Van alternatíva (Baxandall és Scher interjúja)

Nyugat-Európa legtöbb országában balközép erők kormányoznak. Ez azonban nem a szociáldemokrácia diadalát, hanem inkább annak válságát mutatja. A megújulás alapja: alternatívát nyújtani a thatcherista új jobboldallal szemben, amire történtek konkrét kezdeményezések is az utóbbi időszakban. (Dollars and Sense)

Phineas Baxandall és Abby Scher, a Dollars and Sense munkatársai beszélgettek Daniel Singerrel, a The Nation című folyóirat elismert Európa-szakértőjével, abból az alkalomból, hogy Kinek az ezredfordulója? (Whose Millennium?, New York, Monthly Review Press, 1999) címmel könyve jelent meg. A Lengyelországban született zsidó szerző Angliában végezte tanulmányait, és a The Economist szerkesztőségében is dolgozott. Saját bevallása szerint egy letûnt világ levegője lengi körül, és minden érdekli.

Találkozásunk idején tombolt a szerbiai háború, ezért beszélgetésünk a NATO-hatalmak kettős normája körül forgott: “Nem mondhatjuk egyidejűleg azt, hogy Miloseviæ vagy Szaddám a fő gonoszok, ugyanakkor Somoza, Sukarno vagy Pinochet tábornok a mi közös demokratikus családunk kiváló tagjai” – vélekedett Singer. – “El lehet azt csak egy pillanatra is képzelni, hogy a NATO vagy bármely más USA-dominanciájú nemzetközi szervezet fegyveresen megfenyegetné (a távozásra kényszerített izraeli Benjamin) Netanyahu miniszterelnököt, mert nem hajlandó a palesztinoknak jogokat adományozni?” Ezek után arról faggattuk Singert, hogy mi marad a szocializmusból Európában.

Mennyire könnyű dolog Európában épp most víziókra építő politizálást folytatni?

Ha nagy vonalakban kellene összefoglalnom könyvem lényegét, azt mondanám, hogy ez egy anti-“tina” könyv, azaz a Tudniillik Nincs Alternatíva-nézet tagadása. De a Tina név Maggie-re, vagy ha jobban tetszik, Thatcher bárónőre is vonatkozik. Tudják, arról a hölgyről beszélek, aki együtt teázik Pinochet tábornokkal, miközben mindenkinél határozottabban hangoztatta, hogy nincs alternatíva, nehézségeinkből lehetetlen menekülni.

Talán emlékeznek, hogy a Reagan-éra ENSZ-nagykövete, Jeanne Kirkpatrick úgy emlegette a Szovjetuniót, mint kiút nélküli poklot. Ez most megfordult. A mi kapitalista rendszerünk – nevezzük akár pokolnak, akár paradicsomnak vagy purgatóriumnak – az a rendszer, melynek nincs “kijárata”. Könyvem voltaképpen ez ellen szól. Azt a hitet igyekszik feltámasztani, mely főképp Nyugat-Európában, de itt is igen erősen élt korábban, nevezetesen hogy a közös politikai cselekvés révén lehetséges a változtatás. Szerintem [ezt] a hitet a nyugati világ jelentős jobbra tolódása feledtette el velünk az elmúlt 20-25 év során.

Nyugat-Európában egy ezzel ellentétes irányú elmozdulás veszi mostanában kezdetét. Szemmel láthatóan súlyos gazdasági válság van, még ha a tőzsde pezseg is. Átmeneti időket élünk, [a fennálló rend] nem felel meg a társadalom igényeinek. A magam részéről ezt az átmeneti időszakot a lehetőség és a veszély periódusának nevezem. A lehetőség periódusának azért, mert úgy látom, íme az első jelek, hogy az elégedetlenek tehetnek valamit a “TINA” ellen. Másfelől viszont, ha nem szolgálunk mielőbb ésszerű és progresszív megoldási javaslatokkal a növekvő társadalmi elégedetlenség orvoslására, számtalan önjelölt fog majd előállni a maga irracionális és reakciós ötletével, kezdve az itteni Buchananoktól a francia Le Pen-ig.

Beszélne kissé részletesebben arról, hogy miben látja a jelenlegi világrendszerrel szemben megnyilvánuló társadalmi ellenállás apró szikráit?

Könyvemben a “forró franciaországi telet” mint a talán első ideológiai fordulópontot említem, mint az első “TINA”-ellenes lázadást. Az 1995-ös novemberi-decemberi sztrájkokról és tüntetésekről beszélek. Ha emlékszik, Párizst megbénította a közlekedési dolgozók munkabeszüntetése, és a megyékben is tömegdemonstrációk zajlottak. Mit mondtak a tiltakozók? “Kell a fenének az a jövő, amit nekünk és a gyerekeinknek kínáltok!” Van alternatíva vagy nincs? Önmagáért beszélt, ahogy abban az időben az elitet, a szakértőket és a prédikátorokat felbolygatták az események, és folytonosan azt ismételgették: a Wall Street ezt nem fogja megérteni, Brüsszel (az Európai Parlament székhelye) nem fogja tudomásul venni. És minél hangosabban jajveszékeltek, annál népesebbek lettek a tüntetések. Európában nem történik más, legalábbis az 1990-es évek óta, mint hogy óriási erővel igyekeznek másolni az amerikai példát – amit mi amerikai rémálomnak hívunk. Ebben a globalizált, deregulált világban mindenkinek az élen járót kell követnie: elfogadható összegű minimálbérről, országos egészségügyi szolgálatról vagy biztos munkahelyről szó sem lehet. Csakhogy mindez erős ellenállásba ütközik, lásd Olaszország 1994-es példáját, amikor megpróbáltak a korábbi nyugdíj-rendszeren változtatni.

Persze nyilvánvaló, hogy ez önmagában nem elég. Könyvem második felében az alternatívát keresem. Nagyképűség vagy tolakodás volna azt állítanom, hogy tudom a választ. Még ha így lenne is, szerintem egy igazi mozgalomnak nincs szüksége készen kapott mintára. Szívből remélem, hogy végleg sikerült megszabadulnunk attól a tévhittől, hogy a szocializmus valamiféle karácsonyi csomag, ami azoknak jár, akik jól szavaztak, vagy vezényszóra léptek, vagy ilyesmi. Nem teszek egyebet, mint próbálom feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket a baloldalnak kellene megoldania, ha számottevő politikai tényező kíván maradni.

Mondana valamit bővebben az utópiák erejéről?

Kissé ellentmondásosnak tűnhet a “realista” és az “utópia” szavak egymás mellé helyezése, ám amikor azt mondom: “realista utópia”, azt úgy értem, hogy az utópista gondolkodást be kell illeszteni a napi csatározások közé. Ha csak a jövőről alkotunk képet, legyen az bármilyen szépséges, nem lesznek híveink, mert senkinek a napi küzdelmeihez, problémáihoz nem kötődünk. Ugyanakkor, ha csak a pillanatnyi szükséglet áll a harc középpontjában, és ennél távolabbra nem tekintünk, úgy nem lehet az emberek életén változtatni.

Szocialistának tartom magam. Hogy miért? Mert a szocializmus lehetőséget nyújt arra, hogy az emberek önmaguk alakítsák az életüket. Nem csupán a kiválasztott kevesek, de mindenki formálhatja, befolyásolhatja önmaga jövőjét, sorsát.

Mindig úgy gondoltam, hogy a szocialista dilemma a létező rendszeren belül folytatja küzdelmét, miközben olyan megoldásokat keres, amelyek ezen a rendszeren túlmutatnak. Ezt nevezem utópistának – mások veszélyesnek, őrültségnek, öngyilkosságnak és hasonlóknak minősítik. Azt mondom, ezeket a sértő jelzőket kitüntetésként kell fogadnunk.

Mindebben az az elgondolás a legfontosabb, hogy a társadalom tényleges átalakulásához egyesülnie kell a különféle, egymástól független mozgalmaknak. Vegyük a dolgozókat, a nőmozgalmakat, a környezetvédőket, a melegeket satöbbi. Valahogy össze kell fogniuk. Szerintem a rendszert csak egy koherens frontális támadás kényszerítheti térdre. Ez csak akkor lesz lehetséges, ha ezek a mozgalmak felismerik, hogy követeléseik, törekvéseik, illetve álmaik az érvényes társadalmi berendezkedés keretei között sosem válhatnak valóra. Össze kell hangolniuk lépéseiket, és a társadalom egészének megváltoztatására irányuló utópisztikus vágyaik jegyében egymásra kell találniuk. A magam részéről azt hiszem, hogy a termelésben elfoglalt helyzete miatt a munkásmozgalomnak döntő szerepe lesz ebben, de senkit nem akarnék presszionálni.

Mi, szocialisták nem csaphatjuk be önmagunkat pozíciókkal vagy hatalommal, mert ezeket az emberek kifejlődő politikai tudatossága alakítja. Remélem, hogy az emberekre kényszerített modellek ideje végleg lejárt. Ami a Szovjetunióban történt és az egyéb esetek megtanították az embereket arra, hogy ne sorakozzanak fel egy hosszú távú politikai program mögött anélkül, hogy tudnák, hova tart, hogyan lehet odáig eljutni, [és] milyen demokratikus garanciákat tartogat. Építsünk fel egy cselekvési programot, mondjuk egy provizórikus útitervet, demokratikusan, alulról kiindulva, de azt is mondjuk meg: nézzétek, lehet, hogy az útvonalon a politikai tudatosság szintje szerint változtatni fogunk.

Európában több országban is nevében szocialista kormány van hatalmon, ugyanakkor olyan neoliberális programokkal, amelyeket 20 éve a konzervatívok sem vállalhattak volna. Sokan ezt a józan alternatívák teljes halálaként értelmezhetik.

Önök most igazából azt kérdezik: Európa tényleg balra tart, miként azt néhányan gondolják? Avagy – ahogy könyvemből kiolvasható – a szociáldemokrácia válságát éljük? Először is el kell árulnunk az olvasóknak: az Európai Unió 15 országából jelenleg 11-ben szociáldemokrata, kettőben koalíciós a kormány, és csak kettőben, név szerint Spanyolországban és Írországban tisztán reakciós.

Ennek fényében azt mondhatnánk: győzött a szociáldemokrácia. Én az ellenkezőjét vallom, szerintem ez válság. Először is definiáljuk, mit nevezünk szociáldemokráciának. A fogalom a II. világháború óta a fennálló kapitalista társadalom reformista irányítását jelenti. Nyugat-Európa példa nélkül álló prosperitásának és expanziójának harminc esztendeje alatt a gazdasági növekedés (Angliától eltekintve évente durván 5%) egy része a dolgozókra szállt. Ez tökéletesen megváltoztatta a fogyasztás szerkezetét.

Csakhogy ez az időszak nem volt olyan eszményi, mint amilyennek látszik. Akkor nem került volna sor a 68-as májusi franciaországi lázadásokhoz hasonlókra. De hát akkor – vethetnék ellen Önök – mi értelme lett volna az idő tájt magát a rendszert megváltoztatni, ha egyszer a fennálló rendszeren belül is lehet változásokat elérni? Erre én azt válaszolnám, hogy 1968 után, azaz a szovjet tankok prágai bevonulása és a szovjet modell összeomlása után mindenki, még a nyugati kommunista pártok is ezt vallották. Ez a szociáldemokrácia nagy pillanata volt, mert a szociáldemokrata felfogás még azokban az országokban is meg tudta vetni a lábát, amelyeknek nem volt szociáldemokrata kormánya.

Ám alighogy mindenki erre az útra lépett a 60-as évek vége, a 70-es évek eleje felé, a gazdasági fundamentum, amelyen a szociáldemokrácia nyugodott, romba dőlt. A villámgyors expanzió véget ért, és megkezdődött a mi peresztrojkánk: szerkezet-átalakítás és létszámleépítés. Az Egyesült Államokban ez a dolgozó szegények rétegének megjelenésében, míg Nyugat-Európában a munkanélküliségben ölt testet. Nem azonnal, mert kísérletet tettek – először a 70-es évek során –, hogy megmentsenek valamit a múltban érvényesülő együttműködésből. De a 80-as évektől azt az offenzív magatartást tapasztalhattuk, amely az 1990-es évtizedig eltartott. Ennek szellemében igyekeznek az amerikai rémálmot Európára erőltetni.

Ez pedig ellenállásba ütközik: Olaszországban a nyugdíjak apropóján, Németországban és Franciaországban a “forró télben”. Úgy vélem, a szociáldemokrata kormányok megválasztása, Európa balra tolódása az amerikai modellel való szembehelyezkedés egyik megnyilvánulása. Az európaiak nem akarják elfogadni az amerikai modellt, eközben azonban a nemzetközi pénzügyi köröknek sikerül becsempészniük azt a baloldali kormányok közreműködésével.

Bizonyos értelemben igaz, hogy mindezek a szociáldemokrata kormányok elsajátították a kapitalista játékszabályokat. Ha napjaink deregulált világában változatlanul ezt a politikát folytatják, ha nem tesznek semmit a munkanélküliség ellen, ha darabjaira szedik a jóléti államot, elvesztik saját szavazói bázisukat. Válaszlépéseik az országaikban létező mozgalmaktól függnek. Mint tudjuk, Angliában a munkásmozgalom nagy vereséget szenvedett (az 1984/85-ös bányászsztrájk leverésére gondolok). Ezzel szemben Franciaországban a szocialista vagy inkább “plurális baloldali” (kommunistákkal és zöldekkel teljes) kormány éppen a “forró franciaországi tél” jóvoltából van hivatalban. Magyarán egy sikeres társadalmi mozgalommal állunk szemben, nem [egy] vereséggel.

Létezik egy mélyebb ellenállás, és a radikális baloldal előtt számtalan lehetőség kínálkozik, hogy további javaslatokkal éljek. Ezt láthatjuk Franciaország példáján is. A tavaly júniusi európai [parlamenti] választásokon a trockisták váratlan felbukkanását és 5% feletti eredményét regisztrálhattuk. Ez nem jelenti azt, hogy a franciák tömegesen a permanens forradalom prófétájának híveivé váltak volna, és nem jelenti azt, hogy elutasítják azokat a szocialistákat és kommunistákat, akik a liberalizációs intézkedéseket rájuk kényszerítik. Ha alulról jövő nyomás jelentkezik, ezek a kormányok nem fogják kibírni. Ezért állítom, hogy Európában válságát, és nem virágkorát éli a szociáldemokrácia. A szociáldemokrata kormányok többé nem mondhatják egyszerűen azt, hogy nem folytathatjuk [baloldali politikánkat], mert a többi kormány reakciós.

Említette a munkanélküliséget. Makacs jellege miatt ez fontos kérdés az európai politikában.

Ez így van. A munkanélküliség növekedése a neoliberalizmus terjedésének tünete mindenütt a nyugati világban. Nyugat-Európában a háború után 25-30 évig szinte nem létezett munkanélküliség. Ma valószínűleg 20% körül jár. Nincs olyan sok dolgozó szegényük [mint az Egyesült Államoknak], de a munkanélküliség az [európai] társadalom rossz körülményeinek legrosszabbika, amellyel szemben erőteljes reakciók mutatkoznak. Sokféle probléma forrása ez. Nemcsak a munkamegosztásról van szó. Az a kérdés, hogy csökkenti-e valaki a munkaidőt. Olyan kérdések kerülnek megint napirendre, amelyeket már a hatvanas években is feltettek és félresöpörtek: Mi a növekedés? Mi a célja? Kinek az érdeke? Kinek a haszna? – és így tovább…

Tehát Franciaországban például mozgalmakba tömörülnek a munkanélküliek – ez valami új dolog, ami a háború óta most fordul elő először. A munkanélküliek ma politikai tényezők. A küzdelem a körül a kérdés körül zajlik, hogy hogyan csökkentsék a heti munkaidőt. Ha egyszerűen törvényileg csökkentenék, ahogy azt a francia kormány javasolja, mondjuk 35 órásra, akkor várhatóan több munkahelyet lehetne létrehozni. Csakhogy ezzel a munkáltatók túlóráztatási joga is bővülne – az alkalmazottak bizonyos heteken harminc, máskor negyvenöt órát dolgoznának, tehát a munkáltatók saját kényelmük szerint foglalkoztatnák a munkaerőt. Más szóval: vajon a rövidebb heti munkaidő hozzájárul a társadalom szerkezetének megváltozásához? Vagy csak a munkaadók kényelmét szolgálja?

Ellentét feszül technológiai ötletességünk és társadalmunk abszurd szerveződése között. Ha a háború utáni korszak termelékenységének növekedését tekintjük, érthetetlen a dolgozó szegények és a magas munkanélküliség mai tényszerűsége. Az másféle élet ígéretét hordozta. Ha a fejlett kapitalista országokat önmagukban szemléljük (amit nem tehetünk a sokkal szegényebb országok figyelembe vétele nélkül), rendelkezésünkre állnak a technikai eszközök, hogy megvalósítsuk a szocialisták régi álmát a munka és a pihenés közötti választóvonal eltörléséről. A monoton, nehéz munka csökkenthető, és csökkenthető a munkában töltött idő, ezáltal az emberek egész más jellegű életet élhetnének.

Egyáltalán nem ebbe az irányba tartunk. Technikailag nagyon közel járunk ehhez, de társadalmilag fényévnyire, mert ez a társadalom merőben más szerveződését követelné. Egész felfogásunknak kell megváltoznia.

Mészáros István: Az ideológia hatalma

Recenzió az első Eszmélet főszerkesztőjének, az Angliában élő Lukács-tanítványnak új könyvéről, amely a polgári rendszer apológiájának kritikáját nyújtja, s felhívja a figyelmet például a katonai-ipari komplexumok befolyásának veszélyére is.

Mészáros István

Mészáros István (1930) Magyarországon született. Tanulmányait Budapesten és Jénában végezte. Lukács György tanszékén hat éven át dolgozott Lukács tanársegédeként, majd ad­junktusaként. 1955-ben jelent meg a Szatíra és valóság: adalékok a szatíra elméletéhez (Szépirodalmi Könyvkiadó) c. könyve, Lukács György hetvenedik születésnapjára. E mű alapján a szerzőt a Magyar Tudományos Akadémia kandidátusi fokozatban részesítette. 1956 szeptemberében az egyetemen magasabb oktatói beosztást kapott.

1956 novemberében elhagyta Magyarországot, és az olaszországi Torinóban vállalt egyetemi professzorságot. Később Angliában a Londoni Egyetemen, majd a St. Andrews Egyetemen kapott professzori állást.

1966 óta a Sussexi Egyetem filozófiaprofesszora, és ma is ott oktat.

Olaszországban megjelent munkái: Az értelmiség lázadása Magyarországon, A Lukács-vita a Petőfi-körben, József Attila és a modern művészet.

Angliában eddig tíz könyve jelent meg. Ezek közül a Marx elidegenedési elmélete (1970) c. műve hét nyelven és százezer példányban. A legfontosabbak:

Marx’s Theory of Alienation. The Merlin Press, London, 1970.

The Necessity of Social Control. (Isaac Deutscher Memorial Lecture) The Merlin Press, London, 1971.

Lukács’ Concept of Dialectics. The Merlin Press, London, 1972.

The Work of Sartre: Search for Freedom. Harvester Press, London, 1979.

Philosophy, Ideology and Social Science. Harvester Wheatsheaf, London, 1986.

The Power of Ideology. Harvester Wheatsheaf, 1989, New York, London, Toronto, Sydney, Tokyo; 640 oldal. Ez a kiadvány recenziónk tárgya.

Az 1987-1989 közötti időszakban megjelent két legfontosabb tanulmány:

The Post-Capitalist State. Monthly Review, 1987, július-augusztus (80-108), USA.

The Decreasing Rate of Utilization Under Capitalism, Journal of Contemporary Asia, Manila, 1988. No. 3. Critique, 22. (17-58). USA.

A reményvesztettség jelen időszakában, amikor a forradalmi horizont Nyugaton – látszólag – behatárolttá vált, és Kelet-Európában a kapita­lizmus restaurációjáról folyik a szó, vannak, akik szükségét érzik an­nak, hogy a szocialista terveket és elképzeléseket történelmi perspek­tívában és globális kontextusban újragondolják.

Mészáros István egy ilyen időszerű és alapvető értékelést kínál nekünk új, fő művében, Az ideológia hatalma című tekintélyes kötet­ben. Mészáros István számos könyv szerzője, de valószínűleg a leg­népszerűbb az a könyve, amelyet Marx elidegenedési elméletéről írt, és amelynek alapján közismertté vált. Mészáros István, aki korábban Lukács György asszisztense volt Budapesten, és most filozófiát tanít Sussexben az egyetemen, sajnálatosan ritka jelenség. Olyan ember, aki bár Kelet-Európából érkezett, mégsem átkozta el azokat az esz­méket, amelyeket addig tisztelt, hanem hű maradt önmagához és szocialista alapelveihez.

Az ideológia hatalma című művét azzal kezdi, hogy megmagya­rázza, mi az az ideológia, amely sem nem mesterséges, sem nem tü­nékeny. Ha az ideológiát úgy fogjuk fel, mint „az osztálytársadalom gyakorlati társadalmi tudatát”, akkor ideológia addig van érvényben, amíg az osztálytársadalmak; ezek belső antagonizmusa pedig lehe­tővé teszi, hogy a társadalmat felosszuk a megalapozott és intézmé­nyesült rend fenntartóira, és azokra, akik a fenntartók bukásában és a rend megdöntésében segédkeznek. Ez a szimmetria persze egyálta­lán nem jelent egyenlő bánásmódot. Az uralkodó ideológia élvezi az állam, a tömegkommunikációs médiumok és az akadémiai intéz­ményrendszer támogatását.

Ha elfogadjuk a rendszer logikáját, és arra támaszkodva szemléljük, akkor e rendszer ésszerűnek, mérsékeltnek, kon­szenzusra törekvőnek és láthatóan józan ésszel megáldottnak tűnik. A társadalmi emancipáció ideológiái viszont nem érhetik be pusztán azzal, hogy a fennálló irányzatot támadják, az is szük­séges – még ha elvontan is -, hogy egy alapvetően eltérő társa­dalom képét is megalkossák.

A könyv – miután felfedte az egyoldalúságot – azokat a torzításo­kat vizsgálja és elemzi, amelyek századunk rendszer-apologétáihoz fűződnek. S bár olykor ő is szükségszerűen a múltba kalandozik, ter­mészetes hangsúlyait a háború utáni korszakra teszi.

A rendszer apologétái nem elégednek meg az elért előnyökkel és eredményekkel. Mivel az a feladatuk, hogy az intézményesült rendet változtathatatlannak tüntessék fel, tagadják a társadalmi alter­natíva lehetőségét is. Ezért viszont arra kényszerülnek, hogy a tőke és a munka közötti válságos és döntő konfliktusokat – amennyire csak tehetik – elrejtsék.

A könyvben idézett példák ékesszólóak. Itt van például Auguste Comte, a pozitivizmus pápája: „Mivel az emberek többsége elkerülhe­tetlenül mindennapi munkájának-többé-kevésbé bizonytalan-gyü­mölcséből él, az igazán nagy társadalmi probléma ez: miközben en­nek a többségnek az életfeltételeit javítani kívánjuk, ügyeljünk arra, hogy ne romboljuk szét az osztálytagozódást, és ne zavarjuk meg az egész gazdaságot.”

F. W. Taylor még őszintébb, amikor feltárja: a tudományos me­nedzsment forradalmi titka az, hogy mind a két oldal egyszerűen sze­met huny a többlet elosztásán. (…)

Mészáros részletesen foglalkozik Max Weber háború utáni sike­reivel, a háború utáni ideológiaellenesség ideológiai gyökereivel. Max Weber növekvő hatását abban látja, hogy a weberi kategóriák, mint például a racionalizáció, a technológia, a hatékonyság, a gazdasá­gos kalkuláció, a bürokrácia kritikája stb. kitűnően szolgálták a há­ború utáni, nemzetközi társadalompolitikai változások ideológiai szükségletét. Mészáros ezzel kapcsolatban megemlíti Lukács György­nek azt a megjegyzését, amelyet egy Max Weber és Ludendorff tábornok közötti beszélgetéshez fűzött. Max Weber, özvegye, Ma­rianne Weber lejegyzése szerint, a következőket mondta: „A demok­ráciában a nép azt választja meg vezetőnek, akiben bízik. Azután a megválasztott vezető így szól: Most aztán fogjátok be a száto­kat, és engedelmeskedjetek! Sem a nép, sem a pártok nem mond­hatnak ellent… Azután ismét majd a népre vár, hogy ítéljen…” Lukács helyeslőleg hozzátette: „Nem meglepő, hogy Ludendorff erre így válaszolt: Én az ilyen demokrácia hangját szeretem!”

Mészáros két Max Weber-epigonnal is foglalkozik: Daniel Bell felettébb ideologikus művével (Az ideológia vége) és Raymond Aron hasonlóan körmönfont írásával, az Az értelmiség ópiuma cíművel, ki­mutatva mindkettő groteszk mivoltát.

Figyelemreméltó ahogyan John Kenneth Galbraith korai könyve­inek amerikai kapitalizmusát szembesíti a későbbi kötetekben kialakí­tott amerikai kapitalizmus-képpel, amelyben már minden feloldódott egy technostruktúrában, és amelyet Mészáros szellemesen nem mint Deus ex machinát utasít el, hanem mint machinát – Deus nél­kül…

Mészáros szemrehányással illeti mindazokat is, akik azt hirdetik: a munkásosztálynak vége, itt a „búcsú a munkásosztálytól!”, és akik ezzel feladják nemcsak egy történelmi erő elemzését és vizsgálatát, hanem ezzel a radikális változásokat is. A szerző különösen csípősen fogalmaz a Frankfurti Iskolával kapcsolatban, bár Walter Benjámint határozottan megkíméli a támadástól, és Marcuse-t is látható szimpá­tiával kezeli, s érezhetően vonakodva bírálja. Ám Adorno, Hork-heimer és Habermas személyét nem kíméli, a kritikai találatok tompí­tás nélkül érnek célba. Valóban, amikor Habermas – a „modern” – rá­süti a „posztmodern” Lyotardra a neokonzervativizmus bélyegét, Mé­száros azon töpreng és azt mérlegeli: vajon kettejük közül melyikük a teáscsésze és melyikük a teáskanna? Azaz: mit gondoljunk Habermasról a juste milieu-ről tartott szentbeszéde kapcsán, és mit a mo­dern ipari társadalom rendkívül komplex rendszerének a „változtathatatlanságáról”, strukturalista leírásban?

A modern apologéták utolsó érve az, hogy bármi volt is a helyzet a múltban, manapság a tudományok fejlődése határozza meg a társa­dalom alakulását. Innen fakad Mészáros törekvése, hogy egy külön fejezetben, A tudomány a katonai-ipari komplexumok árnyékában cí­műben elemezze a hadiipari komplexumok befolyását és hatását, fel­idézve Einstein második világháború utáni küzdelmét a tudományok militarizálása ellen és a néhány hónappal halála előtt a belga anyaki­rálynőnek írt levelének egy részletét: „Ha az emberiségre tekintek, semmi sem döbbent meg jobban, mint az emberiségnek a politikai fej­lődéssel kapcsolatos rövid emlékezete. Tegnap még a nürnbergi pe­rek, ma Németország újrafegyverkezése. Keresve a magyarázatot, nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az utolsó, amit hazám feltalált a saját hasznára, nem más, mint egy új típusú kolonializáció, amely kevésbé feltűnő, mint a régi Európa gyarmatosítása. A más or­szágok feletti uralmat az amerikai tőke külföldi beruházásával érik el, és ennek következtében ezek az országok az Egyesült Államoktól erősen függővé válnak…”

Mészáros ebben a fejezetben vitatja azt, hogy a hadiipari komp­lexumok lennének a tudomány irányvonalának meghatározói; sze­rinte éppen ellenkezőleg, a társadalom energikus nyomására alakul­nak ki az irányok a tudományban (természetesen a tőke logikájának megfelelően), és ebbe a logikai rendszerbe a hadiipar is beletartozik. A Militarizmus és civilizáció című manifesztumból idézi, többek között, Arnold J. Toynbee megállapítását, miszerint a militarizmus messze a legáltalánosabb oka a civilizációk összeomlásának (Toynbee: Study of History). Arra is figyelmeztet, hogy – hacsak a társult terme­lők nem tesznek szert világszintű fölényre -, az „ész cselvetése” magára öltheti a teljes ésszerűtlenség formáját, és „a szabadság­nak a történelemben való megvalósítása helyett éppen magának a történelemnek vet véget radikálisan”.

Az uralkodó ideológia kulcsszerepe abban áll, hogy vezesse és se­gítse az embereket i társadalmi kényszer belsővé tételében. Az emancipáció ideológiájának is az a feladata – ebben az összefüggés­ben a marxizmusnak is -, hogy segítsen „bizonyos lehetőségek való­ságossá tételében”. Ennél nem tud tovább menni, de nem is mehet tovább. A dráma ebben a tekintetben akkor következik be, ha az elmé­let, amely jóllehet saját korának érvényes és hiteles teóriája, világmé­retekben még nem érte el saját elemeinek realizálhatóságát. Mészá­ros ezzel kapcsolatban az európai mozgalom három shakespeare-i alakját állítja elénk: Gramscit, Lenint és Rosa Luxemburgot. A két utóbbinak – Leninnek és Luxemburgnak – nem-antagonisztikus ellent­mondásából szűri le azt a paradox konklúziót, miszerint „Rosa Lu­xemburgnak igaza volt, amikor tévedett, Lenin pedig tévedett, amikor igaza volt”, abban az értelemben, hogy Lenin győzelme ma­gában hordta már á vereség magvait, Luxemburg veresége viszont a győzelemét.

Mészáros Rosa Luxemburg tragédiájának külön részt szentel az Ideológia és emancipáció című fejezetben. Valójában Rosa Luxem­burg a klasszikus marxizmust testesíti meg, annak a nevében áll itt. S akármit mondott is egy buta előszóíró Luxemburg elavultságáról – érvel a szerző -, az igazság az, hogy fontos kérdésekben Rosa Luxemburg ideje még nem jött el.

A jövő – ahogyan Mészáros látja – nem túl fényes. Az árulások­hoz még az is hozzájárul, hogy kudarcainknak objektív okai is van­nak, így a nemzetközi szolidaritás szégyenteljes megtagadása, a forradalom bukása Nyugat-Európában, a bolsevikok izolációja stb. Mindennek irtózatos következményei végül is arra a tényre vezet­hetők vissza, hogy „a tőke még mindig rengeteg kijáratot tud találni és számos megnyilvánulási alkalmat tud teremteni annak érdekében, hogy ellentmondásait – globális fölénye és bázisa alapján – kihelyez­ze”. Az előttünk álló feladatok kemények, mivel a mozgalom által mozgósítandó társadalmi erők azonnali követelései gyakran ütköz­nek a mozgalom hosszú távú céljaival. S még sikeres forradalom ese­tében is a forradalom csupán a kezdet, mivel a „kapitalizmus” (politikai) megszüntetése nem jelenti a tőke uralmának a végét, és a munkamegosztás legyőzése is időt kíván. (A piachoz való folya­modás e tekintetben nem megoldás, mert a piac csak akkor műkö­dik hatásosan, ha zsarnoki és kegyetlen.)

Az egyetlen biztató tendencia az, hogy a kapitalizmus globá­lis fejlődése a globális nemzetközi szolidaritást újra napirendre tűzi. (A rendszer intézményeinek belülről induló reformfolyamatát Mészáros szintén zsákutcának tartja, Bernsteintől egészen az eurokommunizmusig.)

Ami Mészáros hatalmas művének olvasását vonzóvá teszi, az első­sorban az a könnyedség, ahogyan a szerző az absztrakt és a konkrét, a globális és a helyi, a múlt és a jelen között mozog elemző okfejtései­ben. Mészáros számára a marxizmus nincsen arabusul. Tulajdonkép­pen ez a természetes nyelvezete. (Bár tiszteli Marxot, de ez a tisztelet nem kritikátlan és nemcsak képes, de hajlandó is rámutatni a marxi el­mélet hiányosságaira.)

Ehhez járul még a filozófiában való jártassága, a különböző nyelvű idevágó irodalom gazdag birtoklása, az ellenfél teljesítménye­inek alapos ismerete, és – végül, de nem utolsósorban – a szerző szenvedélyes politikai elkötelezettsége.

S mi történik – kérdezheti az olvasó – e kitűnően megírt kritika után? – Nyilvánvalóan: semmi. A kapitalista fejbólintó Jánosok el fog­ják utasítani a könyvet, mint utópiát vagy régimódit.

Eddig bölcsen hallgattak és nem vettek tudomást a könyvről. Mé­száros ugyanis nem a király meztelenségéről írt, hanem azt tárta fel, hogy mi rejtőzik az akadémiai talár alatt.

Az a vitapozíció, amelyet a szerző ebben a könyvében felvállal, őszinte és hiteles. Azt a centrális gondolatot szolgálja, hogy korunk­ban igenis a marxizmus marad „a kerete annak a radikális kritiká­nak, amely az egész társadalom alapvető átrendezését tűzte ki célul”.

Jómagam két témával kívánok ehhez a vitához hozzájárulni, fel­vetve két olyan gondolatot, amellyel kapcsolatban a szerző fölkeltette az étvágyamat, de nem elégítette ki.

Az első: ha figyelembe vesszük a kapitalista rendszer sikerét a nemzetközi mozgalom megosztása tekintetében, a nemzeti munkás­osztály töredezetté tételében, és ha fontolóra vesszük azt is, amit a szerző a munkások állandóan változó társadalmi besorolásának ne­vez, akkor a változó munkásosztály helyzetében most milyen stratégiák segíthetik a mozgalom új egységének a létrehozását, és milyenek egy olyan politikai csoportosulás megteremtését, amely hegemón és hosszú távú akcióra is képes?

A második témaköröm a kérdések sorát foglalja magában: Milyen mértékben játszott szerepet a sztálinizmus létrejöttében Oroszország fejletlensége? Mennyire gyengítette ez a nyugat-európai forradalmi lehetőségeket? Milyen stratégia lenne képes Kelet-Európában a szocialista mozgalmat újraéleszteni?

Ezeket a kérdéseket azért teszem fel a szerzőnek, mert tudom, hogy ez a könyve csak az első része egy nagyszabású koncepciónak, további kötetek követik majd, és ezek foglalkoznak érdemben az ál­lammal, illetve a „posztforradalmi” társadalmakkal.

Mindenesetre Az ideológia hatalma önmagában is magnum opus. Ragyogó ajándék a baloldali diákoknak, akik ebben a kötetben az információk gazdag tárházára találhatnak, sőt: egy jó adag ellen­mérget is kapnak, s mindenek fölött azt a szellemiséget, amelynek bir­tokában az ellenséges környezettel is szembe lehet nézni. (Ezért is je­lenik meg a könyv paperback [puhakötésű] kiadásban is. A jelenlegi – az ára miatt – csak a könyvtárakban hozzáférhető.) […]

Ez a könyv megmutatja, hogy a marxizmus kreatív, hogy a mar­xizmus él. És nagyon is jókor, kellő időben érkezik: akkor ugyanis, amikor égetően szükségünk van arra, hogy végre visszatérjünk a lényeghez!

(Ford.: Lukács Antal)

Monthly Review, 1990. április