Mi maradt a szovjet kultúrából?

A szerző kritikailag rekonstruálja a szovjet kultúra alapvető jellegzetességeit, fejlődési szakaszait. Polemizál azokkal a liberális és nacionalista nézetekkel, amelyek az elszegényedő lakosságot meg kívánják fosztani kultúrájától és történetétől. Az üzleti kultúra, az individualizáció és a szovjet kultúra álromantikus russzifikálása történelmi értelemben kulturális hanyatlásként értékelhető.

A Szovjetunió hivatalos felbomlása után több mint egy évtizeddel a szovjet örökség továbbra is éles vitákat vált ki mind Oroszországban, mind a többi posztkommunista államban. Vannak, akik a szovjet múlt maradványait okolják a vitáért, és arról álmodoznak, hogy egyszer majd végleg kitörlődik a kollektív emlékezetből a szovjet tapasztalat utolsó nyoma is. Mások becsben tartják a szovjet hagyományokat, és igyekeznek mindent megőrizni belőle, ami még menthető. A radikális fiatalok egy részének köreiben pedig tovább él a Szovjetunió-béli élet egyfajta félig-meddig mitikus képe. Ezekben az elképzelésekben a valóság elemei az unokáikat kommunista demonstrációkra elcipelő nagyszülők idealizált visszaemlékezéseivel keverednek. A felnövekvő unokák persze nem válnak Sztálin csodálóivá, viszont igen erős gyűlöletet éreznek azok iránt, akik tönkretették az országot, és nyomorba döntötték a lakosságot. Nagyszüleik befolyása nélkül is pontosan ugyanerre az eredményre jutnának, hiszen a fiatalabb generációk azt tapasztalják, hogy a mai oroszországi, ukrajnai és kazahsztáni társadalom a szovjet idők örökségének eltékozolásával és elpusztításával enyhén szólva nem a jövőbeli fejlődés feltételeit teremti meg.

A legfontosabb kérdések mindazonáltal némileg kívül esnek a fenti vitán: a lényeg sokkal inkább az, hogy mi tette egyedülállóvá és vonzóvá a szovjet kultúrát? Hol a helye a történelemben és mit hagyott örökül? Semmiképpen sem haszontalan megvizsgálni a szovjet kulturális tapasztalat egyedülállóságának kérdését. Végtére is az ipari munka kultusza, az állam önfeláldozó szolgálata, az egészséges test és a családi értékek propagálása nem csupán a Szovjetuniót jellemezték az 1930-as és 1960-as évek között. A huszadik század vége felé, amikor újra divatba jött a totalitarizmus témája, rengeteget írtak a szovjet kulturális normák és a hitleri Németországban uralkodó esztétikai alapelvek hasonlóságáról. Ám az 1930-as évek hivatalos szovjet és német művészetének alaposabb összehasonlítása feltárja, hogy nem csak párhuzamokat találhatunk, hanem alapvető különbségeket is. A szovjet vásznakon ábrázolt emberek sokkal inkább egyediek; a náci művészek számára elegendő volt a faji sztereotípiák hangsúlyozása, míg szovjet kollégáik fontosnak tartották a társadalmi ideál egyéni megtestesülésének bemutatását. Az egyhangú témák ellenére (élmunkás, katonai szolgálat, sporteredmények, egészséges gyermekek) az 1930-as évek szovjet művészete ezért sokkal érdekesebb képet mutat, mint a kor Németországáé.

Az 1930-as évek Szovjetuniójának és Németországának felületes analógiája valójában semmit sem magyaráz meg. A "totalitárius esztétika" modelljei nem a semmiből léptek elő, ezért lehetetlen megérteni őket kulturális viszonyrendszerük és eredetük vizsgálata nélkül. Márpedig a dolgok éppen innen válnak igazán érdekessé.

Ugyanezek a témák és képek, ugyanez a "stilisztikai kontextus" megtalálható az Egyesült Államok művészetében éppúgy, mint a dicsőséges Brit Birodalom alkotásaiban. Washington architektúrája erős déjà vu-érzést kelt az Oroszországból érkező turistákban. A széles sugárutak, a masszív, korinthoszi oszlopokkal koszorúzott klasszicista épületek igencsak emlékeztetnek arra a stílusra, ahogy Sztálin újjáépíttette Moszkvát. Éppen ennyire meglepő, hogy mennyi párhuzam figyelhető meg London építészetével is.

A szóban forgó általános kulturális és ideológiai közeg az imperializmus és az indusztrializmus. Az európai kulturális örökség hagyományos része az állam kultusza, ami a hősök image-ében öltött konkrét formát (az első világháború előtt a katonai parancsnokok alakjában, utána a közkatonák képében). Ehhez hozzáadódik a huszadik században az ipari munka dicsőítése, amely a bányászok és egyéb munkások ábrázolásában jelenik meg. Néha feltűnik a társaságukban néhány kollektivizált paraszt, de ez nem mond ellent az indusztrializmus poétikájának, mivel ezeket a búzakalászos falusiakat (vagy halászokat, hallal a hálójukban) kiszakítják természetes hátterükből, és ugyanabba a termelési közegbe helyezik, mint az ipari munkásokat. Ebben az értelemben a New York-i Rockefeller Center és a moszkvai Forradalom téri metróállomás design-ja mögött ugyanazt az életszemléletet sejthetjük. Jelentőségteljes, hogy az efféle munkások és parasztok a nagy gazdasági világválság vége felé kezdtek feltünedezni az angol és amerikai épületek homlokzatain (vagyis nagyjából ugyanabban az időben, mint amikor a klasszikus sztálinista ideológia és kultúra kialakult a Szovjetunióban, és amikor Németországban győzedelmeskedett a nácizmus).

Az imperialista-indusztrialista kultúra esztétikai forrásai a XIX. század klasszicizmusából és naturalizmusából erednek. Nem véletlen, hogy a Szovjetunióban "sztálinista empire" stílusról beszéltek – a szovjet építészet és a Bonaparte Napóleon korának kései klasszicizmusa közötti párhuzam igencsak szembeötlő. Az empire a forradalom felett győzedelmeskedő rend esztétikai kifejeződése volt. Ám ez a rend nem ítélte el a forradalmat, hiszen annak győzelmén alapult; eredményeit azonban kisajátította magának, és az új, forradalom utáni elit szolgálatába állította őket. Ugyanez áll a sztálinizmusra is. A "szovjet thermidor" – ahogy Trockij nevezte – kezdete után, az 1940-es évekre a sztálinizmus egyértelműen a bonapartizmus szovjet formájává vált. Elég csupán összehasonlítani a 40-es években Sztálinról készült hivatalos arcképeket és a francia császárság művészeinek hivatalos Napóleon-portréit.

A nyilvános terek kultiválása a magánszféra ábrázolásával szemben szintén a birodalmi elvekből következik. A nyilvánosság bemutatása esztétikusnak számított, a magánéleté nem. A letűnt korok királyainak és uralkodóinak palotáihoz hasonlóan a moszkvai metróállomások sem egyszerűen művészi alkotások voltak. Kompenzációként szolgáltak az istenverte, nyomorult barakkokért és lakótömbökért, ahol a polgárok magánéletüket leélték. Ám a XVIII. századi palotákkal ellentétben a moszkvai metróállomások termei a tömegek tulajdonát képezték. A falakat nem igazi márvány borította, de mindenki használhatta őket. Jelentőségteljes, hogy az 1960-as évektől a szovjet társadalom kezdte elismerni a privát terek értékét (ez a "lakásleválasztásokban" öltött testet) és a moszkvai metró funkcionálissá vált. A palotaszerű fényűző állomások átadták helyüket a tágas, anonim tereknek, amelyek csupán funkcionális célokat szolgáltak. Ha maradt is még valami a tér esztétizálásából, az már csupán a múlt előtti tisztelgés volt.

Ha a klasszicista stílus a birodalmi, bonapartista elvet testesítette meg, akkor a naturalista tradíció az indusztrializmus ideáljainak megvalósításában segédkezett. A Szovjetunióban az emberek "szocialista realizmusról" beszéltek, amely a XIX. század "kritikai realizmusából" ered. A gyakorlatban azonban a szocialista realizmus a naturalizmus folytatása volt. A szovjet "szocialista" regény, vagy a "termelési regény" forrásai nem Dickens Twist Olivérjében vagy Balzac Emberi színjátékában keresendőek. A viktoriánus korszak klasszikusaihoz való pozitív hozzáállás csupán a szovjet műkritikusok formális "marxizmusának" tett engedmény volt. Mivel Marx csodálta Dickenst és az "angol realisták briliáns iskoláját", ezeket az írókat az "előfutárok" között kellett emlegetni. Lényegében a szovjet kritikusok ugyanúgy álltak hozzá a "kritikai realizmushoz", mint magához Marxhoz: kinyilvánították nagyrabecsülésüket és hódolatukat, miközben egyáltalán nem ismerték bálványaikat.

Az embernek minduntalan Zola Germinalja jut eszébe; megdöbbentő, hogy milyen hatással volt a francia naturalizmus Gorkij Anya című regényére, amelyet az első szocialista realista műnek kiáltottak ki. A Marx által oly nagyra becsült "kritikai realisták" megpróbálták megérteni a társadalmi viszonyok természetét, amit alapvetően az emberek közötti viszonyokként fogtak fel (még akkor is, ha ezek az embereket osztályuk tipikus képviselőiként jelenítették meg); a naturalistákat maga a munkafolyamat érdekelte, vagy az óriási – de individualizált – tömegek mozgalmai. Ez a művészet az ipari gépek és tömegtermelés győzelmének korában jött létre – ez volt a gőzgép irodalmának és festészetének kora. Elmondható, hogy az 1930-as években a szovjet művészetben győzedelmeskedő irányzat egyáltalán nem a "kommunista kísérlet" egyedülállóságának terméke volt, hanem ellenkezőleg: annak a közös fejlődési folyamatnak a tükröződése, amelyhez a sztálinista rezsim is tartozott. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is megjelentek ezek a tendenciák – a totalitarizmus is -, azonban csak Oroszországban tudtak teljesen kifejlődni, hogy mindent egy abszolút skálán helyezzenek el.

Ezek az irányzatok azonban csak harc árán győzedelmeskedhettek. Németországban a nácizmusnak ki kellett irtania az expresszionizmus művészeti hagyományait, a Szovjetunióban a forradalom idején és az 1920-as években domináns szerepet töltöttek be a különféle avantgárd művészeti kezdeményezések, amelyek szerves kapcsolatban álltak a forradalom általános politikai légkörével. A forradalmi időszak szovjet avantgárdja és a német expresszionizmus közös társadalmi-kulturális alapokon állt. Burzsoáellenesek és radikálisak voltak. Hitler és követői számára nem okozott ideológiai problémát a művészeti radikalizmus elnyomása, mivel a náci párt soha sem titkolta konzervatív gyökereit, a társadalmi demagógiával és korporativizmussal csupán fokozni kívánta konzervativizmusát. A sztálinizmus esetében azonban más volt a helyzet. Ellenforradalmi lényege ellenére a sztálinizmus nem tagadhatta meg forradalmi gyökereit. Ezen a kettősségen alapul minden "thermidoriánus" és "bonapartista" rezsim. Az új elit nem tart igényt a tömegek forradalmi aktivitására, és mindent megtesz ennek az aktivizmusnak az elnyomására, hogy megszilárdíthassa azt a "rendet", amely privilegizált pozícióját garantálja. Ugyanakkor csak úgy legitimálhatja magát, ha hangsúlyozza a forradalmi múlttal való folytonosságát. Ahogy egyre sikeresebbé válik külpolitikailag, ez a forradalmi legitimáció lassacskán a háttérbe szorul, és átadja a helyét egy új – ez alkalommal imperialista – legitimációnak. Viszont ez az imperialista ideológia nem állítható nyíltan szembe a forradalmi tradícióval.

A szovjet kultúrára rákényszerítették a belső folytonosság megőrzését, és ez volt az egyik legfontosabb elem értékének meghatározásában. A náci és sztálinista festészet fentebb említett összehasonlítása magáért beszél. A sztálinista realizmus előnye abban áll, hogy minden totalitárius vonása ellenére sem szakított teljes mértékben a század eleje és az 1920-as évek összes művészi és ideológiai hagyományával. Ezek a hagyományok viszont telve voltak felszabadító energiával. A sztálinizmus kisajátította ezt a forradalmi töltést, és az új uralkodó elit által meghatározott csatornába terelte. Így – bár eltorzult és kifacsart alakban – megőrződött a forradalmi impulzus.

Amíg élt a forradalmi lendület, addig élő és egészséges maradt a szovjet forradalmi hagyomány is. Ebben az értelemben egyfajta párhuzam állítható fel az 1960-as évek és az 1920-as évek között. A sztálinizmus bukását nem csupán politikai liberalizáció követte, hanem a szovjet hagyományból még megőrződött kulturális és ideológiai potenciál felszabadítása is. Ez a titka annak, hogy miként lehet olyan misztikusan lenyűgöző az 1960-as évek Szovjetuniója. Semmiféle értelemben nem nevezhető heroikusnak ez az időszak, de megvolt a dinamikája, és hihetetlen mennyiségű érzést hordozott magában. Az 1960-as évek nem csak azt demonstrálták, hogy még mindig maradt valami a szovjet kultúra eredeti lendületéből, hanem azt is, hogy ez a lendület mennyire megtört már. Ez a korszak volt tanúja az utolsó kulturális fellángolásnak, amelyet a végső kifáradás követett. Az 1960-as évek lényege az a megdöbbentő kombináció volt, amely egyrészt a szovjet valósághoz való kritikai hozzáállásból, másrészt ennek a valóságnak az elfogadásából állt össze. Konfliktusok jellemezték az alkotó értelmiségiek gondolkodását, de nem váltak ellenzékivé. Ahogy a sztálini érát a terror és a lelkesedés megdöbbentő keveréke jellemezte, a hruscsovi időszakot a tömeges elégedetlenség és a rendszer úgyszintén tömeges támogatásának szintézise fémjelezte. Ebben a vonatkozásban az értelmiség még a nép részét képezte. A konfliktus fokozatosan felerősödött, a sporadikus ellenállás folytonossá vált, és közben az esztétikai elhatárolódás túlszárnyalta a politikait. Nem véletlen, hogy Hruscsov és az avantgárd művészek közötti összeütközés mérföldkő volt a szovjet politikai élet fejlődésében.

A brezsnyevi és a gorbacsovi érát – minden különbözőségük ellenére – a szovjet kulturális tradíció halála és pusztulása jellemezte. Restaurálták a hivatalos normatív esztétikát, miközben elnyomták az alternatív tendenciákat. Az értelmiségiek két lehetőség közül választhattak: vagy konformisták lettek, vagy felvállalták eltérő véleményüket. Ezzel szemben a hruscsovi időszakban a nonkonformizmus összekapcsolódhatott az államrendszer elveinek elfogadásával. Nem igazán érintette a lényeget, hogy a konformizmus csupán a formalitásokra korlátozódott. A művészetkritikus Leonyid Batkin rituális "önmocskolásnak" nevezte ezt a jelenséget. Nem volt kötelező hitet tenni az ideál mellett, csupán a lojalitás rendszeres kinyilvánítása számított. A sztálinista klasszicizmus normáit nem restaurálták, de a művészi kísérletezést elnyomták. Ennek eredményeként a hivatalos művészet egyre formálisabbá és lelketlenebbé vált. Minden, ami még élő maradt, valamilyen szintű ellenzékiségbe kényszerült, de ezzel párhuzamosan elveszítette minden kapcsolatát az őt korábban tápláló kulturális és ideológiai tradíciókkal. Semmivel sem volt gyümölcsözőbb az új ideák keresése, mint az új esztétika kutatása. Ez abban csúcsosodott ki, hogy a szovjet polgárok elkeseredetten próbálkoztak nem szovjetnek lenni anélkül, hogy bármi mássá válnának.

Az 1990-es évek kulturális válságát gyakran gazdasági terminusokkal próbálják lefesteni: nem invesztáltak eleget a filmgyártásba, a színházak anyagi támogatása minimálisra csökkent, alaposan megritkult a jelentős kiállítások száma, és így tovább. Azonban a pénzügyi nehézségeknél sokkal drasztikusabb hatással járt a felszínre törő identitás-válság. Sőt, a krízis súlyossága közvetlen összefüggésben állt az alkotó értelmiségiek azon próbálkozásaival, hogy véget vessenek a szovjet tradícióknak, holott csak ezzel az egy hagyománnyal rendelkeztek. Ez a fanatikus pusztításvágy (az egész forradalmi kultúra talán egyetlen megmaradt eleme) nem csupán egy rendkívül erőteljes érzelmi motivációt hordozott, hanem ez lett az egyedüli összetartó eszme abban a folyamatban, amely lehetetlenné tette, hogy bármiféle kreatív elképzelés a felszínre kerüljön. Ez kapcsolódott ahhoz a feltételezéshez, hogy az eszmék szabadpiaca majd automatikusan egy új kultúra létrejöttét eredményezi. A szovjet lakosság köreiben csak azért terjedhettek el ezek a naiv elképzelések, mivel nem rendelkeztek piaci tapasztalatokkal, és így nem tudhatták, hogy a piac és a burzsoázia uralma alapvetően ellenséges a kultúrával szemben (ezért van az, hogy a XIX. és XX. század során a nyugati kultúrában minden újító irányzat valamilyen módon burzsoáellenes nézeteken alapult).

A szovjet kultúra összeomlása a szovjetellenes kulturális ellenzék végét is jelentette. Gyorsan elpárolgott az 1970-es és 1980-as évek underground iránti érdeklődése, amint ez a kulturális jelenség már nem volt többé underground (ugyanez áll az "új avantgárd" féllegális kiállításaira és szamizdat regényeire). Nem mintha rosszak lennének ezek a műalkotások – nagyon sok jó van közöttük -, de egy olyan politikai kulturális funkciót töltöttek be, ami a szovjetrendszer eltűnésével megszűnt.

Az 1970-es és 1980-as évek rock-kultúrája volt az egyetlen, amely legalizálása után is töretlenül fejlődött. Itt a Nyugathoz hasonlóan inkább a nagy pénzek fejtették ki korrupciós hatásukat. Az 1990-es évekre a korábbi évtizedek olyan rockbálványai, mint Andrej Makarjevics, teljesen eladták magukat: a sznobok bálványaivá váltak, és a burzsoá értékek kritikátlan elfogadását hirdették. Az 1990-es évek elejének hősei – Alisa, a DDT vagy a Ljibe – mind kompromittálták magukat, és ezáltal többnyire minden eredetiségüket elveszítették. De igen gyorsan új arcok és nevek vették át a helyüket. Ebből a szempontból egy kicsit más a helyzet, mint a világ többi részén. A showbusiness anyagilag megkaparintja az ellenkultúrát, de ugyanakkor tönkre is teszi (Tom Frank műveiben remekül elemzi ezt a folyamatot). Miközben az ellenkultúra elveszíti egyes hőseit, újakat fedez fel magának, akiket előbb vagy utóbb megint csak kitagad. Létezik egy tápláló közeg, amely képes újratermelni magát és mindig új alkotó vezetőknek ad életet. Elengedhetetlen, hogy ezek az új vezérek eleinte szakítsanak mind a hivatalos normákkal, mind az előző generáció "korrumpált" és "lefizetett" bálványainak szóhasználatával. Ez az állandó lázadás az alternatív kulturális miliő normális működése; még a showbusinessnek sem áll érdekében, hogy teljesen megkaparintsa ezt a miliőt, hiszen amúgy képtelen valóban újat alkotó ötletek kitermelésére.

Hogyan lehetséges, hogy a zenei ellenkultúra fennmaradhatott és továbbfejlődhetett az általános válsághelyzet ellenére, annak ellenére, hogy minden összeomlott, ami a szovjet rendszerhez kapcsolódott – a filmcenzúrától a szamizdatirodalomig? Valószínűleg úgy, hogy a zenei ellenkultúra soha sem kapcsolódott szervesen a szovjet hagyományokhoz. Az 1970-es években jött létre, és soha sem kötődött a forradalmi lendülethez vagy annak újjászületéséhez. A nyugati rock and roll hatására keletkezett; a miniszoknyával, a farmernadrággal és az 1968-1972-es tiltakozó mozgalmak egyéb külsőségeivel együtt érkezett. Kelet-Európa fiataljai nem tudtak ellenállni a stílus csábításának, az viszont rejtve maradt előttük, hogy ezeknek a tiltakozó mozgalmaknak éppen a burzsoáellenesség volt a lényege. Egy egyszerűsített, gyakran vulgáris nonkonformizmus került a burzsoáellenesség helyére, amely a konzervatív bürokrácia ellen irányult. Így hát az orosz rockzene rögtön a kialakulásától kezdve megtalálta saját szerves igazolását és kialakította saját ellenségképét. Teljes mértékben alkalmazkodott az orosz (vagy ukrán) viszonyokhoz, de valójában soha sem tartotta magát a szovjet vagy a szovjetellenes kultúra részének. Egyszerűen ebben az időszakban és ezen a területen fejlődött ki.

A Szovjetunió bukása után az volt a legfontosabb kérdés, hogy mi az, ami megmaradt. Kijelenteni, hogy a huszadik század szellemi öröksége teljesen elveszett, nem csak igazságtalan lenne, de nem is fedi a valóságot. Semmi sem tűnik el nyom nélkül, főleg nem a kultúra terén. A szovjet korszak anyagi öröksége továbbra is hatással van arra, hogy milyennek látjuk környezetünket, habár mind társadalmi viszonyaink, mind a körülöttünk lévő táj gyökeres változásokon megy keresztül. Ezt kell felfognunk ahhoz, hogy megérthessük, mi vár még ránk. A francia forradalom kulturális gyermeke a romantika volt, jóllehet maga a forradalom a klasszicizmus esztétikai keretei között zajlott le. A romantika a művészet válasza volt a forradalom bukására, amit azután a császárság bukása követett. Maga a romantika azonban nem csak radikális volt, hanem számos megjelenési formájában egyenesen forradalmi.

Értelmetlen mechanikus analógiákat felvázolni, különösen kulturális téren. Mindazonáltal a szovjet tapasztalatok új esztétikai keretek közti újragondolása egyfajta "objektív" kulturális feladat, mivel a Szovjetunió felbomlását követően még távolról sem fejeződött be a szovjet múlt újraértékelése. A francia forradalomhoz hasonlóan, amely ugyan vereséget szenvedett, de semmiképpen sem ért még teljesen véget 1814-15-ben, az orosz forradalom sem jutott még el a Szovjetunió felbomlásával és a kapitalizmus helyreállításával végső konklúziójához. A mai orosz élet tele van a befejezetlenségnek ezzel az érzésével, és még ma is, egy évtizeddel a Szovjetunió összeomlása után posztszovjetként, vagy posztkommunistaként határozza meg magát. A forradalom megrázkódtatásai és az azt követő hatalmas fejlődés öt-hat év leforgása alatt elhomályosítják a Bourbonok vagy a Romanovok emlékét.

A szovjet tapasztalat továbbra is meghatározó szerepet tölt be a tömegek tudatában, mivel az új valóság még nem szolgált egy olyan saját, biztos és társadalmilag elfogadható mindennapi tapasztalattal, amely elég jelentőségteljes ahhoz, hogy a múltat végképp eltörölje. Robespierre és Napóleon szelleme egészen a Párizsi Kommünig kísértett a franciák és az európaiak tudatában. Lenin, Trockij, Sztálin, sőt még Brezsnyev és Hruscsov alakja is máig ott kísért a többség tudatában az egész egykori Szovjetunió területén. Miközben – csakúgy, mint a XIX. században – az új nemzedék felnövekvésével a forradalom és a birodalom image-ei is átalakulnak.

(Fordította: Járai Erzsébet)

„Politikai kapitalizmus” és korrupció Oroszországban

A nyugati sajtót az 1990-es évek végétől elárasztották az "orosz maffia" bűntetteiről, illetve az orosz bürokrácia felső vezetésének korrupciós ügyeiről szóló cikkek. Nem mintha a nyugati kommentárok túloznának. Feltűnő azonban, hogy a nyugati sajtó az oroszországi korrupciót csak a rubel összeomlása és az 1998-as gazdasági krízis kezdete után fedezte fel. Ezeket a beszámolókat a nyugati szakértők és a moszkvai tudósítók jól ismerték, de a bennük foglalt anyagokat korábban tendenciózusnak és hitelt nem érdemlőnek nyilvánítva elutasították.

A nyugati sajtó az oroszországi korrupciót az 1990-es évek végén fedezte fel. A nyugati olvasót elárasztották a minden esetben a régi politikai rendőrségből, a KGB-ből eredeztetett "orosz maffia" bűntetteiről, illetve az orosz bürokrácia felső vezetését érintő megvesztegetésekről, sikkasztásokról és külföldre való illegális pénzátutalásokról szóló cikkek. A legkirívóbb eset a Bank of New York-nál kezelt orosz számlákkal kapcsolatos, a sajtó által "Russia-gate"-nek keresztelt botrány volt. Az orosz elnök, Borisz Jelcin családja és közeli munkatársai voltak érintettek a nyugatra történt illegális pénzátutalások ügyében. Később, a Russia-gate forrpontján, Pavel Borogyint, a Kreml korábbi kabinetfőnökét az Egyesült Államokban le is tartóztatták az ellene Svájcban emelt vádak miatt. Az orosz ügyészség azonban egyértelműen vonakodott a svájci és amerikai partnerekkel való együttműködéstől, s az ügy feledésbe merült.

Az 1998-99-es skandallumok nem csak az orosz vezetésben jelen lévő korrupció méreteire derítettek fényt. Feltárták a nyugati sajtó mélységes előítéleteit és átideologizált természetét, valamint az Oroszországgal kapcsolatban álló sok nyugati politikus inkompetenciáját is. Nem mintha a nyugati kommentárok eltúlozták volna az oroszországi korrupció mértékét. Bármely orosz állampolgár, aki valamilyen módon kapcsolatba kerül az üzleti élet világával, vagy a közigazgatás hivatali gépezetével, pusztán saját tapasztalatai alapján tud annyi esetet idézni, mint a Bank of New York-ról vagy a Borogyin-ügyről tudósítók összesen. Figyelemre méltó azonban, hogy a nyugati sajtó az oroszországi korrupciót csak a rubel összeomlása és az 1998-as gazdasági krízis kezdete után fedezte fel. A nyugati újságírók által hivatkozott tények java részét az orosz ellenzéki sajtó már 3-4 évvel korábban, bizonyos esetekben már 1993-94-ben közzétette. Ezeket a beszámolókat a nyugati szakértők és a moszkvai tudósítók jól ismerték, de a bennük foglalt anyagokat tendenciózusnak és hitelt nem érdemlőnek nyilvánítva elutasították.

A gördülékenység, mellyel ezt a hatalmas mennyiségű "tényanyagot" feltárták, és az amerikai, illetve a nyugat-európai olvasók számára közzétették, pontosan annak köszönhető, hogy ezeket az anyagokat nem kellett kinyomozni. A felszínen voltak, és a legtöbb esetben senki nem palástolta őket. Mindössze a nyugati megfigyelők politikai állásfoglalásának megváltozására volt szükség.

Oroszország nyugati szemmel: az optimizustól a pesszimizmusig

 

1998-ig a privatizációt, az árak liberalizációját és más liberális reformokat a tudósítók, a nyugaton uralkodó neoliberális ideológia jegyében, az Oroszországot a prosperitás útján elindító kétségbevonhatatlan sikernek tekintették. Az egyetlen látható probléma a továbbra is a kommunista módszereket preferáló "konzervatív erők" ellenállása volt. Csupán néhány író, többek között Stephen Cohen, Janin Wedel és Peter Reddaway1 gondolta úgy, hogy szembe kell szállni az efféle interpretációkkal. Az ő hangjukat azonban a nagy kórus elnyomta. Valójában a neoliberális kurzussal szembehelyezkedő emberek többsége korábban semmilyen formában nem támogatta a kommunista rezsimet, az 1990-es évek neoliberálisainak többsége viszont azelőtt kommunista funkcionárius volt.

A reformokkal szembeni ellenállást 1993-ban fegyveres erőkkel törték meg, miközben a nyugati vezetők semmi, a demokrácia alapelveibe ütközőt nem láttak a képviseleti testületek (regionális szinttől kiinduló) feloszlatásában, az alkotmány hatályon kívül helyezésében, a Parlament lövetésében, de még az 1993 őszén bevezetett előzetes cenzúra intézményében sem.

Miután a "reformokkal szembeni ellenállást" megtörték, sokan Oroszországnak gyors áttörésére számítottak a jövőbe. Az 1994 és 1998 közti időszak azonban precedens nélküli pénzügyi csőddel és totális gazdasági, társadalmi, illetve politikai krízissel zárult, amiből egy "konzervatív", a gazdaság keynesi megközelítését alkalmazó csapat vezette ki az országot. Pontosan ebben az időszakban kezdtek az orosz szakértők – akiknek a jóslatai katasztrofálisan tévesnek bizonyultak – magyarázatokat adni arra, hogy a követett irányvonal miért vezetett zsákutcába. Ha a szakértők kijelentik, hogy ez az irány már a kezdet kezdetén, akár csak részben is hibás volt, önmagukat diszkreditálják. Következésképpen a legnépszerűbb elmélet szerint az oroszországi reformok működésének gátja a korrupció volt. Ugyanakkor a reformerek a korrupciót kizárólag a régi szovjet rend folyományaként vagy sajátságos hibák eredményeként interpretálták. A korrupció "szovjet maradványként" való magyarázata tulajdonképpen a konzervatív ellenállás mítoszának új szinten való felidézését jelentette. Korábban a szovjet adminisztárciót azzal vádolták, hogy vonakodik "belépni a piacra"; most azzal vádolták őket, hogy rossz módszerrel léptek piacra, majd azzal, hogy lerombolták azt.

Az ilyen cikkek szerzői szándékosan figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy e botrányok jelentős része, ha nem a legtöbb, a progresszív nyugati értékeket hordozó "fiatal reformerek" csoportjának tagjait érintették. Ugyancsak nem vettek tudomást arról, legalábbis az elemzésekben nem említették, hogy az orosz korrupciós botrányokba nyugati szakértők, üzleti vállalkozók és egész vállalatok is belekeveredtek. Történt mindez annak ellenére, hogy a Svájci Főügyészség az 1990-es évek végén személyek és szervezetek egész sorát idézte be.

Privatizáció és korrupció

 

Ha meg akarjuk érteni, hogy az események valójában hogyan fejlődtek, alapvetően fontos visszatérnünk az 1989 és 1991 közötti helyzethez, amikor Oroszország, illetve Közép- és Kelet-Európa országai kidolgozták a neoliberális reformok stratégiáját. Az első megdöbbentő tény az, hogy a posztkommunista országok rezsimjeinek ezirányú törekvése nem egyszerűen a piaci mechanizmusok implantációjára és a magángazdasági szektor engedélyezésére, hanem az állami tulajdon széleskörű (Oroszország esetében majdnem totális) privatizációjára is irányult. 1990-ben úgy kalkuláltak, hogy a Szovjetunió köztársaságaiban az állami vagyon iránti fizetőképes kereslet nem haladja meg értékének 1 százalékát. Bizonyos, hogy e tanulmányok szerzői a felhalmozott "árnyéktőkéhez" képest túl alacsony összegeket állapítottak meg. De ha többszörös fizetőképes keresletet feltételezünk, a kép akkor sem változik meg radikálisan. A nagyobb külföldi beruházásokhoz fűzött remények sem voltak reálisabbak.

Minél extenzívebb lett a privatizáció, annál kevesebb remény volt az állami vagyon előnyös értékesítésére. A kilencvenes évek elején az állami vagyon kiárusítása minden régióban napirenden volt. A dezintegrálódó és privatizáló Szovjetunió mellett, amely gyenge hatékonysága ellenére a világ második legnagyobb gazdaságát képviselte, tömeges privatizációk történtek Kelet-Európában, Afrikában, Latin-Amerikában, jónéhány ázsiai országban, sőt, még Nyugaton is. Vagyis az eladásra kínált javak értéke nem csak a belső piacon haladta meg többszörösen a fizetőképes keresletet, hanem a világpiacon is. Adjuk ehhez még hozzá a kilencvenes évek eleji világgazdasági recessziót, s nyilvánvalóvá válik, hogy 1991-92-ben már eleve lehetetlen volt egy piaci alapú sikeres privatizáció. Eszerint a felgyorsított privatizáción keresztül történő piacra lépés céljának deklarálása magában rejtett egy feloldatlan ellentmondást. A privatizáció nem a piaci viszonyok fejlődéséhez, hanem egy egyre szélesesebb körű bürokratikus redisztribúcióhoz vezetett.

Mivel a vállalatokat nem tudta megfelelő áron értékesíteni, a hatalmon lévő adminisztráció kénytelen volt a "politikai kapitalizmus" útját választani, tulajdont juttatva partnereinek és klientúrájának. Egészen más kérdés, hogy ez az irányvonal tökéletesen megfelelt a kormányzó elitnek. Az elitnek (nómenklatúrának) a "politikai kapitalizmushoz" való vonzódása segít magyarázatot adni arra a könnyedségre, amellyel az adminisztráció apparátusának nagy része, még legfőbb ideológusai is, áttértek a "marxizmus-leninizmusról" a neoliberalizmusra. Ahogy azt Szelényi Iván, a közismert szociológus és szerzőtársai megállapítják, "az 1989 előtt nómenklatúra pozícióban volt emberek politikai tőkéjük magángazdasági vagyonra váltása által meg tudták őrizni hatalmukat és privilégiumaikat egészen a posztkommunista átmenet végéig".2

A privatizációs reform, amely társadalmi tartalmát tekintve konzervatív, sőt reakciós volt, Szelényi szavaival "nagy bankrablássá" fajult.3

Mindeközben a "politikai kapitalizmus" szükségszerűen teret engedett saját játékszabályainak. "A ´politikai kapitalizmus´ rendszere, árnyékgazdaságával együtt, krónikusan instabil" – írja Georgij Derlugyan szociológus.

"Rendkívüli mértékben függ a személyes kapcsolatoktól, informális megállapodásoktól és bürokratikus intrikáktól, s a posztszovjet körülmények között alkotó alapelemévé vált a bűnözői erőszak és a tömegdemonstrációk mobilizálása:"4

Ebben a helyzetben ugyancsak strukturális tényező a korrupció. A reform legjózanabb ideológusai nemcsak hogy tudták ezt, de lépéseket is tettek annak érdekében, hogy a korrupció legitim és társadalmilag elfogadott viselkedési formává váljon. A '90-es évek elején Moszkva polgármestere, Gavrilij Popov, cikksorozatot jelentetett meg, amelyet a korrupció teoretikus igazolásának szentelt. Popov nézete szerint a legalitás és moralitás általánosan elfogadott normái nem alkalmazhatók egy "abnormális" szovjet-típusú társadalomból egy "normális" kapitalista társadalomba való átmenet idején. Következésképpen a csalást, a megvesztegetést és sikkasztást társadalmilag hasznos tevékenységeknek kell tekinteni, amennyiben végül a privát vállalkozások fejlődésének kívánatos céljához vezetnek. A "civilizált" viselkedési normák csakis a kapitalizmus végső diadala után, egy új vállalkozói generáció színre lépésével győzedelmeskedhetnek.

Függetlenül attól, hogy az ember morális értelemben hogyan tekint az efféle teóriákra, azok módszertani hibákat rejtenek. A korrupció strukturális jelenséggé válik, s a kapcsolatok fennálló rendszerén, a kialakult kötelékeken és a habituális normákon keresztül reprodukálja önmagát.

Természetesen a korrupció konkrét formái az idők folyamán megváltoztak. Az 1990-es években a moszkvai lapok tele voltak olyan hirdetésekkel, amelyekben egyes cégek a hivatalos döntéshozatal felé közvetítő szolgáltatást ajánlottak (más szavakkal, a kormányzati funkcionáriusok megvesztegetésében brókerként működtek közre). Azokban az években e cégek igen hasznosak voltak, mivel klienseik nem mindig tudták, hogy céljaik elérése érdekében kit és mennyivel kell lefizetniük. Az évtized végére az efféle hirdetések eltűntek, de ez nem azt jelenti, hogy kevesebb lett a megveszetegetés. Pusztán arról van szó, hogy a rendszer kialakult és stabilizálódott.

Az 1990-es években a korrupció az elit számára tulajdonképpen életformává, a döntéshozatalban pedig a legfőbb racionális alappá vált. Az adminisztráció embereinek személyes kötődései és személyes érdekei kizárólagos kritériumként funkcionáltak. A baj nem az, hogy a döntéshozók rendkívül amorálisak voltak, hanem hogy a rendszer teljességgel képtelen volt más szempontok kidolgozására. A rendelkezések szerinti működésre irányuló bármely kísérlet gyorsan a rendszer bénulásához vezetett, mint azt Viktor Polivanov esete is bizonyítja. Polivanovot 1995-ben nevezték ki a Goszkomimusesztvo, a privatizációért felelős állami szervezet élére. Polivanov próbálkozásai, hogy a privatizációba bizonyos hatékonysági szempontokat is bevezessen, rohamosan az egész rendszer lebénulásához vezettek, megállították a privatizációs folyamatot, s Polivanovot hamarosan menesztették is.

Az 1990-es évek privatizációinak átfogó eredményeként a vállalatok túlnyomó többsége piaci értékének nem több mint 1,5 százalékáért kelt el. Csak három orosz vállalatért fizettek többet, mint amennyibe a moszkvai Fehér Ház körül 1993-ban emelt kerítés került.

A "felülről jövő" korrupció a privatizációs folyamat direkt folytatása, az "alulról jövő" korrupció a kormány adópolitikájának szülötte. A privatizációval a kormány lemondott a cári idők óta legjelentősebb állami bevételi forrásokról, vagyis az állami vállalatokról és a kereskedelmi monopóliumokról. Az inflációtól való félelem ugyanakkor arra kényszerítette a vezetést, hogy ezeket a költségvetési kieséseket magas adókkal próbálja pótolni. Az adóterhek radikális növekedése következtében a kis- és középvállalatok jelentős része veszteséges lett, lényegében a nagy üzletek világa sem volt jövedelmező, s a magas fizetések hátrányosan érintették az azt kézhez kapókat.

A sajtó ezt az emelést "kormányzati svindlinek" keresztelte el. Eredményeként a vagyon adóhatóságok előli elrejtése valóságos népbetegséggé vált, olyan gyakorlattá, amelyben lényegében minden, havi 100 dollár feletti jövedelemmel rendelkező állampolgár részt vett. Ebben a helyzetben a teljesen legálisan működő vállakozások nagy számban "vonultak árnyékba". Miként azt a történész Roj Medvegyev megjegyzi: a liberalizáció ideológusai azt ígérték, hogy amint megkezdődnek a reformok, az "árnyékgazdaság" aránya drámaian vissza fog esni. A gyakorlatban ennek pontosan az ellenkezője történt:

"Az újonnan alakult kereskedelmi struktúrák és vállalatok nagy számban vonultak át az árnyékgazdaságba, mert egyszerűen képtelenek voltak talpon maradani a túlzott mértékű adók és az állam, valamint a bürokrácia egyéb uzsorái közepette."5

Ugyanakkor a vállalkozások "fényben" maradási képessége nagyban függött a tulajdonosoknak a hivatali apparátus kulcsfiguráival fenntartott kapcsolataitól. Tőlük lehetett viszonylag legálisan adómentességi időszakokat és előnyös szerződéseket remélni. A kedvezményezettek között voltak a legnagyobb oroszországi vállalatok, akárcsak a sportklubok vagy az afganisztáni háború veteránjai által alapított félbűnözői szervezetek. Ugyancsak a támogatottak közt volt az orosz ortodox egyház, mely az efféle egyezségeknek köszönhetően az ország legnagyobb alkoholtartalmú ital és dohányáru importőre lett.

A kiválasztott kevesek által élvezett előnyökért a többség fizetett további adóterhek formájában. Kétféle könyvelés vezetése normális könyvelési gyakorlattá vált. Az állam a pénzügyieken kívül minden egyéb szabályozási mechanizmust elutasított, s szembe került a társadalommal, amely semmilyen módon nem reagált a pénzügyi stimulációkon vagy szankciókon keresztül történő rendezési erőfeszítésekre.

Sok nyugati és orosz szakértő próbálja a "nem megfelelő jogalkotással" és a bírói kar gyengeségével magyarázni a korrupció térnyerését. Oroszországban a független bíróságok hiánya nyilvánvaló tény, de a "nem megfelelő jogalkotásra" hivatkozó érvelések kevéssé tekinthetők önmagukban és önmagukról meggyőzőnek. Ha a törvény minőségét meghatározó kritérium az, hogy összhangban legyen az elfogadott nyugati gyakorlattal, akkor az oroszországi törvénykezés legalább annyira jó, mint bármely közép- és kelet-európai országé. "Az egyik legkárosabb reformista mítosz" – ahogy a közgazdász Mihail Deljagin írja – "az, hogy egy jogállamot magának a jogalkotásnak a terén elért eredményeivel jellemzik, és nem a gazdasági és társadalmi élet rendbetételével. Ebből következik számos, a valósággal hadilábon álló törvénykezési elem alkalmazása, s ez oda vezet, hogy törvénysértés nélkül lehetetlen vállalkozást menedzselni. A gazdasági viselkedés informális normái és a hivatalosan propagáltak közti divergenciák közhellyé váltak. A törvények széndéknyilatkozatként való értelmezése ugyanilyen általános, akárcsak a törvénybe vetett általános bizalom hiánya."6

Ebben a helyzetben a legjobb nyugati modellek mintájára készült törvények nemcsak hogy nem tudták megoldani a korrupció problémáját, hanem tovább súlyosbították azt, mivel a hivatalosan proklamált követelmények és a való élet normái közti szakadék növekedett. Minél jobbak voltak a törvények a liberális közvélemény szempontjából, annál rosszabbul funkcionáltak. A korrupciós gyakorlat lényegében betöltötte a jogalkotás és az élet közti űrt, lehetővé téve azok paralell létezését.

Ugyanakkor voltak a "mindennapi élet normáinak" kontrollját igénylő emberek is. A kényszerekre alapozó államapparátusnak a törvények szerint folyó élet megszervezésére való képtelensége vezetett a kényszeralapú privatizációhoz, az informális normákra épülő privát struktúrák általi erőszak alkalmazásához, valamint a kliensi és bűnözői "megegyezések" létrejöttéhez.

Ez, és nem a mitikus "nem megfelelő jogalkotás" vagy a "szovjet örökség" ad magyarázatot a kilencvenes évek túlburjánzó szervezett bűnözésére. A szovjet elnyomó szervek volt alkalmazottai jelentős számban álltak a bűnözők soraiba, de csak azért, mert a társadalomban effektív igény mutatkozott a bűnözői csoportok működésére, miközben az állami erőszakszervezetek létszámát leépítették. Akkor, amikor a jövedelmeket változatlanul eltitkolták, s mindennaposak voltak az "árnyéküzletek", konfliktus esetén értelmetlen volt bírósághoz fordulni. A bűnöző lett a piac kezelőorvosa, miközben a maffia volt immár az a struktúra, amely biztosította az üzleti élet szabályozását, és azt, hogy a vállalkozók egymással való kapcsolataikban betartsanak bizonyos normákat. A bérgyilkos átvette az ügyész helyét.

"A liberalizáció paradoxona most az" – írta a közismert közgazdász, Szergej Glazjev -, "hogy az államnak mint a gazdaság legfőbb kontroller szereplőjének visszaszorítása nem piaci önszerveződéshez és versenyhez vezetett, hanem ahhoz, hogy ezt a funkciót a szervezett bűnözés vette át. Az állam helyett most a jól szervezett maffia diktálja a piaci magatartás játékszabályait. Ezekben a szabályokban az önkényesség uralkodik. A bírósággal ellentétben, mely a törvények és szabályozások precíz rendelkezései alapján jár el, a bűnözők vitás ügyeinek elintézési szabályait a legerősebb határozza meg, s ezek könnyen változhatnak meg attól függően, hogy ki tartja kezében a valódi hatalmat. Korábban a sértett fél az államhoz fordult, most azonban bűnözői csoportokhoz folyamodik."7

Ugyanakkor nagyon sokan egyre inkább meggyőződtek arról, hogy a bűnözők nem csak hatékonyabban és gyorsabban, de az államnál igazságosabban és kevésbé részrehajlóan oldják meg a problémákat. Szükségtelen mondani, hogy az utóbbi nézet téves volt, de a '90-es években, például a kisvállalkozások fejlesztése iránt a maffia sokkal nagyobb érdeklődést mutatott, mint a kormány.

A bűnözői csoportok konszolidációja, az üzleti élettel való kapcsolataik és a tisztesség látszatának felöltésére irányuló törekvéseik szükségszerűen vezettek a maffia és a bürokrácia közti kapcsolatok kialakításához. Az etnikai és lokális kötelékeknek fontos szerepük volt. Ha a hatalom kriminalizálódásáról beszélünk, azt is el kell mondani, hogy az ellentétes folyamat is jelentős volt – az állami struktúrák hatáskörükbe vonták a maffiaszervezeteket, elismertséget és a folyamatok fölötti kontrollt biztosítva számukra. A közismert politológus, Alekszandr Taraszov megjegyzi, hogy amíg az új tulajdonosok kezdetben többnyire a szovjet pártállami apparátus emberei közül kerültek ki, addig a privatizáció során az alvilág az új elit egyfajta "kádergyárává" változott: "Az alvilág és a hivatali szféra összefonódása (vagyis a tipikus maffiastruktúrák kialakulása) e két csoport új uralkodóosztállyá emelkedésére alapozva jelent meg."

A gazdasági élet kulcspozícióit végül a "bürokratikus burzsoázia" kaparintotta a kezébe. Mint ahogy azt Taraszov megjegyzi, 1994 óta "a bürokrácia fokozatos, de szisztematikus előretörése tapasztalható, a többi réteg kárára (beleértve a második legnagyobb csoportot, a bűnözőket is)".8 A legparadoxabb jelenség az, hogy a bürokrácia szerepének és számarányának növekedését nemcsak hogy nem kísérte a piaci viszonyokba való állami beavatkozás erősödése, hanem ellenkezőleg, a szabadpiaci elveknek a hivatalos elméletben és gyakorlatban jelentkező diadalmenete adta e folyamat hátterét. Az, hogy az állam elutasította a direkt beavatkozást és a gazdasági folyamatok szabályozását, együtt járt ugyanezen bürokraták nyílt dominanciájával, immár kulcsszerepű résztulajdonosként és magántulajdonosként való fellépésükkel. A helyzet megváltoztatására irányuló javaslatokat és az "érdekek konfliktusára" való hivatkozásokat az állam kategorikusan visszautasította arra hivatkozva, hogy az állami hivatalnokok eltiltása a gazdasági életben való részvételtől merénylet lenne a gazdasági szabadság ellen, felérne az állami beavatkozással és regulációval, amiből már eleve semmi jó nem származhat.

Miközben a korrupciós és maffia tevékenységek az ország általános gazdasági és társadalmi életének alapelemeivé váltak, a társadalom és a társadalom különböző alterületeinek adminisztrációjában lényegi alkotórésszé vált a bűnözői és "árnyék"-folyamatokon alapuló igazgatás. A bűnözői szervezetek a sokféle, a szervezett bűnözők bandáiból létrejött biztonsági szolgálatok, a szervezett bűnözők (köz)tulajdonának legalizálását lehetővé tévő jótékonysági alapítványok, valamint a megvesztegetést jogszerű lobbizási tevékenységgé alakító politikai adományok óriási rendszerének formájában legalizálódtak.

 

 

A "politikai kapitalizmus" normái

 

A gazdaságban gyökeret vert korrupciós gyakorlat szükségszerűen terjedt át a politika szférájába. A "politikai kapitalizmus" rendszerében a vállalkozók pozíciói a hatóságoktól való kapcsolataiktól függenek, a hivatalnokoké pedig attól, hogy mennyire képesek üzlettársaikat védeni és támogatni. Vagyis a hatalomért folyó harcot a verseny egy formájának tekintik. A választási csalások mind helyi, mind szövetségi szinten általános gyakorlattá váltak. A sajtó ezt finoman az "adminisztratív források" felhasználásának nevezi.

A választási csalás széles körben elterjedt formája a "holt lelkek" szavazásba való bevonása – mind a ténylegesen elhunyt szavazók, mind a szavazás vége előtt öt perccel még nem szavazottak esetében. Ennek eredménye az, hogy a világ többi részével ellentétben az orosz választások mérlege masszív szavazói aktivitást mutat a szavazófülkék zárása előtti öt perces időszakban.9 A választási csalásokról rendszeresen hírt adott a Novaja Gazeta, a Nyezaviszimaja Gazeta és a Moscow Times, ám ezek közül a hatóságok egyet sem vittek bíróság elé. Ugyanakkor a bíróságok nem voltak hajlandó tárgyalni a hatóságokat választási csalással gyanúsító állampolgári beadványokat.10

Óriási összegek fordítódtak azonban a különféle gazdasági és adminisztratív klánok propaganda-apparátusának létrehozására. Az összes jelentősebb oligarchikus struktúra létrehozta saját újságjait és ha lehetséges volt, televíziós csatornáit is. Az olaj- és gázkirályok (Jukosz, Lukoil, Gazprom) és a bankok (Oneksim, illetve MOST-Bank) óriási médiaorgánumokhoz jutottak. Borisz Berezovszkij és Vlagyimir Guszinszkij, a közismert oligarchák befolyása nem csak a Kreml vezető figuráival való kapcsolataikból, de médiabirodalmaik hatalmából is ered. A tartományi vezetők a regionális TV stúdiókat és újságokat vonták saját ellenőrzésük alá.

Gyakorlatilag minden politikus és vállalkozó múltjában előfordult illegális tevékenység, s mindannyiuk esetében fennáll a leleplezés veszélye. A sajtó így szelektíven tud közzétenni kompromittáló anyagokat ("kompromat") egyik vagy másik szembenálló félről. Ha egy újság "saját" politikusait és oligarcháit ilyen támadás éri, igazságtalanság áldozataiként lehet őket feltüntetni; ha mindenki pontosan ugyanolyan magatartást tanúsított, miért csak egy bizonyos személyen kérik azt számon?

Hatalmas, időnként az oktatásba és a szociális fejlesztésbe invesztált összegeket meghaladó pénzeket fordítottak efféle lejárató kampányokra, amelyek a "fekete PR" elnevezést kapták. Nem túl meglepő, hogy az újságírói szféra, a publikált leleplezések okán, maga is kivételesen korrupt. Újságírók lefizetése bizonyos anyagok közlésére vagy éppen közzé nem tételére az 1990-es években olyan általános gyakorlattá vált, hogy 1999-ben a közismert liberális hetilap, az Argumenti i fakti, még nyilvánosságra is hozta a kliensei számára kínált szolgáltatások árlistáját. Mivel az újságírók nem közhivatalnokok, efféle díjazásuk jogilag nem minősül megvesztegetésnek, s nem ad jogalapot bűnvádi eljárás indítására.11 Ami a dolog morális oldalát illeti, a posztszovjet elit által elfogadott viselkedési normák szerint nem elítélendők az effajta cselekedeteket. A politikai, gazdasági és médiaelit "alól" jövő morális kritikákat ezek a körök elutasítják, mondván, az az elit anglicizált zsargonja által "luzery"-nek tituláltak impotens irigykedése.

Az új évszázad kezdetére jelentősen visszaesett a propaganda és a "fekete PR" iránti igény. A 2001-es helyhatósági választások megmutatták, hogy a szavazókért való kampányolásnál lényegesen egyszerűbb lefizetni a választási adminisztrációt. A választók körében mutatott aktivitás folyamatos hanyatlásával a választások kimenetele egyre kevésbé függött a szavazóktól, s egyre inkább a szavazat-számlálással megbízott hivatalnokoktól. A Novaja Gazetában Oleg Lurje, a prominens újságíró közzétette a 2001-es választásokon a Moszkvai Duma esetében érvényes árak listáját. Egy jelölt garantált megválasztása körülbelül egymillió dollárba került.

 

 

Vlagyimir Putyin "törvényes diktatúrája"

 

Az új évszázad az orosz társadalomban is lényegi változásokat hozott. Paradox módon a rubel 1998-as csődje jótékony hatással volt az ország gazdaságára, versenyképesebbé téve az orosz ipart mind külföldön, mind pedig a hazai piacon. Emellett emelkedni kezdett az olaj és a gáz világpiaci ára. A gazdaság növekedésnek indult.

Mivel az említett folyamat elsősorban a korábban beszüntetett termelés újraindításából fakadt, a növekedés beindulásához minimális tőkebefektetésre volt csak szükség. Ez az orosz elitben egyfajta stabilitásérzést generált, s felmerült egy tartósabb szabályozási rendszer megalkotásának igénye. A gazdasági pangásból a növekedésbe való átmenet egybeesett a Kreml vezetőváltásával. Vlagyimir Putyin, aki az idősödő Borisz Jelcin elnök utóda lett, "törvényes diktatúrát" ígért a társadalomnak. Figyelemreméltó azonban, hogy ezek a kijelentések nem keltettek pánikot a közhivatali világban. Putyin tervei között soha nem szerepelt a korrupció gyökeres kiirtása vagy okainak felszámolása. Mindössze egy intézkedéscsomagról volt szó, amely egyrészt legalizálja az "árnyéktevékenységeket", másrészt megbünteti azokat, akik "túl messzire mentek", vagyis az oligarchiák és a bürokrácia azon tagjait, akik felelőtlen tetteikkel megsértették a spontán módon kialakult játékszabályokat. A korábban illegálisan külföldre vitt tőkék Oroszországba való visszatérésére kényszerítő intézkedések történtek. Ugyanakkor lényegesen megkönnyítették az országból való pénzkivitelt az állampolgárok számára (s megszigorították a szabályokat a külföldiek és a külföldön élő oroszok esetében). Az Oroszországba folyó olajbevételek által lehetővé vált drámai adócsökkentések voltak hivatottak megoldani az alacsonyabb szintű korrupció problémáját. A legfelsőbb szinten a tulajdonok újraelosztása kezdődött el; a tulajdonokat a Kremlhez nem lojális oligarchák felől az új adminisztrációhoz közel álló vállalkozók felé vándoroltatták. Ez a redisztribúció szigorúan a "politikai kapitalizmus" szabályainak megfelelően zajlott le. Berezovszkij és Guszinszkij bűnvádi eljárások áldozatai lettek, míg korábbi partnereik, Alekszandr Volosin és Roman Abramovics, akik átálltak az új csapatba, tovább növelték befolyásukat. A szenzációs bűnvádi eseteket végleg dűlőre vitték vagy ejtették, jelezve a Kreml-béli elit változó erőviszonyait. Ugyanakkor Putyin első két hivatali éve alatt egyetlen nagyobb korrupciós ügy sem került bíróság elé.

Putyin adóreformjai nem hozták meg a kívánt eredményt, mivel az olajárak, pontosan a reformok 2001-es életbelépésével egy időben, esni kezdtek. Röviden, az orosz költségvetés ismét ugyanazokkal a problémákkal találta magát szembe, mint a kilencvenes évek elején. A kormány ezt a bevételkiesést a lakhatási és közszolgáltatási támogatások eltörlésével próbálta pótolni, áthárítva a fizetési terhet a lakosság legelesettebb rétegére. Ez az adó-, illetve a lakhatási és közszolgáltatási reformokat rendkívül népszerűtlenné tette. Ugyanakkor a kormány tökéletesen képtelen volt felszámolni a vállalkozások kétféle könyvelési gyakorlatát, minthogy ez túlságosan mély gyökereket vert, s a korábbiakhoz hasonlóan, a jövedelmek eltitkolásából származó előnyök meghaladták a kockázatot.

Elmondható, hogy 2001 elejére minden remény, hogy a Putyin-adminisztráció által tett lépések elősegítik a korrupció problémájának megoldását, szertefoszlott. Mivel ez a probléma rendszerjellegű, kizárólag a rendszer természetét megváltoztató reformok oldhatják azt meg, ideértve a privatizált vagyon legalább egy részének az államhoz való visszatérését (a bevételek legfőbb forrása), és ezzel egyidejűleg a politikai rendszer és a kormányzó apparátus radikális reformját és demokratizálását. A gond az, hogy ezek a reformok ellentétesek a mai orosz elitek érdekeivel. Ezért a "politikai kapitalizmus" meghaladásának problémája csakis forradalmi módszerekkel oldható meg. Amíg ez lehetővé nem válik, a korrupció az orosz társadalmi rendszer természetét determináló legfőbb jelenségek egyike marad.

 

(Fordította: Farkas Gabriella)

 

 

Jegyzetek

 

1 Lsd. S. Cohen. Failed Crusade: America and the Tragedy of Post-Communist Russia. New York and London, W. W. Norton and Co., 2000; J. Wedel. Collision and Collusion: The Strange Case of Western Aid to Eastern Europe, 1989-1999. London, Macmillan Press, 1998; P. Reddaway and D. Glinski. The Tragedy of Russia's Reforms: Market Bolshevism against Democracy. Washington DC, US Institute of Peace Press, 2001.

2 G. Eyal, I. Szelenyi and A. Townsley. Making Capitalism without Capitalists: Formation and Elit Struggles in Post-Communist Central Europe. London, Verso, 1998, p. 117.

3 Ibid., p. 116.

4 D. E. Furman (ed.). Csecsnya i Rosszija: Obscsesztva i Goszudarsztva. Moszkva, Politinform-Talburi, 1999, p. 216.

5 R. A. Medvegyev. Kapitalizm v Rossziji? Moszkva, Prava Cseloveka, 1998, p. 196.

6 M. G. Deljavin. Ideologija Vozrozsgyenija. Moszkva, Forum, 2000, p. 164.

7 S. Glazjev. Ekonomika i Polityika: Epizodi Borbi. Moszkva, Gnozisz, 1994, p. 87.

8 A. Taraszov. Provokacija: Postskriptum iz 1994-go. Moszkva, Feniksz, 1994, p. 87.

9 A választási csalásokról szóló első tanulmányokat 1994-ben publikálta A. Minkin (Moszkovszkij Komszomoletsz, 1994. jan. 11.); A. Szobjanyin (Vecsernyaja Moszkva, 1994. máj. 27.), és A. Taraszov (op. cit.). Érdekes, hogy az első két szerző támogatta a kormány általános politikáját.

10 2000-ben egy a választási csalásokról szóló részletes analízist publikált Jevgenyija Boriszova is a www.themoscowtimes.com web-oldalon.

11 A tömegtájékoztatásban jelen lévő korrupció elemzését l. I. Zaszurszkij. Mass-Media Vtoroj Reszpubliki. Moszkva, MGU, 1999.

A New Left Review öngyilkossága

2000 január elsején a londoni New Left Review megújult külsővel és új számozással – „második sorozat I. évfolyam 1. szám” – jelent meg. Perry Andersonnak, a főszerkesztőnek az újbaloldal és a folyóirat jelenlegi helyzetéről szóló beharangozójára Borisz Kagarlickij írt vitacikket.

A New Left Review (NLR) című folyóirat negyven éven keresztül a radikális értelmiségiek szimbóluma volt az egész világon. Jelentek meg benne sikerült és kevéssé sikerült cikkek. Helyet adott mindenféle álláspontnak, lett légyen az a szélsőségesen radikális felszínesség vagy a semmitmondó mérsékeltség megnyilvánulása. Mindezzel együtt ez az angolul olvasható folyóirat volt az, amelyből minden baloldali olvasó a legkitűnőbben tájékozódhatott korunk marxizmusáról, ezeken az oldalakon bukkantak fel egészen új nevek, láttak napvilágot vélemények, amelyek körül hosszas elvi viták bontakoztak ki. A folyóirat Angliában jelent meg, a szerzők többsége pedig angol volt és észak-amerikai, de nyitott volt más országbeli szerzők iránt is, mert valójában, alapállásánál, szerkesztési elveinél és ideológiájánál fogva nemzetközi kiadvány volt.

És tessék, ez a folyóirat nincs többé. Létezik ugyan egy másik folyóirat ugyanezzel a címmel, de elveiben más, sőt homlokegyenest ellenkező felfogással.

2000 januárjától kezdve a New Left Review szerkesztőt, formát és évfolyamszámozást váltott. Megjelent előttünk egy hivalkodóan posztmodern kiállítású füzetecske, amely az egyes számot viseli. A Second series a címlapon akár arra is utalhat, hogy a folyóirat újabb negyven évet él meg, vagy éppen követheti még egy „harmadik" és egy „negyedik" sorozat is. A koncepcióváltás ténye Perry Anderson bevezetőjéből derül ki, amely a sokatmondó Renewals (Megújulás) címet viseli.

A New Left Review kollektívájában Perry Anderson, aki Robin Blackburnt követte a főszerkesztői székben, nem új ember. Ott bábáskodott már a folyóirat születésénél is. Gyakorlatilag a szerkesztőség összetétele sem változott meg. Nincs szó tehát „vérfrissítés"-ről. Ellenkezőleg. Ugyanaz a megszokott kollektíva áll előttünk most is, csak éppen új programmal és ideológiával.

A „new" szócska – nem véletlenül jött divatba olyan politikusok megjelenésével, mint Tony Blair és Gerhard Schröder. Az 1960-as években az „új balosok" igen határozott elvi rendszer alapján közeledtek a szociáldemokráciához és a kommunizmushoz, ami megkülönböztette őket a „régi balosok"-tól. Ugyanakkor éppen ez a politikai meghatározottság mutatta meg világosan, hogy az új és a régi baloldaliak nézeteiben sok a közös vonás. Ez a helyzet változott meg a XX. és XXI. század fordulóján. Az „új" szó alkalmas lett arra, hogy tetszés szerinti fogalmakat helyettesítsen, és lett szimbolikus jelölése bármilyen elvi azonosulás, álláspont megváltozásának, s egyszersmind felmentést is ad múlt és jövő (gyakorta pedig a lelkiismeret-furdalás) alól is. Egyszóval az újdonság kényelmes magyarázattal szolgál mindenre.

Csakhogy az új nem feltétlenül jelent jobbat is. Mi több, az új, és ez még fontosabb, végképp nem jelent véglegest. Az új régivé válik, a kellőképpen elfelejtett múlt pedig, mint köztudott, újjá lesz. „Új" programra és „új" eszmékre elsősorban akkor szokás hivatkozni, amikor hiányzik a bátorság ahhoz, hogy nyíltan megvalljuk, voltaképpen mit is takar ez a program és mit ezek az eszmék (vagy hogy éppen sem egyikről, sem másikról nincs szó).

Teljesen világos, hogy Perry Anderson nem híve Tony Blairnek, amiről körültekintően értesít is bennünket előszavában. Anderson véleménye szerint a blairizmus alig különbözik a neoliberalizmustól. Csak hát éppen Blair, Schröder és a hozzájuk hasonló „új szociáldemokraták" győzelme a bizonyíték rá, hogy a neoliberalizmus globális méretekben teljes és végleges diadalt aratott.

A világ átalakításának régi terve, amely a korábbi években a New Left Review alapítóit lelkesítette, Anderson véleménye szerint kivihetetlennek bizonyult. Nem azért, mert a világ változott volna meg, hanem azért, mert a neoliberalizmussal és a kapitalizmussal szemben nincs mit kezdeni. A világ átalakítására tett minden kísérlet hamvába holt. A társadalom megszilárdult. A baloldal nem tehet mást, mint hogy közelről szemlélje az egészet, és beletörődőn tegye meg kritikai észrevételeit. Ezért azután a New Left Review is kénytelen megtagadni régi tradícióit, és meg kell újulnia a bonyolulttá vált körülményeknek megfelelően.

Perry Anderson, ez a sophisticated British gentleman (kifinomult brit úriember) üldögél kényelmes irodájában a Meard Street 6-os szám alatt, és elérzékenyülten elmélkedik korábbi kísérletei kudarcán. Intellektuálisan kellőképpen tisztességes ahhoz, hogy ne tagadja meg radikális múltját és ifjúságának eszményeit, ám kellőképpen szenvtelen, hogy ne nagyon bánkódjék a kudarc felett. Eltekintve attól, hogy Anderson milyen készségesen igyekszik eltemetni az 1960-as évek baloldali programját és vele együtt a New Left Review-t, mármint a first seriest (első sorozatot), nincs előszavában egyetlen bekezdés vagy akár egyetlen mondat, amelyben politikai önkritikát gyakorolna. Minden a legnagyobb rendben folyik. Akkor is így volt ez, amikor Perry, a többi radikális fiatatai együtt megpróbálta megváltoztatni a közgondolkodást, vele párhuzamosan pedig a politikai életet Angliában, és így van most is, amikor többé már kísérletet sem tesz bárminek a megváltoztatására.

Mi is történt valójában? Különösen mi oka volna tovább erőltetni a dolgot? Vajon a nyugati értelmiségiek veszítettek bármit is, az elveiken kívül? Senkit nem vetettek börtönbe, senkit nem lőttek agyon, nem dúlják fel otthonaikat, városaikat nem bombázzák, az utcákon nem vetnek rájuk könnygázbombát, nincs gondjuk a megélhetésre, nem kell megalázkodniuk, hogy a kiadótól könyvek ingyen másolatáért könyörögjenek, mert nincs rá pénzük, hogy megvásárolják. Pedig emberek millióinak ez a mindennapi tapasztalata, és nem csupán Kelet-Európában vagy a Harmadik Világban, hanem még a virágzó Nyugaton is, csak hát az akadémikus elithez ennek semmi köze sincsen.

A szocializmus története Anderson számára eszmék története. Ráadásul divatjamúlt eszméké. Gramsci elvesztette vonzerejét, Sartre-ot elfelejtették. A New Left Review új főszerkesztője minderről sajnálkozás nélkül ír, és csöppet sem szégyenli múltját, akárcsak egy sikeres businesswoman (üzletasszony), akit szintén nem feszélyez, hogy diákéveiben rongyos farmert viselt. Változnak az idők, és változnak a divatok is.

A társadalom megváltoztatására buzdító jelszavak és a világ átalakításába vetett remény helyett Perry uncomprimissing realismot (megalkuvás nélküli realizmust) javasol. Miben is áll ez a realizmus? Abban, hogy el kell fogadni minden badarságot, ha az a „The Wall Street Journal"-ban jelenik meg. A cikkben, azon kívül, hogy a szerző konstatálja a baloldali mozgalom csődjét, semmi lényegeset nem mond róla. Nincs szó itt semmiféle elemzésről. Nincs egy gondolata a jelenlegi kapitalizmus természetéről, és kísérletet sem tesz rá, hogy megértse a globalizáció dinamikáját és ellentmondásait. Analízis címén a mainstream editorialst (a kiadói vezércikket) mondja fel, a világ képe pedig, amelyet a „The Wall Street Journal" és a „The Economist" fest, is taken for granted (önmagáért beszél), sőt, nem igényli a legcsekélyebb critical readinget (kritikai olvasatot) sem. Az egész a legjobb esetben egy klasszikus, iskolai házi feladatra emlékeztet: olvassátok el a részletet, és mondjátok el saját szavaitokkal.

Legfőbb ihlető forrásai a neoliberális iskolához tartozó publicisták, akik iránt Perry nem rejti véka alá elismerését. A baloldaliak, vélekedik, ma már képtelenek bármi „új"-at mondani. „Ezzel szemben a politikai eszmék területén a jobboldaliak az irányadók, akiknek világos elképzelésük van arról, merrefelé halad (vagy hol rekedt meg) a világ. Köztük lehet említeni Fukuyamát, Brzezinskit, Huntingtont, Yergint, Luttwakot, Friedmant. Ezek a szerzők, akik meggyőző gondolataikat népszerű, kifejező stílusban fejtik ki, nem a tudós közönséghez szólnak, hanem az olvasók tömegeihez. „Ezzel a ragyogó stílussal, amelynek monopóliuma szinte teljes egészében az amerikaiaké, a balszárnyon nincs senki,

aki fel tudná venni a versenyt". (19. o.) Tanulságos, hogy Anderson jóformán szó szerint ismétli Gennagyij Zjuganovnak, a KPRF vezetőjének kijelentéseit, aki a számukra oly fontos Huntingtonra és Fukuyamára hivatkozva magyarázza rasszista, nacionalista és antimarxista álláspontjának „korszerűségé"-t. Mellesleg, ha közelebbről vizsgáljuk Huntington civilizációs elméletét, akkor az erősen emlékeztet a Harmadik Birodalom fajelméletére, csak éppen liberális köntösben, ahol is a „faj" szó helyére a „kultúra" kifejezés került, amit tökéletesen történelmietlen és társadalmiatlan módon úgy állít be, mint valami statikusan adott, szükségszerű és változatlan jelenséget. A legfőbb kérdés azonban nem akörül forog, hogy Huntington felszínes vagy intellektuálisan tisztességtelen-e, nem is Fukuyama szinte groteszk öntetszelgése körül, aki legkivált a hegelianizmus közhelyeit ismételgeti. Még csak nem is Jeffrey Sachs körül, aki miután sikeres reformtanácsadó volt a Harmadik Világban és Kelet-Európában, mostanában az észak-amerikai egyetemeket látogatja sorra, hogy előadásokat tartson a szegénységgel szembeni küzdelem tárgyában, amely a reformokat sikeresen alkalmazó országokban folyik.

Természetesen elképzelhető, hogy Huntington stílusa jobb, mint Andersoné (bár őszintén szólva, magam nem látok köztük semmilyen különbséget). A lényeg azonban más. Nem az a kérdés ugyanis, hogy melyikük ér el nagyobb példányszámot. Mint ahogy az sem, hogy ki építi fel szebben a mondatait. Mellesleg szólva populista publicisták a baloldalon is elegendő számban voltak mindig. Arról van szó, hogy folyik-e elméleti vita azon a szinten, amelyet egy bizonyos értelmiségi színvonal megkövetel. Ilyen megközelítésben Fukuyama és Huntington szóba sem jöhet. Brzezinskit huszonkét éve egyetlen értelmiségi sem ismeri el komoly teoretikusnak. Manapság pedig Huntington és a félig elfelejtett Fukuyama mellett szinte úgy jelenik meg, mint az értelmiség „szellemi atyja". E szerzők sikereinek semmi közük sincs személyes, gondolkodói érdemeikhez. Éppen ezért olyan érdekes a jelenség mind szociológiai, mind kultúrtörténeti szempontból. Erről volna érdemes írni és elmélkedni, amit azonban Andersontól hiába vár bárki. Annál is inkább, mert nyilvánvalóan nem áll szándékában, hogy a jövőben helyet adjon efféle sületlenségeknek vagy „elavult" vitáknak a folyóiratában. Az uncomprimissing realism éppen abban leli magyarázatát, hogy kizárja a legbátortalanabb kísérletet is a kritikai gondolkodásra. Marx azt tartotta, hogy a filozófusok megmagyarázták a világot, amelyet meg kell változtatni. Anderson azt tartja, hogy megmagyarázni sem kell, elég azt leírni.

Voltaképpen az unconditional capitulation (a feltétel nélküli megadás) egy roppant elegáns, igazán úriemberi formájával találkozunk egy elvi ellenféllel szemben. Perry leteszi kardját és rábízza magát a győztes kegyére, mint valódi gentleman azonban mindezt méltósággal és elegánsan teszi. Persze az meg sem fordul a fejében, hogy ellenfele esetleg kiszolgáltatja majd a „bennszülött seregek" kénye-kedvére.

A gondolkodó önként zárkózik be a maga „elefántcsont tornyába". Mi, akik kívül rekedtünk, semmilyen érdeklődést nem váltunk ki belőle. A valóságos mozgalmaktól való teljes elszakadás is hasonló gondolkodáshoz vezet. És ugyanakkor magyarázattal is szolgál a kapcsolatok hiányára. A baloldali mozgalom válságba jutott, de éppen ezért van ma nagyobb szükség a radikális cselekvésre és a kritikai gondolatokra, mint valaha. Végső soron stratégia kell, szilárd elvi álláspont és etikai normák. Ehelyett Perry azon morfondírozik, hogy milyen szabályok szerint fogalmazza meg lábjegyzeteit a „megújulás"-hoz. Végezetül a New Left Review azt közli velünk, hogy mostantól fogva a folyóirat szerzői nem mindig képviselik majd a baloldal álláspontját. Már csak annyi hiányzik az egészhez, hogy a folyóirat New Left-Right Review-ra változtassa a nevét.

Világos dolog, hogy egy gentleman nem lehet labour organizer (munkásszervező) vagy street fighter (utcai harcos), bár húsz évvel ezelőtt még elképzelhető lett volna. Ám senki sem várhatja el a „baloldali" professzoroktól, hogy megütközzenek a rendőrséggel az utcán. Már az is elegendő volna, ha legalább a legközvetlenebb dolgukkal foglalkoznának: ha kritikai gondolkodásra adnák a fejüket.

A behódolás a jobboldal előtt és a felszólamlás az értelmiségiek egyesüléséért (tiszteletben tartva kinek-kinek a pozícióját) teljesen logikusan következik abból az elvi álláspontból, amely elzárkózik a neoliberális kapitalizmus mítoszainak kritikai elemzésétől. Perry nemcsak azt oldotta meg ügyesen, hogy ne kelljen tudomást vennie a neoliberalizmus válságáról a 90-es évek végén (nem beszélve az orosz pénzügyi összeomlásról, a zapatisták felkeléséről Mexikóban, az új baloldali tömegmozgalomról az USA-ban, amely Seattle utcáin vétette magát észre 1999 őszén), de még gúnyolódik is azokon a szerzőkön, akik felfigyeltek erre.

A neoliberalizmus válsága valóban lehetett volna jelentősen mélyebb, ha nem mutatkozik gyávaság és árulás a baloldal nagy részénél. Ennek a fajta árulásnak történelmi gyökerei vannak (mint a Második Internacionálé csődjének 1914-ben), de ettől a dolog etikai oldala nem mutatkozik másnak. Jevgenyij Svarc egyik történetében hangzik el: mindannyian tanultunk az iskolában rossz dolgokat, de téged ki kényszerített, hogy az első tanuló légy? Nos éppen a „megújult" baloldaliakból lettek első tanulók a neoliberalizmus iskolájában.

Ebből az következik, hogy a baloldali erők MEGÚJULÁSA elengedhetetlen. Nem a blairi-schröderi-zjuganovszkiji zavaros értelemben, ha-nem éppen hogy határozottan és megalkuvások nélkül szakítva az efféle „megújítók"-kal, arccal a tömegmozgalmak felé fordulva, amelyek a szemünk előtt bontakoznak ki. Égető szükség van az alternatív ideológiára, amely szembeszáll a neoliberalizmussal. A radikalizmusnak és a tiltakozásnak feltétlenül elméleti megalapozást kell kapnia. Jó lett volna, ha az értelmiség e téren megmutatja magát. Ám jaj, valójában nem volt semmije, amit megmutathatott volna.

Perry Anderson vezércikkében a befejező rész a legszórakoztatóbb, ahol is politikai korrektséggel kijelenti, hogy he would welcome more non-Western contribution (csak üdvözölni tudná a nem-nyugati hozzászólásokat). Még arra is képes, hogy elmarasztalja a „régi" New Left Review-t, amely véleménye szerint nem elegendő mértékben bocsátotta oldalait a nem-nyugati és nem angol nyelvű világ képviselőinek a rendelkezésére. Elég azonban odanyúlni a polcra, ahol a „régi" New Left Review példányai sorakoznak, hogy kiderüljön: ennek éppen az ellenkezője az igaz. Azokban ugyanis találunk bőven szerzőket Latin-Amerikából, Kelet-Európából, Dél-Koreából, Indiából, Afrikából. Ezzel szemben az „új" folyóiratnál feltétlenül komoly problémák lesznek ezen a téren.

Ugyan miért is írnának bármit a nem-nyugati világ képviselői egy olyan lapba, amely teljes közömbösséggel viseltetik az ő élettapasztalataik iránt? Miért is vállalnának közreműködést a transz-atlanti értelmiségiek zárt köréhez (inner circle Trans-Atlantic intellectuals) nem tartozó szerzők egy olyan folyóiratban, amelynek arculata tőlük idegen és ellenséges velük szemben?

Perry panaszkodik az angolszász kultúra intellektuális nárcizmusára, amit ő maga bizonyít fényesen saját személyével. Egy igazi gentleman természetesen kész meghallgatni az idegen véleményeket, de közben valamennyiünknek a hab a tortán szerepet szánja, vagy ami még rosszabb, a „civilizált bennszülöttek"-ét, akik kénytelenek beilleszkedni az eleve adott kulturális környezetbe. Másfelől, intellektuális szempontból sincs semmi értelme a műveletnek: minek publikáljanak „külföldi szerzők"-et, ha azok nem különböznek a „honi"-aktól. Egy régi szovjet viccben mondja a főkáderes: „ha már alkalmazzuk ezt a Rabinovicsot, akkor legyen ő csak zsidó". Itt is ugyanerről van szó. Ha a „perryferikus" országokból való szerzők együttműködése kell nektek, akkor ne csodálkozzatok, ha nem fog tetszeni nekik a nyugati ex-radikálisok önelégültsége és intellektuális tehetetlensége.

A „régi" New Left Review-nál nem okozott semmilyen problémát, hogy Nyugaton készült, mert koncepciójában, világnézetében nemzetközi volt. Az „új" New Left Review viszont már eleve provinciális folyóiratnak mutatkozik, mert néhány száz, az észak-amerikai egyetemi campusokon ténfergő volt radikálison kívül nem lesz érdekes senkinek. A „régi" New Left Review sok tanulsággal tudott szolgálni nekünk, nem-nyugati baloldaliaknak, mert a legjobbakat mutatta meg a radikális európai és amerikai kultúrából. Ilyen értelemben, minél inkább anglo-szaxon volt, annál érdekesebbnek tetszett más országokban. A „megújult" New Left Review Perry vezércikkéből ítélve aligha fog kínálni mást, mint az ő „saját szavaival" átírt cikkeket a „The Economist"-ból vagy a „The Wall Street Journal"-ból. Minek nekünk azonban az átirat, ha kéznél van az eredeti is?

A politikailag korrekt, multikulturális szónoklatnak semmi köze a kultúrák dialógusához. Nem érdekel bennünket egy angol folyóirat csak azért, hogy megtudjuk belőle, mi a véleménye a divatos francia kritikának a kínai filmről. Ami nem azt jelenti, hogy a film ne volna fontos vagy a kultúrszociológia ne volna érdekes. Csak egyszerűen több tucatnyi angol nyelvű folyóirat létezik, amelyek az ilyen témákat jobban, részletesebben, szakszerűbben, és ami a legfőbb, politikai-intellektuális közvetítők (middlemen) nélkül dolgozzák fel.

A „régi" New Left Review a modern marxista gondolkodás és politikai elemzés nemzetközi folyóirata volt, szocialista értelmiségiek találkozóhelye. Perry nézőpontjából nézve, ennek immár nincs létjogosultsága. Emberek milliói azonban másképp gondolják. A lényeg azonban nem ez. Lehet, hogy egynek van igaza, és milliók tévednek. Másról van szó. Mit kezdjünk azzal a New Left Review-val, amelynek tulajdon főszerkesztője oly diadalmasan és boldogan temeti el az eredeti projektet?

Ha Perry Andersonnak új lapra volt szüksége, amely más irányt képvisel, mint a korábbi New Left Review, akkor tisztességesebb lett volna, ha bezárja a régi folyóiratot és egy újnak a kiadásába kezd. Nem szívesen gondolok arra, hogy a cím megtartásának legfőbb oka a brand name (a bevezetett márkanév) megőrzése volt. Miután azonban ezt az utat választotta, Perry Anderson, akarva vagy akaratlanul rengeteg olyan embert sértett meg személyében, akinek politikai és intellektuális álláspontja az egykori New Left Review hatása alatt is formálódott. Nemcsak az a baj, hogy ellopták tőlünk kedves folyóiratunkat. Azzal, hogy Perry a „régi" nevet adta az új folyóiratnak, ellopott valamit közös múltunkból, közös történelmünkből is. És ez már megbocsáthatatlan.

Az rendjén való, hogy megváltozott a dizájn és az évfolyamszámozás. Adott esetben ez még Anderson szakmai tisztességét is bizonyíthatná. Most azonban a szerzők és az olvasók számára ez intő jel kell hogy legyen. A megszokott és szeretett folyóirat nincs többé. Meghalt, és éppen azok végeztek vele, akik egykor életet adtak neki. Az új folyóirat pedig keressen csak magának új olvasókat – a The Wall Street Journal előfizetői között.

(Fordította: Székely Ervin)

Új szakasz az ameriaki-orosz kapcsolatokban

A New York-i és washingtoni támadások új lendületet adtak az Egyesült Államok és Oroszország közeledésének. Több évnyi hûvös viszony és az éles viták után az orosz kormány látványosan igyekszik katonai és politikai szövetségessé válni.

A válság és az orosz uralkodó elit közeledése a Nyugathoz

A New York-i és washingtoni támadások új lendületet adtak az Egyesült Államok és Oroszország közeledéséhez. Több évnyi hűvös viszony és az éles megfogalmazások után az orosz kormány látványosan igyekszik katonai és politikai szövetségessé válni. Más kérdés, hogy a Kreml, mereven ragaszkodva a szabadpiaci elvekhez, barátságát a lehető legdrágábban kínálja. Különös, hogy éppen azt akarja a Nyugattól megszerezni, amit a Nyugat mindig is remélt Oroszországtól. Moszkva a Világkereskedelmi Szervezethez (WTO) való csatlakozásról és a NATO-kapcsolatok megerősítéséről beszél, még a belépés lehetőségét is latolgatva. Magyarán Oroszország célja a teljeskörű integráció azokba a nyugati intézményekbe, amelyekben neki már nem lesz nagy súlya. Oroszország ezáltal gyakorlatilag Észtországgal és Lengyelországgal helyezi magát egy szintre, amelyek az utóbbi tíz év során stratégiailag semmi másra nem törekedtek a külpolitikában, mint hogy a Nyugatba beolvadjanak.

A Kreml és a Nyugat persze eltérően gondolkozik az integrációról. Ám jelen esetben az ördög egyáltalán nem a részletekben lakozik. Az orosz elit célja nagyjából ugyanaz, mint a nyugati elité. Hogy ezek a célok mennyire egyeznek a széles társadalom érdekeivel, az más kérdés. A NATO-ügy nagyon egyszerű. A teljes tagság már csak amiatt sem valószínű, mert óriási költségekkel jár. Vagy minden katonai műszaki szabványt felül kellene vizsgálni, a hadsereget leszerelni és újjászervezni, vagy a NATO-t kellene újjászervezni, ami nemigen fog megtörténni. Így hát legjobb esetben valamiféle társult tagság jöhet szóba. Ez azt jelentené, hogy Oroszország részesévé válna a szövetség politikájának, de teljes értékű döntéshozói jogkör nélkül. Cserébe az orosz fegyvergyártók azt remélik, hogy bejuthatnak bizonyos piacokra, például újra felfegyverezhetik egykori szövetségeseinket a Varsói Szerződésből, ezúttal a NATO kebelén belül.

Másfelől a WTO-tagság mostanában első számú törekvése az oroszországi oligarcháknak. Az 1990-es évek elején az újonnan alakuló vállalkozói réteg tartott a nyugati nagybefektetők oroszországi jelenlététől. Nagyobb forrásokkal és több tapasztalattal rendelkeztek, öt perc alatt felvásárolhatták volna az ország összes minőségi tartalékát. Most, hogy a vagyonfelosztás alapjában lezajlott, az oligarchák helyzete megerősödött. A hároméves gazdasági növekedés és a magas olajárak következtében elegendő tőkét halmoztak fel ahhoz, hogy az ország határain kívülre terjeszkedjenek. Ennek érdekében számos olyan korlátozást akarnak megszüntetni, amelyek a hazai piacot védik.

Oroszország WTO-tagsága egyértelműen az oroszországi multiknak fog kedvezni, és hátrányosan fogja érinteni a kis- és középvállalkozásokat. Eddig ez volt a tapasztalat mindenütt, Afrika és Latin-Amerika országaitól kezdve Dél-Koreáig.

Az Oroszország nemzetközi szervezetekbe való bejutásának gondolata jól illeszkedik a German Gref-féle gazdasági program neoliberális reformjainak új hullámába. A kormány, amely egy éve jelentette be, hogy ezt az irányvonalat követi, még mindig nem volt hajlandó életbe léptetni azt, talán attól való félelmében, hogy ezáltal destabilizálná a társadalmi helyzetet. Az áldozat nem lenne értelmetlen, ha “a nyugati gazdasági szervezetekbe való belépést” azzal az ígérettel szolgálja, hogy végül a mi életszínvonalunk sem lesz alacsonyabb, mint Németországé vagy a franciáké.

A WTO-tagság egyik baja, hogy csak néhányan lesznek a győztesei, míg mások – várhatóan a többség – a vesztesei. Minden döntésnek ára van. Nagyobb baj azonban, hogy a társadalom egy nagy csoportja, sőt a vállalkozói réteg tekintélyes hányada fog kimaradni a döntési folyamatokon túl még a fontos ügyek megvitatásából is. Az orosz polgárok többségének jóformán fogalma sem volt a Nemzetközi Valutaalapról (IMF), amíg nem az írta elő azokat a szabályokat, amelyek szerint jelenleg élünk. Ugyanígy most sem igazán értik, mi fán terem a WTO, és mik a belépés velejárói.

A szovjet rendszer legalább elvben engedélyezte a döntések felülbírálatát. A demokratikus Nyugat teremtette nemzetközi intézményhálózat a megváltoztathatatlanságon alapul. Már meghozott döntéseket felülvizsgálni vagy visszavonni szinte lehetetlen. A WTO-tagság olyan halálos ítélet, amely ellen az elítéltnek nincs joga fellebbezni. Csak az a különbség, hogy ezt az ítéletet mi szabjuk ki önként önmagunkra.

(Fordította: Battyán Katalin)

Út a fogyasztáshoz

1989 nem volt sem a „civil társadalom" győzelme, sem a döntő szakítás a múlttal. A kommunista uralom alatt álló társadalmak legutolsó periódusában dédelgetett fogyasztói ambíciók, valamint e társadalmak növekvő függősége a Nyugattól – ezek voltak azok a tényezők, amelyek a rendszerváltást logikussá és könnyűvé tették. Az emberek, akik fennhangon követeltek nagyobb szabadságot, tulajdonképpen a nyugati fogyasztásról ábrándoztak. És pontosan azt kapták, amit nyilvánosan követeltek: a nyugati intézményeket, nem a nyugati gazdagságot. A létező társadalmi és gazdasági struktúrák alakulása azonban végső soron megkérdőjelezi 1989-91 demokratikus hozadékát is. A posztkommunista társadalmak a kapitalista világrendszer új perifériájává váltak. Összehasonlítva a nyugatiakkal, a kapitalista viszonyok itt barbárnak tűnnek, de ez természetes a tőkés világ perifériáján, és nem is lehet másképp. A társadalmak és a gazdaságok demodernizálódtak. Új modernizáció válik szükségessé. Ahhoz, hogy ezt elérjük, el kell szánnunk magunkat, kihívást kel

Eleinte olyan szépnek tűnt…

Amikor a Berlini Fal leomlott 1989-ben és Kelet-Európa országai a Nyugat karjaiba vetették magukat, senki sem akart az eljövendõ problémákra és megpróbáltatásokra gondolni. Három évvel később, amikor a Szovjetunió szétesett és a romjaiból kiemelkedő Oroszországi Föderáció kinyilvánította azt a szándékát, hogy végrehajtja az átmenetet a kapitalizmusba, mindenki tudta, hogy a változások fájdalmasak lesznek. Tíz év elteltével egyre kevesebb olyan ember van a volt kommunista országokban, aki még kitart a hite mellett. A neoliberális ideológiák, legyenek bár importáltak vagy hazaiak, azt ígérték a kelet-európai embereknek, hogy országaik bele fognak olvadni a Nyugatba. Tíz év múltán az életszínvonal a kontinens két részén semmivel sem került közelebb egymáshoz. Kelet-Európa országai először egy mély gazdasági válságot éltek át. Néhánynak közülük sikerült bizonyos növekedést elérnie, de egyiküknek sem sikerült meghaladnia a válság előtti szintjét, még kevésbé csökkentenie azt a távolságot, amely a nyugati szomszédoktól elválasztotta őket. Felismervén, hogy önállóan nem tudnak sikert elérni, a volt kommunista blokk országai most minden reményüket a Nyugat politikai struktúráival való integrációjukhoz fűzik. Csakúgy, mint tíz évvel ezelőtt, az elitek széles körű támogatást élveznek a társadalomban. Mindenki azt gondolja, hogy a NATO katonai szövetségébe vagy az Európai Unióba történő belépés végül is lehetővé teszi ezeknek az országoknak azt, hogy kimeneküljenek abból a zsákutcából, ahová jutottak, és azt, hogy valóban csatlakozzanak a gazdag nemzetek családjához. A politikai integráció, úgy hiszik, maga után vonja a gazdasági integrációt.

“Amikor a népesség többségének életszínvonala hanyatlik és a korrupciós esetek aláássák az uralkodó pártok hazai támogatottságát, az európai integráció felé történő haladásról szóló jelentések a kormányzati politika legitimációjának forrásaként tűnnek fel. ‘Európát’ egy olyan legfelső tekintéllyé emelték, ahonnan levezethető a reform és az átmenet politikája – a mezőgazdaságtól kezdve egészen a bankügyig.”1 A baloldaliak éppen olyan aktív propagandát fejtenek ki az Európai Unióba történő belépés mellett, mint a jobboldaliak, mivel ebben “a szociális állam fejlődésének”2 lehetőségét látják.

Ezek a remények éppúgy kudarcra ítéltek, mint a korábbiak. A NATO-tagság nem hozott jómódot Törökország népének és egyáltalán nem tud javítani a tömegek helyzetén Lengyelországban vagy Magyarországon. Miközben a posztkommunista országok mindenáron arra törekszenek, hogy integrálódjanak a Nyugat struktúráival, a “mindenki saját magáért” elv alapján cselekszenek. A Cseh Köztársaság, Lengyelország és Magyarország félrelöki Romániát, Szlovákiát és a balti országokat. Ukrajna megpróbál helyet szerezni magának a sor végén. Oroszországnak már nincs semmi esélye. A régió hagyományos kötelékei, amelyek a szovjet haderő megjelenésénél jóval korábban léteztek, drasztikusan meggyöngültek, miközben az ellentmondások élesebbé váltak. Következésképpen a régió országai mindenben egyre függőbbé válnak a Nyugattól, a technológiától kezdve a tájékoztatásig. Jugoszlávia valamikor arra volt büszke, hogy független a katonai blokkoktól és nem zavarják belső etnikai konfliktusok (eltekintve az albán kisebbség problémájától, amelynek hatása időnként érzékelhető volt még Tito alatt is). Ma a volt Jugoszlávia nemcsak olyan terület, ahol etnikai háborúskodás pusztít, hanem fokozatosan átalakul egy olyan zónává, ahol a NATO katonailag jelen van. Az Európai Unió érdekeltségi körébe tartozó kelet-európai országok hihetetlen bürokratikus akadályokkal szembesülnek. Arra szólítják fel őket, hogy olyan sok tárgykörben szolgáltassanak adatokat, ami még a szovjet tervgazdálkodás szakemberei számára is elképzelhetetlen lett volna. Arra kényszerítik őket, hogy a legkülönfélébb jelentéktelen dolgokat koordinálják, egészen a paradicsom átmérőjéig. Valójában valami sokkal lényegesebb rejlik a bürokratikus késleltetés mögött, mint az, hogy a bürokraták Brüsszelben kedvüket lelik a hatalom gyakorlásában. A Nyugat egyszerűen nem tudja integrálni Kelet-Európát, még akkor sem, ha akarja. Legjobb esetben is naivak azok a remények, amelyeket a szociális helyzet javításához fűznek Keleten a Nyugattal történő egyesülés után. Ha a keleti országok valaha is belépnek az Európai Unióba, ez erősen megváltoztatja az Unió jellegét. Elitek klubjából olyan hierarchikus szervezetté fog alakulni, ahol a szegények és gyengék a gazdagok és erősek hatalmától függnek. Röviden szólva, a “kiterjesztett” Nyugat struktúrái valami hasonlóra lennének ítélve, mint a szovjet blokk struktúrái, amelyeket aztán leromboltak 1989-ben – vagy talán valami sokkal rosszabbra.

Egyre nagyobb néptömegek ébrednek rá arra, hogy az a kurzus, amelyet 1989-ben választottak, holtvágányra jutott. Ezért tiltakozó mozgalmak bénítják egyik országot a másik után. 1998-ban és 1999-ben tömeges zavargások rázták meg Albániát és Romániát. Lengyelországban és Ukrajnában mindennapossá váltak a dolgozók és a rendőrség közötti elkeseredett összetűzések. A régió politikai élete krízisek végeláthatatlan folyamatává alakult. De nemcsak a nyugati kapitalizmus csodálói kerültek nehéz helyzetbe. A baloldal is komoly problémákkal néz szembe. 1989-ben, amikor senki sem kételkedett a kapitalizmus kelet-európai győzelmében, a marxista kritikusok meg voltak győződve arról, hogy az új társadalmi viszonyok hamarosan arra kényszerítik a dolgozókat, hogy ráébredjenek valóságos érdekeikre, megszervezzék magukat és megvédjék jogaikat.

A Berlini Fal leomlása óta eltelt tíz évben Kelet-Európa nemcsak a kommunista jelszavakat utasította el és nemcsak az állami vállalatokat privatizálta, megteremtvén közben a saját fináncoligarchiáját. Kelet-Európa a világ kapitalista gazdaságának részévé is vált – új perifériájává. A periferiális gazdaság összes hagyományos vonása jelen van. Az adósság-függőség, ami már a kommunista rezsimek számára is komoly problémává vált a nyolcvanas években, gyorsan növekedett a kilencvenes években, akkor, amikor liberálisok váltották fel a kommunistákat. Egyre nagyobb méreteket öltött a függőség a külföldi piacoktól és technológiától, az informális gazdaság kiterjedt. A tőkehiány, az elavult eszközök modernizációjának növekvő igénye következtében általános problémává vált a régió összes gazdaságában.

1989 nemcsak nem hozta el a történelem végét; a kezdetét sem jelentette. Senki sem indulhat “tiszta lappal”. A második világháború előtt Közép- és Kelet-Európa országai, a cseh területek kivételével, a Nyugat perifériái vagy félperifériái voltak. A nemzeti tőke gyenge volt és a külföldi tőkéktől függött, az állami struktúrák tekintélyelvűek voltak, a hivatalnokok korruptak. A kelet-európai kapitalizmus gyengeségével magyarázható az, hogy a helyi elitek nem tudtak ellenállni a német lerohanásnak1939-től 1941-ig, továbbá annak, hogy később ezeket az országokat a szovjet befolyási övezethez csatolják. A kommunista blokk fennállásának egész ideje alatt Kelet-Európának az egypártrendszer kényszerzubbonyát kellett viselnie, ugyanakkor azonban gyors modernizáción ment keresztül. Lengyelország, Jugoszlávia és Magyarország újjáépült a romokból. Városok és iparágak nőttek ki, létrehozták az általános oktatás- és egészségügy rendszereit. Az alacsonyabb társadalmi osztályok előtt olyan lehetőségek nyíltak meg, amelyek korábban teljesen hiányoztak. Amikor Sztálin halála után politikai válság árnyékolta be a szovjet blokk csaknem valamennyi országát, az aktív ellenzék elnyomásának és a belső reformoknak a kombinálásával sikerült olyan megoldást találni, amely javított a többség helyzetén. Ez a döntés nagyon hatékonynak bizonyult. Az életszínvonal a hetvenes évek közepéig folyamatosan emelkedett. Egy fogyasztói társadalom körvonalai jelentek meg Kelet-Európában. Eközben az egyéni szabadság köre határozottan tágasabbá vált. Az 1990-es évek antikommunista ideológusai szeretnek elfeledkezni arról, hogy milyen kíméletlen politikai rezsimek uralkodtak a legtöbb ilyen országban a második világháború előtt és alatt. Azokkal a kormányokkal összehasonlítva, a kommunista rezsimek még liberálisabbnak is tűnnek, legalábbis Magyarországon és Lengyelországban. Mindez tömegtámogatást adott a kommunista rezsimek számára, amelyeket nem kizárólag a szovjet szuronyok tartottak életben. A Szovjetunión belül is egyre engedékenyebbé vált a politikai rendszer, lehetővé téve az emberek számára, hogy reménykedjenek a további fokozatos fejlődésben.

A szovjet rendszer modernizációs potenciálja azonban nyilvánvalóan kiürült az 1970-es évek végére. A Szovjetunióban a gazdasági növekedés mutatói már 1959-ben csökkenni kezdtek, amikor a háború utáni újjáépítés lényegében befejeződött. Csehszlovákia, amely a legkevesebbet szenvedett a második világháború alatt, és amely a legfejlettebb gazdasággal rendelkezett a kommunizmus előtti időkben, elsőként döbbent rá arra, hogy a létező rendszer keretein belül nincs többé kilátása a fejlődésre. Ez az oka annak, hogy Csehszlovákiában a pártállami elit számottevő része támogatója, sőt kezdeményezője volt az 1968-as reformmozgalmaknak. De a Szovjetunió még nem állt készen a változásokra. Sőt, az 1973-as arab-izraeli háborút követő olajválság petrodollárok jelentős tömegét áramoltatta a Szovjetunióba. Az olcsó szovjet olaj az ipar növelésének folytatására ösztönözte a “baráti országokat”. Leonyid Brezsnyev alatt a “stabilitás” lett a fő jelszó a Szovjetunióban. Ezt a “stabilitást” azon az áron szerezték meg, hogy elzárkóztak a fejlődés új útjainak keresésétől. Az új társadalmi szerződés szerint a tömegek tartózkodni fognak a polgári szabadságjogok növelésének követelésétől, cserébe viszont megkapják a fogyasztás növekedését. Ez volt a korrupció elharapózásának időszaka, nemcsak a társadalom csúcsán, hanem minden rétegében. Olajdollárokkal fizettek az importált fogyasztási javakért és technológiákért. Ez a pénz azonban nem volt elegendő, és a szovjet kormány elkezdett külföldi kölcsönökért folyamodni. Az 1970-es évek az olcsó hitel évei voltak. Ennek következtében Lengyelországot, Magyarországot, Romániát és a Szovjetuniót a Nyugat legnagyobb adósai között tartották számon.

A fejlődés választott útja Kelet-Európa országai számára azt biztosította, hogy fokozatosan be fognak kapcsolódni a világgazdaságba, mégpedig a Nyugat perifériájaként. Függőségük folyamatosan nőtt az 1970-es, 1980-as években. Belső problémáik ugyanakkor nem oldódtak meg. Kezdve attól, hogy a rendszer képtelen volt eleget tenni a fogyasztói elvárásoknak, egészen addig, hogy nőtt a politikai elégedetlenség, amit csak megsokszorozott egy szűk látókörű sértettség. Az 1989-es mozgalom épp annyira volt a felbőszűlt fogyasztók felkelése, mint a felébresztett “civil társadalom” lázadása.

A lázadó erők közötti kapcsolat különböző volt az egyes országokban; Csehszlovákiában “bársonyos forradalom” zajlott le, míg Romániában a polgárháború határáig jutottak el. A változás folyamatában részt vevő tömegek aránya szintén különbözött. Lengyelországban és Romániában az emberek kimentek az utcára, hogy változásokat követeljenek, Magyarországon passzívan várták a hatalom és az ellenzék “kerek asztalának” eredményeit, Oroszországban a tömegek jelentős része már a kezdetektől tartott a reformoktól. Mindent számba véve, a történések dinamikus és társadalmi jellege mindenütt ugyanaz volt.

A felszínen úgy tűnhet, mintha az 1989-es események az 1968-as reformtörekvések folytatásai lennének. De ez nem így volt. A Brezsnyev-korszak volt az az idő, amikor a szovjet blokk összes országában teljesen korrupttá vált az uralkodó réteg. Paradox módon, a korrupció a bürokráciát fogékonnyá tette a demokrácia jelszavai iránt. Az elit rétegekben felébresztett új szükségleteket csak egy “nyitott társadalom” tudná teljesen kielégíteni. Ráadásul a hatalom legitimációjához egy új mechanizmusra volt szükség. Olyan körülmények között, amikor a társadalom egyre inkább rétegződött, egy egalitáriánus ideológia már nem felelt meg a hatalmon lévőknek, mivel nem szolgálhatta hatalmuk igazolását. A kommunista hatalom struktúráinak eltávolítása pontosan azt szolgálta, hogy megnyíljon az út afelé a végső átalakulás felé, amely Kelet-Európa országait a kapitalista világgazdaság perifériájára vezeti. Ebben az értelemben az 1989-től 1991-ig tartó időszak nem volt sem fordulópont, sem egy új korszak kezdete, csupán azoknak a folyamatoknak a betetőzése, amelyek a korábbi évtizedekben alakultak ki. A kommunista elitek azért adták meg oly könnyen magukat, mert maguk is azt érezték, hogy régóta nyomasztja őket ez a hatalom, pontosabban a hatalom korábbi formája. A bürokrácia természetesen nem volt egységes. Elnyomó szervezete és ideológusai féltek a változástól, de hatalmukat már elveszítették. A régi nómenklatúra saját válságát azon az áron oldotta meg, hogy lerombolta a rendszert. Ez a nómenklatúra arra törekedett, hogy megtartsa pozícióját, azaz hatalmát pénzzé konvertálva, ennek a pénznek a segítségével hatalmon maradjon. A kommunista elit fokozatosan burzsoává vált már jóval 1989 előtt. A keleti blokk szétesése lehetővé tette számára, hogy nyíltan burzsoáziának vallja magát.

Kelet-Németország kivétel volt. A Nyugat egyszerűen annektálta. A tömegek fogyasztói igényeit kielégítették, de a helyi nómenklatúrát kiszorította az összehasonlíthatatlanul gazdagabb és erőteljesebb nyugati burzsoázia. Miután a bürokratákat elintézték, a helyi értelmiség elnyomása is megkezdődött. Az áldozatok tiltakoztak. Mivel meghiúsult az a lehetőség, hogy integrálódjanak a rendszerbe, arra vágytak, hogy megváltoztassák azt. Nem meglepő, hogy a német “új tartományokban” sokkal hamarabb újjáéledt a baloldali mozgalom, mint Kelet-Európa többi részén.

A tömegeket mindenütt becsapták. De épp ilyen helytálló, ha azt mondjuk, hogy az emberek pontosan azt kapták, amit követeltek. A helyzet arra a közismert mesére emlékeztet, amelyben egy ember, aki egyetlen nap alatt akar meggazdagodni, megtudja, hogy szeretett fia meghalt és így másnap kifizetik neki a biztosítás összegét. 1989-ben az emberek szabadságot akartak és azt, hogy hozzáférjenek a nyugati fogyasztási javakhoz. Mindkettőt megkapták – de milyen áron?

A posztkommunista országok gazdaságai mély depressziót éltek át, az életszínvonal hanyatlott. A tömegek nagy része számára nehezebbé vált az oktatási rendszerbe való belépés, és az általános ingyenes egészségügyi rendszer is szétzilálódott. A fogyasztói paradicsomról kiderült, hogy nem más, mint a kiválasztott kevesek klubja. A munkanélküliség az összes országban 10–16 százalékot ért el, kivéve a Cseh Köztársaságot és Fehéroroszországot.

Mivel sem az állami, sem a magánvállalkozások nem voltak képesek arra, hogy megfelelő számú munkahelyet teremtsenek, az emberek a szerint az elv szerint kezdtek el élni, hogy “a fuldokló megmentése a fuldokló számára is munka”. Emberek millióit vonták be jelentéktelen magánvállalkozásokba, de olyan alacsony technológiai és szervezeti szinten, amelyen – miként sok szakember elismeri – a kis vállalkozások “inkább a gazdasági változások kerékkötőivé, mintsem motorjává”3 válnak. Ezek a “vállalkozók” nem afféle peremre szorult kispolgárok, akik sem tulajdonnal, sem megbízható létfenntartási eszközökkel nem rendelkeznek, és csak nehézségek közt tengődve tartják fenn magukat. Az ő életük labilis és tele van kockázatokkal. Az 1990-es évek végére az önfoglalkoztatók aránya a volt szovjet blokk országaiban – miután gyorsan meghaladta a nyugat-európai, ázsiai és latin-amerikai szinteket – elérte Afrikáét.

Az “árnyékgazdaság” gyorsan növekedett a régióban majdnem mindenütt. 1989-ben a reform ideológusai egyöntetűen azzal érveltek, hogy a feketepiac és az illegális üzletelés kizárólag a központi tervezés és a merev állami szabályozás körülményei között tenyészik, mivel ez a társadalom elemi reakciója a gazdasági tevékenység “természetellenes” megszorításaira. A híres orosz tudós, Szergej Glazüjev megjegyzi, hogy “az államnak mint az ellenőrzés alapvető közegének az eltávolítása a gazdaságból nem a piac önszabályozásához és versenyhez vezetett, hanem ahhoz, hogy banditák vették át a funkcióját”.4

A modernizáció ígéretei dacára, a gazdaság és a társadalom lényegében minden ilyen országban pontosan az ellenkezőjén ment keresztül. A cégeket és intézményeket kompjuterekkel látták el, de a tömegek oktatási színvonala meredeken esett. A Nyugattal szembeni lemaradás nőtt. A termelési hatékonyság mutatói romlottak, még a legsikeresebb országokban is, mint például a Cseh Köztársaságban. Ha a cseh gazdaság energiaigénye az 1980-as években körülbelül 40 százalékkal magasabb volt, mint Nyugat-Európa fejlettebb országaiban, az egy főre eső energiafelhasználást tekintve, és 150 százalékkal magasabb volt a GDP-ben mérve – 1995-re ez a lemaradás növekedett. Közvetlen következménye volt ez annak, hogy a vállalkozásokban lelassult az eszközök fejlesztésének folyamata. A Cseh Köztársaság további lemaradása a Nyugattól a munka termelékenységében is megmutatkozott. 1989-ben ez az index az európai uniós szint 39 százaléka volt, és 1995-ben – dacára a modernizációnak, ami sok olyan vállalatnál lezajlott, amelyet a nyugati tőke vásárolt meg – csak 33 százalék.5 A többi országban sokkal drámaibban nőtt a technológiai lemaradás és a függőség a Nyugattól. Oroszországban és Ukrajnában a helyzet egyszerűen katasztrofálissá vált.

Ahogyan a Harmadik Világban, megtörtént a gazdaság technológiai rétegződése. Az egyik oldalon a fejlett vállalatok kis csoportja közvetlenül integrálódott a világpiacba, itt magas béreket fizetnek, a külföldi tőke tulajdonában vannak vagy annak érdekeit szolgálják. A másik oldalon ott van az összes többi vállalkozás, amely megpróbál működni a helyi piacon és nehézségekkel küzd létfeltételei megteremtése közben. A paradox az, hogy a “fejlett” vállalatok egy napig sem élnének meg, ha a “hagyományos háttérszektor” nem biztosítaná az önreprodukciót a társadalom egésze számára. Valójában a külföldi vállalkozók és a helyi pénztőke a hatóságoktól kapott aktív támogatás segítségével kihelyezi költségeit a hagyományos szektorba.

Bármely elfogulatlan megfigyelő láthatja, hogy egyetlen ország sem lett gazdagabb, ha lelkiismeretesen követte a neoliberális nézeteket. Moldávia, Oroszország és Kirgízia is a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szakácskönyvének receptjeit követte az utolsó betűig, de gazdaságaik elbuktak. Ezzel szemben Szlovénia visszautasította a privatizációt, a régióban a legmagasabb életszínvonalat élvezi, és jó úton van afelé, hogy gyorsan belépjen az Európai Unióba. A privatizáció nemcsak hogy nem segítette a modernizációt Kelet-Európa országaiban, de végső soron szoros kapcsolatban van az általános hanyatlással. Éppen azokban az országokban szembeszökő az ipar növekedése, amelyek nem követték az IMF diktátumait – Kínában, ahol fennmaradt a kommunista rezsim, és Fehéroroszországban, ahol sok évi krízis után a Nyugat által oly gyűlölt Alexander Lukasenko került hatalomra. Bizonyos fokú siker regisztrálható 1989 és 1997 között a Cseh Köztársaságban is, ahol a privatizációt csak szimulálták (a privatizált vállalkozásokat az állami befektetési bankok vásárolták föl). A privatizáció eredményei Ukrajnában különösen tanulságosak. A liberális reform eredményeit elemezve a közgazdász Jurij Buzdugan megállapította, hogy a teljesítmények zuhanása összehasonlíthatatlanul nagyobb volt azokban a szektorokban, ahol széleskörű privatizációt hajtottak végre.6

Az árszabályozás mellőzése és a vállalkozás teljes szabadságának bevezetése az ígért jólétet sem hozta el. Glazüjev már 1994-ben megállapította: “A gazdaság liberalizálásának mértékét tekintve Oroszország lehagyott sok fejlett kapitalista országot. Az állami szabályozástól és felügyelettől való jelenlegi szabadságunk azonban kiegészül a gazdasági tevékenység módszerei és eredményei iránt érzett felelősségtől való szabadsággal”.7 Az ország példátlan válságba süllyedt. Az eredmények hanyatlása mindenben túltesz a “Nagy Depresszió” idején tapasztaltakon, és az 1998-as pénzügyi összeomlás a pénzügyi stabilizációs politika teljes csődjét is napvilágra hozta. A válság olyan mélynek bizonyult, hogy 1999-ben még mértéktartó szakemberek is azt állították, a válságból kivezető egyetlen reális út “az áttérés a gazdaság mobilizációjára”.8

Nagyon lényeges, hogy a gazdasági növekedés mértékének hanyatlását és a Nyugattal szembeni technológiai lemaradást állandóan úgy emlegették, mint annak a válságnak a fő szimptómáit, amely a szovjet típusú társadalmak bukásához vezetett. Miután elindultak a kapitalista úton, ezek a társadalmak úgy küzdötték át magukat a következő évtizeden, hogy közben sokkal súlyosabb hanyatlást kellett elviselniük, és – legalábbis a felszínen – beletörődtek a Nyugattól való függőségbe. A magyarázat egyszerű: ami elfogadhatatlan volt a két rendszer közötti verseny keretei között, teljesen természetes lett, miután az egész világ egyetlen kapitalista rendszerré egyesült. Ennek a rendszernek a kontextusában egészen természetes, hogy egyes országok dinamikusabban fejlődnek, mint mások, és hogy a “periféria” elmaradottsága szükséges feltétele a “centrum” virágzásának.

Természetesen Kelet-Európa országai maguk is azt remélték, hogy a “centrum” részeivé válnak. 1989-ben a kommunista országok legtöbb polgára teljesen közömbös volt az éhezésre ítélt afrikai népek vagy az ázsiai szegénység iránt. A reformok eredményei nemcsak megjósolhatóak voltak, de az emberek nagyon is megérdemelték őket. A szegénység és a bizonytalanság, ami járványként söpört végig Kelet-Európán, egyfajta történelmi büntetés volt a felelőtlen fogyasztói ambiciókért és a világ más részein élők iránt érzett faji megvetésért.

Ha a nyugati stílusú gazdagság megtévesztő volt, a demokrácia bizonyos mértékben realitássá vált. Ebben is van egy paradoxon: amikor az emberek a nyugati életszínvonalról álmodoztak, akkor ezt “bent” tették, magánemberekként, de amikor a Nyugaton meglévő politikai szabadságjogokat követelték, akkor “kint” voltak hangosak. Végső soron pontosan azt kapták, amit követeltek – szabadságot. De gazdagság nélkül.

A nyugati demokráciára jellemző intézmények a régió csaknem valamennyi országában kiépültek, Albániát és Oroszországot is beleértve. A Cseh Köztársaságban és Lengyelországban az intézmények viszonylag hatékonynak bizonyultak, ez nem mondható el Albániáról a választási rendszer merevsége miatt, Oroszországról a tekintélyelvű alkotmány miatt, vagy Lettországról, ahol a népességnek majdnem a fele nem kapta meg az állampolgári jogokat. De még a legjobban prosperáló országok is olyan problémákkal szembesültek, amelyek megkérdőjelezik a demokratikus jövőt.

Az “átmenet folyamatának” árát az emberek többségével fizettették meg. Emberek milliói számára, akik a fogyasztási paradicsom eljövetelére vártak, jelentett ez megrázkódtatást. Nem meglepő, hogy a neoliberális ideológia “tiszta formájában” gyorsan elveszítette vonzerejét. Ha az emberektől további áldozatokat vártak, kiegészítő motivációkra volt szükség. A neoliberalizmust nacionalizmussal támasztották alá.

A szovjet korszakban a nacionalista eszmék erőteljes ösztönzést jelentettek az emberek számára a rendszerrel szembeni ellenállásra. Kelet-Európa történelmének nacionalista interpretációja nem látott mást a kommunizmusban, mint egy olyan rendszert, amelyet a szovjet szuronyok vezettek be. Az emigráció orosz nacionalista sajtója éppen ellenkezőleg azzal érvelt, hogy a kommunista eszmék teljesen idegenek az orosz néptől; Nyugatról importálták őket Oroszországba, és a zsidók és a lettek ültették el. A kommunista elmélet és gyakorlat nacionalista alternatíváját keresve, a nacionalizmus ideológusai az 1945 előtti évekhez fordultak (Oroszországban a cárizmus idejéhez), egyfajta “aranykort” látván bennük. A kommunistákat követő rezsimek már a kezdet kezdetén a múlt feltámasztását tűzték ki célul. Ebből adódik a régi állami szimbólumok általános visszaállítása (mint Oroszországban, Magyarországon és Lengyelországban), egyes esetekben a régi alkotmányoké is (mint Lettországban és Észtországban). Lengyelország és Oroszország, bár hivatalosan köztársaságok maradtak, koronával díszítették fel címerüket. Szlovákiában, Horvátországban és 1996-ig Fehérorosz­országban is olyan állami szimbólumok kaptak hivatalos státust, amelyeket korábban a helyi fasiszták használtak.

A múlthoz való visszatérés mindig utópia volt. Kelet-Európa minden országában a társadalom szociális, gazdasági, sőt demográfiai struktúrái is radikálisan megváltoztak az 1920-as, 1930-as évek óta. A háború előtti “aranykorhoz” való visszatérés eszméje is egy reakciós utópia volt, mivel a létező társadalom – miután a kommunista uralom 40 éve alatt átalakuláson ment keresztül – a szociális és gazdasági fejlődés sokkal magasabb szintjén állt, mint az a társadalom, amelyhez visszatérni óhajtottak. Nem meglepő, hogy a restauráció folyamatának előrehaladásával egyre inkább nőtt a spontán ellenállás. A szülők nem akartak kötelező vallásos nevelést az iskolákban és az óvodákban. A nőket elkeserítette, hogy kísérletek történtek az abortuszhoz való joguk megnyirbálására vagy jogaik csorbítására a bonyolultabb válási ügyekben. Paradox módon, a Nyugat felé való politikai és gazdasági orientáció összekapcsolódott a társadalom életének demodernizációjával. A kommunizmus előtti időkben Kelet-Európa legtöbb országa feltétel nélkül függött gazdaságilag a Nyugattól. A múlthoz való visszatérés ideológiája a periferiális kapitalizmus restaurációját biztosította. Ez nagyonis megfelelt a transznacionális társulásoknak és a nyugati pénzügyi intézményeknek. Ami pedig a helyi eliteket illeti, a többségüknek egyszerűen nem volt más választása.

A neoliberalizmus kritikusai egységesen hibáztatták az új eliteket azért, hogy a társadalmat a tizenkilencedik századba akarták visszavezetni, és hogy egy olyan társadalmi rendszert akartak Kelet-Európába plántálni, amely rég letűnt a Nyugaton. Ha összehasonlítjuk azt a kapitalizmust, amely a kontinens keleti részén körvonalazódott, azzal a kapitalizmussal, amely az Európai Unióban uralkodott, nem volt nehéz erre a következtetésre jutni. “Az a társadalom, amely most bontakozik ki Oroszországban, távol áll a nagyon hatékony, szociálisan orientált piacgazdaságoktól” – állítja az Orosz Tudományos Akadémia egyik jelentése. “Ez inkább egy olyan társadalom, amely a tulajdonosok rétegének hipertrófiáján, a szervezett bűnözésen és a külföldi országoktól való függőségen alapul. Társadalmi-gazdasági szempontból nézve ez nem egy lépés előre, hanem azt jelenti, hogy az országot kétszáz évvel visszaveti a primitív, ‘vad’ kapitalizmus korszakába”.9 “Lengyelországban ma a tizenkilencedik századi vadkapitalizmus jellegzetességei kerültek felszínre” – írja Tadeusz Kowalik10 lengyel közgazdász.

A “vad”, “primitív” és “elmaradott” kapitalizmus gondolata Kelet-Európában jól jön mind a baloldaliaknak, mind a neoliberálisoknak. Az előbbiek számára lehetővé teszi, hogy finoman utaljanak a klasszikus marxista szövegekre, ezzel szemben az utóbbiak azzal tudnak érvelni, hogy idővel, a “civil társadalom” fejlődésével együtt a kelet-európai kapitalizmus is “civilizálódni” fog. Európában a “vadkapitalizmus” korszakában nem volt sem Nemzetközi Valuta Alap, sem fejlett tőzsdei spekulációs rendszer, sem transznacionális társulások. Az “elmaradott” és “vad” kelet-európai struktúrák bensőséges kapcsolatban állnak a “fejlett” és “civilizált” nyugatiakkal. Sőt, mi több, a nyugati kapitalizmus az 1990-es évektől egyáltalán nem egy “civilizáltabb” irányba tart. Másként szólva, az 1990-es években nem annyira a posztkommunista kapitalizmus “civilizálódott”, mint inkább a nyugati kapitalizmus vált “vaddá”. Az egyetlen különbség az, hogy a neoliberális politika Nyugaton összeakaszkodott a “civil társadalom” erős védekező soraival. A posztkommunista országokra viszont, ahol a “civil társadalom” gyenge volt, a neoliberális modellt egy “lovassági rohammal” rá tudták kényszeríteni, tehát sokkal gyorsabban és következetesebben. Minden propaganda ellenére, az 1989-es események egyáltalán nem jelentették a “civil társadalom” győzelmét az állam felett. A nyugati típusú politikai intézmények ugyan létrejöttek, de a nép részvétele a politikai életben – akárcsak korábban – minimális volt, és szinte semmi kapcsolat nem volt a demokratikus folyamatok és a döntéshozó mechanizmusok között.

A posztkommunista demokráciáról kiderült, hogy éppen olyan “alulfejlett” és “elmaradott”, mint a helyi kapitalizmus. De itt nem az a probléma, hogy hiányoznak a hagyományok vagy rövid az idő. Az alulfejlettségnek és elmaradottságnak ugyanaz a magyarázata: 1989 után Kelet-Európa társadalmai integrálódtak a kapitalista rendszerbe, a periféria szereplőiként. A Cseh Köztársaság és Szlovénia csakúgy, mint a német “új tartományok”, közelebb voltak a “centrumhoz”, mint Lengyelország és Románia, nem beszélve Oroszországról és Ukrajnáról. Még a legkivételezettebb országoknak sincs azonban esélyük arra, hogy gyorsan váljanak a Nyugat valódi részévé. A “kiválasztottak klubjának” bővítéséhez szükséges erőforrások egyszerűen nem léteznek. A Cseh Köztársaság vagy Szlovénia esetleges sikere új problémákat jelenthet Portugália vagy Görögország számára, amelyek klubtagsága ugyancsak ingatag.

A periferiális kapitalizmus más logika szerint fejlődik, mint a “centrum” országainak kapitalizmusa. A hírhedt tőkefelhalmozásról, amelyről azt feltételezik, hogy biztosítja a helyi vállalkozó osztály felemelkedését, kiderült, hogy lehetetlen, mivel a globa­lizált világgazdaság keretei között a befektetési források spontán újraelosztása folyamatosan a “centrum” javát szolgálja. Az évtized végére a korábbi kommunista blokk majdnem minden országa ugyanazzal a problémával szembesült, mint a fejlődő országok Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában – a befektetések hiányával.

Azt az elméletet, mely szerint a magántulajdon győzelme gyors befektetést hoz a független vállalkozók osztálya számára, szintén megcáfolta a tapasztalat. “A posztkommunista társadalmi struktúra legmegkülönböztetőbb jegye Kelet-Európában a tőkés osztály hiánya” – állítják szociológusok.11 “Miután hat év eltelt gazdasági szabadságban – jegyzi meg meglepetten Dmitrij Galkov­szkij liberális író –, nem tehetünk mást, mint sétálhatunk Moszkva központjában fényes nappal egy lámpással a kezünkben, és azt kiálthatjuk: »Mutassatok nekem egy igazi kapitalistát!«”12 Semmi okunk arra, hogy meglepődjünk ezen, hiszen az 1989 óta zajló átalakulásnak már kezdettől fogva ez volt a lényege. A nómenklatúra burzsoává vált, de nem vált kész burzsoáziává. Beleolvadt a kapitalista világrendszerbe, elfogadta a rendszer játékszabályait, de nem vetette le saját jellemző vonásait. A nómenklatúra és a technokrácia nemcsak a kapcsolatait és a hatalmat örökölte a “kommunista” rendszertől, de jelentős mértékben a hatalom módszereit is.

Liberális tudósok hasonlóságot találtak az itteni sógor-komaságon alapuló kapitalizmus és a délkelet-ázsiai országok “aberrációi”, sőt a Japánban fellelhető félfeudális üzleti struktúrák között. Utólagos éleslátással a piacgazdaságok összes hibáját csupán a “speciális helyi adottságokkal” próbálták magyarázni, jóllehet a periferiális kapitalizmus nem lehet más, mint “különböző” és “anomáliás”. Éppen a társadalom régi rendjéhez való nagyfokú ragaszkodás akadályozta meg a társadalmi robbanást, dacára a “reformfolyamattal” való tömeges elégedetlenségnek. A munkások függése a menedzsmenttől, a szociális jóléti ellátások maradványainak bürokratikus paternalizmussá alakítása és a politikai klientúra mind hatékony védelmül szolgáltak az osztályharc ellen.

A kommunista rendszer nem engedte meg az embereknek, hogy tudatára ébredjenek érdekeiknek, vagy hogy egyesüljenek azok megvédése érdekében. Az előző társadalomban az egyes állampolgárok csak fogyasztóként cselekedhettek önállóan, minden egyebet az állam szervezett meg számukra. Ez az, amiért 1989-ben emberek milliói oly hihetetlenül naivak voltak és oly könnyen ráálltak arra, hogy saját érdekeik ellenében manipulálják őket. A piac ezzel szemben arra kényszeríti az embereket, hogy tudatában legyenek saját érdekeiknek és annak, hogy ezek az érdekek hogyan ütköznek más emberek érdekeivel. A munkások felfedezik, hogy nemcsak fogyasztók, hanem bérbe vett alkalmazottak. A piac tapasztalata jelentős iskola az antikapitalista mozgalmak számára.

Egy ilyen helyzetben a periferiális kapitalizmus számára életbevágóan fontos, hogy fenntartsa a hagyományos kötelékeket, hogy megvédje a munkásokat a piac megrázkódtatásaitól és visszatartsa a vállalkozókat a munkásokkal való közvetlen összetűzésektől. Ezek a korporatív, patriarchális és korrupt hagyományos struktúrák azonban megakadályozzák azt, hogy egy dinamikusabb vállalkozói osztály alakuljon ki. Eltorlaszolják a modernizáció útját, még abban az ésszerű értelemben is, amennyiben a modernizáció valóban szükséges a nemzetközi pénztőke számára. A társadalom holtvágányra jut.

A helyi liberális ideológusok és a nyugati kommentátorok azt hangoztatják, hogy a társadalmat meg kell szabadítani a helyi “barbárságtól”, és ha majd ezt a kapitalizmust “megtisztították”, integrálódnia kell a “világ civilizációjával”. Pontosan ugyanígy hangoztatta Gorbacsov azt, hogy a szovjet rendszert meg kell “tisztítani” a bürokráciától és a tekintélyelvűségtől. A neoliberalizmus ideológiájának szavaival a kelet-európai kapitalizmus éppen olyan “deformált”, mint amilyen a “szocializmus” volt a peresztrojka ideológiájának szavaival.

Ez végeláthatatlan viták sorát váltja ki a “nyugatosítók” és az “anyaföldet” védők (azaz a nacionalisták) között lényegében a volt keleti blokk minden országában. De sem a “nyugati út” támogatói, sem a “megkülönböztetett identitás” bajnokai nem tudnak kiutat találni ebből a helyzetből. Mégcsak megélni sem tudnak egymás nélkül, mivel a “civilizált” és a “barbár” struktúrák szorosan összefonódtak.A periferiális kapitalizmus nem fogja modernizálni Kelet-Európát. Ezért aztán – a liberalizmus nyelvén szólva – bármilyen komoly kísérlet történik is a kapitalizmus “megtisztítására”, éppúgy bukásra van ítélve, mint Gorbacsov peresztrojkája. A korporatív és nómenklatúra struktúrák lerombolása lehetetlen a periferiális kapitalizmus alapjainak aláásása nélkül. Nem sikerülhet a nómenklatúra álburzsoáziát és a bűnöző klánokat “igazi” vállalkozókkal helyettesíteni anélkül, hogy ne vonnánk kétségbe éppen a magánvállalkozás és a “magántulajdon szentségének” elvét. Ez az, amiért csak a baloldal tudja megoldani a modernizáció kérdését Kelet-Európában és csak radikális burzsoá-ellenes rendszabályokkal. A 1990-es évek végén a régió egyetlen országa sem állt készen ilyen változásokra, és a baloldali pártok maguk is képtelenek voltak arra, hogy radikális erőként cselekedjenek. Ebből csak egyetlen következtetés adódik – új forradalmi megrázkódtatások hiányában a posztkommunista világ arra van ítélve, hogy azon az úton járjon, amelyet ma követ. Kelet-Európa legtöbb országában a baloldaliak “nyugatosítók” lettek (ez talán az egyetlen, amiben különböznek a jobboldaliaktól), míg Oroszországban, amely mély nemzeti megaláztatást élt át, a Kommunista Párt a szlavofilizmus felé fordult. A baloldali pártok azonban egyik esetben sem a tömegekre, nem a dolgozók többségére akarnak támaszkodni, hanem a helyi elitek egyes csoportjaira. A baloldal gyakorlatilag a neoliberális rendszer részévé vált, nem tud és nem akar úgy cselekedni, hogy kifejezze a tömegek tiltakozását. Ez a régió népeit új áldozatokra és kétségbeesésre fogja ítélni. Ilyen körülmények között elkerülhetetlen a politikai demokrácia hanyatlása. Ennek már az összes tünete megfigyelhető. A gyakorlatban a valódi döntéshozatal már távol áll a demokratikus eljárásmódoktól, miközben az állami intézmények egyre inkább tekintélyelvűvé válnak és nacionalista mozgalmak ütik fel a fejüket a “mélyből”.

A rendszerrel szembeni ellenállás nő. A munkásosztály egyes elemei a baloldali mozgalmak lehetséges bázisává válnak, miután meg- és kijárták a piac iskoláját, bár ez a bázis összehasonlíthatatlanul kisebb, mint azt az ortodox marxisták feltételezték. A kommunista rendszer elutasítása után Kelet-Európa megint ugyanazokkal a problémákkal néz szembe, amelyek a huszadik század eleje óta kínozták. A modernizáció és a függetlenség kérdései, amelyekkel sem a liberálisok, sem a nacionalisták nem tudtak megbirkózni, ismét napirendre kerültek.

Ebben a helyzetben a baloldalnak az a kötelessége, hogy saját tervvel álljon elő. Ennek a tervnek nemzetinek kell lennie, de ugyanakkor következetesen nacionalizmus-ellenesnek. Annyiban kell nemzetinek lennie, amennyiben elkötelezett amellett, hogy saját országa érdekei elsőbbséget élveznek a fejlődésben; meg kell mutatnia, miként kell legyőzni a függőséget a Nyugattól és hogyan kell a gazdaságot az ország saját érdekeinek szolgálatába állítani. Ennek a tervnek nacionalizmus ellenesnek kell lennie, mert a nacionalizmus a helyi elitek ideológiája, akik abban érdekeltek, hogy megőrizzék privilégiumaikat, és ezért abban is, hogy fenntartsák a periferiális kapitalizmust. A nemzeti érdekeket az elitek érdekeinek ellensúlyaként kell beállítani. A helyi elitek lényegüket tekintve nemzetellenesek, mivel népellenesek. Nacionalista retorikájuk csak elleplezi azt, hogy naponta kirabolják a tömegeket. Sem a nemzetközi, sem a helyi tőke nem tudja teljesíteni a társadalmi és a technológiai modernizáció feladatát, azon egyszerű oknál fogva, hogy ezek a feladatok még a napirendjén sem szerepelnek. Még kevésbé képesek arra, hogy a radikális változáshoz szükséges erőforrásokat mobilizálják. A nemzeti fejlődés bármely tervezete azt igényli, hogy az államnak mint fő befektetőnek a szerepe drámai módon növekedjék. Ez azt jelenti, hogy a privatizációt előbb-utóbb egy olyan politikának kell felváltania, amely bővíti a társadalmi szektort. A modern világban lehetetlen egyedül hadat üzenni a nemzeti függetlenségért. Kelet-Európa népei több ízben megmutatták szolidaritásukat, amikor megvédték jogaikat a szovjet “nagy testvérrel” szemben. A szolidaritás még inkább szükséges akkor, amikor a moszkvai “nagy testvér” helyét valaki Washingtonból vagy Brüsszelből tölti be.

Az Európai Unióval való integráció a kelet-európai fogyasztó utolsó reményét és utolsó nagy illúzióját reprezentálja. Ezek a remények nem fognak valóra válni, sem azok számára, akik kívül maradnak az Unión, sem azok számára, akiket befogadnak. Az előbbiek semmit nem fognak kapni, míg az utóbbiak ismét olyan dolgokat fognak kapni, amiket nem vártak. A politikai ciklus eléri csúcspontját. A “gazdagok klubjába” való integrálódásról szóló álmokat fel fogja váltani annak belátása, hogy az embernek meg kell védenie saját érdekeit. A fogyasztónak állampolgárrá és proletárrá kell válnia.

Kelet-Európában nem létezik egyetlen homogén munkásosztály a hagyományos marxista értelemben. Lényegében sehol sem létezik ilyen. A periferiális kapitalizmus körülményei között a baloldali mozgalom nem “osztálymozgalomként”, hanem “népmozgalomként” bontakozik ki. Ugyanakkor azonban még az olyan elemi követelések is, mint a bérek azonnali kifizetése vagy a szénbányászat megtartása, megkérdőjelezik a rendszer létét. Ezeket az igényeket mindaddig nem lehet kielégíteni, amíg az egész gazdasági kapcsolatrendszer, beleértve a Nyugattal és az IMF-fel való kapcsolatot, nem megy át radikális változásokon.

A régi problémákhoz való visszatérés elkerülhetetlenül magával hozza a kísértést, hogy megismételjük a régi megoldásokat. Azt jelenti-e ez, hogy Kelet-Európában vagy legalábbis néhány országában lehetséges annak a kommunista rendszernek az újjáéledése, amely 1989-ben összeomlott? Vannak emberek, akik erről álmodoznak, míg mások félnek ettől. De nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Dacára azoknak a párhuzamoknak, amelyek a század vége és eleje között fellelhetők, van egy alapvető különbség e között a két időszak között. A Szovjetunió évei nem teltek el hiába. A társadalom sokkal műveltebb, fejlettebb és összetettebb lett. Éppen ez az oka annak, hogy olyan gyengék azok az ortodox kommunista csoportocskák, amelyek az 1920-as évek formulái szerint próbálnak meg élni.

A baloldal előtt az a feladat áll, hogy okuljon a szovjet kommunizmus történelméből és a Harmadik Világ nemzeti fejlődésének tapasztalataiból is. Ebben az esetben nem az a probléma, hogy mennyire voltak “szocialisták” ezek a modellek. Az a lényeges, hogy mindkettő a periferiális kapitalizmus alternatívájaként emelkedett ki. Mindkettő vereséget szenvedett. Kelet-Európa országai visszatértek a kapitalista világrendszerhez, míg a Harmadik Világ államai soha nem törtek ki belőle. Mind a szovjet modell, mind a Harmadik Világ nemzeti mozgalmai felgyorsították a fejlődést azon az áron, hogy megtagadták a demokráciát. Végső elemzésben bukásuk döntő oka az volt, hogy figyelmen kívül hagyták az emberi jogokat és a személyes szabadságot. A bukás nem azért következett be, mert 1989-ben emberek milliói hirtelen elkezdték követelni a szabadságot (valójában sokan még azt sem tudták, mi az), hanem mert egy olyan társadalom, amelyik nem szabad, nem tudja mozgósítani innovatív potenciálját és nem tud sikeresen ellenállni a kapitalizmus offenzív propagandájának és fogyasztói vonzerejének.

Az 1990-es évek végére világossá vált, hogy a politikai felszabadulás egyszerűen mellékterméke volt a kommunista rezsimek válságának. A periferiális kapitalizmus hosszú távon összeegyeztethetetlen a demokráciával. A baloldal újraéledése Kelet-Európában (és a világ egészén) végső soron attól függ, hogy a baloldaliaknak milyen mértékben sikerül a vezető demokratikus és innovatív erővé válniuk. Valóra fog-e válni a felszabadulás új terve? Csak abban az esetben, ha olyan átfogóbb globális változások részévé válik, amelyek végül is a kapitalista világrendszer eltörléséhez és egy igazságosabb világrenddel való felváltásához vezetnek. Nekünk, Kelet-Európa polgáraiként nincs különleges sorsunk. A fogyasztói paradicsom illúzió volt, de a harc a szabadságért és az igazságosságért csak most kezdődik.

(Fordította: Pach Éva)

Jegyzetek

1 Andor László: A magyarországi baloldal és az euro-atlanti integráció, ESZMÉLET, szerk.: Krausz Tamás (Budapest, 1997), p.202.

2 Petr Uhl: Attitudes to EU Membership in the Czech Republic, (Az EU-tagsághoz való viszony a Cseh Köztársaságban) Labour Focus on Eastern Europe, (Spring 1998, no. 9.), p. 19.

3 Svetlana Glinkina, Opit ekonomicseszkih preobrazovanij v sztranah Centralnoj i Vosztocsnoj Jevropi. (A gazdasági átalakulás tapasztalatai Kelet-Közép-Európa országaiban), Al’ternativi (1998, no.3) p.776.

4 Sergej Glazjev: Ekonomika i politika: epizodi bor’bi (Gazdaság és politika: a harc epizódjai) (Moszkva, Gnozis, 1994) p.87.

5 lásd Svetlana Glinkina, op. cit, pp. 67-77.

6 lásd Jurij Buzdugan, Social-demokraticsnij vibir (A szociáldemokrata választás) (Kijev, 1998, kézirat) p. 22.

7 Sergej Glazjev op. cit., p. 22.

8 Vladimir Filatov: Ili razumnaja «csrezvycsiajka» ili Barkashov i Anpilov so svojej economikoj (Vagy mi vetünk be ésszerű kényszerrendszabályokat vagy Barkasov és Anpilov jön a gazdaságpolitikájával), Vek (1999, no. 1) p. 6, lásd még: Alekszandr Privalov: Soblazn tridtcatih godov (A harmincas évek), Izvesztyija (12. 02. 1999.) p. 2.

9 Idézi Roy Medvegyev: Kapitalizm v Rosszii? (Kapitalizmus Oroszországban?) Moszkva, Prava Cheloveka, 1998, p. 125.

10 Tadeusz Kowalik: August – A Bourgeois Epigone Revolution (Augusztus – Egy burzsoá-epigon forradalom), Labour Focus on Eastern Europe, (Summer 1997, no. 57.) p. 51.

11 Gil Ezal, Iván Szelényi, Eleanor Townsley: The Theory of Post-Communist Managerialism (A posztkommunista menedzserség elmélete), New Left Review (March-April 1997, no. 222.) p. 60.

12 idézi R. Medvegyev, op. cit. p. 249.