A Világbank és az IMF a diktatúrák szolgálatában

A cikk történelmi perspektívában elemzi az immár 60 éve működő Bretton Woods-i intézményrendszert. Rámutat, hogy a folyton hangoztatott nemes célok mögött, politikai érdekek állnak: a cél a fejlett kapitalista országok politikai és stratégiai érdekeinek mindenáron való érvényesítése.

Bretton Woods hatvanadik évfordulójára

Hatvan évvel ezelőtt, 1944. július 22-én ért véget a Bretton Woods-i konferencia, mely létrehozta a Világbankot és a Nemzetközi Pénzügyi Alapot (IMF). A napokban, 2004. október 2-án és 3-án rendezik meg a Világbank és az IMF hagyományos éves együttes tanácskozását. A két intézmény ekkor ünnepli fennállásának hatvanadik évfordulóját. E pillanat alkalmat nyújt arra, hogy áttekintsük ezeknek az intézményeknek a történetét. Ez az első azoknak a tanulmányoknak a sorában, amelyek Bretton Woods intézményeinek működését történelmi perspektívában elemzik. Hamarosan a további cikkek is napvilágot látnak, 2004. október 9-én pedig a CADTM nemzetközi tudományos konferenciát szervez a következő címmel: IMF/ World Bank: 60 years old, high time to retire (60 éves az IMF és a Világbank: ideje nyugdíjba menniük).

A II. világháborút követő időszakban mind több harmadik világbeli ország politikai horizontján lehanyatlottak a korábbi gyarmati hatalmak. Ez a tendencia azonban a Világbankot és az IMF-et befolyásuk alatt tartó fejlett ipari országok kormányainak erős ellenállásába ütközött. A világbanki döntéseknek és lépéseknek erős politikai színezetük van: korlátokat kívánnak szabni a fejlett kapitalista hatalmak uralmát/hatalmát veszélyeztető fejleményeknek. Ilyen módon rendszeresen megsértik a Világbank alapszabályának egyik legfontosabb elemét, mely tiltja, hogy a "politikai" és a "nem gazdasági" természetű megfontolások a banki ügyletekben bármiféle szerepet játszhassanak. A Bretton Wood-i intézmények politikai elfogultságát mi sem bizonyítja jobban, mint a chilei, brazíliai, nicaraguai, kinshasa-kongói és romániai diktatúráknak nyújtott támogatás.

1. Antikolonialista és antiimperialista mozgalmak a harmadik világban

1955-től a bandungi (Indonézia) konferencia1 nyomán jótékony, új szelek kezdtek fújni világszerte. A konferenciát közvetlenül a franciák 1954-es vietnami veresége vezette be, és mintegy azzal a közvetlen következménnyel zárult, hogy Nasszer közvetlenül a konferencia után államosította a Szuezi-csatornát. Aztán kirobbant a kubai (1959), majd az algériai (1954-1962) forradalom, és újjáéledt a vietnami felszabadítási harc. A harmadik világ egyre nagyobb területein a politikai cél a korábbi gyarmati hatalmak befolyásának felszámolása lett. Ez gyakorta maga után vonta az importcikkek helyettesítésének kérdését, és a fejlődő államok érdeklődése a belső piacok felé fordult. Ez a lépés a vezető ipari országok kemény ellenállását váltotta ki, amelyek kezükben tartották a Világbankot és az IMF-et. Ekkor léptek színre egyfelől a populista politikát folytató, burzsoá-nacionalista rezsimek (Egyiptomban Nasszer, Indiában Nehru, Argentínában Perón, Brazíliában Goulart, Indonéziában Sukarno, Ghánában N'Krumah…), másfelől a szocialista rendszerek (Kuba, a Kínai Népköztársaság).

Ebben a helyzetben a világbanki projekteknek egyértelmű politikai céljaik voltak: meg kellett akadályozniuk azoknak a mozgalmaknak az előretörését, melyek veszélyeztették a vezető kapitalista hatalmak dominanciáját.

2. A Világbanknak a nemzeti gazdaságokra gyakorolt intervenciós nyomása

A Világbank már az 1950-es évektől kezdve kezdte kiépíteni befolyási hálózatát, ami a későbbiekben meg is hozta hasznát. A harmadik világ országaiban igyekezett szolgáltatásaira irányítani a figyelmet. Mai befolyását és hatalmát jórészt annak az ügynökségi hálózatnak köszönheti, melyet az ügyfelei, illetve később adósai országaiban épített ki. A Világbank politikájának alapeleme, hogy minden erejével hitelezői hálózatának fenntartására törekszik.

Az 1950-es évektől kezdve a bank egyik legfontosabb célja az "intézményhálózat kiépítése" volt. Ez általában azt jelentette, hogy kvázi-kormányzati ügynökségeket hoztak létre a bank kliensországaiban2 . Ezeket az intézményeket kimondottan mint pénzügyileg független szervezeteket hozták létre, melyek figyelembe vették ugyan az adott ország kormányainak döntéseit, de nem álltak a helyi politikai intézmények – ideértve a nemzeti parlamenteket is – ellenőrzése alatt. Ezek az intézmények a Világbank természetes meghosszabbításai lettek, és sokat köszönhettek neki – többek között létüket is. És bizony gyakorta a pénzügyi hátteret is.

E képviseletek létrehozása a Világbank elsődleges stratégiai célja volt, ezek révén tudott jelentős befolyást szerezni a harmadik világ országainak politikai gazdaságirányításában. Ezek az ügynökségek, melyek (általában a Világbank által sugallt) saját szabályaiknak és a bank által támogatott technokraták döntéseinek megfelelően működtek, arra szolgáltak, hogy a Világbank igényeit kielégítő stabil és megbízható forrásokat biztosítsanak, azaz "gyakorlatias" hitelajánlatokkal álljanak elő. Ezzel egyidejűleg a banknak párhuzamos hatalmi bázisul is szolgáltak, melyek révén a Világbank jelentősen befolyásolhatta a nemzetgazdaságokat és a társadalmakat, elkerülve a demokratikus ellenőrzés és a nyílt viták fárasztó procedúráit.

1956-ban a Világbank a Ford és a Rockefeller alapítványok támogatásával létrehozta a Gazdaságfejlesztési Intézetet. Az intézet hat hónapos képzést ajánlott a tagállamok hivatalos küldöttjeinek. "1971-re már több mint 1300 hivatalnok végezte el az EDI tanfolyamát, később sokan közülük országaik miniszterelnökei vagy fejlesztési, illetve pénzügyminiszterei lettek."3

Ez a politika kellemetlen következményekkel járt. A New York-i székhelyű Nemzetközi Jogi Központ (International Legal Center – ILC) megvizsgálta a Világbanknak 1949-1972 között Kolumbiában alkalmazott módszereit, és arra a megállapításra jutott, hogy a Világbank lépéseinek meghatározó szerepe volt az egész régió politikai struktúrájának és társadalmi fejlődésének irányára, mivel aláásták a politikai pártrendszert és megingatták a végrehajtói és törvényhozói ágazatok szerepét.

Az 1960-as évektől a bank egyedi és újszerű eszközöket alkalmazott a hitelezett országok belügyeinek befolyásolására. Ugyanakkor a Világbank nyomatékosan tagadta és ma is tagadja, hogy ez a beavatkozás politikai jellegű volna. Ellenkezőleg, kitart a mellett az állítása mellett, hogy a banki politika független a hatalmi struktúráktól, és hogy a politikai és a gazdasági ügyek egymástól elkülönülő szférák.

3. Hogyan befolyásolják a Világbank kölcsönpolitikáját a politikai és a geostratégiai szempontok?

A Világbank alapszabálya IV. cikkelyének 10. szekciója leszögezi: "A Világbank és tisztviselői nem avatkoznak bele egyetlen tagország politikai ügyeibe sem; döntéseikben nem befolyásolja őket a tag vagy tagok politikai természete. Döntéseiket kizárólag gazdasági szempontok alapján hozzák meg, és e megfontolásokat részrehajlás nélkül mérlegelni fogják annak érdekében, hogy az I. cikkelyben megfogalmazott (a bank által kidolgozott) célokat elérjék."

A Világbank számos szisztematikus eszközt talált a fenti kikötések kijátszására, hogy számításba vehessen "politikai" és "nem gazdasági" megfontolásokat is, noha ezzel megsértette működési szabályzatának egyik leglényegesebb kikötését. A Világbank nem volt hajlandó kölcsönt nyújtani a II. világháború után Franciaországnak mindaddig, amíg a kormánynak kommunista tagjai is voltak. Egy nappal azután viszont, hogy a kommunista miniszterek 1947 májusában kiléptek a kormányból, Franciaország megkapta a kölcsönt, melyet addig hiába kért.4

A Világbank ismételten megsértette alapszabályzatának IV. cikkelyét. A bank valójában számtalan olyan döntést hozott, melyek politikai megfontolásokon alapultak. A kormányok gazdaságpolitikájának minősége nem játszik meghatározó szerepet döntéseiben. A bank sok esetben adott pénzt olyan országok vezetőinek, amelyekben a gazdaságpolitika csapnivalóan rossz volt és kiemelkedően nagy volt a korrupció szerepe: Indonézia és Zaire jellemző példa erre. Pontosabban, a Világbank döntései azon országok esetében, melyek a bank meghatározó részvényesei számára fontosak, rendszeresen e részvényesek érdekei és várakozásai szerint alakultak és alakulnak – első helyen az Egyesült Államok érdekei állnak.

1947-től a szovjet tömb összeomlásáig a Világbank és az IMF döntéseit nagyrészt az alábbi feltételek szabták meg:

  • elkerülni az önálló társadalmi modellek támogatását;
  • olyan nagyszabású tervezetek (Világbank) vagy politikai irányvonal (IMF) anyagi támogatása, mely elősegíti a fejlett ipari országok exportjának növelését;
  • megtagadni a támogatást minden olyan rendszertől, mely az Egyesült Államok vagy más jelentős részvényes számára potenciális fenyegetést jelent;
  • az ún. szocialista tömbhöz tartozó egyes országok politikai elkötelezettségének megváltoztatása annak érdekében, hogy a szovjet blokk kohézióját gyengítsék. Ezért kapott Jugoszlávia segélyt, hiszen 1948 óta letért a Moszkva által kijelölt útról, illetve ezért támogatta a Világbank Romániát, amely az 1970-es évektől Ceaucescu vezetésével függetlenedett a KGST-től és a Varsói Szerződéstől;
  • a nyugati kapitalista tömb, mindenekelőtt az Egyesült Államok stratégiai szövetségeseinek nyújtott támogatás (például Indonéziának 1965-től máig, Mobutunak Zaire-ban, továbbá támogatás a Marcos vezette Fülöp-szigeteknek, az 1964-ben puccsal hatalomra került diktátoroknak Brazíliában, Nicaraguában a diktátor Somozának, az apartheid Dél-Afrikának);
  • minden eszközt igénybe venni annak érdekében, hogy megakadályozzák a harmadik világ országai és a szovjet tömb vagy Kína kapcsolatainak szorosabbá válását: például ezért tartották távol a Szovjetuniót Indiától vagy a Sukarno vezette Indonéziától.

E politika megvalósítása érdekében a Világbank és az IMF általában a következő taktikát alkalmazta: nagyobb megértést tanúsított azon jobboldali kormányok iránt (kevésbé szigorú feltételekhez kötötte a kölcsönöket), melyeknek erős baloldali ellenzékkel kellett szembenézniük, mint azon baloldali kormányok iránt, melyeknek erős jobboldali ellenzékük volt. Konkrétan ez azt jelenti, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények sokkal magasabb követelményeket támasztanak a baloldali kormányzatokkal szemben, és ezzel jelentősen megnehezítik életüket, s ezáltal is gyengítik ezeket az erőket, illetve megkönnyítik a jobboldal útját a hatalomhoz. Hasonló logika alapján támasztott alacsonyabb követelményeket a baloldali ellenzék által szorongatott jobboldali kormányzatokkal szemben, hogy így is útját állja a baloldal hatalomra jutásának. A monetarista ortodoxiának szabadon változtatható a mintázata: az éppen kívánatos képet számos politikai és geostratégiai szempont rajzolja ki.

Egyes konkrét esetek – Chile, Brazília, Nicaragua, Zaire és Románia – jól illusztrálják ezt a helyzetet: esetükben a döntések a Világbank és az IMF együttes megfontolásainak eredményei, hiszen e két intézményt általában azonos szempontok vezérlik, és egyazon hatásoknak vannak kitéve.

Az IMF és a Világbank egyetlen percig sem habozott, hogy vajon támogasson-e diktatúrákat, amikor az kapóra jött nekik (és más jelentős kapitalista hatalmaknak). AZ UNDP által közzétett Jelentés az emberiség fejlődéséről a világban (World Report on Human Development, 1994-es kiadás) szerzője feketén-fehéren kijelenti: "De a retorikához képest a valóság egészen más arcát mutatja, amint azt a demokratikus és az autoriter rezsimeknek nyújtott ODA egy főre jutó összege igazolja. Tény, hogy az 1980-as években az Egyesült Államok perverz viszonyba állította az egyes államoknak adott segélyt és az emberi jogok helyzetét. Szemmel láthatólag a többi adományozót sem zavarták etikai megfontolások. Észrevehető, hogy előnyben részesítik a hadi törvényeket alkalmazó rezsimeket, s ezzel csöndben elismerik, hogy szerintük az ilyen rendszerek biztosítják a politikai stabilitást, és javítják a gazdasági irányítást. Miután Banglades és a Fülöp-szigetek visszatért a polgári törvénykezéshez, a Világbank által nyújtott segélyekből kisebb arányban részesültek."5

4. Az IFI politikai elfogultsága: néhány példa a diktatúráknak nyújtott anyagi támogatásról

Chile: nemzetközi kifizetések

Allende demokratikusan megválasztott kormányának működése idején (1970-1974) Chile egyáltalán nem részesült világbanki hitelben. Az 1973-as katonai puccs után, Pinochet hatalomra lépésével az ország egy csapásra hitelképessé vált. Pedig nyilvánvalóan mind a Világbank, mind az IMF vezetői jól ismerték Pinochet rendszerének mélységesen önkényuralmi és diktatórikus jellegét. Ebben az esetben égbekiáltó az összefüggés a hitelpolitika és a geopolitikai kontextus között.

Brazília: Világbanki kifizetések

João Goulart demokratikus rendszerét a hadsereg 1964 áprilisában megbuktatta. A három évre befagyasztott IMF- és világbanki hitelek hamarosan újra megindultak Brazíliába.6

Az események rövid áttekintése: 1958-ban Kubitschek, brazil elnök tárgyalásokat folytatott az IMF-fel arról, hogyan juthatna hozzá egy 300 millió dolláros USA-hitelhez. Végül is Kubitschek elutasította az IMF diktálta feltételeket, és az amerikai kölcsön nélkül is boldogult. Ezzel jelentős népszerűségre tett szert.

Utódja, Goulart bejelentette, hogy radikális földreformprogramot akar végrehajtani, valamint hogy állami tulajdonba kívánja venni az olajfinomítókat: ekkor a hadsereg megbuktatta. A puccs másnapján az Egyesült Államok elismerte az új katonai rezsimet. Nem sokkal később a Világbank és az IMF megváltoztatta a Brazíliával kapcsolatos hitelpolitikáját. Ami a katonai vezetést illeti, azonnal hatályon kívül helyezte az Egyesült Államok és az IMF által bírált gazdasági lépéseket. Figyelemre méltó, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények azon az állásponton voltak, hogy a katonai rezsim egészséges gazdasági módszereket alkalmaz.7 Ennek ellenére 1965-ben a GDP 7%-kal esett, és több ezer cég ment csődbe. A rezsim kíméletlen elnyomást alkalmazott, törvényen kívül helyezte a sztrájkjogot, jelentősen csökkentette a reáljövedelmeket, mellőzte a szabad titkos választásokat, feloszlatta a szakszervezeteket, a kínzásokat pedig szisztematikusan alkalmazta ellenfeleivel szemben.

Nicaragua: Világbanki kifizetések

A Somoza-klán az Egyesült Államok katonai intervenciója következtében az 1930-as évektől gyakorolta a hatalmat Nicaraguában.8 1979. július 19-én széles körű népi felkelés söpörte el Anastasio Somoza diktátor kormányát, s a vezérnek menekülnie kellett. A Somoza család markában tartotta az ország legjelentősebb értékeinek javát, és részrehajló volt a nagy külföldi, különösen az amerikai cégek iránt. Az emberek gyűlölték őket. Ugyanakkor a Világbank két kézzel osztogatta Anastasio Somoza diktatúrájának a hiteleket. A diktatúra bukása után szövetségi kormányzat alakult a korábbi (üzletemberek vezette) demokratikus ellenzék és a sandinista forradalmárok részvételével. Ez utóbbi csoportosulás nem titkolta sem a Kuba iránti szimpátiáját, sem azt, hogy bizonyos gazdasági reformokat óhajt végrehajtani (földreformot, egyes külföldi cégek államosítását, a Somoza-klán birtokainak elkobzását, az írástudatlanság felszámolását…). Washington a végsőkig támogatta Anastasio Somozát, mert úgy vélte, az újonnan hatalomra került kormány Közép-Amerikában teret nyit a kommunizmus előtt. A diktatúra megdöntésekor hatalmon lévő Carter és kormányzata kezdetben nem fordult szembe az új kormánnyal. Ám a helyzet egy csapásra megváltozott, amikor Ronald Reagan beköltözött a Fehér Házba. 1981-ben bejelentette, hogy mindent elkövet a sandinisták hatalomból való kiűzésére. Pénzügyi és katonai támogatást nyújtott a Nemzeti Gárda volt tagjai által kezdeményezett felkelésnek (a "contrarevolucionarios" vagy "contras" erőinek). Az USA légiereje sok nicaraguai kikötőt elaknásított. Ilyen szorongató fejlemények hatására a sandinista többségű kormány politikája egyre radikálisabb lett… Az 1984-es választásokon – mely ötven éve az első demokratikus választás volt az országban – a sandinista Daniel Ortegát a szavazatok 67%-ával választották elnöknek. A következő évben az Egyesült Államok kereskedelmi embargót vezetett be Nicaragua ellen, s ezzel a külföldi befektetők előtt elzárta az ország gazdaságát. A Világbank a sandinista elnök választási győzelme után felfüggesztette az országnak folyósított kölcsönöket. A sandinisták energikusan követelték, hogy a Világbank újra biztosítsa a kölcsönöket. Hajlandók lettek volna drákói strukturális terveket is végrehajtani. A Világbank azonban nem tett további engedményeket, és nem adott kölcsönt az országnak 1990 februárjáig, a sandinisták választási vereségének időpontjáig, amikor Violeta Barrios de Chamorro, az USA által támogatott konzervatív jelölt lett az elnök.

Kongó: Világbanki kifizetések

Az ENSZ főtitkárának jelentése már 1962-ben feltárta, hogy Mobutu sok millió dollárt lopott össze, és a pénzt hadserege fejlesztésére fordította. 1982-ben Erwin Blumenthal, az IMF egyik vezető munkatársa, német bankár, elmarasztaló jelentésben számolt be a Mobutu által irányított Zaire-ról. Blumenthal felhívta a külföldi vezetők figyelmét arra, hogy nem számíthatnak a kölcsönök visszafizetésére mindaddig, amíg Mobutu marad hatalmon. 1965 és 1981 között a zaire-i kormány körülbelül 5 milliárd értékben vett fel külföldi kölcsönt, és 1976 és 1981 között 2,25 milliárd dollárnyi külföldi kölcsöneinek átütemezésével négyszer is foglalkozott a Párizsi Klub.

Mobutu hibás gazdaságpolitikája és a hitelek jó részének szisztematikus elsikkasztása sem akadályozta meg, hogy az IMF és a Világbank tovább folyósítsa kölcsöneit a diktatórikus rendszer támogatására. Megdöbbentő tény, hogy a Blumenthal-jelentés elkészülte után a világbanki kölcsönök összege ténylegesen növekedett (akárcsak az IMF kifizetései, de ezt a grafikon nem mutatja). Egyértelmű, hogy a Világbank és az IMF döntéseiben nem játszanak fontos szerepet a józan gazdaságirányítás szempontjai. Mobutu rendszere stratégiai szövetségese volt az Egyesült Államoknak és a Bretton Woods-i intézményekben részt vevő többi befolyásos hatalomnak (Franciaországot és Belgiumot is beleértve) a hidegháború időszakában. 1989-1991 után, a berlini fal ledőltével, majd a Szovjetunió összeomlásával Mobutu rezsimje elvesztette jelentőségét. Mi több, sok afrikai országban, többek között Zaire-ban is, a nemzeti konferenciák demokratikus követelésekkel álltak elő. A világbanki kölcsönök hamarosan apadni kezdtek, és az 1990-es évek közepére teljesen meg is szűntek.

Románia: Világbanki kifizetések

1947-től Románia a szovjet tömb része lett. 1972-ben pedig Románia volt az első a szovjetbarát országok közül, mely belépett a Világbankba.

A hatalmat irányító Kommunista Pártnak 1965-ben lett főtitkára Ceaucescu. 1968-ban Ceaucescu ellenezte Csehszlovákia szovjet megszállását. A román hadsereg nem vett részt a varsói szerződés hadműveletében. Ez a Moszkvától való elhatárolódás egyértelművé tette Washington számára, hogy a Világbank révén szorosabbra kell fűznie kapcsolatait a romániai rezsimmel.

A Világbank ezért már 1973-ban megkezdte Bukaresttel a tárgyalásokat a hitelpolitikáról; ezek nagyon gyorsan eljutottak a kölcsönösen elfogadható feltételekhez. 1980-ban Románia már a Világbank nyolcadik legjelentősebb hiteligénylője volt. Aart van de Laar, a Világbank történetével foglalkozó történész jellemző anekdotát említ 1973-ból. Ezen év elején részt vett a bank vezetőinek értekezletén, mely a Romániának nyújtandó kölcsönök feltételeiről tárgyalt. Egyes vezetők meglehetősen szkeptikusan viszonyultak az ügyhöz, mivel hiányoztak a román gazdaságot elemző komoly tanulmányok, de Robert McNamara kijelentette, hogy ő mélyen megbízik a szocialista országok pénzügyi megbízhatóságában a hitelek visszafizetését illetően. Ekkor az egyik jelenlévő megszólalt: "Lehet, hogy Allende Chiléje még nem eléggé szocialista?"9 Erre McNamara fagyos hallgatása volt a válasz.

A Világbank döntései nem függtek komoly gazdasági feltételektől. Primo, miközben a Világbank rendszeresen elutasította olyan országok kérését, melyek nem tudták visszafizetni régi, szuverén adósságaikat, Romániának úgy kezdett kölcsönt folyósítani, hogy nem rendezte vele a kiugróan magas tartozások ügyét. Secundo, Románia gazdasági csereüzleteinek döntő többségét nem konvertibilis valutában, a KGST-n belül bonyolította. Hogyan lesz képes akkor az ország a kölcsönöket kemény valutában visszafizetni? Tercio, Románia kezdettől fogva elhárította a Világbank azon követelésének teljesítését, hogy gazdasági adatait bocsássa rendelkezésére. Egyértelműen politikai megfontolások miatt létesített a Világbank Romániával szoros kapcsolatokat. A demokrácia hiánya és a szisztematikus rendőri megtorlás – akárcsak a fenti esetekben – itt sem jelentett a Világbank számára problémát.

Románia hamarosan a Világbank egyik legfontosabb ügyfele lett, s ennek eredményeképp a román vezetés óriási projekteket indított (felszíni szénbányák megnyitása, termálvízi villamos erőművek), melyek – s ez kezdettől fogva világos volt – súlyos következményekkel jártak a környezetre. A felszíni bányák üzemeltetése érdekében a hatóságok kitelepítették az ott élő mezőgazdasági termelőket. Másfelől a Világbank támogatta a román népesedéspolitikát, melynek a magasabb születési szám elérése volt a célja.

1982-ben, amikor az adósságválságnak már nemzetközi következményei voltak, a román rezsim úgy döntött, hogy sokkterápiát vezet be az országban. Románia gyakorlatilag megszüntette az importot, hogy a többletbevételeket kemény valutában kifizethesse a külföldi hitelezőknek. "Románia bizonyos szempontból »példás« adós volt – legalábbis a hitelezők szempontjából."10

5. Összegzés

A Világbank alapszabályzata 10. cikkelyének 4. pontjával ellentétben mind a Világbank, mind az IMF rendszeresen adott hitelt egyes országoknak annak érdekében, hogy politikájukra befolyást gyakorolhasson. Tanulmányunkban fentebb bemutatott példáink igazolják, hogy a döntéseket meghatározó szempontok a fejlett kapitalista hatalmak politikai és stratégiai érdekeit tükrözik. A fejlett kapitalista országok támogatását élvező rezsimek abban az esetben is kaptak pénzügyi támogatást, ha gazdaságpolitikájuk nem felelt meg a nemzetközi pénzügyi intézmények hivatalos előírásainak, illetve ha nem tartották tiszteletben az emberi jogokat. Másfelől, a fejlett kapitalista államok által ellenségesnek minősített rendszerek nem jutottak multilaterális-kölcsönökhöz, mondván, nem felelnek meg ezen intézmények gazdasági kritériumainak. A Bretton Woods-i intézmények a hidegháború megszűntével sem hagytak fel ezzel a politikával. A trend mindmáig folytatódik: példázza ezt a Jelcinnek és Putyinnak adott kölcsön, az indonéz Suharto rendszerének 1998-ig (Suharto bukásáig) folyósított támogatás, az Idriss Déby vezette Csád megsegítése, a Kínai Népköztársaságnak, az idegen megszállás alatt lévő Iraknak a meghitelezése stb.

(Fordította Baráth Katalin)

Bibliográfia

Devesh Kapur, John P. Lewis, Richard Webb, 1997: The World Bank. Its First Half Century, volume 2: Perspectives, Brookings Institution Press, Washington D.C., 776 oldal.

PNUD, 1994: Rapport mondial sur le développement humain, Economica, Paris, 239 oldal.

Bruce Rich, 1994: Mortgaging the Earth, Earthscan, London, 376 oldal.

Eric Toussaint, 1999: Your Money or Your Life. The Tyranny of Global Finance, Pluto Press, London, 1999.

Damien Millet, Eric Toussaint, 2003: The Debt Scam, VAK Publication, Mumbai, 2003.

Damien Millet, Eric Toussaint, 2004: Who Ows Who? 50 Questions about World Debt, Zed Books, London, 2004.

Aart van de Laar, 1980: The World Bank and the Poor, Martinus Nijhoff Publishing, Boston/The Hague/London, 269 oldal.

Jegyzetek

1 A bandungi konferenciát Sukarno indonéz elnök hívta életre 1955-ben, s ezzel útjára indult az el nem kötelezett országok mozgalma. Sukarno, Tito és Nehru hangot adtak a harmadik világ azon reményének, hogy sikerül lerázni a régi gyarmatosítási rendszer béklyóit. Néhány gondolatot idézünk Sukarnónak a konferencia megnyitóján elhangzott beszédéből: "Sokszor elmondják nekünk, hogy a »gyarmatosítás ideje lejárt«. Ne engedjük magunkat becsapni vagy akár csak ellágyulni ettől. Azt mondom önöknek, a gyarmatosítás még nem múlt ki. Hogy is nyilváníthatnánk halottnak, amíg Ázsia és Afrika nagy része nem szabad. (…) A gyarmatosításnak megvan már az új ruhája is: a gazdasági ellenőrzés, az intellektuális ellenőrzés vagy akár a nemzeten belül élő kicsi, de ellenséges közösség által gyakorolt tényleges fizikai kontroll. Ügyes és elszánt a mi ellenségünk, és sokféle álruhát ölthet. Nem fog egykönnyen lemondani a zsákmányáról. Akárhol, akármikor és akárhogyan is lép fel, a gyarmatosítás ördögi dolog, és mint ilyet el kell törölni a föld színéről"… (Forrás: Afrika – Ázsia beszél Bandungból, Djakarta, Indonézia Külügyminisztériuma, 1955. 19-29. o.)

2 Bruce Rich említ néhány példát a Világbank által alapított ügynökségek köréből: Thaiföldön például az Industrial Finance Corporation of Thailand (IFCT), a Thai Board of Investment (BOI), a National Economic and Social Development Board (NESDB) és az Electrical Generating Authority of Thailand (EGAT); Indiában a National Thermal Power Corporation (NPTC), a Northern Coal Limited (NCL) stb. (lásd Bruce Rich, 13. és 41. o.).

3 Rich, op. cit. P. 76. Lásd még: Stern Nicholas és Ferreira Francisco, 1997: "The World Bank an »intellectual actor«" in Kapur Devesh, Lewis, John P., Webb, Richard, 1997: The World Bank, Its First Half-Century, Volume 2, p. 583-585.

4 Lásd Kapur, Devesh, Lewis, John P., Webb, Richard, 1997: The World Bank, Its First Half Century, Volume 1: History, Brookings Institution Press, Washington, D.C., p. 1218.

5 UNPD, 1994: Human Development Report, p. 76.

6 A fent összefoglalt tények elemzése megtalálható in Payer, Cheryl, 1974: The Debt Trap: The International Monetary Found and the Third World, Monthly Review Press, New York and London, p. 143-165.

7 1965-ben Brazília aláírta az IMF-fel a segélyegyezményt, új hiteleket kapott, és az Egyesült Államok, számos európai hitelező állam és Japán átütemezték a brazil adósságot. A katonai puccsot követően az országnak nyújtott hitelek a zéróról az 1960-as évek második felében átlagosan 73 millió USA-dollárra nőttek, az 1970-es évek közepére pedig elérték az évi átlag félmilliárd amerikai dollárt.

8 A Somoza-klán 1935-ben került hatalomra, az Egyesült Államok ekkor hajtott végre katonai intervenciót az országban, és a család 1979-ig maradt a hatalom élén, amikor népi felkelés söpörte el Anastasio Somoza diktatúráját. Ekkor Paraguayba menekült, ahol ugyancsak egy diktátor, Alfredo Strössner volt hatalmon.

9 Van de Laaar, Aart, 1980: The World Bank and the Poor, Martinus Nijhoff Publishing, Boston/The Hague/London, p. 40.

10 "Romania was, in a sense, a »model« debtor, at least from the creditors' point of view", Kapur, Devesh, Lewis, John P., Webb, Richard, 1997: The World Bank, Its First Half-Century, Volume 1: History, Brookings Institution Press, Washington D.C., p. 1061.

Gondolatok Genováról

A szerző a G7 2001 nyarán Genovában rendezett csúcstalálkozója után vázolta fel nézeteit az uralkodó világgazdasági rendről, az alternatív mozgalomról és a rendszeressé vált demonstrációkról.

Jövőbe pillantó megjegyzések a genovai megmozdulásokkal kapcsolatban

1. A neoliberális globalizációt ellenző és egy másfajta, szolidaritáson alapuló globalizációt éltető megmozdulások sorozata fordulóponthoz érkezett. Seattle óta gyorsuló ütemben és egyre nagyobb sikerrel követték egymást az ilyen jellegű demonstrációk. 2001 júliusában a genovai események több, mint 200 ezer embert mozgósítottak, ami visszautal Walden Bellónak, a genovai Társadalmi Fórumon megtartott hozzászólása címére: “Az anti-globalizációs expressz következő állomása: Genova” és Manu Chao legutóbbi CD-jére: “Következő állomás: Remény” (Próxima estación: esperanza).

2. A G8-ak, az IMF, a Világbank és a WTO jelenlegi legitimációs krízise miatt e szervezeteknek a továbbiakban le kell mondaniuk az efféle látványos értekezletekről. A jövőben kisebb számban fognak találkozni, a tiltakozók számára hozzáférhetetlen helyeken. 2001 novemberében a WTO Doha-ban (Katar) gyűlésezik. 2002-ben a G8-ak a kanadai Sziklás-hegység egyik eldugott kis falucskájában találkoznak majd. A Világbanknak már le kellett mondania a 2001 júniusára Barcelonába tervezett gyűlését, és az IMF-fel október elejére Washingtonba tervezett éves találkozója több jelentős demonstrációt fog indukálni, így valószínűleg utolsó lesz az ilyen típusú összejövetelek sorában.

3. Azok, akik úgy gondolják, hogy ők irányítják a világot, semmilyen engedményt nem szándékoznak tenni az egyre nagyobb számú protestálónak. Így aztán kétfajta taktikai lépést kombinálnak az ellenzéki mozgalom ellensúlyozása érdekében: egyrészt fokozzák a mozgalomra nehezedő nyomás agresszív jellegét és negatív képet festenek a protestálókról, azt állítván róluk, hogy valójában nem reprezentálnak nagyobb tömegeket és képtelenek megvalósítható alternatívák felmutatására, s egyben tudatosan összemossák a mozgalom békés többségét kisebb agresszív csoportokkal; másrészt igyekeznek támogatni a mozgalom egy részét, különösen a nem-kormányzati szerveket.

4. Bonaparte Napoleon, a diktátor szerint: “Szuronyokkal bármit megtehetsz, csak ülni nem tudsz rajtuk” (amit Gramsci egy kevésbé triviális formában fordított le, utalva a rendszer stabilitása érdekében szükséges hegemóniára és konszenzusra). A neoliberalizmus propagálói, beleértve Reagant, az idősebb Busht és Theatchert, húsz éven keresztül építhettek valódi konszenzusra és az iparosodott országok lakosságának többsége szemében meglévő bizonyos mértékű legitimitásra. Ez tovább erősödött a szovjet blokk felbomlásával és a kapitalizmus úgynevezett globális győzelmével. Az Öbölháborúból eredő legitimáció szintén ebbe az irányba hatott. 1997 óta azonban felhalmozódtak a legitimációt derogáló események: a periféria kulcsfontosságú országaiban (Délkelet-Ázsia, Brazília, Argentína, Oroszország, Törökország) egymást követő válságok, a MAI (Multilaterális Beruházási Egyezmény) sikertelensége, a Seattle-ben tartott millenniumi forduló sikertelensége, tőzsdei válság és az iparosodott országok gazdasági növekedésének lelassulása, a globális szegénység, mely az elmúlt ötven évben precedens nélküli szintre emelkedett (és a férfiaknál több nőt érint), a környezet további leromlása, kiújult fegyverkezési verseny. A legitimációs válság és a konszenzus hiánya táplálja az alternatív megoldások felkutatásának igényét és megmagyarázza az ellenzéki megmozdulások növekvő sikerét. A rendőri erőszak ismétlődő használata és az újabb áldozatok (beleértve a lelőtt tüntetőket) tovább erodálják ezen intézmények legitimitását, miközben azok azt állítják, hogy egy neoliberális globalizációt vezényelnek.

5. Az ellenzéki mozgalmon belül egyre több pozitív elem tűnik föl. Először is, konvergencia tapasztalható más jellegű társadalmi mozgalmak szervezeteivel (Via Campesina, Attac, Women’s World March, egyes szakszervezetek, szellemi csoportosulások, úgymint a Világfórum az Alternatívákért, Fókuszban a Globális Dél, az adósságok eltörléséért küzdő mozgalmak, mint pl. a Jubileumi Dél vagy a CADTM-COCAD), ami közös munkatervhez vezet, ezzel kapcsolatban lásd a 2001 januárjában Porto Allegrében, a Társadalmi Világfórum zárásaként a társadalmi mozgalmak által közzétett kiáltványt. Másodszor, a mozgalom globális méretű hálózatokat állít föl, ámbár ezek még kezdetlegesek néhány területen, mint pl. Afrikában, Kelet-Európában és Kínában. Harmadszor, egyre több fiatal érzi magát közvetlenül érintettnek, és így hajlandó bekapcsolódni a mozgalomba, bár ebben a tekintetben is vannak területi különbségek: Észak-Amerika és Dél-Európa fiatalsága radikálisabb a világ más részein élőknél.

6. Az előbbiekben említettem a mozgalom – az elveszett legitimitás egy részének visszaszerzése érdekében való – támogatására tett erőfeszítések és az ellenállás lendületének megtörését célzó nyomásfokozás kettősségét. Vegyük szemügyre a támogatásra tett lépéseket, amelyek többnyire a különböző kormányoktól és a Világbanktól erednek. A harmadik világ országaiban, de az iparosodott országokban is ezek alapvetően olyan lépések, amelyeknek célja a civil társadalom lekenyerezése az újabban “Szegénységet Visszaszorító Stratégiai Programnak” (PRSP) keresztelt strukturális korrekciós politika végrehajtásával. Szintén meg kell említenünk a Washingtonban és egyebütt egyre növekvő számban megrendezett nemzetközi meetingeket, amelyeken az ebédjegyekkel és napidíjjal ellátott résztvevők “a szegénység visszaszorításáról” értekeznek. Nemzeti és multinacionális nagyvállalatok szintén a játék részesei lettek: emlékezzünk a “globális egyezmény” elnevezésű kezdeményezésre, amely egy tető alá hozta az ENSZ főtitkárát, jó néhány multinacionális céget és néhány nem-kormányzati szervezetet (Genf, 2000. május), vagy a belga nem-kormányzati szervezetek és a belgiumi székhellyel működő multinacionális nagyvállalatok közös nyilatkozatára. Egyéb ide illő példák a Tony Blair és a Jubilee 2000 kampány (melyet most a Drop the Debt kampány követ) közti flört, a belga kormánynak a belga elnökség alkalmából a nem-kormányzati szervezetek munkaprogramjához nyújtandó feltételes anyagi támogatása, illetve Jospin, a jelenlegi francia miniszterelnök és francia köztársasági elnökjelölt nyilatkozatai, amelyekben Porto Allegre és Genova után támogatásáról biztosította az állampolgári mozgalmakat.

7. Az olasz hatóságok (csakúgy, mint a svédek Göteborgban) a másik módszerhez folyamodtak: a konfrontáció és erőszak stratégiájához. Tartanunk kell attól, hogy a kormányok engednek e példa kísértésének. Hogyan fog a Bush-kormány reagálni, amikor az IMF és a Világbank tart majd találkozót szeptember végén, október elején? Milyen lesz a belga kormány hozzáállása december közepén a brüsszeli Európa-csúcs idején? Mindenképpen a nyomásgyakorlás és a támogatás valamiféle kombinációjára számíthatunk.

8. Térjünk vissza az olasz hatóságok hozzáállásának kérdéséhez.

Olyan légkört teremtettek, amelynek célja az volt, hogy távol tartsák a tömegeket a genovai demonstrációkon való részvételtől. Még arra is megkérték a helyi lakosságot, hogy hagyják el a várost a G8-as csúcs idejére. A jelentős mértékben Berlusconi által ellenőrzött média segítségével igyekeztek elriasztani a lakosságot. Több, mint 50%-uk végül tényleg el is hagyta a várost, míg a boltoknak és kávézóknak kb. 80%-a bezárt négy napra.

E konfrontációs stratégia leglátványosabb eleme a vörös zóna (a történelmi központ, ahol a G8-ak találkozója zajlott) körül emelt három méter magas fal volt: ezen csak azokat engedték be, akik igazolni tudták, hogy ott laknak, valamint a rendőri és katonai erőket és természetesen a G8-ak találkozójának résztvevőit. Az olasz hatóságok visszautasítottak mindenfajta együttműködést a több mint ezer, az adósságokhoz és demonstrációkhoz kötődő szervezetet összefogó genovai Társadalmi Fórum szervezőivel.

Július 20-án, pénteken, a G8-as találkozó résztvevőinek érkezése idején, több mint 50 ezer tüntető úgy döntött, hogy megközelíti a vörös zónát. A rendőrség ezt az alkalmat választotta 20 ezer fős felfegyverzett állománya jelentős részének igen durva támadásokban való bevetésére a Tute bianche (Fehéringesek, a békés polgári engedetlenség egy csoportja több mint 5000 fiatallal) és a Cobas (paraszt szakszervezeti tömörülés) ellen. Ekkor történt, hogy a 23 éves genovai fiatalt, Carlo Giulianit egy 20 esztendős közrendőr agyonlőtte. Carlo Giuliani kezében tűzoltókészülék volt, amelyet valószínűleg éppen a rendőr terepjárójára készült dobni, aki vaktában lőtt.

Az olasz hatóságok szándékosan teremtettek olyan körülményeket, amelyek erőszakhoz vezettek, és az általuk megtett gyakorlati lépések valószínűsítették azt, hogy a rendőri erők lőni fognak a demonstrálókra. Példa erre, hogy 20 ezer embert mozgósítottak a tüntetőkkel való konfrontációra, lőfegyverekkel szerelték fel őket és erőszakmentes csoportok megtámadására adtak parancsot.

E tragikus esemény dacára másnap, 2001. július 21-én, szombaton körülbelül 200 ezer tüntető vonult végig Genova utcáin, így fejezve ki egyet nem értését a G8-ak politikájával kapcsolatban. A rendőri erők ismét parancsot kaptak a menetet záró tüntetők megdöbbentő brutalitással történt megtámadására. Több száz sebesült maradt a helyszínen.

Éjfélkor, annak ellenére, hogy a demonstráció délután öt órakor véget ért, tömegoszlató osztagok (akik parancsaikat közvetlenül Rómából kapták) törtek be brutális módon a genovai Társadalmi Fórum koordinációs és sajtóközpontjába és egy közeli iskolába, ahol kb. száz, az alternatív sajtóhoz tartozó újságíró aludt. A hivatalos indoklás szerint az esetlegesen ott elrejtett fegyverek után kutató rendőrök tudatosan ütöttek mindenkit, akit csak elértek, akár aludt az illető, akár nem, főként az arcra és koponyára célozva az ütéseket. 63 ember került kórházba.

Körülbelül tíz perccel a támadás után értem az iskolához. Más szemtanúkkal együtt láttam az elképesztő jelenetet, az erősen feldagadt és vérző fejű emberi testeket elszállító tucatnyi mentőautót. Másokkal egyetemben telefonon igyekeztem elérni a Fórum szervezői és a nemzetközi sajtó újságírói közül minél többet. A tömegoszlató osztagok kordonja elzárta az iskola bejáratát: senki, sem parlamenti képviselők, sem ügyvédek nem léphettek be az épületbe több, mint két órán keresztül, holott még mindig voltak benn sérült emberek. Végül a meglehetősen hamar a helyszínre érkező nemzetközi média nyomásának engedve az olasz hatóságok hajnali fél három körül megszüntették a kordont.

Az ezt követő megmozdulás mérete optimizmusra ad okot. 24-én, kedden Olaszországszerte 300 ezer ember (100 ezer Milánóban) tüntetett a rendőri erőszak ellen.

Sem a fegyverhasználat, amely egy tüntető halálát okozta, sem a Társadalmi Fórum központját ért rendőri támadás nem sajnálatos tévedés volt. Mindkettő hátterében a legmagasabb szinten működő hivatalnokok és politikai döntéshozók állnak, akiket bíróság elé kell állítani.

9. A kisebb erőszakos csoportoknak a legutóbbi demonstrációkon (Göteborg, Genova) való jelenléte komoly problémát vet fel a tüntetőknek az ellenállás békés jellegéhez ragaszkodó többsége számára. Ezek a “Black Block”-nak nevezett csoportok ablakokat törnek be s autókat, bankfiókokat és multinacionális vállalatok telephelyeit gyújtják fel. Az általuk használt módszerek sértik a mozgalom érdekeit. Akár a tüntetők közelében, akár közöttük vannak, amikor provokálják a rendőri erőket, minden tüntetőt veszélyes helyzetbe sodornak, mivel ürügyet szolgáltatnak a békés résztvevők elleni rendőri támadásra. Többször láttunk már olyat, hogy a rendőri erők akadályozták meg a black block csoport békés csoportok elleni támadását. Korlátozott számukkal magyarázható mobilitásuknak (és néhány esetben a rendőri erők cinkosságának) köszönhetően a black block-oknak rendszerint nem jelentett nehézséget megúszni a rendőri fellépést.

A genovai demonstrációk ideje alatt a rendőri erők szisztematikusan részt vettek néhány black block provokatív akciójában vagy koordinálták azt. Fényképes és videofelvételes bizonyítékok jelentek meg az olasz médiában, többek között olyan konzervatív beállítottságú lapokban, mint pl. a La Stampa vagy a Corriere della Sera is; ezeken a fotókon és filmeken rendőrök láthatók black block tagnak öltözve és/vagy halk társalgást folytatva black block tagokkal. Ez felveti a beszivárgás kérdését.

Mozgalmunknak, amely egy másfajta világért harcol, eredeti választ kell találnia az újfajta probléma kezelésére. Biztosítanunk kell az állampolgárok szabad demonstráláshoz való jogát, beleértve azokat is, akik az állampolgári engedetlenséghez való jogért küzdenek. Egy ilyen jövőképpel tartanunk kell mind a hivatalos nyomásgyakorló erőktől, mind a black block-októl, amelyek valójában egyazon konfrontációs stratégia részei. Ez nem lesz könnyű.

10. A belga EU-elnökség alatt biztosítani kell a demonstrációhoz való jogot azokban a városokban is, ahol hivatalos események zajlanak majd; ez különösen érvényes lesz december 14-én és 15-én Brüsszelre. A belga kormánynak emellett garantálnia kell a tüntetésre külföldről érkező emberek szabad mozgását is. A belga kormánynak és rendőrségnek tanulnia kell Göteborg és Genova pédájából: a lőfegyvereket távol kell tartani a tüntetésektől. Ezen fölül a kormánynak el kell köteleznie magát a szervezőkkel legkésőbb 2001 szeptemberében megkezdődő komoly tárgyalások mellett a békés demonstrálók biztonságának szavatolása érdekében. A demonstrációkban érintett szervezeteknek szintúgy együtt kell működniük a megfelelő védelem kialakítása érdekében.

11. Az ellenállási mozgalom hajtóereje az az egyre élesebb felismerés, miszerint a G7-ek vezetői és az általuk ellenőrzött multilaterális intézmények által követett politika az emberiség egészének érdekeivel ellentétes, becstelen politika, amely az öntudatlan kollektív öngyilkosság egy formája. Ez a felismerés a nemzetközi csúcsértekezleteken hozott döntéseken alapszik és teljesen jogos felháborodáshoz vezet. Az is érthető, hogy ez a forrongó hangulat néhány esetben állampolgári engedetlenség vagy akár nyílt erőszak formájában jelenik meg. Mindenütt lesz lázongás, ahol az ilyen halálos politikai lépések döntéshozói összegyűlnek.Ez a magyarázata annak, hogy míg az olyan csúcsértekezletek alkalmából szervezett demonstrációkon, mint pl. az UNCTAD tanácskozása 2000 februárjában Bangkokban, az ENSZ-tanácskozás 2000 júniusában Genovában vagy a Fejletlen Országokkal foglakozó UNCTAD gyűlés 2001 májusában Brüsszelben nem volt jelen erőszak, addig az igen hevesen nyilvánul meg, amikor a G7-ek, az IMF, a Világbank vagy a WTO gyűlésezik.

12. A G8-ak legutóbbi ülésén hozott döntések tovább fogják szítani ezt a lázongó hangulatot. És ennek így kell lennie. A környezetvédelem ügyében Bush és Berlusconi ismét kijelentette, hogy nem tartják be a kyotói egyezményt, amelynek rendelkezései csak minimálisnak mondhatók. Az újkeletű fegyverkezési verseny tekintetében Bush előnyösebb pozícióba került rakétaellenes stratégiájának kivitelezésében (NMD-TND). Blair támogatásáról biztosította őt, és állítólag Putyin is közelebb került az amerikai állásponthoz. Ami a nemzetközi pénzügyi spekuláció elleni harcot illeti: nullával egyenlő.

Az adósságok eltörlése ügyében nem történtek enyhítő intézkedések. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a legjobban beharangozott adósságelengedés bejelentése óta a harmadik világ adósságai folyamatosan nőttek. A szegény országoknak felajánlott egyezség ellene szól az ott élő emberek érdekeinek: nagyobb kereskedelmi nyitás, több privatizáció.

Az időnként előzékenynek és nagylelkűnek aposztrofált két indítvány valójában mélységesen felháborító. A “Kezdeményezés Afrikáért” immár tizenöt éve vita tárgya. Nos, az ENSZ fejletlen országokat érintő határozatai közül egyetlen egy sem lett végrehajtva. Ezt több ENSZ-szervezet, így pl. az UNCTAD és a FAO is nyíltan vallja.

Ami a harmadik világbeli AIDS, tuberkulózis és malária elleni küzdelmet szolgáló 1,3 milliárd dollárt illeti, ez nem más, mint a gyógyszergyártó nagyvállalatok közpénzből való támogatása, mivel a pénz márkás gyógyszerek vásárlására fog fordíttatni, holott lehetőség volna nem védett márkanevű gyógyszerek sokkal olcsóbb előállítására az érintett országokon belül. Július 23-án a Financial Times a következőket írta a genovai javaslatról: pontosan az államfőknél sikeresen lobbizó amerikai gyógyszervállalatok érdekeit szolgálja. Ráadásul a meglehetősen szerény WHO által kért évi 9 milliárd dollárhoz képest a több évre elosztott 1,3 milliárd dollár egyszerűen nevetséges.

A számok sokatmondóak: a G8-ak éves katonai kiadása 500 milliárd dollár (ebből 300 milliárd egyedül az Egyesült Államoké).

13. A protestáló megmozdulásokon túl mozgalmunk – amelynek egyik mottója: “Lehetséges egy más világ” – folytatni fogja az alternatív megoldások kidolgozását, és szélesíti az egyre több szervezetből álló globális hálózatát. Következő találkozóink: 2001. augusztus 12. és 14. között Mexico Cityben az ATTAC, a Via Campesina, a CUT (Brazília) és Fókuszban a Globális Dél (Thaiföld) kezdeményezésére; 2001. szeptember 22–23-án Liege-ben az ATTAC által szervezett Polgárok Európai Kongresszusán; 2002 februárjában a második Társadalmi Világfórum Porto Allegreben és még sok egyéb.

2001. július 29.