A valuták konkurenciájától a valutaháborúig. Mi történik, ha a kőolaj-kereskedelmet a jövőben dollár helyett euróban bonyolítják?

A következő beszámoló arról szól, hogyan alakult át számos önálló valuta konkurenciája egyfajta valutaháborúvá mindössze két valuta, az amerikai dollár és az euró között. Amikor 1991-ben Maastrichtban döntöttek az euró bevezetéséről, még nem lehetett minden kétséget kizáróan megjósolni, hogy ezzel a lépéssel a multipoláris valutarendszert egy bipoláris rendszer válthatja majd fel. Ennek az átalakulásnak különös lendületet adott, hogy nem pusztán a globális piacok kereskedelmi, befektetési valutájáról, a felhalmozott tartalékok pénzneméről van szó, hanem az olajpiac uralkodó valutájáról is. Az energiatartalékok feletti uralom központi szerepet kap a modern gazdaságban, amihez hozzátartozik az olajkitermelő területek feletti ellenőrzés, a kínálat, a szállítási logisztika, a világpiaci ár és a valuta, amelyben elszámolnak. Épp ezért lesz döntő ez a vetélkedés a dollár és az euró árfolyam-ingadozásában. Ezen a példán bemutatható, hogyan hatnak egymásra piacok és imperiális hatalmak, hogyan folytatnak valutapolitikát ágyúkkal és rakétákkal.

Egy áttekintéssel kell kezdeni, hogyan alakult a valutarendszer a második világháború óta, hogy utána rátérhessünk a dollár és az euró versenyére, amely a valuták összetűzésévé, sőt háborújává vált az afganisztáni és iraki háborúk során, majd levonunk néhány óvatos következtetést.

Az édes primátus

Kezdjük az amerikai dollár mint világvaluta stilizált történetével, mintegy harminc évvel a Bretton Woods-i rendszer összezuhanása után. Ezt a korszakot nevezhetnénk "kényelmes" vagy "édes" primátusnak. Az Egyesült Államok a második világháború után tette meg a dollárt világvalutának, és képes volt megvédeni centrális pozícióját a dollár aranykötésének 1971/73-as megszüntetése után is. Ezzel létrehoztak egy "globális közösségi javat", a másik oldalról természetesen megfizettették azt használóival. Az Államok ugyanis 1971 óta kénytelen finanszírozni veszteséges kereskedelmi mérlegét, a hetvenes évek közepe óta ráadásul szolgáltatási mérlege is deficites. Ezt úgy tudja elérni, hogy például amerikai államkötvények eladásával fenntartja a tőkeimport dinamikáját és a dollár iránti keresletet. Így vált lehetővé az amerikai kereskedelmi mérleg külső finanszírozása. Mára az Egyesült Államok a globális tőkeáramlások 70 százalékát importálja (a Nemzetközi Valutaalap által készített Global Financial Stability Report 2003, 105. oldal). Az amerikai társadalom ezzel magasabb fogyasztási szintet tudott tartani, mint azt a hazai gyártás lehetővé tette volna. "Összességében meglepő, hogy ne mondjam rejtélyes, hogyan képes Amerika viszontszolgáltatás nélkül fogyasztani" – fogalmazza meg a kérdést Emmanuel Todd.

A harmincas évek gazdasági világválságát és a második világháború pénzügyi instabilitását lezárni próbáló Bretton Woods-i egyezménnyel vezették be az arany mint értékőrző szerepét. A dollárt 35 uncia finomaranyhoz kötötték, a többi valutának az értékét pedig a dollárhoz viszonyítva rögzítették. Az amerikai dollár kereskedelmi, befektetési valuta és a tartalékok pénzneme lett, s primátusából származó előnyeit mindhárom funkcióban ki tudta élvezni. A globális valutarendszer intézményei, elsősorban a Nemzetközi Valutaalap, de a nemzetállamok központi bankjai is tartották magukat a megállapított árfolyamokhoz. Ez a rendszer addig volt működőképes, amíg az amerikai dollár hegemóniája töretlen volt, és a globális tőkepiacokat nemzetállami szinten regulálták. Amikor az ötvenes évek végén a legtöbb európai valutát konvertibilissé tették, olyan ingadozások indultak be, amelyek végül, egy évtizeddel később a kötött árfolyamok rendszerét maguk alá temették. Ennek okai sokoldalúak és kellőképpen körülírtak, így nem szükséges ezeket ebben az előadásban részletesen tárgyalni (lásd Guttmann, Eichengreen, Altvater/Mahnkopf, Crockett stb.). Mindenesetre végeredményben a mozgó árfolyamok rendszere váltotta fel a rögzített árfolyamokat. A világgazdaság központi árainak megállapításáért, vagyis a valuták árfolyamainak megszabásáért már nem hivatalos intézmények feleltek. Az árfolyamok alakítását sokkal inkább átengedték a globális pénzpiacok privát szereplőinek. Ezzel privatizálták a stabil valutaárfolyamok közösségi javát.

Ennek következtében az amerikai dollár vesztett értékéből, főleg a német márkával és a japán yennel szemben. Ebben a korszakban egy valuta-triumvirátus alakult ki, amelynek európai szereplőjét az 1979. márciusi uniós valutarendszer tovább erősítette. Az ehhez a hármashoz nem tartozó valuták vagy az egyik pénznemhez próbálták kötni árfolyamukat, vagy a valuta ellenőrzésével elzárták magukat a valutapiacok fejlődése elől. Még a nyolcvanas években is tartotta magát a latin-amerikai országok többsége a kemény devizakorlátozásokhoz, de mivel a pénzpolitikát irányító szervek nem tudtak megküzdeni az inflációval és az ebből eredő fekete devizapiacokkal, valutagazdálkodásuk ábránddá vált, és a devizaellenőrzés feladására kényszerültek.

Az árfolyamok felszabadításával a valuták konkurenciaharca kiéleződött. Ettől fogva a külső és belső pénzstabilitás fenntartása és erősítése a gazdaságpolitika elsődleges céljává vált, főként a (nemzetállami) "mágikus négyszög" olyan céljaihoz képest, mint a teljes foglalkoztatás. A stabilitást leginkább korlátozó fiskális és pénzpolitikával lehetett elérni. Leegyszerűsítve: míg a kötött árfolyamok által jellemzett Bretton Woods-i rendszerben a kereskedelmi mérleg állt a középpontban, addig a Bretton Woods utáni rendszerben a tőkemérleg. A kereskedelmi mérleg esetében a "reális gazdaság" versenyelőnyei érvényesülnek, melyben a pénz a fogyasztási cikkek és szolgáltatások körforgását biztosítja. A tőkemérleg esetében a különböző pénzügyi helyszínek attraktivitása válik láthatóvá, melyben a pénz mint fizetőeszköz, hitel szerepel. A "reális gazdaság" így látszólag kevésbé fontos, mint a "monetáris gazdaság". A valutastabilizáció szempontjából a "pénzügyi helyszínek" attraktivitása éppoly fontos a pénzvagyonnal rendelkezők és a tőkebefektetők számára, akik a liberalizált globális tőkepiacokon gyorsan át tudnak térni más valutákra, és ezzel valutákat tudnak nyomás alatt tartani, mint a terület reálgazdasági versenyképessége. A devizapiacok napi 1500 milliárd dolláros forgalma mellett alig adatik lehetőség a politikai intézmények számára, hogy hathatósan fellépjenek a valutaspekuláció ellen. Így aztán nagyrészt a tőkepiacok sorsára bízzák magukat, amelyek kezében a döntés van. Ahogy a Deutsche Bank egykori vezérigazgatója, Rolf Breuer diadalmasan megjegyezte: "a politikát azt utánfutón cipelik magukkal".

Az Egyesült Államokban a privát és állami szereplők bravúrosan játszották a liberalizált tőkepiacok játékát, és miután a hetvenes években a dollár árfolyama történelmi mélységekbe süllyedt, kizárólag monetáris stabilitási intézkedésekkel mentették ezt meg: a kamatlábak emelésével. Míg a központi bankok által elrendelt kamatlábemelés gyenge valuták esetén további értéktelenedést vonhat maga után, mert a befektetők számítanak rá, a kamatlábak emelése az Egyesült Államokban a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején azzal járt, hogy az országba nagy mennyiségben áramlott be a tőke, és más országok is a kamatlábak követésére kényszerültek. A hitelezők és pénzvagyonnal rendelkezők számára ez az ég ajándéka volt, míg az adósoknak a teljes elfojtást jelentette. A harmadik világ adósságválsága éppúgy megmutatkozott ebben, mint az ipari országokban megjelenő munkanélküliség a drága kölcsönök miatt fellépő befektetési visszaesés okán.

Hogy a tőkebefektetők követhessék a viszonylag magas kamatok hívószavát, a pénzügyi piacokat liberalizálni kellett. Ezért is küzdött az Egyesült Államok, szövetkezve európai és más térségekben kormányzó neoliberális erőkkel, a nemzetközi pénzügyi intézetek támogatásával. Mára a különböző pénzügyi régiók magas megtérülést garantálva versenyeznek egymással a világon. A globális színvonalat így sikerült emelni. Míg a gazdaságilag legfejlettebb hét országban a hatvanas-hetvenes években a GDP éves növekedése mintegy 3 százalékkal magasabb volt, mint a reális kamatok, addig a nyolcvanas, kilencvenes években a reálkamatok voltak közel 2,3 százalékkal magasabbak, mint a reális növekedés. Az adósságok törlesztését már nem lehetett a reálgazdasági növekedésből fedezni, hatalmas erőfeszítésekre volt szükség. Nem meglepő, hogy különösen a külföldi, idegen valutában kapott kölcsönök visszafizetése vált igazi tehertétellé. Az adósok komoly problémákkal néztek szembe. Nem így az Egyesült Államok, hiszen a szédítő sebességgel növekvő külső adóssága nem idegen, hanem saját nemzeti valutában volt megszabva. A magas reálkamatok következtében azonban nagy mennyiségű tőke tévesztette el a célját. A nyolcvanas évek végén mutatkozott bombasztikus fejlődés a japán ingatlanpiacon, és a kilencvenes évek elején ennek az ingatlanlufinak a kipukkanása épp oly bizonyíték, mint az 1987-es amerikai pénzügyi válság, vagy a krízis az Európai Unióban a kilencvenes évek elején.

Az Egyesült Államok azonban strukturális hiányosságai ellenére sem kényszerült arra, hogy intézkedéseket tegyen a strukturális alkalmazkodás érdekében. Éppen ellenkezőleg, a "washingtoni konszenzus" alapján az adósságok és pénzügyi válságok alatt nyögő társadalmakat változásra kényszerítette, míg maga nem változott. Ilyen értelemben helytálló az "egyedüli világhatalom" kifejezés, hiszen egyedülálló kiváltságokkal rendelkezik más országokkal szemben. Ehhez hozzá kell fűzni, hogy ez a kivételes pozíció nem a kilencvenes évek végén alakult ki, hanem már Carter elnök alatt előkészítették, míg Ronald Reagan ki nem használta azt a "predatory hegemony" (ragadozó hegemónia – Susan Strange) stratégiájában. Bush papa, utódja Clinton, de legfőképp a Bush fiú ezen a vonalon mit sem változtatott, más variációiban azóta is követik.

A pénzvagyonnal rendelkezők számára ez jövedelmező és hatalmas lehetőség volt. A közvetlen beavatkozást szűkítő intézkedések olyan intézményi hátteret teremtettek, amelyben a tőkét elvben az egész világon magas, sőt növekvő megtérülési mutatók mellett lehetett befektetni, s ezzel jobban lehetett keresni, mintha a pénzt belföldi vállalkozásokba fektették volna. Pénzügyi innovációk és a globális pénzpiacok új szereplői nyújtottak ebben segítséget. A világ nagy régió is, amelyek addig el voltak zárva a globális piacoktól, a vagyonosok és tőkebefektetők nyomása alatt arra kényszerültek, hogy nemzeti piacaikat megnyissák. Ez a nyomás a nemzetközi pénzügyi intézmények, elsősorban a Nemzetközi Valutaalap strukturális átalakulásának hatására nőtt.

Egy új globális osztály alakult ki a pénz- és tőkebefektetés körül, amelyben szerepet kapnak a befektetők, a pénzalapokat kezelő menedzserek, banki szolgáltatók, rating ügynökségek, gazdasági vizsgáló és átvilágító cégek, ügyvédi irodák és a hozzájuk tartozó politikai ügyintézők valamint a médiában dolgozó szakértők. ők adják a globális kapitalizmus új arcát. A pénzügyi intézetek, amelyeket ez az új osztály működtet, általában az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában vagy valamelyik off-shore pénzügyi központban székelnek, és csak ritka esetben az európai kontinensen. A magas reálkamatok és reálnyereségek, mint önjáró szekér, haladnak előre, és egy grandiózus folyamatban átrendezik a világot. Ahogy azt számos statisztika kimutatja, mindezek nyomán egyre egyenlőtlenebb elosztást figyelhetünk meg a világon. Az állami adósságok törlesztését a források újraelosztásán keresztül a nemzeti bevételek és befektetések helyett magánhitelezők útján valósítják meg. Számos közösségi tulajdon és intézmény került időközben magánkézbe, ha azokat rentábilisan lehet üzemeltetni, mivel különben egyetlen privát "befektető" sem érdeklődne irántuk. Más közösségi javak annyira le vannak pusztítva, hogy privatizációjukat üdvözlik azok, akik használatukat meg tudják vásárolni.

Az átfogó privatizációs folyamat, a magánvagyonok növekedése a hitelező valutákat erősítette, míg a másik oldalon az adós valutákat gyengítette. Az Egyesült Államoknak is vannak külső tartozásai, mégpedig messze a legnagyobb minden ország között. A különbség pusztán annyi Brazília vagy Guinea, Thaiföld vagy Argentína kárára, hogy az Egyesült Államok saját valutájával tartozik. Ez lehetővé teszi Amerika számára, hogy mind az adós, mind a hitelező előnyeit élvezhesse, miközben a hátrányait egyiknek sem érzi: mint adós kihasználja a primátusból származó előnyöket, mivel az amerikai dollár még akkor is biztonságosnak tűnik, ha az Egyesült Államok költségvetési és szolgáltatási mérleg-hiányt enged meg magának, hogy fenntarthassa az "american way of life" által megkövetelt fogyasztói színvonalat. Az Egyesült Államok adósságának nagy része amúgy is állami, és érte a földgolyó legerősebb politikai és katonai hatalma kezeskedik. A hitelezők nagy hányada azonban privát szereplője a gazdaságnak, akik a Wall Street globális pénzügyi rendszerben betöltött központi helyzetén keresztül próbálnak a globális többlet-termeléshez hozzáférni. A rejtély, amiről Todd beszélt, tehát nem is annyira rejtélyes.

Bizarr, de igaz, hogy az ázsiai (1997), orosz (1998) és brazil (1999) válság, valamint a török és argentin krízis csak az amerikai dollár további erősödéséhez vezetett. A küszöbállamok befektetői, amint jelentkezett a válság, nagyon gyorsan kimenekítették tőkéjüket (tűzhely-effektus) – elsősorban az Egyesült Államokba. Így alakulhatott ki a kilencvenes évek második felében az "új gazdaság" felszárnyalása, amely kezdetben hatalmas részvény-nyereségeket hozott. A nemzeti össztermék reálnövekedése hirtelen megugrott, mivel a tőzsdén megjelenő növekvő vagyonok emelték a béreket és valóságos fogyasztási lázat vontak maguk után. Olyan szakasz volt ez, amikor a növekedési mutatók újra meghaladták a reális kamatláb értékét – igaz, csak az Egyesült Államokban, sehol másutt, és ott is csak a Clinton-kormányzat végéig. Ifjabb Bush újra helyreállította a modern fosztogató-kapitalizmus rendjét. Ráadásul kiderült, hogy az "új gazdaság" virágzását nagyrészt csalások sorozatával működtetett kreatív könyvelés húzta csak tovább – míg be nem köszöntöttek a gazdaságtörténet legnagyobb csődjei (Enron, WorldCom stb.).

Tartalék, kereskedelmi, befektetési és olajpiaci valuta

A dollár hatalmának idején döntöttek az euróról 1991-ben. Nem csoda, hogy amikor 1999-ben bevezették, kezdetben nem mutatott túl jó formát. Igaz, a kilencvenes évek végén az euró hattyúdalát jósoló elemzések légből kapottaknak bizonyultak, mert szisztematikusan alulbecsülték az európai integráció folyamatát. Az euró bevezetése minden kétséget kizáróan bátor manőver volt. Az eltérő bérjárulékok és inflációs adatok az Európai Unión belül, valamint a gazdasági alapmutatók a közös árfolyam és kamatláb-szabályozás ellen szóltak. Már 1991-ben előre látható volt, hogy az árfolyam- és kamatpolitika eszközeinek elvesztésével csak a bérek és bérjárulékok kiigazítása marad a szociális költségvetésből, mellyel a maastrichti szerződés stabilitási előírásait be lehet tartani. Hogy ez milyen nehéz feladat, és micsoda szociális áldozatokkal jár, jelenleg majd minden európai országban megfigyelhető, Németországban az Agenda 2010-nek nevezett reformjavaslat körül folyó vitákon keresztül, vagy Ausztriában és Franciaországban, ahol az európai stabilitási paktumnak a nyugdíjrendszer esik áldozatul, és rontja le embermilliók öregkori napjainak életminőségét.

Az Európai Központi Bank pénzpolitikájával megszorításokra kényszeríti a nemzetállamok gazdaság- és szociálpolitikáját. Ennek ellenére egyértelmű, hogy az európai monetáris uniót visszavonni már nem lehet, vagy ha igen, akkor csak hallatlanul magas politikai áron. Most már létezik az euró, és a kezdeti gyengélkedés után 30 százalékot erősödött a dollárral szemben (2003 nyarára). Japán gyengesége miatt jelenleg az euró a dollár egyetlen konkurens valutája. Mint ahogy öt ujj kiad egy öklöt, úgy a tizenegy különböző valuta egyesítése is mindenképpen erősödést hozott az új valutának a tizenegy régivel és a külső konkurenciával szemben. Az évezred elejére a dollár-márka-yen hármasból egy páros lett, egy bipoláris rendszer, amely egyre több valutát húz maga után: egyes latin-amerikai országok teljesen "eldollárosodtak" (Ecuador, El Salvador, Panama és Guatemala), sok más ország értékőrzőnek használja a dollárt. De sok afrikai, közép- és kelet-európai állam köti egy az egyben valutáját az euróhoz is, míg másutt az számít értékőrzőnek. Már csak két valuta konkurál egymással.

Egy valutának, ha vezérvalutának tartja magát, vagy azzá kíván válni, több feladatot el kell látnia. A központi bankoknak használniuk kell tartalékvalutaként (1), kereskedelmi valutaként (2) kell működnie, ami azt jelenti, ebben a valutában határozzák meg a piac magánszereplői szerződésük volumenét, a tőkebefektetők számára befektetési valutát (3) kell jelentsen, amiben kötvények stb. jegyeznek, és végül olajpiaci valutaként (4) is kell szolgálnia, mert benne az ipari társadalmak (ahogy a posztindusztriális társadalmak) energiainputjának stratégiai árát fejezik ki. Ha ezeket a szempontokat nézzük, akkor kétségtelenül előnyösebb helyzetben van a dollár az euróval szemben. A többszereplős valuták versenyében – ahogy mondják – félszemű a király. Egy valuta hegemóniája soha sem lehet teljes. Egy bipoláris konkurenciában a valuta mindig a másikat szabja meg etalonként, ahhoz viszonyítva saját erejét, hogy lehetőség szerint maga mögé utasítsa.

Az Egyesült Államok uralma a világpiacokon és a globális politikában imponáló, de közel sem teljes – ezt mutatja az amerikai dollár jegyzése. A növekvő ikerdeficit az amerikai gazdaság strukturális gyengeségét mutatja. Az amerikai dollár 2003. tavaszi mélyrepülése első pillantásra pozitív hatással járt, mivel javította az ország versenyképességét. Ez előnyös a kereskedelmi valuta számára, de jelzi azt is, hogy a dollár mint befektetési valuta értékállósága egyáltalán nem biztosított. Így kerül konfliktusba a kereskedelmi valuta (az árfolyam segítségével versenyelőnyöket lehet teremteni) és a tartalék-, illetve befektetési valuta (a befektetés stabilitását lehet biztosítani).

Minden központi bank, amelyik dollárban tartja devizatartalékait, süllyedő dollár-árfolyamok mellett vagy szembenéz a tartalékok jelentős megcsappanásával, vagy más valutára váltja devizatartalékait. De mivel már csak egy alternatív valuta létezik, ez egyet jelent az euró erősödésével. A kelet-ázsiai központi bankok 2003 tavaszán 927 milliárd dollár értékű devizatartalékkal rendelkeztek, ebből egyedül Japán a felével (476 milliárd USD), ezt Kína követte közel a harmadával (286 milliárd USD). Az Európai Központi Bank is tart devizatartalékot dollárban, méghozzá 220 milliárd USD értékben. Az euró részesedése a globális devizatartalékokból jelentősen növekedett: 1999-ben a pénzek 10 százaléka, míg 2003-ban 20 százaléka volt euróban, ezzel szemben az amerikai dollár részesedése 70 százalékról 60-ra esett vissza.

A dollár leértékelése kedvezően hat az amerikai exportáló cégekre – ceteris paribus -, ha az importáló ország importlehetőségei megfelelően bővíthetők, és így a dollár gyengülésével növeli a behozott áru mennyiségét. Azt is meg kell azonban jegyezni, hogy mostanra az ipari országok exportjának nagy része nemzeteken felülálló mamutcégek vállalatok közti kereskedelme, és miután ezek gyártásukat szerte a világon intézik, nem garantálható, hogy a dollárleértékelés valóban az amerikai gazdaságnak kedvez. Hiszen az input-költségek drágulnak, és gyakran felemésztik az exportban a leértékelésen nyert profitot. Ha azonban az amerikai export részesedése a világpiacon a leértékelés hatására nő, valószínű, hogy a dollár mint kereskedelmi valuta megerősödve jön ki a folyamatból. A tartalékokat azonban kisebb arányban jegyzik majd dollárban, és mint befektetési valuta veszít attraktivitásából a tőkebefektetők számára, mivel az amerikai kamatláb ráadásul alacsonyabb, mint az euró-zónában. Központi bankok és tőkebefektetők vonhatják ki ebben az esetben tőkéjüket az Egyesült Államokból, pedig ezekre szüksége van, hogy deficites kereskedelmi és szolgáltatási mérlegét kiegyensúlyozza. Az amerikai dollár leértékelődése globális turbulenciákat okozna a pénzügyi kapcsolatokban, és "deglobalizációs hatása lenne" (Thomas Fricke, Financial Times Deutschland, 2003. 05. 30.).

Melyik lesz a jövő "olajvalutája", a dollár vagy az euró?

De a globális világgazdaság számára három stratégiai ár létezik: a kamatláb és az árfolyam mellett az olaj ára központi kérdés az energia-input szempontjából, és ez tartja mozgásban az egész rendszert. Így aztán minden azon múlik, melyik valutában határozzák meg ezt az árat. A modern ipari és poszt-indusztriális rendszerek életitalának ára eddig nagyrészt dollárban volt megszabva, ami hatalmas előnyökkel járt az Egyesült Államok számára, főleg a Bush-kormány messze ható és hosszú időre kialakított geostratégiai megfontolásai alapján. Ezek a megfontolások: a régiók ellenőrzése (1), amelyekben az olajtartalékok megtalálhatók; az energiapiacokon kínált olajmennyiség ellenőrzése (2); a szállítási logisztika és az útvonalak ellenőrzése (3), amelyeken az olaj eljut a kitermelő országból a felhasználóig; az ár szintjének befolyásolása (4) és a valuta kijelölése (5), melyben az olajjal kereskednek. Mind az öt területen azzal a céllal folyik a küzdelem, hogy az egyeduralmon keresztül biztosítsa hosszútávon és elfogadható árak mellett az energiaellátást.

Az olajkitermelő területek feletti ellenőrzés azért oly fontos, mert a kilencvenes évek óta az ismert olajmezők kimerülési üteme gyorsabb, mint az új olajmezők felfedezésének és feltárásának üteme. A kitermelés jelenleg évi 22 milliárd hordó olajnál tart, míg azonos idő alatt csak mintegy 6 milliárd hordó új olajat találnak. A globális olajtermelés így már túljutott a zenitjén, a szép idők, amikor az új olajmezők mennyisége meghaladta a kitermelt értékét, elmúlt – és soha nem tér vissza már, amit a Geologen is megerősít. Az afganisztáni talibán-uralom elleni háború alkalmat adott az Egyesült Államoknak, hogy a közép-ázsiai régióban is megvesse a lábát, az új olajmezőkhöz közel, és azokban az országokban, amelyeket a kőolajvezetékek átszelnek, ha egyszer megépítik őket. Ezentúl Közép-Ázsiát távolabb lehet tartani geopolitikailag az orosz és kínai befolyási övezettől, de India és Irán erejét is gyengíteni lehet.

Mivel Kína, India és más országok iparilag fel akarnak zárkózni – és fel is kell zárkózniuk, ha be akarják tartani a WTO előírásait -, nő a világpiaci kereslet a nyersolaj iránt, és így az olajtermelés és olajpiac feletti uralom döntővé vált. Akik azt állítják, hogy az ipari társadalmak üzemanyag-ellátásánál a piaci szabályokat "láthatatlan kezek" alakítják, azok vakok a politikai és katonai hatalom nagyon is látható kezeire. A verseny az ismert és a jövőben feltárni remélt olajmezők feletti uralomért folyik, és hatalomért, amely alapján befolyásolni lehet a keresletet és az árat, valamint felajánlani a valutát, amiben ezt az árat megszabják. A geoökonómia piaca és a politikai, katonai hatalom együttműködnek. Így énekli a neoliberális piac dalát az Egyesült Államok, megsüketítve a konkurenseket, míg geopolitikai hadjáratára fújja a sorakozót. Irak azért oly fontos Washington geopolitikusai számára, mert egyrészt az ország birtokolja a világ olajkészletének 11 százalékát, ráadásul a nyersolaj minősége kiváló, másrészt mert összeköti a közép-ázsiai és a közel-keleti geopolitikai régiót, és harmadrészt Irak új vezetőin keresztül befolyásolni lehet az OPEC árképzését. Az Egyesült Államok így kiváló kiindulópontot teremtett az afganisztáni és iraki háborúkon keresztül, hogy ellenőrizze az olajkitermelés és transzport központjait – legalábbis ez a kép alakul ki, s ennek a kiteljesedésében bízik Washington. Minden jel arra utal, hogy a dollár olajvaluta marad, még akkor is, ha az euróval szemben veszít értékéből. Líbia, Venezuela, Irak és más olajkitermelő országok próbálkozása, hogy euro alapú elszámolásra térjenek át, megszakadt.

El lehet felejteni az OPEC-et mint a kínált mennyiség és az áralakítás politikai tényezőjét, ha a legnagyobb olajfogyasztó állam, az Egyesült Államok, iraki protektorátusának segítségével (eltekintve a Perzsa-öböl zavaros monarchiáitól) ott ül a kasszánál a kitermelő országok és kartelljeik helyett. Igaz, már az első Öböl-háború idején kiderült, hogy a gazdag olaj- és homokországok petrodollárjaik újrahasznosításakor komoly monetáris érdekeltségekkel rendelkeznek az ipari országokban (az ingatlanpiacon, az iparban, a bankvilágban), ami arra készteti őket, hogy alacsonyan tartsák az olaj árát, mert a magas világpiaci ár pénzügyi érdekeltségeiket károsítaná. Teljesen más érdekeket követnek a nagy népességű olajkitermelő országok, mint Indonézia, Nigéria vagy Algéria és Venezuela, mert számukra az exportbevételek drasztikusan csökkenek, ha az olaj ára esik. Ezek az országok nem tudják a kiesést petrodollárokból vásárolt tőkebefektetésekkel kompenzálni.

Az olajtartalékok fogyásával az alacsony olajár csak ideiglenesen ébreszti majd fel az olcsó energia rövid korszakának nosztalgikus emlékét. Az olajár nőni fog, de nem ökológiai okok miatt mint az alternatív energiahordozók igénybevételének bővítése. Az olaj ára egyrészt azért nő majd, hogy megtérülően lehessen kiaknázni a nem konvencionális olajtartalékokat, mint a homokolaj vagy a mélytengeri fúrások és a gázkondenzátok. Ezek a nem konvencionális szerves energiahordozók még pusztítóbbak a környezetre, mint a konvencionális olaj hasznosítása. A kitermelésük által okozott járulékos környezeti kár hatalmas és a klímakárosító gázkibocsátásuk nagyon magas.

A magas olajár másrészt megtérülővé tehet olyan olajmezőket, ahonnan a szállítási költség túl jelentős. A Kaszpi-tengertől és Kazahsztánból futó olajvezetékek a Perzsa-öbölig, a Földközi-tengerig vagy az Indiai-óceánig hatalmas összegekbe kerülnek, miként azok katonai biztosítása is. A "Colombia Terv" keretében, 2003 februárjában, az amerikai kongresszus 532 millió dollár katonai segélyt szavazott meg, ebből 92 milliót a "XVII-es hadosztálynak, amelynek egyetlen feladata, hogy az Occidental Petroleum olajvezetékét biztosítsa" (die Tageszeitung, 2003. 02. 17.). Nem pusztán az egyre fogyó olajtartalékok miatt nő az ár, hanem a növekvő katonai kiadások miatt is, amelyekkel szabotázs és terror-akciók ellen védik a transzport utakat, egyszóval geostratégiai okok miatt.

Az Egyesült Államok számára nem lenne feltétlenül hátrányos a magas olajár. Egyrészt azért, mert a magas ár Kínát és Japánt, illetve az Egyesült Államok valós és potenciális konkurenseit érintené a legérzékenyebben. A régi és az új Európa is érezné az ipari és poszt-indusztriális társadalmak drága üzemanyagának hátrányait. Ez addig nem változik, amíg az olajat amerikai dollárban jegyzik. Másrészt a globális olajpiacon lévő kínálat nagy részének amerikai ellenőrzése azt eredményezi, hogy az olajszámlákat továbbra is dollárban rendezik. Valószínűleg ez a döntő oka, hogy ilyen brutális konzekvenciával vonták Irakot amerikai befolyás alá. Az amerikai elit azt reméli, hogy a jövőben is dollárral fizetnek majd az olajért, annak ellenére, hogy a dollárt súlyosan fenyegeti az elértéktelenedés. Az OPEC az elvárásoknak megfelelően májusban úgy döntött, hogy a dollár-gyengeség és euro-erősödés ellenére továbbra is dollárban számolnak el.

Az Egyesült Államok számára ez a lehetőség olyan, mint egy mese Seherezádé 1001 éjszakájából. Továbbra is szinte ingyen jutnak hozzá a gazdaságuk számára életfontosságú olajhoz. A Federal Reserve pénznyomói bugyborgó olajkutakká változnak át. Dollárt bármekkora értékben lehet "nyomni", és azzal olajat importálni. Az "ikerdeficit" aranyéveit tovább lehet folytatni, dacolva az OECD kelletlenkedő hivatalnokaival, akik nagyobb megtakarítási százalékot követelnek az amerikai polgároktól, mint a jelenlegi alig 5 százalék. Az olaj így az amerikai dollár értékőrzőjévé válna, egy multifunkcionális fegyverré az euróval folytatott valutaversenyben.

Ez a stratégia azonban a világgazdaság inflálódását vonhatja maga után, és így félre is csúszhat. A nagy olajcégek ugyan nem rontanák el a játékot, mivel a "shareholder-value" a tartalékoktól függ, amit a cégek leadhatnak. Nem jön rosszul számukra, ha privát igényeket vihetnek keresztül Irak 1972 óta államosított olajmezőin. Amit az amerikai és brit cégek 1952-ben Mosszadek erőszakos elűzése után keresztülvittek, vagyis az államosított olajmezők privatizációját, most, jó félévszázaddal később meg lehetne ismételni. A privát profitok, a részvények ára és ezzel a menedzserek fizetése is emelkedhet. De ha a rövid háborút egy letörhetetlen gerillaharc követi, és nem sikerül a Közel-Keleten hosszan tartó stabilitást biztosítani, úgy menekülés kezdődhet az amerikai dollárból, maga után vonva annak leértékelődését. Ettől tartanak a közép-ázsiai központi bankok, és úgy tűnik, hogy már óvatosan meg is kezdték devizatartalékaik átváltását – euróra.

Ha az amerikai dollár jelentősége meggyengül kereskedelmi valutaként, ezen kívül befektetési valutaként is veszít attraktivitásából, majd ráadásul olajvaluta szerepköre meginogna, akkor hatalmas pofont kapna a Bush-kormányzat. Az olajjal már nem pusztán dollárban, de euróban is kereskednének, vagy az ár drasztikusan emelkedne, ahogyan erre 1973-ban a zsidó-arab háború alkalmat adott. Az Egyesült Államok hatalmas kereskedelmi deficitje mellett a szükséges olajmennyiség importálása idegen valutában megoldhatatlan feladat elé állítaná az országot, miután a hazai termelés évi 300 ezer hordó csökkenő tendenciája mellett az Egyesült Államok 130 milliárd dollár értékben szorul olajimportra. 533 milliárd dolláros szolgáltatási mérleghiány mellett 2003-ban az olajimport finanszírozása euróban hatalmas strukturális kihatással lenne az amerikai gazdaságra – és a világgazdaság egészére.

A vetélkedés a kőolajért, a tartalékok feletti uralomért, a kínálat mennyiségéért és az árképzésért a valuták vetélkedését követi, amelyben az olajjal elszámolnak. A valutaverseny a dollár és euró (ritkán a yen) között háborúvá eszkalálódhat. A "régi" és "új" Európa közti konfliktus kiéleződhet, melyben a frontállásokat az euró-zóna határán lehet meghúzni. A spanyolok és olaszok rá fognak kényszerülni, hogy a "régi" Európa oldalára álljanak. Az "új" Európa nagyon hamar válhat olyan öregessé, mint a new economy a csőd után. Az is előfordulhat, hogy az európai olajkitermelő országok, Nagy-Britannia és Norvégia is az euró felé húznak a dollár helyett, ami újabb kudarcot jelentene az Egyesült Államoknak. Ezt mindenáron el akarják kerülni azzal, hogy politikájukkal megpróbálják megosztani Európát, és ez néhány kontinentális országban kedvező visszhangra is talál.

Belemenjen-e Európa ebbe a valutaháborúba? Inkább ne, mert következményei mindkét fél számára károsak, mivel létezik alternatíva. Ez pedig a szoláris energiahordozók kifejlesztése, annál is inkább, mivel ezek a szerves energiahordozókkal szemben nem melegítik fel a klímát. Ez lehet a hosszú távú európai válasz az olajvalutáért folyó valutaháború kihívásaira. Ha nem ebbe az irányba kormányoz Európa, csak a dollár-imperializmust válthatja fel az euró-imperializmus egy formája – rövid élettartammal, ahogy azt előre lehet látni.

Lezárás

A valutaháború még nem tört ki. A valuták versenye azonban egy bipoláris valutarendszerben kiéleződött. Ez azért problematikus, mert a világgazdaság ellátása a saját valutával a primátus előnyeivel jár együtt, főleg, ha az olajkereskedelmet is ebben a valutában bonyolítják. Mióta az olajtartalékok végessége nem csak a környezetvédőket érdekli, hanem tényként a jövő energiaellátát illetően stratégiai megfontolás tárgyává vált (példaként álljon itt a 2001-es "Cheney-jelentés" az amerikai energiaellátásról), felismerték a vezető valuta mint olajvaluta jelentőségét. Amíg nem létezett alternatíva a dollár mellett, ez a kérdés csak másodrendű volt. Az euróval azonban az évezred elején egy olyan valuta született, amely valós alternatívát kínál, és így az olajvaluta kérdése megkerülhetetlenné vált. Ezt a konfliktust csak úgy lehet kikerülni, ha egy hosszú távú politika hátat fordít az olajnak és újrahasznosítható energiahordozók mellett teszi le a voksot. E mellett szólnak gazdasági, de békepolitikai érvek is.

***

(A tanulmány eredetileg előadás formájában hangzott el a Béke és Konfliktuskezelés Osztrák Központja nyári egyetemén, "A gonosz tengelye és az államterrorizmus – egy katonai globalizáció kontúrjai" című panelban, 2003 júliusában. Fordította: Gergely Márton.)

Bombák és emberi jogok, avagy a politika militarizálódása

Az 1999-es balkáni háború kirobbantásával a "nyugati értékközöség" politikusai a politika irányítását átadták a katonai erőknek. A német Zöldek politikusai is így tettek, holott éppen a politika militarizálása volt az, amit ők mint alternatívok egykor meg akartak akadályozni. Az agressziót az emberi jogokra való hivatkozással követték el, holott a békét és az emberi jogokat civiltársadalmi alapokon kell biztosítani – nem lehet sem a katonaság bombáira, sem a filozófusok okoskodására hagyni.

Új világrend – másképp, mint ahogy 1989-ben elképzeltük 

 

Rövid visszatekintéssel kezdem. Pontosan tíz évvel ezelőtt, a berlini fal leomlása után eufórikus hangulatban tárgyaltuk a “békeosztalék” felosztását, és sokan már holtnak nyilvánították a NATO-t. “Az új világrendben” nem volt szükség erre a hidegháború idejéből származó szervezetre, már csak azért sem, mivel Európa biztonságát az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, majd Szervezet (EBESZ) inkább garantálni látszott. A NATO-val ellentétben ugyanis ez utóbbi szervezetbe bekapcsolódtak a kelet-európai államok is, ráadásul az EBESZ nem volt pusztán katonai szervezet egy olyan óriási méretű brüsszeli apparátussal, amelynek érdeke fűződött önmaga fenntartásához.

Azután 1992-ben, a Rio de Janeiróban megkezdődött a környezetvédelem és fejlődés témában rendezett világkonferenciák öt éven át tartó sorozata. Ezek közé tartozott az 1993-as, emberjogi kérdésekkel foglalkozó bécsi értekezlet is. Első alkalommal helyezték az emberi jogokat a nemzetállami szuverenitás fölé. 1995-ben újra megemlékezhettünk erről Kant “Az örök békéhez” című írása megjelenésének 200. évfordulója kapcsán. A huszadik század végén időszerűen hangzott a 18. századi königsbergi üzenet: a demokráciák nem fognak háborúzni egymással, hiszen az egymással hadat viselő államok egyaránt vesztesei a háborúnak. Mivel érdekeltek a békés kereskedelem megóvásában, mindent megtesznek, hogy elkerüljék a háborút. A gondolat legfőbb csattanója: az 1795-től eltelt kétszáz év folyamán most először lehetne megfigyelni a gyakorlati megvalósulást, mivel 1989 után – néhány kivételtől eltekintve – a demokratikus rendszer a világon mindenhol megvalósult.

1998 decembere: az “Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata” 50. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek. 1948-ban nemcsak az “immateriális” emberjogokra, a személy sérthetetlenségére és méltóságára gondoltak, hanem az olyan alapvető jogokra is, mint a szociális biztonsághoz való jog, a munkához és a pihenéshez, az egészséghez, a tanuláshoz és képzéshez való jog (22-26. cikk). 1966-ban és a hetvenes években egy sor más egyezményben részletezték a szociális jogokat, 1993-ban Bécsben pedig még egyszer sor került továbbfejlesztésükre. Időközben az emberi jogok katalógusába beiktatták az ökológiai jogokat is, valamint a népek kollektív, a kulturális autonómiához és a gazdasági fejlődéshez való jogait is.

Az ünneplések után következett a felfordulás. 1999. március 24-e és június 10-e között a NATO, amelynek létjogosultsága tíz évvel korábban még megkérdőjeleződött, ötvenéves fennállása óta első ízben bombázott egy szuverén országot. Még az agresszív beavatkozás mellett érvelők sem nagyon vitatják, hogy a bombázók összesen harminckétezer bevetése jogellenes, sérti az ENSZ Alapokmányát, és ellentétben áll egyes NATO-tagállamok alkotmányában foglaltakkal. Az agressziót amolyan szükségállapot-joggal igazolják: a megtámadott ország felelős vezetői a koszovói albánok jogait lábbal tiporták, békés eszközökkel pedig a gazemberekből álló kormányzatra nem lehetett hatni. Hogy ez az állítás így nem állja meg a helyét, már sokszor elhangzott, mégis újra el kell ismételni, hiszen az üzenet elvész az egységes közvélemény zajában, amely valamiféle fundamentalizmus látszatát mutatva annyira felértékeli az emberi jogokat, hogy védelmükben “mellékes veszteségként” még emberáldozatokat is hajlandók elkönyvelni.

A volt Jugoszlávia utódállamaiban történtek etnikai tisztogatások, és ez bűncselekmény, amiért meg kell bűnhődni, akárki legyen is érte a felelős. A maradék Jugoszláviában az albánok elüldözése igazán csak a bombázások kezdete után indult meg. Sokak, akiket állítólag szerbek üldöztek el, valószínűleg a NATO-támadások elől is menekültek. Erről még mindig keveset tudunk. A közvélemény általános emlékezetkiesésére való tekintettel csak rezignáltan megemlítem, hogy mintegy kétszázezer szerb Horvátországból történt elüldözését 1995-ben a NATO szó nélkül tudomásul vette, sőt talán támogatta is. Időközben – az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága adatai szerint – legalább hetvenezer szerbet üldöztek el Koszovóból: csak éppen ez az akció nem viseli az “etnikai tisztogatás” címkéjét, hanem az UCK bosszúja előli menekülésnek nevezik, s hozzáfűzik: “ők jól tudják, miért kell eltűnniük”.

Nemcsak az egyik oldalt terhelik bűnök a Jugoszlávia szétesését követő háborúkban. Milosevicsen kívül a hágai bíróságnak ítélkeznie kellene a horvát felelősökről, az UCK vezetőiről, valamint a NATO stratégáiról is, akik számlájára a nyomor drámai elhatalmasodása írható. ám a politikusok és a NATO-országok nyilvánossága számára Milosevics lett a bűnbak. Olyan egyszerű a Balkáni tragédiát egyetlen gazember számlájára írni. A szerb csapatok kivonulása és a NATO-csapatok betelepítése után feltárt koszovói tömegsírok utólagosan a barbarizmus elleni civilizációs misszióként igazolják a NATO-bombázásokat. Ugyan ki emlegeti még azt a tömegsírt, amelyben mintegy száz koszovói szerb holttestét találták meg, vagy azt a hatváboszerb autóbusz-utast, akit a NATO-bombázók “tévedésből” lemészároltak (ha egyszer szerbből úgyis annyi váb…)?

Nem szabad bagatellizálni a Koszovóban vagy máshol elkövetett rémtetteket. De vajon megoldást jelent-e, hogy azokat is bombázzák, akik Jugoszláviában már évek óta a Milosevics-féle rezsim ellen küzdöttek, miközben a légicsapások legalább annyira felelőssé tehetők a koszovói válság kiéleződésében, mint maga Milosevics? Már felszínesen szemlélve is tarthatatlan a NATO Jugoszláviával szembeni agresszív magatartásának jogosultsága mellett érvelni.

Az emberi jogok fundamentalista értelmezése

Hatalmas intellektuális kampány közepette, a terhüket nagy magasságból ledobó bombázók háborúját az emberi jogok védelmezésével indokolják. Németországban Jürgen Habermas (Die Zeit, 99/18.) adta meg a hangot a dalhoz, amit most mindenki fúj. Habermas szerint az Egyesült államok átvette “…egy szuperhatalom rendteremtő feladatait. A politikai célok kitűzésénél az emberi jogok képezik az erkölcsi alapot…” A NATO Jugoszlávia elleni háborúja már annak a jele, hogy a “nemzeti jog” átalakul a “világpolgár jogává”. Ezen értelmezés szerint “a világpolgári tagság az állampolgárt megvédheti saját kormánya önkényével szemben is… Ezen nyugati értelmezés szerint a koszovói háború előrelépést jelent az államok klasszikus nemzetjogától a világpolgár-társadalom kozmopolita joga irányába.” Ebből a dogmatikus pozícióból kiindulva Habermas mindenesetre kétségbe vonja “a katonai beavatkozás célszerűségét”, de nem annak politikai értelmetlensége, erkölcsi minősége vagy humanitárius következményei miatt.

Legalább négy ellenérv hozható fel a háború ezen állam- és jogelméleti indoklása ellen, ha eltekintünk attól a cinikus megállapításától, amely a jó kedélyű NATO-szóvivőtől származik a távoli Brüsszelből, aki “mellékes veszteségként” könyvelte el azokat az embereket, akiket az emberi jogokért a NATO-bombázói feláldoztak. Vannak ugyanis ennél súlyosabb ellenérvek.

Először is, a támadó háborúra vonatkozólag a nemzetközi jogban és a német alkotmányban lefektetett tilalom, amely csak akkor oldható fel, ha az indokok elég súlyosak egy “igazságos” háború kezdeményezéséhez. Az ENSZ Alapokmánya szerint egy háború csak akkor legitim, ha egy ország önmagát védi, vagy ha az ENSZ szervezetei – elsősorban a Biztonsági Tanács – a béke kikényszerítése vagy megóvása érdekében így döntenek. A legitim hadviselés feltételeinek szigora kézenfekvő: egy állam vagy egy szövetséges államcsoport ne bitorolhassa a hadviselés jogát; a Biztonsági Tanács tagjai keressék a konfliktusmegoldás lehetőségeit egymás között és a Közgyűlésben. Ez volt az, amit a hadviselő NATO-államok meg sem próbáltak; az emberi jogok állítólagos védelmezése elég legitimációt jelentett a számukra. Nem merítették ki az EBESZ által nyújtott konfliktusmegoldási lehetőségeket sem, hanem odacsaptak az erősebb jogán.

Az ENSZ megalakulása óta eltelt évtizedekben a béke megóvása volt az elsődleges cél; ha nem így lett volna, talán már rég az atomháborúk korszakát élnénk. Most azonban az “igazságos béke”, vagyis az emberi jogok absztrakt biztosítása nyer prioritást, amelynek háborús eszközökkel való megvalósítását legitimnek kiáltják ki, az ENSZ Alapokmányával való szembenállást és a nagy áldozatok vállalását is ezzel indokolva. Jó okokat lehet találni az emberi jogok prioritása mellett a habermasi okfejtéstől kezdve a “világ-belpolitika” elméletéig, amelyből tulajdonképpen le lehet vezetni, hogy a NATO-légicsapások valójában csak egy kissé túlméretezett rendőri akcióval egyenértékűek.

ám ezek a politika eszközeként felhasznált, háború melletti érvek mind semmissé válnak, ha figyelembe vesszük a hadviselés módját. A légicsapásokkal olyan pusztító eszközt vetnek be, amely a cél eléréséhez, mármint az emberi jogok védelmezésére teljesen alkalmatlan. A háború 1999-ben egészen mást jelent, mint Kant “örök békéje” idején, a sebesség és a fegyverek ereje, és ezzel a szisztematikus rombolás eredményessége összehasonlíthatatlan. Azon felül a NATO-katonák – emberi jogok ide, emberi jogok oda – a konfliktust profi módon kihasználták, hogy új, még hatékonyabb fegyverzetet teszteljenek. A NATO döntése, hogy nagy, a szerb légvédelem számára elérhetetlen magasságból bombáz, elsősorban azt jelenti, hogy a veszteségeket szisztematikusan, és nem véletlenszerűen okozzák, másodsorban a légtérben reménytelenül alulmaradt ellenség számára nem marad más, mint hogy a szárazföldön reagáljon. A reakció áldozatai pedig azok, akik ott élnek, főképpen, akikről feltételezik, hogy ők is, mint az UCK, szövetségesei a NATO-nak, és a legszívesebben örömünnepet ülnének a szerb oldalon elszenvedett veszteségek felett.

Ez az oka annak, hogy az albán lakosságot, amelynek védelmére a NATO-bombázások irányultak, a bombázások megkezdése után szisztematikusan sanyargatták és elkergették. A jugoszláv hadsereg által meg nem akadályozható rombolásokra, amelyeket a NATO-gépek okoztak, az egész régió rombadöntése volt a válasz. A barbarizálás – amely minden háborút jellemez – vált a hadviselés eszközévé; a félkatonai szervezetek, az Arkanok és a Seseljek ideje jött el. A háború abszurd szörnyűséggé vált. A két ellenfél, a NATO-légierő és az UCK az egyik, a szerb hadsereg a másik oldalon, nem találkozott szemtől szemben egymással: a NATO gépek a szerbek számára elérhetetlenek voltak, az UCK pedig visszavonult a határon túlra. A bombázások alatt egyetlen NATO-katona sem halt meg, és a szerb veszteségek sem túlzott mértékűek. Ugyanakkor mindkét háborús fél a számára rendelkezésre álló minden eszközzel lecsapott a civil lakosságra és célpontokra – az egyik szerb célpontokra a levegőből, a másik a koszovói albánokra a szárazföldön. A bombázások befejeződése után a szerbek által okozott károkat pontosan bemutatta a média – mintha a NATO pusztítás és halottak nélküli háborút folytatott volna.

A koszovóiak tömeges elüldözése és menekülése csak március 24-ével kezdődött. Meglepődnék, ha kiderülne, hogy a NATO stratégái annyira dilettánsak voltak, hogy nem számoltak a jugoszláv hadsereg reakciójával és a félkatonai bandák elszabadulásával. Nyilvánvalóan ennyi “be volt kalkulálva”.

Ezzel elérkeztünk a második ellenérvhez. Még akkor is, ha az emberi jogok a személyes integritás és méltóság biztosítására korlátozódnak, vagyis a “második” és “harmadik generációs” szociális emberi jogokat figyelmen kívül hagyjuk, a hadviselés módja önmagában támadás az emberi jogok ellen: az élethez, a lakáshoz, az önrendelkezéshez, a méltósághoz való jogok ellen. Annak a nyomatékosítása, hogy a civil infrastruktúra, a víz- és áramellátás, a kommunikációs és közlekedési hálózat tönkretétele csupán a kormányzatot, nem pedig a lakosságot célozza (“nekünk semmi bajunk a szerbekkel…”), cinizmusként hat, sőt még ennél is több: egy tömeges méretű, zsaroló túszszedés erkölcsi szintjén áll. Először is, szétzúzzák az emberhez méltó élet anyagi feltételeit. Az okozott fizikai és lelki károk mérhetetlenek. Másodszor – és ez még súlyosabb -, a legyengült civil lakosság ellenállóképességét megsemmisítik, pedig az egy meggyötört társadalomban amúgy is csak nehezen fejlődik ki. Ahol ugyanis szétrombolják a városokat, eltűnik a nyilvánosság, az agora, amely nélkül egy élő civil társadalomnak nincs lehetősége véleménynyilvánításra. A bombák nemcsak a fennálló rezsimre hullanak, hanem sokkal inkább az ellenzékre; mert ugyan ki állna egy olyan országban a “nyugati értékközösség” oldalára, amelynek bombázói elpusztítják a városokat és a falvakat, a földdel teszik egyenlővé az üzemeket, és talán olyan környezeti károkat okoznak, hogy egész régiók válnak lakhatatlanná? Erkölcsi szempontból nézve mindez nem különb, mint Koszovóban a földek elaknásítása. A háború barbarizálása a NATO oldalán is megtörténik, technikailag tisztán, ötezer méter magasból, anélkül, hogy vért kellene látni, vagy fájdalomkiáltásokat hallgatni.

Emberjogi szólamok és egyenlőtlenségek a világban

Harmadszor: aki világpolgár-társadalomról ír (Habermas), amelyet a koszovói háborút segíthetne megvalósítani, az vagy kérdezzen rá ennek a “világ-társadalomnak” a különféle érdekek és jövedelem szerinti tagozódására, oszályrétegződésére, vagy inkább hallgasson.

Vajon egyenlő-e minden világpolgár? Az, aki a Tornádó pilótafülkéjében ül, és aki a hídon utazik a vonatban? A háború nyertese és a háború vesztese – az, aki, szociális támogatásra szorul, s akitől épp megvonták a támogatást, mivel, ugye, a háborút valahogyan finanszírozni kell? Vagy: a nemzetközi nagyvállalat főnöke, akinek éppen megugrott a fizetése egy globális fúzió után? Mit fognak szólni a habermasi gondolatokhoz azok, akik a globális pénzügyi válság hatására éppen elveszítették állásukat, illetve azok, akiknek a jövedelme percenként négyszámjegyű összeggel növekszik? A nemzeti társadalmakban működtek kiegyenlítő mechanizmusok a túlzott egyenlőtlenségek kialakulásának elkerülése végett, de a globalizálódás hatására berozsdásodtak. A “világpolgár-társadalomban” nem léteznek vagy nem kellő mértékben működnek ezek a mechanizmusok. Viszont meg lehet előzni a szegénység, a nyomor, a válság és a pusztítások kellemetlen következményeit falak, szögesdrót, elektronikus kapu, vagy ha másképp nem lehetséges, a katonai erő alkalmazásával. A Jugoszlávia ellen folytatott háború arról tanúskodik, hogy a “világpolgár-társadalom” nem a szociálisan, politikailag és gazdaságilag egyenlő, formális és materiális emberi jogokkal rendelkező világpolgárok kedélyes gyülekezete, hanem egy katonailag védett fenyítőintézmény. A “világpolgár-társadalmat” emlegetve elfogadhatatlan dolog nem figyelembe venni ezeket a tényeket – már csak azért is, mert az emberi jogok önkéntes szószolói skrupulusok nélkül válogatnak közülük, s mindenekelőtt az általuk elkövetett emberjogi sérelmek megítélését nem bízzák semleges bírókra.

A jugoszláv tragédia története

Negyedszer: meg kell említenünk a Jugoszlávia, vagyis inkább az egykori Jugoszlávia – ahogy 1991-ig nemzetközi jogi alanyként létezett – maradéka elleni háború kül- és belpolitikai következményeit. 1991 óta a nyugati országok mindent elkövettek, hogy támogassák azokat a belső erőket, amelyek hozzájárultak Jugoszlávia széteséséhez. Az, hogy ezek az erők a 80-as években, Tito halála után megerősödtek, szintén a kibontakozó nacionalizmus következménye volt. Milosevics azonban erőteljesen szította, és hatalma eszközéül használta fel a szerb nacionalizmust. ám a horvát és az albán nacionalizmus sem maradt el semmiben a szerbtől. A nacionalizmus kitöltötte azt a vákuumot, amelyet a Tito-féle Jugoszlávia államideológiájának felszívódása hagyott hátra. Az önrendelkezés, az önigazgatás, a közös tulajdon, a kommunista blokkon belüli függetlenség jelszavai ugyanis a 80-as években, a peresztrojka és az adósságválság idején, elvesztették erejüket. A gazdasági válság, amely különböző mértékben érintette Jugoszlávia államait, megtette a magáét, hogy erősítse a centrifugális tendenciákat, főképp, hogy a 80-as évek elejétől kezdve a köztársaságok önállóan rendelkeztek devizabevételeikkel. A külső adósságállománynak az IMF és a Világbank által diktált kezelési módja tovább növelte a köztársaságok közötti különbséget.

Amikor a nyugat-európaiak Németország vezetésével 1991-ben Szlovénia és Horvátország különválását elismerték, olyan elvet jutattak érvényre, amelyet ugyanezen erők Bosznia-Hercegovina és a maradék Jugoszlávia területén nem fogadtak el: az etnikumok különválását. A régi Jugoszláviában – papírforma szerint – öt köztársaság, négy nyelv és három vallás volt. Példa volt ez a nemzetiségi pluralizmusra, amelynek éppen azoknak a hatalmaknak a közreműködésével szakadt vége, amelyek később ugyanezt Boszniában és Hercegovinában vissza akarták állítani. Ott ez sok okból nem működött úgy, mint a régi Jugoszláviában. Az etnikailag szeparált részeket a daytoni béke-megállapodás értelmében külső nyomás tartja össze egy törékeny államon belül. De legalább újra béke van.

Jugoszláviában valószínűleg kisebb felfordulás és kevesebb nyomás is elég lett volna a Koszovóban most lezajló tragédia, az etnikai alapú szétválás és a NATO által napirendre tűzött, terrorral sem indokolható erőszakos tisztogatás megállításához. Egy 1998 októberében kötött megállapodás szerint ugyanis hatezer EBESZ-megfigyelő küldését tervezték a térségbe. Csakhogy ugyanazok az államok, amelyek most sokmilliárd dollárt, illetve eurót költenek Jugoszlávia bombázására és részben felépítésére, nem voltak hajlandók feltölteni az ígért kontingenst. Nem zárható ki, hogy a drogmaffia és a titkosszolgálatok segítségével titokban felfegyverezték az UCK-t, e fegyverekkel az UCK tudatosan provokálta a szerbeket, ami pedig a jugoszláv hadsereget brutális és nem a megfelelő emberek ellen irányuló, ezért igazságtalan megtorlásra késztette. Végül Rambouillet-ban Jugoszláviának alá kellett volna írnia a kapitulálásról szóló okmányt, amivel a NATO felhatalmazást kapott volna arra, hogy egész Jugoszlávia területén tetszése szerint tevékenykedhessen. Egyetlen jugoszláv kormány sem írta volna alá ezt a megállapodást. A következmények ismertek: a NATO megkezdte Jugoszlávia bombázását, amely legalább is Európában a második világháború óta nem tapasztalt agressziót és mérhetetlen emberi szenvedést okozó etnikai tisztogatást indított el. A bombázások befejeztével azt a látszatot keltik, hogy csupán a szerbek okoztak szenvedést a koszovóiaknak, valamint, hogy az UCK békés, a NATO-val szövetséges felszabadító hadsereg. A szerbiai szerencsétleneket, akik a bombázások igazi áldozatai, elfelejtik.

Mi van a NATO politikája mögött?

Miért van, hogy a NATO államok, amelyek április 4-én Washingtonban a szervezet 50 éves fennállását ünnepelve, önmaguk előtt tetszelegve, “nyugati értékközösségnek” kiáltották ki magukat, első látszatra kevéssé következetes, sőt ellentmondásos politikát folytatnak? Tüzetesebb vizsgálat után fel lehet fedezni az eszkaláció mögötti logikát. Az elsődleges célnak az ENSZ és az EBESZ, mindenekelőtt Oroszország és Kína kirekesztése látszik a globális konfliktusból. Már az öböl-háború idején ez volt a politika irányvonala, amikor az ENSZ-t politikai szereplőként teljesen háttérbe szorították. Legalább is ez volt az Egyesült államok célja. Az európaiak a jugoszláv konfliktusban próbálták ezt ellensúlyozni, Oroszországot nem megkerülni, hanem bevonni akarták a megoldásba, és ezzel újra bekapcsolni a megfelelő ENSZ-grémiumokat, mindenekelőtt a Biztonsági Tanácsot. Megpróbálták helyreállítani a Kínához fűződő, a belgrádi kínai nagykövetség lebombázása kapcsán megromlott viszonyt is. Ezzel véleménykülönbség alakult ki Amerika és – Nagy-Britannia kivételével – a nyugat-európai államok között.

Ha az ember valamilyen pozitívum után kutat a jugoszláviai válság alatt folytatott politizálásban, akkor azt itt megtalálhatja. ám a NATO és az Egyesült államok súlyt fektettek arra, hogy ne csak Jugoszlávia számára legyen világos, kinek a kezében is váboaz irányítás az új világrendben, hanem a kínaiak és az oroszok számára is. Az ő jóváhagyásukat elvárták a NATO-békéhez, még mielőtt a NATO befejezné a bombázásokat. így demonstrálják, hogy mit értenek az új “multipoláris világrend” fogalmán: bombákat az érdekek érvényesítéséhez – végül pedig már senki nem beszél az emberi jogokról.

A háború célja a bombázások során megváltozott. Robertson, a brit védelmi miniszter a június 7-i sajtótájékoztatóboazt az egyszerű indoklást adta, amit az UCK egyik embere így fogalmazott: “Szerbek ki, NATO be”. Ez a szándék nyilvánvalóan már ott volt a rambouillet-i diktátumban is, illetve abban a határozatban, hogy nem kívánják az EBESZ-missziót sem kibővíteni, sem megerősíteni. A kitűzött célt a NATO csak részben érte el. Ugyanis a június 9-i megállapodás értelmében bár bevonult Jugoszláviába, de csak a Biztonsági Tanács szabályos határozatával. Ezen túl pedig – fogcsikorgatások közepette – egyezkednie kellett az oroszokkal.

A NATO 1999 áprilisában kidolgozott “Stratégiai koncepciójában” konkrét megfogalmazást nyertek a nyugati biztonsági érdekeket fenyegető tényezők: a terrorizmus, a szabotázsakciók, a szervezett bűnözés, valamint a “zavar a létfontosságú nyersanyagok beszerzésében” (24. cikkely). Ezek mind olyan fenyegetések, amelyek a globális térből származnak. Vagyis a NATO-stratégia nem korlátozódhat az észak-atlanti, illetve nyugat-európai térségre, hanem mindenütt jelen kell lennie, ahonnan fenyegetés érheti. A geostratégiai érdekek nehezen körvonalazhatók. ám, hogy nem játszanak szerepet – miként azt Habermas gondolja -, nos, ez merőben naiv feltételezés.

A háború ára

A háború ára elsősorban az emberi jogok feláldozása. Azoké az emberi jogoké, amelyeket semmibe vettek. Mindkét oldal felelős ezért, még az emberi jogok önkéntes védelmezői is az ún. “nyugati értékközösségből”. Másodszor a politika cinizmussal átitatott erkölcse, amellyel a “sikeres pusztítások” hírét keltették – vagyis az emberi jogok sikeres megsértésének hírét. Harmadrészt labilissá vált a hidegháború utáni korszak “biztonságépítménye”. amennyiben a nyugatiak az ENSZ-t és az EBESZ-t oly mértékben semmibe veszik, mint a koszovói háború idején, Oroszország és Kína egy új védelmi szövetség kialakításának irányába terelheti együttműködését. Miért is semmisítené meg Oroszország az atomfegyvereit, ha egyszer a NATO célja, hogy a 21. század katonai szövetségeként – ez áll az 50. évforduló alkalmából megfogalmazott washingtoni nyilatkozatban – felfegyverkezzék? Az oroszoknak ebben az esetben attól kellene tartaniuk, hogy atommentes csapataik gyengeségét kihasználva Albright asszony gyeplőnél fogva rángatja majd őket a világpolitika mezején.

És a Balkánon? A háború után megkezdődik az újjáépítés. összehívnak egy Balkán-konferenciát. így váboez jól. Csakhogy elkövetik ugyanazt a hibát, amely részben felelős az elmúlt tíz év szerencsétlen döntéseiért: felosztják a balkáni államokat jó és rossz államokra. A szétbombázott Jugoszláviát kihagyják a segélyekből, állítólag csak addig, amíg a Milosevics-rezsim hatalmon van. Csakhogy a NATO-bombázások éppen azt az ellenzéket gyengítették meg, amely leválthatná Milosevicset. Rövidlátó, egyértelműen a divide et impera elvét követő politika meghívni Montenegrót, Szerbiát pedig nem, hiszen ez a politika csak erősíti a szerbek által megélt traumát, hogy tudniillik az egész világ ellenük van; és csökkenti a jövőbeli megegyezés esélyeit is. Az UCK-t fontos szerephez juttatni Koszovóban nem jelent mást, mint egy olyan etnikai tisztogatás támogatását, mint amilyet a bombázásokkal eredetileg megakadályozni szándékoztak. Mint ahogy Horvátországban a nyugati államok máris katonai fölényükkel fedezik a szerbek elüldözését, fokozván azt a traumát, amelyet a bombázások a szerb-jugoszláv társadalomnak okoztak. Szerbiát kirekesztik Európából a NATO-légicsapások jogosultságának igazolása végett, amelyek ugyan lerombolták az országot, de nem vezettek a jugoszláv hadsereg feletti győzelemhez. A szerbellenes politikai irányvonal, amelyet Clinton, Blair és Chirac, Schröder és Fischer is követ, a katonai bombázások folytatását jelentik, politikai eszközökkel – ugyanolyan ostoba és sikertelen módon. Az “Európa-Ház”, amelyről először Gorbacsov beszélt 1989-ben, s amely Fischer tanácsadóinak jelszavává is vált, romokban hever.

Remélem, hogy csak én vagyok túl pesszimista. Csakhogy ez a borúlátás nem indokolatlan. A “nyugati értékközösség” politikusai a politika irányítását átadták a katonai erőknek. Éppenséggel a politika militarizálása volt az, amit a Zöldek egykor meg akartak akadályozni. Ehhez nem kell pacifista nézeteket vallani, ez pusztán egyfajta reálpolitikai felelősségérzetből adódik. A békét és az emberi jogokat civiltársadalmi, politikai alapokon kell biztosítani. Ebben nem lehet sem a katonaság bombáira, sem a filozófusok okoskodására hagyatkozni.

(Fordította: Homoki Krisztina)

A racionális világuralom rendje, avagy bűvészinasok versengése

Az "egységes" világot gazdasági értelemben a világpiac hozta létre, de valójában nagyon is ökológiai jelenség. A "racionális világuralom" törekvései a források kimerüléséhez és a természetes hulladék-elnyelők telítődéséhez vezettek. A gazdasági folyamatok és az ökológiai krízisek globalitása új kihívásokat állít a politikai szabályozással szemben. Már nem a nemzetállamok a "nemzetközi porond" legfontosabb szereplői.

Ha beszélhetünk egyáltalában "világrendről", akkor az csakis a 20. században lehetséges. Az ezt megelőző évszázadok "globális rendjei" sohasem az egész világot, hanem annak csak az éppen akkor ismert és elérhető részét foglalták magukba. Amennyiben ezek a világok politikai elképzelések mentén, rendként működtek, folyamatosságukat a szuverén nemzetállamok erőviszonyainak egyensúlyban tartásával biztosították. Ilyen nemzetközi rend volt például a harmincéves háborút követő vesztfáliai békerendszer ("pax westphalica"), amelynek alapelve egészen a 20. századig érvényben maradt (Miller). A nemzetállamokon alapuló rendszerben azonban túlságosan sok tényezőt kellett szabályozni ahhoz, hogy a nehézségi erő newtoni törvényéhez hasonlóan "az erők egyensúlyát" megvalósítsa. Ez a törekvés aztán könyörtelenül megbukott, amikor megszűnt a rendszer átláthatósága, és túlságosan sok, különböző súllyal és érdekekkel bíró szereplőt kellett volna egyensúlyban tartani. Ez a hanyatlás akkor indult meg igazán, amikor az imperializmus korában a nemzetállamok – amelyek szuverenitását éppen azon képességük jelenti, hogy határokat tudnak szabni – nemzetállami határaik kitolásával a világ meghódítására törekedtek. Nem nehéz belátni azt, hogy ez már akkor is konfliktushoz vezet, ha csak két nemzetállam követi ugyanazt az elvet. A két világháború a nemzetállamokon alapuló nemzetközi rend korszakának végét jelenti.

Bár a nemzetállamok már nem törekednek arra, hogy a földrajzi területhez és az azon élő néphez kötött hatalmuk és szuverenitásuk birtokában a "nagyhatalmak koncertjének" – mint például a vesztfáliai rendszernek – aktív szereplői legyenek, de egészen a 70-es évekig megőrzik szuverén jogukat a főbb nemzetgazdasági jelzőszámok (mint az árfolyam és a kamatok) meghatározása tekintetében. Így lehetséges az, hogy a II. világháború után a teljes foglalkoztatás és a szociális egyenlőség politikája kerül napirendre úgy, ahogyan azt Keynes elméletileg megalapozta (1936), és Lord Beveridge politikai programmá emelte (1946) – természetesen a kapitalista gazdaság keretein belül. A nemzetközi intézmények pedig segítő kezet nyújtanak e nemzetállami célok megvalósításában. Csak az 1970-es évek elején, az 1944-ben létrehozott árfolyamrendszer összeomlásával történik változás. A nemzetállamoknak a pénzhez mint eszközhöz kötött gazdaságpolitikai szuverenitása megszűnik, mivel területi szuverenitásukat részben át kell engedniük bizonyos szupranacionális erőknek és egy hegemón hatalomnak. A pénz, a valuta, a pénzügyek és a kereskedelem szabályozására létrejött nemzetközi intézmények azóta mélyreható változáson mennek keresztül funkcióik tekintetében. A háború utáni időszak világrendje már ebben a fejlődési szakaszban törékennyé válik, és nemcsak 1989-ben, az ellenséges nagyhatalom eltűnésével. Ezzel párhuzamosan a nemzetállamok (és régiók) a kamatok, az árfolyamok és az árak feletti szuverenitásuk elvesztését egy másik területen, a "telephelyeken" igyekeznek ellensúlyozni: politikai programot dolgoznak ki a "rendszerszerű versenyképesség" előállítására.1 A költségeket csökkenteniük kell annak érdekében, hogy az adottságként megjelenő, befolyásolhatatlan árak (termékárak, árfolyamok, kamatok) mellett a "hosszan tartó konjunktúra-hullám" végén – amikor a piacok stagnálnak, és világméretűvé váló racionalizálási versenyfutás van kialakulóban – képesek legyenek a konkurrenciával lépést tartani. Nem csoda, hogy a bérszabályozás a gazdaságpolitika stratégiai fontosságú tényezőjévé válik (Altvater-Mahnkopf, 1993). A nemzetállam ebben a helyzetben "versenyállammá" válik (J. Hirsch), amely "telephelyeket" biztosít más "telephelyekkel" szemben. Mindez nem is jelent gondot mindaddig, amíg a bővülő világpiac "pozitív összegű játékot" tesz lehetővé. Amikor azonban "nulla összegű" vagy "negatív összegű játékok" határozzák meg a szabályokat, akkor a telephelypolitika a költségek externalizálásának romboló és veszélyes stratégiájává válik. (Erre a későbbiekben még visszatérünk.)

A háború utáni rend még ötven évig sem maradt fenn. A berlini fal összeomlása 1989-ben, amely a "létező szocializmus" porba hullásának látványos szimbóluma volt, a bipoláris világ végét jelentette, s azóta "új világrendről" beszélünk. A 20. század végének és a 21. század kezdetének világa a "hidegháború győzelme" és a "történelem vége" után alternatívák hiányában olymódon engedelmeskedik a racionális világuralom elvének, hogy gazdaságilag a piac, politikai szempontból pedig formális-demokratikus szabályok irányítják az ezen alapuló rendszert (l. Niethammer és Anderson vitáját a "posthistoire"-ról). A világuralom ezen elvének követése számos kérdést vet fel, amelyekre az "új világrend" keretein belül új válaszokat kell találni, mivel a bipolaritás és Bretton Woods korszakának "régi válaszai" már kevésnek vagy éppen szándékával ellentétes hatásúnak bizonyultak: Hogyan kell viszonyulni ahhoz, hogy a Föld politikai értelemben vett déli féltekéjén (amely nem feltétlenül esik egybe a földrajzival) az elmúlt évtizedek fejlesztési erőfeszítései kudarcot vallottak? Milyen szabályrendszerekben kell megállapodni ahhoz, hogy a mára már ellenőrizhetetlenné vált nemzetközi pénzügyi és valutáris kapcsolatok terén "rendet" lehessen tenni? Elképzelhető-e, hogy az "északi Nyugat" által megvalósított modernizáció és iparosítás továbbra is követendő minta legyen a "posztszocialista Kelet" és az "alulfejlett" Dél minden régiója számára? Javíthatja-e a "telephelyek versenyképességét" minden nemzet egyszerre, vagy csak egymás kárára lehet ezt megvalósítani? Hogyan kell hozzáállni ahhoz a kérdéshez, hogy a racionális világuralom tökéletesítésével egy időben a természet "visszaüt", hogy a globális ökoszisztémák – víz, levegő, föld és a jéghegyek – egyensúlyukból kibillenni látszanak, és a "racionális világuralmat" a "tárgyak bosszúja" teszi nevetségessé? A bűvészinasok ugyan megsuhintották pálcáikat, de parancsolni már nem tudnak nekik. Ami a legvégzetesebb, hogy nem is szabad ezzel próbálkozniuk, mert, mint a nemzetközi verseny résztvevőinek, számos hátránnyal kell számolniuk akkor, ha külön utakra tévednének. A bűvészinasok küzdelmét a természet szenvedi meg.

A globális ökológiai kérdésekről 1992 júniusában, Rio de Janeiro-ban rendezett UNCED-konferencia óta Rio-t úgy tekintik, mint az első lépések egyikét a gazdasági-ökológiai paradoxon elismerése felé. A vesztfáliai rend megbukott a nemzetállamok földrajzi határokat átlépő törekvései miatt. A háború utáni rendben a nemzetállami határok sérthetetlenségét ugyan a legmesszebbmenőkig érvényesítették, de más határok mégsem maradtak sértetlenek. Az egyik oldalon a határok nélküli növekedésnek egy olyan rendje áll, amely a modernizáció, az iparosítás és a fogyasztói társadalom jellegzetességeit vonultatja fel, a másik oldalon pedig az a tény, hogy határai vannak a globális ökoszisztéma terhelhetőségének, és hogy új politikai szabályrendszerek kialakítására van szükség ember és természet viszonyának rendezésére. Ezen új elveknek és szabályoknak már neve is van: fenntarthatóság (sustainability). Ez azonban még nem az érett gyümölcs, először még gondozni kell, hogy aztán le lehessen szüretelni. Rio azoknak az elveknek a szócsöve, amelyek az újat és a közöset jelenthetik az "új világrendben", mert minden konfliktuson túlmenően szabályokat kell találni a globális erőforrások és hulladékok kezelésére.

Az alapvető kérdés természetesen az, hogy az a Rio-ban mozgásba lendült folyamat, amely az erőforrás-felhasználás és a környezetszennyezés szabályozását tűzi ki célul, egyáltalán komolyan vehető-e a világpiaci verseny könyörtelen elvárásainak megfelelni kényszerülő "versenyállamok" számára, vagy az történik-e, mint a bűvészinas esetében, amikor a racionális világuralom programjának követése – főleg a többi bűvészinassal folytatott küzdelem következtében – általános katasztrófába torkollik.

A "racionális világuralom" követésének programja

A múltban a környezeti ártalmak csak lokális vagy regionális hatással bírtak, mert az ember hozzáférése a globális forrásokhoz csak nagyon szűk keretek között volt lehetséges. Az athéni szmog, a szennyvízgondok és a bűz Rómában, a faállomány pusztulása és az ebből fakadó karsztosodás a Balkán-hegységben, a kultúra hanyatlása a Húsvét-szigeteken mind a regionális ökoszisztémákba történő durva beavatkozás következményei voltak, ezek azonban alig érintették a Föld ökoszisztémájának működését. A racionális világuralom csak az újkorban válik globális elvvé, amikor több elvetélt kísérlet (pl. a vikingek próbálkozásai) után az Ibériai-félsziget "marinheiro"-inak sikerült a "Pangea kontúrvonalait" (Crosby), azaz a valamikor egységes őskontinens kontinentális részei között húzódó óceáni vízválasztókat Európa felől átlépni. Elfoglalták és gyarmatosították az óceán túlsó felén létrejött "neo-európai" kolóniákat, és alávetették őket a belső és külső természettel való bánásmód európai formáinak. Egyébként is, nemcsak emberek vándoroltak e távoli területekre, hiszen magukkal vitték állataikat, növényeiket és betegségeiket is, amelyek részben ugyanolyan feltartóztathatatlanul és ellenségesen vették birtokukba a földet, és tették ellenségeikké a többi élőlényt, mint ahogyan azt a "teremtés koronái" korábban tették (részletesen l. Crosby ). A világ erőszakos europaizálása során erőteljesen csökkent a fajok eredendő sokfélesége is, és mindezek következtében az evolúció pályája is europaizálódott a nagy felfedezések óta.

A korábbi évszázadokkal ellentétben ma már a világ minden régiója belekerült a térbeli expanzió és az időbeli növekedés gazdasági elveinek bűvkörébe. Nincsenek már fehér foltok a térképen, a "civilizált" nemzetek köre, a "charmed circle" már nem a "civilizálatlan világtól" való elhatárolódásában definiálódik, amely világba Sir Thomas Holland a 20-as években még Kínát és Perzsiát is besorolta (Rigaux, 388.).

A modern kapitalista termelési mód az ipari forradalommal indul virágzásnak. Amikor a fosszilis energiahordozók (kezdetben a szén, aztán a kőolaj) már nemcsak a főzéshez és fűtéshez, hanem a munkavégzéshez szükséges energia előállításához is rendszeresen alapul szolgálnak, a természet által behatárolt biotikus energiákat – megint csak a természet adta lehetőségek kiaknázása által – jelentős mértékben növelni lehet.2 Az energiaátalakító-rendszerek (ide tartozik a gőzgép is), amelyek először is a szénben (majd később a kőolajban) tárolt energiát hasznos energiává alakítják át, másodsorban pedig sokkal több hasznos energiát termelnek (szenet bányásznak a földkéregből), mint amennyi inputot belefektetnek, elsöprik a termelékenység emelése elől az elháríthatatlannak tűnő akadályokat. Az ember és az állat biotikus, "endoszomatikus" ereje természettől fogva korlátozott. Egy ökör, egy ló, de az ember sebessége sem emelhető az állati vagy emberi léptékkel mérhető szint fölé, még ha a világrekordok utáni hajsza ezt célozza is. A fosszilis energiahordozók, az "exoszomatikus erők" (Lotka) felhasználása tehát hatalmas előrelépést jelentett a sebesség növelésében, a térbeli mobilitásban és hatótávolságban, a munka termelékenységének, a termékmennyiségnek és ezáltal a "nemzetek gazdagságának" emelésében. Nicholas Georgescu-Rhoegen (1986) ebben az összefüggésben a termelékenység növelése módszereiben lezajlott "prométheuszi forradalomról" beszél, amelyet az – európai, majd a neo-európai – emberiség az energiarendszer, a termelési mód és a társadalmi szerveződés átalakításával megvalósított. Marx a "Tőke termelési folyamata" című elemzésében bemutatja, hogyan teszi lehetővé a meghajtógépek, erőátviteli berendezések és szerszámgépek együttese a "nagy iparban" a munkának a tőke alá történő, már nem csupán formális, hanem valódi alárendelődését a relatív értéktöbblet termelése érdekében (MEW 23. 331.). Az alapelv a munka termelékenységének emelése; ennek megvalósítása egyrészt a fosszilis energiahordozók feletti rendelkezést előfeltételezi, másrészt azt a képességet, hogy ezeket az energiaforrásokat az egy munkásra jutó termelés növelése érdekében ésszerűen fel tudják használni. Ebben a folyamatban a társadalom is átalakul. Az energetikai forradalom egyben társadalmi forradalom is.

Csak ettől kezdve lehet igazán világuralmat gyakorolni. "Hódítsátok meg a Földet!"- szólt korábban az isteni ige, amelyet azonban csak emberi módon, azaz tökéletlenül lehetett megvalósítani. Napjainkra azonban az isteni ige valóság lett, mert megvalósíthatóvá vált. Az a szabály, hogy az idő minden egyes egysége egyben a nyereség része is, és hogy ebből fakadóan "az idő: pénz", olyan meghatározó elvvé válhat, amely a társadalmi változást a forradalmon kívüli időszakokban is gyorsítja. A tőke törekszik a körforgási idő nélküli körforgásra (Marx MEGA II 1.2. 543.), tehát egy térben kötetlen gazdaságot és társadalmat igényel, amelyet a neoklasszikus modellek oly magától értetődően és ebből következően oly kritikátlanul előfeltételeznek. Semmi sem marad állandó. Egy statikus vagy komparatív-statikus elmélet teljesen alkalmatlan ennek az újnak a megragadására: a változás normalitássá válik, a folyamatosság pedig stagnálást, krízist jelent. "A pre-indusztriális világot egyfajta meghatározó folyamatosság jellemezte, még az olyan nagy fordulatok ellenére is, mint a római birodalom, az iszlám vagy a kínai dinasztiák felvirágzása és bukása… Ez a folyamatosság szakadt meg 1750 és 1850 között." (Cipolla, 2.). Ezentúl a változás az alapelv, amely minden egyes embertől állandó alkalmazkodási képességet követel. A világuralom őrültsége, tragikuma és végzete ugyanis abban rejlik, hogy senki sem talál nyugalmat benne. Az örök nyughatatlanság, az otthon melegének elveszítése (Bloch értelmében), a szociális kötődések felbomlása a világuralom győzelmének fonákját adják. A flexibilitásról, mobilitásról és deregulációról folytatott jelenkori vitákban a folyamatos változás, valamint a rugalmas, mobil, érdekektől mentes alkalmazkodóképesség erénnyé, követésre méltóvá válik. A társadalmat azonban megfosztják szociális összetartó erejétől, ha a térbeli kötődést és az időbeli rutint elnyomják, lehetetlenné teszik. (Klauss, 1989., Klauss, 1990). Ezáltal olyan szabadon lebegő társadalmi erők keletkeznek, amelyek könnyen rendelkezésére állhatnak a populista és autoriter behatásoknak.

A világ egységes gazdasági és ökológiai térré, globális bazárrá vált, amelyben mindenütt, ahol megvan a szükséges pénzzel rendelkező vásárlóerő, könnyen megvásárolható az a citrom, amelyről Goethe még mint távoli országok gyümölcséről álmodott. Ez jelenti a törést a hosszú "előtörténettel" szemben, amely az ipari viszonyok profanitása következik.

Pénz és szén szövetsége

A "világuralom racionalitása" nemcsak a termelőerőkre bukkan rá, amelyek segítenek a puszta ötlet vagy az isteni ige történelmet megformáló realizálásában. Sokkal inkább arról van szó, hogy a társadalmi formák átalakítása a "prométheuszi forradalomnak" történelmileg lökést adjon. A pénz itt a gazdaság meghatározó társadalmi formája és médiuma. A "pénz kvantitativizmusa", amelyet Arisztotelész még erősen kritizált a társadalmat széthúzó hatása miatt, jól láthatóan bontakozik ki, amikor az anyag és energia technikailag változó rendszerei az "oikosz" és a "polisz" időbeli és térbeli határait messze maguk mögött hagyják, és az emberi és állati (endoszomatikus) energiát (exoszomatikusan) megsokszorozzák. A modern pénzgazdálkodás számára, amely már a 14. században létrejött a felső-itáliai városokban, a prométheuszi forradalom fosszilis energiahordozói olyan hajtóerőt jelentettek, amely a mai globális pénzügyi spekuláció hetedik mennyországába emeli. A 20. század szállítási és kommunikációs csatornáinak segítségével a pénz és tőke térbeli és időbeli dinamikája előtt szélesre tárulnak a kapuk. Az akadályt képező szállítási és kommunikációs költségeket minimálisra redukálják, amikor szén és pénz egy életre szóló szövetséget kötnek (legalábbis az ipari társadalmakban). Fosszilis energiahordozók nélkül nem lenne sem kapitalista termelési és felhalmozási folyamat, sem modern monetáris világpiac. Hogyan is lehetne különben a másodperc töredéke alatt dollármilliárdokat Hong Kongból New Yorkba, vagy Tokióból Londonba eljuttatni? És csak azért, mert idő és tér lassan szinte megsemmisül a "technikai haladás" révén (úgy, hogy a gazdaságot büszkén, de meggondolatlanul már "virtuális" világként emlegetik), kell a La Plata, a Rio Grande, a Rajna, a Po és a Volga között elterülő "telephelyeknek" nagyon is valóságos teljesítményeket – bérköltségek, infrastruktúra, az állami hatóságok hozzáértése stb. – felmutatniuk, hogy megkaparinthassák a "virtuális" pénzügyi piac szabadon befektethető forrásait.

Ha nem létezne az a lehetőség, hogy a munka termelékenysége a fosszilis energiahordozók és a technikai rendszerek révén egy megfelelő társadalmi forma keretein belül növelhető, azaz ha nem létezne a gazdasági növekedés, akkor a hitelbe adott pénz kamatának beszedése nagyon hamar felemésztené az adós gazdasági alapjait. Nem is létezhetne tartósan kamat, ha nem sikerülne gazdasági többletet produkálni és ezt mennyiségileg emelni, miközben a minőségi termelési feltételeket a "relatív értéktöbblet termelésénél" forradalmasítják. A többlet a kapitalista viszonyok között értékként kerül a felszínre (értéktöbblet), de materiális oldalától nem válik el. Mert az "érték hordozója" Marx szerint a "használati érték". Az összefüggés meglehetősen közvetett, de létezik. A monetáris mennyiségeknek a reál- (és társadalmi) viszonyokhoz való kötődése a központi eleme Arisztotelész, Augustinus és Aquinói Szent Tamás intő szavainak a kamat társadalomromboló hatásával kapcsolatban (innen a máig érvényes kamatszedési tilalom az iszlámban). Amint azonban megszűnik a biotikus energia korlátozottsága a fosszilis energiahordozók megjelenésével, egyszerre lehetséges a szerves növekedési folyamat üteméhez és korlátaihoz immáron nem kötött termelésbővülés és a (monetáris) többlet megcélzása is. A kamatokat fel lehet emelni, és ki is lehet őket fizetni, anélkül, hogy a közösség társadalmilag szétzilálódna, vagy az egyén anyagilag csődbe menne. Pontosan ellenkezőleg, a kamat gyakorolja a "monetáris költségvetési restrikció" szerepét, és ezzel stimuláló hatást gyakorol a termelésre: a hitelfelvevőt a munka termelékenységének fokozására, tehát technikai, munkaszervezeti és menedzsment-stratégiai innovációra kényszeríti. A fosszilis energiahordozók és a pénz a kapitalizmus társadalmi formációjában szinergikus kapcsolatba lépnek, kölcsönösen emelik egymás dinamikáját. Pénz nélkül a szén és a kőolaj még a földkéreg alatt pihenne, és a fosszilis tűzelőanyagok nélkül a "pénz kvantitativizmusa" ártalmatlan tündérmese lenne.3

A 18. század "prométheuszi", ipari és energiagazdálkodási forradalma után időbeli eltolódással egy világméretű nyersanyag- és energiagazdaság alakul ki. Míg a premodern időkben az emberek csak térben korlátozott mértékben voltak képesek az energiahordozók (elsősorban fa) szállítására (Debeir), és emiatt "telephelyeiket" is az energiahordozók elérhetősége határozta meg, a kapitalista társadalmak a világ minden tájáról képesek nyersanyag- és energiaigényüket biztosítani, hogy aztán a nagy energia- és nyersanyagátalakító központokban a használati értékek olyan formáit alakítsák ki, amelyek megtöltik a "modern jóléti társadalom" kirakatait és megvalósítják a "nemzetek gazdagságát". Az energiamultik a "global sourcing" segítségével ehhez az irányvonalhoz kötötték stratégiáikat. Ez azonban a hosszabb időn keresztül történő tárolás lehetőségét, a könnyű szállíthatóságot, és a primer, szekunder, valamint a végső energiák egyszerű átalakíthatóságát (pl. a szenet hővé, mozgási energiává, vagy fordítva, a mozgási energiát hőenergiává és elektromos energiává) előfeltételezi. Ezeket a feltételeket a fosszilis energiahordozók tökéletesen teljesítik. Mivel a lelőhelyekhez való hozzáférés az egész világon biztosított, ezért az ipari telephelyek kiválasztása már nem a nyersanyag-ellátottság, hanem más kritériumok függvénye. A "just-in-time" vagy a "lean production" rendszerei csak akkor váltak megvalósíthatóvá, amikor a nyersanyag-gazdaság nemzetközivé vált, és a termelő-, illetve kitermelőhelyek közötti ellentét kialakult. A "versenyző állam" szén hiányában nem tudná eljátszani szerepét, legyen bármennyi pénze. A modern ipari rendszereknek az emberiség történelme szempontjából oly hatalmas fellendülése akkor vált lehetségessé, amikor a társadalmak abban a helyzetben voltak, hogy a technikát és a társadalmi intézményeket rendszerbe tudták foglalni, és a rizikómenedzsment kihívásainak az exoszomatikus energia segítségével meg tudtak felelni (ehhez l. Altvater, 1992. 47.). Rizikó csak akkor állhat fenn, amikor az energiapotenciált olyan célirányos munka érdekében koncentrálják, amely extrém mértékben meghaladja az emberi léptéket, és ezáltal kizárólag komplex technikai apparátussal és átfogó társadalmi előkészületekkel lehet folyamatos ellenőrzés alatt tartani.

A globalizálódás azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy a modern ipari rendszerek fejlődése egyszerre és egyenletesen megy végbe, vagy hogy integrált kitermelő- és termelőrendszerek jönnének létre. A 20. század második felének "világrendjét" sokkal inkább az az ellentét jellemzi, amely egyik oldalról a fejlett, északi ipari társadalmak magas versenyképességű nyersanyag- és energiaátalakító rendszerei, másik oldalról pedig a kevésbé fejlett országok déli nyersanyagkitermelő rendszerei között fennáll ("szintrópia-szigeteknek" nevezi Hans Peter Dürr a koncentrált nyersanyagok tárolóhelyeit). Egyáltalán nincs biztosítva az, hogy pontosan azoknak az országoknak és régióknak van a legjobb esélyük a gazdasági jólét megteremtésére, amelyek nyersanyagban gazdag területekkel rendelkeznek. Míg a 19. században a nyersanyagban való gazdagság még a telephely hatalmas előnyének számított, addig a 20. században kialakult munkamegosztás azoknak az országoknak kedvezett, amelyek nem voltak rászorulva a nyersanyagexportra, hanem technikai és szervezeti innovációk, valamint kvalifikált munkaerő segítségével képesek voltak előrenyomulni a világpiacon. Ezen alapul már évtizedek óta az európai ipari országok versenyképessége, ezért hozzák fel mostanában példaként Ázsia "dinamikus gazdaságait" (Japánt, később Dél-Koreát és Tajvant). A nyersanyagban gazdag és nagy területtel rendelkező országok, mint Argentína és Brazília – de a jövőben akár Oroszország, Kazahsztán vagy Ukrajna – ezzel szemben a területükön elterülő "szintrópia-szigetekkel" inkább a világ többi részének ipari rendszerváltásához járulnak hozzá, és csillapítják azok energiaéhségét, ahelyett, hogy saját – nem létező vagy harmatgyenge – iparukat látnák el. Az exportált energiahordozók révén az ipari országok számára lehetőséget adnak arra, hogy azok megtartsák és emeljék jólétük színvonalát, miközben a kitermelt nyersanyagok után csak "fekete űr" marad.

Kitermelés versus termelés

A fejlett ipari világ rendjének a kitermelő-vidékek "rendetlensége" felel meg (l. ehhez Altvater, 1992 és 1993). A nyersanyagtermelő országoknak sikerül az "árrendszer átható erejét" (Innis, 252.) a belső cserearányok kialakításához úgy felhasználni, hogy a munka és a tőke a nyersanyagszektorból az iparba irányul. Az ipari termékeket versenyképesen kellene előállítani és a világpiacon eladásra kínálni, hiszen csak ekkor volna gazdasági értelme a tényezők átáramoltatásának a kitermelőszektorból a termelőszektorba. Azok a régiók és nemzetek azonban, amelyek az "alapvető termékek" kitermelésétől és piacra dobásától függnek, hátrányba kerülnek, mert megfelelő gazdaságpolitikával meg kell oldaniuk azt a kettős problémát, miszerint adott világpiaci cserearányok (terms of trade) mellett a belső terms of trade-et úgy kell kialakítani, hogy az képes legyen a feldolgozóipar "szisztematikus" versenyképességét a nemzetgazdaságon belül a nyersanyagszektorral szemben, a világpiacon pedig a többi konkurráló feldolgozóiparral szemben fenntartani. A "szisztematikus versenyképesség" tehát mindig egyszerre vonatkozik az ágazaton belüli és az ágazatok közötti konkurrenciára. Ez a tény gyakran elkerüli a versenyképességet elemzők figyelmét.4 A legtöbb elemzésben az ágazaton belüli verseny áll előtérben a más országokból, telephelyekről származó, egymással összehasonlítható termékek: például a japán autók német, amerikai, olasz autókkal szemben; a brazil érc az ausztráliai érccel szemben. Sokkal nehezebb a helyzet akkor, amikor egy bizonyos országban az ágazatok közötti, tehát a nyersanyagszektorból a feldolgozóiparba irányuló tényezőáramlás okait kell megragadni, ennek magyarázata és részletes kifejtése azonban itt nem lehetséges.5 Érdemes lenne az iparosítás és a modernizáció endogén és exogén akadályairól folytatott fejlődéselméleti vitákba a versenyképesség elméletének néhány "újkeletű" észrevételét is beilleszteni, természetesen az egyre keményebbé váló ökológiai szigorítások figyelembe vételével.

Azt, hogy a nyersanyagokban gazdag, erőforrásokat kitermelő országok és az erőforrásokat felhasználó ipari országok közötti fejlettségbeli különbségek egyáltalán ilyen problémává váltak, elsősorban a termelés és fogyasztás normáinak és eszményképeinek teljes körű, a kommunikációs média által megvalósított globalizációja okozta. A fejlődés ma már nem "csak" egy "nemzetgazdaság" termelőerőinek kihasználása a nemzeti cél érdekében, mint ahogy azt 150 évvel ezelőtt Friedrich List a Smith és Ricardo által fémjelzett, a klasszikus kozmopolitizmus jegyében zajló szabadkereskedelem "komparatív költségelőnyeivel" szemben támasztott nagy elvárásokkal szemben kifejtette. A fejlődés ma a globális rend ígérete, a termelés és a fogyasztás globális modelljének példaképe. Az alulfejlettség ebből kifolyólag tehát nem csak azért probléma, mert alacsony az egy főre jutó jövedelem más társadalmakhoz képest, hanem azért is, mert a siker kritériuma, a modernizáció és az iparosítás a világ sok táján egyáltalán nem járt sikerrel. A szabványok, a normák és az értékek ráadásul könnyen változnak. A lécet – és ez is a modell kifejeződése – a versenyben legsikeresebbek mindig magasabbra és magasabbra teszik. A pénz említett kvantitativizmusa a nemzetközi verseny szabályait és dinamikáját is meghatározza. Semmi sem marad úgy, ahogyan volt, minden versenyző kényszert érez arra, hogy átugorja a lécet, sőt hogy még magasabbra helyezze. A verseny szelleme áthatja az állami politikát is, az állam "versenyző állammá" (J. Hirsch) válik, és a "telephelyek versenyképességének" védnökeként lép fel, amely telephelyek között azonban a kitermelőközpontok és -régiók általában nem a legjobb pozíciókat foglalják el.

A verseny és a globális ökoszisztéma terhelhetősége

Van-e köze ennek az egésznek a globális ökológiához? A versenyképesség és a fejlődésben elért sikerek a termelés bővülésében (a felhalmozás "aranykorának" bizonyos feltételei mellett a foglalkoztatás növelésében is) öltenek testet. A pénzben mért nemzeti termék növelése csak akkor lehetséges, ha az anyag- és energiainputok felhasználása is nő – még az energiafelhasználás hatékonyságának javulása esetén is.6 Így formálódik – az erőforrások szűkössége mellett – a globális rend másik problémája: A termelési és fogyasztási szférában végbemenő anyag- és energiaátalakítási folyamat során keletkező melléktermékek elhelyezése megterheli, sőt túlterheli a folyós, gáznemű és szilárd halmazállapotú káros anyagokat elnyelő természetes tározókat. Ezek a tárolók ugyanolyan véges kapacitásúak, mint azok az erőforrások, amelyeknek a kívánt használati értékké történő átalakítása során ezek keletkeznek. A kérdés tehát az, hogy "nem kellene-e komolyan venni azt, hogy talán az energia- és a tárolási probléma mégis növekedést gátló hatású lehet" (Wissenschaftlicher Beirat, 158.). A globális rend ökológiai problémáját tehát egy "forrás"- és egy "tárolás"-problémára lehet felosztani. Az első alkotta a modern ökológiai viták kezdetén a fő problémát, és a Római Klub jelentésének is ez alkotta gerincét. A második kérdéskör később került felszínre, de lehet, hogy fontosabb, mint az előző. Itt kell azonban figyelembe venni azt is, hogy az egyes konkrét esetekben ez a megkülönbözetés nem mindig bizonyul megfelelőnek. Az erdők például források, hiszen a fa (az erdő egyéb nyersanyagforrásaitól eltekintve) alapanyagként és energiahordozóként is felhasználható. Ugyanakkor az erdő a széndioxid-kibocsátás fő elnyelője is, hiszen a biomassza által beépül a növekedési folyamatba. Mindezeken kívül pedig az erdők – és különösen a trópusi esőerdők – életteret biztosítanak az élőlények sokaságának.

A globális ökológiai probléma ebből következően elvben hármas természetű: 1. A kimeríthető, véges forrásokat az emberiség az utolsó cseppig kifosztja, a kimeríthetetlen, megújítható forrásokat pedig messze regenerációs képességükön túl (ki)használja. 2. A természetes elnyelőket olyan mértékben terheli, hogy a felvevő- és a regenerációs képességük már felmondja a szolgálatot. 3. A források és az elnyelők túlterhelésével az élőlények élettere megsemmisül, ők pedig nem képesek az emberhez hasonlóan olyan "exoszomatikus eszközök" kiépítésére, amelyek segítségével egy, a megváltozott környezeti feltételekhez igazított, "második" természetet lehet kiépíteni. Ha a "környezetek" változása gyorsabban következik be, mint ahogy a belső természet ahhoz alkalmazkodni tudna, akkor a fajok kipusztulnak, "méghozzá legalább ezerszer nagyobb arányban, mint ahogy ez a természet által vezérelve az elmúlt 65 millió év alatt történt" (Wissenschaftlicher Beirat, 7.). A katasztrófa pontosan abban rejlik, hogy az időbeli játéktér annyira beszűkül (többek között az időben és térben gyorsuló és hódító imperializmus következtében), hogy teljesen kudarcot vall minden erőfeszítés, amely a radikálisan megváltozott környezethez való alkalmazkodásra irányul.

A globális ökoszisztémák túlzott kihasználása a kapitalista, személyi birtokláson alapuló társadalmakban érvényesülő "játékszabályok" alapján annak az eredménye, hogy a résztvevők saját racionális érdekeiket követik. A "játék" végül a "köz tragédiájává" fajul: az egyéni racionalitás nemcsak kollektív irracionalitásba csaphat át (ennek a témának szentelik magukat a társadalomtudományok születésük óta). A többi, ugyanolyan individuális és racionális érdekektől vezérelt szereplő közötti érintkezés, és a korlátozott erőforrásokhoz és elnyelőkhöz való közös hozzáférés (ami azt is jelenti egyben, hogy az egyéni cselekedet minőségileg és mennyiségileg is mások számára folyamatosan változtatja ezeket, és ez már önmagában is megkérdőjelezi a szereplő individualitásának feltételezését) még az egyéni érdekek érvényesítését is csak átmenetileg teszi lehetővé, vagyis csak addig, amíg a források korlátai nem lesznek érzékelhetőek, amíg a teherbíróképesség nagyobb mint a terhelések összege.

Mindez azonban a fejlődés igénye és a konkurrencia által stimulált termelésnövekedésnek megint csak határokat szab, amely határoknak tulajdonképpen az exoszomatikus energiákhoz való visszanyúlással áthidalhatónak kellene lenniük: ezek a teherbíróképesség, a globális ökoszisztémák terhelhetőségének határai, "a termelés és fogyasztás ökológiai mértékének" határai. Az exoszomatikus gépezetek, amelyek felhasználóik korlátozott endoszomatikus erőit megsokszorozzák, szintén problémát okoznak: ugyanúgy önállósítják magukat, mint a bűvészinasok varázspálcái. A fejlődés eddigi menete "az árrendszer átható erejének", a pénz dinamikájának és a piacok innovációs potenciáljainak logikáját követte. Az ebből a logikából levezetett szabályok és eljárási alapelvek nem alkalmasak a "globális köz" túlságos kihasználása problémájának elkerülésére, vagy amikor már fennáll a probléma, megoldásokat felmutatására annak megszüntetésére. A modern (kapitalista) társadalmak az előtt a nem túl örömteli alternatíva előtt találják magukat, hogy rendelkeznek ugyan egy kigondolt monetáris, gazdaságilag hatékony piaci árakon alapuló szabályozási rendszerrel, amely azonban sajnos teljesen alkalmatlan olyan szabályok kialakítására, amelyek a természettel való anyagcserét és az ezzel kapcsolatban felmerülő globális ökológiai problémákat kezelni tudná. Minél tovább tart a "világuralom racionalitása" programjának követése, annál inkább bebizonyosodik, hogy a világot valóban uralni lehetetlen, mivel "egy olyan társadalomról, amely nem veszi figyelembe a természet átalakításának következményeit, aligha mondhatjuk, hogy valamennyire is uralja a természetet" (Grundmann, 109.).7 Ha először is léteznének az ökorendszer terhelhetőségének határai regionális és globális szinten, másodsorban, ha a "világuralom racionalitása" a kapitalista termelési mód eszközeivel a források és tározók terhelése nyomán túllő a terhelhetőség határain, ha ezáltal harmadsorban az ökológiai válságok elkerülhetetlenné válnak, negyedsorban akkor merül fel csak a kérdés, hogy hogyan lehet másképp szabályozni az emberek, a társadalmak és a természet közötti anyagcserét globális szinten.

A természet igényeinek racionalizálása – "feltartóztatás"

Elméletileg két válasz létezik az ipari termelési és fogyasztási folyamat által igényelt erőforrások korlátozottsága, illetve a mérgező gázok, szennyvizek és hulladékok elnyelőinek túlterheltsége folytán felmerülő kihívásokra. Az egyik válasz egyszerűen a "feltartóztatás" (containment) (Sachs), ami nem más, mint az erőforrások és a természetes elnyelők túlzott kihasználásának korlátok közé szorítása Délen, a Harmadik Világ országaiban azért, hogy az északi privilegizált országokban folytatódhasson a bejáratott termelési modell és a szívekhez oly közel álló "life style". A globalizált ipari társadalom ökológiai költségeit tehát szintén "externalizálják" egy olyan világban, amely éppen a kapitalista értékesítési logika térbeli és időbeli dinamikája alapján egyre "kisebb" lesz, és ezáltal kizárja az externalizálás lehetőségét. A széndioxid-kibocsátás nem képes olyan üvegház-hatást létrehozni, amely csak a Föld déli féltekéjén érvényesül, és a felmelegedés a Földön mindenütt hat. Nemcsak az Antarktisz felett van ózonlyuk, hanem az Arktisz felett is, és a fajok kiirtásának következményei az élet evolúciója szempontjából minden embert, sőt minden élőlényt is érintenek, nemcsak ma, hanem évezredekkel később is. Bár az érintettség nem egyenlően oszlik meg (erről a későbbiekben még szólunk), de nincs a Földön olyan ország, régió, amely kibújhatna ez alól. A pénzügyi kompenzáció (például egy, a forrásait tekintve egyre kevésbé elégséges "Globális Környezeti Alapon" keresztül) nem sokat segít, inkább részét képezi a megoldandó problémáknak. A megosztott világ, a korlátozási kísérletek "globális apartheidjének" modellje hosszú távon nem csak ökológiai szempontból nem lehetséges.

A "feltartóztatás" a záróvonal stratégiája: elismeri, hogy a térbeli-időbeli expanzió lassanként már rendíthetetlen falakat dönget, így a privilegizáltaknak igényeiket meg kell védeniük a "kielégítetlen" nemzetekkel szemben. Noam Chomsky könyvében az 500 éves tőkés világrenddel kapcsolatban Winston Churchillt idézi, aki – a vesztfáliai rend gondolatmenetéhez hűen – az "éhes nemzetek" veszélye kapcsán egyértelműen területi kielégítetlenségről beszél, és korlátok közé szorításukat a már "elégedett nemzetek" védelmével indokolja (Chomsky, 9.). A "kielégítetlenekkel" szembeni containment ma már más, meta-territoriális, ökológiai dimenziót kapott. A kapitalista fejlődés korábbi korszakaihoz kapcsolódó térbeli-időbeli rezsimekhez képest a különbség teljesen nyilvánvaló. A kapitalizmus korai időszakának kolonializmusa a fehér foltokat igyekezett meghódítani, alávetni és kizsákmányolni; gyarmatokként próbálta őket a kapitalista nemzetállamok bűvkörébe bevonni, miközben azok nem voltak elég civilizáltak ahhoz, hogy ne ártsák magukat a gyarmatosított kontinensek dolgaiba. A 19. és 20. század imperialista államai minden erőfeszítést megtettek azért, hogy a már területileg felosztott világot térben újrastruktúrálják – e vállalkozásuk során háborús konfliktusokba keveredtek, amelyek aztán a világháborúkban csúcsosodtak ki, hiszen a hegemónia megszerzéséért és a világ új rendjéért folyt a harc. A nemzetállamok voltak azok, amelyek a hatalom territoriális (és államnemzeti, és ezáltal mindig rasszista alapú) kiterjesztésében részt vettek, és így a vesztfáliai rendet, amelynek az erőket kellett volna egyensúlyoznia, végleg romba döntötte. A korlátozás stratégiája, tehát nem a territoriális kiterjesztés, hanem a gazdasági, politikai és társadalmi elszigetelés stratégiája a Föld teljesen új térbeli szerkezetét hozza magával. Az elmúlt évtizedekben, a háború utáni rend során kialakult és a nemzetközi rendszer struktúráiba belevésődött privilégiumok tovább élnek. A jómódú társadalmak igyekeznek biztosítani a forrásokhoz és az elnyelőkhöz való hozzáférést, de az ökoszisztéma felismert határai miatt gondjuk van arra, hogy a korlátozások mindenekelőtt a másiknál jelenjenek meg. Azt az elvet, hogy a Föld természeti forrásaira mindenki egyenlő mértékben igényt tarthat, hogy a szükségletek és a kielégülés lehetőségei mindenki számára egyenlőek, felváltja egy olyan elv, amely a korlátozott ökoszisztéma használatának kiadagolását hirdeti. E kiadagolás során az emberiség egy kis része nagy mértékben részesedik a forrásokból, míg az emberiség nagyobbik fele csak kis hozzáférést kap azokhoz. A kiadagolási folyamatot az ármechanizmus vezényli (hiszen azok a G7-állampolgárok, akiknek az egy főre jutó éves jövedelmük 20000 USA-dollár körül van, sokkal nagyobb részt hasíthatnak ki, mint azok a G77-állampolgárok – azaz a 77 fejlődő ország lakosai -, akiknek az egy főre jutó éves jövedelme alig teszi ki az 500 dollárt), amit az "új világrendben" politikai és katonai eszközökkel tökéletesítenek. Miközben az ármechanizmus és a piac által megalkotott kiadagolás önmaga által és procedurálisan is legitimálásra kerül, a politikai és katonai beavatkozások különleges legitimációjára van szüksége, amelyhez többek között azok a kísérletek is tartoznak, amelyek az ENSZ-nek új alapokat hoznának létre.

Az ipari társadalom termelési módja és életformája "oligarchikus javaknak" (Harrod, Hirsch) számítanak, mert nem elérhetők a Föld minden lakója számára. Az ipari társadalomban paradox módon – mert tulajdonképpen az ipari társadalom "jóléte" hatalmas lehetőségeket rejt magában, hogy az emberi képességeket az egyenlőség jegyében újraossza – nem lehet megvalósítani azt, hogy minden kontinens, kultúra és faj egyenlő hozzáféréssel rendelkezzen a Föld erőforrásaihoz annak érdekében, hogy a nagyon is különböző igényeiket ki tudják elégíteni, és hogy az életesélyeknél és a jövedelmek elosztásánál igazságosság valósuljon meg.

A legfejlettebb világban jelenleg előszeretettel alkalmazott ipari modellre építve nem lehet "igazságos" világrendet létrehozni. De nem létezik olyan társadalmi mechanizmus sem, amely a gazdaság és társadalom alapelveit (költségvetési szigor, profitelv, az egyéni jólét legitimáló ereje, verseny) megőrizve képes lenne a globális erőforrásokhoz való hozzáférést korlátozni. Az ökológiai válság egy civilizációs válság méreteit kezdi ölteni (Anders). Az ökoszisztéma megőrzését nem lehet megalapozni, ha nem történik változás a termelés és a fogyasztás módjában, amelyek a természethez való hozzáférés egyenlőtlenségének alapját alkotják. Ha tehát a földgolyó ökológiai lepusztulását sajnálatra méltónak találják, és ezzel egy időben a világrend vezérelvei a "történelem végén", a piacot, a tőkefelhalmozást, a parlamenti demokráciát megkérdőjelezhetetlennek nyilvánítják, akkor az ökológiai érvek konzervatív, autoriter felhangot kapnak, ami sok ökológiai vita sajátja.8 Fordított esetben azonban megmutatkozik, hogy az ökológiai diskurzusok igénylik a társadalmi igazságosság normáira való hivatkozást. Mert ha a természettel szemben támasztott igények adagolása elkerülhetetlen, és ha jó ok van arra, hogy ezt ne a piac ármechanizmusa irányítsa, akkor az ökológiai egyenlőség valamely elméletéből kell azokat a kritériumokat levezetni, amelyek azonban természetesen jobb híján csak feltevésként léteznek (vö. Ely).

"Fenntarthatóság" – hamis ígéretek?

Ha más választ keresünk az ökológiai kihívásokra, akkor elképzelhető lenne egy olyan rendszer, amely egyenlő elosztást biztosítana a Föld globális forrásaihoz és károsanyag-elnyelőihez való hozzáférési jogokat illetően. Ebben az értelemben a Rio de Janeiro-i konferencia sokak által a rendszer-kialakítás egyik jelentős mérföldköveként értelmezhető (Buckmeier, Simonis, Rowlands), mert ez az UNCED-konferencia a természettel folytatott anyagcsere globális szabályozását célzó más egyezményeknek elébe ment. Egy dolgot emel ki: a "feltételesség" egy olyan formáját, amely a feltétel nélküli szabadkereskedelmet és a szabad vállalkozói kezdeményezést bizonyos mértékig hosszú (de nem túl hosszú) pórázra engedi, anélkül, hogy szót emelne a nemzetállami protekcionizmus elve mellett – amely a nemzetállamok 19. századi világrendjének idejéből származik, még ha ma is van némi aktualitása. Ide tartoznak a ritka növény- és állatfajok védelméről szóló egyezmények (így az 1975-ös "Washington Agreement"), a Bécsi és Montreali FCKW-Konvenció (1985, illetve 1987), és az ezekkel kapcsolatos londoni és koppenhágai utóegyezmények (l. Wissenschaftlicher Beirat, 20.), a Baseli Hulladékegyezmény (1989), amelyet 1994 márciusában Genfben jelentős mértékben szigorítottak, a tokiói és yokohama-i Tropical Timber Trade Organization, és végül a Rio-ban elfogadott és azóta már ratifikált szén-dioxid konvenció, valamint a kevésbé kötelező érvényű egyezmény az erdők védelméről és a fajok változatosságáról, amit szintén Rio De Janeiro-ban írtak alá. Túlzás lenne ezeket az egyezményeket és a környezettel kapcsolatban eddig megszületett mintegy 170 nemzetközi szerződést (l. French, Petersmann, OECD 1991 – ebben a környezettel kapcsolatos multilaterális egyezmények listája is megtalálható) már a fent említett elemekkel rendelkező "rendszer" alappillérének tekinteni, amely a nemzetközi szereplők környezetpolitikai cselekvésének irányát, célját és kereteit megszabná. Egy nemzetközi környezetvédelmi rendszer kialakulásának újszerűsége abban rejlik, hogy a természettel folytatott anyagcsere szabályozása már nemcsak kizárólag a világpiaci árak kérdése, de nem is a már nem igazán szuverén nemzetállamok magától értetődő kompetenciájába tartozik, és a társadalmak közötti ökológiai kiegyenlítődés elemeinek csíráit tartalmazza.

Milyen irányba hathatnak a globális erőforrások és elnyelők használatának politikailag meghatározott (tehát már nem egyedül az ár által definiált) határai, hol kell meghúzni és felállítani őket, és hol kell őket tudatosan ellenőrizni? A terület felett határokat húzni és ellenőrizni őket a szuverén nemzetállamok privilégiuma. A nemzetállamok behatárolt és körülkerített területe azonban sokféle, nem utolsósorban ökológiai behatásnak van kitéve. Melyek a határtalan kozmopolita szabadkereskedelem határai? Csak a pénz költségvetési restrikciója lehet az, tehát nem területi-térségi, hanem (gazdasági értelemben) funkció-térségi határ (e különbségtételhez l. Altvater, 1987.). Csak kereskedelmi szankciókat lehet kivitelezni, amelyek a nemzetközi kamatlábakhoz viszonyítva rentábilisak, profitábilisak. A természetes erőforrások használatának határait, például a káros anyagok kibocsátását a légtérbe nem lehet nemzetállami keretek között megragadni vagy költségvetési megszorításoknak alávetni. Azok a kísérletek, amelyek ilyen irányba mutatnak, vagy azon buknak meg, hogy területileg nem lehet őket behatárolni, vagy azon, hogy a rentabilitási és profitelv követése pontosan az externalizálást szolgálja. Egy terület gazdasági, ökológiai, katonai, etnikai alapon biztosított használati jogok alapján történő "zónásítása" belső határok felállításával egyrészt a területi szempontú és a gazdasági érdekek inkompatibilitásán bukik meg, másrészt a politikai legitimáció létrejöttének logikája miatt (Nitsch).

Az ökológiai szempontú "költségvetési" korlátozások sokkal inkább kettős meghatározottságúak. Először is, passzív módon, azaz a tekintetben, hogy mit eredményeznek az antropomorf behatások a globális ökoszisztéma terhelhetőségében és tűrőképessége szempontjából; másodsorban aktív oldalról, azaz a tekintetben, hogy milyen nagyságúak a terhelések, amelyeket a termelés és a fogyasztás során az emberiség a földgolyóra kibocsát. Ezt az új határt az ökológiai terhelhetőség és a gazdasági terhelés, az "economic scale" és az "ecological scale" között a nemzetközi vitákban – főleg a Brundtland-jelentés megszületése óta (1987) – a "fenntarthatóság" fogalmával jelölik. Ez a fogalom normatív tartalommal van megtöltve, és analitikailag kevésbé merev.9 Ésszerűen kapcsolódnia kell a fent leírt globális ökológiai problémákhoz, és meg kell alkotnia az ember és természet közötti anyagcserének olyan vázát, amelynek mértékét a fajok evolúciójának és reprodukciójának képessége adja: Egyrészt nem szabad a forrásokat és elnyelőket regenerációs képességükön felül igénybe venni, másrészt a fajok evolúciójának felül kell kerekednie a pénzvagyon- és (gondolat)birtokosok érdekein, tehát a gazdasági költségvetési restrikciók és a gazdasági szereplők közötti kereskedelem logikáján. Ebből csak egy magas entrópia-fokkal rendelkező monokultúra alakulhatna ki, amelynek túlélőképessége azonban kérdéses. A "tartósságot" termodinamikailag értelmesebben lehetne definiálni (Daly, 1991, Altvater, 1992): az (ökológiai) entrópiatermelési-rátát a Földön nullával kell egyenlővé tenni, azaz az energianövekedésnek (a Napból) és a felmelegedés, szennyvíz, hulladék, légszennyezés formájában megjelenő entrópia-növekedésnek egyensúlyban kell lenniük (Georgescu-Roegen, 1971.; Daly). A globális környezeti szempontú rezsim célnagyságai tehát meghatározásra kerültek, de hogyan kellene e rendszernek működnie?

A "tartósság" elvét két úton lehet megközelíteni. Az ökoszisztéma használata elsősorban attól függ, hogy mennyi forrást termeltek ki, és mekkora emisszió kerül a természetes elnyelőkbe, tehát a termelés és fogyasztás ökológiai méreteitől (Zarsky). Ez a termelés és fogyasztás anyagi-energetikai, tehát a használati érték alapú oldala. Másodsorban, a forrásfelhasználás a világtársadalom növekedési rátájának szintjétől, a jövedelem elosztásától, a termelés és fogyasztás gazdasági méreteitől függ. Ebben az esetben a gazdasági folyamatok használati értékoldaláról van szó (a munka és termelés marxi "kettős természetéhez" való kapcsolatot l. Altvater, 1991 és 1992). Egy nemzetközi rezsim szabályait ezek után az első vagy a második vagy mindkét mértékhez kapcsolódóan egyszerre lehet megszabni. A források és elnyelők használata (ökológiai mérték) megköveteli kötelező kvantitatív határértékek és minőségi normák meghatározását, mint például a CO2-kibocsátás elfogadható szintje, az erdőhasznosítás elvei és módja, a természetes vizek terhelése, a hulladéktermelés és -kezelés beleértve az újrahasznosítás módjait is stb. A forrásfelhasználás kötelezően előírt felső határai politikai konszenzust igényelnek, ahogy az ezekből levezetett tilalmak és parancsok, a gyakorlatba való átültetés hatásos módja és a szankcionálás is. E cél elérése nemcsak technikailag rendkívül nehéz (jó példája ennek a "határérték-vita"), hanem társadalmilag utópikus. És mégis meg kell próbálni, mert nincs más alternatívája a globális ökológiai pusztulásnak.

A gazdasági mérték határainak figyelembe vétele azonban elvben megoldható gazdasági módszerekkel is. A gazdasági szereplőket arra kellene kényszeríteni, hogy az általuk okozott környezetszennyezést kalkulációjukba beépítsék (internalizálják). Ehhez fel lehet használni egyrészről a környezetvédelmi adókat, és el lehet törölni a környezetterhelő szubvenciókat (a szállítási szektorban, a mezőgazdaságban, az energiatermelésben), másrészt ki lehet alakítani a nyilvános szolgálatok tarifáinak jól kiszabott rendszerét. A másik oldalról, az árképzés szabályozásával a vállalat részéről növelhető volna az árak "valóságtartalma". Az eddig externalizált költségeket a szabály szerint internalizálni kell. A liberális piacot preferáló szereplők (de a Világbank közgazdászai is) kedvelik az "ökológiailag helyes ár" koncepcióját, mert ezáltal a már megszokott piacgazdasági diskurzus keretein belül maradhatnak, és abból indulnak ki, hogy az allokáció hatékonyságának növelése a környezetterhelés (externalizált) költségeinek internalizálása az árkalkulációba az erőforrás-felhasználás és a károsanyag-kibocsátás csökkenéséhez vezet (egy adott jövedelmi szintet feltételezve). Többek között azért lehet komoly kétségeket támasztani a környezet "helyes árak" segítségével történő tehermentesítéséhez fűzött elvárásokkal szemben, mert, példának okáért, a Világbank "szerkezeti kiigazítási kölcsönei" kapcsán végzett empirikus vizsgálatok azt mutatták, hogy bár a "conditionality", amelyhez minden esetben hozzátartozik a helyes ár megállapítása is, javítja az allokáció hatásfokát, és ezáltal csökkenti az ökológiai terhelés gazdasági méretét, de az ökológiai méretre nem hat elegendő mértékben (Zarsky). Azokkal a szabályokkal, amelyek a költségvetési restrikció irányába hatnak az ökológiai szigorításokat nem lehet ésszerűen kidolgozni.

A "helyes ár" illúziója

Ennek magyarázatára okok egész sorát lehet felvonultatni. Először is, az extern ökológiai költségek teljes internalizálása már csak olyan okok folytán sem lehetséges, amelyek a termodinamika 2. alaptételének megfogalmazásához vezettek: az anyag- és energiaátalakítási folyamatok irreverzibilisek, és szétszórt struktúrákat hagynak maguk után, amelyeket még teljes költségkalkuláció segítségével sem lehet visszafordítani. Ideális esetben tehát elképzelhető, hogy az árak tényleg megfelelők, ám ezzel a környezetrombolást csak a költségkalkuláció szempontjából ragadjuk meg, de nem akadályozzuk meg, vagy nem fordítjuk vissza. A problémát még az is növeli, hogy az anyag- és energiatranszformáció hatóköre, hatásfoka és iránya elvileg nem ismerhető tökéletesen, és ezért nem is lehet rájuk vonatkozóan helyes árakat megállapítani.

A második indok arra utal, hogy a piaci árképzés az érvényes piaci feltételek mellett egyáltalán nem vezethet "helyes" árarányok kialakításához. Így a világkereskedelem legalább 25%-a a vállalatokon belül folyik. A világpiaci árak tehát egyáltalán nem a piaci erők szabad játékának eredményei, hanem a nemzetközi vállalatok menedzsmentjének mikroökonómiai ármeghatározó szerepétől függnek (OECD 1993). A harmadik a legfontosabb: a kapitalista pénzgazdálkodásban a pénz költségvetési restrikcióját végző ár, nevezetesen a kamat, nagyon is bizonytalan változó, különösen a gazdasági instabilitás időszakában. Nagysága többé már nem a termelékenység növekedése által generált többlet megcélzásának reális és "természetes" lehetőségeit, ezáltal a profitot és a termelésbe fektetett tőkét tükrözi (mint ahogy a "klasszikusok" feltételezték, és Kurt Wicksell elméletté formálta). A világméretű "adósságfüggőség" és a hitel nemzetközi, ellenben a valuták nemzethez kötött volta mellett – ami aztán folyamatos spekulációkra ad lehetőséget – a kamatban a tőkehitelezések és -befektetések kockázata rejlik. Egy adott tőkemennyiséggel megcélzott termelői felesleg profit formájában jelentéktelen a monetáris világpiacon történő befektetések pénzügyi eszközeinek hozamkalkulációja szempontjából. A kanonikus és iszlám kamattilalom "pre-fosszilis" korszakához hasonlóan a kamat nagysága elválik az adós reális (és társadalmi) teljesítőképességétől. Mivel a mai világban jórészt szuverén adósokról (államokról) van szó, folyamatosan politikailag mérsékelt újraelosztási folyamatokat indítanak a nemzetközi pénzvagyon felett rendelkezők érdekében.

Ilyen "mérséklő erő" elsősorban a Világbank, az IMF, a Londoni és a Párizsi Klub, a baseli BIS, mindazon intézmények tehát, amelyek a háború utáni világrend kialakulásával együtt jöttek létre, vagy – mint a BIS esetében történt – továbbfejlesztették őket, amelyeknek azonban az idők folyamán funkcióváltáson kellett keresztülmenniük. A déli eladósodott országokból érkező nettó transzferek az "északi" országok hitelező bankjaiba ezt a tendenciát erősítik meg.

Sok társadalomban a társadalmi és ökológiai szempontok sérülnek. Ezenkívül a lakosság jelentős része az önellátó termelésbe és a nem szabályozott foglalkoztatás informális szektorába kényszerül. A kamatláb képzése gazdaságilag ugyan racionalizálás, de az ár mint gyorsan és pontosan reagáló piaci ár elméletileg annyira "helyes", hogy a közgazdászok gyakran elutasítják az árképzési folyamatok politikai szabályozását a nemzetközi pénz- és tőkepiacokon. Amikor azonban a kamat elszakad a többlettermelés reális feltételeitől, és elsősorban a hitelezés kockázatának nagyságát tükrözi, nem lehet ökológiailag és társadalmilag is helyes, és nem lehet rá racionális döntéseket alapozni.

Negyedsorban: lehet-e a "gazdasági hozadék" korlátozását a nemzetközi kereskedelem egyfajta "ökológiai feltételességével" korlátozni? Az ökológiai feltételesség elfogadása, amely körül nincs más út – amennyiben az UNCED Rio-i és azt követő határozatait komolyan veszik -, a következő alternatívát vonja maga után: az ökológiai normák ellenőrzésének joga vagy a nemzetállamok kezében van, vagy e normák egy nemzetközi kereskedelmi egyezményben kerülnek rögzítésre, és egy nemzetközi intézmény végzi a felügyeletet. Az első esetben szinte elkerülhetetlen egyik oldalról az "öko-dömping", másik oldalról pedig az "öko-protekcionizmus" kialakulása, és az államok közötti kereskedelmi konfliktusok már most előre jelezhetők. Ez a perspektíva azonban nem szabad, hogy elrettentsen bárkit is, mert az ökológiailag nem szabályozott kereskedelem alternatívája semmi esetre sem kedvezőbb. A klasszikusok által beígért "komparatív költségelőnyök" működése, még ha előfeltételezzük is a teljes tőkemobilitást és a munkaerő nemzetközi migrációját, még elméletileg sem megalapozott (Daly). Természetesen egy nemzetközi intézmény létrehozását kellene előnyben részesíteni, amely a rendszer-kialakításnak az UNCED-konferencia után további lökést adhatna. Ebbe az irányba mutatnak "a GATT zöldre festésével" kapcsolatban folytatott viták is (Anderson-Blackhurst). Az ökológiai kondicionalitás mindenesetre ütközne a szabadkereskedelem, a diszkrimináció-mentesség és a legnagyobb kedvezmény elvével, és így aláásnák a GATT tartóoszlopait.10 Mivel az ökológiai kondicionalitás bevezetése esetén csak korlátozott mértékben lehet a természet erőforrásait igénybe venni, amelyek a jövedelemszint megtartásához elengedhetetlenek, a rezsim kialakítása szükségképpen a transzfer- és kompenzációfizetések elosztásának problémájával fog összekapcsolódni. Ha például létrehoznának egy energia- vagy széndioxid-adót, akkor rögtön kérdések merülnek fel az adóval kapcsolatban (az energiafogyasztóknak, az energia előállítóinak vagy a kőolaj-kitermelőknek kell-e a költségeket állniuk), és arra vonatkozólag, hogy milyen lesz az adó költségvetési hatása az ipari országokban, a nemzetközi intézményeknél, valamint a fejlődő és kőolaj-előállító országokban (Whalley).

A "globális falu" szereplői, avagy lépések egy nemzetközi civil társadalom felé

Még ha "globális ökológiáról", "globális faluról" (McLuhan) vagy "egy világról" beszélünk, ha "globálisan gondolkodunk" és "lokálisan cselekszünk" is, a nemzetközi rendszer különössége pontosan abban rejlik, hogy a környezetszennyezők és a környezetszennyezés kárvallottjai, a bűnösök és az áldozatok még kevésbé állnak közel egymáshoz, ha nemzeti határok osztják fel a területeket, mint egy régión vagy egy nemzeten belül. Ebből következően a nemzetközi öko-diplomácián belüli politikai kooperáció sokkal nehezebben megvalósítható, mint a homogénebb és koherensebb egységek szintjén, ahol pedig szintén nem könnyű a konszenzus kialakítása (Ostrom, Streeten).

Az államok és országcsoportok, a transznacionális vállalatok, a nemzetközi szervezetek, valamint a különböző NGO-k mind saját érdekeiket követik a nemzetközi környezetvédelmi politika színpadán. Ezeket a szereplőket csoportba lehet osztani aszerint, hogy a kárt okozók vagy a kárt elszenvedők érdekeit képviselik-e. Átmeneti kategóriaként számításba lehet venni a "segítségnyújtók" érdekeit képviselő csoportot is (Prittwitz). A szereplők és szereposztás így kialakuló mátrixa alapján már képet lehet alkotni arról, hogy milyen összetett és ellentmondásos az érdekstruktúra nemzetközi szinten akkor, amikor olyan rezsimek kidolgozásáról van szó, amelyek a fejlődés és környezet szabályozását célozzák meg. Egy környezetvédelmi vagy fejlődést szabályozó rendszer kialakítása ugyanolyan nehéz, mint amennyire könnyű a források és tározók használatának szabályozása az "árrendszer átütő ereje" segítségével – természetesen a hatások módját, és nem az eredményeket tekintve. Az alábbi ábra ezeket az összefüggéseket ragadja meg, Simonis ábrázolását fűzve tovább.

A környezetszennyezés érdekstruktúrája
Nemzetközi szereplők
Környezetszennyezés okozói
Környezetszennyezés érintettjei
Segélyt nyújtók
Segélyt kapók
USA erős gyenge erős nem probléma
EU erős erős erős nem probléma
Kelet-Európa erős erős gyenge erős
OPEC erős gyenge gyenge gyenge
77-ek gyenge erős gyenge erős
AOSIS alig erős nem probléma gyenge
Nemzetközi vállalatok erős erős/gyenge nem probléma nem probléma
NGO-k nem probléma erős erős erős
Nemzetközi intézmények (IMF stb.) nem probléma nem probléma erős nem probléma

A táblázat csak egy dinamikus folyamatról készült pillanatfelvétel. Az, hogy milyen érdekek fűződnek milyen országokhoz, kormányváltás esetén hamar elavulttá válhat. Jó példa erre a Bush- és Clinton-kormányzat közötti átmenet az USA-ban, ami jelentős mértékben hozzájárult a környezet- és fejlődéspolitikai irányvonalak megváltozásához. A kérdés az, hogyan jön létre ez a dinamika a globális, nemzeti és regionális folyamatok, az ökológiai célkitűzések és a társadalmi érdekek között, és mi az, amivel befolyásolni lehet. A gazdasági érdekektől és befolyástól, a kulturális hagyományoktól és "képzetektől",11 egy speciális osztályszerkezet örökségétől, amelyek egy olyan sajátos, nemzetállamon belüli dinamikát hoznak létre, amely hatással van a nemzetközi színtérre is, ebben az összefüggésben ki kell emelni a nem-kormányzati szervezetek meghatározó szerepét is. Az "új világrend" már nem tisztán (nemzet)állami rend többé. A nemzetközi kommunikáció és a különböző hálózatok kialakulása folytán az állam és a kormányzatok diplomatái elveszítették azt a magától értetődő és elvitathatatlan privilégiumukat, hogy a nemzetközi kapcsolatok minden szempontját ők alakítsák. A "civil társadalom" már kész arra, hogy nemzetközivé váljon. Ez is a fosszilis-fordista modell globalizációjának következménye, és biztos, hogy ez a változás nem harmóniában és konfliktusok nélkül fog végbemenni. Ennek során az egyik oldalon a természetes környezet fenyegetettsége miatt létrejönnek az "új érintettségek", míg a másik oldalon a technikailag kivitelezhető nemzetközi hálózatok, amelyek egyre inkább szervezeti formát öltenek, mégpedig mindig a globális kommunikáció éppen aktuális technikai szintjének megfelelően. A nem-kormányzati szervezetek időközben jelentős feladatokat vettek át a nemzetközi egyezmények kidolgozásában, elsősorban a környezet és fejlődés területén, amivel minden gyakorlati kérdésen túl egy államelméleti kérdés is felvetődik.

A nemzetközi rendszerben a legnagyobb tradícióval, a legnagyobb hatalomgyakorlási eszköztárral, gyakorlattal és meg nem kérdőjelezett legitimációval azok a szuverén államok rendelkeznek, amelyek a modern kor kezdetétől fogva a nemzetközi "rendet" alkotják, és amelyekről kezdettől fogva szó van. A nemzetállam szuverenitása kettős értelemben definiált, és egyúttal korlátozott. Az államhatalom egy adott területre vonatkozik, tehát területi, térbeli dimenziója van, és az adott területen élő népből vezethető le, amely mint tulajdonképpeni szuverén a demokratikus rendszereknek megfelelően a mindenkori nemzeti kormányzást legitimált cselekvési teljhatalommal ruházza fel.12 Teljesen mindegy azonban, hogy hogyan vezetjük le, a hatalom és a szuverenitás, a terület és az államnemzet változáson megy keresztül.

Ha a nemzetállamok mint egyedüli szereplők mai funkcióikkal, játékterükkel és korlátaikkal nem képesek a globális ökológiai és gazdasági problémákra megoldást találni, a globális állam pedig illúzió, akkor az ugyan nem globalizálódott, de nemzetköziesedett civil társadalom köztes intézményeire és szervezeteire a nemzetközi ökológiai rendszer kialakítása során feladatok kettős csoportja hárul. Először is, a nem-kormányzati szervezetek nélkülözhetetlen közvetítői és multiplikátorai lesznek a konszenzusnak minden egyes nemzeti (vagy regionális) társadalomban, hogy a levegő-, víz- és talajszennyezés, az erőforrások kímélése, a fajok életterének fenntartása érdekében hozott radikális, és emiatt meglehetősen népszerűtlen intézkedéseket – amelyek "gazdasági hasznát" nem lehet (és nem is szabad) felbecsülni – belevigye a társadalmi köztudatba, és a politikai érdekérvényesítéstől távol tartsa. A természetes környezet védelmével kapcsolatos érdekek nem a hagyományos értelemben vett osztályérdekek, és nem is partikuláris csoportok horizontálisan elrendezhető diszparitásos érdekei. Minden egyént, minden osztályt és horizontális csoportot érint, akkor is, ha osztályhelyzettől függően egyesek a pénz időleges bevetésével próbálják elhárítani az ökológiai degradációt. Ebben az értelemben igaza van Ulrich Becknek, aki ironikusan megjegyzi: "a szmog demokratikus". A nem-kormányzati szervezeteket ezért nem lehet sem osztályok, sem csoportérdekek mentén meghatározni, inkább ügyészi funkcióik vannak.

Másodsorban, a nem-kormányzati szervezetek azon nemzetközi hálózatok kötőanyagai, amelyeket a nemzetállamok nem képesek összetartani, mivel kizárják őket az állami szintről: a "high politics" alá rendelik őket, mert ott csak a szuverenitás és a hagyományos diplomácia kaphat főszerepet. Ezáltal az NGO-k a nemzetközi civil társadalom alkotóelemei.13 Az NGO-k – amelyek számára a szuverenitás és a nemzetállami területi- és funkciótérségi hatalom nem jelentenek vezérlő elvet – jobban képesek artikulálni az "emberi érdekeket" (és az emberek, valamint a népek jogait) a nemzetállamoknál, akik belemennek a nemzetközi tárgyalásokba. Az NGO-k az ökológiai válság globalitásának politikai-formális kifejeződései.14 A Rio-i tapasztalatok arra is fényt vetnek, hogy az NGO-k közös intermedier jellegük és a politika-alakítás hasonló formái ellenére sem biztos hogy egy hullámhosszon vannak. Bár Rowland "az NGO-társadalom egyik-másik tagja között eddig nem tapasztalt mértékű kooperációról" beszél, leírja az északi és déli NGO-k közötti különbségeket is, amely különbségek a tevékenységük professzionalitásából, a bázishoz való kötödés fokából, és a nagy nemzetállamok képviselőire és a nemzetközi intézményekre gyakorolt hatásukból fakadnak (Rowlands, 215.), amikor például a konferenciadiplomáciában úgy hatnak, mint "homok a gépezetben" (Ullrich-Kürzinger-Wiemann, 168.). Ma már az NGO-k sokszínűsége folytán elfogadhatatlannak tűnik az NGO-k látásmódjának, érdekeiknek, hatalmi forrásainak közös és egységes interpretálása.

Vajon a nemzetközi rezsimalkotás egy nemzetköziesedett civil társadalom kialakulásával "megtetézve" előrelépést jelenthet-e a globális gazdaság "fenntarthatósága" felé? Lehet-e ily módon értelmet adni a bűvészinasok világuralmának? A "világuralom okcidentális modelljét" a több mint 200 évvel ezelőtt elindított iparosítás hatalmas potenciáljával sem a globális térben, sem közép távon (mondjuk egy-két generáció erejéig) nem lehet általánossá tenni, mert ez egy kirekesztő modell, és ma a legfőbb törekvések arra irányulnak, hogy ezt a kirekesztő jelleget újra és újra megvédjék a globális forrásokhoz való hozzáférés egyenlősítésének feltételeivel szemben. Nincs olyan, a mai rendszerben rejlő határ, amelynek elérése esetén a kapitalista növekedés megáll, és az expanzió abbamarad, még akkor sem, ha bizonyos külső határokat már elértek, kivéve, ha ez katasztrófához vezet, amelynek hatása van a mindennapokban. A globális és regionális ökoszisztémák terhelhetőségének határa kívül marad a kapitalista piacgazdaság társadalmi dinamikáján, és ebből következőleg csakis gazdaságon kívüli kritériumok alapján lehet meghatározni. Ez minden kétséget kizárólag egy társadalmi "konstrukciós hiba", amely egyre világosabban látszik, minél inkább közeledik a rendszer a gyakorlatban is annak a világuralomnak a teljes megvalósulásához, amelyre törekszik. Ebből következően a "fenntarthatóság" feltételezése kapitalista körülmények között illuzórikus. Úgy néz ki, hogy végül csak egy "napstratégia" (Scheer) vezethet ki bennünket a "fordista fosszilizmusból".

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

1 Fritz W. Scharpf a nemzetállami "kamatszuverenitás" elvesztéséből olyan következtetést von le, amely a "szocializmus egy osztályban" kínálatpolitikai koncepciójának irányába mutat. A nyitott gazdaságok versenyképességéről folytatott legújabb viták arra helyezik a hangsúlyt, hogy a nemzetközi versenyképesség alapját a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális struktúráknak a nemzetgazdaságon belüli regionális hálózata képezi (vö. Messner-Meyer-Stamer). Ebben a vitában kizárólag a befolyásolható nemzeti feltételek a felelősek a versenypozíció erősségéért vagy gyengeségéért; a globális rendszer és annak működési mechanizmusa külső adottságként szerepel, és nem mint az egymást kölcsönösen befolyásoló nemzetállami erők eredője. Lényegében még mindig a "nemzetállam" fogalma használatos akkor, amikor a versenyző állam nemzetiségi hovatartozásának koncepciójáról van szó.

2 Prigogine és Stengers írják le "azt a mulatségos tényt, hogy Adam Smith éppen a Nemzetek gazdagságán dolgozott…, amikor James Watt ugyanazon az egyetemen az utolsó simításokat végezte gőzgépén. Adam Smith azonban a szén egyetlen hasznát könyvében abban látja, hogy meleget szolgáltat a dolgozóknak" (Prigogine-Stengers 111.). Úgy látszik, a késő 18. század skót egyetemein sem volt könnyű az interdiszciplinaritást a gyakorlatba átültetni.

3 A pénz, a kamat és a fosszilis energiahordozók, tehát a monetáris és az energetikai kategóriák közötti összefüggés rendkívül fontos a kapitalista ipari társadalom fejlődési irányainak megértése szempontjából. Nem csoda, hogy a monetár-keynesiánus elmélet keretein belül az ökológiai kérdések tárgyalása elmarad, és a kritizált neoklasszikusoktól kell kölcsönözni (vö. Betz-Lüken 115.).

4 A marxi elméletben az ágazaton belüli verseny az egyéni árnak a "világpiaci árhoz" való igazítását szolgálja, míg az ágazatok között a profitráták kiegyenlítését. A nemzetek versenyképességének vizsgálatakor a tárgy az árak (és költségek) versenye, az ágazatok közötti profit-irányította tőkemozgás általában kimarad.

5 Harold Innis Kanada példáján, olyan nyerstermékek, mint tőkehal, szőrme és fa vizsgálatával próbál magyarázatot adni (l. Watkins). Ezt ütközteti aztán Steven Bunker, aki termodinamikai kategóriáival Amazónia elmaradottságát ("underdevelopping the Amazon") igyekszik magyarázni (vö. Altvater, 1987, 1991). Hirschmann az ágazatok közötti kapcsolatok ("linkages") létrejöttének szükségességére utal, és arra is, hogy ezek csak bizonyos körülmények között alakulhatnak ki. Ezekről a "kapcsolatokról" elsősorban az olajexportáló országok kapcsán volt szó, ahol a perverz tényezőár-arányok "holland betegsége" és az osztályspecifikus érdekek jól érvényesülnek (Gregory). Massarat a "fejlődési blokádok" problémáját "Észak manipulációinak" fogja fel a "világgazdaság duális rendszerében", amelyek megakadályozzák, hogy "a déli fejlődő országok erőforrástartalékai tőkejelleget öltsenek" (Massarat 46.).

6 1973 és 1993 között az NSZK-ban a gazdasági teljesítmény 50%-kal, a szén-dioxid kibocsátás 7%-kal emelkedett. Más országok esetében is hasonlóan alakultak ezek az értékek (l. OECD 1991). A gazdasági tevékenységek környezeti hatásainak kiszámítására l. (Wissenschaftlicher Beirat, 1993. 15.).

7 Az uralom hiányának egyik aspektusa az is, hogy az ökológiai kommunikáció nem lehetséges a számok és nem-számok által vezérelt bináris piaci kódokon kívül (Luhmann), amely azonban nem elegendő az ökológiai folyamat során az anyagok és energiák átalakítása megragadásához.

8 Ebben az esetben nincs lehetőség a konzervatív és ökológiai vitákat adekvát módon ismertetni. L. még Jahn-Wehling, 1991.

9 Ráadásul nagyon is kényelmes, mert a "pozitív összegű játék" hatását kelti. E fogalmi ernyő alatt ugyanúgy nyernek a fejlődési stratégiák, mint a környezetvédők. A fogalom közel áll a szintetizáláshoz, mielőtt a környezet és fejlődés közötti ellentmondások analitikusan kioltják egymást. Ezért olyan szegényes az "utóhatások" irodalma, hiányzik a szükséges él (l. Hein).

10 "A GATT nem utal kifejezett módon környezeti kérdésekre. Ily módon valószínű, hogy a környezetvédelemre alapozott érvekkel alátámasztott ‘unfair’ kereskedelemmel kapcsolatos megállapítások nem igazán fognak kedvező fogadtatásban részesülni a GATT-on belül. Minden bizonnyal GATT eljárásokkal kezelnék ezeket az eseteket, és GATT-ot inkompatibilisnek minősítenék ilyen kérdések esetén." (Whalley 181.). A GATT-egyezmények játékteréről sokkal kedvezőbb interpretációt ad Petersmann 262. vö. Altmann, 1992 és Kulessa, 1992.

11 Nagyon nagy jelentősége van annak, hogy a konvencióban megvédendő erdő milyen képek formájában él a tudatokban: "gonosz, sötét erdő" Dante Inforno-jában, faalapanyag az erdőgazdasági leírásokban, szégyenlős állatok élettere, "Hollywood" és Dino-erdő, a kalandregények zöld pokla…

12 Ennek kapcsán természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy a nemzetállamok maguk hozzák létre saját szuverénüket, mint pl. Németországban a ius sanguinis-sel, amely kulturálisan beilleszkedett polgárokat kizár az állampolgárságból, és kulturális és társadalmi szempontból idegeneket pedig állampolgároknak nyilvánítanak, ha "német vért" tudnak felmutatni.

13 Glagow utal arra, hogy nem szabad az NGO-kat túlságosan felértékelni. Erejük a beléjük táplált bizalomból származik. A bizalom azonban nagyon törékeny, és egy illékony forrás: ha nem ápolják folyamatosan. Számos NGO állami szálakon függ, tehát nem teljesen független. Néhány NGO még illegális utakat is igénybe vett, hogy a forrásokhoz hozzájusson. Jelentős különbség van ezenkívül az északi és déli NGO-k között: erre utal Rowland is az NGO-knak az UNCED-folyamatban játszott szerepükkel kapcsolatos jelentésben. Vö. a fejlődéspolitikai együttműködés során a környezetvédelmi mozgalmak ábrázolását és az "ökocentrikus" és "eurocentrikus" szemlélet veszélyeit Ullrich-Kürzinger-Wiemann munkájában.

14 A nemzetközi NGO-hálózatokra jó példa a BUND által alulról támogatott klímavédelem, vagy a "klímaszövetség" (európai városok szövetsége az esőerdők őslakosaival a Föld atmoszférájának megőrzéséért) az esőerdők védelme és a széndioxid-kibocsátás csökkentése érdekében; a nagy, nemzetközi szinten tevekenykedő NGO-k, mint a Greenpeace vagy a Friends of the Earth. Ide tartozik azonban például a "business council for sustainable development", amelyben vállalkozók és vállalatok vesznek részt, és amelyet Weinzierl az UNCED-konferenciáról szóló jelentésében a "council for sustainable business" kifejezéssel illeti (Weinzierl 11.). A szakszervezeteknek is kezdeményező szerepet kellene játszaniuk azért, hogy a környezet védelme érdekében nemzetközi szinten hálózatot hozzanak létre, hiszen mint szervezetek jelentős szerepet töltenek be a munka világa érdekeinek képviseletében.

Irodalom

Aglietta, Michel (1979): A Theory of Capitalist Regulation. The US Experience, London.

Altmann, Jörn (1992): Das Problem des Umweltschutzes im internationalen Handel. In: Entwicklung und Umwelt. Schriften des Vereins für Sozialpolitik. Berlin, 215. k. 207-244.

Altvater, Elmar (1987): Sachzwang Weltmarkt. Verschuldungskrise, blockierte Industralisierung, ökologische Gefährdung – der Fall Brasilien. Hamburg.

Altvater, Elmar (1991): Die Zukunft des Marktes. Ein Essay über die Regulation von Geld und Natur nach dem Scheitern des "real existierenden Sozialismus". Münster.

Altvater, Elmar (1991a): Ressourcenkrieg am Golf? Das Öl und die neue moralische Weltordnung. PROKLA 1991. március, 157-168.

Altvater, Elmar (1992): Der Preis des Wohlstands. Umweltpünderung in der neuen Welt(un)ordnung. Münster.

Altvater, Elmar (1993): Die Ökologie der neuen Welt(un)ordnung. Nord-Süd Aktuell, 1993. 1. sz. 72-84.

Anders, Günther (1980): Die Antiquiertheit des Menschen. 2. k. München.

Anderson, Kym-Blackhurst, Richard (szerk.) (1993): Regional Integration and the Global Trading System, New York, London stb.

Anderson, Perry (1992): A Zone of Enlargement. London-New York.

Betz, Karl-Lüken gen. Clasen, Mathilde-Schelkle, Waltraud (1993): Übernutzte Umwelt, unterbeschäftigte Arbeit: Systemkrise oder Systemmerkmal? Berliner Debatte INITIAL ,1993. 6. sz. 115-126.

Buckmeier, Karl (1994): Strategien globaler Umweltpolitik. Münster.

Bunker, Stephen (1985): Underdeveloping the Aamazon. Extraction, Unequal Exchange, and the Failure of the Modern State. Urbana-Chicago.

Cipolla, Carlo M. (1985): Die Industrielle Revolution in der Weltgeschichte. In: Cipolla-Borchardt (szerk.): Europäische Wirtschaftsgeschichte, 3. k. Stuttgart-New York, 1-10.

Chomsky, Noam (1993): Wirtschaft und Gewalt. Vom Kolonialismus zur neuen Weltordnung. Lüneburg.

Crosby, Alfred (1991): Die Früchte des weissen Mannes. Darmstadt.

Daly, Herman E. (1991): Steady-State Economics, Washington, Covelo

Daly, Herman (1994): Die Gefahren des freien Handels. Spektrum der Wissenschaft, 1994. január 40-46.

Debeir, Jean-Claude-Deléage, Jean-Paul-Heméry, Daniel (1989): Prometheus auf der Titanic. Geschichte der Energiesysteme. Frankfurt-New York.

Ely, John (1989): An Ecological Ethic? Left Aristotelian Marxism versus the Aristotelian Right. Capitalism, Nature, Socialism, 1989. 2.sz. 143-156.o.

French, Hilary F. (1993): Reconciling Trade and the Environment. In: Brown, Lester R. (szerk.): State of the World. New York-London, 158-179.

Georgescu-Roegen, Nicholas (1971): The Entropy Law and the Economic Process. Cambridge-London.

Georgescu-Roegen, Nicholas (1986): The Entropy Law and the Economic Process in Retrospect. Eastern Economic Journal, 1986. 1. sz. 3-25.

Glagow, Manfred (1992): Nicht-Regierungs-Organisationen (NGO) – Neue Hoffnungsträeger der internationalen Entwicklungspolitik? Entwicklungspolitische Korrespondenz, 1992. 2. sz. 6-8.

Gregory, R. G. (1976): Some Implications of the Growth of the Mineral Sector. The Australian Journal of Agricultural Economics, 1976. 2 sz. 71-91.

Grundmann, Reiner (1991): The Ecological Challenge to Marxism. New Left Review, 1991/187. 103-120.

Harrod, Roy (1958): The Possibility of Economic Satiety – Use of Economic Growth for Improving the Quality of Education and Leisure. In: Problems of United States Economic Development 1. k. New York, 207-213.

Hein, Wolfgang (1993): Umweltorientierte Entwicklungspolitik, Hamburg.

Heins, Volker (1993): "Survival of the fattest?" Genetische Ressourcen und globale Biopolitik. Peripherie 1993. 51-52. sz. 69-85.

Hirsch, Fred (1980): Die sozialen Folgen des Wachstums. Eine ökonomische Analyse der Wachstumkrise. Reinbek.

Hirsch, Joachim (1994): Vom fordistischen Sicherheitsstaat zum nationalen Wettbewerbsstaat – Internationale Regulation, Demokratie und "radikaler Reformismus". Das Argument, 1994. január-február 7-22.

Innis, Harold (1956): Essay in Canadian Economic History. Toronto.

Jahn, Thomas-Wehling, Peter (1991): Ökologie von rechts. Frankfurt-New York.

Klauss, Jochen (1989): Goethe unterwegs. Eine kulturgeschichtliche Betrachtung. Weimar.

Klauss, Jochen (1990): Alltag im klassischen Weimar. Weimar.

Kulessa, Margareta E. (1992): Free Trade and Protection of the Environment: Is the GATT in Need of Reform? Intereconomics 1992. július-augusztus 165-173.

Lipietz, Alain (1993): Berlin, Bagdad, Rio. Münster.

Luhmann, Niklas (1990): Ökologische Kommunikation. Kann die moderne Gesellschaft sich auf ökologische Gefährdungen einstellen? Opladen.

Maddison, Angus (1989): The World Economy in the 20th Century. Paris.

Marx, Karl: Das Kapital. MEW, 23. k.

Massarrat, Mohssen (1993): Endlichkeit der Natur und Überfluss in der Marktökonomie. Schritte zum Gleichgewicht. Marburg.

Messner, Dirk-Meyer-Stamer, Jörg (1993): Die nationale Basis internationaler Wettbewerbsfahigkeit. Nord-Süd Aktuell, 1993/1. 98-111.

Miller, Lynn H. (1994): Global Order, Values and Power in International Politics. Boulder-San Fransisco-Oxford.

Niethammer, Lutz (1990): Posthistoire – Ist die Geschichte zu Ende? Reinbek.

Nitsch, Manfred (1993): Vom Nutzen des systemtheoretischen Ansatzes für die Analyse von Umweltschutz und Entwicklung – mit Beispielen aus dem brasilianischen Amazonasgebiet.

O’Connor, James (1991): Mord im Orientexpress. Die politische Ökonomie des Golfkriegs. PROKLA, 1991. szeptember 368-383.

OECD (1991): OECD Environmental Data. Compendium 1991, Paris.

OECD (1993): Intra-Firm Trade. Paris.

Ostrom, Elinor (1993): Governing the Commons. The Evolution of Institutions for Collective Action. Cambridge-New York

Petersmann, Ernst-Ulrich (1992): Umweltschutz und Welthandelsordnung im GATT, OECD- und EWG-Rahmen. Europa-Archiv, 1992/9. 257-266.

Polanyi, Karl (1978): The Great Transformation. Frankfurt.

Prigogine, Ilya-Stengers, Isabelle (1986): Dialog mit der Natur. Neue Wege naturwissenschaftlichen Denkens. München-Zürich.

Prittwitz, Volker von (1990): Das Katastrophenparadox. Elemente einer Theorie der Umweltpolitik. Opladen.

Rigaux, Francois (1991): Reflexionen über eine neue Weltordnung. PROKLA 84, 1991. szeptember 384-399.

Rowland, Ian H. (1992): The International Politics of Environment and Development: The Post-UNCED Agenda. Millenium. Journal of International Studies 1992. 2. 209-224.

Scharpf, Fritz W. (1987): Sozialdemokratische Krisenpolitik in Europa. Frankfurt-New York.

Scheer, Hermann (1993): Sonnenstrategie. Politik ohne Alternative. München-Zürich.

Simonis, Georg (1993): Der Erdgipfel von Rio – Versuch einer kritischen Verortung. Peripherie, 1993. december 12-37.

Stiftung Entwicklung und Frieden (1993): Globale Trends 93/94. Daten zur Weltentwicklung. Frankfurt.

Streeten, Paul (1992): The evolution of development thought: facing up to global interdependence. In: Ekins, Paul-Max-Neef, Manfred (szerk.): Real-Life Economics. Understanding Wealth Creation. London-New York.

Ullrich, Detlev-Kürzinger-Wiemann, Edith (1993): Umweltbewegung und Entwicklungspolitik. In: Hein, Wolfgang (szerk.): Umweltorientierte Entwicklungspolitik. Hamburg.

Watkins, Mel (1981): The Staple Theory Revisited. In: Melody, William-Salter, Liora-Heyer, Paul (szerk): Culture, Communication and Dependency. The Tradition of H. A. Innis, Norwood, 53-71.

Weinzierl, Hubert (1993): Der Erdgipfel: Ein Stimmungsbild aus Rio. In: Engelhardt/Weinzierl (szerk.): Der Erdgipfel. Perspektiven für die Zeit nach Rio. 1-21.

Whalley, John (1991): The Interface Between Environmental and Trade Policies. The Economic Journal, 1991. március 180-189.

Wissenschaftlicher Beirat der Bundesregierung Globale Umweltveränderungen (1993): Welt im Wandel: Grundstruktur globaler Mensch-Umwelt-Beziehungen. Bonn.

Zarsky, Lyuba (1993): Lessons of Liberalization in Asia: From Strucutal Adjustment to Sustainable Development, Nautilus Pacific Research. San Diego (Mimeo).

A globalizáció határai

A szerzők rövid ismertetése könyvükről: Grenzen der Globalisierung, 1996

Különösen német nyelvterületen vált klasszikussá rövid idő alatt a globalizáció témakörében Elmar Altvater és Birgit Mahnkopf könyve: A globalizáció határai. A két berlini közgazdász-politológus e vaskos kötetben tekintette át azokat a tényleges gazdasági-társadalmi folyamatokat – az őket kísérő ideológiákkal együtt – amelyek a legutóbbi egy-két évtized globális változásait meghatározták. Az alábbiakban kísérletet teszünk főbb téziseik összefoglalására.

Elemzésüket a szerzők a kereskedelmi kapcsolatokra, a globális migrációs folyamatokra, illetve a közvetlen beruházásokra vonatkozó adatok megfigyelésével kezdik. Ezek az adatok azt mutatják, hogy az első világháborút megelőző "Pax Britannica" korszakában a globális gazdasági integráció lényegében ugyanolyan mértékű volt, mint most, a huszadik század végén. A válságok és háborúk évtizedeiben a világpiac felbomlásának irányába mutató tendenciák erősödtek meg, de az integráció a második világháború után hihetetlenül felgyorsult. Különbséget kell tennünk az áru-, pénz- és tőke-, illetve munkapiacok elemzése között. Egy nemzetgazdaság nyitottsága nem csak statisztikailag vizsgálandó kérdés, hanem az intézményrendszeren belüli következményei is vannak. Például a központi bank függetlensége a nyitott nemzetgazdaság és a szabályozatlan piacok megfelelő kifejezője. Ha a gazdaságpolitika szuverenitásának elvét elvetjük, akkor a központi bankok a valutaverseny mindenkori igényeinek fognak engedelmeskedni. A piacokhoz kell alkalmazkodniuk, és képtelenek megvalósítani a kormányzatok politikai célkitűzéseit. Ezért a bank függetlensége nem a globális gazdasági rendszerrel, hanem a közvetlen állami politikával szemben létezik csak.

A huszadik század vége felé a következő négy tényező helyezi új megvilágításba a globalizációt. Nincs több fehér folt a világ térképén; a Föld képe az általános tudás részévé vált (többek között a műholdfelvételeknek köszönhetően); a tőkés piacgazdaság és a politikai demokrácia egy globális alternatíva nélküli szabályozási mechanizmusnak tűnik a "létező szocializmus" bukása után; a felhalmozás óriási méretűvé vált.

Valójában persze csak a verseny globális, és a világ összes régiója ki van téve ennek. A versenyképességet ugyanakkor mindig helyileg (lokálisan) kell megteremteni. Fontos tehát különbséget tennünk a globális és a lokális elemzés között, a "glokális" helyett. A globális verseny és a helyi versenyképesség igen komoly problémákat vet fel. A helyi szintű kivonulás épp annyira lehetetlen, mint a társadalmak teljes alárendelése a világpiacnak.

Altvater és Mahnkopf kimutatja, hogy a globalizáció nem vezethet valamifajta nyugodt állapothoz. A globalizáció korlátai először a társadalmi viszonyokkal szembeni gazdasági kényszerekként jelentkeznek, tovább súlyosbít a társadalmi dezintegráció "ördögi köre". A világpiac a szociális ellátás szabványosítását követeli meg, ami lényegében a hosszú évtizedek során kiharcolt szociális vívmányok eltörlését jelenti. A javak és a szolgáltatások árai mögött eltűnnek a termelés igencsak különböző regionális, nemzeti, helyi feltételei. Az egységes világpiaci ár nyomást gyakorol a termelési-, illetve munkafeltételekre, mégpedig a lehető legalacsonyabb színvonal felé terelve azokat. A kizsákmányolás ellen "társadalmi szerződéseket", illetve szövetségeket kötnek. Ezek egyrészt védő jellegűek, amennyiben az egykor elért szociális juttatások színvonalát kívánják megőrizni, másrészt a társadalom produktív erőforrásait akarják mobilizálni a versenyképességnek a globális viszonyok közötti növelése érdekében. Bizonyos mértékig még a világkereskedelem szociális (és ökológiai) előírásai is elláthatnak ilyen védő funkciót.

A globalizációnak létezik egy másik komoly korlátja is: a Föld ökológiai teherbíró-képessége. A termelés és fogyasztás nyugati-indusztriális modellje nem globalizálható, hiszen megvalósítása a rendelkezésre álló készleteknél jóval nagyobb erőforrások meglétét követelné meg. Ráadásul mindez korlátokat szab a fogyasztási szint demokratizálásának is.

Fejlődési modellek

Mindenekelőtt a különböző fejlődési paradigmákat kell megvizsgálnunk, mivel nemcsak a "létező valóság", hanem más "lehetséges valóságok" is léteznek. A sikeres fejlődési modellek valahogy mindig megoldották azt a problémát, hogy a külső megszorítások ellenére hogyan érhető el egyfajta rendszerszerű koherencia. A sikeres fejlődési modellek mindig egyfajta orientációt jelentettek (a dinamikus közgazdaságtan fogalmával élve: "attraktorok" voltak), melyhez az alternatív elképzelések egy idő után közelítettek. Ugyanakkor ezek a fejlődési modellek meghatározott regionális vagy nemzeti feltételekhez voltak szabva, és ezeken a határokon belül voltak alkalmazhatók. A globális rendszer különböző síkjai azonban összefüggenek, és ezt a rendszert különféle fejlődési rendellenességek és nem-egyidejű folyamatok jellemzik.

A két szerző szerint a globalizációval kapcsolatban fel kell tehát vetni az "uniformitás és fragmentáció" Janus-arcú problémáját. Három fogalmat kell itt megkülönböztetnünk: a fragmentációt, a frakcionizációt és a fraktalizációt. A fragmentáció a világ egyes régióinak az egységes világpiacból való kizárását, illetve a fejlődés fő vonaláról való leszakítását jelenti. Frakcionizációnak a regionális és nemzeti tőkének a globalizált pénzpiacok által előállított értéktöbbletből való részesedésért folytatott harcban való részvételét nevezzük. A fraktalizáció a globális rendszeren belüli önreprodukció alapelvének mechanizmusát jelenti, vagyis az ez ideig nemzeti szinten szabályozási funkciókat ellátó intézményi formáknak átvitelét nemzetközi vagy globális szintre. Erre példa lehet egyes jóléti intézmények nemzetköziesedése, vagy különböző valutaövezetek kialakítása kvázi-központi bankok alapításával.

"Kiszakító mechanizmusok"

A gazdaság fokozatosan kiszabadítja magát a társadalom és a politika kötelékeiből, és egy globális gazdasági rendszer alakul ki a nemzeti szintű állami szabályozás felett. Ezeket a folyamatokat a tér és idő olyan globális szervezeteinek megjelenése is alátámasztja, melyek élesen elkülönülnek az érintett emberek tényleges tér- és időérzékelésétől. Mindez súlyos következményekkel jár a modern városra nézve. A "globális városok" már nem csak egy adott régióhoz kötődnek, hanem csomópontok a pénzügyi szolgáltatások, a média, a szállítás, a turizmus stb. globális hálójában. Még a hasznosított energiák is felszabadítják magukat az emberi természet korlátozó ereje alól. Döntő tehát, hogy a termelés, egyidőben a mezőgazdaság eltűnésével, elszakad a természeti kötelékektől, aminek végzetes következményei lehetnek. Míg a mezőgazdasági termékek a világ egyes régióiban különbözőek voltak, addig mára ezek a különbségek eltűntek a mezőgazdaságban és az iparban egyaránt, és a globális piacon a legtávolabbi területek is versenyezhetnek egymással szinte azonos termékekkel ("like products", ahogy a GATT nevezi őket). A természetes térségek összetartó sokfélesége a piaci elvárások széttartó egyformaságában oldódik fel.

A verseny ezáltal globálissá vált, amit a "helyi verseny" is tovább súlyosbít. Ez a "megszállottak közötti kiszorítósdi", amelyből ráadásul nincs is kiút, hiszen a – természetbe való – visszavonulás lehetőségét szisztematikusan lerombolták. Már maga a pénz sem csupán a társadalomtól, hanem magától a reálgazdaságtól szakadt el. Másként fogalmazva: a monetáris és a reálszféra teljesen elkülönül egymástól. Ezeknek a kiszakító mechanizmusoknak ugyanakkor az is jellemzője, hogy ellenhatást is kifejtenek, mégpedig befolyásolják és szűkítik a társadalom és a politika mozgásterét. A kényszerek különösen fontosak a társadalmi érzékelhetőség szempontjából, hiszen tájékozódási pontokként funkcionálnak egy "komplex világban".

A mindenütt jelenlevő pénzfétis

A pénzfétis keletkezését és funkcióját Altvater és Mahnkopf a monetáris és a reálszférán belüli felhalmozás különbségéből kiindulva magyarázza. A marxi elmélet egyik fontos tétele szerint a tőkés rendszer kétféleképpen válik társadalmivá: a pénz és a munka által. Az értékek éppúgy, mint az értéktöbblet, a profit, a kamat egyidejűleg keletkeznek az áruk és a pénz körforgásában és a termelő munka során. Még ha a gazdaság valamilyen általános "virtualizálását" feltételezzük is, munkavégzés attól még folyik. A piaci verseny korlátaiból következően, a munkanélküliség is azonnal megjelenik. A pénz egyfajta követelés, tehát tulajdonjogot testesít meg, mellyel szemben szükségszerűen kötelezettségek állnak. Először tehát a pénzügyi eszközöket kell megvizsgálni, mobilizálhatóságukat, rugalmasságukat a világ pénzpiacán. Mindezek végső soron egy "másodlagos kapitalizmus" kialakulásához vezettek. A pénzügyi eszközök tulajdonosai idő és tér tekintetében gyakorlatilag korlátlan urai vagyonuknak. A "hagyományos" kapitalizmus korszakában még léteztek helyi vagy nemzeti korlátok. Ma már normális dolognak tekintik, ha nem járulnak hozzá a közösség életéhez (például adóelkerüléssel élve), ha éppen ez az útja vagyonuk növelésének. ők azok, akik globális versenyt gerjesztenek a valuták között, arra kényszerítve a központi bankokat, hogy megőrizzék az érintett valuta értékét a globális valutaversenyben, a "tőkekimenekítés" elkerülése végett. Mindezt csakis restriktív monetáris politikával tehetik meg, melyet kiegészít a kormányok restriktív költségvetési politikája, különösen a szociális kiadások területén. A globális pénztársadalom uralmának következményei a helyi munkatársadalomra nézve végzetesek.

A pénzvagyon másik oldala az adósság. Mivel a pénzügyi eszközök jórészt magánjellegűek, a (nettó) adósság csakis állami lehet. Más szavakkal, a globális monetáris vagyon gyors növekedése az államadósság ugyanilyen mértékű növekedését eredményezi a gazdag ipari országokban ugyanúgy, mint a "harmadik világban" vagy Kelet-Európában. Csupán a nettó külföldi adósságokat összeadva, világviszonylatban az összeg 200 milliárd dollár. A monetáris vagyon és az adósság kapcsolata egészen egyenlőtlen társadalmi viszonyokat és a kizsákmányolás új formáit hozza létre.

Mindezekből miatt tisztázni kell a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank szerepét is, vagyis meg kell magyarázni: hogyan működik a pénzvagyon és az államadósság kapcsolatának ellenőrzése. A nemzetközi pénzügyi rendszer felettébb instabil, a válság bármikor bekövetkezhet. Még a Bretton Woodsi intézmények sem lesznek képesek ezen változtatni. Gazdaságpolitikai ajánlásaik ehhez túlságosan általánosak (itt elsősorban a nemzetgazdaságok szerkezeti kiigazításának intézkedéscsomagjára gondolunk, amely "washingtoni konszenzus" néven ismert).

"A szabadkereskedelem ígéretei"

David Ricardonak a komparatív előnyökről szóló elmélete szinte hitvallássá vált a makroökonómián belül, és a mai napig meghatározza a GATT-on és a WTO-n (az új Világkereskedelmi Szervezeten) belüli kereskedelmi folyamatokat. A szabadkereskedelmi rendszernek azonban több belső ellentmondása van. Többek között képtelen összetettebb helyzetek magyarázására – például amikor nem csak két ország cserél egymással két árut, hanem több ország több terméket, vagy amikor magántulajdonban levő vállalatok a főszereplők. Továbbá igen problematikus a helyzet azon országok számára, melyek olyan termékcsoportra specializálódtak, melyek a termelési vertikumon belül nem kapcsolódnak a többi termékhez. Ezek a nyersanyagtermelő országok a legtöbb esetben fejlődési csapdába kerülnek: a nyersanyagexportra való szakosodás lehetetlenné teszi a változatos gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulását.

A szabadkereskedelmi rendszer működése és érvényessége mindezen kívül azt követeli meg, hogy tér és idő veszítsék el eredeti jelentésüket, másszóval a szállítási költségek egyáltalán ne, vagy csak alig játsszanak szerepet. Az erősen lecsökkentett energia-költségek, a logisztikai forradalom és a bérköltségekre kifejtett igen erős nyomás volt az, ami lehetővé tette, hogy a szállítási költségek nem korlátozzák a verseny érvényesülését. Mindenekelőtt ez teszi lehetővé olyan globális piac kialakulását, ahol a világ összes régiója versenyezhet egymással technikailag és az energia-felhasználás tekintetében. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy az utóbbi évtizedekben a szolgáltatások kereskedelme egyre nagyobb szerephez jutott, és a "formális" gazdasági kapcsolatok mellett egyre több "informális" kapcsolat is kialakult, melyek a barterügyletektől a csempészeten át az illegális dömpingig vagy a bűnözésig (drogkereskedelem, fegyverkereskedelem) terjednek. A világpiaci eladások mintegy 20%-a ezen a sötét oldalon történik, és statisztikailag igen nehezen követhető.

Közvetlen beruházások

Altvater és Mahnkopf nagy jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy a világkereskedelem növekvő része ágazatokon vagy vállalatokon belül folyik, ezért nehezen egyeztethető össze a komparatív előnyök elméletével. Emiatt ugyanis a specializáció tényleges alakulása eltér attól, amit a szabadkereskedelem doktrínái indokolnának. A közvetlen beruházások is hasonló tendenciát mutatnak: a beruházások egyre növekvő részben a szolgáltató (tercier) szektorba irányulnak, de maga a földrajzi elosztás is megváltozott. Az ipari országok és a "szabad bank-övezetek" a "harmadik világhoz" képest nagyobb hangsúlyt kapnak. Kelet- és Közép-Európa iránt továbbra is csekély az érdeklődés.

A közvetlen beruházások foglalkoztatási hatásai mennyiségileg összességében negatívak. Átmenetileg ugyan megnőhet a foglalkoztatási szint, de a termelékenységnövekedés elérésével a foglalkoztatás csökkenni kezd. A minőségi hatások még drámaibbak. A vállalatok transznacionálissá válásával a munkapiacok is transznacionálissá váltak, így nemcsak az alacsonyabb jövedelmű csoportokból származó alacsonyabb képzettségű munkásoknak kell egymással versenyezniük, hanem növekvő számban a magas képzettségűeknek is. A globális együttműködés, és egyidejűleg a bérszínvonal és a munkakörülmények versenye is a világméretű kommunikációs hálózatokon folyik. A globálissá vált munkapiac bizonyos szegmenseiben ezeknek a változásoknak káros hatásai vannak a nemek közötti kapcsolatokra.

A szolgáltatások előretörése

Az ágazati és foglalkoztatási szerkezetben bekövetkezett változások és a globális verseny kapcsolata távolról sem egyértelmű. Sok esetben a munkakörülményekben bekövetkezett változások okai (például függő munkavállalók függő önfoglalkoztatottakká válása) valószínűleg inkább a szolgáltató szféra előretörése mögött keresendők, mint magában a termelési rendszer változásában. Nehéz továbbá különbséget tenni a szolgáltatások és az ipari termelés között. Egy dolog mindenesetre biztosnak tűnik: a pénzügyi globalizáció és az összes piacon tapasztalható erősödő cserekapcsolatok időszakában a "globális városok", a globális kommunikációs hálók csomópontjai első számú szolgáltatási központtá válnak. A globalizáció "szoftverjét" képviselik. Ennek a folyamatnak persze kevés köze van a "virtualizációhoz", mivel a szoftver önmagában teljesen használhatatlan az energia- és anyagigényes termelési eljárások és a szállítás "hardverje" nélkül.

A "szolgáltatások" fogalma nagyon különböző, sőt egymással ellentétes társadalmi valóságot jelenthet. A magas képzettséget követelő tevékenységeket a "szoftver"-központokban jól fizetett férfiak végzik, míg a személyközpontú és alacsonyan fizetett munkákat nők látják el. A gazdagabb országokban modernizációs folyamatok biztosítják az ilyen típusú szolgáltatások iránti keresletet. A "szolgáltatói gazdaságnak" ebben a szegmensében egyfajta globális munkapiac alakult ki az elmúlt évtizedek során, melyen belül az ipari országokban céltudatosan alkalmaznak nőket (Dél-Koreából, a Fülöp-szigetekről) valamilyen igazolás segítségével, hogy ők ápolónők vagy házvezetőnők.

A globalizációs tendenciák tehát cseppet sem ellentmondásmentesek. A fejlődő országokban, de a fejlettekben is, egyre jobban növekszik az "informális" szektor, mégpedig a formális szektor árnyékában és annak funkcionális ekvivalenseként. Az informális szektorokban hiányzik a munka körülményeinek formális védelme, a foglalkoztatási feltételek nem biztonságosak, a bérek pedig alacsonyak. Az informális szektorokban, illetve a formális gazdaság informalizált szektoraiban döntően nők dolgoznak. A munkakörülmények tekintetében a globalizáció és a szolgáltatói szféra megerősödése semmi esetre sem segítette elő a nemek közötti egyenlőség javulását, sőt további igazságtalanságokhoz, megkülönböztetésekhez és egyenlőtlenségekhez vezetett. A helyzetet súlyosbította és tovább fokozta a nemzetközi migráció kialakulása. A munkakörülmények alakulásához hasonlóan a migráció is a "feminizáció" egyértelmű tendenciáját jelzi.

Szervezeti stratégiák

A globalizáció nehéz dilemma elé állítja a vállalatokat. Egyfelől a piaci és pénzügyi viszonyoknak megfelelően decentralizálniuk kell menedzseri struktúrájukat. Másfelől ellenőrzésük alatt kell tartaniuk a centrifugális erőket. A modern vállalat szétterjed a globális tér egészében, de egyben hatékony ellenőrzési és kooperációs mechanizmusokkal is kell rendelkeznie. Egy adott régión belül ez eddig nem volt probléma, hiszen a vezetés ugyanabból a közös kultúrából jött és hasonló tapasztalatai voltak. A bizalom így a szavahihető döntések talaján alakulhatott ki. Különböző kultúrák találkozásakor ez sokkal nehezebb. Itt válik világossá, hogy a "kiszakítás" (disembedding) folyamata miatt milyen súlyos problémák merülnek fel. Még akkor is adódnak nehézségek, ha a vállalaton kívüli versenyt belül próbálják szimulálni. A vállalat ugyan nyerhet a bizonytalanság okozta helyzeten, de a verseny alááshatja a vállalat szavahihetőségét a "stakeholderek" (a vállalat működésében érdekelt különböző szereplők) számára.

A nemzetgazdaság támogatása

A nemzetállam és a nemzetgazdaság működésének megértéséhez tisztázni kell a gazdaság és a politika kapcsolatát. Ha a kereskedelmi kapcsolatokat vizsgáljuk, akkor kiderül, hogy azok sikere attól függ, hogy a nemzetgazdaság mennyire tud sikeresen integrálódni a világpiacba; azaz a nemzetállam a sikeres politikával aláássa saját szuverenitását. Ha egy szabadkereskedelmi rendszerből indulunk is ki, a nemzetállam a globalizáció miatt elveszíti ugyan a szuverenitását, ebből azonban nem következik, hogy mint globális szereplő ne jutna szerephez. Csupán a funkciója változik meg, a "versenyző nemzetállam" pozíciójába kerül. Mindez a protekcionista gazdaságpolitikai stratégiákon keresztül jól bemutatható. Itt is fontos azonban a különböző irányzatok elhatárolása. Különbséget szokás tenni például a hagyományos protekcionizmus, amely a "fiatal, fejlődő iparágakat" védi, a "merkantilista protekcionizmus" (dömping- és leértékelési politika), az "imperialista protekcionizmus", mely nemcsak a nemzeti iparágakat védi, hanem a határokon túl is terjed, valamint a "neomerkantilista" politika között, amely a globalizációt is figyelembe veszi. A szerzők következtetése az, hogy a szabadkereskedelemnek a társadalmi viszonyokat és a környezetet romboló hatásaival egy másfajta protekcionizmust kell szembeállítanunk.

A neoliberális elméletnek az állami beavatkozás eredménytelenségéről vallott álláspontjával szemben több példát is fel lehet hozni a huszadik századból. Ezek arról tanúskodnak, hogy a közvetlen állami beavatkozáson alapuló tervezés hosszú évtizedeken keresztül sikeresen működött. Ilyen volt a szocialista tervezés keleten, vagy az importhelyettesítő iparosítás délen, illetve a teljes foglalkoztatottság elérését célzó keynesiánus beavatkozás nyugaton. A globális gazdaság neoliberalizmusa felváltotta ezeket a modelleket, eltüntetve a nemzetgazdaságok védőbástyáit, kitéve őket a világpiaci verseny nyomásának, az ökonómia felsőbbrendűségét hirdetve a politika és a társadalom felett.

Ez az irányzat annyira erős lehet, hogy még a nagyobb nemzetállamok sem tudnak tenni ellene. Ezért jönnek létre a különböző regionális szövetségek. Már a 60-as években léteztek különböző gazdasági tömbök, amit a regionális szövetségek alakulásának "második hulláma" követett a 80-as évek végétől kezdődően. Ez több okkal magyarázható. A két világrendszer harca véget ért, ennek következtében megszűnt a "vasfüggöny" és a rendszerek versenyéből adódó védettség. A GATT-fordulók keretében kialakult az egységes világpiac; az USA hegemóniája megrendült, miközben a nyugat-európai integráció előrehaladott állapotba került. A 80-as évekkel kezdődően a pénzügyi globalizáció kialakulásával azonban felerősödött az az igény, hogy megoldást találjanak a pénzügyi rendszer instabilitásaira; valamint a versenyképesség megőrzése érdekében megfelelő stratégiákat alakítsanak ki az erősödő globális versenyben.

A nyugat-európai integráció és a kelet-európai átalakulási folyamat

A valutaunió, ami a 90-es évek nyugat-európai politikájának kulcsmozzanata, több problémát is felvet a globalizáció szempontjából. Ez az unió "egy több sebességű Európa" felé vezet, amely előnyös lenne mindazon országok számára, amelyek képtelenek teljesíteni a monetáris unió kemény maastrichti kritériumait. A monetáris uniónak igen szomorú jövője van, ha kizárólag a pénztársadalom elvárásait követi a munkatársadalommal szemben, vagyis aláássa a jóléti állam monetáris stabilizációval szembeni minimumait, valamint lerombolja magát a jóléti rendszert és a társadalmi szolidaritás maradék forrásait. A kereskedők és a pénzemberek Európájának ezért nincs jövője.

A kelet-európai átalakulási folyamat előrejelzései sem annyira biztatók, mint azt egyes elemzők 1989 óta gondolják. Várhatóan egyfajta "hibrid kapitalizmus" jön létre itt, vagyis világpiacba integrált szektorok és nagy informális gazdasági szektorok együttélése. Mindez a szabályozás új formáinak kialakulásához vezet. A nyugat-európai integráció és a kelet-európai átalakulási folyamat a földrajzi zártságból, illetve az ebből következően igen erős egymásra utaltságukból adódóan olyan szervezeti formák kialakulásához fog vezetni, amelyekhez a megfelelő intézményi szabályozórendszerek még nem jöttek létre.

Európán kívüli gazdasági blokkok

A világ különböző térségeiben nagyszámú regionális szövetség alakult ki. Ilyen többek között a NAFTA és a MERCOSUR Észak- és Dél-Amerikában, az AFTA Dél-Ázsiában, és bizonyos integrációs lépések történtek már Afrika déli részén is (SADC). A példák megerősítik az elméleti várakozásokat. A regionális integrációnak csak azokon a területeken van esélye, ahol már elérték a diverzifikált termelés egy olyan minimális szintjét, amely elősegítheti a nemzetközi munkamegosztás kialakulását a régión belül, emellett létezik valamilyen hegemón hatalom, amely a "vezető" szerepet fel tudja vállalni; adott tehát a politikai akarat a szövetség létrehozására, illetve a közös értékek megléte is elősegíti az integrációt. Altvater és Mahnkopf úgy véli, hogy a regionális gazdasági szövetségek nem védenek a globalizációs tendenciák ellen, de mivel egyelőre nem létezik más alternatíva, egyfajta "második legrosszabb" megoldásként értékelhetők.

Környezetvédelem és demokrácia

Könyvük utolsó részében a szerzők a Föld korlátozott teherbíró képessége szempontjából vizsgálják a globalizáció hatásait. Összehasonlítják az emberi történelem "prométheuszi forradalmait", a mintegy 5000 évvel ezelőtti neolitikus forradalmat, a kb. 200 évvel ezelőtti ipari forradalmat, illetve a termelés fordista, szénhidrogén-felhasználásra épülő modelljén belül a fosszilis energiaforrások felhasználását. Úgy vélik: léteznek olyan "objektív" természeti korlátok, amelyek a természetre vonatkozó társadalmi viszonyokként ragadhatók meg. Vagyis a Föld korlátozott teherbíró képességéből következően az ipari országok termelési és fogyasztási modellje nem válhat globálissá a túlzott méretű erőforrásfelhasználás következtében.

A globális igazságosság elvét követve közkézen forog a "környezeti tér" koncepciója (miután a globalizáció keretében már végbement a természeti környezet tökéletes lerombolása). Ez az elképzelés a természeti javak olyan interpretációját adja, amelyhez a kereslet magától igazodik. De hogyan? A piaci mechanizmus által, amely a globalizáción keresztül a környezet összes korlátját felrúgja, vagy az egyéni lemondás segítségével, amely mindaddig irracionális marad, amíg nincs társadalmi szabályozás, esetleg a természet lerombolásának növelésével, vagy a "vidám társadalom" virtualizációjával? A válasz, sajnos, kijózanító. A szűkülő természeti környezethez való alkalmazkodási mechanizmusok csupán egy lehetőséget nyújtanak a természeti rombolás megfékezésére. Mindez csakis akkor lehet sikeres, ha a természethez való emberi viszonyulás változik meg gyökeresen, ha egy újabb "prométheuszi forradalom" játszódik le.

A globalizáció és a környezetvédelmi korlátozások, illetve a demokrácia kapcsolatát is elemezni kell. A globalizáció támogatta a demokratizációs folyamatot Latin-Amerikában és Kelet-Közép-Európában. A politikai diktatúrának nincs sok értelme, ha a világpiac korlátaival kell szembesülnie; egyszerűen diszfunkcionálissá válik (ha egyáltalán "funkcionális" volt valaha is). A piac túlsúlya ugyanakkor a demokrácia létét is fenyegetheti, amely így csak a formális szabályozásra redukálódhat. Ráadásul a demokratikus részvétel "terei" is feloldódnak a nemzetállamok határainak eltűnésével. Ehelyett új terek alakulnak ki, mint például a környezeti tér. Az öko-politika kétségtelenül elvezetett új politikai szereplők, új beavatkozási formák és újonnan szabályozott területek megjelenéséhez. A globális rendszerben mindezek a "globális irányítás" fogalmával foglalhatók össze. Mindez azonban nem ad választ arra a problémára, hogy a nemzetállammal együtt a jóléti állam is olyan válságba kerül, amely sokkal több egyszerű költségvetési egyensúlytalanságnál. A társadalmi igazságosság normái a bizonytalanság zónájába kerültek, mivel a pénztársadalom igényei maguk alá gyűrték a munkatársadalom szempontjait. (Itt olyan konkrét kérdésekre kell gondolni, mint az öregségi nyugdíjrendszerek tőkésített formájúra való átállítása, vagy az ökológiai problémáknak a demokráciára kifejtett hatásai.) Az alapvető dilemma a két német szerző szerint az, hogy ha a természeti környezet igénybevételét le kell lassítani, akkor az a "termelékenységi megegyezésnek", vagyis a termelési viszonyok fordista formájának végét is jelenti. Ha pedig a politikai demokrácia addig működik jól, amíg a gazdaság növekszik, akkor az új helyzet ebből a szempontból is át kell gondolni, hiszen a gazdasági növekedés "dinamikusan egyenlősítő alapelve" nélkül a jóléti növekedést csakis az újraelosztás radikálisan egyenlősítő politikájával érhetjük el.

Alternatív "fejlődési pályák"

Befejezésül Altvater és Mahnkopf áttekinti a jelenleg létező alternatív megközelítéseket, amelyek szerintük nem elég radikálisak. Mindenesetre az alternatív gazdaságpolitikának vannak perspektívái. Ezek azonban csak ott alkalmazhatók, ahol sok globalizációs probléma halmozódott fel, így a pénzügyek és az energiafelhasználás. Ezért érdemes foglalkozni az energia-adókkal, a transznacionális tőkemozgások adójával (Tobin-féle adó), a munkaórák csökkentésével és a nyereségtermelő foglalkoztatástól független minimális jövedelem bevezetésével.

Ha a globalizáció azt jelenti, hogy a versennyel kapcsolatos összes korát ledől, akkor újakat kell felépítenünk. Ha a globális átalakulás folyamatában a pénztársadalom kap prioritást, akkor a munkatársadalmat is meg kell erősíteni. Ezek lehetnek a legfontosabb orientációs pontok egy olyan politikai dialógus számára, amelynek általánosnak (azaz nemzeti és kulturális határokon túlmutatónak) kell lennie, valamint ki kell tudni állnia a globalizáció tudományos elemzésének próbáját.

[Münster, Verlag Westfalisches Dampfboot, 1996.]

(Az ismertetést a szerzők által készített tartalmi összefoglalás alapján Szabó Miklós fordította és szerkesztette.)

Ökologikus átalakítás: egy fenntartható európai gazdaság felé – Tíz tézis

A fenntartható fejlődés divatos jelszóvá vált Nyugat-Európában, az integráció valóságos menetrendje azonban figyelmen kívül hagyja az ökológiai szempontokat. A monetáris megfontolásokból kiinduló elképzelések összeegyeztethetetlenek a természeti környezet megóvását célzó törekvésekkel.

1. A fenntarthatóság a környezet-gazdaságtan egyik kulcssza­va, de egyben a környezetvédelmi viták divatos jelszava is. Kulcs­szó, amely magában foglalja a gazdasági növekedés modelljé­ben szükséges változásokat „Észak" modern ipari államaiban csakúgy, mint a déli félteke fejlődő világában, hiszen a monetá­ris gazdaságok mennyiségi növekedése nem fenntartható, ha a környezet minőségi állapotát nézzük. Az energia- és anyagfo­gyasztás, szilárd, folyékony és gáznemű hulladékok kibocsátá­sa több mint sok, ha tekintetbe vesszük az erőforrások újrater­melődését és a környezet természetes asszimiláló kapacitását. Ugyanakkor a fenntarthatóság divatszó is, mert a fogalom ana­litikai tartalma sokkal kevésbé kiforrott, mint amilyen gyakran normatív jelentést tulajdonítanak neki.

2. A modern tőkés gazdaságok a „kemény költségvetési korlá­tot" követik. A világ pénzügyi piacai és azok dinamikája mozgat­ják őket; semmilyen külső korlátját nem ismerik a profitszerzés­nek és a felhalmozásnak. Arisztotelész óta tudjuk, hogy egy monetáris gazdaság nem vesz tudomást emberi és természeti határokról. Az arisztotelészi kritika egy modern változatát adja Polányi Károly jól ismert interpretációja a piacgazdaságba való nagy átalakulásról, ahol is meggyőzően mutatja be, hogy egy szabadpiaci rendszer rendkívül károsan hat a munkára (a"munkaerőpiac egy „ördögi malom") és a természetre mindaddig, amíg nem érvényesül politikai kényszer a társadalomból „kiágyazó­dott" gazdasági mechanizmusra.

3. A fenntarthatóság egy sor olyan intézkedést jelent, amely a gazdasági szereplőket a pénzügyi és gazdasági kényszerektől eltérő korlátok közé szorítja: az örökké tartó növekedéssel szem­beni természeti korlátok közé. Ezek a korlátok kifejezhetők olyan termodinamikai törvényekkel is, mint az a szabály, hogy annak érdekében, hogy túléljünk egy véges világban, ne növeljük az entrópiát jobban, mint feltétlenül szükséges. A fenntartható gaz­dasági cselekvés legjobb módja az lenne, ha egyáltalán nem növekedne az entrópia. Egy anyag- és energia-átalakító gazda­sági folyamat ilyen kimenete csak akkor lehetséges, ha megúju­ló energiát és anyagokat használunk, vagyis csak napenergiát és nem fosszilis energiát, s csak megújuló erőforrásokat hasz­nálunk a kimerülök helyett.

Természetesen a fenntarthatóság ilyen erős meghatározása a termodinamikai törvényekkel csak egy elméleti konstrukció: a gyakorlatban teljesen lehetetlen ezt a szabályt követni, amíg a gazdasági rendszer fosszilis energiákra és nem-megújuló anya­gokra épül. A fenntarthatóságot ezért csak a gazdasági és a társadalmi rendszer radikális átalakításával lehet elérni. Ez nem reális perspektíva a század végén: bár nem kevés ökológus kiemeli a radikális változás szükségességét a termelésben és az újratermelésben, hogy elkerüljünk egy ökológiai kataszt­rófát a bolygónkon. Ám más politikai folyamatokkal összehason­lítva a fenntarthatóság szabályainak teljesítése Európában úgy írható le, mint egy egyre kevésbé radikális folyamat. A kiágyazódás folyamata nyilvánvalóan sokkal gyorsabb volt, mint a visszaágyazódás folyamata lehet.

4. Az Európai Egységokmány (1986) óta a környezetvédelem ökológiai kérdései az Európai Szerződésben vannak lefektetve. Az 1993-as Fehér Könyv az ökológiai kérdést a fenntarthatóság címkéje alatt tárgyalja az utolsó fejezetben, amely az „al­ternatív gazdasági mo­dellekről" szól. Az egyes országok szintjén a környezetvédelem és az öko­lógiai témák egyre fontosabbak, amióta a zöld pártok és az ökológiai ori­entációjú irányzatok a ha­gyományos pártokban megjelentek. A Világbi­zottság a Környezetért és Fejlődésért jelentése (Brundtland Jelentés) 1987-ben meglehetős hatást gyakorolt az ökológiai témákról folyó politikai vitákra Eu­rópában, különösen azért, mert ezt a jelentést támogatta az Egyesült Nemzetek 1992-es Rio de Janeiro-i Konferenciája a Környezetről és a Fejlődésről, Az Európai Unió röviddel a maastrichti konferencia után – amely a monetáris célok túlhang­súlyozását hozta az európai egyesülési folyamatban – kényte­len volt néhány ökológiai célt elfogadni: a széndioxid kibocsátá­sának csökkentése, a hulladék-export csökkentése (Basel­egyezmény), a környezetvédelmi segélyekre vállalt kötelezett­ségek és a „globális környezeti alapok", a „pilóta-program" Bra­zíliában stb. A legfontosabb politikai ügy a környezetvédelmet tekintve kétségtelenül az éghajlatot befolyásoló gázok kibocsá­tásának csökkentése. Ez azért van így, mert időközben nyilván­valóvá vált, hogy a kibocsátási szint 25-30%-os csökkentése 1987-ben csak akkor lehetséges, ha strukturális változások kö­vetkeznek be a szállításban, az energiatermelésben és -elosztásban, a hulladékkezelésben, a várostervezésben, a mezőgaz­dasági politikában stb. Így egy fenntartható környezetvéde­lem célkitűzése Európában strukturális társadalmi, politikai és gazdasági változásokat előfeltételez. Nem túl valószínű, hogy ezek a változások súlyos társadalmi és politikai konfliktu­sok nélkül zajlanának le.

5. Az elmúlt év során olyan nem kormányzati környezetvédő szervezetek (NGO), mint a Föld Barátai (Friends of the Earth), a BUND vagy a MISEREOR, megbíztak kutatóintézeteket, hogy vizsgálják meg a fenntarthatóság feltételeit egyes országokra és Európa egészére nézve is. Ennek köszönhetően ma olyan érté­kes tanulmányokkal rendelkezünk, mint a "Fenntartható Hollan­dia", a „Jövőorientált Németország" (zukunftsorientiertes Deutschland), a „Fenntartható Ausztria", a „Fenntartható Euró­pa" (Spangenberg: Sustainable Europe. Wuppertal Institut für Klima, Umwelt, Energie, 1995. szeptember). Ezek a kutatások használják a „környezeti tér" fogalmát, amelyet Opschor és Constanza vezetett be. A „környezeti tér" egy társadalomban tar­talmazza a természeti erőforrások azon együttesét, amelyet a társadalom anélkül használhat fel, hogy kárt tenne a földi ter­mészetben. Vagyis a környezeti tér kifejezésnek van egy fizikai aspektusa és egy normatív-disztributív aspektusa: a fizikai as­pektus az említett fenntartható Európáról szóló tanulmányokban elég jól ki van dolgozva: alapvetően a természeti erőforrások aktuális fogyasztását veti össze a fogyasztás azon szintjével, amely megfelelne a környezeti tár dinamikus természeti adott­ságainak. Ezt az összehasonlítást elvégezve a Németországról szóló tanulmány szerint 2050-ig az energia- és anyagfogyasz­tásban 80-90%-os csökkentést „kell" elérni. Európa esetében, amennyiben a fenntarthatóságot megcélozza, 2010-ig a szén­dioxid kibocsátásának 26%-os csökkentése szükséges. Az el­sődleges energiafogyasztás szükséges csökkentése 21%-os a fosszilis és 100%-os a nukleáris energia esetében. Egy ener­giaválságot elkerülendő, a megújuló energiák használatát 74%-kal kell növelni. Ugyanilyen vagy hasonló csökkentési forgató­könyveket dolgoztak ki a vízre, a nyersanyagokra, az anyagok­ra és az „épített környezet" térigényére.

6. Túlzás nélkül állítható, hogy az ökológiai leromlás forgatóköny­vei drámaiak. A probléma ezekkel a tanulmányokkal az, hogy feltételezik: a gazdasági rendszer, a társadalom, az egyéni vi­selkedés és a politikai magatartás evolutív módon alkalmazkod­hat az anyag- és energiahasználat radikális változásaihoz. Az uralkodó hiedelem a következő: a modern gazdasági trendek, mint az úgynevezett „dematerializáció" a gazdasági tranzakci­ókban, a „hatékonysági forradalom" az energiahasználatban, összhangban vannak a fenti értelemben vett fenntarthatóság el­érésével. Ezek a feltételezések azonban aligha reálisak. Termé­szetesen a harmadik szektor növekedésének köszönhetően a gazdaság úgynevezett dematerializációja bizonyos mértékben megvalósul. Ám ma a legtöbb szolgáltatás termelés-orientált vagy pénzügyi és biztosítási szolgáltatás, amelyek világméretekben gyorsítják meg a tőke körforgását. Elég valószínű, hogy e kör­forgásnak a pénzügyi szolgáltatások és egyebek általi felgyorsí­tása a termelés gyorsulását okozza, mivel a termelő tőke része az általános forgási folyamatnak. A termelés gyorsuló növeke­dése viszont nagyobb anyag- és energiafogyasztást kíván.

7. A „hatékonysági forradalomra" vonatkozó várakozások, bár nagyon kedveltek az ökológiai technokraták között, dé­libábnak bizonyulhatnak. Hatékonysági forradalmak eléggé gyakoriak a tőkés termelési mód történelmében; melléktermé­kei a technikai haladásnak, a tőkefelhalmozásnak, a termelékeny­ség növekedésének. Ma a hatékonysági forradalom egyetlen új dimenziója a XIX. századi hatékonysági forradalmakkal össze­hasonlítva talán csak a fosszilis energiahordozókról az élőmun­kára való áttérés lehet. Ez azonban visszájára fordítaná a tőkés társadalmak alapvető tendenciáját, a munka tőkével való helyet­tesítését.

8. Egy másik megközelítése a szükséges ökologikus átalakítás­nak az emberi viselkedésre és cselekvésekre vonatkozó új nor­mák kialakítása („Leitbilder") a társadalmi és egyéni életben csak­úgy, mint a munkafolyamatokban: több önállóság, újrafelhasz­nálás lineáris termelési folyamatok helyett, „a piac zölddé téte­le", „a kicsi szép" stb. Ezeket az ökológiai normákat mind emlí­tették az idézett tanulmányok. Ám egy kérdés még mindig idő­szerű, minthogy ezek a kutatási programok válaszolatlanul hagy­ták: vajon az ökológiai normák konzisztensek-e egymással? Va­jon ezek a normák alkalmazhatók-e a Föld minden társadalma számára, vagy ütköznek más társadalmi és vallási normákkal? Megvalósíthatók-e a társadalmi intézményrendszer megváltoz­tatása nélkül? Ezen kérdések mélyebb elemzése nagy valószí­nűséggel megmutatná, hogy a normák se nem konzisztensek, se nem globalizálhatók egykönnyen, se nem kompatibilisek a modern ipari társadalmak intézményrendszerével.

9. Az Európai Közösség Bizottságának már említett Fehér Köny­vében a fenntarthatóságot csak az utolsó fejezetbe illesztették be, míg a könyv más fejezeteiben az európai modernizáció egy teljesen fenntarthatatlan tervezete szerepel: az energia- és a te­lekommunikációs hálózat, a szállítási lehetőségek méretbeli nö­velése és alapvető fejlesztése annak érdekében, hogy könnyít­sék a szállítást északról délre, keletről nyugatra és vice versa egész Európán keresztül. A deklarált cél, Európa nemzetközi ver­senyképességének növelése (Amerikával és Japánnal szemben) a termelő és a nem termelő infrastruktúra modernizálásával és a termelékenység növelésével abszolút fenntarthatatlan elkép­zelés.

10. Összefoglalva: Európában a fenntarthatóságról még folyik a vita. A szükséges csökkentésekre vonatkozó forgatókönyvek is­mertek. Ám az első lépés a fenntartható Európa felé még várat magára. A fenntarthatóságról szóló párbeszédnek figyelembe kell vennie azt, hogy nem elegendő kidolgozni a csökkentési terve­ket az anyag- és energiahasználatra, és „Leitbildereket", egyéni cselekvési normákat alkotni. Ugyanilyen fontosak a társadalmi változtatások, olyan társadalmi és politikai intézmények és sza­bályok létrehozása, amelyek képesek működtetni egy „fenntart­ható európai gazdaságot".

(Fordította: Heltai László)