A latin-amerikai baloldal visszatérésének feltételei, formái és első mérlege

Milyen a gazdasági-társadalmi kontextusa a latin-amerikai baloldal néhány éve tapasztalható előretörésének? Mennyiben újszerűek ezek az "új társadalmi mozgalmak", s mi a nóvum követeléseikben, a hirdetett értékek, a szervezeti formák, az akciók, a felvállalt identitások terén?

A baloldali társadalmi-politikai szereplők – régiek és újak – színrelépése és látványos előretörése – aminek Latin-Amerikában immár egy évtizede tanúi vagyunk – változatos formákat ölt, s a földrész egészére kiterjedő, alapvető folyamatokban gyökerezik. […] A tömeges népmozgalmak föllángolása, a kontinentális és világszintű kifejeződési kísérletek, a haladó pártok, koalíciók megjelenése és megerősödése, a baloldali jelöltek sikerei a választásokon, valamint a kormányzás tapasztalatai helyi vagy országos szinten számos kérdést vetnek fel.

Az elsők a latin-amerikai baloldal előretörésének kontextusára: a két évtizedes neoliberális kurzus nyilvánvaló válságára és a földrész “választójogi demokratizálásának” jól látható korlátaira vonatkoznak. Melyek a tiltakozó erők föltűnésének és folytonos jelenlétének politikai, kulturális és társadalmi-gazdasági okai? Venezuela “boliváriánus forradalma”, Chiapas “zapatista lázadó” önkormányzatai és az argentin állástalanok mozgalma mögött vajon azonos okok állnak? Miféle logikus magyarázat adható a brazil Dolgozók Pártja vagy az uruguayi Frente Amplio hatalomra jutására, Bolívia és Ecuador indián bennszülött parasztmozgalmainak dinamizmusára vagy a régi nicaraguai és salvadori baloldal megnövekedett súlyára a választásokon?

A kérdések másik része a baloldali társadalmi-politikai erők jellemzésével kapcsolatos. Mennyiben újszerűek ezek az “új társadalmi mozgalmak”, mi a nóvum követeléseikben, a hirdetett értékek, a szervezeti formák, az akciók, a felvállalt identitások terén? Beilleszthetők-e a hagyományos munkás- és parasztmozgalmak történeti “leszármazási” vonalába? De érdemes rákérdezni az új aktorok politikához való viszonyára csakúgy, mint – másfelől – azon kifejeződési formák társadalmi beágyazottságára, melyek pártok alakját öltik, s a választási küzdelmekben jelennek meg, illetve tágabban a baloldali erők társadalomátalakító és emancipatorikus képességére.

A kontinens történészei szerint Latin-Amerika története folyamán soha nem létezett még egy időben ennyi baloldali párt, ekkora hatalommal s ilyen sok országban. Milyen az első mérlege ezen új, részben ma is tartó kormányzati tapasztalatoknak? S miféle kritériumok alapján kell róluk ítéletet alkotni? Ez idáig egyetlen országnak, egyetlen kormánynak sem sikerült szakítani a neoliberális politika uralmával1 , ám egyikük-másikuk előre- vagy visszalépései, tényleges belső és külső kapacitásaik, politikai elszántságuk, népszerűségük, döntéseik irányultsága s a hatalomba való visszakerülésük perspektívái jelentős különbségeket mutatnak.

 

 

Az ellenállás és a baloldali fordulat háttere

 

Latin-Amerikában a két évtizednyi politikai és gazdasági liberalizáció mérlege – katasztrofális, még ha a mértékek és a módozatok országonként különbözőek is. Attól függetlenül, hogy a “demokrácia” érvényre jutása néhány esztendővel megelőzte-e a neoliberális ihletésű gazdaságpolitika bevezetését – miként ez Brazíliában vagy Argentínában történt –, vagy pedig a “washingtoni konszenzus” ajánlásai – liberalizáció, privatizáció, dereguláció – már jóval a diktatórikus rezsimek felszámolása előtt alkalmazásra kerültek (mint Chilében), e kettős, szorosan összefonódó folyamatot2 –, amely a baloldalt mint lehetséges alternatívát hosszú időre kizárta a hatalomból – következményei miatt súlyos bírálatok érik, logikáját megkérdőjelezik. A neoliberális kurzus kulturális hegemóniájának, úgy tűnik, befellegzett.

A fiatal latin-amerikai demokráciák lényegi korlátai világosan megfogalmazódnak az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) 2004-es La democracia en América latina c. jelentésében3 , amelyről 2004-ben Latin-Amerikában széles körű vita bontakozott ki, s amit az Európai Uniónak 2005-ben mutattak be. A jelentés szerint, bár a szubkontinens túlnyomó részén a választási rendszerek immár megfelelnek a minimális elvárásoknak, “a demokrácia konszolidációját nagymértékben veszélyezteti a csekély arányú részvétel a választásokon, az alternatív nézeteknek a politikai establishment általi módszeres marginalizálása s a lakosság nyilvánvaló bizalomvesztése a hagyományos politikai pártok iránt”.

Bár a dokumentum szükségképpen az ENSZ-re jellemző stílusban íródott, s az “állampolgárság (citoyenneté) fejlődésére” összpontosít ahelyett, hogy az alapvető problémákra kérdezne rá, a fölsorakoztatott tények rávilágítanak “a politikai és szociális jogok megszilárdítása, illetve a régióban uralkodó példátlan szegénység és egyenlőtlenség között fennálló feszültségre. A szegénység és az egyenlőtlenség – amely korlátozza a politikai részvételt, akadályozza a társadalmi integrációt, s szétroncsolja a társadalom kohézióját – a legsúlyosabb kihívás, amellyel a mai latin-amerikai demokrácia építésének szembe kell nézni”. A latin-amerikai közvéleményben tehát a demokratikus rendszerek legitimációja és a szélsőséges társadalmi polarizáció egyaránt megkérdőjeleződik: a kontinens lakóinak több mint fele kész lenne lemondani a demokráciáról, s elfogadni valamilyen autoriter rendszert, ha ez képesnek bizonyulna a társadalmi-gazdasági problémák megoldására.4

Az UNDP vizsgálatának következtetése: sürgősen meg kell erősíteni a demokrácia alapjait az állampolgárság politikai felfogásának gazdasági, szociális és civil dimenziójú kiterjesztésével – az uralkodó gazdasági modell valódi megkérdőjelezése nélkül… Márpedig a népmozgalom Latin-Amerikában a neoliberalizmusra s annak leginkább látható hatásaira is nemet mond. A liberális demokrácia fennállásának 20 éve alatt csupán egyetlen ország, Mexikó javított valamelyest a jövedelmek elosztásán – egy olyan földrészen, ahol a gazdagság és a hatalom koncentrálódása egy kisebbség kezében a legmagasabb szintű a világon. Az egyenlőtlenségek mértékét jelző ún. Gini-mutató 0,55-ről 0,57-re nőtt (ez a mérőszám Európában 0,29, az Egyesült Államokban pedig 0,34). Míg 1980-ban a lakosok leggazdagabb 10%-ának jövedelme 24-szer volt magasabb a legszegényebb tized jövedelménél, jelenleg ez a szorzó 31. 2003-ban 225 millió latin-amerikai élt a szegénységi küszöb alatt, s közülük 100 milliónyian nyomorogtak. Az UNICEF a térségben élő gyermekek 60%-át a szegények közé sorolja.

Ha ma már nemigen van vita arról, hogy az 1980-as éveket (visszatérés a polgári kormányzáshoz súlyos gazdasági válság közepette) mint “elveszett évtizedet” lehet jellemezni, az 1990-es évek megnevezése “aláaknázott” vagy “elpazarolt évtized” lehetne. A Nemzetközi Valutaalap5 , a Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank által szorgalmazott reformok – az egyes államokra oktrojált struktúraátalakító programok –, bár kétségtelenül lehetővé tették a hiperinfláció megfékezését, s az első időkben sikerült szerény növekedést is elindítaniuk, illetve egyfajta makroökonómiai stabilitást biztosítaniuk, összességében hatalmas zűrzavarhoz vezettek: növekvő pénzügyi és technológiai függőség, a gazdasági növekedés leállása6 , az egyenlőtlenségek és kiterjedt társadalmi rétegek sérülékenységének fokozódása, stagnáló vagy súlyosbodó szegénység… A nemzetközi pénzügyi intézmények éltanulóinak meg kellett fizetniük az ortodoxia költségeit. A külső eladósodás soha nem látott méreteket öltött, s a domináns – a külpiacokra nyitott “kaszinógazdaságok” által inspirált – pénzügyi logika az instabil szubkontinenst még törékenyebbé tette.7

A költségvetési egyensúly és a hitelezők előtti hitelképesség utáni hajsza folytán az államok visszalépnek alapvető feladataik ellátásától – különös tekintettel az oktatás- és egészségügyre –, miközben a földrész lakosai háromnegyedének nem elegendő a jövedelme ahhoz, hogy tartósan kiemelkedjék az ínségből.

A Nicaraguához vagy Haitihoz hasonló kis országokban, ahol az állam politikai-gazdasági szilárdsága hiányában a transznacionális vállalatoknak szabad kezük van, a helyzet minden képzeletet fölülmúl: hanyag, nepotista, korrupt elitek, szociális és egészségügyi hanyatlás a városi és vidéki lakosság körében egyaránt, növekvő biztonsághiány, az alultápláltság terjedése és súlyosbodása, környezetrombolás…

Ha a földrész merőben formális demokratizálásából való kiábrándulás, a hagyományos politikai képviseleti formák delegitimálódása és a neoliberális receptek kimerülése nem is nyújt teljes körű magyarázatot az okok láncolatára, amely a latin-amerikai lakosság jelentős rétegeit – az utcán vagy a szavazóurnák előtt – a változás érdekében való fellépésre mozgósítja, e tényezők együttese kétségkívül hasonló – gyakorlatilag valamennyi latin-amerikai országra jellemző – helyzetre utal, s kedvez a lázadás különféle formái megjelenésének. Nem árul el viszont sok mindent arról, hogy a tiltakozás milyen formát ölt s milyen irányt követ: a neoliberalizmus társadalmi öröksége a legkülönbözőbb válaszoknak nyit utat, a populizmustól a kulturális ellenállásig, a pacifizmustól a fegyveres harcig, a befelé fordulástól az expanzióig.

 

A tiltakozás új szereplőinek arculata

 

A három évtizednyi recesszió, az intézményesített elnyomás, majd a neoliberális ideológiai offenzíva a hagyományos társadalmi mozgalmakat merőben új utakra térítette. A diktatúrák korszaka előtt e paraszt-, munkás- és diákmozgalmak “népi nemzeti” és “fejlődéspárti” (developmentalista) álláspontra helyezkedtek: az Észak államaitól független – de a kapitalista rendszeren belül maradó – szociális állam megteremtésére törekedtek.8 Az utóbbi tizenöt évben azonban – a katonai rezsimek felszámolása nyomán – a társadalmi tiltakozás újfajta erői léptek színre: a szegénynegyedek lakosainak mozgalma, nőmozgalmak, földnélküliek, állástalan őslakosok mozgalma… E mozgalmak olyan új követeléseket tűztek a társadalmi harcok napirendjére, melyek a kapitalizmus újszerű kritikáját jelentették. Paradox módon éppen a kirekesztés új formái miatt – de a politikai játéktér viszonylagos nyitottságának köszönhetően is, amit a szubkontinens liberalizálása, illetve a társadalmi-gazdasági struktúrák fejlődése teremtett meg – ezek az új szereplők szociálisan és kulturálisan a hagyományos képviseleti és közvetítő formákon kívül nyilvánultak meg.9

Közülük a leginkább szem előtt lévők az őslakos-mozgalmak Bolíviában, Ecuadorban, Guatemalában, Mexikóban s másutt. Míg a mai globalizációs folyamat sok szempontból pusztítóan hat e marginalizált népcsoportokra, egyidejűleg megteremti annak feltételeit, hogy ezek önazonosságuk megtartásáért síkraszálló társadalmi szereplőkként jelenhessenek meg.10 A globalizáció felgyorsulása magában rejti a kulturális, lokális vagy regionális identitások újraerősödését. Mint tudjuk, a neoliberális gazdasági logikából következő bomlasztó erők aláássák a nemzeti szolidaritást, ami a főbb társadalmi szereplők és a kollektív identitások szétaprózódását vonja maga után. Ez a tendencia Latin-Amerikában – miként máshol is – a vallási, nemzeti vagy etnikai önazonossági mozgalmak proliferációjához vezetett.

Bár az őslakosság mozgalmai általában sérülékenyek, s ki vannak téve a máshonnan ismert integrista, rasszista vagy reakciós kisiklás veszélyének, a latin-amerikai szerveződések többségének – elsődlegesen politikai jellegű harcuk során – sikerült önmagukat kettős: kulturális és társadalmi dimenzióban megjeleníteniük. A térség őslakosmozgalmaiban az etnikai hovatartozás, a morális tiltakozás, illetve a társadalmi és politikai cselekvés egybefonódik. Követeléseikben az őslakosok emberi jogainak elismerése éppúgy helyet kap, mint az állam mélyreható demokratizálása vagy a neoliberális gazdasági modell bírálata. […] A népi ellenállás és felkelés erősödő társadalmi beágyazottságában a lokális, országos és nemzetközi szint nem kerül ellentmondásba egymással. Ezek a mozgalmak az őslakos népcsoportok egyenjogúságra törekvését s a modernitás elsajátítására és kézbentartására irányuló szándékát fejezik ki. Annak szándékát, hogy a diskurzus éppúgy összpontosuljon a politikai rendszer demokratizálására s az államnak a társadalmi szereplőkkel való kapcsolatára, mint az uralkodó gazdasági berendezkedés megkérdőjelezésére.

Ennyiben ezek a mozgalmak tanultak a parasztszakszervezetek és az őslakos szervezetek korábbi ellenséges viszonyából. Míg az előbbiek elemzéseikben és követeléseikben – osztályszempontokból kiindulva – a társadalmi viszonyokat s tömegbázisuk társadalmi pozícióját részesítették előnyben, az utóbbiak “kulturalizmusuk” alapján az identitás, a hagyományok megtartását hangsúlyozták, sőt olykor a régi társadalmi rend egyes elemeihez való visszatérést hirdették, még ha ezek szociális téren igazságtalanok is voltak. A két irányzat vezetői közötti versengésnek nem kis szerepe volt a népi – paraszti és őslakos – mozgalom megosztottságában, az álláspontok radikalizálódásában és polarizálódásában.

Napjainkban, noha az elérendő fő cél a társadalmi igazságosság megteremtése, ennek kivívása immár a hatalom felelőssé tételén, a különbözőségek elismerésén és a demokrácia újraértelmezésén nyugszik. A chiapasi őslakosok neozapatizmusa ezért kívánja legitimitását a tekintélyelv, az avantgardizmus, a dogmatizmus és a militarizmus meghaladására alapozni. Az identitásukat óvó, lázadó indiánok forradalmárok és demokraták is: a szociális, kulturális és politikai ellenállás összehangolására törekszenek, szemben az egyenlőtlenségeket teremtő, az egyedi önazonosságokat romboló piac mindenhatóságával. Az őslakosok harcában rejlő kihívás – a chilei és argentínai mapucsék mozgalmától az Andok-beli ajmarák és kecsuák küzdelmén át a közép-amerikai maják harcáig – a különbözőség (valamint a politikai és kulturális szintek közötti kölcsönös függés) és az egyenlőség elvének összebékítésében rejlik. A bennszülött mozgalmak autonómiát követelnek különválás, illetve integrációt asszimiláció nélkül. A globalizáció mindent elárasztó uniformizáló hatására s a hatóságok indigenizmusára (asszimilációs politikájára) az indián szervezetek válasza az önazonosságot tiszteletben tartó indianizmus. “Egyenlőnek és különbözőnek, egyenlőnek, mert különbözőnek elismertetni magunkat!” – ahogyan Ana Maria zapatista vezető fogalmazott.

Általánosabban, az őslakosság harcán túl: az “új társadalmi mozgalmak”, az “új latin-amerikai politikai radikalizmusok” (Hernan Ouviña kifejezésével) szociális összetételük folytán (heterogénebbek, mint a régebbiek s népibbek, mint európai megfelelőik), szervezeti formáikban (közvetlen demokrácia, horizontalitás), jelszavaikban (autonómia, méltóság, környezet, diverzitás), akcióik repertoárja tekintetében (expresszív, szimbolikus vagy médiaakciók), alternatív gyakorlatuk révén (kísérletezés, kollektív termelésen alapuló önigazgatott körzetek) – ezek a mozgalmak tehát – jelentős kihívást képviselnek a politikai baloldal számára. Újszerűségüket azonban nem kell sem “esszencializálni”, sem idealizálni; inkább viszonylagosnak, vagy a régi formák újfajta kifejeződésének lehet tekinteni, abban az értelemben, hogy e mozgalmakban a vertikális és hierarchikus jellegű vezetés, a hagyományos kifejezésmódok, az anyagi javak újraosztására irányuló egyenlősítő törekvések, a szorosan vett szociális és gazdasági követelések, az államhatalomhoz való vonzódás és az osztályidentitások változatlanul s szembeötlően jelen vannak.

Természetesen a mobilizációnak ez a fajtája és a réginek az újjal való vegyítése; bekapcsolódás a helyi, az országos és a nemzetközi küzdelmekbe, a különböző egyedi követelések (pl. egy duzzasztógát megépítése vagy a közszolgáltatás privatizálása ellen, valamely földdarab vagy munkaalkalom megszerzéséért, kulturális jogokért stb.), illetve az új, alterglobalizációs nemzetköziség – nem a semmiből születik. Egyrészt azokból a sajátos dinamikákból merít, amelyet a modernizáció vált ki – a kibocsátó városi vagy vidéki közösségekből (generációs konfliktusok, fiatal, újat akaró elitek színrelépése, szakítás a megszokott egyhangúsággal…) –, másrészt a kulturális és politikai hatások sokaságából, amely a mobilizáció szereplőit az elmúlt néhány évtizedben érte, mind vallási téren (a felszabadításteológia által inspirált áramlatok révén), mind közvetlenebbül társadalmi-politikai tekintetben (a paraszti szervezetek, a szakszervezetek vagy a korábbi forradalmi mozgalmak részéről).

Anélkül, hogy részleteznénk az érintett államok, hatalmi tényezők válaszait és stratégiáit e mozgalmakkal szemben – ezek hagyományosan a repressziótól a kooptálásig terjednek, beleértve a többé-kevésbé álcázott manővereket, melyek a helyzet “rohasztására”, a mozgalmakban résztvevők fragmentálására, a követelések intézményesítésére stb. irányulnak – két fontos kérdésre kell kitérnünk: a szóban forgó mozgalmak – a brazil földnélküliek, az argentin munkanélküli piqueterók, a mexikói vagy bolíviai őslakosok – politikához fűződő viszonyára és társadalomátalakító képességére. Az ezekről a kérdésekről Latin-Amerika-szerte lefolytatott, heves viták tanulságai hozzásegítenek ezen társadalmi erők valóságos jelentőségének megítéléséhez. E viták a politikai cselekvés és a társadalmi átalakulás útjának két régi hagyományát érintették.

Az első, anarchoszindikalista és anarchista hatást tükröző tradíció, amely szélsőséges válfajaiban – a “tiszta társadalmiság” némileg idealista fetisizálása nevében – a hatalomdelegálás és az intézményes képviselet minden formáját elveti, az önigazgatás fejlesztése és általánossá tétele, az alulról szerveződő, civil ellenhatalom álláspontját képviseli. John Holloway és Change the world without taking power c. műve (2002) – amely azt az anarchista irányt követi, amit Michael Hardt és Antonio Negri opusa, az Empire tűzött ismét napirendre – Chiapas zapatista praxisában vagy az argentin piqueterók mozgalmának néhány mozzanatában egy, a hatalom meghódítása nélküli forradalmi elmélet elemeit véli felfedezni, amit vállaltan a történelemmel és a valósággal szembeni távolságtartással fogalmaz meg…

A második, szociáldemokrata, jakobinus vagy marxista–leninista indíttatású hagyomány, amely központosítóbb, s a “fent” (politikai pártok) és a “lent” (társadalmi mozgalmak) közti hierarchikus viszony reprodukálására hajlik, sokkal kevésbé idegenkedik a társadalmi harcok pártszerű kifejeződésétől s a mozgalom követeléseinek politikai megfogalmazásától. Sőt ezt a társadalmi mobilizáció politikai hatékonyságának feltételeként értelmezi. Hozzátehetjük: az álláspontok mindkét oldalon lehetnek radikálisabbak (rendszertagadók [antisystémiques]) vagy engedékenyebbek (reformpártiak).

A valóságban az ellenállás jelenlegi erői a kétfajta hagyomány (a társadalmi cselekvés versus a politikai cselekvés primátusa) egymást leginkább kiegészítő hangsúlyainak ötvözésére törekszenek, több-kevesebb szerencsével s az egyes országok társadalmi-politikai feltételeitől erősen függő, egyedi módozatok szerint.11 Változatos társadalmi körülmények közepette kell működniük, ahol a “szervezett népi körzetek”, bármekkora is az erejük, gyakran saját társadalmi szegmensükön belül is kisebbségben vannak, s ahol a legerőteljesebb népi mozgalmak nem föltétlenül “baloldaliak” vagy ellenzékiek…12 A politika színpadán, ha nincs saját jelöltjük vagy pártjuk13 , az ellenzéki erők, szervezetek – attól függően, hogy mennyire igazodnak el a választások előtti vagy utáni koalíciókötések útvesztőiben14 – valamelyik tőlük független párt vagy jelölt mellé állhatnak, illetve megkísérelhetik a hatalomra kényszeríteni saját forgatókönyvüket anélkül, hogy politikailag kompromittálnák magukat.15

De bármilyenek is a választott vagy a körülmények által kikényszerített stratégiák, a megfontolások centrumában a társadalmi változás elérésére legmegfelelőbb módszerek egyértelműen politikai dilemmája áll. Az elért eredmények […] s a mozgalmak dinamikájára gyakorolt hatások – az autonómia térvesztése vagy megerősödése, belső rivalizálás és differenciálódás, kifulladás… – ugyancsak sokfélék.

 

A baloldali kormányok tapasztalatainak első mérlege

 

Vajon a politikai baloldal választási sikerei, a haladó kormányzatok megalakulása egyes városokban, régiókban, sőt nemzetállamokban (mint Venezuela, Brazília vagy Uruguay), kínálnak-e reális lehetőséget a változásra? Nos, az eddigi eredmények mérlege inkább szerénynek mondható. Ha a néptömegek által az új vezetőkre ruházott mandátumot egyszerűen a szegénység állapotából való kilábolás, az egyenlőtlenségek elutasítása és a bizalommegvonás kifejeződésének tekintjük a hatalomból távozó – “eredménytelennek”, “nyerészkedőnek” vagy “korruptnak” tekintett – politikai gárdával szemben, az új adminisztrációk teljesítménye e tekintetben államonként s hatalmi szintenként eltérő. Függ a tényleges mozgástértől (koalíciós kormányzás vagy sem, az ellenzék lojalitása, az ország külső függése stb.) éppúgy, mint olyan tényezőktől, mint a politikai eltökéltség, a választott irány tisztázottsága, a társadalmi beágyazottság, a nép általi támogatottság stb.

Beatriz Stolowicz mexikói szociológus szerint – aki alaposan tanulmányozta a helyi baloldali hatalom legfrissebb tapasztalatait –, bár a baloldalnak az állampolgári jogok gyakorlása terén kétségtelenül sikerült fölmutatnia újításokat (átláthatóság, új részvételi mechanizmusok a döntések orientálásában, az irányítás ellenőrzése), e lokális szintről kiindulva csak ritkán sikerül(t) megkérdőjelezniük a “demokratikus kormányozhatóság” elveit, amelyek érveket szolgáltatnak az eliteknek a status quo igazolásához. A helyi szintek jelentőségének túlhangsúlyozása – ami az 1990-es évek óta a baloldal egy részét jellemzi – súlyos kétértelműségekkel terhes, mert bár vitathatatlanul megfelel a közügyek decentralizálása demokratikus logikájának, egyben jól illeszkedik a nemzetállamok gyengítésére irányuló, uralkodó neoliberális modellhez is.16

De mi a helyzet a baloldali kormányzás tapasztalataival országos szinten? A tekintetek főleg Brazília felé fordulnak azóta, hogy 2003 januárjában e hatalmas országban a korábbi szakszervezeti vezető, Luís Inácio “Lula” da Silva, a Dolgozók Pártjának (DP) jelöltje került az elnöki székbe. Hiszen – ahogyan Atilia Boron fogalmaz – “ha Brazíliának nem sikerül (ti. felszámolni az uralkodó logikát), ez melyik más országnak sikerülhet?”17 “Hozzájárult-e Lula ahhoz, hogy a tegnapi »gyarmat-Brazília« a holnap »nemzet-Brazíliájává« alakuljon át?” – teszi fel a kérdést Plínio Arruda Sampaio, a DP alapítója. Értékelése a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére tett intézkedésekről, a külső gazdasági és politikai befolyással szembeni politikáról s végül a népi mozgalommal való kapcsolatról – ahonnan az elnök származik –, a DP eredeti eszményeivel összevetve meglehetősen kiábrándító mérleget nyújt. Kérdés, hogy Lula változatlan népszerűsége – a közvélemény-kutatások szerint – konjunkturális természetű-e, vagy pedig egy új típusú “populizmus” jelének tekintendő, amely személyes karizmáján alapul, s eredeti, szerves támogatói bázisát hivatott pótolni? Mindenesetre: az eredmények elmaradása a szegénység és az egyenlőtlenségek visszaszorítása terén, illetve a nemzetgazdaság struktúraátalakításának folytatása a neoliberális séma alapján nem teszi lehetővé, hogy a brazíliai népi mozgalmak értékeljék azt a viszonylagos politikai függetlenséget, amit Lula az Északkal szemben latin-amerikai és nemzetközi szinten elért.18

Akkor hát Venezuela lenne a működő alternatíva? Hugo Chávez kormánya 1999 óta folytatott diskurzusának és uralkodó politikai irányvonalának elemzése fejlődést mutat, még ha nem is mentes improvizációktól, sőt ellentmondásoktól sem – mutat rá Edgardo Lander, a Caracasi Központi Egyetem kutatója. A retorika és a tényleges változások közötti kezdeti meg nem felelés terén19 az első komoly változás 2001-ben következett be azoknak a törvényeknek az elnöki kihirdetésével, amelyek a tulajdon és a termelés demokratizálásáról, illetve az állami ellenőrzés szigorításáról szóltak – különös tekintettel a kőolajszektorra. Ezt követték – egyfelől – a jobboldal kísérletei a boliváriánus kormány megbukatására, másfelől a népi támogatás megerősödése Chávez elnök személyes vezető szerepe és társadalompolitikája mellett, amely a méltóságot, az integrációt és a társadalmi részvételt állítja előtérbe. Létezik továbbra is jó néhány kihívás: a gazdaság újraélesztése és diverzifikálása, a hatalom decentralizálása, a társadalmi és politikai megbékéltetés…20

Egy olyan kis országban, mint Ecuador, Lucio Gutierrez hatalomra kerülése 2002-ben, a pachacutik, az ecuadori őslakos nemzetiségek konföderációja (CONAIE) “politikai szárnyának” támogatásával, már régen nem kelt illúziót. “Az egykori ezredes, Gutierrez fordulata – aki egyszerre váltott öltözéket, szövetségeseket és eszmét – a neoliberális politika és az Egyesült Államokkal való szövetség irányába, aláaknázta a CONAIE-val való együttműködést.”21 2003. augusztus 6-a óta a szakítás a kormány és az ország legfőbb őslakos mozgalma között befejezett tény. A társadalmi-politikai feszültség és instabilitás ezt követően – 2005 áprilisában – Gutierrez lemondatásához vezetett. Uruguayban, a haladó Frente Amplio hatalomra kerülése egyelőre túlságosan közeli fejlemény ahhoz, hogy ítéletet lehessen alkotni róla. Ahogyan Raul Zibechi megjegyzi: az új kormány lehetőségei e kis, eladósodott ország átalakítására, a belső feltételeken túlmenően sokkal inkább a regionális és kontinentális erőviszonyok alakulásától függ, különös tekintettel a nagy szomszédok – Brazília és Argentína – irányváltó képességére.22

E vonatkozásban meghatározóak lehetnek azok az erőfeszítések, amelyeket a Mercosur gazdasági és politikai integrációja terén – s azon túl, a Dél-amerikai Nemzetek Közössége keretében – a 12 latin-amerikai állam 2004-ben határozott el. Az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet terve, amelyet Bill Clinton amerikai elnök az 1990-es években harangozott be, s amelynek 2005-ben kellett volna életbe lépnie, láthatóan léket kapott.23 E tervet, amire a jelenlegi baloldali latin-amerikai kormányok úgy tekintenek, mint olyan integrációs elképzelésre, amely a kontinenst az észak-amerikai érdekeknek rendelné alá – s amely azért is felfüggesztésre került, mert maga az Egyesült Államok is elutasította, hogy mérsékelje kereskedelmi protekcionizmusát – (ideiglenesen?) más, “célzottabb” szabadkereskedelmi szerződések aláírásával váltották fel a Bush-adminisztráció és – egyfelől – Közép-Amerika (CAFTA), másfelől az Andok országai (Ecuador, Kolumbia, Peru) között.

Végső soron az Egyesült Államok hegemóniájával szembeni regionális ellensúlyok életrevalósága és irányultsága a kontinensen kulcsszerepet betöltő három ország (Argentína, Brazília és Venezuela) soron következő államfőinek “profiljától” s a Latin-Amerikában 2006-ban sorra kerülő elnökválasztási hullám kimenetelétől függ.

 

Jegyzetek

 

1 Emir Sader: “Reflexões sobre a luta antineoliberal”, Revista del Observatorio social de América latina – Osal, 2004/15., szeptember–december.

2 “Démocratie et marché”, Alternative Sud, vol. VI, nº 3, Cetri – L’Harmattan, Louvaine-la-Neuve – Párizs, 1999.

3 La democracia en América latina, PNUD / UNDP, Buenos Aires–New York, 2004.

4 Uo.

5 1989 és 2004 között az IMF 170 (alacsony kamatozású, a piaci nyitás előmozdítására szánt) kölcsönt folyósított a latin-amerikai országoknak; The Wall Street Journal, 2005. március.

6 1998 és 2003 között a térségben az egy főre eső GDP – figyelembe véve az inflációt – 0,1%-kal csökkent.

7 Bernard Duterme: “Amérique latine: un nouveau ‘miracle’?”, Espaces latinos, 2003/202. április.

8 Theotonio Dos Santos: “De la resistencia a la ofensiva: el programa alternativo de los movimientos sociales”, Revista del Observatorio social de América latina – Osal, 2004/15., szeptember–december.

9 Hernan Ouviña: “Zapatistas, piqueteros y sin tierra – Nuevas radicalidades políticas en America latina”, Cuadernos del Sur, 2004/37.

10 A bennszülött népcsoportok, amelyekre a gyarmati korszaktól egészen a közelmúltig leginkább az uralom, a kizsákmányolás és a diszkrimináció viszonyai voltak jellemzőek, ma – passzív nép-tárgy státusukkal szembefordulva – egy eleddig ismeretlen folyamat cselekvő alanyai, aktorai gyanánt tűnnek fel. Vö.: “L’avenir des peuples autochtones”, Alternative Sud, vol. VII, nº 2, Cetri – L’Harmattan, Louvain-la-Neuve – Párizs, 2000.

11 Isabel Rauber: Quehaceres políticos del tiempo actual – Propuestas concretas, proyecto alternativo y organización política (2005, megjelenés alatt).

12 Pablo Stefanoni: “Reponer una agenda de cambio” és Marc Saint-Upéry: “La mistificación de ‘lo social’, Barataria, 2004/1., október–december.

13 Mint pl. Bolíviában az Evo Morales-féle Mozgalom a szocializmusért, amely a cocalerók mozgalmának politikai kifejeződése.

14 A brazíliai Dolgozók Pártja például, amely élvezi a Földnélküliek mozgalma és más társadalmi mozgalmak támogatását, a szövetségi kormányba való belépését különféle politikai szövetségeknek köszönheti.

15 Mint ez az ecuadori őslakosok mozgalma, a Pachakutik esetében történt, amely – miután képtelen volt saját elnökjelöltet állítani a választásokon – 2002-ben Gutierrez támogatása mellett döntött…

16 Betriz Stolowicz: “Democracia governable: instrumentalismo conservador”, in: Sujetos políticos alternativos en el actual capitalismo, Universidad nacional de Colombia, Bogota, 2004.

17 Atilio A. Boron: “La izquierda en el siglo XXI: reflexiones, tareas, desafios”, Envio, 2004. július.

18 Plinio Arruda Sampaio: “O que mudou com o Lula”, Brasil de Fato, 2005/5.

19 Az új alkotmány demokratikus irányultsága a neoliberális gazdaságpolitika folytatódásával s a nemzeti-konzervatív erők pozícióban maradásával párosult – ami az átfogó, előzetesen végiggondolt tervek hiányát mutatta.

20 Edgardo Lander: La Venezuela à la recherche d’un projet contre-hégémo­nique, www.clasco.org és www.risal.collectifs.net

21 Augusto Barrera Guarderas: “El movimiento indígena, entre lo social y lo político”, Barataria, 2004/1., október–december.

22 Raul Zibechi: “La gauche uruguayenne: de l’hégémonie culturelle à l’hégémonie politique, www.alainet.org és www.risal.colectifs.net

23 “Les dessous de l’ALCA”, Alternative Sud, vol. X, n° 3, Cetri – L’Harmattan, Louvain-la-Neuve – Paris, 2003.

 

 

(Fordította: Lugosi Győző)

A zapatista felkelés tíz éve Chiapasban

Az egy évtizede kezdődött zapatista felkelés egyszerre helyi mozgalom és a globalizáció egyfajta szellemi és gyakorlati alternatívája. A zapatisták folyamatosan keresik azokat az elméleti és gyakorlati megoldásokat, amelyek elősegítik a mozgalom helyi megerősödését. Ez egyúttal szimbolikus támaszt jelent más alternatív mozgalmak számára is.

“Durito szerint: »Az élet olyan, mint egy alma.« Azt is mondja, hogy van, aki zölden, s olyan is, aki éretten vagy éppen rothadtan eszi. Némelyek azt is eldönthetik, hogy az almát milyen alakjában fogyasztják: püré (ezt Durito ki nem állhatja), lé, esetleg szósz formájában, szeletekben kekszek közé téve, vagy amit a gasztronómia éppen diktál. Az indián falvakban kénytelenek rothadt almát enni, a fiataloknak pedig az éretlen zöldeket adják – hadd emésszék. A gyerekeknek tartogatják a legszebbeket, ámbár lehet, hogy ezek meg férgesek vagy a hazugság mérgével fertőzöttek. Elvben a nők is kaphatnak szép almát, ám végül mi jut nekik? Narancs – abból is csupán egyetlen gerezd.

A zapatista, ha almát lát, hajnalban kimegy érte, hogy leszakítsa a fáról, s egy jól célzott csapással kettészeli. Durito szerint a zapatista nem eszik almát anélkül, hogy ne győződne meg róla, zöld, érett vagy rothadt-e. Felnyitja a magházat, óvatosan kiszedi belőle a magokat, felszánt egy darabka földet, s elveti. Könnyeivel és vérével öntözi, figyeli a csemeték növekedését. A fa virágzását és gyümölcseit azonban már nem fogja látni. A magot azért ülteti el, hogy egy napon, amikor ő már nem lesz, valaki egy hajnalon leszakíthasson egy almát a fáról, s szabadon eldönthesse: püré (amit Durito utál), szósz vagy lé alakjában kívánja elfogyasztani.

Ez a zapatisták dilemmája: elvetni a magot, őrködni növekedése felett, míg a többiek azért harcolnak, hogy szabadon eldönthessék, milyen formában szeretnék megenni a leszakított almát. Lám, ez a különbség a zapatisták és az emberek többsége között. Míg mindenki más csupán az almát látja, a zapatista a magot is észreveszi benne, s rögtön az jár a fejében, hogy felszántsa a földet, elvesse, s gondozza a hajtást.

Ettől függetlenül azonban mi, zapatisták is olyanok vagyunk, mint bármely emberfia – mondja Durito –, és kikacsint pilótasapkája alól.”

(Marcos alparancsnok a zapatistákról és az almáról – Varga Csilla fordítása)

 

 

“Harcolunk a munkáért, a földért, a fedélért, a táplálékért, az egészségért, a tanulásért, a függetlenségért, a szabadságért, a demokráciáért, az igazságért és a békéért. Nem szüntetjük be a harcot mindaddig, amíg elégtételt nem kapunk, és létre nem hozzuk országunk szabad és demokratikus kormányát.1 ” A lacandonei őserdő 1994. január 1-jén Délnyugat-Mexikóban közzétett első kiáltványa egyértelműen fogalmaz. A mondandó határozott és világos megfogalmazása kifejezi az aláíró szervezet, a Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (EZLN) karakterét. Néhány ezer maja indiánból álló, puskákkal hiányosan felszerelt “hadseregről” van szó, amelynek harcosai arcukat gyakran sállal vagy símaszkkal takarják el; ők kaparintották meg Chiapas állam négy fontos települését azon a napon, amikor életbe lépett az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) Mexikó, az Egyesült Államok és Kanada között.

A hatalmon lévők elképedése a lázadók elszántságával vetekedett. Lehet, hogy a meglepődés csupán színlelt volt, a felkelők vakmerősége azonban valóban öngyilkos jellegűnek tűnt. Bárhogyan is történt, a felkelés híre bejárta a világot, s a “mexikói csoda” elfeledettjeinek szokatlan rebelliója egy csapásra élénk nemzetközi visszhangot váltott ki. Amikor azután katonai erővel visszaszorították őket, hátországuk mélyére, saját falvaikba húzódtak vissza. Mexikóvárosban tömegtüntetésen követelték az ellenségeskedések befejezését, és január 12-én Carlos Salinas de Gertari elnök egyoldalúan tűzszünetet hirdetett ki. Ezt követően kimerítő tárgyalások kezdődtek a szövetségi kormány és az EZLN között.

 

“Negyedóra alatt” megoldható konfliktus?

 

1996. február 16-án a két fél végül aláírta a mai napig egyetlen megállapodást, amelyet San Andrés-i egyezménynek neveznek. Ez a “bennszülött jogokról és kultúráról” szól, s a résztvevők, valamint a kérdésben járatos “külső” tanácsadók és szakértők széles körének szellemi hozzájárulásán alapul, akiket a zapatista küldöttek hívtak meg a tárgyalásokra. Más témakörök – “Demokrácia és igazságosság”, “Fejlődés és jólét” – megvitatását is előirányozták, ám a zapatista lázadók ugyanazon év szeptemberében úgy döntöttek, “felfüggesztik” a párbeszédet. Ennek oka lényegében az volt, hogy a kormány szándékosan halogatta az aláírt megegyezés hatályba léptetését, s katonai zaklatások érték a zapatistákat támogató falvakat és tanyákat…

Hét évvel később – napjainkra – a mexikói politikai színtér némi demokratizálódása ellenére a helyzet alapvetően mit sem változott. Igaz, hogy több mint hetvenévi kormányzás után, 2000 decemberében az Intézményes Forradalmi Pártot (PRI) az állam élén a Nemzeti Cselekvés Pártja (PAN) váltotta fel, s kétségtelen, hogy az újonnan megválasztott elnök, Vicente Fox azzal kérkedett, hogy hatalmában áll “negyedóra alatt” megoldani a chiapasi konfliktust. S végül az is tény, hogy a “zapatisták mexikói menetelésével” (2001. március)2 egy időben végül megszavaztak egy alkotmányreformot, amely a San Andrés-i egyezmény folytatását ígérte. Ám mivel a reform eltorzította az 1996-ban az Egyetértés és Rendteremtés Parlamenti Bizottsága (COCOPA) által megszerkesztett szöveget, a lázadók, a mexikói bennszülött mozgalmak és a megfigyelők többsége a realitás újabb semmibevételének tekintette, hogy a tervezet – Gilberto Lopez y Rivas, a COCOPA korábbi elnökének elemzése szerint – “megtagadja az őslakos népektől a jogi személyiséget”. A konfliktus megoldása tapodtat sem haladt előre. A továbbra is felfegyverzett EZLN változatlanul a chiapasi végeken sáncolja el magát.

A zapatizmus mindazonáltal nem korlátozódik a szövetségi kormánnyal való huzakodásra s a megfeneklett tárgyalásokkal kapcsolatos viszontagságokra. Tízesztendős közéleti ténykedése mély nyomot hagyott az emberekben – Mexikó határain messze túl is.

Tettei és állásfoglalásai, de belső fejlődése, a külvilággal folytatott párbeszéde s a változó körülményekhez való alkalmazkodása alapján is mindenki elismeri a mozgalom eredetiségét. A guerrillerók – akiknek közvélemény-formáló hatása fordítottan arányos haditetteikkel – mint a fennálló rend ellenzői nyíltan vállalják mozgalmuk történeti – bennszülött, marxista–guevarista vagy éppen keresztény – gyökereit, ugyanakkor nem elégszenek meg ezzel az örökséggel.

E latin-amerikai fegyveres mozgalom a szükségből kovácsol erényt, azaz nem tör a hatalom meghódítására; sőt azt szeretné, ha a lehető leghamarabb eltűnhetne, minthogy önmagát “abszurditásnak” tekinti. Meglehetősen zavarba ejtő jelenség. Bennszülött felkelés, amely harsány sajtóközleményekkel, kiáltványokkal, szimbolikus akciókkal és békés happeningekkel harcol igazáért. Szóvivőjük a művelt és ironikus Marcos “subcomandante”, akinek bon mot-jai a világhálón terjednek, s aki vitapartnereit rendre elbizonytalanítja. Maja indián hadsereg, “a globalizációval szembeni első szimbolikus mozgalom3, amely törvényes jogokat követel, Mexikó demokratizálására és a neoliberalizmussal szembeni harcra bátorít. Poszthidegháborús jacquerie, amely eléggé identikus ahhoz, hogy ne híguljon fel, s kellően univerzalisztikus, hogy ne váljék köldöknézővé. Egy olyan regionális társadalmi mozgalom, amely egyszerre indián, mexikói és humanista – anélkül, hogy összetevői szembekerülnének egymással –, s amely kozmopolitizmusát meggyökerezéssel, a területhez kötődését pedig öniróniával oldja. Tagjai demokrata forradalmárok, akik a “civil társadalmat” a politikai kezdeményezés átvételére buzdítják. A felkelés “definiálatlanságáról” beszélnek, amikor mozgalmuk meghatározását követelik tőlük, kételyeiket pedig igazságnak csomagolva tálalják. A globalizációkritika egyik kis, úttörő csoportja ez, amely 1996 óta a világot az “első intergalaktikus találkozóra” hívja “az emberi(es)ségért, a neoliberalizmussal szemben”… A zapatista lázadók még a tekintélyrombolásban is rendhagyók.

A legutóbbi zapatista kezdeményezés az öt Caracol (csiga, spirál4 ) létrehozása volt Chiapas lázadó régióiban, 2003 augusztusában, a korábbi Aguascalienték helyett és helyén (La Garrucha, Morelia, Oventic, La Realidad és Roberto Barrios). 1994 óta az ellenállásnak és a párbeszédnek e térségei jelentették a “civil társadalommal” való érintkezés kereteit. A zapatista autonómia megszilárdításában most újabb lépést jelent, hogy a Caracolok tervbe vették a “San Andrés-i egyezmény de facto életbe léptetését a felkelők által ellenőrzött területeken”. A magukat önhatalmúlag “autonóm zapatistának” hirdető több mint harminc közösség 1994 decembere óta helyi kormányzattal – öt “jól kormányzó tanáccsal” – rendelkezik, amelyek feladata az oktatás, az egészségügy, az igazságszolgáltatás és a fejlesztés kérdéseire terjed ki.

 

A mitikus identitások elvetése

 

Az új keletű intézkedés, amelynek értelmében az EZLN és parancsnokainak szerepe ezentúl szigorúan katonai kérdésekre korlátozódik, szintén kettős – egymással összefüggő – célkitűzést takar: határozottabban kézben tartani a zapatista közösségek külső kapcsolatait mind külföldi partnereikkel (a nem kormányzati szervezetekkel, a nemzetközi szolidaritással), mind pedig a nem zapatista őslakosokkal…

A Caracolok stratégiája összhangban van a mozgalom egyedülálló jellegével, amilyenné – a halogatások és csalódások ellenére – az eltelt évek során vált. E stratégia abban bízik, hogy a chiapasi mozgósítás, amely egy autonóm paraszti és bennszülött társadalmi mozgalom méhében bontakozik ki, immár visszafordíthatatlan. A felkelés első napjaitól kezdve – lehetőségeihez képest – arra törekszik, hogy katonai zapatizmusból előbb-utóbb szociális, civil, nyitott és plurális zapatizmussá váljék. Bár a felkelők számára továbbra is a szociális igazságosság a legfontosabb cél, ennek elérése szükségképpen a hatalom felelősségén (mandar obedeciendo: engedelmeskedve parancsolni), a demokrácia újraértékelésén, valamint – szuverén és soknemzetiségű államok kebelében – autonóm, multikulturális térségek létrehozásán kell alapuljon.

E fontos vonás a zapatistákat – csakúgy, mint a földrész többi indián forradalmát – megkülönbözteti egyrészt a korábbi latin-amerikai forradalmároktól – akik kevesebbet törődtek azzal, hogy figyelmet fordítsanak a sokszínűség tiszteletben tartására és az egyenlőség fontosságára –, másrészt napjaink más önazonosság-kereső, szeparatista, görcsösen önmagukba forduló – gyakorta erőszakba vagy homogén, mitikus identitásokba menekülő – mozgalmaitól is.

Chiapason ugyanakkor nyomot hagyott a priista [a PRI-hez tartozó – a ford.] Ernesto Zedillo elnök kormánya (1994–2000) által folytatott felmorzsoló háború. A félkatonai egységek akciói és az “ingadozó” falvaknak biztosított juttatások a közösségek közötti és a közösségeken belüli konfliktusok kiéleződéséhez vezettek. Természetesen nehéz felbecsülni ezek valódi hatását a zapatistákat támogatók eltökéltségére, de a kimerültség jelei kétségtelenül tetten érhetők a lakosság körében, amelynek életkörülményei 1994 óta jelentős mértékben romlottak.

A Caracolokkal kapcsolatos kezdeményezés helyre akarja hozni, amit a felkelés egyes vezetőinek a többi őslakos szervezettel szembeni purista rendíthetetlensége elronthatott. Döntő fontosságú, hogy a szövetségi hatóságok milyen magatartást alakítanak ki a hatalom e párhuzamos struktúráival kapcsolatban. Ez – a nyilatkozatok alapján – jelenleg békülékeny vagy habozó; a térségben azonban változatlanul katonákat látni. Ám egy másik irányzat is kezd fontossá válni, amely a köztulajdon privatizációján keresztül az őslakosság és az állam közti feszültséget az őslakosok és a transznacionális vállalatok konfliktusává kívánja változtatni. A középpontban Chiapas természeti kincsei állnak.5

Országos szinten a közvélemény váltakozó rokonszenve az “arcnélküliek szava” iránt – ami egyfajta erkölcsi tekintéllyé alakult át – kétségtelenül ütőkártyát jelent a felkelés számára: ha bárki komolyan pályázik a szövetségi elnöki mandátumra, ajánlatos, ha nem fordul vele szembe. A felkelők demokratikus radikalizmusa azonban inkább csak vonz, mintsem elkötelez. Szociális, pártpolitikai vagy szervezeti megfogalmazásuk rendre kudarcot vallott, amikor az országos politika szintjére próbálták emelni. Marcos parancsnokhelyettes magatartásának – aki a körülményekhez alkalmazkodva osztogat jó és rossz pontokat – ebben nemigen van szerepe. Valószínű, hogy a döntő nehézség inkább abban rejlik, hogy a neoliberális globalizáció egyik kulcsszerepet betöltő országának közszférájába egy olyan elképzelést kellene beilleszteni, amely a politikai kultúra megújítását követeli, aminek kontúrjait ugyanakkor szándékosan megrajzolatlanul hagyja. Közben pedig a “Chiapas-kérdés” kikerült a prioritást élvező országos ügyek közül.

Nemzetközi szinten a zapatizmus sikere alapvetően azon múlik, hogy – egyrészt – mit tesznek vele az európai és észak-amerikai megfigyelők, illetve a “zapatizánsok”, másrészt azon, hogy milyen a fogadtatása szóvivőjük, Marcos alkalmi “kirohanásainak”. Ami az előbbieket illeti, a Szociális Világfórumok alterglobalizációs dinamikája valamelyest megkérdőjelezte Chiapas rendeltetését. A subcomandante tehetségéhez viszont, meghatározó súlyához a zapatizmus politikai meghatározásában/határozatlanságában s következésképp változatlanul élénk nemzetközi visszhangjában játszott szerepéhez továbbra sem férhet kétség. Ám ha eleinte mindenki könnyen megtalálta kedvelt ízeit a zapatista koktélban, a figyelem immár arra irányul, hogy mi az, ami elronthatja, kiforgathatja eredeti mivoltából. Magyarán: a zapatizmusról folytatott harcos, elméleti viták az alterglobalizációs mozgalmakat gyötrő dilemmákat juttatják eszünkbe: miféle plurális identitásra s milyen szervezeti stratégiára lenne szükség – milyen elérendő politikai eredmény érdekében?

 

Újfajta kritikai gondolkodás

 

Bármi történjék is az elkövetkezendő hónapokban, a zapatizmus tízesztendős hozadéka Latin-Amerika jelenében és a kontinens társadalmi harcainak dinamikájában – tekintélyes.

Az álarcot viselő felkelők – Chiapas és Mexikó demokratizálásának katalizátorai, a PRI bukásának előidézői, egy bennszülött-nemzeti, sőt latin-amerikai szintű, határozott, tömeges és demokratikus mozgalom motorjai, egy új, a különbözőségeket tiszteletben tartó univerzalizmus kezdeményezői – “felszólítanak, hogy haladjuk meg a nyugati modernitás által kibékíthetetlennek tartott ellentéteket6”: az egyenlőség és a másság közti feszültséget, az egyéni és a közös érdek kölcsönös kizárását… A zapatizmus “az »éneklő holnapok« és a posztmodern kiábrándulás, az identikus türelmetlenség és a kultúrák felbomlása között“új kritikai gondolkodás meghonosításában”7 kíván részt venni.

Tíz évvel az igazságtalanság és a szegénység elleni látványos, 1994. január 1-jei felkelés után a lázadók érdemeinek világméretű elismerése a felkelés méltóságát erősíti, amiből maga is táplálkozik.

 

(Fordította: Lóránt Zsuzsa)

 

 

Jegyzetek

 

1 Ya basta! Les insurgés zapatistes racontent un an de révolte, Dagorno, Párizs, 1994.

2 Lásd Jacques Blanc, Joani Hocquenghem, Yvon Le Bot és René Solis: La Fragile Armada. La marche des zapatistes, Métailié, Paris. 2001; Caravana de la dignidad indígena, Ediciones L. Jornada, Mexikóváros, 2001.

3 Ignacio Ramonet: Marcos, la dignité rebelle, Galilée, Párizs, 2001.

4 “A zapatisták régóta hivatkoznak a csigavonalra, amikor tevékenységüket leírják: a spirál szélesen pásztáz, szüntelenül forog, ám mégsem körbe-körbe halad. Kisiklik a hagyományok ismétlődő gyűrűjéből, széttöri a kereteket, a rutint. Fejlődik, sosem zárt, nincs sem belseje, sem külseje, jön-megy bentről kifelé és kintről befelé, be- és kilélegzik, kisugárzik és beszív, összegyűjt és szétszór. Joani Hocquenghem: “La stratégie de l’escargot”, http://cspcl.ouvaton.org ,2003.

5 Lásd Braulio Moro: “Une recolonisation nommée ’Plan Puebla-Panamá’”, Le Monde diplomatique, 2002. december.

6 Jérôme Baschet: L’Étincelle zapatiste. Insurrection indienne et résistance planétaire, Denoël, Párizs, 2002.

7 Ugyanott.