Szerveződés az antikapitalista átmenet érdekében

A kommunista hipotézis újjáélesztésére irányuló mai próbálkozások a kollektív társadalmi szerveződés olyan új formáit keresik, amelyek révén a termelés és az elosztás megszervezése a piaci hatások és a tőkefelhalmozás helyett új alapokra helyezhető. A figyelem a hierarchikus rendszer helyett a termelők és a fogyasztók autonóm, önigazgató közösségeinek horizontálisan összekapcsolódó hálózatára irányul. A kommunikációs technológiák mai fejlettségi szintje alapján egy ilyesféle rendszer egyáltalán nem tűnik kivitelezhetetlennek. A 2009-es év jelentheti egy olyan hosszan elhúzódó nekilendülés kezdőpontját, amelynek során a világ egyik-másik részén lépésről lépésre felbuzognak a kapitalizmus meghaladásának nagyléptékű, mélyre nyúló alternatívái.

A kapitalista fejlődés történeti földrajza olyan kulcsfontosságú útelága­záshoz érkezett, ahol a hatalom földrajzi leosztásának konfigurációi igen gyorsan változnak, annak megfelelően, ahogy időbeni dinamikája valóban komoly kihívásokkal kénytelen szembesülni. A háromszázalékos növekedést (amelyet általában úgy tekintenek, mint egy egészséges kapitalista gazdaság működéséhez minimálisan szükséges növekedési rátát) egyre nehezebb a legkülönfélébb megszorító intézkedések beve­zetése nélkül fenntartani (ilyen megszorítások jellemezték a tőkepiacok és a pénzügyi tranzakciók rendszerét már az elmúlt két évtizedben is). Nyomós érvek szólnak amellett, hogy nincs alternatívája egy olyan globális szintű irányításnak, amely végül képes lehet levezényelni az átmenetet egy zéró növekedésű gazdaságba. Amennyiben pedig ez valamiféle méltányos, igazságos módon fog végbe menni, akkor nincs alternatívája a szocializmusnak vagy a kommunizmusnak. Az 1990-es évek vége óta a Társadalmi Világfórum vált a központi hordozójává annak a gondolatnak, hogy „lehetséges egy másfajta világ". Most hát rajta a sor, hogy meghatározza, miként lehetséges egy másfajta szocializmus vagy kommunizmus, és miként lehet megvalósítani az átmenetet ezekbe az alternatívákba. A jelenlegi válság egyfajta ablakot nyit a szóba jöhető, elképzelhető lehetőségekre.

A jelenlegi válság azokból az intézkedésekből ered, amelyekkel az 1970-es évek krízisét igyekeztek megoldani. Ezek között a lépések között megtalálhatjuk az alábbiakat:

a) A szervezett munka és annak politikai szervezetei elleni eredményes támadásokat, amelynek során mobilizálták a globális munkaerő-tar­talékokat, munkaigény-csökkentő technológiai újításokat vezettek be, és kiélezték a versenyt. Ennek következménye egyrészt a mun­kabérek globális csökkenésében mutatkozott meg (a munkabérek részaránya a GDP-ben a világon szinte mindenütt csökkent), más­részt pedig egy addiginál is hatalmasabb, bármikor felhasználható munkaerő-tartalékot hoztak létre, amely marginális körülmények között tengődik.

b) Aláásták a hatalmi monopóliumok korábban uralkodó struktúráját, és az addigi (nemzetállami) monopolkapitalizmust egy olyan kapi­talizmussal váltották fel, amely sokkal hevesebb és agresszívebb a nemzetközi verseny porondján. Az intenzívebb globális verseny a nem pénzügyi vállalatok profitjának csökkenését eredményezte. A földrajzilag egyenlőtlenül megoszló fejlődés, illetve a territoriális versengés a kapitalista fejlődés kulcsfontosságú elemeivé váltak, és megnyitották a lehetőséget a hegemonikus hatalom eltolódása előtt, amely elsősorban – de nem kizárólag – Kelet-Ázsia javára ment végbe.

c) A tőke legképlékenyebb, leginkább mozgékony formáját – a pénztő­két – kihasználták és alkalmassá tették arra, hogy globális szinten újraossza a tőkeforrásokat (végső soron az elektronikus piacokon keresztül); így gerjesztve az ipar leépítését a hagyományos cent­rumokban, valamint az indusztrializáció új (és különösen elnyomó) formáit, a természeti erőforrások és a mezőgazdasági nyersanyagok kisajtolását a felemelkedő, fejlődő piacokon. Az áhított cél a pénzügyi vállalkozások jövedelmezőségének növelése volt, illetve az, hogy más módon legyenek képesek új, fiktív tőkepiacok létrehozásával globalizálni és – legalábbis úgy gondolták – enyhíteni a kockázato­kat.

d) A társadalmi skála másik végén mindez azt jelentette, hogy a kapitalista osztály hatalmának megerősítése érdekében nagyobb mértékben támaszkodtak a „kifosztáson alapuló felhalmozásra". A bennszülött illetve paraszti populációkat sújtó eredeti tőkefelhal­mozás újabb és újabb hullámait még inkább fölerősítette az alsóbb osztályok elszegényedése a centrális gazdaságokban (amint az az egyesült államokbeli másodrendű ingatlanpiac [sub-prime housing market] esetében is láthatóvá vált, ahol óriási vagyonveszteségeket sóztak az afroamerikai népesség nyakába).

e) Az egyébként hanyatló fizetőképes keresletet azáltal támogatták meg, hogy a hitelgazdálkodást (mind állami szinten, mind a vállal­kozások és a háztartások esetében) a végső határaiig erőltették (ez különösen az USA-ra és Nagy-Britanniára jellemző, de megjelenik számos más országban, így például Lettországban vagy Dubaiban is).

f) A termelésben mutatkozó vérszegény profitráták ellensúlyozására egész sor ingatlanpiaci buborékot konstruáltak, amelyek mindegyike pilótajáték [Ponzi] jelleggel bírt, és annak az ingatlanbuborék-óriásnak a részévé vált, amely 2007-2008 folyamán durrant szét. Ezek az ingatlanbubo­rékok a finánctőkére alapozódtak, és létrehozásukat olyan kiterjedt pénzügyi innovációk könnyítették meg, mint a határidős ügyletek, vagy az értékpapírosított hitelkötelezettség (CDO).

Azoknak a politikai erőknek, amelyek ezek mögött az átalakulások mögött szövetkeztek és mobilizálódtak, határozott osztályjellegük volt, és önmagukat egy megkülönböztetett ideológia palástjába burkolták, amelyet neoliberalizmusnak neveztek. Ez az ideológia azt hirdette, hogy a szabad piacok, a szabad kereskedelem, a személyi kezdeményező­készség és vállalkozó kedv az ember személyes jogainak és szabadsá­gainak legerősebb garanciái, és hogy a „gondoskodó államot" mindenki üdvére le kell építeni. Ám a gyakorlatban mindez azt is jelentette, hogy az államnak a háttérből őrködnie kell a pénzügyi intézmények integritása fölött, ami (1982-től, a mexikói és a fejlődő országokbeli adósságvál­sággal kezdődően) az erkölcsi kockázat [moral hazard] aranykorát hozta el a pénzügyi rendszer számára. Az állam (mind helyi, mind pedig nemzeti szinten) mindinkább egy „kedvező üzleti klíma" kialakítására törekedett, hogy egy erősen versengő környezetben ezzel ösztönözze a beruházásokat. Az emberek érdekei másodrendűekké váltak a tőke érdekeivel szemben, és amennyiben ezek között konfliktus alakult ki, akkor az emberek érdekeit áldozták fel (ahogyan ez az IMF strukturális kiigazítási programjaiban már az 1980-as évektől standard gyakorlattá vált). A rendszer így teremtette meg az anyagiakat arra, hogy egyfajta valódi kommunizmust hozhasson létre – a kapitalista osztály számára.

Ezek a feltételek természetesen attól függően igen különbözőek lehet­tek, hogy a világ melyik részét nézzük, milyenek ott az osztályok közötti erőviszonyok, a politikai és kulturális tradíciók, és miként mozdult el a politikai-gazdasági hatalom egyensúlya.

Hogyan tekintsen a baloldal e válság dinamikájára? A válságok idején mindenki számára sokkal inkább átláthatóvá válik a kapitalizmus irraci­onalitása. A tőkefelesleg és a munkaerő-felesleg egyszerre van jelen, és az óriási mértékű emberi szenvedés, a kielégítetlen szükségletek tengerében nem látszik mód arra, hogy miként lehetne őket ismét közös nevezőre hozni. 2009 nyarának közepén az Egyesült Államok tőkeállo­mányának egyharmada kihasználatlanul állt, miközben a munkaerő 17 százaléka vagy munkanélküli volt, vagy kényszerűségből részmunkaidő­ben dolgozott, vagy egyszerűen „elkedvetlenedve" kilépett a munkaerő­piacról. Mi lehet még ennél is irracionálisabb?

Vajon képes lehet-e a kapitalizmus túlélni ezt a megrázkódtatást? Per­sze. De milyen áron? És e mögött a kérdés mögött ott rejlik egy másik is. Képes lehet-e a kapitalista osztály a gazdasági, társadalmi, politikai, geopolitikai és környezeti problémák és nehézségek tömkelege dacára is reprodukálni saját hatalmát? A válasz ezúttal is egy határozott „igen". Ám az emberek tömegei kénytelenek lesznek a hatalmon lévők javára lemondani munkájuk gyümölcseiről, feladni számos jogukat és keserve­sen kiküszködött vagyontárgyukat (mindenfélét, a házuktól egészen a nyugdíjjogosultságukig), környezetük nagymértékű leromlását elszenved­ni, hogy azokat az életszínvonal-csökkentő intézkedéssorozatokat ne is említsük, amelyek az éhínséget és a nyomort jelentik mindazok számára, akik már ma is a szegénység határmezsgyéjén egyensúlyoznak. Az osztályok közötti egyenlőtlenség növekedni fog – ahogyan ennek már napjainkban is tanúi lehetünk. És mindez vélhetőleg sokkal több politikai elnyomást, rendőri erőszakot és militarizált állami ellenőrzést követel majd meg az elégedetlenség féken tartására.

Ám mivel mindebben oly sok dolog nem jósolható meg, és a globális gazdaság szférái egymástól is annyira különbözőek, a válságok idején minden következtetés sokkal bizonytalanabbá válik. Egy-egy adott helyen a lehetőségek vagy az új, akkor formálódó kapitalistáknak kedveznek, akik valamilyen addig ismeretlen területen ragadják magukhoz a kezde­ményezést a korábbi osztály- és territoriális egyeduralkodóktól (ahogyan az Egyesült Államokban az 1970-es évek közepétől a Szilikon-völgy vette át Detroit korábbi vezető szerepét), vagy pedig olyan radikális mozgal­mak malmára hajtják a vizet, amelyek kérdésessé teszik a már amúgy is megingott osztályhatalom újratermelését. Amennyiben kijelentjük, hogy a kapitalista osztály és a kapitalizmus képes a túlélésre, még nem mondjuk azt, hogy predesztinálva is van erre; és arra sem adunk választ, hogy a jövőben milyen formát fog ölteni. A válságok a paradoxonok és a lehetőségek időszakai.

Mi is fog történni mostanában? Amennyiben vissza akarunk térni a há­romszázalékos növekedéshez, akkor új és jövedelmező globális beruhá­zási lehetőségeket kell teremtenünk annak a tőkemennyiségnek, amely 2010-ben 1.600 milliárd dollárra rúg, de 2030-ra már meg fogja közelíteni a 3.000 milliárd dollárt. Összehasonlításul 1950-ben 15 milliárd dollár új beruházásnak kellett lehetőséget találni, míg 1973-ban 42 milliárdnak (az adatoknál a dollár inflációját is figyelembe véve). A tőkefelesleg megfelelő befektetésének problémája igazán 1980 után kezdett szorítóvá válni, és ezen még Kína megnyílása és a szovjet blokk összeomlása sem segített. Ezeket a nehézségeket részben olyan fiktív piacok kialakításával oldották meg, amelyek remek ugródeszkát nyújtottak a féktelen ingatlanspekulá­cióknak. De hová fog most özönleni ez a rengeteg befektetés?

Még ha a környezettel kapcsolatos vitathatatlan problémákat (és köztük az alapvető fontosságú globális felmelegedést) figyelmen kívül is hagyjuk, nagyszámú egyéb potenciális akadály és buktató valószínű­síthető a fizetőképes piaci kereslet, a technológiai fejlesztések, vagy a földrajzi-geopolitikai újraosztások területén. Ez akkor is így van, amennyiben azt feltételezzük – márpedig ez igen valószínűtlen -, hogy nem alakul ki komolyabb aktív ellenállás a tőkefelhalmozás folyamatával és az osztályhatalom további konszolidációjával szemben. Milyen földrajzi területek maradtak még a globális gazdaságban, amelyek képesek lennének feldolgozni a tőkefelesleget? Kína és az egykori szovjet blokk már integrálódott. Dél- és Délkelet-Ázsia egykettőre csordultig telik. Afrika még nem integrálódott teljes mértékben, de ott sincs annyi kapacitás, amely felszívhatna ennyi befektetésre váró tőkét. A termelés milyen új módozatait lehetne még beüzemelni a tőkenövekedés lekötésére? Meg­lehet, nincsenek hosszú távú kapitalista megoldások (a fiktív tőkékkel való manipulációk felélesztésétől eltekintve) a kapitalizmus válságának megoldására. A mennyiségi változások egy adott ponton minőségi válto­zásba csapnak át, és komolyan fontolóra kell vennünk azt az elképzelést, hogy a kapitalizmus történetében éppen egy ilyen törésponthoz érkez­tünk. Éppen ezért a kapitalizmus jövőjéről ma folyó vitáknak arra kell koncentrálniuk, hogy a kapitalizmus maga lehet-e egyáltalán megfelelő társadalmi rendszer.

Az ilyen vitákra ma még a baloldal keretein belül sincs túlságosan nagy igény. Ezek helyett továbbra is az unalomig ismert, konvencionális mantrákat halljuk arról, hogy miként járulnak hozzá a szabad piac és a szabad kereskedelem, a magántulajdon és az egyéni felelősségvállalás, az alacsony adók és a minimális állami jelenlét a társadalmi problémák­ban az emberiség tökéletesedéséhez – pedig mindez egyre üresebbnek hangzik. Tetőpontjára ért a legitimációs válság. Ám a legitimációs vál­ságok jellemzően más időben bontakoznak ki és más ritmust követnek, mint a tőzsdei válságok. Az 1929-es tőzsdei összeomlás után például három-négy évre volt szükség, hogy körülbelül 1932-től létrejöjjenek a (progresszív és fasisztoid) társadalmi tömegmozgalmak. Annak, hogy manapság a politikai hatalom olyan hevesen kutatja a mostani válságból kivezető utakat, vélhetőleg az illegitimitástól való növekvő félelemnek is szerepe van.

Mindazonáltal az elmúlt három évtized során olyan kormányzati rend­szerek kialakulásának is tanúi lehettünk, amelyek immunisnak tűnnek a legitimációs problémákkal szemben, és még azzal sem törődnek, hogy valamiféle konszenzust kovácsoljanak ki. Az autoritarizmus, a képviseleti demokrácia pénzügyi korruptsága, a rendőri ellenőrzés és rendfenntartás, a militarizálódás (különösen a terrorizmus elleni háború segítségével), a média ellenőrzése és célzatos felhasználása, mindez együttesen egy olyan világot vetít előre, amelyben az elégedetlenség mederbe terelésének eszközei – a dezinformáció, a másként gondol­kodók megosztása, az ellenkultúrák jellegének átalakítása egyes civil szervezetek támogatásán keresztül – szükség esetére komoly visszatartó erőt képviselnek.

Az az elképzelés, hogy a válságnak rendszerszintű okai lennének, alig vetődik fel a mainstream médiában (bár akad néhány mainstream közgazdász, így Stiglitz, Krugman, sőt Jeffrey Sachs, akik egy-két kinyi­latkoztatás erejéig igyekeznek megcsapolni a baloldal történelmi dörge­delmeit). A legtöbb észak-amerikai és európai kormányzati lépés, amely a válság féken tartására irányul, csupán az unalomig ismert módszereket ismételgeti, amelyek végső soron a kapitalista osztály támogatására irá­nyulnak. Az „erkölcsi kockázatot", amely a pénzügyi bukások közvetlen kirobbantója volt, új csúcsokra emelte a bankoknak nyújtott állami segély. A neoliberalizmus aktuális gyakorlati lépései (utópisztikus elméletére rácáfolva) mindig magukban foglalják a finánctőke és a kapitalista elitek elszánt, hangos támogatását (többnyire azon az alapon, hogy a pénzügyi intézményeket bármi áron meg kell védeni, és hogy az állam feladata a profitábilis, kedvező üzleti klíma megteremtése). Ez alapjában véve nem változott. Az ilyesféle gyakorlati lépéseket mindig olyan kétséges érvekre hivatkozva igyekeznek igazolni, hogy a kapitalista erőfeszítések „dagálya" majd „mindenki hajóját megemeli", hogy az általános növekedés jótéte­ményei majd valamiféle mágikus módon mindenkihez „leszivárognak" (ami persze soha nem történik meg, legfeljebb néhány apró morzsa hullik le a gazdagok asztaláról).

Miként lesz képes a kapitalista osztály kilépni a jelenlegi válságból, és milyen gyorsan kerülhet erre sor? Azt mondják, jó jel, hogy a tőzsdei árfolyamok Sanghajtól és Tokiótól Frankfurtig, Londonig és New Yorkig mindenütt ismét emelkedésnek indultak – még akkor is, ha a munka­nélküliség lényegében a világ minden táján továbbra is növekszik. De figyeljük csak meg, hogy miféle osztály-előítélet feszíti ezt az értékelést! Azért kell, úgymond, örvendeznünk a tőzsdei árfolyamok új felívelésén, mivel ez állítólag mindig előre jelzi a „reálgazdaság" megerősödését, ahol a munkások munkalehetőségei teremnek, és ahonnan jövedelmük származik. Úgy tűnik, szinte teljesen elfelejtették már, hogy a tőzsdeár­folyamok legutóbbi újraerősödése az Egyesült Államokban 2002 után „munkahelyteremtés nélküli gyógyulásnak" bizonyult. Az angolszász közvéleményt pedig láthatóan különösképpen sújtja ez az amnézia. Túl könnyen elfelejtette és megbocsátotta a kapitalista osztály szélhá­mosságait, azokat az ismétlődő katasztrófákat, amelyeket annak akciói eredményeztek. A kapitalista média pedig készségesen táplálja ezt az amnéziát.

Kína és India még mindig növekedési pályán van, az előbbi ráadá­sul igen meredek pályán. Ám Kína esetében ennek az az ára, hogy a bankok egyre inkább kockázatos projektekbe invesztálnak (a kínai bankok korábban kimaradtak a globális spekulációs őrületből, ám most éppen ők folytatják azt). A termelési kapacitás túlzott felhalmozódása olyan gyors és hosszú távú beruházásokba özönlik (még a városi ingatlanpiacokon is), amelyek produktivitása még hosszú évekig nem lesz megismerhető. És Kína egyre növekvő kereslete maga után húzza azokat a gazdaságokat is, így például Ausztráliát vagy Chilét, amelyek nyersanyaggal láthatják el. Egy kínai összeomlás lehetőségét nem lehet tagadni, de még időre lehet szükség ahhoz, hogy az észrevehető le­gyen (Dubai mintája, hosszabb távon). Időközben pedig a kapitalizmus globális epicentruma egyre nagyobb sebességgel tolódik el, elsősorban Kelet-Ázsia felé.

A hagyományos pénzügyi centrumokban az ifjú pénzügyi cápák felmarták tavalyi prémiumaikat, majd együttműködve afféle pénzügyi intézmény-butikokkal kerítették be a Wall Street-et és a londoni Cityt, és azon igyekeznek, hogy a tegnapi pénzügyi óriások omladékos falain átszivárogva felcsipegessék a szaftosabb falatokat, és újra kezdjék az egész történetet. Az Egyesült Államokban talpon maradt beruházási bankok – a Goldman Sachs és a J. P. Morgan -, bár bankkonszernekként éledtek újjá, mentességet kaptak (a szövetségi jegybank jóvoltából) az állami megszorítások alól, és ma is jelentős profithoz jutnak (és óriási összegeket tesznek félre önmaguk jutalmazására) azáltal, hogy veszé­lyes spekulációkat folytatnak az adófizetők pénzével a még ma is virágzó mesterséges derivatívák piacán. Az a szisztéma, amely válságba juttatott minket, úgy hejehujázik, mintha mi sem történt volna. Jönnek már a pénzügyi zsonglőrködések, amelyek a fiktív tőketartozásokat hivatottak becsomagolni és eladni; ezeket próbálják az olyan intézményekre sózni (így például a nyugdíjalapokra), amelyek kétségbeesve keresnek új le­rakóhelyeket tőkefeleslegük számára. A Akciók (és a prémiumok) ismét a nyakunkon vannak!

A konzorciumok felvásárolják a jelzáloggal terhelt ingatlanokat, arra várva, hogy a piac fordultával nagy pénzt kaszáljanak, vagy hogy a nagy értékű területeket egy későbbi időpontban újra felfejleszthessék. A hagyományos bankok elspájzolják a pénzt, amelynek nagy része állami forrásokból származik, miközben ők is igyekeznek szem előtt tartani, hogy szakembereik megszokott életszínvonalát jutalmakkal tartsák fenn – és közben vállalkozók egész légiói tülekednek azért, hogy nekik is leessen valami az állami pénzek özönével megtámogatott kreatív pusz­títás pillanataiban.

Eközben pedig a kevesek kezében összpontosuló pénz nyers, ken­dőzetlen hatalma a demokratikus kormányzás látszatát is aláássa. A gyógyszergyártók, egészségbiztosítók és kórházak lobbyja például több mint 133 millió dollárt költött arra 2009 első három hónapjában, hogy biztosítsák saját érdekeik érvényesülését az Egyesült Államok egészségügyi reformjában. Max Baucus, aki a Szenátus pénzügyi bizottságának elnökeként kulcsszerepet játszik az egészségügyi adó körüli vitákban, másfél millió dollárt kapott egy olyan adóért, amely óriási tömegű új ügyfelet szállít az egészségbiztosítóknak; olyan ügyfeleket, akiket igen kevés szabályozás véd meg a durva kizsákmányolástól és a gátlástalan nyerészkedéstől (a Wall Street legnagyobb megelégedésé­re). Nemsokára ismét a nyakunkon lesz egy újabb, a pénz hatalma által legálisan korrumpált választási időszak. Az Egyesült Államokban pedig annak rendje és módja szerint ismét megválasztják majd a K Street és a Wall Street pártjait, azzal párhuzamosan, ahogy a dolgozó amerikaia­kat meggyőzik róla, hogy maguk erejéből kászálódjanak ki a káoszból, amit az uralkodó osztály gerjesztett. Voltunk már azelőtt is a szakadék legszélén – emlékeztetnek rá minket -, amikor a dolgozó amerikaiaknak kellett nekigyürkőzniük, nekik kellett megszorítaniuk a nadrágszíjukat hogy megmentsék a rendszert azoktól a misztikus önpusztító folyama­toktól, amelyekért az uralkodó osztály kezeit mosva minden felelősséget elhárított. A személyes felelősség végső soron a munkásoké, nem pedig a kapitalistáké.

Ha ez lesz a lényege a válságból való kilábalás stratégiáinak, akkor öt éven belül hasonló gondban fogjuk találni magunkat. Minél gyorsab­ban lépünk túl a jelenlegi válságon és minél kevesebb tőkefelesleg fog megsemmisülni, hosszabb távon annál kevesebb tér jut majd az aktív növekedés újjáéledésének. A jelenlegi helyzetben (2009 közepén) az IMF adatai szerint legalább 55 ezer milliárd dollárnyi tőke semmisült meg, ami szinte teljesen megegyezik a világ egy évi árutermelésének és szolgáltatásiparának volumenével. Immár visszajutottunk az 1989-es termelési mutatókhoz. A válság végéig még legalább 400.000 milliárd dolláros veszteségre számíthatunk, ha nem többre. Valójában egy friss, riasztó számítás szerint az Egyesült Államok olyan szorult helyzetben volt, hogy csak ott több mint 200.000 milliárd dolláros tőkefelesleg kép­ződött. Igen minimális az esélye annak, hogy ez mind pocsékba megy, de több mint valószínű, hogy igen nagy részére ez a sors vár. Vegyünk egy konkrét példát: a Fannie Mae és a Freddie Mac – amelyeket most állami ellenőrzés alá vont az USA kormányzata – 5.000 milliárd dollár értékű, jórészt igen problémás háztartási kölcsönt birtokolnak, illetve nyújtanak (csupán 2008-ban több mint 150 milliárd dolláros veszteséget regisztráltak). Szóval akkor mik is lennének az alternatívák?

Sokak régi álma világszerte, hogy a kapitalista (ir)racionalitás alterna­tívája az emberibb élet kutatásának kollektív humanista szenvedélyéből racionálisan levezethető és meghatározható. Ezeket az alternatívákat – amelyeket történetileg szocializmusnak vagy kommunizmusnak hívunk – már sokszor, sok helyen próbálták alkalmazni. Egykor, így például az 1930-as években, egyik vagy másik víziója a remény fároszaként fénylett. Ám mostanság csillogásuk kifakult, vonzerejük megkopott, nem csupán azért, mert a kommunizmus nem volt képes beváltani történelmi ígéreteit, és a kommunista rezsimek hajlamosak voltak hibáikat elnyomással lep­lezni, de azért is, mert az emberi természetet, az emberi személyiségben és az emberi intézményekben rejlő potenciális tökéletességet illetően feltételezéseik, úgymond, hiányosnak bizonyultak.

Érdemes megvizsgálni a szocializmus és a kommunizmus közötti különbséget. A szocializmus célja az, hogy demokratikusan irányítsa és igazgassa a kapitalizmust, lenyesegesse vadhajtásait, és eredményeit a közjó érdekeinek megfelelően ossza szét. A jólétet a progresszív adózás eszközeivel kívánja mindenkire kiterjeszteni, míg az alapvető létszükségleteket – így az oktatást, az egészségügyet, sőt a lakhatást – a piaci hatásoktól mentesítve az állam biztosítaná. A redisztributív szocializmus számos alapvető eredménye az 1945-öt követő időszakban annyira beleivódott a társadalom szövetébe – és nem csupán Európá­ban -, hogy immunissá váltak a neoliberális támadásokkal szemben. A társadalombiztosítás és a Medicare még az Egyesült Államokban is olyan elképesztően népszerű programokká váltak, hogy a jobboldali erők lényegében képtelenségnek érezték hozzájuk nyúlni. Nagy-Britanniában a thatcheristák egy-két marginális lépést leszámítva nem tudták meg­változtatni a nemzeti egészségügyi szolgálatot. Skandináviában és a nyugat-európai országok túlnyomó részében a társadalmi gondoskodás a társadalmi rend mozdíthatatlan fundamentumának tűnik.

A kommunizmus viszont arra törekszik, hogy a kapitalizmust a terme­lés, valamint az javak és szolgáltatások elosztásának egy alapvetően eltérő módozatával váltsa fel. A megvalósult kommunizmus története során a termelés, a csere és az elosztás feletti társadalmi ellenőrzés gyakorlatilag állami kontrollt és szisztematikus állami tervgazdálkodást jelentett. Ez hosszabb távon nem bizonyult működőképesnek, bár érdekes módon kínai verziója (illetve még korábban olyan helyeken, mint Szingapúr) sokkal sikeresebben gerjesztett kapitalista növekedést, mint a tiszta neoliberális modell – olyan okokból, amelyek kifejtésére itt nem jut hely. A kommunista hipotézis újjáélesztésére irányuló mai pró­bálkozások jellemző módon elvetik az állami ellenőrzést, és a kollektív társadalmi szerveződés más formáit keresik, hogy a piaci hatások és a tőkefelhalmozás helyett új alapokra helyezhessék a termelés és az el­osztás megszervezését. A kommunizmus új formájának elképzelésében a hierarchikus rendszer helyett a termelők és a fogyasztók autonóm, önigazgató közösségeinek horizontálisan összekapcsolódó hálózatára irányul a figyelem. A kommunikációs technológiák mai fejlettségi szintje alapján egy ilyesféle rendszer egyáltalán nem tűnik kivitelezhetetlennek. Világszerte találhatóak mindenféle apró kísérletek, amelyek efféle gazda­sági és politikai formák felépítésén munkálkodnak. Ebben a tekintetben egyfajta konvergencia tapasztalható a marxista és az anarchista tradíciók között, amely a két irányzat széleskörű együttműködését idézi vissza az 1860-as évek Európájából.

Bár még semmi sem biztos, de meglehet, hogy a 2009-es év jelentheti a kezdőpontját egy olyan hosszan elhúzódó nekilendülésnek, amely­nek során a világ egyik-másik részén lépésről lépésre felbuzognak a kapitalizmus meghaladásának nagyléptékű, mélyre nyúló alternatívái. Minél inkább elhúzódik a bizonytalanság és a szűkölködés időszaka, a dolgok menetének jelenlegi módja annál inkább veszít legitimációjából, és annál erősebben jelentkezik az igény valami másnak a felépítésére. A pénzügyi rendszert toldozó-foldozó gyorstapasz-reformok fényében egyre szükségesebbnek látszik a radikális reform.

Ráadásul a kapitalista praktikák kifejlődésének egyenlőtlenségei világ­szerte különféle antikapitalista mozgalmak létrejöttét eredményezték. A Kelet-Ázsia nagy részét jellemző államközpontú gazdaságok (mint Japán és Kína) más jellegű feszültségeket gerjesztenek, mint a Latin-Amerika túlnyomó részét felbolygató neoliberalizmus-ellenes küzdelmek, ahol a népi hatalmon alapuló bolívári forradalmi mozgalom sajátos kapcsolat­ban van a kapitalista osztály érdekeivel, amelyekkel majd még valóban konfrontálódnia kell. Az egységes európai alkotmány kialakítására irá­nyuló ismételt próbálkozások dacára az Európai Unió tagállamai között egyre jobban növekszik a különbség a válságkezelést illető taktikák és politikák terén. Forradalmi és elszántan antikapitalista mozgalmak – még ha nem is tekinthető mindegyik progresszívnek – a kapitalista világ marginális zónáiban is jócskán találhatók. Olyan területek nyíltak meg, amelyekben dúsan tenyészhet bármi, ami radikálisan különbözik a világon ma uralkodó domináns társadalmi viszonyoktól, életformáktól, termelőerőktől és mentális koncepcióktól. Mindez éppúgy áll a tálibokra mint a Nepált irányító kommunistákra, a chiapasi zapatistákra és Bolívia őslakóinak mozgalmaira, vagy éppen az indiai vidék maoistáira – még ha céljaikban, stratégiájukban és taktikájukban egy világ választja is el őket egymástól.

A legfontosabb probléma, hogy globális szinten nincs olyan elszánt és eléggé egységes antikapitalista mozgalom, amely adekvát kihívást jelentene a kapitalista osztály újratermelődése és világhatalmának fennmaradása számára. Nem látszik semmiféle kézenfekvő lehetőség a kapitalista elitek privilégium-bástyáinak megtámadására, mértéktelen pénzügyi hatalmuk és katonai erejük megzabolázására. Bár látunk új társadalmi rendre törekvő kezdeti kísérleteket, de senki sem tudja, hogy valójában milyen is lenne ez a rend. Ám az a tény, hogy nincs olyan politikai erő, amely képes lenne megfogalmazni, netán megvalósítani egy ilyen programot, nem jelenti azt, hogy nem is kellene felvázolni az alternatívákat.

Lenin híres kérdése, a „mi a teendő?" biztosan nem megválaszolható anélkül, hogy legalább sejtésünk lenne róla, hogy kire és hol vonatkozik a kérdés. Ám egy globális antikapitalista mozgalom felemelkedése való­színűtlen anélkül, hogy lenne valamiféle lelkesítő elképzelés a tennivalók­ról. Ez egy kettős akadály: egy alternatív vízió hiánya megakadályozza egy ellenálló mozgalom kialakulását, míg egy ilyen mozgalom hiánya kizárja egy ilyen alternatíva megfogalmazását. Hogyan lehet akkor át­lendülni ezen az akadályon? Annak az elképzelésnek, hogy mi és miért a teendő, illetve a mozgalomnak, amelynek célja, hogy adott helyeken megtegye a teendőket, spirális alakban kell egymáshoz kapcsolódnia. Kölcsönösen meg kell erősíteniük egymást, ha valamit valóban tenni akarnak. Máskülönben a lehetséges ellenállás örökké egy ördögi körbe zárja magát, amely meghiúsítja a konstruktív változás minden esélyét, és továbbra is sebezhetőek maradunk a kapitalizmus egyre iszonyatosabb következményekkel járó, örökösen ismétlődő válságaitól. Lenin kérdése választ követel.

A központi probléma meglehetősen világos. Az általános növekedés örökké nem tartható fenn, és a világot az elmúlt három évtizedben sújtó nehézségek azt mutatják, hogy van olyan határa a folyamatos tőkefelhal­mozásnak, ami nem hágható át – legfeljebb olyan Akciók kitalálásával, amelyek nem lesznek tartósak. Ehhez hozzájön még, hogy világszerte emberek tömegei élnek nyomorúságos körülmények között, hogy a környezet pusztulása egyre jobban kicsúszik az ellenőrzés alól, hogy az emberi méltóságot mindenütt támadások érik, hiszen a gazdagok egyre több és több vagyont halmoznak fel maguknak (a milliárdosok száma Indiában a tavalyi év során 27-ről 52-re nőtt), és a politikai-, intézményi-, törvénykezési-, katonai- és médiahatalom emeltyűi olyan szoros és dog­matikus politikai ellenőrzés alatt állnak, hogy nem képesek másra, mint a status quo fenntartására és az elégedetlenség mederbe terelésére.

Egy olyan forradalmi politikának, amely a tövénél ragadná meg a végtelen tőkefelhalmozást és egyszer s mindenkorra véget vetne annak, hogy az emberi történelem elsődleges hajtóereje legyen, alaposan meg kell értenie a társadalmi változások természetét. El kell kerülni azokat a buktatókat, amelyek korábban meghiúsították egy tartós szocializmus és kommunizmus felépítését, és le kell vonni a tanulságokat ebből a végte­lenül összetett történetből. És fel kell ismerni egy koherens antikapitalista forradalmi mozgalom szükségességét is. Egy ilyen mozgalom alapvető célja, hogy társadalmi irányítás alá vonja mind a termelést, mind pedig a javak elosztását.

Sürgősen szükségünk van egy korszerű forradalmi elméletre. Én egy „összforradalmi elméletet" javasolok, amely Marx elemzésének megér­téséből fakad, mikor a kapitalizmus kiemelkedését írja le a feudalizmus­ból. A társadalmi változás a kapitalizmus politikai testének – amelyet a gyakorlatok és a módszerek együtteseként szemlélünk – hét aspektusa közötti kapcsolatrendszer dialektikus kifejtéséből érthető meg. Ezek:

  1. a termelés, a csere és a fogyasztás technológiai és szervezeti for­mái;
  2. a természeti környezethez fűződő kapcsolatok;
  3. az emberek közötti társadalmi kapcsolatok;
  4. a világról alkotott gondolati koncepciók, beleértve az ismereteket, a kulturális felfogásokat és hiteket;
  5. a munkafolyamatok, és az egyes áruk, szolgáltatások földrajzi elosz­lása és viszonyulásuk termelése;
  6. az intézményi, törvényi és kormányzati struktúrák;
  7. a társadalmi reprodukciót alátámasztó mindennapi élet működése.

Ezen aspektusok mindegyikének megvan a maga belső dinamikája, a saját feszültségeik és ellentmondásaik (gondoljunk csak a világról alkotott gondolati koncepciókra), ám kölcsönösen függnek egymástól és hatással vannak egymásra. A kapitalizmusba való átmenetre mind a hét aspektus együttesen gyakorolt hatást. Az új technológiákat nem ismerhették volna fel és nem alkalmazhatták volna a világról alkotott új koncepciók nélkül (ideértve a természethez való viszonyt és a társadalmi kapcsolatokat is). A társadalomelméleti szakemberek általában hajlamosak csak az egyik vagy másik aspektusra koncentrálni, és azt tenni meg az összes változást kirobbantó szikrának. Ismerünk technológiai deterministákat (Tom Friedman), környezeti deterministákat (Jared Diamond), a min­dennapi élet deterministáit (Paul Hawken), a munkafolyamat döntő voltát hangsúlyozókat (az autonomisták), institucionalistákat, és így tovább. Mindannyian tévednek. Az összes aspektus közötti dialektikus mozgás az, ami számít, még akkor is, ha ennek a mozgásnak a fejlődése nem feltétlenül kiegyensúlyozott.

Amikor a kapitalizmus megújulási periódushoz érkezik, maga is ezek­nek az aspektusoknak a kölcsönhatásában formálódik, ami természe­tesen feszültségekkel, harcokkal és ellentmondásokkal jár. De figyeljük csak meg, hogy miként konfigurálódott ez a hét aspektus 1970-ben, a neoliberális sebészeti beavatkozást megelőzően, és nézzük meg, mi a helyzet napjainkban – azt fogjuk látni, miszerint úgy változtak meg, hogy előre megszabják a kapitalizmus, mint nem-hegeliánus totalitás operatív jellemvonásait.

Egy antikapitalista politikai mozgalom kiindulhat bármelyik aspektusból (a munkafolyamatokból, a gondolati konstrukciókból, a természethez való viszonyból, a társadalmi kapcsolatokból, a forradalmi technológiák vagy szerveződési formák megtervezéséből, a mindennapi életből, vagy akár az intézményi és adminisztratív struktúrák megreformálásának igé­nyéből, ideértve akár az államhatalom újragondolását is). A lényeg az, hogy a politikai mozgalom elmozduljon az egyik aspektustól a másik felé, és kölcsönös lökéseket adjon nekik. Így emelkedett ki a kapitalizmus a feudalizmusból, és így kell, hogy valami radikálisan más rendszer – ne­vezzük kommunizmusnak, szocializmusnak vagy akárhogy – kiemelked­jen a kapitalizmusból. A kommunista vagy szocialista alternatívát célzó korábbi próbálkozások fatálisan elmulasztották megtartani a dialektikus viszonyt a különböző aspektusok mozgásában, és nem tudták kezelni a közöttük lévő dialektikus viszonyban rejlő bizonytalanságokat és esetle­ges vonásokat. A kapitalizmus éppen azért volt képes fennmaradni, mert figyelembe vette ezeket a dialektikus folyamatokat, és konstruktív módon viszonyult az azokból eredő elkerülhetetlen feszültségekhez, beleértve a válságokat is.

A változás természetesen a dolgok adott, meglévő állapotából emel­kedik ki, és kihasználja az adott helyzetben benne rejlő lehetőségeket. És mivel a fennálló helyzet óriási mértékben különbözik – mondjuk – Nepálban, Bolívia Csendes-óceánhoz közeli részein, Michigan iparukat vesztő városaiban, a még mindig virágzó Mumbaiban vagy Sanghajban, netán éppen New York és London megrendült, de korántsem megtört pénzügyi központjaiban, így mindenféle kísérlet a társadalmi változásra a különböző helyeken magában hordozza a lehetőséget, hogy akár má­sok számára is útjelzőként szolgálva lehetővé (vagy éppen lehetetlenné) tegyen egy másik világot. És minden esetben úgy tűnhet, hogy az adott helyzet egyik vagy másik aspektusa jelenti a kulcsot egy másfajta politi­kai jövőhöz. Ám egy globális antikapitalista mozgalom számára ez kell, hogy legyen a legelső szabály: soha ne alapozzon egyetlen aspektus dinamikájára anélkül, hogy alaposan felmérné, az miként hat az összes többire, milyen visszhangot fog azokban kelteni.

A jövő valószínű lehetőségei a különféle aspektusok közötti jelenlegi viszonyokból erednek. A különféle területeken belüli és rajtuk átnyúló stratégiai politikai beavatkozások lépésről lépésre más fejlődési vágá­nyokra terelhetik a társadalmi rendet. A bölcs vezetők és az előretekintő intézmények mindig éppen ezt teszik az egyes helyi szituációkban; szóval az efféle cselekvésben felesleges lenne bármiféle különlegesen fantasztikus vagy éppen utópisztikus jelleget keresni. A baloldalnak arra kell törekednie, hogy mindenféle leosztásban szövetségeket építsen ki azok között, akik a különféle aspektusokkal foglalkoznak. Az antikapita­lista mozgalomnak sokkal szélesebb körűnek kell lennie, mint azoknak a csoportosulásoknak, amelyek valamely társadalmi reláció, vagy éppen a mindennapi élet problémái köré szerveződnek. Így például fel kell dol­gozni és meg kell haladni azokat a hagyományos ellentéteket, amelyek a technikai, tudományos vagy adminisztratív téren dolgozó szakemberek, illetve a társadalmi mozgalmakat lelkesítő aktivisták között feszülnek. Ma már – ha a klímaváltozással foglalkozó mozgalmakat nézzük – komoly példa áll előttünk az efféle szövetségekre.

Ebben az esetben a természethez való viszony a kiindulópont, de mindenki látja, hogy bizonyos mértékig minden aspektust figyelembe kell venni, és bár létezik egy olyan politikai elképzelés, amely csak azért is pusztán technológiai kérdésként kezelné ezt a problémát, napról napra egyértelműbbé válik, hogy a mindennapi életnek, a gondolati koncep­cióknak, az intézményi struktúráknak és a társadalmi kapcsolatoknak is szerepe van benne. Mindez pedig egy olyan mozgalmat feltételez, amelynek teljes egészében kell megváltoztatnia a kapitalista társadalmat, és a probléma elsődleges okaként a növekedés logikáját kell megkér­dőjeleznie.

Akárhogyan is, egy transznacionális mozgalomnak legalább néhány közös célban valamiféle laza egyetértésre kell jutnia. Le kell fektetni néhány általános vezérelvet. Ezek tartalmazhatnák (most csak a vita kedvéért felsorolva) a természet tiszteletben tartását, a radikális egyenlő­ségelvet a társadalmi viszonyokban, a közös érdekek és a közös tulajdon valamiféle értelmezésén alapuló intézményi struktúrákat, a demokratikus adminisztráció gyakorlatát (szemben a ma tapasztalható pénzközpontú szélhámoskodással), a munkafolyamatok megszervezését a termelők által, az új társadalmi viszonyokkal és életmódokkal kísérletező minden­napi életet, olyan gondolati koncepciókat, amelyek az önmegvalósítást a mások érdekében végzett tevékenységben találják meg, és olyan technológiai és szervezeti innovációkat, amelyek sokkal inkább a közjót, mintsem a militarizált hatalmat, az alávetettséget és cégek kapzsiságát szolgálják. Ezek lehetnek azok az összforradalmi szempontok, amelyek körül a társadalmi akció kikristályosodhat, és amelyek tengelyén mo­zoghat. Persze, ez természetesen utópisztikus! De hát egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne legyünk azok!

Hadd fejtsek ki alaposabban egy aspektust, ami arra a szakterületre jellemző, ahol dolgozom. A gondolatoknak következményeik vannak, és a hibás gondolatok akár pusztító következményekkel is járhatnak. A hibás közgazdasági gondolatokon alapuló politikák fiaskója döntő szerepet játszott mind az 1930-as évek összeomlásában, mind pedig abban, hogy láthatóan nem sikerült megtalálni a válságból kivezető utat. Bár abban vitatkoznak a történészek és a közgazdászok, hogy pontosan melyik politika bizonyult sikertelennek, de abban egyetértés uralkodik, hogy a válság megértéséhez alapul szolgáló tudás-struktúrát forradalmasítani kellett. Ezt a feladatot Keynes és kollégái végezték el. Ám az 1970-es évek közepére világossá vált, hogy a keynesi politika eszköztára, legalábbis abban a formában, ahogy felhasználták, többé nem műkö­dőképes, és ezzel összefüggésben a monetarizmus, a kínálatélénkítés elmélete, és a mikroökonómiai piaci viselkedés (gyönyörű) matematikai modellezése kiszorította az átfogó, makroökonómiai jellegű keynesi gondolkodást. Ma a monetarizmus és a szűkebb neoliberális elméleti keret kérdőjeleződik meg. Valójában ezek tragikusan leszerepeltek.

A világ megértéséhez új gondolati koncepciókra van szükségünk. Hogy ezek mifélék lesznek és kik fognak előállni velük, különösen annak a szo­ciológiai és intellektuális bágyadtságnak a fényében, amely ma a tudás termelését jellemzi, sőt amely (és ez éppen ennyire fontos) általánosan is elterjedt? A neoliberális elméletekhez társuló gondolati koncepciók, az egyetemek és a média neoliberalizációja és korporatizációja nem kis szerepet játszott a jelenlegi válság létrehozásában. Így például az egész kérdés, hogy mi a teendő a pénzügyi rendszerrel, a bankszférá­val, az állam és a pénzügyi rendszer összefonódásával, vagy éppen a magántulajdon hatalmát biztosító jogokkal, fel sem vethető anélkül, hogy kilépnénk a konvencionális gondolkodás ketrecéből. Ám ehhez a gondol­kodásnak kell forradalmasodnia, az egyetemektől a médián keresztül a kormányzatig, sőt magukon a pénzügyi intézményeken belül is.

Karl Marx, miközben cseppet sem engedett a filozófiai idealizmusnak, azt tartotta, hogy az elképzelések a történelemben anyagi erővé válnak. Végső soron a gondolati koncepciók a hét aspektus egyikét jelentik Marx­nak a változást célzó általános összforradalmi teóriájában. Így fontos történelmi szerep jut azoknak az autonóm fejlődési folyamatoknak és belső konfliktusoknak, amelyeknek során valamely gondolati koncepció hegemónná válik. Éppen ezért írta meg Marx (Engels segítségével) A kommunista kiáltványt, A tőkét és még számos más könyvét. Ezek a munkák a kapitalizmusnak és válságra való hajlamának szisztematikus, bár kétségkívül nem teljes körű kritikáját adják. De Marx arra is rámuta­tott, hogy a világ csak akkor fog valóban megváltozni, ha ezek a kritikai gondolatok behatolnak az intézményi struktúrákba, a szerveződési formákba, a termelési rendszerekbe, a mindennapi életbe, a társadalmi viszonyokba, illetve a természethez való viszonyba.

Mivel Marx célja a világ megváltoztatása, és nem csupán megértése volt, gondolatait határozott forradalmi szándékkal kellett megfogalmaz­nia. Ez elkerülhetetlenül konfliktust okozott olyan gondolkodásmódokkal, amelyek alkalmazkodóbbnak bizonyultak, és könnyebben felhasználha­tóak voltak az uralkodó osztály számára. Az a tény, hogy Marx gondola­tait, különösen az elmúlt néhány év során, annyi támadás és elutasítás érte (hogy a torzítások és félremagyarázások tömkelegéről most ne is beszéljünk), arra utal, hogy ezek a teóriák vélhetőleg túl veszélyesek ahhoz, hogy az uralkodó osztály tolerálhassa őket. Bár Keynes többször is leszögezte, hogy nem olvasta Marxot, az 1930-as években számos olyan ember vette őt körül és volt rá hatással (mint például a közgazdász Joan Robinson), akik viszont igen. Jóllehet, sokan közülük lármásan elutasították Marx alapvető koncepcióit és dialektikus érvelését, néhány igencsak váteszi következtetését alaposan ismerték, és ezek komoly hatást is gyakoroltak rájuk. Úgy vélem nyugodtan kijelenthetjük, hogy a keynesiánus elméleti forradalomra nem kerülhetett volna sor anélkül, hogy a háttérben ott ne kísértettek volna Marx felforgató gondolatai.

Manapság az a gond, hogy a legtöbb embernek halvány fogalma sincs arról, hogy ki volt Keynes és valójában mit is akart, Marxot pedig szinte senki sem ismeri. A kritikai és radikális elméleti irányzatok elnyomása, vagy pontosabban a radikalizmus beterelése a multikulturalizmus, az identitáspolitikák és a kulturális választások karámjába, mind a tudomány területén, mind azon túl szánalmas helyzetet eredményez; ez alapvetően nem különbözik attól, mint amikor arra kérjük a bankárokat, hogy azokkal az eszközökkel takarítsák el a saját szemetüket, amelyekkel azt létre­hozták. Nem érdemes nagyon ragaszkodni azokhoz a posztmodern és posztstrukturalista elképzelésekhez, amelyek a tágabb összefüggéseket áttekintő gondolkodás helyett az egyedire való fókuszálást dicsőítik. Per­sze a lokális és egyedi kérdések nagyon fontosak, és az olyan elméletek, amelyek nem veszik figyelembe – mondjuk – a földrajzi különbségeket, a rossznál is rosszabbak. Ám ha ezt a tényt arra használják, hogy a világot csak saját hátsó udvarukban szemléljék, akkor az értelmiségiek árulása, hagyományos szerepük feladása teljessé válik.

A mai társadalomtudósok, értelmiségiek és szakértők többé-kevésbé nincsenek felkészülve arra, hogy kollektíve felvállalhassák ismereti struktúráink forradalmasítását. Tulajdonképpen mélyen belebonyolódtak a neoliberális irányítás új rendszereinek kiépítésébe, amelyek meg­kerülik a legitimáció és a demokrácia problémáit, miközben elősegítik egy technokratikus autoriter politika létrehozását. Csak kevesen tűnnek hajlamosnak az önkritikus szemléletre. Az egyetemek, mint ha mi sem történt volna, továbbra is ugyanazokat a haszontalan kurzusokat hirdetik meg a neoklasszikus közgazdaságról vagy a racionális választás politi­kaelméletéről, amihez az agyondicsért üzleti főiskolák még hozzáadnak egy-egy kurzust az üzleti etikáról, vagy éppen arról, hogy miként lehet pénzhez jutni mások tönkremeneteléből. Hiszen végső soron a válság az emberi kapzsiságból fakadt, és ezzel nincs mit tenni!

A mai ismereti-gondolati struktúra egyértelműen diszfunkcionális, és legalább ennyire egyértelműen illegitim. Az egyetlen remény, hogy talán a fogékony diákok egy új nemzedéke (tágabb értelemben mindazok, akik meg akarják érteni a világot) felismeri majd ezt a helyzetet, és igyekszik megváltoztatni. Ez történt az 1960-as években. És a diákok által inspirált mozgalmak számos más kritikus történelmi pillanatban is rájöttek, hogy mi a különbség a között, ami a világban történik, és a között, amit taní­tanak nekik vagy amivel a média eteti őket, és elszánták magukat arra, hogy valamit kezdjenek ezzel. Vannak ilyen mozgalmakra utaló jelek Te­herántól Athénig, vagy éppen sok európai egyetemi campuson. A pekingi politikai hatalom berkeiben egészen biztos aggódva fogják figyelni, hogy miként cselekszik majd a kínai diákok új nemzedéke.

Egy, a diákság által vezetett, fiatalos forradalmi mozgalom, minden kézenfekvő bizonytalanságával és problémájával együtt, szükséges, de nem elégséges feltétele gondolati koncepciók olyan forradalmának, amely racionálisabb megoldásokat nyújthat a végtelen növekedés jelen­legi problémáira.

De mi fog – tágabban értve – akkor történni, ha majd az elidegene­dettek, az elégedetlenek, a kifosztottak és a kitaszítottak széleskörű együttműködésére alapulva létrejött egy antikapitalista mozgalom? Való­ban lelkesítő a kép, hogy ezek az emberek a világ minden táján felkelve követelik és kivívják az őket megillető helyet a gazdasági, társadalmi és politikai életben. Segít arra koncentrálni, hogy mit is fognak valószínűleg követelni, és mi a teendő e követelések eléréséhez.

A forradalmi változások elérésének minimális feltétele a gondolataink megváltoztatása, dédelgetett hiteink és előítéleteink megtagadása, megszokott, rutinszerű kényelmünk és számos bevett jogunk feladása, a mindennapi életünk átalakítása, társadalmi és politikai szerepeink átalakí­tása, jogaink, kötelességeink és felelősségeink újragondolása, viselkedé­sünk megváltoztatása annak érdekében, hogy mindez jobban illeszkedjen a kollektív szükségletek és a közös igények elvárásaihoz. A bennünket körülvevő világot – saját környezetünket – radikálisan újra kell alakítani, akárcsak társadalmi viszonyainkat, a természettel való kapcsolatunkat, illetve az összforradalmi folyamat valamennyi aspektusához való hoz­záállásunkat. Bizonyos mértékig érthető, hogy sokan inkább a tagadás politikáját választják, mintsem mindezzel szembesülniük kelljen.

Azt is jó lenne elképzelni, hogy mindez békés úton, önkéntesen elér­hető lesz, hogy képesek leszünk feladni, levetkőzni mindent, ami egy szociálisan igazságosabb, kiegyensúlyozott társadalmi rend útjában áll. De önáltatás lenne azt hinni, hogy erre így fog sor kerülni, hogy nem lesz szükség aktív harcra, bizonyos mértékű erőszakra. A kapitalizmus, mint Marx egy helyen írja, tűzben és vérben született. Lehetséges ugyan, hogy véget vetni neki könnyebbnek bizonyul majd, mint elkezdeni volt, de az esélyek nemigen szólnak az ígéret földjének békés elérése mellett.

Számos egymással perlekedő irányzat létezik a baloldalon belül a felmerülő problémákkal kapcsolatban. Ott van mindenekelőtt a szokásos szektarianizmus, amelyben olyannyira bővelkedik a radikális akciók és a baloldali politikai elmélet megformálódásnak története. Meglepő módon éppen a baloldalon belüli szakítások területe az (az anarchisták és a mar­xisták között az 1870-es években, később a trockisták, maoisták és az ortodox kommunisták között, az államot uralni akaró centralisták, illetve az államellenes autonomisták és anarchisták között), ahol a legkevésbé uralkodott el az amnézia. A viták olyan elkeseredettek és durvák, hogy az ember néha hajlamos azt gondolni, elkelne egy kicsivel több amnézia is. Ám ezeken a hagyományos forradalmi szektákon és politikai frakciókon túl a politikai akció teljes színtere radikális változáson ment át az 1970-es évek közepe óta. A politikai küzdelem és a politikai lehetőségek mind területi értelemben, mind pedig szervezetileg elmozdultak.

Ma rengeteg civil szervezet (NGO) játszik politikai szerepet, amire az 1970-es évek közepét megelőzően nemigen volt példa. Ezeket mind az állam, mind a magánszektor finanszírozza, gyakran idealista gondolko­dók és szervezők dolgoznak bennük (a civil szervezetek komoly mun­kahely-teremtési programként is funkcionálnak), és többnyire egyfajta problémára összpontosítva (környezetvédelem, nyomor, a nők jogai, a rabszolgaság és a munkaerővel való üzérkedés elleni küzdelem stb.) tartózkodnak a nyíltan antikapitalista politikától, bár gyakorta progresszív gondolatokat és célokat karolnak fel. Mindazonáltal bizonyos esetekben aktívan neoliberálisnak mutatkoznak, bekapcsolódnak az állam jóléti funkcióinak privatizálásába, vagy a marginalizálódott népesség piaci integrációját megkönnyítő intézményi reformokat támogatnak (az ala­csony jövedelműek számára kidolgozott mikrohitelek és mikrofinanciális rendszerek ennek klasszikus példái).

Bár rengeteg radikális és elszánt embert találunk a civil szervezetek tagságában, munkájuk legjobb esetben is csak javítgatásokra szorul. Együttvéve progresszív eredményeik meglehetősen egyenetlen képet mutatnak, bár kétségtelen hogy bizonyos esetekben – így például a nők jogainak, az egészségügynek vagy a környezet megóvásának terüle­tén – komoly mértékben hozzájárultak az emberek életkörülményeinek javításához. Ám a civil szervezetek nem hozhatnak forradalmi változást. Túlságosan kötődnek finanszírozóik politikai álláspontjaihoz. Így, bár lokális esetekben akár segíthetnek is megnyitni olyan tereket, ahol an­tikapitalista alternatívák válnak lehetségessé, még támogathatják is az ilyen irányú alternatíva-kísérleteket, ám semmit sem tesznek azért, hogy ezek az alternatívák ne olvadjanak ismét bele a domináns kapitalista gyakorlatba; sőt, ezt még bátorítják is.

A civil szervezetek mai kollektív ereje jól visszatükröződik abban a domináns szerepben, amit a Társadalmi Világfórumban játszanak, ahol az elmúlt évtizedben a globális igazságot követelő mozgalom támoga­tásának igénye, a neoliberalizmus globális alternatívájának keresése koncentrálódott.

Az ellenállás másik átfogó csoportja a különféle anarchista, autonomista és grass-root szervezetek (GRO-k), amelyek elutasítják a külső dotálást, bár akadnak olyanok is, amelyek valamiféle alternatív intézményi bázisra támaszkodnak (ilyenek például a katolikus egyház „bázisközösségei" Latin-Amerikában, vagy a politikai mobilizáció szélesebb körű egyházi finanszírozása az Egyesült Államok belső területeinek városaiban). Ez a csoport messze nem egységes (valójában időnként heves vitákban esnek egymás torkának, gondoljunk például a társadalmi anarchisták támadá­saira azok ellen, akiket ők csak maró gúnnyal „életmód" anarchistáknak titulálnak). Ugyanakkor mindnyájan osztoznak az államhatalommal folyta­tott párbeszéd iránti ellenszenvükben, és azt hangsúlyozzák, hogy a civil társadalom lehet az a terület, ahol a változások kiharcolhatóak. Az em­berek mindennapi életének szituációin alapuló önszerveződő ereje kell, hogy az alapja legyen bármiféle antikapitalista alternatívának. Társadalmi modellként a horizontális hálózatokat preferálják. A barteren, a kollektí­vákon és a helyi termelési rendszereken nyugvó, úgymond „szolidaritási gazdaságok" az általuk helyeselt politikai gazdaságtani formák. Jellemző módon elvetik bármiféle központi irányítás szükségességét, elutasítják a hierarchikus társadalmi kapcsolatokat, a hierarchikus politikai hatalmi struktúrákat, így a hagyományos politikai pártokat is. Az efféle szerve­zetek a világon mindenütt megtalálhatóak, és nem egy helyen komoly politikai jelentőségre is szert tettek. Némelyikük álláspontja radikálisan antikapitalista, és forradalmi célokat tűznek ki maguk elé, bizonyos ese­tekben pedig elszántan támogatják a szabotázst és a rombolás egyéb formáit (ilyenek voltak az 1970-es években a Vörös Brigádok különféle irányzatai Olaszországban, a Baader-Meinhof csoport Németországban, vagy a Weather Underground az Egyesült Államokban). Ám mindezen mozgalmak hatékonyságát behatárolja az (hagyjuk most figyelmen kívül a legerőszakosabb szélsőségeket), hogy vonakodnak aktivizmusukat olyan nagyobb léptékű szervezeti formákba adaptálni, amelyek képesek szembenézni a globális kihívásokkal. Előfeltételezésük – miszerint a változás szempontjából kizárólag a lokális cselekvésnek van értelme, és bármi, ami kicsit is emlékeztet valamiféle hierarchiára, szükségképpen ellenforradalmi – önpusztítónak bizonyul, ha nagyobb kérdések kerülnek napirendre. Ugyanakkor ezek a mozgalmak kétségtelenül széles bázist nyújtanak az antikapitalista politikai kísérletek számára.

A harmadik nagy trend annak az átalakulásnak az eredménye, amely a hagyományos munkásmozgalmi szervezetek és a baloldali politikai pártok berkein belül megy végbe, a szociáldemokrata hagyományokat ápolóktól a politikai pártszervezetek radikálisabb, trockista vagy kom­munista formájáig. Ez a trend nem táplál ellenszenvet az államhatalom meghódításával vagy a hierarchikus szerveződési formákkal szemben. Sőt, ez utóbbit szükségesnek tartja a politikai szervezet integrációjában a legkülönfélébb politikai skálákon keresztül. Mikor a szociáldemokrácia hegemón szerepet játszott Európában, és még az Egyesült Államokban is jelentős befolyása volt, az értéktöbblet elosztásának állami ellenőrzése az egyenlőtlenségek csökkentésének kulcsfontosságú eszközévé vált. Ennek a rendszernek az volt az Achilles-sarka, hogy nem sikerült az értéktöbblet termelését társadalmi ellenőrzés alá vonni, és ezáltal valódi kihívást intézni a kapitalista osztály hatalma ellen. Nem szabad ugyanak­kor elfeledkeznünk azokról az eredményekről, amelyeket elért, még ha ma már nyilvánvaló is, hogy közel sem elegendő csupán visszatérni a társadalmi jólét és a keynesi gazdaságpolitika modelljéhez. A latin-amerikai bolívári mozgalom és progresszív szociáldemokrata kormányok hatalomra kerülése a legbiztatóbb jelek egy új formájú baloldali etatizmus megjelenésére.

Mind a szervezett munkaerő, mind pedig a baloldali politikai pártok kaptak pár jókora pofont a fejlett kapitalista világban az elmúlt három év­tized során. Mindkettőt rávették vagy rákényszerítették a neoliberalizálás, legfeljebb egyfajta emberibb arcú neoliberalizmus hangsúlyos támoga­tására. Mint arról már szó esett, lehet akár úgy is tekinteni a neolibera­lizmusra mint egy nagyléptékű, meglehetősen forradalmi mozgalomra (amelyet az önjelölt forradalmi személyiség, Margaret Thatcher vezet), amely privatizálja az értéktöbbletet, vagy legalábbis megakadályozza további szocializálását.

Bár mutatkoznak bizonyos jelei mind a szakszervezeti mozgalom, mind a baloldali politika újjáéledésének (ellentétben a Tony Blair Új Mun­káspártja által Nagy-Britanniában bevezetett „harmadik úttal", amelyet szörnyű eredménnyel másolt le számos európai szociáldemokrata párt) a világ számos részén erőre kapó radikálisabb politikai pártokkal párhuza­mosan, mégis kérdésessé vált, hogy elég-e kizárólag a munkások élcsa­patára támaszkodni, vagy hogy képesek-e a politikai hatalomba bizonyos mértékig bekerülő baloldali pártok valódi hatást gyakorolni a kapitalizmus fejlődésére, és képesek-e szembeszállni a válság sújtotta felhalmozás nyugtalan dinamikájával. A német Zöldek hatalomban nyújtott teljesítmé­nyét nehéz lenne tündöklőnek nevezni ahhoz a politikai szerephez ké­pest, amit ellenzékben játszottak, míg a szociáldemokrata pártok teljesen elvesztették azt a lehetőséget, hogy valódi politikai erőként léphessenek fel. Ám a baloldali politikai pártok és a szakszervezetek még mindig jelentősek, és ha átveszik az államhatalom bizonyos aspektusait, mint a brazíliai munkáspárt vagy a bolívári mozgalom Venezuelában, az nem csak Latin-Amerikában van jelentős hatással a baloldali gondolkodásra. Az sem egyszerű kérdés, hogy miként értékeljük a kínai kommunista párt kitüntetett szerepét a politikai hatalom ellenőrzésében.

A korábbiakban itt kifejtett összforradalmi teória azt sugallja, hogy az államhatalom meghódítása nélkül nem lehetséges egy antikapita­lista társadalmi rend létrehozása; ezt a hatalmat radikálisan átalakítva kell átdolgozni a ma még a magántulajdont, a piaci rendszert és a vég nélküli tőkefelhalmozást támogató strukturális és intézményi kereteket. Az összes olyan államok közötti küzdelem – a gazdaságföldrajzi és geopolitikai vetélkedés -, amely a kereskedelem, a pénz vagy éppen a hegemónia kérdései körül folyik, szintén túl fontosak ahhoz, hogy a lokális társadalmi mozgalmakra maradjanak, vagy éppen úgy döntsünk, hogy ezek egyszerűen túl nagy kérdések, és ezért figyelmen kívül hagy­juk őket. A kapitalista politikai gazdaságtan alternatíváját kutatva nem ignorálhatjuk azt a problémát, hogy miként kell az állam és a pénzvilág kapcsolatrendszerét újragondolni, és ez együtt jár azzal a komoly prob­lémával is, hogy mit kezdjünk a pénznek, mint általános értékmérőnek a szerepével. Az állam és az államközi kapcsolatok dinamikájának ignorálása ezért meglehetősen nevetséges ideológia bármely antikapitalista mozgalom számára.

A negyedik nagy trendet azok a társadalmi mozgalmak jelentik, ame­lyek nem igazán támaszkodnak bármely kitüntetett politikai filozófiára vagy irányzatra, hanem a kisajátításokkal, az elnyomorítás különféle formáival szembeni pragmatikus szükségletek hívták életre őket. (Így például mikor a gazdagabb betelepülők egy városrészben kiszorítják az addigi szegényebb lakosságot, az ipari fejlődés teszi lakhatatlanná addigi lakóhelyüket, de ide tartozhatnak a gátépítések, a vizek kisajátítása, a közszolgáltatások és az oktatás leépítése, vagy bármi efféle.) Ezekben az esetekben az adott város, városrész, falu vagy település mindennapi életére fókuszálva alakul ki a politikai szerveződés anyagi alapja azok számára, akiket veszélyeztetnek az állami politikák és a különféle kapita­lista érdekek. Az ilyen protest politikák nagy tömegeket mozgósítanak.

Rengeteg efféle társadalmi mozgalom létezik, és némelyikük idővel radikalizálódik, mikor azzal kénytelen szembesülni, hogy az előttük tornyo­suló problémák sokkal inkább rendszerszintűek, mint helyi, partikuláris gondok. Ha az efféle társadalmi mozgalmak szövetségeket hoznak létre a földkérdés körül (mint a Via Campesina, a brazíliai földnélküli agrárpro­letárok mozgalma, illetve a kapitalista vállalatok föld- és erőforrás-kisajá­tításai ellen tiltakozó parasztok Indiában) vagy éppen városi problémák körül (a „Jogunk van a városhoz, vegyük vissza!" mozgalmak Brazíliában és ma már az Egyesült Államokban is), az azt sugallja, hogy lehetséges olyan szélesebb szövetségeket is létrehozni, amelyek a yuppisodás, a gátépítések, a privatizációk stb. mögött álló rendszerszintű erőket vitatják és támadják. Ezek a mozgalmak, mivel sokkal inkább pragmatikus célok, mintsem ideológiai prekoncepciók mozgatják őket, saját konkrét tapasz­talataikból juthatnak el a rendszerszintű folyamatok megértéséhez. Annak függvényében, hogy egy területen sok ilyen mozgalom alakul ki, például a nagyvárosok esetében, eljuthatnak odáig (amint ezt az ipari forradalom korai szakaszának munkásságáról is feltételezhetjük), hogy közös célokat találnak, és saját tapasztalataik alapján tudatosul bennük a kapitalizmus működése, és valamiféle kollektív megoldás keresésének az igénye. Ez az a terület, ahol fontos szerepet kaphat az Antonio Gramsci írásaiban oly gyakran hivatkozott „organikus értelmiségi" vezető, aki autodidakta, hiszen a világ megértéséhez elsősorban saját keserves tapasztalatain keresztül jutott el, ám a kapitalizmus megértését immár tágabb összefüg­gésekben szemléli. Kiváló példák erre a brazíliai Földnélküli Agrárproletárok Mozgal­ma [Movimento dos Trabalhadores Rurais Sem TerraMST] vagy a kisajátítások elleni indiai mozgalmak paraszti származású vezetői. Ezekben az esetekben a képzett elégedetlenek feladata, hogy a lentről jövő hangokat felerősítve a figyelmet a kizsákmányolás és az elnyomás körülményeire tereljék, és olyan válaszokat fogalmazzanak meg, amelyek egy antikapitalista programmá állnak össze.

A társadalmi változás ötödik epicentrumát az identitás kérdései köré szerveződő emancipatorikus mozgalmak jelentik – a nők, a gyerme­kek, a homoszexuálisok, a faji, etnikai vagy vallási kisebbségek mind követelik az őket megillető helyet a Nap alatt -, valamint a számtalan környezetvédő mozgalom. Ezek kifejezetten nem antikapitalisták. Ezek a mozgalmak, amelyek egyenjogúságot követelnek a fenti kérdésekben, földrajzilag egyenlőtlenül oszlanak el, sőt szükségleteik és követeléseik területi hovatartozásuk alapján nem egyszer meg is osztják őket. Ám a női jogokkal kapcsolatos globális konferenciák (1985, Nairobi, ami az 1995-ös pekingi nyilatkozathoz vezetett), vagy a rasszizmusról folytatott hasonló rendezvények (a sokkal zaklatottabb 2009-es durbani konfe­rencia) valamiféle közös alap kidolgozására törekszenek, akárcsak a környezetvédelmi konferenciák. Nem lehet kérdéses, hogy – legalábbis a világ némely részén – a társadalmi viszonyok ezen dimenziók mentén változnak. Szűk esszencialista szempontból ezek a mozgalmak antagonisztikusnak tűnhetnek az osztályharccal szemben. Kétségtelen, hogy a tudományos világ nagy részében az osztályelemzés és a politikai gazdaságtan rovására szereztek kitüntetett helyet maguknak. Ám a globális munkaerő feminizálása, a nyomor feminizálása a világ szinte minden részén, és a nemi különbségek felhasználása a munkaerő feletti ellenőrzésben az osztályharc további fókuszálásának megkerülhetetlen feltételévé tette a nők egyenjogúsítását és végleges felszabadítását az őket sújtó elnyomás alól. Ugyanez áll az összes többi identitásra, amelye­ket elnyomás és jogfosztás sújt. A rasszizmusnak, a nők és a gyermekek elnyomásának alapvető fontosságú szerepe volt a kapitalizmus felemel­kedésében. Jelenlegi formájában a kapitalizmus alapvetően képes lenne meglenni ezek nélkül a diszkriminációk nélkül, ám az erre való politikai készsége alaposan csökkenni fog, ha nem kap éppen végzetes csapást, egy egységesebb osztályerővel szembesülve. A multikulturalizmus és a női jogok mérsékelt elfogadása – különösen az Egyesült Államokban – szolgál némi bizonyítékkal a kapitalizmus alkalmazkodóképességére a társadalmi változás ezen dimenzióihoz (ideértve a környezetet is), még ha egyben ismét kihangsúlyozza az osztályok közötti törést, mint a poli­tikai akció alapvető dimenzióját.

Ez az öt trend nem egyformán fontos és hasznos a politikai akciók szempontjából. Némely szervezet szépen elegyíti magában mind az öt aspektust. Ám még rengeteg munka kell ahhoz, hogy ezek a tendenciák végül egymásra találjanak a minden mögött megbúvó kérdésben: vajon megváltozhat-e a világ anyagi, társadalmi, mentális és politikai értelem­ben oly módon, hogy nem csupán a világ számos részén az összeom­lás szélére jutott társadalmi és környezeti viszonyokkal konfrontálódik, hanem a végtelen általános növekedés logikájával is. Ez az a kérdés, amelyet az elégedetleneknek és a kiábrándultaknak újra és újra fel kell tenniük, és tanulniuk kell azoktól, akik közvetlenül tapasztalják meg a problémákat, és akik elszánták magukat, hogy a végsőkig folytatják az ellenállást az általános növekedés következményeivel szemben.

A kommunisták, amint erre Marx és Engels a Kommunista kiáltvány­ban kifejtett eredeti koncepciójukban rámutattak, nem alkotnak politikai pártot. Ők egyszerűen azok, akik mindenkor és mindenhol felismerik a kapitalista rend korlátait, hiányosságait és pusztító tendenciáit, akárcsak azt a megszámlálhatatlan sok ideológiai álarcot és hamis legitimációt, amelyet a kapitalisták és apologétáik (különösen a média) találnak ki osztály-egyeduralmuk bebetonozására. A kommunisták szüntelenül egy olyan jövőn munkálkodnak, amely különbözik a kapitalizmus által előre vetített lehetőségektől. Ez egy érdekes definíció. Míg a hagyományos intézményesített kommunizmus halott, és boruljon rá a feledés fátyola, addig ennek a fenti definíciónak az értelmében de facto kommunisták milliói élnek köztünk, akik készek felismeréseiknek megfelelően cseleked­ni, készek alkotó részt vállalni az antikapitalista kezdeményezésekben. Amennyiben, amint azt az 1990-es évek alternatív globalizációs moz­galma kijelentette, „lehet más a világ", akkor miért ne mondjuk ki azt is, hogy „lehetséges egy másmilyen kommunizmus"? Ha valódi változást akarunk, akkor a kapitalista fejlődés jelenlegi körülményei éppen valami effélét követelnek.

(Fordította: Konok Péter)

(A fordítás alapjául D. Harvey-nak a 2010. évi Porto Allegre-i Szociális Világfórumon elhangzott előadása szolgált.)

A kapitalizmus kanyargós ösvényei – David Harvey interjúja Giovanni Arrighivel

A több évtizedes munkásságára visszatekintő, hírneves világrendszer-kutató sok mindent elénk tár kutatásának tárgyáról. Arrighi a hegemóniákat és azok transzferét – a tőkefelhalmozás folyamatában – a materiálist követő financiális expanziók ciklikussága felől magyarázza. A hegemóniaváltás akkor áll elő, amikor a tőke térbeli rögzítettsége korábbi feltételrendszeréből egy nagyobba lép át: a városállamból a nemzetállamba és tovább. A kontinentális léptékű uralomnál azonban nincs új, tágasabb keret. Merre tart a tőke és megszemélyesítője, a polgárság hatalma, a világgazdaságban fokozódó verseny és a válságok közepette?

Tudna nekünk pár szót mondani a családi hátteréről és az iskoláiról?

Milánóban születtem, 1937-ben. Anyai ágon a családom burzsoá szár­mazású. Nagyapám Olaszországba érkező svájci emigránsok gyermeke volt, aki a munkásarisztokrácia soraiból küzdötte fel magát: a huszadik század elején saját üzemeket alapított, amelyek előbb textilipari gépe­ket, majd fűtési- és légkondicionáló berendezéseket gyártottak. Apám egy vasutas fia volt, és Toscanában született. Milánóba költözve anyai nagyapám gyárában talált magának munkát, és tulajdonképpen az egész azzal végződött, hogy feleségül vette a főnöke lányát. Nagyapám és apám között adódtak bizonyos feszültségek, úgyhogy végül apám megalapította saját vállalkozását, amely saját apósának versenytársa lett. Ám ugyanakkor mindketten antifasiszta érzelműek voltak, ami nagyban meghatározta gyermekkoromat. Gyermekként éltem át a háborút: Róma 1943-as elfoglalását követően Észak-Olaszország náci megszállását, az Ellenállást és a szövetséges csapatok megérkezését.

Apám váratlanul, egy autóbalesetben vesztette életét, amikor én 18 éves voltam. Nagyapám rosszallása ellenére úgy döntöttem, hogy fenntartom a vállalkozását, és beiratkoztam a Bocconi Egyetem közgaz­dász szakára – abban reménykedtem, hogy az ilyen tanulmányok majd megkönnyítik számomra annak megértését, hogy miként irányítsam a céget. Ám a közgazdasági tanszék afféle neoklasszikus bástya volt, mereven elzárkózott bármiféle keynesiánus hatástól, és semmiféle segítséget sem nyújtott apai örökségem működtetéséhez. Végül kényte­len-kelletlen úgy döntöttem, hogy megszüntetem a céget. Ezt követően két évet dolgoztam a nagyapám egyik gyárának üzemcsarnokában, és ismereteket gyűjtöttem a termelési folyamat működéséről. Ezek a tanulmányok végképp meggyőztek arról, hogy a neoklasszikus közgaz­daságtan elegáns általános egyensúly-modelljei teljesen alkalmatlanok a termelés, illetve a bevételek elosztásának megértéséhez. Ez lett a szakdolgozatom alapja. Ezután kineveztek assistante volontariónak – vagyis fizetés nélküli tanársegédnek professzorom mellé. Akkoriban ez számított a legalsó foknak az olaszországi egyetemek ranglétráján. A megélhetésemet pedig az biztosította, hogy gyakornoki állást kaptam az Unilevernél.

Miként került sor arra, hogy 1963-ban Afrikába utazott, ahol a University College of Rhodesia and Nyasaland-en kezdett dolgozni?

Hogy miért mentem oda, az meglehetősen egyszerű. Megtudtam: a brit egyetemek fizetnek azért, hogy az ember tanítson és kutasson – ellentétben Olaszországgal, ahol négy vagy öt évet kellett assistante volontarióként lehúzni ahhoz, hogy egyáltalán reményed lehessen valamiféle fizetett státusz elérésére. Az 1960-as évek elején a britek egyetemek egész sorát alapították meg egykori gyarmatbirodalmuk te­rületén; ezek a szigetországi brit egyetemek kollégiumaiként működtek. Az UCRN a Londoni Egyetem [University of London] kollégiuma volt. Két állást is megpályáztam, az egyiket Rhodesiában, a másikat pedig Szingapúrban. Londonba hívtak állásinterjúra, és mivel az UCRN érdek­lődést mutatott irántam, felajánlottak ott egy közgazdaságtani előadói állást. Szóval utaztam.

Ez valódi intellektuális újjászületés volt számomra. A matematikailag modellezett neoklasszikus hagyományok, amelyeket korábban meg kel­lett tanulnom, egyszerűen semmit nem voltak képesek mondani azokról a folyamatokról, amelyeket Rhodesiában megfigyelhettem, vagy éppen az afrikai élet valóságáról. Az UCRN-ben szociál-antropológusokkal dolgozhattam együtt, különösen Clyde Mitchell-lel, aki már akkor a kap­csolatháló-analízissel foglalkozott, és Jaap Van Velsennel, aki bevezette a szituációs analízis fogalmát, amit később kibővített esettanulmány-ana­lízisként értelmeztek újra. Rendszeresen látogattam a szemináriumaikat, és mindketten komoly hatást gyakoroltak rám. Egyre inkább elvetettem az absztrakt modellezést a szociális antropológia konkrét, empirikusan és történetileg egyaránt megalapozott teóriájának kedvéért. Megkezdtem a neoklasszikus közgazdaságtantól a komparatív-történeti szociológia felé tartó hosszú menetelésemet.

Ez volt 1966-ban írott esszéjének, a Rhodesia politikai gazdaságtaná­nak [The Political Economy of Rhodesia] kontextusa. Ebben az írásában elemezte az országban kialakult kapitalista osztályviszonyok formáit, és a sajátosan jellemző ellentmondásokat – megmutatta azt a dinamikát, amely 1962-ben a telepeseket tömörítő Rhodesiai Front pártjának győzelméhez vezetett, majd arra, hogy 1965-ben lan Smith egyoldalúan kinyilvánította az ország függetlenségét. Mi adott kezdeti ösztönzést ennek az esszének, és visszatekintve mi tűnik belőle fontosnak az ön számára?

A Rhodesia politikai gazdaságtanát Van Velsen ösztönzésére írtam, aki kérlelhetetlenül kritizálta az általam addig használt matematikai model­leket. Egy recenziót írtam Colin Leys könyvéről, a European Politics in Southern Rhodesiáról [Európai politika Dél-Rhodesiában] , és Van Velsen azt tanácsolta, hogy azt bővítsem egy hosszabb tanulmánnyá. Ebben a munkámban, illetve a Munka­erő-kínálat történelmi perspektívában [Labour Supplies in Historical Perspective] című tanulmányomban annak módozatait elemeztem, ahogy a rhodesiai parasztság teljes proletarizálódása ellentmondásba került a tőkefelhalmozással – mindez végül több problémát okozott a kapitalista szektornak, mint amennyi haszonnal járt.1 Amíg a proletarizálódás csupán részleges volt, addig az afrikai parasztok finanszírozták a tőkefelhalmozást, hiszen részben megtermelték saját létezésük feltételeit; ám ahogy egyre inkább proletarizálódott a parasztság, egyre több gaz­dasági mechanizmus vált működésképtelenné. Egy teljesen proletarizált munkaerő csupán akkor kizsákmányolható, ha a fizetett munkabér teljes mértékben fedezi megélhetésének költségeit. Vagyis a proletarizálódás nem tette egyszerűbbé a munkaerő kizsákmányolását, hanem éppen ellenkezőleg, megnehezítette azt, és gyakran arra késztette a rezsimet, hogy fokozza az elnyomást. Martin Legassick és Harold Wolpe szerint például a dél-afrikai apartheid oka abban érhető tetten, hogy a rezsim kénytelen volt növelni az elnyomást az immár teljesen proletarizálódott afrikai munkaerővel szemben, amely nem volt képes olyan mértékben finanszírozni a tőkefelhalmozást, mint korábban.

Afrika déli területeit – Dél-Afrikától és Botswanától a két egykori Rho­desián, Mozambikon, Malawin (az akkori Nyaszaföldön) át egészen Kenyáig, mint legészakibb pontig bezárólag – az ásványkincsek gaz­dagsága, az ültetvényes-telepes jellegű mezőgazdaság és a parasztság elképesztő mértékű kifosztottsága jellemezte. Mindez meglehetősen különbözik Afrika más területeitől, ideértve a kontinens északi részét is. A nyugat-afrikai gazdaságok alapvetően a parasztságon alapultak. Ám a déli régió – amelyet Samir Amin a „munkaerő-tartalékok Afrikájaként" jellemzett – a legtöbb szempontból a paraszti elnyomorodás, vagyis a proletarizálódás paradigmájában mozgott. Sokan rámutattunk arra, hogy az extrém mértékű elnyomorodás e folyamata ellentmondásokat hordoz magában. Kezdetben megteremtette annak a lehetőségét, hogy a parasztságból finanszírozzák a kapitalista mezőgazdaság kialakulását, a bányászatot, az iparosodást stb. Ám azután egyre növekvő nehézsé­geket okozott az általa megteremtett proletariátus kizsákmányolásában, mobilizálásában és ellenőrzésében. Az az elemzés, amit akkoriban végeztünk – az én Munkaerő-kínálat történelmi perspektívában tanul­mányom, illetve Legassick és Wolpe idevágó írásai – megalapozták azt az elméletet, amely a proletarizálódás és az elnyomorodás dél-afrikai paradigmájaként vált közismertté.

Azoknak a véleményével szemben, akik – mint például Robert Brenner – tout court azonosítják a kapitalista fejlődést a proletarizálódással, a dél­-afrikai tapasztalatok azt mutatják, hogy a proletarizálódás önmagában és saját természeténél fogva nem kedvez a kapitalista fejlődésnek – ehhez egy egész sor más tényezőre is szükség van. Én magam Rhodesiában a proletarizálódás három fázisát különítettem el, amelyek közül a tőkés felhalmozás szempontjából csupán egy mutatkozott kedvezőnek. Az első szakaszban a parasztok a mezőgazdasági termékeik piaci értékesíté­sével reagáltak a vidék kapitalista fejlődésére, és csupán igen magas bérekért voltak hajlandóak munkaerőként szolgálni. Így az egész régiót munkaerőhiány jellemezte, hiszen amikor a kapitalista mezőgazdaság vagy a bányászat fejlődésnek indult, mindez olyan szükségleteket indu­kált a helyi termékekre, amit az afrikai parasztok igen gyorsan ki tudtak elégíteni. Sokkal inkább termékeik értékesítésével, mintsem munkaerejük áruba bocsátásával léptek be a pénzgazdálkodás területére. A telepes-ültetvényes gazdálkodás állami támogatásának egyik célja éppen az volt, hogy az afrikai paraszti gazdálkodással szemben versenyt támasztva a parasztokat rászorítsák, hogy termékeik helyett inkább munkaerejüket vigyék a piacra. Ez egy olyan hosszú távú folyamatot eredményezett, amely a részleges proletarizálódástól a teljes proletarizálódás felé mutatott; ám mint már említettem, ez a folyamat sem volt mentes az ellentmondásoktól. A leegyszerűsített „proletarizálódás mint kapitalista fejlődés" modellnek az a hiányossága, hogy nem csupán a dél-afrikai telepes-ültetvényes gazdálkodásra nem illik, de számos egyéb konkrét esetet is figyelmen kívül hagy – így például magát az Egyesült Álla­mokra jellemző fejlődést is, amely teljesen eltérő minták szerint alakult: a rabszolgaságot kombinálta az őslakosság kiirtásával és az európai munkaerő-felesleg bevándorlásával.

Ön az egyike volt az UCRN azon kilenc oktatójának, akiket 1966 jú­liusában, a Smith-kormány által bevezetett szigorítások idején politikai tevékenységükért letartóztattak?

Igen, egy hétre lecsuktak minket, azután pedig deportáltak.

Ekkor ön Dar es Salaamba ment, amely akkoriban számos szempont­ból az intellektuális interakciók Paradicsomának tűnt. Beszélne nekünk erről az időszakról, illetve arról a közös munkáról, amelyet ott John Saullal végzett?

Ez mind intellektuálisan, mind pedig politikai szempontból igen érdek­feszítő időszak volt. Amikor én 1966-ban Dar es Salaamba érkeztem, Tanzánia még csak alig néhány éve nyerte el függetlenségét. Nyerere olyan nézeteket vallott, amelyeket ő maga afféle afrikai szocializmusnak tekintett. Sikerült mindkét féltől egyenlő távolságot tartania a szovjet-kínai viszony elmérgesedése idején, és kiváló kapcsolatokat ápolt a skandinávokkal. Dar es Salaam lett az összes dél-afrikai emigráns nemzeti fel-szabadítási mozgalom főhadiszállása, amelyek a portugál gyarmatokról, Rhodesiából vagy a Dél-Afrikai Köztársaságból menekültek el. Három évet töltöttem az ottani egyetemen, és sokféle emberrel találkoztam: az amerikai Fekete Hatalom aktivistáival, vagy éppen olyan tudósokkal és gondolkodókkal, mint Immanuel Wallerstein, David Apter, Walter Rodney, Roger Murray, Sol Picciotto, Catherine Hoskins, Jim Mellon, aki később a Weathermen egyik alapítója lett, Luisa Passerini, aki a FRELIMÓt tanulmányozta, és sokan mások. Köztük megismertem természetesen John Sault is.

Johnnal dolgozva Dar es Salaamban érdeklődésem a munkaerő-el­látás problémáiról egyre inkább a nemzeti felszabadító mozgalmakra, illetve a dekolonizációs folyamat során kialakuló új rezsimek kutatására fókuszálódott. Mindketten meglehetősen szkeptikusak voltunk abból a szempontból, hogy ezek a rezsimek képesek lesznek-e megszabadulni attól a jelenségtől, amit éppen akkoriban kezdtek neokolonializmusnak nevezni, és egyben megvalósítani a gazdaság fejlesztésére vonatkozó ígéreteiket is. Ám abban véleménykülönbség volt köztünk – és ez azt hiszem, mind a mai napig fennmaradt -, hogy én sokkal kevésbé tar­tottam ezt aggasztónak, mint John. Én ezeket a mozgalmakat nemzeti felszabadító mozgalmaknak tekintettem; semmiféle szempontból nem voltak szocialisták, még akkor sem, ha elsajátítottak és felhasználtak némi szocialista retorikát. Populista rezsimek voltak, és én nem is szá­mítottam többre tőlük a nemzeti felszabadításnál, amelyet mindketten önmagában is igen fontos szempontnak tekintettünk. Ám arról, hogy voltak-e bennük ezen túlmutató lehetőségek is a politikai fejlődésre vonatkozóan, találkozásaink alkalmával mindmáig heves, ám igen jó hangulatú vitákat folyatunk Johnnal. Mindazonáltal közösen írt esszéink arról szólnak, amiben egyetértettünk.

Mikor visszatért Európába, nagyon más világot talált, mint amilyet hat évvel korábban maga mögött hagyott?

Igen. 1969-ben érkeztem haza Olaszországba, és egyszerre két helyzetbe is nyakig merültem. Az egyik a Trentói Egyetemen volt, ahol docentúrát kaptam. Trento a militáns diákok fellegvárának számított, és akkoriban az egyedüli olaszországi egyetem volt, ahol szociológiából doktorátust lehetett szerezni. Kinevezésemet támogatta az egyetem szervezőbizottsága, amely a kereszténydemokrata Nino Andreattából, a liberális szocialista Norberto Bobbióból és Francesco Alberoniból állt. Részben annak is köszönhettem a megbízást, hogy egy radikális személy alkalmazásával kívánták lenyugtatni a diákmozgalmat. Az első szeminári­umomon mindössze négy hallgató jelent meg; ám az őszi szemeszteren, miután 1969 nyarán megjelent Afrikáról szóló könyvem,2 már közel ezer diák próbált bejutni az előadóterembe. A kurzusom nagy esemény lett Trentóban. Még a Lotta Continua csoport szétválásában is szerepem volt: a Boato frakció arra ösztönözte a diákokat, hogy vegyenek részt az előadásokon és ismerjék meg a növekedéselméletek radikális kritikáját, míg a Rostagno frakció az udvarról köveket hajigált az auditórium abla­kaiba, hogy félbeszakítsa az előadásokat.

A másik szituáció Torino volt, Luisa Passerini jóvoltából, aki a szituacionista írások nagy propagálója volt, és így nagy hatást gyakorolt a Lotta Continua számos káderére, akik éppen akkoriban csipegették fel a szituacionizmust. Trento és Torino között ingázva Milánón keresztül kellett utaznom – így a diákmozgalom fellegvárából egyenesen a mun­kásmozgalom fellegvárába érkeztem. Egyrészt megfogott, de bizonyos aspektusaiban egyben zavart is ez a mozgalom – különösen a „politika" heves elutasítása. Néhány gyűlésen az igen militáns munkások felálltak, és azt mondták: „Elég a politikából! A politika rossz irányba taszigál ben­nünket. Egységesnek kell lennünk!" Számomra, aki Afrikából érkeztem, meglehetősen sokkoló volt, hogy a harcoló munkások reakciósnak és elnyomónak tekintették a kommunista szakszervezetet – és ráadásul ez a véleményük meglehetősen sok igazságot hordozott. A kommunista párt szakszervezeteivel szembeni reakció pedig átcsapott az összes szakszervezettel szembeni ellenségességbe. Az olyan csoportok, mint a Potere Operaio vagy a Lotta Continua alternatívának tekintették magu­kat mind a szakszervezetekkel, mind pedig a tömegpártokkal szemben. Romano Maderával – aki akkoriban még diák volt, de egyben politikai aktivista is, és (nagy ritkaság a parlamenten kívüli baloldal köreiben) Gramsci követője – azon kezdtünk gondolkodni, hogy miként találhatnánk egy olyan gramsciánus stratégiát, amely alkalmazható a mozgalomra.

Így jelent meg az autonómia – a munkásosztály intellektuális autonó­miájának – gondolata. E koncepció kikovácsolását manapság általában Antonio Negrinek szokták tulajdonítani. Valójában azonban az a Gramsci-interpretáció volt az alap, amelyet mi alakítottunk ki az 1970-es évek elején a Madera, Passerini és jómagam által alapított Gruppo Gramsci keretében. A mozgalomban való szerepünket nem abban láttuk, hogy alternatívát nyújtsunk akár a szakszervezetekkel, akár a pártokkal szem­ben, hanem olyan diákoknak és értelmiségieknek tekintettük magunkat, akik hozzásegítik a munkások avantgárdját saját autonómiájuk – a mun­kásautonómia, autonomia operaia – megformálásában, amelyhez azon tágabb, nemzeti és globális folyamatok megértésén keresztül vezet az út, amelyek kereteiben saját harcuk is folyik. Gramscii terminológiával élve úgy fogtuk ezt fel, mint az értelmiség organikus kifejlődését a harcoló munkásosztály kebelében. Ennek érdekében alakítottuk meg a Collectivi Politici Operait (CPOs), amely azután mint Area dell'Autonomia vált is­mertté. Miután ezek a kollektívák kialakították saját autonóm gyakorlatu­kat, a Gruppo Gramsci okafogyottá vált, és így feloszlathattuk. Ám Negri éppen akkor került a képbe, amikor 1973 őszén a csoport feloszlott, és olyan kalandor ösvényekre térítette a CPOs-t és az Area dell'Autonomiát, amelyek meglehetősen távol estek a mi eredeti szándékainktól.

Le tudott vonni valamiféle közös tanulságokat az afrikai nemzeti felszabadítási harcokból és az olaszországi munkásosztály küzdelmeiből?

A két tapasztalatban közös pont, hogy mindkét esetben igen jó kapcso­latokat ápoltam a szélesebb értelemben vett mozgalmakkal. Tudni akar­ták, hogy milyen alapon veszek részt a harcukban. Az én álláspontom a következő volt: „Nem fogom nektek megmondani, hogy mit tegyetek, hiszen ti sokkal alaposabban ismeritek a saját helyzeteteket, mint azt én valaha is ismerni fogom. De én jobb helyzetben vagyok ahhoz, hogy értelmezzem azokat a tágabb összefüggéseket, amelyek ezt a szituációt alakítják. Vagyis a csere alapja közöttünk az, hogy ti megismertetitek velem a helyzeteteket, én pedig elmondom, hogy az miként illeszkedik a tágabb kontextusba, amit ti nem, vagy csupán részlegesen láthattok." Ez pedig mindig kiváló alapnak bizonyult az együttműködésre, mind a dél-afrikai felszabadítási mozgalmak, mind pedig az olaszországi mun­kások esetében.

A kapitalista válságról írott 1972-es cikkeim mind egy effajta cseréből születtek.3 A munkásoknak azt mondták: „Gazdasági válság van, most meg kell húznunk magunkat. Ha tovább harcolunk, máshová viszik a munkalehetőségeket." Mire a munkások azt kérdezték tőlünk: „Valóban válságban vagyunk? És ha igen, akkor ez mit von magával? Csak ezért kussolnunk kellene?" A kapitalista gazdasági válság teóriája felé címen összegyűjtött cikkek ebben a problematikában mozogtak, amelynek kereteit maguk a munkások szabták meg, akik azt mondták, hogy „beszéljetek nekünk a külvilágról, és arról, hogy mire számíthatunk". A cikkek kiindulópontja lényegében a következő volt: „Nézzétek, válságok lesznek, függetlenül attól, hogy harcoltok vagy sem – nem a munkások küzdelmének eredményei, és nem is a gazdaságigazgatás »hibái« okoz­zák őket, hanem a tőkés felhalmozás kikerülhetetlen elemei." Ez volt a kezdeti irányvonal. Ezt a válság legelején írtam; még mielőtt a válság megjelenését szélesebb körben észrevették volna. Olyan keretként vált mindez fontossá, amelyet felhasználva évekig figyelhettem, hogy mi történik. Ebből a szempontból pedig meglehetősen jól működött.

Később még visszatérünk a kapitalista válság elméletéhez, de előbb még calabriai munkájáról szeretném kérdezni. 1973-ban, mikor a mozgalom végül leszálló ágba került, elfogadott egy oktatói állást Cosenzában.

A Calabriába költözés egyik fő vonzereje éppen az volt számomra, hogy új helyen folytathattam kutatásaimat a munkaerő-kínálat területén. Rhodesiában már láttam, hogy miként megy végbe az afrikaiak teljes proletarizálódása – illetve pontosabban, hogy miként tudatosul bennük teljes proletarizálódásuk -, és ez miként vezetett a városiasodott régiók­ban a megélhetéshez szükséges munkabérért folytatott harcokhoz. Más szavakkal, az az elképzelés, hogy „egyedülálló férfiak vagyunk, a család­jaink továbbra is parasztként élnek vidéken", nem volt már fenntartható, amint kénytelenek voltak a városba költözni. Erre rámutattam a Munkaerő-kínálat történelmi perspektívában is. Mindez Olaszországban még tisztábban került fókuszba, hiszen ott a következő volt a kirakós játék alapja: az ország déli területeiről érkező migránsok az 1950-es és 1960-as években sztrájktörőkként érkeztek az iparosodott északi területekre. De az 1960-as évek során, és különösen az évtized vége felé egyre in­kább osztályharcos avantgárddá alakultak, és ez volt a migránsok tipikus tapasztalata. Mikor egy kutatói munkacsoportot hoztam létre Calabriában, az Afrikával foglalkozó szociál-antropológusokat olvastattam a résztve­vőkkel, különösen a migrációval foglalkozó textusokat, és ezt követően vettük górcső alá a calabriai munkaerő-kínálat problematikáját. A fő kérdések a következők voltak: mik ennek a migrációnak az előfeltételei és mik a korlátai? Tekintettel arra, hogy a migránsok egy adott ponton, ahelyett, hogy olyan engedelmes munkaerőként szolgáltak volna, amely alkalmas az északi munkásosztály alkupozícióinak aláásására, önmaguk váltak militáns avantgárddá.

A kutatás során két eredményre jutottunk. Először is, a kapitalista fej­lődés nem feltétlenül alapozódik a teljes proletarizálódásra. Egyrészt a nagyobb távolságokra kiterjedő migráció olyan helyekről indult ki, ahol a termőföldek teljes kisajátítására még nem került sor; ahol akár még arra is lehetőségük nyílott a migránsoknak, hogy a földbirtokosoktól földet vásároljanak. Ez a primogenitura lokális szokásrendszereihez kapcso­lódott, amelynek értelmében mindig a legidősebb fiú örökölte a földet. A fiatalabb fiúk hagyományosan az egyházhoz vagy a hadsereghez csatlakoztak mindaddig, amíg a tömegessé váló, nagyobb távolságokat átfogó migráció nem nyújtott egyre jelentősebbé váló alternatívát annak az összegnek a megkereséséhez, amelynek birtokában hazatérve földet vásárolhattak, és gazdálkodni kezdhettek. Másrészt pedig azokon a való­ban szegény területeken, ahol a munkaerő teljes mértékben proletarizálódott, az emberek általában nem engedhették meg maguknak a migrációt. Erre csupán olyan esetekben nyílott lehetőségük, mint amikor 1888-ban Brazíliában eltörölték a rabszolgaságot, és komoly igény mutatkozott az azt helyettesítő olcsó munkaerőre. A dél-olaszországi mélyen elszegé­nyedett területekről toboroztak ekkor munkásokat, akiknek kifizették a hajójegyüket, és a felszabadított rabszolgák pótlására letelepítették őket Brazíliában. Ezek a migráció igencsak eltérő formái. De nagy általános­ságban nem az igazán szegények azok, akik migrálnak; ehhez ugyanis szükség van bizonyos eszközökre és kapcsolatokra.

A calabriai kutatásaink másik eredménye hasonló az Afrikában végzett kutatásoknál tapasztaltakhoz. A migránsok hajlandósága, hogy bekap­csolódjanak a vándorlásaik célterületén folyó osztályharcokba mindkét helyen attól függött, hogy az ottani feltételeket mennyire tekintették állandónak életesélyeik alakításának szempontjából. Nem elegendő kijelenteni, hogy a migránsokat kibocsátó területek helyzete határozza meg, hogy milyen fizetésért és milyen körülmények között fognak ezek a migránsok dolgozni. Azt is meg kell mutatni, hogy mely ponton tekin­tenek úgy magukra a migránsok, mint akik a bérmunkára alapozzák teljes létfenntartásukat – ezt a fordulópontot fel kell ismerni, és figyelni, vizsgálni kell. De a legfontosabb eredmény az volt, hogy egy újfajta kri­tikai szemléletet alakítottunk ki a proletarizálódással, mint a kapitalista fejlődés tipikus folyamatával szemben.

Ennek a kutatásnak az eredményeit Rómában ellopták egy autóból. Így végül csak az Egyesült Államokban jelentek meg, sok évvel azután, hogy ön 1979-ben Binghamptonba költözött, ahol megformálódott a világrendszer-analízis. Ez volt az első eset, hogy ön Wallerstein és Brenner nézeteivel szemben egyértelműen megfogalmazta álláspontjait a proletarizálódásról és a kapitalista fejlődésről?

Igen, bár korántsem voltam eléggé nyílt és egyértelmű. Jóllehet csak futólag említettem Wallerstein és Brenner nevét; valójában azonban az egész tanulmány az ő kettejük kritikája volt.4 Wallerstein azt az elméletet vallja, amely szerint a termelési viszonyokat az határozza meg, hogy milyen helyet foglalnak el a centrum-periféria struktúrájában. Véleménye szerint a periférián az ember korlátozó jellegű termelési viszonyokat talál; nem lehetséges a teljes proletarizálódás, amely a centrumra jellemző állapot. Brenner bizonyos értelemben éppen ellenkező eredményre jut, de más szempontból nézetei igen hasonlóak Wallerstein elképzeléseihez, vagyis hogy a termelési viszonyokat a centrum-periféria struktúrában elfoglalt helyük határozza meg. A centrum-perifériában elfoglalt hely és a termelési viszonyok kapcsolata mindkettejüknél kitüntetett szerepet kap. A calabriai kutatások azonban mást mutattak. Ott, ugyanabban a periféri­ális környezetben a fejlődés három olyan párhuzamos mintáját mutattuk ki, amelyek kölcsönösen megerősítik egymást. Ráadásul ez a három irány igencsak emlékeztetett olyan formákra, amelyek történelmileg más, centrális területek fejlődésére voltak jellemzőek. Az egyik meglehetősen hasonló a Lenin által meghatározott „porosz úthoz" – latifundiumok és teljes proletarizálódás; a másik a Lenin-féle „amerikai úthoz", ahol a kis-és középgazdaságok beágyazódnak a piaci viszonyokba. A harmadikról, amelyet mi „svájci útnak" neveztünk el, Lenin nem tesz említést: hosszú távú migráció, majd hazatérve tulajdonszerzés és a tulajdon fenntartása. Svájcban nem a parasztság kisajátítása volt jellemző, hanem egy olyan migráció vált hagyománnyá, amely a paraszti kistermelés konszolidáci­ójához vezetett. Calabria esetében éppen az volt az érdekes, hogy ott a periférián találtunk rá mindhárom, egyébként a centrális területekre jellemző útra – ez egyaránt kritika volt Brenner proletarizálódás-teóriájára és Wallersteinére, aki a termelési viszonyokat a centrum-periféria helyzetben szemlélte.

Az imperializmus geometriája [The Geometry of Imperialism] című műve 1978-ban jelent meg, mielőtt az Egyesült Államokba utazott volna. Újraolvasva engem meg­ragadott a matematikai metafora – a geometria -, amelyet arra használ, hogy megértesse Hobson imperializmus-elméletét, és amelynek igen hasznos szerep jut. De belül ott van egy érdekes földrajzi kérdés: mikor ön közös nevezőre hozza Hobsont és a kapitalizmust, hirtelen megjelenik a hegemónia fogalma, mint egy váltás a geometriáról a geográfiára. Mi volt az eredeti intenciója a Geometria megírásakor, és mi ennek a műnek a jelentősége az ön számára?

Akkoriban meglehetősen zavart az a terminológiai összevisszaság, amely az „imperializmus" meghatározása körül kavargott. Úgy szeret­tem volna némileg eloszlatni ezt a káoszt, hogy meghatározok egyfajta topológiai pontot, amelyből kiindulva a különböző koncepciók, amelyeket gyakorta zavarosan egyként „imperializmusnak" neveztek, elkülöníthető­ek lesznek egymástól. De az imperializmuson végzett afféle gyakorlat­ként… igen, számomra ez azt jelentette, hogy a hegemónia koncepciója felé fordultam. Ezt egyértelműen le is szögeztem Az imperializmus geometriájához 1983-ban írt utószóban, ahol amellett érveltem, hogy a hegemónia Gramsci-féle elképzelése alkalmasabb lehet az államok közti kapcsolatrendszerek jelenlegi dinamikájának elemzésében, mint az „imperializmus". Ebből a szempontból az, amit jómagam és mások tet­tünk, nem más, mint Gramsci hegemónia elméletének újraalkalmazása azokra az államok közti kapcsolatokra, amelyekre eredetileg is használ­ták, mielőtt még Gramsci az egy nemzeti-politikai fennhatóságon belüli osztályviszonyok elemzésére vonatkoztatta volna. Gramsci természete­sen számos olyan új szemponttal gazdagította ezt az elméletet, amelyek korábban így nem voltak megfogalmazva. Amikor mi ismét a nemzetközi kapcsolatokra alkalmaztuk, nagyrészt erre támaszkodtunk.

Az 1994-ben megjelent A hosszú huszadik század [The Long Twentieth Century] című munkára Braudel volt a legjelentősebb hatással. Miután feldolgozta, van-e vala­miféle jelentős kritikája az ő gondolatait illetően?

A kritika ez esetben meglehetősen egyszerű. Braudel a piacokról és a kapitalizmusról szóló információk hihetetlenül gazdag forrása, de elméleti keretekkel nem szolgál. Pontosabban, amint arra Charles Tilly rámu­tatott, Braudel annyira eklektikus, hogy megszámlálhatatlan részleges elmélettel jön elő, ám ezek összességükben nem alkotnak egy elméletet. Nem lehet egyszerűen Braudelre támaszkodni; hozzá úgy kell közeledni, hogy az embernek határozott elképzelése van arról, hogy mit keres, és mit akar tőle. Az egyik olyan dolog, amire én összpontosítottam, és ami megkülönbözteti Braudelt Wallersteintől és a világrendszer-elmélet összes többi képviselőjétől – hogy a hagyományosabb, marxista és másféle gazdaságtörténészekről ne is beszéljünk -, az a gondolat, hogy a tizenhatodik és tizenhetedik század folyamán kialakuló nemzetállami rendszert megelőzi a városállamok rendszere; és a kapitalizmus gyöke­reit éppen itt, a városállamokban kell keresni. Ez az a jelenség, ami a Nyugatot, illetve Európát megkülönbözteti a világ többi részétől. Ám az ember könnyen eltévedhet, ha csupán Braudelt követi, hiszen ő oly sok irányba kalandozik el. Így például nekem ezt az álláspontot szabályosan fel kellett tárnom, és összegyúrnom William McNeill Pursuit of Power [A hatalom vonzásában] c. könyvével, amely egy más nézőpontból szintén amellett érvel, hogy a városállami rendszer megelőzte és előkészítette a territoriális államok rendszerének felemelkedését.

Egy további gondolatmenet, amelyet ön sokkal tágabb elméleti keretbe foglal, de amely kétségkívül Braudeltől ered, hogy a pénzügyi expanzió egy bizonyos fajta hegemón rendszer alkonyát jelenti, és jelzi az áttérést egy új hegemóniára. Tekinthetjük ezt úgy, mint A hosszú huszadik század központi gondolatát?

Igen. Az elmélet úgy szólt, hogy egy adott korszak legfőbb kapitalista szerveződései egyben a pénzügyi expanzió vezetői is lesznek, amelyre mindig akkor kerül sor, amikor a termelőerők anyagi jellegű expanziója eléri saját határait. Ennek a folyamatnak a logikája szerint – amelyet, szögezzük le ismét, Braudel nem fogalmaz meg -, amikor a verseny fokozódik, akkor a gazdasági termelésbe való befektetés egyre kocká­zatosabbá válik, következésképpen a tőkefelhalmozók számára nagyobb preferenciális hangsúlyt kap a likviditás, és ez azután megteremti a pénzügyi expanzió előfeltételeit. A következő kérdés természetesen az, hogy miként jönnek létre a pénzügyi expanziót megkívánó feltételek. E tekintetben Weber elméletére támaszkodtam, aki szerint a mobil tőkére irányuló államközi versengés a modern kor világtörténeti specifikumát jelenti. Én azzal érveltem, hogy ez a verseny teremti meg a feltételeket a financiális expanzió iránti igényre. Braudel elképzelése az „alkony­ról" – mint arról az óhatatlanul bekövetkező fázisról, amelynek során a felhalmozás irányítása átkerül a materiális szférából a financiálisba, és végül új irányításba torkollik – alapvető fontosságú. De éppen ennyire fontos Marx elmélete is, aki szerint egy adott állam alkonya, amely a financiális expanzió szakaszába lép, egyben virradatot jelent egy másik területen: a Velencében felhalmozott értéktöbblet Hollandiába vándorolt; a Hollandiában felhalmozott érték továbbment Angliába; majd pedig onnan is átözönlött az Egyesült Államokba. Marx így lehetővé teszi szá­munkra, hogy kiegészítsük Braudelt: az alkony másutt virradattá változik, és mindez együtt rengeteg egymásba kapcsolódó fejlődési folyamatot eredményez.

A hosszú huszadik század a kapitalista expanzió és a hegemón hatalom felívelésének ciklusait a reneszánszból a jelenbe helyezi át. Az ön narratívájában a tőke materiális terjeszkedésének fázisai végül elerőtlenednek az egyre fokozódó verseny nyomása alatt, és utat ad­nak a financiális expanziónak, amelynek kimerülése az államok közti káoszban nyilvánul meg, és mindez végül egy olyan új hegemonikus hatalom felemelkedését eredményezi, amely képes visszaállítani a globális rendet, és egy új társadalmi réteg támogatásával el tudja indí­tani a materiális expanzió újabb ciklusát. Ilyen egymás után következő hegemonikus hatalmak voltak Genova, Hollandia, Britannia és végül az Egyesült Államok. Milyen fontosságot tulajdonít ön ezekben az egymás után következő fázisokban – amelyek mind véget vetnek az őket megelő­ző problémák terhelte időszakoknak – az esetlegességnek, a véletlenek összekapcsolódásainak?

Ez egy érdekes és bonyolult kérdés! Az esetlegességnek mindig van némi szerepe. Ugyanakkor annak oka, hogy ezek a változások ennyire elhúzódnak, a felfordulások és a káosz időszakain keresztül realizálód­nak, éppen azokban az aktorokban keresendő, amelyeknek keresztül kell esniük egyfajta tanulási fázison, mielőtt megerősödve újjászervez­nék a rendszert. Ez meglehetősen egyértelmű, ha a legfrissebb példát, az Egyesült Államokat vizsgáljuk. A tizenkilencedik század végére az Egyesült Államok már felmutathatott néhány olyan vonást, amelyek arra utaltak, hogy új hegemón hatalomként Britannia örökösévé válhat. Ám mégis több mint fél évszázadra, két világháborúra és egy katasztrofális gazdasági válságra volt szükség, mire az Egyesült Államok képes volt kialakítani azokat a struktúrákat és ideológiákat, amelyek a második világháborút követően lehetővé tették, hogy valóban hegemón szerepbe kerüljön. Vajon az Egyesült Államok tizenkilencedik századi fejlődése a hegemónia lehetősége felé egyszerűen valamiféle véletlennek tud­ható be, vagy más okai is vannak? Nem tudom. Persze ott volt egy fontos földrajzi aspektus – Észak-Amerika térbeli helyzete különbözik Európáétól, és ez lehetővé tette egy olyan állam kiformálódását, amely Európában képtelenség lett volna, a kontinens keleti határát leszámítva, ahol Oroszország szintén kiterjesztette territoriális fennhatóságát. De ott volt még egy szervezeti komponens is: Britannia egy olyan nemzetközi hitelrendszert alakított ki, amely egy bizonyos ponton sajátos módon az Egyesült Államok megformálódásának kedvezett.

Nyilvánvaló, hogy ha nem lett volna az Egyesült Államok az ő különle­ges történelmi-földrajzi helyzetével a tizenkilencedik század végén, akkor a történelem egészen másként alakul. Hogy akkor melyik ország került volna hegemón helyzetbe? Legfeljebb találgathatunk. Ám az Egyesült Államok igenis létezett, és sok szempontból éppen Hollandia és Britan­nia hagyományaira tudott építkezni. Genova némileg eltérő eset: én sohasem állítottam, hogy hegemón hatalom lett volna. Közelebb állt egy olyanféle transznacionális pénzügyi szerveződéshez, amely a diaszpó­rákban hajlamos kialakulni, ide értve a mai kínai diaszpórát is. De nem volt hegemón abban a Gramsci-féle értelemben, ahogy Hollandia, Britannia, vagy éppen az Egyesült Államok. A földrajzi helyzet sokat számít; de hiá­ba van itt szó három teljesen eltérő térbeli helyzetű hegemón hatalomról, mindegyik azokra a szerveződési formákra épített, amelyeknek alapjait a megelőző hegemón hatalomtól tanulta el. Britannia rengeteg dolgot átvett a hollandoktól, és az Egyesült Államok Britanniától; ezek számos ponton egymásba kapcsolódó államok – egyfajta hólabda-effektust figyelhetünk meg. Szóval igen, van szerepe a véletlennek, de ugyanakkor ott vannak a rendszerszintű összefüggések is.

A hosszú huszadik század nem foglalkozik a munkásmozgalom sorsával. Azért hagyta ki, mert a könyv megírásakor már kevésbé tar­totta fontosnak, vagy azért, mert a könyv felépítése – amelynek alcíme Pénz, hatalom és a korunk gyökerei [Money, Power and the Origins of Our Times] – már eleve annyira tág és összetett volt, hogy ez a probléma már nem fért volna bele?

Inkább az utóbbi. A hosszú huszadik századot eredetileg Beverly Silverrel közösen terveztem megírni – vele először Binghamptonban találkoztam -, és három részből állt volna. Az egyik a hegemóniákkal foglalkozott volna, amely végül a könyv első fejezete lett. A második rész témájának a tőkét terveztem (a tőke szerveződése, az üzleti vállalkozá­sok, alapjában véve a verseny). És a harmadik rész témája lett volna a munka (a munka és a tőke közötti kapcsolatok, és a munkásmozgalmak). De annak a felismerése, hogy a financializálódás a történeti kapitalizmus visszatérő jelensége, teljesen felforgatta az egész projectet. Ez arra késztetett, hogy messzebbre tekintsek vissza a múltba, amit eredetileg nem terveztem, hiszen a könyv valóban a „hosszú huszadik századról" szólt volna, az 1870-es évek nagy gazdasági válságától egészen máig. Mikor felismertem a financializálódás paradigmáját, az egyensúly teljesen felborult, és A hosszú huszadik század olyan könyv lett, amelynek témája alapjában véve a finánctőke szerepe a kapitalizmus történelmi fejlődésében egészen a tizennegyedik századtól kezdve. Vagyis a mun­kásmozgalom kérdése Beverlyre maradt, aki meg is írta azt 2003-ban megjelent Forces of Labour [A munka erői] című könyvében.5

Úgy tűnik, 1999-es közös munkájuk, a Káosz és kormányzás [Chaos and Governance] épül azokra a struktúrákra, amelyet eredetileg A hosszú huszadik század számára terveztek.

Igen, a Káosz és kormányzásban vannak fejezetek a geopolitikáról, az üzleti vállalkozásokról, a társadalmi konfliktusról és így tovább.6 Vagyis az eredeti projectet nem adtuk fel. De A hosszú huszadik század megírásakor egyértelműen eltértem tőle, mivel nem tudtam egyszerre a materiális expanzió és a financiális expanzió ciklikus váltakozására és a munka problematikájára is koncentrálni. Ha az ember arra fókuszál, hogy a kapitalizmust a materiális és financiális expanziók váltakozása­ként határozza meg, akkor nagyon nehéz újra visszahozni a munkát a képbe. Nem csupán azért, mert ez túl nagy falat, hanem azért is, mert a munka és a tőke közötti kapcsolatoknak térben és időben rengeteg változata van. Egyrészt, amint erre a Káosz és kormányzás lapjain rámutattunk, ott van a társadalom történetének felgyorsulása. Amikor az ember összehasonlítja a felhalmozás különböző szerveződéseit, akkor azt látja, hogy a tizennyolcadik században, amikor Britannia átvette Hol­landiától a hegemóniát, a financiális expanzióhoz és a háborúkhoz képest viszonylag későn jelentkezett a társadalmi konfliktus. A huszadik század elején, amikor az Egyesült Államok vette át a britektől a hegemóniát, a társadalmi konfliktus megjelenése immár többé-kevésbé egybeesett a financiális expanzió nekirugaszkodásával és a háborúkkal. A mai átme­netben – amelynek az eredményét még nem ismerhetjük – az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején kirobbanó társadalmi konfliktus megelőzte a financiális expanziót, és anélkül jelent meg, hogy a főbb hatalmak háborúba bonyolódtak volna egymással.

Más szavakkal, ha megnézzük a huszadik század első felét, akkor azt fogjuk látni, hogy a legnagyobb munkásküzdelmek a világháborúk előestéjén és utóhatásaik idején zajlottak. Ez volt Lenin forradalomel­méletének az alapja: hogy a háborúba átcsapó rivalizálás a kapitalisták közt megfelelő feltételeket teremt a forradalom számára, amit egészen a második világháborúig az empirikus tapasztalatok is alátámasztottak. Bi­zonyos értelemben az ember érvelhet úgy is, hogy a jelenlegi helyzetben éppen a társadalmi konfliktus felgyorsulása volt az, ami visszatartotta a kapitalista államokat a háborútól. Szóval, visszatérve a kérdésére, úgy döntöttem, hogy A hosszú huszadik század lapjain teljesen kidolgozom érveimet a financiális expanzióról, a tőkefelhalmozás és a világhegemó­niák szisztematikus ciklikus váltakozásáról; ám a Káosz és kormányzás megírásakor visszatértünk a társadalmi konfliktus, a financiális expanzió és a hegemonikus átmenetek összefonódó kapcsolatrendszeréhez.

Az eredeti tőkefelhalmozással kapcsolatban Marx írt a nemzeti adós­ságról, a hitelrendszerről, a bankokráciáról – amikor azzal foglalkozik, hogy milyen integrációs folyamatok mentek végbe a finánctőke és az állam között az eredeti tőkefelhalmozás idején -, és teljes mértékben kritikusan viszonyult a kapitalista rendszer fejlődéséhez. Ám A tőke mindaddig nem foglalkozik a hitelrendszerrel, amíg az ember el nem jut a harmadik kötetig, mivel Marx nem akart a kamattal foglalkozni, bár a hitelrendszert folyamatosan úgy tekintette, mint ami alapvető fontosságú a tőke centralizálásában, a fixtőkék szerveződésében és így tovább. Ez felveti azt a kérdést, hogy miként működik az osztályharc abban a finan­ciális szektor – állam nexusban, amelynek vitális fontosságára éppen ön mutatott rá. Úgy tűnik, itt egy hézag van Marx elemzésében: egyrészt azt írja, hogy a legfontosabb kérdés a tőke és a munka dinamikája; másrészt viszont a munka nem tűnik alapvető fontosságúnak azokban a folyama­tokban, amelyekről ön beszél – a hegemóniák transzfere, a helyzetek vál­tozásai. Érthető tehát, hogy olyan nehéz volt a munka problematikájának beemelése A hosszú huszadik század megírásakor, lévén a munka és a tőke közötti kapcsolat bizonyos szempontból nem centrális jelentőségű a kapitalista dinamika ezen aspektusában. Egyetért ön ezzel?

Igen, egyetértek, egyetlen fenntartással: ez pedig, amint már szó esett róla, a társadalom történetének felgyorsulása. Az 1960-as évek és az 1970-es évek elejének munkásküzdelmei például komoly hatás­sal voltak az 1970-es évek végén és az 1980-as években végbemenő financializálódási folyamatra, és arra, hogy az miként ment végbe. A munkásharcok és egyéb velük járó küzdelmek, illetve a financializálódás kapcsolata olyan valami, ami változik az idők során, és olyan jellemvoná­sokat alakít ki, amilyenekkel korábban nem rendelkezett. Ám amennyiben az ember a financiális expanziók ciklikus visszatérésére keres magyará­zatot, akkor nem foglalkozhat túl sokat a munkásság kérdésével, hiszen akkor óhatatlanul csak a legutóbbi ciklusról fog beszélni; így elköveti azt a hibát, hogy a munkásmozgalmat tekinti a financiális expanziók okának, pedig ez a korábbi ciklusokban a munkások harcai, illetve az azokhoz kapcsolódó különféle küzdelmek nélkül ment végbe.

Még mindig a munkásság kérdésénél maradva, visszatekinthetünk egy kicsit az ön 1990-es, Marxista évszázad, amerikai évszázad [Marxist Century, American Centrury] című esszéjére, amelyben a világ munkásmozgalmának átalakulásával foglalkozik?7 Ön akkor úgy érvelt, hogy Marxnak a Kiáltványban kifejtett munkásosztály képe nagyon ellentmondásos, hiszen egyszerre hangsúlyozza a mun­kásság kollektív erejének növekedését, amely a kapitalista fejlődés eredménye, és egyben fokozódó elnyomorodását, ami végső soron egy aktív ipari hadsereg és a munka tartalékhadseregének megjelenésében konkretizálódik. Marx, amint ön rámutatott, úgy gondolta, hogy mindkét tendencia egyesülhet egyazon embertömegben; ám ön továbbra is úgy látta, hogy a huszadik század elején ez a két tendencia földrajzilag polarizálódott. Skandináviában vagy az angolszász világban az előbbi vált hangsúlyossá, míg Oroszországban és attól keletre a második – az előbbit Bernstein, az utóbbit Lenin írta le -, és ez vezetett a munkás­mozgalomban a reformista és a forradalmi irányzatok közti szakításhoz. Másrészt viszont azt írta, hogy Közép-Európában – Németországban, Ausztriában, Olaszországban – sokkal ingatagabb volt az egyensúly az aktív munkások és a tőke tartalékhadserege között (ebből eredt Kautsky tétovázása, aki képtelen volt választani reform és forradalom dilemmájá­ban), és ez a bizonytalanság vezetett végül a fasizmus győzelméhez. Az esszé végén pedig arra utalt, hogy küszöbön állhat a munkásmozgalom átformálódása – a nyomor az újra megjelenő nagymértékű munkanél­küliséggel érezhetővé vált Nyugaton is; és ugyanakkor a munkásság kollektív erejének növekedése Keleten, amelyet a lengyel Szolidaritás felbukkanása fémjelez, meglehet, ismét egyesíti azt, amit tér és történe­lem szétválasztott. Hogyan vélekedi ma egy efféle lehetőségről?

Szóval, először is a munkásosztály helyzetének globális egységesü­lését jósló optimista forgatókönyv mellett volt abban az esszében egy sokkal pesszimistább megállapítás is, amelyben rámutattam egy olyan pontra, amit mindig komoly hiányosságnak tekintettem Marx és Engels Kommunista Kiáltványában. Van benne egy logikai bakugrás, amelyet nemigen lehet alátámasztani sem elméletileg, sem pedig történetileg: nevezetesen hogy azok a dolgok, amelyeket ma gendernek, etnikumnak, nemzetiségnek nevezünk, a tőke számára egyáltalán nem számítanak. Hogy a tőke számára csupán egyetlen dolog fontos, mégpedig a ki­zsákmányolás lehetősége; és ezért nyilván a munkásosztályon belüli legkizsákmányolhatóbb státuszcsoportokat fogják alkalmazni, mindenféle faji, nemi vagy nemzeti diszkrimináció nélkül. Rendben, ez biztos igaz. Ám ebből még nem következik, hogy a munkásosztályon belüli különféle státuszcsoportok ezt simán el is fogadják. Valójában éppen akkor, amikor a proletarizálódás általánossá válik, és a munkások ilyen értelemben függésbe kerülnek a tőkeviszonyok alakulásától, akkor igyekeznek a proletárok bármiféle elképzelhető vagy kialakítható státuszkülönbsé­get elérni, hogy valamilyen privilegizált bánásmódot csikarhassanak ki maguknak a kapitalistáktól. Ennek érdekében hajlamosak a gender területén, a nemzeti vagy etnikai vonalon, illetve tulajdonképpen bármi mentén mobilizálódni.

Így tehát a Marxista évszázad, amerikai évszázad közel sem olyan optimis­ta kicsengésű írás, mint gondolnánk, mivel rámutat a munkásosztálynak arra a belső tendenciájára, hogy a státuszkülönbségeket hangsúlyozza, és így védekezzen a tőke törekvésével szemben, hiszen a tőke hajlamos a munkásságot valamiféle egynemű tömegként szemlélni, amelyet csak olyan mértékben alkalmaz, hogy lehetővé váljon a profit besöprése. Va­gyis a tanulmány azzal az optimista végkicsengéssel zárul, hogy van egy általános nivellálódási tendencia; ugyanakkor arra számíthatunk, hogy a munkások státuszcsoportok kialakításával és megszilárdításával fognak küzdeni, hogy megvédelmezzék magukat éppen ezzel a tendenciával szemben.

Ez azt jelentené, hogy a differenciálódás az aktív munkásság és az ipari tartalékhadsereg között szintén státuszkülönbséggé válik – vagy ha úgy tetszik, radikalizálódik?

Az attól függ. Ha globálisan nézzük ezt a folyamatot – ahol ez a tartalékhadsereg nem csupán a munkanélküliekből áll, hanem magá­ba foglalja a rejtett munkanélküliséget vagy a munkaerőpiacon kívül rekedőket -, akkor e két csoport között egyértelmű státuszkülönbséget látunk. A nemzetiséget a munkásosztály bizonyos szegmensei, az aktívak tömege, arra használja, hogy megkülönböztesse magát a globális tar­talékhadseregtől. Nemzeti szinten mindez már kevésbé egyértelmű. Ha például az Egyesült Államokat vagy Európát nézzük, akkor nem annyira nyilvánvaló, hogy konkrét státuszkülönbség lenne a foglalkoztatottak és a tartalékhadsereg között. Ám ugyanakkor a sokkal szegényebb orszá­gokból mostanság érkező bevándorlókkal szembeni ellenérzések azt a tendenciát jelzik, hogy a munkásosztályon belül növekszenek a státusz­alapú különbségtételek. Szóval ez egy igen összetett kép, különösen ha a transznacionális migrációs folyamatokat tekintjük, illetve arra gondolunk, hogy a tartalékhadsereg sokkal inkább a globális értelemben vett Délen, mintsem Északon koncentrálódik.

1991-ben megjelent Világméretű jövedelemegyenlőtlenségek és a szocializmus jövője [World Income Inequalities and the Future of Socialism] című tanulmányában8 ön rámutatott arra a nagymértékű stabi­litásra, amely a huszadik század folyamán a jólét regionális hierarchiáját jellemezte – nevezetesen arra, hogy fél évszázad belső gazdaságfej­lesztési politikái után az egy főre eső nemzeti jövedelem különbsége a centrális Észak/Nyugat és a félperifériális vagy perifériális Dél/Kelet között nem változott, vagy a szakadék éppen hogy még tovább mé­lyült. A kommunizmus, mint ön hangsúlyozta, képtelennek mutatkozott Oroszországban, Kelet-Európában és Kínában e különbség megszünte­tésére, ám semmivel nem ért el rosszabb eredményeket e téren, mint a kapitalizmus Latin-Amerikában, Délkelet-Ázsiában vagy Afrikában. Sőt, néhány egyéb szempontból – a jövedelem egalitáriusabb elosztása a társadalmon belül, illetve az államok nagyobb függetlensége az észak/ nyugati centrumtól – jóval sikeresebbnek mutatkozott vetélytársánál. Most, jó néhány évvel később Kína egyértelműen megtörte az ön által leírt trendet. Mennyire volt ez az ön számára meglepetés, illetve egyál­talán meglepetés volt-e?

Először is nem szabad túlértékelni azt, hogy Kína mennyire törte meg ezt a trendet. Az egy főre eső nemzeti jövedelem Kínában olyan alacsony volt – sőt, a gazdag országokkal összevetve még ma is annyira alacsony -, hogy még jelentős növekedését is fenntartásokkal kell szemlélni. A fejlett világhoz viszonyítva Kína ugyan megduplázta a GNI-t, ám ez valójában csupán annyit jelent, hogy az a fejlett országok egy főre eső átlagos nemzeti jövedelmének immár nem 2, hanem 4 százaléka. Való igaz, hogy Kínának döntő szerepe van a világ országai között a nemzeti jövedelem különbségének mérséklésében. Ám Kínától eltekintve 1980 óta a Dél helyzete csak tovább romlott; ha csupán ezt tekintjük, akkor a Dél általános helyzetén belül szinte kizárólag Kína esetében látunk pozitív elmozdulást. Ugyanakkor igencsak megnövekedett az egyenlőt­lenség a Kínai Népköztársaságban, vagyis az elmúlt évtizedekben az egyes országokon belüli egyenlőtlenség világméretű növekedéséről is beszélhetünk. Egybevéve a két mércét – az országok közötti és az egyes országokon belüli egyenlőtlenség mértékét -, statisztikailag Kína mérsé­kelte a teljes globális egyenlőtlenséget. Ezt nem szabad túlértékelnünk – a világot még mindig az óriási különbségek jellemzik, amelyet csak apró lépésekkel tudnak mérsékelni. Ám ugyanakkor mindez fontos is, hiszen változásokat idéz elő az országok közötti hatalmi viszonyokban. Ha ez a folyamat tovább halad, akkor esetleg képes lesz a globális jövedelem eloszlás mai igen polarizált formáját egy normálisabb, Pareto-jellegű eloszlásra változtatni.

Hogy ez meglepett-e engem? Bizonyos mértékig igen. Tulajdonképpen éppen ez irányította a figyelmemet az elmúlt másfél évtizedben Kelet-Ázsia tanulmányozására, hiszen rájöttem, hogy bár Kelet-Ázsia – persze Japán kivételével – a Dél része volt, mégis vannak olyan sajátosságai, amelyek lehetővé teszik, hogy a régiók közötti egyenlőtlenségek stabil mintájába nem igazán illeszkedő fejlődési formákat generáljon. Ugyanak­kor soha, senki nem állította – én legalábbis biztos nem -, hogy a jöve­delmek globális eloszlásának stabilitása egyben az egyes országok vagy régiók helyzetének változatlanságát is jelentené. Az egyenlőtlenségek struktúrája meglehetős szilárdsággal fennmaradhat attól, hogy némely országok felemelkednek, mások pedig hátrább szorulnak. Bizonyos mértékig éppen ez történik. Az 1980-as, és különösen az 1990-es évektől azt látjuk, hogy egyre inkább kettéágazik az igen dinamikus, mindinkább változásképes Kelet-Ázsia, és a stagnáló, egyre kevésbé adaptív Afrika útja, különösen ha Afrika déli területeit nézzük, amely továbbra is „a mun­kaerő-tartalékok Afrikájának" tekinthető. Engem leginkább ez a szétválás érdekel: miért indult el Afrika déli része és Kelet-Ázsia ennyire különböző irányokba? Ez egy igen fontos jelenség, amit meg kell értenünk, hiszen akkor egyben megtudhatunk sok mindent a sikeres kapitalista fejlődés pilléreiről, és arról, hogy az milyen mértékben alapul vagy nem alapul a termőföld kisajátításán – a parasztság teljes proletarizálásán -, ami Dél-Afrikában végbement, illetve azon az igen részleges proletarizálódá-son, amelyre Kelet-Ázsiában került sor. Vagyis e két régió divergenciája komoly elméleti kérdést vet fel, amely ismét megkérdőjelezi Brenner elképzelését, aki a munkaerő teljes proletarizálódásával azonosítja a kapitalista fejlődést.

A Káosz és kormányzás oldalain ön már 1999-ben úgy érvelt, hogy az amerikai hegemónia különösen a kelet-ázsiai, és legfőképpen a kínai felemelkedés következtében hanyatlásnak indulhat. Egyben pedig fel­vetette annak lehetőségét, hogy ez lehet az a régió is, ahol a jövőben a munkásság a legnagyobb kihívásokat fogja a tőkéhez intézni. Néhányan azt sugallták, hogy feszültségek vannak e két perspektíva – Kína felemel­kedése, mint az Egyesült Államokkal rivalizáló hatalmi központ, illetve a kínai dolgozó osztályok körében megnövekedő nyugtalanság – között. Ön hogy látja a kettő közötti kapcsolatokat?

Ez a kapcsolat igen erős, hiszen – ellentétben azzal, ahogy sokan tudni vélik – a kínai parasztok és munkások a lázongás olyan évez­redes hagyományaival rendelkeznek, amelynek nem találni párját a világon. Tulajdonképpen számos dinasztiaváltást is éppen a lázadások, sztrájkok és tüntetések kényszerítettek ki – és nem csupán a munkások és a parasztok, de a kereskedők akciói is. Ez egy olyan tradíció, ami mindmáig érezteti hatását. Amikor néhány évvel ezelőtt Hu Csin-tao azzal nyugtatta Bush-t: „Ne aggódjon amiatt, hogy Kína megpróbálja megingatni az Egyesült Államok dominanciáját; ehhez túl sok dolgunk van otthon", akkor a kínai történelem egyik alapvető vonására vetett fényt. Arra, miként kellett az államnak egyszerre szembesülnie az alá­vetett osztályok belső lázongásával és az úgynevezett barbárok kívülről fenyegető invázióival, amelyek a tizenkilencedik századik a sztyeppék felől, majd az ópiumháborúk óta a tengerről érkeztek. Ez mindig a kínai kormányzatok legfontosabb feladata maradt, így meglehetősen kevés figyelmet tudtak csak fordítani Kína nemzetközi szerepvállalására. A tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik században a kínai császári állam alapjában véve egyfajta premodern jóléti állam volt. Ennek a jellemvonásai azután meghatározó szerepet kaptak az ország további fejlődésében is. Az 1990-es évek során Csiang Cö-min kienged­te a palackból a kapitalizmus szellemét. A visszatuszkolására irányuló jelenlegi próbálkozások ennek a hosszú távú tradíciónak a kontextusába illeszkednek. Amennyiben a kínai alávetett osztályok lázongásai a jóléti állam egy új formájába fognak torkollni, akkor az komoly hatással lesz a nemzetközi kapcsolatok formálódására az elkövetkező két-három évtizedben. Ám az osztályok közötti erőviszonyok kínai alakulása ma még teljesen nyitott kérdés.

Vajon tényleg ellentmondás van abban, hogy egy ország egyszerre a társadalmi nyugtalanság fő fészke, és egyben felemelkedőben lévő ha­talom? Nem szükségszerűen – az 1930-as években az Egyesült Államok élen járt a munkásharcok terén, és ugyanekkor erősítette meg hegemón szerepét. Ezeknek a harcoknak a sikeressége a Nagy Válság közepette jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok a dol­gozó osztályok fölött is megvalósíthatta társadalmi hegemóniáját. Ez volt a helyzet Olaszországban is, ahol az amerikai tapasztalatok jelentették a példát nem egy katolikus szakszervezet számára.

Mostanában számos olyan megnyilvánulást hallhatunk Kínából, ame­lyek a globális válságból eredő munkanélküliség miatt aggódnak, illetve intézkedési terveket fogalmaznak meg ennek enyhítésére. De vajon ez magával vonja a fejlődési modell olyan irányú folytatását is, ami netán végül kihívást jelenthet a globális kapitalizmus egésze számára?

Az a kérdés, hogy a kínai hatalomnak az alávetett csoportok harcaira adott válaszintézkedései működőképesnek bizonyulhatnak-e másutt, eltérő körülmények között is? Az, hogy Kína modell lehet-e más országok – különösen a nagy déli államok, így például India – számára, számos olyan történelmi és földrajzi specifikum függvénye, amelyek meglehet, máshol nem reprodukálhatók. A kínaiak ezzel tisztában vannak, és nem is állítják be magukat követendő példaként. Vagyis annak, ami Kínában történni fog, döntő szerepe lesz a Kínai Népköztársaság és a világ többi részének kapcsolatában, ám nem fog modellt jelenteni mások számára. Mindamellett az ott folyó küzdelmek – a kizsákmányolás elleni munkás-és parasztküzdelmek csakúgy, mint a környezeti problémák és az öko­lógiai pusztítás elleni harcok – olyan mértékben áthatják a viszonyokat, amire másutt nemigen található példa. Ezek a harcok napjainkban egyre inkább eszkalálódnak, és igen fontos az, hogy miként fog erre a hatalom válaszolni. Úgy gondolom, hogy Hu Csin-tao és Ven Csia-bao hatalomra kerülése végső soron annak az idegességnek köszönhető, amit a messze visszanyúló jóléti tradíciók feladása okozott. Szóval figyelnünk kell a történéseket, és lehetséges kifejletüket.

Térjünk most vissza a kapitalista válságokhoz. Az ön 1972-es esszéje, A kapitalizmus válságelméletéhez [Towards a Theory of Capitalist Crisis] leírja az 1873 és 1896 közötti időszak recesszióját, és megjósol – mint kiderült, teljesen helytállóan – egy hasonló válságperiódust, amely azután 1973-ban valóban be is következett. Ehhez a párhuzamhoz azóta is többször visszatért, rámutatva a hasonlóságokra, de éppígy a jelentős különbségekre is a két válság között. Ugyanakkor kevesebbet foglalkozott az 1929-től kezdődő válsággal. Úgy gondolja, hogy a Nagy Válság ma kevésbé releváns kérdés?

Hát, semmi esetre sem kevésbé releváns, hiszen ténylegesen az volt a legnagyobb válság a kapitalizmus történetében; egyértelműen döntő jelentőségű fordulópont volt. De ugyanakkor felkészítette a hatalom bir­tokosait arra, hogy miként kerülhető el egy ilyen válság megismétlődése. Egész sor jól ismert és kevésbé ismert eszköz van egy efféle összeomlás elkerülésére. Még ma is, bár a tőzsdei összeomlást az 1930-as években tapasztalthoz hasonlítják, úgy gondolom – persze tévedhetek is -, hogy mind a monetáris szervek, mind pedig az ügyben érintett kormányzatok minden lehetséges intézkedést meg fognak tenni annak érdekében, hogy a pénzügyi piacok összeomlása ne járjon az 1930-as évekhez hasonlatos társadalmi következményekkel, hiszen ezt politikailag egyszerűen nem engedhetik meg maguknak. Akármin átvergődnek, bármit megtesznek majd, amit csak tudnak. Még Bush is – akárcsak korábban Reagan -, minden szabadpiaci ideológiája dacára extrém méretű keynesiánus költségvetési hiányra támaszkodott. Az ideológiájuk egy dolog, hogy mit csinálnak, az egy másik, hiszen olyan politikai helyzeteknek kell megfe­lelniük, amelyeket egyszerűen nem engedhetnek túlzottan elmérgesedni. A pénzügyi aspektusok hasonlíthatnak az 1930-as években tapasztal­takhoz, ám ma nagyobb a nyomás a politikai hatalmakon, és jobban oda is figyelnek arra, hogy ezek a folyamatok ne gyakorolhassanak akkora hatást az úgynevezett reálgazdaságra, mint az 1930-as években. Nem azt mondom tehát, hogy a Nagy Válság kevésbé releváns, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy a közeljövőben megismétlődhet. A vi­lággazdaság ma gyökeresen más helyzetben van. Az 1930-as években még igen szegmentált volt, és ez is lehetett az összeomlás egyik okozója. Ma sokkal integráltabb.

A kapitalizmus válságelméletéhez c. írásában ön egy mély strukturális konfliktust határoz meg a kapitalizmuson belül, és ennek értelmében megkülönbözteti azokat a válságokat, amelyeket a túl magas kizsákmá­nyolási ráta okoz, aminek következtében az effektív kereslet elégtelensé­ge értékesítési válságot indukál, illetve azokat, amelyeket a túl alacsony kizsákmányolási ráta okoz azzal, hogy csökkenti a termelőeszközök iránti keresletet. Fenntartja ezt az általános különbségtételt, és amennyiben igen, akkor úgy véli, hogy a mai helyzet hátterében egy értéke­sítési válság húzódik meg, amelyet elrejt a személyes eladósodás és a financializálódás expanziója, amit az elmúlt harminc évben a fizetések megkurtítása okozott?

Igen, úgy gondolom, hogy az elmúlt három évtized során megváltozott a válság természete. Az 1980-as évek elejéig a válság tipikusan a pro­fitráta csökkenésének volt betudható, amit a kapitalisták közötti verseny fokozódása okozott, valamint az, hogy a munkásság sokkal inkább képes volt megvédelmezni saját érdekeit, mint a korábbi válságidőszakokban – ideértve a tizenkilencedik század végét, és az 1930-as éveket is. Ez volt a helyzet az 1970-es évek folyamán. A Reagan és Thatcher-féle mo­netáris ellenforradalom éppen a munkásoknak ezt a képességét akarta aláásni, hogy megvédhessék magukat – persze nem ez volt az egyetlen cél, de egyike volt a fő célkitűzéseknek. Azt hiszem, ön idézi valahol Thatcher egy tanácsadóját, aki azt mondja, hogy.

…ők létrehoztak egy ipari tartalékhadsereget, ami pontosan…

.. .az, amit Marx mondott, hogy tenniük kell! Ez megváltoztatta a válság természetét. Az 1980-as években, az 1990-es években, és most, a 2000-es években valóban egy értékesítési válsággal kell szembesülnünk, annak összes jellemzőjével együtt. A jövedelmek redisztribúciójából azok a csoportok és osztályok profitáltak, amelyek magas likviditással rendelkeztek, és hajlamuk volt a spekulációkra; vagyis a jövedelmek nem áramlottak vissza effektív keresletként a gazdaságba, hanem spekulációkba fektették őket, olyan szappanbuborékokat fújva, amelyek rendszeresen szétpukkadnak. Vagyis, igen, a válság megváltozott. A tőkék közötti fokozódó verseny által generált profitráta-csökkenés válsága olyan túltermelési válságba fordult át, amit – a kapitalista fej­lődés tendenciáinak megfelelően – az effektív kereslet rendszerszintű gyengítése okoz.

Az amerikai Nemzeti Hírszerzési Tanács [National Intelligence Council] egy friss jelentése azt vetíti előre, hogy 2025-re meg fog szűnni az USA globális dominanciája, amely egy fragmentáltabb, multipoláris, és potenciálisan konfliktusokban gazda­gabb világ felemelkedésének adja majd át a helyét. Úgy gondolja, hogy világrendszerként a kapitalizmus létfeltétele egy hegemonikus hatalom megléte? Ennek a hiánya egyenlő a képlékeny, rendszerszintű káosszal -vajon valóban lehetetlen, hogy hatalmi egyensúly alakuljon ki a nagyjából hasonló erejű fontosabb államok között?

Nem mondanám, hogy ez lehetetlen. Sok múlik azon, hogy az éppen aktuális hegemón hatalom képes-e az alkalmazkodásra. Az elmúlt hat-hét évben eluralkodó káosz annak köszönhető, ahogyan a Bush-kormányzat reagált 2001. szeptember 11-re, ami sok szempontból egyfajta nagyha­talmi öngyilkosságnak tekinthető. Azért fontos, hogy miként reagál, mit tesz a hanyatló hatalom, mert megvan a lehetősége arra, hogy káoszt gerjesszen. Az egész „új amerikai évszázad-project" a hanyatlás elutasí­tásáról szólt. Ez kész katasztrófa. Ott volt az iraki katonai fiaskó, és ahhoz kötődve az amerikai pozíciók szűkülése a világgazdaságban, amelynek során az Egyesült Államok hitelezőből a világtörténelem legnagyobb hitelfelvevő országává vált. Vereségként Irak még durvább, mint Vietnam volt, hiszen Indokínában régi hagyományai voltak a gerilla-hadviselésnek; a vietnamiaknak egy olyan nagyléptékű vezetőjük volt, mint Ho Si Minh; és korábban már legyőzték a franciákat is. Az amerikaiak tragédiája Irak­ban az volt, hogy még a számukra legkedvezőbb erőviszonyok mellett is alig-alig tudták megnyerni a háborút, és most azon igyekeznek, hogy valahogyan, legalább a látszatot megtartva kikeveredjenek az egészből. Az amerikaiak nem voltak hajlandóak alkalmazkodni, és ez egyrészt felgyorsította hanyatlásukat, másrészt pedig rengeteg szenvedést és zűr­zavart okoztak. Irak egy katasztrófa. Sokkal több embert kényszerítettek lakóhelyük elhagyására, mint a darfúri konfliktusban.

Nem világos, hogy Obama mit akar tenni. Ha úgy képzeli, hogy visszájára fordíthatja a hanyatlást, akkor igen kellemetlen meglepetések fogják érni. Mindössze annyit tehet, hogy intelligensen kezeli ezt a ha­nyatlást – más szavakkal fel kell adnia a „Nem alkalmazkodunk! Még egy évszázadot akarunk!" politikáját, és de facto menedzselni a hanyatlást, olyan politikákat kitalálva, amelyek alkalmazkodnak a hatalmi viszonyok megváltozásához. Nem tudom, ezt fogja-e tenni, mivel meglehetősen bizonytalannak látom. Vajon azért ilyen, mert a politikában bizonyos dol­gokat nem lehet nyíltan kimondani, vagy tényleg nem tudja, mit is kellene csinálnia, vagy egyszerűen csak ilyen bizonytalan figura – fogalmam sincs. Ám az, hogy Bush helyét Obama vette át, lehetővé teszi, hogy az Egyesült Államok hanyatlását alkalmazkodó, nem katasztrofális módon menedzseljék. Bush éppen ellenkező hatást ért el: az amerikai haderők hitele még inkább megingott, az ország pénzügyi helyzete még tragiku­sabb lett. Szóval most Obamára szerintem az a feladat vár, hogy intel­ligensen menedzselje a hanyatlást. Ennyit tehet. De az az ötlete, hogy kiterjessze az afganisztáni intervenciót, finoman szólva is aggasztó.

Az évek során, bár ön mindig a marxi tőkefelhalmozás koncepcióját tekintette munkája alapjának, soha nem tétovázott számos fontos kritikát is megfogalmazni Marxszal szemben – hogy alábecsülte az államok közötti hatalmi vetélkedés fontosságát; hogy nem fordított figyelmet a térbeliségre; hogy a munkásosztályról szóló meghatározásai ellentmon­dásokat hordoznak. Már hosszú ideje hatással van önre Adam Smith is, aki legutóbbi könyvének – Adam Smith Pekingben [Adam Smith in Beijing] – főszereplője lett. Vele kapcsolatban is vannak hasonló fenntartásai?

Adam Smith-szel szemben azok a fenntartásaim, amik Marxnak is voltak vele kapcsolatban. Marx sokat átvett Smith-től – a profitráta csök­kenésének tendenciája a kapitalista verseny következtében példának okáért Smith gondolata. A tőke a politikai gazdaságtan kritikája: Marx azért kritizálta Smith-t, hogy nem törődött vele, mi folyik a termelés rejtett bugyraiban – a kapitalisták közötti verseny csökkenti ugyan a profitrátát, ám ezt a kapitalisták ellensúlyozni tudják azzal, hogy a saját javukra billentik a köztük és a munkásosztály közötti hatalmi egyensúlyt. Ebből a szempontból Marx Adam Smith politikai gazdaságtanával szembeni kritikája egy döntő fontosságú dologra mutatott rá. Mindazonáltal meg kell néznünk a történelmi bizonyítékokat is, hiszen Marx egy elméleti konstrukciót alkotott meg, olyan feltevésekkel, amelyek adott helyeken vagy időszakokban nem feltétlenül felelnek meg a történelmi realitások­nak. Egy elméleti konstrukcióból nem következtethetünk ki empirikus realitásokat. Marxnak Smith-ről írott kritikája csak a történelmi esemé­nyek fényében bírálható el; ez éppen úgy áll Smith-re, mint Marxra és mindenki másra.

Marx A tőkében, különösen annak első kötetében arra a következte­tésre jutott, hogy Smith szabadpiaci rendszere az osztályegyen­lőtlenségek növekedéséhez vezet. Milyen mértékben fokozza a kínai osztályegyenlőtlenségek még további növekedésének veszélyét az, hogy Peking egy Smith-féle rendszer bevezetése mellett döntött?

Jómagam az Adam Smith Pekingben Smith-ről szóló elméleti fejezeté­ben amellett érvelek, munkásságában nyoma sincs a neoliberális kré­dónak megfelelő önigazgató piacoknak. A láthatatlan kéz az állam keze, amely minimális bürokratikus beavatkozással, decentralizáltan kell, hogy irányítson. Fontos, hogy Smith-nél az állam a munkások, és nem a tőke érdekében avatkozik be. Meglehetősen egyértelműen szögezi le, hogy nem a munkások közti verseny fokozását tartja kívánatosnak a fizetések leszorítása érdekében, hanem a kapitalisták közti versenyt támogatja, amely a profitot a kockázatért cserébe még éppen elfogadható, minimális értékre korlátozza. A mai koncepciók a talpáról a feje tetejére állították Smith-t. Ám az egyáltalán nem világos, hogy Kína ma merre tart. Az 1990-es években, Csiang Cö-min idején egyértelműen azon igyekeztek, hogy a munkásokat a tőke és a profit érdekében versenyre kényszerít­sék; ez nem kérdéses. Ma ez a visszájára fordult, mint arról már szó esett. Nem csupán a forradalom és a maoista korszak hagyományaira alapoznak, hanem a kései császárkor, a tizennyolcadik században és a tizenkilencedik század elején uralkodó Csing-dinasztia államának jóléti aspektusaira is. Nem vennék mérget semmiféle adott kimenetelre Kína esetében, de meglehetősen nyitottan kell hozzáállnunk a kérdéshez, hogy láthassuk, merre is mennek a dolgok.

Az Adam Smith Pekingben megírásakor ön Sugihara Kaoru munkájára is támaszkodott, aki megkülönbözteti az „iparkodó forradalmat", amely a kora újkori Kelet-Ázsiában a munkaintenzitás növelésén és a mezőgaz­daságon, a természet megművelésén alapult, és az „ipari forradalmat", amelynek alapja a gépesítés és a természeti erőforrások kiuzsorázásán alapult, és egyben reményét fejezi ki, hogy a jövőben e kettő konvergen­ciája válik lehetségessé az emberiség számára. Hogyan ítéli meg e két aspektus egyensúlyát a mai Kelet-Ázsiában?

Igen ingatagnak. Én nem vagyok annyira optimista, mint Sugihara, és nem hiszem, hogy az „iparkodó forradalom" Kelet-Ázsiai tradíciói annyira erős állásokkal rendelkeznének, miszerint fontos szerepet játszhatna bármiféle kialakuló hibrid formában, arról nem is beszélve, hogy ismét dominánssá válhasson. Ezek a koncepciók sokkal inkább arra alkalma­sak, hogy segítségükkel megfigyelhessük az eseményeket, mintsem hogy rámondjuk, Kelet-Ázsia mondjuk errefelé tart, az Egyesült Államok meg amarra. Azt kell látnunk, hogy ténylegesen mit tesznek. Vannak arra utaló bizonyítékok, hogy a kínai hatóságok éppúgy aggódnak a környezet, mint a társadalmi nyugtalanság miatt – és azután egész egyszerűen ostobaságokat csinálnak. Lehetséges, hogy van valamiféle terv a háttérben, de én nem úgy látom, mintha olyan nagyon tisztában lennének a gépkocsi-civilizációk okozta környezeti katasztrófával. Ebből a szempontból utánozni az Egyesült Államokat már Európa esetében is őrültségnek bizonyult – és még inkább az Kína számára. És én mindig azt bizonygattam a kínaiaknak, hogy az 1990-es és a 2000-es évek­ben rossz városba látogattak: ha azt akarják látni, hogy miként lehet jómódúnak lenni ökológiai pusztítás nélkül, akkor Amszterdamba kell utazniuk, és nem Los Angelesbe. Amszterdamban mindeni biciklivel jár; éjszakára kerékpárok ezreit parkolják le a vasútállomások mellett, mert az emberek vonattal érkeznek, reggel biciklire kapnak, majd éjszakára ismét ott hagyják. Ezzel szemben Kínában (mikor az 1970-es években ott jártam, egyáltalán nem voltak gépkocsik, csak néhány autóbusz a kerékpárok tengerében) mára ott tartanak, hogy a biciklisták egyre inkább kiszorulnak a közlekedésből. Ebből a szempontból a kép igen vegyes, meglehetősen aggasztó és ellentmondásos. A modernizáció ideológiája másutt már igencsak megkopott, ám Kínában igencsak naiv formában mindmáig tovább él.

Ugyanakkor az Adam Smith Pekingben azt látszik sugallni, hogy nekünk, a Nyugaton is valamiféle „iparkodó forradalom" félére van szükségünk – vagyis ez nem egy specifikusan kínai kategória, hanem valóban sokkal tágabb kontextusba is kerülhet?

Igen. Ám Sugihara alapvetése szerint az ipari forradalom tipikus fejlődési útja, vagyis a munkaerő kiváltása gépesítéssel és energiával, nem csupán – mint azt tudjuk – ökológiai korlátokba ütközik, hanem gazdaságiakba is. Valójában a marxisták hajlamosak megfeledkezni róla, hogy Marx elmélete a tőke egyre növekvő szerves összetételéről, amely a profitráta csökkenését vonja magával, jelentős mértékben azon alapul, hogy a gépesítés és az energiafelhasználás fokozódása kiélezi a versenyt a kapitalisták között, így az ökológiai rombolás mellett még a profit is csökken. Sugihara arra a következetésre jut, hogy az irányítás és a munka elkülönülése, az irányítás növekvő dominanciája a munka felett, és az, hogy a munka elveszíti jártasságait – ideértve az önirányí­tás képességét is -, vagyis mindaz a folyamat, ami az ipari forradalmat jellemzi, behatárolt lehetőségekkel rendelkezik. Az „iparkodó forradalom" mozgósítja a háztartások erőforrásait, ami fejleszti, vagy legalábbis meg­őrzi az irányításban való jártasságot, gyakorlatot a munkások köreiben. Végső soron ezek az önigazgató képességek fontosabbá válnak, mint azok az előnyök, amelyek a koncepció és a végrehajtás elválasztásából erednek, ami az ipari forradalomra jellemző. Úgy gondolom, Sugiharának van némi igaza, és mindez igen fontos a mai kínai előretörés megér­téséhez. Ezek a proletarizálódás szigorú korlátai között is megőrzött önigazgatási képességek azt eredményezték, hogy Kínában a munka megszervezésében jobban lehet támaszkodni a munkásság önigazgatási tapasztalataira, mint bárhol másutt a világon. Valószínűleg ez az egyik fő oka annak, hogy Kína ilyen jó versenyképességgel rendelkezik az új körülmények között.

Ami vissza is visz minket a Gramsci Csoporthoz, a munkafolyamat és az autonómia kérdéséhez.

Igen is meg nem is. Az autonómiának két különböző formája van. Amiről most beszélünk, az az irányítás, az igazgatás autonómiája, míg a másik esetben a harc autonómiájáról volt szó, amelyet a munkások a tőke ellen folytatnak. Ott az autonómia gondolata az volt: miként tudjuk úgy megfogalmazni programunkat, hogy egyesítsük a munkásokat a tőke ellen folytatott harcukban, ahelyett, hogy megosztjuk a munkásságot, és lehetőséget adunk a tőkének, hogy a munkahelyeken újra megerősítse fennhatóságát a munkások fölött. A mai helyzet nem egyértelmű. Sokan úgy tekintik a kínaiak jártasságát az önigazgatásban, mint a munkások tő­kés alávetésének egy módját – más szóval, a tőke spórolhat az igazgatás költségein. Az embernek különféle kontextusokba kell helyeznie ezeket az önigazgatási képességeket – hol, mikor, milyen céllal használják fel őket? Nem egyszerű dolog így vagy úgy meghatározni őket.

Az 1991-ben írott Világméretű jövedelemegyenlőtlenségek című írását azzal a konklúzi­óval fejezi be, hogy a Szovjetunió szétesését követően, a Dél korlátozott erőforrásaiért vívott küzdelmek elmélyülése és kiterjedése miatt – az iraki-iráni háborút és az öbölháborút emblematikusnak vehetjük – a Nyu­gat arra kényszerül, hogy e problémák féken tartására egy világméretű kormányzat embrionális formáit hozza létre: a G-7-tel, mint a globális burzsoázia végrehajtó bizottságával, a Valutaalappal és a Világbankkal, mint pénzügyminisztériummal, a Biztonsági Tanáccsal, mint védelmi minisztériummal. Ezeket a struktúrákat – jósolta ön akkor – tizenöt éven belül nem konzervatív erők fogják igazgatni. Az Adam Smith Pekingben lapjain inkább már egy olyan világpiaci társadalmat vázol fel egy lehet­séges reményteli jövőként, amelyben többé egyetlen hatalom sem lesz képes hegemón szerepre jutni. Mi e két elképzelés között, illetve az ön ezekkel kapcsolatos koncepciói között a kapcsolat?

Először is, én valójában nem mondtam azt, hogy a világkormány struk­túrái a Délen belüli konfliktusok miatt formálódtak ki. A legtöbb ezek közül Bretton Woods-i szervezet volt, amelyeket az Egyesült Államok azért hozott létre a második világháborút követően a kormányzás eszközei­ként, hogy elkerülhetőek legyenek a globális gazdasági környezetben az önszabályozó piacokra leselkedő csapdák. Szóval végső soron a világ­méretű kormányzatnak ezek az embrionális struktúrái már a háború utáni korszak kezdete óta megvoltak. Az 1980-as években megnőtt a nyugta­lanság és mindinkább megrendült a stabilitás, aminek a Dél konfliktusai is részesei voltak, és ezért kezdték ezek a szervezetek a korábbitól eltérő módon menedzselni a világgazdaságot. Hogy átvehetik-e az irányításukat nem konzervatív erők? Én mindig is ambivalensen viszonyultam ezekhez a szervezetekhez, hiszen sok szempontból az Észak és a Dél államinak hatalmi egyensúlyát fejezik ki – az Északon belül, Észak és Dél között, és így tovább. Semmi elvi akadálya nem volt annak, hogy ezek a szer­vezetek végül valóban úgy dolgozzanak, olyan módon irányítsák a világ­gazdaságot, hogy a bevételek elosztása világszerte egyenlőbb legyen. Ám a valóságban ennek pontosan az ellenkezője történt. Az 1980-as évek folyamán a Valutaalap és a Világbank a neoliberális ellenforradalom eszközei lettek, és így éppen egy egyenlőtlenebb jövedelemelosztást se­gítettek elő. De még így is, amint azt már mondtam, ami végül történt az nem elsődlegesen az Észak és Dél közötti elosztás egyenlőtlenségének növekedése, hanem a nagy kettészakadás magán a Délen belül, ahol Kelet-Ázsiának nagyon jól megy a szekere, Afrika déli részének nagyon rosszul, a többi régió pedig ott van valahol e kettő között.

Hogy mindez miként kapcsolódik ahhoz a világpiaci társadalom-kon­cepcióhoz, amit az Adam Smith Pekingben megvitattam? Az ma már világos, hogy egy világállamot, még embrionális, konföderációs jellegűt is, különösképpen nehéz lenne összehozni. Ez a lehetőség nemigen szerepel komolyan a közeljövő forgatókönyveiben. Létre fog jönni egy világpiaci társadalom abban az értelemben, hogy az egyes országok a piaci mechanizmusokon keresztül fognak egymással kapcsolatba kerülni, amelyek azonban egyáltalán nem önszabályozóak, hanem szabályozot­tak lesznek. Ez igaz volt az Egyesült Államok által kialakított rendszerre is, amelyet igen erőteljesen szabályozott a munkaerő mobilitását korláto­zó vámok, kvóták és akadályok eltörlésének kérdése, amelyről állandóan folyt az alkudozás a különféle országok – leginkább az Egyesült Államok és Európa, majd az előbbiek és más országok – között. Ma az a kérdés, hogy milyen szabályozó mechanizmusok bevezetésével lehetne meg­akadályozni a piac 1930-as évekre emlékeztető összeomlását. Vagyis a két koncepció között az a kapcsolat, hogy a világgazdaság leginkább piaci alapokon fog szerveződni, ám az államoknak fontos szerep fog jutni a szabályozásában.

A hosszú huszadik században ön három lehetséges kiutat vázolt fel abból a rendszerszintű káoszból, amelybe az 1970-es évek elején kezdődő hosszú financializálódási hullám vezetett: egy világbirodalom az Egyesült Államok ellenőrzése alatt, egy világpiaci társadalom, ahol egyetlen állam sem játszik domináns szerepet mások fölött, vagy egy új világháború, amely elpusztítja az emberiséget. A kapitalizmus abban a formájában, ahogy történetileg kifejlődött, mindhárom esetben eltűnik. Az Adam Smith Pekingben arra a következtetésre jutott, hogy az első lehetőséggel a Bush-kormányzat fiaskói miatt immár nem lehet számol­ni, és csak a két további jöhet számításba. Ám nincs arra utalás még logikai szinten sem az ön gondolatmenetén belül, hogy Kína emelkedik fel az Egyesült Államok helyett új hegemónként, és nem változtatja meg a kapitalizmus és a territorializmus ön által leírt formáit? Kizárná ezt a lehetőséget?

Nem zárnám ki ezt a lehetőséget, de kezdjük megint azzal, hogy meg­nézzük, mit is mondtam valójában. A hosszú huszadik században felvázolt lehetséges forgatókönyvek közül az elsőben nem azt mondtam, hogy a létrejövő világbirodalmat csak az Egyesült Államok fogja ellen­őrizni, hanem az Egyesült Államok és európai szövetségesei. Soha nem gondoltam volna, hogy az Egyesült Államok annyira vakmerő lesz, hogy egyedül szálljon ringbe egy Új Amerikai Évszázadért – ez egyszerűen túl nagy ostobaságnak tűnt ahhoz, hogy az ember egyáltalán elgondol­kodjon rajta; és természetesen azonnal vissza is ütött. Valójában van egy komoly irányzat az amerikai külpolitika intézményrendszerében, amelyik arra törekszik, hogy összefoltozza az európai kapcsolatok terén azt, amit a Bush-kormányzat unilateralizmusa szétszaggatott. Ez még mindig egy lehetőség, habár már korántsem akkora a valószínűsége, mint annak előtte. A második pont az, hogy a világpiaci társadalom és Kína növekvő súlya a globális gazdaságban nem zárják ki kölcsönösen egymást. Ha vetünk egy pillantást arra, hogy Kína miként viszonyult a szomszédjaihoz történelme folyamán, akkor mindig inkább kereske­delemre és gazdasági cserékre alapozott kapcsolatokat látunk, mint a katonai erő felhasználását; és mindmáig ez a helyzet. Az emberek ezt gyakran félreértik: azt hiszik, hogy én valamiképpen finomabbnak vagy jobbnak festem meg a kínaiakat, mint a Nyugatot; ám erről szó sincsen. Ez azokból a problémákból jön, amelyek egy olyan ország kormányzá­sával járnak, mint Kína, ahogy erről már beszéltünk is. Kínában olyan hagyományai vannak a lázadásoknak, amilyenekkel semmilyen hasonló méretű vagy népsűrűségű ország nem rendelkezik. Irányítói pedig igen­csak tisztában vannak azzal a veszéllyel, hogy a tenger felől új hódítók ronthatnak országukra – ezúttal az Egyesült Államok képében. Mint azt leírtam az Adam Smith Pekingben tizedik fejezetében, számos amerikai elképzelés létezik arra, hogyan is kellene bánni Kínával, és Pekingben igazából egyiket sem találják különösebben megnyugtatónak. A Kissinger-tervtől eltekintve, amely egyfajta kooptálásról szól, a többi vagy egy új hidegháborút gondol gerjeszteni Kínával szemben, vagy háborús konfliktusokba kergetné szomszédjaival, miközben az Egyesült Államok játszhatná a „nevető harmadik" szerepét. Amennyiben Kína, ahogy én gondolom, valóban a globális gazdaság új központjává emelkedik, sze­repe gyökeresen különbözni fog a korábbi hegemónokétól. Nem csupán a történelmi és földrajzi különbségekben gyökerező kulturális kontrasztok miatt; ám pontosan a történelmi és a földrajzi adottságok következtében lesz hatással a kelet-ázsiai régió a globális gazdaság új struktúráira. Ha Kína hegemónná lesz, akkor teljesen másképpen lesz hegemón, mint a többiek. Hogy csak egy különbséget említsek, a katonai erőnek sokkal kisebb szerepe lesz, mint a kulturális és gazdasági erőnek – különösen ez utóbbinak. Sokkal inkább a gazdasági kártyára kell játszaniuk, mint azt akár az amerikaiak, akár a britek, akár a hollandok valaha is tették.

Arra számít, hogy az egység erősödni fog Kelet-Ázsiában? Sok szó esik például egyfajta ázsiai Valutaalap lehetőségéről, egy egységes valutáról. Ön inkább a kelet-ázsiai hegemónia centrumának látja Kínát, mint szólistának? És ha ez így van, akkor miként tud zöldágra vergődni egymással az erősödő dél-koreai, japán és kínai nacionalizmus?

Ami különösen érdekes Kelet-Ázsiában, hogy mindenféle nacionaliz­mus dacára végső soron a gazdaság határozza meg az államok egymás iránti hajlandóságát, az egymással szemben követett politikákat. Igen jól beágyazódott nacionalizmusok vannak ott, ám mind egy olyan történeti vonásból erednek, amelyről a Nyugaton sokszor hajlamosak vagyunk megfeledkezni: nevezetesen hogy Korea, Kína, Japán, Thaiföld, Kambo­dzsa már mind nemzetállamként létezett hosszú-hosszú idővel azelőtt, hogy Európában még akár egyetlen nemzetállam is létrejött volna. Mind­egyiknek komoly történelme van az egymással szembeni nacionalizmusok terén is, ám ezek alapvetően a gazdaság által meghatározott környe­zetben léteztek. Időnként sor került háborúkra, és a vietnamiak Kínával szembeni érzelmeit, vagy a koreaiaknak a japánokhoz fűződő viszonyát nem kis részben ezeknek a háborúknak az emléke alakítja. Mégis úgy tűnik, hogy a gazdaság irányítja a dolgokat. Megdöbbentő volt, hogy a japán nacionalizmus fellendülése a Koizumi-kormány alatt hirtelen meg­torpant, amikor kiderült, hogy a japán gazdaságnak komoly érdeke fűződik a Kínával való üzleti kapcsolatokhoz. Kínában is rengeteg japánellenes demonstrációra került sor, de azután ezek abbamaradtak. A Kelet-Ázsiára jellemző általános kép az, hogy a kétségtelenül meglévő mély nacionalista érzéseket a gazdasági érdekek rendszeresen képesek felülírni.

A világ pénzügyi rendszerének jelenlegi válsága úgy tűnik, hogy a lehe­tő leglátványosabban igazolta az ön hosszú távú elméleti előrejelzéseit. Van-e olyan aspektusa ennek a válságnak, ami meglepte önt?

Az én jóslatom nagyon egyszerű volt. A financializálódás rendszeres megjelenése, amint arra Braudel rámutatott, mindig egy adott materiális expanzió alkonyát jelzi, amely egy adott államban centralizálódik. A hosszú huszadik században a financializálódás nekilendülését egy fel­halmozási korszak végének jeleként értelmeztem, és azt állítottam, hogy idővel – ez általában körülbelül fél évszázadot jelent – sor fog kerülni ennek a korszaknak a végső, lezáró válságára. A korábbi hegemónok esetében lehetőségem nyílott meghatározni mind a kezdő, a hanyatlást jelző válságot, mind pedig a végső, lezáró válságot. Az Egyesült Államok esetében megkockáztattam azt a hipotézist, hogy az 1970-es évek voltak a kezdő válság időszaka; a végső válság még nem köszöntött be – de erre bármikor sor kerülhet. Hogy miként fog beköszönteni? Az alaphipo­tézis szerint az összes financiális expanzió lényegében fenntarthatatlan volt, mert jóval több tőkét vontak be a spekulációkba, mint amennyit tény­legesen menedzselni tudtak – más szavakkal, volt egy olyan tendencia ezekben a financiális expanziókban, hogy különféle buborékokat fújja­nak. Azt jósoltam, hogy mindez végül egy, az expanziót lezáró válságba torkollik, hiszen ezek a buborékok ma éppen annyira fenntarthatatlanok, mint korábban voltak. Ám nem láttam előre ezeknek a buborékoknak a milyenségét: a dot.com-boomot, vagy az ingatlan-buborékot.

Abban is bizonytalan voltam az 1990-es évek elején, a The Long Twentieth Century megírásakor, hogy hol is tartottunk éppen. Úgy gon­doltam, hogy a belle époque az Egyesült Államok számára számos tekintetben már véget ért, pedig valójában éppen csak elkezdődött. Reagan készítette elő, aki jelentős recessziót gerjesztett, amely azután megteremtette a rá következő pénzügyi expanzió feltételeit. A belle époque azután valójában Clinton időszakára esett, majd a 2000-es évek pénzügyi összeomlásával, különösen pedig a NASDAQ mélyrepülésével ért véget. Az ingatlanbuborék kipukkadásával ma meglehetősen világos, hogy az Egyesült Államok központi pénzügyi szerepének és hegemóni­ájának végső válságát láthatjuk.

Ami megkülönbözteti az ön munkásságát szinte mindenkiétől, aki hasonló területet kutat, az a kapitalista fejlődés rugalmasságának, adap­tációs képességének és képlékenységének az elismerése az államok közötti kapcsolatok kontextusában. Mégis, a hosszú hullámokban, ami­kor 500, 150 vagy 50 éves etapokban tekintette át Kelet-Ázsia pozícióit az államok közti rendszerben, olyan mintákat határozott meg, amelyek meghökkentően egyértelműek, szinte már mereven meghatározottnak és egyszerűsítettnek tűnnek9 . Hogyan jellemezné az esetlegesség és a szükségszerűség viszonyát gondolkodásában?

Itt két különböző kérdésről van szó: az egyik a kapitalista fejlődés rugalmasságának felismerése, a másik pedig a minták ismétlődése, és hogy milyen mértékben határozza meg ezeket az esetlegesség, illetve a szükségszerűség. Először, a kapitalizmus alkalmazkodó képességéhez: ez a nézetem részben azokra a tapasztalatokra is támaszkodik, ame­lyeket még fiatalon, az üzleti életben szereztem. Először apám üzletét próbáltam továbbvinni, ami meglehetősen kicsi volt; majd nagyapám üzletében szereztem további tapasztalatokat, ami már nagyobb volt, afféle középvállalkozás. Azután összekülönböztem nagyapámmal, és az Unileverhez mentem dolgozni, amely az alkalmazottainak számát tekintve akkoriban a világ második legnagyobb multinacionális cégóriása volt. Vagyis abban a szerencsés helyzetben voltam – a kapitalista üzleti gyakorlat elemzésének szempontjából -, hogy egyre nagyobb cégekhez kerültem, ami segített megérteni, hogy nemigen lehet általában véve kapitalista vállalkozásokról beszélni, hiszen az apám üzlete, a nagyapám üzeme és az Unilever között elképesztő méretű különbségek voltak. Apám például minden idejét azzal töltötte, hogy végiglátogatta vásárlóit a textiltermelő kerületekben, és felmérte, hogy milyen technikai jellegű problémáik adódnak a gépekkel. Ezután visszament az üzembe, ahol megvitatta ezeket a problémákat a mérnökével. A gépek felszerelését vásárlóik személyes igényeihez igazították. Amikor megpróbáltam átvenni az üzlet vezetését, teljesen eltévedtem; az egész dolog olyan képességekre és ismeretekre alapozódott, amelyek apám gyakorlatá­nak és tapasztalatainak részei voltak. Én is végiglátogathattam ugyan a vásárlókat, de képtelen voltam megoldani a problémáikat – valójában még csak meg sem értettem őket. Reménytelen ügy volt. Mikor fiatal koromban azt mondogattam apámnak, hogy „ha jönnek a kommunisták, akkor gondban leszel", ő mindig így válaszolt: „Nem, nem leszek gond­ban. Csinálom majd tovább, amit eddig is csináltam. Nekik is szükségük lesz olyan emberekre, akik ezt csinálják."

Mikor apám üzletét felszámoltam, és a nagyapámhoz mentem dolgozni, az ő üzeme már sokkal inkább fordista alapokon volt megszervezve. Szó sem volt a vásárlók egyedi problémáinak a felméréséről, az üzem egysé­gesített gépeket gyártott; a vásárlóknak pedig vagy megfeleltek ezek a gé­pek, vagy nem. Nagyapám üzemének mérnökei úgy tervezték a gépeket, hogy azok megfeleljenek az általuk feltételezett piaci igényeknek, és azt mondták a vásárlóknak: ez az, amit kínálni tudunk. Embrionális tömegter­melés volt ez, embrionális futószalagokkal. Mikor azután az Unileverhez kerültem, szinte nem is láttam a termelést magát. Rengeteg különféle üzem volt – az egyik margarint gyártott, a másik szappant, a harmadik pedig parfümöket. Különféle termékek tucatjait, de a tevékenység leg­hangsúlyosabb része nem a piaci értékesítés vagy a termelés területére esett, hanem a finanszírozás és a reklámozás területére. Szóval rájöttem, hogy meglehetősen nehéz lenne bármely specifikus formáról kijelenteni, hogy az a „tipikus" kapitalista modell. Később, Braudelt olvasva azt is fel­ismertem, hogy a kapitalizmus nagymértékű alkalmazkodóképességének elmélete olyan dolog, ami történetiségében is tanulmányozható.

A baloldali és szintúgy a jobboldali nézetek egyik nagy tévedése, hogy csupán egyetlen fajta kapitalizmus létezik, ami történetileg reprodukálja magát; ám a kapitalizmus képes volt lényegileg megváltoztatni magát – különösen globális léptékben -, és ezt előre nem látható módokon tette. A kapitalizmus évszázadokon keresztül a rabszolgaságra alapozódott, és minden szempontból annyira összefonódott vele, hogy úgy tűnt, nem is létezhet nélküle. Ám amikor a rabszolgaságot eltörölték, a kapitalizmus nem csupán túlélte ezt, hanem a kolonializmus és az imperializmus bázisán jobban prosperált, mint előtte bármikor. Ekkor úgy látszott, hogy a kolonializmus és az imperializmus az előfeltételei a kapitalizmus működésének – ám a második világháború után a kapitalizmus ezeken is túl tudott lépni, és tovább prosperált. Világtörténeti aspektusból nézve a kapitalizmus folyamatosan átalakítja magát, és éppen ez az egyik legfontosabb jellemvonása. Szűklátókörűségre vallana leszögezni, hogy mi is a kapitalizmus, ha nem vesszük figyelembe ezeket a döntő fontos­ságú átalakulásokat. Ami viszont állandó marad mindezen alkalmazko­dási folyamatban, és ezért a kapitalizmus esszenciájának tekinthető, az a folyamat, amit Marx a P-Á-P+m formulával írt le, amire magam is ismételten hivatkozom, amikor a materiális és financiális expanziók váltakozásáról beszélek.

A mai Kínát tekintve azt mondhatjuk, lehet hogy kapitalizmus, de az is lehet, hogy nem – úgy gondolom, hogy ez még nyitott kérdés. De ha feltesszük, hogy kapitalizmus, akkor egyértelműen nem olyan, mint a korábbi kapitalizmusok voltak; minden ízében megváltozott. A fő szem­pont az, hogy meghatározzuk specifikumait, hogy miben különbözik a korábbi kapitalizmusoktól, hogy kapitalizmusnak nevezzük-e egyáltalán, vagy valami másnak?

És a kérdésem második része? A sajátos, hosszú távú jellemzők és a lépték megváltozása?

A materiális és financiális expanziók ciklikus ismétlődésének egyfelől van egy nagyon is egyértelmű földrajzi dimenziója, ám ez csak akkor lát­ható, ha az ember nem csupán egyetlen országra összpontosítja a figyel­mét – mert ebben az esetben teljesen eltérő folyamatokat fog tapasztalni. A legtöbb történész éppen ezt csinálja: egyetlen országra fókuszál, és ott határozza meg a fejlődés irányát. Ugyanakkor Braudel elméletének alapja, hogy a tőkefelhalmozás központjai a térben elmozdulnak; és ha az ember nem mozdul velük együtt, ha nem követi helyről-helyre, akkor nem is láthatja őket. Ha leragadunk Angliánál vagy Franciaországnál, akkor a túlnyomó részét elmulasztjuk annak, hogy mi jellemzi világtörténelmi szempontból a kapitalizmus fejlődését. Együtt kell mozdulnunk ezekkel a változásokkal, hogy megérthessük: a kapitalista fejlődés alapjában véve maga ez a folyamat, amikor a tőke az egyik feltételrendszerből, ahol az, amit ön „térbeli rögzültségnek" nevez, túlzottan korlátozóvá válik, és a verseny fokozódik, egy másik területre mozdul el, ahol egy új, nagyobb léptékű és területű rögzültség lehetővé teszi a rendszer számára a ma­teriális expanzió újabb periódusát. És azután természetesen egy ponton az egész ciklus újrakezdődik.

Mikor ezt a tézist első ízben megfogalmaztam, egybevetve Braudel és Marx sémáit, még nem fogadtam el teljesen az ön koncepcióját a térbeli rögzültségről, annak kettős értelmében – a beinvesztált tőke rögzültségéről, és arról, ahogyan a tőke bebiztosítja, fixálja magát a kapitalista felhalmozás korábbi ellentmondásaitól. Van egy belső szük­ségszerűség ezekben a mintákban, amely a felhalmozás folyamatából származik, amely egyre növekvő léptékben mobilizálja a pénzt és az egyéb erőforrásokat, és amely azután problémákba ütközik az egyre intenzívebb verseny és a különböző dolgok túlzott felhalmozása miatt. A tőke kapitalista felhalmozásának folyamata – szembeállítva a nem kapitalista tőkefelhalmozással – magába foglalja ezt a hólabda-effektust, amely fokozza a verseny intenzitását és csökkenti a profitrátát. Azok, akik a legjobb helyzetbe kerülnek egy új térbeli rögzültség megtalálásához, ezt mindig egy nagyobb „keretben" teszik. A városállamoktól, amelyek szűk keretek között halmoztak fel nagy mennyiségű tőkét, a tizenhetedik századi Hollandián – amely már több volt, mint városállam, de még ke­vesebb, mint nemzetállam – és a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi Britannián keresztül jutunk az immár kontinentális léptékű, huszadik századi Egyesült Államokhoz.

Innentől a folyamat már nem folytatódhat az eddigi módon, hiszen nincs olyan új, tágabb keret, amely felválthatná az Egyesült Államokat. Vannak nagy nemzetállamok – vagy inkább civilizációs államok -, mint Kína vagy India, amelyek területi szempontból nem múlják felül az Egyesült Államokat, ám négyszer-ötször annyi lakosuk van. Szóval most átváltunk egy új mintára: ahelyett, hogy az egyik térbeli keretből egy másik, tágabb térbeli keretbe lépnénk át, immár egy kisebb népsűrűségű keretből nagyobb népsűrűségű keretek felé mozdulunk. Sőt, korábban jómódú országokból más jómódú országokba történt az elmozdulás. Most pedig azt látjuk, hogy az irány a kifejezetten gazdag országokból olyan területek felé mutat, amelyek még alapvetően szegénynek számítanak. Kínában az egy főre eső jövedelem még mindig csupán huszadrésze az Egyesült Államokénak. Bizonyos értelemben azt is mondhatnánk, hogy „rendben, ha ez a helyzet, akkor most a hegemónia a gazdagoktól a szegényekhez kerül át". Ám ugyanakkor ezekben az országokban komoly belső különbségek és egyenlőtlenségek vannak. Mindez igen zavaros. Ezek egymásnak ellentmondó tendenciák, és további konceptuális esz­közöket kell kifejlesztenünk a megértésükhöz.

Ön az Adam Smith Pekinbent azzal fejezi be, hogy felvázolja egy olyan világ reményét, ahol a különféle civilizációk egyenlő feltételek kö­zött léteznek, kölcsönösen tiszteletben tartva egymást, valamint a Földet és annak természeti erőforrásait. Használná-e erre az elképzelésre a „szocializmus" szót, vagy úgy gondolja, hogy ez a meghatározás már elavult?

Nos, tulajdonképpen semmi akadálya nem lenne annak, hogy szoci­alizmusnak nevezzük, leszámítva azt, hogy sajnos ezt a szót túlzottan a gazdaság állami ellenőrzésével azonosítják. Én magam soha nem gondoltam, hogy ez jó ötlet lenne. Egy olyan országból érkeztem, ahol az államot nem sokra becsülik, és sok szempontból elveszítette az emberek bizalmát. A szocializmus és az állam azonosítása komoly problémákat okoz. Szóval ha ezt a világrendszert szocializmusnak fogják hívni, akkor ezt a szót újra meg kell határozni az emberek közötti kölcsönös tiszteletnek, illetve a természet iránti kollektív tiszteletnek a jegyében. Ám meglehet, hogy ennek kialakításában állami beavatkozással kell majd szabályozni a piaci cserét, hogy Smith-féle értelemben véve meg­erősíthessük a munkásságot és megkurtítsuk a tőke hatalmát. Inkább erre lesz szükség, mint állami tulajdonra és a termelőeszközök állami ellenőrzésére. A szocializmus fogalmával az a gond, hogy számos tor­zulást szenvedett, és ennek következtében sokat veszített hiteléből is. Ha azt kérdezi, hogy mi lenne a megfelelőbb terminus, hát fogalmam sincs – de úgy gondolom, keresnünk kell egyet. Ön igen tehetséges az új kifejezések megalkotásában, szóval önnek kellene új javaslatokkal előállnia.

Rendben, dolgozni fogok az ügyön.

Igen, szükség lenne egy új terminusra a „szocialista" helyett, amelyet történelmileg nem azonosítanak az állammal, és jobban kifejezi a na­gyobb egyenlőséget és a kölcsönös tiszteletet. Szóval ezt a fejezetet önre hagyom.

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: New Left Review 56. sz., 2009. március-április.

 

Jegyzetek

1 Lásd: Arrighi: The Political Economy of Rhodesia. New Left Review, 1. évf. 39. sz., 1966. szeptember-október; Leys: European Politics in Southern Rhode­sia. Oxford, 1959.; Arrighi: Labour Supplies in Historical Perspective: A Study of Proletarianization of the African Peasantry in Rhodesia. In. Arrighi és John Saul (szerk): Essays ont he Political Economy of Africa. New York, 1973.

2 Arrighi: Sviluppo economico e sovrastrutture in Africa. Torino, 1969.

3 Lásd angolul: Arrighi: Towards a Theory of Capitalist Crisis. NLR, I/III, 1978. szeptember-október. A cikkek először 1972-1973 folyamán jelentek meg a Rassegna Communista 2., 3., 4. és 7. számában, Milánóban.

4 Lásd: Arrighi és Fortunata Piselli: Capitalist Development in Hostile Environments: Feuds, Class Struggles and Migrations in a Peripheral Region of Southern Italy. Review (Fenand Braudel Center), X. évf. 4. sz., 1987.

5 Beverly J. Silver: Forces of Labour: Workers' Movements and Globalization Since 1870. Cambridge, 2003.

6 Arrighi és Silver: Chaos and Governance in the Modern World System. Minneapolis, 1999.

7 Arrighi: Marxist Century, American Century: The Making and Remaking of the World Labour Movement. New Left Review I/179. 1990. január-február.

8 Arrighi: World Income Inequalities and the Future of Socialism. New Left Review, I/189., 1991. szeptember-október.

9 Arrighi, Takeshi Hamashita , Mark Selden (szerk.): The Resurgence of East-Asia: 500, 150 and 50 Year Perspectives. London, 2003.

Az új imperializmus és a megfosztás globális gazdasága. (Interjú)

A tavaly megjelent Új imperializmus c. könyv írójával készített interjú elemzi az amerikai imperializmus változásait az elmúlt évtizedek során. Eszerint a klasszikus erőpolitikát az 1970-es évektől egy kifinomultabb neoliberális ihletésű imperializmus követte, amelyet napjainkban a gazdasági pressziót és a brutális elnyomást kombináló neokonzervatív modell vált fel.

Az interjút Stephan Heidbrink, David Salomon és Conny Weissbach készítette a Z. Zeitschrift Marxistischer Erneuerung című német folyóirat számára.

Z.: Adjon kérem, egy rövid áttekintést politikai és tudományos munkásságának hátteréről.

H.: Végzettségemet tekintve geográfus vagyok. Ez nagyon közel áll a globális értelemben vett városi és környezetvédelmi témák tanulmányozásához, így engem mindig is érdekeltek ezek a kérdések. A 60-as évek vége felé fontosnak éreztem, hogy kritikusabban szemléljem a dolgokat, ekkor kezdtem a marxista elmélettel foglalkozni, végigtanulmányoztam a marxista teóriát, és átemeltem azt az urbanisztikai és környezetvédelmi témákba. Nem volt mindig könnyű összehozni a marxizmust az urbanisztikai és környezetvédelmi kérdések tanulmányozásával. Azzal szoktam viccelődni kollégáimmal, hogy könnyebb a marxizmust átvinni arra a területre, ami engem érdekel, mint az adott témát a marxizmusba. Ez része annak a bizonyos politikai agendának, amit az elmúlt húsz-harminc évben próbáltam érvényesíteni. Nem vagyok szervező típus, de természetesen próbáltam támogatni a különböző témákban kialakult városi szociális mozgalmakat és munkámon keresztül integrálni azokat.

Z.: Tudna néhány példát mondani az ilyen városi szociális mozgalmakra?

H.: Volt például nekünk Baltimore-ban, amikor ott éltem és tanítottam a Johns Hopkins Egyetemen, egy létminimumkampányunk, egy nagyon jelentős kampány, hogy megpróbáljuk átalakítani a minimálbért – a létminimum más, mint a minimálbér – és kényszeríteni a nagyobb intézményeket, a várost, sőt a végén még az én saját egyetememet és kórházamat, hogy egyezzenek bele egy létminimum-konfigurációba. Évekig küzdöttünk érte. Szerény sikert értünk el, viszont ez a balti­more-i létminimumkampány volt az első ilyen kampány az egész Egyesült Államokban. Ez terjedt ki azután számos más városra is. Sok városban alakult ki létminimumkampány és létminimummal kapcsolatos jogalkotás. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyekkel foglalkoztam.

Z.: Jelenleg milyen témákkal foglalkozik?

H.: Azzal, hogy eltávolítsuk Busht hivatalából. Azzal, hogy Amerika kivonuljon Irakból. Jelenleg nincs semmi különösebb politikai projekt, amin dolgoznék. Baltimore-ban nagyon sokat foglalkoztam a helyi témákkal, de fokozatosan, azt hiszem, amióta New Yorkba költöztem, az utóbbi két-három évben egyre inkább azon igyekszem az ideológia szintjén, hogy valami történjen az amerikai médiában, hogy minden szinten kialakítsunk egyfajta közéleti tudatosságot: próbálok betörni a média főáramába – ez idáig eredménytelenül – azáltal is, hogy tanítok az ország különböző egyetemein. Megpróbáljuk befolyásolni a publikációkat, megpróbálunk kialakítani egyfajta kritikai szemléletet az amerikai szellemi életben egy még általánosabb szinten; témákat próbálunk felvetni az imperializmussal kapcsolatban, különös tekintettel az amerikai imperializmusra. Továbbra is ezen a fronton küzdök.

 

Az új imperializmus

 

Z.: Az Új imperializmus című könyvében – melyet a múlt évben publikáltak – kifejti, hogy az imperializmus megváltoztatta arculatát. Mi az új az imperializmussal kapcsolatban?

H.: Könyvemben megpróbáltam különbséget tenni a különböző imperializmusok között, és az a véleményem, hogy az Egyesült Államok imperializmusa mindig sajátos módon tekintett a világra. Először is azt akartam kifejteni, hogy az amerikai imperializmus különbözik az európai imperializmustól és az imperializmus többi formájától. A könyv tehát kihangsúlyoz egy speciális típust: az Egyesült Államok-típust, ahogy az a múlt században kialakult. Aztán arról a speciális helyzetről akartam szólni, melyben az Egyesült Államok imperialista stratégiái megváltoztak, különösen a 70-es évektől kezdve, és feltettem a kérdést: Mennyiben más az Egyesült Államok jelenleg folyó közvetlen katonai beavatkozása Irakban? Más, mint amit Haitin vagy Libanonban és a többi országban tett? Gyakran küldte a tengerészgyalogságot különböző helyekre, de van valami stratégiailag különböző itt, ami valószínűleg az Egyesült Államok állandó katonai jelenlétét jelenti a Közel-Keleten? Ha igen, miért vannak ott? Különbséget akartam tenni az általam neoliberálisnak hívott imperializmus és a neokonzervatívnak nevezett imperializmus közti eltolódás között is. Nem tudom, hogy ez a neokonzervatív kísérlet tartós lesz-e. Még ha Busht el is távolítják a hatalomból, nagyon nehéz lesz az utána következő bármilyen vezetői rétegnek is megváltoztatni a Közel-Kelet-politikáját anélkül, hogy igazi radikális változás történne a gondolkodásmódban. Tehát célom az volt, hogy megvilágítsam az Egyesült Államok imperializmusának sajátos jellegét, de néhány olyan változást is, mely az utóbbi harmincegy évben történt az Egyesült Államok imperialista taktikájában.

Z.: Kifejtené pontosabban a neoliberális imperializmustól való eltolódást a neokonzervatív felé?

H.: Az Egyesült Államok imperializmusa történelmileg egész egyszerűen azon alapult, hogy komprádor kormányokon keresztül indirekt módon gyakorolta a hatalmat. Ez leginkább Nicaraguában a 20-as és 30-as években volt látható, amikor azzal az ötlettel álltak elő, hogy Somozát tegyék a hatalomra. Ő azt teszi, amit neki mondanak, ugyanakkor anyagi és katonai támogatást kap, ő maga személy szerint gazdag lesz, a körülötte lévők szintén nagyon gazdagok lesznek. Kifosztja az országát, ugyanakkor nem akadályozza meg, hogy az Egyesült Államok vállalatai is kifosszák. Tehát az Egyesült Államok egyfajta kényszerrel, de egy bizonyos uralkodói csoport beleegyezésével teszi ezt. Természetesen ezt tette az Egyesült Államok Iránban is, amikor megdöntötte a kormányt, és visszatette az iráni sahot a trónra 1953-ban. Ez történt akkor is, amikor megdöntötte Allende hatalmát Chilében, és Pinochetet tette meg vezetőnek. Így működik az Egyesült Államok imperializmusa. Ez az általános modell.

A neoliberális modell azonban valójában 1970 után alakult ki, és igazából Chilében kísérletezték ki. Miután Pinochetet hatalomra tették, mindenféle kérdés fölvetődött azzal kapcsolatban, hogy vajon milyen gazdasági modellt fognak kialakítani. Végül mindent privatizáltak kivétel nélkül. A Chicago Egyetem közgazdászait vitték be az országba – a "chicagói fiúk" – a gazdaság újjászervezése céljából: szabad kereskedelmi modellt alakítottak ki, amelyet lényegében pénzügyi eszközökkel irányítottak.

Az Egyesült Államok a finánctőke erejét kihasználva kialakított egy neoliberálisnak nevezhető rendszert főleg a 80-as és 90-es években, hogy a világ bizonyos országait befolyásolja. Az volt az elképzelés, hogy ezen országoknak nyitott tőkepiacuk és árupiacuk kell legyen, a külföldi beruházásokat akadályok nélkül lehessen megvalósítani, a profitot pedig akadály nélkül vissza lehessen az Egyesült Államokba vinni. Az Egyesült Államok pénzügyi hatalmát kezdte használni arra, hogy ezt megteremtse: főleg olyan eszközöket használt, mint az IMF strukturális kiigazítási programjai, nemzetközi intézmények, mint a WTO, kétoldalú kereskedelmi egyezmények, mint a NAFTA, és hasonlókat, annak érdekében, hogy kialakítson egy neoliberális szabad kereskedelmi modellt. Lényegében, azt csinálták, hogy a világot belevitték egy hitelalapú expanzióba. Amikor rosszul mentek a dolgok, mint Mexikóban az 1980-as és az 1990-es években, mint Brazíliában, majd végül Délkelet-Ázsiában, mikor az országok pénzügyi nehézségekkel küzdenek, menniük kell az IMF-hez, mire az IMF közli velük, hogy: "Nyissátok meg a tőkepiacotokat!" Ez a neoliberális stratégia: megnyitni a világot a kereskedelem felé ily módon.

Az Egyesült Államokat ebben a japán és az európai pénzügyi tőke természetesen támogatta. Tehát ez nem kizárólag amerikai projekt volt, hanem egy multilaterális projekt, melyben a fő kapitalista hatalmak vettek részt. Úgy gondolom, hogy ez a neoliberális projekt közelebb hozta az Egyesült Államok imperialista gyakorlatát – a tradicionális formáit – az újfajta japán és európai tőke közti összejátszáshoz, hogy intézményi berendezkedések elterjesztésén keresztül alakítsák a világot, míg az Egyesült Államok próbálta fenntartani privilégiumát azáltal, hogy még mindig szoros szálak fűzték Chile, Nicaragua, illetve Szaúd-Arábia uralkodó rétegéhez. A 80-as és 90-es években az Egyesült Államok keverte pénzügypolitikáját a közvetett ellenőrzés tradicionális politikájával.

A 90-es évek vége felé ez kezdett meginogni. Mindenki látja ezzel a Bush vezetése alatt lezajlott neokonzervatív eltolódással, hogy nem hagyja el a neoliberalizmust: megtartja a neoliberális érvelést. Viszont lényegében sokkal inkább katonai jellegűvé válik abban a vonatkozásban, ahogy kikényszeríti ezt a neoliberális rendszert. Például amit Irakban akar kikényszeríteni, az egy neoliberális intézményi berendezkedés, pontosan olyan, mint amit Chilére is rákényszerítettek, viszont Irakban ezt katonai beavatkozással teszik. Próbálják az egész Közel-Keletre kiterjeszteni. Kezdetben, amikor bementek Irakba, arról beszéltek, hogy "Irak után Iránba megyünk, aztán felszabadítjuk Szíriát", és így egy neoliberális rendszert építenek ki az egész régióban. Úgy gondolom, ez volt az elképzelés. Természetesen ezt összekapcsolták azzal, hogy felszabadítják az egész régiót. Azt hiszem, néhány neokonzervatív őszintén hisz is ebben. Azt hiszik, hogy a szabadság egyedüli formája az a szabadság, amit a piac, a piaci intézmények, a szabad kereskedelem és efféle dolgok adnak. Számukra mindez egy csomagban van. Így amikor Bush azt mondja, hogy: "Szabadságot hoztunk az iraki embereknek, a célunk pedig az, hogy ezt az egész Közép-Keletre elvigyük", ez azt jelenti, hogy a szabad kereskedelmet és a szabad tőkepiacot teremtették meg.

Ez esetben egy kritikus régióról van szó geopolitikai jelentősége és olaja miatt. A neokonzervatív projekt tehát felismeri, hogy vannak bizonyos határok, amelyeken belül ez a felszabadításra alapuló érvrendszer alkalmazható az ilyen térségek esetében, mint amilyen a Közel-Kelet. Részben azért, mert az olajjal rendelkező államok nem kerülnek hitelválságba – nem úgy, mint Mexikó, melynek van olaja, de nem annyi – és nem lehet őket az IMF-fel megregulázni. Az olajállamoknak pénzügyi hatalmuk van a Nyugattal szemben, ugyanannyi, mint a Nyugatnak velük szemben. Ezért ha szükséges, úgy tűnik, csak katonai erővel lehet a neoliberális világrendet rájuk kényszeríteni. Kisajátítással történő felhalmozás

Z.: Legutóbbi könyvében kijelenti, hogy az új imperializmust a felhalmozás speciális elve alakítja, amit ön "kisajátítással történő felhalmozásnak" nevez. Mit ért pontosan ezen a terminuson?

H.: A neoliberalizmus egyik alkotóeleme a privatizáció kikényszerítése: meg kell nyitni a tőkepiacokat, de ezenfelül még azt is lehetővé kell tenni, hogy ami valamikor köztulajdonban volt, magánkézben halmozódjon föl. Az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy az Egyesült Államok és más kapitalista hatalmak rábólintsanak az IMF-segítségre vagy más pénzügyi segítségre, az az, hogy a fogadók beleegyezzenek a privatizációba, és ugyanakkor szétrombolják a jóléti állam bizonyos elemeit, melyek gátolják a szabad munkaerőpiac kialakulását. Ez valójában a köztulajdonban levő dolgok újfajta elcsatolása. A jogokat, melyek köztulajdonjogok voltak, magánfelelősséggé, magánjoggá tették. Sok esetben jelentette ez azt, hogy megfosztottak embereket a jogaiktól, amiket addig mint közösség gyakoroltak, megfosztottak embereket bizonyos gazdasági erőforrásoktól, amit valamikor birtokoltak, és ezek átkerültek a magánszférába. A hitelrendszeren keresztül sokszor azt csinálták, hogy vettek egy tökéletesen jól működő gazdasági tevékenységet, megtagadták tőle a hitelt, csődbe juttatták és rákényszerítették, hogy adják el nagyon alacsony áron. Ezután a nagytőke be tud vonulni és fel tudja vásárolni. Ez nem csak a periférián történik; megtörténik ez az Egyesült Államokban is. Nézze meg, mi történik a családi földművelő gazdaságokkal az Egyesült Államokban: a családi farmokat kifosztják azzal, hogy bevonják őket a hitelrendszerbe. Aztán hirtelen elvágták a hitelt, ők pedig nem tudták fizetni számláikat, és csődbe jutottak. Ezután a mezőgazdasági társaságok bevonulhatnak, és felvásárolhatják az összes családi farmot. Az utóbbi harminc, negyven évben sokszor tanúi lehettünk ilyen családi farmok mezőgazdasági társaság kezébe való átjátszásának.

Hasonló dolgot tapasztalhatunk a mexikói parasztok esetében is, akiknek volt egy köztulajdonban levő mezőgazdasági rendszerük, az ún. Ejido-rendszer, mely a földhöz való közös joggal védte a helyi lakosságot. A hitelválság eredményeként a mexikói kormánynak bele kellett egyeznie e rendszer privatizálásába. Ez azt jelentette, hogy megfosztották az embereket tradicionális joguktól. Természetesen ezt lázadások követték. Ha megnézi a zapatista felkelést Dél-Mexikóban, az valójában arra irányult, hogy visszaszerezzék kollektív jogaikat. Ez az általam kisajátítással történő felhalmozásnak nevezett folyamat nagyon fontos eleme annak, ami a 80-as és 90-es években történt.

Csak egy általános megjegyzés: szeretek különbséget tenni a között a felhalmozás között ami az ún. "kibővített újratermelés" révén történik (munkafolyamat fejlődése során és termelői munka kizsákmányolása során), és felhalmozás között, ami lopás, csalás és eltulajdonítás révén történik. Rosa Luxemburg mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a felhalmozás eme két aspektusát együtt kell kezelni. Mi nem igazán kezeljük együtt őket. Különösen a neoliberális rendszerben, a megfosztással történő felhalmozás sokkal jellemzőbbé vált, a kibővített újratermeléssel történő felhalmozás pedig sokkal ritkább. A kisajátítással történő felhalmozás esetén a vagyon és a növekedés újraelosztódik.

Például a 80-as és 90-es években az Egyesült Államok egy nagyon erős növekedési központtá vált, főleg azért, mert magába szívott erőforrásokat a világ többi részéből az adósságválság és egyebek révén. Ez inkább volt a vagyon és érték újraelosztása, mint értékteremtés. A neoliberális rendszer és az, amiről a neoliberális imperializmus szól, nagymértékben a kisajátítással történő felhalmozáson alapszik. Az 1950-es és 1960-as évek előtti periódusban egy sokkal dominánsabb "kibővített újratermelési" dinamikával találkoztunk.

Z.: Van valami különbség a "megfosztás" és a "kisajátítás" között?

H.: A megfosztás szerintem egyfajta jogi fogalom: a megfosztás során az államnak van nagyon nagy szerepe. A neoliberális állam nagyon fontos szerepet játszik az emberek földtől stb. való megfosztásában. A kisajátítás egy tágabb fogalom, aminek a megfosztás egy része csupán. Kisajátítás történik például a hitelrendszeren keresztül. Amikor csődbe jutnak az emberek, kénytelenek elszakadni a földjüktől, viszont ez úgy tűnik fel, mintha saját hibájuk miatt történne.

 

A birodalmi állam

 

Z.: Időnként az az ember érzése, hogy a kisajátítással történő felhalmozás csak arra utal, amit ön a "tőke logikájának" nevez. Hol van az állam, különösen a birodalmi állam?

H.: Én különbséget teszek a hatalom területi logikája és a hatalom kapitalista logikája között. Ezek nem alakíthatók át egymássá, ami nem jelenti azt, hogy függetlenek lennének egymástól. Nagyon is szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Ha azt kérdi, mi a kapitalista állam szerepe: természetesen az, hogy egy olyan környezetet alakítson ki, amiben a felhalmozás végbemehet. Megpróbál, ha szuverén hatalom létrehozásában érdekelt – márpedig abban érdekelt -, egy olyan belső és külső világot teremteni, amely segítségével a tőkefelhalmozási folyamatokat saját területére vonzza. Szóval állandóan folyik a verseny a tőkefelhalmozás vonzásáért. Ugyanakkor megpróbál kialakítani egy külső világot oly módon, hogy hagyja, hogy az erőforrások a saját területére áramoljanak. Például az Egyesült Államoknak mint országnak érdeke fűződik ahhoz, hogy neoliberális államok alakuljanak körülötte, mert pénzügyi erejét kihasználva be tud hatolni azokba az országokba, és erőforrásokat tud kiszívni belőlük a kisajátítással történő felhalmozás segítségével.

Hogy teremt neoliberális államokat máshol? Nézze meg, milyen erőszakkal tette ezt Chilében, és teszi ezt most Irakban. De hogy csinálta ezt Mexikóban? Nem támadta meg Mexikót. Megmondta Mexikónak, hogy ha jó kereskedelmi kapcsolataink lesznek, kölcsönzünk nektek pénzt. Aztán a mexikóiak adósságválságba kerültek. Az Egyesült Államok közölte: az IMF és mi kölcsönzünk nektek pénzt, hogy kikerüljetek az adósságválságból, feltéve, ha az állami apparátusban intézményi változást hajtotok végre stb. A mexikói állam elkezdte megfosztani parasztjait a földhöz való joguktól. Ki vásárolja fel azokat? Az amerikai mezőgazdasági társaságok.

Így működik ez. Az üzleti élet és az állami apparátus kéz a kézben működnek együtt, hogy olyan helyzetet teremtsenek, amelyben a magántőke fel tudja vásárolni a kisajátított javakat stb. Ha ellenállás mutatkozik, Washington közli Mexikóval, hogy nyomja el a parasztfelkelést, ne hagyja, hogy bármilyen politikai lázadás törjön ki. A Citibank azt tanácsolta a mexikói kormánynak, hogy használjon tankokat és katonai erőt, hogy azonnal eltiporja a zapatista felkelést, mert máskülönben a mexikóiak nem kapnak semmiféle forrást a Citibanktól. Tehát itt megint látszik a viszony a tőke és az állam között, mely nagyon szoros kapcsolattá formálódott.

 

A transzatlanti kapcsolat

 

Z.: Hogy minősítené a jelenlegi viszonyt Európa és az Egyesült Államok között? Lát valami mélyebb konfliktust?

H.: Úgy gondolom, fontos látni az összetartás erőit is. Legvilágosabban a cancuni találkozók alkalmával lehetett megfigyelni ezeket, ahol Európa, az Egyesült Államok és Japán ragaszkodott ahhoz, hogy a világ összes országa nyissa meg tőkepiacát. India, Brazília, Kína, Dél-Afrika és más országok összefogtak, és azt mondták: nem nyitjuk meg, hacsak ti is meg nem nyitjátok a mezőgazdasági piacaitokat. Kinek a mezőgazdasági piaca védett? Európáé, az Egyesült Államoké és Japáné. Mind a három nemet mondott. Tehát van ott egyfajta közös fellépés. Alapvetően a hatalommal bíró országok mindig megpróbálják rávenni a nemzetközi intézményeket, hogy számukra kedvezően alakítsák tevékenységüket. Az európaiak még az Egyesült Államoknál is rosszabbak voltak mezőgazdasági piacuk megnyitása ügyében. Tehát bizonyos területeken közös politikát folytatnak. A neoliberális rendszer együtt jár egyfajta csoportszellemmel.

Ott van a különbség, hogy az európaiak, úgy tűnik nekem, sokkal inkább ragaszkodnak valamiféle nemzetközi rendszer kialakításához, amit minden országnak be kell tartani, beleértve saját magukat is. Az Egyesült Államok hisz egy nemzetközi rendszer kialakításában, amit minden országnak be kell tartani, de az Egyesült Államok kivétel, mert az egy jó ország fantasztikus értékekkel. A legjobb példa erre a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyében folyó küzdelem, mely az emberiség ellen elkövetett bűntettek ügyében hivatott ítéletet hozni. Az európaiak azt mondják: "ez mindenkire vonatkozik"; az Egyesült Államok viszont azt mondja: "vonatkozzon Milosevicsre, de Henry Kissingerre ne, ránk ne".

Valójában látható, hogy az Egyesült Államok ebbe az irányba tart a Világkereskedelmi Szervezettel (WTO) kapcsolatban is. Az Egyesült Államok megszegte a WTO acélvámról szóló szabályait, és úgy gondolom, hogy (rövid időn belül) az Egyesült Államok kiléphet a WTO-ból, úgy ahogy kilépett a kyotói folyamatból, és ahogy elhagyta az ABM-et. Azt hiszem, az európaiak sokkal többet invesztáltak a WTO-ba, mint az Egyesült Államok. Az Egyesült Államok megvan vele, haszna van belőle. Viszont ha közelebbről szemléljük, az USA a világ körüli kapcsolatait főleg a kétoldalú egyezményekkel alakítja, mint Szingapúrral, Chilével stb.

Nos, én úgy gondolom, nagyon különböző világrend-koncepció működik itt, és új módon épül fel a kialakulóban lévő világrend is. Az Egyesült Államok hierarchikus rendszerként tekint erre: mi itt vagyunk, Japán és Európa, a behódolók, eggyel lejjebb, valamivel alattuk pedig a világ többi országa. Az európaiak másként szeretnék ezt látni, mindenkit azonos szinten. Mindenki legyen együtt, dolgozzon együtt. És valójában Clinton elnöksége alatt egy kicsit ez volt a helyzet. Bush azt állítja, hogy ez így nem mehet. Mi felettük vagyunk, és rajtuk kívül állunk. Itt filozófiai jellegű különbség van, egy filozófiai alapállás, ami Bush elnöksége alatt került előtérbe. A Clinton-kormány imperialista volt, de sokat törődött azzal, hogy egy tárgyalások útján kialakított imperialista jelenlétet teremtsen a világban Európával és Japánnal együtt.

A másik különbség geopolitikai jellegű. Az Egyesült Államok úgy tekint a Közel-Keletre, mint döntő fontosságú geopolitikai régióra, melyet nem szabad, hogy más ellenőrizzen rajta kívül. Régen az volt a helyzet, hogy az Egyesült Államok kezében volt a termelés és a finanszírozás. Most a világon csak egy a sok közül, amelyeknek a termelés és a pénz világában hatalma van. Ezeken a területeken elvesztette dominanciáját, tehát katonai dominanciát alakít ki a Közel-Keleten, hogy legyen egy ütőkártya a kezében, amit használni tud, ha bárki bármikor bármilyen szándékkal konfrontálódni akar vele.

 

 

Az új imperializmus ellentmondásai

 

 

Z.: Melyek az új imperializmus sajátos ellentmondásai?

H.: Ez attól függ, hogy értelmezi a jelenlegi helyzetet. Én úgy értelmezem, hogy az Egyesült Államok jelenleg sokkal gyengébb, mint azt sok ember általában gondolja. Most már nincs dominanciája a termelés felett. A 80-as és 90-es években pénzügyi dominanciáját kihasználva fantasztikus előnyökre tett szert. Most viszont hihetetlen adósságba keveredett a világ többi részével szemben, és sokat vesztett pénzügyi előnyéből. Naponta 1,5 milliárd dollár áramlik be az Egyesült Államokba, hogy támogassa az amerikai gazdaságot. Csaknem az összes pénz Kelet és Dél-Ázsiából jön, ahol Kína van most éppen nagyon kedvező helyzetben. Az Egyesült Államok olyan dominanciával rendelkezik, amit – a múltban – vonakodott használni, csak kivételes esetben tette: ez a katonai dominancia. Amit Irakban látunk, az azt mutatja, hogy még a katonai dominancia is gyengül. A gyengeség nem tűnik fel: tíz kilométer magasságból, csúcstechnológiával még erős az Egyesült Államok. Hatalmas pusztító ereje van; senki nincs abban a helyzetben, de nem is lesz egy jó darabig, hogy versenyezzen az Egyesült Államok technológiai, katonai fölényével. Nem is próbálja meg senki. Talán a kínaiak tesznek egy kis erőfeszítést, de nem sokat. Viszont mihelyst a gyalogságról, a földi katonai erőről van szó, akkor már nem ilyen fényes a helyzet. Nincs olyan katonai erő, amely tovább ott tudna maradni, mint hat hónap, ezért kérnek segítséget: "embereket akarunk (például) Lengyelországból", és még fizetnek is a lengyeleknek, hogy ott legyenek Irakban. Tehát még a katonaság sem elég erős akkor, ha egy nagy területet kell hosszú ideig ellenőrzés alatt tartani. Az Egyesült Államok nem olyan hatalmas, mint sokan gondolják. Másrészről viszont: senki nincs abban a helyzetben, hogy versenyezzen az Egyesült Államok katonai légierejével, a technológiát tekintve és minden egyéb téren.

Nehézségek vannak, egyre súlyosabbak. Ha megkérdezzük, hogy mennyibe kerül ez a háború az Egyesült Államoknak ezzel a sok katonai kiadással, a válasz az: egy halom pénzbe. Ki finanszírozza ezt? A kínaiak. Itt van a helyzet egyik ellentmondása. Az Egyesült Államok még jobban eladósodik az ilyen vállalások miatt. Hihetetlenül eladósodik az országon belül – fogyasztói adóssággal, kormányadóssággal – és az országon kívül is. Az a probléma, hogy ha az Egyesült Államokban egy komoly adósságválság alakul ki, akkor az egész világ szörnyű helyzetbe kerül. Tehát szerintem az egész világ figyel, és úgy gondolkodik: "Fel kell sorakoznunk az Egyesült Államok mögött, mert ez az egyedüli módja annak, hogy fennmaradjunk." Ezért finanszírozzák a kínaiak az Egyesült Államok adósságát: az Egyesült Államok ugyanis kínai termékeket vesz. Itt egy nagyon veszélyes helyzet van – ha adósságválság törne ki az Egyesült Államokban, annak szörnyű globális következményei lennének.

Továbbá a probléma másik oldala az, hogy ami ma Kínában zajlik, az alapvető a globális gazdasági folyamatok szempontjából. Ha a kínai növekedési gépezet szétesik vagy instabillá válik, vagy ha Kína politikai válságba kerül, akkor az Egyesült Államok is megnézheti magát.

Nagyon úgy néz ki, hogy az Egyesült Államok és Kína közti függőséget erősen érzékelik, és gyengébb ez a kötelék Európával – továbbá úgy gondolom, nincs sok lehetőség kitörni ebből a függőségből. Az instabilitás tehát mindenütt látható, és én azon a véleményen vagyok, hogy ez az Egyesült Államok imperializmusát a következő válsághelyzet elé állítja: vagy kénytelenek lesznek felhagyni a globális dominanciára való törekvéssel és azt mondják: "rendben, vége az Egyesült Államok globális hatalmának, mi csak egy vagyunk a sok játékos közt, ki kell találnunk a játékszabályokat, ami szerint menjen tovább a világ, beleértve az együttműködést Kínával, Indiával és Brazíliával, sőt Oroszországgal is". Ez eléggé valószínűtlen, hogy bekövetkezik.

Vagy ezt teszik, vagy belerohannak egy olyan válságba, amelyben kialakul egy igazi jobboldali neokonzervativizmus, a Bush-féle, ami erősen katonai jelleget fog felvenni, viszont nagyon instabil is lesz.

Z.: Az első változat úgy tűnik, mintha egy kicsit az európai modellhez hasonlítana.

H.: Igen, kivéve talán azt, hogy sokkal komolyabb tárgyalásokra van szükség Kínával, Indiával, Brazíliával és a többiekkel. Már elkezdtek egymással tárgyalni. Kína és India most már tárgyal egymással, amit sokáig nem tettek. Lula mostanában egyezett meg egy kétoldalú egyezményben Indiával. Láthatjuk, hogy folyik ez, például vegyük a gyógyszeripart Indiában és Brazíliában, amely huszadannyi áron képes általános gyógyszereket előállítani ahhoz képest, amennyiért az Egyesült Államokban és Európában a szellemi tulajdonjogokat birtokló gyógyszer-monopóliumok előállítják azokat. Most vagy mindez megszűnik (és ezt próbálják csinálni a TRIPS-egyezmény segítségével, kényszeríteni Indiát és Brazíliát, hogy hagyjanak fel azzal, hogy olyan szörnyen alacsony áron termeljék azokat a gyógyszereket), vagy Brazília és India nem lesz hajlandó erre. Azt hiszem, inkább erre lehet számítani. Azon a ponton nagy összeütközésre lehet számítani. Nem a klasszikus értelemben, hogy a Dél termeli meg a nyersanyagokat, az a csoport már nem nyersanyagokat termel; gyógyszereket, repülőgépeket, gépeket stb. – ők a termelési gépezet alternatív módja, és most már tudják ezt, és valószínűleg nagy hangsúlyt fognak erre helyezni. Sok problémát fognak még az Északnak és az északi imperialista módszereknek okozni az elkövetkező tíz évben.

Z.: Van-e valamilyen alternatíva? Milyen legyen az antiimperialista stratégia?

H.: Az első dolog feltenni a kérdést: kik állnak a neoliberalizmussal szemben? Hatalmas vevőköre van ezeknek: akiket hátrányosan érintett a neoliberális politika, akiket kifosztottak vagy akiktől birtokukat elvették, akiket csődbe juttattak stb. És természetesen jelenleg is van egy nagy terület, ahol folyik a kizsákmányolás, például a munkafolyamatokban Keleten és Délkelet-Ázsiában. Szóval rengeteg ember van, aki nem szereti a jelenlegi rendszert, és szembefordul vele. Sokan közülük szociális mozgalmakat indítottak: parasztmozgalmakat Indiában, föld nélküli parasztmozgalmakat Brazíliában, a zapatista mozgalmat Mexikóban, a kialakulóban lévő szakszervezeti mozgalmat Indonéziában, munkajogi mozgalmakat, melyek több helyen, még Kínában is kezdenek kialakulni. Tehát van egy sor politikai mozgalom. Azt hiszem, hogy mindennek közepette el kell kezdeni kieszelni valamiféle alternatív globális rendszert. A nehézség először is az, hogy ezek között a szociális mozgalmak között soknak megvan a sajátos célja. Nagyon nehéz ezeket egységbe ötvözni, mert különállóak és sajátosak. A másik probléma az, hogy még ha össze is lehet ezeket gyűjteni, nagyon különböző elképzeléseik vannak arra vonatkozóan, hogy milyen legyen az alternatíva. Mondok néhány példát: egy részről sokan vannak azok, akik szerint minden megoldás helyi jellegű kell legyen, fenébe a globális rendszerrel. Mások azt mondják: "nem, egy alternatív globális rendszert kell felülről kialakítanunk és a helyi megoldások a globális rendbe legyenek ágyazva". Radikális különbségek vannak például a környezetvédelmi kérdésekhez való hozzáállásban: egy új globális rendszer hogyan adhat elsőséget a természettel való viszonynak? Rengeteg elgondolás van, a kifejezetten ökológiai jellegűtől a fejlődéspárti elképzelésig, mely kijelenti: "nos, tiszteletben tarthatunk néhány ökológiai kényszert, de azt szembe kell helyeznünk egy alternatív fejlődési stratégiával".

Különbözőképpen ítélnek meg bizonyos dolgokat, mint például azt, hogy mennyire vegyük figyelembe, és milyen vonatkozásban, van-e helye alapvető kulturális különbségeknek? Egészen attól az elgondolástól kezdve, hogy "minden egyes kulturális változatot tisztelni kell", amibe minden belefér, kezdve a nemi szervek csonkításától a nőkkel vagy homoszexuálisokkal kapcsolatos bizonyos szokásokig. Ha egy bizonyos közösség óhajt bizonyos dolgokat, azt mondod-e, hogy "rendben, mert ez az ő kultúrájuk, és ez így van"? Vagy azt mondod "nem, mert vannak globális szabályok, bizonyos általános dolgok, melyeket tiszteletben tartunk", vagy azt mondod, "nem, vannak dolgok, amik elfogadhatatlanok"? Sok harc folyik a kulturális különbségek területén; ezeket meg kell vívnunk.

Tehát ezek a tényezők komplikálják az alternatíva kialakítását; és úgy tűnik, az egyik intellektuális feladat (és amikor azt mondom, hogy "intellektuális", nem azt értem ezen, hogy csak egy bizonyos privilegizált intellektuális csoport foglalkozhat ezzel) az, hogy megpróbáljunk véleményeket kidolgozni, a probléma természetét kifejtő tényállásokat, különböző módokat, ahogy kifejtjük a különbségeket, a széttöredezettségről alkotott felfogásunkat úgy, hogy egy sokkal jobb helyzetben legyünk ahhoz, hogy versenyre keljünk a fennálló rendszerrel egy átfogó alternatív projekt segítségével. Ezekkel a dolgokkal kell foglalkoznunk, és késznek kell lennünk arra, hogy sajátos nézeteket fogalmazzunk meg. Remélem, azáltal, hogy kritikusan állunk a fenti nézetekhez, el tudunk jutni valamiféle – nem szükségszerűen – közösségi szellemhez, de legalább ahhoz az elgondoláshoz mindenképpen, hogy ha le akarjuk győzni a neoliberalizmust, ha akarunk alternatívát a kapitalizmusnak, akkor képesek leszünk úgy feldolgozni ezeket a problémákat, hogy lesz egy közös frontunk a kapitalizmus és az imperializmus ellen. Nem könnyű feladat, de pillanatnyilag, azt hiszem, az egyik probléma az, hogy nem egészen így állunk hozzá. Nehéz feladat, de azt hiszem, valahogy csak meg kellene oldanunk.

 

Megjelent a Z. Zeitschrift Marxistischer Erneuerung 2004. szeptemberi, 59. számában.

 

(Fordította: Kelemen Krisztina)