A New Left Review öngyilkossága

2000 január elsején a londoni New Left Review megújult külsővel és új számozással – „második sorozat I. évfolyam 1. szám” – jelent meg. Perry Andersonnak, a főszerkesztőnek az újbaloldal és a folyóirat jelenlegi helyzetéről szóló beharangozójára Borisz Kagarlickij írt vitacikket.

A New Left Review (NLR) című folyóirat negyven éven keresztül a radikális értelmiségiek szimbóluma volt az egész világon. Jelentek meg benne sikerült és kevéssé sikerült cikkek. Helyet adott mindenféle álláspontnak, lett légyen az a szélsőségesen radikális felszínesség vagy a semmitmondó mérsékeltség megnyilvánulása. Mindezzel együtt ez az angolul olvasható folyóirat volt az, amelyből minden baloldali olvasó a legkitűnőbben tájékozódhatott korunk marxizmusáról, ezeken az oldalakon bukkantak fel egészen új nevek, láttak napvilágot vélemények, amelyek körül hosszas elvi viták bontakoztak ki. A folyóirat Angliában jelent meg, a szerzők többsége pedig angol volt és észak-amerikai, de nyitott volt más országbeli szerzők iránt is, mert valójában, alapállásánál, szerkesztési elveinél és ideológiájánál fogva nemzetközi kiadvány volt.

És tessék, ez a folyóirat nincs többé. Létezik ugyan egy másik folyóirat ugyanezzel a címmel, de elveiben más, sőt homlokegyenest ellenkező felfogással.

2000 januárjától kezdve a New Left Review szerkesztőt, formát és évfolyamszámozást váltott. Megjelent előttünk egy hivalkodóan posztmodern kiállítású füzetecske, amely az egyes számot viseli. A Second series a címlapon akár arra is utalhat, hogy a folyóirat újabb negyven évet él meg, vagy éppen követheti még egy „harmadik" és egy „negyedik" sorozat is. A koncepcióváltás ténye Perry Anderson bevezetőjéből derül ki, amely a sokatmondó Renewals (Megújulás) címet viseli.

A New Left Review kollektívájában Perry Anderson, aki Robin Blackburnt követte a főszerkesztői székben, nem új ember. Ott bábáskodott már a folyóirat születésénél is. Gyakorlatilag a szerkesztőség összetétele sem változott meg. Nincs szó tehát „vérfrissítés"-ről. Ellenkezőleg. Ugyanaz a megszokott kollektíva áll előttünk most is, csak éppen új programmal és ideológiával.

A „new" szócska – nem véletlenül jött divatba olyan politikusok megjelenésével, mint Tony Blair és Gerhard Schröder. Az 1960-as években az „új balosok" igen határozott elvi rendszer alapján közeledtek a szociáldemokráciához és a kommunizmushoz, ami megkülönböztette őket a „régi balosok"-tól. Ugyanakkor éppen ez a politikai meghatározottság mutatta meg világosan, hogy az új és a régi baloldaliak nézeteiben sok a közös vonás. Ez a helyzet változott meg a XX. és XXI. század fordulóján. Az „új" szó alkalmas lett arra, hogy tetszés szerinti fogalmakat helyettesítsen, és lett szimbolikus jelölése bármilyen elvi azonosulás, álláspont megváltozásának, s egyszersmind felmentést is ad múlt és jövő (gyakorta pedig a lelkiismeret-furdalás) alól is. Egyszóval az újdonság kényelmes magyarázattal szolgál mindenre.

Csakhogy az új nem feltétlenül jelent jobbat is. Mi több, az új, és ez még fontosabb, végképp nem jelent véglegest. Az új régivé válik, a kellőképpen elfelejtett múlt pedig, mint köztudott, újjá lesz. „Új" programra és „új" eszmékre elsősorban akkor szokás hivatkozni, amikor hiányzik a bátorság ahhoz, hogy nyíltan megvalljuk, voltaképpen mit is takar ez a program és mit ezek az eszmék (vagy hogy éppen sem egyikről, sem másikról nincs szó).

Teljesen világos, hogy Perry Anderson nem híve Tony Blairnek, amiről körültekintően értesít is bennünket előszavában. Anderson véleménye szerint a blairizmus alig különbözik a neoliberalizmustól. Csak hát éppen Blair, Schröder és a hozzájuk hasonló „új szociáldemokraták" győzelme a bizonyíték rá, hogy a neoliberalizmus globális méretekben teljes és végleges diadalt aratott.

A világ átalakításának régi terve, amely a korábbi években a New Left Review alapítóit lelkesítette, Anderson véleménye szerint kivihetetlennek bizonyult. Nem azért, mert a világ változott volna meg, hanem azért, mert a neoliberalizmussal és a kapitalizmussal szemben nincs mit kezdeni. A világ átalakítására tett minden kísérlet hamvába holt. A társadalom megszilárdult. A baloldal nem tehet mást, mint hogy közelről szemlélje az egészet, és beletörődőn tegye meg kritikai észrevételeit. Ezért azután a New Left Review is kénytelen megtagadni régi tradícióit, és meg kell újulnia a bonyolulttá vált körülményeknek megfelelően.

Perry Anderson, ez a sophisticated British gentleman (kifinomult brit úriember) üldögél kényelmes irodájában a Meard Street 6-os szám alatt, és elérzékenyülten elmélkedik korábbi kísérletei kudarcán. Intellektuálisan kellőképpen tisztességes ahhoz, hogy ne tagadja meg radikális múltját és ifjúságának eszményeit, ám kellőképpen szenvtelen, hogy ne nagyon bánkódjék a kudarc felett. Eltekintve attól, hogy Anderson milyen készségesen igyekszik eltemetni az 1960-as évek baloldali programját és vele együtt a New Left Review-t, mármint a first seriest (első sorozatot), nincs előszavában egyetlen bekezdés vagy akár egyetlen mondat, amelyben politikai önkritikát gyakorolna. Minden a legnagyobb rendben folyik. Akkor is így volt ez, amikor Perry, a többi radikális fiatatai együtt megpróbálta megváltoztatni a közgondolkodást, vele párhuzamosan pedig a politikai életet Angliában, és így van most is, amikor többé már kísérletet sem tesz bárminek a megváltoztatására.

Mi is történt valójában? Különösen mi oka volna tovább erőltetni a dolgot? Vajon a nyugati értelmiségiek veszítettek bármit is, az elveiken kívül? Senkit nem vetettek börtönbe, senkit nem lőttek agyon, nem dúlják fel otthonaikat, városaikat nem bombázzák, az utcákon nem vetnek rájuk könnygázbombát, nincs gondjuk a megélhetésre, nem kell megalázkodniuk, hogy a kiadótól könyvek ingyen másolatáért könyörögjenek, mert nincs rá pénzük, hogy megvásárolják. Pedig emberek millióinak ez a mindennapi tapasztalata, és nem csupán Kelet-Európában vagy a Harmadik Világban, hanem még a virágzó Nyugaton is, csak hát az akadémikus elithez ennek semmi köze sincsen.

A szocializmus története Anderson számára eszmék története. Ráadásul divatjamúlt eszméké. Gramsci elvesztette vonzerejét, Sartre-ot elfelejtették. A New Left Review új főszerkesztője minderről sajnálkozás nélkül ír, és csöppet sem szégyenli múltját, akárcsak egy sikeres businesswoman (üzletasszony), akit szintén nem feszélyez, hogy diákéveiben rongyos farmert viselt. Változnak az idők, és változnak a divatok is.

A társadalom megváltoztatására buzdító jelszavak és a világ átalakításába vetett remény helyett Perry uncomprimissing realismot (megalkuvás nélküli realizmust) javasol. Miben is áll ez a realizmus? Abban, hogy el kell fogadni minden badarságot, ha az a „The Wall Street Journal"-ban jelenik meg. A cikkben, azon kívül, hogy a szerző konstatálja a baloldali mozgalom csődjét, semmi lényegeset nem mond róla. Nincs szó itt semmiféle elemzésről. Nincs egy gondolata a jelenlegi kapitalizmus természetéről, és kísérletet sem tesz rá, hogy megértse a globalizáció dinamikáját és ellentmondásait. Analízis címén a mainstream editorialst (a kiadói vezércikket) mondja fel, a világ képe pedig, amelyet a „The Wall Street Journal" és a „The Economist" fest, is taken for granted (önmagáért beszél), sőt, nem igényli a legcsekélyebb critical readinget (kritikai olvasatot) sem. Az egész a legjobb esetben egy klasszikus, iskolai házi feladatra emlékeztet: olvassátok el a részletet, és mondjátok el saját szavaitokkal.

Legfőbb ihlető forrásai a neoliberális iskolához tartozó publicisták, akik iránt Perry nem rejti véka alá elismerését. A baloldaliak, vélekedik, ma már képtelenek bármi „új"-at mondani. „Ezzel szemben a politikai eszmék területén a jobboldaliak az irányadók, akiknek világos elképzelésük van arról, merrefelé halad (vagy hol rekedt meg) a világ. Köztük lehet említeni Fukuyamát, Brzezinskit, Huntingtont, Yergint, Luttwakot, Friedmant. Ezek a szerzők, akik meggyőző gondolataikat népszerű, kifejező stílusban fejtik ki, nem a tudós közönséghez szólnak, hanem az olvasók tömegeihez. „Ezzel a ragyogó stílussal, amelynek monopóliuma szinte teljes egészében az amerikaiaké, a balszárnyon nincs senki,

aki fel tudná venni a versenyt". (19. o.) Tanulságos, hogy Anderson jóformán szó szerint ismétli Gennagyij Zjuganovnak, a KPRF vezetőjének kijelentéseit, aki a számukra oly fontos Huntingtonra és Fukuyamára hivatkozva magyarázza rasszista, nacionalista és antimarxista álláspontjának „korszerűségé"-t. Mellesleg, ha közelebbről vizsgáljuk Huntington civilizációs elméletét, akkor az erősen emlékeztet a Harmadik Birodalom fajelméletére, csak éppen liberális köntösben, ahol is a „faj" szó helyére a „kultúra" kifejezés került, amit tökéletesen történelmietlen és társadalmiatlan módon úgy állít be, mint valami statikusan adott, szükségszerű és változatlan jelenséget. A legfőbb kérdés azonban nem akörül forog, hogy Huntington felszínes vagy intellektuálisan tisztességtelen-e, nem is Fukuyama szinte groteszk öntetszelgése körül, aki legkivált a hegelianizmus közhelyeit ismételgeti. Még csak nem is Jeffrey Sachs körül, aki miután sikeres reformtanácsadó volt a Harmadik Világban és Kelet-Európában, mostanában az észak-amerikai egyetemeket látogatja sorra, hogy előadásokat tartson a szegénységgel szembeni küzdelem tárgyában, amely a reformokat sikeresen alkalmazó országokban folyik.

Természetesen elképzelhető, hogy Huntington stílusa jobb, mint Andersoné (bár őszintén szólva, magam nem látok köztük semmilyen különbséget). A lényeg azonban más. Nem az a kérdés ugyanis, hogy melyikük ér el nagyobb példányszámot. Mint ahogy az sem, hogy ki építi fel szebben a mondatait. Mellesleg szólva populista publicisták a baloldalon is elegendő számban voltak mindig. Arról van szó, hogy folyik-e elméleti vita azon a szinten, amelyet egy bizonyos értelmiségi színvonal megkövetel. Ilyen megközelítésben Fukuyama és Huntington szóba sem jöhet. Brzezinskit huszonkét éve egyetlen értelmiségi sem ismeri el komoly teoretikusnak. Manapság pedig Huntington és a félig elfelejtett Fukuyama mellett szinte úgy jelenik meg, mint az értelmiség „szellemi atyja". E szerzők sikereinek semmi közük sincs személyes, gondolkodói érdemeikhez. Éppen ezért olyan érdekes a jelenség mind szociológiai, mind kultúrtörténeti szempontból. Erről volna érdemes írni és elmélkedni, amit azonban Andersontól hiába vár bárki. Annál is inkább, mert nyilvánvalóan nem áll szándékában, hogy a jövőben helyet adjon efféle sületlenségeknek vagy „elavult" vitáknak a folyóiratában. Az uncomprimissing realism éppen abban leli magyarázatát, hogy kizárja a legbátortalanabb kísérletet is a kritikai gondolkodásra. Marx azt tartotta, hogy a filozófusok megmagyarázták a világot, amelyet meg kell változtatni. Anderson azt tartja, hogy megmagyarázni sem kell, elég azt leírni.

Voltaképpen az unconditional capitulation (a feltétel nélküli megadás) egy roppant elegáns, igazán úriemberi formájával találkozunk egy elvi ellenféllel szemben. Perry leteszi kardját és rábízza magát a győztes kegyére, mint valódi gentleman azonban mindezt méltósággal és elegánsan teszi. Persze az meg sem fordul a fejében, hogy ellenfele esetleg kiszolgáltatja majd a „bennszülött seregek" kénye-kedvére.

A gondolkodó önként zárkózik be a maga „elefántcsont tornyába". Mi, akik kívül rekedtünk, semmilyen érdeklődést nem váltunk ki belőle. A valóságos mozgalmaktól való teljes elszakadás is hasonló gondolkodáshoz vezet. És ugyanakkor magyarázattal is szolgál a kapcsolatok hiányára. A baloldali mozgalom válságba jutott, de éppen ezért van ma nagyobb szükség a radikális cselekvésre és a kritikai gondolatokra, mint valaha. Végső soron stratégia kell, szilárd elvi álláspont és etikai normák. Ehelyett Perry azon morfondírozik, hogy milyen szabályok szerint fogalmazza meg lábjegyzeteit a „megújulás"-hoz. Végezetül a New Left Review azt közli velünk, hogy mostantól fogva a folyóirat szerzői nem mindig képviselik majd a baloldal álláspontját. Már csak annyi hiányzik az egészhez, hogy a folyóirat New Left-Right Review-ra változtassa a nevét.

Világos dolog, hogy egy gentleman nem lehet labour organizer (munkásszervező) vagy street fighter (utcai harcos), bár húsz évvel ezelőtt még elképzelhető lett volna. Ám senki sem várhatja el a „baloldali" professzoroktól, hogy megütközzenek a rendőrséggel az utcán. Már az is elegendő volna, ha legalább a legközvetlenebb dolgukkal foglalkoznának: ha kritikai gondolkodásra adnák a fejüket.

A behódolás a jobboldal előtt és a felszólamlás az értelmiségiek egyesüléséért (tiszteletben tartva kinek-kinek a pozícióját) teljesen logikusan következik abból az elvi álláspontból, amely elzárkózik a neoliberális kapitalizmus mítoszainak kritikai elemzésétől. Perry nemcsak azt oldotta meg ügyesen, hogy ne kelljen tudomást vennie a neoliberalizmus válságáról a 90-es évek végén (nem beszélve az orosz pénzügyi összeomlásról, a zapatisták felkeléséről Mexikóban, az új baloldali tömegmozgalomról az USA-ban, amely Seattle utcáin vétette magát észre 1999 őszén), de még gúnyolódik is azokon a szerzőkön, akik felfigyeltek erre.

A neoliberalizmus válsága valóban lehetett volna jelentősen mélyebb, ha nem mutatkozik gyávaság és árulás a baloldal nagy részénél. Ennek a fajta árulásnak történelmi gyökerei vannak (mint a Második Internacionálé csődjének 1914-ben), de ettől a dolog etikai oldala nem mutatkozik másnak. Jevgenyij Svarc egyik történetében hangzik el: mindannyian tanultunk az iskolában rossz dolgokat, de téged ki kényszerített, hogy az első tanuló légy? Nos éppen a „megújult" baloldaliakból lettek első tanulók a neoliberalizmus iskolájában.

Ebből az következik, hogy a baloldali erők MEGÚJULÁSA elengedhetetlen. Nem a blairi-schröderi-zjuganovszkiji zavaros értelemben, ha-nem éppen hogy határozottan és megalkuvások nélkül szakítva az efféle „megújítók"-kal, arccal a tömegmozgalmak felé fordulva, amelyek a szemünk előtt bontakoznak ki. Égető szükség van az alternatív ideológiára, amely szembeszáll a neoliberalizmussal. A radikalizmusnak és a tiltakozásnak feltétlenül elméleti megalapozást kell kapnia. Jó lett volna, ha az értelmiség e téren megmutatja magát. Ám jaj, valójában nem volt semmije, amit megmutathatott volna.

Perry Anderson vezércikkében a befejező rész a legszórakoztatóbb, ahol is politikai korrektséggel kijelenti, hogy he would welcome more non-Western contribution (csak üdvözölni tudná a nem-nyugati hozzászólásokat). Még arra is képes, hogy elmarasztalja a „régi" New Left Review-t, amely véleménye szerint nem elegendő mértékben bocsátotta oldalait a nem-nyugati és nem angol nyelvű világ képviselőinek a rendelkezésére. Elég azonban odanyúlni a polcra, ahol a „régi" New Left Review példányai sorakoznak, hogy kiderüljön: ennek éppen az ellenkezője az igaz. Azokban ugyanis találunk bőven szerzőket Latin-Amerikából, Kelet-Európából, Dél-Koreából, Indiából, Afrikából. Ezzel szemben az „új" folyóiratnál feltétlenül komoly problémák lesznek ezen a téren.

Ugyan miért is írnának bármit a nem-nyugati világ képviselői egy olyan lapba, amely teljes közömbösséggel viseltetik az ő élettapasztalataik iránt? Miért is vállalnának közreműködést a transz-atlanti értelmiségiek zárt köréhez (inner circle Trans-Atlantic intellectuals) nem tartozó szerzők egy olyan folyóiratban, amelynek arculata tőlük idegen és ellenséges velük szemben?

Perry panaszkodik az angolszász kultúra intellektuális nárcizmusára, amit ő maga bizonyít fényesen saját személyével. Egy igazi gentleman természetesen kész meghallgatni az idegen véleményeket, de közben valamennyiünknek a hab a tortán szerepet szánja, vagy ami még rosszabb, a „civilizált bennszülöttek"-ét, akik kénytelenek beilleszkedni az eleve adott kulturális környezetbe. Másfelől, intellektuális szempontból sincs semmi értelme a műveletnek: minek publikáljanak „külföldi szerzők"-et, ha azok nem különböznek a „honi"-aktól. Egy régi szovjet viccben mondja a főkáderes: „ha már alkalmazzuk ezt a Rabinovicsot, akkor legyen ő csak zsidó". Itt is ugyanerről van szó. Ha a „perryferikus" országokból való szerzők együttműködése kell nektek, akkor ne csodálkozzatok, ha nem fog tetszeni nekik a nyugati ex-radikálisok önelégültsége és intellektuális tehetetlensége.

A „régi" New Left Review-nál nem okozott semmilyen problémát, hogy Nyugaton készült, mert koncepciójában, világnézetében nemzetközi volt. Az „új" New Left Review viszont már eleve provinciális folyóiratnak mutatkozik, mert néhány száz, az észak-amerikai egyetemi campusokon ténfergő volt radikálison kívül nem lesz érdekes senkinek. A „régi" New Left Review sok tanulsággal tudott szolgálni nekünk, nem-nyugati baloldaliaknak, mert a legjobbakat mutatta meg a radikális európai és amerikai kultúrából. Ilyen értelemben, minél inkább anglo-szaxon volt, annál érdekesebbnek tetszett más országokban. A „megújult" New Left Review Perry vezércikkéből ítélve aligha fog kínálni mást, mint az ő „saját szavaival" átírt cikkeket a „The Economist"-ból vagy a „The Wall Street Journal"-ból. Minek nekünk azonban az átirat, ha kéznél van az eredeti is?

A politikailag korrekt, multikulturális szónoklatnak semmi köze a kultúrák dialógusához. Nem érdekel bennünket egy angol folyóirat csak azért, hogy megtudjuk belőle, mi a véleménye a divatos francia kritikának a kínai filmről. Ami nem azt jelenti, hogy a film ne volna fontos vagy a kultúrszociológia ne volna érdekes. Csak egyszerűen több tucatnyi angol nyelvű folyóirat létezik, amelyek az ilyen témákat jobban, részletesebben, szakszerűbben, és ami a legfőbb, politikai-intellektuális közvetítők (middlemen) nélkül dolgozzák fel.

A „régi" New Left Review a modern marxista gondolkodás és politikai elemzés nemzetközi folyóirata volt, szocialista értelmiségiek találkozóhelye. Perry nézőpontjából nézve, ennek immár nincs létjogosultsága. Emberek milliói azonban másképp gondolják. A lényeg azonban nem ez. Lehet, hogy egynek van igaza, és milliók tévednek. Másról van szó. Mit kezdjünk azzal a New Left Review-val, amelynek tulajdon főszerkesztője oly diadalmasan és boldogan temeti el az eredeti projektet?

Ha Perry Andersonnak új lapra volt szüksége, amely más irányt képvisel, mint a korábbi New Left Review, akkor tisztességesebb lett volna, ha bezárja a régi folyóiratot és egy újnak a kiadásába kezd. Nem szívesen gondolok arra, hogy a cím megtartásának legfőbb oka a brand name (a bevezetett márkanév) megőrzése volt. Miután azonban ezt az utat választotta, Perry Anderson, akarva vagy akaratlanul rengeteg olyan embert sértett meg személyében, akinek politikai és intellektuális álláspontja az egykori New Left Review hatása alatt is formálódott. Nemcsak az a baj, hogy ellopták tőlünk kedves folyóiratunkat. Azzal, hogy Perry a „régi" nevet adta az új folyóiratnak, ellopott valamit közös múltunkból, közös történelmünkből is. És ez már megbocsáthatatlan.

Az rendjén való, hogy megváltozott a dizájn és az évfolyamszámozás. Adott esetben ez még Anderson szakmai tisztességét is bizonyíthatná. Most azonban a szerzők és az olvasók számára ez intő jel kell hogy legyen. A megszokott és szeretett folyóirat nincs többé. Meghalt, és éppen azok végeztek vele, akik egykor életet adtak neki. Az új folyóirat pedig keressen csak magának új olvasókat – a The Wall Street Journal előfizetői között.

(Fordította: Székely Ervin)