Szabadság és tulajdon – A polittikai jobb és bal kérdéséhez

A cikk arra a hipotézisre épül, hogy a jobb- és baloldaliság mindig a tulajdon és a szabadság ellentéte körül szerveződik. A szerző azt az álláspontot fejti ki, miszerint a két szélsőség egyike sem alkalmas arra, hogy társadalomszervező elvvé váljék, így a centrum irányításának létjogosultsága mellett érvel. Csatlakozik ahhoz a sokak által vallott „inga"-elmélet-hez, mely szerint ha a politika huzamosan az egyik irányba leng ki, akkor a társadalmi egyensúly (a szerző felfogása szerint tulajdon és szabadság egyensúlya) csak úgy állítható helyre, ha azután a másik (így jelenleg a jobboldal) irányába leng vissza. A tanulmányhoz a szerkesztőség néhány megjegyzése társul.

1. Politikai pólusok

„Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át,
s a förgetegben nem lelé vezérlő csillagát…"
(Egressy Béni: Bánk bán)

Az elmúlt években politikai vitafórumokon egyre többször gon­dolkodtattak el magukat baloldaliaknak valló politikusokat, hogy mitől érzik magukat baloldalinak. Hisz minden állítólagos balol­dali célra produkált már a történelem ugyanolyan jobboldali pél­dát is.

Szociális érzékenység? Nem baloldali jegy, hiszen számos országban jobboldali pártok védik meg széles tömegek létfelté­teleit. Magyarországon is akad erre példa, gondoljunk csak arra, hogy a harmincas évek végén a nagycsaládosok számára ked­vező hitel fejében épített házak (ONCSA-házak) ma is kapósak; hogy akkoriban az ország legtöbb iskolájában kaphattak ingyen tejet a tanulók; hogy az eladósodottak hajlékát, élelmet termő kertjét védték az adósvédő törvények. Az akkori szociális vívmá­nyok egyikével sem dicsekedhettünk a nyolcvanas évek balol­dali kormányzata alatt – és ma sem.

Ateizmus? Nem baloldali jegy, hisz több jobboldali ateista diktátor pusztító gépezete nem kímélte az egyházakat sem. Ez­rekben mérik a Hitler által elpusztított papok, apácák lélekszá­mát, de gondolhatunk Romero san-salvadori érsek vágyba salva­dori apácák junta-párti gyilkosaira is.

Internacionalizmus?Nem baloldali jegy, hisz épp a multinaci­onális óriás-vállalatok hirdetik a tőke internacionalizmusát és épp a legkonzervatívabb arisztokrata családok kozmopoliták: in­kább házasodnak rangjukbéli idegen nemzetbelivel, semmint rang nélküli hazaival.

Az államhatalom korlátozása? Nem baloldali jegy, hisz épp az állam révén akarják korlátozni a vagyonosok befolyását a bal­oldali pártok, nem egyszer elcsúszva a totális államhatalom ki­építéséig.

Nem baloldali jegyek tehát azok, amelyekről általában ezt ál­lítják. Ha nem a fentebbi tényezők, akkor melyek azok a végle­tek – vezérlő csillagok – amelyek a politikusok számára az Északi Sarkcsillagot vagy a Dél Keresztjét jelentik?

Deák Ferenc óta ezt a két pólust – a két vezérlő csillagot – senki nem fogalmazta meg lényegretörőbben.

„A szorgalomnak két hatalmas rugója van:
szabadság és tulajdon.
Két hatalmas ösztön ád a polgárnak erőt s lelkesedést a hon védelmé­ben, s e két ösztön:
szabadság és tulajdon.
Csak két erő köti biztosan a népet honhoz és törvényhez, s e két va­rázserő:
szabadság és tulajdon."
(Deák Ferenc: Gondolatok)

Van-e arra bizonyíték, hogy a politikában csak ez a két pólus van? Több politológus négy-, hat- vagy nyolcpólusú politikai rend­szerekben hisz, amelyekben a szélső értékek: szociális érzé­kenység kontra tulajdonosi érdek, internacionalizmus kontra na­cionalizmus, etatizmus kontra individualizmus.

Véleményem szerint időlegesen létezhetnek az egyes politi­kai rendszerekben a fentebb felsorolt tényezők, de hosszabb tá­von előbb-utóbb kiderül, hogy a szociális elkötelezettséget vagy tulajdonosi érdekeket szolgálnak-e inkább a nemzeti, vallási vagy emberi jogi köntösbe bújtatott politikai célok. A kambodzsai totális etatizmus milliónyi kistulajdonost gyilkolt le; az iráni teokrácia földbirtokos, gyártulajdonos és menedzser áldozatait tízez­rekben számolják, az internacionalista tőkének a kistulajdonosok ellenében utat nyitó Brazíliában vagy Peruban a külföldi tulaj­donba került erdők, földek „indiántalanítását" vagy „gaucho-talanítását" szintén megöltek tízezreiben mérik. A felsorolt kormány­zatok akár a közérdek, akár a vallás, akár a külföldre történő nyi­tás ürügyén tették amit tettek, ezt a hazai tulajdonos osztályok ellenében tették, azaz „baloldali" jellegűek voltak. Általában is el­mondható, hogy az állami beavatkozás, a vallások intelmei, a nemzetközi tőke technológiai és munkahely-teremtő hatásai in­kább mérséklik a jövedelmi-vagyoni különbségeket, mintsem nö­velnék azokat. Van persze ellenpélda is: Pinochet vagy Duvalier etatizmusa elképesztő arányú jövedelmi aránytalanságokhoz ve­zetett Chilében ill. Haitiben; az ulsteri protestáns vezetés tudato­san szegényíti és kényszeríti kivándorlásra a katolikus vallású íreket.

Sokat gondolkodhatott Deák, amíg arra a következtetésre ju­tott, hogy a „szabadság és tulajdon" két olyan varázserő, két olyan axióma, amely rendezőelv-párnál jobban már nem egy­szerűsíthető le történelemszemléletünk. E szemlélet jegyében a baloldali póluson a szabadság, a jobboldalin a tulajdon áll.

2. Európa, a tulajdon őshazája

„Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb."
(Szophoklész: Antigoné)

Furcsa kontinens Európa – geológiailag valójában nem is külön­álló kontinens, mivel hegységek és folyók több ezer kilométer hosszan szervesen összekapcsolják Ázsiával. Európa inkább szociológiai fogalom. Mi tette azzá? Többek között a magánsza­badságot biztosító, a személyi kiszolgáltatottságot csökkentő tu­lajdon, mint intézmény kialakulása. Ezáltal vált az ember függet­len gondolkodó lénnyé, individuummá. Történészek szerint ez a kialakulás a Krisztus születése előtti 1100 év körűire tehető.

A jelzett időpont előtti századokban Európa legjelentősebb királysága a mükénéi akháj királyság tulajdonjogilag mit sem kü­lönbözött a vele egykorú birodalmak, a kínai Sang dinasztia, a már erősen centralizált Asszíria és Urartu, a lazábban központo­sított hettita és mitanni királyságok, a nagy Ramszeszek korát élő Egyiptom, a kasszita vezetőréteg alatti Babilónia tulajdonfel­fogásától. A birodalom egységét megtestesítő királyi család tu­lajdona birodalma határain belül szinte korlátlan volt, és előkelő alattvalói sem élvezhették az élet- és vagyonbiztonság előnyeit, minél távolabb éltek az udvari intrikus élettől, annál kevésbé. Politizálniuk kellett, szolgálniuk kellett, ha életben akartak ma­radni. Nem a felhalmozott vagyonuk szolgálta létbiztonságukat, hanem az uralkodóhoz fűződő személyes viszonyuk.

A Kr. e. XIII. században Pannónia és a Balkán térsége világ­történelmi jelentőségű szerepet töltött be. A térségből kiinduló néphullámok elsöpörték a hettita és a mitanni királyságot, a fegyveres jövevényekhez csatlakozó, alávetett sorban élő helyi lakosok kereskedővárosok tucatjait rabolták ki és rombolták le. A nyugatról keletre irányuló vándorlás szárazföldön is folyt (így ke­rültek balkáni rokonaik mellől az örmények egészen a Kaukázu­sig) és tengeren is zajlott. Egyiptom épphogy ki tudta védeni a „tengeri népek" támadását; az addig szerves tartozékát képező Kánaánt elvesztette, részben a tenger felől érkező filiszteusok, részben a megroggyant Egyiptomból kiköltöző, egyistenhívő zsi­dók javára. Egy szűk, mindössze kétszáz évnyi periódusban ala­kult ki a két világtörténelmi jelentőségű tényező, az egyistenhit és a magántulajdon.

A pannon-balkán térségből e korszakban kiinduló utolsó népmozgás földönfutóvá tette a dórok elől menekülő mükénéi arisztokráciát. Hol nyerhettek volna létbiztonságot egy olyan vi­lágban, ahol a messziről jött vagyonos idegenek a kor szokásai szerint nem juthattak be uralkodók vérrokonokból álló udvari kö­rébe? A dórok ellen szintén védekező attikai ión királyság – an­nak érdekében is talán, hogy alattvalói közé csalogassa a fegy­veres kísérettel, kincsekkel rendelkező akháj arisztokráciát – ha­talmasat lépett előre a tulajdonjog terén. Lemondott az alattvalók élete és vagyona feletti királyi tulajdonlás szokásáról, és ezt la­zább kötelékké – szuverenitássá, fennhatósággá – változtatta. Kialakult a királyi udvartól független arisztokrácia élet- és va­gyonbiztonságát szolgáló magántulajdon.

A tulajdon tehát már keletkezése csírájában is a szabadsá­got, az uralkodótól való függetlenséget szolgálta. És a szabad­ság is csak ellentétpárja, a tulajdon létrejötte révén tudott elter­jedni először Európában, majd a világon.

A történelmi képlet ellenkezője is igaz: akik a szabadság ne­vében bármikor a történelemben célba vették a tulajdont, azok előbb-utóbb az alapvető szabadságjogokat is veszélyeztették. Akik viszont a tulajdonosok érdekeit a végletekig, a legelemibb szabadságjogok megsértésével akarták képviselni, azok a tulaj­donbiztonságot ásták alá.

Megelőlegezhető a végkövetkeztetésem: mesterséges és erőszakolt a tulajdon és szabadság alternatívájának felvetése, és ennek alapján a történelmi „jobb" és történelmi „bal" irányza­tok bármelyike melletti következetes kiállás.

3. Tulajdonpártiság

„Ha valaki igaz szolgálatáért nyerte birtokát, attól őt megfosztani soha nem szabad…
A lovászok, agarászok, solymászok ne merjenek megszállani szabad ember jószágán!"
(Aranybulla, 1222)

Legkorábbi jogtörténeti emlékeink egyszerre voltak tulajdon- és szabadságpártiak. Az Aranybulla kikényszerítésének történelmi körülményeiben döntő tényező volt az, hogy az oligarcha-réteg nem tartotta tiszteletben a köznemesek, királyi jobbágyok tulaj­donjogait. A tulajdonbiztonság kikényszerítése egyben a lakos­ság széles rétegei számára a szabadságjogok kiterjesztése is volt.

A XIV-XVIII. században fokozatosan kristályosodott ki a mai polgári tulajdon. Az uralkodói előjogok és a nemzetségi hagyo­mányok ellenében egyre inkább örökölhetők lettek a birtokok, a vagyonok adásvételét egyre kevésbé gátolták elővásárlási privi­légiumok, ősiségi megkötések, a királyi és vármegyei hatalom egyre általánosabban csak a vagyonok hozadékát adóztatta meg, és nem magát a tulajdont.

A tulajdont egyre inkább nem a rivális tulajdonostársakkal, vagy az államhatalommal szemben kellett megvédeni, hanem egyre inkább a tulajdont tagadó, őskommunisztikus elveket valló szektákkal, később a kispolgári utópiákkal, majd a marxizmussal szemben. Fokozatosan kialakultak a tulajdont, tulajdonlást harci­asan védelmező eszmék és pártok. A tulajdont védő eszme­rendszerek típusai Európában:

  • az arisztokrata földbirtokosok konzervatív, vallási hagyo­mányokon alapuló eszméi;
  • a kistulajdonos polgárok, kisparasztok nemzetközi tőke el­len védekező nacionalista töltetű eszméi;
  • a nemzetközi burzsoázia liberális-világpolgári eszmerend­szere.

Érdekkülönbségek taktikai célokban lehetnek e felsorolt poli­tikai nézetek között, de közös érdekük a tulajdonbiztonság megőrzése. Leginkább képviselik a tulajdonosi érdekeket a kis­polgári, kisparaszti rétegek – hiszen gazdasági krízis, összeom­lás esetén ők válhatnak legnagyobb eséllyel tulajdonnélkülivé. Harciasan védekeznek tehát a nagytulajdonos latifundisták és a monopóliumok ellen, a külföldi tulajdonosok hazai tulajdonlást gátló befolyása, versenye ellen – továbbá a tulajdonosi jogokat korlátozni akaró baloldali nézetekkel szemben.

A mai liberális kritikusoknál még mindig gúny – vagy éles kri­tika – tárgya a 60 évvel ezelőtti Magyarország kedvezményekre jogosító szociális (szegénységi) bizonyítványa vagy az eladóso­dott kisparasztok portáit oltalmazó adósvédelmi törvény, meg a baloldal által is sokszor szidott Nagyatádi féle földosztás. Ezek a tények azonban azt is jelezték, hogy a vallási hagyományokkal átszőtt arisztokrata konzervativizmus gátat szabott annak, hogy egyáltalán ne törődjenek a tulajdonnélküliek megélhetési problé­máival.

A nemzetközi liberális burzsoázia – a gyarmati háborúk és a tagadhatatlanul kolonialista restaurációs kísérletek (1954: Gua­temala, 1956: Egyiptom, 1962: Algéria) kudarca után taktikát váltott. Nem a szilárd, „örök időkre" szóló tulajdon megőrzésére törekedett, hanem – a munkaerő és a tőke szabad áramlásának biztosításával – a gyors mobilizálhatóságra. A profit-repatriálás szabadsága, felülértékelt megrendelések, érték alatti kiszállítá­sok, áruhitelek nyújtása révén a tőke-tulajdon tekintélyes hánya­da rövid idő alatt képes láthatatlan helyváltoztatásra. Rugalmas­sága miatt nem kényszerül konfrontálódni a baloldallal oly mér­tékben, mint a helyhez, országhoz kötött földbirtokosok vagy kis­tulajdonosok.

4. Szabadságpártiság

„A Föld teremtésének kezdetén sej, haj, hahó
Nem volt gazdag akkor és szegény sej, haj hahó"
(Geyer Flórián dala, 1525 emlékére)

A jelen keservei elől a múltba menekülő történészek, filozófusok, költők – már az antik időkben is – gyakran felsóhajtottak: a tulaj­don előtti időszak maga volt a történelmi aranykor, a más tulaj­dona után nem irigykedő emberek békés világa, maga a Paradi­csom. Nagy tévedés volt ez a vélemény, nagy történelmi ábrán­dok – és társadalmi csapdák – melegágya.

„A mongolok titkos története" filmszerűen tárja elénk a XI-XII. századi nomád világ nagyon szoros függőségi viszonyait. Családja, nagycsaládja, nemzetsége, törzse és fejedelme ren­delkezhetett egy „szabadnak" mondott harcos életével, vagyoná­val és családjával is. Sem családi esemény, sem betegség, sem jószággal való törődés nem lehetett hivatkozási alap az utasítá­sok, parancsok megtagadására.

Múlt századi utazók, etnológusok tárták fel a „szabadnak" hitt bantu, vagy pápua törzsek belső kiszolgáltatottsági viszonyait. Az egyszerű tagokat főnökeik szeszélye bármely pillanatban ér­telmetlen háborúba, túlságosan kockázatos vadászatba kényszeríthette, a varázslók is bármely nap vallási áldozás, rituális célú párbaj áldozataivá tették őket. Feleségeik, leányaik bármi­kor ágyasokká kényszerülhettek.

Bármennyire is barbár, sötét kor volt a magántulajdon előtti kor, békességében, harmóniájában évezredeken át hittek. Hitték Spartacus felkelői, hitték a római uralom ellen katonai közössé­gekben élő zelóták, hitték a köztulajdonban élő bagauda őske­resztények, a franciaországi albigensek és katharok, a balkáni bogumilok, Savonarola firenzei hívei és Münzer Tamás iparosai, a taiping császárság hivatalnokai és Paraguay misszionáriusai.

Marx nyomdokain a hatalomra került baloldal is tudatos tulaj­don-ellenes politikával vélte elérni az aranykort. Ma gyakran fel­vetődik, hogy a sztálinizmus kora, a kádári éra nem „igazi" balol­dali korszak volt. De ha a baloldaliságot azzal a szabadsághittel azonosítom, amelyik a tulajdontól való függetlenséget kívánta el­érni, akkor a Szovjetunióban az elmúlt 70 év, Magyarországon az elmúlt 40 év valójában a baloldal teljhatalmi korszaka volt. Sztálin tudatosan verte szét nemcsak a magántulajdont, hanem a kisközösségi-szövetkezeti, egyesületi, részvénytársasági, ön­kormányzati tulajdonformákat is. Magyarországon a hatvanas években fosztották meg maradék tulajdonától a parasztságot, a hetvenes években pedig már a lakosság lakás- és üdülőtulajdo­nát – tehát nemcsak a termelő vagyont – korlátozó törvények is megjelentek.

Ha nem a tulajdon lett volna az elmúlt évtizedek politikájának a céltáblája, akkor ma nem lenne szinte egységes közgazdász­álláspont abban a kérdésben, hogy a legfontosabb politikai te­endő a tulajdonreform, a felelős és érdekelt tulajdonos-réteg ki­alakítása.

A korszak azt is bebizonyította, hogy pusztán a tulajdon elle­nében nem lehet a szabadságjogokért küzdeni. A magántulajdonból nyerhető jövedelem legfontosabb szociológiai funkciója éppen az – talán a mondabeli athéni király, Kekropsz szuvereni­tás-reformja óta -, hogy az egyén államhatalomtól való szellemi és egzisztenciális függetlenségét szolgálja. Sztálin, Pol Pot, Mao diktatúrája épp azért nyirbálta meg minden korábbi zsarnoksá­got felülmúló mértékben az emberi szabadságjogokat, mert tulaj­don nélkül kiszolgáltatottakká, szolgarendűvé süllyesztette le ko­rábban szabad emberek százmillióit.

Még a korábban tulajdonnélküli bérmunkás és napszámos rétegek is elvesztették emberi jogaik szinte valamennyi elemét-szükségszerűen ők sem voltak nyertesei a tulajdon felett aratott győzelemnek.

Tanult-e az emberiség a társadalmi csapdákból? Tanult-e abból, hogy a latifundisták, monopolisták tulajdonosi érdekeinek végletes kiszolgálása a szabadságjogokra nézve éppen annyira kárhozatos következményekkel jár, mint a tulajdont gyűlölő őskeresztények, anarchisták, bolsevikiek forradalmai? Nem hi­szem, hogy tanult volna, hisz minden nemzedéknek elölről kell kezdenie a politika tanulási folyamatát. Minden nemzedékben épp úgy vannak tulajdont, vagyont sok tisztességtelenség árán felhalmozó, azt tűzzel-vassal védő egyedek, mint saját politikai céljaikat tulajdonellenes demagóg jelszavakkal elérni kívánó erők. Nincs semmilyen biztosíték arra nézve, hogy valamely tör­ténelmi szituációban ne visszhangozzák az utcák a tulajdonnélküliek követeléseit. Ahogyan a költő mondja:

„Az emberiség sárkányfog-vetemény,
Nincsen remény! Nincsen remény!"

A baloldali eszmeáramlatok között a leggyakoribbak:

  • a tulajdonszerzést, tulajdon révén történő „kizsákmányo­lást" elítélő, tiltani szándékozó eszmerendszerek;
  • a termelői tulajdont tiltó, személyi tulajdont engedni szán­dékozó kispolgári utópiák;
  • a tulajdont mint az egyéniség megőrzését garantáló esz­közt (és nem célt) tekintő keresztényszocialista irányzatok – mi­szerint a fölös jövedelmet a keresztényi szeretet jegyében kívá­natos eladományozni a rászorulóknak;
  • a tulajdont és hozadékát adóalanynak tekintő, a „nem megérdemelt" jövedelmet és vagyoni hányadot államhatalmi úton szociális célokra átcsoportosító szociáldemokrata, szocia­lista eszmerendszerek.

5. Gazdatudatiság – függetlenség érzete

„Főbe lőhet, nyakaztathat,
Bitófára felakaszthat, Ő erősebb, tegye meg!
De az érzelem honában
Keblem titkos templomában
Én urat nem ismerek."
(Czuczor Gergely: Ítélőszék előtt)

A szabad döntés és a tulajdon egy személyben, a kisárutermelőben egyesül. Az önálló gazdák, kisiparosok és kiskeres­kedők saját termelő-vagyona garantálja szellemiségük függet­lenségét, egyéniségük megőrzését. Sem a legszegényebbek ki­szolgáltatottsága, sem a leggazdagabbak munkátlansága nem csorbítja valóságérzékelésüket.

Míg a múlt században a kistulajdonosok tették ki a magukat független gondolkodásúnak tekintők többségét, a mai középosz­tály munkavállalása mellett tulajdonol üzletrészeket, részvénye­ket, kötvényeket. Tapasztalat szerint, ha a munkavállalásból származó évi jövedelem mintegy felének megfelelő osztalékhoz, kamathoz jut egy család, akkor ez a jövedelemhányad már nagyfokú függetlenséget, szabad gondolkodást is megalapoz, küszöbérték ahhoz, hogy ez a család – Czuczor szavaival élve – „urat ne ismerjen".

Mint ismeretes, Csehszlovákiában – hozzánk viszonyítva – alig örökölt nemzetközi eladósodottságot az új rendszer. (2,5 milliárd dollárt a mi 22,5 milliárd dollárunkkal szemben.) Meglép­hették tehát a gyors-privatizációt, vagyonjegy formájában vala­mennyi állampolgárt tulajdonhoz juttatták. Lesz-e ezáltal széles, független középosztályuk?

A független középosztály létezésének feltétele jelentősebb arányú, tulajdonhasznosításból származó jövedelem. Ha a sok elaprózott tulajdonos nem tudja hatékonyabb gazdálkodásra – érzékelhető osztalékfizetésre – kényszeríteni a vállalati me­nedzsmentet, ha nem nyújt számára fejlesztési stratégiát (ezt nyilván nem tudja megtenni) – akkor a tulajdona holt vagyon, pa­piros, egzisztenciális függetlenséget nem alapoz meg.

6. Szabadság és tulajdon együttese, avagy szociálliberalizmus

„Idesapámnak csuda egy szája van!
Egyszerre tud belőle hideget is és meleget is fújni!"
(Székely adoma XVIII. sz.)

A felsorolt történelmi példák igazolják, hogy hosszabb távon a fejlődést csak a tulajdonosi és a munkavállalói érdekek együttes szem előtt tartása garantálja. Bármennyire is feszítőek például a mai szociális problémák, a terheknek a vállalkozókra való áthárí­tása sok kisvállalatot tönkretehet, és tovább növekedne a szo­ciális gondok száma. Más oldalról a vállalkozói lobby-érdekek kritikátlan képviselete olyan erőteljes ellenérzéseket válthat ki a társadalomból, hogy a lakossági véleményekre szükségszerűen támaszkodó politikusok még a szükséges vállalkozástámogató intézkedésekkel is késlekedhetnek.

Sok politológus, újságíró szemében képmutatók a „gyűjtőpár­tok", hol emez, hol amaz oldalukat, mindig az adott kérdés meg­ítélése szempontjából a legkedvezőbbet mutatják a lakosság felé. A jobbról és balról érkező követeléseket egyaránt elfogadó politikusi magatartást gyakran bélyegzik populizmusnak", olyan szavazatvadász magatartásnak, amely mindenkinek mindent megígér – csakhogy hatalomra jusson. „Nem lehet egy szájból hideget is, meleget is fújni" – mondják azok a politológusok, akik talán soha életükben nem láttak belülről egy demokratikusan működő pártot.

Egy pártvezér akkor populista, ha mindent össze-vissza megígér, és párton belül vasszigorral nyomja el az ígéreteket számonkérőket, a más véleményen állókat. A pártvélemény az ő számára teljesen közömbös, hiszen elsősorban a párton kívüli lakosság szavazataira számíthat. Kísérletet sem tesz arra, hogy összeegyeztesse a párton belül a különböző ígéretek hatására belépő különböző érdekű tagcsoportokat.

Egy „gyűjtőpárt" – ha elférnek benne különböző érdekű plat­formok – létezésében önmagában bizonyíték arra, hogy toleráns és demokratikus jellegű.

A pars (partis) latin szó részecskét jelent, ebből alakult ki a részérdekeket felvállaló politikai párt intézménye – mondják egyes politológusok. A Parlamentnek – a benne helyet foglaló részérdekek eredőjeként – az ország érdekeit kell képviselnie, fölösleges és populista a „népben, nemzetben" való gondolko­dás pártszinten történő gyakorlata. De miért kelljen jobbra vagy balra állni azoknak – kérdezik sokan, közöttük én is – akik mes­terségesnek, erőltetettnek érzik a jobb és bal merev szembeállí­tását?

(A saját énemben, gondolkodásomban is gyakran előfordul, hogy hol a jobboldal, hol a baloldal érveit fogadom el, és döntök ennek megfelelően.)

7. A póluspártiság előnyei és hátrányai

„Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz,
ne szisszenj minden kis szilánkhoz!
Ha odasujtsz, körül a sorshoz,
az úri pusztaság rikoltoz –
a széles fejsze mosolyog."
(József Attila: Favágó)

A politikai pólusokon jelen lévő jobb- és baloldali pártok céljaik­ban kompromisszumok nélkül érvényesítik a tulajdonosi vagy a tulajdonnélküli (ami nem azonos a munkavállalóival) érdekek szolgálatát. Mivel a centrumpártok – természetükből fakadóan – kerülik a jobboldali vagy baloldali értékek egyoldalú követelését, a póluspártok töltik be azt az irányzékot pontosító szerepet, amelynek alapján például a kormányzás súlypontja ma szükség­szerűen jobbközép.

Fordított előjelű történelmi példákat is lehetne felsorolni. Pl. az 1929-30. évi gazdasági világválság egyértelművé tette a tu­lajdoncentrikus felfogások kudarcát. Nem véletlenül növekedett meg ezután az állam szerepe a gazdasági életben Keynes hatá­sára, nem véletlenül a „New Deal" révén talált kiutat Amerika a jobboldali szellemiségű politika társadalmi csapdájából. A hiva­talos centrumpolitika Magyarországon is kereste a kapcsolatot mind a szociáldemokratákkal, mind a nagybirtokok szorítását la­zítani szándékozó népi írókkal.

Szükséges tehát a póluspártok jelenléte a politikai életben. A történelemben gyakran előfordulnak olyan időszakok, amikor a történelmi centrum – bár jelenléte a kiegyensúlyozottság miatt kívánatos – belső patthelyzete miatt nem tudja meglépni a „jobb­ratartás" vagy „balratartás" szükségszerű irányváltoztatását; ka­talizátorként szüksége van valamely póluspárt hathatós támoga­tására.

Társadalmi csapda kialakulásának veszélye akkor fenyeget, ha valamely póluspárt tartósan megszerzi a hatalmat, és egyol­dalúan vagy csak a szabadság vagy csak a tulajdon érdekeit szolgálja ki.

8. A centrumstratégia előnyei és veszélyei

„Vivere superis deorum gratus et imis…"

„Ecce aurea mediocritas."

(Idézetek Horatiustól.)

A „fenti" és „lenti" isteneknek egyaránt kedvében járni, „arany kö­zépszerűségben" élni – ez volt élete második felében Horatius arc poeticája. Kerülni kell a radikális változásokat; mind a merev szembenállásokat, mind a lelkes csatlakozásokat.

Horatius megfogalmazása óta az „arany középút" politikai hitvallása – mint pragmatikus életfilozófia – fennmaradt, de kö­vetése kiélezett történelmi helyzetekben, sorsfordulók idején nem vezetett semmilyen eredményre.

Kiegyensúlyozott politikai körülmények között a hatalom megszerzésének és megtartásának legbiztosabb módja a jobb-és baloldali értékek együttes szem előtt tartása, az „arany kö­zépszerűség" centrum-stratégiája. A mérsékelt, széles tömegek politikai hitvallását közös nevezőre hozni szándékozó politikai célok a szavazatok relatív többségének megszerzését ígérik, emellett a politikusoktól is kevesebb munkát követelnek meg, mint radikális változás ígérete esetén.

Veszélye a centrum-stratégiának, hogy a jobb- és baloldali értékek mérlegeléséből adódó mérsékelt program gyakran alig különbözik a semmitmondó programoktól, azoktól, amelyek lét­rejöttét semmilyen értékek mérlegelése nem előzte meg. Mérle­gelés híján ezek a politikusok hatalmuk megtartása érdekében különösebb megfontolás nélkül szövetkeznek valamely pólus­párttal, persze korántsem a történelmi szükségszerűség követel­ményének megfelelően. Semmitmondó jellegük, arcnélküliségük miatt a centrumpártok határozott célokat követő póluspártok ki­szolgálóivá is válhatnak – elveszítve kiegyensúlyozó szerepüket.

Míg a póluspártok nyíltan megfogalmazott céljaik, határozott irányvonaluk miatt – az ellenérdekeltek ellenszavazatai követ­keztében – szinte szükségszerűen csak egy kis hányadát szer­zik meg a szavazatoknak, addig a centrumpártok általában biz­tos befutók. Határozott politikai céljaik miatt a póluspártokban gyakrabban felbukkannak akarnok, kompromisszumokra alig ké­pes politikusok, de az is valószínű, hogy befutói esélyeket latol­gató karrieristák gyűjtőhelye nem a póluspárt, hanem a centrum. Az ilyen politikusok helyzetét egyenesen megkönnyíti, hogy nem határozottan valamiért vagy valami ellen kell állást foglalniuk, és sumákoló semmit-mondásukat általában nem lehet megkülön­böztetni felelős centrum-politikusok hosszas vajúdás, a szabad­ság és tulajdon érdekeinek összeegyeztetése után felelősen el­hangzó alig-mondásától.

9. Mit hoz a jövő?

Történelmi tanulság, hogy a jobboldal és baloldal legszélsősége­sebb képviselői, póluspártjai az első szabad magyarországi vá­lasztásokon nem jutottak országgyűlési mandátumokhoz. Az is történelmi tanulság, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődést szol­gáló ötletek tára, a politikai életben lappangó bölcsek köve" nincs tartósan sem a centrumban, sem a jobboldali vagy a balol­dali póluson. Gyakorta csak utólag deríti fel a történelemtudo­mány, hogy munkásságukkal kik szolgálták legjobban a társa­dalmi fejlődést, kik érzékelték legjobban, hogy adott történelmi pillanatban jobbfelé vagy balfelé kell-e tartani. Történelmileg rit­ka esély az a bizonyosság, amit ma a közgazdászok, társada­lomfilozófusok jelentős része oszt: a „bölcsek kövének" ma a tu­lajdon térfelén, jobbközépen kell lennie – egy ideig – pusztán négy évtized tulajdonellenes politikájának következményeként, a tulajdon szükségszerű rehabilitációja érdekében.

Mit hoz a jövő? Az ország alapvető érdeke még több éven át a tulajdonreform folyamatának politikai segítése; társadalmi helyzetétől függetlenül mindenkinek érdeke, hogy az új tulajdo­nosi rétegek megszilárdítsák pozícióikat. Optimális esetben 6-8 év eltelte után vetődhet fel, hogy indokolja-e a történelmi szük­ségszerűség továbbra is a jobbközép irány tartását.

Nem szerencsés esetben pártkoalíciók, ligák szövetségi rendszerei kövesednek meg, csökkentve ezáltal is a politikailag szükséges finom irányváltás lehetőségeit. Vagy túl nagy válto­zást hoz a politikai változógazdálkodás, vagy túlságosan lebetonozódik egy koalíciós irányzat. Változó összetételű koalíciók esetleg jobban igazodnának a társadalmi-gazdasági élet köve­telményeihez.

Szerencsétlen esetben két év múlva a szociális feszültségek olyan politikai pálfordulást idéznének elő, amelyik leblokkolná a tulajdonreformot, megvalósíthatatlan szociális ígéretek beváltá­sának kísérlete miatt elviselhetetlen terheket róna a termelő szektorra, és a vállalkozások visszaesése tovább súlyosbítaná a szociális és foglalkoztatottsági problémákat.

***

Szerkesztőségünk a szerző egyébként feltétlenül korrektnek ítélhető fejtegetéseihez ezúttal szükségesnek lát néhány megjegyzést fűzni.

1. Véleményünk szerint ebben az elemzésben túlságosan egymásba csúszik a tulajdon és a magántulajdon kategóriája, ez pedig a következ­tetéseket is nagymértékben befolyásolja. Abban az értelemben ugyanis, amelynek alapján a tulajdon „örök emberi" kategóriaként elemezhető, ez a tulajdon semmiképpen sem azonosítható a magántulajdonnal. Márpedig a szabadsággal közös gyökerűnek ábrázolt s azzal ellentétpó­lust képviselő tulajdon éppenséggel a magántulajdon.1 A magántulaj­don védelme a jobboldaliságggal bízvást összekapcsolható2 (ez érvényes az állami magántulajdonra is3 ). Ha azonban nem csupán magántu­lajdonban – hanem például az egyes egyéneknek valóságos tulajdonlási jogokat biztosító (de mások kizsákmányolását kizáró) közösségi tulaj­donban4 – gondolkodunk, akkor már korántsem szükséges-a tulajdon­nak (az egyesek tulajdonának) és a szabadságnak (mindenki szabadsá­gának) ellentétbe kerülnie.

2. Ezzel is összefügg, hogy elemzéseiben a szerző lényegében mellőzi a tulajdonnélküliek szabadságának, a tulajdon és szabadság számukra adott viszonyának kérdését, illetve csak a (magán)tulajdon túltengésének és karitativitásának tárgyaként (valamint a demagógia bázisaként) mutatja be őket, mintha a tulajdonnélküliek csak a szabad­sággal és tulajdonnal egyaránt rendelkezők társadalmának sajnálatos melléktermékeiként volnának jelen, nem egyenértékű társadalmi ala­nyokként. Mi van az ő szabadságukkal, és mi van az ő tulajdonukkal? A szerző elismeri, hogy a szabadságeszmény az ő oldalukon áll (a tu­lajdonnélküliek szabadságnélküliek is), de mivel volna indokolható, hogy ki vannak zárva a tulajdonból? Hogy ez a tulajdon természetéből következik? A magántulajdonéból igen.

3. A „baloldaliság" felsorolt kritériumairól a szerző jogosan mutatja be, hogy azok nem baloldali specifikumok. De ebből még nem követ­kezik az, hogy a „baloldaliság" fogalmának ne lehetne (relatív) törté­nelmi érvényessége – a „szabadság"-eszményen (vagy az abba itt bele­értődő egyenlőség-testvériség-eszményeken) kívül is. Ha például az általa felsorolt kritériumok együttjárását tekintjük a „baloldaliság" kri­tériumának, feltétlenül hozzávéve a (szintén nem specifikus) haladás-eszményi, a humanizmus ideálját s az államisággal nem azonos köztu­lajdon eszményét, akkor nemigen fogunk olyan jobboldali mozgalmat találni, amelyre mindez jellemző lesz. (Az más kérdés, s ebben is egyetérthetünk a szerzővel, hogy sok ún. „baloldalira" sem).

4. Semmiképpen sem tartható azonban a szerzőnek – saját későbbi elemzésével is ellentmondásba kerülő – azon állítása, miszerint az „in­ternacionalista" tőke baloldali (!) volna. E tőke (magán-)tulajdonvédő jobboldaliságán mit sem enyhít az a tény, hogy érdekei képviseletében szembekerül egy másik, szintén magántulajdonos és nem kevésbé jobboldali csoporttal, a nemzeti tőke képviseletével.

*

Mindenesetre kétségtelen, hogy a „baloldaliság" fogalma ma a „bal­oldali" mozgalmakkal együtt válságban van. E számunk írásai java­részt a baloldaliság ma lehetséges tartalmát, formáit, problémáit és gyökereit igyekeznek körüljárni. Mindez egyúttal polémiának is tekint­hető a fenti cikknek a „centrumot" favorizáló hangsúlyaival5 ill. azzal az állítással, hogy az elmúlt évtizedek alternatíváját ma kizárólag jobb­ratolódás hozhatja létre. Mindebből nyilvánvaló, hogy e tanulmány nem a szerkesztőség álláspontját tükrözi, hanem további gondolatokat indukáló vitacikként közöljük a „baloldaliság" nagy mértékben kiüre­sedett fogalmának tisztázása érdekében.

Jegyzetek

1 A görögök szabadsága például nem a magántulajdonon, hanem a magántulaj­don és a köztulajdon egyensúlyán alapult. A személy állal átélhető tulajdonlás teljes tagadására így valóban érvényes következtetés, hogy szabadságnélküliség­hez vezet (Id. pl. az említett Pol Pot, vagy akár Sztálin „tulajdonellenességét"); de ez az igazság korántsem vihető át a magántulajdon tagadására.

2 Ebből a szempontból a szerző okfejtéséi zavaró példa a kistulajdonosoké. A kistulajdonosok helyzete ugyanis önmagában valóban nem sorolható egyik ol­dalra sem. De ha mozgásában nézzük, akkor nyilvánvaló, hogy a magántulajdo­nos szabad versenyben a kistulajdonos vagy felemelkedik (és nagytulajdonos­ként mások szabadságának korlátozójává – jobboldalivá) válik, vagy lesüllyed, elveszti tulajdonát és szabadságát is: e lehelőség a baloldalhoz sorolhatja. Van harmadik lehetőség is: a kistulajdonosi helyzet konzerválása; ez azonban a ma­gántulajdon által uralt társadalomban nem lehetséges (csak egyes csoportok szá­mára). Ha viszont a kistulajdont úgy rögzítjük, hogy ezzel a magántulajdonos verseny szélsőségesen egyenlőtlenítő uralmát kizárjuk, ezzel nem mondunk mást (mert nem oldható meg másként), mint ami a hagyományos baloldal (egy részének) célja: a termelők – mint szabad társadalmi alanyok – társulásának (szövetkezésének) eszményét. (A kistulajdonosok éppen azért mert – az adott pillanatban még – kistulajdonosok, általában a „tulajdon", sőt, a magántulajdon eszménye mellett voksolnak, jóllehet például a némethlászlói, verespéteri utópia következetesen csak a társulás útján realizálható, ha e társulást nem „kaszárnya-kommunizmusként" fogjuk fel, hanem olyan szövetkezésként, amely nem ve­szélyezteti sem a magánlét szabadságát, sem a személyesen átélhető tulajdon­lást. De a magánlét szabadsága + személyes tulajdon nem egyenlő a magántu­lajdonnal.)

3 Akinek számára ez fából vaskarikának tűnik, azt Marxhoz kell utalnunk: a magántulajdon egy viszonyforma, lényege nem az, hogy egyetlen személy kezé­ben van-e.

4 Ez éppenhogy nem a magántulajdon előtti – Marx állal bornírtnak nevezett – közösségiségben, hanem a magántulajdon által kifejlesztett szabadságok to­vábbfejlesztésével képzelhető el.

5 Természetesen mindeközben egyetértve azzal a tétellel, hogy – különösen válságos időkben – létezhetnek a nemzeti összefogás olyan minimum-követel­ményei, amelyek felülemelhetők a „jobb-" és „baloldaliság" szempontjain.

A magyarországi alacsony jövedelmű népesség összetétele, helyzetének változása

A szerző a szegénység fogalmának különböző értelmezéseiből kiindulva (az átlagnál alacsonyabb jövedelműek, a társadalmi minimumszinten ill. ez alatt élők, ill. a legalacsonyabb jövedelmű népességtized) érdekes adatokat közöl a szegénység jelenlegi mértékéről. Röviden elemzi a szegények csoportjába kerülés különböző társadalmi okait. Felhívja a figyelmet az adórendszer, az érdekeltséghiány vagy a vállalatok nemzetközi kiárusításának szerepére a szegénység fokozódásában.

Kik az alacsony jövedelműek? A közvélemény többféle mó­don értelmezi az alacsony jövedelműeknek tekinthető népes­séget. A különböző vélemények szerint ők azok, akik

  • az átlagosnál alacsonyabb egy főre jutó jövedelemmel rendelkeznek;
  • a társadalmilag indokolt minimális megélhetési szintnél ke­vesebb jövedelemmel rendelkeznek;
  • a legalacsonyabb jövedelmű népességtizedbe tartoznak.

Átlagnál alacsonyabb jövedelműek

1989-ben a lakosság egy főre jutó személyes rendelkezésű jövedelme 7.150 Ft-ra várható, e szint alatta lakosság mintegy 56-58%-a él. Az elmúlt másfél évtizedben az átlagjövedelem-szint alatt élők száma fokozatosan csökkent, a hetvenes évek elején arányuk még kb. 62-64% volt.

Megjegyzendő, hogy általában a lakosság feléről gondol­ják, hogy az átlagosnál szerényebb életnívón él, a másik fe­léről, hogy az átlagosnál tehetősebb. Mivel a kiugró magas jövedelmek az átlagot jobban húzzák felfelé, mint az alsó jöve­delemküszöb körül egyenletesen torlódók lefelé – az átlagjö­vedelem alatt élők aránya a legtöbb országban 60% körüli. (Pl. egy háromtagú, 9.000 Ft-ból élő család és egy 10.000 Ft-os jövedelemszinten élő egyedülálló összevont jövedelemátlaga alatt e négyfős csoport 75%-a él, és csupán 25%-a az átlag felett.)

Az 1989. évi havi 7.150 Ft-os jövedelmi fejadag tartal­mazza a kisgazdaságokban megtermelt élelmiszerek becsült értékét is. A nettó pénzjövedelem egy főre jutó összege kb. havi 6700 Ft. Figyelembe véve, hogy az adóilleték- és nyugdíjjárulék-terhek miatt a lakosságnak ennél mintegy 20%-kal több bevételhez kell hozzájutnia, személyenként havi 8050 Ft-ra tehető a bruttó lakossági jövedelmek havi átlaga.

A lakossági (56-58%-os) átlaghoz viszonyítva a nyugdí­jasok közel háromnegyede (kb. 72%-a) él az átlagjövedelem szintje alatt. Az aktív keresőkön belül a munkásság kéthar­mada – közülük a segédmunkások mintegy háromnegyede – a nagyüzemekben dolgozó parasztság közel 70%-a él átla­gosnál kevesebb jövedelemből; az értelmiségi foglalkozá­súak körében ez az arány kb. egyharmadnyi.

Budapesten a lakosság közel fele él az országos jöve­delmi átlag alatt, a vidéki városokban a lakosság valamivel több, mint 60%-a, a községekben lakók közel kétharmada.

Az aktív keresők körén belül az egyedül élők egytizede, az egygyermekesek kb. 55%-a, a kétgyermekesek több, mint 80%-a, a háromgyermekesek 94%-a, a négy- és többgyer­mekesek 99%-a él kevesebből, mint amennyi az egy főre jutó átlagos lakossági jövedelem.

Mind a munkásság, mind a szellemi foglalkozásúak köré­ben a 30 évnél fiatalabbak nagyobb aránya él az átlag-jövede­lemszint alatt, mint a 40 évnél idősebb korcsoportok között.

Szabolcs-Szatmár megyében a lakosság háromnegye­de, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a lakosság kb. 70%a, Hajdú-Bihar megyében a lakosság kétharmada él az orszá­gos jövedelmi átlagnál szegényebben. Ugyanezen népesség aránya Csongrád és Komárom megyékben kb. 55%, Baranya megyében 50%.

Az egy főre jutó jövedelmek területenként, rétegenként eltérő nagysága általában jól tükrözi az életszínvonal-kü­lönbségeket: családtípusok jövedelmeinek az összehasonlí­tására azonban már csak nagyobb hibahatárral alkalmas. Nyilván más egy felnőtt szükséglete, mint egy gyermeké, és nyilván más egy rezsiköltségeket egyedül fedező személyé, mint pl. egy házaspáré. A jövedelemstatisztikában használa­tos, úgynevezett „fogyasztási egységek" feladata korrigálni ezt a torzító hatást: pl. egy egyedülálló fogyasztási egysége (1,4) eszerint három és félszeresen haladja meg egy háromé­ves gyermekét (0,4). A finomítás ellenére a gyermekes csalá­dok jövedelmi elmaradása riasztó marad: pl. a háromgyerme­kes családok 87%-a, a négy- és többgyermekes családok 97%-a az átlagosnál kevesebb egy fogyasztási-egységre jutó jövedelemből él.

A nagymértékű jövedelem-elmaradásnak ma adópolitikai jelentősége is van: a pénzügyi kormányzat részéről ugyanis egyre több nyilatkozat, cikk jelenik meg arról, hogy a három-és többgyermekes gyermeknevelés után járó, gyermeken­ként havi 1.000 Ft-os adóalap-kedvezményt meg kell szüntet­ni, mert ez csupán a gazdagoknak kedvez. Az állítás alapta­lanságát jelzi, hogy a „gazdag"-nak tekinthető – az egy fo­gyasztási egységre jutó országos átlagjövedelem mintegy másfélszeres szintjén élő – népesség aránya a háromgyer­mekesek körében fél százalék sincs, a négy- és többgyerme­kesek körében pedig csak ezrelékekben mérhető. (Csak összevetésül: a gyermek nélküli családok körében ez az arány közel 20%.) Az elmúlt évtizedek gazdaságot lebénító kényszerintézkedéseit mindig demagóg példákkal vezették be – gondoljunk csak a nagyvárosok körzetében a szövetke­zeti ipartelepítés tilalmára; a vállalati munkaközösségekre, ipari szolgáltató szakcsoportokra nehezedő ellenértékadó be­vezetésére, majd felsrófolására; az ingatlanszerzési korláto­zások bevezetésére és a házadó egyre gyakoribb felemelésé­re. Annyira szélsőségesen demagóg példával azonban egyik ellen-reformintézkedés sem büszkélkedhet, mint amilyet a mai fiskális propaganda ebben a kérdéskörben felmutat: a három-és többgyermekes családok több mint 99,5%-át arra hivat­kozva fosztanák meg eddigi jogosultságaiktól, hogy az igénybe vevők nem egészen fél százaléka „gazdag". A jog­fosztottak háromnegyede kifejezetten szerény jövedelmű, az átlagosnál alacsonyabb jövedelemszinten élő. Gyermekne­velési költségeik eddiginél keményebb adóztatása felerősí­tené marginalizálódásukat.

Társadalmi minimum-szint alatt élők

Alacsony jövedelműek azok – vélekednek sokan -, akik szo­kásos emberi szükségleteik kielégítéséhez nem rendelkez­nek elégséges jövedelemmel. Mi tekinthető „szokásos em­beri" szükségletnek?

Ha a lakosságot aszerint csoportosítjuk, hogy életmódja alapján a kor színvonalán szokásos szükségleteket milyen mértékben tudja életvitelében kielégíteni, akkor egy erősen baloldalra aszimmetrikus görbét kapunk eredményül: a lakos­ság közel harmada lényegében csak az alapvető szükségle­tekhez jut hozzá, és összesen mintegy kétharmada él olyan kiadási stresszhatások alatt, amelyek abban nyilvánulnak meg, hogy gondot okoz időről-időre a bevásárlás, valamely ruhadarab megvétele, vagy az esedékes számlák kiegyenlí­tése. Gond nélküli életkörülmények csak a lakosság egyhar­madát jellemzik.

Élettani, szociológiai felmérések adhatnak választ csak arra a kérdésre – és ezek a válaszok szubjektívek, tükrözik a véleményalkotók életkörülményeit is -, hogy a lakosság mely része küzd naponta alapvető megélhetési gondokkal, mely része ritkábban. A jövedelemnagyság statisztikai megfigye­lése alapján csak megközelítően lehet becsülni – de rendsze­resebben – a minimumszint közelében élő népesség nagysá­gát. E becslések köznapi tapasztalatokon alapulnak – pl. azon, hogy hány forint kell egy családtag egyhavi kielégítő szintű élelmezésére, mennyi a minimálisan szükséges lakás­fenntartási költség stb.

Vázlatosan összefoglalva az egyes fogyasztási szintek sajátosságait, hozzávetőleg az alábbi típusok vélelmezhetek:

  • a táplálék-minimum szintje; 1989-ben ilyen alacsony jöve­delmi szinten a lakosság kb. 1 %-a él. Jövedelmük nem éri el a havi 1.700 Ft-ot, amennyiből fedezni lehet egy személy élettanilag kielégítő szintű élelmezését;
  • a biológiai minimum szintje; 1989-ben ilyen jövedelemszin­ten – egy főre számítva havi 1.700 és 2.900 Ft közötti jöve­delmi sávban – a lakosság kb. 3%-a él. A biológiai mini­mum az egyén vegetálásához szükséges javak költségigé­nye. Túlnyomó része élelmiszerkiadás-azaz a táplálékmi­nimum – ezen kívül tartalmaz fagypontot kiküszöbölő fű­tési költséget, megfázástól védő ruházkodási kiadásokat. Nem tartalmaz olyan költségeket, amelyeknek fedezése függetleníthető az egyén fennmaradásától. Pl. a lakhatási költségeket a háztartás más tagja vagy állam, szociális intézmény is fedezheti; más költségek – pl. közlekedési, művelődési kiadások – sem elengedhetetlenül szüksége­sek az egyén biológiai fennmaradásához.
  • a létminimum szintje; 1989-ben ilyen jövedelemszinten – egy főre számítva havi 2900 és 4000 Ft közötti jövedelemsáv­ban – a lakosság kb. 6%-a él. A létminimum a folyamatos életvitellel kapcsolatos, alapvetőnek minősített szükségle­tek kielégítésére nyújt lehetőséget. Szigorúan racionális életvitel esetén szavatolja az egyén számára a fennmara­dást. Nagyobb hányada személyi szükséglet – pl. élelme­zés, ruházkodás – kisebb része a háztartás tagjai közt felosztható közös költség (fűtés, lakásfenntartás). A létminimum bizonyos szükségleteket magasabb szinten elégít ki, mint a biológiai minimum – pl. a testet elfedő öltözék helyett megengedi több ruhadarab váltásra elégséges mennyiségének a birtoklását, fagypontot kikü­szöbölő fűtés helyett a lakások 14-16°C-ra történő felfűté­sét. Ugyanakkor a létminimum sem veszi figyelembe az egyénnek, mint társadalmi lénynek a szükségleteit. Pl. ez a jövedelemszint nem elegendő újság vagy rádió vásárlá­sára, nem nyújt fedezetet semmilyen élvezeti cikk fogyasz­tására, közlekedési kiadásokra, könyvvásárlásra.
  • a társadalmi minimum szintje; 1989-ben ilyen jövedelem­szinten – egy főre számítva a havi 4.000 és 5.200 Ft közötti jövedelemsávban – a lakosság 20%-a él. A társadalmi minimum körébe azok a javak és szolgáltatások tartoznak, amelyek a lakosság többsége szerint elengedhetetlenül szükségesek egy nagyon szűkös életvitelhez. Nem csu­pán az egyén puszta létezéséhez elégséges szükségletek tartoznak ebbe a körbe, hanem munkába járási kiadások, mérsékelt szinten újságokra, könyvekre fordított kiadás, illetve csekély mértékben élvezeti cikkekre (dohányzásra, alkoholfogyasztásra, üdítőital vásárlására) fordított kia­dás. Mint elengedhetetlen szükségletet, a társadalmi mini­mum összege tartalmazza a lakásszerzés, lakáshoz jutás társadalmilag átlagos költségét is.

Összességében a lakosság 30%-a él a társadalmi mini­mum sávjában, vagy annál alacsonyabb jövedelemszinten. A falusi, segédmunkás és különösen a többgyermekes csalá­dok körében ez az arány magasabb. Pl. a három- és többgyer­mekeseknél több mint 80% – annak ellenére, hogy ebben a körben a társadalmi minimum felső határa az országos átlag­nál alacsonyabb, egy személyre vetítve kb. 3.900 Ft. (A társa­dalmilag szükséges rezsiköltségek ugyanis eleve több sze­mély között oszlanak meg, mint a kisebb családokban.)

A legszegényebb népességtized

Magyarországon általában a népesség legalacsonyabb jöve­delmű tizedét, a legszegényebb 1 millió 50 ezer embert tekin­tik relatíve szegénynek. 1989-ben az egy főre jutó 3.600 Ft alatti személyes jövedelemből élők tartoznak ide: mintegy ötödrészük nyugdíjas, 70%-uk gyermekes család. Gyermek nélküli aktív kereső – pl. alkalmi munkás, egészségileg káro­sodott kiskeresetű – csak nagyon alacsony, kb. 8%-os arány­ban szerepel az alacsony jövedelműek között. A gyermekes családok számára hátrányos jövedelem- és adópolitika erős­ségét jellemzi, hogy arányuk a legkisebb jövedelműek között annak ellenére növekvő, hogy számuk a születések számá­nak visszaesésével párhuzamosan csökken.

Sajátossága ennek a „szegényszemléletnek", hogy lé­nyegében érzéketlen a javuló életkörülményekre. Mindig lesz legalacsonyabb jövedelmű népességtized, mindig lesznek eszerint szegények, függetlenül attól, hogy valójában küzdenek-e napi megélhetési gondokkal, vagy sem.

A relatív jövedelmi különbségek társadalompolitikai fon­tosságára már Marx felhívta a figyelmet híres és találó „palota és kunyhó" hasonlatával: hiába bővülne a kunyhó házzá, gaz­dája változatlanul szegénynek, jelentéktelennek érezné ma­gát, ha mellette a palota is hasonló arányokban bővülne.

Milyen eséllyel, kik kerülnek a legalacsonyabb jövedelmű népességtized közé? A gyermek nélküli keresők ide süllye­dési esélye minimális: kb. 3%. A nyugdíjasok mintegy nyol­cada tartozik a legalacsonyabb jövedelműek közé, hasonlóan a kétgyermekes családokhoz. A háromgyermekes családok több mint negyede, a négy- és többgyermekeseknek már több mint fele a legszegényebb egymillió lakos között van.

A nyolcvanas években a legszegényebb népességtized reáljövedelme – azaz jövedelmeinek a vásárlóértéke – ér­demlegesen – nem változott, a legmagasabb jövedelmű né­pességtized reáljövedelme azonban közel 20%-kal emelke­dett. Csökkent tehát a kiemelkedési esély, növekedtek a sze­gények és a gazdagok közötti jövedelmi különbségek. Mivel a legszegényebbek túlnyomó többsége gyermekes család, számukra tovább csökkentette a kiemelkedési esélyeket az 1988-tól bevezetett, eltartottak számára többségében érzé­ketlen személyi jövedelemadó rendszere.

Vessünk egy pillantást a leggazdagabbakra: az ország leggazdagabb félmillió lakosa – az össznépesség 5%-a – közé a felső szintű vezetők közel fele, a középszintű vezetők egyharmada, az értelmiségiek és önállók mintegy tizede jut fel. A gyermekes családok bekerülési esélye a „felsőházba" nagyon kedvezőtlen: a háromgyermekesek kb. 0,2%-a, a négy- és többgyermekesek 5-6 ezreléke jut el ilyen jövede­lemszintre. A bekerülési esélyek differenciáltságából kitűnik, hogy mennyire alaptalan adórendszerünket „gazdagpárti"-nak titulálni amiatt, hogy a három- és többgyermekes csalá­dok adóztatása folyamán figyelembe veszi a gyermekneve­lési költségek egy részét.

1988-tól érzékelhetően bővült a munkanélküliség. 1989 első negyedében már közel 25 ezer fő volt a nyilvántartott munkanélküliek száma, többségük képzetlen segédmunkás volt. Több városban – pl. Szerencs, Vásárosnamény, Tiszafü­red – közel száz munkanélküli számára egyetlen állást sem kínáltak, a szerencsésebb nagyvárosokban (Miskolc, Debre­cen) az állásfelajánlások száma az álláskeresők mintegy felét érte el. Országos méretekben csak minden ötödik állást ke­reső segédmunkásra jutott egy álláskínálat. Az alacsony jöve­delmű népességtizedben ismét növekvő tehát az aktív kere­sők, átmenetileg (tartósabban?) állás nélküliek aránya.

A magyarországi alacsonyjövedelműség sajátossága a pangó, tartós állapot. Aki alacsony nyugdíja, gyermekeinek száma miatt ilyen alacsony jövedelemnívóra süllyedt, az egy­hamar innen önerőből nem tud szabadulni. Nyugati piacgaz­daságokban a legalacsonyabb jövedelműek jelentős része „mobil", azaz átmenetileg kedvezőtlen üzletmenet vagy mun­kanélküliség miatt jutott a legalacsonyabb jövedelműek közé. Egy-két évi lesüllyedt állapot után a többség ismét elfoglal­hatja szokásos jövedelmi-társadalmi pozícióját.

Az elmúlt évtizedekben a legalacsonyabb jövedelmű népességtized relatív jövedelmi pozíciója fokozatosan javult. A hatvanas évek elején e népességtized jövedelme az orszá­gos átlag 36%-át tette ki, a hetvenes évek elején 40%-át, a nyolcvanas évek végén már 45%-át.

Távlatok, perspektívák

A jelenlegi gazdasági folyamatok a közeljövőben az alacsony jövedelműek, létminimum alatt élők táborát valószínűleg megnövelik.

A munkanélküliek száma minden jel szerint töretlenül nö­vekszik. Oka ennek az az egyoldalú támogatásleépítési poli­tika, ami üzemeket, tevékenységeket, álláshelyeket szüntet meg, de nincs arra megbízható mércéje, hogy milyen irány­ban kellene termelést bővíteni, milyen gyártmányokat kellene fejleszteni. A tulajdoni reform hiánya, a csak korlátozott tőke­áramlási lehetőség és a beruházásokat leblokkoló szigorú monetáris politika együttesen lehetetlenné teszi a szerkezet­javító, szelektív gazdasági növekedést, ezzel egyidejűleg vi­szont érvényesülnek a leépülésre, munkaerő-elbocsátásra ösztökélő gazdasági szabályozók. A csak leépülő gazdaság­ban óhatatlanul felduzzad a munkanélküliek tábora.

A csökkenő reálbér, a növekvő foglalkoztatási gondok egyre több embert kényszerítenek önálló vállalkozásra. Kö­zülük sokan tapasztalatlanok, meggondolatlanul kockáztatók, ezért növekvő az üzleti bukások száma. Nem kedvez a vállal­kozóknak a stagnáló-csökkenő reáljövedelem és az emiatti csökkenő kereslet sem. A pangó üzletmenet, majd a hónapo­kig tartó felszámolási eljárás, vizsgálatok stb. anyagilag telje­sen kimerítik a bukott vállalkozót, nem ritka ilyen esetben, hogy a család „negatív jövedelemből" él. Az ilyen helyzetben levő családok bevételeit ugyanis gyakran semmissé teszik a költségvetési befizetési kötelezettségek és hiteltörlesztések – így korábbi megtakarításaikat élik fel. Magyarország legala­csonyabb jövedelmű lakosai tehát nem olyan többgyermekes családok, egy nyugdíjból élő házaspárok, akiknél az egy főre jutó havi jövedelem 1.200-1.500 Ft, hanem olyan bukott, vagy átmenetileg kedvezőtlen üzletmenetet elszenvedő vállalko­zók, kisiparosok, kiskereskedők, szerződéses üzletben dol­gozók, mezőgazdasági kisárutermelők – akik családjaiban éves átlagban a havi egy főre jutó „jövedelem" mínusz 5-10.000 Ft is lehet. Mai néhány ezres számuk néhány év múlva tízezres réteggé is bővülhet.

Előreláthatólag növelik az alacsony jövedelműek arányát a nagyon magas hitelkamatok. Az 1989-től megállapított kiug­róan magas, 19,5%-os kamatok még szociálpolitikai támoga­tás ellenére is sok családnál felemésztik egy családtag kere­setét. Lakni kell, ez létszükséglet, emiatt nagyon sok fiatal kénytelen vállalni az uzsorás kamatokat és a megmaradó csekély jövedelemből a létminimum alá süllyedést. Sajnos, abban sem lehet bízni, hogy a magas hitelkamatok leblokkol­ják a lakosság lakásépítési szándékait, ami megnöveli a la­kásépítő vállalatok eladási nehézségeit és a fenyegető lakáskrach ifjúságbarát lépésre kényszerítené a pénzügyi kor­mányzatot. 1989 első negyedében mintegy harmadára zu­hant – az 1988. évi szint mindössze 37%-ára – a hitel segítsé­gével megkezdett lakásépítés. „Ha a lakosság képtelen épí­teni és horribilis árakon lakást vásárolni, tárjuk ki a kapukat a nyugati vásárlók előtt" – hangzott el a javaslat. Az 1989. május végén tárgyalt földtörvény külföldiek számára is akadályta­lanná tette az ingatlan- és földvásárlást. Csak egyetlen képvi­selő látott abban veszélyt, hogy míg a magyar keresők hat havi nettó munkabérükből, addig egy osztrák munkás másfél-két­heti keresetéből tud vásárolni egy m2 lakást – ki fog tehát szorulni a hazai vevő az ingatlanpiacról. Meg is kapta a kép­viselő a magáét az MTV riporternőjétől, miszerint „szemellen­zős" az aggodalma. A fiataloknak a jövőben tehát az eddigiek­nél még súlyosabb hitelfeltételekkel, még egyenlőtlenebb ke­resleti versenyben kell küzdeniük a lakásszerzésért.

Az ország kiárusítási folyamata természetesen nemcsak a lakásfronton érezteti hatását, nemcsak az új külföldi tulajdo­nosok egyéni szempontjai miatt növeli a munkahelyükről, föld­jükről elbocsátottak légióját. Várhatóan megnöveli egyensúlyi gondjaikat is, hiszen az eddigi adósságszolgálat mellett a jog­gal elvárt profitátutalásokat is teljesíteni kell. Mivel a külföldiek nyilván a legnyereségesebb exportképes vállalatokat vásá­rolnák meg, az állam az eddigiekhez mérten még kevesebb valutához fog jutni, – és számára más eszköz nem marad, minta még irreálisabb forintleértékelés és a még fékevesztettebb infláció. Az inflációt megnöveli az új árszerkezet kialaku­lásának folyamata – helyet kér pl. a költségek között a termő­föld utáni, eddiginél nagyobb járadék, szükségessé válhat – különösen a külföldi tulajdonlás fékezése érdekében – a va­gyonadó. Közvetve növelni fogja az inflációt az improduktív szférában foglalkoztatottak létszámbővülése is: folyamatosan épül ki az adószedői apparátus; a tulajdonreform-elképzelé­sekben pedig egyre határozottabban érvényesül az állami va­gyonkezelői központok létesítésének a gondolata és a hasz­nosíthatatlan káderállomány ide történő átmentése. A 20% körüli – több előrejelzésben, lengyel és jugoszláv példákra hivatkozva már 30-40%-ot is sejtetni engedő – infláció roha­mosan értékeli le a fix ellátmányokat (nyugdíj), családi pótlék, gyermekgondozási segély, nevelési és szociális segélyek), és süllyeszt le rétegeket a létfenntartási küszöb közelébe.

Az infláció a megtakarításokat is erodálja. Ma meg tud­nak élni tízezrek „mínuszjövedelemből" is, korábbi megtaka­rításaik felélése árán. Gyorsuló infláció azonban a megtakarí­tások felszámolását kényszeríti ki, és váratlan anyagi nehéz­ség esetén az eddigieknél élesebb reakciókat válthatnak ki a szociális problémák. A mai inflációs politika a lakosság bizton­sági tartalékait – tehát a tűrőképességét szavatoló visszavo­nulási lehetőségeit – aknázza alá.

Ha az adópolitika változatlan marad, számíthatunk az alacsony jövedelemszinten élők létszámának a további növe­kedésére is. Az eltartási kötelezettségekre érzéketlen adópo­litika ugyanis leblokkolja a többletteljesítményeket. Például egy négytagú családnál 1000 Ft-os többletmunka-vállalás esetén a családfő igen gyakran csak 500 Ft-ot kap kézhez a nyugdíjjárulék és a személyi jövedelemadó levonása után. ő személy szerint a többletteljesítmény ellenértékéből mind­össze 12-13% erejéig részesedhet. (A többlet-erőfeszítések ennyire torz díjazása távol áll mind a munka szerinti elosztás szocialista elvétől, mind a teherbírás szerinti adózás polgári elvétől.) A történelemből ismerjük: a többletmunka vállalásá­ban való tömeges érdektelenség rendszerint előidézi az adott termelési mód bukását. Persze hosszú idő alatt és nagyon sok társadalmi konfliktus árán.

***

1337_01Fekete.jpg A fenti írásban elemzett problémakör kezelésére, s az ilyen élethelyzetben élő emberek segítségére ma már társadalmi szerveződések is formálódóban vannak. Ezek egyike az Újpesti Családsegítő Központ, amelynek szakértői számítá­sokat végeztek, bemutatva az adott nagyvárosi környezetben élő eltérő összetételű, de tipikusnak tekinthető családok pe­remre szorulásának tényezőit és következményeit. Az alább közölt szöveg részlet az elemzésből. (A szerk.)

Megnéztük, hogy néhány gyakrabban előforduló élethely­zetben a szociális juttatások a társadalmi minimum mekkora há­nyadát fedezik, illetve, hogy milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a háztartás társadalmi minimuma biztosítva le­gyen.

 

I. Egyedülálló anya egy három évesnél idősebb gyerekkel:

1. Az anya dolgozik, keresete 4.500 Ft (legmagasabb adózat­lan alkalmazott nettó havi jövedelem – TB járulékkal csök­kentve), és kapja az ilyenkor járó 1.320 Ft családi pótlékot. Összes jövedelme tehát 5.820 Ft. A háztartás társadalmi minimuma 9.097 Ft. Tehát a család jövedelme a minimum 64%-át fedezi. Ahhoz, hogy a minimum biztosítva legyen, a tartásdíjnak 3.277 Ft-nak kell lennie, ez 16.385 Ft-os nettó, vagyis 28.306 Ft bruttó jövedelmet feltételez.

2. A férjet behívták sorkatonai szolgálatra. Korábban az apa tartotta el a családot. Ezért az anya és gyermeke katonai családi segélyre jogosult. Ennek összege 4.783 Ft, vala­mint jár az 1.320 Ft-os családi pótlék, összes havi jövedel­mük így 6.103 Ft. Ez a társadalmi minimum 67,1 %-a, vagyis 2.994 Ft hiányzik a minimumhoz.

II. Egyedülálló anya egy két évesnél fiatalabb gyerekkel:

1. Az apa meghalt, az anya GYED-en van, korábbi alacsony (4.000 Ft-os) keresete miatt csak a GYED minimumát (2.980 Ft) kapja. Ezen kívül jár neki az árvasági segély: 2.580 Ft és 1.320 Ft családi pótlék. Ez összesen havi 6.880 Ft jöve­delmet biztosít, ami a társadalmi minimum 80,1 %-a.

2. A szülők elváltak. Az anya korábbi alacsony keresete miatt a GYED minimumát kapja, s 1320 Ft családi pótlékot. így az összjövedelem: 4.300 Ft. Ez a társadalmi minimum 50,1 %-a. Ahhoz, hogy a tartásdíj fedezze a minimumhoz szükséges hiányzó összeget, az elvált férjnek legalább 27.425 Ft-os nettó, vagyis 41.285 Ft-os bruttó jövedelem­mel kell rendelkeznie.

III. Egyedülálló anya két gyerekkel:

1. Az apa meghalt. Az anya GYES-en van a 2,5 éves kisebbik gyerekkel. Az 5 éves nagyobbik óvodába jár. A GYES 1.830 Ft, a családi pótlék 2.900 Ft (1.450 + 1.450), az árva­sági segély 2 x 2.580 = 5.160 Ft. A család összjövedelme tehát: 9.890 Ft. Ez a társadalmi minimum 85,4%-a.

2. A szülők elváltak, az anya egyedül neveli két 3 éven felüli gyerekét. Keresetéből 4500 Ft-ot kap kézhez. A két gye­rek után 2.900 Ft családi pótlék jár. Így a család összjöve­delme 7.400 Ft. Ez a társadalmi minimum 67,2%-a. A tár­sadalmi minimumhoz 4697 Ft hiányzik. A tartásdíj ezt csak akkor fedezi, ha az apa legalább havi 11.742 Ft nettó, azaz 17.422 Ft bruttó jövedelemmel rendelkezik.

IV. Házaspár két 3 éven felüli gyerekkel:

Az anya 4.500 Ft-ot kap kézhez. A családi pótlék 2.640 Ft. A kettő együtt 7.140 Ft. A társadalmi minimumhoz, tehát az apának havi 8.947 Ft nettó, vagyis 12.044 Ft bruttó jövede­lemmel kell rendelkeznie. Ekkora jövedelem esetén az adó egy hónapra jutó átlaga 3.103 Ft (a TB járulékkal együtt), ami 463 Ft-tal több a két gyerek után járó családi pótléknál.

V. Egy hetven éven felüli nyugdíjas nagyszülő és egy házas­pár három 3 éven felüli gyerekkel:

A nagymama csak a minimális öregségi nyugdíjat (3.080 Ft) kapja. Az anya 5.000 Ft-os havi keresetéből 4.500 Ft-ot kap kézhez. A három gyerek után a családi pótlék 4.350 Ft. A három együtt: 11.930 Ft. A férjnek tehát havi 11.328 Ft-os nettó jövedelemmel kell rendelkeznie, hogy a család elérje a társadalmi minimumot. Figyelembe véve az évi 36.000 Ft-os adóalap-csökkentési kedvezményt, ehhez 14.316 Ft-os bruttó havi jövedelemre van szükség.

VI. Idős, nyugdíjas házaspár:

Mindketten az öregségi nyugdíjminimumot kapják. A férfi hetven éven felüli, ezért 3.080 Ft-ot, a nő hetven éven aluli, ezért 2.880 Ft-ot kap. Kettőjük együttes jövedelme 5.960 Ft, ami kettőjük társadalmi minimumának az 59,9%-a. A hiányzó rész pótlásához havi 4.000 Ft-os keresetet bizto­sító munkát kell vállalniuk.