Egy új nemzetközi társadalmi mozgalom, az ATTAC születése és fejlődése

Előadás a Budapesti Francia Intézetben 2002. március 5-én.Jó estét kívánok!

Köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek a Francia Intézet rendezvényére. A szép számú közönséget látva, úgy gondolom, van érdeklődés Magyarországon a liberális globalizáció elleni mozgalmak iránt. Ezek egyik aktív szereplője az a franciaországi egyesület, amelyet ma este képviselek.

“Liberális globalizáció” – ezt a kifejezést használjuk arra, hogy minősítsük a valóban létező globalizációt – ahogyan régen, különösen errefelé (így Magyarországon is), létező szocializmusról beszéltünk, nem pedig a szocializmus elméleti fogalmáról. Nem arról a globalizációról lesz tehát szó, amiről álmodozunk, vagy amit magunknak kívánnánk, hanem arról, ami a szemünk előtt zajlik. Erre a globalizációra létezik egy angol kifejezés, amely sokkal egyértelműbb, mint francia megfelelője: corportlead globalization – mondja az angol, ami az a fajta globalizáció, amelyet a nagy nemzetközi korporációk vezetnek. Azaz a pénzpiacok szereplői és a multinacionális cégek. Tehát egyáltalán nem demokratikus jelenségről van szó, ami valamilyen kollektív akaratból indulna ki, mint amilyenek például a városok, a régiók vagy az államok. Itt egy olyan folyamatnak vagyunk részesei, amely a nyolcvanas évek elején indult, elsősorban az Egyesült Államokból és az Egyesült Királyságból. Segítségével a nagy cégek új feltételeket szabnak, és újra formálják a világot – immáron saját érdekeik szerint. A mi számunkra pedig, amikor liberális globalizációról beszélünk, ez egyfajta diktatúra, mégpedig a pénzpiacok és a transznacionális cégek diktatúrája. Nem félünk a “diktatúra” kifejezés használatától.

A lassan negyedszázada elindult globalizációt elsősorban az Egyesült Államok kezdeményezte – természetesen csakis saját érdekeit szem előtt tartva –, majd követték mások is, világszerte. Először Thatcher asszony Egyesült Királysága. Azután a különböző nyugat-európai kormányok, jelesül éppen a francia kormány. Megállapítható az is, hogy ezidáig az Európai Unió is jobbára a liberális globalizáció ügynökének szerepét játszotta.

A különböző európai egyezmények, a Maastrichti, az Amsterdami és a Nizzai Szerződés, egytől-egyig olyan szövegek, amelyek logikája szintén a liberális globalizációt tükrözi. E jelenséget valamennyi kormány tolta-húzta, volt olyan, amelyik a bal-, s volt, amely a jobboldalra hivatkozva. Franciaországban például – ellentmondásos módon – a baloldalra hivatkozó kormányok voltak a liberális globalizáció legaktívabb protagonistái.

Ragyogó jövőt ígértek nekünk. A multilaterális intézmények és a kormányok által terjesztett felfogás szerint, minél inkább előrehalad a liberalizáció, annál jobb lesz mindannyiunknak. E rajongással várt jövő azonban csalódást hozott. A kelet-közép-európai kommunista hatalmak és a Szovjetunió bukása szabad terepet engedett a liberális erőknek. Annak idején, a kilencvenes években, azt mondták, hogy immár csak egyetlen egy világ létezik: a demokráciáé és a piacgazdaságé. Egyesek, mint az amerikai Fukujama, a történelem végét is hirdették. Azóta, immár tíz esztendeje, látjuk, mire képes valójában a liberalizmus. Nem voltak határai, ezért megmutathatta, és meg is mutatta, meddig mehet el. Az eredmények azonban egyáltalán nem feleltek meg a reményeknek. Sehol a világon.

Azt hiszem, a liberalizáció okozta csapások utáni ébredés Franciaországban különösen jól érzékelhető. Itt ugyanis elég pontosan meg is lehet határozni, mikortól kezdték elutasítani az emberek a liberális globalizációt. Először az 1995. novemberi-decemberi nagy sztrájkok, a kiterjedt szociális mozgalom során. Ez a sztrájk főleg a közszolgálatokat érintette, különösen a tömegközlekedést. Önök között talán akadnak olyanok, akik annak idején éppen Párizsban voltak. Biztosan emlékeznek arra, hogy ez a sztrájk nem csak meglehetősen zavaros volt, hanem egyidejűleg rendkívül népszerű is. Ez pedig igazán ritka. Ha sztrájkolnak a metrósok, a buszosok, a vasutasok, ez általában nem népszerű. Én közel lakom Párizshoz, Vincennes-ben, de akkor két óra kellett kocsival, hogy Párizsba érjek dolgozni. Felvettem stopposokat, sokat beszélgettünk, és egyszer sem találkoztam olyan emberrel, akinek ellenszenves lett volna a sztrájk. Hogy miért álltak a franciák a sztrájk mellé? Mert jól látták, hogy a közszolgálatokban dolgozók elleni támadás után a többi dolgozó is sorra kerülhet. Vagyis a közszolgálat dolgozói valamiféle “frontvonalat” képviseltek. És ha ez a frontvonal összeomlik, az nagy visszalépést jelentett volna valamennyi dolgozó szempontjából. Ez volt az oka a sztrájk széleskörű támogatottságának.

Az angolszász pénzügyi sajtó e sztrájkot akkoriban “az első, liberális globalizáció elleni sztrájknak” nevezte. Természetesen a “mezei sztrájkolónak” nemigen volt olyan érzése, hogy ő a liberális globalizáció ellen küzd. A pénzügyi sajtó azonban – amely “komoly és igényes” emberek felé kommunikál, olyan emberek felé, akik befektetéseikhez valós képet akarnak kapni a mindenkori helyzetről, hogy elemezni tudják kockázataikat stb. – tökéletesen megértette a dolgot. Jóval mások előtt. Egyébként, akiket tényleg komolyan érdekel a liberális globalizáció, azoknak ajánlom az angol, az amerikai vagy a francia pénzügyi sajtó olvasását. Ezek a lapok ugyanis másoknál sokkal pontosabban elemzik a történteket. Azt is nagyon közelről megfigyelik például, hogy mi mit teszünk. Bevallom, hogy mint az ATTAC elnöke, rengeteg időt töltök azzal, hogy újságírókat fogadok a Wall Street Journaltól, a Financial Timestól, a Business Weektől, a Reuterstől vagy a Blumbergtől. Ami azt bizonyítja, hogy komolyan vesznek minket. Számomra ez mindenesetre biztató jel. S abban reménykedem, hogy nem fogunk csalódást okozni azon félelmeiket illetően, amelyeket időnként kifejeznek.

Az ATTAC-mozgalom ott és akkor született, ezekben a sztrájkokban. Vannak olyan újságok, mint az általam képviselt Le Monde diplomatique, amelyek húsz éve elemzik a liberális globalizáció jelenségét. De gondolataink, elemzéseink a közelmúltig elszigeteltek maradtak, még a francia média területén is. A politikai pártokba, beleértve a baloldaliakat is, nem hatoltak be. A 1997. évi kelet-ázsiai pénzügyi válság volt az – hatása később átterjedt Oroszországra és Brazíliára is –, amely felnyitotta a szemeket. Láttuk, hogy a multilaterális intézmények, mint az IMF, mennyire durván tévedtek. Sőt, hogy folyamatosan durván tévednek. Azt is tapasztalhattuk, hogy a tőke birkatermészetű viselkedése mekkora veszélyt jelenthet a népek számára. Megállapíthattuk, hogy a szabad tőkemozgás dogmája – a liberális globalizáció három szabadságából az egyik – mennyire katasztrofális hatású lehet. Persze, e “szabadsággal” kapcsolatosan idézőjelet kell használjunk, mert valójában csupán a szabadságot megszüntető szabadságról [liberté liberticide] van szó. A másik két “szabadság”, a beruházási és a kereskedelmi “szabadság”, véleményem szerint, szintén szabadságellenes szabadság.

1998-ben több nyugati országban, de főleg Franciaországban, harc bontakozott ki a Multilaterális Beruházási Egyezmény (Accord Multilateral d’Investissements – AMI1 ) terve ellen. Egyesek “új alkotmánynak” nevezeték ezt a bűnös tervet, amelynek az volt a célja, hogy a befektetők minden jogot megkapjanak, míg az összes kötelezettséget a kormányoknak kellett volna magukra vállalniuk. E tervről tárgyaltak az OECD keretében, amelynek Magyarország is tagja. A tárgyalások titokban, vagy legalábbis “diszkréten” zajlottak. Az elfogadott szöveg annyira szégyenteljes volt, hogy az OECD ki sem merte adni. Amerikai és kanadai csoportok szereztek egy példányt belőle, amit 1998-ban feltettünk a Le Monde diplomatique honlapjára. Ily módon fény derült e tervre, s ismertté vált botrányos jellege. És sok szervezet, köztük az ATTAC – amely éppen akkor született –, jól célzott akciójára volt szükség ahhoz, hogy az akkori francia kormányt, jelesül Lionel Jospin miniszterelnököt arra kényszerítsük, hogy Franciaország kilépjen ezekből a tárgyalásokból, ami 1998 októberében meg is történt. Nem spontán módon, hiszen fél évvel azelőtt a miniszterelnöki hivatal még “jó dolognak” tartotta az AMI-t, a pénzügyminiszterünk egyenesen “barátinak” nevezte. Ez nagy győzelem volt, az első győzelem, amit elértünk. Sajnos, csak ideiglenes volt ez a diadal, hiszen nyilvánvaló, hogy az OECD ajtaján kitessékelt AMI a WTO ablakán és más csatornákon keresztül visszajön, méghozzá világszintre emelve, például az amerikai féltekén a NAFTA (North American Free Trade Agreement, Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyez­mény) révén. Az akció hatásáról mégis azt mondanám, hogy további jó pontokat szereztünk vele a közvélemény előtt.

Az ATTAC tehát 1998-ban született meg, mégpedig Ignacio Ramonet barátomnak, a Le Monde diplomatique igazgatójának vezércikke nyomán, az általa kiváltott újfajta hangulat következményeként. Annak hatására, hogy Ignacio cikkének ez volt a címe: “Fegyverezzük le a pénzpiacokat!”.2 Azzal, hogy a pénzpiacokat a valódi gazdák gyanánt kezeltük, amelyek de facto kormányoznak, csupán egy nyilvánvaló dolgot állapítottunk meg. Nem egyszer azonban éppen a nyilvánvaló dolgok nincsenek szem előtt. Ezért ha megnevezünk valamit, sokszor hatalmas lépést teszünk előre. Mert ettől kezdve már nem csak mi mondtuk, hogy a pénzügyi piacok uralkodnak, hanem a politikusok, az európai biztosok is. Emlékszem az egyik európai biztosra – a francia Yves Thibaut de Silguy-ről van szó –, aki 1998-ban vagy 1999-ben, Toulouse-ban részt vett egy vitában, ahol kijelentette: “eljött az ideje annak, hogy a francia politikusok megértsék: a piacok kormányoznak”. Ez tiszta, világos beszéd volt, szívből szólt, és helyére tette a dolgokat. A mai napig, ha olvassuk a sajtót, azt látjuk: amikor Bush úr, Schröder vagy éppen Jospin úr mond valamit – ezt vagy azt –, a cikk felett vagy alatta mindig szerepel valamilyen alcím, miszerint “piacok jól (vagy éppen rosszul) reagáltak.” Vagy hűvösek. Vagy idegesek. Tehát mindig van egy alcím a piacok reakciójáról. Ez azt jelenti, hogy a piacok teljes mértékben a közélet résztvevőjévé váltak. De vajon ki választotta a “piacokat”, ki hatalmazta fel őket arra, hogy a közéletben részt vegyenek? Senki. És mik, kik is azok a “piacok”? Ezt persze, tudjuk. Alapvetően azok, amelyek a nagy cégek likviditásával gazdálkodnak, a magánnyugdíj-alapok, a biztosítók stb. Vagyis a világgazdaság szintjén nagyjából három-, négyszáz szereplő, olyanok, “akik” hatalmas összegekkel gazdálkodnak. Ők döntenek. Másként szólva, egy olyan helyzet előtt állunk, ahol a hatalom csúcsán található az a pénzügyi spekuláció, amely megadja a hangot a pénzügyi világnak, annak, amely uralkodik a gazdaságban, a társadalomban. A legmagasabban a spekuláció áll, legalul meg a társadalom. Az ATTAC és más haladó mozgalmak terve, hogy ezt az egészet meg kell fordítani. Tehát a legtetejére kell tenni a társadalmat, s az aljára a spekulációt. Továbbá: hatékony intézkedések szükségesek a spekuláció szabályozására.

Mindeme felismerések hatására, az ATTAC-mozgalom fokozatosan teret nyert, és szeptember 11-ig a liberális fogalmak, amelyek ellen harcolunk, hatalmas területeket veszítettek el. Amikor azt mondom, “liberális”, a szót közgazdasági értelemben használom. Jól tudom, hogy angolul a “liberal” mást is jelent. Én a gazdasági liberalizmusról, neoliberalizmusról beszélek. Franciaországban, mint tudják, nemsokára elnökválasztás lesz.3 Az egyetlen jelölt, aki nyíltan hivatkozik a liberalizmusra, Alain Madelin, három százaléknál tart a közvélemény-kutatások szerint. Egyetlen más jelölt – sem az elnök, sem a miniszterelnök – nem használja soha a “liberális” kifejezést. Ez valahogy tabu szóvá vált a francia politikai életben. A könyvkiadók világában az egyetlen téma, ami nagyon-nagyon jól eladható, az antiliberális témájú könyvek. Ezek közül egyesek, mint Viviane Forrestertől a “L’horreur économique”, több százezer példányban kelt el. Lefordították minden nyelvre, köztük magyarra is.4 A liberálisok teljesen védekező helyzetbe kerültek. Azt lehet mondani, hogy szimbolikusan – hangsúlyozom, csupán szimbolikusan – a liberalizmus elveszítette a szellemi játszmát. Méghozzá a közismertté vált katasztrófák okán. Ha azt mondom, “katasztrófák”, ezt nemcsak én minősítem így, nemcsak a Le Monde diplomatique mondja, hanem a Világbank, az IMF, az UNDP (az ENSZ Fejlesztési Programja), és olykor még az OECD jelentései is. Azt látjuk, hogy a glo­balizáció hatására az egyenlőtlenségek rendkívüli módon növekedtek, az országok között és az országokon belül egyaránt. Egy olyan országban, mint Franciaország, amely gazdag, és ahol gazdasági növekedés van, egyszerre létezik globális értéknövekedés és szegénységnövekedés. Egy egyre gazdagabb országban egyre több szegény van. Mindezt érzékelik, észreveszik az emberek. Emlékszem egy tavaly júliusban, a Le Monde című napilapban megjelent közvélemény-kutatásra. A feltett kérdés a következő volt: “Kinek lett haszna a globalizációból?”. A megkérdezett emberek kétféle választ adhattak. A lista elejére a transznacionális cégek (55%) és a pénzpiacok (48%) kerültek, jóval utánuk az Egyesült Államok (32%), s jóval, jóval mögöttük Európa (11%). És a legvégén szerepelt a sorban az, hogy mindenki, az egyes emeber (1%). Franciaország közvéleményében a liberális globalizáció tehát rendkívül népszerűtlen. És ezzel párhuzamosan, azok a mozgalmak, amelyeket képviselünk, mind jobb megvilágításba kerülnek.

Annál is inkább, mert egyfajta fordulatot tapasztalunk. Egyesek azt mondják, hogy a globalizációellenes mozgalmak először konkrétan Seattle-ben nyilvánultak meg. Ott, az utcán, valóban láthattuk egy mozgalom kibontakozását. Mégsem szabad, hogy illúzióink legyenek Seattle-ről. A WTO-tárgyalások ugyanis Seattle-ben, 1999 decemberében nem a tüntetésektől buktak meg. Ez a konferencia a demonstrációk nélkül is megbukott volna, a különböző csoportok érdekellentétei következtében. Az EU és az Egyesült Államok, vagy a déli országok stb. közötti nézeteltérések miatt. Tehát be volt programozva a konferencia kudarca. Keletkezett azonban ott valami mediatikus káosz, mégpedig a közrend rossz kezelése miatt. Furcsa, hogy néha a történelem nem sok mindenen, kis dolgokon múlik. Azt hiszem, ha az Egyesült Államoknak lett volna egy francia színvonalú belügyminisztere, aki megszokta, hogyan kell rendvédelmi szempontból kezelni az ilyen tüntetéseket, nem lett volna az egész. A Seattle-ügy sokkal jobban megoldódott volna, és nem áll elő ez a mediatikus káosz. Láttuk, látványosan megtapasztaltuk, amint Seattle-ben több ezer, több tízezer ember tüntet mégpedig a liberális globalizáció egyik intézménye, a WTO ellen. S ezzel valami új szokás, új tradíció keletkezett. Azóta minden IMF-, Világbank-, WTO-összejövetelt automatikusan kísérnek ellentalálkozók fórumokkal, tüntetésekkel. És azt hiszem, hogy ez egy nagyon jelentős haladás az emberek lelkében: sok állampolgár megértette, hogyan is működik a globalizáció. Röviden a következőképpen. Gazdaságpolitikai konszenzusok alakulnak ki a multilaterális intézményekben, az egyetemi vagy az egyéb “think tanks”-ek (agytrösztök) munkálatai nyomán és alapján, amelyeket a nagy cégek finanszíroznak. Az Európai Unió szintjén is kialakulnak ilyen konszenzusok. Azután, főleg az egyetemek közgazdasági tanszékeinek csatornáin és a gazdasági újságírókon keresztül – akik bárminemű kritika nélkül továbbítják azt, amit ezekben az intézményekben mesélnek – átkerülnek a társadalomba. Végül beépülnek a köztudatba, és átalakítják a közgondolkodást. Van ugyanis valami összefüggő láncolat, ami masszívan népszerűsíti a liberális gondolkodást, különösen a médiában. Ha hallgatják a francia rádióadókat reggel 7 és 8 között, megtudhatják, hogyan áramlik minden nap a neoliberális propaganda. Ott ugyanis ultra-liberálisok a főszerkesztők. A lakosság 3%-át képviselik, de a francia reggeli rádiós műsor 100%-át teszik ki.

Most visszatérek Seattle-re és az azt követő tüntetésekre. 2000 decemberében a nizzai Európai Tanács alkalmából kulcseseményre került sor. Tudjuk, hogy az EU tagországai egymás után, ábc-sorrendben gyakorolják az Unió elnökségét. Jelenleg Spanyolország adja a soros elnököt. Annak idején, amikor Franciaországon volt a sor, egy fontos lépést tettünk. Először tekintettük át az EU politikáit. Ezeket egy egyforma logika kontinentális “ragozásaiként”, változataiként írtuk le – ultraliberális logika gyanánt. A liberális programoknak ugyanis különböző elnevezései vannak. Ha Latin-Amerikáról vagy Afrikáról van szó, akkor ezeket “strukturális átalakításoknak” hívják. Ha az EU-ról, akkor az “Európai Központi Bank függetlenségének” nevezik, vagy “stabilitási és fejlődési paktumnak” hívják. Költségvetési-stabilitási paktumnak, ami valójában költségvetési megszorítást jelent. Önök mint közép-kelet–európai ország számára pedig egy másik elnevezés van fenntartva: a “közösségi vívmányok [acquis communautaires] átvétele”. Mindezen programok, politikák azonban pontosan egyformák. Nekünk Franciaországban nem kell elszenvednünk az IMF-et. De a költségvetési stabilitási paktumot és az Európai Központi Bankot igen. És nemsokára Önök is el fogják szenvedni ezeket, sőt, még sokkal inkább, mint mi, a “közösségi vívmányok átvétele” miatt. Így már érthető, hogy az EU politikái miért kerültek a tüntetések célpontjainak első körébe. Ez azóta sem szűnt meg. Nizza után következtek a tüntetések Göteborgban, Svédországban, tavaly decemberben pedig Brüsszelben, majd Barcelonában stb. Tehát vannak helyes felismerések, és van valamiféle öntudatra ébredés. Az emberek haladnak a pénzügyi, gazdaságpolitikai mechanizmusok megértésében. És természetesen a G8 (a fejlett ipari országok vezetői) genovai találkozójának is ez volt a jelentősége.

Szeptember 11. előtt az antiglobalizációs mozgalmak felfelé ívelő fázisukban voltak. De addig is léteztek már kísérletek arra, hogy kriminalizálják e mozgalmakat. A liberálisoknak nincs már más, új érvük, hogy indokolják a liberális globalizációt. Ezért visszatámadva védekeznek. Ahelyett, hogy a globalizációkritikai fogalmakat támadnák, inkább azok terjesztői ellen fordulnak. Az elsősorban az Egyesült Államokban terjesztett magyarázat a következő: a globalizációellenes mozgalmak egyrészt erőszakosak, másrészt demokráciaellenesek. Láttuk ennek következményeit Genovában, a G8-találkozó során. Genovában megtörtént az erőszak, mint ahogy megtörtént Barcelonában is, éppen egy hónappal ezelőtt. Csakhogy ez olyan erőszak volt, amit a kormányok ösztönöztek, és előre meghatároztak. Erőszak akkor van, ha egy kormány úgy dönt, hogy legyen, s nincs, ha azt akarja, hogy ne legyen. Brüsszelben például, negyedévvel ezelőtt, a belga kormány úgy döntött, hogy nem lesz erőszak. És nem lett. Olaszországban, Genovában, a Berlusconi-kormány esetében viszont valódi összeesküvésről lehet beszélni. Perek vannak folyamatban, tanúvallomásokkal, nyomozói jelentésekkel, amelyek kimutatják az együttműködést a rendőrség és az úgynevezett “black block” egyik része között. Ezek olyan többé-kevésbé anarchista csoportok, amelyekbe beépült a rendőrség. Talán köztünk is voltak ügynökeik. Ott voltam Genovában. A hangulat Chilére emlékeztetett. Rettenetes feszültség volt, ahol mindenkit érhetett gumibotütés, rendőri ütlegelés. Akkor, szombat reggel, Genova egyik negyedében láttam, amint boltokat, benzinkutakat rombolnak bunkóval és fejszével felfegyverkezett emberek. Mindent szétzúztak. Ötven méterrel odébb meg ott voltak a carabinierik, s közömbösen nézegettek a túloldalra. Tehát tőlük nyugodtan rombolhattak mindent, a kamerák előtt – vagy éppen azért. Ugyanis az olasz tévékben, amelyeket Berlusconi irányít, csakis ezt lehetett látni. Túl ezen, arra is ösztönözték ezeket az embereket, hogy agressziót kövessenek el a békés tüntetők ellen. Azok ellen, akik sokan voltak, több mint kétszázezren. Kétszázezer békés demonstráló, s velük szemben ezer, legfeljebb kétezer erőszakos tüntető. A cél az volt, hogy ezt a kétszázezret összevegyítsék azzal a kétezerrel, akiket ők, a hatalom emberei manipuláltak. Ez a kísértés ma is létezik. Azt lehet mégis mondani, hogy erőfeszítéseik ellenére, ezt az összeesküvést sikerült kideríteni, leleplezni, s ezért mindennek csekély az esélye arra, hogy lejárassa az állampolgárok békés, antiglobalizációs megmozdulásait.

És bekövetkezett szeptember 11. Mi volt a hatása? Az első dolog, amit tudnunk kell, hogy az amerikai vezetők, akiket sok európai újságíró, politikus is követett, azonnal a kriminalizálás eszközeivel léptek fel. A következő egyenletet próbálták elterjeszteni: antiglobalizáció = amerikaellenesség = cinkosság a terroristákkal – miközben valamennyi globalizációellenes mozgalom egyértelműen elítélte az Egyesült Államokban történt terrorista merényleteket. Azzal kísérleteztek tehát, hogy a terroristák bűntársaival azonosítsanak minket. Pedig a két logikának nincs semmi köze egymáshoz. Amerika ellenesnek is neveztek bennünket. De vajon kik voltak ott Seattle-ben, Québecben vagy Washingtonban? Mi, európaiak is elmentünk, persze, de nem sokan. Akik tényleg sokan ott voltak, az amerikaiak. Folyamatosan együtt dolgozunk amerikai és kanadai hálózatokkal. Ezért mi vagyunk a legutolsók, akiket azzal lehetne vádolni, hogy Amerika ellenesek lennénk. Viszont tényleg határozottan ellenezzük az amerikai kormány bizonyos álláspontjait, politikáját. Ha én szemben állok a francia kormány valamilyen lépésével, attól még nem leszek “franciaellenes”. S Önök Magyarországon ellenkezhetnek a saját kormányukkal, anélkül, hogy ettől “magyarellenesekké” válnának.

Így érkezett el tehát szeptember 11. Néhány napig valóban egyfajta bizonytalanságot okozott az olyan mozgalmakban, mint a miénk. Az emberek önmaguktól kérdezték: mit fogunk most tenni, mit kell tennünk, mit is jelent ez az egész… Azután hamar észrevettük, hogy a “problémák” (a kifejezés nem az enyém, hanem Kofi Annané), amelyek megvoltak szeptember 10-e előtt, szeptember 12-e után is fennállnak. Pontosan ugyanúgy. Ugyanis szeptember 12-én, csakúgy, mint 10-én, s azóta is, harmincezer öt éven aluli gyermek halt, hal meg, világszerte, alultápláltságtól, az orvosi ellátás hiányától stb. Latin-Amerikában, ahol az elmúlt hónapokban volt alkalmam sokat utazgatni, ha szeptember 11-ére gondolnak, inkább egy másik szeptember 11. jut eszükbe. 1973. szeptember 11-e, amikor egy nemzetközi terrorhálózat, amelyet CIA-nak hívnak, megbuktatta a chilei nép által törvényesen megválasztott kormányt, és egy húszéves fasiszta diktatúrának nyitott utat. Latin-Amerikában ezt az emberek nem felejtették el. Minél többet szenvednek a szegénységtől, az igazságtalanságtól, annál kevésbé tartják fontosnak ezt a mostani szeptember 11-ét. Nem mondom azt, hogy ez nem volt jelentős esemény. De sok országban, Afrikában, Latin-Amerikában – nem is beszélve az arab világról – a nép alapvető reagálása az volt, hogy “sajnáljuk, persze, s ellenezzük, ami történt, de nekünk más problémáink vannak. Mi negyven éve szenvedünk az IMF és a Világbank terrorizmusától.”.

A hozzánk hasonló mozgalmak számára tehát szeptember 11. némi megtorpanást, ideiglenes lelassulást okozott. Végül, hosszabb távon azonban ellenkező hatást váltott ki: gyorsításhoz vezetett. Szemben azzal, amire sokan számítottak, a globalizációellenes mozgalmak mindenhol folytatták tevékenységüket, sőt, fokozták erőfeszítéseiket. Emlékszem, hogy részt vettem a németországi ATTAC elindításában, 2001 októberében, azaz egy hónappal szeptember 11. után. Huszonötezer rendkívül lelkes ember volt jelen Berlinben. Egyes német újságok úgy írták le a mozgalom elindítását, mint ami pofont adott Bushnak és az amerikai politikának.

Két dolog a bizonyíték arra, hogy előre haladnak ezek a mozgalmak. Az első, hogy továbbra is felkeltik az angolszász és egyéb pénzügyi sajtó érdeklődését. Továbbá azon multilaterális intézményekét is, amelyek a kritika össztüzében állnak. Decemberben részt vettem Párizsban egy összejövetelen, ahol több civil egyesülettől, az IMF-től, a Világbanktól, Davosból voltak jelen. Egyetlen célja volt a tárgyalásnak: a televíziós viták eljárásának a kidolgozása. Ők és mi közöttünk. Csupán az eljárásról volt szó, nem beszéltünk a lényegről, a politikákról, az IMF-ről. Mit állapíthattunk meg ott? Először is, hogy ezek az intézmények tökéletesen ismernek minket. Sőt, egyenesen el voltam ájulva attól, milyen pontosan ismeri az ATTAC-ot a Világbank egyik alelnöke. Igen, ilyen alaposan felkészült embereket küldtek. S mi volt a fő törekvésük? Az, hogy be akarnak vonni minket. “Kooptálni”, ahogyan angolul mondják. Velünk akartak mutatkozni a fényképeken. Közös álláspontokat kerestek. A “Davosi Fórum” egyik vezetője – Costa Rica egykori köztársasági elnöke, José Maria Figueres – azt mondta nekem: “Nézze, Cassen úr, önök már nyertek.”. “Tényleg? És mit nyertünk?” “Önök már nyertek – felelte –, hiszen most hajlandóak vagyunk tárgyalni az adósság átütemezéséről és más témáikról: a szegénységről, az éhezésről, az egyenlőtlenségekről stb. Ez az önök sikere, aminek örülhetnek. S mivel tettünk egy lépést önök felé, most legyenek szívesek, tegyenek önök is egy lépést felénk. Miért ne fogalmaznánk meg például közös javaslatokat?” Azt válaszoltam: “Ön tökéletes tévedésben van, nem erről van szó. Mi hajlandóak vagyunk nyilvánosan tárgyalni önökkel. Mindkettőnk érdeke, hogy tárgyaljunk, az érdekek azonban nem azonosak. Az önök számára a lényeg, hogy úgy tesznek, mintha tárgyalnának. Nekünk meg az a célunk, hogy leleplezzük önöket, s vádat emeljünk önök ellen.” Az érdekek tehát egyszerre közösek és ellentétesek. A multilaterális intézmények által folytatott politika rendkívül elvont, általános természetű. Folytonosan meghívásokat kapunk intézményeiktől, Davos-tól, az Európai Bizottságtól, azért, hogy – úgymond – “párbeszédet folytassunk”. Elmesélnék erről egy rövid, tanulságos történetet:

Tavaly Párizsban sor került egy Világbank- és IMF-ellenes tüntetésre, ott, ahol a székhelyük van, a 16. kerületben. A földszinten ötszáz ember nyüzsgött, zászlókkal, transzparensekkel. Nagyon jó volt a hangulat. A vége felé, ahogy a demonstráló emberek elmenni készültek, két ember kijött az épületből, és a tüntetők felé sétált: “Világbanki vezetők vagyunk, s a küldötteikkel szeretnénk tárgyalni”. “Miféle küldöttekkel?” – hangzott a válasz. “Hát az önökéivel. Állítsanak fel küldöttséget. Kívánják, hogy fogadjuk önöket?”. A demonstrálóknak eredetileg eszük ágában sem volt küldöttséget alakítani. Mivel azonban udvariasan kérték őket, alakítottak egyet. Ezután felmentek az irodahelyiségekbe, beszélgettek, ami persze, teljesen fölöslegesnek bizonyult. Meg vagyok győződve azonban arról, hogy ez a világbanki vezetők részére mégiscsak fontos volt. Az ő nézőpontjukból az történt, hogy “fogadtunk egy, a civil társadalom által küldött csoportot, tárgyaltunk stb.” Ugyanis erre vágynak, ez az, ami szerintük legitimálja őket. Ma már ugyanis egyre nyilvánvalóbb az ezeket az intézményeket körülvevő súlyos legitimációs deficit.

A liberális globalizáció leleplezésének egyik hatása éppen az, hogy masszívan nőttek az IMF, a Világbank, az OECD stb. kommunikációra szánt keretei. És azt hiszem, vezetőik olyan utasításokat kaphatnak, hogy tárgyaljanak. Bizonyára diadalmas havi jelentéseket készítenek: “45 NGO-t fogadtunk júniusban stb…”

Érdemben azonban szó sincs tárgyalásról. Egy tárgyalás ugyanis feltételezi, hogy menet közben mindenki kész változtatni álláspontján. Ez esetben viszont egyáltalán nem ez történik. Náluk a tárgyalás “public relation”-t jelent. Nagyjából így lehetne összefoglalni: “Igaza van, Cassen úr. Az ATTAC-nak igaza van. Egyetértünk a céljaikkal. Ezeket a célokat azonban más eszközökkel lehet elérni.” És újból felsorolják azokat az eszközöket, amelyeket már kívülről tudunk. Vagyis nem párbeszédről van szó. Egy sikeres dialógus feltétele, hogy másképpen alakuljanak az erőviszonyok. Mi nem a párbeszéd kedvéért akarunk beszélgetni. A multilaterális intézmények részéről tehát állandó a törekvés, a mindenáron való erőlködés, hogy – politikájuk legitimálása végett – “kooptáljanak”, bevonjanak minket.

És mindezek után eljött Porto Alegre. 2001-ben került sor az első Szociális Világfórumra. Brazil társainkkal együtt eredetileg egyfajta “Davos-ellenes” fellépésnek terveztük. Az első Porto Alegre-i fórumnak nagy sikere volt. Sőt, hatalmas, talán túlzott, mediatikus sikere is. Szeptember 11. után azonban a második Porto Alegre-i összejövetel sikere megkérdőjelezhetővé vált. 2002. január 31-én mégis megszületett az újabb átütő siker. Négyszer több küldöttség volt jelen, mint az előző évben. Javult a földrajzi képviselet is. Sokkal többen jöttek Afrikából, Ázsiából és Kelet-Közép-Európából, mint először. Hozzáteszem: nem voltak elegen, de többen voltak, mint tavaly. És ami a legfontosabb: nagyon sok küldöttség érkezett az Egyesült Államokból és Kanadából. Ezért valóban politikai sikernek számított. Elmondhattuk: ez még egy pofon Bushnak. Mindez pedig azt jelenti, hogy az erőszakos mozgalmakról, felforgatásról stb. szóló beállítás, amelyet szándékosan terjesztettek, többé már nem számíthat hitelesnek.

Porto Alegre fontosságáról egy másik összefüggésben külön is kell szólnom. Ugyanis jelentős előrelépést jelentett a többi rendezvényhez képest. A tüntetéseken csak azt mondjuk, hogy “nem”. Nem – erre vagy arra a globalizációs vagy egyéb politikára. Ebből keletkezik a globali­zációra nemet mondó, különféle mozgalmak “halmozódása”. Ugyanakkor a résztvevők ettől még megosztottak. Például a két nagy amerikai szakszervezet, az AFL-CIO (Amerikai Munkásszövetség, Iparági Szervezetek Kongresszusa) és az amerikai zöldek között nagyon kevés kapcsolódási pont van, sőt, lényegében egy sincs, s nagy ellenszenv létezik közöttük. Csakhogy észrevették: ugyanazzal az ellenféllel kerültek szembe. És ettől tanúi lehettünk annak, hogy ez a nagyon vegyes mozgalom valami mássá, többé érett. Például, ha egyikük valamit el akar érni, mondjuk konkrét célokat az adósságválság területén, akkor másokkal kell szövetséget kötnie. Figyelembe kell venni mások problémáját, éspedig nemzetközi szintéren. Porto Alegre így lett az alternatívák előkészítésének helyszíne. Nemcsak nemet kell tudni mondani, hanem igent is. Konkrét követelményeket kell támasztani.

Állíthatjuk tehát, hogy megbuktak a mozgalmainkat kriminalizáló kísérletek. De könnyebbek lesznek-e a dolgok ezek után? Szeptember 11. változtatott-e valamit? Igen. Mélyen megváltoztatta a dolgok állását. Mostantól a pénzügyi és gazdasági globalizációnak látható – azaz többé már nem csak láthatatlan – eszköz: fegyver is van a kezében, s a kéz, amely a fegyvert tartja, természetesen az Egyesült Államoké. Szeptember 11-ig azt lehetett mondani, hogy van NATO (amelynek Magyarország néhány éve a tagja), de mégsem a NATO a fő probléma, hanem az amerikai politika. Ennek egyoldalúságát – az “egyoldalúság” szemérmes kifejezés a “hegemónia” vagy az “imperialista” jelző helyett – leplezte le külügyminiszterünk, Hubert Védrine. Ez a politika abból áll, hogy az Egyesült Államok lényegében azt tesz, amit akar, anélkül, hogy bárkinek kikérné a véleményét. Az ENSZ, a NATO alkalmanként hasznos lehet, ha és amennyiben ez az USA számára szükséges. Néha viszont még akadályt is jelenthet a NATO, amely bár teljesen az Egyesült Államok kezében van, mégis úgy kell tennie, mintha a tagokkal konzultálna, mert ebben a szervezetben elvileg konszenzussal döntenek. Márpedig az Egyesült Államok senkivel nem akar konzultálni. Egyedül dönt, s ha kell, mindenkit elküld a fenébe. Az amerikaiak nem ratifikálták sem a kyotói egyezményt, sem a hagyományos fegyverekről szóló megállapodást. Hosszan sorolhatnám a multilaterális intézményeket, amelyekben az USA nem vesz részt, vagy amelyekből kilépett.

A jelenlegi terrorizmus elleni harc hátterében olyan törekvés húzódik meg, amely katonai eszközt kíván nyújtani a liberális globalizációnak. S ez eddig sikerrel is járt. 2001 novemberében például a Katarba összehívott WTO-találkozót az amerikai kormány úgy tekintette, mint a terrorizmus elleni harc egyik elemét. Az amerikai külügyminiszter, Colin Powell azt mondta, hogy az amerikai külpolitika első számú prioritása a szabad kereskedelem – a terrorizmus elleni harc után. S valahogy a WTO-t és a szabad kereskedelem kérdését bevonták a terrorizmus elleni harcba, mintegy annak elemeiként. Hogyan reagáltak erre más kormányok? A sajtóban a francia kormány, a német miniszter vagy a brit európai biztos – Chris Patten – részéről csupán rendkívül óvatos reagálás volt olvasható. Ez azonban nem mehet így sokáig. Van egy Európánk, ahol létezik egy “ABB-tengely” – Aznar, Blair, Berlusconi –, amely egész egyszerűen az Egyesült Államok parancsainak nyomása alatt áll. A brit kormányok hagyományosan az Egyesült Államok “pudlikutyái”, a különleges kapcsolat, a “special relationship” nevében. Amin egyébként jót nevetnek az amerikaiak. Ha elolvassák Carter volt nemzetbiztonsági tanácsadójának, Brzezinskinek a könyveit, látni fogják, hogyan teszi helyére ezt az állítólagos “speciális kapcsolatot”. Szerinte az Egyesült Államokban senki nem veszi komolyan – csak az angolok hisznek benne. Az Egyesült Államok kormányai mindig is inasuknak tekintették a brit kormányokat. Jelenleg Blairnek sincs semmiféle hatalma Bush mellett.

Az effajta militarizálás, amely egyre kiterjedtebben zajlik – a Kolumbia-tervvel5 például Latin-Amerikáig terjeszkedik –, újabb problémákat állít elő. A globalizáció elleni harc egyre nehezebbé válik, főként a harmadik világban. Ám, miként említettem, a problémák makacs dolgok, s mindaddig, amíg meg nem oldják őket – megmaradnak. Ez politikai harcainkban rendkívüli óvatosságra kényszerít bennünket. Különösen arra kell figyelnünk, hogy megmaradjunk azon az erőszakmentes irányon, amelyen elindultunk.

Köszönöm figyelmüket.

 

(Fordította: Philippe Breuil, szerkesztette: Szigeti Péter és Lugosi Győző)

 

 

Jegyzetek

 

1 Szójátékra alkalmas rövidítés: ami = barát.

2 L. erről bővebben: “ATTAC – Nemzetközi mozgalom a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére”, Eszmélet, 45., 2000. tavasz, 189–190.

3 Mint ismeretes, a 2002. áprilisi franciaországi elnökválasztás, amelynek második fordulójába Jacques Chirac, illetve – a baloldali szavazók tömeges tartózkodása és megosztottsága folytán – a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen jutott be, a mérsékelt jobboldal és a baloldal összefogása nyomán, az előbbi elsöprő sikerét hozta. Az ezt követő nemzetgyűlési választásokon pedig a Chirac támogatására szerveződött választási szövetség szerzett “kényelmes” parlamenti többséget.

4 Gazdasági horror, Kossuth, Bp., 1998.

5 Plan de Colombia: Andrés Pastrana kolumbiai elnök által 1999 szeptemberében előterjesztett, majd az USA által felkarolt terv, amely hivatalosan a kolumbiai gerillák által ellenőrzött körzetekben folytatott kokaintermelés és -kereskedelem felszámolását, ténylegesen viszont az amerikai hegemónia s vele a neoliberális gazdaságpolitika katonai eszközökkel való helyreállítását/védelmét célozza a Kolumbia, Venezuela és Ecuador alkotta ún. “radikális háromszög” országaiban, tágabban a karibi, közép-amerikai térségben, illetve végső soron Latin-Amerika egészében.

Az állampolgári érdekek elsőbbségének tízparancsolata

A kialakult világrendben defenzívába szorultak mindazok a jogok és igények, amelyek a felvilágosodás kora óta az európai progresszió céljait képezik. A közügyek és az állampolgári jogok primátusának helyreállítása egyebek között feltételezi, hogy vissza kell hódítani a pénzügyi szféra uralma alá került területeket.

Marx és Engels a Kommunista Kiáltvány második fejezetének (Proletárok és kommunisták) végén tíz olyan "rendszabály" foganatosítását javasolja, "amelyek… a mozgalom folyamán túlhajtanak önmagukon". Ezek a földtulajdon kisajátításától a gyermekek gyári munkájának megszüntetéséig és a nevelésnek az anyagi termeléssel való egyesítéséig terjednek. A tíz rendszabály célja – ami hallgatólagos utalás a Tízparancsolatra -, "hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét", s "hogy az állam… kezében centralizáljon minden termelési szerszámot". Mindezt az első időkben "zsarnoki beavatkozások" útján gondolják megvalósítani.

Noha magától éretődően eltérő keretek között, a nemzetközi pénztőke – a globalizáció motorja – napjainkban éppolyan megkerülhetetlenül uralja a gazdaságot, mint azt a múlt század közepén a "burzsoázia" tette. A kommunizmusra hivatkozó rendszerek csődje mégis minden "zsarnoki beavatkozásra" épülő, az állam által irányított társadalmi átalakulást hiteltelenít.

Fizikai vagy lelki elnyomás, éhínség, munkanélküliség és nyomor: az emberszázmilliók által elszenvedett s további százmilliókat fenyegető erőszak különféle megjelenési formáira ma csak a békés véleménynyilvánítás, a törvényes szavazás és a jogrend számít az egyedül helyes reakciónak. Még akkor is, ha ez viszonzás nélkül marad. Chilében például (1970 és 1973 között), amikor az uralkodó osztályok erőszakkal, sőt a terror eszközével harcoltak a különben demokratikus keretek között megválasztott kormányprogram végrehajtásával szemben, a nép kitartott a törvényesség mellett. Súlyos árat fizetett ezért: majd’ két évtizednyi diktatórikus kormányzat lett a bére.

Ha ma valaki a Kiáltványban meghirdetett intézkedések "aktualizálására" vállalkozna, csupán egy igen egyszerű elvet kellene követnie. Nevezzük ezt "az állampolgári érdekek elsőbbsége" elvének. A pénz és a piac mindent elborító, öngyilkos áradatával szemben ma egyre nagyobb szükség mutatkozik a társadalmak emberiességi deficitjének kiegyenlítésére. Arra, hogy az embert visszahelyezzük a politika: a stratégiai célok és döntések centrumába. S az emberen itt nem a részvénytulajdonost, a járadékost, a fogyasztót vagy az adófizetőt értjük, akinek csak az itt és most számít. Nem, nem ezeket, hanem az emberi lényt, az embertársaival szolidáris állampolgárt. Azt, aki nem csupán saját szűkebb vagy tágabb – helyi és nemzeti – közösségével vállal szolidaritást, hanem az emberi közösség egészével, sőt, ezen túlmenően, az eljövendő generációkért is felelősséget érez. Ennek eléréséhez szakítani kellene a világ mostani hatalmasságainak gyakorlatával és "értékrendjével", valamint radikális döntések meghozatalára lenne szükség. Álljon most itt ezekből a "rendszabályokból" tíz, csak hogy hűek legyünk a játékszabályokhoz.

Az elemzés új eszközeire van szükség

Nem lehet egy merőben új világról a régi fogalmak és kategóriák szerint gondolkodni. Világítsunk rá először is a közgazdasági retorikát alkotó fogalmak viszonylagos és nem egyszer abszurd természetére! Ilyen például a munkanélküliség százalékaránya, amelyet más tényezőktől – így a népességnövekedéstől, az elítélteknek az aktív lakossághoz viszonyított arányától (ami az Egyesült Államokban közel 2%-ot tesz ki), a részleges foglalkoztatottság jelenségétől, a nők munkavállalási lehetőségeitől, a bérszínvonaltól stb. – elszigetelten s országonként különböző számítások szerint közölnek. Ez minden összehasonlítást megnehezít, s bármiféle modellalkotást kockázatossá tesz. De ugyanez igaz a bruttó hazai össztermékre is. A közúti balestek és a velük kapcsolatos árbevételek (Franciaországban évi 100 millió frank) igencsak "megdobják" a GDP-t, míg – mondjuk – a kerékpárközlekedésre való áttérés éppenhogy csökkenti azt! "Termelékenység", "gazdagság", "szabadkereskedelem", "versenyképesség": gyanítható, hogy ezek a terminusok is egytől-egyig hasonló félrevezető torzítást takarnak.

Helyettük olyan új értékmérő fogalmakra lenne szükség, mint amilyen az ENSZ Fejlesztési Programja által megalkotott emberközpontú fejlődés kategóriája. El lehetne különíteni például az elsődleges (emberi és természeti) erőforrásokat, a belőlük származtatott, a meglétüket feltételező erőforrásoktól. Avagy ki kellene alakítani egyfajta "rombolási indexet": azaz a deficitoldalon feltüntetni mindazt, ami ugyan része a GDP-nek, de a környezetre és a lakosságra nézve pusztító hatású (balesetek, környezetszennyezés stb.), a pozitív oldalon pedig megjelölni a megelőzésnek köszönhető megtakarításokat. Röviden: új típusú, terminológiájában is rendhagyó közgazdaságtanra lenne szükség, amelyben a szavaknak jelentésük van, s amely az emberi lényeket nem egyszerű számadatként kezeli. Sürgős és hatalmas munka ez, mely olyan közgazdászokra vár, akik nem ragadtak bele a liberális konformizmus csirizébe.

Az információt meg kell szabadítani a tőke uralmától

A tömegeket vonzó nagy televíziós és rádiós magáncsatornák világszerte ipari és pénzügyi óriáscsoportok kezében vannak. Számukra egy-egy médium birtoklása hatalmi eszköz a piacért folyó küzdelemben. Bizonyítja ezt a francia példa, többek között a TFI, az M6 és az Europe 1 helyzete. A "piaci zsurnalizmus" is ennek a kártékony gyakorlatnak a spontán vagy kényszerű alkalmazása.

Minthogy ugyanezek a nagy vállalati csoportok egymással versengve hirdetik, mennyire fontosnak tartják a szabad információáramlást, ideje, hogy a jogalkotó végre szavukon fogja őket, s megteremtse a "szerkesztői szentség" törvényes és kötelező érvényű kereteit, jogi és pénzügyi értelemben egyaránt. Minden (a híradóban, a magazinokban megjelenő) információ tartozzon az újságíró kizárólagos felelősségi körébe, amellyel ilyenformán a közönségnek valóban elszámolással tartozik. A kereskedelmi műsorok készítői pedig – akiket normál körülmények között csupán részvényeseik vonhatnak felelősségre -, felügyeljék azokat a "programokat", amelyek segítségével nézőiket és hallgatóikat eladhatják hirdetőiknek.

Tegyük hozzá: az érintett médiumok részvényeinek az efféle rendszabályok életbe léptetésével kiváltott (estleges) csökkenése pontosan lemérhetővé tenné, milyen mértékűnek értékeli egyáltalán a tőzsdepiac azt a politikai befolyást, amelyet a Bouygues, a CGE vagy a Matra-Hachette élvez az általuk ellenőrzött tévé- és rádió-hírműsorokon keresztül. A rádióhallgató és tévénéző közönségnek ugyancsak alá kellene vetnie magát e szabályoknak, illetve megfelelő formában, ezt kellene tennie a szerkesztőik által nem kontrollált sajtóorgánumoknak is. Az úgynevezett vélemény-újságírás külön szabályozás alá esne.

Meg kell akadályozni a multimédia torz irányú fejlődését

Az információáramlás és a kommunikáció robbanásszerűen fejlődő új technológiáinak köszönhetően – amelynek jelképe az Internet – a legjobb úton haladunk egy olyan "információs társadalom" felé, amely szinte kizárólag a kereskedelmet, a multik érdekeit és az amerikai hegemóniát szolgálja. Az állampolgárnak itt helye nincs. Ám ezek a technológiák, amelyek behálózzák az emberi tevékenység legtöbb területét, korántsem ártalmatlanok: meghatározzák a tanulás, a gondolkodás, a termelés, a csere, a döntéshozatal és a világban való eligazodás mikéntjeit. E technológiák elsajátítását az közhatalom köteles lenne beilleszteni a társadalom egészének állampolgári nevelésébe. S ennek érdekében anyagi áldozatvállalásra szorítani az informatikai szektor vállalatait, nem pedig tálcán felkínálni számukra a közoktatás intézményrendszerét. Vajon lassúbb lenne-e így a multimédia terjedése, "lemaradnánk"-e valamiről, valamihez képest ? Nem kerget a tatár. Az egyedüli valóban sürgető tényező: az állampolgárok felkészítése a demokratikus működés ezen új eszközeinek használatára.

Mindenki számára biztosítani a megélhetéshez szükséges jövedelmet

Az információipari robbanás mind több termék és szolgáltatás előállítását teszi lehetővé, mind kevesebb emberi erőforrás felhasználásával. Aminek jó hírnek, vívmánynak kellene lennie, legtöbször ürügyként szolgál egész társadalmi csoportok mellőzéséhez. Meg kell fordítani hát a "re-engineering" logikáját, hogy az állampolgárok érdekeit szolgálja. Először is azt a kérdést kell feltenni magunknak, hogy milyen társadalmat akarunk, s azután felépítéséhez fel kell használni a számtalan eszközök valamelyikét, elsősorban a politikai és technológiai eszközöket. Igen, immár megvan a pénzügyi és a műszaki lehetősége annak, hogy megfelelő mértékű jövedelem garantálásával és a legalapvetőbb szociális juttatásokkal mindenki számára biztosítva legyen a minimális személyes biztonság, függetlenül attól, van-e állása vagy sem. Ez a munkalehetőségek és a bérek újraosztását kívánja, olyan plurális gazdaságot, ahol a piac a mozgástérnek csak egy részét fedi le, ahol létezik szolidáris szektor, s mind több és több szabadidő áll rendelkezésre. Hasonló javaslatok már többször napvilágot láttak. Megvalósításukhoz azonban most, amikor talán még nem késő, amikor a marginalizáció és társadalmi kirekesztés folyamatai még nem lépték át a visszafordíthatatlansági küszöböt, hiányzik a kellő a politikai akarat. Pedig aminek ma érvényt szereznek Északon, az holnaptól az egész világon elterjedhet.

Figyelembe kell venni Dél szempontjait is

A pénzügyi globalizáció nem csupán nem ténylegesen világméretű, de ráadásul a Föld érintett térségeiben hatalmas társadalmi és ökológiai károkat okoz: Kelet-Ázsia a szomorú példa rá. Nincs ebben persze semmi meglepő. Hiszen volt-e valaha is más célja a tőkének, mint a lehető leggyorsabb megtérülés? Törődött-e bármikor egy fikarcnyit is azzal, hogy mi történik a rendszerint időleges befektetési terület népességével vagy az ottani természeti környezettel? A gazdag Észak által felkínált "fejlődési" modell ökológiai szempontból elviselhetetlennek bizonyul.

Biztosítani kell Dél érdekeit is, azaz véget kell vetni a szerkezetátalakítási programoknak, el kell engedni az államadósságok jelentős részét, növelni kell a fejlesztési segélyeket, amelyek pillanatnyilag zuhanó ágban vannak, és a közös fejlődésen keresztül elő kell mozdítani az önmagukra összpontosító vagy legalábbis nem túlságosan nyitott gazdasági rendszerek fejlődését. Csak ezek a lépések garantálhatják az egészséges növekedést s biztosíthatják az élelmezés biztonságát. Hatalmas arányú beruházásokra van szükség az iskolák, lakások és egészségügyi központok létesítéséhez. Ivóvízhez kell jutatni azt az egymilliárdnyi emberi lényt, aki jelenleg meg van fosztva az ivóvíztől.

Északnak el kell fogadnia saját zsákmányszerző életmódjának megkérdőjelezését, főleg ami az energiaforrásokat illeti, a világméretű egyensúlyteremtés érdekében pedig meg kell mozgatnia minden köz- és magánforrást. Itt kiváltképp a high-tech-őrületbe ölt dollármilliádokra kell gondolnunk. A szociális háló nem korlátozódhat egyetlen közösségre vagy nemzetre. Véges világunkban ez a háló csak határokon átívelő lehet. Mert ha nem ilyen, akkor felesleges is lesz megpróbálni ellenállni a destabilizáció erőinek (tömeges elvándorlás, fundamentalizmus), amelyek számára az északi egoizmus majd úgyis kitapossa az utat.

Földgolyó-méretű közösségi térre van szükség

Mivel az állampolgár demokratikus jogainak összességét – ha egyáltalán rendelkezik ilyen jogokkal – kizárólag nemzeti kereteken belül tudja gyakorolni, a megoldásra váró problémák s a mögöttük álló főbb tényezők (pénzpiacok, transznacionális vállalatok, maffiák) globálissá válása átfogó, világméretű rendezést kíván. Elvben ez a nemzetközi szervezetek és kormányközi intézmények feladata lenne, amelyeknek érdekérvényesítő képességét meg kell erősíteni. Ha pedig az Egyesült Államok, amely mellesleg nem fizet az ENSZ-nek, a multilaterális struktúrák ellehetetlenítésére törekszik, hogy a kétoldalú formákat helyezze előtérbe – amelyekben ő diktálhat -, ez a világ többi országa számára legalább lehetővé tenné egy Amerika-mentes szervezet kidolgozásának tervét. Miért is ne követelhetné egy európai vagy ázsiai kormány, hogy az ENSZ helyezze át székhelyét New Yorkból máshová, vagy hogy a Világbank és az IMF (feltéve, hogy egyáltalán szükség van rájuk) költözzön el Washingtonból?

Ezek a nemzetközi szuperstruktúrák azonban – hasonló léptékű közösségi tér hiányában – kényszerűen megragadnak az oligarchia és bürokrácia szintjén. Ezért minden olyan eljárás és eszköz, amely a határokon átívelő kapcsolatok kialakítását vagy megszilárdítását szolgálja, s amely hozzájárul a földgolyó-méretekben való gondolkodás megszületéséhez, üdvözlendő: egyesületi, szakszervezeti, vallási, sport- vagy kulturális hálózatok; humanitárius vagy más civil szerveződések (NGO-k); a nyelvi közösséget (francia, spanyol, portugál) előtérbe helyező kezdeményezések; a szolidaritás-elvű vagy alternatív gazdaság, illetve az egyenlő előnyöket biztosító kereskedelem érdekében létrehozott társulások – a felsorolást a végtelenségig folytathatnák.

Anélkül, hogy idealizálni akarnánk a sokszor nem igazán demokratikusan működő egyesületeket, vagy hogy olyasfajta reprezentativitást tulajdonítanánk nekik, mint amilyet csakis az általános választójog biztosíthat, az efféle szervezetek nagy számú jelenléte, véleményünk szerint, a közösségi világtér létrejöttének elsődleges, mindennél fontosabb feltétele. E szervezetek ugyanis a nyomásgyakorlás és a tudatosítás eszközei lehetnek a kormányokkal és a kormányok alkotta nemzetközi szervezetekkel szemben.

Hatástalanítani kell a pénzhatalmat

A közügyek és az állampolgári jogok primátusának helyreállítása feltételezi, hogy vissza kell hódítani a pénzügyi szférával szemben előzőleg elveszített területeket. A szóba jöhető módszerek némelyike közismert: a tőke, a pénzbevételek és a valutapiaci tranzakciók jelentős mértékű megadóztatása (Tobin-adó); az állami és állami feldatokat ellátó vállatok számára a folyószámla-nyitás megtiltása olyan bankoknál, amelyek valamelyik adóparadicsomban működtetnek fiókintézményeket. Az ilyen bankok listáját rendszeresen és széles körben nyilvánosságra kelle hozni. Hasonló céllal nemzetközi kampányt kell indítani a magánkézben lévő vállalatok részvényesei körében is. Követelni kell a banktitok feloldását elsősorban Svájcban és Luxemburgban. El kell vetni a juttatásos alapon működő nyugdíjrendszer magánnyugdíjpénztárral való felváltását. Mindezeknek a kérdéseknek a kidolgozása lesz egy hamarosan megalakuló nemzetközi szervezet, az Attac (Action pour une taxe Tobin d’aide aux citoyens – Akció az állampolgárok segélyezését célzó Tobin-adó bevezetésére) feladata.

Egy igaz barát: az AMI1

A rosszemlékű AMI-tervezet (Accord multilatéral sur l’investissement – Multilaterális Beruházási Egyezmény), a "tőke egyetemes jogainak nyilatkozata", megmutatta, hogy a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tagországai – a befektetők vége-hossza nincs ígérgetéseinek engedve – mennyire készek lemondani a közjó védelméről. A közvélemény nyomása azonban – a francia kormány emiatt volt kénytelen valamelyest visszatáncolni – egy pillanatra sem lanyhulhat, még akkor sem, ha az egyezmény aláírását elhalasztották. Itt lenne a megfelelő alkalom egy valódi AMI-projekt beindítására, amely ezúttal a befektetéseknek helyet adó ország polgárainak jogaira s a befektetők kötelezettségeire épülne. Ezek a következők: feltétel nélkül tiszteletben kell tartani a mai és a jövőbeli társadalmi-környezeti normákat; a beruházóknak kötelezniük kell magukat a hozzáadott érték bizonyos hányadának helyi felhasználására, a megtermelt javak egy részének régión belüli értékesítésére, valamint a profit részleges visszaforgatására; vállalniuk kell, hogy az állami kölcsönöket kamatostúl visszafizetik, valamint, hogy delokalizáció esetén nagy összegű bírságot fizetnek.

Szociális és környezetvédelmi intézkedések bevezetésére van szükség

A fékevesztett szabadkereskedelem avagy a szabadjára engedett üzletelés – a bérek állandó lefaragásával és a környezet elpusztításával – a társadalom széteséséhez vezet. A szabályoknak azonosaknak lenniük nemzeti és regionális szinten egyaránt: helyi termelés és helyi fogyasztás, export és import csak kivételes esetekben. Természetesen szó sincs autark gazdasági rendszerről. Csupán arról, hogy a szervezeti egységek (országok vagy országcsoportok) stabilitását, fejlődésük demokratikus irányítását, szociális – egészségügyi, oktatási, nyugdíj- stb. – rendszerük védelmét nem lehet más módon biztosítani. A különféle termékek és szolgáltatások importjával sérülnek a gyártó és a vásárló ország szociális és környezeti normái, s az áruk szállítása még szennyeződést is okoz; az így felmerülő költségek egy részét, változó mértékben, a határt átlépő árukra kellene terhelni.

Az importból befolyt összeg nem feltétlenül maradna a célországban, illetve régióban, hanem – pontosan ma még meg nem határozott módozatokkal – visszaszállna a terméket előállító országra, ahol oktatási, kulturális és szociális célokra lehetne fordítani. Ezt az összeget pillanatnyilag a nemzetközi szervezetek zsebelik be. Első ránézésre feltűnik, hogy ezek a szabályok a Kereskedelmi Világszövetség újjászervezését teszik szükségessé, méghozzá az annak mostani alapszabályában foglaltakkal ellentétes elvek szerint.

Az Európai Unió által kínált előnyök

Egy megújult Európai Unió rendelkezik az ezeknek a rendszabályoknak a megvalósításához szükséges hatalommal és legitimitással. Pillanatnyilag mégsem ebben az irányban halad. Bár a közelmúltban visszautasították az amerikai érdekek érvényesítését, s felhagytak, szerencsére, az Új Transzatlanti Piac kialakításának tervével, nincs, ami igazán gátat szabna a liberalizmusnak, a szabadkereskedelemnek s a pénztőke uralmának.

Egy olyan kormányzatnak, amely megfelelő történelmi rálátással rendelkezik, s amely tisztában van azzal is, miféle nemzeti és kontinentális tétek forognak kockán, nincs miért tartania egy átmeneti válságtól; nyugodtan síkra szállhat a közvélemény előtt az Európai Bizottság által szorgalmazott parttalan liberalizáció megfékezéséért és a közösségi vívmányok védelméért. Így feltárható lenne, hogy milyen Európát akarnak valójában a nemzetek, s azután a kellő ideig tartó, elmélyült viták nyomán ki lehetne dolgozni és a világ elé lehetne tárni egy, már a jövő századra érvényes civilzációs modellt. Olyan hatalmas köztestületeket lehetne így kialakítani, amelyek egy új kiáltvány, az állampolgári érdekek elsőbbségének kiáltványa szellemében sokkal többet tehetnének az európai közösségi tér megteremtéséért, mint amennyit eddig a több évtizednyi elhallgatás, és a kész tények politikája hozott…

(Fordította: Mihályi Patricia)

Jegyzet

1 Szójáték: "ami" jelentése franciául "barát" (a ford.)