A pénz, a démosz és az etnikum mély “összjátéka” az új-régi Európában

A nagyívű tanulmány egy, a globalizáció által inspirált új elméleti keret, a „globális rendszerek antropológiája" és a hagyományos marxi osztályelemzés egyesítésével vizsgálja az állam és a tőke dinamikus viszonyának történelmi szerepét, párhuzamot vonva Angliának a holland tőke általi, XVII. század végi alávetése és az egy évszázaddal későbbi holland oligarchia-ellenes lázadás, illetve a jelenkori neoliberális globalizáció és a neonacionalizmusok 1989 utáni felvirágzása között, különös tekintettel a strukturálisan eltérő helyzetű Hollandia és Magyarország hasonlóságaira.

Az állam antropológiáját Max Weber soha nem vette igazán komolyan, hiszen magát az államot egy olyan bürokratikus, hierarchikus, racionális és specializált apparátusnak tekintette, amely elkülönül a szélesebb társadalomtól, és csak érintőlegesen horzsolják az „alhasát” az utóbbi szükségletei, ellentmondásai, mítoszai és varázsai. Ahol Weber elkü­lönült közmechanizmust lát, ott az antropológusok viszont egy egész társadalmi és kulturális szervezetet. Mindig is volt egyfajta rugalmas affinitás azok között, akik az állam antropológiai képzeteit „illúzióknak” (Asad 2004), vagy „filozófiának” (Radcliffe-Brown, idézi Gulbrandsen 2011) tekintették, illetve a posztfunkcionalista nézet képviselői között, akik szerint az állam nem más, mint társadalmi interakciók átláthatat­lan halmaza, ami olykor szinte kényszerít minket arra, hogy államként aposztrofáljuk, olykor önkéntes ez az elnevezés, és még az is előfordul, hogy ravaszul ránk kényszeríti a tagadását (Sampson 2003; Tilly 1985). Weber persze a modern állammal kapcsolatos modernista legális nézeteit a karizma hangsúlyozásával ellensúlyozta, amiben kifejeződött a kortárs németek birodalom- és császárcsodálata, valamint annak rituáléihoz és fantáziáihoz kötött gyermeki elragadtatása. De ez számára a társadalom hatékonyságának korlátja volt a modern állam fölött; valójában az a mód, ahogyan az államok leleményes módon kialakították és őrizték legitimáci­ójukat, hogy előmozdítsák működési szabályukat: a „racionalitás” taktikai feláldozását az „értékek” oltárán. Az antropológusok szokásukhoz híven megfordították ezt a viszonyt, és sokkal komplexebbé és cseppfolyósab-bá tették. Kapferer például úgy látja, hogy az állam az a pont, ami körül gyülekeznek, és amire fókuszálódnak a társadalmi viszonyokba ágyazott potenciák, amelyeket a kollektív akarat tesz társadalmilag hatékonnyá. Kapferer metaforája (1997) jó példája a cseppfolyós megközelítések­nek, noha nem szól az aszimmetrikus társadalmi viszonyok mindennél fontosabb problémájáról és annak következményeiről a hatalom meg­nyilvánulására.

A marxisták az antropológusokhoz hasonlóan nem fogadják el az állam függetlenségét és természetes racionalitását. Ehelyett hangsúlyosan vagy kevésbé explicit módon, de úgy látják, mint Marx, hogy az állam az uralkodó osztály eszköze, a „burzsoázia végrehajtó bizottsága”. Az állam nem volt racionálisabb, mint maga a burzsoá gazdaság, amelynek logikája a saját összeomlása felé mutatott. A nyugati burzsoázia Marx után azonban óriási specializált gyárakba fektette vagyonát, amelyeket urbánus- és közkiadások, valamint a megfelelő közintézmények meg­teremtése kísért. Az egész komplexumot egy hatalmasra nőtt és egyre bonyolultabbá váló adórendszer és közpénzügyi intézmények egészítet­ték ki. Így a burzsoázia jobban beágyazódott a munkások társadalmába, és megtanult kompromisszumokat kötni azért, hogy újratermelhesse önmagát. Szövetségeket alakított ki például a weberi karizmatikus német és japán uralkodókkal, vagy tágabb értelemben a populista mozgal­makkal és a „józan ésszel” vagy a közvéleménnyel, ahogyan Gramsci jellemezte az amerikai fordizmust, és a munkásokkal általában, amikor is létrejöttek a nyugati jóléti államok; Délen és Keleten pedig a fejlesztő államok játszottak hasonló szerepet a lakosság jólétének emelésében. Az állam a marxisták számára tehát nem a bürokratikus racionalitás önmagába zárt szervezetét jelentette, hanem az intézményes „sűrítését” az osztályharcnak, az ellentmondásoknak és a kompromisszumnak, be­leértve a hegemón szervezetet és a „közösség”, a közhöz való tartozás és a közhöz kapcsolódó jövő mítoszait és rítusait (Hobsbawm – Ranger 1992; Hobsbawm 1992). És valóban, ezen rítusok miatt az állam sokkal inkább tűnt kollektív racionalitásnak, mint amennyire a burzsoázia mint „végrehajtó bizottság” el tudta volna hitetni az emberekkel azt a mítoszt, hogy az állam a közé. Az osztályharc adott vagy adhatott volna a kapi­talista államnak némi racionalitást (vagy inkább racionalitásokat), hogy ezáltal megmeneküljön elnyomó és destruktív lényegi énjétől. Ez volt az egyike azon dolgoknak, amit Marx remélt elérni, amikor a „proletariátus diktatúrájáról” beszélt (Luxemburg 2009).

Az antropológusok és a marxisták gondolkodását az 1980-as évektől egyre jobban befolyásolta a globalizáció, ami vitathatatlan és nagyon mély – bár korántsem egyértelmű – hatást gyakorolt a nemzetállam mítoszára és sorsára. A globalizáció fokozta a marxisták és antropoló­gusok kételyeit a weberi állam fétise iránt. Az antropológusok, mások mellett, elkezdtek foglalkozni a fejlesztő államon kívül megerősödött lokális/globális konfliktusokkal és tömörülésekkel, és más kulturális és gyakran erőszakos politikai formációkkal (például Ferguson 2006; Fried­man, J. ed. 2003; Sampson 2003; Reyna 2003; Glick-Schiller – Fouron 2003; Bayart 2009; Geschiere 1999; Collier – Ong 2004). Mások hibrid kulturális formációkként ábrázolták az államokat, egyenlőtlen transzna­cionális áramlatokkal (Appadurai 1996; Hannerz 1991; 1996), ahol a racionalitást nemritkán felülírta a mítoszok, vallások és varázs előtérbe kerülése (Kapferer 1997; 2002; Geschiere 1999). Kapferer hívta fel a figyelmet arra, hogy az államokban erősebb a korporativizmus és az oligarchizmus (Kapferer 1997; 2005; 2009). A marxisták egyebek mellett a fejlesztő állam, a fordizmus és a jóléti állam hanyatlására koncentráltak (MacMichael 2008; Harvey 1989; 2005; Jessop 2002), a pénz, a hitel és a többlettőke befektetésének területeire, beleértve az új imperializmust (Harvey 2003; 2005; 2010; Arrighi 1994; 2000), és az ellenállás új lehe­tőségeire (Harvey 2003; Silver 2003; Waterman 2001; a marxizmuson kívül lásd Tarrow 2005). A neoliberalizmus, az azzal elégedetlenek és a helyi megnyilvánulások szolgáltatták a közös alapot az elmúlt tizenöt év rendszerkritikai kutatásában és az értelmezési keretek kijelölésében (Clarke 2004; 2008a; 2008b; Harvey 2005; Kalb 2000; Kalb 2005; Kalb – Halmai eds. 2011; Nonini 2008; Smith 2008). John és Jean Comaroff, Bruce Kapferer, Susanna Narotzky és Gavin Smith, Mike Davis és Slavoj Žižek munkáiban is felfedezhetőek a párhuzamok az intézményesen eltérő területek ellenére (lásd még Kalb 2011).

A globalizáció-fókuszú megközelítés néhány fontos jellemzője igen eredeti módon kombinálódik Jonathan és Kaysa Friedman munká­jában a „globális rendszerek antropológiájáról – GRA” (Friedman, K. – Friedman, J. 2008a; 2008b), ami ambiciózus vállalkozás egy makro történeti-antropológiai elméletalkotásra. Gazdasági és politikai centrali­zációs és decentralizációs ciklusokat látnak a világtörténelemben, annak függvényében, ahogyan a tőke koncentrálódik egy helyen, majd kivonul onnan, amint megjelennek az olcsó versenyzők, akik kiszorítják a magas kiadásokkal járó metropoliszokat. Ilyen nagy centralizációs ciklusnak köszönheti felemelkedését Athén, Róma, a „Nyugat” és az Egyesült Ál­lamok. Ez teremtette meg a politikai központok és elitek hegemóniáját, és ez fejeződik ki az individualista, pragmatikus, fogyasztás-orientált modernitások elterjedésében, amelyek a jövő felé irányulnak, és az emberi történelem bármely szakaszában kimutathatók. A másik oldalon a hegemónia hanyatlásának ciklusai, meglátásuk szerint, fragmentálják a közös instrumentalista identitásokat, bomlasztják a homogenizáló modernitásokat, és általában elindítanak egyfajta én- és gyökérkeresést, a népek mitikus múltjában való elmélyedést, és így tulajdonképpen régen meghaladottnak hitt, ősi kulturális konfliktusokat generálnak. Friedmanék szerint ebben a regresszív szakaszban az egykor hegemón helyzetű mo­dern uralkodó osztályok kozmopolita elitekké alakulnak át, akik ünneplik a multi­kulturalizmust, miközben megszakítják kapcsolatukat a hanyatló helyi gazdaságokkal és társadalmakkal. Így azonban aláássák saját po­litikai hegemóniájukat, együtt a modernizmus kulturális hegemóniájával. Friedmanék a leszálló szakaszban elmélyülő társadalmi és kulturális anta­gonizmusokat a „kettős polarizáció” fontos fogalmával érzékeltetik: a polarizáció mind az osztályviszonyokra, mind pedig a kulturális iden­titás konstrukciójára kihat. Prognózisuk szerint a régi, hanyatló, nyugati magállamokban, ahonnan az olcsó tömegtermelők a globális Keletre és Délre települtek át, az egykori fordista munkások olyan etnikai „néppé” alakulnak át, amely egyre inkább az etno­-vallási neonacionalizmus esz­közéhez nyúl, mind a bevándorlókkal, mind pedig a globalizált uralkodó osztályokat szponzoráló, gyökértelen kozmopolitizmussal szemben (Friedman, K. – Friedman, J. 2008a; 2008b; Friedman, J. ed. 2003).

Világos, hogy ezt az ambiciózus és következetesen megírt munkát nem lehet megkerülni.

Itt két olyan aspektusát szeretném kiemelni a Friedman-tézisnek, amelyek nagyon fontosak az európai és nyugati államok jelen kihívásai szempontjából, de még sincsenek megfelelően kifejtve a GRA-ban. Elő­ször is, szeretnék behatóbban foglalkozni azzal, amit David Harvey úgy hívott: „az állam és pénz kapcsolata, vagyis az állami és pénzügyi hata­lom összefonódása, ami meggátolja, hogy megkülönböztessük az államot a tőkétől” (Harvey 2010, 48). Ezt kétféleképpen szeretném értelmezni. Egyfelől történetileg, másfelől a mai események kontextusában. Szeret­nék rámutatni mind az alapstruktúrákra és a lényegi mechanizmusokra, mind pedig a pillanatnyi eseményekre. Megjegyzem, hogy az állam-pénz viszonyt alakító politikai harcok csak osztályformációkként értelmezhe­tőek, amelyek ugyanakkor mélyen kulturálisak. Másodszor, áttekintem az EU-ban a neoliberális globalizációra és az állam-pénz viszony más fejleményeire adott mai etno­-nacionalista­-populista válaszokat, beleértve a velejáró osztályformálódást és szövetségeket (bővebben lásd Kalb – Halmai eds. 2011). Nincsenek nagy ambícióim; csak azt szeretném, hogy közelebbről szemügyre vegyük ezeket az aspektusokat, és valamivel jobban megvilágítsuk belső szerkezetüket.

1688 mítoszai és a globális kapitalizmus felemelkedése

Friedmanék munkája gazdag hegemóniában és identitásokban, de jóval kevésbé specifikus a tőke és az állam közötti változatos történeti viszo­nyok dolgában, valamint nem pontosítja az állam-pénz kapcsolat körül kibontakozó politikai harcokat és az azokból fakadó identitásokat. A GRA éppen ezért alulértékeli az osztályokat. Valójában Friedman weberi tőke­fogalma („absztrakt gazdagság”) az ellenkező irányba mutat, távol az állam-tőke kapcsolattól és a körülötte strukturálódó osztályformációktól. Ezek azonban soha nem absztraktak, hanem mindig konkrétak, bizo­nyíthatóan relációs és intézményes beágyazottságúak, és a történelem nem értelmezhető nélkülük. Friedmanék számára a tőke egyszerűen el tudja határozni, miért, hova, mikor és hogyan mozog. Vagy egy helyen koncentrálódik, és hegemón és befogadó modernizmusokat teremt mind a metropoliszban, mind pedig a hátországban, vagy pedig diffúzzá válik és eltűnik, miközben újraépíti és lerombolja a hegemóniákat és eldönti, hogy milyen irányt vesz az identitáspolitika. Az „absztrakt gazdagság” szemlátomást magától és magáért cselekszik, a saját számítása szerint és a saját hatáskörében. Nem társadalmi és intézményes viszony, ame­lyet az állam artikulál, hanem pusztán pénzbeli gazdagság. Nincs benne nyílt politika, és osztályharc vagy osztályformálódás sem várható. Ez a redukciós szemlélet az államot pusztán úgy tekinti, mint a tőke lényegi mediációs eszközét, ami vagy működésbe helyezi lokálisan a tőkét – ha az utóbbi érdeke úgy diktálja -, vagy pedig segít a tőke globális áramlá­sában, és megerősíti azokat a feltételeket, amelyek alatt a két lehetőség közül valamelyiknek be kell következnie. Én azonban azt mondanám, hogy ez a látásmód redukálja a mai kapitalista társadalmakról alkotott képünket. Sőt, valójában úgy tűnik, hogy Friedmanék tagadják a kapitalis­ta társadalom létezését. Ha a tőke nem más, mint absztrakt gazdagság, akkor idetartozik minden „kereskedő civilizáció”, nem pedig csak az a kapitalizmus, ami Európában alakult ki, és innen indult világhódító útjára. Azt állítom, amit David Harvey is, hogy ti. pontosan a kapitalista osztá­lyok által létrehozott, sőt kiharcolt kapitalista állam-pénz viszony az, ami történetileg definiálja a kapitalizmust. A kapitalista állam-pénz kapcsolat olyan folyamatokat implikál, amelyeket nem lehet általában a „kereskedő civilizációkkal” azonosítani. Olyan társadalmi erőket és mechanizmusokat hoz mozgásba, amelyek pontosabb megközelítést igényelnek, beleértve azokat a mechanizmusokat, amelyek specifikus identitásprojekteket is generálnak, amelyek jelölésére a friedmani kulturális folyamat koncepciói általában ugyan relevánsak, de nem eléggé pontosak.

Meg szeretném mutatni, hogy analitikailag nyerhetünk azzal, ha visszatérünk a klasszikus vitához a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetről, és a kapitalista állam-pénz viszony kialakulására fó­kuszálunk. Az új történeti kutatások segítségével véleményem szerint megmutatható, hogy a „kereskedő civilizációk” absztrakt gazdagságától megkülönböztetett kapitalizmus egy bizonyos történeti pillanatban alakul ki – méghozzá akkor, amikor a régi típusú városállamok egyikében (ez esetben az Egyesült Tartományokban) a túlságosan sok felhalmozott tőke fegyveresen is elfoglal egy óriási territoriális és potenciálisan stratégiai fekvésű államot – Angliát -, saját kapitalista osztálya túlélése érdekében. Anglia politikai centrumának alávetése után a megszállók megreformálják a legfontosabb intézményeket, különösen az államot finanszírozó me­chanizmusokat és az adórendszert. Közben fél szemük állandóan a saját érdekeikre, önvédelmükre és kiterjesztett reprodukciójukra szegeződik. És miután olyan sok hasonló kísérlet elbukott a történelemben, amikor a városállamok maguk is vereséget szenvedtek a territoriális államokkal folytatott katonai versengésben, a tőke és a territoriális hatalom kom­binációja végre beindítja a „vég nélküli felhalmozást”. Vizsgáljuk meg közelebbről a kapitalizmus születésének ezt a pillanatát – ami éppúgy különbözik a tőkétől, mint az absztrakt gazdagság -, és figyeljük meg a térbeli társadalmi és identitásfolyamatokat, amelyeket ez a születés elindít. Érvelésem kiemeli a financializálódást, az államépítést, az impe­rializmust és az elszegényedést (vagy megfosztottságot) mint erőszakos relációs mechanizmusokat, szemben az absztrakt gazdagsággal mint elsődleges mozgatóerővel.

Ezen óriási történeti átmenet pontos dinamikája sokáig nem volt ismert. A feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetről szóló vita klasszikus szerzőinek ez a részlet „fekete dobozt” jelentett. Csak annyi volt általában ismert, hogy valamikor 1700 táján az Egyesült Királyság valahogyan le­hagyta az Egyesült Tartományokat kereskedőkapacitás tekintetében, amit általában az előbbi nagyobb erőforrásaival magyaráztak. Sem Wallerstein (1980), sem pedig Arrighi (1996) nem mond sokkal többet ennél. Robert Brenner számára ennek nincs is igazi jelentősége, mert szerinte az angol kapitalizmus autochton módon alakul ki, amiben döntő szerepet játszik az agrár osztályformálódás, a bekerítések és a földnélküli proletariátus kialakulása (Brenner 1987; 1993). Brenner számára a „kapitalizmus egy országban” tökéletes lehetőségnek látszik. A whig történészek, akikre a marxisták és a világrendszer-kutatók többsége alapozott, hasonlóan el­nagyoltan emlegetik ezeket az eseményeket. Leírják az 1688-as „politikai uniót”, amikor a holland Stadholder (helytartó), III. Vilmos Anglia királya lett, és akit állítólag a whig párt és a protestáns földesurak hívtak be a „dicsőséges forradalom” alatt (Pincus 2009, Ferguson 2004, lásd még Brenner 1993). Így mondja el az eseményeket Macaulay klasszikusa, Anglia története is (2006 /1848/). De a „politikai unió” meglehetősen pontatlan kifejezés itt, mert valamifajta rózsás együttlétre utal. Ez a fajta „unió” nem létezik az államok történetében (amit most az EU is szépen demonstrál, hiába vannak a hímes szavak), különösen akkor nem, amikor az óriási tőkekoncentrációval és rendkívül ütőképes haditengerészettel rendelkező Egyesült Tartományok az egyik partner, amely ekkor a világ flottájának több mint a felével rendelkezett, és a kezdetektől nem érde­kelte a territórium. A városállamnak nagyon speciális okai voltak erre az „unióra”, és ezeket az érdekeket sokkal jobban szolgálta volna az, ha az unió örökre megmarad angol kérésre.

A jelen kutatások azt mutatják, hogy a „meghívás” története valójában a modern történelem egyik legnagyobb misztifikációja, egy olyan mítosz, ami máig él az angol állam és a dicsőséges forradalom nagy narratívá­jában, beleértve minden liberális magkoncepciót, amit ez a narratíva létrehozott – így a személyes szabadságot, az emberi jogokat, a népszu­verenitást, a parlamentáris demokráciát, a civil társadalmat, a toleranciát és az elszámoltathatóságot. Ez a meghívás azonban sok tekintetben nem különbözött attól a meghívástól, amelyet az iraki „Committe for the Liberation of Iraq” küldött az Egyesült Államoknak 2002-ben. Az 1688-as dicsőséges forradalmat még ma is úgy írják le, mint a független protes­tánsok harcát a katolikus zsarnok, II. Jakab ellen, aki megsemmisítette jogaikat és a régi szabadságokat; vagyis mint helyi felkelést, amit egy kicsit megtámogattak a hollandok a demokratikus felkelők kérésére. A mí­toszt nemrégiben Pincus (2009) írta meg újra. Jonathan Israel kutatásai (1995; 2003) a holland levéltárakban azonban bebizonyították, hogy a „di­csőséges forradalom” valójában holland katonai megszállás volt, azzal a hivatalos, bár titkos szándékkal, hogy az angolokat „hasznosakká tegyék barátaik és szövetségeseik, de leginkább az állam számára” (Secreete Resolutien iv 230-4, idézi Israel 1995: 849). Volt persze belső angol támogatás, ahogyan Pincus hangsúlyozza. De ez a támogatás részben egy nagyszabású holland propagandakampánynak volt köszönhető az „angol szabadságok védelméért”, részben pedig az Amszterdamban és Hágában élő angol kivándoroltak és száműzöttek mozgósították a közvéleményt (mint ahogyan a „Committe for the Liberation of Iraq” is Washingtonban székelt). Ráadásul a helyi támogatást csak akkor kezd­ték el szervezni, amikor minden kétely eltűnt afelől, hogy Orániai Vilmos erősebb, mint II. Jakab. 1688 tehát nem annyira belső felkelés volt, mint inkább az, amit Israel „angol-holland pillanatnak” hívott: egy invázió, a korai modern Európa egyik legnagyobb háborús flottájával, amit Amsz­terdam városa és Hollandia követelt és finanszírozott.

Az amszterdami polgárok olyan stratégiai elképzeléssel a fejükben valósították meg ezt a tervet, ami legalább annyira volt merész, mint amennyire kétségbeesett. Mivel Franciaország növekvő katonai ereje és birodalomépítő tervei fenyegették a holland uralmat, és Franciaország ráadásul olyan szárazföldi győzelemben gondolkodott, amit Amszterdam nem tud kivédeni, a bölcs vezető polgárok úgy döntöttek, hogy egy meg­lepő tengeri manőverrel „kihelyezik” országuk vészesen növekvő védelmi költségeit, és az európai erőegyensúlyt egyszer és mindenkor eldöntik a saját javukra, méghozzá úgy, hogy szövetséget kényszerítenek Ang­liára, amit ezentúl a holland katonai elit irányítana. 1688 decemberétől Vilmos megszerezte az irányítást London felett, II. Jakab elmenekült, és a vidéki földesurak nagy része hajlandó volt kooperálni a megszállókkal. Vilmos ekkor kijelentette, hogy Angliának a jövőben meg kell védenie, akár pénzügyileg is, Amszterdamot és a holland városokat, miközben saját, harcban edződött zsoldosai egyesítik Angliát, hogy megvédjék az országot II. Jakab Írországból irányított ellenforradalmától, amelyet Franciaország is támogatott. Ez a merész terv sikerült, Franciaország elszigetelődött, és egy „örökös protestáns szövetség” formálódott – ami valóban jó pár évtizedig tartott, noha már az elején megjelentek rajta a „repedések”, ahogy a kérlelhetetlen profithajhászás egymás ellen fordí­totta a felesküdt szövetségeseket.

A holland terv számára a végső koronát egészen biztosan nem II. Jakab koronája jelentette, hanem a Bank of England megalapítása 1693/94-ben. A Bank, amit szigorúan holland pénzügyi mintára hoztak létre, angol államkötvényekben magasabb hozamot (8%) garantált az amszterdami tőkének, mint amit akár a Holland Kelet-Indiai Társaság (VOC) ígérhetett. Az angol államnak kellett garantálnia a befektetések értékét, amit az segített, hogy Vilmos létrehozott egy új adórendszert, Európa legmagasabb adóival (kivéve az Egyesült Tartományokat). Ez explicite is kapcsolódott a parlamentáris rezsim megerősítéséhez, ami mai szóval „átláthatóságot” követelt az uralkodótól, vagyis azt, hogy ne szüntesse meg, vagy inflálja el a Bank adósságát a saját szakállára (amit a francia király megtehetett), amint azt később leírja a jelentős holland szefárd pénzügyi szakember, Isaac de Pinto (2009 /1774/).

Így formálódott a Római Köztársaság kora óta az első hitelt érdemlő szövetség a territoriális államépítés, a birodalomépítés és a tőkefelhalmo­zás között. A Bank és szélesebb alkotmányos, törvényes és intézményes kontextusa valójában a felhalmozás történetileg egyedi mechanizmusa, amit nemcsak háborúra terveztek, hanem a globális tőkeformálódásra is. A Bank tandemben működött az angol állammal, amelynek most megvoltak azok a fiskális mechanizmusai, amelyek révén legyőzhette Franciaországot az észak-atlanti régióban (kezdetben a hollandokkal szövetségben), és az egész világra kiterjeszthette a kapitalista viszonyo­kat. A Bank elősegítette azt, hogy a holland tőkéből atlanti tőkefolyam legyen, és létrehozta a munka térbeli elválasztását, megkülönböztetve a szabadokat és nem szabadokat. A „Commonwealth”-nek a törvény előtti szabad választókerületeit a tőke mozgása kapcsolta Londonhoz és a centrumhoz. Az „angol-holland pillanat” után drámai módon felgyorsul­tak a bekerítések, amelyek olyan fontosak a Brenner-tézis számára. A kapitalista intézményes és társadalmi átalakulás Angliában hegemónná és visszafordíthatatlanná vált.

Más szavakkal, a modern angol állam és a Bank of England, beleértve távolabbi külföldi imperialista leágazásait és az otthoni agrárkapitalizmus felgyorsult fejlődését, nagy részben az amszterdami főváros által elren­delt katonai megszállás eredménye, amit a polgárok azért rendelnek el, mert először is, meg akarják védeni magukat, másodszor pedig, nagyobb és biztonságosabb terepet keresnek működésük számára. A XVIII. szá­zad végéig a „pénzügyi forradalom” (Brewer 1988), ami megalapozta, pontosabban finanszírozta a brit imperializmus fejlődését, az amszter­dami tőkének köszönhette felfutását. Száz év leforgása alatt az angol államadósság több mint tízszeresére nőtt, miközben az állami bevételek is az egekbe szöktek. Az „angol-holland pillanat” jelezte az átmenetet a prekapitalista városállam-formálódás hosszú szakaszától a territoriális államok közti kis „résekben” a modern kapitalizmusba. Ez a modern kapitalizmus olyan térkiterjesztő erő, ami új – kapitalista – társadalmi és intézményes viszonyrendszereket hoz létre, amelyek rákényszeríthetők területekre és közösségekre, és a továbbiakban ezen viszonyrendsze­rektől függ a közösségek reprodukciója is. Három tényező alkotja a térki­terjesztő projekt relációs magját: a függő munkaerő létrehozása (szabad, szerződéses vagy rabszolga); a tőke „szabad” és „végtelen” mozgásának biztosítása; és az államhatalom, ami felügyeli a szerződéseket, biztosítja a tulajdonjogokat, gondoskodik az adósság behajtásáról és menedzseli az egyenlőtlen cserét. Ahogyan Harvey (2010) hangsúlyozza, ennek mozgatója nem volt más, mint a kapitalisták által ellenőrzött állam-pénz viszony. Ez a kapcsolat, ahogyan fentebb láttuk, 1688 és 1694 között született. Kulcsfogalmai voltak a liberalizmus, tolerancia, szabadság, piacok és szerződések, amelyek pontosan beleillettek a befogadó és individualista hegemón modernizmusba, amit Friedmanék tárgyalnak.

Helyi következmények: A holland őstípus

Mi történt az Egyesült Tartományok régi urbánus magterületeivel, amikor a helyi tőke financializálódott, és elmozdult a brit birodalom és az új fel­halmozási centrumok irányába? Hiszen végeredményben Hollandia volt a világ messze legurbanizáltabb régiója, lakosságának nagy része ekkor már városokban élt, és teljesen függött a piacoktól. Milyen tanulságokkal szolgálhat a XVIII. századi holland eset a felhalmozás és hegemónia Friedmanék által leírt válsága és lefelé vezető ciklusa számára?

Amint a tőke elvándorolt és külföldön új ipari centrumok alakultak, a holland városok és ipar csaknem azonnal hanyatlásnak indultak. A leg-iparosodottabb városok mint Haarlem és Leiden textilvárosai lakosságuk több mint felét elvesztették. Ugyanez történt Zaandammal, Európa első igazi nehézipari központjával Amszterdam északi részén. A kihelyezett tőke felhalmozása azonban folytatódott, és 1750-re az angol és holland kötvények és részvények lettek a vagyon legfontosabb formái (Israel 1995, 998-1018). Ezen társadalmi polarizáció közepette a holland tech­nológia még csaknem három generációig az élen maradt, és a monopo­lisztikus kereskedelem Kelet- és Nyugat-Indiával mesés profitokat hozott a részvényeseknek. Csak két-három generáció múlva vált érezhetővé a hanyatlás, és ekkor vált komoly politikai kérdéssé a munkanélküliség és a városi szegénység. Az elszegényedés elhalasztását segítette az, hogy a szakképzett iparosok az új felhalmozás centrumaiba emigráltak, a szakképzetlenek pedig visszatértek vidékre.

De az egyenlőtlenségek és az oligopóliumok két generáció után súlyos politikai és kulturális stagnáláshoz vezettek az országban. Az oligopóliumok, a parazita jólét és a politikai bezáródás elleni tiltakozás nyíltan csak az 1770-es években jelentkezett, együtt az amerikai füg­getlenségi háború új, liberális ideológiai forrongásával. Ezt a tiltakozó mozgalmat a közelgő francia forradalom is befolyásolta, és végül az 1780-as évek végén a „patrióták” sok városban megdöntötték a politikai elit uralmát (Schama 1977). A patrióták döntően a provinciális városi középosztályból származtak, és oligarchaellenes nemzeti liberális reformokat követeltek. Valójában programjuk emlékeztetett Orániai Vilmos 1688-as propagandájára, amelyet tovább inspiráltak az ame­rikai forradalmárok és a Függetlenségi Nyilatkozat, Thomas Paine és végül a francia harmadik rend, amellyel szövetséget akartak kötni. A világrendszer-elmélet hívei kimutatták, hogy a modern rendszerben a sikeres forradalmakat a korábbi felkelések liberális ideológusai inspirálták (Wallerstein 2004; Bosswell – Chase – Dunn 2000). Ez volt a helyzet az an­gol-holland pillanat exportált liberalizmusával is. Miután egy évszázadig számos zűrzavart és felfordulást okozott a világ más tájain, teljes erővel visszatért, és nemcsak azokat az államformációkat buktatta meg, amik ellen létrejött – az angol és a francia abszolutizmust -, hanem azokat is, amelyek érdekében létrehozták: az Egyesült Tartományokat és az ame­rikai gyarmatokat, előremutatva az amerikai függetlenség és a Bataafse Republiek (Hollandia elődje) felé.

Ebben az időszakban, amikor a holland hanyatlás mellett egyre jobban erősödtek az oligarchák, a szegény kézművesek és a munkás/ parasztok a hátországból és a német területekről a zsugorodó, de még mindig elfogadható helyzetű holland városok között vándoroltak. Noha tartósan nyomottak voltak a bérek, a városi munkásoknak úgy-ahogy sikerült megvédeniük elemi létfeltételeiket. A védekezést segítette az árak általános deflációja a XVIII. században, amikor olcsó árucikkek ér­keztek az új tengerentúli termelőterületekről, beleértve a burgonyát és a magas kalóriatartalmú cukrot (Mintz 1985; Israel 1995). A városi lakhatás is olcsóbbá vált, mert az ingatlanárak is deflációs spirálba kerültek. A városi életkörülmények ezért még mindig jobbak voltak, mint a környező „alulfejlett” régiók feltételei. A céhek és a munkásegyletek azonban egyre ellenségesebbek voltak a máshonnan bevándorló, olcsó, szakképzetlen és „civilizálatlan” munkásokkal szemben, és nemritkán mozgósítottak ellenük, különösen akkor, ha katolikusok voltak.

Néhány befejező gondolat: a holland eset nagyrészt megerősíti Friedmanék kettős polarizációs elméletét a régi hanyatló centrumban. A globálisan orientált korporatív elitek oligarchizálódása valóban együtt járt egy defenzív, populista vallási nacionalizmus terjedésével a városi munkásság körében, amely az új bevándorlók ellen irányult. Azonban itt volt valami, amit Friedmanék elemzése nem vett figyelembe: a defenzív nacionalizmus a provinciális középosztály kezében később átfordult egy offenzívabb politikai eszközzé, amint megkezdődött a nacionalizmus és liberalizmus hosszú (és transzatlanti) házassága (az oligarchiák, a privi­légiumok és a korrupció ellen), ami mintegy megtestesült az amerikai és francia forradalomban. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a hanyatlás csak nagyon fokozatosan érintette a holland bankrendszert, a holland „multikat” (VOC), fejlett technológiájukat és az oligarchiákat, amelyek még legalább három generáción át ünnepelhették szerencséjüket. Érdekes, hogy a hanyatló állam továbbra is könnyedén finanszírozta adósságait. Ezt úgy tehette meg, hogy olcsóbb kamatlábat használt, mint amit a brit állam még elviselhetett. Ezt pedig annak köszönhette, hogy óriási hazai oligarchikus tőkealap felett rendelkezett (hasonlóképpen a XXI. századi Japánhoz), ami talán a Nyugat egészének jövőjét is előrevetítette. Vé­gezetül, miközben az egyszerű emberek életszínvonalát állandó veszély fenyegette (vagy legalábbis úgy tűnt, hogy fenyegeti), nem következett be valódi összeomlás. A globális árucikkek árdeflációja és az ingatlan­árak csökkenése megfizethetővé tette a társadalmi reprodukciót a régi magterületeken. Az ingatlanárak csökkenése azonban valószínűleg hosszú távon hozzájárult a provinciális középosztály elitellenességéhez (vagy egyenesen gyűlöletéhez), hiszen ők a csökkenő helyi értékekre voltak utalva, miközben a városi patrícius-réteg bőségesen beszedte a magas monopólium-jövedelmeket az egész világgazdaságra kiterjedő érdekeltségei és ingatlanjai után. Ez volt az egyik alap-osztályellentét, ami végül elvezetett a „korrupt oligarchiák” uralmának liberális-nemzeti alapú megtöréséhez a XVIII. század végén.

Ez a szcenárió nem szerepel Friedman elemzésében, holott releváns lehet a mai hanyatló Nyugaton, amely valóban nem tudja elkerülni a szisztematikus deflációt. Mivel Friedmanék nem számolnak az ősi-kollektivista identitások ezen potenciálisan kettős természetével (pedig láttuk, hogy ezen identitásokat hogyan állították a középosztályok libe­rális és „modernizáló” célok szolgálatába a globalizálódó oligarchákkal szemben), elemzésükben nincs helye annak, hogy az új termelőterü­leteken (Amerika, az atlanti kikötők, az angol vidék) hogyan terjed el a modern individualista liberalizmus, és hogyan radikalizálódik a tőke és az új hegemón uralma ellen. Az új, XVIII. századi liberalizmus, ahogyan Friedmanék el is várhatnák, az egyéni szerződésekben és a pragmatikus konzumer­izmusban való tágabb hit. De olyan ellenzéki és radikálisabb, sőt valójában kollektivista hiedelmeknek is teret adott, amelyek az élet­feltételeiktől megfosztott brit parasztok (Thompson 2009), a gyökértelen világutazók és tengerészek (Linebaugh – Rediker 2008), az amerikai gyarmatosítók, a francia forradalmárok és az elszegényedett holland polgárok (Schama 1977) igényeinek is jól megfeleltek. Mint a kollekti­vista ősi hitek, amelyek átfordulhattak liberálissá és individualistává, az individualista modernizmusok éppúgy átváltozhattak kollektivista és radi­kális meggyőződésekké. A kozmológiák és ideológiák éppen ezért nem változtathatatlan entitások, hanem rugalmasak és alakíthatók, valójában olyan, belsőleg agonisztikus [itt: konfliktusos – a szerk.] vonalak mentén, amelyek az új osztályformálódás realitásait tükrözik. Ezért éppen a kapi­talista terjeszkedés új területeit és a magterületeket kísérő osztályharcok folyamata az (beleértve a kulturális osztályharcot az új modernizmusok és a régi, kollektivista hitvilág között), ami kevéssé kidolgozott a globális rendszerek antropológiájában.

Ezt a hiányosságot az magyarázza, hogy Friedman a weberi tőke- és osztályfogalommal dolgozik. Egy marxista szemlélet rámutatna a relációs mechanizmusokra, például a javaktól való szisztematikus megfosztott­ságra, ami elkerülhetetlen velejárója a kapitalista financiali­zálódásnak. Hiszen az állam-pénz viszony feletti kapitalista ellenőrzés nemcsak új vagyonokat és gazdaságot, hanem új áldozatokat is produkál, amikor az egyszerű termelőket megfosztják életfeltételeiktől, kiszorítják őket a régi piacokról, és olyan piacok felé taszítják, amit nem ők választanak, ahogyan Harvey (2005) aláhúzza a megfosztás révén való felhalmozás koncepciójában. Ez megint csak azt mutatja, hogy több figyelmet kell szentelnünk az osztályfolyamatoknak és -mechanizmusoknak, hogy jobban megértsük az állam, a tőke, a kultúra és a társadalom egymásba ágyazott viszonyrendszereit a globalizálódás időszakában.

Financializálódás és az állam meghódítása 1989-2009

1798-ban a holland Kelet-Indiai Társaságot (VOC) végül megszüntették és nacionalizálták a patrióták, mivel az oligarchiák és a korrupció egy­fajta szimbólumává vált. A hollandok tréfásan átnevezték a társaságot: Vereiging Ondergegaan door Corruptie (VOC), ami azt jelentette, hogy a „társaság, amit tönkretett a korrupció”. A 17 Úr (De Heeren 17), aki a kez­detektől vezette a multinacionális vállalatot, az oligarcha bezárulását és a romlottságot szimbolizálta. Hasonló analógiát használ az IMF egykori vezető közgazdásza, Simon Johnson, a 13 bankár c. könyvében (John­son – Kwak 2010), akik mintha rímelnének a 17 Úrra: kulcspozícióban levő pénzemberek kis köre, akik oligarchikus ellenőrzést gyakorolnak a Wall Streeten koncentrálódó késő kapitalista pénzpiacok felett, beleértve precedens nélküli privát befolyásukat az amerikai kormány állam-pénz kapcsolataira.

A hanyatlás fázisaiban, amikor a tőke kivonul a korábbi magterületekről, likvidálódik, és más, ígéretesebb befektetési területeket keres, a régi mag­területeken óhatatlanul megnő a pénzügyi szektorok gazdasági és politikai jelentősége, miközben az ipari tőke hanyatlik, ahogyan azt a holland példánál is láthattuk. Az idő múlásával ezek a pénzügyi aktorok megkí­sérlik átalakítani az állam-pénz viszonyt, ami korábban a hazai területek anyagi gazdagítását szolgálta, egy olyan mechanizmussá, amelyik jobban megfelel a globalizált likvid tőke rövid távú befektetési érdekeinek (Gowan 1999; Panitch – Konings 2009). Ez az, ami a neoliberális időszakban létrehozta a pénzügyi „deregulációt”. A financializálódás egyik következ­ménye lehet az, hogy otthon fejlődik a technológia és a specializáció, és lesz gazdasági növekedés. De más következmények nem ilyen pozitívak. Otthon, ahogyan a holland példán láthattuk, nőnek a társadalmi és anyagi egyenlőtlenségek és elkerülhetetlen az oligarchizálódás. De ide tartozik az is, hogy a kevésbé fejlett régiókban az államhatalmat és a pénzügyi mechanizmusokat felhasználják arra, hogy létrehozzák az új proletariá­tust, ami lenyomja a béreket mind a fejlett országokban, mind pedig a fejletlenebb területeken; pártolják a szabad­kereskedelmet a már meglevő termelői érdekekkel szemben; megemlítendő még az „egyenlőtlen csere” menedzselése diffúzió, a szerződések és tulajdonjogok túlburjánzása és túlzott védelme révén, valamint az adósságszolgálaton keresztül. Az el­múlt harminc évben éppen ezt tette a washingtoni Wall Street-komplexum és az amerikai állam által vezérelt neoliberális globalizáció. A folyamat során nemzetközi intézmények és egyezmények egész hálózata szerve­ződött a WTO, az IMF, a Világbank, a G8 és most a G20 találkozók körül, amit egyesek az új transznacionális nyugati állam kezdetének tekintenek (Shaw 2000). Ez a struktúra mára kezdi magába foglalni és „okítani” a globális Kelet és Dél legfontosabb szereplőit is (BRICS).

A neoliberális globalizáció tehát a mai financializálódással és tőkeki­helyezéssel, hasonlatos az angol-holland pillanathoz. Éppúgy, mint ott, létrehozott és magába olvasztott számtalan szereplőt – proletárokat, vállalkozókat, kapitalistákat és államokat – új területeken, amelyeket a tőke egyre sűrűsödő és táguló „áramkörei” kötnek össze. És megerősí­tette a kezdeti angol-holland pillanat mitológiai témáit: a demokráciát, az átláthatóságot, az önrendelkezést, a piacokat, a civil társadalmat, az individualizmust, a felelősséget, az elszámoltathatóságot és a szerződé­seket. A régi magterületeken pedig megjelent az oligarchizmus. Johnson 13 bankára azt a folyamatot jelképezi, amelynek révén a nyugati államot és a közérdekeket egyre inkább felfalja az oligopolisztikus pénzhatalom. Idővel a financializálódás révén a pénzügyi osztály foglalja el az államot (Visser – Kalb 2010), miközben importálja a demokratizálódás mítoszait, amelyek nevében működik. A pénzemberek tulajdonképpen „isten munká­ját végzik”, mondja Loyd Blankfein, a Goldman Sachs vezérigazgatója – ami éppen nem az elszámoltathatóságról szól, legalábbis nem a nép előtt.

Ha az ember beírja a Google-ba az „állam elfoglalását”, akkor azt tapasztalja, hogy a Világbank ezt a koncepciót kizárólag a globális Dél és Közép-Ázsia rosszul menedzselt gazdaságai számára tartja fenn. A koncepció arra utal, hogy nincs társadalmi differenciálódás, gazdasági dinamizmus, nyitottság és átláthatóság a korrupt országokban, amelyek csak egyetlen árucikk exportjától függnek, és ahol a legfontosabb állami pozíciókat elfoglalták azok a szereplők, akik részt vesznek a domináns szektorban. A koncepciót emellett tipikusan a kommunizmus 1989-1992-es összeomlásának kontextusában is használták, amikor azzal indokolták az azonnali és általános privatizációt, hogy különben a „belső érdekelt­ségek” (értsd: „kommunisták, akik igen erős pozíciókkal rendelkeznek a legfontosabb iparágazatokban és a minisztériumokban”) elfoglalják, vagy maguk alá gyűrik az államot (lásd még Woods 2007, 104-140).

A pénzügyi szektor egyoldalú növekedése az elmúlt harminc évben azonban Nyugaton is hasonlóan elszegényítette a korábbi és komple­xebb társadalmi és gazdasági ökológiát, és a magállamokat is egyetlen „terméktől” tette függővé. Simon Johnson (2009) egyenesen „banán­köztársaságnak” hívta őket. A pénzügyek „liberalizálásával” foglalkozó mai tanulmányok mind felhívják a figyelmet arra, hogy az elmúlt harminc évben lezajlott a „szabályozás elfoglalása” (Kay 2009): a nagy pénzek maguk írták a saját szabályaikat Greenspan azon mantrája nevében, hogy „a piac tudja a legjobban”. Azt is tudjuk, hogy az amerikai állam­pénz viszony szívében egész sereg pénzembernek és hivatalnoknak vannak gyökerei és szövetségesei a Wall Streeten, különösen a Gold­man Sachsnál. A szenátus több mint 400 volt tagja ma a Wall Streetért lobbizik. A New York Fed, ami felügyeli és „szabályozza” a Wall Streetet, a belső információk szerint a Goldman tanácsait követi (Financial Times, 2010. 6. 3. Gillian Tett írása). De a „szabályozás elfoglalásához” hasonló technikai fogalmakon túl is van történeti és analitikus értelme annak, hogy arról beszéljünk, hogy a pénz meghódította az államot. Vagy aho­gyan Willem Buiter, a Bank of England monetáris bizottságának egyik volt tagja megjegyezte: a pénz csaknem „önmaga törvénye” (Financial Times, 2009. 9. 1.).

Az, hogy a pénz elfoglalta az államot, szociológiai értelemben azt je­lenti, hogy a szigorúan vett pénzügyi szektoron kívül egész intézmények (ideértve a közintézményeket és közpublikumot), alapvetően függővé váltak a pénz áramlásától. Amint azt tudjuk, ma sok bank „túl nagy és túl beágyazott ahhoz, hogy megbukjon”. A nyugati országokban a teljes ban­ki szektor kötelezettségei olyan nagyok lehetnek, hogy nemritkán három­szor vagy akár tízszer is túllépik az éves GDP-t. A háborút követő későbbi években kialakult egy óriási piaci alapú ingatlan- és lakásszektor, aminek az a következménye, hogy ma a lakosság nagy része a hitelektől függ, vagy más módon van eladósodva, és az adósság és hitelek nagy része a globális pénzügyi piacokra vándorol. A nyugdíjhelyzet hasonló. A helyi közösségek és a helyi államok is egyre jobban függnek a bevételek és tervezés financializált formáitól. Működéséhez mindegyiknek szüksége van nagy mennyiségű tőkére és alacsony kamatlábra (lásd Turner 2008), ami megerősíti a pénzhatalom dominanciáját más közérdekek felett.

Amint a financializálódás dinamikája egész társadalmak működését meghatározza, úgy lesz a szektor maga egyre jobban oligarchikus. Összeolvadások és vásárlások révén a nyugati pénzügyi korporációk hihetetlen mértékben koncentrálódtak. Az IMF szerint nem több mint ti­zenegy transznacionális bank alkotja a globális rendszer „szisztematikus” oszlopait (Financial Times, 2011. 6. 4.). Az Egyesült Államokban már csak három Wall Street Befektetési Bank tartozik az oszlopok közé. Ez a három állítólag a financializált és globalizált kapitalizmus igazi motorja, a végső „piaccsinálók” (Augar 2005). Ezt az ötös/hármas csoportot ma kettő dominálja, a Goldman Sachs és a Morgan Stanley.

A befektetési szektorban bekövetkező növekvő oligopolizálódással, az egyesülések, összeolvadások és integrációk gyakoriságával, valamint azzal a ténnyel párhuzamosan, hogy a nemzetgazdaság egyre nagyobb része ágyazódott bele a bankok hálózatába, a bankok egyre nagyobb részhez jutottak a totális kapitalista profitból. Az 1970-es években és az 1980-as évek elején az észak-amerikai pénzügyi szektor legfeljebb csak a totális profit 16%-át mondhatta magáénak. 2004-re azonban a korpo­ratív Amerika profitjának 40%-a vándorolt a bankokhoz (Johnson 2009). A Goldman Sachs és a J. P. Morgan 20-30%-os profitrátákat produkált, miközben a banki szektoron kívüli profitráták nem haladták meg a 7%-ot (Augar 2005). A pénzügyi szektorban hihetetlenül nőttek a jutalmak és a keresetek, messze meghaladva a nyugati társadalom minden más csoportjának jövedelmeit.

Ugyanakkor a pénzügyi elit sikeresen lobbizott az alacsony adókért. A londoni Cityben Nick Ferguson befektetési bankár nyilvánosan megkér­dezte, hogy tisztességes-e az, hogy ő kevesebb adót fizet, mint a taka­rítónője (Peston, 2008, 20). Az ádáz verseny a globális városok között, mint New York, London és Párizs, lehetővé tette az alacsony vagy zéró adók kiterjesztését a pénzügyi korporációk és szakembereik számára, még inkább, mint az ipari korporációk esetében, amelyekről közismert, hogy az elmúlt harminc évben jelentősen csökkentek az állami adóalapba való befizetéseik.

A minősítő intézetekről sokáig azt hitték, hogy a hegeli objektivitás bástyájaként védelmet nyújtanak a spekuláció és defláció ellen, de őket is elfoglalták. A 2008-as pénzügyi válság láncreakcióját az állítólagosan legkevésbé kockázatos befektetések indították el, az AAA minősítésűek (Tett 2009). Miközben a minősítő intézetek látszólag a közellenőrzést szolgálják, valójában a nagy befektetési bankok és befektetők fizetik és alkalmazzák őket, nekik dolgoznak. A mai nagy pénzügyi terjeszkedés során különösen hatalmas hasznot hajtott az egyre növekvő számú szár­mazéktermékek besorolása és minősítése. 2005-re ez tette ki például a Moody's bevételeinek a felét (Tett 2009, 119). Ráadásul, mivel a minősítő intézetek csak a bankok egy kis klikkjével foglalkoztak, különösen nagy nyomás nehezedett rájuk „felülről”, amit most a közmeghallgatások során beismernek (Financial Times, 2010. 6. 3.). Tett azt írja (2009, 119), hogy a befektetési bankok „állandóan azzal fenyegették a minősítőket, hogy bojkottálni fogják őket, amennyiben nem a kívánt eredmény születik”. Mint a könyvelő cégek a szélhámos Enron és Worldcom bukásánál a 2000-es évek elején, a minősítő és besoroló intézetek éppúgy látszólag az elképzelt „objektív” állam szolgálólányai, de valójában már részei a pénz spektákulumának. Legalább annyira hatalmába kerítette őket a mohóság, mint a belső embereket, és teljesen kihasználták „rugalmas” szervezeti helyzetüket (Wedel 2010) az állam/köz és a privát szektor elmosódott határán. 2008 augusztusában, mindössze egy hónappal a pénzügyi válság kitörése előtt, Jerry Corrigan, a New York Fed volt ve­zetője, aki ma egy befektetési bankban dolgozik, beszámolót küldött az USA bankszektoráról Hank Paulson pénzügyminiszternek. A jelentéshez mellékelt egy levelet, amiben azt írta, hogy „emelkedett pénzügyes állam­férfiságra” van szükség a bankiparban, de kár, hogy úgy tűnik, „nagyon kevés ilyen értékes bankár maradt” (Tett, 2009, 268). Egy hónappal később az „emelkedett pénzügyes államférfiság” hiánya végül más té­nyezőkkel kombinálódva létrehozta az „államnak a nagy pénztőke általi nyílt elfoglalását”: három ív papíron a Goldman Sachs volt vezérigazga­tója, Hank Paulson „kiadta” a Kongresszusnak, hogy 700 milliárd dollárt bocsásson azonnal a Wall Street és az ő személyes rendelkezésére, mindenfajta demokratikus tanácskozás vagy ellenőrzés nélkül.

Az állam és a szabályozás elfoglalása új jelenséget tett lehetővé a 2000-es években, az ún. „árnyék bankrendszert”. Csak 2006-ban kezdték el a riporterek, közöttük az antropológus Gillian Tett, a Financial Times munkatársa felhívni a szélesebb közönség figyelmét az eszkalálódó globális adósságokra, amiket szó szerint elrejtett egy árnyékrendszer. A jelzálogon levő hitelderivatívákat 2001-ben vezették be, és azóta felvirág­zott ez az ágazat. Ezeket a kötelezettségeket azonban rögtön átvezették a bankok nyilvános egyenlegéről egy „kintlevő” nyilvántartásba. Így 2008-ra 50 trillió dolláros adósságot sikerült a közfigyelem elől elrejteni (több mint az USA GDP-je). Ezek az adósságok messze meghaladták azt az összeget, amire a bankok tőkealapja még garanciát vállalhatott; nemritkán előfordult, hogy 25-30-szorosa volt az így felhalmozott adós­ság a bankok pénzalapjának, miközben hivatalosan nem haladta meg a Basle szabályokban rögzített 7%-ot. Egy G8-as találkozón Washing­tonban 2007 áprilisában, mielőtt a Lehman testvérek csődbe mentek, a G8 államhivatalnokai hedge fund [kevéssé szabályozott, magas kockázatú, spekulatív befektetési alap (fedezeti alap), amely jellemzően csak szűk körű, vagyonos befektetők számára elérhető – a ford.] menedzserekkel konzultáltak, akik, mivel a globális pénzügyi rendszer szabályozatlan szektorában tevé­kenykednek, kockázatot jelentenek a hivatalnokok szerint. Az egyik erre így válaszolt: „Nem Önöknek kell aggódni emiatt, hanem a bankoknak! A rendszer szabályozott szektora ad okot aggodalomra, nem mi” (Tett 2009, 190-191). Az állami tisztviselők még ekkor sem értették, hogy a tiszteletreméltó bankok egy óriási árnyékrendszert működtetnek, ami nemsokára „felrobban”, és azonnal átcsúszik a közszámlára.

A türelmetlenül ketyegő időbomba a kamatláb növekedése volt, aminek elkerülhetetlenül be kellett következnie, és ami még tovább görgette (és ezáltal sokkal nagyobbá tette) a felhalmozódott adósságot. Amikor bekövetkezett, végül is válasz volt ugyannak a pénzügyi oligarchiának egy másik merész spekulációjára, ami „jövőbeli szerződéseket” jelentett olaj és más alaptermékekre, részben éppen azért, hogy kimenekítsék a tőkét a későbbi zavarokkal fenyegető hazai ingatlanpiacról. Ez az új spekuláció azonban 2007-2008-ban minden gazdaságban megdrá­gította az élelmiszert és más alapárucikkeket, inflációt gerjesztett egy olyan rendszerben, ahol több mint egy évtizede nem volt infláció, és az 1960-as évek óta először okozott globális aggodalmat a nem elegendő élelmiszerkészletek és az éhínségek miatt.

A szabályozás elfoglalása, a „bukáshoz túl nagy” bankárok, a függő középosztály és közpublikum, az árnyékrendszerben felhalmozódó óriási adósságok, a dráguló alapárucikkek és hitelkamatlábak mind hozzájárul­tak ahhoz, hogy 2008-ban végül megroppant a rendszer.

2010 májusában az EU-ban ismétlődött meg az amerikai 2008-as októberi szcenárió, amikor az EU-t sürgették arra, hogy töltsön ki egy 750 milliárd eurós csekket, látszólag azért, hogy „stabilizálja” az eurót, és „szolidaritást mutasson Görögországgal” és a periféria más nemze­teivel, valójában azonban azért – hogy idézzem Karl Otto Pöhlt, a német Bundesbank mélyen konzervatív volt elnökét -, hogy „megmentsék az európai bankokat és a gazdag görögöket (Spiegel International, 2010. 6. 3.). A pénz által elfoglalt államok átvették vagy pedig garantálták a bankok deficitjeit és más terheit. Rövid időre még egy neo­keynesi politikára is hajlandóak voltak azért, hogy felpumpálják a hanyatló gazdaságot. Rövidesen szembe kellett azonban nézniük azzal, hogy az államadós­ság jóval magasabb, mint a késő 1970-es évek krízisidején, amikor először került sor a jóléti állam elleni neoliberális támadásra. 2015-re a nyugati közadósság az előrejelzések szerint túllépi a GDP 115%-át. A minősítő intézetek, amelyek olyan látványosan megbuktak a pénzügyi krízis idején, most nem haboztak alacsonyabb besorolással büntetni az államokat, amelynek következményeképp magasabb kamatokat kell fizetniük a nagytőkének.

Még egyszer hangsúlyozom, hogy tisztán szociológiai értelemben beszélek az államok elfoglalásáról. Megjósolható volt, hogy harminc év financializálódás után a nyugati magállamok állam-pénz viszonyát azok ellenőrzik, akik a likvid globális tőkét is kontrollálják, és lehetővé teszik, hogy az utóbbi új intézményes és társadalmi berendezkedések felé áramoljon, illetve rájuk is kiterjessze uralmát. Ezeket a berendezke­déseket a legjobb esetben is csak gyengén befolyásolták a gazdaság és társadalom más ellenerői, mert ezeket a potenciális erőket az 1970-es évek krízisére adott neoliberális megoldások jelentősen meggyengítették. Turner (2008) leírja, hogyan lettek a nyugati államok és a közpublikum az alacsony hitelkamatok és az állandó ingatlanár emelkedés rabszolgái, ami úgymond, kompenzálta a középosztályt a stagnáló bérekért (lásd még Harvey 2010; Reich 2010). Az ingatlanár-nexus az olyan országok­ban mint az USA, Írország, Spanyolország, Görögország és Hollandia, rendszeresen 1%-ot adott hozzá a gazdasági növekedéshez, és extra fogyasztási jövedelmet jelentett a nyugdíjasoknak. Enélkül nem lehetett volna elkerülni, hogy a nyilvánosság előtt ne beszéljenek a stagnáló bérekről (leszámítva a top jövedelmeket).

Valóban, az államok mai látszólagos erőfeszítése arra, hogy felvegyék a harcot a pénzügyi osztállyal és újraszabályozzák a szektort, nem egyéb, mint egy olyan óriási és megtévesztő gyakorlat az áru­fetisiz­musban, amelyet maguknak az áru­fetisisztáknak kellene végrehajtani­uk. Csak a pénz cirkulációjára fókuszál, miközben elkerüli figyelmét a financializálódás másik oldala: a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, az oligarchizálódás és az állampolgárok demokratikus hatalmának csök­kenése a gazdaság felett mind a hanyatló magterületeken, mind pedig a kiterjedő periférián. A gazdag OECD-országokban a társadalmi bér az 1970-es évek közepe óta állandóan csökken az ún. „kapitalista bérrel” való összehasonlításban. Így az OECD-ben, miközben a tömeges vásár­lóerő relatíve csökkent, évente 7-10 trillió dollárt (az OECD GDP-jének 10%-a) bocsátanak rendelkezésre spekulációs célokra a vezető gazda­ságok valódi tulajdonosai. Miközben a tőke körforgása újabb 1,5 milliárd munkást kapcsolt bele a „globális gyárakba”, amivel megháromszorozta a rendszerben a globális proletariátus létszámát, ez a fejlemény masszívan lenyomta a relatív béreket. 2000 után különösen Kína okolható ezért a folyamatért. A kínai munkajövedelmek a tőkével szemben következetesen romlottak, ami a globális bérszínvonalat is lenyomta.

Mint a XVIII. századi Egyesült Tartományokban, a bérszínvonal süllye­dése nem jelentette az életkörülmények drámai romlását a magterülete­ken. A bérek azonban stagnáltak, a társadalom pedig bezárult, megme­revedett. Ám az olcsó hitel, ami nemritkán levonható az adóból, sokakat kompenzált, és segített fenntartani a végtelen növekedés, a „mindenki nyer”, és az ingatlanba és portfólióba fektetett személyes vagyon állandó gyarapodásának mítoszát. És, mint ahogyan a holland példánál láthat­tuk, a fogyasztási cikkek árának deflációja és a tömegtermelés valóban csökkentették a megélhetés költségeit. Nem valószínű azonban, hogy a középosztály ingatlanba fektetett vagyonának értékét vég nélkül meg lehet őrizni deflációval, és egyes országokban ez az érték már jelentősen csökkent (USA: 30% csökkenés 2011 közepére). Japánt is említhetem példaként. Ma már az is világossá vált, hogy a portfóliós befektetések, amit Nyugaton a középosztály igen nagy csoportjai vásároltak, nem hoz­zák meg a várt jövedelmet (King 2010). Ráadásul az alapárucikkek, mint az élelmiszer és az energia ma már drágul, ellentétben a holland XVIII. századi fejleményekkel. Nem csoda: a kelet-és dél-ázsiai urbanizáció, és a globális Kelet és Dél felemelkedő középosztályai igen nagy nyomást gyakorolnak a világ véges erőforrásaira. Ma már nincsenek új területei a nagygazdasági agrártermelésnek, mint a XVIII. és XIX. században, és noha Hubbert tézisét vitatják (Reyna – Behrends 2008) nem kétséges, hogy a jövőben értékes és ritka kincs lesz az energia. Más szavakkal, az olcsó árucikkek és a kompenzációs ingatlanvagyon felfelé ívelő trendje megfordul, és csökkenti a vásárlóerőt a magterületeken. Mint a klasszi­kus holland példában, a társadalmi polarizáció és oligarchizálódás, ami korábban nem volt a nyilvánosság szeme előtt, ma sokkal nyíltabban és több helyen is megjelenik. Az óriási közadósság éles vitákat eredményez majd arról, hogy ki és milyen kiadást fog fedezni a jövőben.

Szuverenitás és etnikai csoportok az új-régi Európában

Friedmanék munkája a nagy korszakok felé orientálódik. Erős oldalát jelentik a tőke áramlásának globális és transz­historikus viszony- és kap­csolatrendszerei, a hegemón ciklusok és az identitásképzés folyamata. Ezeknél a témáknál a munka világos és előremutató. Intuitíven úgy érez­zük, hogy az a financiális szakasz, amelyben a kozmopolita ideológiákat támogató globalizált elitek szembekerülnek a javaiktól megfosztott népi rétegekkel, akik kollektivista nemzeti-etnikai mítoszokat szegeznek ve­lük szembe, az új-régi világ nagy részére is helytálló. A mai Európában az elmúlt húsz évben kérlelhetetlenül erősödik a nacionalizmus, olyan kulturális-osztályalapú választóvonalak mentén, amelyekről Friedmanék írnak (Berezin 2009; Gingrich – Banks 2005; Kalb – Halmai 2011; Mudde 2007; Eatwell – Mudde eds. 2009). A nacionalizmus erősödése egyidejű­en zajlott azzal a folyamattal, amikor a nyugati államot és közpublikumot, ha egyenlőtlen mértékben is, de elfoglalta a pénztőke. Ennek az a kö­vetkezménye, hogy úgy tűnik, a demokratikus démosz valóban „etnikai csoportokra” esik szét, amelyek feltámasztják az organikus nemzet fétisét az állítólagos kulturális „betolakodókkal” szemben, legyenek azok felül vagy alul a társadalmi ranglétrán. A másik oldalon pedig megjelenik egy kozmopolita elit, amelyik elsősorban, úgymond, a „humanitással” szolidáris, miközben a nemzettudata háttérbe szorul. Ezen kulturális osztályformálódás egyik empirikus mutatója a folyamatosan csökkenő részvételi arány a választásokon, legyenek azok helyiek, országosak vagy európaiak; csak azok a pillanatok képeznek ez alól kivételt, amikor az etno­-politikus vállalkozók részvételre mozgósítják a nem-szavazókat egy olyan populista, neo­nacionalista választáson, ami aztán még inkább a kulturális jobboldal felé tolja el a teljes politikai spektrumot.

Mindazonáltal a GRA-nak (globális rendszerek antropológiája) empiri­kusabban kellene kezelnie a globális makro-folyamatok és a territoriális kimenetelek változatos mintázatát és összefüggéseit. Érvelésemben ezt úgy is megtehetjük, hogy figyelmesen szemügyre vesszük az ál­lam-tőke viszonnyal kapcsolatos empirikus fejleményeket az egyes nemzetállamokban, és a tőke és osztály pontosan meghatározott relációs és intézményes koncepcióival helyettesítjük a weberi tőkefogalmat és Weber kultúraközpontú osztályfogalmát. Mi történik az osztállyal és az identitással a mai pénzügyi, gazdasági és társadalmi válság közepette Európában? És mit jelent ez a folyamat a GRA kulcsfogalmai számára?

A territoriális kimeneteleket a következők befolyásolják: hogyan tago­lódik bele pontosan a terület a globális kapitalista osztályrendszerbe; az államépítés története, a belső viták és ellenzéki pártok, a domináns politikai-kulturális hagyomány; az osztályformálódás, osztálytapasz­talatok és osztályszövetségek pontos lokális/globális paraméterei. A hatalom az a relációs kulcstényező, ami közvetít a pénzügyi nyomás és a beágyazott kulturális folyamatok között. Ezt a relációs hatalmat osztálykonfigurációként operacionalizálhatjuk – a hatalom kumulatív és dinamikus egyensúlya a tőkét és a munkát összekapcsoló szereplők között, amelyet az állam és a közszféra közvetít. A friedmani kozmopolita elit versus javaiktól megfosztott „bennszülöttek” kevésbé legyen tudomá­nyos következtetés, mint inkább aktív kutatási agenda, amit specifikálni, módosítani, dinamizálni és kontextualizálni kell; vagyis egyfajta strukturált kontingencia mellett érvelek.

Emlékezzünk a kulturális diskurzusok képlékenységére: ahogyan láttuk a klasszikus holland példánál, a populista organikus kulturális esszencializ­musokat át lehetett alakítani és liberalizálni, amikor azokat elsajátították a politikailag aktív középosztálybeli szövetséges csoportok, és az állam ellen fordították jogaik követelését. Az Egyesült Államok­ban terjedő Tea Party mozgalom azt demonstrálja, hogy történetileg libertariánus és individualista diskurzusok lehetnek organikusak, holisz­tikusak és kollektivisták, amint egy mitikus szabad népről beszélnek, amelyik szembefordul a globalizált nagytőke által elfoglalt állammal. De kozmopolita, liberális, individualista diskurzusok is radikalizálódhatnak és kollektivizálódhatnak, ha jog-orientált, népi ideológiákra van szükség, ahogyan azt láthattuk a késő XVIII. század forradalmaiban. Az iden­titáspolitika jellegét az osztályszövetségek határozzák meg, amelyek sokszor átírják, vagy át akarják írni az állam és a nemzet sajátosságait, és kisajátítják, átformálják az államépítés történeti ideológiáit. De van egy lényegi térbeli aspektusuk: a nemzet beillesztése a globális kapi­talista rendszer egyik résébe óriási változást jelent mind történelmileg, mind pedig a jelen időben. Az, hogy az állam magállam vagy pedig (fél) periféria, nagy különbséget jelent a globális tőkével szemben. Ugyan­csak különbséget jelent az osztályformálódás folyamatát, összetételét, viszonyrendszerét és diskurzusvilágát tekintve is. A nemzeti történelem a világrendszerben olyan momentum, ami végül is összekapcsolódik azzal a kérdéssel, hogy egy állam ma liberális, volt gyarmati, volt fasiszta vagy pedig poszt­szocialista ország.

Friedmanék értelmezési keretében különösen az alsó középosztály marad alulreprezentált. Mintha ott „lógnának” valahol a globalizált kozmo­polita elit és felső középosztálybeli támogatóik, valamint az elszegénye­dett, „bennszülött” nép között, és mindkettő gyakorolna rájuk valamilyen hatást. Az alsó középosztály és a munkásság felső rétege alkotja azt a küzdőteret, ahol a kozmopolitizmus és az etnikai nacionalizmus hege­móniáit kialakítják.

A „új-régi Európa” (Anderson 2009) nagyon különleges kontextusa a küzdelem ezen folyamatainak. Míg az Unió nem átlátható és nem de­mokratikus, már erősen neoliberális befolyás alatt álló felső struktúráit elfoglalják a globális és részben financializált érdekek (európai csavarral), addig a ma még nominálisan szuverén demokratikus nemzetállamok maradnak meg az elsődleges küzdőterei a társadalmi reprodukció és újraelosztás népi politikájának. Ugyanakkor az új Európa magába foglal egy régi kapitalista magterületet, ami óriási mennyiségű tőkét exportál, és egy nagy perifériát Délen és Keleten, ami különböző összetételű tőkejavakat fogad. Az északnyugati államokat és az Uniót érett kapitalista uralkodó osztály irányítja. Ezen államoknak és uralkodó osztályaiknak sokkal több erőforrás áll rendelkezésükre ahhoz, hogy állampolgáraikkal és munkásaikkal tárgyaljanak, mint a periféria államainak és elitréte­gének; nagyobb tere van a kompromisszumnak. A magállamok állam­polgárai elvileg közvetlenül is tárgyalhatnak a nemzeti tőkével – noha tárgyalóerejük nem ér el az EU-ig vagy a nemzetközi szervezetekhez, és befolyásuk masszívan hanyatlik a globalizáció és financializálódás jelen korszakában. Ezeket az államokat valószínűleg szilárdan tartják majd befolyásuk alatt a magterületek pénzügyi szereplői. Középosztályuk egyre inkább integrálódik az utóbbiak által menedzselt globális hálóza­tokba (Panitch – Konings 2009), ami, úgy tűnik, gyengíti valamelyest a választóvonalat a kozmopoliták és a nép között. A perifériák azonban nem rendelkeznek saját érett kapitalista osztályokkal, és a rendelkezé­sükre álló erőforrások sem elegendőek. Állampolgáraik nem a tőkével alkudoznak, hanem a kormányzó elitekkel, akik a maguk részéről pedig a globális tőkével alkudoznak. Ha a tőkének nem tetszik a felajánlott alku, bármikor odébbállhat tárgyalni egy másik perifériális állammal. Ezt jelenti a „függő kapitalizmus”. Ez a helyzet képlékennyé teszi a politikát olyan országokban mint Görögország vagy Magyarország, de gyakran kevésbé hatékonnyá, mint a magállamokban, például Németországban vagy Franciaországban.

Az Egyesült Tartományok klasszikus példája megmutatta, hogy a pénzügyi oligarchiától való emancipációnak igen erős volt a nemzetközi viszonyrendszere. Amint láttuk, a küzdőtér transznacionális volt, és a világrendszerben is kiterjedt hálózattal rendelkezett. A mai európai viszonyrendszer a nemzetközi beágyazottság tekintetében erősen el­lentmondásos kontextust formál. Egyfelől, biztosítja a politikai harcok azonnali nemzetköziségét, mert az alapvető politikai kérdések mindig közvetlen módon érintik az EU íratlan alkotmányát és egyensúlypolitiká­ját. Emellett az EU politikája maga is gyakorol valamelyest szinkronizáló és uniformizáló hatást a nemzeti politikákra és küzdelmekre.

Másfelől azonban az EU-struktúra befagyasztja – látszólag nemzeti szinten – a formális szuverenitást, az elszámoltathatóságot és a demok­ratikus versenyt, miközben megakadályozza a pénzügyi és társadalmi politika európaizálódását. Így nemzeti keretek közé zárja a népi politikát, intézményesíti a nemzetek versenyét a globális tőke kegyeiért, és az EU-n belüli befolyásért, ezért menthetetlenül erősíti a nemzeti identitás­politikát. Ergo: az EU mélyen ellentmondásos mechanizmus. Szponzo­rálja a tőke és az elitek internacionalizálódását, ugyanakkor lokális „ott­honába” zárja a globalizáció népi politikáját, ami ezért nagyon is defenzív jelleget ölt. Struktúrája folytán az EU felnagyítja azt a Friedmanék által leírt trendet, amikor a kozmopolita elittel szemben a nép egyre inkább az etnikai nacionalizmus útjára lép.

A holland-magyar nacionalista avantgardisták

Vegyünk két nagyon különböző és mégis hasonló esetet: Magyarországot és Hollandiát – ez csak nagyon felszínes bemutatás lehet a terjedelmi korlátok okán; a komoly etnográfiai kutatásokat számos európai színtéren lásd: (Kalb – Halmai eds. 2011). Hollandia a kapitalista centrum történelmi magja, a liberális kozmopolitizmus szülőhazája, és az 1980-as évek óta a tőke financializá­lódásának és internacio­nalizálódásának modell-állama. Magyarország a kelet-közép-európai periférián helyezkedik el, történelmi generátora a liberális, organikus és fasiszta nacionalizmusoknak éppúgy, mint a szocializmusoknak, és a mai poszt­szocialista időszakban messze a legtöbb egy főre eső külföldi tőke fogadó országa az EU-nak (a GDP-hez viszonyítva). A két nagyon különböző ország azonban a mai helyzetben igen hasonló neonacionalista, etnikai nacionalista politikai hegemóniákat produkált. A nagy különbségek ellenére azt mondhatjuk, hogy ez a két ország a XXI. századi európai neo­nacionalista avantgar­disták „úttörője”.

Magyarország sokáig a posztkommunista átmenet mintagyereke volt. Egy olyan kapitalista átmenet során, amelyet az egykori szocialisták irányítottak, sokkal gyorsabban zajlott le a privatizáció, mint más kelet­közép-európai országban, és magasan nagyobb volt a külföldi tőke rész­aránya a folyamatban. Az európai ipari magterületekhez való közelség, a jó technológiai alapok és a szakképzett, olcsó munkásság (2008-ban 400 eurós átlagbér) komoly exportsikereket hozott az országnak. 1995 és 2005 között a kelet-közép-európai országok többé-kevésbé hasonlóan vonzó célpontot jelentettek a nyugati tőkének, mint Kelet-Ázsia. A külföldi tőke nagy részét vagy új gyárakba vagy pedig a pénzügyi és telekom­munikációs szektorba fektették be. Ezek az új gyárak gondoskodtak arról, hogy a keleti perifériák jóval nagyobb exportbevételeket hozzanak a magállamoknak, mint az EU mediterrán perifériájának turistaipara. Azonban a külföldi vállalatoknak adott adókedvezmények és a nyugati beszállítók alkalmazása miatt ez az új ipari bázis nem tudta megfelelően kompenzálni a szocialista ipar összeomlását. Az 1990-es évek elején több mint 1,5 millió állás szűnt meg Magyarországon (egy tízmilliós or­szágban). Az aktív munkások száma jóval a nyugat-európai átlagok alá zuhant, és azóta sem tudta elérni a nyugati átlagokat. A befektetések az ország nyugati részén és a fővárosban koncentrálódtak, és nem segí­tettek megakadályozni a keleti és déli régiók (további) leszakadását. A keleti részeken koncentrálódó roma lakosság elvesztette munkahelyét, és tartósan munkanélküli és súlyosan diszkriminált népcsoporttá vált, akik szociális és állami segélyekből, informális jövedelmekből és etnikai hálózatokból kénytelenek megélni. A korkedvezményes nyugdíjak vala­melyest mérsékelték a szocialista ipar összeomlásának következményeit, de súlyosan megterhelték az állami büdzsét, egy olyan államét, amely már az átmenet elején is az egykori keleti blokk leginkább eladósodott országa volt (Magyarország 1982 óta tagja az IMF-nek).

Magyarországon 1995-ben vezették be az első komoly megszorító csomagot az IMF követelésére. Azóta az olyan társadalmi juttatások, mint a lakás- és energiaár-támogatás vagy a családi segélyek, kedvez­mények, folyamatosan a „reformok” kedvelt célpontjai. A kis informális és kényszervállalkozások tömege (amelyek közül sok igen ingatag helyzetű) egyoldalú adórendszer létrejöttéhez vezetett, ahol valójában csak az állami alkalmazottak fizetnek adót, illetve a transznacionális tőke fizet (magas) adókat. A kelet-közép-európai országok lehettek ugyan kedvelt célállomásai a globalizált tőkének, de a „sikeres átmenet” valódi tapasztalata sok lakos számára a teljes elszegényedést vagy a tartósan alacsony életszínvonalat jelentette, és nem a remélt felfelé való mobilitást (Kalb 2009). 2005-re a társadalomtörténész Bartha Eszter kutatásában a győri alsó középosztály, szakképzett munkásság sok tagja panaszkodott arról, hogy becsületes munkával egyre nehezebb lakást, autót vásárolni, a gyerekekről gondoskodni és általában a tisztességes megélhetést biztosítani, mint a szocializmus idején (Bartha 2010).

Ami ezt a tapasztalatot még nehezebbé tette, az az volt, hogy a pri­vatizációt és az állami neoliberális politikát olyan politikus és vállalkozó elit menedzselte, amelyiknek gyakran volt szocialista háttere, és most blairista szociáldemokratává avanzsált (otthon posztkommunistaként váltak ismertté). Ennek két következménye volt a helyi politikára. Először, mint ahogy más kelet-közép-európai országból is, hiányzott egy olyan baloldal, amelyik nyilvánosan is felvállalta volna a neoliberális politika bírálatát és a javaiktól megfosztott emberek sérelmeit, mivel minden „progresszív erő” egy szűk politikai centrum köré koncentrálódott, ami a politikai liberalizmust gazdasági neoliberalizmussal vegyítette. Ez magá­ba foglalta az egykori ellenzék „antipolitikus” értelmiségi közszereplőit, akik tömegesen fordultak vagy a neoliberalizmus vagy pedig a konzer­vatív jobboldal felé (Tamás 1999). Így alig-alig kaptak nyilvánosságot a neoliberalizmus ellenzői, míg a média gyakran nevezte civil társadalom­ellenesnek a tiltakozásokat, és az „átmenet veszteseit” tette felelőssé sorsukért (Buchowski 2006; Kalb 2009a; 2009b).

Másodszor, a posztszocialista átmenet azon mítoszai szellemében, amelyek a keleti periféria elmaradottságáért a szocializmust és nem az azt megelőző feudalizmust teszik felelőssé, a felhalmozódott privát frusztrációk egyre inkább a posztkommunistákra irányultak, akiket azzal vádoltak, mint más kelet-közép-európai országokban is, hogy kifosztják az országot és „álkapitalizmust” építenek, ami csak akkor lesz hasonló a „valódi kapitalizmushoz”, ha a posztkommunistákat eltávolítják a hata­lomból (Ost 2005; Kalb 2009a; 2009b; Bartha 2011; Halmai 2011).

Az 1990-es évek végén Csurka István pártja, a MIÉP kapott némi tá­mogatást vidékről ezzel a retorikával (lásd Bartha 2011), de csak 2002-től történt komolyabb változás, amikor a Fidesz konzervatívjai, miután nem tudtak választást nyerni a német CDU-hoz hasonló polgárközpontú vá­lasztási programmal, elkezdték figyelembe venni a populáris frusztrációt (Halmai 2011). Választási szempontból be kellett törniük az 1960-as és 1970-es években felépült panelházak választókörzeteibe, amelyek la­kosai hálásak voltak a szocialistáknak a lakásukért – amiket az 1990-es években gyakorlatilag fillérekért megkaptak – és a nyugdíjukért. A Fidesz egyre nyíltabb nacionalista retorikára váltott át, gondoskodó és verseny­képes nemzetet kínált az „átmenet veszteseinek”, mint az általuk érzékelt transznacionális lojalitások és a poszt­szocialista korrupció ellenszerét. Neonacionalizmusa azonban egyre inkább hagyományosan baloldali té­mákat artikulált, mint a kórházak privatizálásának ellenzése, a társadalmi juttatások megnyirbálása elleni tiltakozás vagy a korrupt privatizációs ügyek leleplezése, amelyek visszhangra találtak a szélesebb publikum körében. A jobboldali mobilizáció a „nemzet kirablása” miatt hónapokon át tartó tüntetéssorozatot eredményezett a poszt­szocialisták ellen a parlament előtt 2006 őszén, miután a miniszterelnök elismerte, hogy a választások előtt nem mondott igazat Magyarország pénzügyi helyzeté­ről. A nagy demonstrációk ellenére a kormány az IMF és az ECB (Euró­pai Központi Bank) felszólítására újabb megszorító csomagot léptetett életbe. A Fidesz radikális szárnyán létrejött egy szélsőségesebb politikai formáció, a Jobbik. Részben hasonló szimpatizánstáborral és hasonlóan neo­nacionalista retorikával a Jobbik a Fidesznél is radikálisabban han­goztatta „a nép szükségleteit” – munkahelyeket, nemzeti foglalkoztatási programot, a romák kényszer-iskoláztatását, a pénztőke elleni védelmet, biztonságot -, illetve támadta a „nép ellenségeit”: a bűnöző romákat és a kozmopolita eliteket, akik megrontják a nemzetet. Ráadásul a Jobbik szoros kapcsolatokat ápolt a Magyar Gárda nevű paramilitáris alakulattal, ami megfélemlítő felvonulásokat szervezett a romák lakta falvakban, és Budapesten is tartott rendezvényeket. Az 1930-as évek fasiszta zászlói megjelentek a mai Budapest utcáin, és sok bosszúszomjas blogot is lehet olvasni az interneten. Úgy tűnik, mintha az ország valamifajta „tisztítóháborút” vívna Kun Béla, Rákosi és Kádár szellemével, akik most úgy jelennek meg, mintha közeli szövetségben álltak volna a nemzetközi erőkkel, és kisded érdekeikért kiárusították volna azoknak a nemzetet. A 2010-es választásokon igen sok korábban nem-szavazót sikerült mo­bilizálni (75% szemben a szokásos 55%-kal). A Jobbik 17%-ot szerzett, miközben a Fidesz óriási többséget kapott (az országgyűlési helyek 70%-át szerezte meg), és messze nagyobb támogatással tudott jobbol­dali populista kormányt alakítani, mint más európai országok jobboldali pártjai. Így tehát Magyarországon kialakult a neo­nacionalista jobboldal erős hegemón blokkja a XXI. századi Európában.

A pénzügyi válság eszkaláló szerepet játszott a neo­nacionalista kime­netelben. Magyarország EU-csatlakozásának kontextusában az európai bankok igen nagy eurós hiteleket adtak a magyar lakásvásárlóknak 2002 és 2008 között. Ez valamennyire kompenzálta őket a transznacionális munkaadókkal szembeni gyenge alkupozíciókért és a stagnáló átlagbére­kért. Sőt, felruházta őket a fogyasztói jólét és fogyasztói lehetőségek egy­fajta illúziójával – hiszen gyakorlatilag szinte az összes poszt­szocialista lakást meg tudták vásárolni a korábbi bérlők. És valóban, a nagy összegű euró kölcsönök a gyakorlatban is megerősítették a sikeres átmenet és a Nyugathoz való felzárkózás népszerű köznarratíváit; az euró-alapú köl­csön volt a napsugár a poszt­szocialista horizonton. A globális pénzügyi válság azonban tönkretette a fogyasztói hitel-pártot: a Magyarországon aktív osztrák bankok, miután komoly veszteségeket könyvelhettek el a globális pénzpiacon, és emellett szembesültek a likviditás súlyos apadá­sával 2008 végén és 2009 elején, nem voltak abban a helyzetben, hogy tovább görgessék a lokális privát adósságokat. A hitel váratlan apadása számtalan adóst fenyegetett fizetésképtelenséggel Magyarországon és más kelet-közép-európai országokban. Ez a kockázat, amit felnagyított a globális spekuláció, azonnal leértékelte a forintot, ami tovább erősí­tette azokat a félelmeket, hogy a helyi adósok nem tudják visszafizetni keményvaluta-alapú kölcsöneiket.

Az osztrák pénzügyi szakemberek elintéztek egy 25 milliárdos kölcsönt Magyarországnak az IMF-en és az ECB-n keresztül, mintegy ütközőként a nemzetközi bankok és a forint között. Ez új struktúra volt: a magyar államnak szerény adóssága volt más EU-országokhoz képest, és nem volt szüksége ekkora IMF-hitelre az ország finanszírozásához. Azért kellett ezt a kölcsönt felvennie, mert a nemzetközi piacokról eltűnt a hitel, és féltek a magyar adósok fizetésképtelenségétől. A magyar államnak kellett átvállalnia az osztrák bankok kockázatát. A kölcsönnek azonban olyan neoliberális strukturális feltételei voltak, amelyekért az IMF-et már régóta kritizálták, mint például a kórházak privatizálása, a vizitdíj bevezetése, a jóléti kiadások lefaragása, a közszféra fizetéseinek és a nyugdíjaknak a csökkentése stb. – amit a szervezet vezetője, a francia szocialista Strauss Kahn nyilvánosan cáfolt. A poszt­szocialista kormányt övező mély bizalmatlanság légkörében számtalan „városi legenda” övezte ezt a hitelfelvételt. A jobboldal egyes szószólói azt sugalmazták, hogy a megszorító intézkedéseket maga a magyar kormány javasolta az IMF-nek, hogy még több szenvedést okozzon a nemzetnek.

Amikor az új populista jobboldali kormány hivatalba lépett 2010 késő tavaszán, rögtön hozzálátott mind a „bűnrészességgel” gyanúsított minisz­tériumi pénzügyi szakemberek, mind pedig az osztrák bankok megbün­tetéséhez, megbosszulva a magyar nemzet újabb „elárulását”. A Magyar Nemzeti Bank elnökének, egy posztszocialista technokratának, aki nem­zetközi céget működtetett Cipruson, 25 000 dollárról 8 000-re csökken­tették a havi fizetését. Az ECB és az IMF nem habozott felhívni a magyar kormány figyelmét arra, hogy a magyar politikusok nem fenyegethetik a „Nemzeti Bank függetlenségét”, de a beavatkozás nem meglepő módon sikertelen maradt. Ezután a Fidesz pénzügyminisztere azzal fenyegető­zött, hogy Magyarország Argentínához hasonlóan leírhatja nemzetközi adósságait, ami a görög válság kontextusában komoly riadalmat okozott a nemzetközi pénzemberek körében. Amikor ez a képtelen fenyegetés lekerült az asztalról, a kormány kivetett egy relatíve magas egyszeri adót a bankszektorra, ami magasabb volt, mint bármely más országban, ahol megpróbálták a bankokkal is megfizettetni a pénzügyi válság okozta vesz­teségeket (kivétel volt Belgium) (Financial Times, 2011. 1. 12.). A Fidesz kijelentette, hogy a beszedett adóból egy nemzeti alapot kíván létrehozni, hogy megakadályozza a nem fizető adósok ingatlanának elárverezését, úgy, hogy megveszik a kölcsönöket a nemzetközi bankoktól. Emellett a kormány megtagadta az IMF kölcsön második részletének felvételét, és elzárkózott a további tárgyalásoktól az IMF képviselőivel.

Az ECB szakemberei erre kijelentették, hogy a nemrég létrehozott magán-nyugdíjpénztári vagyon, amit a Világbank erősen szorgalmazott, és amit nemzetközi bankok menedzseltek, nem számít bele a nemzeti megtakarításokba. Következésképpen a strukturális államhiány jelen­tősen emelkedett, és a kormányt az EU arra akarta rászorítani, hogy csökkentse az állami kiadásokat. Válaszlépésként a Fidesz egy merész húzással rátette a kezét a magán-nyugdíjpénztárakra, és így vitte le a deficitet, megelőzve a megszorítások újabb hullámát. Az őszi önkormány­zati választásokon a Fideszt újfent megjutalmazta a hálás nemzet, és tovább növelhette erejét. Ezt a hatalmat arra használta, hogy lebontsa a fékek és egyensúlyok rendszerének számos elemét, beleértve az Alkotmánybíróság jogkörének megnyirbálását. És egy média­biztossal is megfenyegette a liberális médiát, amelyik gyakran azonosította a magyar jobboldalt a fasizmussal. Hogy megszabályozzák az „arcátlan” médiát, a Fidesz-pártkatonák közül kikerülő biztos felügyelné a sajtó „méltóságát” és „tényszerű korrektségét” (Népszabadság, 2011. 1. 9.). A médiasza­badság korlátozását az EU szintén szóvá tette a magyar kormánynak. Ezenközben sokasodtak a magyar „önvédelmi szervezetek”, amiket hivatalosan nemegyszer „kulturális örökségvédő” egyletként regisztráltak.

Összefoglalva: Magyarországon a neoliberalizmussal, transznacio­nalizmussal és a tőke financializá­lódásával jellemzett poszt­szocialista átmenet megteremtette a maga populista, neo­nacionalista ellenpólusát, még akkor is, ha ez az ország a tőkekihelyezés egyik vonzó célpontja volt. Friedmanék tézise beigazolódott, de úgy látszik, rossz példán.

A másik oldalon Hollandiából kifelé áramlott a tőke. Pénzügyi szektora az egyik legnagyobb és leginkább transznacionális Európában, amely a holland GDP-nél több mint négyszer nagyobb pénzmennyiség és költség menedzseléséért felel. Nyugdíj- és biztosítási alapjai az európai játékosok legnagyobbjai közé tartoznak. A közös alapok is jelentősen növekedtek az 1990-es és 2000-es években. A holland ingatlanok értéke 1990 és 2005 között 250%-kal emelkedett, amit a kormány nagylelkű adópolitikája is igen nagy mértékben szponzorált: a jelzálogok kamatát teljes egészében le lehetett írni az adóból. Igaz, a holland ipar az 1980-as években visszaesett, de később a gazdaságnak sikerült technikailag megújulnia, és létrejött egy kisebb, de nyereséges, nemzetközileg orien­tált high-tech résszektor, ahol a fizetéseket csak igen szerény mértékben csökkentették (Visser – Hemerijck 1997). Ez olyan exporttöbbletet pro­dukált, ami (egy főre számolva) lehagyta Németországot és Kínát is, és létrehozta Európa legpozitívabb kereskedelmi mérlegét, amivel Hollandia lett az egész Unió legfőbb „fizetőembere”. Az európai sikert egy erős, csaknem foucault-i/benthami jóléti állam egészíti ki. A társadalmi juttatá­sok biztonságát azonban a kedvezményezettek felett gyakorolt nagyobb ellenőrzés ellensúlyozza. A 2000-es években a holland munkanélküliség a legalacsonyabbak között volt az EU-ban (noha ennek fontos aspektusa a részmunkaidős foglalkoztatás), és a foglalkoztatottság elérte az USA szintjét. A közmegegyezés szerint tehát Hollandia volt a globalizációs kor egyik legsikeresebb országa, amit kiemelkedően jól menedzseltek.

A politikai kép meglepő módon mást mutat. Attól a pillanattól kezdve, amikor az 1980-as évek végén a középbal párti kormány megpróbálta a jóléti állam kiadásait a restrukturálódó gazdasághoz igazítani, Hol­landia egyre képlékenyebbé vált politikailag. A kormány csökkentette a rokkantnyugdíjak számát – a jóléti államközpontú gazdasági átalakítás következményeképpen 1990-ben már 1 millióan, a lakosság 7%-a része­sült ilyen juttatásban, mert a feleslegessé vált munkaerőt átirányították a társadalmi juttatások rendszerébe. A rokkantnyugdíjak megnyirbálásának azonban megvolt a politikai ára: egyik első következménye lett a szo­ciáldemokrata szavazók masszív és tartós távolmaradása az urnáktól, valamint a szavazók általános számának súlyos visszaesése (egyéb­ként is csökkenő érdeklődés mellett). Hosszú távon pedig megjelent és általános körben is elterjedt a „kultúrabeszéd”, amit az újságírók, a jóléti bürokraták, a politikusok, a biztonsági emberek és a kutatóintézetek is felkaptak és tovább népszerűsítettek.

Az első retorikai támadást a miniszterelnök intézte a rokkantnyugdíja­sok ellen, amikor egy televíziós műsorban kijelentette, hogy „Hollandia beteg”, és azzal vádolta a gazdaság átalakításának áldozatait, hogy a felajánlott juttatásokért cserébe tiltakozás nélkül otthagyják állásukat. Egy masszív bürokratikus operáció során a többnyire idős embereket, akiket az állam beszélt rá arra, hogy vonuljanak ki a munkaerőpiacról, most azzal a „gyógy­terápiával” biztatták, hogy térjenek vissza a mun­kaerőpiacra, pontosan abban a pillanatban, amikor az állások száma is gyarapodott. Ettől kezdve a jóléti rendszer és más közintézmények foltozgatása vagy átszabása lett minden politikai reform kulcseleme, le­gyen kormányon akár a középbal, akár a középjobb. A program logikája az volt, hogy csökkenteni kell a kiadásokat, de meg kell menteni a jóléti és közintézményeket úgy, hogy közben növelni kell a foglalkoztatottságot, és modernizálni kell a gazdaságot.

A globális piacon elért hatékonyságnak azonban megvolt a társadalmi ára: 2005-re a rokkantnyugdíjasok száma ismét meghaladta az 1 milliót. Egyre több lett köztük a „szellemileg fogyatékos” fiatal. Ezeknek a fiata­loknak a tanulási problémáin nem sokat segített egy alacsony költségű, centralizált és szuper­hatékony oktatási gépezet, amely annak ellenére – vagy éppen azért -, mert retorikájának középpontjába állította az új „tudásipart”, a hatékonyságot kizárólag a kiadásokban és a rendszer által kibocsátott diplomák számában mérte. Ez csak egyik forrása volt a növekvő társadalmi elégedetlenségnek.

Még nyilvánvalóbban egyenlőtlenül és hierarchikusan oszlottak meg az erőforrások nemcsak a piaci szektorban, hanem a közszférában és a tágabb társadalomban is: ez volt a menedzseri bombaüzlet másik oldala. Nagyon sok holland vásárolt magának külföldön második otthont (2003-ig le lehetett vonni a hitelkamatokat az adóból), virágzott az antik autópiac, a tengerpartokat ellepték a holland üdülők, a módosak pedig jachtokkal járhatták a tengereket. A Gini-mutató egyre kúszott felfelé, és még csak nem is mutatta az ingatlan-és pénzpiacokon felhalmozódott nyereséget, mert az általában nem adózott és nem volt bejelentve (Wilterdink 1993; 2000). Az átlagbéreket viszont rövid pórázon tartották, megőrzendő a versenyképességet; valójában az összes OECD ország közül Hollan­diában volt a legnagyobb a reálbérek és a lakhatási költségek eltérése. A fiatalok és az alsó középosztályok kiszorultak a városokból, ami új lendületet adott a szuburbanizációnak, miközben a belvárosokat átalakí­tották a professzionális-menedzseri osztályok és (kulturális) fogyasztásuk igényeinek megfelelően. A szociológusok az 1990-es évek közepén fedezték fel újra a szegénységet, és közel 1 millió embert tekintettek sze­génynek. De ez nem hatotta meg a politikai osztályt, és a közvélemény sem nagyon reagált. A szakszervezetek beszéltek ugyan a problémáról, de nem mutattak erőt.

A harmadikutas szociáldemokrácia nem volt más, mint kompromisszum a régi munkáspártok jóléti menedzserei és a tőke valamint a jobboldal megkövetelte neoliberális gazdaságpolitika között, és Hollandiában talál­ták fel, jóval azelőtt, hogy Blair és Giddens bevezették volna a fogalmat brit használatra, amit aztán exportáltak az Egyesült Államokba. A jóléti ál­lamot átfogóan újraértelmezték és újraszabták; az emberek „foglalkozta­tásának” eszköze lett, azzal a céllal, hogy visszavezesse őket a rugalmas munkaerőpiacokra. A közszolgáltatásokból piac vezérelte vállalkozások lettek, ahol állandóan ellenőrizték a végeredményeket és az adófizetők pénze elköltésének hatékonyságát, olyan szigorúan, amire a Harvard Business School is büszke lehetne (Head 2011). Az 1990-es években Hollandiában a harmadikutas szociáldemokraták a történelemben első ízben keresték a szövetséget a VVD párt (Néppárt a Szabadságért és Demokráciáért) neoliberálisaival. Ez egy „kulturálisan konzervatív” klub volt, amelynek igen erős lobbistái voltak a holland munkaadók szerveze­tei, és emellett személyes szálak fűzték őket a biztonsági szolgálatokhoz. A biztonsági szerveknek komoly befolyásuk volt a politikai diskurzusra egy olyan országban, ami masszívan elmozdult a jogoktól a kötelességek és általában a biztonságpolitika szigorítása felé.

Az 1980 és 1990 közötti válságos évtized a bevándorlókat is súlyo­san érintette. Jobban sújtotta őket a munkanélküliség és az erősödő verseny az állásokért, mint a „bennszülött” hollandokat. A helyieket az is felbőszítette, hogy a bevándorló férfiak feleségüket és gyereküket is áthozták Európába a családegyesítés nevében. Az 1990-es években a térbeli polarizáció a dzsentrifikálódó belső és külső urbánus terek és a régi munkásnegyedek között éles szegregációhoz vezetett. A szegé­nyebb családok között egyre több volt a bevándorló, akik a lerobbant városnegyedekbe koncentrálódtak. A munkanélküli bevándorló fiatalo­kat és azokat a gyerekeket, akik kimaradtak az iskolából, egyre inkább „társadalmi problémának” és „biztonsági kockázatnak” bélyegezték.

A politikai diskurzusok ezen összességét nevezem „kultúrabeszédnek”. Megszilárdította és kifejezte a szövetséget a neoliberálisok és a munká­sok között, és „kulturális problémává” degradálta a bevándorló fiatalokat. Paul Scheffer esszéje a multikulturális drámáról, amit a befolyásos NRC Handelsblad publikált 1999-ben, és a parlamentben is volt vita róla, már jelezte, hogy hegemónná vált a kulturális diskurzus (Ghorashi 2003; 2010). A szerző egyebek mellett azt fejtegette, hogy a multikulturalizmus megrekedt a puha illúzióknál, és a bevándorlók gazdasági problémá­iról Hollandiában eltérő kulturális hátterük tehet. A társadalompolitika olyan hívószavait, mint befogadás és integráció, gyorsan felváltotta az asszimiláció türelmetlen követelése. A 2001. szeptember 11-ét követő világpolitikai események, a „terror elleni háború”, amelyben Hollandia a leghívebb európai támogatója volt az amerikai imperialista érdekeknek, tovább növelte a „kultúrabeszéd” népszerűségét. A hollandok valóságos kulturális háborúban érezhették magukat: a holland liberalizmus egy pil­lanatra visszatért XVII. századi háborús gyökereihez, miközben „hadat viselt” a muszlim zelóták, a nők elnyomói és a homofóbok ellen mind az anyaországban, mind pedig az egész világon, akár a Hindukus magas­lataiban is. És, mint a futballban, mindenáron nyerni akart.

Pim Fortuin volt az, aki először felfedezte Hollandiában a „kultúrabe­széd” potenciális választói mozgósító erejét. A xenofób kártya kijátszá­sával mobilizálni tudta a legnagyobb potenciális szavazóréteget az or­szágban: a nem-szavazókat. Ha nem lőtték volna le, megszerezte volna a győzelmet. Másodosztályú közértelmiségiek léptek a helyére: Hirsi Ali és Van Gogh egy mediatizált anti-iszlamista spektákulumot prezentáltak, mígnem az utóbbit meggyilkolta egy tökéletesen integrált fiatal muszlim, az előbbi pedig biztonsági őrizet mellett az Egyesült Államokba mene­kült (lásd még Buruma 2006; Ghorashi 2003). A szociális tárca új VVD-miniszterasszonya, aki korábban egy vidéki börtön igazgatója volt, saját politikai mozgalmat indított („Büszke vagyok Hollandiára”). A kulturális háború ezen kontextusában az NRC címlapon hozhatta, hogy a szexuális erőszakot a kulturális háttér magyarázza – úgymond, tudományosan bizonyítva. És a kormányzati kutatóközpont, amely az orwelli ízű „Tár­sadalmi és Kulturális Terviroda” (SCPB) nevet viseli, azzal örvendeztette meg megbízóit, hogy kidolgozott egy tudományos „modernitás-indexet”, ami szisztematikusan tagadja, hogy a muszlim bevándorlók „egykorúak” lennének az autochton hollandokkal (Fabian 1983), akik természetesen a modern individualizmus eszményképei voltak. A kultúrabeszéd azon­ban nemcsak a xenofóbiának adott újabb lökést. A türelmetlenség és a frusztráció magukról a hollandokról is szólt, akiket mintha a „bennszülött” hollandok is egyre inkább zavarnának. Egyre jobban terjed a zéró-tole­rancia, és az ellenséges hangulatot tovább tüzeli az egyre gyűlölködőbb, eszeveszettebb és kifejezetten ostoba blogok elszaporodása. Ennek „ellenszereként” a holland iskolák és szülők egyre gyakrabban fedeznek fel „szuper­intelligens” holland gyerekeket, akiket persze elhanyagoltak a bürokratikus intézmények és az iskolák, viszont feltétlenül megérdemlik a hivatalos támogatást.

Fortuin és Van Gogh meggyilkolása óta az okos holland szavazók be­húzták a féket, és a kereszténydemokrata Jan Peter Balkenendét támo­gatták, aki Harry Potter-szerű külsejével nem igazán kelti egy „született” politikus benyomását. A kultúrabeszéd azonban továbbra is virágzik, sőt intézményesül. Geert Wilders újrakezdte Fortuin támadásait a muszli-mok ellen, és 2005-ben a VVD-ből kilépve megalapította saját pártját, a PVV-t (Szabadság Párt). Ugyanazt a fehér, munkás, nem-szavazó réteget célozta meg az ország dezindusztrializált, szuburbanizált terü­letein, Limburgban, Helmondban, Nyugat­-Brabantban, Rotterdam körül, Hágában és Almerében, mint elődje. Állandó őrizet mellett és gyakran váltogatva lakhelyeit Wilders olyan követelésekkel borzolja a közvéle­ményt, mint például a „turbán és csador szemétadó” (a szennyező fizet: az egész parlament kacag), a Korán betiltása, erőszakos repatriálás, és az amerikai-izraeli konzervatívak által szponzorált iszlámellenes fasiszta narratíva más elemeinek átvétele.

2010-ben, amikor a Fidesz és a Jobbik lett a magyar országgyűlési választások nagy nyertese, Wilders arathatta le azt a kétes dicsőséget, hogy ő lett az egyik legnagyobb nyertese annak a választásnak, ami 1945 óta a legszélsőségesebb jobboldali kimenetet produkálta (pártja több mint 15%-ot szerzett). A VVD mindig is a magáévá tette a kultúra­beszédet, a neoliberális nacionalizmust, a bevándorlás-ellenes politikát, és erősen lobbizott a biztonságpolitika szigorításáért. De most, amikor Wilders kisajátította ezeket a jelszavakat, a VVD igen ügyesen arra a témára fókuszált, ami fennállása óta először tette nagy középosztálybeli párttá: az ingatlantulajdonosok biztonságára és pénzügyi védelmére. A VVD ingatlantulajdonosai és Wilders neo­nacionalistái együttesen egy potenciálisan erős történelmi blokkot alkottak: a financiali­zálódás és neoliberalizmus kedvezményezettjei és kárvallottjai egy közös „nép­frontba” tömörültek az 1970-es évek multikulturális diskurzusát és jogait hangoztató vezető elittel szemben.

Miután a pénzügyi válság költségeit sikeresen áthárították a közszfé­rára, új szakaszba lépett a jóléti állam körül folyó harc. A holland spekt­rumpártok mindenhol megszorításokat szorgalmaztak. A politikusok és technokraták Északnyugat Európa leghosszabb listájával álltak elő arról, hogy hol kell megnyirbálni az állam kiadásait, ha az ország sikeresen akar versenyezni a globális tőke kegyeiért (és megverni más európai országokat a kamatláb frontján). A Holland Nemzeti Bank technokratái azonban évek óta az ingatlan­lufi ellenőrzött deflációját sürgették, és égető politikai szükségszerűségnek állították be az adókedvezmények fokozatos csökkentését. A javaslatok mögé álltak a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták egy része, akik lehetőséget láttak arra, hogy ha más irányba terelik a megszorításokat, akkor nem kell hozzányúlniuk a jóléti szolgáltatásokhoz, amiket együtt teremtettek meg. Mivel azonban a jóléti politika folytatását támogatták, szemben az ingatlantulajdonosokkal, vereséget szenvedtek a választásokon. A holland szavazók meghatározó része ragaszkodott inflálódott ingatlanvagyonuk állami védelméhez és a biztonsághoz, és ennek fejében hajlandó volt elfogadni az oktatási, a kulturális és a jóléti kiadások masszív lefaragását és a xenofób érzelmek (további) felkorbácsolását a holland társadalomban. Emellett leszavaz­ták az „európai társadalmi transzfereket” a „rosszul irányított és tékozló perifériára”.

Következtetések

Ma két avantgardista nemzet van Európában, ahol megfigyelhetjük a friedmani kettős polarizáció folyamatait: Magyarország és Hollandia. A GRA értelmében Magyarország nem számítana ilyen esetnek, mivel a tőkekihelyezés egyik célpontja, de anticipálja a holland esetet. A holland etno­-nacionalizmus azonban nem a saját transznacionális pénzügyi elitjét tekinti az egyik fő fenyegetésnek, ahogyan a GRA sugallja. A mai holland nacionalizmus, ami a Nyugat egyik leginkább financializált államában született újjá, egészen pontosan vidékről hódította meg a holland állam urbánus és kozmopolita szívét, úgy tekint önmagára, mint ami megérde­melt harcot vív a baloldal multikulturális, urbánus elitje ellen, amelynek bevándoroltjait asszimilációval és deportálással fenyegeti, de – ezt mi tesszük hozzá – eszében sincs harcolni a tőke és a „járulékos” társadalmi egyenlőtlenségek, oligarchiák és a neoliberális menedzserizmus ellen. A szélsőjobb inkább a holland tőkéért harcol: síkraszáll azért, hogy állami pénzen mentsék meg a bankokat, és szó sincs bankadóról. Vitathatat­lan tény marad, hogy a pénz elfoglalta az államot. Beérik azzal, hogy propagandájukban masszívan ostorozzák az urbánus kulturális elitet, amelyik az évek folyamán megengedte a neoliberális jogfosztásokat, miközben magát a tőkét és a tőkeviszonyokat nem éri támadás. Az urbánus kulturális elit kritikája helyettesíti a valódi rendszerkritikát. A magyar neonacionalizmus, ami hasonlóan vidékről vette be a fővárost, szintén ellenségesen tekint a liberális és poszt­szocialista urbánus kul­turális elitre, amelyik, úgymond bűnrészes a „nemzet” kifosztásában. De a holland esettől eltérően a magyar neonacionalizmus keményen támadja a nemzetközi tőkét és az európai pénzügyi érdekeket, melyek képviselőire úgy tekint, mint a valódi, és persze egymással szövetséges gazemberekre. A liberális individualizmust, a történeti holland örökséget a holland neonacionalizmus holland organikus identitásként értelmezi újra, amelyet „ideálisan” minden más nemzettől megtagad, beleértve számos európai szomszédját, míg a magyar neonacionalizmus a nemzet történeti, organikus koncepcióival operál, hogy munkahelyeket és jólétet ígérjen a „nemzetnek”, és kemény büntetést helyezzen kilátásba a nem­zetközi pénzügyi „ragadozók” és a „cigánybűnözők” számára. Ahogyan tanulmányomban hangsúlyoztam, ezen paradoxonos kimeneteleket a lokális/globális osztályformálódás folyamatai magyarázzák, valamint az állam-pénz kapcsolat körüli harcok, amiket a GRA vagy nem anticipál, vagy pedig gyengén artikulál.

Végezetül, úgy tűnik, hogy az európai arénában csak akkor várhatunk egy új, progresszív, individualista és modernista programot, ami eltér a mai perverz holland neo­nacionalista változattól, ha Európa fragmentált, technokrata térből maga is politikai térré alakul. És valóban, ha maradnak az önmagukba zárt, kis vagy középnagyságú nemzet­államok, amelyeket csak a saját problémáik és lokális igazságaik érdekelnek, és könnyű, készséges játékszerei a transznacionális tőke „oszd meg és uralkodj” elvének, akkor nagyon kicsi az esélye annak, hogy új, progresszív és befogadó projektek is elindulnak a defenzív, regresszív és gyakran nyil­vánvalóan narcisztikus etno­-nacionalista változatok helyett. Ha mindez nem változik, akkor a új-régi Európáról általában is elmondható, hogy termékeny talaja lesz a hiábavalóságok máglyájára vonatkozó friedmani jóslatoknak.

(Fordította: Bartha Eszter)

Az Eszmélet számára elküldött, angol nyelven megjelenés előtt álló tanulmány.

Irodalomjegyzék

Anderson, Perry 2009: The New Old Europe. London, Verso Appadurai, Arjun 1996: Modernity at Large. Minneapolis, University of Minnesota Press

Arrighi, Giovanni 1996: The Long Twentieth Century: Money, Power, and the Origins of our Time. London, Verso

Arrighi, Giovanni 2000: Globalization, State Sovereignty, and the Endless Accumulation of Capital. In: Don Kalb et al.: The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Lanham, Rowman and Littlefield, 125-150.

Asad, Talal 2004: Where are the Margins of the State? In: Veena Das Deborah Poole (eds.): Anthropology in the Margins of the State. Oxford, James Curry, 279-288.

Augar, Philip 2005: The Greed Merchants: How the Investments Banks Played the Free Market Game. New York, Portfolio

Bartha Eszter 2010: Because it can't make me Happy that Audi is Prospering: Working Class Nationalism in Hungary after 1989. In: Don Kalb – Gabor Halmai (eds.): Headlines of Nation, Subtexts of Class: Working Class Populism and the Return of the Repressed in Neoliberal Europe. Oxford – New York, Berghahn Books, 156-193.

Bayart, Jean Francois 2009: The State in Africa: The Politics of the Belly. London, Polity Press

Berezin, Mabel 2009: Illiberal Politics in Neoliberal Times: Culture, Security and Populism in the New Europe. Cambridge, Cambridge University Press

Bosswell, Terry – Chase-Dunn, Christopher 2000: The Spiral of Capitalism and Socialism: Toward Global Democracy. Lynne Riener

Brenner, Robert 1993: Merchants and Revolution: Commercial Change, Political Conflict and London Overseas Traders, 1550-1653. Cambridge, Cambridge University Press

Brenner, Robert 1987: The Agrarian Roots of European Capitalism. In: T. S. Aston – C. H. E. Philpin (eds.): The Brenner Debate. Cambridge, Cambridge

University Press, 213-328. Brewer, John 1988: The Sinews of Power: War, Money, and the English State, 1688-1783. Boston MA, Harvard University Press

Buchowski, Michal 2006: The Specter of Orientalism in Europe: From Exotic Other to Stigmatized Brother. Anthropological Quarterly 79 (3), 463-482.

Buruma, Ian 2006: Murder in Amsterdam: Liberal Europe, Islam, and the Limits of Tolerance. New York, Penguin Books

Clarke, John 2004: Changing Welfare, Changing States: New Directions in Social Policy. London, Sage

Clarke, John 2008a: Living with/in and without neo-liberalism. Focaal- European Journal of Anthropology, 51, 135-147.

Clarke, John 2008b: Reply: Power, politics, and places – What's not neo-liberal? Focaal – European Journal of Anthropology, 51, 158-160.

Collier, Stephen – Ong, Aihwa (eds.) 2004: Global Assemblages: Technology, Politics and Ethics as Anthropological Problems. Oxford, Wiley Blackwell

Eatwell, Roger – Mudde, Cas (eds.) 2009: Western Democracies and the New Extreme Right Challenge. London, Routledge

Fabian, Johannes 1983: Time and the Other: How Anthropology makes its Object. New York, Columbia University Press

Ferguson, James 2006: Global Shadows: Africa in the Neoliberal World Order. Durham, Duke University Press

Ferguson, Niall 2004: Empire: How Britain Made the Modern World. London, Penguin

Financial Times számai

Friedman, Jonathan (ed.) 2003: Globalization, The State, and Violence. Lanham, Altamira Press

Friedman, Kaysa – Friedman, Jonathan 2008a: Modernities, Class, and the Contradictions of Globalization. The Anthropology of Global Systems. Lanham, Altamira Press

Friedman, Kaysa – Friedman, Jonathan 2008b: Historical Transformations. The Anthropology of Global Systems. Lanham, Altamira Press

Geschiere, Peter 1999: Globalization and the Power of Indeterminate Meaning: Witchcraft and Spirit Cults in Africa and East Asia. In: B. Meijer – P. Geschiere (eds.): Globalization and Identity: Dialectics of Flow and Closure. London, Wiley, 211-237.

Ghorashi, Halleh 2003: Ayaan Hirsi Ali: daring or dogmatic? Debates on multicul­turalism and emancipation in the Netherlands. Focaal – European Journal of Anthropology, 42, 163-173.

Ghorashi, Halleh 2010: Dutchness and the migrant „other”: From suppressed superiority to explicit exclusion? Focaal – Journal of Global and Historical Anthropology, 56, 106-111.

Ghorashi, Halle 2010: Dutchness and the migrant „other”: From suppressed superiority to explicit exclusion? Focaal – Journal of Global and Historical Anthropology, 56, 106-111.

Gingrich, Andre – Banks, Marcus (eds.) 2005: Neo-Nationalism in Europe: Per­spectives from Social Anthropology. Oxford – New York, Berghahn Books

Glick-Schiller, Nina – Fouron, Georges 2003: Killing me Softly: Violence, Globalization, and the Apparent State. In: Jonathan Friedman (ed.): Globalization, The State, and Violence. Lanham, Altamira, 203-249.

Gowan, Peter 1999: The Global Gamble: Washington's Faustian Bid for World Dominance. London, Verso

Gulbrandsen, Ornulf 2011: An African State of Exception. Botswana – A Different Postcolony. New York – Oxford, Berghahn Books (megjelenés előtt)

Halmai Gábor 2010: Dispossessed by the Spectre of Socialism. Nationalist Mobili­zation in „Transitional” Hungary. In: Don Kalb – Gabor Halmai (eds.): Headlines of Nation, Subtexts of Class: Working Class Populism and the Return of the Re­pressed in Neoliberal Europe. Oxford – New York, Berghahn Books, 194-239.

Hannerz, Ulf 1991: Cultural Complexity: Studies in the Social Organization of Meaning. New York, Columbia University Press

Hannerz, Ulf 1996: Transnational Connections: Culture, People, Places. London, Routledge

Harvey, David 1989: The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change. Oxford, Basil Blackwell

Harvey, David 2003: The New Imperialism. Oxford, Oxford University Press

Harvey, David 2005: A Brief History of Neoliberalism. Oxford, Oxford University Press

Harvey, David 2010: The Enigma of Capital and the Crisis of Capitalism. London, Profile Books

Head, Simon 2011: The Grim Threat to British Universities. New York Review of Books, Vol. LVIII, No. 1. 58-63.

Hobsbawm, Eric – Ranger, T. (eds.) 1992: The Invention of Tradition. Cambridge, Cambridge University Press

Hobsbawm, Eric 1992: Nations and Nationalism since 1780: Programme, Myth, and Reality. Cambridge, Cambridge University Press

Hung Ho-Fung 2009: America's Head Servant: The PRC's Dilemma in the Global Crisis. New Left Review, 60. 5-25.

Israel, Jonathan 1995: The Dutch Republic: Its Rise, Greatness, and Fall 1477­1806. Oxford, Oxford University Press

Israel, Jonathan (ed.) 2003: The Anglo Dutch Moment: Essays on the Glorious Revolution and its world impact. Cambridge, Cambridge University Press

Jessop, Bob 2002: The Future of the Capitalist State. Cambridge, Polity Press

Johnson, Simon 2009: The Quiet Coup. The Atlantic, May, www.theatlantic.com/doc/print/2000905/imf-advice .

Johnson, Simon – Kwak, James 2010: 13 Bankers: The Wall Street Take-Over and the Next Financial Meltdown. London, Pantheon

Kalb, Don – Land, Marco van der – Staring, Richard et al. (eds.) 2000: The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Lanham, Rowman and Littlefield

Kalb, Don 2005: From Flows to Violence: Politics and Knowledge in the Debates on Globalization and Empire. Anthropological Theory 5 (2), 176-204.

Kalb, Don 2009a: Conversations with a Polish populist: Tracing hidden histories of globalization, class, and dispossession in postsocialism (and beyond). American Ethnologist, vol. 36, No. 2, 207-223.

Kalb, Don 2009b: Headlines of Nationalism, Subtexts of Class: Poland and Popular Paranoia, 1989-2009. Antropologica, vol. 51, No. 2, 289-300.

Kalb, Don – Halmai Gabor (eds.) 2011: Headlines of Nation, Subtexts of Class: Working Class Populism and the Return of the Repressed in Neoliberal Europe. Oxford – New York, Berghahn Books

Kalb, Don 2011: Introduction. In: Don Kalb Gabor Halmai (eds.): Headlines of Nation, Subtexts of Class: Working Class Populism and the Return of the Repressed in Neoliberal Europe. Oxford – New York, Berghahn Books, 1 -63.

Kapferer, Bruce 1997: The Feast of the Sorcerer. Practices of Consciousness and Power. Chicago, The University of Chicago Press

Kapferer, Bruce (ed.) 2002: Beyond Rationalism: Sorcery, Magic and Ritual in Contemporary Realities. New York – Oxford, Berghahn Books

Kapferer, Bruce (ed.) 2005: Oligarchs and Oligopolies: New Formations of global Power. New York – Oxford, Berghahn Books

Kapferer, Bruce 2009: The Crisis of Power and Reformations of the State in Globalizing Realities. The Humboldt Lecture, 2009.

Kay, John 2009: What a Carve Up. Financial Times, July 31.

King, Stephen 2010: Losing Control: The Emerging Threats to Western Prosperity.New Haven, Yale University Press

Linebaugh, Peter 2003: The London Hanged: Crime and Civil Society in the Eighteenth Century. London, Verso

Linebaugh, Peter – Rediker, Marcus 2008: The Many Headed Hydra: Sailors, Slaves, Commoners, and the Hidden History of the Revolutionary Atlantic. London, Beacon Press

Luxemburg, Rosa 2009: Reform or Revolution and Other Writings. London, Dover Publications

Macaulay, Thomas 2006 (1848): The History of England. London, Penguin Books

MacMichael, Philip 2008: Development and Social Change: A Global Perspective. Pine Forge Press

Mintz, Sidney 1985: Sweetness and Power. London, Penguin Books

Mudde, Cas 2007: Populist Radical Right Parties in Europe. Cambridge, Camb­ridge University Press

Népszabadság, 2011. 1. 9.

Nonini, Don 2008: Comment: Thinking about neoliberalism as if specificity mattered. Focaal – European Journal of Anthropology, 51, 151 -154.

Ost, David 2005: The Defeat of Solidarity: Anger and Politics in Postcommunist Europe. Ithaca, Cornell University Press

Panitch, Leo – Konings, Martijn 2009: American Empire and the Political Economy of Global Finance. London, Palgrave Macmillan

Peston, Robert 2008: Who Runs Britain? …and who's to blame for the economic mess we're in. London, Hodder and Stoughton

Pincus, Steve 2009: 1688: The First Modern Revolution. New Haven, Yale Uni­versity Press

Pinto, Isaac de 2009 (1774): An Essay on Credit and Circulation in Four Parts. Ann Arbor, University of Michigan Library

Reich, Robert 2010: Aftershock: The Next Economy and America's Future. New York, Knopf

Reyna, Steve 2003: Imagining Monsters: A Structural History of Warfare in Chad (1968-1990). In: Jonathan Friedman (ed.): Globalization, The State, and Violence. Lanham, Altamira Press, 279-309.

Reyna, Stephen – Behrends, Andrea 2008: Introduction: The crazy curse: Toward an anthropology of oil. Focaal – European Journal of Anthropology, 52, 3-17.

Sampson, Steve 2003: Trouble Spots: Projects, Bandits, and State Fragmentation. In: Jonathan Friedman (ed.): Globalization, The State, and Violence. Lanham, Altamira Press

Schama, Simon 1977: Patriots and Liberators: Revolution in the Netherlands, 1780-1813. London, Fontana Press

Secrete Resolutien 2011: Secrete Resolutien Van De Edele Groot Mog. Heeren Staten Van Holland En Westvriesland: Deel. 17. Jan. 1659-20 Dec. 1668, by Holland (Netherlands : Province). Staten and Johan de Wit, Nabu Press

Shaw, Martin 2000: Theory of the Global State: Globality as an Unfinished Revolution. Cambridge, Cambridge University Press

Silver, Beverly 2003: Forces of Labor: Workers' Movements and Globalization since 1870. Cambridge, Cambridge University Press

Smith, Neil 2008: Neo-liberalism Dominant but Dead. Focaal – European Journal of Anthropology, 51, 155-157.

Spiegel International, 2010. 6. 3.

Tamás Gáspár Miklós 1999: The Legacy of Dissent. In: Vladimir Tismaneanu (ed.): The Revolutions of 1989. London, Routledge

Tarrow, Sidney 2005: The New Transnational Activism. Cambridge, Cambridge University Press

Tett, Gillian 2009: Fool's Gold: How Unrestrained Greed Corrupted a Dream, Shattered Global Markets, and Unleashed a Catastrophe. London, Little Brown

Thompson, E. P. 2009: Customs in Common. London, The Merlin Press

Tilly, Charles 1985: War Making and State Making as Organized Crime. In: Peter Evans et al. (eds.): Bringing the State Back In. Cambridge, Cambridge Uni­versity Press

Turner, Graham 2008: The Credit Crunch: Housing Bubbles, Globalization, and the Worldwide Economic Crisis. London, Pluto

Visser, Jelle – Hemerijck, Anton 1997: A Dutch Miracle: Job Growth, Welfare Re­form and Corporatism in the Netherlands. Amsterdam, Amsterdam University Press

Visser, Oane – Kalb, Don 2010: Financialised Capitalism Soviet Style? Varieties of State Capture and Crisis. Archives Europennes de Sociologie, L, 2, 171-194.

Wallerstein, Immanuel 1980: The Modern Worldsystem II: Mercantilism and the Consolidation of the European World Economy, 1600-1750. New York, Academic Press

Wallerstein, Immanuel 2004: World Systems Analysis: An Introduction. Durham – London, Duke University Press

Waterman, Peter 2001: Globalization, Social Movements and the New Internationalisms. London, Continuum

Wedel, Janine 2010: Shadow Elite: How the World's New Power Brokers Under­mine Democracy, Government, and the Free Market. New York, Basic Books

Wilterdink, Nico 1993: Ongelijkheid en interdependentie. Groningen, Wolters-Noordhoff

Wilterdink, Nico 2000: Income Inequality and Flows of Money and Goods. In: Don Kalb et al. (eds.): The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Lanham, Rowman and Littlefield, 151-155.

Woods, Ngaire 2007: The Globalizers: The IMF, the World Bank, and Their Bor­rowers. Ithaca, Cornell University Press

Beszélgetések egy lengyel populistával: globalizáció, osztály és “átmenet” – emberközelből

A tanulmány írója 1997 és 2007 között vizsgálta Wroclawban egy háztartási gépeket termelő gyárban és más, helyi üzemekben dolgozó, a Szolidaritás szervezetei körül alakult munkáscsoport sorsát. Azt a fő kérdést kívánja megválaszolni, hogyan sodródtak a Kelet- és Közép-Európa talán legjelentősebb társadalmi szegmensét adó szakmunkások és betanított munkások oda, hogy egyre keserűbben utasítják el a 80-as években még velük, a munkásokkal szövetséges liberális eliteket, miközben – hiteles baloldal híján – egyre nyitottabbá válnak a neonacionalista ideológiára és az azt hirdető politikai pártokra. Egy munkás-aktivistával készült mélyinterjús kutatás keretében a szerző arra is kísérletet tesz, hogy bemutassa, milyen „önvédelmi" stratégiákat alkalmaztak a munkások, hogy megvédjék a gyárat a re-strukturálás és privatizáció viharaiban is, illetve, hogyan buktak meg ezek a kísérletek.

Bevezetés

Bár a kapitalista globalizáció egy korszakának lezárultával a diszkonti­nuitás jelei egyre inkább megmutatkoznak most, 2008 tavaszán, de – cseppet sem meglepő módon – semmi jele annak, hogy az alapstruktúrák átalakulása is folyamatban volna. A társadalomtudomány művelői tudják, hogy ennek az az oka, hogy a hatalmi viszonyok és egyensúlyok, melye­ken egy adott korszak társadalmi fejlődése nyugszik, azaz a Gramsci-féle történelmi egység, nem mozdultak el számottevően, átalakulásukról pedig végképp nem beszélhetünk. Egyre erősödő, fenyegető feszültsé­gek lépnek fel, és nem várt megrázkódtatásoknak és meglepő átrende­ződéseknek lehetünk szemtanúi a globalizálódó kapitalizmus tájképét szemlélve, ám sehol sem tünedeznek fel a diszkontinuus változások jelei. A hangsúly-áthelyeződések azonban már jól láthatók.

Gondoljuk csak el a következő helyzetet: az IMF felügyelő bizottsága az évtized harmadik – az USA „másodlagos hitelválsága" által elindított – pénzügyi cunamijának hatására összeül (2008 áprilisában). Szemben a korábbi két-három esettel, ez a pénzügyi válság magának a nyugati bankrendszernek a létét veszélyezteti. Az IMF-et irányító bizottság el­nöke most azt kéri a tagoktól, hogy egy pillanatra feledkezzenek meg a rövid távon érzékelhető katasztrófákról, a súlyos veszteségekről és az ingatag pénzügyi rendszerről, és tegyék félre az asztalukon fekvő, gon­dosan elkészített komplex mennyiségi egyenlegeket, melyek a globális kapitalizmus e legfelsőbb irányítóinak a napi betevőjét jelentik az átlagos hétköznapokon. Mindezek helyett arra kéri a jelenlévőket, hogy képzel­jék el, mit jelent majd munkájuk szempontjából az, hogy hamarosan – mindössze húsz év múlva – olyan világban élünk, amelyben nemcsak a 2000. év hétszáz milliónyi nyugati fogyasztónak, hanem három-négy milliárdnyi globális fogyasztónak az igényeit kell kielégíteni; többségük Eurázsia nagy területein egységes nagy nemzeteket alkotva él, melyek jórészt viszonylag erős, de nem nyugati típusú örökségre épülő államok – elsősorban Kínáról, Indiáról és Oroszországról van szó. Megkérte a résztvevőket, gondolkodjanak el azon, hogy ezeknek az államoknak olaj-, rizs-, réz- és gabonaforrásokra lesz szükségük, hogy kielégítsék a négymilliárd fogyasztó igényeit. Aztán felszólította a gazdasági vezetőket, hogy hangosan gondolják végig azokat az elkerülhetetlenül bekövetkező politikai feszültségeket, melyeket az alapvető és kétségtelenül szűkös mennyiségben rendelkezésre álló nyersanyagokért folytatandó versengés hoz majd létre, és vegyék számba azokat a feszültségeket is, melyeket ez a helyzet a rendszerben világszerte kialakít majd, továbbá próbáljanak számolni a társadalom szempontjából az előre kiszámíthatatlan következ­ményekkel – a globális felmelegedéssel, a szárazságokkal, az árvizekkel. A neoliberális globalizáció optimista látomása és az „adjunk mindenkinek egy-egy morzsát"-elve helyett (ezek az IMF-evangélium szólamai 1989 óta), a világszervezet főpapja most őszintén a szemünkbe mondja, hogy mostantól fogva a piacokért és a létfontosságú nyersanyagokért folyó élethalálharcnak, a strukturális inflációnak és a magas kamatlá­baknak, a nemzeteken belül fokozatosan kiéleződő társadalompolitikai feszültségeknek és a militarizált nemzeti kapitalizmusok közötti súlyos rivalizálásnak az időszaka következik – döbbenetesen súlyos ökológiai kockázatok és az egzisztenciális fenyegetettség körülményei közepette. Mindez olyan hitelesen hangzott, mint valami végső kijózanodás, sokkal hitelesebbnek, mint azok a korábbi figyelmeztetések, melyek az egypó­lusú világ délibábja óta valaha is elhangzottak.

Gondoljuk meg, hogy a FED (2008. május 14-én) húsz évig tartó szé­gyentelen szponzorálási pénzügyi spekulációkat és a Wall Street-i tőzsde­ügynökök és bankárok bevételeinek hathatós támogatását követően most úgy határoz, hogy kísérletet tesz arra, hogy „a széllel szemben haladjon", és olyan eszközöket próbál kifejleszteni, melyekkel megakadályozható vagy legalább csökkenthető a további spekulációs lufik kialakulása.

Ha tekintetünket most egészen más irányba fordítjuk, és szemügyre vesszük a külföldiek tulajdonában lévő Rom-Petrol és a francia autó­gyártók romániai vállalataiban dolgozók sztrájkjait (2008 áprilisában), akik harcuk eredményességeként ünneplik az éppen bejelentett 20%-os béremelést, mondván „ ez jó lecke azoknak a politikusoknak, akik az utóbbi évtizedben kiárusították a romániai munkaerőt a globális kapita­listák és a román állami osztály érdekében" (a szó szerinti idézetet lásd a Financial Times-ban), azt látjuk, hogy ezt az üzenetet a hivatalos politika rangjára emelte például a lengyel kormány. Vagy nézzük csak meg a járványszerűen terjedő paraszti és munkástiltakozásokat Kínában és Indiában, ahol az állam irányításával a kapitalista fejlődés javára folynak a földkisajátítások.

Lehet, hogy mindezek a jelenségek arra utalnak, hogy a globalizáció és a financializáció periódusának – melyet időnként és megtévesztően „Bretton Woods Il-nek" is neveznek – vége, és elindultunk egy új kor­szak felé, mely a polgárt és a munkást erőteljesebben támogatja? Más szavakkal, kifelé tartunk-e a globális neoliberalizmusból és közeledünk-e egyfajta „beágyazott liberalizmushoz" annak minden, a nemzetek újraé­ledését, az állam és a polgárjogok megerősödését elősegítő következ­ményével? Nem valószínű, különösen nem valószínűek olyan fejlődési elemek, melyek tágabb értelemben a munkásoknak és az állampolgárok­nak javára volnának. Hogy ez megtörténjen, ahhoz, tudjuk, két feltételre van szükség: a hosszú, szekuláris áthelyeződésre a (tőkétől eredő) profltok és a (bérekből származó) jövedelmek egyensúlyában, mivel a hetvenes évek vége óta egyre inkább a tőke felé elbillent egyensúlyt drasztikusan vissza kell fordítani a munkások javára; továbbá arra, hogy az ugyancsak hosszú ideje tartó, a tőke tényleges megadóztatásának egyre csökkentő mértékét – szemben a munka megadóztatásával – szintén meg kell állítani. Röviden, a társadalmi bér szisztematikus, a rendszerváltás óta minden OECD-országban tapasztalható csökkenését vissza kell fordítani, ha új korszak kezdetében reménykedünk, mert ez a lépés jelezné a hatalmi viszonyok alapvető változását és a nemzetek feletti történelmi egységnek, illetve helyi formáinak átalakulását. És még ha a nemzetek feletti osztály olyan nagy bölcsei, mint Larry Summers egyszer csak azt kezdték mondogatni – ezen folyamatok hatására és korábbi, hatalomban megcselekedett lépéseikkel ellentétben -, hogy mindezeket a feltételeket meg kell teremteni az „etnikai globalizáció" érdekében (2008 májusa), ami lehetővé tenné, hogy a globális növe­kedés nagy tömegek számára hozzon profitot, és ne csak egy szűk kis körnek, mégis elenyészően kevés jele látszik annak, hogy a kapitalista államhatalom kellőképpen ki tudja magát szabadítani a kapitalista hálózatokkal kialakított, kölcsönösen előnyös viszonya kötelékeiből ahhoz, hogy ezeket a lépéseket megtegye. Lehet, hogy a kapitalista államnak valóban van valami „relatív autonómiája", de mégsem ren­delkezik Münchausen báró képességeivel. Túlságosan is megköti saját nemzetek-felettisége és az a tény, hogy túlságosan is egybefonódott a nemzetek feletti osztály közvetlenül tőkés szegmensével. A munka és a tömegek szuverenitásának kettős válsága, melyet a munka és a tőke, az állam és az állampolgárok közötti egyenlőtlen hatalmi viszonyrendszer csak tovább erősít, inkább azt valószínűsíti, hogy minden úgy folyik tovább, ahogy eddig is folyt.

Általános alapvetésem tehát a következő: a nemzetek felettivé váló államok munkás-állampolgárai nyilvánvalóan megérzik annak az egy milliárdnyi új munkaerőnek a piacra lépését, akik a rendszerbe 1989 óta integrálódtak, de megérzik majd annak a kétmilliárdnyinak a megjelené­sét is, akikkel az eljövendő két évtizedben számolnunk kell; mint láttuk, e körülményt nem kisebb személyiség nevezte a jövendő korszak megha­tározó elemének, mint maga Alan Greenspan. Ennek az alapvető ténynek a kialakulásáért a globális neoliberalizmusra és a financializálódásra hárul a felelősség. Ezek változhatnak és akár alkalmazkodhatnak is az új feltételekhez, de a globális proletariátus számának megháromszorozó­dása – mely a legkülönfélébb okokból elszigetelt és mélységesen eltérő nemzetállamokban végtelenül szétforgácsolt – még jó sokáig teherként nehezedik világunkra, dacára Wallernstein prognózisának: szerinte már látható a vég.

A fentiek következtében az állami elitekre erős nyomás nehezedik társadalmi legitimitásuk megszerzésekor, hiszen foglyai maradnak an­nak a globális rendszernek, mely szükségszerűen egymással versengő államokká alakítja őket: versengésük tárgya pedig a mobil tőke, mely­nek az egyes nemzeti elitek készségesen kínálják fel lakosságukat és területeiket. Bizonyosan lesznek majd különbségek, melyeket az eltérő földrajzi elhelyezkedés, az eltérő történelmi múlt és az állami eliteknek a tőkeforrásokhoz való közelsége és távolsága határoz majd meg. De főszabály lesz az állami elitek legitimációjára nehezedő nyomás, valamint az a jelenség, hogy újra meg újra kiüresednek a nemzetállam építésének és társadalmi irányításának liberális és modernista ideológiái – akár jobboldali, akár baloldali színezetűek is lesznek ezek.

Mindezek következtében, ahogyan azt talán elsőként (1993-ban) Paul Piccone meglátta, szemtanúi lehetünk a kiterjedt hibrid populizmus keletkezésének és újraéledésének, melynek összetevői elsősorban a szimbolikus etnikai nacionalizmus, illetve a vallás és ezek eklektikus keveredése a klasszikus baloldaltól kölcsönzött elemekkel. Piccone Franciaország példáján így mutatta ezt be: „a francia új jobboldal úgy tesz, mintha felfedezte volna Kolumbusz tojását, amikor szembehe­lyezkedik az egyetemessé váló Új Osztállyal, mely egyfajta absztrakt liberalizmust óhajt mindenkire rákényszeríteni, miközben a populisták saját közösségeikben, a maguk sajátos kultúrájában, intézményrendsze­rében, vallásainak parancsai stb. szerint akarnak élni.." (1993: 21). Ám Piccone elmulasztotta hozzátenni ehhez, hogy a társadalmat alakító új osztály absztrakt liberalizmusa már a kilencvenes évek elejére szorosan egybeforrt a versengő kapitalista állam globalizáló célkitűzésével, és ennek következtében kezdte elveszteni valamikor ténylegesen létező legitimitását. De helyesen mutatott rá arra a dialektikus viszonyra, mely a helyi közösségek kulturális különössége és az absztrakt liberális koz­mopolitizmus két véglete között alakult ki, és ami egyre inkább jellemzi az újfajta, egypólusú világ korszakát.

A szélsebesen terjedő populizmusok azonban nem csak nyílt, jobbol­dali ideológiai intervenciók képében jelentkeznek az elit politikacsinálás napi üzletmenetében. Hanem egyre inkább azok az eszközök, melyek révén a jogfosztott népesség szélesebb körei hangot adhatnak a globális modernizmusokkal szembeni elégedetlenségüknek. Akik nem lépnek fel nyíltan vagy nem szavaznak egyenesen a jobboldalra, gyakorta soto voce a liberális államosztályokat hibáztatják, mondván bűnrészesek „az emberek" rovására szövögetett összeesküvés bonyolításában. A töme­gek neheztelése és a szervezett radikális jobboldal közötti dialektikus viszony feltárása jelentős feladat, melyben az etnográfiai módszereknek valószínűleg nagy hasznát vehetjük.

Az alábbiakban először néhány átfogó elemzést igyekszem áttekinteni, melyek a fenti álláspontot igazolják, majd pedig belemerülünk a formá­lódó populizmus antropológiai komplexitásába, magyarán közelebbről szemügyre vesszük lengyel munkások egy csoportját, akiknek sorsát a kilencvenes évek végétől máig követtem nyomon.

A félelem, a válság és nemzet antropológiája

A kortárs antropológiában Gingrich és Banks (szerk., 2005), továbbá Appadurai rámutat a társadalmi bizonytalanság, félelem és düh jelentő­ségére, mivel ezek ágyaznak meg az etnikai és vallási újnacionalizmusok ideológiájának. Arra is felhívják a figyelmet, hogy ez a befogadó készség milyen szoros kapcsolatban áll a neoliberális globalizáció teremtette ál­talános körülményekkel. Elemzéseik egybeesnek a Jonathan Friedman által (2003-ban) kifejtett kettős polarizáció általános fogalmával: ezek a polarizációk a társadalmi megosztottságokat az egyre szélesebb körben mutatkozó, mély kulturális különbözőségekkel állítják szembe egy olyan korszakban, melyben az uralkodó elitek és szövetségeseik strukturálisan kénytelenek kozmopolita osztályokká formálódni és egyidejűleg félre kell tenniük a nemzeti projektet mint sorsközösséget. E folyamat során a hajdani „fordista" munkásosztályok képviseleti értelemben és szó szerint is újfajta „etnikai népességgé" alakulnak át, míg az alsó osztá­lyok képviseleti értelemben és ténylegesen is classes dangereuxes-zé válnak. Ezen egymástól alapvetően eltérő nézeteket képviselő szerzők álláspontja egybecseng, amikor azt sugallják, hogy az újnacionalizmus feltámadásának (Európában és azon túl) magyarázatait csak úgy vizsgálhatjuk, ha a hátteret az az összetett képlet adja, melyet – az én megfogalmazásomban – egyfelől a népszuverenitás, másfelől a munka kettős válsága alkot; ez a kettős válság valóban az évezred fordulójának sajátossága. Azt is állítják továbbá, bár nem mindig részletesen kifejtve, hogy a nacionalista paranoia spiráljai, melyek strukturálisan e kettős válságból származtathatók, sajátos, csak rájuk jellemző, meghatározott történelmi dinamikájukat, jelentésüket és szimbolikájukat kimutathatóan osztálykonfigurációktól – összeütközésekből, szövetségekből és meg­osztottságokból – nyerik a specifikus, helyi történelem (gyakorta rejtett) közegében.

Ezen általános téziseknek az antropológián túl is számottevő támo­gatottságuk van. Az összehasonlító társadalomtörténettel foglalkozó tudósok közül például Moore (1972), Mann (2000), Katznelson (2000) és Tilly (2004) is arra a következtetésre jutottak, hogy a demokratikus kapita­lizmus keretei között az osztálymegosztottságokat elemezni, kifejezni és szervezetileg is segíteni kell, ha a liberalizmus a demokratikus folyamatok központi hajtóereje kíván maradni. A kettős válság azonban minimum azt jelzi, hogy az elmúlt három évtizedben a liberálisoknak éppen ezeken a területeken vált egyre nehezebbé az ideálhoz való közelítés. Ami az európai színteret illeti, a poszt-szocialista keleti országok jóval nehezebb helyzetben vannak, hiszen ezek függőségben lévő országok, egyértelmű­en komprádor kapitalizmusok, jó esetben a kontinens nyugati jóléti szint­jének 30%-án vegetálnak, bár a nyugati államok elitjeit is mélyen érinti a kettős válság. Ráadásul a helyzet nem korlátozódik Európára. A Közel-Keleten és Ázsia nyugati felén jelentkező vallásos fundamentalizmust sok elemző szerint a nemzeti baloldal eltiprása segítette elő (Ali, 2002). Számos tanulmány igazolta, hogy a neoliberális globalizáció azáltal, hogy fragmentálta a munkaerőt, lefelé nyomta a társadalmi jövedelmeket és a tőke szuverenitása javára visszaszorította a népszuverenitást, továbbá azzal, hogy korlátozta az „állam bal kezét" (a társadalmi részvételt és beleszólást) – ahogyan Bourdieu (2000-ben) fogalmazott -, miközben szabad mozgást biztosított a „jobb kéznek" (a pénzügynek, a jognak és rendnek), többé-kevésbé okkal-joggal állítható, hogy szisztematikusan hívta életre a mélységes népi bizonytalanság érzetét, megteremtve a félelem politikáját; mindezek eredményeképpen védekező, nem-liberális népi reakciókat vált ki egymástól olyan eltérő régiókban, mint Közép- és Nyugat-Afrika, az USA, Nyugat-Európa, Kelet-Európa, a Kaukázus vidéke és Kelet-Ázsia (lásd még Frank, 2005; Friedman (szerk.), 2003; Gingrich és Banks, 2005; Derlugian, 2005; Turner, 2003; Nonini, 2003; Wievorka, 2003; továbbá saját összegző cikkemet: Kalb, 2005a).

A félelemből eredő populista politikára nem szabad egyértelműen úgy tekintenünk, mint ami közvetlenül a globális szereplők ellen irányul, illet­ve mint amit közvetlenül a globális szereplők, az egyre növekvő számú kivándorló tömegek, a kereskedelem és az informatika stb. váltottak ki. Ezt a mindig homályos absztrakció szintje mozgatja, melyet Eric Wolf „stratégiai hatalomnak" nevezett (Wolf, 1991). Leginkább az történik, hogy a helyi adottságokból adódó tényleges következmények a legkü­lönfélébb, kívülről meghatározott „kritikus kereszteződések" révén ala­kulnak ki, mely kereszteződések a globális folyamatokat meghatározott nemzeti terepeken és helyi előtörténeti adottságokon át kapcsolják össze a létrejövő és kialakult eseményekkel és narratívákkal (Kalb, 1997, 2000, 2005; Kalb és Tak, 2005). A kritikus kereszteződések kapcsolják egybe a strukturális hatalom szintjét a „taktikai hatalom" intézményi területeivel és a mindennapi közvetítői hatalommal (Wolf, 1991), és ezekbe a dinamikus kapcsolatokba ágyazódnak bele a félelem és düh politikájának csírái.

Én különösen is hangsúlyoznám azt, hogy a populáris aggodalmakat és paranoiákat elsődlegesen a mindennapi közvetítői hatalom, az álla­mon alapuló taktikai politikai környezet (beleértve a politikai lehetőségek struktúráját) és a globális strukturális hatalmi viszonyok közötti kapcso­lathiány okozza. Ezek az aggodalmak pedig tovább izzítják a nemzeti populizmust, mely a kudarcot vallott liberális modernizmus helyébe lép. Jóval szűkebb politikai értelemben a populizmus a mi körülményeink között a liberális elitek és liberális ideológiák elutasításával egyenlő, mivel ez utóbbiak nem tudták a maguk hasznára fordítani a nemzetállamok forrásait, azaz a globális folyamatokat nem tudták a helyi szükségletek­hez és óhajokhoz igazítani, sőt ünneplik az elit kozmopolitizmusát, vagy ami még rosszabb, nyíltan a helyi források kifosztásán ügyködtek. De szélesebben értelmezve a populizmus a jogaiktól megfosztottak hangula­tának és érzékeny pontjainak indikátora, hiszen ők szenvedik meg, hogy a mindennapok egyre kaotikusabbá és ellenőrizhetetlenebbé válnak és óriási a szakadék a tőlük fényévnyire lévő, az ő további kifosztásukat szolgáló közhatalmi projektek között.

Míg a nyugati sajtó címlapjai általában „orientalizáló" képet rajzolnak a poszt-szocialista Keletről, s ezen országokat a többségi etnikai nacionalizmus1 fortyogó katlanjának mutatják, alig-alig történtek konkrét, a kelet-európai térségek új nacionalizmusának dinamizmusát feltáró antro­pológiai vizsgálatok. Ezzel szemben a politológusok vagy a politikaszoci­ológusok a kilencvenes évek kezdete óta folyamatosan elemzik a kelet-európai nacionalizmusokat, és már számtalanszor erélyesen felhívták a figyelmet a bennük rejlő súlyos veszélyekre (például Tismaneau, 1998). Az ilyen tanulmányok újabban kevésbé verik félre a harangot, viszont jóval mélyebben elemzik a helyzetet, és antropológiai módszereket is egyre gyakrabban alkalmaznak és szorgalmaznak (Ost, 2005; Derlugian, 2005), s ez jelentős előrelépést mutat még akkor is, ha etnográfiai elem­zéseik nem mindig nyűgözik le az antropológusokat.

A nyugati média, persze, hajlamos arra, hogy a Nyugaton jelentkező nacionalizmusokat egészen másképp kezelje. A jelenlegi konfliktusokat, melyek Nyugaton a nacionalizmust a bevándorlással kapcsolatos prob­lémák mezébe bújtatják, úgy értelmezik, mintha azokat pusztán a helyi szélsőjobbos mozgalmak táplálnák. Ezzel egyúttal elködösítik a nyugati nacionalizmus forrásait, hiszen olyan cselekvőkre hárítják át ezeket, akiket a Nyugat maga is lényegétől idegennek tekint, nevezetesen a be­vándorlókra és a szélsőjobb peremén működőkre.2 Az ilyen mozgalmakat és vezetőiket afféle eltévelyedésként kezelik a liberalizmus szerintük jól beágyazott eszméihez képest: a Nyugat ebben különbözik a Kelettől, mely kimondottan és köztudottan nacionalista.

Ezekkel az önfelmentő, orientalizáló képzetekkel szemben meggyőző­désem, hogy a nyugat- és kelet-európai populáris nacionalizmusoknak tágan értelmezve azonos társadalmi gyökerei vannak és összevethető a befolyásuk is; talajukat mindkét esetben a neoliberális globalizáció és osztály-újrarendeződés egymásba kapcsolódó folyamatai biztosítják, míg az általuk kiváltott tényleges történések dinamikája, természetesen, az eltérően irányított és egymáshoz eltérően viszonyuló politikai terepekből fakad, és szimbolikájukat az eltérő nemzeti történet, emlékezet és am­nézia formálja egyedivé.3

A nyugati neoliberalizmussal foglalkozó újabb antropológiai munkák Gingrich és Banks, szerk., 2005) bizonyos értelemben visszhangozták a média álláspontját a bevándorlók és a szélsőjobbos mozgalmak szerepét illetően. Ezek a művek alig-alig tettek valamit azért, hogy eloszlassák az orientalizáló és a véletlen szerepét hangoztató ködösítést. Mások a konzervatív nyugati elitet vizsgálták (Holmes, 2000) és a köreiben újjáéledt katolikus szervezeti ideológiákat. Ez hozzájárul ahhoz, hogy a kulturális esszencializmus újra méltó helyére kerüljön a nyugat-európai és kontinentális korporatizmus jobbszárnyán, de nem ad magyarázatot arra, miből táplálkozik az elit körökön túl fellépő populizmus dinamikája és tartalma.

Semmibe sem kerül a népi populizmust analitikailag félresöpörni. Ám a populizmus minden fajtája strukturális és jelentőségteljes fenomén, és ezért jobban tesszük, ha komolyan számolunk vele. Mint Peter Worsley már régen leírta: „ a populizmus az embereknek azt az örökös próbálkozását jelenti, hogy a politikát valahogyan a magukénak tudják érezni", miközben a „teljes igazságot" keresik és azt követelik, hogy „saját társadalmaik működtetésében részt vehessenek" (Wolsley, 1969: 248, 244, 245).

A következőkben a fentiek kifejtése érdekében fejest ugrok a Wroclawban élő munkások egy csoportjának történetébe; ennek révén talán átláthatjuk, hogyan sodródtak a – Kelet-és Közép-Európa talán legjelentősebb társadalmi szegmensét adó – szakmunkások és betanított munkások oda, hogy egyre keserűbben utasítják el a liberális eliteket. A következők afféle mikroszkopikus archeológiai vizsgálat leírásai a munkások körében érzékelhető, fokozódó elégedetlenségnek, melyet a tulajdontól való megfosztás félreértett és félremagyarázott folyamatai váltottak ki. Ez az elutasítás és elégedetlenség nemcsak munkájukhoz való viszonyukat, hanem egész habitusukat áthatotta.

1997 és 2007 között követtem egy háztartási gépeket termelő gyárban és más, helyi, wroclawi üzemekben dolgozó, a Szolidaritás szervezetei körül alakult munkáscsoport sorsát. A munkások a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején építették ki helyi szolidaritási köreiket a kommu­nista elnyomás elleni tiltakozásul. önszerveződésüket a katonai hatalom korszakában és az 1985-től fokozatosan meginduló átalakulási folyama­tok során is megőrizték; erőteljes de facto, illetve de jure követelésekkel léptek fel „saját" gyáraikkal szemben, és aktívan próbáltak érvényt szerezni ezeknek a követeléseknek, valamint gyáraikat is igyekeztek megvédeni a Balcerowicz-féle liberalizációs válság, stabilizáció és priva­tizáció viharaiban. Azt kívánom igazolni, hogy a liberális folyamatok célja az volt, hogy a munkásságnak a javaktól való nyílt megfosztása újra és – paradox módon – jogszerűen az állami tulajdonba vételhez vezessen: de most a visszaszerzett szuverenitás és parlamenti demokratizálódás eszközeivel. Célom annak bizonyítása, hogy a folyamatokat belülről át­élve jóval könnyebb volt megérteni az eseményeket, és azt is bizonyítani kívánom, hogy a kívülálló kényelmes pozíciójából a történteket könnyű­szerrel lehet sikeres demokratikus átalakulásként fetisizálni.4

Az alábbiakban bemutatott eseményeket illetően tisztában vagyok azzal, hogy a lengyelországi magánosítás meglehetősen szélsőséges jegyeket mutatott. De mégsem tekinthetem kivételes esetnek, hanem inkább olyan folyamatnak, melyről más, Európa egészét átható esetekkel együtt mint kontinuumról alkothatunk fogalmat.

„A történelem ismétli önmagát" – beszélgetések egy lengyel populistával

A munkásosztállyal kapcsolatos tapasztalatok és többféleképpen értel­mezhető jelentőségük megközelítéséhez a legjobb bevezetést Krysztof Zadroznyval folytatott beszélgetéseim jelentették. Zadrozny 1953-ban született Wroclawban, szakiskolai tanár, munkásaktivista, aki végül soha nem gyakorolta eredeti szakmáját, hanem megmaradt a helyi Polar nevű gyár futószalagja mellett, nem vállalt fizetett állást a szakszervezetekben, a politikában, de nem lett belőle művezető sem. Az 1981. decemberi sta­táriumellenes sztrájk és gyárfoglalás vezetője volt. 1982-ben a Jaruzelski-kormány letartóztatta, majd 1983-1988 között szerkesztette és kiadta az „Otthonunk" című illegális üzemi lapot. Ekkor újra internálták, majd elbocsátották, és egész Wroclawban eltiltották a gyári munkától fegyelmi kihágásokra hivatkozva, mivel 1988-ban újraélesztette a Szolidaritás helyi szerveit. Ezután egy ideig kémények takarítását vállalta, továbbá volt ifjúsági kosárlabdaedző, több katolikus hittársával együtt „házi templomi" szünidei táborokat szervezett; egyébként nővére fontos helyi és országos pozíciót betöltő vezető a Szolidaritásban. Mindenekelőtt azonban szívó­san küzd azért, hogy ne hazugságban, hanem „igazságban éljünk", és az a cél vezeti, hogy Lengyelországban „normális" életet lehessen élni. Három gyereke van, a legidősebb akkor született, amikor ő internálva volt, mindhárom gyerek pedagógiával kapcsolatos tanulmányokat folytat. Mint a legtöbb, általunk megkérdezett munkás, Krysztof ma is abban a kis lakásban él, melyet a hetvenes évek végén kapott, nem messze a gyárépületektől. Abban a közegben, ahol az emberek több mint felének maximum általános iskolai végzettsége van, igyekezett megfelelni a több száz vagy talán több ezer ismerősétől és kollégájától ráruházott bizalomnak. Mint szakiskolai tanár és futószalag mellett dolgozó munkás, reá hárult a szerep, hogy a munkásosztály érzékenysége és a politika között közvetítsen, de ugyancsak közvetítői szerepet játszott a szervezeti területen dolgozó magasabb iskolai végzettségű szereplők – köztük saját nővére – és kollégáinak képviselete terén is.

Amikor 1998-ban először találkoztunk vele a Polar irodaházában lévő kicsi és komor szakszervezeti irodájában, a Polar részvényeinek egy részét éppen egy francia iparcsoport készült felvásárolni. Az EU, mely ragaszkodott a Lengyelországba irányuló import teljes liberalizációjához, egészen 2000-ig fenntartotta a lengyel exporttermékekkel szemben a speciális tarifákat, visszatérő témája volt beszélgetéseinek és baráti vitáiknak. Nem sokkal korábban jelentette be a gyár vezetése, hogy a munkaerő 15%-os leépítésére készül (az 1997-es adatok szerint 4,500-an dolgoztak a gyárban). MacKinsey elemzései alapján a gyár vezetői arra a megállapításra jutottak, hogy a Polar jóval több munkaerőt használ az azonos termékeket gyártó nyugati gyárakhoz képest. „Az Európai Unió egy nagy Szovjetunió", mondta Zadrozny magabiztos túlzással. „Olyan sokat fecsegtek itt az önigazgatásról, a helyi vezetésről stb. és a végén óriási monopóliumot csinálnak".

Az antikommunista ellenállás szótárában a monopólium egyet jelentett a társadalmi és anyagi pazarlással, kiszámíthatatlansággal és alattomos korrupcióval. Az önkormányzás vagy önigazgatás ezzel szemben a „normális" életet és „az igazságnak megfelelő életet" jelenti. Ezek voltak azok az alapvető szimbólumok, melyek érdekében a lengyel munká­sok szembeszálltak a pártállammal, sokkal inkább ezek, mint a „civil társadalom" vagy akár a „pluralizmus" jelszavai, melyek inkább taktikai és intellektuális koncepciók maradtak. A normális élet és az igazság ismerete alkották a komplex népi szimbólumot, melyek végső soron a munkások mozgósítását is biztosították. Ezek az 1990-es években és a XXI. század elején is vonzó és kívánatos célok maradtak, sőt manapság egyre inkább a liberális állam és nemzetek feletti szövetségeseik elleni harc jelszavai.

2007 áprilisában, tíz évvel később ugyanabban a kicsi irodában talál­koztunk vele. Most is a futószalag mellett dolgozik a gyárban, ami ma a Polar-Whirlpool nevet viseli. „A történelem ismétli önmagát"- magya­rázza. „Naivitásunkkal és jó szívünkkel éltek vissza. Az 1989-et követő években csak azt hallottuk, hogy semmik se vagyunk; hogy a Nyugat idejött, hogy mindent átvegyen tőlünk; hogy a lengyeleknek nemzeti bűneik vannak. És így aztán az emberek szépen lassan elfogadták a status quót. De véleményem szerint ami 1989-ben hiányzott, az az abnormálissal szembeni ellenállás szelleme volt. És ez igaz a Szolidari­tásra és az egyházra is. Nézzük csak a jelenlegi helyzetet, például hogy a szupermarketekben dolgozó nőket nem engedik ki a vécére, és ezért pelenkát hordanak. Hol van ilyenkor a Szolidaritás? Hol van az egyház? Azonnal fel kellett volna lépniük ez ellen. És akkor egyéb dolgok sem történhettek volna meg. És azt hiszem, hogy a vállalkozásokat és a Polart is szándékosan darabolták fel. Magukra hagyták őket, hogy harcoljanak magukért. És ezzel a szolidaritásnak befellegzett".

„Azt mondták nekünk, hogy ennek így kell lennie, hogy itt van ez az át­menet, és hogy boldogoknak kellene lennünk, hogy egyáltalán van mun­kánk. Igaz, a munkahely nagy érték, de a méltóságunk és a keresetünk is számít. Azt gondolom, meg kéne néznünk, hogyan is zajlott a privatizáció, a Polart is beleértve, hogy vajon tényleg privatizálás történt-e, vagy pedig, ahogy az emberek mondják, egyszerűen csak lopás zajlott".

„Nem tudjuk visszacsinálni a történteket. De pszichológiailag mégis fontos volna megtudni, hogy vajon a mi cégünket értékén alul adták-e el. Akkor ugyanis könnyebben lehetne ma valami engedményt követelni, mondjuk magasabb bérekért harcolni. Becsületbeli kérdés. Én sosem hittem, hogy ennek így kellett történnie, hogy a lengyelek természetéből következik, hogy ezt vagy azt nem tudják megcsinálni, nagy hiba volt azt mondani, hogy a lengyelek semmit sem érnek."

Néhány fogalmat tisztáznunk kell, hogy kontextualizálhassuk és szét­bogozhassuk a helyi történetek látszólag jól látható, de valójában sok­szorosan rétegzett szálait. A privatizációban például ösztönös érzéseikkel szemben az emberek Lengyelországban tiszta szívvel hittek, de 1989-től 1992-ig, amikor a fogalom először bukkant fel köreikben, mindenképpen lelkes hívei voltak (lásd még Kalb, 2008; Ost, 2005). Nézetük szerint azonban kezdettől fogva egészen másféle jelentésben jött át a folyamat, amelyet a Nyugat, illetve a liberális lengyel elit használt. Nem azt jelen­tette, hogy egy köztulajdont eladnak egy magánbefektetőnek, hanem inkább ennek az ellenkezőjét. A lengyel munkások számára az 1980-as évek vége felé a privatizáció fogalma elsődlegesen azt jelentette, hogy a cégeket – melyek, mint köztudott, a kommunista korszakban a teljes közösségi élet színterei voltak, beleértve az egészségügyi szolgáltatást, a szabadságot, a lakáshoz jutást, az óvodákat, a kölcsönöket stb. – el kell venni a kommunistáktól, akiket a többség a nemzetre rátelepedett, illegitim, külsődleges magántulajdonosoknak tekintett. A privatizáció to­vábbá azt jelentette, hogy ezek a gyárak egyidejűleg a munkások kezébe kerülnek, vagyis a tényleges nemzeti közösség kezébe.

Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején Lengyelországban és Wroclawban a huszadik század elején tapasztalt munkás-önigaz­gató mozgalmak valóságosan is jelen levő célok voltak; pontosabban, kézzel foghatóan valóságos és a mindennapok gyakorlatába beépülő projektnek látszottak. A poszt-szocialista korszakkal foglalkozó tudósok közül kevesen elemezték ezt a jelenséget a fontosságának megfelelően, ezért itt kitérőt kell tennünk. E nélkül ugyanis nem érthetők meg a helyi közösségek tapasztalatai.5

A statárium idején, 1981 szeptemberében a Szolidaritás kongresszusa által elfogadott program lényegi – meglehetősen figyelemre méltó – kö­vetelése volt a munkásönigazgatás, melyet a katonai rezsim egyik első civil törvényeként vezettek be (Poznanski, 1996). Gyakorta hallani azt a nézetet, hogy éppen ez volt az a követelés, mely a lengyel lázadás radikalizálódásának jegyét hordozta, s mint ilyen, meggyőzte Moszkvát és a lengyel tábornokokat arról, hogy a katonai beavatkozás egyre in­kább elkerülhetetlen, ha meg akarják védeni a nómenklatúra pozícióját. De most, amikor a Szolidaritást törvényen kívül helyezték, a katonai rezsim úgy vélte, ha a gyárakban lehetővé teszik az önigazgatás új in­tézményeinek kiépítését, akkor le tudják csillapítani a tömegek indulatait, egyidejűleg elvágják az értelmiség és a munkásság közötti kapcsola­tokat, és valamiféle legitimációt biztosítanak a rezsimnek. Ráadásul, ez a törvény egy csapásra megoldotta volna a szocialista felhalmozás járványos betegségeit.

Először is, azzal, hogy a vállalatokat tették felelőssé saját finanszírozá­sukért, a tábornokok azt remélték, hogy a gyárak majd rákényszerülnek arra, hogy felelősségteljesebben és vállalkozóbb módon kezeljék a pénz­ügyeiket. Másodszor, a hatalom azt is remélte, hogy meg tudja akadá­lyozni, de legalább a vállalat szintjére vagy helyi szintre tudja lenyomni a munkások újabb béremelési követeléseit. Ezáltal azt is remélték, hogy a szocialista felhalmozás egyik szisztémás problémáját is megoldják: neve­zetesen azt, hogy az állam képtelen ellenőrzése alatt tartani a béreket, a profitot, a befektetést, és korlátozni tudják az állam ellen irányuló kollektív munkásakciókat. Mostantól a munkások irányítják majd saját bérkészle­tüket, mely a Kornai-féle értelemben vett „kemény kényszerekkel" (1980) körülbástyázott, korlátozott költségvetés egyik eleme. És mivel jelentős ellenőrzéshez jutottak az általános költségvetés fölött, a munkások majd saját béreiket a termelési beruházások és az extenzív szociális alapok kiadásaival összhangban állapítják meg. A hatalom arra számított, hogy a munkások felelős gondozói és jó befektetői lesznek saját társadalmi újratermelésüknek. A terv szerint ezzel a szocialista gondoskodó államot, illetve annak feloldhatatlan ellentmondásait számolták volna fel (lásd Poznanski, 1996; Ekiert és Kubik, 1997). Visszatekintve látható, hogy valóban ez történt, csakhogy nem egészen úgy, ahogyan azt Jaruzelski és Moszkva elképzelte. Nemcsak a patriarchális viszonyoknak, hanem a szocialista államnak tout court lett vége, mert az állam végső soron ellenőrzését veszítette a „népi tulajdon" felett – majd pedig kialakult a neoliberális patriarchátus, hogy mindent visszavegyen a dolgozóktól, amint azt majd látni fogjuk.

A kommunista technokraták azt remélték, hogy az újonnan létrehozott, rendszerpárti szakszervezetek (melyek OPZZ néven szerveződtek) képesek lesznek majd ellenőrzésük alatt tartani az önigazgató intézmé­nyeket most, hogy a Szolidaritást törvényen kívül helyezték. De azokon a területeken, ahol a Szolidaritás erős volt és illegalitásba vonult, mint például a Polarban és sok más wroclawi gyárban, az OPZZ csak a fehérgalléros alkalmazottak egyes csoportjait tudta megnyerni. Az új munkástanácsokat nagyon hamar legyűrték az összetartó és demokra­tikus munkáskollektívák, melyek ekkor formálisan legális módszereket alkalmaztak annak érdekében, hogy az államtól megszerezzék a tényle­ges ellenőrzést a termelési tulajdon fölött. Zadrozny és kollégái alaposan kivették a részüket ebből a harcból, mely a munkásosztály érdekeiért és a nemzeti vagyon visszaszerzéséért folyt a Moszkva által támogatott kom­munistákkal szemben; tény, hogy Krysztof kulcsszerepet játszott, és a Polarban dolgozó százak, sőt ezrek elismerését is kivívta.6 A nyolcvanas évek vége felé sikerült is kiszorítaniuk a nómenklatúrát a gyár, illetve a gyár társadalmi vagyontárgyai fölötti ellenőrzés területéről; ennek követ­keztében meg tudták akadályozni, hogy a nomenklatúra privatizálja a gyárat és a vagyontárgyakat; 1989-re pedig valóban maguk választották és nevezték ki saját vezetőiket. Hasonló események zajlottak le más, fontos wroclawi gyárakban, például a számítógépeket gyártó Elwróban vagy a vasúti kocsikat gyártó Pafawagnál. Több tízezer munkás érezhette a városban, hogy a gyárakat és a társadalmi vagyont lényegében ellen­őrzése alá vonta. A Polar személyzeti igazgatója 1998-ban, miközben azt magyarázta, milyen súlyos morális és tényleges nehézségekkel jár több mint ezer dolgozó elbocsátása, újra meg újra hangsúlyozta nekünk, hogy továbbra is él a Polar dolgozóiban a gyár tulajdonjogának tudata.

A „privatizáció" másik, rendszerváltó fogalma természetesen egészen máshonnan érkezett. Első ízben a közbeszédben 1988-1989-ben gdanski liberális közgazdászok, különösen Leszek Balcerowicz használták elő­szeretettel. Ezeket a közgazdászokat meghívták a Geremek és Michnik körül gyülekező politikai liberálisok vezérkarába, bár a liberálisok csoport­ja már 1985-től szkeptikusan viszonyult a munkásönigazgatás eszméihez (Ost, 1990). De egy olyan gazdasági környezetben, melyet de facto győzedelmes munkáskollektívák irányítottak, jog szerint birtokoltak és morálisan magukénak vallottak, míg a korábbi formális résztulajdonos, az illegitim és szovjetek támogatta kommunista állam már szemmel látha­tóan az összeomlás szélén járt, a privatizáció újfajta ötletét a munkások úgy értelmezték, mint a népi tulajdonért vívott küzdelmeik végjátékát. A privatizációt az első időben széles körben úgy értelmezték, mint az eredeti, a katonai hatalmat életre hívó 1981-es szolidaritási követelések megvalósulását. Valahogy úgy kell elképzelnünk, mint a munkásfelkelést megkoronázó szertartást.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a munkásönigazgatás nem pusztán a munkások ügye volt, és nem pusztán a munkásoknak a privatizációval kapcsolatos értelmezéséről szólt. Az önigazgatás sok, egyetemet végzett embert is vonzott, különösen az olyan magasabb képzettséget kívánó területeken, mint a wroclawi számítógép-gyártó Elwro, de máshol is. Az 1989 utáni első két parlamentben volt egy frakció, amely az önigazgató intézményekből nőtt ki, és amely védelmezte a munkásszövetkezetek eszméjét mint a gazdaság privatizálásának egyik kívánatos formáját. Az önigazgató gyárak már 1988-ban kitermelték a jól képzett káderek országos mozgalmát, mely a kerekasztal-tárgyalások eredményességét szorgalmazta és jelentős pénzügyi és gazdasági szabályozókat követelt, melyek az önigazgató demokratikus szövetkezeteket segítették.7 De ezek a „szerves" cselekvők hamar rájöttek, hogy a kerekasztalban részt vevő liberális értelmiségieknek (nekik mára már gyakorlatilag nincs is választói bázisuk), ahogyan azt a tábornokok előre megjósolták, nem volt türelmük, hogy kivárják, amíg a munkáshatalom konszolidálódik (Ost, 1990). Az egyetlen, széles körben tiszteletnek örvendő, kezdettől fogva az üggyel szimpatizáló személy a korábban trockista Jacek Kuron volt (ugyancsak Kuron kezdeményezte 1976-ban a KOR-nak a felállítását: ez a bizott­ság az internált munkásoknak jogi támogatást biztosított. A KOR révén a lengyel értelmiség végül kapcsolatot talált a munkástiltakozásokkal, miután korábban – 1968-ban, 1971-ben, 1976-ban – sikertelen és összehangolatlan akciókat szervezett (lásd Kubik, 1995 és Ekiert és Kubik, 1997), de Kuron hamar elszigetelődött. Időközben a liberális állam kiala­kításának létfontosságú pénzügyi feladatait kényelmesen átpasszolták Balcerovicznak, meg az általa kötött washingtoni megállapodás nyugati résztvevőinek, akik csöndben kidolgozták a sokkterápia programját. Egyik wroclawi beszélgetőpartnerem, Andrzej Piszel, számítástechnikai kutató­mérnök, 1989 után a parlamenti önigazgató csoport tagja volt. Ma sikeres számítógépes vállalkozó, akinek nincsenek politikai illúziói, és élénken idézi fel, hogy a Geremek – akit ő nagyra becsült – körüli csoport meg­határozó tagjai hogyan fütyölték ki rendszeresen és hogyan alkalmaztak még ennél is kevésbé civilizált módszereket az ő elhallgattatására, ami­kor a gazdaság munkásönigazgató szektorát erősítő politikai javaslatokat terjesztett elő. Ma is azt gondolja, hogy ezzel a liberálisok valami nagy és megvalósítható társadalmi-gazdasági lehetőséget fojtottak el politikai okokból, de erre még gondolni sem szeret.

Ugyanakkor a sokkterápia, mely egy csapásra liberalizálta a piacot és csakis az mozgatta, hogy bármi áron konszolidálja az állami költségve­tést, olyan súlyosan büntette az összes termelő vállalatot, hogy veszélybe került a gyárak puszta fennmaradása, beleértve a közösségi funkcióikat is, melyek megőrzése sokkal fontosabb lett az aktivisták számára, mint a legális formáról folytatott torz vita. Míg az új rezsim finoman elhúzta a nyilvános vitát az egyes legális privatizációs módszerekről, aközben olyan nagy csapást mért a nemzeti gazdaságra, hogy a legtöbb gyár teljesen ellehetetlenült, és 1991-re gyakorlatilag térdre kényszerültek, és az államhoz fordultak kölcsönökért és segítségért. így az új liberális állam fokozatosan de facto elvonta a tulajdonlást a munkáskollektívák­tól és az állami bankokhoz és az államkincstárhoz rendelte. Ebben a folyamatban szétverte a munkásszolidaritást és felmorzsolta az önigaz­gató és szövetkezeti mozgalmakat. 1993-ra Lengyelországban megint munkástömegek tüntettek a sokkterápia és a szegénység ellen (Ekiert és Kubik, 1997), a szövetkezeti módszer lekerült a politikai viták napi­rendjéről és a privatizáció fogalma egyre inkább az állami kincstár által fenntartott gyárak és üzemek működtetését jelentette, melyeket aztán gyorsan kivittek a varsói tőzsdére, hogy égetően szükséges új, külföldi tőkeforrásokat vonhassanak be.

Ha 1985-1989-ben a munkások visszavették a kommunistáktól a ter­melési eszközöket, akkor 1989-1995-ben a liberális állam vette vissza a munkáskollektívák tulajdonát; a liberális állam saját, független kincstára javára a globalizációs módszerek alkalmazásával újra centralizálta a nemzeti vagyont. Az egyik döntő jogi elem volt, hogy azok a gyárak, me­lyek a kincstár tulajdonába kerültek, azonnal kikerültek az önigazgatási jogi rendszerből, elvesztették jogukat, hogy munkástanácsaik legyenek, illetve a munkástanácsok elvesztették azt a jogot, hogy igazgatókat nevezzenek ki. Az állami kisajátítás így jogi alapokat biztosított a még mindig meglévő és konkrét népi követelések elhárítására, vagyis arra, hogy a munkások ténylegesen is tulajdonosok lehessenek gyáraikban. Mikor 1997-ben első interjúinkat készítettük, a Polar és a többi gyár dolgozói kezdtek szembesülni jogi vereségükkel, és felismerték, hogy megfosztották őket hatalmuktól, miközben a puszta létfenntartásra kellett koncentrálniuk.

„Az igazi privatizáció", ahogy Zadrozny használja a kifejezést, a leg­tisztább formájában munkásszövetkezetet jelentett, míg kissé lazábban és kompromisszumosabb formában legalább olyan privatizációt, mely a gyár és a munkások javát szolgálta, s melynek során az alulról gyakorolt ellenőrzés növekedést, befektetést és magasabb béreket eredménye-zett.8 „A lopás", természetesen par excellence populista motívum. De mint láttuk, meglehetősen valóságosan fogalmazza meg a munkásközössé­gek tulajdontól való megfosztását, és jogszerű és pénzügyi eszközökkel történő átjátszásukat az állam és a globális piac kezére – kivonva az erkölcsi tulajdonosok ellenőrzése alól. Megfogalmazza továbbá a mun­kásközösségek anyagi kifosztásának következményeit is – és nemcsak a közösségekét, hanem a tényleges testvéri egyletek sorsát is, melyeket a nemzeti felkelés küzdelmeinek története forrasztott egybe -, amint a privatizáció tényleges menete során a tulajdon eltűnik az állami bürok­rácia és a nemzetközi vevők kezében.

Zadrozny rövid beszéde a lengyelekről, akiknek azt mondták, hogy megvannak a maguk bűnei, és ezért nem kellene annyira bízniuk saját képviseleti forrásaikban, elsősorban az 1989 utáni neoliberális tulajdon­áthelyezés tágabb lengyel közösségi kultúrájáról szól. Arra a széltében-hosszában hallható undorító retorikára utalt, melyet a liberális elit folyta­tott, és amit aztán a média és a tudományos körök is felhangosítottak, mikor kiderült az államháztartási hiány nagysága. Egyetlen liberálisnak sem volt mersze ahhoz, hogy a tartozásokat – mint az illegitim rendszer által felhalmozott tartozást (ahogyan arra Naomi Klein fontos megjegy­zése rámutatott, 2007) – felmondja és eltörölje.9 De míg a sokkterápia alapjaiban rendítette meg a nemzetet, addig az értelmiség és a média kétségbeesetten igyekezett magát „középosztálynak" mutatni, egyre inkább a munkásokra és a parasztokra kezdett mutogatni mint bűnba­kokra, akik a felelősek azért, hogy Lengyelország most már egyértelműen a globális kapitalista versengés színtere lett. A média a munkásokat és parasztokat szisztematikusan alkoholistáknak és naplopóknak állította be, a szakszervezeteket pedig leszólta, mondván, nem megfelelőek az új polgári Lengyelország számára.10 Tény, hogy a „civil társadalom" koncepcióját egészében és rendszeresen szembefordították velük. Még az olyan tisztességes értelmiségi is, mint Adam Michnik az 1989-es korszakos eseményeket felidéző tizedik évfordulós ünnepségen a bécsi Kaiserliche Hofburgban, melyen magam is részt vettem,11 nyíltan leszólta a lengyel ipart, „ex-szocialista munkásokról" beszélt, akik „csak Lenin-mellszobrokat tudtak gyártani". Ugyanezen, az elit számára rendezett összejövetelen Leszek Balcerowicz szinte áhítatos büszkeséggel beszélt arról, hogyan engedte szabadjára a piac által kierőszakolt kreatív rombo­lást annak érdekében, hogy megbüntesse a lengyel munkásokat, mert „elvesztették józan eszüket", amit minden bizonnyal az állami irányítású ipar idézett elő (Kalb, 2002; lásd még Buchowski, 2006). Míg az elit békés győzelmét ünnepelte a kommunizmus és a gonosz birodalma felett a gaz­dag Bécsben, nem akadt a korábbi rendszertagadók, most új lengyel elit pózában fellépő résztvevők között egyetlen egy sem ezen a banketten, aki a munkások harcait – és nehéz helyzetét – felidézte volna.

Ez a közeg, melyet Michal Buchowski nemrég a „belső keletiesítés" fogalmával írt le (2006, valamint Kideckel, 2001, 2002), „a munkásokat és a parasztokat hibáztatja súlyos helyzetükért és a társadalmi nehéz­ségeket is az ő nyakukba igyekszik varrni…" (Buchowski, 2006: 467). Buchowski megírja, hogy a közhangulat szerint „a munkások 'civilizá­ciós szempontból megbuktak' (Sztompka, 1993), „általában fegyelme­zetlenség és az iparkodás hiánya jellemzi őket" (Sztompka, 1996) és szembeszállnak az igyekvők erőfeszítéseivel és a régió társadalmainak haladásával…" (ibid, 469). Azzal, hogy gyakorta felemlegetik a Homo Sovieticus-szindrómát, a liberális értelmiségiek kirekesztik a munká­sokat az európai keretek közül és a kortalan Ázsiába utalják vissza. Ugyanakkor a liberálisok szenvedélyesen követelik, hogy az új európai panteonban helyet foglalhassanak, és ennek érdekében szívesen idézik fel lelkiismeretes és békés kiállásukat a liberális civil társadalom mellett a kommunista Góliáttal folytatott harcban, valamint gyakorta hivatkoznak „a gazdaság" sikeres liberalizációjára és a privatizációra.

Krysztof Zadrozny alapvetően nem hajlandó nyilatkozni erről a bosszantó szimbolikus erőszakról. Mint az igazság rendíthetetlen bajnoka, kitartóan hangoztatja azonban, hogy egész életében hazugságnak tar­totta azt az állítást, hogy a lengyelek „semmit sem érnek". De világosan látja, milyen súlyosan érintette ez a nyilvános támadás, az elismerés megvonása az ellenállás fenntartását, és erkölcsileg hogyan érvény­telenítette a munkáskollektívák közös akcióit. A belső „keletiesítésnek" az volt a funkciója, hogy mint a kulturális tulajdonelvétel egyik formája, elmélyítette és csillapította az egyidejűleg zajló anyagi tulajdonelvonás keltette érzelmi hullámokat. Ez az egyik olyan kulturális mechanizmus volt, mely felszínre hozta az ún. lengyel etnikai népréteget a kozmopolita elittel szemben, ahogyan azt Jonathan Friedman előre látta.

Ebben a rövidke összefoglalóban Zadrozny még egy fontos megfi­gyelést említ, melyet szintén dekódolnunk kell: „a vállalatokat részekre szabdalták, és magukra hagyták őket az élethalálharcban", mindezért a Szolidaritást és az egyházakat is hibáztatja. Egy szuszra említi ezt a „lengyeleknek megvannak a maguk bűnei" kijelentéssel és a másik szólammal, mely szerint „az ellenállás szellemének hiánya" volt jellemző. Tény, hogy ezzel az egész liberális tulajdonáthelyezési komplexumot egy­szerre minősíti. Ne feledjük, hogy amikor „vállalkozásokról" beszél, akkor valójában egész életközösségekről és az általuk biztosított társadalmi szolgáltatásokról szól. Szűkebben értelmezve az önigazgató mozgalomra utal, és védelmébe veszi a gyárakat a neoliberális állammal szemben. Helyesen ismeri fel a munkásosztály 1990 táján bekövetkezett szétforgácsolódását, és ráérez arra is, hogy a kialakulóban lévő liberális állammal szemben megbuktak, de figyelmen kívül hagyja azokat a módszereket, amelyeket a kommunista tábornokok sikeresen és szándékosan a rend­szerbe belekódoltak.

A rezsim persze nem láthatta előre a munkásközösségek gyárak fölött gyakorolt ellenőrzésének felerősödését, mivel alábecsülte a munkás­közösségek összetartó erejét, miközben saját legitimitását túlbecsülte; ám azt okosan és szándékosan alakították ki a tábornokok, hogy a harc célpontja a nemzeti központtól az egyes helyi gyárakhoz rendelődjék. Azok a feltételek, melyek lehetővé tették, hogy a munkások visszave­gyenek vagyontárgyakat a kommunista államtól, egyidejűleg lehetetlenné tették, hogy a későbbiekben a liberális állam tulajdonszerzési igényével szemben eredményesen léphessenek fel. Ez a feltételekbe kezdettől fogva bele volt kódolva. Mindenekelőtt a katonai elnyomás közepette megvalósult önigazgatás elvágta a helyhez kötődő munkások és a nemzeti értelmiség közötti szövetség szálait. Ne feledjük, hogy pontosan ez a szövetség tette lehetővé elsősorban az 1980-ban megvalósult szö­vetséget (lásd Kubik, 1995, Ost, 1990, és mások). Miután az értelmiség elszakadt a munkásközösségek alkotta civil bázistól, most a haldokló kommunista államrendszer vonta őket ellenőrzése alá, s mára az értel­miség szilárdabban liberálisabb – vagy inkább neoliberálisabb -, mint valaha, és pontosan azt tették, amit a kommunista tábornokok beléjük kódoltak: szembefordultak a helyi tulajdonos-munkássággal, és megtör­ték kohéziójukat, hatalmukat és formálódó szövetségüket, és megóvták az állam számára a vagyont, melynek ekkorra már ők – az értelmiség – lettek a legfőbb haszonélvezői és tulajdonosai is. Zadrozny érthetően nem látta át ezt akkor. A felismerés pusztító hatással volt rá. Ezért kell szükségszerűen összeesküvést, de legalább perverz bűnrészességet feltételeznie. Mielőtt ebbe a kérdésbe részletesebben belemennék, elő­ször legalább egy aspektusát vizsgáljuk meg annak, hogyan ásta alá az ellenállást az önigazgatás intézményesülése. Ez az aspektus segíthet megértenünk Krysztof csalódottságát.

Mikor az önigazgatás megszilárdult, bekövetkezett az előre látható vezetőváltás is. Ez a személycsere jelentősen hozzájárult az 1989 utáni népi energiák és mobilizációs készségek hiányához. Míg Zadroznyt, az igazságban élni vágyó szaktanárt kollégái körében óriási elismerés és tisztelet övezte, egy kb. tízezer dolgozót foglalkoztató háztartásigép­gyár igazgatásához másféle habitusú emberekre volt szükség. Ebben a váltásban Zadrozny joggal érezte úgy, hogy mások nála rátermettebbek és képzettebbek. Nővére, Margolzata Cakinska erős akaratú, határozott asszony, aki a számviteli osztályon dolgozott könyvelőként, majd belépett az irányítói csapatba, és sikeresen a maga javára fordította a bátyját övező tiszteletet, amit 2008-ban is a magáénak tudhatott. Ma is a Polar demokratikusan választott, fizetett szakszervezeti alkalmazottja (és or­szágos szinten politikai támogatója a jobboldali koalíciónak). Zbigniew Kostecki, aki korábban a minőségellenőrzésen dolgozott és közgazdász diplomával rendelkezett, felkérést kapott, hogy legyen a munkástanács vezetője, később pedig a Polar ellenőrző bizottságának elnöke és egy nagy helyi üzem igazgatója lett. Az önigazgató vezetők wroclawi klubja, melynek tagjai a nyolcvanas évek végén emelkedtek ki, azért jött létre, hogy összehangolja az önigazgatói aktivisták tevékenységét. A klub Andrzej Piszelt választotta vezetőjéül. Piszel termelésirányító volt az Elwro nevű számítógépes cégnél, számítástechnikából egyetemi vég­zettségű szakember, később parlamenti képviselő és sikeres vállalkozó lett.

Röviden, tanúi lehetünk annak, ahogy a vezetés a mélyen politikus meggyőződésű szaktanártól, az igazságkeresés harcosától, a szerelő­szalag mellett dolgozó kollégái körében nagy tiszteletnek örvendő, hiteles személynek a kezéből átkerül egy technikaibb szemléletű, iskolázottabb vezetés kezébe, akik aztán itt szerzett tapasztalataikat egy nagyobb, or­szágos karrier kialakításában kamatoztatják. De ezek az új emberek nem tudták és nem is akarták mozgósítani a munkásközösségeket az 1989 utáni rezsim elleni harcra. A liberálisok számára a munkásönigazgatás inkább átmeneti technikai megoldásnak tűnt a központilag vezérelt gaz­daság problémáinak megoldására a teljes piacosítás érdekében, mintsem a tömegek igazságvágya megnyilatkozásának, ahogyan azt Zadrozny és kollégái gondolták.

Akkor folytassuk most Zadrozny elbeszélését azon a ponton, ahol az előbb félbehagytuk:

„Most derül ki, hogy mindent a titkosszolgálat készített elő (lásd még Los és Zybertowicz, 2000, DK). De ezt tudnunk kellett volna korábban is. Én mondogattam is ilyesmit, de senki sem hallgatott rám. Amikor az emberek kritikus véleményt fogalmaztak meg, félresöpörték őket, mint a holdkórosokat. Ma is a termelésben dolgozom, és a melósok mindig szidtak, eleinte Walesa árulása miatt, aztán az AWS korrupciós botrá­nyai miatt. És én voltam az, akit hibáztatni lehetett a bajokért, míg a fent ülőknek egyáltalán nem kellett mosakodniuk. Egyszerűen nem érdekelte őket, mit gondolnak róluk. Meg is vagyok lepve azon, hogy ezek a kitűnő emberek nem tartották fontosnak a megtisztulást."

Aztán azzal folytatja, hogy mivel a valódi folyamatokat sosem vizs­gálták ki, beleértve annak eldöntését is, ki vegyen részt a kerekasztal tárgyalásain, és mindazt, ami később bekövetkezett, a fenti vádak újra meg újra megfogalmazódnak, és a média azonnal látványos híreket csinál a vádakból, amivel aztán véglegesen lerombolja a hírbe hozottak tiszta nevét és a politikai célokat, de sosem vezet tisztánlátáshoz. Ebben a felfogásban, melyet számos informátorom képvisel, a színfalak mögött ténykedő titkosszolgálatok váltak a tényleges hatóerőkké, melyek min­den magánismeretet ellenőriznek. Amikor egyes csoportok politikailag megszerveződnek és akadállyá válnak a belső hálózatok számára, akkor – Zadrozny szerint – mindig egykettőre fel tudják őket morzsolni azzal, hogy kiszivárogtatnak az emberekről egy-két információt, illetve bármilyen kitalált történetet. „És végül minden botrány arra szolgál, hogy magát a megtisztulást lejárassa, mivel, mint láthatja, mindenkinek van vaj a fején."

Sok ember lejáratódott a kommunizmus időszakában, mert karriert akartak csinálni, magyarázza Zadrozny. „De nem szükséges az em­bernek a karrier minden áron. Csak élj tisztán!" És aztán elmond saját illegális gyári lapjáról, az Otthonunkról egy történetet a nyolcvanas évek­ből: „Mi tényleg feltártunk dolgokat. Nyomoztunk. De ma tengernyi sok a hazugság. És a sajtót kiárusították, mi meg hagytuk. Ez égbekiáltó, eladni a médiát és a bankokat (90%-ban külföldi tulajdonban vannak). Nagy a valószínűsége, hogy az egész privatizációt a bankok kezdték saját érdekükben, amikor egyik napról a másikra lerövidítették a kölcsönök visszafizetésének időszakát a kilencvenes évek elején. Mi a Polarban attól kezdve már képtelenek voltunk fizetni. Nem elleneztem, hogy a Szolidaritás a politika porondjára lépjen. De a Szolidaritás úgy ment be a politikai arénába, hogy nem csinált politikát. A kerekasztalnál nemcsak liberálisoknak kellett volna ülniük, hanem olyanoknak is, akik nem annyira ácsingóznak a jó üzletre".

Krysztof 1998 óta egyre közelebb került a Lengyel Családok Ligája nevű jobboldali párthoz, melyről azt gondolja, nem járatta le magát erköl­csileg olyan mértékben, mint a többi párt, és nagy híve a Kaczynskiaknak. Nagyon megviselte, hogy 1997-1998-ban a Szolidaritás és annak jobboldali pártja, az AWS milyen gyengén szerepelt. Csalódottságát elsősorban a privatizáció módszerei és következményei okozták. Sem a Szolidaritás, sem az AWS nem volt hajlandó politizálni, és kivenni a privatizációt a neoliberális körök kezéből. A Polart először a MacKinsey világította át a nyugati standardnak megfelelően. Aztán elbocsátották a munkaerő 30%-át, és a gyár francia befektetők kezére került, akik nem óhajtottak valódi beruházásokba fogni vagy akár jelét adni annak, hogy valamiféle „szociális csomaggal" kívánnának foglalkozni. Különösen ez utóbbi elmaradása bántotta a Polar-beli régi szakszervezeti embereket. Egyértelművé vált, hogy minden intézményi támogatást elvesztettek, és teljesen ki vannak szolgáltatva a piaci erőknek.

De végső soron ennél jóval többről volt szó, akárcsak annak idején, hiszen a gyárak és az önigazgatás nemcsak a termelés színterei voltak. A közösségről volt szó, az „Otthonunkról", és általában az értékekről. Innentől Zadrozny hosszan mesél a hanyatlás, a szomszédság, a bizton­ság, a sport, az ifjúság, a bűnözés kérdéseiről. Meg van róla győződve, hogy a volt kommunista biztonsági erők profitáltak az utcai bűnözés­ből, a huliganizmusból és a félelemből, és boldogan hagyták, hogy így alakuljanak a dolgok. Környezetében a háztulajdonosok szövetségét felszólították, hogy fizessenek hozzájárulást a rendőrség kiadásaihoz, ha jobb közbiztonságot szeretnének. És mindannyian fizettek, beleértve az ő szervezetét is. A félelem elgyengíti az embereket, és egyre többen gondolnak a szép kommunista múltra, állítja, erősödik a nosztalgia, me­lyet ő mélyen megvet. Néha részt vesz az esküdtszék munkájában is, és ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a bíróságokat nagyon rosszul finanszírozták az egész korszakban, és ezért nem is tudtak megfelelően foglalkozni a társadalomra nehezedő nyomással. Zadrozny, a szaktanár és kosárlabdaedző, sajnálattal tapasztalja a lakótelepeken élő munkásfi­atalok demoralizálódását, és végül oda lyukad ki, hogy Pilsudkit dicsőíti, a két háború közötti szocialista vonzalmú lengyel diktátort, és összeveti a mai, szerinte minősíthetetlenül rosszabb vezetőkkel és rendszerükkel. Aztán nem állja meg, hogy innen egy ugrással ne essen túlzásokba: „Ha a kommunista középvezetőket börtönbe csuktuk volna (ahogy azt Pilsudski biztos megtette volna), akkor a hibalehetőség elhanyagolható lett volna. A nagy többség korrupt volt. Egyszerűen nem kellenek a hazafiaknak."

Az amnézia elleni harc Kaczynski-módra

Nem csoda hát, hogy Zadrozny felvidult, amikor 2005-ben megalakult a Kaczynski-féle jobboldali populista kormány. A Kaczynski testvérek, akiket az Economist Európa „szörnyeteg ikreinek" nevezett, pontosan azokkal a választási programpontokkal élesztették újjá a jobboldali ha­talmat, melyek oly közel álltak Zadrozny szívéhez. A helyi közösségek szintjéről „beemelték" az országos politikába Zadrozny osztályának és generációjának dühét és indulatait. Az ikrek a nacionalista és protek­cionista gazdaságpolitikát, konzervatív család- és nőpolitikát, a nulla toleranciát és a bűnözésellenes álláspontot az Európai Unió ellen inté­zett vitriolos támadásokkal és autoriter megtisztulási fantazmagóriákkal kötötték össze. Politikai vízióik csúcspontját az EU-ban tanúsított nyers németellenes magatartás, a formálódó európai alkotmányos megállapo­dás elleni mozgósítás – mondván, ez csorbítja a lengyel szuverenitást – jellemezte, továbbá liberálisellenes kirohanások, melyeket az európai multikulturalizmus képviselői által támogatott varsói „meleg büszkeség napjára" összpontosított a kormányzat. A leglátványosabb lépéseik közé tartozott, hogy jogról és rendről szóló víziójukat nem korlátozták a lakótelepi fiatalkorúak kisstílű bűnözésének megelőzésére, hanem kiterjesztették a társadalom felsőbb rétegeire is, hogy felszámolják a közép- és felső szintű korrupciót, amit a Zadroznyhoz hasonlók már évek óta követeltek.

A populistáknak mindenhol küzdeniük kell a hivatalos és a kényszerű amnézia ellen. Az új liberális rezsimek történelmi és kulturális narratívája arra szolgál, hogy elfedje a tényleges kulturális és anyagi kifosztást, Bourdieu jól ismert kijelentése szellemében: „a szükségszerűt erény-nyé" kell tenniük. A Kaczynski-kormány pontosan ezt tette, és ezzel kiváltotta a lengyelországi és más nemzetiségű liberálisok ellenszenvét. A Kaczynskiak két kitűnő alkalmat is kreáltak, hogy az amnézia ellen felléphessenek. Az első a titkosszolgálatok és kollaboránsaik elleni tá­madás volt, és szimbolikusan nekimentek az „éles választóvonal" által előidézett történelmi amnéziának; a második támadás pedig a nyomorral és a társadalmi jogokkal kapcsolatos amnéziát illette, és a varsói „meleg büszkeség" felvonulás körül sűrűsödött össze. Mindkét lépésnek nagyon erős jelentése és visszhangja volt a munkások köreiben.

A Kaczynski-rezsim elsődleges célja az volt, hogy felszámolja az „éles választóvonal" elvét, melyet a kilencvenes években Michnik és Geremek, valamint a hozzájuk hasonló liberálisok rendre megvédtek. Az éles választóvonal a lengyel közbeszédben arra a politikai viszonyra utal, melyet a kerekasztal részvevői, a "választott" demokraták, a kom­munisták és a tábornokok fogadtak el, s melynek lényege: nem vádolni és nem büntetni senkit a múltat illetően. Wroclawban nem akadt olyan beszélgetőtársam, akinek egyetlen jó szava lett volna az éles választó­vonal politikájáról. Kivétel nélkül megtisztulást és büntetést követeltek. A Kaczynski-kormány ezt a népi és populista érzelmet egy nagyon jól megalapozott korrupcióellenes felügyelet létrehozására fordította, mely többek között kb. 700,000 lengyel magánszemély adatlapjaival foglalko­zott, akiket a kommunista titkosszolgálatokkal való együttműködéssel vá­doltak. Nagyon sokat elárul a folyamatokról, hogy a Kaczynski-kormány első számú és legjelentősebb áldozata maga Bronislaw Geremek volt, a széles körben tekintélynek örvendő, korábbi külügyminiszter, történész­professzor, az Európai Parlament tagja és az európai liberális-konzervatív agytröszt aktív résztvevője. Geremek mellett megvádoltak több százezer tudóst, bírót, adminisztrátort, mérnököt és üzletembert. Mindegyikőjüket beidézték, hogy írjanak alá egy nyilatkozatot arról, hogy nem bűnösök, ami az ártatlanságra és bűntudatra épített, és szándékosan az eredeti liberális eljárás kifordítása volt. A gyanú is elegendő volt a vádhoz, és bizonyítékokat kellett bemutatni, hogy az illető a gyanút megcáfolhassa. Az egész nyugati sajtó csatlakozott Adam Michnik liberális napilapjában, a Gazeta Wyborczában közölt nyilvános felháborodásához az ellen, hogy Geremekről lealacsonyító képet fessen a kormányzat, hiszen sokak számára Geremek a más véleményű megvesztegethetetlenség ikonja volt, akit a varsói populista kormány behódolásra kényszerített, és aki kétségbeesetten bizonygatta ártatlanságát a „polgárnak" nemigen nevezhető médianyilvánosság előtt.

De persze, ahogy Buchowski (2006) tisztán látta, az, hogy Geremek vezette a korrupciós listát, következett egyfelől a materiális történelem­ből, másfelől a munkásság tulajdontól való megfosztásának közösségi kultúrájából. Végül is az 1989 utáni lengyel elitnek szembesülnie kellett azzal, hogy az elfojtás visszaütött: az elit megbűnhődött a munkásság küzdelmeinek és súlyos helyzetének önként magára vett és nemzetileg is elvárt amnéziája miatt; másképpen fogalmazva a „paktumban foglalt" és látszatra alkotmányosan előírt amnézia szükségképpen a megtisz­tulás követelésében ütött vissza, ami nem kizárólag a kommunistákról, hanem elsődlegesen róluk, a lengyel elitről szólt. És ezt az egészet úgy állították be, hogy most a lengyel etnikai nemzet elégtételt vesz azokon a honfitársain, akik a nemzetet kiárusították. Volt ennek a folyamatnak a lengyel liberális elitnek szánt rejtett, baljós üzenete: nem teljesen nyíltan, de azt üzente: könnyen lehet, hogy nem ti, hanem mi vagyunk „a nép". Krysztof Zadrozny ezzel az üzenettel teljes szívvel azonosult.

Most képzeljük el ebben a kontextusban a „meleg büszkeség fesztivált", más néven a „homoszexuálisok parádéját". Ezt a nemzetközi felvonulást eredetileg a poszt-szocialista Varsóban azért akarták megrendezni, hogy szembeszegüljenek Lech Kaczinskynak, a város polgármesterének „multikulturalizmus-ellenességével". Kaczynski polgármester a parádét 2004-ben és 2005-ben is betiltotta, ráadásul tett néhány csípős, politika­ilag inkorrekt, homofób kijelentést. Egy ifjúsági szervezet, mely szorosan kötődött a Lengyel Családok Ligájához, és az a Giertich alapította, aki Jaroslaw Kaczinsky ideológusa és művelődési minisztere volt, néhány évvel korábban megtámadta és összeverte a parádé néhány résztvevő­jét. A nyugat-európai multikulturális balos politikusok közbeléptek, és hi­vatalosan is figyelmeztették Varsót, hogy amit csinál, az az „intolerancia" gerjesztése. Ez a nyomás tette lehetővé, hogy 2006-ban és 2007-ben megrendezzék a felvonulást, melyen magas rangú nyugati politikusok, főleg német zöldek vettek részt azzal a jelszóval, hogy az emberi jogokat védelmezik. A Lengyel Családok Ligája ugyanakkor engedélyt kapott arra, hogy ugyanabban az időben ellentüntetést szervezzen. Krysztof Zadrozny rész vett ezen. Felháborította az a multikulturális és emberjogi beállítás, amelyet az EU propagált. „Miért csinál az EU akkora ügyet ab­ból a felvonulásból? – kérdezte. „Brüsszelben senkinek nincs egy szava sem, ha a lengyel munkások az alacsony béreken tengődve éheznek, úgy kell dolgozniuk, mint a kutyáknak és ki vannak zsákmányolva".

Krysztof számára a meleg büszkeség fesztiválja nyilvánvalóan paródia volt, mely ismét csak egy másik, fontos amnéziát szolgált. Mindenképpen hangsúlyozni kívánta, hogy a parádé elnevezésében emlegetett „egyen­lőség" fogalma valaha a társadalmi jogokat jelentette, nem kizárólag a multikulturális homoszexuális jogokat. És egyúttal utalt is Nyugat-Európa saját történelmét illető feledékenységére. Wroclawban sok interjúalanyom értett egyet ezzel. Persze, van osztályütközés is a büszkeségparádéhoz hasonló „multikulti" események mögött. De a posztszocialista ipari mun­kások szempontjából, akik először elvesztették a gyáraik és közösségeik fölötti ellenőrzést, és alig tudták ép bőrrel megúszni az ipar összeomlását, és akik kemény munkára és anyagi stagnálásra kényszerültek egy szé­lesebb nyilvános közegben, mely nyíltan fetisizálta a fogyasztást, ezek a parádék olyan rituáléknak tűntek, melyek feldicsérik a szexuálisan kicsapongó, szabadon válogató fogyasztás adta örömöket. A parádé szá­mukra a soha véget nem érő szabad cserét jelentette, de nem pusztán a tárgyak szabad cseréjét, hanem az intim viszonyok szabad cseréjét is. Nekik az élet mást tanított. Többek közt azt, hogy a családon és a munkáskollektíván belüli intim viszonyok a szolidaritásra, nem pedig a szabad cserére épülnek.12

Krysztof egy másik megjegyzése arra vonatkozott, hogy a tömeges fogyasztás liberális ígérete egyszerűen hazugság volt, és hogy ezért aztán nagyon egyenlőtlenül oszlik meg a végtelen lehetőségek cseréje, és tisztességtelenül osztják a korlátlan örömöket is. Számukra a meleg büszkeség parádéja nem pusztán illetlen nyilvános tett volt, ahogyan azt a lengyel egyház minősítette. Sokkal inkább olyan illetlen nyilvános mí­tosz volt, mely arra szolgált, hogy elhallgattassa a lengyel közvéleményt a többség életét jellemző hiányról, a napi robotról és elszigeteltségről. A valóságnak ezek a tényei sokkal kevesebb közfigyelmet és tiszteletet kaptak – az EU-t is beleértve -, mint egy fölösleges parádé, mondják a munkások. így lehetett ez az esemény is a közösségi amnézia egyik újabb megnyilvánulása. Olyan fesztivál, mely arra szolgált, hogy elrejtsék a kényelmetlen valóság egy darabját. És a lengyel etnikai nemzet újra meghatározta magát a promiszkuitásba merült kozmopolitákkal szem­ben. Az előbbiek úgy tekintettek az utóbbiakra, mint akik a szó szoros értelmében bárkinek képesek eladni magukat.

A történelem még mindig ismétli magát

Beszélgetéseink során Zadrozny sokszor hangsúlyozta, hogy „a törté­nelem ismétli önmagát". A lengyelek a történelem során sokszor vesz­tették el szuverenitásukat és méltóságukat, és szilárd meggyőződése, hogy nincs vége ennek a nemzeti viktimizációnak a liberális kapitalista globalizáció korszakában sem. „A hatalom ugyanolyan, mint volt", -mondja. „Nagy a kiábrándultság. Én is csalódott vagyok. Azt hittük, hogy ha valamelyik nyugati cég idejön, akkor jó irányítás és igazságosság lesz, és a szocializmusra jellemző dolgok mind eltűnnek. Mint például a kisstílű bérharcok, az egész piti alkudozás. Azt hittük, ez a rendszer bölcs és humánus lesz."

2005-ben a Polart a Whirlpool vásárolta meg. Wroclaw lesz ennek az amerikai piacmeghatározó óriásnak az európai termelési és fejlesztési központja a háztartási gépek gyártása terén. 2005-től végül mégis sor kerül jelentős befektetésre: új gyártósorokat, gépeket állítanak be, új épületeket emelnek. Ugyanakkor Zadroznyt gyakorta megállítják a kol­légái, és panaszkodnak a felsrófolt termelési normák és a műhelyekben tapasztalható piti despotizmus miatt. „Abnormális," – mondja, utalva ezzel a munkásság szimbolikus örökségére, a „normalitás" kiküzdéséért foly­tatott harcokra. „Bizonyos dolgok, mint például az emberi lények helyett a termelékenységre, a munkára való összpontosítás, ma is megvan. Ez amerikai cég ugyan, de a koldusok cége. A Nyugatnak egyet kellene jelentenie a minőséggel. Mindenki panaszkodik a szocializmusra, de ezek a főnökök manapság roppant elszántak, hogy kipréseljék belőlünk a napi 500 darabot – minden feszes és merev. A szocializmussal összevetve a jelenlegi normánk sokkal keményebb. És a főnökök stílusa közvetlenül levezethető a szocializmusból. A kommunizmus legrosszabb jellemzői megmaradtak, és a legrosszabb nyugati sajátosságok adódtak hozzájuk".

A műhelyben a dolgozók reálbére alig emelkedett 1997 óta, amikor kutatásainkat elkezdtük. Ma is éppen csak fölötte van a 300 eurónak. Az átlagbérek, természetesen, emelkednek, és minden személyes megnyi­latkozás, melyet a munkásokkal folytatott interjúkban kaptunk, beleértve a szakszervezet képviselőit, a személyzeti vezetőket és a helyi kutatókat is, azt mutatják, hogy a gyártósornál dolgozók bére stagnál. Tény, hogy Zadrozny generációjának egész életében ez a stagnálás jutott. Ezzel szemben a Polar-Whirlpool gyárban az egy munkásra jutó termelékeny­ség 700%-kal növekedett, mióta a gyár a Whirlpool tulajdonába került. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, természetesen jelentős szerep jutott az új beruházásoknak: új gépeket, új felszereléseket és újfajta logisztikát honosítottak meg. De nagyon sokat mond a tény, hogy a műhelyben a viszonyok feltűnő hierarchizálódása zajlott le, a főnökök és minőségel­lenőrök száma durván megduplázódott. Ezek a vezetők ma nagyjából 50-100%-kal keresnek többet a gépsornál dolgozóknál, és ez kapitalista fegyelmet eredményez a műhelyben. A hosszú ideje itt dolgozó munká­sok nem tudnak olyan időszakot felidézni, amikor a munka ilyen nagy stresszel járt. Megjegyzik, hogy a fiatalok nagyon nehezen bírják ezt a légkört, és sokan néhány hét után ott is hagyják a gyárat. Zadrozny, aki tanár és tréner is, gyakran segít nekik fizikai állapotuk, energiájuk és koncentrációs képességeik megőrzésében, de még a legkiválóbbaknak is három teljes hétre van szüksége ahhoz, hogy el tudják viselni a nyomást és általában hónapokig tart, amíg egészen hozzászoknak.

Zadrozny komolyan aggódik. „A fiatalokat becsapták. Keményen tanul­tak, de hiába, ha itt nem kapnak rendes állást. Ez itt féktelen versengés. A fiatalokat és képességeiket is kizsákmányolják. Szerintem tömeges a csalódottság. Egyfelől voltak a nagy ígéretek, de ténylegesen csak nagyon kevés valósult meg belőlük. Csak az életnek ez a sekélyessége maradt meg, és a régi életmódminták széthullóban vannak. Hanyatlik a hazafiság. így aztán könnyű az embereknek elmenni innen, kivándorolni. Semmi sem tartja őket vissza. Még gyerekeket is külföldön csinálnak, nem itthon. És semmire sem becsüli a szakszervezeteket, amiket mi építettünk ki. De persze lehettünk volna sokkal radikálisabbak. Ha nem kellett volna bizonyos dolgokkal annyit törődnünk (az hiszem, arra gondol, hogy még 1988-1989-ben is valós volt a Szovjetunió fenyegető jelenléte), az egész rendszert a feje tetejére állíthattuk volna, saját kormányt, saját parlamentet választottunk volna korábban. A munkásellenes szabályozók nem lettek volna ilyen elterjedtek, és akkor a bejövő nyugati munkaadók másféle feltételeket találtak volna nálunk. És végül is, ez nagy veszte­ség. Az emberekben megvolt az akarat. Lelkesek voltak. Új társadalmat építhettünk volna. És azt hiszem, a lengyelek ezt remélték. Olyan volt a helyzet, mint a háború után. Érezni lehetett az újjáépítés légkörét, és az emberekben megvolt az elszántság, hogy másik rendszerre és másféle szokásokra váltsanak át. De szerintem ez nem működött. Itt a vadkapitalizmus vert gyökeret. A felszínen minden nagyon szép volt, de belül nem azok az emberi viszonyrendszerek formálódtak ki, amelyekért mi küzdöttünk".

Következtetések

Egy nemrégiben megjelent inspiratív tanulmányban a politológus David Ost (2005) azt állította, hogy a Kaczynski ikrekhez hasonló jobboldali ideológusok ravaszul ráerőltették a lengyel posztszocialista munkás­ságra makacs „liberálisellenes" hegemóniájukat (de talán máshol is így történt Európában). Azért tettek így, hogy megszerezzék a munkások szavazatait, és közben elkerüljék a tőkével való konfrontálódást. A reak­ciós kultúra és a szimbolikus politizálás, írja, vette át az antikapitalista mobilizálás és a szervezett alku szerepét. Én a lengyel fejleményekkel kapcsolatban egy másik magyarázattal szolgálok. Az én alternatív ma­gyarázatom kevésbé „eszmei alapú" (Ost kifejezése). Közelebb áll Laclau és Mouffe (1985) megközelítéséhez, és a Gramsci-féle felfogáshoz, aho­gyan a posztszocialista Lengyelországban a munkásszolidaritás drámai hatalomvesztéséhez viszonyul, illetve a politikai folyamatokat és ezek közösségi jeleit felismerni képes „józan eszük" változó artikulálódását elemzi. Ostnak teljesen igaza volt, amikor a lengyel liberális értelmiség 1989 utáni szereplését nevezte meg döntő tényezőnek, de alapjában véve tévedett abban, hogy a Kaczynski-féle kialakuló jobboldali elit és köreik manipulálták volna az ipari munkásságot egyfajta paranoiás libe­rálisellenes politika befogadása érdekében, így eltérítve őket „valódi" osztályérdekeiktől. Hangsúlyozom, hogy az idők folyamán a tényleges harcok a nyilvános szimbolikus konfrontáció formájába mentek át, mi­után a közösségi tulajdon megszerzéséért folytatott küzdelem elbukott, és tovább folytatódott a kulturális „tulajdonvesztés", és a tömegeknek az anyagi és kulturális források meggyengülésével új harcokba kellett bocsátkozniuk, de most már liberális és globális kontextusban.

A Kaczynski-jelenség a lengyel népi harag szerves terméke, és nem e haragnak valami ármányos politikai kihasználása, még kevésbé a népi megbántottság meglovagolásának egy formája. Mi több, a jelenkori len­gyel történelem cseppet sem egyedüli abban, hogy a liberális kozmopoli­tizmussal szemben etnikai népi küzdelmek jelentkeznek, melyek az osz­tályok közötti ellentétek régi stílusú modernista nyelvezetét helyettesítik. Ostnak elemeznie kellett volna a liberális állami eliteknek a globalizáció nyomása alatt összeomló legitimációját Lengyelországban és másutt a nacionalista ideológiák hegemón ravaszságának hangsúlyozása helyett, és kitartóbban kellett volna ragaszkodnia etnográfiai érdeklődéséhez. így a következő helyzet áll elő: azzal, hogy Ost azt hangsúlyozza, hogy a jobboldali ideológusok szándékosan kreáltak politikai kereteket, elemzése végső soron nagyobb politikai legitimitást biztosít a versengő államnak és a neoliberális globalizációnak, melynek ezek a keretek is részei, mint amilyen legalitást a tulajdontól megfosztottak tudnának adni a rendszernek. Míg Ost elismeréssel adózik az együttérző liberális baloldalnak, ténylegesen segít legalizálni a tulajdonelvétel strukturális folyamatát, hiszen erről nem beszél, azaz figyelmen kívül hagyja ezt. Mint Zadrozny története mutatja, a melankólia sokkal többféle forrásból fakad, mint pusztán a bérharcokért folyó mobilizáció hiányából.

A Kaczynski-közjáték ugyanakkor még valami másra is rámutat. Az 1989-et követő politikát Kelet-Közép-Európában mindig is a megbántottság, a harag jellemezte, s nem pedig a kiállás, a cselekvés. A választói részvétel általában alacsony, úgy 50% körül mozog, és egy kezünkön megszámolhatjuk, hány olyan kormány volt ebben a térségben, mely egymás után két választáson győzött volna. A posztkommunista átme­netet a neoliberális globalizáció és munkaszuverenitás kettős válsága közepette a választók soha nem fogadták el. Azt, hogy kiszabadultak a szovjetek öleléséből és búcsút mondtak a kommunista pártgépezetnek, egyhangú helyesléssel fogadták, de ami utána következett, azt lényegé­ben utasították el. A Kaczynskiak azért juthattak hatalomra, mert szava­zóik, a választásra jogosultak maximum 15 %-a voltak az egyetlen olyan társadalmi csoport, mely 2005-ben egyáltalán hajlandó volt az urnákhoz járulni; a többiek jórészt otthon maradtak. És a wroclawi elektronikai iparban dolgozó beszélgetőtársaim többsége strukturálatlanul ugyan, de egyetértett velük, noha csak egy töredékük volt hajlandó a Kaczynskiakra adni szavazatait. A beszélgetőtársaim vagy suttogva, vagy néha ordítva fejezték ki a legkülönfélébb indíttatású politikai cinizmusukat bármely varsói kormány – köztük a Kaczynski-kormány – iránt is, s csak nagyon kevésszer adtak hangot pozitív hitüknek. Csak kevesen voltak, köztük Zadrozny, akik valóban azonosultak a Kaczynskiak erényre, félelemre és gyanakvásra épített kampányával. 2007 októberében a jobboldali kormányzat vereséget szenvedett, és a liberális Szabadság Unió lépett hatalomra. A választói részvétel 1989 óta most volt a legmagasabb, elérte a félelmetes 51%-ot. Míg a Kaczynskiak abszolút számokban nagyobb támogatást szereztek, mint 2005-ben, az iskolázott nagyvárosi fiatalság mozgósítása azonnal felborította a törékeny egyensúlyt.

És valami más is megváltozott a nagy lengyel városokban, Wroclawot is beleértve, a munkásosztály újratermelődésének körülményeiben. Az a tény, hogy 2004-ben Lengyelország végre az EU tagja lett, három olyan következménnyel járt, melyet a lengyelek már 1989 óta intenzíven óhajtottak: 1. lehetővé vált nagy tömegek munkavállalása Nyugaton; 2. a transznacionális vállalatok jelentősen megemelték az országba és Ke­let-Európába beáramló ipari befektetések összegét; 3. nagy pénzekhez jutottak a régiós és a mezőgazdasági pénzalapok. Lengyelország kapott a legtöbbet ezekből a beáramló pénzekből, míg Közép- és Kelet-Európa egészében a nyugat-európai korporációk elsődleges tömegtermelési bá­zisa lett. 2004 után ez a három folyamat együtt végül azt eredményezte, hogy az Európában legmagasabb munkanélküliség jelentősen csökkent Lengyelországban (hivatalosan 2003-ban a munkanélküliség közel 20%-os volt, 2007-ben pedig kb. 13%-os).

A csökkenő munkaerőtartalékok és a globális kapitalizmusba való felgyorsult beilleszkedés láthatóan felerősíti az iparban a despotikus munkaerőrendszereket. A tömeges kivándorlás miatt 1989 óta először munkaerőhiány lépett fel. És a nyugati tőke, amely végre jelentősebb beruházásokba kezdett az álló tőke szférájában, váratlanul magasra emelte a termelékenységi mutatókat, hiszen a munkásoknak a fokozódó kelet-ázsiai versenytársakkal kell felvenniük a tempót. Míg beszélge­tőtársaim a kilencvenes évek végén az áskálódó kommunistákra és a közéletet korrumpáló liberálisokra panaszkodtak, ebben az új európai és globális kontextusban történeteik már egyre inkább a régi (nyugati) stílusú kizsákmányolásról szólnak. Érzékelhető, hogy a politikai azonosságtu­datban szélesebb körű átrendeződés zajlott le, mely hozzájárul majd a lengyel történelmi sérelmek újrafogalmazásához a következő években. „Végtére is, munkások vagyunk" – mondta 2007 áprilisában egyik, kissé zavarban lévő informátorom, aki az 1990-es évek vége felé ragaszkodott ahhoz, hogy ő mindig is vállalkozó volt. Mióta 1997-ben elkezdtem a vizsgálatokat, most fordult elő először, hogy ez a szó: „munkás" a régi szocialista konnotációkkal önmeghatározásként felbukkant. Miközben ezt a mondatot megfogalmazta, beszélgetőtársam, egy ötvenes éveiben járó férfi, fürkészően nézett a kérdezőre, teljes bizonytalanságban, de mégis reménykedve abban, hogy önmeghatározása helyeslésre talál.

Lengyelországhoz és a hozzá hasonló államok számára az a kérdés, hogy a következő 20 évben bekövetkező folyamat: kétmilliárd új munka­erő és fogyasztó integrációja a világrendszerbe vajon középosztálybeli fogyasztókká teszi-e őket, vagy „lehorgonyozza" újonnan felismert mun­kásidentitásukat. A megbántottság politikája nagyon valószínűen meg­marad a liberális kozmopolitizmus homályos nacionalista elutasításának keretei között, mondván, a liberálisok kiárusítják a nemzetet, és időnként megerősödik majd az osztályharc a dolgozó emberek szlogenjének hang­súlyozásával, mihelyt a termelésben dolgozó lengyelek érezni fogják az ázsiai munkaerőtartalékokra nehezedő, demokratikusnak aligha nevez­hető versengő államok által rájuk terhelt kizsákmányolás hatásait.

E tanulmányban vizsgálatom tárgyát a populáris nemzeti paranoia speciális lengyel megvalósulása képezte. Tézisem az, hogy a jelenlegi, gyakorta vijjogó nemzeti és nacionalista címlapsztorik elemzéséhez nem elég a nacionalista pártok és elitek tanulmányozása, hanem be kell vonnunk a képbe az osztálykonfigurációk és röppályák szorosan összefüggő megközelítéseit, hogy behatolhassunk a társadalmi és egzisztenciális bizonytalanság, az ezzel járó megélt félelmek és dühök mélyen fekvő textúrájába. Bemutattam, hogy sikerrel alkalmazhatjuk az Edward Thompson-féle „osztályharc osztályok nélkül" módszerét – különösen, ha összeházasítjuk Eric Wolf elemzőerejének stratégiáival. E sikeres elemzés révén közelebb kerülhetünk a jelenlegi poszt-szoci­alista/posztjóléti állapotoknak és a munka- és népi szuverenitás kettős válsága összefonódásának megértéséhez, ahhoz a válsághoz, mely a világ bármely pontján jelentkező helyi, népi csalódottság és paranoia szükséges háttere.

(Fordította: Baráth Katalin)

 

A tanulmány a Max Weber Program (EUI) szervezésében 2008 májusá­ban megrendezett, Globalizáció és egyenlőtlenségek: Gondolatok, elmél­kedések a megosztott világ fejlődéséről című konferenciára készült.

 

Hivatkozások

Ali, Tariq, 2002, The Clash of Fundamentalisms. London, Verso.

Appadurai, Arjun, 2006, Fear of Small Numbers. An Essay on the Geography of Anger. Durham-London, Duke University Press.

Bartha Eszter, 2007, Alienating Labor. Workers on the Road from Socialism to Capitalism in East Germany and Hungary, 1968-1989. Dissertation CEU.

Bourdieu, Pierre, 2000, Acts of Resistance. Against the Tyranny of the Market. New York, The New Press.

Buchowski, Michal, 2006, The Specter of Orientalism in Europe: From Exotic Other to Stigmatized Brother. Anthropological Quarterly, vol 79, (2006), no 3, pp. 463-482.

Derluguian, Gyorgi, 2005, Bourdieu's Secret Admirer in the Caucasus. A World System Biography. Chicago, Chicago University Press.

Ekiert, Gregorz-Jan Kubik, 1999, Rebellious Civil Society. Popular Protest and Democratic Consolidation in Poland 1989-1993. Ann Arbor, University of Michigan Press.

Frank, Thomas, 2004, What's the Matter with Kansas? How Conservatives won the Heart of America. New York, Owl Books

Friedman, Jonathan (ed.) 2003, Globalization, the State and Violence. Walnut Creek, Altamira Press.

Gingrich, Andre-Marcus Banks (eds.), 2005, Neo-Nationalism in Europe and Beyond. Perspectives from Social Anthropology. New York-Oxford, Berghahn Books.

Holmes, Douglas, 2000, Integral Europe – Fast Capitalism, Multiculturalism, Neo-Fascism. Princeton, Princeton University Press.

Gledhill, John, 2000, Power and Its Disguises. Anthropological Perspectives on Politics. London, Pluto Press.

Kalb, Don, 2005, From Flows to Violence: Politics and Knowledge in the Debates on Globalization and Empire. Anthropological Theory, vol. 5, no.2, (2005), pp. 176-204. Magyarul lásd Don Kalb: A folyamatoktól az erőszakig – Politika és tudás a globalizációról és birodalomról folyó vitákban Eszmélet 78. 2008. nyár.

Kalb, Don, 2002, "Afterword: Globalism and postsocialist prospects", Chris Hann (ed.), Postsocialism: Ideals, Ideologies and Practices in Eurasia. (London) Routledge

Kalb, Don-M. van der Land-R. Staring-B. van Steenbergen-N. Wilterdink (eds.) 2000, The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Boulder-Lon­don, Rowman and Littlefield.

Kalb, Don-Herman Tak (eds.), 2005, Critical Junctions. Anthropology and History beyond the Cultural Turn. New York-Oxford, Berghahn Books.

Kalb, Don, 1997, Expanding Class. Power and Everyday Politics in Industrial Communities, The Netherlands 1850-1950. Durham-London, Duke University Press.

Kalb, Don, 2008, "Headlines of Nationalism. Subtexts of Class", Antropologica 2008 (megjelenés alatt).

Katznelson, Ira, 1998, Liberalisms Crooked Circle. Princeton, Princeton University Press.

Klein, Naomi, 2007, The Shock Doctrine. The Rise of Disaster Capitalism. Lon­don, Penguin Books.

Kornai János, 1980, A hiány. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Kubik, Jan, 1994, The Power of Symbols against the Symbols of Power. The Rise of Solidarity and the Fall of State Socialism in Poland. University Park, Penn State Press.

Los, Maria-Andrzej Zybertowicz, 2000, Privatizing the Police State. The Case of Poland. Basingstoke, MacMillan.

Mann, Michael, 1999, "The Dark Side of Democracy: The Modern Tradition of Ethnic and Political Cleansing", New Left Review I/235 (1999) 18-45.

Moore, Barrington,1978, Injustice. The Social Bases of Obedience and Revolt. White Plains, NY, M.E. Sharpe.

Nonini, Don, 2003, American Neoliberalism, 'Globalization', and Violence: Reflections from the United States and Southeast Asia. In Jonathan Friedman (ed.): Globalization, the State, and Violence. Walnut Creek, Altamira, pp. 163-202.

Ost, David, 1990, Solidarity and the Politics of Anti-Politics. Opposition and Reform in Poland since 1968. Philadelphia, Temple University Press.

Ost, David, 2005, The Defeat of Solidarity. Anger and Politics in Postcommunist Europe. Ithaca, Cornell University Press.

Piccone, Paul, 1993, Confronting the French New Right: old prejudices or a new political paradigm? Telos, no. 98/99 (1993), pp. 3-23.

Poznanski, Kazimierz, 1996, Poland's Protracted Transition. Institutional change and economic growth, 1970-1994. Cambridge, Cambridge University Press.

Shields, Stuart, 2007, From socialist Solidarity to neo-populist neoliberalisation? The paradoxes of Poland's post-communist transition. Capital and Class, (2007), vol. 93, pp. 159-78.

Smith, Gavin, 2006, When 'the logic of capital is the real that lurks in the background'. Current Anthropology, vol. 47, no. 4 (2006), pp. 621-39.

Tilly, Charles, 2003, Contention and Democracy in Europe, 1650-2000. Camb­ridge, Cambridge University Press.

Tismaneanu, Vladimir, 1998, Fantasies of Salvation: Democracy, Nationalism, and Myth in Post-Communist Europe. Princeton, Princeton University Press.

Turner, Terence, 2003, Class Projects, Social Consciousness, and the Contradictions of 'Globalization'. In Jonathan Friedman (ed.): Globalization, The State and Violence. Walnut Creek, Altamira, pp. 35-66.

Van der Veer, Peter, 2006 Pim Fortuyn, Theo van Gogh, and the Politics of Tolerance in the Netherlands. Public Culture, vol. 18, (2006), pp. 111-125.

Wieviorka, Michel, 2003, "The New Paradigm of Violence", Jonathan Friedman (ed.): Globalization, the State and Violence, Walnut Creek, Altamira, pp. 107-40.

Wolf , Eric, 1990, Facing Power. American Anthropologist vol. 92, (1991), pp. 586-596.

Worsley, Peter, 1969, The Concept of Populism. In Ghita Ionescu-Ernest Gellner (eds.): Populism. Its Meanings and National Characteristics. London, Weidenfeld and Nicholson.

 

Jegyzetek

1 Michael Buchowski kimutatta, hogy a kelet-európai eliteknek hasonló és ta­lán még a nyugatiakénál is radikálisabb, orientalizáló ideáik vannak saját, nekik alávetett honfitársaikról (Buchowski, 2006).

2 Peter van der Veer kivétel e szabály alól. ő a holland populizmus iszlámellenes mobilizációját annak következményeként látja, hogy maguk a hollandok véglete­sen képtelenek megküzdeni saját vallásosságukkal (Van der Veer, 2006).

3 Ebben egyértelműen osztozom Michael Burawoy (2001) véleményével, amikor a világrendszer és az osztályszempont alapján bírálja Eyal, Szelényi, Townsley (1998), továbbá Stark és Bruszt (1998) nézeteit, bár én kicsit elfogadóbb vagyok az ezen szerzők által hangoztatott folyamatfüggő megközelítések tekintetében, mint Burowoy. Én a hangsúlyt a globális folyamatok és az ezt keresztező helyi fej­lemények kritikus találkozási pontjaira teszem (lásd Kalb, 2005). Ezek egymásnak nem alternatívái. Lásd még Jan Drahokoupil (CEU-disszertáció) tanulmányát az Európai Unióban kialakuló versengő állam fogalmával kapcsolatban (megjelenése 2008-ban várható).

4 Természetesen akadnak kitűnő átfogó elemzések is, melyek „tisztes távolból" követték az eseményeket, mint egy nemrég megjelent mű: Stuart Shields: „From socialist Solidarity to Neo-populist neoliberalization? The paradoxes of Poland's post-communist transition", (Shields, 2007).

5 Meglepően kicsi a munkás önigazgatással/önirányítással foglalkozó kutatások száma mind Lengyelországban (bár nem állítom, hogy minden forrást ismernék), mind a nemzetközi publikációkban. A legjobb munka ezen a téren talán Poznanski 1996-os tanulmánya. De még egyetlen következetes és alapos helyi elemzést sem láttam a folyamatok tényleges dinamikájáról. Általában a szocializmus utolsó évti­zedében és a posztszocializmusba való átmenet idejével foglalkozó helytörténeti kutatások csak most érnek el a kiadáshoz, lásd például Bartha Eszter éleslátó CEU-disszertációját: „Elidegenedett munka: munkások a szocializmusból a kapi­talizmusba vezető úton Kelet-Németországban és Magyarországon, 1968-1989", 2007. Az a véleményem, hogy a lengyel helyzetben ezek a helyi dinamizmusok gyakorta a tulajdonnak a munkáskollektívák általi valamiféle legitim ellenőrzéséhez és a tulajdon hatékony követeléséhez vezettek. A tanulmány a továbbiakban több mint hatvan oral history interjúra épül, melyeket Herman Takkal, Ewa Ignaczackal és Kacper Poblockival készítettem 1997 és 2007 között Wroclawban. Átnéztük a Polar munkásönigazgatása egyik kulcsfigurájának, Zbigniew Kosteckinek a nyolc­vanas évek elejétől a kilencvenes évek elejéig terjedő időszakból való személyes archívumát, mely tanulmányokat, szabályzatokat és sajtókivágásokat tartalmaz. Mindenkinek köszönetemet szeretném kifejezni.

6 Igaz, volt még egy másik személy is, aki a Polarban és Wroclawban hasonló befolyásra tett szert, mint zadrozny. Neve Andrzej Kowalski. őt Patrick Kenny (2005) is megemlíti, és Andrzej is egyik informátorunk volt. A két főszereplő közötti különbségek nagyon érdekesek. zadrozny szülei egy keleti faluból származnak, és mindvégig vallásosak maradtak. Krysztof tanári diplomát szerzett. ő a forradalmi lengyel nacionalista katolicizmust képviselte. Kowalski szülei Gdansból szár­maztak, és lényegében ateisták voltak. Andrzej csak általános iskolát végzett, és sokkal balosabb elkötelezettségű volt, mint Krysztof. A munkások katolikus hitét mint a lázadás etikai hajtóerejét talán alábecsülték a szocialista Lengyelországban zajlott „munkáskonfliktusokban".

7 Ez az információ azokból az interjúkból származik, melyeket Andrzej Piszellel és Zbigniew Kosteckivel, két kulcsszereplővel folytattunk, továbbá a Kostecki saját archívumában található újságkivágásokon és más írásokon alapul, melyek a nyolcvanas évek elejéről a kilencvenes évek elejéig terjedő korszakban a munkásönigazgatással foglalkoztak.

8 Interjúim során lehetőségem nyílt, hogy a Polar munkásainak privatizációs politikáját mélyebben megértsem; ők megpróbálták megakadályozni, hogy egy ágazati befektető vegye át a céget, miután a Siemens megfojtotta a nagy helyi Pafawag gyárat és felszámolták az Elwrót, a számítástechnikai üzemet is. Cso­portosan próbáltak a lehető legtöbb részvényt szerezni (tehát nem individualizált részvényeket), melynek révén maradt 15%-uk. A többit az állam kapta, miután a Polart bevezették a varsói tőzsdére és 35%-át a Brandt, egy francia befektető vette meg, mely aztán 2000-ben csődbe ment. A további részleteket itt sajnos nem tudom kifejteni.

9 Az adósság összegét végül két hullámban jelentősen csökkentették a kilencve­nes évek elején és közepén. A nyugati, szuverén hitelezők, többségükben a hitele­ző államok párizsi klubjának tagjai, az 1989-1992 közötti időszakban folyamatosan nyomást gyakoroltak a lengyel gazdaságra a hitelek visszakövetelésével, és kivár­ták, amíg az új rezsim teljességében átvette a kialakuló washingtoni konszenzus liberalizációs, stabilizációs és privatizációs elképzeléseit. Amikor a kommunisták az 1993-as választásokon visszakerültek a hatalomba, a Nyugat pánikba esett, és úgy döntött, csökkentik a tartozások összegét, hogy Lengyelországot és ezzel talán az egész Kelet-Európát is a nyugati táborban tudják tartani, és hogy meg­akadályozzák, hogy az ellenőrzés végképp kicsússzon a kezükből. Lengyelország volt az első nemzet, melyet a „nemzetközi közösség" ilyen szívélyesen kisegített. 2000 után még néhány nemzet részesült ebben a kiváltságban, főképpen afrikai államok, a Világbank szigorú iránymutatásának megfelelő feltételekkel.

10 Jerzy Scacki, a lengyel szociológia egyik alapítója, 1997-ben a bécsi Társada­lomtudományi Intézetben egy beszélgetésen mondta ezt el, melyen személyesen részt vettem. Sokan próbálták meggyőzni arról, hogy a szakszervezetek a civil társadalom alapsejtjei, de ezt azzal utasította vissza, hogy a lengyel szakszerve­zetek „kommunista stílusú követelőző magatartást" tanúsítanak.

11 Mint a bécsi Társadalomtudományi Intézet SOCO-programjának vezetője voltam jelen, és ebben a minőségemben vettem részt a tízéves évfordulós meg­emlékezésen. A SOCO elsődlegesen a visegrádi országokban társadalompolitikai kutatásokat támogató program volt, s a Ford Alapítvány és az osztrák szövetségi kancellária finanszírozta. A SOCO a kommunisták 1992-es váratlan lengyel vá­lasztási sikereire adott nyugati reakcióként született.

12 Margolzata Calinska, Zadrozny testvére és a Szolidaritás helyi vezetője a Polarban általában „a családom" kifejezéssel utalt a gyárra, a munkásokra és a Szolidaritásra együttesen.

A folyamatoktól az erőszakig – Politika és tudás a globalizációról és birodalomról folyó vitákban

A szerző szerint a neoliberalizmus térhódítása a politikai és piacpárti liberálisok mára felbomló szövetsége által volt lehetséges. A kialakuló transznacionális osztály uralmát átalakuló formában gyakorolja – a proletarizálódás globális, az államok hitelüket vesztik és a poszt-állampolgárok provincializálódnak -, így nemzeti vagy vallási múltúnk jelenleg válik jövőnkké, mivel a feltétlen értékek, hitek és hűség veszik át a félresikeredett univerzalista modernizmus szerepét.

Bevezetésa

Ez a cikk a jelenlegi globalizáció- (és benne birodalom-) elméletek különféle irányzatait és kritikáit veszi sorra, ahogy azok a hidegháború vége óta visszatükrözték és előmozdították a világtörténelmi események sorát. Amellett érvel, hogy a globalizációelméletek a valóban létező szocializmus összeomlásával létrejött Egységes Világban egyszerre voltak a politikai képviseletet orientálására kialakított politikai álláspontok és szövetségek szubjektív (emic) és objektív (etic) eszközei. Az 1989 utáni években a globalizációelméletek megfelelő eszközzé váltak arra, hogy kifejezzék a neo- vagy piacpárti liberálisok és a politikai liberálisok kibontakozó összefogását. E liberális szövetség állította először azt, hogy a piac- és demokráciaépítés, a civil társadalom erősítése és a jólét megteremtése sokak számára egyre inkább összetartó vállalkozások és azok végül egymást kölcsönösen erősítő erők halmazát alkotják. Az erők ezen halmaza a globalizáció, amiről úgy gondolták, hogy a liberalizmus égisze alatt egyesíti majd a világot. A globalizáció elméletét átültették a globális kormányzás alapelveibe is – melynek példája a washingtoni konszenzus. Ezt a cikk első részében taglalom.

A kilencvenes évek közepétől ebben az összefogásban a politikai liberálisok egyre nagyobb teret követeltek a neoliberalizmussal szem­ben. Növekvő öntudatukat kifejezték a piacvezérelt fejlődés és az abból állítólag automatikusan előálló intézményi javak institucionalista kritikájá­ban. Felemelkedésük tükrözte a minden országban, valamint a Nyugat/ Észak és a többi világrész közötti mélyülő anyagi egyenlőtlenséget, ami a felfokozott piacosítás következménye. Valamint reflektált a kilencvenes években váratlanul megerősödő nemzeti, etnikai és vallási szűklátókörű­ségre is. Az institucionalisták úgy alakították át a globalizációvitát, hogy a figyelmet a hatalom, történelem, hely és képviselet kérdéseire irányí­tották, valamint rámutattak arra, hogy az államok és közintézmények folyamatosan a középpontban maradtak és olyan fogalmakat vezettek be, mint a sorrendiség (sequencing) és hibriditás.b Ők is hozzájárultak a globalizációról és a világ egyenlőtlenségéről folyó vita felelevenítéséhez. Ezt a cikk második és harmadik részében tárgyalom.

A liberális szövetség szellemi hegemóniáját két politikai folyamat ásta alá. 1997 után az egyet nem értés és kritika baloldali irányban ra-dikalizálódott: a munkásmozgalmak, a szegény országok csatarendbe fejlődő kormányai, a földműves szervezetek, környezetvédők, az őslakos mozgalmak és a hozzájuk kapcsolódó civil szervezetek csatlakoztak a létrejövő antiglobalista vagy az Igazságos Világot Mozgalomba (Global Justice Movement). 2000-et követően az újjáéledő konzervatívok, neokonzervatívok és nacionalisták az Egyesült Államokban kihasználták a demokrata párt hosszan tartó neoliberális kozmopolitizmusát (ahogy a konzervatívok máshol is tették, mint Hollandiában és Dániában), és megszerezték az államhatalmat. A fehér dolgozó osztályok több he­lyen is egyre növekvő mértékben érezték idegennek a megreformált szociáldemokrata pártokat, és elkezdtek a konzervatív nézőpontokkal azonosulni. Válaszként a súlyos pénzügyi válságok sorára, valamint a szeptember iszlamista támadásra, a konzervatív szövetség sürgette a birodalom, az egyoldalú fellépés és a militarizált intézménytervezés (institutional engineering) sokkal nyíltabb felvállalását. Mind a bal- és jobboldali elmozdulás a birodalommal és imperializmussal foglalkozó elméletalkotás új hullámát indította el, amit én a globalizációról folyó vita szerves részének tekintek.

A cikk célja, hogy nagy vonalakban megmutassa a globalizációról folyó vita időben és politikai tartalmában változó összefüggéseit. A cikk megvizsgálja a piaci- és politikai liberálisok, valamint a birodalomteore­tikusok egymással versengő feltevéseit, majd összeveti őket a meglévő bizonyítékokkal.

Szerzőként nem kívánok semleges vitapartnernek látszani. Polányihoz nem kismértékben hasonló véleményem szerint a globalizáció jelenlegi formáit a világméretű piacosítás politikai vállalkozásának lehet tekinteni, aminek fő támogatói a nemzetek feletti osztály belőle leginkább hasznot húzó szegmensei, illetve a függő országokban velük együttműködő (komprádor) szövetségeseik. E vállalkozás ingadozik a liberális technok­rata uralkodási mód (többoldalúság és „globális kormányzás"), valamint az inkább militáris és egyoldalú beavatkozások között, melyekben az Egyesült Államok a saját, illetve vállalatcsoportjai érdekeit a szövetsé­geseivel szemben is érvényesíti. E két mód közötti különbség kevésbé lényegbevágó, mint azt gyakran gondolják, úgy kell rájuk tekintenünk, mint egy jelenség két arcára.

E folyamat három rendszerszintű társadalmi következményét külön­böztetem meg:

  1. a világ népességének folyamatban lévő proletarizálása, amelybe beletartozik a parasztság felgyorsított átalakítása kötöttségektől mentes, mobil munkaerővé;
  2. a posztjóléti és posztfejlesztő állam fokozatos delegitimálása, amit Friedman (2003) és Wallerstein (2003) is állít, szerintem azonban az államok összeomlása a leggyengébb láncszemeknél csak egy általánosabb és rendszerszerű folyamat jéghegyének csúcsa;
  3. válaszként a nemzetek feletti osztályok kozmopolita nézetek mentén való kialakulására, a posztállampolgárok etnizálódása, benszülötté és „beszűkültté" válása (pl. Friedman, 2003).

Szerintem a globalizációs retorika ellenére a felségterület és tér a társa­dalmi kapcsolatok és intézmények jellegzetes csoportjainak leírásában fontosabbá vált, nem pedig jelentéktelenebbé (ahogy Hoogvelt, 2001 és Robinson, 2002 állítja). Azonban az ilyen jellegzetes következmények (pályagörbék) magyarázata mára inkább a helyi és globális struktúrák kölcsönhatásán kell alapuljon, mint bármely területen belüli tulajdonságon per se. Végül, úgy tartom, ez megújulást hoz az antropológiában és a társadalomtudományokban, mely alapjában véve kevésbé lesz leíró és a helyi részletekhez kapcsolódó, mint amilyen a posztmodernizmus alatt volt a nyolcvanas és kilencvenes években, habár néhány eredményét megtartja. A közös tudományközi programok felé fordul és csak néhány fő kérdésre és fogalomra koncentrál majd, mint a birodalom, az állam és az osztályok kifejlődése, a mozgósítás és igényformálás, továbbá az ezekhez kapcsolódó kulturális folyamatok – például a provincializálódás és etnicizálás -, valamint az ezeket összekötő többoldalú kapcsolatok.

1. A liberális szövetség tündöklései

A globalizáció alatt többrétegű komplex fogalmat értünk. Valójában három intellektuális célt szolgált egyszerre. Egyszerre volt szubjektív (emic) fogalom, tudományos szakkifejezés és politikai program. Alapvetően nem állít többet, mint hogy a világ emberei és helyei egyre kiterjedtebb és sűrűbb kapcsolatokat építettek és építenek ki, és így A hely történé­seinek váratlan utóhatásai lehetnek B helyen. Ha így tekintünk rá, semmi különösebben új sincs benne. így a globalizáció egy fejlődési folyamat, amit David Harvey „az idő és tér összenyomásának" nevezett, ami az ember fokozódó képessége a távolság legyőzésére, a megtételre fordított idő lecsökkentésével (Harvey, 1989). Ez a magva a köznapi, tudomá­nyos és politikai szóhasználatnak is. Azonban minden további fogalmi specifikáció már megkérdőjelezhető. Használható? Ki számára? Ki vagy mi áll mögötte? Továbbá milyen valós bizonyítékok támasztják alá az e kérdésekre adott válaszokat? Ezen a szinten a tudomány és a politika szükségszerűen zavaros.

A következő lépéseket két megfontolás vezeti. Először, a globalizáció fogalmát szinte alig használták 1990 előtt, a kilencvenes években igazi vesszőparipává vált, és végül életre keltette, David Held kifejezésével élve, „a nagy globalizációs vitát" – belecsúszva a birodalomról folyó vitába. Ebből arra következtethetünk, hogy bár a kifejezés hosszú távú fejlődési folyamatot jelöl, de épp e folyamat felgyorsulása a kilencvenes években (és környékén) az, ami miatt érdeklődésünk homloktérbe került. Másodszor, az egymást követő kutatások igazolták, hogy a globalizáció mint hosszú távú folyamat – tekintet nélkül arra, hogy okai ideológiai és vallásos erők (Roberston, 1992), maga az emberi evolúció (William MacNeill vagy Norbert Elias életműve), a kapitalista világrendszer di­namikája (Wallerstein, 1974, 1980; Arrighi, 1994) vagy pedig e három együttes hatása (Held et al. 1999) – nem lineáris, hanem hullámokban és spirálisan, „ugrásszerű változásokkal", korszak- vagy minőségi váltások­kal jelentkezik, semmint hogy pusztán folyamatos mennyiségi változás lenne. Korszakokról és periódusokról szól, nem csupán az idő múlásáról. Mi jellemzi korszakunkat? Milyen erők dolgoznak a jelen periódusban?

A legújabb váltás a birodalomelméletek irányába segít megérteni, hogy a globalizációelméletek többségének reményei, fogalmai és feltevései -legalábbis a kilencvenes évek közepéig – igencsak saját koruk termékei voltak. Állításaik erősen túlzottak és lenyűgözők, mivel szerzőik a kor si­kerre ítélt liberális politikusai és favoritjai voltak. A globalizációelmélet volt, szerintem, a közös platform a szabadpiac neoliberális szorgalmazóinak és a civil társadalom politikai liberális szószólóinak együttműködésében (lásd Kalb, 2000). 1989-ben a berlini fal leomlása alkalmat adott e két világtörténelmi küldetés egyesítésére a globalizáció korszakteremtő vízió­jában. Mindkettőt legfőképpen az Egyesült Államok politikája ösztönözte, már a hetvenes évek eleje óta: az emberi jogok előmozdításának helsinki folyamata, valamint a nemzetgazdaságok monetarista és egyúttal liberali­záló reformjának keretében. Ezeket mára egyrészt a nyolcvanas években Latin-Amerikában kipróbált, majd John Williamson által 1990-ben széles körű használatra tömören megfogalmazott washingtoni konszenzus (Williamson, 1990), másrészt az ENSZ kozmopolita emberbarátsága, a Nemzetközi Büntetőbíróság és a nemzetközi civil szervezetek világa testesítik meg.

A fal leomlásának utóhatásaként a liberálisok és neoliberálisok egye­sítették erőiket, hogy közös erőfeszítéssel kialakítsák az idősb Geoge Bush „Új Világrendjét". Ez valódi globalizációs szövetség volt, ami tük­rözte abba vetett hitüket, hogy a liberális kapitalizmuson kívül „más nem játszik". Újraélesztette a felvilágosodás régi reményét, a doux commerce elvét a kereskedelem jótékony hatásáról, mivel azt állította, hogy: 1) ha az árukat az emberek és helyek között szabadon cserélik; 2) akkor a sze­replők mindenütt felismerik majd saját érdekeiket termelőként és fogyasz­tóként is, és érvényre juttatják majd a kollektív érzelmekkel és a felhevült politikával szemben; 3) ezek után átalakulnak „független" és produktív modern „középosztállyá"; 4) akik aztán polgárjogokat követelnek majd, és a hatékonyság mellett a bennfentes érdekek ellen szavaznak; 5) ami majd előmozdítja a kereskedelmet, jólétet, szabadságot és növekedést, ezzel tovább erősítve az emberiség globális egymásrautaltságát (lásd Kalb, 2000, 2002). A liberális globalizációelméletek ezt az isteni kört általánosí­tották az egész világra térben és időben (világtörténelem). Elmagyarázták, hogy a globalizáció miért jó és miért nyerhet mindenki rajta.

Mindkét liberális irányzat szerint a globalizáció okszerű, anonim és többé-kevésbé ellenállhatatlan folyamat. Az idő és tér összenyomása in­dítja be az egész isteni kört, aminek következtében még jobban legyőzik a távolságot. A piacok és az emberi erkölcs kinőtték a nemzetállam és államnemzet ketrecét, ahogy azt a szocialista világ összeomlása bizo­nyította. Végül elérkeztünk a szabad világ civilizációjának küszöbére és útra keltünk a kozmopolita uralom korszaka felé. Ezért a nemzetek feletti kormányzás szerveinek létrehozása a feladat, hogy tovább vezesse ezt a folyamatot. Az így felfogott globalizáció egy igazi nagy narratívát alkotott, ami kiszorította a modernitás nagy narratíváit (liberalizmus, szocializmus, korporatizmus), mivel azok a kapitalista világban a nemzetállam társadal­mi megszervezéséért folyó XIX. és XX. századi harcokon alapultak. Ez lett az új nagy narratíva, épp egy évtizeddel azután, hogy a modernitás nagy narratíváit halottnak nyilvánították a posztmodern filozófusok. A globalizációelmélet a (neo)liberalizmus feltupírozása volt, amit angol­szász hazájából kiindulva globális léptékűre nagyítottak (Kalb, 2000). Épp ezért nagy biztonsággal megjósolhattuk volna, hogy a szocialista, korporatista, imperialista és regionalista alternatívákat – néhányukat a nacionalizmus vagy vallás keretei közt megfogalmazva – a közeljövőben nyíltan fogják ajánlani; és lásd, mára már feljövőben vannak.

A globalisták rámutathatnának a kozmopolita kormányzást aládúcoló nemzetközi intézmények egyre bővülő sorára, kezdve a Valutaalappal, a Világbankkal, az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény­nyel (GATT) és a Világkereskedelmi Szervezettel (WTO) a gazdaság területén, egészen az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságáig (UNHCR), a Nemzetközi Büntetőbíróságig és más szervezetekig a nemzetközi és emberi jogok területén. Mindegyikük médiajelenléte és hatásköre is növekedett a kilencvenes években. A globalisták szintén a zászlajuk alatt tudhatnák a nemzetközi együttműködés intézményeit, mint a G8 találkozók, a NATO, a NAFTA, az Európai Unió, az APEC, az ASEAN és más regionális fórumok, melyek arra törekednek, hogy a politikai és törvényhozási koordinációt a nemzetállami szint fölé emeljék. Ráadásul a globalisták elénk tárhatnák, hogy a világpolitika csúcsszintje alatt is létrejött a szakmai koordináció sűrű szövete, mint például a kábítószerek, technikai szabványok, egészségügy, telekommunikáció, halászat, turiz­mus, légi közlekedés, bankfelügyelet, atomenergia, biztosítás, könyvelés stb. területén. Ennek eredményeképp míg a kilencvenes évek közepén évente csak két-három konferenciát tartottak, addig az évtized végére több mint 4000-et (Held – MacGrew, 2002: 19.). A XX. század kezdetén 37 nemzetközi kormányközi szervezet volt, ami 2000-re 6743-ra nőtt (uo.).

A politikai liberálisok emellett büszkén emelhetnék ki a nem kormány­zati szervezetek (NGO) globális civil társadalmának gyors növekedését, mely szervezetek környezetvédelemi, emberiességi, igazságszolgáltatási, társadalmi és nemi szerepekkel összefüggő kérdések specializált szó­szólói. Emellett néhányszor sikeresen mozgósítottak globális és nemzeti elképzelések megváltoztatására, mint például a nemzetközi kampány a taposóaknák betiltására, a Greenpeace akciói a Shell ellen, a Human Rights Watch, az Amnesty International, a Transparency International, az Orvosok Határok Nélkül (MSF) és újabban a Jubilee 2000, melynek sike­rült a legszegényebb országok adósságelengedésének kérdését a G8, illetve a Világbank napirendjére vetetnie. Ezek a példák azt mutatták, hogy a civil társadalom akcióinak megvan a lehetőségük arra, hogy valóban befolyásolják a globális magas politikát és a zárt ajtók mögötti szakértői tárgyalásokat, egész addig is elmenve, hogy kierőszakolják a Világbank állandó Vizsgálóbizottságának megalakítását (lásd például O'Brien et al. 2000; Khagram, 2002, 2004; Smith, 2002). Továbbá demonstrálták, hogy a kozmopolita kormányzás valós és képes saját demokratizálására. Akcióik a hivatalos intézményeket többek között arra kényszerítették, hogy nyilvánossá tegyék eljárásaikat, bizonyítva ezzel, hogy valójában elszámoltathatók az állampolgárok világtársadalma előtt. A nemzetközi civil szervezetek száma 2000-re több mint 47 ezerre nőtt (Held-MacGrew, 2002: 18.). A globális civil társadalom szereplőinek e sűrű hálózata, különösen az emberi jogok, feminizmus és környezetvédelem területén működőké, bizonyította leginkább a globális öntudatot, az emberi lények egymásrautaltságának felismerését a világban, amit Giddens (1995), Falk (2000), Held (1995), Káldor (2003) és mások a folyamat mozgatórugója­ként és a kulturális globalizáció fokmérőjeként azonosítottak.

Van a szerzőknek egy szociáldemokratább csoportja, mint Castells (1986, 1996), Reich (1991) és Sassen (1991, 1998), akik részben erő­sítették, részben gyengítették a globalizmus ügyét. Eredményeik a Nyu­gat iparvesztésének társadalmi következményeit vizsgáló, nyolcvanas években végzett kutatásaikból származnak, melyek mindig kiemelik a globalizálódó gazdaság által generált társadalmi és területi kirekesztő tendenciákat. Azonban ezzel egyidejűleg igazolva látják a globalisták alapállítását, mely szerint a nyolcvanas és kilencvenes években piac- és technológiavezérelt átmenet zajlik a helyek teréből (space of places) a folyamatok terébe (space of flows). A fizikai hely egyre kevésbé számít, állítják, azonban a globális hálózatokba való beágyazódás egyre inkább. Reich, Castells és mások szerint a nemzetgazdaságok mára nagyrészt Akciók, a társadalmi csoportok és fizikai helyek sorsa már piacképes szaktudásuktól, valamint a globális termelés és csere hálózatába való logikus beágyazódásuktól vagy kirekesztettségüktől függ. E folyamat során a nemzetközi multinacionális (nemzetközi) vállalatok átalakultak transznacionális (nemzetek feletti) vállalatokká, melyek termelési és marketingterüket a termelékenység, hozzáadott érték és vásárlóerő globális kritériumai alapján határozzák meg. A gazdasági és politikai hatalom, szerintük ennek következtében, mára lényegét tekintve szétvált. Érvrendszerükből következően megállapították, hogy a vállalati mono­póliumok elvesztették tartósságukat. Ez egyfelől veszélyt jelentett a régi kedvezményezettek számára, legelőször is a centrum-országok férfi fizi­kai munkásaira nézve, másfelől esélyt a kívülállók számára, elsősorban a nők részére – Északon és Délen egyaránt. A fő mondanivaló az volt, hogy a globális piac meglepően nyílt és dinamikus tereppé vált, amely mindenki számára elérhető, ha piacképes szaktudást szerzett a mumbai és írországi szoftverfejlesztőktől, Sáo Paulo és Szöul vasmunkásaiig, Szencsen, Monterrey vagy Manila munkásnőiig. így bízhatunk az okta­tás- és a piactámogató politikákban, hogy segítenek megakadályozni a társadalmi kirekesztődést.

A globalisták szintén rámutattak, hogy a külkereskedelem a hetvenes évek óta sokkal gyorsabban nőtt, mint a termelés. Még ennél is fonto-sabb, hogy a külföldi közvetlen tőkebefektetések hatalmas mértékben fellendültek a nyolcvanas évek elejétől fogva, ami tovább gyorsult a kilencvenes években (egészen 1997-ig). A portfólió-befektetésekc , rövid­távú hitelek és a devizatranzakciók megtöbbszöröződtek és korábban nem látott történelmi csúcsokat értek el. Irdatlan mennyiségű tőkefelesleg állt rendelkezésre, amit részben a transznacionális vállalatok, részben nyugdíj- és befektetési alapok, valamint biztosítótársaságok termeltek, továbbá részben az új pénzügyi intézmények, mint a fedezeti alapok (hedge fund) és a származékos ügyletek (derivatives). Az olyan világvá­rosok, mint London, New York, Tokió, Párizs és Frankfurt (Sassen, 1990) szárnyaló tőzsdéin és a feltörekvő gazdaságokhoz vezető regionális kapcsolataikon keresztül – mely országok mindegyike tőzsdét nyitott ebben az évtizedben – ezek a mozgékony tőkék újrahasznosultak a gyors értékesülés reményében. Ilyet gyakran találtak Délkelet-Ázsia, Kína, Mexikó, Brazília vagy Közép-Európa gyorsan növekvő exportövezetei­ben. A tőke egy részét a centrum és a periféria liberalizáló országainak privatizált iparágaiba és közműveibe fektették, ami az első években olyan mértékű új befektetéseket eredményezett e cégekbe, melyek az eladósodott országok számára különben elérhetetlenek voltak. Más része olyan államok kötvényeibe vándorolt, melyekben a pénzügyi elit megbízott ismét mind a centrumban, mind a periférián.

Az efféle számokból arra következtettek, hogy a világpiacokhoz való hozzáférés korábban nem látott szinteket elérve egyre demokratikusab-bá vált. Úgy tűnt, a tőke most mindnyájunk számára fial, bár lehet, hogy a régi kedvezményezetteknek kevésbé (a globalistákat többnyire nem nagyon hatotta meg a „búcsú a munkásosztálytól"). Ez képessé tette a korábban harmadik világnak nevezett területeket arra, hogy ne kizárólag terménykivitelből (tea, kávé, gumi stb.) szerezzék jövedelmüket, hanem exportvezérelt iparosítással is. Ami nem csak munkaintenzív feldolgo­zóipar lehet, pl. textilipar, cipőgyártás vagy ruhaipar. Dél-Koreát az ipari konglomerátumok bámulatos példája jellemzi, mint például a Daewoo, amely fejest ugrott az autógyártás és elektronika high-tech világába, vagy a Hyundai, amely kevesebb mint egy évtizeden belül szerszámgyártóból átalakult egy a felvonóktól a laptopokig mindent gyártó vállalattá. Ezek a látványos trendek, együtt a növekvő jövedelmek, valamint a Világbank, a Valutaalap és magánhitelezők által segített infrastruktúra-befektetések kombinációjával, egész körzeteket emeltek fel a világ elitgazdaságainak jól megrostált klubjába. „A kilencvenes évek végére – írja Held és MacGrew az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) adataira hivatkozva – a világ feldolgozó-ipari munkahelyeinek majdnem fele a fejlődő országokba tele­pült, miközben a fejlődő országok fejlettekbe irányuló kivitelének több mint 60%-a feldolgozó-ipari termék, ami tizenkétszeres növekmény kevesebb mint négy évtizeden belül." (Held-MacGrew, 2002: 52.)

A korai globalizációelmélet a demokrácia, a civil társadalom és a sza­bad piacok (mindenben a kommunizmus ellentéte) reményteli konvergen­ciáját hirdette, ami a világcivilizáció és kozmopolita uralom szükséges előfeltétele. Politikai platformként szolgált, lehetővé téve a szabadpiaci liberálisok és politikai liberálisok erőinek összefogását, ami segített egy egész világtörténelmi korszak létrehozásában rögtön a szocializmus összeomlásának utóhatásaként. Azonban elkápráztatta a végső liberális egyensúly ígérete, hogy mindenki számára hasznot hozhat a XX. század utolsó éveiben.

De a század utolsó évtizede korántsem volt stabil. Ez jelentős rész­ben magának a globális kormányzás liberális paradigmájának volt köszönhető, mivel ez kölcsönhatásba került és szembeszállt a korábbi társadalmi és területi struktúrákkal, és nekilátott átalakítani az egész világnépesség megélhetésének alapjait. Ennek következtében a kilenc­venes évek közepétől fogva a politikai liberálisok és a piaci liberálisok útjai kezdtek elválni. Castells, Sassen, Reich és mások – állandó kritikai mellékáramként – továbbra is hangsúlyozták a társadalmi és területi egyenlőtlenségeket (az alaposabb kifejtést lásd alább). Azonban 1996 után a Világbank éves jelentései a világ fejlődéséről (World Development Reports) nyíltan olyan figyelmeztetéseket kezdtek adni, hogy a piacok önmagukban nem elégségesek intézmények kiépítéséhez és a civil társadalom működéséhez, valamint kezdtek figyelmet fordítani az állam állapotára és karbantartására a globalizálódó világban (Világbank, 1997). Az évtized végén a kutatók és igazgatók közti nyílt ellentétek légkörében (Wade, 2001a, 2001b) a Világbank jelentései beszámoltak a tömeges nyomorról és a helyi korrupcióról (Világbank, 2000). A politikai liberálisok és az „új institucionalisták" kezdtek fokozott befektetéseket követelni a „jó kormányzásba", a civil társadalomba, az oktatásba és egészségügybe, miközben kisebb jelentőséget tulajdonítottak a washingtoni konszen­zus klasszikus feltételrendszerét alkotó bölcs tanácsoknak, úgymint a privatizációnak, stabilizációnak és liberalizációnak (például Stiglitz, 2003). A „sorrendiség" a politika kulcsfogalmává vált, ami az átmeneti társadalmak piacosítási rohamát kívánta lelassítani. Súlyos kétségek­nek adott hangot a gazdasági liberalizációt, demokráciát, növekedést és méltányosságot állítólag összekötő láncolatot illetően (lásd még ILO, 2004). A politikai liberálisok, mint Beck (1997) és Held (1995), elkezdték megkülönböztetni a globalizáció fogalmát (jó dolog: művelt civil társada­lom) a globalizmustól (rossz dolog: a vállalatok globalizációja). Benjamin Barber (1996) és mások kifejtették, hogy a globalizáló tőke MacVilágja azzal fenyeget, hogy mindenütt kitermeli a vallások és abszolút értékek dzsihádját, ahol a civil társadalmat elhanyagolják, ahogy az meg is tör­tént. Michael Hart azt a következtetést vonta le, hogy a tőke működési szférájának kiterjedése a „posztcivil társadalmon" kívül semmi mást nem hozott létre (Hardt, 1995).

A posztszocialista társadalmak átalakításának következményei, ami állítólag a globalista paradigma legfőbb próbája, mindenütt kiábrándítóak és gyakran egyszerűen csak bűntények. A katasztrófát Boszniában és Ruandában nem akadályozta meg a humanista kozmopolitizmus, miköz­ben újabbakat indított útjára Kongóban és Kelet-Timorban. A gazdagok és szegények egyre jobban szembeötlő polarizációja az országokon belül és az országok között (lásd alább), továbbá a közjavak degradálódása az oktatástól a környezetig – különösképp a volt szocialista világban és Afrikában – kiáltó ellentétben állt a helyi komprádor burzsoázia és a transznacionális osztály gazdagságával, Északon és Délen egyaránt.

A politikai liberálisok fokozatosan kiábrándultak a globalista szövet­ségben kötött alkujukból. Az európai harmadikutas szociáldemokraták a kilencvenes évek közepe óta kiszorították a konzervatív kormányokat és intellektuális avant garde-juk most több civil társadalmat szorgalmazott a szabadpiaci liberálisokkal kötött alkuban, épp ahogy Clintonék tették az Egyesült Államokban. De a civil társadalom fogalma túl képlékeny, túl elmosódott volt, valamint a gyakorlatban túl elitista ahhoz, hogy az elemzésekhez és cselekvéshez útmutatást adjon, amint az például Giddens politikai írásaiból is kitűnik (1995, 1998, 1999). Szellemi szár­mazása túl erősen liberális gyökerű volt, és megfertőzte a piacok és a demokrácia a nép felszabadítását célzó összenövésének 1848 előtti hite.1 Mindezek ellenére a növekvő véleményeltérések és a globalizmus isteni köre jóslatainak nyilvánvaló fizikai cáfolatai egyaránt feljövőben voltak a kilencvenes évek közepe után.

2. Szkeptikusok és realisták

A kritikát egyrészről politikai gazdaságtani és szociálpolitikai kutatók, másrészről antropológusok fogalmazták meg és szolgáltattak bizonyí­tékokat hozzá, a vitát pedig történelmi, térbeli, intézményi, hatalmi és egyenlőtlenségi kérdésekkel élezték. Mindez fokozódó intellektuális és politikai küzdelem közepette zajlott. A kilencvenes évek közepén a neoliberális reformok elleni első franciaországi tiltakozáshullám Pierre Bourdieu és munkatársai kulturális szociológiájának radikalizálódását váltotta ki Franciaországban és másutt is, ami nagy lendületet adott az par excellence antiglobalista folyóiratnak, a Le Monde Diplomatique-nak. Ezek a párizsi körök együttműködést kerestek a latin-amerikai aktivisták­kal és lefektették a későbbi – az 1999-ben „hirtelen" keletkezett (Fisher-Ponniah, 2003; Sen et al., 2004) – Szociális Világfórum és antiglobalista mozgalom (vagy Igazságos Világot Mozgalom) szellemi alapjainak egyes részeit. Az érdeklődés nagy hulláma szintén elérte a történeti politikai gazdaságtant művelő osztrák-magyar emigráns, Polányi Károly munkáit, amit többek között a konzervatív, közfigyelemben álló filozófus, John Gray (1998) tanulmányozott Londonban, valamint néhány baloldali szerző, beleértve Giovanni Arrighit (1994), akinek figyelemre méltó mun­kája a kilencvenes évek elején új és termékenyítő módon kötötte össze Braudel, Wallerstein és Polányi gondolatait, és ezzel előrevetítette az ezredforduló vitáinak fő témáit. Munkája felvetette, hogy a globalizáció meglehet, legfőképp a piacok korszakos kiterjesztését jelenti a centrum kapitalista gazdaságai által dominált központosított transznacionális in­tézményeken keresztül, mint ahogy azt Polányi leírta a XIX. századi és korai XX. századi brit védnökség alatt működő világrendszer esetében. A fokozódó küzdelem során (lásd alább) az új „reformista" tudományos irodalom két fő utat talált a globalista liberalizmus kritikájára. Mindkettő institucionalista nézőpontból fogalmazódott meg; az egyik inkább egy strukturalista változat, a másik inkább a résztvevőkre összpontosít. Az előbbit az „útfüggőség", az utóbbit a „hibriditás", majd kissé később a „helyteremtés" (placemaking)d fogalma köré építették.

A strukturalista institucionalisták szkeptikusak voltak a liberálisan individualista és nyílt globális tér valóságban történő kifejlődésével kapcsolatban, melyben a folyamatosan jelen lévő folyamatok a „tényező­költségek" kiegyenlítődéséhez a helyi-nemzeti intézményi sajátosságok Geichschaltunge -jához, valamint globális integrációhoz vezetnek. Például Hirst és Thompson (1996, 2000) kimutatta, hogy a tényleges árukeres­kedelem még mindig kevésbé volt nemzetközi, mint a XIX. század végi Nagy-Britanniára épülő gazdaságban. A „valódi" gazdaság, kimutatásaik szerint, inkább regionalizálódik, mint globalizálódik, a nemzeti gazdasá­gok három regionális csoportosulása emelkedik ki: az EU, az USA/Nafta és Kelet-Ázsia nagy triádjaf (lásd még Mittelman, 2000). Rámutattak, hogy az összes tranzakció nagyjából kétharmada e régiós csoportosulá­sokon belül maradt. Ezek a belső tranzakciók „beágyazódtak" (Polányi) a helyi intézmények szövetébe a munkaerőpiacon, a lakásviszonyok­ban, az oktatásban, a jogban, a bizalmi és ismeretségi hálózatokban stb. stb., melyek végül mind az államok által szervezett, többé-kevésbé közintézményi örökséghez kötődnek. Ebből az következett, hogy a valós gazdasági növekedés elsősorban nem az áramlások globális térben tör­ténő felszabadításától, hanem a termelői kultúra alapjának fenntartásától függ. Az ilyen termelői kultúráknak számos változata van, többek között a kelet-ázsiai fejlesztő államok, a kontinentális Európa jóléti államai és az angolszász liberális és tőzsdére alapozott rendszerei. Nincs értelme az egyik változatot mint az egyedüli értelmeset ráerőltetni a többire (Dore, 2000). Hasonlóan Amsden (1992, 2003), Weiss (1998, 2003), Wade (2004) és más történész institucionalisták a kelet-ázsiai államokkal kap­csolatban kiemelték az állami cselekvés központi szerepét a gazdaságok sikeres exportteljesítményre való felkészítésében. így Kelet-Ázsia egyér­telműen cáfolta a globalisták által ajánlott liberális utat az exportbevételek növelésére. Nem a sokkterápiás nyitás, hanem a türelmes és óvatosan vezetett integráció volt a levonható tanulság. Hirst és Thompson érveit alátámasztotta a megújult polányista érdeklődés az intézményi és tár­sadalmi gazdaságtan iránt, többnyire átdolgozták a beágyazódottság korábbi elgondolását, valamint a hozzá kapcsolódó hálózat és bizalom elképzeléseit (friss összefoglalókért lásd Gudeman, 2001; Guillen, 2002; Narotzky, 1997; Smelser-Swedberg, 1995; Swedberg, 2003).

Hirst és Thompson jó meglátással a figyelemet a globális áramlások és az államok állítólagos ellentétéről a regionális államcsoportosulások felé fordította, melyek a valóságban létrehozták és helyhez kötötték az ilyen áramlások túlnyomó többségét (lásd még Kalb, 2000). Ez hirtelen kihúzta a globalisták érvrendszerének fullánkját, két okból is. Először, az államok azonnal elvesztették az ellenség becstelen szerepét. Épp ellenkezőleg, az állami struktúrák a munka- és fogyasztási kultúra garanciájává és a sikeres nemzetközi integráció szervezőivé léptek elő (lásd még Milward, 1999). Másodszor, megmutatta, hogy a világ vérkeringését biztosító nagy múltú országok határai túloldalán lévő gazdaságok gyorsan integrálód­nak az Egyesült Államok, Japán és Európa centrum-gazdaságaiba. Ez a „globális" gazdaság térbeli terjedésére drámaian más becslést adott: az exportvezérelt feldolgozóipar a kevésbé fejlett országok közül csak a kiválasztott kevesekben indult fejlődésnek, többnyire azokban, amelyek közel voltak a centrum-gazdaságok hátsó udvarához, mint például Me­xikó északi tagállamai, Dél-Korea, Tajvan, Thaiföld és Malajzia, a Cseh Köztársaság vagy Nyugat-Magyarország. A kevésbé fejlettek maradéka a feldolgozóiparba irányuló közvetlen külföldi tőkebefektetésekből nagy­részt kimaradt, sokkal inkább, mint ahogy az a klasszikus imperializmus időszakában előfordult (Hoogvelt, 2001).

Ahelyett, hogy dicsőítő ódákat zengtek volna, Hirst és Thompson kimutatták, hogy a nemzetközi piacok nem teszik meg azt, amit állítólag tenniük kéne. Ennek oka a piaci kudarc, amit az állami beavatkozás, intézményépítés, nemzetközi és nemzeti újraelosztás és az állam aktív szerepének hiánya okoz. Ennek következtében nagy területek és né­pesség záródik ki Észak és Nyugat piacairól. Az institucionalistáknak így sikerült a globalisták érvrendszerét a feje tetejére állítani. Ebben a piaci kudarc volt legfőbb eszközük – a klasszikus érv, amit Keynes a közgazdaságtan „földalatti hagyományának" nevezett (lásd például Baker-Epstein-Pollin, 1999).

A piaci kudarc érvrendszere megmutatta, hogy miért maradnak ki egész területek és népcsoportok a fejlett gazdaságok keringésrendsze­rébe való integráció potenciális nyereségeiből, a globális árulánc- (vagy értéklánc-) elemzés pedig megmagyarázta, hogy a kevésbé fejlett or­szágok azon termelői, akik ténylegesen integrálódtak, ennek ellenére miért is pauperizálódnak. Ezek az elemzők (pl. Gereffi-Korzeniewicz, 1994; Haugerud et al., 2000; Kaplinsky, 2000; Kaplinsky et al., 2002) vitatták a globális piacosítás elképzelését a leszivárgásról, kimutatva azt, hogy a piacok nem anonim rejtett kézként, hanem a háló csomópontjai közt strukturált hatalmi kapcsolatokként működnek, melyben a gyengék gyakorlatilag képtelenek javítani az erősekkel szembeni helyzetüket. Miközben a design, a kutatás és a fejlesztés, valamint a marketing funk­ciói az Észak kezében maradnak, addig a Dél termelői nagyon nehezen léphetnek feljebb a hozzáadottérték-láncon, és úgy tűnik, könnyen hoz­záférhető, alacsony képzettséget igénylő és alacsony értékű munkára ítéltettek. Ez nemcsak az egyszerű termények előállítására, de a feldol­gozóiparra és a nagy külföldi közvetlen befektetésekre (FDI) is igaz. Kína és Dél-Ázsia a nyolcvanas évek közepétől felgyorsuló integrálódása az Észak hálózataiba hatalmas méretűre duzzasztotta a képzetlen és köze­pesen képzett munkaerő kínálatát. Ez erősödő bércsökkentési nyomást eredményezett a szubszaharai és részben a dél-amerikai munkások és cégek közt, illetve a munkaerő elnőiesítését eredményezte (a társadalmi nemeket illetően lásd Mills, 2003). A következményeket a piacosítás önmagában nem igazán magyarázta, a láncban elfoglalt hely, az osz­tálykapcsolatok és a világgazdaságba beágyazott regionális rendszerek útfüggősége viszont igen.

A piacnyitás már más fényben tűnt fel: a leszivárgás elősegítése helyett, a munka tartalékseregének állandó bővítésével, inkább a felfelé mutató pályagörbék blokkolását szolgálta. Kiderült, hogy inkább a monopolista ellenőrzés hatóereje, mint a demokratikus részvételé. Lehetővé tette a kapitalisták számára, hogy a szerkezetből fakadóan lenyomva tartsák a béreket a feldolgozóiparban. A mexikói Tijuana maquiladorasaitg a kínai termelők legyőzték a versenyben (lásd Financial Times, 2003. július 1.), a brazil és kolumbiai kávétermelőket kiszorították a még olcsóbb vietna­miak. Az áruláncok elemzéséből arra lehetett következtetni, hogy csak a közös fellépés és az állami beavatkozás segíthet a régióknak abban, hogy feljebb léphessenek a magasabb hozzáadott értékű termelésbe. Továbbá csak ezek bizonyultak eredményesnek a fokozott női és gene­rációs kizsákmányolás ellen – ismét egy klasszikus munkáspárti érv.

Az Észak és Nyugat szociálpolitikáját, illetve a szegénységet kutatók szintén kiemelték az útfüggőséget és a közösségi döntéseket. Saskia Sassen a centrum globális városait kutatva megvédte azt az álláspon­tot, hogy az ipari jóléti társadalmakból a szolgáltató-ipari növekedésre alapozott neoliberális városi gazdaságokba való átmenet új társadalmi polarizációt gerjeszt az Észak nagyvárosaiban (Sassen, 1991; 1998). E megosztottság már nem a tulajdonban és termelésben gyökerező, a tulajdonosokat a munkásoktól elválasztó klasszikus osztálykülönbség, hanem annál reménytelenebb: az élesen elhatárolt darabokra törő mun­kaerőpiac különálló csoportjai közt feszül. Egyik oldala a jól fizetett, ma­gasan képzett, „fehér" és szabályos munkavállalók csoportja a termelő­szolgáltató szektorban (pénzügyek, ingatlan, biztosítás, high-tech), másik oldala pedig a bizonytalan, szabálytalan, „színes", alacsony képzettségű munkavállalók tömege a fogyasztói szolgáltatásokban. Köztük kisszámú elszigetelt középosztály és önkizsákmányoló lumpenproletariátus foglal helyet – ezt jósolta Sassen az Észak városi övezetei számára (egy korai megfogalmazásért lásd Castells, 1986).

A kilencvenes évek közepén induló városi és regionális kutatások özöne azonban nem egészen igazolta e jóslatot. A köz- és magánintéz­mények nagyrészt megmagyarázták az ettől való eltéréseket. Először, a különböző regionális utak és iparosítási rendszerek különbözően reagáltak a fosztfordista-posztindusztriális átmenetre. Az inkább szak­tudás alapú rendszerek például Németországban és Japánban képesek voltak a magasabb hozzáadott érték irányába elmozdulni azzal, hogy folyamatosan átképezték a munkavállalókat (lásd például Dore, 2000). A tömegtermelés üzemeit, melyek inkább a liberális rendszerekre voltak jellemzőek Nagy-Britanniában és az Egyesült Államok ipari övezeteiben, tőkekivonás, ipartalanítás és közösségi lepusztulás sújtotta.

Másodszor, a társadalmi következményeket a korábbi szociálpolitikai rendszerek nagyban módosították, amiről Sassen eredeti okfejtése csaknem teljesen megfeledkezett. A széleskörűen kiépült jóléti államok e tekintetben sokkal jobb teljesítményt nyújtottak, mint a liberális államok, és a Sassen által megjósolt marginalizáció inkább kivételes esetnek számított, mint szabálynak. A leghatékonyabb európai jóléti államok­nak sikerült megakadályozni, hogy a munkával bírók közt előretörjön a szegénység, mivel fenntartották a kollektív munkaerő-piaci előírásokat, és közben változatos megoldásokat kerestek arra, hogy az alacsony fizetésűeknek a munkanélküliség ne legyen vonzó alternatíva. Esping Andersen munkái (1999; 2002) kiemelték, hogy a „harmadikutas" szoci­áldemokraták Svédországban, Dániában, Finnországban, Hollandiában és Ausztriában megtalálták a módját annak, hogy miként mozgósítsák a közpolitikát munkahelyteremtő rendszerek létrehozására és a nemzeti költségvetés rendbetételére. Európának mint egésznek az útja cáfolja a globalista okfejtést, hiszen az európai piacok integrációját a szociális színvonal emelkedő kiegyenlítődésével kombinálta.

A fejlődés neoliberális felfogás szerinti egyirányú útjával szemben a főleg európai társadalompolitikai rendszereket vizsgáló kutatás továbbra is a globális integráció következményeinek útfüggőségét támasztotta alá. Ebben a vonatkozásban az útfüggőség azt jelenti, hogy a következmé­nyek mindig a korábbi intézményi és kormányzási örökség közvetítésével alakultak ki. E munkák kimutatták, hogy az állam nagyon is számít. Ez azt is maga után vonja, hogy a jogokért folytatott korábbi küzdelem és az annak eredményeit időben megtartó erőegyensúly hatással van a társadalmi változások következő fordulójára (Kalb, 2003). Tehát számít a helyszín, és így (ismét) a kultúra is.

Az antropológusok, akik inkább a résztvevőkre figyelnek, lerombolták a globális civil öntudat terjedésébe és az egységes világba vetett kozmopo­lita illúziókat. Például Appadurai (1996) megkülönböztette a folyamatok öt elkülönült formáját (a technológiai, pénzügyi, ideológiai, média- és etno-szálat). A folyamatok nem egyformák, állította, és adott helyi megjelenésük az érkezésük kombinációjától függ, ami egyáltalán nem mutat mindenütt egységes képet. Hasonló megfontolásból hangsúlyoztam (Kalb, 2002), hogy a Dél és Kelet sokkal inkább szoftvert kapott, mint hardvert. A közös­ségi infrastruktúra lecsupaszítása, a megfelelőt közelről sem elérő jöve­delmek és növekvő egyenlőtlenségek mellett a hardver nélküli szoftver a globalista ajánlat gyakorlati célokra való használhatóságát az áruk virtuális képzetére korlátozta, egy fantáziavilágra, mely a személyes gyarapodás illúzióját keltette, és nem adott eszközöket a gyakorlati megerősödésre. Comaroffék (2001), Verdery (1996) és Humphrey (2002) hasonló módon azt állították, hogy a neoliberális piac – melynek szereplői nem a terme­lésben, hanem az elvont és zavaros módszerekkel megvalósítható ezred­fordulós vagyongyarapítás közös fantáziáiban cselekednek – a nép közeli „okkult gazdaság" burjánzásához vezettek. E gazdaság a kábítószereket, a harci és látványsportokat, a bűnözést, a szerencse- és pilótajátékokat, valamint egyéb látszólagos eredményeket felmutató rituálékat és a kaszinókapitalizmus „üss és fuss" módszereit állítja középpontba. Több szerző szintén felfigyelt az erősen mediatizált, rituális, „fizetős" vallások feltörésére; egyes pünkösdi-karizmatikus egyházakra például – különö­sen Afrikában, Kelet-Ázsiában és Latin-Amerikában -, melyek az e világi pénzügyi sikert jobban áhítják, mint a túlvilági üdvözülést.

A fogyasztás ilyen illúzióit erősen (társadalmi) nemekre szabták és életkor-specifikus csáberőt is bevetettek. Ez magával vonta az ellen-narratívák előretörését, melyek a nacionalizmus, lokálpatriotizmus, vallás és hagyomány köré szerveződtek (Kalb, 2002) és gyakran férfisoviniszta, paternalista hitvilággal társultak. Ezek a reaktív narratívák segédkeztek később létrehozni a – Bayart (1993) nyomán Geschiere és Meyer (1998) által – kulturális zárásnak nevezett jelenséget, amit Zizek korábban a kelet-európai átmenettel kapcsolatban már a kulturális szuperego visz-szatéréseként azonosított (Zizek, 1990). Geschiere felfigyelt a mágikus vádak és az okkult megjelenésének növekvő gyakoriságára Afrikában és Kínában azzal párhuzamosan, ahogy a nyilvánvaló egyenlőtlenség növekedett a globális fogyasztás bőségszarujából ömlő javakhoz való hozzájutásban. Verdery (1996) és Tismaneanu (1998) írta le a szovjet összeomlás és a jugoszláv háborúk nyomán felbukkanó és terjedő paranoid fantáziákat, mítoszokat, összeesküvés-elméleteket, „választott traumákat" és más közkedvelt áldozati szerepeket. Ezek újjáéledtek a kelet-ázsiai válság következményeként Indonéziában és Malajziában. Többek között a zsidókat, cigányokat, nyugatiakat, albánokat és kínaiakat vádolták azzal, hogy sötét összeesküvések révén fenyegetik az elképzelt többségi népközösség tisztességét és megélhetését. így aztán a népi identitásokat megnyomorította a végtelen nyitottság és a reaktív, félelem­mel teli bezárkózás dialektikája. Ahelyett, hogy segédkezett volna egy kozmopolita közösségi szféra létrehozásában, a neoliberális globalizáció inkább „kultúravitát" (Stolcke, 1995), „mi és ők"-harcokat, populista para­noiát generált, és heves küzdelmet az általános értelemben vett „helyte­remtésért" (Gupta-Ferguson, 1997a, 1997b; Kalb-Tak, 2005).

A kultúravitát, a „mi és ők"-megosztottságot és a helyteremtés kérdé­sét tovább fokozta a felgyorsuló migráció, melyet a globális piacosítás és a rendszerek összeomlása (egy újabb szorosan kapcsolódó jelenség, lásd alább) hajtott. A kultúráról folyó diszkurzusok gyorsan elmérge­sedtek a kilencvenes években, mind a bevándorló népesség, mind a befogadó közösségek részéről. Ez történt mindenütt, a szegény és a gazdag társadalmakban is. Az országok közti vándorlás nem érintett több embert az 1990-es években, mint a XIX. század végén (Staring, 2000), de az új migráció láthatóan fokozott területi és kulturális határ­védelmet váltott ki.

A kulturális bezárkózás dinamikája, mely a neoliberális globalizáció ellentmondásaiban gyökerezik, további lökést kapott a föld, munka, lak­hatás, oktatás és néha a házassági piac szűkös forrásaiért folyó fokozódó küzdelemtől. Appadurai (1996) és mások szerint a valahová tartozásra való vágy a globális korban erős fantáziákat hozott létre az „otthonról" a definíció szerint nem éppen barátságos befogadó társadalmak di­aszpórában élő csoportjaiban. A képzeletben létező szülőföld gyakran radikálisabban tradicionálissá vált, mint „otthon". Néhány bevándorló csoport transznacionális radikális nacionalista mozgalmakhoz csatlako­zott, melyek gyakran erős tényezővé váltak a hazai politika formálásában például Pakisztánban, Afganisztánban, Indiában, Nigériában, Horvátor­szágban, Észtországban és másutt. A transznacionalizmust általában viszonylag új erőnek tartották, melyet az olcsó kommunikáció és utazás tett lehetővé. Ennek összetett hatásai az „otthon" országaiban magukban foglalták – a diaszpóra megnövekedett aktivitása és finanszírozása miatt fokozódó politikai küzdelmen felül – a hazautalások meredeken emelkedő jelentőségét a segélyekkel szemben, a források eltérítését a beruházá­soktól a presztízsfogyasztás felé, s nemkülönben az „agyelszívást" is (lásd Mazzucato, 2004; Vertovec-Cohen, 1999; Vertovec et al., 2003). A menekült népesség és a polgárháború vagy jogszabályok által elűzött emberek között a diaszpóra-nacionalizmus gyakran a megtisztulásról és áldozatról szőtt erőszakos álmoknak nyitott utat, mint például a hutu és tuszi menekültek közt Közép-Afrikában (Malkii, 1995), a tamilok közt Indiában, Európában és az Egyesült Államokban, és természetesen a palesztinok közt Ciszjordániában, Gázában és Libanonban.

A kulturális özön és bezárkózás nagy ívű játékán, valamint a népes­ség vándorlását és befogadását felügyelő erősödő határvédelmen felül a globális kor az antiliberalizmus egy másik szisztematikus forrásával is jeleskedik, mely a globális piacosításhoz kapcsolódó – alapelvként meghirdetett – demokratikus átmenetből fakad. A demokratizálás „har­madik hulláma" kevésbé volt problémamentes és magától értetődő, mint azt eredetileg gondolták. Ez azonnal nyilvánvalóvá vált, amikor Jugoszlávia felbomlásának drámája kibontakozott. Lengyelországban és a Szovjetunióban a nómenklatúra-elit, beleértve a magasrangú pártfunk­cionáriusokat és a titkosszolgálatok tagjait, úgy döntött, hogy időben és nyereséggel en masse csatlakozik a transznacionális kereskedelem és pénzügyek kiépülő hálózatához, gyakran egyszerűen magánkézbe véve a szocializmus vagyontárgyait (Los-Zybertowicz, 2001; Staniszkis, 1991; Volkov, 2002). A politikai hatalmukat vagyonra és kapcsolati előnyökre váltották. De az olyan összetett szövetségi rendszerben, mint Jugoszlá­via, a bebetonozott regionális elitek úgy védekeztek a demokratikus követelések ellen, hogy kijátszották a nacionalista kártyát (Glenny, 1996). Ezt megkönnyítette a média nagy többsége feletti állami ellenőrzés (Bowen, 1996), mely segített felkavarni a korábbi időszakok kölcsönös mészárlásainak traumatikus emlékeit.

A pénzügyi folyamatok fontos, bár kevésbé ismert szerepet játszottak a liberalizmusellenes mozgósításban. Az entonacionalizmus a nyolcvanas és kilencvenes években a „strukturális kiigazítás" és a Valutaalap által előírt megszorító intézkedések által fenyegetett helyi lakosság mozgósí­tásának egyik módjává vált. Az ilyen globális programok elősegítették a súlyosan eladósodott központi országok szisztematikus delegitimizációját népi osztályaik szemében. A liberalizmusellenes mozgósítást arra hasz­nálták, hogy felsorakoztassák a helyi lakosságot az elsáncolt bürokratikus és katonai elitek mögött, hogy így meghosszabbíthassák uralmukat, és időt nyerjenek az újjászerveződésre, a stratégia források monopolizálá-sára és klientúrájuk paramilitáriszsákmányszerzés- és illegáliskereske­delem-központú megszervezésére. így a globális monetarista kényszer támogatta mind a demokratikus nyitás és az elitek transznacionális piaca felé tett lépések meglódulását – mely során gyengítette az állam felhalmo­zásban betöltött szerepét -, mind pedig ennek ellentétét: az idegengyűlölő bezárkózást, mely az összeomló államok láttán a fasizmus felé hajlik.

A katasztrófához vezető ezen út egyik legkevésbé tárgyalt oka így az a nemzetközi környezet volt, mely igen kevés ösztönzést adott a nem­zeti eliteknek arra, hogy csökkentsék ragaszkodásukat a bürokratikus előnyökhöz (Kalb, 2002). Míg a „nemzetközi közösség" Lengyelország adósságát felére csökkentette, és bőkezű valutaalapi és más pénzeszkö­zöket ajánlott fel az orosz állam reformereinek, továbbá biztosította nekik a csalás és egyéni gazdagodás könnyű lehetőségét a privatizáció során (Wedel, 2001), addig Jugoszlávia szövetségi elitjét sarokba szorították a Valutaalap szabályainak szigorú betartatásával és az amerikai külügy­minisztériummal, amely – James Baker III emlékezetes szavaival – „nem használt strómanokat". A helyszín és a geopolitikában elfoglalt hely ismét igencsak számított, mely az egyik területet a globális átmenet mintapél­dájává változtatta, a másikat pedig mészárszékké válásában támogatta. Ehhez hasonló vészhelyzet alakult ki Indonéziában a kelet-ázsiai vál­ság, a Valutaalap beavatkozása és a Szuharto-klán távozását követelő demokratikus mozgalom részleges sikere nyomán. Indonézia demok­ráciává alakulását ennek következtében a központi állam bénultsága, nacionalista és vallási konfliktusok áradata kísérte, mihelyt a regionális bürokratikus és katonai elit a radikális nacionalista és vallásos csoportok mögé állt, hogy a helyi hatalmat a központtal szemben elbitorolja, állandó szükségállapotot hozzon létre és a népi haragot a kisebbségek, mint bűnbakok, felé terelje. A vallásos-bürokratikus rezsimek Pakisztánban és Szaúd-Arábiában az uralom hasonlóságokat mutató paranoid szabályai szerint működtek, hasonlóan a kilencvenes évek közepi posztszocialista Romániához vagy az 1999 utáni Zimbabwéhoz. Közép-Ázsiát vagy a Kaukázus vidékét egészükben ez a liberalizációellenes szindróma jelle­mezte. így a kilencvenes években egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a globalizációs nyitány felöklendezi saját nem várt akadályait, mivel az elsáncolt elitek liberalizmusellenes népi mozgósításba fognak, felkeltve az erőszak traumatikus emlékeit és a nemzet hanyatlásának félelmét a kíméletlen neoliberális világban.

A strukturalista és szereplőközpontú institucionalisták ilyen és hasonló módon egyszerre rombolták le a globalista nagy narratíva feltételezéseit és oksági összefüggéseit. Ilyen értelemben az útfüggőség, a hibriditás és a helyteremtés leleményes eszközök voltak, melyek egyesítették a világ­rendszer-elméletek („történelmi rendszerek"), a politikai gazdaságtan és a posztmodernizmus legmaradandóbb elemeit egy új, kibontakozóban lévő paradigmában. Ez a paradigma a helyi és globális történelmek történetileg elhelyezett, mozgásban lévő és feltételekhez kötött, bár definíciószerűen erőtérben működő dialektikáját állította a kutatás középpontjába (lásd még Kalb, 1997). Ebben a folyamatban az elkerülhetetlen helyi következmé­nyekkel járó zsarnoki és kényszerítő erejű globális struktúra koncepciója gyorsan elhalt. Az évtized végén a marxista társadalomelmélet-alkotó és néprajztudós Michael Burawoy azt írta: „A globalizáció a globális láncok csomópontjaiban és azok között zajló konfliktusos egyezkedési folyamat terméke" (Burawoy, 2001: 157.), amivel hatásosan kiegyenlítette a makro-és mikroszint közt feltételezett elméleti hierarchiát. James Ferguson (1994) a Világbank tevékenységének Lesotho népi politikájára gyakorolt negatív hatásaival foglakozó munkáját kritizálva így ír: „[a globalizáció] nem egy gépezet, hanem egy saját politikával rendelkező termelési folyamat; nem kevesebb és nem több, mint a globális lánc bármely más csomópontja, igaz, erőforrásai és szervezeti adottságai képessé teszik arra, hogy a láncon lejjebb elhelyezkedő csomópontokat maga alá rendelje." (Burawoy, 2001: 157.) Ennek ellenére „a csomópontokban zajló jelenségek rezonan­ciákat hoznak létre lejjebb a láncon, de feljebb is […], a helyi már nem áll szemben a globálissal, hanem alkotóelemévé válik." (Uo.) A különböző helyzetben lévő szereplők és „szintek" közötti küzdelem és függés felvál­totta a leírásban a globalista gépiességet és teleológiát. A globalizációt egyre gyakrabban nem az élet egyik természetes jelenségeként, hanem mantraként ábrázolták, egy olyan ideológiaként, mely a létrejöttéhez szük­séges körülmények misztifikálására törekszik, és elfedi a mindig jelen lévő közösségi választási és helyi cselekvési lehetőségeket.

Azonban, visszatekintve, minden eredeti módszertani eredmény és kulcsfontosságú politikai meglátás ellenére a piaci liberalizmus elleni institucionalista fellépést komolyan túlbecsülték, mivel nem vették észre, hogy a valóságban a globális piacosítás hogyan alakítja át – kívülről és belülről is – a helyi intézményi struktúrákat. A kelet-ázsiai válság azonnal súlyos eladósodási hullámot indított azon országok körében, melyek korábban példa nélküli gazdasági növekedést produkáltak egy egész nemzedék számára, és egyedüli példái voltak annak, hogy hogyan le­het kiemelkedni a harmadik világ szörnyű helyzetéből. A válság a helyi pénzek és banki megtakarítások nagyarányú kényszerleértékeléséhez vezetett, miközben megnyitotta az utat a nyugati tőke előtt a családi ezüst jelentős részének felvásárlásához, és kierőszakolta a belső kormányzási struktúrák megnyitását. Oroszország „elveszett" az 1998-as rubelválság után és „nem került vissza" többé a Nyugat liberális demokráciáinak trezorjába. Argentína, a washingtoni konszenzus éltanulója, nemsokára összeomlott. Az egymással versengő leértékelések folyamatosan fenye­gették Kelet-Ázsia exportőreit, amit Kína gazdasági térnyerése könyör­telenül fokozott. Miután a tőzsdei lufi kipukkadt, a dollár gyors esésnek indult és kezdte elveszíteni globális fogyasztói referencia és mentsvár szerepét, ami gazdasági krízist okozott Európában és Ázsiában. A neo­liberális világrendszer ellentmondásai így könyörtelenül megmutatkoztak és a helyi intézmények aktív jelenléte ellenére is fájdalmas következmé­nyekkel jártak a gyakorlatban.

A politikakutatás Európában is nyilvánvalóan túlhangsúlyozta a köz­politika önállóságát. Az amerikai tőzsdei összeomlás nyomán Európa azonnal recesszióba csúszott, a munkanélküliség és a költségvetési hiány újra egyszerre kezdett nőni. Az európai tőzsdék jóval nagyobb értékvesztést szenvedtek, mint a Wall Street. A kontinens harmadikutas szociáldemokratái kezdték elveszteni a választásokat, és láthatóan el­vesztették hitüket az ügyükben. A választóknak igazuk volt: bár a bruttó hazai termék (GDP) mutatói azt jelezték, hogy az európai kormányok valóban fenntartották a jóléti kiadásaik szintjét, a közelebbi vizsgálat feltárta, hogy sok országban kemény fordulat történt a támogatások célcsoportját adó népesség körében, a fiataloktól kezdve az idősekig, a kívülállók és kedvezményezettek között is (Esping Andersen, 2001). A legtöbb államban nőttek a jövedelemkülönbségek a nyolcvanas évek közepe óta és nem tompultak a kilencvenes évek végének fellendülé­se idején sem. A szociális jogok nézetrendszeréből, ami valószínűleg az „európai modell" központi eleme, lassan már csak kozmetikázásra futotta, persze nem azok részéről, akik e jogok „birtokosai" voltak.h A kézzelfogható eredmények valóban jobbára neoliberálisok voltak. Annak ellenére, hogy a társadalmi kohézió szónoki hagyományaiba öltöztették, be kell látnunk, hogy az Egyesült Államok szegénységi mutatói sokkal magasabbak maradtak, mint az európaiak, és a nagy-britanniaiak is felülmúlják a kontinentális Európa mutatóit.

3. Közbevetés a világ egyenlőtlenségi mutatóiról

A piaci liberálisok és az institucionalisták közötti élénkülő vita a kilencve­nes években végül összekapcsolódott azzal a kérdéssel, hogy a világné­pesség szegénységi küszöb alatt élőinek száma vajon nőtt vagy csökkent a globalizáció politikájának, azaz a piacosítás, privatizáció, liberalizáció és stabilizáció eredményeként? Továbbá hogy mi magyarázza ezt az eredményt? Elégséges volt-e önmagában a piacnyitás a gazdagság „leszivárgására", amiben a piaci liberálisok hittek, vagy szükséges volt az állami beavatkozás és a megnövelt intézményi kapacitás a nagy több­ség javára szolgáló eredmények eléréséhez, amivel az institucionalisták érveltek? A Google internetes keresővel a globalizáció témáira kutatva pillanatnyilag 325 000 olyan írást találunk, melyek közvetlenül foglalkoz­nak e kérdéssel, ami világosan mutatja, hogy a kérdés milyen fontossá vált a globalizálódó államok és transznacionális szereplők legitimációja számára a szélesebb közvélemény szemében.

A Világbank kulcsszerepet vitt ebben a vitában, mivel ez az egyetlen szervezet, mely a nemzeti számlák rendszerétől függetlenül gyűjt jöve­delmi adatokat az egész világra kiterjedően. Ahogy ez várható volt, a kilencvenes évek folyamán a Bank a vitázók küzdőterévé vált (Wade 2001a; Deacon, 1997). Kelet-európai kutatási részlege a módszertani újítások katalizátorává vált, miután az átmeneti országokból toborzott új munkatársai, többek között a horvát Branko Milanovic (1998, 1999), kriti­zálni kezdték a Bank posztszocialista nemzetekre számított szegénységi és egyenlőtlenségi mutatóit – ők kevésbé voltak vérmesek az átmenettel kapcsolatban, mint maga a Bank. A Milanovic által bemutatott tények szerint a világbeli egyenlőtlenség 1988 és 1993 között egyértelműen növekedett.

A kilencvenes évek végére az új felső vezetők, mint James Wolfensohn és George Stiglitz, akiket a Clinton-adminisztráció nevezett ki, a Bankon belül szegénybarátabb vonalat képviseltek. Ezt követően a 2000/2001-es jelentés a világ fejlődéséről, amit Ravi Kanbur vezetésével a világsze­génységről írtak, a megelőző két évtizedben kissé növekvő mélyszegény­ségről és növekvő egyenlőtlenségről számolt be. Az Egyesült Államok pénzügyminisztériumának nem tetszettek a jelentés készülő változatai. Már korábban mozgósított Stiglitz institucionalista befolyásának vissza­szorítására a Bankban, és nyíltan nyomást gyakorolt a jelentés vezető szerzőjére, így ő úgy érezte, hogy le kell mondania még a munka befeje­zése előtt. Stiglitz szintén elhagyta a bankot és bestsellerré váló kritikus könyvet írt a Bank és különösen a Valutaalap rosszul felfogott irányvona­láról (Stiglitz, 2003). A rá következő, 2002-es jelentés a világ fejlődéséről, mely a globalizációval és gazdasági növekedéssel foglalkozott David Dollar (sic!) vezető szerző tollából, tagadta a növekvő egyenlőtlenségről és szegénységről szóló korábbi megállapításokat, és arra törekedett, hogy bemutassa a leszivárgás létezését, különösen azon országok esetében, amelyek megnyitották nemzeti piacaikat és visszaszorították a belső szabályozásukat. De vajon milyen értelmes következtetéseket vonhatunk le a rendelkezésre álló nagy mennyiségű adat alapján?2 E témakörben három megállapítást szeretnék tenni.

A 2001-es és 2002-es jelentések a világ fejlődéséről e tekintetben ellentmondanak egymásnak, de nagy biztonsággal állíthatjuk, ahogy Robert Wade (2002) is teszi, hogy a napi egy dollárnál kevesebből élők száma csökken. Miért? Ha a globalizáció – ahogy Polányi láttatná – a piacok ámulatba ejtő kiterjesztése a globális főszereplők által, akkor nem várhatunk mást, mint hogy a világ népessége általában gyakrabban jut készpénzbevételhez. E folyamat magában foglalja a világ parasztságá­nak gyorsuló ütemű átalakítását alkalmi és elő-proletár munkaerővé. A globalizáció kevésbé teoretizált árnyoldala a proletárosodás (lásd még Harvey, 2003). Ez szintén magában foglalja a pénz behatolását a csa­ládi kapcsolatokba, amint a nők és gyermekek szorosabb kapcsolatba kerülnek a piaci bevételekkel. Ekképp a globalizáció nem lehet más ha­tással, mint hogy a háztartások egyre nagyobb hányadát teszi függővé a készpénzjövedelmektől. A készpénzhez jutás szélsőségesen korlátozott lehetőségének ezért csökkennie kell, ha a piacok valóban terjednek.

De ebből sem az a következtetés, hogy az abszolút szegénység csökken, sem az, hogy nő, nem következik. Szigorú értelemben csak a piacokon való növekvő részvételt és a pénzben kapott jövedelmektől való nagyobb függést tapasztaljuk. Ez csak a megélhetés nem-piaci formáinak hanyatlása miatt van így. Hogy a növekvő készpénzjövedelmek vajon lehetővé teszik-e az alapvető szükségletek kielégítését, az egészségügyi­eket is beleértve, még nem tudjuk. A válasz függ a társadalmi kapcsolatok jellegzetességeitől, melyekről az összevont statisztikák nem tudósítanak. Másképpen fogalmazva: az abszolút szegénység végül is inkább arról szól, hogy nincs senkink, minthogy nincs semmink (még akkor is, ha e kettő szorosan összekapcsolódik). A puszta túlélés szempontjából a szegénység mindenekelőtt kapcsolati (mikro-) jelenség. (lásd például Mittelman, 2000)

A relatív szegénységre és társadalmi egyenlőtlenségre nézve, bár vitat­hatóan, ez sokkal kevésbé jellemző. És ehhez kapcsolódik második meg­állapításunk, mely a globalizáció korában a világ növekvő vagy csökkenő egyenlőtlenségéről szóló minden következtetés kiindulópontjául szolgáló tény: csak Kínának (és Kelet-Ázsiának) sikerült az elmúlt évtizedekben a fejlett világgal szembeni jövedelemhátrányát csökkentenie (Wade 2001b, 2002; Wilterdink-Potharst, 2001).3 India stabil maradt, miközben a világ összes többi részében csökkent a népesség jövedelme a Nyugattal szemben, és a Nyugaton belül is nőtt a jövedelmek egyenlőtlensége (Wilterdink, 2000). Mindent összevetve, az adatok az egyenlőtlenségek csekély növekedését vagy, a módszertől függően, a változás hiányát mutatják (Wade, 2002). Kína százmillióinak jövedelemnövekedése ma­gyarázza meg a világegyenlőtlenség egészének relatív stabilitását. A kínaiak nélkül azonban tragédiával állunk szemben.

Ebből három dolog következik: 1) a globalizáció politikájának a külön­böző világrészeken különböző hatásai vannak a gazdasági növekedésre és egyenlőtlenségre. Afrikát, Latin-Amerikát, Kelet-Európát, a Közel-Keletet, Nyugat- és Közép-Ázsiát sokkal inkább negatív hatások érték, mint Kínát vagy Indiát. Tehát: nincsenek a piacosító politikának feltétel nélküli eredményei. Az eredmények függnek a kiindulóponttól, a nemzeti történelemtől, a centrumhoz fűződő viszonytól, ahogy az institucionalisták vagy a világrendszer-elméletek teoretikusai értékelnék. 2) Ott azonban, ahol a washingtoni konszenzus globalizmusát nagy tételben alkalmazták, az egyenlőtlenség drámai módon nőtt, mint Afrika volt gyarmatain és Latin-Amerikában. 3) Kína kulcsszerepe azt sugallja, hogy a magyarázat kiindulópontja nem lehet az, hogy a sikerhez vezető receptet a washing­toni konszenzus mintájára folytatott politikának tulajdonítjuk, mint ahogy azt a Világbank tette 2002. évi jelentésében a világ fejlődéséről – Kína túl független ehhez -, inkább a kínai tengerpart felemelkedésével kell kezdenünk.

A Világbank 2002-2003-as globalizációval és gazdasági növekedéssel foglalkozó jelentésében a könnyebb utat választotta. A kínai termelé­kenység növekedése (mint mindenhol másutt), állítása szerint, szoros korrelációt mutatott a globalizációs intézkedések végrehajtásával, mint amilyen például a külkereskedelem fokozása és az állami szabályozás visszaszorítása. Mint gyakran, a korrelációt később okozati összefüg­gésnek állították be. Egyszerűen átsiklottak azon lényegi pont felett, hogy Kína vajmi kevéssé volt jó példa a neoliberális globalizációs politika folytatására, egyáltalán nem olyan jó, mint Latin-Amerika, Kelet-Európa vagy Afrika országai, melyek alacsony növekedést, néha pedig kifejezett visszaesést produkáltak a megelőző két évtizedben. Kína természetesen egy hatalmas, sohasem gyarmatosított, nem demokratikus birodalom, folytatólagos szocialista örökséggel és merkantilista gazdasággal, amely távol áll attól, hogy teljesen nyitott legyen a világpiac folyamataira. Va­lójában a népi Kína leginkább csak helyreállítja kapcsolatait saját diasz­pórájával egész Ázsiában és Amerikában (Vancouver). A tőkemérlege például – amely teljesen nyitottnak tűnhet, ha csak egy pillantást vetünk a közvetlen külföldi tőkebefektetések (FDI) lenyűgöző számaira – szigorúan kontrollált és leginkább csak a külföldről érkező kínai tőke előtt nyitott. Inkább a távolra nyúló kínai kapitalista hálózatok újracsatlakoztatása a népi Kínához és vice versa az, ami megmagyarázza a kínai tengerpart gazdaságának felemelkedését, mint egy anonim beilleszkedést az elvont világpiacokba, ahogy az a Valutaalap összevont számsorai alapján tűnik. Ha szakpolitikák valamilyen meghatározott együttese magyarázza ezt a folyamatot, akkor azok legkevésbé sem Washington globalista receptjei, hanem inkább a Kínai Kommunista Párt „egy ország – két rendszer" programja.4

Végül egy megjegyzés a kínai exportvezérelt iparosítás társadalmi természetéről, a harmadik állításom. Bár az exportvezérelt növekedés segíti a feldolgozó-ipari bérek emelkedését a tengerparti városokban, de az nemcsak a növekvő osztály- és térbeli polarizáción alapul, hanem a nemek és nemzedékek közötti egyenlőtlenségek fokozásán is, ami valójában a nyílt kizsákmányolás növelése. Ezt egyetlen háztartássta­tisztika sem mutatja ki. Kína a családon belüli kizsákmányolás korábbi formáit használja mintául, melyek történelmileg szorosan összefonódtak a ruházati, játék-, textil- és elektronikai iparral (Chan, 2001; Kalb, 1997; Lee, 1998; Sequino, 2000). Ebben a tekintetben Kína hűen tükrözi a globalizáció és az általában vett női emancipáció ellentmondásos és részben perverz kapcsolatát (Freeman, 2000; Mills, 2003). Kína sajátos, a maoizmus-kommunizmust elhagyó útja és ezt követően hibrid módon történő beilleszkedése a világgazdaság speciális szegmensébe ezért nem közvetlen bizonyíték a globalizmus mellett, inkább egyszerűen csak szoros kapcsolat áll fenn exportvezérelt sikere, valamint fokozódó női, illetve nemzedéki kizsákmányolási rendszere között, ami rejtve marad minden világbanki egyenlőtlenségszámítás előtt.

4. A birodalomelmélet

A liberális globalizációelmélet szkeptikus és realista kritikái nagyrészt mezo- és mikroszintű megfigyelésekre alapoztak. Azokban az esetekben, amikor összekötötték eredményeiket a világszintű struktúrákkal, gyakran a felismerhetetlenségig összemosódtak az imperializmussal foglalkozó írások kilencvenes évek végén erőre kapó új hullámával. Amikor az institucionalisták a globális piacosítás politikájának hajtóereje mögött a centrum-országokban lévő kulcsszereplők rendszert alkotó, céltudatos és önérdekű akcióira utaltak, akkor hozzájárultak e nézetek radikalizá-lódásához, melyek kezdtek határozottan eltérni a liberális középtől. A birodalomelmélet teoretikusai feltűntek mind a bal- (többek között Gowan, Harvey, Panitch), mind a jobboldalon (Ferguson). A birodalom kérdésével kapcsolatban két fő téma körvonalazódott: az államhatalom természete és felhasználásának módjai, különösen az Egyesült Államok strukturális erőszakja az új globális birodalom kialakításának formájában; valamint a feltörekvő nemzetek feletti kapitalista osztály szerepe.

Az Igazságos Világot Mozgalom feltűnése Seattle után 1999-ben, a szeptember      támadások, a Bush-adminisztráció eltökélt akciói, az ENSZ, a NATO és az Európai Unió eltökélt megosztása, az Egyesült Államok kontrollálatlan militarizmusa és a befejezetlen háborúk Irakban és Afganisztánban, továbbá a példa nélküli, globálisan összehangolt háborúellenes demonstrációk 2002 tavaszán mind-mind a kilencvenes években Amerika által vezetett globalizációs politika kritikájának radikali-zálódását segítette elő. Ami azonban, és ez fontos, zavaros és kifordított összefüggések mentén történt, aminek a szelleme még mindig kísért az új radikális elméletalkotásban. Az 1989 utáni liberális szövetség fő elveit néhány hónapon belül felülvizsgálták, miután a neoliberális nemzetközi egyeztetéseket alárendelték az Egyesült Államok szelektíven egyoldalú politikájának és militarizmusának. A piacvezérelt szakpolitikákat a biz­tonságvezérelt stratégiák kiszolgálásának segédszerepére fokozták le. A Wall Street vesztett befolyásából, és először a Pentagon, majd később a külügyminisztérium kapott elsőbbséget. A bevándorlási és vízumrend­szereket a világ minden részén megszigorították, és a többségi lakos­ság etnikai nacionalizmusa sok helyütt végül meghirdetett kormányzati politikává vált.

Az Egyesült Államok szeptember 11. után az áldozat szerepével azo­nosult, ami erős protekcionista, biztonsági és az „Amerika mindenekelőtt" mániához vezetett. A hadi költségvetés példa nélkül álló emelése oda vezetett, hogy 2005-re a Pentagon monopolizálta a világ hadikiadá­sainak körülbelül felét. A szigorú monetáris politikát, ami korábban a washingtoni konszenzus receptjének nélkülözhetetlen hozzávalója volt, 180 fokkal megfordították, hogy fenntartsák az Amerikában bőkezűen osztott fogyasztói hitelfelvételt, és hogy alsó határt szabjanak a tőzsdei árak esésének, semmint hogy az erős dollárt támogassák. Az Egyesült Államok gazdaságát így néhány hónap alatt átváltoztatták globális fo­gyasztói mentsvárból (ahová mindig lehet exportálni) és globális pénz­ügyi „tranzitközpontból" a világtörténelem legnagyobb adós országává. A meredeken felszökő inflációtól és recessziótól csak a kelet-ázsiai és európai többletforrások hatalmas mértékű beáramlása mentette meg, ami segített a dollár értékének valamelyes megőrzésében és az Amerikába tartó export fenntartásában, miközben a Pentagon költséges protekto­rátusokat üzemeltetett Afganisztánban és Irakban, fokozottan készülve az eljövendő katonai hadjáratokra.

A globalizációt ekkorra leleplezték, hogy nem más, mint az Amerika­központú imperializmus kevésbé brutális oldala és ideológiája (Petras és Veltmeyer, 2001). A leleplezéssel együtt újraértékelték az imperializmus­irodalom klasszikusait: legutolsó, 1973-as megjelenése után újra kiad­ták Rosa Luxemburg Tőkefelhalmozását, nota bene egy kereskedelmi kiadó, a Routledge (2003) vállalkozott rá, a Monthly Review Press pedig politikai írásainak gyűjteményét jelentette meg (2004). Nyikolaj Buharin eredeti értekezését, Az imperializmus és a világgazdaságot, amire Le­nin alapozta Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb fokát, már 1995-ben megjelentették angolul, de 2003 tavaszán új kiadásai lepték el a könyvespolcokat Londonban, New Yorkban és másutt. A színpad készen állt, hogy a Birodalom, Hardt és Negri tabudöntő, bár ködösítő anarcho-utópisztikus műve, színre lépjen (2000, válogatott kritikáiért lásd Balakrishnan, 2003). A hetvenes évek európai autonomista/autonomen kísérletének filozófiai aktualizálását azonnal az Igazságos Világot Moz­galom ikonjává változtatták, épp a csúcsponton.

Ezek a szövegek egy alig összefüggő intellektuális hókuszpókuszt alkotnak. Hatalmas szakadék tátong, stílusban és tartalomban egyaránt, az imperializmussal foglalkozó XX. század eleji marxista értekezések, valamint Hardt és Negri anarchista szirénhangja között. A jelenre al­kalmazva hasonló hiányosságokat mutatnak, melyek főképp korunk kapitalista államának természetét érintik (lásd még Harvey, 2003; Tilly, 2003; Wood, 2003). Hamisítatlan autonomista módon a Birodalom, mely filozofikus esszé, a modern állam – és a hierarchikus ipari ter­melésben rejlő alapfeltételei – növekvő eljelentéktelenedését ünnepli, mely a globális kapitalizmus heves támadása miatt következik be. A könyv, mivel 2000 előtt írták, a tőke arctalan birodalmát festi meg, mely felőrli a modernitás elavult társadalmi hierarchiáit, különösen azokat, melyek az ipari osztályokhoz, nemzethez és a patriarchális családhoz kapcsolódnak. Az ilyen közösségek mind formátlan „soka­ságokban" oldódnak fel, melyek – mivel alig marad vesztenivalójuk – a felszabadulás szabadsággá változtatására törekszenek, teret követelve a kapitalizmust meghaladó szubjektivitásnak. A kilencvenes évek végi mobil-, digitális és hálózati összefüggések által inspirált Hardt és Negri valamilyen értelemben épp azt a kollektív cselekvőt fedezi fel, aki egykor hiányzott Herbert Marcuse Egydimenziós emberéből (amit so­katmondóan 2002-ben újra kiadott ismét csak a Routledge), miközben Marx dialektikáját korszerűsítik a posztmodern idők számára. Korunk hőseivé a nemzetek feletti vándorlók és a hálózatba kapcsolt művész­értelmiségiek válnak.

A modern imperializmus klasszikus marxista kritikáinak alapállása és stílusa teljesen más. A nemzeti kapitalizmus 1900 körüli problémáinak konkrét empirikus elemzésén alapultak és a Hardt és Negri által ábrázolt­tal ellentétes mozgásra mutattak rá: a centrum-országoknak a hazai és külföldi nemzeti kapitalisták érdekeit szolgáló fokozódó mozgósítására, ami végül a társadalom és gazdaság militarizálásához, gyarmatosításhoz és imperialista háborúhoz vezetett. Míg Hardt és Negri szerint a globális tőke kiszabadítja a sokaságokat a modern állam ketrecéből, és ennek következtében ők felszabadíthatják magukat a kapitalisták követelmé­nyei alól, Luxemburg, Buharin, Lenin (továbbá Hobson és Hilfderding) az állam növekvő szerepét írja le a tőke és munka újratermelésében, a „szociál-imperializmusban", a területi vetélkedésben és militarizmusban. Merre tartson a jelen kor radikális elmélete?

A Birodalom és a klasszikus imperializmuselméletek egyformán elég­telenül írják le a mai globalizálódó vészhelyzetben az állam szerepét és jellegét, a geopolitika helyét, valamint a mai imperializmus pontos kapcsolódási módját a neoliberális globalizáció előtti osztálystruktúrával (lásd még Panitch, 2000; Harvey, 2003; Wood, 2003). Azt állítom, hogy a jelenlegi viszonyok közt a birodalom, úgy tűnik, leginkább (1) a létrejövő transznacionális nyugati állam, (2) a transznacionális tőkésosztály és azt támogató (3) Egyesült Államok katonai és egyúttal egyeduralkodó hatalma közti változékony, de ennek ellenére szilárd szövetség követ­kezménye és megvalósítása.

Először is, a mítosz és valóság összekeverése, ha azt állítjuk – ahogy azt a kilencvenes évek végi ideológiai felálláshoz kötődő Hardt és Negri teszi -, hogy a régivel ellentétben az új imperializmus többé-kevésbe államtalanított vagy államellenes. Ez a nézet a nemzetállami fetisizmus csapdájába esik, és nem vesz tudomást a jelen egyik fontos fejleményéről. Vaskos új irodalma van a transznacionális nyugati állam létrejötte elemzésének, ami – e szerzők más témában folyó vitáinak dacára – meggyőzően kimutatja, hogy egyenetlenül és távolról sem be­fejezetten, de összefércelődött a globális adminisztráció, a törvénykezési gyakorlat, a pénzügyi és katonai hálózatok és mechanizmusok, melyek egy kialakulóban lévő transznacionális államszerű struktúra magját ad­ják – regionalista hajtásokkal (Arrighi, 1994, 2000; Gilpin, 2000, 2001; McMichael, 2003; Mittelman, 2000; Panitch, 2000; Shaw, 2000; Robin­son, 2002, 2004; Sassen 1999, 2003). Az OECD és a G8 centrumának kormányai építik és támogatják ezt a struktúrát, amely megkönnyíti a globális kereskedelmet és együttműködést, és segít a nemzetállamok piacvezérelt versengő államokká alakításában. Továbbá azt szolgálja, hogy az államokat olyan nehezen átlátható alá-fölé- és mellérendelő jogi kötelezettségekbe ágyazzák be, ami messzire kiemeli őket a demokra­tikus nemzeti szuverenitás ellenőrzése alól.

Míg Held és Archibuggi úgy látják, hogy a kialakuló transznacionális állam épp a jövő kozmopolita demokráciájának előhírnöke lehet, addig a politikai gazdaságtant művelő szerzők (Arrighi 1994, 2000; Gowan, 1999; Sassen 1999, 2003; Robinson 2002, 2004; McMichael 2003; Panitch, 2000; Wood, 2003) szerint a transznacionális kormányzati struktúrák elsősorban a kialakuló transznacionális tőkésosztály érdekeit szolgálják. Rámutatnak arra, hogy a transznacionális állami struktúrák a pénzügyek területén bírnak messze a legnagyobb koherenciával és hatalommal: a Valutaalap és a Világbank, melyek együttműködnek a pénzügyminisztériumok és központi bankok összehangolt hálózatával, s amelyeket szerteágazó kapcsolatok fűznek a legnagyobb magánbank­okhoz, bróker- és arbitrázscégekhez. Bár a Valutaalap és a Világbank létrejöttét a második világháború következményeinek és a liberális béke fenntartási igényének köszönheti, amit multilaterális és nemzetközi keynesiánus politikával szolgált, azonban a hetvenes és nyolcvanas évek kapitalista profitabilitási válságai alapjaiban megváltoztatták ezen intéz­ményeket (Stiglitz, 2002). A financializációi – a likvid és spekulatív tőke értékesülési parancsa – szolgálatába állították őket (Arrighi, 1994, 2000). így a szuperverseny világában a haute finance és a transznacionális nagyvállalatok érdekeinek képviselőivé lettek és a pénzügyi, vállalati, valamint állami alkalmazottak köréből verbuválódó öntudatos transz­nacionális osztály kialakulásának fórumává váltak. A transznacionális osztály és az általa dominált szervek a neoliberalizmust és globalizációt egyesítő ideológiaként használják, mely a társadalmi kapcsolatok és társadalmi újratermelés azon elemeinek (újra) áruvá tételére törekszik, melyek addig az állami vagy közösségi szabályozás, a társadalmi jogok vagy a védelem körébe tartoztak – amivel kiterjesztik és elmélyítik a tőke körforgását (Harvey, 2003). Miközben ezt teszik, rutinosan elbitorolják a nemzetállamok vagy a regionális csoportosulások szuverenitását, többek között azzal, hogy elősegítik a neoliberalizmus „alkotmányosítását", azaz a transznacionális osztály egyes elemeinek hatalomszerzését az egyes országok belül, valamint azzal, hogy felbomlasztják a korábbi fordista, keynesiánus és fejlesztő rendszerek vagy a ténylegesen létező szocializ­mus idején kötött osztályok közötti társadalmi szerződéseket. Röviden, a globális kormányzás liberális vagy civil társadalmi olvasata helyett ezek a munkák Marx, Gramsci és Polányi meglátásait kombinálják, rámutatva arra, hogy a globális kormányzás struktúráit erőszakosan eltérítette a létrejövő transznacionális kapitalista osztály, melynek célja a felülről vég­rehajtott világméretű piacosítás és az „általánosított adósrabszolgaság" bevezetése (Harvey, 2003).

Továbbá ugyanezek a szerzők ragaszkodtak ahhoz, hogy a kialakuló transznacionális állam egyes államok érdekeit sokkal jobban kiszolgálja, mint másokét. A struktúrát lépésről lépésre hozták létre az Egyesült Államok és uralkodó pénzügyi körei érdekeinek globális érvényesítése eszközeként, amit a hasonló osztályok képviselői támogattak a legfőbb szövetséges Európában és Japánban. Ennek révén az Egyesült Álla­mok államgépezete – saját transznacionális osztályán keresztül – a más fejlett országokban is meglévő transznacionális osztályhoz szorosan kapcsolódó osztályérdekek képviselőjévé vált. A globális fórumok egy része ennek az Egyesült Államok által vezetett transznacionális ál­lamnak a kommunikációs vagy tervező minisztériumává vált – például a Trilaterális Bizottság, a G8, az OECD és Világgazdasági Fórum -, más része pedig, mint a Valutaalap és a Világbank, a globális pénz­ügyi folyamatokban az „adósságbehajtás" (Bienefeld, 2000) hatékony adminisztrátorává vált, továbbá egyre növekvő mértékben az elavult nemzeti intézmények átformálásának eszközévé. A regionális szövet­ségek, mint az EU, Asean és a Nafta, hasonló módon legfőképp azt a célt szolgálták, hogy a szabadkereskedelem, valamint a tőkeáramlás és a tulajdonjogok liberalizálását érintő – az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény (GATT), a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) és más globális szervezetek keretében kötött – megállapodásokat lefelé közvetítve beillesszék más jogrendszerekbe (Mittelman, 2000). E munkák a tényleges globális kormányzást a kozmopolita demokrácia épülése helyett az Egyesült Államok által vezetett imperializmus tény­kedésének látják, amit Peter Gowan (1999) a „dollár és a Wall Street rezsimjének" nevezett. E nézőpontból szemlélve, a politikai liberálisok által közkedvelt multilaterális ENSZ-szervezeteket és a nem kormányza­ti szervezetek globális civil társadalmát is – gyakorlati céloktól vezérelve – e rezsim tűzoltóságára, szakértői tárházára és közkapcsolati szervére redukálták. E fórumok talán szükségesek a hegemónia fenntartásához, de távolról sincsenek hatással a döntő pénzügyi műveletekre, melyek a rezsim fő fenntartói, mindenekelőtt az Egyesült Államok és a vele szoros szövetségben álló fő banki érdekcsoportok nem demokratikus kiváltságai közé tartoznak.

Két záró téma: a mai imperializmus és a területi uralom, valamint az imperialisták közti vetélkedés kérdése. Először, az új imperialisták közel sem annyira lelkesek felségterületek elfoglalásában, lakóinak alávetésé­ben és e célból háborúk vívásában, mint amennyire a klasszikus imperi­alisták voltak, annak ellenére sem, hogy a stratégiai erőforrásokkal bíró területek fölötti ellenőrzés kérdése kiválthat háborúkat (Harman, 2003; Klare 2004; Wood, 2003). Inkább pénzügyi vagy hűbéresi rendszereken keresztül érvényesítik akaratukat, amik a közvetett uralom legjelentősebb formái. Másodszor, az imperialisták közti vetélkedés, ami a kirekesztő kereskedelmi tömörülések és modern háborúk klasszikus oka, katonai vagy nyíltan radikális formáinak megjelenését megakadályozza az a tény, hogy az összes lehetséges vetélkedő fél az egyedüli játékos Egyesült Ál­lamok technikai-katonai erejétől függ, mely egyszerre képes példa nélkül álló katonai fölényét az összes potenciális vetélytárs fölött érvényesíteni és – a puha erőszak és kemény erő kombinációját jelentő – hegemóniát gyakorolni az ENSZ, a Bretton Woods utáni intézményrendszer és bila­terális kapcsolatok felhasználásával.

Befejezésül: ahelyett, hogy a marxizmuson belüli egy évszázaddal ezelőtti vitákat elevenítenénk fel, vagy a mai narodnyikok szabadfolyású utópiával azonosulnánk, azaz más szóval a baloldalon belüli régi meg­osztottság felélesztése helyett az új radikálisok imperializmuskritikájának ki kell egyeznie a birodalom-kori állam e három, többé-kevésbé új tulaj­donságával. A kortárs imperializmus érvrendszer ezért hangsúlyozza, hogy a pénz és kényszer – amit Bourdieu az „állam jobb kezének" neve­zett – globalizálódott és kikerült mindenfajta demokratikus ellenőrzés alól, miközben „az állam bal keze" egyre inkább defenzív, alulfinanszírozott, helyi és kisstílű körülmények közé szorult. A szokásos institucionalista nézeteken túl, melyek nagyrészt mikro- és közép szintű környezethez kapcsolódnak, azt állítja, hogy ez nem csak az intézményi elrendeződés és in situ cselekvők feltételrendszerétől nagyban függő következmények, hanem a pénzügyi tőke és a transznacionális osztály érdekeit szolgáló, az Egyesült Államok államgépezete és szövetségesei vele együttműködő hasonló osztályai által kierőszakolt globális birodalmi szerkezet sziszte­matikus helyi velejárói.

Összegzés

Azzal érveltem, hogy a globalizációs vita fejlődése megmagyarázható a piaci liberalizmus (neoliberalizmus) és politikai liberalizmus nyugati poli­tikai programjainak nyolcvanas és kilencvenes évek folyamán játszódó egymásra találásával és későbbi szétválásával. Azt állítottam, hogy az interdiszciplináris institucionalista társadalomtudományi eredmények elősegítették, hogy a liberális politikai program a kilencvenes évek végére intellektuális fölénybe kerüljön, mivel az institucionalista eszközökkel és irányvonallal a globalizáció kézzelfogható helyi és területi következmé­nyeit – beleértve a globális egyenlőtlenségre vonatkozókat is – jobban lehetett magyarázni, mint a piacosítással per se. Azt is állítottam, hogy az Egyesült Államok államgépezete és a transznacionális osztályok kö­rül formált birodalom kiemelkedése – mint tény és mint a viták központi kérdése – előre megjósolható következménye volt a felülről kierőszakolt, felgyorsított globális piacosítás korszakának.

Jó néhány olyan kérdés, mely ebből a valós és intellektuális fejlő­désből adódik, nem került terítékre e cikk keretei közt, noha kulcsfon­tosságúak az antropológia számára. A nem teljes listán a következők állnak: globális proletarizáció („a parasztság hanyatlása") és ennek sokrétű következményei; az állam összeomlása a világrendszer gyenge övezeteiben; mozgósítás és felújított populáris követelések – gyakran nem modernista és potenciálisan antiimperialista éllel; megerősödött regionalista erőfeszítések a nagyrégiók szintjén; és az imperialista he­gemónia ebből fakadó összefüggései. Hangsúlyoztam az antropológia és más társadalomtudományok fontosságát a magukban álló lokális narratívák posztmodern bűvöletből a globális kérdésekkel foglalkozó elmélet felé való elmozdulásában, ami a helyi és globális fejleményeket középpontba állító kutatások összehasonlító feldolgozásán keresztül valósul meg.

Jonathan Friedman (például 2003) következetesen hangsúlyozta a globalizációval együtt járó kettős polarizáltságot: az osztályok közötti, valamint az egyre inkább hagyományokba zárt és kulturálisan „elsán­colt" népcsoportok közti polarizációt. E kettős polarizáció közvetítőkön keresztül alakult ki. A közvetítő tényező pedig épp a modern nemzetál­lam legitimációjának szisztematikus hiánya a neoliberális globalizáció és birodalom korában (lásd még Wallerstein, 2003). Kirívó paradoxon, hogy a transznacionális osztály felemelkedése, mely digitális technoló­giát és fejlett vezetői irányítási rendszereket használ a születőben lévő világbirodalom hajszálereiben is, akarva-akaratlanul is provinciaizálja Észak és Dél, Kelet és Nyugat volt jóléti államainak lakosságát. A nemzeti vagy vallási múltunk jelenleg válik jövőnkké, mivel a kultúránk gondolati forrásvidékén mélyen eltemetett feltétlen értékek, hitek és hűség veszik át a félresikeredett univerzalista modernizmus szerepét. Ezek az érékek alkotják azt a védőköpenyt, amit a mélyen bizonytalan társadalmak egyre inkább magukra öltenek, valamint megtestesítik a közösség, identitás és legitimáció iránti kétségbeesett vágyat. Mindeközben vezetőik kisurran­nak a birodalom által felkínált pazar vészkijáraton.

 

A cikk forrása: Anthropological Theory, Vol. 5, No. 2, 176-204. (2005).

Irodalom

Amsden, Alice (1992) Asia's Next Giant: South Korea and Late Industrialization. Oxford: Oxford University Press.

Amsden, Alice (2003) The Rise of ‘The Rest': Challenges to the West from Late-Industrializing Economies. Oxford: Oxford University Press.

Appadurai, Arjun (1996) Modernity at Large. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Archibuggi, Danielle, David Held – Martin Kohler (1998) Re-imagining Political Community: Studies in Cosmopolitan Democracy. Oxford: Polity Press.

Arrighi, Giovanni (1994) The Long Twentieth Century: Money, Power and the Origins of Our Times. London: Verso.

Arrighi, Giovanni (2000) ‘Globalization, State Sovereignty, and the "Endless" Accumulation of Capital', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring,

Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 125-50. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Arrighi, Giovanni – Beverly Silver (1999) Chaos and Governance in the Modern World System. Minneapolis – London: University of Minnesota press.

Baker, Dean, Gerald Epstein – Robert Pollin, eds (1999) Globalization and Progressive Economic Policy. Cambridge: Cambridge University Press.

Balakrishnan, Gopal, ed. (2003) Debating Empire. London: Verso.

Barber, Benjamin (1996) Jihad versus MacWorld: How Globalism and Tribalism are Reshaping the World. New York: Ballantine Books.

Bayart, Jean François (1993) The State in Africa: The Politics of the Belly. London: Longman.

Beck, Ulrich (1997, magyarul: 2005) Mi a globalizáció? Szeged: Belvedere Meridionale.

Bienefeld, Manfred (2000) ‘Structural Adjustment: Debt Collection Device or Development Policy?', Review xxiii(4): 533-82.

Bowen, John R. (1996) ‘The Myth of Global Ethnic Conflict', Journal of Democracy 7(4): 3-15.

Buharin, Nyikolai (2003) Imperialism and World Economy. London: Bookmarks Publications.

Burawoy, Michael (2001) ‘Manufacturing the Global', Ethnography 2(2): 147-59.

Castells, Manuel (1986) The Informational City. London: Blackwell.

Castells, Manuel (1996, magyarul 2005) A hálózati társadalom kialakulása, 3/1 kötet. Budapest: Gondolat.

Chan, Anita (2001) China's Workers under Assault. The Exploitation of Labor in a Globalizing Economy. Armonk, NY: M.E. Sharpe.

Comaroff, Jean – John Comaroff, eds (2001) Millenial Capitalism and the Culture of Neoliberalism. Durham, NC: Duke University Press.

Deacon, Bob (1997) Global Social Policy: International Organizations and the Future of Welfare. London: Sage Publications.

Dore, Ronald (2000) Stockmarket Capitalism: Welfare Capitalism, Japan and Germany versus the Anglosaxons. Oxford: Oxford University Press.

Esping Andersen, Gosta (1999) Social Foundations of Postindustrial Economies. Oxford: Oxford University Press.

Esping Andersen, Gosta, Duncan Gallie, Anton Hemerijck – John Myles (2002) Why We Need a New Welfare State. Oxford: Oxford University Press.

Falk, Richard (2000) Human Rights Horizons: The Pursuit of Justice in a Globalizing World. London: Routledge.

Ferguson, James (1994) The Anti-Politics Machine: Development, Depoliticization, and Bureaucratic Power in Lesotho. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Ferguson, Niall (2004), Colossus: The Rise and Fall of the American Empire. London: Allen Lane.

Fisher, William – Thomas Ponniah, eds (2003) Another World is Possible: Popular Alternatives to Globalization at The World Social Forum. London: Zed Books.

Freeman, C. (2000) High Tech and High Heels in the Global Economy. Durham, NC: Duke University Press.

Friedman, Jonathan, ed. (2003) Globalization, the State and Violence. Walnut Creek, CA: Alta Mira Press.

Gereffi, Gary – Miguel Korzeniewicz, eds (1994) Commodity Chains and Global Capitalism. Westport, CT: Praeger.

Geschiere, Peter – Birgit Meyer (1998) ‘Globalization and Identity: Dialectics of Flow and Closure', Development and Change 29: 601-15.

Giddens, Anthony (1995) Beyond Left and Right: The Future of Radical Politics. Cambridge: Polity Press.

Giddens, Anthony (1998, magyarul: 1999) A harmadik út: a szociáldemokrácia megújulása. Budapest: Agóra Marketing.

Giddens, Anthony (1999, magyarul: 2005) Elszabadult világ: hogyan alakítja át életünket a globalizáció? Budapest: Napvilág.

Gilpin, Robert (2000) The Challenge of Global Capitalism. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Gilpin, Robert (2001, magyarul: 2004) Nemzetközi politikai gazdaságtan: a nemzetközi gazdasági rend értelmezése. Budapest: Bucipe.

Glenny, Misha (1996) The Fall of Yugoslavia: The Third Balkan War. London: Penguin.

Gowan, Peter (1999) The Global Gamble. Washington's Faustian Bid for World Dominance. London: Verso.

Gray, John (1998) False Dawn: The Delusions of Global Capitalism. London: Granta Books.

Gudeman, Stephen (2001) The Anthropology of Economy. Oxford: Blackwell.

Guillen, Mauro, ed. (2002) The New Economic Sociology. New York: Russell Sage Foundation.

Gupta, Akhil – James Ferguson, eds (1997a) Anthropological Locations: Boundaries and Grounds of a Field Science. Berkeley: University of California Press.

Gupta, Akhil – James Ferguson, eds (1997b) Culture, Power, Place: Explorations in Critical Anthropology. Durham, NC: Duke University Press.

Hardt, Michael (1995) ‘The Withering of Civil Society', Social Text 14(4): 27-44.

Hardt, Michael – Antonio Negri (2000) Empire. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Harman, Chris (2003) ‘Analysing Imperialism', International Socialism 99: 3-82.

Harvey, David (1989) The Condition of Postmodernity. Oxford: Blackwell.

Harvey, David (2003) The New Imperialism. Oxford: Oxford University Press.

Haugerud, Angelique – Margaret Stone – Peter Little, eds (2000) Commodities and Globalization. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Held, David (1995) Democracy and the Global Order: From the Modern State to Cosmopolitan Governance. Cambridge: Polity Press.

Held, David – Anthony McGrew (2002) Globalization/Anti-Globalization. Cambridge: Polity Press.

Held, David, A. McGrew, D. Goldblatt – J. Perraton (1999) Global Transformations: Politics, Economics and Culture. Stanford, CA: Stanford University Press.

Hirst, Paul (2000) ‘The Global Economy: Myths or Reality?', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 107-25. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Hirst, Paul – Grahame Thompson (1996) Globalisation in Question. Cambridge: Polity Press.

Hoogvelt, Ankie (2001) Globalization and the Postcolonial World: The New Political Economy of Development. Basingstoke: Palgrave Macmillan.

Humphrey, Caroline (2002) The Unmaking of Soviet Life. Ithaca, NY: Cornell University Press.

International Labor Organization (2004) A Fair Globalization: Creating Opportunities for All. www.ilo.org.

Kalb, Don (1997) Expanding Class: Power and Everyday Politics in Industrial Communities, The Netherlands 1850-1950. Durham, NC – London: Duke University Press.

Kalb, Don (2000) ‘Localizing Flows: Power, Paths, Institutions, and Networks', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 1-32. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Kalb, Don (2002) ‘Afterword: Globalism and Post-Socialist Prospects', in Chris Hann (ed.) Postsocialism: Ideals, Ideologies and Local Practice, pp. 317-35. London: Routledge.

Kalb, Don (2003) ‘Social Class and Social Change in Postwar Europe, 1945-2000', in Rosemary Wakeman (ed.) Themes in Modern European History, 1945-Present, pp. 86-119. London: Routledge.

Kalb, Don – Herman Tak, eds (2005) Critical Junctions: Anthropology and History beyond the Cultural Turn. New York/Oxford: Berghahn Books.

Kaldor, Mary (2003) Global Civil Society: An Answer to War. Cambridge: Polity Press.

Kaplinsky, Raphael (2000) ‘Globalization and Unequalization: What Can Be Learned from Value Chain Analysis?', Journal of Development Studies 37(2): 115-45.

Kaplinsky, Raphael, Mike Morris – Jeff Readman (2002) ‘The Globalization of Product Markets and Immiserizing Growth: Lessons from the South African Furniture Industry', World Development 30: 1159-77.

Khagram, Sanjeev, ed. (2002) Restructuring World Politics: Transnational Social Movements, Networks, and Norms. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Khagram, Sanjeev (2004) Dams and Development: Transnational Struggles for Water and Power. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Klare, Michael (2004) Blood and Oil. London: Penguin.

Lee, C.K. (1998) Gender and the South China Miracle: Two Worlds of Factory Women. Berkeley: University of California Press.

Los, Maria – Zybertowicz, Andrejz (2001) Privatizing the Police State: The Case of Poland. Basingstoke: Palgrave Macmillan.

Luxemburg, Rosa (2003, magyarul: 1979) A tőkefelhalmozás. Budapest: Kossuth.

Luxemburg, Rosa, Peter Hudis – Kevin Anderson, eds (2004) The Rosa Luxemburg Reader. New York: Monthly Review Press.

McMichael, Philip (2003) Development and Social Change: A Global Perspective. London: Sage.

Malkii, Liisa (1995) Purity and Exile: Violence, Memory, and National Cosmology among Hutu Refugees in Tanzania. Chicago, IL: University of Chicago Press.

Marcuse, Herbert (2002, magyarul: 1969) Az egydimenziós ember: tanulmányok a fejlett kapitalista társadalom ideológiájáról. Budapest: Kossuth.

Mazzucato, Valentina (2004) ‘Transnationalism', in Don Kalb, Wil Pansters – Hans Siebers (eds) Globalization and Development: Themes and Concepts in Current Research. Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.

Milanovic, Branko (1998) Income, Inequality, and Poverty during the Transition from Planned to Market Economy. Washington, DC: World Bank.

Milanovic, Branko (1999) True World Income Distribution, 1988-1993: First Calculation Based on Household Surveys Alone. Washington, DC: World Bank.

Mills, Mary Beth (2003) ‘Gender and Inequality in the Global Labor Force', Annual Review of Anthropology 32: 41-62.

Milward, Alan (1999) The European Rescue of the Nation State. London: Routledge.

Mittelman, James (2000) The Globalization Syndrome: Transformation and Resistance. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Narotzky, Susana (1997) New Directions in Economic Anthropology. London: Pluto.

O'Brien, Robert, Anne Marie Goetz, Jan Aart Scholte – Marc Williams, eds (2000) Contesting Global Governance, Multilateral Economic Institutions and Global Social Movements. Cambridge: Cambridge University Press.

Panitch, Leo (2000) ‘The New Imperial State', New Left Review 2 (second series): 5-20.

Petras, James – Henry Veltmeyer (2001) Globalization Unmasked: Imperialism in the 21st Century. London: Zed Books.

Reich, Robert (1991) The Work of Nations. New York: Vintage Books.

Robertson, Roland (1992) Globalization. London: Sage.

Robinson, William (2002) ‘Remapping Development in the Light of Globalization: From a Territorial to a Social Cartography', Third World Quarterly 23 (6): 1047-71.

Robinson, William (2004) Production, Class, and State in a Transnational World. Baltimore, MD: Johns Hopkins University Press.

Sassen, Saskia (1991) The Global City. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Sassen, Saskia (1998) Globalization and its Discontents. New York: The New Press.

Sassen, Saskia (2003) De-nationalization. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Sen, Jai, Anita Anand, Arturo Escobar – Peter Waterman (2004) The World Social Forum: Challenging Empires. New Delhi: Viveka.

Sequino, Stephanie (2000) ‘Accounting for Gender in Asian Economic Growth', Feminist Economics 6 (3): 27-58.

Sewell, William (1980) Work and Revolution in France: The Language of Labor from the Old Regime to 1848. Cambridge: Cambridge University Press.

Shaw, Martin (2000) Theory of the Global State: Globality as an Unfinished Revolution. Cambridge: Cambridge University Press.

Sklair, Leslie (1998) The Transnational Capitalist Class. London: Routledge.

Smelser, Neil – Richard Swedberg, eds (1995) Handbook of Economic Sociology. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Smith, Jackie – Hank Johnston, eds (2002) Globalization and Resistance: Transnational Dimensions of Social Movements. Lanham, MD – London: RowmanLittlefield.

Staniszkis, Jadwiga (1991) The Dynamics of the Breakthrough in Eastern Europe: The Polish Experience. Berkeley: University of California Press.

Staring, Richard (2000) ‘Flows of People: Globalization, Migration, and Transnational Communities', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 203-16. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Stiglitz, Joseph (2002, magyarul: 2003) A globalizáció és visszásságai. Budapest: Napvilág.

Stolcke, Verena (1995) ‘Talking Culture: New Boundaries, New Rhetorics of Exclusion in Europe', Current Anthropology 36 (1): 1-24.

Swedberg, Richard (2003) Principles of Economic Sociology. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Tilly, Charles (2003) ‘A Nebulous Empire', in Gopal Balakrishnan (ed.) Debating Empire, pp. 26-9. London: Verso.

Tismaneanu, Vladimir (1998) Fantasies of Salvation. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Van der Pijl, Kees (1998) Transnational Classes and International Relations. London: Routledge.

Verdery, Katherine (1996) What Was Socialism and What Comes Next? Princeton, NJ: Princeton University Press.

Vertovec, Steven – Robert Cohen, eds (1999) Migration, Diasporas and Transnationalism. Cheltenham: Edward Elgar.

Vertovec, Steven, Robert Cohen – Simon Learmont, eds (2003) Conceiving Cosmopolitanism: Theory, Context and Practice. Oxford: Oxford University Press.

Volkov, Vadim (2002) Violent Entrepreneurs: The Use of Force in the Making of Russian Capitalism. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Wade, Robert (2001a) ‘Showdown at the World Bank', New Left Review 7 (second series): 124-37.

Wade, Robert (2001b) Is Globalization Making World Income Distribution More Equal? (LSE – Development Institute, Working Paper Series 1-01). London: London School of Economics.

Wade, Robert (2002) Globalization, Poverty and Income Distribution: Does the Liberal Argument Hold? (LSE-Working Paper Series, 2-33). London: London School of Economics.

Wade, Robert (2004) Governing the Market: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Wallerstein, Immanuel (1974, magyarul: 1983) A modern világgazdasági rendszer kialakulása, 1. rész. Budapest: Gondolat.

Wallerstein, Immanuel (1980) The Modern World System, part 2. New York: Academic Press.

Wallerstein, Immanuel (2003) The Decline of American Power: The US in a Chaotic World. New York – London: The New Press.

Wedel, Janine (2001) Collision and Collusion: The Strange Case of Western Aid to Eastern Europe. New York: St Martin's Press.

Weiss, Linda (1998) The Myth of the Powerless State. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Weiss, Linda, ed. (2003) States in the Global Economy: Bringing Domestic Institutions Back In. Cambridge: Cambridge University Press.

Williamson, John (1990) ‘What Washington Means by Policy Reform', in John Williamson (ed.) Latin American Adjustment: How Much has Happened? Washington DC: Institute for International Economics.

Williamson, John (1993) ‘Democracy and the Washington Consensus', World Development XXI(8): 329-36.

Wilterdink, Nico (2000) ‘The Internationalization of Capital and Trends in Income Inequality in Western Societies', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard

Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield. Wilterdink, Nico – Rob Potharst (2001) ‘Socioeconomic Inequalities in the World Society: Trends and Regional Variations 1950-1998', Paper for the ISA/RC 28, Berkeley.

Wood, Ellen Meiksins (2003) The Empire of Capital. London: Verso.

World Bank (1997) World Development Report 1997: The State in a Changing World. Washington, DC: World Bank Group.

World Bank (2000) World Development Report 2000/2001: Attacking Poverty. Washington, DC: World Bank Group.

World Bank (2002) World Development Report 2002: Building Institutions for Markets. Washington, DC: World Bank Group.

Žižek, Slavoj (1990) ‘Eastern Europe's Republics of Gilead', New Left Review 183: 50-63.

Jegyzetek

1 Az 1848 előtti politika nyelvét lásd: William Sewell, 1980.

2 Bármely részletes kifejtés megkívánja a technikai kérdések hosszas taglalá¬sát, mint például a statisztikai eszközök – például a vásárlóerő-paritás – belső és külső érvényességét; a háztartás-statisztikákban gyűjtött adatok érvényességét és összehasonlíthatóságát; a napi egy dollár választóvonal alkalmazásának önkényességét, és alkalmatlanságát a mélyszegénység mérésére, valamint más világbanki szegénységi küszöböket a közepes jövedelmű országokban (melyek gyakran 25-50%-kal az adott ország szegénységi küszöbe alatt vannak); a vi-lágegyenlőtlenségi mutatók és az egyes országok egyenlőtlenségi mutatói – akár népességgel súlyozott, akár anélküli – összegzésének különbségét. Az ilyen kifejtést a jelen keretek közt természetesen mellőztük.

3 Ez a tény – független attól, hogy vásárlóerő-paritással, piaci árfolyamokat használva, a decilisek/kvintilisek közti különbségek alapján vagy Gini-együtt-hatóval mérjük. Természetesen a piaci árfolyamok a fejlett és fejlődő országok jövedelemkülönbségeit sokszorosan felnagyítják; hasonlítsuk össze pl. Milanovic (1999), valamint Arrighi és Silver (2002) eredményeit! A globális osztály formáló-dásáról csak a piaci árfolyamok alapján készíthetünk reális numerikus becslést. A vásárlóerő-paritás nem valós viszonyokon alapul, csak a helyi túlélés módjaira és fokára vonatkozó statisztikai mérőszám.

4 A friss UNCTAD-jelentés (2004), „A nemzetközi kereskedelem és a nyomor¬enyhítés kapcsolata" (www.unctad.org) jelentősen eltér a Világbank ortodoxiá¬jától, megerősíti a fentebb említett érvek némelyikét, valamint újabb adatokkal szolgál.

Fordítói jegyzetek

a Utalás Manuel Castells híres kifejezésére, a folyamatok terére (space of flows), amely a globális információipar és a hozzá szorosan kapcsolódó globális pénzügyi szektor tere. Megengedi az interakciót fizikai közelség nélkül is, és így szemben áll a helyek terével (space of places).

 b Például Nederveen Pieterse szerint ez a globalizációban a kultúra oldalirányú kinövésének folyamata, amit szembeállít a homogenizálással, modernizálással és nyugatosítással.

 c Olyan értékpapírformát öltő befektetések, melyben a befektető fenn kívánja tartani eszközei likviditását, azaz azok gyorsan továbbadhatók. Direkt befektetés esetén a tulajdonos más szempontokat részesít előnyben.

d Az építészek és várostervezők által a hetvenes évek óta használt fogalom a vonzó közösségi terek (terek, vízpartok, bevásárlóközpontok, parkok, utcák) létrehozására. Bernard Hunt londoni építész szerint „jók vagyunk épületek felhú­zásában, de rosszak a helyteremtésben".

e Náci kifejezés, a társadalom „egyformára kapcsolása", ami a totális rendszer fokozatos felépítését, a demokrácia felszámolásának és az egyén feletti teljes ellenőrzés kiépítésének folyamatát jelöli.

f Háromszög, de a kínai (tévesen japán) maffiára is utal, kiknek jele egy há­romszög volt.

g Mexikói összeszerelő üzem, különösen az amerikai határ mellett. Eredetileg amerikai spanyol szó, a molnár kifizetésének helye, ahol az őrlésért járó részt átadják.

h  A szerző egy korábbi változatban még hozzáteszi: „A szociáldemokrata örök­séget lecserélték a munkások szelíd tiltakozására a neoliberális korporatizmus – vagy ahogy Peck és Tickell fogalmazta: a roll-out vagy intézménypárti neolibe­ralizmus – működtetésében. Ugyanez állt magára az Európai Unióra, mely a kelet­európai ármenetet, majd a közelgő bővítést nagyrészt neoliberális elvek mentén irányította, nagyon kevés megértéssel a szociális rendszerek és jogok fenntar­tása iránt, de hatalmas lelkesedéssel az Európai Gyáriparosok Kerekasztala (European Roundtable of Industrialists) érdekeinek érvényesítésében." – Roll-out neoliberalism: a neoliberalizmus azon fázisa, mikor megszilárdítására felhasznál­ták (roll-out) az intézményeket és a kormányzatot, szemben a korábbi fázissal, amikor azokat visszaszorítani (roll-in) akarták.
 

i A kapitalizmus új formájának megjelenési folyamata, melyben a pénzügyi piacok a gazdaságban átveszik a dominanciát a hagyományos iparágaktól. (A ford.)

(Fordította: Bózsó Péter)