2011 népfölkelései – történeti távlatban

2011 földrészeket átszelő népfelkelési hulláma rengeteg tanulságot és kérdést vet fel. Ami biztosnak látszik, az a felkelések egyöntetű tapasztalata arról, hogy a tőkés állam és a kapitalista berendezkedés, mint a kizárólagos hatalom és a strukturális erőszak legkézzelfoghatóbb birtoklói és újratermelői, illegitimek és anakronisztikusak. A nép, a szerző szerint, elég érett arra, hogy ezt felismerje. Mégis hogyan tovább? Hogyan váljon a mozgósítás mozgalommá? Hol vannak térben és időben azok a hidak, amelyek összekötik a ma harcát egy nagyon más holnappal?

Csak akkor tied a holnap, ha megharcolsz érte
(Felhívás. Egyiptomi Ellenállási Mozgalom, „Április 6-a ifjúsága” 2011. január 15.)

A 2011-es világméretű lázongás vetületei

A világ népeinek folyamatos és gyarapodó tiltakozásokkal teli újabb tör­ténetében kétségkívül emlékezetes marad a 2011-es év. Mégpedig az esztendő folyamán lezajlott népi lázadások kivételes, az egész földteke térképére kilengő földrajzi amplitúdója miatt éppúgy, mint az általános népi elégedetlenség érettségi fokát tekintve, ami tükröződik a világmé­retű forrongásnak e nagy kiterjedésű földrajzi képén, minthogy ez az elégedetlenség közvetlenül megfelel annak, amilyen fokban előrehalad és érlelődik a világkapitalizmus végső válsága.

Mert a 2010 decemberétől 2011. december végéig eltelt tizenhárom hónapban ez a világméretű fölzúdulás hírt adott magáról sok egyéb város mellett Santiago de Chilétől New Yorkig, Deraától Londonig, útba ejtette Bogotát, Oaklandet, Washingtont, Párizst, Barcelonát, Madridot, Athént, Sidi Bouzidot, Marrakesht és Kairót, amelyek mind főszerepe­ket játszottak ezekben a közelmúltbeli népi lázadásokban. Lázadások, amelyek ha földgolyó-léptékű amplitúdójukkal máris az 1968-as kulturális világforradalmat juttatják eszünkbe, fő követeléseikkel és igényeikkel viszont a tiltakozásnak arra a ciklusára emlékeztetnek, amelyik 1994. január elsején Chiapasban, Mexikó délkeleti hegyeiben vette kezdetét, és nagyon bonyolult útvonalakon, nagyon különböző állomásokon áthaladva még mindig kibontakozóban van világszerte, mind a mai napig.

Minthogy túl a helyi és nemzeti különbségeiken és sajátosságaikon, amelyek számosak és jelesek, világos, hogy akár az ötletszerű s nem okvetlenül találó elnevezéssel emlegetett „arab tavasz” különböző for­radalmai, vagy a hatalmas európai tiltakozó megmozdulások, a spanyol „méltatlankodóké” vagy a görög népé, vagy ugyanígy a „Foglald el a Wall Streetet!” tág körű mozgalmaié az Egyesült Államokban, s éppígy a diákok és a nép több rétegének fölzúdulása Chilében vagy Kolumbiában, mind­-mind osztoznak bizonyos közös vonásokban és problémákban, és mivel ezek szintén mindegyiküket érintő aktuális nemzetközi összefüggés-rendszer­ben keletkeztek, rokon követelések, hasonló célok fölvetődését ered­ményezik és váltják ki, valamint olyan utak keresésére ösztönzik őket, amelyek hasonlók s olykor konvergálnak, ezért útjaik is párhuzamosak, esetenként pedig közelítenek egymáshoz, vagy már-már azonosak.

Ha mármost megfelelő pontossággal akarjuk fölmérni, milyen mélyre­ható jelentőséggel bírnak a világméretű forrongás történetében ezek a 2011-es lázadások, akkor képeseknek kell lennünk rekonstruálni, még ha csupán a legáltalánosabb jellegzetességek föltárásával is, azoknak a meghatározó erővonalaknak az együttesét, amelyek e lázadásokban sűrűsödnek össze.

Erővonalak, amelyek, ha úgy vizsgáljuk őket, hogy figyelemmel vagyunk a sokrétű időbeli kötődésekre és a problémák különböző vetületeire, ak­kor éppúgy fölölelik a kapitalizmus végső válsága aktuális, immár négy évtizede kibontakozó szakaszának sajátos összefüggéseit és a legutóbbi, szemmel látható megnyilvánulásait, amelyek a 2008-ban elszabadult gaz­dasági világválság jelei, mint ahogy az 1968-as kulturális világforradalom még eleven örökségét, a mélyreható változások egész sorával, amelyek ennek következményeként álltak elő az antikapitalista társadalmi mozgal­mak összességében az egész földtekén, bennük a világméretű tiltakozás még ma is hatályos és folyamatban levő ciklusával, amelyik a mexikói neozapatizmus berobbanásával kezdődött 1994-ben.

Amellett ezek az erővonalak visszautalnak – véleményünk szerint – a tapasztalatoknak és a haladásnak arra a lassú, de kitartó halmozódására is, amelyet a társadalmi mozgalmak fejlődése valósított meg a tőkés történelmi szakasz 500 éve alatt éppúgy, mint a különböző alávetett osztályok és rétegek több ezer éves társadalmi tiltakozására és folytonos harcára, amelyet az uralmon levő és hegemón csoportok és osztályok ellen, az emberi társadalom egymást követő, különböző osztályszerve­zetei ellen vívtak a történelem során.

Vegyük tehát szemügyre e meghatározó erővonalak némelyikét, amelyek segítségével kulcsot találhatunk ahhoz, hogy történeti távlatba helyezve jobban megértsük ezeket a 2011-es népfölkeléseket.

A kapitalizmus végső válsága mint a 2011-es népi lázadások „háttérfüggönye”

A 2011-es népmozgalmak több komoly elemzője észrevételezte már, hogy egyik fontos közvetlen okozójuk kétségtelenül a 2008 végén el­szabadult súlyos gazdasági válság, amely még korántsem ért véget, s amely alighanem sokkal rosszabbra fordul majd általános hatásait te­kintve, mint amilyen az 1929-1933-ban lezajlott szörnyű világgazdasági válság volt.

Hiszen nyilvánvaló, hogy amikor a válság okán gyorsan, óriási mérték­ben megnövekszik a munkanélküliség, vagy privatizálják és megdrágítják az oktatást, vagy a termelőtőke a pénzvilág spekulációs játékaiba áramlik át, akkor a nép, amely a válság azonnali hatásainak közvetlen áldozata, az utcára megy tiltakozni, Tunézia vagy Spanyolország tereire özönlik munkát követelni, Chilében vagy Kolumbiában visszakövetelni az ingye­nes vagy olcsóbb közoktatást, az Egyesült Államokban pedig megindul, hogy elfoglalja a Wall Street pénzügyi komplexumát.

Ámbár kétségkívül helyes és nyilvánvaló ez az összefüggés, az is biztos, hogy alatta mélyebb és időben nagyobb lélegzetű folyamatok működnek. Mert véleményünk szerint ez a 2008. végi gazdasági világ­válság nem más, mint a világkapitalizmus sokkal tágabb és általánosabb végválságának legújabb drámai gazdasági megnyilvánulása, amely úgy 1968-1973 körül rajtolt, s immár négy évtizede fejti ki sokrétű és bonyolult hatását.

Különböző jellegű hatások ütköznek ki széltében-hosszában a társadalom szövedékén, a gazdasági, szociális, politikai és kulturális jelenségektől a civilizációs, antropológiai, technológiai és territoriális következményekig, s ezek mindazoknak a folyamatoknak a sajátságos és kivételes jellegére vezethetők vissza, amelyeket az utóbbi négy évti­zedben éltünk át. E folyamatokban nem csupán kezdenek omladozni az egész tőkés társadalmi rend fő tartószerkezetei, egészükben és minden egyes összetevőikben, hanem túl ezen az osztályokra osztott összes emberi társadalmakra jellemző szerkezetek is, beleértve azoknak a mélyebb társadalmi struktúráknak az együttesét, amelyet Marx találó elnevezéssel az „emberiség előtörténete” roppant hosszú szakaszaként jelölt meg.

A kapitalizmus, az osztálytársadalmak és a prehistorikus társadalmak hármas válsága, ez a magyarázata tehát, hogy mitől oly egyedülállón sűrű és fajsúlyos az utóbbi negyven év történelme; világos, hogy a körülmények ilyen egybejátszásában szerepe van a 2008-as gazdasági válságnak éppúgy, mint 2011 népi forrongásainak. Egyéb meghatározók fölé kerekedve, ez determinálja tehát e lázongásokat, ez ad nekik és főbb követeléseiknek sajátságos, egyedi jelleget, ami megkülönbözteti őket a korábbi küzdelmektől.

Mert ha ez a szakasz, amelyben élünk, a kapitalizmusnak nem pusz­tán egy újabb, normális fejlődési szakasza, hanem végső válsága, és ha ez ráadásul az osztálytársadalmak több ezer éves ciklusának végső szakaszával kapcsolódik össze, valamint az emberiség roppant hosszú előtörténetének befejező szakaszával is, akkor ennek következménye lesz az, hogy az idetartozó struktúrák egész együttese omladozni kezd, elsőként a kapitalista, majd az osztály jellegű, ám éppígy az emberi társadalom előtörténeti struktúrái is. Így pedig nyilvánvalóvá kezd válni az alávetett osztályok és csoportok tudatában egy egész sor olyan fo­lyamat és tényállás, amelyik eddig rejtve, leplezve, misztifikálva volt öt évszázadon át, sőt esetenként bő kétezer évig, vagy akár gyakorlatilag az egész eddigi emberi történelem során.

A korábban leplezett folyamatok napvilágra kerülése, a rájuk eszmélés, minthogy valódi jellegük teljes könyörtelenségében és nagyságában tárul föl, természetes módon elviselhetetlenné teszi őket „a tömegek erkölcsös gazdálkodása” szemszögéből nézve [utalás az angol történész, Edward Palmer Thompson: The Moral Economy of the English Crowd című 1979-ben megjelent tanulmányára – a ford.], végtére pedig, válaszképpen, tö­meges népi tiltakozás céltáblájává válnak, ami pontosan így következett be 2011 forrongásaiban, amelyek elemzésére itt vállalkozunk.

Hiszen az a hármas válság, a kapitalizmus, az osztályok és az elő­történet válsága, miként minden válság, egy folyamat: szélsőséges kiéleződése és a végsőkig vitt polarizálódása az aktuális – prehistorikus, osztály jellegű és kapitalista – társadalom központi ellentmondásainak. S következésképp olyan folyamat, amely egyaránt megnyilvánul a dolgozók mértéket nem ismerő tőkés kizsákmányolásának fokozódásaként, vagy az uralkodó osztályoknak a leigázott osztályok fölött gyakorolt örökös tőkés erőszaktétele immár leplezetlen növelésében és példát statuálásában, mint annak a több évtizedes osztály jellegű zsákmányszerzésnek egészen a kérkedésig fajuló radikalizálódásában, amelyet a hegemón osztályok gyakorolnak az alávetett osztályok fölött a víz, a környezeti ja­vak, a természeti erőforrások, a nemzeti vagyon, a természeti diverzitás, vagy akár a megművelt és háziasított élővilág és a hagyományos gyó­gyító anyagok vonatkozásában.

De mindezeken túl, még mint az emberi előtörténet olyan vonásainak súlyosbodó kiéleződése is erre vall, amilyenek a rasszizmus, a szexizmus vagy a társadalmi kirekesztés és a társadalmi hierarchia megszilárdítá­sának egyéb különböző formái, amelyek a hatalom monopolizálásának különb-különb alakjaira támaszkodnak, legyen az gazdasági, szociális, in­tellektuális, katonai, territoriális, jelképi vagy akár nyílt politikai hatalom.

Ez a radikális kiéleződés és polarizálódás többféle úton-módon megy végbe, s ezért a tiltakozás és lázadás különböző népi válaszait váltja ki, amelyeknek tanúi lehetünk az utóbbi negyven évben, s amelyek pontosan a megmozdulásoknak avval az együttesével kezdődtek, amelyek gócai az 1968-as kulturális világforradalomban összegeződtek.

Ennek a kiéleződésnek a sokféle kifejezési formái – amelyek közül kiváltképp hármat szeretnék kiemelni – lassan érlelődtek az utóbbi negyven évben, s úgy látszik, a 2008-as gazdasági válsággal kezdő­dőn elértek egy bizonyos sűrűsödési határpontot, így aztán nagyrészt ezek gerjesztették a népben azt az általános elégedetlenséget, amely igencsak világosan megmutatkozott 2011-ben a legtöbb jelentős népi lázadásban.

A marxizmus érvénye a 2011-es lázongások értelmezésében

Az első tendencia, amely szélsőségesen kiéleződik, a Marx által nyoma­tékosított szétválás: egyfelől a munka, másfelől a munka gyümölcseinek élvezete. Ez a szétválasztás, lévén jellemzője minden osztályokra osztott társadalomnak, jelentősen fokozódik a történelem kapitalista időszaká­ban, annak a hatalmas növekedésnek következtében, amelyet a tőkés rendszer idéz elő a munka általános termelékenységében.

Ezért a kapitalizmus a társadalmi piramis széles alapzatát hozza létre, amelyet a munkát végzők alkotnak, akik szüntelenül növelik munkájuk termelékenységét, ezen pedig egy parányi kisebbséget teremt, amelyik sokkalta kevesebbet dolgozik, mint a többség, viszont monopolizálja az állandóan növekvő gazdagság élvezetét.

Ám ez a séma, amely lassan alakul ki három évszázad alatt, és a XIX-XX. században éri el tetőpontját, egyrészt a gépesített nagyipar munkáshadaival, másrészt a saját gyáraikat igazgató és vezető tőké­sekkel, gyökeresen átalakul 1968-tól kezdve, hogy a munkavégzés újfajta alakzata lépjen a helyébe, amelyben a tőketulajdonosok már nem csinálnak a szó betűszerinti értelmében semmi többet, mint élvezik gaz­dagságuk gyümölcseit és az élet gyönyöreit, s még a vezetés, irányítás munkáját is nagyon jól fizetett felügyelők és ügyvezetők kicsiny rétegére bízzák, és korlátlanul, zabolátlanul kizsákmányolják a mérhetetlenül nagy alapzat funkcióit teljesítő munkásosztályt.

Már Marx is észrevételezte, hogy a finánctőke a leginkább élősködő formája a tőkének, ebben a szakaszban viszont, amikor már az összes tőkés végképp dologtalanná lett, a tétlen és botrányos bevételeket zsebre vágó finánctőke egyenest szégyentelen mohóságot tanúsít.

Egy olyasfajta haszonszerzés eluralkodásának vagyunk immár tanúi, amely nemcsak botrányos, semmit sem teremtő, meddő, hanem egyben gyalázatosan sértő a nép mérhetetlenül nagy többsége számára, mert ez a nép igenis dolgozik. A haszon megszerzésének és élvezetének olyan módjáról van ugyanis szó, amelyik mögött immár nem áll semmilyen el­lentételezés – munkával vagy termeléssel vagy gazdagság teremtésével, vagy akár legalább valamiféle jótéteménnyel, vagy mégoly csekély és mellékes haszon előidézésével – a társadalom egésze számára. Amiért is érthető, hogy például a spanyol „méltatlankodók” azt hangoztatva fordulnak szembe az őket sértegető és rajtuk élősködő finánctőkével, hogy „nem vagyunk árucikkek a bankárok és politikusok markában”, és az önvédelemre kényszerülő görög lázongók is azt követelik: „fizessék meg a válságot azok, akik előidézték!”, pontosan az európai és egye­sült államokbeli bankokra utalva, valamint cinkosaikra, a kormányokra. Vagy hogy az ismert újságíró és elemző, Robert Fisk (2011) ilyen címet ad cikkének: „A Nyugat diktátorai, a bankárok”, s ebben az arab világ diktátoraihoz hasonlítja a nagy nyugati bankárokat; az Egyesült Álla­mok „foglalói” pedig támadásuk első számú célpontjaként a Wall Street pénzügyi központját választják, mindenekelőtt ezt javasolják elfoglalni és móresre tanítani.

És bár a bankároknak ez a radikális bírálata teljesen indokolt és jogos, az is bizonyos, hogy a 2011-es lázadásoktól tovább kell lépni a jövőben. Meg kell érteni, hogy a finánctőke mögött mindig ott van a termelőtőke és a tőke általában, hogy tehát nemcsak a bankárokon volna számon kérni való, hanem az összes tőkésen, s velük az összes „gazdagon”, úgy, ahogy vannak, mind egy szálig, amiként bölcsen ezt teszik például a neozapatista elvtársak a Hatodik Selva Lacandonai nyilatkozatban [lásd Eszmélet 90 (2011. nyár), 95-117 – a ford.]. És miközben az élvezet teljesen önállósulva különválik a munkaerőtől, ez utóbbi is gyökeresen átalakul. Hiszen amíg ez a növekvő termelékeny­ségű munka a XIX. és XX. században némi megállapodottsággal és bi­zonyossággal járt együtt, ami az elszenvedett kizsákmányolás dacára az átlagos munkásembernek szerény, de biztos és többé-kevésbé állandó megélhetést is szavatolt, addig mára már lényegében véve bizonytalan, fogyatkozó, ingatag, egyre rosszabbul fizetett, alkalmi, mulandó tevé­kenységgé változik a munka.

Hiszen ma a munkaerő általános képzettségi szintje hiába sokszorta magasabb, mint évtizedekkel és évszázadokkal korábban volt – olyannyi­ra, hogy a mai egyszerű munka bonyolultabb, mint például a XIX. századi bonyolult munka -, ezt a mostani munkát egyre rosszabbul fizetik meg, s így aztán egyre erősebben kizsákmányolják. Tetejébe, 1968-tól kezdve ez a munka lényegében véve bizonytalan időszakos tevékenységgé változott, s ez éppúgy kifejeződik a munkanélküliség növekvő mutatószá­maiban a világ minden gazdaságában, mint ahogy abban is, hogy egyre magasabb képzettséggel bíró alkalmazottak dolgoznak alacsonyabb szaktudást és képzettséget igénylő beosztásokban.

S ugyanígy kifejeződik az ipari tartaléksereg folytonos növekedésében is, ami már-már minden „tartalék” mértékét meghaladva, ellenőrizetlenül növekszik tovább, az ipar állandó munkanélküli seregévé változik, a létszámfölöttiek, a mellőzhetők, a leselejtezhetők seregévé, akik csak annak köszönhetik életben maradásukat, hogy a még tevékeny dolgozók társadalma különböző utakon-módokon gondoskodik róluk, saját, amúgy is ingatag, bizonytalan helyzetét gyöngítve ezáltal.

És amikor már a munka, immár teljesen elszakítva a haszna élve­zetétől, hiába kizsákmányolás tárgya és nyereség termelője a tőkések számára, mégsem garantál már illő, stabil, bár szerény és szegényes megélhetést, akkor jutunk el idáig: azoknak a fiataloknak a helyzetéhez, akik magukat hol – fiatalos lezserséggel – „meló nélküli ifjúságnak”, hol pedig „jövő nélküli fiataloknak”, majd, ahogy egyre többen lesznek, már „félelem nélküli ifjúságnak” nevezik.

A munkanélküli és félelem nélküli ifjúság, amely ugyanaz a Tahrir té­ren, mint a Plaza del Solon vagy a tunéziai vagy az egyesült államokbeli utcákon, sok egyéb közt „munkát” és „munkához való jogot” követel, s vele az önálló megélhetéshez és a saját maga anyagi újratermeléséhez való elemi jogát.

Ekképpen, ha a munka és haszonélvezete egymástól való elszakítása az osztályokra osztott társadalmak alapja, és ha az ilyen társadalmak közül a kapitalizmusnak az a szükségszerű következménye, hogy a gaz­dagsága ugrásszerűn növekszik, akkor ez azt is jelenti, hogy a munka és hasznának élvezete szétválasztása a kapitalizmussal fokozódik, és a létrehozott társadalmi szakadék mérhetetlenül elmélyül. Olyannyira, hogy a kapitalizmusnak, valamint az emberi társadalom osztályokra tagolódásának és egész előtörténetének egyidejű, tehát többszörös végső válságával ez az említett szétválasztás abszolút elválásba csap át: létrehoz egyfelől egy kicsiny, dologtalan, élősködő elitet, amelyik csak fogyaszt és élvez botrányosan, sértő módon, másfelől meg egy olyan dolgozó tömeget, amelyik azon fölül, hogy mind nagyobb mértékben kizsákmányolják, mélységes létbizonytalanságba, a puszta mindennapi túléléssel kapcsolatos tanácstalanságba süllyed. A „tömegek erkölcsös gazdaságának” mércéjével mérve tűrhetetlenné és tarthatatlanná válik az élvezetnek és a munkának ez az éles szétválasztása, ez ad tápot általában az utóbbi negyven évben kibontakozott minden népi lázadás, és különösen a 2011-es év súlyos csatákba bocsátkozó lázadásai képzeletdúsan megfogalmazott követeléseinek és igényeinek.

Egy másik tendencia, amely szélsőségesen polarizálódik, a „paran­csolás” és az „engedelmeskedés” politikai funkcióinak szétválása és egymással való szembekerülése. Ez a szétválás szintén velejárója minden osztálytársadalomnak, de éppúgy, akár a munka és az élvezet megoszlása, minőségi változáson esik át a történelem kapitalista sza­kaszában. Így hát, amíg a prekapitalista társadalmak olykor életképesek állam nélkül is (bár bizonyos szétszórt, decentralizált politikai hatalom alatt), vagy kicsiny és törékeny államokkal, addig a kapitalizmus hatal­mas, drága és fojtogató modern államok kiépítését igényli és kénysze­ríti ki, amelyek Michel Foucault helytálló elemzése szerint egyidejűleg igazgatnak, irányítanak és kizsákmányolnak olykor óriási területeket, népességeket, erőforrásokat, s működtetnek adószedést, törvényeket és komplex szabályrendszereket.

S megint csak azt látjuk, hogy az évszázadok során létrejött társada­lomszerkezet, amelyben a központosított parancsolás a XIX. és a XX. század modern államaiban túlnyomórészt még a konszenzus kialakítá­sának játékán és kombinációin alapult, és csak epizodikus vagy kivételes szerepet játszott benne a nyílt erőszak és a nyílt leigázás eszközeinek használata – mivel a másik oldalról, az engedelmeskedés oldaláról ellentételezte mindezt az uralomnak és a despotikus parancsnoklásnak bizonyos passzív elfogadása és vonakodó elismerése, amit ugyan vissza­-visszatérőleg, de csak időközönként tört meg nyílt lázadás, merthogy ezt az állapotot általában „kompenzálta”, hogy bár alávetett, ám viszonylag békés, kiszámítható, előrelátható életet biztosított -, ezt a sémát fölborí­totta az a fejlődési szakasz, amelyik 1968-cal kezdődött.

Mert amint beléptünk a többszörösen egymásra halmozódó válság korába, amelyikben immár élünk, a világkapitalizmusnak, az osztályszer­kezeteknek és az emberi társadalmak előtörténetének válságába, elindult az ember politikai tevékenységének mint olyannak tényleges haldoklási folyamata. Ennek előrehaladása összerogyasztja, fölbomlasztja ama tevékenység alkotóelemeinek és tényvalóságának egész együttesét, amelyet bő kétezer éven át úgy hívtunk: politika. A politika mint olyan tényleges halálát úgyszintén előre látta és kimondta Marx A filozófia nyomorúsága egyik nevezetes passzusában.

A politika haldoklása a parancsolás és az engedelmeskedés szét­választása és szembeállítása világosan látható radikalizálódásának velejárója, ahogy már utaltunk rá. Ez az egyre élesebb szétválasztás­-szétválás teljességgel újradefiniálja a politika és a politikum egész terét a földteke összes társadalmában, és mindenütt arra tart: teljességgel elszigetelődik és abszolút önállósággal ruházódik föl a parancsolás, és ugyanilyen módon elerőtlenedik és minden értelmétől megfosztódik az engedelmeskedés.

Mert az utóbbi négy évtizedben a parancsolás végképp a maga köré vont körben forog, s elérte azt, hogy a kormány, az állam és az egész politikai osztály elszakítsa a társadalomhoz fűződő kötelékeit, semmibe véve az állampolgárok igényeit és véleményét, s így megfossza az egész politikai tevékenységet korábbi erkölcsi értelmétől-jelentésétől, társadalmi vetületétől és a korábbi történelemben elismert súlyától.

Ezért az egész földkerekség jelenlegi államai és politikai osztályai óriás léptekkel haladnak legitimitásuk elvesztése útján, teljesen elszakadnak társadalmaiktól, fölhagynak a konszenzuskereső kormányzással, s át­térnek – immár csaknem kizárólagosan – a nyers és leplezetlen erőszak révén gyakorolt „parancsolásra” avagy kormányzásra, vagy ha története­sen még nem, akkor csupán a múlt tehetetlenségi ereje okán nem, vagy mert még félelem bénítja a kormányzottakat. A legitimitás eljátszása és a konszenzus abszolút elvesztése tükröződik a spanyol tereken skandált jelmondatban: „Csak ne, csak ne, csak ne képviseljenek minket!”, de épp­így az Athénban és Madridban egyaránt újra meg újra kórusban fölhangzó mondókában is, amelyet az argentinok tettek népszerűvé 2001-ben: „Tűnjenek el mind, tűnjenek el mind, de mindnyájan egy szálig!”, amit az ország politikai osztályának abszolúte minden egyes tagjára értettek.

Ami annyit tesz, hogy a politikusok, bármilyen álságos ideológia jegyé­ben – legyen az jobboldali, centrumpárti vagy állítólag baloldali -, egytől egyig csakis a hatalomba a hatalomért őrülten belebolondult lényekké változnak, a hatalom előtt tisztelegnek, neki mutatnak be áldozatokat, úgy váltogatva pártot és ideológiát, elvet és gyakorlatot, ahogy inget-gatyát szokás. Ez alakította ki a politika aktuális színpadát, ahol az összes párt gyakorlatilag mélyen – ti. a süllyesztő szintjén – egyenlő, merthogy egy­formán alárendeltjei az uralkodó gazdasági hatalomnak, és csak arra van gondjuk, hogy magukat bebetonozzák a hatalomba bármi áron: ezért a célért minden alkura készek. Ez magyarázza, miért követelik az egyiptomi lázadók alkalomadtán a parlament mindkét házának föloszlatását, a ko­rábbi alkotmány hatályon kívül helyezését, új alkotmányozó nemzetgyű­lés összehívását, a spanyolok pedig miért viccelődnek akképpen, hogy már torkig vannak vele, hogy mindig csak ez a „PPSOE” kormányozza őket (vagyis az ebben a rövidítésben összevont szélsőjobboldali Partido Popular [Néppárt] és az álbaloldali Partido Socialista Obrero Espanol [Spanyol Szocialista Munkáspárt]).

És jóllehet az első, felületes ránézésre is világos, hogy a jobboldal és az állítólagos baloldal, amelyekből az egész világon összetevődnek a lealacsonyodott és korrupt politikai osztályok, nem azonos, az is biztos, hogy a parancsolás és engedelmeskedés jelenlegi válságának ezen a mélyebb szintjén az említett jobb és bal ténylegesen, gyakorlatilag ugyanolyannak bizonyul.

A parancsolás funkciójának ilyen szolipszista elszigetelődése és ab­szolút önállósulása ellentételezéseként megváltozik az engedelmeskedés funkciója is, amit a jelenlegi föltételek mellett immár nem „jutalmaznak” társadalmi látszatbékével és szintén látszólagos politikai stabilitással és általános nyugalommal. Minthogy a társadalom mostanság minden pórusából erőszakot izzad, ez itatja át az egész társadalmi szövedéket, nem csoda, hogy kioldja belőle a régebbi helyzetben beleivódott lerakó­dásokat, amikor is az alávetett osztályok a politikai megalázkodás és a passzív engedelmeskedés magas árát fizették viszonylagos nyugalmu­kért és az általános biztonságért cserébe.

Most azonban még az engedelmes és az igazságtalan kapitalista törvényeket és a jelenlegi gazdasági rendszerben folyó állandó kizsák­mányolást tiszteletben tartó polgárok is bármely pillanatban a halál fiai lehetnek, ahogy ma megtörténik Mexikóban, az állam csakis bizonyos kábítószercsempész kartellek ellen viselt abszurd és népgyilkos háborúja okán, vagy a rivális bűnszervezetek közti háborúskodás vétlen áldoza­taiként, vagy a társadalmi tiltakozás fokozott és korlátlan kriminalizálása okán, vagy úgy is, ahogy Irakban vagy Afganisztánban történik, illetve ahogyan megesik az Egyesült Államokban vagy Franciaországban az ellenőrizetlen erőszak eredményeként, ami abból ered, hogy minden­féle maffia beférkőzik, beszivárog a modern államhatalomba, vagy a bevándorlók elleni zabolátlan erőszakból kifolyólag, vagy a rendőröknek a társadalom peremére szorított csoportok, sőt bármiféle társadalmi csoport ellen egyre inkább büntetlenül tanúsított brutalitása folytán, vagy az Egyesült Államok és/vagy Európa hadseregei által alkalmazott, nemegyszer már szadista, beteges erőszak következtében, vagy… stb., stb., hosszasan sorolhatnánk.

Ez a folyamat – az engedelmeskedés és az ennek fejében régebben kijáró „kompenzáció” megfogyatkozása – leleplezi a modern állam lénye­gét, „az egyik osztálynak a másik elnyomására szolgáló gépezeteként” mutatja meg, amiről mindig is beszélt Marx és Lenin, s hozzá a gaz­dagoknak a szegényekkel és a hegemón rétegeknek az alávetettekkel szemben birtokolt és bitorolt, immár nem legitim, hanem mélységesen illegitim és egyre igazolhatatlanabb, jogtalanabb és elfogadhatatlanabb „erőszak-monopóliuma” gyanánt.

Mindez Michel Foucault igazát bizonyítja, aki megfordította Clausewitz híres szentenciáját, mondván, hogy ma „a politika a háború (tegyük hoz­zá: az osztályháború) folytatása más eszközökkel”. Ez nagyon hasonló Walter Benjamin téziséhez, aki azt állította, hogy a strukturális erőszak normális alapállapota a kapitalizmusnak, minthogy itt „éppenséggel a rendkívüli állapot a norma” – amely mondatot közvetlenül a nyers erőszakgyakorlás és a fasizmus legrosszabb vonásainak szemlélése ihletett.

A modern állam lemeztelenítése, az eddig úgy-ahogy leplezett erőszak nyílt előretörése tartalmatlanná üresíti az engedelmesség funkcióját, ami immár abszurd és igazolhatatlan – ez nyit utat minden alávetett csoport, réteg és osztály általánosuló, nagyszabású lázongásának és közvetlenül megnyilatkozó engedetlenségének. S akkor, ledöntve az utolsó sorom­pót, amelyik még védi az aktuális társadalmi rendet, vagyis a közvetlen félelem sorompóját, hogy halálos áldozatául lehet esni az erőszaknak, 2011 lázadói bölcsen azt vallják: „Hogyha harcolsz, veszíthetsz, de ha nem harcolsz, veszve vagy.”

Mármost az állam és a politikai osztály parancsnoklása ilyen elfajulá­sával szemben, valamint az ellenőrizetlen társadalmi erőszaknak aláve­tett engedelmeskedés értelmetlenné üresedése láttán, amikor mindez alapjában véve – amiként tanúi lehetünk- nem egyéb, mint már valóban a „politika haldoklása” mélyebb folyamatának egy újabb kifejezése, nos, ebben a helyzetben az egész világ alávetett osztályai igényelni, sőt követelni kezdik a demokrácia eredeti, elsődleges jelentéséhez való visszatérést, vagyis a közvetlen, valóságos vagy népgyűlésként funkcionáló demokrácia formáinak visszahozatalát, amely formákban a nép kormányozza önmagát, s amelyekben megszűnik minden delegálás vagy helyettesítő képviselet, ami oly jellemző a ma széltében-hosszában érvényesülő modern polgári demokráciára.

Ekképpen az arab népek éppúgy, mint az európaiak, az Egyesült Ál­lamok vagy Chile tüntetői radikális kritikát fogalmaznak meg a delegáló, helyettesítő, formális polgári demokráciával szemben, amely nem ad helyt a nép akaratának, s csak leplezi és elködösíti a burzsoá parancs­noklás nyers uralmát. Evvel szemben 2011 összes fölzúdulása az új, és egyben nagyon is régi, közvetlen, népgyűléses-közgyűléses demokráciát követeli, amit immár csaknem két évtizede gyakorolnak és igényelnek a mexikói neozapatisták a maguk Jókormányzati Juntáiban éppúgy, mint

Argentína autonomista irányzatát megjelenítő piquetero városrészeiben, a brazil Földnélküliek Mozgalma településein és táborhelyein, vagy Ecu­ador és Bolívia egyik-másik radikális őslakos közösségében.

És ugyanúgy, ahogy a munka és az élvezet szétválása, a parancsolás funkciójának és az engedelmeskedésnek az elválása és szélsőséges el­idegenülése egymástól, ami az előbbit sértő módon egyfajta önképzéssé és önkifejezéssé, a hatalom a hatalomért újratermelésévé változtatja, és teljes mértékben eloldozza a társadalomtól, az utóbbit pedig egy immár minden tartalmától és ellentételezésétől megfosztott komédiává üresíti, ahogy tehát mindez földgolyó-szerte tapasztalható tendenciává erősödik, akként lesz ugyanez a tendencia egyben 2011 összes népi megmozdu­lásának, követeléseinek és panaszainak táplálójává is.

Egy harmadik tendencia, amely szintén az elmúlt egy-két évtizedben éleződött ki és öltött szélsőséges alakot, az emberi társadalmak hierar­chikus és mélységesen egyenlőtlen strukturálódásával kapcsolatos. Ez a hierarchikus szerkezet első és központi helyen az emberi közösségek antagonisztikus társadalmi osztályokra történő megoszlását tartalmazza, de kiterjed az osztályokra tagolt univerzumon túlra is, egyéb olyan társa­dalmilag aszimmetrikus maradék-formákra, amelyek egyfelől bizonyos kedvezményezett kisebbségeknek előjogokat és különféle előnyöket nyújtó státusokat teremtenek, másfelől kifosztott, peremre szorított és társadalmilag megvetett nagy többségeket hoznak létre. Ilyen hierarchia épül a tudás birtoklására, a politikai hatalom monopóliumára, a katonai hatalomra, a leszármazásra, a fajhoz, etnikai csoporthoz vagy épp egy hódító nemzethez tartozásra is, vagy még sok másra, amelyek mind alakító tényezői az egyenlőtlen emberi társadalmaknak, s még ma is részei történelmünknek.

Különböző hierarchikus alakulatok, amelyek esetenként egészen az emberi történelem kezdetétől veszik eredetüket, szintén mély átala­kuláson esnek át a kapitalizmus beköszöntével a XVI. században. A kapitalizmus előtti korban viszonylag csenevészek, sőt, olykor látszólag nem létezők ezek a gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális stb. pri­vilegizált kisebbségek – persze, a gazdasági kizsákmányolást végső osztályok nyilvánvaló kivételével -, a kapitalizmusban viszont mindezek a kisebbségek az összes társadalmakban egyaránt érezhetőn jelen van­nak, fölerősödve, nagyobb mértékben, mint korábban, s megsokszorozva jelenlétüket és befolyásukat a társadalom egész szövedékében.

A globális társadalmi gazdagodás jelentős növekedésének köszönhe­tőn, amelyre már utaltunk, és mivel a gyarapodás a kapitalista szakasz felé megtett történelmi lépés eredménye volt, virágzásnak indultak az említett kisebbségek, a társadalmi élet minden terén újratermelik magu­kat, megszilárdítják előjogaikat és ezekhez fűződő „mikrohatalmaikat” az emberi kapcsolatok különböző köreiben.

De megint csak az a helyzet, hogy a XIX. századig, sőt részben még a XX. században is úgy tartották: többé-kevésbé indokolt és jogos, hogy a különféle kisebbségek előjogokat élvezzenek, hiszen viszonylag hasz­nos funkciókat töltenek be a gazdasági, társadalmi, politikai, művészeti, tudományos stb. életben. 1968-tól fogva viszont, a korábban vázolt gazdasági és politikai folyamatok elindultával, az az általános vélemény kezdett kialakulni, hogy mindezeknek a társadalmi aszimmetriáknak és hierarchiáknak a legitim társadalmi alapja már történetileg elévülőben van, mára pedig már olyan helyzet alakult ki, amelyben mindez töké­letesen igazolhatatlan és jogtalan, lévén, hogy az említett kisebbségek anakronisztikusak, már nem felelnek meg régebben hasznos társadalmi funkcióiknak, minthogy immár abszolúte minden emberi lény képességeit növekvő mértékben általános társadalmi érettség jellemzi.

Ma ugyanis igencsak itt az ideje, hogy rákérdezzünk: mire is jók a gazdagok? Csak arra, hogy bennünket kizsákmányoljanak, és éljenek a mi gazdagságunkkal és a mi munkánk gyümölcsével. És a politikusok mire jók? Csak arra, hogy csúfot űzzenek belőlünk, olyasmit ígérgetve, amit sohasem váltanak be, és hogy örökké csak körbe-körbe forogjanak a hatalom körhintáján. És mire jók ma a katonák, ha nem tudnak mást, csak félelmet, erőszakot, háborút és zűrzavart kelteni a fegyvertelen társadalmakban, amelyekben mi csak ellenükre vagyunk még életben. És mire jók a tudásból fakadó hatalom megtestesítői, a tanítók, meg a hatalommal szervesen összenőtt értelmiségi szolgahad, amikor már ezer­szer bebizonyosodott, hogy a tanulók kollektívája mindig többet tud, mint az ősi Magister dixit hiedelmét védelmező vén professzorok, s amikor minden nap elteltével egyre nyilvánvalóbb, hogy minden kultúra kútfeje a népi tudás? És mire jó a patriarchális apai uralom, a macsó hímsoviniz­mus, vagy a nők, a homoszexuálisok, a gyerekek vagy a fiatalok vagy az öregek, a szexmunkások, vagy a bevándorlók, a mások, az őslakosok, a szegények, a kirekesztettek diszkriminációja? Csak arra jók, hogy újra­termeljenek ma már értelmüket, okalapjukat vesztett és minden logikát nélkülöző, anakronisztikus és teljességgel elfogadhatatlan előjogokat.

Ezért amikor a „Foglald el a Wall Streetet!” tüntetői a társadalom 99%-ának igényeit sorakoztatják föl, szögezik szembe az 1%-kal, akkor ebbe az 1%-ba teszik az összes előjogokat élvezőket, a pénz, a rang, a cím, a politika, a hadparancs, a tudásból adódó hatalom, a nemhez tartozás, az életkor, az etnikai csoport, a nemzeti hovatartozás stb., stb. kedvezményezettjeit, miközben úgy vélik, hogy mi, a 99% vagyunk az a végtelen nagy többség, amelyet kizárnak az említett előjogokból meg a kizárólagos státusból, mert ezekben csakis a parányi kedvezményezett csoportok részesülhetnek.

S megint csak azt kell mondanunk, hogy míg az említett kisebbségek elveszítették hasznos és legitim társadalmi funkcióikat, az utóbbi negyven évben olyan folyamat indult el, amelyik hatalmas mértékben megnövel­te az összes alávetett réteg általános, gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális érettségét, s mindezek a rétegek világos tudatára jutnak annak, hogy merre is tart ma a világ, hogy immár nem okoz hiányt, ha nincs gazdasági kizsákmányolás, nincs tehát szükség rá, hogy mások kormányozzák őket, és arra sem, hogy az embereket aszimmetrikus módon megkülönböztessék társadalmilag, hogy bárki bárkit kirekesszen és diszkrimináljon.

Hiszen az általános társadalmi gazdagság ma már lehetséges – jól­lehet még csupán potenciális – hatványozott növelésével immár nem szükségszerű sem a szegénység, sem a gazdasági kizsákmányolás, és ennélfogva nem szükségszerű sem a gazdag, sem a tőkés. Ahogy fölöslegesek már a társadalmakban a politikusok és fölösleges a politika maga, amiként erről tanúskodnak Latin-Amerika rendszerellenes mozgal­mai az utóbbi tíz-tizenöt évben, s amiként ezt tanúsítják 2011 valamennyi népi fölzúdulásának hatékony és alkotó szellemű önigazgató népgyűlé­sei, vannak társadalmak, amelyek minden nehézség nélkül képesek az önkormányzásra és az önálló működésre a közvetlen, közgyűlésekre épülő demokrácia módszereivel, semmi szükségük politikusokra, sem politikai osztályra, sem bármiféle külön államhatalomra.

S ugyanígy, az alávetett társadalmi csoportok és osztályok társadalmi tudatának megerősödtével és éretté válásával, valamint ahogyan elő­rehaladt sokféle szerzett jog kivívása a nép évszázados és évezredes, kitartó küzdelmei következtében, s az emberi teremtmények gazdag sokféleségének, kifejlődésük civilizációs útjainak-módjainak, sokrétű kulturális fölvirágzásuknak, nagyon változatos történelmi pályájuknak, különféle megőrzött emlékeiknek a fölvállalásával, mára már elfogadha­tatlanná válik a tömegek erkölcsös gazdálkodási mércéjével mérve, hogy bármilyen kisebbség igényt tartson egy bizonyos társadalmi tevékenység gyakorlásának bitorlására és haszonélvezetére, és közben kirekessze belőle és a peremre szorítsa a népesség nagy többségét, hogy aztán végtére annak nevében döntsön és ténykedjen.

Ez okból, annak a bizonyos 99%-nak a fölhívása így szól: mindent „el­foglalni”! Kezdve Kairó, Madrid, Barcelona tereivel, vagy a Wall Streettel, Tunézia, Santiago de Chile vagy London utcáival, sugárútjaival, folytatva azzal a követeléssel, hogy el kell foglalni a parlamenteket, ahogy Athén­ban, vagy a kikötőket, ahogy Oaklandben, vagy az egyetemeket és a kollégiumokat, mint Bogotában és Santiago de Chilében, vagy a pénzügyi központokat és a bankokat, miként szerte az Egyesült Államokban, vagy a külvárosokat és a földeket, mint Spanyolországban s az egész világon, odáig menve, hogy „el kell foglalni” az egész 2012-es esztendőt, vagy el­foglalni „az időt” éppúgy, mint a gazdaságot, a közéletet, a művészetet, a mindennapi életet, a kultúrát vagy akár a szerelmet és a költészetet is.

Ily módon, minthogy az elviselhetőség határáig fokozódnak a társa­dalmi ranglétrák összes kirekesztő mechanizmusainak hatásai, a föld­kerekség minden társadalma népességének mérhetetlen nagy többsége számára és általában a társadalmi tudat számára tűrhetetlenné válnak az igazságtalanul aszimmetrikus megosztások, amelyek keveseknek kedveznek és a sokaságot kizárják a kedvezményekből, szembeállítva egymással az 1%-ot, amely dönt, haszonélvez, monopolizál, csal és visszaél, a 99%-kal, amelynek a hangjára és véleményére nem kíváncsiak, annak ellenére, hogy ez a nagy többség az, amelyik dolgozik, engedel­meskedik – és válik nevetség tárgyává a hatalmasok szemében, és esik áldozatul a hatalmasoknak… legalábbis amíg rá nem szánja magát, hogy világgá kiáltsa egyiptomi szóval, hogy kefaya!, tunéziaival, hogy yezzi!, spanyolul, hogy jya basta!, angolul, hogy enough!, vagyis hogy nyíl­tan lázadásban törjön ki, amire bőséges és kézzelfogható szemléltető anyagot szolgáltat az átélt 2011-es esztendő.

A 2011-es forrongások eredményei, kihívásai és válaszútjai

Túl azon, hogy milyen jövő vár 2011 oly különböző lázadásaira – ami attól is függ, milyen helyi, nemzeti és civilizációs környezetbe illeszked­nek ezek a lázadások -, tiszta sor, hogy már pusztán üdvözlendő, nagy hatású kitörésük okán is egy seregnyi jótékony hatást váltottak ki az illető térségekben és országokban. Minthogy ezek a hatások óhatatlan velejárói szinte minden nagyszabású társadalmi megmozdulásnak vagy minden fontos és jelentős kollektív tiltakozás, társadalmi tömegharc, tág körre kiterjedő ellenzékiség vagy elégedetlenség megnyilatkozásának, logikus, hogy ezek megtalálhatók 2011 sokszínű forrongásainak palettáján is.

Így hát Tunéziában éppúgy, mint Spanyolországban, Egyiptomban épp­úgy, mit Görögországban, Szíriában szintúgy, akár az Egyesült Államok­ban vagy Jemenben, Bahreinben vagy akár Chilében, Kolumbiában, ezek a 2011-es lázadások mind világos szakítást képviselnek e társadalmak „normális” egyensúlyi állapotával és „stabil” hétköznapi működésével, lévén ezek kapitalista társadalmak, tehát mélységesen, szerkezetileg igazságtalanok, kizsákmányolók, egyenlőtlenek, despotikusak és aszim­metrikusak. Miáltal az említett szakítás a „hétköznapi renddel” mindig úgy működik, akár egy bevert ék, rést üt a társadalom testén és történetén, vagyis az uralkodó elnyomó rendszeren, ami egyebek mellett bepillantást enged a jövőbe, s ettől egyszeriben aktualizálódik, jelen idejűvé válik az a mély igazság, hogy van lehetőség a társadalom teljes és gyökeres megváltoztatására, valóságosan, tényszerűen, anyagilag kézzelfogható és egészen nyilvánvaló módon.

Ahogy Lenin mondta, a forradalmak „az elnyomottak népünnepélyei”, ezért aztán minden zendülés, fölzúdulás a nehéz kapitalista hétközna­pok fölfüggesztése, ez a fölfüggesztés pedig, ahogy ragyogón kifejtette Bolívar Echeverría (2010), közvetlenül bevonja a népet az ünnepségbe, a fénybe, a rendkívüliség idejébe, a kivételesség dimenzióiba. Az ünnep és a játék idejébe való bekapcsolódás magyarázza, miért özönlenek úgy a tunéziai vagy egyiptomi, spanyol vagy chilei tüntetők a terekre és a fölvonulásokra, a gyűlésekre és a demonstrációkra, mint akik valami nagy díszmenetre vagy népünnepélyre igyekeznének.

Minthogy az alávetett osztályok korábbi passzív apátiája megtörésével, vagy más esetben azon változtatva, hogy vonakodva, de nem tevéke­nyen elfogadják a kizsákmányolást, az elnyomást, az egyenlőtlenséget és a diszkrimináció minden formáját, a forrongás mozgósítja a nép egyre szélesebb rétegeit, fölrázza az embereket, és mindannyijukat megtanítja arra, hogy ne féljenek a lázadástól. Sőt (Marx mond hasonlót) arra tanítja a népet, hogy csak saját magától féljen, és ő maga ébresszen félelmet a lelkekben. Mert ha egyszer a tömeg mozgásba lendül, nyilvánvalóvá válik az az óriási hatalom, amellyel a nép rendelkezik, az a hatalmas erő, amelyet a nép képvisel, az a mérhetetlen, lenyűgöző, fölhalmozott erő, amely rendszerint csak szunnyad, ám ha egyszer működésbe lép, képes mindent átalakítani, vállalkozni a legmerészebb föladatokra, képes rájönni minden lehető problémának, a saját mozgásának és egyáltalában mindennek a legelmésebb, legbonyolultabb megoldásaira.

Továbbá, az egész népi lázadás különböző mértékben és formákban fejleszti a nép kritikai tudatát, amikor lerántja azt a leplet, amelyik koráb­ban eltakarta és még elviselhetővé tette az igazságtalan és egyenlőtlen kapitalista struktúrákat, vagy, úgyszintén, az osztály- és előtörténeti struktúrákat, amikor a tiltakozás, a meg nem alázkodás, a lázadás és az engedetlenség tapasztalatával oltja be az említett forrongások min­den részvevőjét, akik e pillanattól fogva egész életükön át emlékezni fognak rá, amikor nemcsak bepillanthattak abba – sőt elevenen meg­tapasztalhatták a maguk hús-vér valójában -, hogy mi is a lázadás és ennek fölszabadító ereje általában, hanem még embrionális vázlatát is megpillanthatták az emberi kapcsolatok bizonyos gyökeresen új formá­inak, amelyek a szolidaritáson, a nyitottságon, az elvtársiasságon és a testvériségen alapulnak, ezek jellemzik ugyanis mind e népi lázadásokat, tiltakozó, harcos és átalakító erejű, üdvözlendő akciójuk pillanatában.

S így aztán 2011 és az esztendőn végighúzódó népi lázadások máris megteremtették a lázadó aktivisták új nemzedékét az összes ország­ban, amelyik színtere volt ezeknek a lázongásoknak, azt a nemzedéket, amelynek gyakorlati iskolája a népgyűlés volt, a terek és az utcák elfog­lalása és megvédése, az összecsapás a rendőrökkel és az ellenállás a rendőrrohamokkal szemben, a párbeszéd a többi tüntetővel, a táborve­rés, az őrt állás, a térfoglalás meg a mindenféle tiltakozás és akció. Így sajátította el ez a nemzedék a népi önszerveződés, a közösségi önigaz­gatás, a politikai önállóság és általában az autonómia meg a közvetlen és közgyűlési-népgyűlési demokrácia erényeit, és így ébredt rá ezek nyilvánvaló magasabb minőségének tudatára. Ez már olyan nemzedék, amelyik tényekre támaszkodva fölismerte, hogy lehetséges valamely al­ternatív nem kapitalista, nem osztály jellegű és nem előtörténeti világ, egy végre szabad, önigazgató, autonóm, egyenlőségelvű és a hamis társa­dalmi hierarchiákat nélkülöző világ, amelyben nem léteznek hatalmasok és egyeduralkodók és egyáltalában: uralmon levők, kizsákmányolók, és nem létezik semmilyen privilegizált kisebbség.

Mármost, túl azon, hogy mi minden történhet meg ezekkel a 2011-ben kirobbant népmozgalmakkal a közvetlen vagy a közeli jövőben, tagad­hatatlan, hogy egész sor előrelépést sikerült kieszközölniük, amelyekről már szóltunk áttekintésünkben. Sikerült megtörniük a még érvényesülő tőkés társadalmi rendnek való behódolás tehetetlenségi erejét, megújí­taniuk a változás valódi lehetőségének szemhatárát, mozgósítaniuk a néptömegeket és fejleszteni kritikai tudatukat s az átalakítás tényezőiként születő önbizalmukat, valamint világra segíteniük a lázadó harcosok új nemzedékét, amelyet azután az önigazgatás, az autonómia és a közvet­len demokrácia nagyon konkrét és tanulságos tapasztalataiból kiindulva sikerült föltáplálniuk.

Kétségkívül, ahhoz, hogy helyesen értékeljük azokat a kihívásokat és válaszutakat, amelyekkel e mostani 2012-es esztendővel kezdve óha­tatlanul szembe kell nézniük ezeknek a 2011-es lázadásoknak, fontos fölbecsülni a korlátokat is, amelyekbe beleütköztek vagy mostanában fognak beleütközni.

Mert bármilyen széles, élénk, radikális, fölszabadító és alkotó szellemű legyen is egy hatalmas népi megmozdulás, és bármilyen nagy azonnali sikereket érjen is el, akár évtizedekig hatalmon levő diktátort is megdönt­het, kivívhatja akár milliók támogatását, ez még nem garantálja, hogy sikerül igazi mozgalommá alakulnia, amikor is állandóbb s mindenekelőtt tartósabb módon működő alakzattá válik, szervesebb szerkezetre tá­maszkodva, jól meghatározott ideológiai elvekből és világosan fölépített, azonnali, középtávú és hosszú távú követelésekből indul ki.

Nem elég ugyanis megdönteni egy diktátort, ha ennek az eredménye csak annyi, hogy a diktatúra cinkos katonai elitje lép a diktátor helyébe; mint ahogy az sem elég, ha most sikerült leállítatni a közoktatás ma­gánosítása tervét, ha holnap vagy holnapután majd végrehajtják azt. És akármilyen nagy siker is egy egész napra megbénítani az Egyesült Államok ötödik legnagyobb kikötőjének tevékenységét, vagy kivinni San­tiago de Chile utcáira kétmillió embert, akik tiltakoznak és támogatják a diákokat, az is világos, hogy e hatalmas sikereknek a valódi hozadéka az, hogy utánuk tüstént, óhatatlanul föl kell vetni a kérdést: és e nagy sikerek után pontosan mi következik? És erre csak az az út adhat választ, amely a mozgósítástól a mozgalomig vezet. Ezért fordultak az egyiptomi lázadók megint – az immár katonai – kormányzat ellen, egész Spanyol­ország „méltatlankodói” pedig ezért döntenek úgy, hogy fölszámolják táborhelyeiket, hogy megalapozottabb állandó munkát folytathassanak a nép között a külvárosokban és szerte az egész vidéki Ibériai-félszigeten. Éppúgy, mint ahogy a Wall Street „elfoglalói” s az egész Egyesült Államok összes „foglalói” most kapcsolatokat kezdenek kialakítani a latin-amerikai bevándorlókkal, a chilei diákok arra készülnek, hogy a külvárosok népé­vel együtt és általában a chilei népi osztályok együttesével összefogva adjanak új lendületet mozgalmuknak.

Ahogy már korábban jeleztük, mindezek a népi forrongások ma vá­laszút elé kerültek, merre tovább a közvetlen követeléseken túl, nagyobb lélegzetű követelések felé, olyanok felé, amelyek nyíltabban vállalt, ra­dikálisabb antikapitalista tartalmat és kritikai vonalat támogatnak. Ezért hiányzik az, hogy a bankárok bírálata kiterjedjen az egész tőkés osztályra és a gazdagok egész rétegére, és hogy a Wall Street meg a pénzügyi központok elfoglalásának jelszava kitáguljon, hogy kezdjék követelni a gyárak és a földek, a mindenféle üzemek és vállalatok elfoglalását is.

Ugyanígy szükséges az is, hogy miután kritizálták a diktátorokat és szélsőségesen elnyomó katonai és rendőri rezsimjeiket, a bírálat tovább­lépjen: maga a tőkés állam és aktuális, korrupt politikai osztályai legyenek a kritika céltáblái, hogy helyükre olyan kormányzatok kerülhessenek, amelyek „engedelmeskedve parancsolnak”, a közvetlen és népgyűlésre épülő demokrácia elvei szerint. Úgyszintén kívánatos volna, hogy a jogos és igen éles jelszó, amely szembeállítja az 1%-nyi mindenféle előjogokkal fölruházott kisebbséget a mindentől megfosztott 99%-os többséggel, részletesebb, konkrétabb sajátosságokra utaljon, hogy a számonkérés és az átalakulás követelése pellengérre állítson minden egyes aszimmet­rikus hierarchiát s egyenként, külön-külön mindenféle-fajta egyenlőtlen társadalmi viszonyt és szerkezetet.

Végtére tehát az hiányzik, hogy ragaszkodva a „minimális program­hoz”, vagyis a legsürgősebb követelések listájához, ez kiegészüljön, gazdagodjék a „középtávú programmal” és azoknak a követeléseknek a „maximális programjával”, amelyeket a mozgalom közepes és (az egyre rövidebbnek tetsző) hosszabb távra szán, különös figyelmet fordítva emellett arra, hogy mindez a közvetlenül a jelenre, középtávra vagy hosszú távra szóló követelés, kivétel nélkül mindegyik, mindenkor nagyon világosan és nyíltan megőrizze gyökeresen antikapitalista és gyökeresen rendszerellenes tartalmát és profilját.

Az összes követelés és az összes harc antikapitalista és rendszer­ellenes iránya viszont föltételezi az alávetettek minden lázongásának világosabb, elmélyültebb ideológiai meghatározását. Ami korántsem jelent visszatérést bizonyos pártszervezetek régi, 68 előtti sémáihoz, amelyeknél egyetlen, monolitikus, merev, dogmatikus, sőt erőszakos és kirekesztő ideológia érvényességét védelmezték; jelenti ellenben azt, hogy állandóan, nagyon világosan meghúzzák a határvonalat azok között, akik valóban antikapitalisták és rendszerellenesek, és akik nem, ahogy ezt fölvetették és ösztönözték a neozapatista elvtársak a tág körű és egyre nagyobb sodrású mexikói mozgalom, A másik kampány során.

A nyíltabban és tevékenyebben rendszerellenes és kapitalizmuselle­nes célkitűzések ideológiai definiálása – egyedül ez biztosíthatja, hogy a 2011-ben kezdődött népi forrongások követelései és jövőbeli akciói ne jussanak a kooptálás, újrahasznosítás és újraintegrálás sorsára mint szimpla „szépségtapaszok” vagy afféle politikailag korrekt „reformok”, amelyek könnyűszerrel elfogadhatók a még uralkodó helyzetben levő aktuális tőkés rendszer számára.

A lehetséges fejlődési irányok – tömegmegmozdulásból átalakulni tömegmozgalommá, a közvetlen követelésektől továbblépni különféle harci programok felé, az általános tiltakozás, a „torkig vagyunk vele” ér­zésétől (ahonnan csak valamely bizonytalanabb ideológiai szemhatárig nyílik kilátás) a letisztultabb rendszerellenes és antikapitalista küzdelmek és ennek megfelelő ideológia körvonalazódása felé – mindegyike mel­lett fönnáll annak szüksége, hogy a 2011-ben indult lázadások tovább bővítsék társadalmi bázisukat. Ezért kerülő utak nélkül, közvetlenül cél­szerű kapcsolatba lépniük korábban keletkezett mozgalmakkal, amilyen a munkásmozgalom, a parasztmozgalmak vagy az urbánus-plebejus mozgolódások, vagy a vándormunkások, az őslakosok, a nők, a diákok stb. mozgalmai. Ekkor azonban tág, plurális alapú befogadóknak kell bizonyulniuk a társadalom minden olyan alávetett csoportja, osztálya és rétege számára, amelyek valamilyen okból még nem csatlakoztak a 2011-ben megtapasztalt nagyszabású lázadásokhoz, forrongásokhoz.

A 2011-es lázadások szerepe az 1994. január elsején kezdődött világméretű tiltakozás ciklusában

Ahogy korábban említettük, 2011 lázadásainak az szolgál magyarázatul, hogy a kapitalizmus bizonyos mélyen gyökerező tendenciái fejlődésük, kiéleződésük határpontjára hágtak, más esetekben pedig az osztály­társadalmakra jellemző több ezer éves struktúráknak, sőt az emberi társadalmak előtörténeti föltételeinek úgyszintén központi jelentőségű tendenciái értek el hasonlóképp válságos pontra, ám az is világos, hogy egészükben véve 2011 lázongásai nem egyebek, mint ismétlődő meg­mozdulások, tiltakozások, mozgalmak és ellenzéki kezdeményezések ama láncolatának utolsó szemei, amely 1994. január elsején kezdődött el Mexikóban, Délkelet-Mexikó neozapatista őslakosainak figyelemreméltó fölkelésével.

Mert ahogy Immanuel Wallerstein több ízben fölvetette, a harcok és tiltakozások általunk most átélt világméretű ciklusa pontosan 1994. január elsejének azon a hajnalán kezdődött, amelyik ugyanakkor, amikor lezárta a berlini fal 1989-es ledőltével indult rövid lázadásmentes időszakot, világszinten új lendületet adott a reménységnek és a harci szellemnek, a harcnak egy új és gyökeresen más világért, egy „olyan világért, ame­lyikbe sok világ belefér”.

S ha igaz a megállapítás, amely úgyszintén Immanuel Wallerstein ne­véhez fűződik, hogy az „1968-as kulturális világforradalom szelleme” mint anarchista szabadság-kitörés, önigazgató, szentségtörő, ünnepélyes, képromboló és mérhetetlenül kreatív szellem és egyben a radikális alsó néprétegek szelleme továbbra is érezteti fuvallatát, földalatti járatokon át táplálja mindezeket a 2011-es zendüléseket, az is világos, hogy az említett forrongások cselekvési módszereiket, szervezési és harci formá­ikat és számos sajátos követelésüket illetőn a követésre méltó mexikói neozapatista mozgalomnak közvetlen örökösei.

Ezért a sok-sok fiatallal együtt, akik ezekkel a 2011-es forrongásokkal szerezték első tapasztalataikat és estek át a tűzkeresztségen, s így kovácsolódtak a küzdők legújabb nemzedékévé a tiltakozások és for­radalmak számára, amelyeknek hamarosan várható a bekövetkezésük szerte az egész világon, nos, ezekkel a fiatalokkal együtt más csoportok és osztagok is – miután meneteltek, táboroztak, tiltakoztak, megütköztek a rendőrökkel – visszatértek a külvárosokba, a gyárakba, a földekre vagy az egyetemekre, mégpedig pontosan azok, akik az elmúlt tizennyolc év­ben főszerepet vittek, távolból támogatták, rokonszenvükkel kísérték és különféle formákban előmozdították a lázadó kitöréseknek azt az egész láncolatát, amely az 1994-es neozapatista fölkelést követően különböző állomásokon keresztül egészen napjainkig húzódik. Ilyen állomások vol­tak: az 1996-ban Chiapasban megrendezett „Intergalaktikus és interkon­tinentális találkozó az emberiségért és a neoliberalizmus ellen”, Seattle, Prága vagy Genova fontos tiltakozó megmozdulásai 1999 és 2001 között, hasonlóképpen a Társadalmi Világfórumok első összejövetelei is, kivált­képp az első öt vagy hat (mielőtt ezek a Fórumok lassú, de nyilvánvaló hanyatlásnak indulva szociáldemokrata és reformista irányba fordultak, s félig-meddig átvették rajtuk az irányítást a beözönlő különböző „civil szer­vezetek”, amelyek a világért sem neveznék magukat antikapitalistáknak). De ide tartozik a Zapatista Népek Első, Második és Harmadik Találkozója is a Világ Népeivel 2006 decembere és 2008 januárja között, ugyanígy a Nemzetközi Kollokvium Andrés Aubry Tiszteletére 2007 decemberében, valamint a Méltó Düh Első Világfesztiválja 2008 végén és 2009 elején. Egymást követő láncszemek, vagy ha úgy tetszik, különböző állomások egy bonyolult útvonalon, amelyet a csatározásoknak 2011-ben kezdődött ciklusa rajzol ki, s ennek pillanatnyilag utolsó lényeges kifejeződése az immár emblematikus 2011-es év megannyi fontos lázadása.

A harcoknak és kezdeményezéseknek – a harcok és a mozgalmak egy­másra találása kezdeményezésének – láncolata, amelybe beletartozik még a latin-amerikai színtéren a többrendbeli próbálkozás Bolíviában: „a víz háborúja” 2000-ben, „a gáz háborúja” 2003-ban és a népi tiltakozó mozgalom 2005-ben, amelyeknek két elnököt is sikerült megbuktatniuk (2003-ban és 2005-ben), és kétségkívül ezek törtek utat ahhoz, hogy Evo Morales hatalomra kerüljön, egy olyan elnök, aki bár az őslakosok közül került ki, és ugyanezekből a társadalmi mozgalmakból emelke­dett föl, olyan korlátolt kormányzat megalakításával végezte, amelyik a burzsoá államot tartja tiszteletben és ezt reprodukálja, most épp egy neokeynesiánus és szociáldemokrata változatában, s egyáltalában a bur­zsoá társadalom gazdasági, szociális és kulturális rendjének a támasza, csak épp „enyhén haladó” irányvonalat hirdet.

Némileg hasonlót eredményeztek az őslakosok és a nép fölkelései 2000-ben és 2005-ben Ecuadorban, ezek éppúgy egy-egy elnököt buk­tattak meg, megmutatva, milyen hatalmas, részint szervezett, részint meg spontán erőt képviselnek az őslakosok és az ecuadori nép, ámbár ismét csak annyi lett az eredménye, hogy megalakult Rafael Correa erőtlen reformista, szociáldemokrata, polgári kormánya, s most az fojtja el a társadalmi mozgalmakat ugyanúgy, mint Evo Morales bolíviai kor­mánya. Az említett országok alávetettjeinek hatalmas ereje imponáló módon robbant ki, s indított el bonyolult folyamatokat. Ahogy az argentin radikális népfölkelés is 2001 végén és az egész 2002-es esztendőben: öt elnök megbuktatása után végül is fölbomlott, s a két Kirchner, Néstor és Cristina zavaros, lagymatag, korlátolt szociáldemokrata kormányzásába fulladt bele.

A lázadások láncolatába tartozik egy fontos kezdeményezés, A másik kampány mexikói mozgalmának vajúdó időszaka is. E mozgalom a Mexikói Köztársaság széltében-hosszában folytonosan növekvőben és erősödőben van, és igen valószínű, hogy hamarosan ismét színre lép, hogy új lendületre kapva folytassa a neozapatista küzdelmet, de főként az egész mexikói nép harcát egy új, nem kapitalista, nem osztály jellegű és nem előtörténeti társadalomért.

Egyazon lánc különböző szemei, amelyek – véleményünk szerint – magyarázatot adhatnak a neozapatista mozgalom és 2011 lázadásai közti bizonyos szemet szúró hasonlóságokra, e hasonlóságok részint a szervezeti, cselekvési és döntési formákra vonatkoznak, részint meg a beszédek és nyilatkozatok jellegzetességeire, valamint a társadalom egészével való kapcsolattartás politikai gyakorlatára, végül pedig némely központi jelentőségű követelésre. […]

 

[A szerző a továbbiakban inkább csak fölsorolásszerűen ismerteti e hasonlóságokat. Formai téren: népgyűlések döntenek a teendőkről; a szerveződés nem hierarchikus, hanem horizontális; a beszédmód nem elméletieskedő, hanem költői rögtönzésekkel vegyes, hétköznapi; a politikai kapcsolatfölvétel más társadalmi csoportokkal a nyitottság és a befogadókészség jegyében történik.

A hasonló követelések: alapjognak tekintik a munkához való jogot és a lakhatás jogát; a „minimális alapjogok” közé számít az egészséghez, a tanuláshoz és a kultúrához való jog; a szabadságjogok közé pedig a szólás, a gyülekezés, a sajtó és az információ szabadsága csakúgy, mint bármely közterület szabad használata; végül pedig a „demokráciához”, ennek eredeti értelmében és jelentésében mint a közvetlen – nem dele­gáló, nem képviseleti – népuralom szervezéséhez való jog. – A ford.]

 

Ezért, látván, ahogy ezek a 2011-es forrongások átveszik, elmélyítik, általánosítják és a maguk módján átdolgozzák azoknak a jogos követe­léseknek némelyikét, amelyek 1994. január elsejének hajnalán vetődtek föl Mexikó egyik félreeső és elfelejtett zugában, hogy ilyen követelésekkel állnak most elő Afrikában, Európában és Amerikában a tereken, a föl­deken, az utcákon, a kikötőkben, a városokban és a vidéken, továbbra is bízhatunk benne, hogy miénk lesz a holnap, az alávetettek naponta bővülő tömegeié, akik az „alulról és balra” orientálódás szellemében nyíltan antikapitalista és rendszerellenes elhivatottsággal harcolnak ezért a holnapért. Ez a holnap a miénk lesz, mert ma visszavonhatatlanul úgy döntöttünk, hogy harcolunk érte.

Mexikóváros, 2012. január 26.

(Fordította: Csala Károly)

A szerző által az Eszmélet számára rendelkezésre bocsátott írás.

Hivatkozott irodalom

Echeverría, Bolívar 2010: Definición de cultura. México, Ed. Fondo de Cultura Económica

Fisk, Robert 2011: Los banqueros, los dictadores de Occidente. In: La Jornada, 2011. dec. 11. 24.

Az 1910-es mexikói forradalom a hosszú történelmi időtartam szemszögéből

Az 1910-es mexikói forradalom századik évfordulóján a forradalom újra vita tárgya lett. E történet felülvizsgálata (is) nagy hévvel zajlik. Mindez egy olyan logikán belül történik, amely egyáltalán nem pusztán arra törekszik, hogy visszahódítsa a múltat. Igazából az a célja, hogy szelektíven aktualizálja, hogy megvilágítsa azokat a személyiségeket, tetteket, folyamatokat vagy helyzeteket, melyek legitimálják és megszilárdítják legaktuálisabb jelenünk folyamatait, társadalmi csoportjait és személyiségeit. Állítsuk helyre a történelmi igazságot, hogy eligazodjunk a jelenben.

[A hosszú időtartam szemléletének] elfogadása a történész számára annyit tesz, hogy alkalmazkodnia kell a stílus és a hozzáállás megváltozásához, a gondolkodás átalakításához, a társadalmi valóság új koncepciójához. […] Mindenesetre a lassú történelem e szintjéhez viszonyítva úgy gondolhatjuk újra át a történelem teljességét, mintha egy infrastruktúrából indulnánk ki."

(Fernand Braudel: A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam, 1958)

 

1440_2.JPGSzáz évnyire az 1910-es mexikói forradalomnak a mexikói történelmen belül üdvözlendő és szükségszerű kirobbanásától, e forradalom most újra vita tárgya. Néhány évtizede a földkerekség szinte minden társadalmá­ban szükségszerűen eluralkodott az emlékezésre, megemlékezésre való törekvés. Az igyekezet puszta ténye miatt a kormányok, az egyetemek, az értelmiségiek és a legkülönfélébb intézmények vadásznak minden olyan megünnepelhető, megemlékezésre alkalmat adó eseményre, je­lenségre vagy történelmi folyamatra, amely óta már eltelt bizonyos számú év, évtized vagy évszázad. Mindez egy olyan logikán belül történik, amely egyáltalán nem pusztán arra törekszik, hogy visszahódítsa a múltat. Igazából az a célja, hogy szelektíven aktualizálja, hogy megvilágítsa azokat a személyiségeket, tetteket, folyamatokat vagy helyzeteket, me­lyek legitimálják és megszilárdítják legaktuálisabb jelenünk folyamatait, társadalmi csoportjait és személyiségeit.1

Éppen ezért talán még a személyiségeknél, folyamatoknál vagy a megemlékezésre szolgáló tényeknél is fontosabb az a különleges mód, ahogyan az emlékezés, a megemlékezés zajlik, amikor megismétlődik a már többször jelzett folyamat: a múlt szükségszerű újrakodifikálása és felhasználása, attól függően, hogy melyek a szükségletei és válaszútjai az azt felidéző és rá emlékező jelennek.2 Ennek fényében paradoxon­nak tűnik, hogy Mexikó és a mexikói forradalom százéves évfordulójáról való megemlékezés esetében egy konzervatív és szélsőjobboldali kor­mány emlékezik meg, vagyis közvetlen örököse azoknak a konzervatív, Amerika-barát és reakciós csoportoknak, amelyeket az 1910-1921-es mexikói forradalom legyőzött.

Nagy valószínűséggel ez magyarázza, hogy miért tanúsít általános érdektelenséget a jelenlegi mexikói konzervatív kormány a mexikói füg­getlenségi mozgalom kétszáz éves és a mexikói forradalom százéves évfordulójával szemben, valamint azt is, hogy miért olyan alacsony intel­lektuális színvonalú személyekre bízta az ünnepségek megszervezését. Az is tény, hogy az említett ünnepségek sorába – turisztikai fürdőhely felújítása, új országút átadása vagy épületek tornyának építése mellett – állítólagos tudományos beszélgetések vagy sorozatok is beletartoznak, melyekben a résztvevő szakértők többségének semmi köze nincs sem a függetlenségi mozgalom, sem a mexikói forradalmak témájához.3 Annak ellenére, hogy mindkét történelmi folyamatban a mexikói elnyomott népi osztályokat és rétegeket végül is leverték, ugyanezekben a folyama­tokban kétségkívül legyőzték és marginalizálták az említett konzervatív és visszahúzó szektorokat is, amelyeknek történelmi leszármazottai kormányoznak tíz éve Mexikóban (igaz, az utóbbi négy évben csak egy botrányos és szégyentelen, arcátlan és nyílt választási csalás nyomán).

Fonák helyzet egy jobboldali kormány számára, hogy neki kell most megünnepelnie történelmi ellenségeit, meg kell emlékeznie róluk. Nekünk viszont túl kell mutatnunk a hivatalos megemlékezéseknek és a szintén hivatalos történelemnek és emlékezetnek a felületességén és ürességén, hogy helyette komolyabb és mélyebb kérdésekkel foglalkozzunk, és ezek segítségével új helyet találjunk a száz évvel ezelőtti mexikói forradalmi folyamatnak a mexikói fejlődés hosszú történelmi időtartamán belül, to­vábbá gazdag és összetett útja különböző történelmi időinek horizontján. Olyan kérdésekre van szükségünk, amelyek egy kritikusabb és tudomá­nyosabb egyensúly megvalósítását teszik lehetővé, mint amilyet ez a száz évvel ezelőtti folyamat jelentett. De foglalkoznunk kell a mai Mexikó harcai és útelágazásai szempontjából a forradalom legfőbb tanulságaival a szintén történelmi – és nem pedig kronológiai – 2010 előestéjén.4

Ahogy előrehaladunk a mexikói forradalom tanulságainak kritikai felmé­résében – a mély történelem szerkezetei felől, ahogy Fernand Braudel tanította -, azt kérdezhetjük magunktól: milyennek mutatkozik az 1910-es mexikói forradalom a hosszú történelmi időtartam szempontjából. És milyen globális mérleget vonhatunk a kronológiai XX. század eleji mexikói forradalom szerepéről, ha ezt a forradalmat Mexikó történelmi fejlődé­sének globálisabb görbéjén vizsgáljuk? Valójában milyen az a szerep, amelyet a mexikói forradalom egész Mexikó elnyomott és népi osztály­harcainak útján és általánosabb fejlődésén belül betölt? Kirobbanásának száz éves távlatából hogyan értékelhetjük a sikereket és a vívmányokat, valamint a korlátokat és a vereségeket, amelyeket a mexikói forradalom alapvetően fontos történelmi eseménye hozott az elnyomott rétegeknek, csoportoknak és osztályoknak?

Úgy gondoljuk, ezeknek a problémáknak a megértéséhez és a meg­felelő válaszhoz kétségkívül szükség van arra, hogy eltávolodjunk a mexikói forradalom hivatalos megítélésétől, vagyis a mexikói forrada­lomról a hatalom által kínált és a mexikói tudományos körökben jobbára legitimált hivatalos történelemtől. Ez a történelem mindig az elnökökre, a vezetőkre, a vezérekre koncentrált, nem vesz tudomást országunk elnyomott osztályainak és társadalmi csoportjainak alapvető szerepé­ről, az indiánokról, a földművesekről, a munkásokról, a nőkről, a városi szegényrétegekről, vagyis az említett mexikói elnyomott osztályok széles tömegeiről.

A hivatalos történelmet a csaták átmeneti győztesei írták, akik a mexi­kói forradalomban színre léptek, és ez a történelem, mint minden hiva­talos történelem, tele van mítoszokkal és hamis legendákkal, mert ez a múltat dicsőítő történelem, de mindenekfelett a legaktuálisabb jelenünket legitimáló és igazoló történelem. Szóval, ha újra átfésüljük ezeknek a hivatalos változatoknak a történetét, és megpróbálunk behatolni a népi osztályok és rétegek igazi ellentörténelmeinek területeire, esetleg talál­hatunk néhány fontos válaszelemet az előzőekben felvetett kérdésekre.

Ha a hosszú időtartam horizontja5 felől vesszük szemügyre, az 1910-1921-es mexikói forradalom monumentális kísérletnek bizonyul, melyet az elnyomott mexikói osztályok vittek véghez, azért, hogy meg­próbálják gyökeresen megváltoztatni saját sorsuk és Mexikó sorsának irányát. Monumentális próbálkozás ez, amely csakúgy, mint a francia forradalom vagy az orosz forradalom, világosan és nagyon gyorsan nemzeti dimenziót ölt, miközben különleges globális társadalmi mély­séget mutat, bár Mexikó az imént említett forradalmakhoz képest eltérő eredményt ért el.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a mexikói forradalom, bár levert forradalom, nagyszerű volt, és országunk elnyomott osztályait illetően mély nyomot hagyott. Mind a francia forradalomnak, mind az orosznak sikerült a saját társadalmában és nemzetében gyökeres, átfogó változást elérnie, ezzel szemben a mexikói forradalom – mint levert forradalom – a társadalom különböző területeinek kiterjedt szövetében sokkal halvá­nyabb, kevésbé gyökeres, sokkal egyenlőtlenebb átalakulást gerjesztett. Egyenlőtlen átalakulást és sokkal kevésbé radikálisat, amit éppen az 1910-1921-es széles körű társadalmi mozgalomban résztvevő – kétség­kívül főszerepet játszó – paraszti rétegek veresége magyaráz.

Ily módon az imént vázolt összehasonlítás perspektíváján6 belül világos, hogy a francia forradalomnak sikerült teljesen és gyökeresen felszámolnia a francia feudális rendszert, és e mély és globális felszá­molás eredményeképpen létrehoznia a kronologikus XIX. és XX. századi Franciaország modern polgári társadalmát, továbbá ezzel párhuzamosan – ahogyan Marx írta annak idején – a modern politikai rendszer egyete­mes modelljét, azaz a modern polgári demokratikus állam klasszikus és paradigmatikus formáját általában.

Az orosz forradalomnak pedig legfőbb eredménye az volt, hogy sike­rült teljesen eltörölnie a cári politikai rendszert és az orosz parasztság szolgaságán alapuló társadalmi rendszert, ezenfelül az emberiség egész történetében egy nemzetre vonatkozóan először kísérelt meg létrehozni egy nem kapitalista társadalmat (amit sajnálatos módon nem tudott következetesen végigvinni, ehelyett sajátos orosz kapitalizmust hozott létre, amely bizonyos területeken rendkívül fejlett, más területeken pedig kevésbé, vagy éppenséggel fejletlen). Ugyanebből a szempontból néz­ve a mexikói forradalom alapvető eredménye pusztán annyi volt, hogy nemzeti szinten áthelyezte az átfogó hegemóniát a közép-mexikói vagy „központi országrészbeli" csoportoktól az „északi országrészben"7 lévő csoportok, az úgynevezett „Sonora csoport" hegemóniája irányába. A hegemónia fontos újraközpontosításával a mexikói nemzet vezetése átkerült az uralkodó osztály konzervatívabb és a régi földtulajdonhoz jobban kötődő frakciójától egy másik frakcióhoz, egy sokkal modernebb szektorhoz, amely a legújabb kapitalista viszonyokhoz kapcsolódott. Ennek következtében fontos változások mentek végbe a gazdaságban, a társadalomban, a politikában és a kultúrában is, ami felgyorsított bi­zonyos tendenciákat, melyek már Porfirio Díaz időszaka óta jelen voltak Mexikóban.

A kronológiai XVIII. illetve XX. századi Franciaországban és Oroszor­szágban a társadalmi változások radikálisak és globális méretűek voltak, Mexikóban viszont a forradalom, bár kétségkívül fontos változásokat hozott a gazdaságban, a társadalomban, a politikai berendezkedésben – amennyiben első ízben adta át e területeken a hegemóniát az újonnan született ország „északi szektorának" -, nem változtatta meg sem az irányát, sem az általános státuszát a XIX. századi Mexikónak.

Ahhoz, hogy a mexikói forradalom hatását reálisan értékeljük a hosszú történelmi időtartamon belül, abból a tényből kell kiindulnunk, hogy Me­xikó a forradalom után is függő ország maradt. A durva és elszegényített hivatalos mexikói történetíráson belül8 makacsul táplált egyik mítosz ellenére, sem az 1810-es függetlenségi forradalomban (ahogyan minden iróniát mellőzve nevezik), sem az 1910-es mexikói forradalomban Mexikó nem nyerte el valódi integrált függetlenségét, azaz gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális függetlenségét általában.

Nyilvánvaló, hogy Mexikó manapság továbbra is szerkezetileg függő ország, a gazdaság, a technológia, a kereskedelem vagy a pénzügyek területén legalább annyira, mint a társadalmi viszonyok, a nemzetközi és a nemzeti politika, de a kultúra, az oktatásügy és általában a művészetek tág szférájában is. Mert a mexikói forradalom valójában csak a központok megváltozását idézte elő, és ennek mentén alakult ki különböző függő­ségeink többszörös láncolata – kezdetben a XIX. századi Nyugat-Euró­pa domináns országaitól, majd később ez az általános uralom minden területen áttevődött az Egyesült Államokra.

A világgazdaságot egymást követően uraló központoktól való több­szörös függőség feltétele fennmaradt, Mexikó az 1910-es forradalom után továbbra is periférikus, szegény és elmaradott ország volt. Annak ellenére, hogy a mexikói forradalom fontos gazdasági és társadalmi átala­kulásokat gerjesztett, ezek nem tudtak változtatni sem országunk függő­ségén, sem szegénységén, sem strukturális elmaradottságán. Ezenkívül Mexikó a kronológiai XX. század elején lezajlott mexikói forradalom után is túlnyomórészt paraszti ország maradt, amely – bár jelentős iparosítás kezdődött – nem tudott változtatni agrár jellegén egészen a kronológiai XX. század utolsó harmadáig.

Mexikó akkori függő, periférikus és paraszti jellege az egész társadal­mat és átfogó irányát jellemző valóság és meghatározó szerkezeti elem, amely több évtizeden keresztül lényegében változatlanul megmaradt az 1910-1921-es széles társadalmi mozgalom után is. Emellett bizonyos átalakulások – melyek már Porfirio Díaz kormányzása óta kialakulóban voltak -, a mexikói forradalom által kiváltott fontos változásoknak köszön­hetően jobban elmélyültek, gyorsabban és nagyobb ütemben folytak, mint ahogyan erre 1910 előtt lehetőség volt.

így például Mexikó 1921 után folytatta belső nemzeti piacának egysé­gesítését, annak nyomán, hogy az 1910-1921-es társadalmi konfliktus során ténylegesen ledőlt a fejlődése előtt álló legfőbb akadályok nagy része. A belső nemzeti piac egységesítési folyamatával párhuzamosan felgyorsult a nemzeti burzsoázia kialakulásának folyamata. Ez a burzsoá­zia először agrár jellegű volt, majd sajátosan ipari jellegűvé lett, ahogyan kibontakozott Mexikó általános iparosodása.

Ugyanakkor, a belső nemzeti piac megszilárdulásának kiegészítése­képpen megerősödik országunk urbanizációja is. Ez az urbanizáció nem egyéb, mint a mexikói kapitalista „modernizáció"9 globálisabb folyama­tának egyik kifejeződése: Ez a modernizáció szerencsétlenül átíródik az új feltételek között, melyek során kialakul országunk függősége az Egyesült Államoktól, az american way of life szűkre szabott és elszegé­nyített mintájára.

Hasonlóan Mexikó mostani gyorsabb kapitalista „modernizációs" folyamatának különböző kifejeződéseihez, újrastrukturálódik a régi osz­tályszerkezet globális konfigurációja is, országunkban új politikai elit és új állam jön létre, emellett új kulturális, társadalmi és általános civilizációs formák keletkeznek.

A mexikói forradalom érintetlenül hagyta országunk globális helyzeté­nek bizonyos szerkezeti vonalait, miközben nagy mértékben felgyorsí­tott a Porfirio Díaz időszakában már jelenlévő néhány tendenciát, és a mexikói társadalmi valóság különböző szintjein néhány, szintén fontos változást gerjesztett. A kronológiai XX. század elején lezajlott széles társadalmi mozgalom eredményeinek hatásai persze nem ugyanazok egyrészt az elitek és a hegemón társadalmi rétegek, másrészt a tár­sadalmi alávetettség sokszínű világát alkotó széles és eltérő rétegek, osztályok és csoportok számára.

Ahhoz, hogy pontosabban értékelhessük ezeket a hatásokat, körül­tekintőbben részleteznünk kell őket. Meg kell különböztetnünk azokat a következményeket, melyeket ezek az általános változások, felgyorsított folyamatok és makacs történelmi állandóságok gyakoroltak Mexikó hatal­mon lévő és hegemón osztályaira, és más szinten országunk elnyomott népi osztályaira.

Azt a tényt, hogy a kapitalista modernizáció és az ezt kísérő társadalmi változások Mexikóban nem voltak mélyek, teljes körűek és egységesek – mint az 1789-es franciaországi és az 1917-es oroszországi győztes forradalmakban -, az magyarázza, hogy a mexikói elnyomott osztályokat leverték a mexikói forradalomban. Ez természetesen gyengíti ennek a forradalomnak az általános eredményét, és sokkal korlátozottabb, hal­ványabb, részlegesebb és töredékesebb változásokat eredményez, mint az imént említett francia és orosz forradalmak.

Mindenesetre a vereség ellenére világos, hogy ezek az elnyomott mexikói osztályok – a mexikói forradalom kritikus időszakának egy meghatározott fázisában – lázadásuk és főszereplésük egy különösen fontos pontjára jutottak a kronológiai XX. század második évtizedében az átalakulás általános folyamatán belül. Mindez 1914 novemberében és decemberében nyilvánult meg a legélesebben és legvilágosabban. A népi osztályok szempontjából a mexikói forradalom egész sorsa és iránya dőlt el azokban a valóban meghatározó, kritikus pontot jelentő hónapokban. Ez az a „veszélyes pillanat", amelyikről Walter Benjamin beszél Tézisek a Történelemről című ragyogó művében – arról a veszélyes pillanatról, amelyikben a csata összes alapvető erői jelen vannak, és ahol dönteni kell, hogy az összes további lehetséges pillanat közül végül melyik nyomja rá bélyegét a többire.

A mexikói elnyomott osztályok szempontjából 1914 utolsó hónapjaiban dől el a mexikói forradalom egész sorsa és fő iránya.10 Hiszen a Nemzeti Forradalmi Konvent után, amely a mexikói forradalomban résztvevő összes alapvető elnyomott erők, osztályok és csoportok találkozási pontja, a paraszti tömegeknek a nemzeti terület nyolcvan százalékán sikerült főszerepüket betölteniük és megerősíteniük, ezenkívül országunk fővá­rosát is uralták. Az 1914 végi időpontra egyrészt Pancho Villa, másrészt Emiliano Zapata paraszti hadai a nemzeti terület durván négyötödét ellenőrzik, és Mexikóváros felé tartanak, majd 1914 decemberében gond nélkül el is foglalják.

Ne feledjük, hogy országunknak Mexikóváros köré történő mértéktelen központosítása alkotja és alkotta eddig is nemzetünk hosszú történelmi időtartamában a hatalom egyik valódi neuralgikus pontját. Mexikó hosszú ideig e körül, az egész országot irányító tengely, saját fővárosa körül for­gott, és emiatt még most is érvényes az, hogy a Mexikóvárost uraló cso­port országos szinten kétségkívül alapvető és hegemón helyet foglal el.

És ez nemcsak azért van így, mert Mexikóvárosban – túl azon, hogy jogilag ez a szövetségi központ – él minden negyedik mexikói, vagyis a lakosság huszonöt százaléka, hanem, mert ebben a városban összpontosul az ország iparának nagy része, a kulturális intézmények jelentős része, és ez a legfőbb színtere az egész országunkban vég­bemenő meghatározó politikai, társadalmi és gazdasági folyamatok többségének is.

1914 utolsó időszakában a mexikói elnyomott osztályoknak sikerült kézben tartaniuk az ország négyötödét és rövid időszakra magát a fő­várost is, és az adott körülmények között rendelkeztek azzal a világos lehetőséggel, hogy kezükbe vegyék a saját sorsukat, meghatározva a Mexikó előtt álló utak globális irányát.

De akkor – hasonlóan ahhoz, ahogy Oroszországban is tervezték az 1905-ös forradalomtól kezdve, és az 1917-es győztes forradalom gyümöl­cseként kialakul majd valamilyen mértékben egy paraszti népköztársaság – Mexikóban lemondanak arról, hogy elmenjenek a végsőkig, átengedik központi helyüket, az ország fővárosa feletti uralmat. Ezzel utat nyitnak a kapitalista program burzsoá újraalakítása, vagyis az uralkodó csoportok teljes visszaállítása számára. Először Álvaro Obregón hadserege szer­veződik újjá, azután új paktumokat és egyezségeket kötnek a burzsoá uralkodó osztályok, mind a katonai ellenpuccsról, mind pedig az osztály hegemóniájának globális társadalmi helyreállításáról. Ez természetesen a népi osztályok és a radikális paraszti mozgalmak ellen irányult, az egész 1915-ös év folyamán pedig elsősorban a tulajdonképpeni – Villa-féle és zapatista – paraszti seregek ellen.

Ez végképp megpecsételte a mexikói forradalom globális sorsát, megszakította radikális – ahogy Lenin nevezte, plebejus – útját. Kompro­misszumokkal megcsonkították a forradalmat, vereségre ítélték és szét­szórták a paraszti csoportokat. A forradalom nyomorékká lett, és messze távolodott mind az 1917-es orosz, mind az 1789-es francia forradalomtól.

így 1914 végén és 1915-ben eldőlt az ország paraszti osztályainak globális sorsa, és a paraszti osztályoknak a társadalmi átalakításra vonatkozó radikális plebejus terve meghiúsult. Ezzel együtt eldőlt az egész mexikói forradalom fő iránya és jellege is. Mert az egyértelmű, hogy a mexikói parasztoknak és indiánoknak, akik főszerepet játszottak az 1910-1921-es mexikói forradalomban és annak központi, tömeges, strukturális csoportját alkották, a jövőben hosszú ideig, évtizedekig soha nem lesz újra hasonló erejük, mint amilyenre 1914 novemberében és decemberében szert tettek.

1915-től a forradalomnak ezt a plebejus paraszti és radikális útját felszámolták, ami azt eredményezte, hogy Francisco Villa és az ország északi részén levő csapatai visszavonultak csakúgy, mint Emiliano Zapatának a déli országrészben állomásozó egységei11 , Venustiano Carranza pedig kezdi visszaszolgáltatni a korábban kisajátított birtokokat. Az uralkodóvá váló burzsoá programban a népi osztályokat, a születő munkásmozgalmat és a különböző felkelő paraszti csoportokat megint leigázzák és betagolják, miközben az új politikai elit (és a régi elit egy része) a születő új államhatalomért verseng a felső szinteken.

E szerint a logika szerint Venustiano Carranza kormánya csak egysze­rű átmenetként tűnik fel a mexikói uralkodó osztályok helyreállításának folyamatában, amely folyamat, mint jól tudjuk, végül az úgynevezett „Sonora Csoportnak" adja át a hegemóniát, még általánosabban Mexi­kó – az előbbiekben már emlegetett – „északi országrészének", amely (ahogy ez közismert) a globális nemzeti tervet több évtizeden át újra az ország északi és észak-keleti területeire összpontosítja.

Az „északi országrész" csoportjainak közel fél évszázados hegemó­niáját később majd újra átengedik a központi országrész csoportjainak 1950-től vagy 1960-tól kezdve, és attól kezdve, hogy megindul Mexikó központi területének, különösen Mexikóvárosnak és vonzáskörzetének az erőteljes iparosítása; a központi országrésznek ezek a csoportjai említett uralkodó pozíciójukat a mexikói általános nemzeti program irányításával szerzik vissza.

Érdemes hangsúlyozni azt a tényt, hogy amikor a dolgokat a hosszú történelmi időtartam mélyrétegei alapján vizsgáljuk, az elemzett folya­matok vagy események vagy történelmi jelenségek közül sok új, esetleg szokatlan fényben jelenik meg, és közben olyan nehézségeket és dimen­ziókat mutat meg, melyek általában rejtve maradnak, hogyha közvetle­nebbül és felszínesebben vizsgáljuk őket. Egy vereség tehát magába foglalhat sikereket, előrelépéseket és fontos vívmányokat, miközben egy győzelem viszonylagossá válik és elhalványul, visszalépésekkel, jelentős engedményekkel és szintén fontos veszteségekkel keveredik. Ezzel magyarázhatjuk a látszólag ellentmondásos, de valójában világos és nyilvánvaló tényt, hogy noha a Francisco Villa és Emiliano Zapata seregeinek két, paraszti és indián ága által képviselt radikális plebejus útját leverték, paraszti és népi társadalmi mozgalomként akkora erejük volt, olyan monumentális, olyan mindent elárasztó, olyan meggyőző és lenyűgöző, hogy még így is sikerült egy sor alapvető változást kikénysze­ríteniük; kivívni egy sor fontos társadalmi átalakítást, melyek Mexikót több értelemben és a kronológiai XX. század teljes időszakában a többi latin-amerikai országtól eltérő országgá tették. Mexikó Latin-Amerika általános fejlődésén belül12 „vezető" ország lett az 1910-1921-ig tartó átmeneti időszakban, éppen a mexikói forradalom kritikus periódusától kezdve, az 1959-es kubai forradalom kitörésének pillanatáig; akkor kezdett el Mexikó Latin-Amerikán belüli vezető szerepe egyértelműen hanyatlani és meggyengülni, és végül lassan, de visszafordíthatatlanul meg is szűnt.

Mexikó és Latin-Amerika történelme a XX. század folyamán a mexikói forradalomnak köszönhetően formálódott, de az is világos, hogy orszá­gunk útja jelentős mértékben különbözött a többi latin-amerikai nemze­tétől. Mert ez az erős és mély, paraszti és népi gyökerű forradalom moz­gósította és lázba hozta az egész nemzetet, megrendítette a gazdaság, a társadalom, a politikai és kulturális élet alapjait az egész országban.

Ennek első eredményeként azonnal és egészében összeomlott a régi kormányzó csoport, Porfirio Díaz csoportja, amely Mexikó középső országrészét testesítette meg. Átrendeződött az uralkodó osztály belső egyensúlya, a nemzeti program irányításának hegemón pozíciója az or­szág központi területeiről átkerült az északi területekre. Ez természetesen nagyon különböző rendű és mértékű, árnyalt és egyenetlen, ugyanakkor fontos társadalmi átalakításokat indított el Mexikó központi területein csakúgy, mint az északi országrészben. Eközben pedig szinte teljesen érintetlenül hagyta a déli országrészt.

A hosszú történelmi időtartam távlatából tekintve azt láthatjuk, hogy a népi, paraszti forradalomként levert, de erős és mély hatást gyakorló mexikói forradalomnak köszönhetően országunkban készül el a XX. szá­zad első latin-amerikai agrárreformja, amely léptékében és nagyságában egyedülálló latin-amerikai fél-kontinensünk egész történetében.

Széleskörű és strukturális agrárreform volt ez, amely a sok tétovázás, a földbirtokos csoportokkal való egyezkedések és országunk bonyolult adottságain belüli egyenetlen jelenléte ellenére – a tanulmányok szerint a déli területeknek jutott a legkevesebb, azt szinte nem is érintette az agrárium nemzeti átalakítása – kétségkívül teljesen átformálta Mexikó mezőgazdasági szerkezetét, sokkal haladóbbá és fejlettebbé tette, mint amilyennel akkoriban a többi latin-amerikai ország rendelkezett.

Ez egyértelműen kitűnik, ha összehasonlítjuk a mai Mexikó mezőgaz­dasági fejlődését például Guatemaláéval, ahol a XX. század negyvenes-ötvenes éveiig nem volt agrárreform, és amikor megpróbálkoztak vele, az is kudarcba fulladt az USA által támogatott 1954-es katonai puccs miatt, ami napjainkig elodázta a guatemalai kapitalizmus gyorsabb és átfogó előretörését.

Vagy összevethetjük a mexikói agrárreform hatásait a brazíliai helyzet­tel az egész kronológiai XX. századra, sőt akár napjainkra vonatkozóan. Brazíliában a Föld nélküliek Mozgalma, amely az egyik legfontosabb rendszerellenes latin-amerikai mozgalom, éppen a brazil agrárreform történelmi hiánya miatt alakult ki. Olyan hiány ez, amely például abban a tényben ölt botrányos formát, hogy ebben a dél-amerikai országban máig létezik egy nagybirtok – egy tulajdonosa van -, amelyik akkora, mint egész Portugália területe.13 Ehhez hasonló nagyságú birtok – majdnem egész Chihuahua államnyi területtel egy család tulajdonában – Mexikó­ban is volt, az 1910-es forradalom kirobbanása előtt. A mexikói agrár­reform, annak ellenére, hogy felülről, a hatalom köreiből szabályozták, ellenőrizték, irányították és valósították meg, mély társadalmi mozgósítás, erős és élénk népi és paraszti mozgalom tiszta gyümölcse, és bár ezt a mozgalmat leverték, érvényre juttatja erejét és jelenlétét, eleven és tevékeny elemként szilárdan tartja magát gyakorlatilag Mexikó egész kronológiai XX. százada folyamán. Ez közvetetten mutatja a Walter Benjamin által védett tézis érvényességét. Ebben a tételben kijelenti, hogy a „legyőzött múlt", még ha leverték is, tovább él, tovább működik és érezteti hatását a történelem bizonyos időszakában, miközben tü­relemmel várja a megfelelő feltételeket, hogy újból felbukkanhasson, újra küzdelembe bocsátkozhasson a történelmi drámában az elsüllyedt lehetséges jövőbeli útirányok meghatározásáért.

A levert plebejus paraszti forradalom – amely mindenesetre képes volt elsöpörni a belső nemzeti piac kialakításának útjában álló legfőbb aka­dályokat – üdvözítő hatásai felgyorsították a mexikói ipari tőke számára az áruk, a pénz és a munkaerő részpiaci hármasának kialakítását. Ezzel sikerült megteremteni a kedvező feltételeket egy nemzeti szintű belső piac létrehozásához, ami magában foglalja, hogy a mexikói gazdaság a kronológiai XX. század folyamán egységesebb, szilárdabb és sokrétűbb gazdasági struktúrává alakult, mint a többi latin-amerikai gazdaság. Ez az egyik oka annak, hogy Mexikót a kronológiai XX. században, Brazília és Argentína mellett gazdasági téren Latin-Amerika három vezető országa között tartják számon. Ez részben kétségtelenül országunk méretének és a természeti erőforrások nagy gazdagságának, sokféleségének is köszönhető, de összefügg a szilárd és erős belső nemzeti piac sikeres kialakításával, következésképpen a különböző termelő és kereskedelmi ágazatok nagyobb mértékű gazdasági integrációjával.

Az 1910-1921-es levert parasztforradalom harmadik fontos hatása az, hogy ennek köszönhetően Mexikó, saját iparosítása megvalósításában, amely tömegesen és általános méretekben csak a második világháború óta kezdődött el, sokkal jobb feltételekre tett szert. Az iparosítás termé­szetesen erre az integráltabb gazdasági struktúrára és az agrárreformra támaszkodik. Ez utóbbi továbbra is egyenetlen, mégis fontos kiinduló­pontja ennek az iparosításnak, legalább annyira, mint a gazdasági mo­dernizáció általában. Ennek segítségével lesz Mexikóból Latin-Amerika egyik legfontosabb ipari országa. Olyan előny ez, amelynek jelentősége akkor érzékelhető világosan, amikor azt tapasztaljuk, hogy az említett iparosítás sajnos nem volt általános példa a latin-amerikai országok nagy részének gazdasági fejlődése során.

A mexikói forradalomnak, bár leverték, másik fontos hatása, hogy előidézte Mexikó teljes társadalmi szövetének általános átstrukturálását, azaz a mexikói társadalmi osztályok mély átalakítását, ami azt jelentet­te, hogy a legelmaradottabb régi uralkodó osztályokat, mint például a földbirtokos oligarchiát háttérbe szorították más, egyenértékű, sokkal korszerűbb és fejlettebb csoportok (az imént említett esetben az északi országrész akkoriban születő agrárburzsoáziája, majd a későbbiekben és általánosabb értelemben a mexikói ipari burzsoázia).

Vagy vegyük például a mexikói városi középosztály társadalmi felemel­kedésének esetét. Ez a születését is a mexikói forradalomnak köszönheti, amely az általános gazdasági modernizáció ösztönzésével előmozdította az urbanizációs folyamatot, ezzel együtt nagy mértékben a szabadfoglal­kozások fejlődését, a kiskereskedelem és a kisipar növekedését, az alkal­mazotti, hivatalnoki és kisvállalkozói középréteg felvirágzását – azokét, akik általában az említett városi középosztályt alkotják és újratermelik.

Ennek a forradalomnak – annak ellenére, hogy leverték – másik fontos társadalmi következménye, hogy az ország egészében érezteti előremutató hatásait. Olyan társadalmi rendszert alkotott, amelyben az úgynevezett „jóléti állam" sokkal inkább jelen volt és fejlődött, mint La­tin-Amerika más nemzeteinél. A mexikói társadalom – még a forradalom leverése után is – sokkal jobban át volt itatva a népi és elnyomott osztá­lyok igényeivel, mint más latin-amerikai társadalmak. Ezek az osztályok a vereség után is olyan erővel rendelkeztek, és annyira jelen voltak a társadalomban, hogy különböző módokon sikerült kikényszeríteniük néhány követelésük és igényük teljesítését.

Az 1910-es mély forradalom közvetlen gyümölcseként a mexikói társa­dalom kénytelen volt különböző módokon figyelembe venni az elnyomott osztályok és szektorok követeléseit, mely rétegek hosszú éveken keresz­tül félelmet és rettegést keltettek a kronológiai múlt század húszas éveitől megerősödő új uralkodó osztályokban. Mert ha – mint Carlos Monsivais állítja – a mexikói forradalom a „talaj alatti réteg betörését" jelentette nem­zetünk törékeny területére14 , akkor világos, hogy az új mexikói uralkodó osztály egyik elsődleges feladatának azt tekinti, hogy „újra megszelídítse a népet", visszaterelje ezeket az embereket a társadalom föld alatti területei felé és újfent kialakítsa a régi és új uralkodó osztályok új hegemóniáját, amely igencsak veszélybe került az 1910-1921-es forradalmi évtized alatt. De logikus, hogy a kontroll és az új hegemónia újbóli meghonosítása a mexikói forradalom kritikus évtizedét közvetlenül követő években nem volt lehetséges, csak számos társadalmi engedmény és a népi osztályok több követelésének elfogadása árán. A néprétegek – vonakodva és lassan – csak ezeknek a vívmányoknak a fejében fogadják el azt, hogy elnyomásuk és kizsákmányolásuk megújított feltételei közé taszítsák őket.

Például ezért alakul ki Mexikóban egy olyan társadalombiztosítási és egészségügyi rendszer, amely máig sokkal átfogóbb, szélesebb körű, kidolgozottabb és hatékonyabb, mint bármelyik másik, egész Latin-Ame­rikában. Ez egyáltalán nem a hatalom nagylelkű adománya, hanem a mexikói népi és elnyomott osztályok által kikényszerített vívmány. Ez az egészségügyi rendszer ugyan ma az általános válság miatt katasztrofális állapotban van, de a korábbi években és a kronológiai XX. századnak majdnem a teljes időszakában kiterjedt a társadalom nagy részére; emel­lett olyan szolgáltatásokat és ellátásokat tudott nyújtani használóinak, amelyeknek nincs párjuk Latin-Amerika más nemzeteinél.

A mexikói forradalom közvetlen gyümölcse és a népnek a hatalmon lévők akarata ellenében kikényszerített fontos vívmányainak megnyilvá­nulásaként megemlíthetjük azt a tényt is, hogy Mexikóban létrehoztak egy olyan egyetemet, amelyik jelentős mértékben nyitott országunk elnyomott rétegeinek befogadására. Ez az egyetem a XX. század első felétől kezdve a tömegek egyeteme, és ezzel alaposan megelőzött olyan folyamatokat, amelyek csak a második világháború után mentek végbe az egész világon.15 Ez az egyetem a teljes XX. század folyamán ingyenesen működött, ahol nemcsak az elit csoportok vagy az uralkodó osztályok tagjai tanulnak, hanem társadalmunk középosztályaihoz és a néprétegek egy részéhez tartozók is.

A néprétegek különböző csoportjaiból összetevődő diákságra épülő Mexikói Nemzeti Autonóm Egyetem a felfelé irányuló társadalmi mobi­litás folyamatos működését jelentette a kronológiai XX. században. Ez az 1999-ben és 2000-ben tartott nagyon hosszú sztrájkok idején vált nyilvánvalóvá, amikor a diákok az egyetemnek éppen ezt az ingyenes és széleskörűen népi jellegét védelmezték, amely az 1910-es mexikói forradalom közvetlen gyümölcse volt. A hatalom azzal, hogy ezt a jellegét meg akarta semmisíteni és vissza akarta vonni, tizenegy hónapos, jogos népi sztrájkot váltott ki, mely csak úgy ért véget, hogy a mexikói kormány 2000 februárjában brutálisan elnyomta azt.

Mexikóban az említett egyetem népi jellege mellett – szintén az 1910-es plebejus paraszti forradalom gyümölcseként – kialakult a vidéki okta­tás általános fejlesztésének átfogó mozgalma, egy széles körű általános alfabetizációs program, melyet a népi irodalom jelentős terjesztése kísért. Ez világos pedagógiai szerepet töltött be, ezenkívül elég jó irodalom volt, és fontos kiadói programok fejlesztését is szolgálta, mint például a Gaz­dasági Kultúra Alapja kiadójának programját. Olyan kezdeményezések és folyamatok ezek, amelyek Latin-Amerika történetén belül páratlanok a XX. század első felében.

Az 1910-es népi plebejus felkelés – amely még leverve is érezteti az elnyomott rétegek lényeges főszerep(lés)ének teljes súlyát – közvetlen hatásainak részeként olyan alkotmány született (és kidolgozása idején igen fejlett törvénykezésnek számított), amelynek például a 123. cik­kelye a hazai munkásság fontos vívmányainak egész sorát rögzíti. Ha figyelmesen – és az egy évszázaddal ezelőtti körülményekre tekintettel – megvizsgáljuk a 27. cikkelyben megfogalmazott, a földről szóló tételt, az is haladó törekvésnek számít, amennyiben ennek nyomán (más fontos előrelépések mellett) 1938-ban törvényben engedélyezik a kőolajkincs kisajátítását. A maga korában haladó törvényhozás volt ez; igaz, a gya­korlatban szinte sohasem vagy csak nagyon részlegesen és korlátozottan teljesült – ami azonban nem szünteti meg haladó jellegét. Ez a haladó jellegű és igen fejlett mexikói alkotmány egyike a forradalom közvetlen eredményeinek, amelyeket a népi osztályok kényszerítettek rá országunk uralkodó és hegemón csoportjaira.

A XX. század eleji mexikói forradalom további alapvető hatása politikai területen mutatkozik meg. Itt, a többi szinttől eltérően, a politikai elit va­lódi teljes megújítása következett be. Ezt a megújítást a hagyományos elemzésekben a „forradalmi család" megszületéseként jellemezték, amelyet egy egészen új politikai osztály (bár a régi politikai osztály bi­zonyos számú eleme is befurakszik közéjük) kihordása mutat, valamint alapjában, strukturálisan egy új állam, sőt egy új államtípus alkotmánya reprezentál.

A hatalom nagyon hatékony politikai rendszere jött létre, egypárti rezsim, amely 1929 és 2000 között közel hetven évig tartott; 1968-ig si­keresen állt ellen az akkori idők alapvető társadalmi támadásainak és az összes tiltakozó mozgalmaknak, miután politikai és területi rendszerének így vagy úgy – különösebb nehézség nélkül, és anélkül, hogy nagyobb árat kellett volna fizetnie – sikerült elnyelnie vagy elnyomnia gyakorlatilag bármilyen komoly politikai ellenzéket. Mindez a mexikói történelemnek már említett fontos dátumáig, egészen az 1968-as népi diákmozgalom időszakáig sikerült.

A rendszer negyven éven át asszimilál, elnyel, elnyom, megveszteget vagy eljelentéktelenít minden fontos ellenzéki mozgalmat. 1968-ban bukik meg, de csupán harminc év múlva jön el a teljes összeomlás és szétesés, amikor 2000-ben az említett egyetlen párt, az Intézményes For­radalmi Párt választási vereséget szenved, és egy új párt jut hatalomra. De lényegében nem változik a régebbi egyetlen párt által fenntartott és kialakított politika, és a változás arra szorítkozik, hogy egyes tisztségvi­selőket másokra cserélnek, az Intézményes Forradalmi Párt régi, korrupt politikusait a Nemzeti Akció Párt új, alkalmatlan technokratáival váltják fel.

Ezzel a politikai változással összhangban a mexikói kultúra területén kibontakozik egy valóban gyökeres és jelentős átalakulás, amely szintén abból ered, hogy az 1910-es mexikói forradalomban az elnyomott osz­tályok főszerepet játszottak. Amint teljesen összeomlik a Porfirio Díaz rendszerének idején hatalmon lévő arisztokrácia és elit kultúrájának hegemóniája, széles tere nyílik annak, hogy a népi kultúra immár min­denütt vezető, központi szerephez jusson. Ez a kultúra lesz gyakorlatilag az egyetlen jelenlévő kultúra az elmúlt kronológiai XX. század húszas, harmincas, negyvenes éveiben Mexikóban.

Mexikóban a forradalmat követő harminc évben a népi kultúra széles körben határozta meg országunkban a kulturális megnyilatkozásokat. Ez magyarázza például azt a tényt is, hogy a mexikóiak máig érvényes önazonossági jelképei annak a népi kultúrának a szimbólumaiból szár­maznak, és éppen a kronológiai XX. század első évtizedeiben alakultak ki.16 Éppen abban az időben születik meg „a mexikói" zene formájaként számon tartott Mariachi műfaja vagy az egyetemes művészethez való mexikói hozzájárulásként jegyzett falfestészet mellett a „mexikói paraszt" és a „falusi dajka" jellegzetes alakja, mint általában „a mexikói" jellemzői.

Ez a népi kultúra a kronológiai XX. század első felében széltében-hosszában átjárja a mexikói kultúrát, művészeti gazdagságot hoz létre. Abban az időben országunk latin-amerikai, sőt egyetemes méretű kulturális kisugárzással rendelkezett, ami a második világháború vé­gétől sajnálatos módon lassan, de folyamatosan megváltozott. Miguel Alemán kormányától kezdve indul el az a folyamat, amelyik igyekszik újjáteremteni és újra meghonosítani a hegemón elit új kultúráját, és ez a folyamat mind a mai napig tart. Új mexikói hegemón kultúra ez, amelyet az american way of life észak-amerikai korlátolt és elszegényített mo­delljének utánzásából és átrajzolásából próbálnak összerakni; ennek a modellnek a mai napig nem sikerült felülkerekednie, és évtizedek óta kényszerűen együtt létezik, és mindig verseng a mexikói népi kultúrával, amely országunkban ma is eleven, aktív, visszatérő és nagyon is jelen­lévő a kultúra területén általában.17

Egyébként fontos azt is jeleznünk, hogy a mexikói forradalom paraszti és elnyomott csoportjainak főszerepéből eredő jelentős fejlemények mellett egyéb változások is kísérik a már ismertetett átalakításokat: pél­dául egy alapvető demográfiai változás, ami azt eredményezi, hogy a XX. században Mexikóban erős és állandó lesz a népességnövekedés, sokkal intenzívebb, mint az előző századokban bármikor.

Ugyancsak meghatározó fejlemény jön létre a nemzet területi viszonya­iban: állandósulnak a mexikói nemzet határai az után a veszteség után, melyet a XIX. században szenvedtünk el, amikor az észak-amerikaiak egy igazságtalan invázió során területünk felét elrabolták. A XX. század folyamán, a mexikói forradalom következményeinek és legfőbb ered­ményeinek kibontakozási folyamatát kísérve létrejönnek a mai Mexikó végleges területi határai.

Egy sor fontos etnikai változás is végbemegy a mexikói lakosságon belül, országunkban felgyorsul az etnikai keveredés globális folyamata.

A vallás területén is látnivaló, hogy a mexikói forradalom áttöri a parasztság korábbi elszigeteltségét, és megnyitja az utat, hogy új és nagyon más szellemi horizontokat alakítson ki a lakosság egésze szá­mára: a tömeges népnevelés kiterjesztésére támaszkodva kevésbé vallásos és inkább tudományos horizontokat. Ennek a nevelésnek az egyik nagyon látványos és fontos hatása az lesz, hogy a kronológiai XX. század folyamán a mexikói társadalomban lassan, de folyamatosan növekvő laicizálódás indul el, fokozatosan gyengül az uralkodó egyház, az országunk hegemón csoportjainak és a gazdagok cinkosainak egy­háza által Mexikóban azelőtt fenntartott és kiépített merev, elmaradott vallásos felfogás.

A mexikói forradalom határozottan szakít a kiterjedt nagycsalád mo­delljével is, amely a XIX századig széles körben uralkodott Mexikóban, különösen a parasztság körében. Ez a modell a XX. században lassan átengedi a helyét a nukleáris családnak, átformálja a családi teret, és módosítja a mexikói társadalom háztartási terének fejlődési horizontját és távlatait általában. Nukleáris családdal helyettesíti a nagycsaládot, ami nem feltétlenül jelent társadalmi előrehaladást, de az világosan látszik, hogy a folyamat az 1910-1921-es mexikói forradalom származéka.

A mexikói forradalmat a mexikói társadalom gyakorlatának és szoká­sainak mély átalakítása is kíséri. A kronológiai XX. században lassan liberalizálódnak a szokások, és új, kapitalista értelemben „modernebb­nek" tartott életmódok gyökeresednek meg, vagyis olyanok, melyek feltehetően jobban megfelelnek a XX. századi időknek.

Végezetül, van egy sor civilizációs változás is, melyekről részben már tettünk említést, és amelyek az előbbiekben felsorolt változásokat kísérik, mint például az ország növekvő mértékű városiasodása vagy a mexikói társadalom növekvő mobilitása mellett a közlekedés és általában az anyagi infrastruktúra fejlődése, vagy azok a folyamatok, melyek az em­lített kapitalista „modernizációtól" kezdve próbálják megnyitni a mexikói társadalmat a külföldről érkező hatások és elemek előtt, hogy egyenet­lenül és ellentmondásos módon – hiszen ezen hatások közül sok a már emlegetett american way of life következménye – egy kozmopolitább és a külső hatásokat befogadóbb társadalommá formálják.

Forradalmunk lényeges folyamata kiváltotta vagy azt kísérő mély vál­tozások ezek18 , melyek a XX. században Mexikóból a többi latin-amerikai országtól eltérő országot hoznak létre. Ha a változásokat a paraszti és alávetett osztályok nézőpontjából elemezzük, nagyon röviden végső mér­leget vonhatunk a népi osztályok néhány eredményéből és főbb vívmá­nyaiból. Még ha ezeket a vívmányokat eltörölték is, a népi osztályoknak vereségük ellenére sikerült kikényszeríteniük bizonyos mély változásokat a társadalmi uralom új szerkezetében, amely az 1910-1921-es mexikói forradalomból emelkedett ki.

Ezek a népi osztályok az 1910-es forradalomban megpróbálták gyö­keresen megváltoztatni Mexikó sorsát, népi osztályként megpróbálták megváltoztatni a saját sorsukat és a maguk sajátos uralmi státusát. Gyö­keresen meg akarták szüntetni a kizsákmányolás, az önkényuralom, az egyenlőtlenség és a hátrányos megkülönböztetés feltételeit. Habár eze­ket az elnyomott mexikói osztályokat leverték a céljaikért folytatott küz­delemben, és végül elbuktak ebben a merész és jogos próbálkozásban, nagyszabású tettük, lenyűgözően szervezett erejük és több alkalommal is megmutatkozó átalakuló képességük annyira alapvető és csodálatos volt, hogy a vereség után is sikerült kivívniuk és véghezvinniük egy sor mély társadalmi átalakítást. Ezt mindenképpen ki kell emelnünk.

Elsősorban a mexikói forradalomban részt vevő paraszti és városi tö­megek monumentális és radikális tettének köszönhetően sikerült teljesen eltörölni a gazdasági kizsákmányolás legősibb formáit az északi ország­részben csakúgy, mint a középsőben; teljesen megszüntetni például az adósság miatti napszámosságot vagy a félrabszolgaság formáit és a paraszti függés több elmaradott módozatát, melyek egész Mexikóban érvényben voltak még Porfirio Díaz kormánya idején is.

A „déli országrész" területén nem sikerült a kizsákmányolás legősibb formáinak eltörlése, ami véleményünk szerint megmagyarázza a hatva­nas, hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek és a legújabb idők népi, paraszti és indián mozgalmainak erejét és radikalizmusát az említett országrész mai lázadó és felkelő területein, a déli radikális Mexikót alkotó Chiapasban, Oaxacában, Guerreróban, Tabascóban és a többiben. Ezek az országrészek az utóbbi tizenöt évben az új, meggyőző, fejlett harci formák főszereplői és országunk alapvető útirányának meghatározói.19

A második fontos változás, amelyik egyáltalán nem független a lenyű­göző szervezettségű erőtől, amire olyan büszkék voltak az 1910-es forra­dalom alatt a mexikói elnyomottak, az ennek az alapvető társadalmi moz­galomnak a mexikói társadalmi életben, a közélet különböző formáiban tükröződő jelentős előrelépése – mint már az előzőekben említettük. A közegészségügynek és a társadalombiztosításnak a többi latin-amerikai országénál sokkal kiterjedtebb és hatékonyabb rendszerével rendelkezik, emellett egy – társadalmi bázisát tekintve – népi egyetemmel, amelyik nem elit egyetem, mint Latin-Amerika egyetemei, haladó törvénykezés­sel, amely, ha nem érvényesül is kifogástalanul a gyakorlatban, olyan alapvető területekre vonatkozik, mint a munka vagy az ország erőforrásai, vagyis a jelenlegi társadalom gazdagságának fő forrásaira.

A harmadik alapvető vívmány a mexikói elnyomott osztályok 1910-es forradalmi átalakulási képességéhez kapcsolódik. Ez a képesség tökéle­tesen lerombolta a régi államot, és radikálisan eltávolodott a hatalomtól, továbbá a régi porfirista politikai osztálytól. Fontos eredmény, bár ezt később visszafordítják, amikor megalakul az új állam és az új politikai osztály, melyek elzárják ezeket az elnyomott osztályokat a politikai tevékenység valódi gyakorlásától, és a választások passzív és szűkös rituáléjára kárhoztatják őket. Ezek a választások a kronológiai XX. szá­zad évtizedei alatt, de még a XXI. században is általában csalásra és hamisításra épülnek.

A népi osztályokat megfosztották a politika valódi gyakorlásától, ami az 1968-as népi diákmozgalomhoz vezetett. Akkor ezek az alávetett csoportok és rétegek kezdték fokozatosan újra elsajátítani ezt a fajta politikai tevékenységet. A folyamat ma az országunkban uralkodó min­denfajta korrupt politika radikális bírálatában nyilvánul meg. E kritikák célkitűzése, hogy sürgősen ki kell alakítani az etikán, az emlékezésen, a társadalmon és a történelmen alapuló, a korábbitól nagyon eltérő „Másik Politikát", úgy, ahogyan azt a Másik Kampány önérzetes és széles körű mozgalma most zászlajára tűzi.20

További, alapvető, és nem kevésbé evidens eredménye a mexikói forradalomban részt vevő elnyomott osztályok nagyszabású és lenyűgö­ző főszerepének, hogy újjászületett, felvirágzott és jelentős mértékben demokratizálódott a mexikói kulturális élet. A mexikói népi kultúra évti­zedeken keresztül átjárta és újjáépítette a kulturális életet, és minden nehézség ellenére máig széles teret hagyott a mexikói elnyomott osztá­lyok gazdag, mély és nagyon sokszínű alkotásai, kezdeményezései és megnyilvánulásai számára.

Ha a mexikói forradalmat a hosszú történelmi időtartam távlatából vizsgáljuk, látni fogjuk, milyen fontos előrelépést jelentett az elnyomott osztályok bizonyos pozícióinak kivívásában. Az előrehaladás lassan bontakozott ki a mexikói kronológiai XX. század folyamán, és a bemu­tatott, sajátosabb vívmányokban és sikerekben vált nyilvánvalóvá. De magukban a küzdelmekben is megmutatkozott: a húszas évek munkás­harcaiban vagy a harmincas évek paraszti megmozdulásaiban csakúgy, mint a negyvenes és ötvenes évek népi ellenállásában és a mexikói baloldal újjászervezési erőfeszítéseiben, vagy az 1968-as széles körű és nagy hatású népi diákmozgalomban, a hetvenes évek független szak­szervezeti mozgalmában vagy az 1988-as népi-polgári felkelésben, az öntudatos újzapatista indiánok 1994. január 1-i felkelésében, vagy most a Másik Kampánynak a 2006. január 1-én elindított fontos és széles körű mozgalmában, amelyik napról napra nő és egyre erőteljesebben fejlődik.

Folyamatok, csaták, küzdelmek és konfrontációk, amelyekben a mexi­kói népi osztályok hozzáedződnek a harchoz, politikailag aktivizálódnak, szerveződnek, tudatosabbá válnak, megújítják saját tömegmozgalmai­kat és különféle baloldali szervezeteiket, komolyan, alaposan és sietve felkészülnek a nagyon közeli történelmi 2010-es év fontos időszakára.

Miután Ulises Ruiz, Oaxaca állam kormányzója Felipe Calderón szö­vetségi kormányzóval karöltve 2006 novemberében kegyetlenül elfojtotta az oaxacai baloldali megmozdulást, harcias tüntetők ezt írták a falakra: „Találkozunk 2010-ben". De most más eredménnyel, mint az 1810-es és az 1910-es mexikói forradalom, vagyis radikálisabb, boldogabb, fel-szabadítóbb és mindenekelőtt a mexikói elnyomott osztályok valódi és mélységes érdekeivel nagyobb összhangban lévő eredménnyel, úgy, ahogyan azt jelenleg az egyre szélesebb körű és egyre erősebb Másik Kampány mozgalom tervezi.

Ezért mi is csak ismételni tudjuk, hogy minden reményünket ebbe a Másik Kampányba helyezzük, valamint a mexikói nép most folyó és a közeljövőben meginduló harcaiba: „Üdvözöljük a történelmi 2010-es évet!"

Mexikóváros, 2010. január 31. 

(Fordította: Rozsnyai Katalin)

Jegyzetek

1 A megemlékezési hullám első jele Pierre Nora (1984-1993) munkája, a szerző összeállításában. A mű három fejezetre osztva hét kötetben jelent meg. A meg­emlékezések témájával kapcsolatban más, és sokkal kritikusabb álláspontért lásd Samuel (1996) és Rojas (1997) írásait.

2 Ahogyan Walter Benjamin (2005) emlékeztet rá bennünket ragyogó érvelésével.

3 A kettős ünnepléssel kapcsolatos abszurd javaslatokról lásd Taibo cikkét (2009).

4 Vegyük azt a meghatározást, melyet sok évvel ezelőtt fogalmaztak meg a tévesen „Annales-iskolának" nevezett irányzat történészei, akik arra tanítottak bennünket, hogy különbséget tegyünk a pontosan és mindig azonosan száz évig tartó kronológiai évszázadok és a történelmi évszázadok között, melyek tarthatnak hetven vagy százhúsz vagy kétszáz vagy ennél több vagy kevesebb évig, aszerint, hogyan alakulnak a bennük zajló valódi történelmi folyamatok. Ugyanebben az értelemben beszélünk történelmi 2010-ről, amely akár egybe is eshet a kronológiai 2010-zel, de átnyúlhat 2012-re, 2013-ra, 2015-re stb. Példának lásd Fernand Braudel (1961) említett pontos meghatározását, aki egy közel kétszáz éves „hosszú XVI. századról" beszél, vagy Pierre Goubert-ét (1968), aki a XVII. század időszakát 1598-1602-től 1730-ig határozza meg. Lásd továbbá Immanuel Wallerstein könyvének (1979) I. kötetét, amelyben az 1450-1650 közötti időszakról szólva egy „első" és egy „második" XVI. századról beszél, vagy Rojas munkáját (2007a), melyben az állandóan elnyúló, mindig „hosszú történelmi évszázadok" gondolatát védelmezte.

5 A Braudel által meghatározott horizontokat lásd: (1959; 1990; 1991; 2002). A hosszú időtartam gazdag perspektívájának különféle ellentmondásait összegzi Rojas (2002; 2003a; 2003b).

6 Az összehasonlító perspektíva vagy összehasonlító módszer alkalmazása a történelemben, melyet Marc Bloch (1999) követelt energikusan, olvasható a „Comparación" (Összehasonlítás) és a „Por una historia comparada de las sociedades europeas" (Az európai társadalmak összehasonlító történelméért) című esszéiben, a hivatkozott műben. Marc Bloch munkájának legfőbb hoza­dékairól lásd Rojas (2004a) elemzését.

7 A most Mexikónak nevezett országon belül három „Mexikóról" beszélünk, kö­vetve Rojas (2005a) tézisét a három geotörténelmi Mexikó meglétéről. Ez több más tanulmányon alapul, lásd például Batalla (1959), Martínez (1976) vagy Katz (1980 és 1982) írásait.

8 Az elmaradott és korlátolt történetírásnak Mexikóban még ma is uralkodó mí­toszairól lásd Rojas (2007b) írását.

9 A belső nemzeti piac kialakításának folyamatáról és ennek Mexikó kapitalista fejlődésére gyakorolt hatásairól lásd Womack (1978), Knight (1985) és Rojas (1990) elemzéseit.

10 Úgy, ahogyan Adolfo Gilly (1975) javasolta.

11 Ezekről a folyamatokról és a Villa-, illetve a Zapata-féle paraszti seregek szerepéről lásd Katz (1998) könyvét, továbbá Taibo (2006), Salmerón (2006), Pineda (1997 és 2005) munkáit. Szintén érdemes elolvasni Emiliano Zapatának a mexikói forradalom éveiben keletkezett saját írásait (1999).

12 Mexikó Latin-Amerikán belüli központi szerepe tükröződik a kultúra, a történetírás szintjén csakúgy, mint politikai és társadalmi szinten általában. Ezzel kapcsolatban lásd Rojas (2004b) több tanulmányát.

13 Brazília helyzetéről és az agrárreform történelmi hiányáról lásd Stédile válogatását (1997) illetve a Stédilével készült interjúkötetet (2003), valamint az alábbi munkákat: Fernandes (1998 és 2000), Bradford – Rocha (2004), Morissawa (2001), Harnecker (2002), Konder (2004) és Rojas (2009a).

14 Erről a ragyogó és lebilincselő tézisről lásd Carlos Monsivais (1985 és 1999) írásait.

15 A mexikói egyetem korai tömegessé válásának fontos folyamata egyike a sok tényezőnek, melyek magyarázzák Mexikónak Latin-Amerikán és az egész világon belül játszott központi szerepét az 1968-as fontos kulturális világforradalomban. Erről lásd Rojas (2005b és 2008).

16 Szerintünk itt a talaj alatti réteg vagy a népi kultúra kitöréséről van szó, ahogy már korábban említettük. És most hozzátehetjük: ahogy mi látjuk, csökkentett mértékben ugyanaz a folyamat zajlik le, mint amelyet Mihail Bahtyin tételezett, hogy François Rabelais művét magyarázza. Mert ha – az ő tézise szerint – a XVI. századi Európát a népi kultúra itatta át, abban az értelemben, hogy a középkori uralkodó kultúra teljes válságban volt, és az uralkodó új polgári kultúra még nem alakult ki, akkor – úgy gondoljuk – Mexikóban az 1921-1945-ig tartó időszakot is a népi kultúra itatta át, miközben a porfirista arisztokratikus kultúra eltűnt, mielőtt az észak-amerikai üres kulturális modellt imitáló új polgári kultúra megszilárdult volna. Bahtyin téziseit lásd (1982 és 1997) munkáiban.

17 Ahhoz, hogy megmagyarázhassuk és jellemezni tudjuk az uralkodó mexikói kultúra és a mindig eleven és tevékeny népi kultúra közötti konfliktusos és bonyolult viszonyt, érdemes áttekinteni a népi kultúra működésmódjairól és a hegemón kultúrákkal való összetett viszonyairól szóló tézist; ehhez lásd: Ginzburg (1991a és 1991b), Echeverría (2002), Rojas (2006a és 2006b).

18 A mexikói forradalom folyamatának szélesebb körű jellemzéséhez lásd Rojas (2009b), ahol következtetéseinket foglaltuk össze.

19 Az újzapatista lázadásnak Mexikóra és a világra gyakorolt mély hatásáról lásd az általuk az EZLN-ben öt kötetben megírt saját beszámolóikat (1994-2003) valamint két EZLN CD-t (20-as és 10-es) (2004). Lásd még Rojas (2010a és 2010b).

20 Erről a jelentős mozgalomról lásd a Contrahistorias folyóirat 2006. 6. számát, melyet a Másik Kampány témájának szentelt.

Irodalomjegyzék

Bahtyin, Mihail 1982: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Budapest, Európa

Bahtyin, Mihail 1997: Le forme del tempo e del cronotopo nel romanzo. In: Estética e romanzo. Torino, Einaudi

Batalla, Ángel Bassols 1959: Consideraciones geográficas y económicas en la configuración de las redes de carreteras y vías férreas en México. Investigación económica, vol. XIX. 73.

Benjamin, Walter 2005: Tesis sobre la Historia y otros fragmentos. Mexikó, Contrahistorias

Bloch, Marc 1999: Historia e Historiadores, Madrid, Akal

Bradford, Sue – Rocha, Jan 2004: Rompendo a Cerca. A história do MST. Sao Paulo, Casa Amarela

Braudel, Fernand 1991: Historia y ciencias sociales. La larga duración. In: Escritos sobre la historia, Mexikó, Fondo de Cultura Económica. Eredeti megjelenés: Histoire et sciences sociales. La longue durée, Annales E.S.C., no 4, 1958. okt.-dec., 725-753. Magyarul: A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam, Századok, 1972. 4-5. 988-1012.

Braudel, Fernand 1961: European expansion and Capitalism, 1450-1650 (Európai terjeszkedés és kapitalizmus, 1450-1650). In: Chapters in Western Civilization. New York, Columbia University

Braudel, Fernand 1990: Escritos sobre la Historia. Madrid, Alianza Editorial

Braudel, Fernand 1991: Escritos sobre la historia. Mexikó, Fondo de Cultura Económica

Braudel, Fernand 2002: Las ambiciones de la Historia. Barcelona, Crítica

Contrahistorias folyóirat 2006. 6.

Documentos y Comunicados. 1994-2003. Mexikó, Era,

Echeverría, Bolívar 2002: Definición de la cultura. Mexikó, Itaca

EZLN CD 2004: El fuego y la palabra. Mexikó, EZLN

Fernandes, Bernardo Mancano 1998: Génese e desenvolvimento do MST. Sao Paulo, MST

Fernandes, Bernardo Mancano 2000: A formacao do MST no Brasil. Petrópolis, Vozes

Gilly, Adolfo 1975: La revolución interrumpida. Mexikó, El Caballito

Ginzburg, Carlo 1991a: El queso y los gusanos. Barcelona, Muchnik Editores

Ginzburg, Carlo 1991b: Historia nocturna. Barcelona, Muchnik Editores

Goubert, Pierre 1968: Cent mille provinciaux. Párizs, Flammarion

Harnecker, Marta 2002: Sin Tierra. Construyendo movimiento social. Madrid, Siglo XXI

Katz, Friederich 1980: La servidumbre agraria en México en la época porfiriana. Mexikó, Era

Katz, Friederich 1982: La guerra secreta en México. Mexikó, Era

Katz, Friederich 1998: Pancho Villa. Mexikó, Era

Knight, Alan 1985: The Mexican Revolution. Bourgeois? Nationalist? or just a Great Rebellion? Latin American Research, 1985. 4. 2.

Konder, Bruno 2004: L'action politique des Sans Terre au Brésil. Paris, L'Harmattan

Martínez, Bernardo García 1976: Historia general de México, vol. I. Mexikó, Colegio de México

Monsivais, Carlos 1985: La aparición del subsuelo. Sobre la cultura de la Revolución Mexicana. Historias 8-9. (1985. január-június), Mexikó, INAH

Monsivais, Carlos 1999: Amor perdido. Mexikó, Era

Morissawa, Mitsue 2001: A história da luta pela terra e o MST. Sao Paulo, Expressao Popular

Nora, Pierre 1984-1993: Les lieux de memoire. Párizs, Gallimard

Pineda, Francisco 1997: La irrupción zapatista. 1911. Mexikó, Era

Pineda, Francisco 2005: La revolución del Sur. 1912-1914. Mexikó, Era

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 1990: Mercado interno, guerra y revolución en México, 1870-1920. Mexikó, Revista Mexicana de Sociología, 52. 2.

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 1997: A francia modernista történetírás 1985-1995 között: bevezető jegyzet. In: Diez años de historiografía modernista. Barcelona, Universidad Autónoma de Barcelona

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2000: Os Annales e a Historiografía francesa. Maringa, Universidade Estadual de Maringa

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2002: Tempo, duraçao, civilizaçáo. Sao Paulo, Cortez Editora, 2. kiadás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2003a: Braudel, o Mundo e o Brasil. Sao Paulo, Cortez Editora

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2003b: Fernand Braudel e as Ciencias Humanas. Londrina, Universidade Estadual de Londrina

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2004a: Uma historia dos Annales, 1921-2001. Maringa, Universidade Estadual de Maringa

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2004b: América Latina. Historia e Presente. Sao Paulo, Papirus

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2005a: Los tres Méxicos de la historia de México. Contrahistorias, 2005. 4.

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2005b: Repensando los movimientos de 1968 en el mundo. In: Para comprender el siglo XXI (A XX. század megértéséhez). Barcelona, El Viejo Topo

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2006a: Carlo Ginzburg y el modelo de una historia crítica para el análisis de las culturas subalternas. In: Retratos para la historia (Arcképek a történelem számára). Mexikó, Contrahistorias

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2006b: Indicios, lecturas indiciarias, estrategia indiciaria y saberes populares. Contrahistorias 2006. 7. Mexikó

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2007a: Crítica del sistema-mundo capitalista. Entrevista con Immanuel Wallerstein. Mexikó, Era, 2. újranyomás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2007b: Mitos e Esquecimentos na Historia Oficial do México. In: Antimanual do mau historiador. Londrina, Universidade Estadual de Londrina, 99-134.

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2008: La revolución mundial de 1968. Cuatro décadas después. Contrahistorias 11. Mexikó

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2009a: América Latina en la encrucijada. Mexikó, Contrahistorias

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2009b: Contrahistoria de la Revolución Mexicana. Mexikó, Contrahistorias

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2010a: Chiapas, Planeta Tierra. Mexikó, Contrahistorias, 6. bőv. és jav. kiadás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2010b: Mandar Obedeciendo. Las lecciones políticas del neozapatismo mexicano. Mexikó, Contrahistorias, 5. kiadás

Salmerón, Pedro 2006: La división del Norte. Mexikó, Planeta

Samuel, Raphael 1996: Theatres of Memory. London, Verso

Stédile, Joao Pedro (vál.) 1997: A reforma agraria e a luta do MST. Petrópolis, Vozes

Stédile, Joao Pedro 2003: Brava gente. La lucha de los Sin Tierra en Brasil. Entrevista a Joao Pedro Stédile. Bogotá, Desde Abajo

Taibo, II. Paco Ignacio 2006: Pancho Villa. Una biografía narrativa. Mexikó, Planeta

Taibo, II. Paco Ignacio 2009: Térj vissza, Nemes Úr, ezek megőrültek!" La Jornada, 2009. szeptember 6. 8.

Wallerstein, Immanuel 1979: El moderno sistema mundial. Mexikó, Siglo XXI

Womack, jr. John 1978: The mexican economy during the Revolution, 1910-1920: historiography and analysis. Marxist Perspectives (1978. tél)

Zapata, Emiliano 1999: Escritos y Documentos (1911-1918). Mexikó, CEDEN

Mexikó a kronológiai 2011-ben: Üdvözöljük a történelmi 2010-et!

Mexikó mára permanens háborús zónává alakult át, ahol a korrupt államhatalom legitimitását már csak a sokféle erőszakgépezet egyre vehemensebb használatával akarja és tudja biztosítani. Ennek következménye a „társadalmi elégedetlenség hőmérőjének" drasztikus emelkedése. Meddig lehet elnyomásban tartani egy népet? Mik voltak az 1810-es függetlenségi háború és az 1910-es forradalom kiváltó okai? Miben hasonlít a mai kép az akkori helyzethez és mik a biztosítékok.

1435_2010b.jpg[…] a népnek már elege van, elege van, és nem bízik egyetlen pártban sem, nem hisz semelyiknek sem, és nem hisz a vá­lasztásban sem. Ott lenn, a mélyben felkelés készülődik, nagy társadalmi robbanás, akkora, amilyen sem a mexikói forrada­lomban, sem a függetlenségi háborúban nem volt." (Marcos felkelő alparancsnok. „Tanácskozás a tlaxcalai városi elöljárósággal és más szektorokkal", 2006. február 20.)

 

Mexikó a kronológiai 2011. évben: a pillanatnyi helyzet

A helytelenül „Annales-iskolának" nevezett francia irányzat történészei arra tanítottak bennünket, hogy a valóban történelmi évszázadok soha nem egyeznek meg a kronológiai évszázadokkal. Ezért van az, hogy szerzőktől függően a „hosszú XVI. század" magába foglalja az 1450-től 1650-ig tartó időszakot, a XVII. század pedig az 1598-tól 1730-ig tartó időszakot, miközben a mai történészek és társadalomtudósok még most is arról vitáznak, vajon rövid XX. századról kell-e beszélnünk, amelyik 1914-től vagy 1917-től 1989-ig, 1991-ig vagy 1994-ig tart, vagy inkább hosszú XX. századról beszéljünk, amelyik 1848-tól vagy 1870-től egé­szen napjainkig tart.1 Ugyanez történik a történelmi évszázadokkal és a történelmi évekkel is, melyek a nekik értelmet adó társadalmi és mély történelmi folyamatok haladása szerint olykor egybeesnek, máskor pedig nem esnek egybe a szokásos kronológiai évekkel.

Ezt a bonyolult helyzetet éljük át a 2011-es évben Mexikóban. A közön­séges értelemben vett hivatalos kronológián túl Mexikó az előkészületek estéjét éli át, és ez a helyzet többféle módon, türelmesen és tudatosan is megelőlegezi és alakítja a körülményeket a küszöbön álló mexikói törté­nelmi 2010 eljövetele számára. Ez a 2010-ig tartó történelmi folytonosság 1810-ben kezdődött a népi függetlenségi háborúval, majd a társadalom elnyomott osztályainak és rétegeinek 1910-es nagy mexikói forradalmá­val folytatódott; de hamar megtört ez a folyamat, és visszakanyarodott, hogy gyökeresen és teljes mértékben feje tetejére állítsa Mexikó egész társadalmi és civilizációs szövetét.

Ezért amikor a jelenlegi mexikói helyzet részletesebb elemzéséhez hozzálátunk, a figyelmet éppen a globális válság általános környezete vonja magára. A válság nemcsak a társadalmi teljesség egész színterét járja át, de minden nappal egyre inkább elmélyül, egyre élesebb, és a jelenleg uralkodó kapitalista rend paraméterei között egyre nehezebben oldható meg. Ugyanakkor ennek a növekvő és kezelhetetlen válságnak az ellenpontjaként szemünk láttára alakul és érlelődik egy általános tár­sadalmi elégedetlenség, amely az emberek tűrőképességének határáig növekedett, és amely különböző módon előrevetít egy világos és nagyon közeli társadalmi robbanást. Ez csak ahhoz a helyzethez hasonlítható, amelyet Mexikó az 1810-es és 1910-es történelmi (és kronológiai) évek­ben élt át.

Ezt a logikát követve nem tűnik különös megállapításnak, hogy a 2006. december 1-jén hivatalba lépett Felipe Calderón kormánya alkotta kétségtelenül a leginkább illegitim kormányt Mexikó – mint formálisan független nemzet – történetében 1821-től napjainkig. Felipe Calderón kormánya egy botrányos választási csalásból született. Ez a kormány a mexikói közvéleményben nagy többséget képviselő ellenzék akaratával szemben áll, és nem számíthatott a mexikói népi osztályokon belül sem­milyen fontos társadalmi támogatottságra az eltelt több mint négyéves kormányzása alatt. Ennek a kormánynak az egyetlen támogatói bázisa a mexikói uralkodó osztályoknak egy szűk szektora, a két állami elnyomó szerv – a mexikói katonaság és rendőrség -, valamint az Egyesült Álla­mok uralkodó elitjének egy kis, erősen konzervatív rétege.

A Calderón-kormány teljesen felszámolta a mexikói államban addig bizonyos fokig érvényes társadalmi konszenzus törékeny és pusztuló alapjait, politikai egyensúlyhiányt teremtett, ráadásul a végletekig pola­rizálta az önmagában is rendkívül bizonytalan politikai helyzetet, amely bármely pillanatban felborulhat, és kétségkívül fel is fog borulni.

Felipe Calderón kormánya megkísérli, hogy ellentétes irányba vigye Mexikót ahhoz képest, ami ma egész Latin-Amerikát jellemzi (olyan abszurd kivételektől eltekintve, mint Kolumbia, Chile és Közép-Amerika néhány országa). A Calderón-kormány továbbra is egy vad gazdasági neoliberalizmus legmaradibb politikáját hangoztatja és alkalmazza annak ellenére, hogy a jelenlegi világgazdasági válság egyre katasztrofálisabb és pusztítóbb, ami 2008 októbere óta egyre világosabbá válik a nemzet­közi közvélemény számára. Makacs és időszerűtlen védelme ez a vad neoliberalizmusnak, amely napjainkban, 2011 elején is megnyilvánul az emelkedő árak hömpölygésében, lásd a benzin, az elektromos áram, a gyümölcsök és zöldségek vagy újabban a tortilla árának növekedését. Valódi támadás ez a mexikói népi rétegek már önmagában is megcsap­pant és nagyon törékeny gazdasági bázisával szemben.2

Az elektromos áram díjának emelésével minden mexikói otthon egyik fő energiaforrásának ára emelkedik. Hasonlóképpen, a benzinnek az évek óta tartó, havonként emelkedő árával minden termék szállításának költsége emelkedik, s így minden terméké is egyben. A népi osztályok mindennapi fogyasztásának részét képező gyümölcsök és zöldségek árának drágulása ezeket a termékeket mára luxuscikkekké változtatta, és ezzel gyakorlatilag elérhetetlenné tette fogyasztásukat e néprétegek számára.

Végül ismét drágult a tortilla, amely a prehispán idők óta a mexikói nép legfőbb táplálékának számít. A tortilla árának újbóli emelésével kitelje­sedett a legszegényebb csoportok és rétegek háztartása ellen indított nyilvánvaló támadás. A folyamatos áremelkedéseknek kiszolgáltatott emberek reáljövedelmüknek és elszegényedő életfeltételeiknek az elvi­selhetetlenségig fokozódó csökkenését élik meg.

Vegyük hozzá, hogy a jelenleg is zajló világgazdasági válság és a Me­xikóban immár negyedszázada alkalmazott neoliberális gazdaságpolitika együttes következményeként növekszik a munkanélküliség, és kétségkí­vül történelmi rekordszámot fog elérni 2011-ben – annál is inkább, mert a programba vett új adók következtében tömegesen fognak bezárni a kis- és középvállalkozások.

A mexikói kormány logikája a Római Birodalom utolsó, hanyatló kor­szakára emlékeztet bennünket: a mexikói és a világgazdasági válság­gal, az áremelkedésekkel és a tömeges munkanélküliséggel szemben a kormány nem talál jobb megoldást, mint az adóemelést. Az új évben nemcsak megmarad a 15-ről 16 százalékra növekedett áfa és a 28-ról 30 százalékra emelkedett személyi jövedelemadó mértéke, hanem növek­szik a vízszolgáltatás díja és a telekadó csakúgy, mint a hivatalos iratok kiadásáért fizetendő összeg.

Mindez kiegészül a mexikói pesónak az USA-dollárhoz képest a leg­utóbbi négy évben történt 2530 százalék körül mozgó leértékelésével.3 Eközben Mexikónak az Egyesült Államokkal folytatott export- és import­forgalma eléri a teljes külkereskedelem 70-85 százalékát.

Ezek miatt a gazdasági intézkedések miatt Felipe Calderón nemcsak a független Mexikó történetének legkevésbé legitim elnöke, hanem ugyanezen évszázadok legkevésbé népszerű elnöke is.

Előre látva az ezekre az agresszív neoliberális gazdasági intézkedé­sekre adható logikus választ, Calderón az ország egész területén egy sor katonai műveletet hajtott végre a mexikói hadsereggel – a hivatalos (hamis) változat szerint a kábítószer-kereskedelem és általában a bűnö­zés ellen. Ezt a változatot azonban senki nem hiszi el, mert ellentmond annak a ténynek, hogy a kábítószer-kereskedelem és általában a bűnö­zés ellen folytatott feltételezett küzdelem tökéletesen megbukott.4 Ezek a katonai műveletek valójában kiképző és terepfelmérő gyakorlatok. Hamarosan ezek között a körülmények között kell majd a hadseregnek és a rendőrségnek szembeszállnia az egész országban kialakulóban lévő különböző társadalmi mozgalmakkal, az utcai és általános tiltakozások különféle formáival, melyeket az imént említett neoliberális gazdaságpo­litika ezentúl is ki fog váltani. 5

Calderón azokra az utcai küzdelmekre készül, melyeket a katonai és rendőri erőknek az elnyomottak társadalmi tiltakozása kapcsán a nagyon közeli jövőben kell majd folytatniuk. Az elnök nemcsak hogy felemelte ezeknek az elnyomó erőknek a fizetését, hanem már beiktatásakor „a fegyveres erőkhöz közel álló elnöknek" deklarálta magát, gyakran mutatkozott nyilvánosan katonák körében, és egyáltalán nem szégyelli kimutatni vonzódását a mexikói társadalom katonai szektora iránt. Emellett Calderón olyan kormányt hozott létre, melyet az jellemez, hogy „baráti kapcsolatokon" alapul, és hozzá nem értőkből áll. A különböző minisztériumok legmagasabb beosztásaiba nem túl alkalmas technokra­tákat ültetett, akiknek gyakran még a szükséges minősítésük sincs meg ezeknek a posztoknak a betöltéséhez, egyetlen érdemük a kinevezéshez, hogy az elnökhöz közel álló, jó barátok.

Ezek után nem csodálkozunk azon, hogy Calderón kezdettől fogva szövetkezett a jelenlegi mexikói politikai élet legrosszabb személyiségei­vel. Az oaxacai nép túlnyomó többségének akarata ellenére megtartja az oaxacai kormányban Ulises Ruizt, akit a pénzügyek hűtlen kezelésével vádolnak, Pueblában pedig támogatja Manuel Marínt, a „csodálatos kormányzót", aki bizonyíthatóan pederaszta-, leány- és nőkereskedelmi hálózatokat fedez. Mindkét kormányzó abszolút hitelét vesztett és illegi­tim, mindketten az erkölcsileg és minden tekintetben hanyatló Intézmé­nyes Forradalmi Párt tagjai. Calderón eközben megsértette a mexikói állam által előzőleg aláírt egyezményeket, nagymértékben megnövelte Chiapas államban a katonai és félkatonai jelenlétet, megpróbál nyomást gyakorolni az újzapatista erőkre, hogy feltartóztassa a Másik Kampány fontos társadalmi mozgalmának meglévő és növekvő előretörését.

A kormány számára Mexikó a parttalan és ellenőrizhetetlen, mostanra a rendőrségtől a szövetségi törvényhozásig az állam minden szintjére befurakodott társadalmi erőszak és a kábítószer-kereskedelmi kartellek növekvő jelenlétének színtere; mindezek a tények táplálják és kétség­telenül alátámasztják az országunk kolumbiaizálódásáról és egy bukott államról szóló állításokat – ahogyan azt az Egyesült Államok kormányá­nak különböző hivatalai és szereplői deklarálták 2008-ban, 2009-ben és 2010-ben.

A politikai cselekvőképesség leghalványabb jelét sem mutatta a Calderón-kormány, pusztán arra szorítkozott, hogy kiszolgálja az egész mexikói politikai osztály korruptságát és dekadenciáját, egyidejű oppor­tunizmusát és agresszivitását, abszolút hiteltelenségét és elvtelenségét. Az egész mexikói politikai osztályban általánossá vált a korrupció, ami megnyilvánul például a sűrűsödő politikai köpönyegforgatásban, aminek hatására – legkevésbé sem ideológiai vagy elvi okokból – bármely párt képviselőiből hirtelen más párt képviselői lesznek; pusztán a legalanta­sabb érdekek, illetve az önmagáért való hatalom keresése hajtja őket. így jelenleg Guerrero és Chiapas államban két olyan személy a kormányzó, akik ma az (állítólag baloldali) Demokratikus Forradalmi Párt tagjai, noha tegnap még a korrupt Intézményes Forradalmi Párt (IFP) tagjai közé tar­toztak. Mexikóváros vezetője pedig, aki ma szintén a Demokratikus For­radalmi Párthoz tartozik, Manuel Camacho támogatottja, aki Salinas de Gortari kormányának tisztségviselője volt, és az Intézményes Forradalmi Párt tagja, aztán megalapította saját pártját, személyes üzletét/bizniszét, a Demokratikus Centrum Pártját, mostanra pedig az (állítólag baloldali) opportunista pártkoalíciónak, a Haladó Széles Frontnak a vezetője. Vagy nézzük Andrés Manuel López Obrador egyik közeli tanácsadójának, Porfirio Munoz Ledónak az esetét, aki valószínűleg a pártváltoztatások rekordere: volt az Intézményes Forradalmi Párt, a Demokratikus Forra­dalmi Párt, a Nemzeti Újjáépítés Cárdenista Frontjának Pártja, a Mexikói Forradalom Autentikus Pártja, a Nemzeti Akciópárt, aztán újra a Demok­ratikus Forradalmi Párt, végül pedig a Munkapárt tagja.

Calderón a 2011-es költségvetésben végül újra megnyirbálta a köz­oktatásra, az egyetemekre, a tudományra és a technológiára, valamint az egész kulturális ágazatra szánt tételt, ismételten jelezve, hogy az olyan jobboldali kormányok számára, mint amilyen az övé is, a kultúra „nélkülözhető luxus", létének nincs értelme, kivéve azokat a korlátozott eseteket, amikor azonnali és kézzel fogható nyereséget hoz. Ugyanúgy, mint Vicente Fox kormánya idején, ez abban a tényben nyilvánult meg, hogy a kulturális ágazat köztisztviselői kivétel nélkül alacsony képzettsé­gűek és gyenge intellektuális, tudományos, irodalmi, művészi, oktatási vagy általános kulturális színvonalon állnak.

Mexikó jelenlegi kormánya olyan politikai légkörben működik, amely sok tekintetben emlékeztet az 1810-es függetlenségi forradalom előes­téjére, valamint az 1910-es forradalmat megelőző körülményekre.

Ez a sajátos összefüggés, amely egyértelműen Mexikó történelmének hosszan fennálló mélystruktúrájában gyökerezik, a lehetséges nemzeti történelem bonyolult menetét alkotó szabályszerűségek és egyediségek összetett dialektikájára enged következtetni.

Mexikó: 1810, 1910… 2010?

Ha a történelem sohasem ismétli önmagát, és hamis az a gyakran ismé­telt mondat, hogy „nincs új a nap alatt", az mégsem jelenti azt, hogy a történelem abszolút újdonságokból áll, hogy ne lennének ciklusok, sza­bályszerűségek, állandóságok és újra meg újra ismétlődően visszatérő elemek az emberi történelem bonyolult szövetében. Mert a történelem éppen az ismétlődő elemek közötti gazdag kombináció és dialektika. Ezek az elemek különböző körülmények között és kedvező történelmi alkalommal makacsul újra meg újra megjelennek, más elemek pedig valóban egyetlenek, egyediek és megismételhetetlenek.

E logika mentén több hasonlóság hívja fel erőteljesen a figyelmet arra, hogy 1810 és 1910 előestéjén a jelenlegi mexikói helyzetre emlékeztető állapotok álltak elő.6 Világos, hogy Mexikó a Bourbon-reformok és száz évvel később a porfirista politika következtében bámulatos gazdasági modernizációs folyamatokon ment keresztül, amelyek nemcsak alapjai­ban alakították át az uralkodó gazdasági struktúrát, hanem az érvényes osztályszerkezetben is fontos változásokat idéztek elő. Ezzel új politikai szereplők léptek színre, régiek kerültek más szerepkörbe, és e fejlődés mellett nagyon jelentős kulturális átalakulások is bekövetkeztek.

Most a neoliberális politika – amelytől 1982 óta szenved Mexikó – lett a mi új Bourbon- vagy porfirista reformunk, miután hasonlóan gyors és mély gazdasági változásokat idézett elő, melyek nagymértékben átszervezték a társadalmi piramist, továbbá jelentős politikai és kulturális változások­ban is kifejeződtek. Ma csakúgy, mint 1810-ben és 1910-ben, magában az uralkodó osztályban vannak fontos gazdasági szektorok, amelyek egyáltalán nem elégedettek a jelenlegi állammal és kormánnyal, emellett pedig olyan rétegek és társadalmi osztályok, melyek sem érdekeiket, sem követeléseiket nem látják visszatükröződni ebben az államban és kormányban, emiatt sokkal világosabban és meggyőzőbben akarják érvényesíteni jelenlétüket, társadalmi, politikai és kulturális erejüket.

1810-ben megrendült a spanyol korona; 1910-ben pedig éppígy meg­rendült a porfirista hatalom begyepesedett és kirekesztő struktúrája. Hasonlóképpen rendült meg napjainkban, 2011-ben a Calderón-kormány. Nem teljesíti sem a népi követeléseket, sem a középosztályoknak, sem az uralkodó osztályok bizonyos frakcióinak követeléseit, s tehetetlensége nagyon közel van a történelmi 2010-ből ismert állapotokhoz.

Ma és immár két évtizede az is világos, hogy ugyanúgy megismétlő­dik az 1910-ben és azt megelőzőleg 1810-ben lezajló folyamatok közül egy másik is: mégpedig általános, tömeges és abnormális támadás az uralkodó osztályok és az állam részéről a széles tömegek, az elnyomott rétegek javai, tulajdona, korlátozott autonómiája és mindennapos létfel­tételei ellen.

Az is közismert, hogy a Bourbon-reformok voltak a spanyol korona utol­só próbálkozásai az Új-Spanyolország feletti ellenőrzés helyreállítására. Ez a reménytelen és bukással végződő próbálkozás nyílt népellenes támadás volt. A XVII. és a XVIII. század első felében a mindenféle helyi hatalom és önrendelkezés fejlődését ösztönző helyi és regionális piacok virágzásával szemben a Bourbon-reformok arra tettek kísérletet, hogy szabályozzák, átrendezzék, új kontrollnak vessék alá Új-Spanyolország minden területét, ágazatát, társadalmi osztályát és csoportját. Ez kétség­telenül hatással volt az uralkodó osztályok bizonyos rétegeire és helyi elit­jeire, ugyanakkor minden népréteggel szembeni nyílt támadást jelentett, („összébb kellett húzni a nadrágszíjat"); nemcsak régi és új adókkal és járulékokkal sújtotta őket, hanem megnyirbálta községi önrendelkezésük, politikai szabadságjogaik, de még életük kulturális színtereit is.7

Ezek a Bourbon-reformok nyílt támadást intéztek az elnyomott rétegek gazdasági élete, önrendelkezése és társadalmi élete ellen, és hozzájá­rultak azokhoz a tényezőkhöz, melyek elvezettek az 1810-es forradalmi robbanáshoz. Mindez megismétlődik, bár más módon és más értelemben Porfirio Díaz kormányának időszakában, amikor abnormális intenzitással folyik a parasztok községi földjeinek kifosztása és kisajátítása. Orszá­gunk elnyomottjai nemcsak földjeiket és területeik erőforrásait veszítik el, hanem elszenvedik a népi autonómia elleni támadást, az autonómiák lemorzsolódását, szokásaik és mindennapi életük feltételeinek szétfor­gácsolódását.

Ezt a folyamatot most is intenzíven éljük át Mexikóban az utóbbi huszonöt évben. Az 1992-es salinasi reformra és a PROCEDE perverz programjaira támaszkodva manapság újra megfosztják a parasztokat földjeiktől, miközben a már említett áfa- és telekadó-, a vízdíj, a személyi jövedelemadó-emelésekkel és azzal a fenyegetéssel, hogy áfával terhelik a gyógyszereket és az élelmiszereket, tönkreteszik a népi gazdaságot. Tovább csorbítják a népi önrendelkezés korlátozott területeit, krimina­lizálják a társadalmi tiltakozás minden formáját, azzal ingerlik a népet, hogy igazságtalan, botrányos és gyalázatos módon nem büntetik meg az atencói, a Pasta de Conchos-i és az oaxacai ügyekkel kapcsolatos felelősöket.8

Ahogyan 1810-ben és 1910-ben ezek a hosszabb ideje erőteljesen és természetellenesen fenntartott, népellenes támadások igazolták a XIX. és XX. század eleji nagy társadalmi robbanásokat, ugyanúgy az 1982 óta elszenvedett agresszív neoliberális támadás is, úgy tűnik, olyan forgatókönyv szerint halad, amely immár harmadszor idézi fel a népi elégedetlenség nyílt és tömeges forradalmi kitörését.

Az 1810-es és 1910-es események háttere a mexikói társadalom teljes globális újrastrukturálása és a népi osztályok ellen fenntartott támadás kettős, mély folyamata volt. A történelmi 2010 előszobájának is újra ez lesz a háttere. Mindez kiegészül más gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokkal, melyek ugyanúgy ámulatba ejtenek a me­xikói függetlenséget és forradalmat közvetlenül megelőző időszakok utánérzései révén.

Ahogy a XVIII. és a XIX. század végén, úgy most is az igen nagy területet elfoglaló mexikói nemzet általános gazdasági válságát éljük át, amely ugyanúgy kifejezésre jut a heveny mezőgazdasági válságban, ahogy gazdaságunk legdinamikusabb ágazatainak válságában – 1810-ben a bányászat válságaként, 1910-ben a bányászati és a kezdődő textilipar válságaként jelentkezett, ma pedig mint gyáriparunk csúcsága­zatának válsága -, de a reálkereset nyilvánvaló és élesen érzékelhető csökkenésében is. Az egész gazdasági szféra globális válsága, amely 1810 előestéjén többek között a Mexikó középső területén lezajló belső migráció bizonyos mértékű növekedésében is kifejeződött, 1910 előtt pedig Mexikó középső területei felől észak felé történő erős belső vándor­lásban, ma éppen ellenkező irányban, az Egyesült Államok felé irányuló valódi népvándorlásban nyilvánul meg.

Az 1810-es és 1910-es válsággal szemben Mexikó mostani általános gazdasági válsága a 2008 októberében kirobbant világgazdasági válság összefüggésében zajlik, amely ugyanakkor nem más, mint a kapitalizmus valóban végső válságának világos és ezúttal nyilvánvaló, látványos kife­jeződése. Ebbe a válságba az emberiség hozzávetőleg három vagy négy évtizede került.9 Ez természetesen nagymértékben tovább bonyolítja a mexikói történelmi 2010 általános forgatókönyvét, melynek keretében az események kibontakoznak.

Amennyiben az imént említett tömeges elvándorlás során az Egyesült Államokba kivándorló mexikóiak száma minden évben eléri a fél millió főt – márpedig a kivándorlás az utóbbi években a növekvő társadalmi feszültségek és a reálkereset drasztikus csökkenése miatti szelepként működött -, úgy a világgazdasági válsággal, melynek egyik epicent­ruma éppen az Egyesült Államok, ez a kivándorlás egyre nehezebb, konfliktusosabb és egyre több bonyodalommal jár majd mindkét ország, következésképp mindkét gazdaság számára.

Ahogy az észak-amerikai bányászat és gazdaság válsága 1907-ben az egyik eleme volt az 1910-be torkolló tényezőknek, a mostani mély észak-amerikai és világgazdasági válság és ezzel együtt az Észak-Amerikába irányuló mexikói kivándorlási hullám nagy valószínűséggel hozzáadódik a mexikói történelmi 2010-et előidéző fejleményekhez.

A nyilvánvaló történelmi párhuzamok listáját folytassuk azzal, hogy az 1810 és 1910 előtti gazdasági válságok világos és szélsőséges megnyil­vánulásai között szerepel az 1808 és 1811 közötti gyarmati időszakban valamint 1907-től 1913-ig a porfiriátus ideje alatt a kukorica árának mér­hetetlen megemelkedése. Mexikóban 2007-től napjainkig folyamatosan emelkedett, illetve ingadozott a tortilla ára – az emelkedés elérte a 130 százalékot -, és úgy tűnik, 2011-ben további árnövekedés várható a még ma is a mexikói népélelmezés központi elemének számító tortilla esetében, az egész földkerekségen fokozódó éghajlati nehézségek következtében és amiatt, hogy a kormány a bioüzemanyag-termeléssel kacérkodik. Mindez abban erősít meg minket, hogy igen gyorsan hala­dunk a nem kronológiai mexikói 2010 felé.

Következő fontos elem, amely a gyarmati időszak végén, a porfiriátus végóráiban és most is megjelenik, az uralkodó osztályok nyílt és mély törése. Ezek az osztályok a Bourbon-reformok okozta gyors gazdasági és társadalmi változások, most pedig a vad neoliberalizmus óta mélyen megosztottak, ami megnehezíti globális uralmuk, illetve hegemóniájuk feltételeinek általános újratermelését. Tegnapelőtt a koronához hű spa­nyolok különültek el a függetlenségre törekvő spanyol-amerikaiaktól, tegnap a konzervatív földbirtokosok és a Porfirio Díaz kormányához hű kereskedelmi burzsoázia állt szemben az északi, inkább kapitalista és fejlettebb földbirtokosokkal; ma pedig a kereskedelmi, a pénz- és transz­nacionális burzsoázia kerül szembe a nemzeti burzsoáziával, amelyik a belső nemzeti piac fejlődéséből él és prosperál.

A mexikói uralkodó osztálynak ez a nyilvánvaló megosztottsága poli­tikai szinten egyrészt Vicente Fox és Felipe Calderón csoportjának éles szembenállásában fejeződik ki; másrészt, a nemzeti burzsoáziához in­kább kötődő csoport – Andrés Manuel López Obrador vezetésével10 – azt mutatja, hogy „a fent lévők már nem tudnak kormányozni" a régi módon, és gyökeres társadalmi változások vannak készülőben. 1810 és 1910 tapasztalatai is arra tanítanak bennünket a mindig langyos, tétovázó és bizalmatlan uralkodó osztályok „ellenzéki" csoportjaival kapcsolatban, hogy ezekhez a gyökeres társadalmi változásokhoz nem felfelé, hanem inkább „lefelé és balra" kell tekintenünk, úgy, ahogyan azt a mexikói újzapatista indián elvtársaink javasolják.11

Természetesen a gazdasági válság és a társadalmi bizonytalanság mellett előkerül a kormány és a kormányzók, de az állam, sőt a politikai osztály egészének legitimitási válsága is. Mert az elnyomott rétegekkel szembeni már emlegetett általános támadás több ciklusa után, és a többször ismétlődő általános gazdasági és társadalmi válsággal összefüggésben, a népi osztályok és az elnyomott csoportok már nem hisznek a felső osztályoknak. És amikor a „felsők" már nem tudnak, az „alsók" pedig már nem akarnak a régi módon élni, az eredmény nyilván a társadalmi forradalom. Ez volt az oka annak, hogy 1810 eseményeinek előestéjén az újspanyol kormány jelentősen meggyengült, a napóleoni invázió csak kegyelemdöfés volt, amely mindenféle támogatás nélkül hagyta az alkirályt és kormányát, és előkészítette az 1810-es felkelést.

Ugyanez történt Porfirio Díaz kormányával, amely rohamosan gyengült, és a Díaz és Creelman közötti találkozó után társadalmi legitimitásának csekélyke alapjai is felszámolódtak, amivel út nyílt Madera részéről a nyílt elutasításnak, majd később az 1910-es lázadásnak. Ez a mai Mexikóban szinte ugyanazon a módon megismétlődik. Az Intézményes Forradalmi Párt (Partido Revolucionario Institucional – PRI) által vezetett három kormány teljes egyetértésben fenntartott és a Vicente Fox kormánya által felerősített eróziót a 2006. július 2-i botrányos választási bukás tetézte. Azután jött a Felipe Calderón kormánya által tűzzel és vassal véghezvitt nevetséges adókivetés, amely minden egyéb intézkedés nélkül közvet­lenül vezetett el a lehetséges történelmi 2010-hez.

Egyáltalán nem paradox módon, a gyarmati korszak végén, a mexikói forradalom előestéjén a kormánynak és az államnak ez a kézzelfogható gyengesége abban nyilvánult meg, hogy tekintélyelvűsége és elnyomó jellege tovább fokozódott; a mostani Mexikóban, a kronológiai 2011-ben ez a már ismert tézis csak megerősítést nyer: amikor csökken az egyet­értés, vagy eltűnőben van, a hatalmasok egyetlen alternatívája hatalmuk megtartására az, hogy az állam másik eleméhez folyamodnak, vagyis a rend, az elnyomás erőihez, és kíméletlenül, drasztikusan fokozzák ural­mukat. Felipe Calderón kormánya egészen nyilvánvalóan éppen ezt teszi azzal, hogy például növeli a katonai és félkatonai támadást és hajszát a chiapasi újzapatista indián közösségek ellen.

Az 1810-es, 1910-es és 2010-es mexikói történelmi körülmények hasonlóságának utolsó elemeként megemlítjük, hogy az államnak és az uralkodó osztálynak az elnyomott és kizsákmányolt osztályok elleni in­tenzív támadására a három idézett alkalommal minden alávetett csoport és osztály körében válaszképpen erős földalatti mozgalmak alakultak ki, melyek már nem elégedtek meg a fennálló kormányok kiigazításával, vagy bármilyen probléma, helyi vagy ágazati sérelem vagy jogtalanság helyrehozatalával, hanem valódi és mélyreható társadalmi forradalmat követeltek, és készítettek elő.

Mert bár a tömegek morális gazdaságának hőmérője12 gyorsan kúszott felfelé 1810 és 1910 eseményeinek előestéjén, ugyanúgy, ahogyan most, ezt nem érzékelték sem az akkori uralkodó osztályok, sem a mexikói társadalom más rétegei. Amikor a hőmérő elérte a forráspontot, minden megalázott, sértett és kizsákmányolt, elnyomott és hátrányosan megkülönböztetett „Elég volt!" kiáltása elindította az 1810-es függet­lenségi mozgalmat. Bárhol találtak is spanyolokat, azokat megfojtották, megtámadták a boltokat és a birtokokat; száz évvel később pedig útjára indították a mexikói forradalmat, kiegyenlítve a számlát a „hatalmasok­kal", és visszaszerezték az előző években jogtalanul kisajátított földjeiket.

A nagy tömegtájékoztatási eszközöknek Mexikó-szerte terjesztett hamisan megnyugtató víziói ellenére most is gyorsan kúszik felfelé a népi elégedetlenség hőmérője. Az egyéni vagy alkalmi sérelmet közös­ségi és állandósult elégedetlenség váltotta fel. A jogtalanság egyszerű közzétételétől vagy egy sajátos igény kezdeti követeléséből érlelődik annak a megértése, hogy mindezeknek az agresszív jogtalanságoknak, jogfosztásoknak, méltánytalanságoknak a forrása maga a kapitalista rendszer egésze. És annak a megértése, hogy az elnyomás, a hátrányos megkülönböztetés és a kizsákmányolás összetett kifejeződéseire már nincsen más kiút vagy lehetséges megoldás, csak az egész társadalmi rendszer gyökeres megváltoztatása. Ezt világosan példázza az atencói Földvédő Népek Frontjának harca csakúgy, mint az Oaxacai Népek Gyűlése széles népi mozgalmáé.13

Ugyanúgy, ahogy 1810 előtt fokozódott a függetlenség igénye a spa­nyol-amerikaiak és a népi rétegek körében, és ahogy 1910 előtt virág­zottak a Liberális Társaskörök és a Mexikói Liberális Párt Ricardo Flores Magón-féle különböző sejtjei, úgy növekszik mostanában napról napra a Másik Kampány mozgalom.14

2010… Olyan lesz, mint 1910 vagy olyan, mint 1994?

Ahogyan az előbb említettük, a történelem az ismétlődések és az egyedi jelenségek bonyolult dialektikája. És az előbbiek fényében, úgy tűnik, kétségtelen, hogy Mexikóban nagy társadalmi robbanás van készülőben, nagyobb, mint az 1810-es vagy az 1910-es. A nagy kérdés az, megis­métli-e ez a robbanás Mexikó 1810 és 1821, illetve 1910 és 1920 között átélt viszontagságait. A legvalószínűbb válasz az, hogy nem.

Mert az összes, már említett hasonlóságon túl van egy lényeges különbség a mai mexikói helyzet és a gyarmati, illetve a Porfirio Díaz időszak végének helyzete között. Ez a különbség egy már általunk elő­zőleg említett tényre vonatkozik, arra, hogy a világ kapitalista rendszere 1968-73-tól kezdve – ahogy Immanuel Wallerstein többször és behatóan magyarázta – végleges és végső válságának szakaszába lépett. Ez azt jelenti, hogy a mexikói történelmi 2010 eseményei csak részét képezik annak a nyilvánvaló rendszerkáosznak, amelybe a világkapitalizmus újratermelése alig három évtizede lépett.

Ez nemcsak azt a mély és gyökeres változást magyarázza, melyen bolygónk minden rendszerellenes mozgalma15 átment 1968 szimbolikus és emblematikus dátuma után, hanem az egész lehetséges gyökeres tár­sadalmi átalakulás győzelmi esélyeinek szintúgy mély változását is. Mert ahogy maga az 1810-es függetlenségi forradalom és az 1910-es mexikói forradalom, ugyanúgy az 1917-es orosz forradalom vagy az 1949-es kínai forradalom is beleütközött a kapitalizmus bolygón átívelő globális újratermelési dinamikájának akkor még hatalmas erejébe, melyet minden említett forradalmi folyamatból – és sok más hasonlóból – sikerült mindig újra felépítenie és újraalkotnia, miközben kiszorította a legradikálisabb népi rétegeket és programjaikat, és előbb vagy utóbb újra visszaállította a kizsákmányolásnak, az önkényuralomnak, a megalázásnak, a jogfosz­tásnak és a hátrányos megkülönböztetésnek ugyanazokat a kapitalista és polgári társadalmi viszonyait.

Ma viszont a kapitalista rendszer világméretű, történelmi útelágazás vagy rendszertörténeti átmenet előtt áll, amely összekapcsolja a kapitaliz­mus végső szakaszát azzal, hogy itt vagy ott létrejönnek azok a különféle embriók vagy csírák, amelyek megelőlegezik az új, eljövendő történelmi rendszert. És mindez óriási mértékben megnöveli a valóban forradalmi programok világhatásának és globális diadalának lehetőségeit. Ezért a legvalószínűbb az, hogy a mexikói történelmi 2010 – nagyon is közeli robbanása után – nem ismétli meg az 1810 és 1910 után következő évtizedek történelmét.

És ez már most világosan látszik. Mert 1810 és 1910 eseményeihez képest a különbség az, hogy ma Mexikóban létezik értelmes társadalmi alternatíva, amely nagyon tudatosan magáévá tette a mexikói történelem 1810 és 1910 utáni időszakának tanulságait, és arra törekszik, hogy más mederbe és végkifejlet felé terelje az országunkban küszöbön álló társadalmi robbanást. Ez az alternatíva a Másik Kampány, amely ma is azért küzd, hogy ezt a hamarosan bekövetkező, elkerülhetetlen társadal­mi robbanást békés, racionális mederbe terelje, tudatosan a kapitalista rendszer teljes eltörlése, egy új, egy nagyon más világ felépítése felé, amely után millió és millió emberi lény kiált egész Mexikóban és az egész földkerekségen.

Ez a békés meder megtakarítja számunkra azt a súlyos, emberéletben követelt költséget, mellyel a függetlenségi harc és XX. századi forradal­munk járt. Ezenkívül ez egy antikapitalista új világ célja felé racionálisan irányított meder, amely igyekszik elkerülni a Mexikó által 1810 és 1910 után elszenvedett kaotikus és eléggé kockázatos fejlődést.

Ahogy megmutatták nekünk Argentína, Ecuador és Bolívia elnyomott osztályai és rétegei, teljesen békés úton és nem erőszakos módszerekkel is meg lehet dönteni egy népszerűtlen és illegitim kormányt, és közben elkerülhető a vérontás és az emberáldozat. Elegendő ehhez megerő­síteni egy széles népi társadalmi mozgalmat, amely a nemzet minden elnyomott osztályát és rétegét tömöríti, és szilárdan, egységesen lép fel igényeivel, követeléseivel kapcsolatban az uralkodó hatalmakkal és osztályokkal szemben. Bár ez a lépés hiányzott az említett dél-amerikai népeknél; a kormányok megdöntését ugyanis az „engedelmeskedve parancsol"16 elv szerint strukturálódó új kormány alakításának kellett volna követnie, és a gazdagság teljes újra(f)elosztásának. Ebben az új rendben nincsenek gazdagok, és mindenki saját munkájából él, a társadalom minden tagja „egyenrangú". Ez az, amire a Másik Kampány mozgalom kezdeményezése törekszik, ez az, amit Mexikó és később az egész földkerekség számára javasol.

Gyorsan, és a hátraarc lehetősége nélkül haladunk a mexikói törté­nelmi 2010 felé. De most a száz és a kétszáz évvel ezelőtti események körülményeitől eltérően egy boldogabb és ígéretesebb végkifejlet lehe­tőségével, mint amilyennel rendelkezett annak idején a mexikói függet­lenségi mozgalom és a mexikói forradalom.

Minden kritikai történész jól tudja, a történelmi 2010 nem esik egybe a kronológiai 2010-zel. Mert a szimbolikus 1968-as év például Kínában 1966-ra tehető, Argentínában és Olaszországban viszont 1969-re, vagyis kronológiailag más-más évre, és eközben a mexikói, francia és észak-amerikai 68-as év eseményeivel megegyező vagy nagyon hasonló folya­matok játszódtak le ott is. Így aztán a történelmi 2010 akár a kronológiai 2011-ben is elkezdődhet, de ugyanezzel az erővel kicsit későbbre is tolódhat, akár a kronológiai 2012-re, 2013-ra vagy 2016-ra…

Komolyan nézve a dolgokat, aki arra fogad, hogy Felipe Calderón kitölti mandátumát, az nagy valószínűséggel nyer. De aki arra fogad, hogy a történelmi 2010 nem 1810 és 1910 eredményét ismétli meg, hanem Mexikó számára egy új, nem kapitalista és nagyon más világ, egy igazságos, egyenlőségre épülő, demokratikus, befogadó és gyöke­resen szabad világ megvalósítására nyit teret, az nemcsak, hogy nagy valószínűséggel nyer, de hatalmas és mély társadalmi felelősséggel is rendelkezik. Mert ha erre a nemkapitalista jövőre fogadunk Mexikó és az egész világ számára, és hiszünk benne, akkor a felépítés folyamatában való aktív és okos elköteleződés mellett döntünk.

Mexikóváros, 2011. január 6.

(Fordította: Rozsnyai Katalin)

 Jegyzetek

1 Ezekkel a példákkal kapcsolatban vesd össze, mit mond Fernand Braudel (1961), aki egy „hosszú XVI. századról" beszél, vagy Pierre Goubert (1968), aki a XVII. század időszakát 1598-1602-től 1730-ig határozza meg könyvében. A történelmi XX. század különböző jellemzéséhez lásd Hobsbawm (1996), Habermas (1998), Arrighi (1999), Wallerstein (2003), Echeverría (2003) és Rojas (2005) írásait.

2 Az áremelkedéseknek erről az özönéről, amivel naponta foglalkozik a mexikói sajtó, és ami a mexikóiak mindennapi aggodalmainak egyik témája lett, lásd például: „Diputados: la política inhumana de Calderón…" (La Jornada, 2011. január 4. 9.); „Carstens y Ferrari…" (La Jornada, 2011. január 5. 5.); „En 15 días…" (La Jornada, 2011. január 6. 34.).

3 Ezzel a leértékeléssel kapcsolatban lásd: „En 4 años…" (La Jornada, 2011. január 6. 24.).

4 Ahhoz, hogy lássuk, milyen mértékben mondott csődöt a bűnözés és kábítószer­kereskedelem elleni küzdelem, elég megnéznünk hányan halnak meg naponta országszerte, vagy felidéznünk Ciudad Juárez tragikus sorsát, amely a calderóni politika következtében az egész földkerekség legkegyetlenebb városa lett. 2011. január 4-én kedden a köztársaság harmincegy államából tizenegyben össze­sen negyvenegyen haltak erőszakos halált Mexikóban, hatan közülük Ciudad Juárezben. 2011. január 5-én szerdán nyolc államban harminchatan haltak meg, csak Ciudad Juárezben tizenegyen. Az eseményekkel kapcsolatban lásd a La Jornada napilap 2011. január 4-i és 5-i számait.

5 Maguk a katonák voltak azok, akik Felipe Calderón kormányra kerülésétől nyíltan hangoztatták, hogy műveleteiknek általában, de az egész „nemzet­biztonsági tervnek" az is célja, hogy felderítsék ezeknek a szociális tiltakozó mozgalmaknak a helyét és később harcoljanak ellenük. Erről lásd a La Jornada napilapban megjelenteket (2007. január 27. 5.).

6 Az 1810-es és 1910-es mexikói forradalom közötti összehasonlítással kap­csolatban lásd Friedrich Katz (2006) írását. Itt, néhány új elemet hozzátéve megpróbáljuk továbbvinni az összehasonlítást a mexikói történelmi 2010-et megelőző nyilvánvaló eseményekig, követve azt a gondolatmenetet, mellyel kapcsolatban lásd könyvünket (2009b).

7 Ha olvasunk az Eric Van Young műve (2006) által bemutatott bizonyítékok sorai között, felfedezhető erre az általános támadásra a rejtett, de növekvő népi válasz, amely 1810-ben összegyűlik és kirobban. Természetesen a könyv általános értelmezésével nem értünk egyet, mindazonáltal érdekes adatai és bizonyítékai között sok figyelemreméltó található, melyek lehetővé teszik az 1810-es mexikói forradalom más olvasatát és értelmezését.

8 A Calderón-kormány négy éve alatt az Amnesty International is – összefoglalva az egyre erősödő országos és nemzetközi felháborodást – mély aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a kormány nem tartja tiszteletben az emberi jogokat. Az atencói, a Pasta de Conchos-i, oaxacai stb. esetek feltárását és valódi igaz­ságszolgáltatást tartott szükségesnek.

9 A kapitalizmus végső válságáról, melyet ma a világkapitalizmus az időszak jellemző formájaként él meg, lásd Wallerstein (1996 és 2005) valamint Rojas (2010c) munkáját.

10 A mexikói uralkodó osztálynak a 2006-os botrányos választási csaláskor csak még nyilvánvalóbbá váló megoldhatatlan megosztottságáról lásd: Rojas (2010d).

11 A „lefelé és balra" nézés különféle és fontos ellentmondásaival kapcsolatban lásd: Rojas (2010e).

12 Erről a fogalomról, amely véleményünk szerint – és talán egy kissé Thompson akarata ellenére – továbbra is érvényes és használatos, lásd Thompson (1995) munkáját. E fontos fogalom főbb tartalmainak és ellentmondásosságának magyarázatához lásd: Rojas (2008a és 2008b).

13 A hivatkozott tapasztalatok – az atencói San Salvador-beli Frente de Pueblos en Defensa de la Tierra (Népfront a Föld Védelmében) és a 2006-os oaxacai mozgósítás harca – általánosabb jelentőségéről lásd tanulmányunkat (Rojas 2008c).

14 A Másik Kampány fontos mozgalmáról lásd: Contrahistorias 6 (2006)

15 Az 1968 utáni rendszerellenes mozgalmak új feltételéről lásd: Wallerstein (2008), Rojas (2009a és 2010a).

16 Az újzapatisták „engedelmeskedve parancsolni" elvének fontosságáról és különféle ellentmondásairól lásd: Rojas (2010b).

Hivatkozott irodalom

Arrighi, Giovanni 1999: El largo siglo XX. Madrid, Akal

Braudel, Fernand 1961: European expansion and capitalism, 1450-1650. In: Chapters in Western Civilization. New York, Columbia University

Carstens y Ferrari deberán explicar por qué continúa la escalada de precios. La Jornada, 2011. január 5. 5.

Contrahistorias 6, Mexikó, 2006

Diputados: la política inhumana de Calderón desató el aumento de precios. La Jornada, 2011. január 4. 9.

Echeverría, Bolívar 2003: El sentido del siglo XX. ESECONOMÍA, 2003/2.

En 4 años el peso se devaluó 26,15%. La Jornada, 2011. január 6. 24.

En 15 días aumentan 5% precios de la canasta básica. La Jornada, 2011. január 6. 34.

Goubert, Pierre 1968: Cent mille provinciaux. Párizs, Flammarion

Habermas, Jurgen 1998: Nuestro breve siglo. Nexos, 1998. augusztus

Hobsbawm, Eric 1996: Historia del siglo XX, Barcelona, Crítica

Katz, Friedrich 2006: Las rebeliones rurales en México a partir de 1810. In: Nuevos ensayos mexicanos. Mexikó, Era, 29-77.

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2005: Balance crítico del siglo XX histórico: ¿Breve, largo o muy largo siglo XX? In: Para comprender el siglo XXI. Barcelona, El Viejo Topo

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2008a: Edward Palmer Thompson y la economía moral de la multitud en el mundo del siglo XXI S/ECULUM. Revista de Historia, Universidade Federal de Paraiba

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2008b: Antimanual del mal historiador. Mexikó, Contrahistorias, 13. kiadás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2008c: México 2005-2010: Obra en trece actos Rebelión elektronikus napilap, 2008. augusztus 12. http://www.rebelion.org

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2009a: América Latina en la encrucijada. Mexikó, Contrahistorias, 7. kiadás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2009b: Contrahistoria de la Revolución Mexicana. Mexikó, Contrahistorias

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2010a: Planeta Tierra: los movimientos antisistémicos hoy. In: Movimientos Antisistémicos. Pensar lo antisistémico a inicios del siglo XXI. Rosario, Prohistoria

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2010b: Mandar Obedeciendo. Las lecciones políticas del neozapatismo mexicano. Mexikó, Contrahistorias, 5. kiadás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2010c: Para comprender el mundo actual. Una gramática de larga duración. Mexikó, Instituto Politécnico Nacional

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2010d: La crisis postelectoral mexicana y La Otra Campaña. In: Chiapas, Planeta Tierra. Mexikó, Contrahistorias, 6. javított és bővített kiadás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2010e: La mirada neozapatista: mirar (hacia y desde) abajo y a la izquierda. Rebeldía 68, Mexikó, 2010 január.

Rojas, Carlos Antonio Aguirre: Ir a contracorriente: el sentido de La Otra Campaña.

Rojas, Carlos Antonio Aguirre: La otra política de La Otra Campaña.

Thompson, Edward Palmer 1995: La economía moral de la multitud en la Inglaterra del siglo XVIII; és La economía moral revisada. In: Costumbres en común. Barcelona, Crítica

Van Young, Eric 2006: La otra rebelión. La lucha por la Independencia de México 1810-1821. Mexikó, Fondo de Cultura Económica

Wallerstein, Immanuel 1996: Después del liberalismo. Mexikó, Siglo XXI

Wallerstein, Immanuel 2003: El siglo XX: ¿oscuridad al mediodía? ESECONOMÍA,  2003/2.

Wallerstein, Immanuel 2005: La crisis estructural del capitalismo. Mexikó, Contrahistorias

Wallerstein, Immanuel 2008: Historia y dilemas de los movimientos antisistémicos. Mexikó, Contrahistorias