenetről van szó, amihez a térség számos országában még hozzáadódik a területi kérdés rendezésének problémája is.

Ellentétben az 1989-et követő időszak eufóriájával, Offe nem osztotta az akkori prognózisok optimizmusát, hanem felhívta a figyelmet arra, amit ő az egyidejűség dilemmájának nevezett. A kapitalizmusba való átmenet – figyelmeztett – egyáltalán nem lesz olyan sima, ahogyan a szakértők és önjelölt szakértők jósolják; nem véletlen, hogy az elsődleges tőkefelhalmozás predemokratikus körülmények között történt a nyugat-európai országokban. Kelet-Európa problémája az, hogy egyszerre kell a demokráciába és a kapitalizmusba való átmenetet végrehajtania. Kettős dilemma keletkezik: a mindenkori kormány a gazdaság stabilizálása érdekében számos népszerűtlen intézkedésre kényszerül, amelyek csökkentik a reformok támogatottságát a lakosság körében. Konszenzusra azonban szükség van, mivel az átalakulás legitimitása előfeltételezi a demokratikus átalakulást. Offe pesszimista prognózisában így a legjobb esetben is gyenge demokráciák és kapitalista rendszerek keletkeznek az egykori államszocialista országokban, míg a legrosszabb esetben egy diktatorikus átrendeződés lehetőségét sem lehet kizártnak tekinteni.

Offe tanulmányára kevesen figyeltek fel Kelet-Európában az 1990-es évek elején. A tranzitológiai szakirodalom nemcsak szebb prognózisokat készített, de a “tervezett kapitalizmus” fogalma igen jól hangzott azokban az országokban, ahol annyian hozzászoktak a tervezéshez. A tranzitológia sok szempontból valóságos iparággá nőtte ki magát és könyvtárakra rúgó szakirodalmat produkált a sikeres átmenetről azokban az országokban, ahol életbe léptették a neoliberalizációs gazdasági reformokat.

A 90-es évek közepére azonban nemcsak az vált világossá, hogy igen komoly különbségek vannak az egyes országok eredményei között, amit nem lehetett azzal magyarázni, hogy nem volt elég radikális a gazdaság liberalizálása (a legjobb példa Oroszország, ahol szinte a legmesszebbre ment a liberalizálás, változásról azonban leginkább a dezindusztrializáció, a gazdaság kriminalizálása és az általános elszegényedés terén beszélhetünk, ha ugyan ezeket eredménynek lehet tekinteni), hanem az is, hogy az átalakulás társadalmi költségei még a sikeresnek számító országokban is tetemesek. Az átmenet társadalmi ára a választási eredményekben is megmutatkozott: több volt államszocialista országban kerültek hatalomra az egykori kommunista pártok utódpártjai. Ezek a fejlemények több szerzőt indítottak arra, hogy reorientálják a tranzitológiai kutatásokat.

A tranzitológiai elméletet többen bírálták annak univerzalisztikus és teleologikus implikációi miatt.6 Az átmenet kifejezés feltételez egy határozott kiindulási és végpontot, amelyek előre adottak, vagyis pontosan megjósolható, milyen lesz a végső állapot. A végcél ebben az esetben a fejlett nyugati típusú gazdaság és társadalom megteremtése a kelet-európai volt államszocialista országokban. Az oda vezető “átmenet” pedig a “demokratikusan tervezett kapitalizmus”, amely elvonatkoztatható minden helyi partikuláris adottságtól.

A rendszerváltás óta eltelt több mint egy évtized tapasztalata világosan megmutatta, hogy különbségek márpedig vannak a tranzitológiai szakirodalom előrejelzései és a valóság között. Egyre többen jutottak arra a felismerésre, hogy ezeket a különbségeket a tranzitológia elméleti kerete nem tudja adekvátan konceptualizálni.

Ezek a fejlemények paradigmatikus változáshoz vezettek a szakirodalomban. A változás érzékeltetésére érdemes idézni két paragrafust a Theorizing Transition7 című terjedelmes kötet bevezetőjéből:

“Szemben a neoliberalizmus új vallási retorikájával, Kelet- és Közép-Európa és más posztkommunista társadalmak fundamentális változáson mennek keresztül, amelynek fő hajtóereje a tőkefelhamozás globalizált rendszere. Az ‘átmenet’ tapasztalata egyfelől a gazdasági összeomlás, a munkaerő kizsákmányolása, társadalmi és politikai dezorientáció (a születési ráták csökkenése és a halálozási arányok növekedése mély társadalmi és pszichológiai válságra mutat), másfelől egyesek felemelkedése és mások teljes elszegényedése. Az eredmény a szegénység és egyenlőtlenség radikális növekedése. Milanovic (1994) például azt írja, hogy a szegénység több mint 58 millió embert, vagyis a lakosság 18%-át érinti a térség országaiban. Hasonlóképpen, a fizetések reálértéke súlyosan csökkent és a fizetések közötti különbség emelkedett. Az egyenlőtlenségek növekedése mellett emelkedett a hajléktalanok száma, romlott az általános egészségi állapot, és a polarizációra mutató más társadalmi problémák is megjelentek Kelet- és Közép-Európában.

A szegénység és egyenlőtlenség növekedése termékeny talajnak bizonyult két alkalmazkodási stratégia számára – és létfontosságú, hogy bármely tranzitológiai elmélet megértse a kettő közötti komplex dialektikus kapcsolatot: az első az olyan háztartási túlélési stratégiák megnövekedett használata, mint a házilag előállított termékek cseréje, beleértve az élelmiszer és más alapvető árucikkek cseréjét barátok, szomszédok között, illetve a munkahelyen és a lakóközösségen belül létrehozott hálózatokon keresztül, ami az informális gazdaság felvirágzását eredményezi. A második az illegális és féllegális tevékenységek növekedése, amit általában a ‘maffiához’ kapcsolnak, de nem mindig lehet azzal azonosítani. Mindkét alkalmazkodási stratégia – és sokkal több ilyen van – értelmezhető úgy, mint az eltérő lehetőségekkel rendelkező egyének azon próbálkozása, hogy a rendelkezésre álló társadalmi, gazdasági és politikai erőforrásokat mobilizálják és kiskapukat találjanak az átmenet időszakában. Ami különösen érdekes ezekben a gyakorlatokban, az az, hogy megmutatják, még mindig sokat lehet tanulni a kapitalizmusba való korábbi (és egyenlőtlen) átmenetekből.”8

A szerzők ezután tárgyalják az egyenlőtlen fejlődés problematikáját, és tarthatatlannak tekintik a tranzitológia univerzalisztikus feltevéseit. Utalnak Gerschenkron munkáira, aki a modernizációs tézissel szembehelyezkedve úgy látta, az elmaradottságnak többféle foka létezik, és a mindenkori modernizációs stratégiának az elmaradottság fokához kell alkalmazkodnia. Kézenfekvő megoldásnak látszik tehát az a felismerés, hogy sokféle kapitalizmus és ennek megfelelően sokféle átmenet létezik, s a feladat csak a megfelelő tipológia kidolgozása.

Ez a gondolat lényegében az “útfüggő” elmélet átvételén alapul, amely alternatív paradigmaként jelent meg a szakirodalomban. Mivel a tranzitológiai elmélet teljesen figyelmen kívül hagyta a volt államszocialista országok partikuláris politikai kultúráját, intézményrendszerét és történeti örökségét, logikus volt visszaemelni a változók közé az eltérő partikuláris feltételeket. Ezen a téren úttörő munkát végeztek David Stark és kollégái, akik a kelet-európai privatizációs folyamatokat tanulmányozva olyan eredményekre jutottak, amelyek a változások “útfüggő” jellegét igazolták.9

Az “útfüggő” elméletek konjunktúráját elősegítette Robert Putnam könyvének10 sikere, amelyet rögtön alkalmaztak a volt államszocialista országokra. Putnam többek között azt állítja, hogy azok a társadalmak, amelyek kiterjedt horizontális társashálózattal rendelkeznek, felhalmozhatják azt az elsősorban bizalmon alapuló társadalmi tőkét, amely a demokrácia alapját képezi. Azok a társadalmak azonban, ahol a vertikális hálók dominálnak, “ahol a hierarchia és a függőség aszimmetrikus viszonyai a mérvadóak”11, valószínűbb, hogy a Putnam által Dél-Itáliában megfigyelt klán-rendszer, klientúra-építés, patrónuskeresés, favoritizmus, törvénytelenség és szakszerűtlen kormányzás útjára lépnek. Putnam, aki explicite meg is teszi ezt az összehasonlítást, a következő sommás kijelentéssel zárja gondolatát: “Meglehet, hogy a mai Palermo társadalma nem más, mint Moszkva jövője.”12

Az “útfüggő” elmélet már csak azért is előrelépést jelentett, mert szemben állt nemcsak a tranzitológiai elmélet univerzalista tételezésével, hanem az alternatívaként felmerülő “big bang” elméletének katasztrófa-prognózisával is. A “big bang”, vagy “genezis-környezet” elmélete Kenneth Jowitt nevéhez fűződik,13 aki úgy látta, hogy a volt államszocialista országok a teljes destrukturálódás állapotában vannak. Minden régi intézményrendszer felbomlott vagy megsemmisült: olyan helyzet várható, amelyben az emberek nem képesek irányítani az eseményeket és passzívan reagálnak mindenre, ami történik velük. Jowitt szerint az elit ugyanilyen tehetetlennek érzi magát, és az átalakulás irányítása helyett beéri azzal, hogy a még nagyobb katasztrófák elkerülésére korlátozza erőfeszítéseit. Az “útfüggő” elmélet ezzel az alternatívával szemben éppen azt hangsúlyozta, hogy az államszocialista rendszertől örökölt intézmények, illetve a privatizációs stratégiák fontos szerepet játszanak abban, hogyan alakul az átmenet és milyen fajta kapitalizmusok jönnek létre a volt államszocialista országokban.

Noha az “útfüggő” elmélet visszaemelte konceptuális keretébe az államszocializmust, legnagyobb hiányossága az, hogy nem tudta globális perspektívában látni a kelet-európai változásokat. Vitathatatlan, hogy a különböző privatizációs stratégiák fontos szerepet játszottak az átalakulásban. A kapitalizmusok diverzitásának hangsúlyozása azonban, amelynek Kelet-Európa a fő kísérleti laboratóriuma, mintegy visszahelyezi a (fél)periferiális integráció problematikáját a volt államszocialista társadalmakba. Egyszerűen fogalmazva: ha az átalakulás kimenetele mégsem lett olyan, mint az elképzelt nyugat-európai modell, a magyarázó okokat a volt államszocialista rendszereken belül és nem a világgazdasági rendszer strukturális feltételeiben kell keresni. A globális összefüggések kizárásával az egyenlőtlen fejlődés problematikája is eltűnik, legalábbis ebben a koncepcióban; a valóságban azonban nagyon is része az átalakulásnak, amelyet nem lehet e problematika elméleti kiküszöbölésével megoldani. Az “útfüggő” elmélet, noha kétségtelenül előrelépést jelent a tranzitológiai elmélet univerzalisztikus implikációjához képest, nem ad adekvát konceptuális keretet a kelet-európai és a globális átalakulás összefüggéseinek megragadására. A kelet-európai különböző kapitalizmusok úgy konceptualizálódnak, mintha a változás fő színhelye Kelet-Európa lenne, ez az állítás pedig több nyilvánvaló okból sem teljesül.

Vegyük a legkézenfekvőbb problematikát: az államszocializmusok bukásának konceptualizálását. Miközben az “útfüggő” elmélet figyelembe vette az államszocialista rendszerek történelmi örökségét, magát a fordulatot nem tudta adekvátan értelmezni. Ez a (fél)periferiális integráció problematikáját a félperifériára visszahelyező elméletek egyik nagy fogyatékossága, ami magyarázza, miért nem létezett olyan társadalomtudományi elmélet, amelyik prognosztizálni tudta volna az 1989-es fordulatot. A rendszer “belülről” bármikor megbukhatott volna, hiszen a tervgazdaságon belüli belső ellentmondások a tervutasításos rendszer megszületése óta léteztek (és a 30-as években a rendszer még zavarosabban és kiszámíthatatlanabbul működött, mint később bármikor). Az államszocialista rendszerek bukása nem értelmezhető a globális összefüggések figyelembe vétele nélkül, sőt, elsősorban azok játszottak benne domináns szerepet. Ez még inkább igaz a posztkommunista transzformációra. Helyesen írja Böröcz,14 hogy aligha lehet túlértékelni a globális tényezők szerepét a kelet-európai változásokban – annál szembeötlőbb, hogy az itt felsorolt paradigmák szinte alig foglalkoznak a fenti összefüggések tárgyalásával.

A tranzitológiai kutatások reorientálása más paradigmából kiindulva is lehetséges. Nowotny15 egy 1997-es tanulmányában elemezte a dél-európai országok és a kelet-európai volt államszocialista országok eltérő világgazdasági pozícióját, és az elemzést azzal zárta, hogy a kelet-európai változások elemzői reorientálhatnák a referenciapontot Dél-Európától Latin-Amerika felé. Noha az analógia – tekintve az eltérő politikai hagyományokat és társadalmi rendszert – sok szempontból ismét félrevezető lehet, érdemes megállni egy pillanatra és kritikusan szemügyre venni a tranzitológiai elmélet viszonyítási rendszerét a fenti javaslattal való összehasonlításban.

A tranzitológiai elmélet sok rokon vonást mutat az 1960-as évek fejlődéselméletével, ami akkor a harmadik világban irányozta elő a fejlett kapitalista országok utolérésének “nem-kommunista” programját. Ma már világosan látható, hogy az államszocialista “fejlődési diktatúrák” éppúgy csődöt mondtak, mint a fejlődéselmélet.

A fejlődéselmélettel szemben az 1960-as években a dependenciaelmélet, a 70-es években a formálódó világrendszer-iskola jelentette a legfontosabb kritikai irányzatot. A világrendszer-elmélet egyik fontos tézise, hogy a modern világgazdasági rendszer perifériáján a kapitalizmus másképpen működik, mint a centrumországokban, mivel funkcionálisan periferiális szerepet játszik a modern világgazdasági rendszerben. Ez az elmélet elveti a centrumországok tapasztalatainak univerzálisként való tételezését, és éppen a strukturális kényszerek alapján feltételezi, hogy a periférián más társadalmi struktúrák jönnek létre, mint a centrumországokban.

Világgazdasági perspektívából létezett egy elmélet, ami prognosztizálta a fordulatot. Frank egy 1977-es tanulmányában16 a kapitalista országok, az államszocialista rendszerek és a harmadik világ gazdasági kapcsolatait elemezve arra a következtetésre jutott, hogy az államszocialista országok úton vannak a kapitalista világgazdasági rendszerbe való integráció felé, és felvetette azt a kérdést, amellyel a fordulat utáni első eufória elmúlásával is csak kevesen kezdtek el foglalkozni Kelet-Európában: nevezetesen, hogy milyen funkcióba kerül a térség az integráció után. Frank tárgyalta a (fél)periferiális integráció lehetőségét, noha megjegyezte, hogy geopolitikai helyzetét és történeti, kulturális örökségét tekintve Kelet-Európa jobb pozicionális esélyekkel indul, mint a harmadik világ országai.

A világrendszer-perspektíva gyenge pontja az, hogy nem tudja elméletileg megragadni a perifériák közötti differenciálás problémáját, és azt sem, hogyan és miért történik a periferiális helyzetből a félperiferiálisba való átmenet. Az elmélet fontos kritikai implikációi ennek ellenére érvényben maradnak, különösen Kelet-Európában, amit azért is fontos hangsúlyozni, mert ennek a kritikai irányzatnak a képviselői szinte egyáltalán nincsenek jelen a kelet-európai szakirodalomban. Mivel a kettő között van bizonyos összefüggés, először érdemes megvizsgálni a szakirodalom hiányosságának problematikáját.

A dependenciaelmélet és a világrendszer-iskola legfontosabb képviselői, mint Wallerstein, Frank, Amin vagy Arrighi elsősorban a harmadik világ országaiban folytattak kutatásokat; Kelet-Európa a perifériára szorult. Az 1989-es fordulat után a világrendszer-iskola nem tarthatott különösebb érdeklődésre számot Kelet-Európában, ahol a lakosság nagy többsége az államszocialista rendszer bukása után a nyugati kapitalista országokhoz való felzárkózást és nem a periferiális integrálódást tekintette reális lehetőségnek. Ez az egyik magyarázata annak, hogy miért nincsenek jelen a világrendszer-iskola képviselői a kelet-európai szakirodalomban.

A másik fontos ok az európai kontinens szimbolikus földrajzában rejlik. Larry Wolff Inventing Eastern Europe17 című könyvében azt fejtegette, hogy “Kelet-Európa” mint minőségi kategória a felvilágosodás korában született, amikor a “felfedező” Nyugat-Európa megalkotta az egzotikusnak és alacsonyabbrendűnek tekintett “másikat”. Ez részben átvétele Said Orientalism című könyve18 alapgondolatának, részben válasz rá: vagyis, mielőtt a nyugati világ “egzotizálta” a Keletet, már létezett egy alacsonyabbrendűnek tekintett “másság” a nyugati világon belül. Ez Kelet-Európát abba a felemás pozícióba helyezi, hogy egyszerre tekinthető a nyugati világ részének és a “másiknak”.

Itt most nem cél a posztkolonialista elméletek tárgyalása, ezért csak annyiban érintjük, amennyiben kapcsolódik a problematikához, hogy miért a “mainstream” paradigma vált dominánssá Kelet-Európában, és miért olyan hiányos az “alternatív” szakirodalom. Mivel a “másikhoz” való tartozás vállalása Kelet-Európában általában szorosan összefonódott olyan radikális-populista társadalmi mozgalmakkal, amelyeket sokan mind morális, mind intellektuális alapon elutasítottak, viszonylag kevés mozgástere maradt a problematika következetes végiggondolásának. Az államszocialista rendszerek uralma idején a “Kelet” elsősorban a Szovjetuniót jelentette, amely elragadta a csatlós országokat Európától. Kevés szó esett arról, hogy a szakadék Európa két fele között sokkal régebbi keletű, mint a második világháború után kialakult politikai felosztás, és – ahogy Larry Wolff fejtegette – Kelet-Európa “mássága” nem a kontinens keleti felén, hanem Nyugat-Európában konstituálódott.

Az államszocialista rendszerek bukása és az európai integráció perspektívája még inkább háttérbe szorította Kelet-Európa ambivalens helyzetének elméleti végiggondolását. Politikai szempontok alapján érthető, hogy szemben ezzel a perspektívával, sokkal fontosabb az integratív elemek hangsúlyozása, mint annak kritikai végiggondolása, mit jelent a “másik” szerepe. A periferiális integráció fogalma elkerülhetetlenné teszi a strukturális különbségek végiggondolását, emellett kényelmetlen asszociációkat hordoz magával, amennyiben óhatatlanul Kelet-Európa elmaradottságával szembesíti a bennszülött kutatót. Ez a másik oka a Kelet-Európa ambivalens helyzetét érdemben tárgyaló szakirodalom hiányosságának.

Az egyenlőtlen fejlődés problematikájának végiggondolása azonban, különösen az európai integráció perspektívája mellett, elkerülhetetlen. Ebből a szempontból referenciapontot jelenthet a keletnémet integráció, ahol a folyamat olyan kedvező feltételek mellett ment végbe, amelyek közül sok tényező jelenlétére nem lehet számítani a keleti bővítésnél. Ennek ellenére a volt Kelet-Németországban (is) vitathatatlanul megjelentek a félperiferiális integrációt kísérő gazdasági-társadalmi problémák.19 Kétségtelenül mást jelent a félperiferiális integráció Kelet-Németországban, mint a latin-amerikai országokban. Hogy mennyiben jelent mást, annak értelmezése egy reorientált kutatás feladata. A kelet-európai szakirodalom a paradigmaváltás tekintetében ezúttal is lemaradt a nyugati világ mögött.

A probléma egy része nemcsak ideológiai, hanem metodológiai természetű. A nagy elméletek és a lokális esettanulmányok összekapcsolása kétségtelenül egyike a nehéz módszertani problémáknak. A kelet-európai rendszerváltás óriási szakirodalmában igen kevés munka akad, amelyik említésre méltóan foglalkozna a (fél)periferiális integráció problematikájával, és ezek többsége sem tudja módszertanilag megoldani a globális elmélet és a lokális tapasztalat adekvát analízisét. Itt csak egy példát említek, a Berman és Dutkiewicz szerkesztésében megjelent Africa and Eastern Europe: Crisis and Transformations című kötetet. Annak ellenére, hogy a bevezetőben a szerkesztők kitűnően tárgyalják az afrikai és a kelet-európai változások összehasonlíthatóságának szempontjait, és adekvátan indokolják a komparatív nézőpont alkalmazását, a könyvben összegyűjtött esszék nagy többsége vagy egyáltalán nem komparatív, vagy csak igen aszimmetrikus összehasonlítást végez, és a globális nézőpont alkalmazása is gyakran problematikus az egyes tanulmányokban. A kötet jó példa azokra a módszertani nehézségekre, amelyekkel a globális összefüggések megragadására törekvő szerzőknek szembe kell nézniük, elméletileg azonban sokkal több várható el azoktól a munkáktól, amelyek legalább kísérletet tesznek a fenti összefüggések tárgyalására.

Egy másik példa a globális reorientációra Terry Cox és Bob Mason két évvel ezelőtt megjelent könyve, a Social and Economic Transformation in East Central Europe.20 A szerzők a bevezetőben hangsúlyozzák a nemzetközi környezet kiemelkedő szerepét a kelet-európai társadalmi változásokban. Három faktort emelnek ki, amelyek dominánsnak bizonyultak a regionális modellek koherenciájának aláásásában, és azt a bizonytalan környezetet eredményezték, amelyben a kelet-európai transzformáció végbement: az 1970-es és 80-as években a munkanélküliség növekedése, csökkenő szakszervezeti tagság, és bizonytalanság a munkások elvárásai felől a foglalkoztatottság, a fizetés és a feltételek vonatkozásában a nyugati kapitalista országokban; a transznacionalista vállalatok szerepének növekedése, ami fokozta a munkaügyi viszonyok instabilitását és kiszámíthatatlanságát, és végül, a korábban nacionalizált vagy állami kontroll alá helyezett iparágak és közszolgáltatások reprivatizációjának globális trendje, ami diverzifikálta a korábban homogén közszolgálati szektort. Az utóbbi trendhez sorolható a kollektivizmustól a fokozódó individualizáció felé való elmozdulás, a munkásosztályon belüli polarizálódás, a kollektív identitások növekvő fragmentálódása, a szervezett érdekvédelmi csoportok térvesztése és az alkalmazotti és menedzserérdekek partikularizálódása. A szerzőknek azonban nem sikerül maradéktalanul megvalósítani a bevezetőben tárgyalt módszertani célkitűzéseket: megoldatlan marad a kelet-európai társadalmi transzformáció globális perspektívába helyezése. A könyv ennek ellenére fontos előrelépésnek tekinthető a tranzitológia által festett kép revideálásában, és jelzi a paradigmatikus reorientációt a tranzitológiától a transzformációig.

A kelet-európai transzformáció főbb paradigmáinak áttekintése a nemzetközi szakirodalomban kettős tanulsággal szolgál. Az egyik az, hogy a sokáig dominánsnak számító tranzitológiát nemcsak elméleti kritikák érték, hanem egyre inkább jelen vannak a szakirodalomban az alternatív megközelítések. Másodszor, a téma korántsem tekinthető kimerítettnek; valójában inkább azt lehetne mondani, hogy nagyon kevés a használható szakirodalom. Ez különösen elszomorító a kelet-európai szakirodalom vonatkozásában, ahol sokszor még a paradigmaváltás sincs jelen a köztudatban. Ebben a kontextusban különösen fontos lenne az alternatívák megjelenése vagy legalábbis annak elfogadása, hogy vannak alternatívák.

Jegyzetek

1 Klaus von Beyme: Transition to Democracy in Eastern Europe. Houndmills, 1996, p. 6.

2 L. egy kritikai megközelítést in Ha-Joon Chang and Peter Nolan (eds.), The Transformation of the Communist Economies: Against the Mainstream. London and New York, 1995.

3 G. O’Donnell, P. C. Schmitter and L. Whitehead: Transitions from Authoritarian Rule. Baltimore, 1986.

4 A. Przeworski: “The Choice of Institutions in the Transition to Democracy”. Sisyphus: Social Studies, 1, 1992.

5 Claus Offe: “Capitalism by Democratic Design? Democratic Theory Facing the Triple Transition in East Central Europe”. Paper presented to IPSA Congress, Buenos Aires, July 1991. Magyarul l. Claus Offe, “Demokratikusan tervezett kapitalizmus? A demokráciaelmélet szembesítése a kelet-közép-európai hármas átmenettel”. Szociológiai Szemle, 1992, 1.

6 A bírálathoz l. Raj Kallmorgen: “Auf der Suche nach Theorien der Transformation. Überlegungen zu Begriff und Theoretisierung der postsozialistichen Transformation”. Berliner Journal für Soziologie, 3, 1994; Rolf Reissig, “Transformation – Theoretisch-konzeptuelle Ansätze und Erklärungsversuche”. Berliner Journal für Soziologie, 3, 1994; Birgit Sauer: “Transition zur Demokratie? Zur Geschlechterkritik sozialwissenschaftlicher Transformations-und Konsolidierungstheorien”. Berliner Journal für Soziologie, 4, 1999; Lessenich (1999); József Böröcz, “Change Rules”. American Journal of Sociology, 4, January 2001.

7 John Pickles and Adrian Smith (eds.), Theorising Transition: The Political Economy of Postcommunist Transformations. London and New York, 1998.

8 Ibid., pp. 7–8.

9 David Stark: “Privatization in Hungary: From Plan to Market or from Plan to Clan?,” Working Papers on Transitions from State Socialism, Cornell University, 2, 1990; id., “Path Dependency and Privatization Strategies in East Central Europe,” Working Papers on Transitions from State Socialism, Cornell University, 6, 1991; id. and László Bruszt: Postsocialist Pathways: Transforming Politics and Property in East Central Europe. Cambridge, 1998.

10 Robert Putnam: Making Democracy Work: Civic Traditions in Modern Italy. Princeton, 1991.

11 Ibid., p. 173.

12 Ibid., p. 183.

13 Kenneth Jowitt: The New World Disorder: The Leninist Extinction. Berkeley, 1992.

14 Böröcz (2001).

15 L. Thomas Nowotny: “Transition from Communism and the Spectre of Latin-Amerikanization”, East European Quarterly, 1, 1997. Az összehasonlítás kritikai értékelését l. Stephan Lessenich: “ Struktrurwandel in Transformationsgesellschaften: Vom Süden zum Osten und zurück,” in: W. Glatzer, I. Ostner (hrsg.): Deutschland im Wandel: Sozialstrukturelle Analysen. Leske und Budrich, 1999.

16 Andre Gunder Frank: “Long Live Transideological Enterprise!,” Review, I, 1, 1977.

17 Larry Wolff: Inventing Eastern Europe: The Map of Civilization on the Mind of the Enlightenment. Stanford, 1994.

18 Edward Said: Orientalism. New York, 1978; magyarul: Orientalizmus, Európa Könyvkiadó, Bp. 2000.

19 Ez a “paradigmatikus változás jól megfigyelhető a Berliner Journal für Soziologie köteteiben. Míg az 1991-es számok tele voltak euforikus hangvételű prognózisokkal, a következő években az optimizmust felváltotta a tranzitológia nyílt kritikája, illetve az ehhez hasonló címek: “Wir leiden weiter, aber auf einem höheren Niveau”: Befunde einer Panelstudie in einer thürigischen Mittelstadt by Peter Franz and Ulfert Herlyn. In: Berliner Journal für Soziologie, 2, 1994.

20 Terry Cox and Bob Mason: Social and Economic Transformation in East Central Europe: Institutions, Property Relations and Social Interests. Cheltenham and Northampton, 1999.