Felelősség, igazságosság, szolidaritás

Hazai társadalomtudományi szakértőket kértünk fel arra, hogy szócikk formájában fejtsék ki álláspontjukat arról, miként értelmezik a szövetkezeti értékeket.

Csányi Vilmos:

Az egyéni felelősség társadalmi koncepciója

Az evolúciógenetikai tényezők az emberi szocialitást négy fő tényezőben alapozzák meg. Az ember szívesen vesz részt társaival közös akciókban és közös konstrukciókban, könnyen elfogad közös hiedelmeket. E három tényező szervezi az emberi csoportokat. Ha ezek létrejönnek, az ember hűséges lesz csoportjához, és hajlandó a csoportérdeket fontosabbnak tekinteni, mint a saját egyéni érdekét. Ez a szocialitás negyedik tényezője.

A szocialitás az ember veleszületett tulajdonsága, amelyet a szociális tényezőkre épülő tanult kultúra és tradíció sokszínűre formálhat, de bármilyen helyzetbe is kerüljenek emberek, csoportokat mindig szerveznek a fenti tényezők aktiválódásával. A csoportok életét megfogalmazott és elvárt erkölcsi szabályok kialakítása szolgálja. Az első kategóriába tartozó szabályok általában pontosan számonkérhetőek. Az erkölcsi szabályok egészen mások, a szocializációs periódusban, nagyon összetett szabályképző mechanizmusok révén keletkeznek, és csak a csoport hosszú távú működése során alakulnak ki.

A modern társadalmakban a nagy létszámú és átfedő csoportok megjelenése egy-egy csoport összetartását, hatékony működését jelentősen meggyengíti ugyan, de a fenti tényezők tudatos felhasználásával erős csoportok hozhatók létre.

Az egyéni felelősség koncepcióját két szinten lehet értelmezni. Az első szint az egyén felelőssége a saját sorsáért, jólétéért. Jól kialakult csoportokban ez a felelősség csökken, és az egyén mintegy átruházza csoportjára a róla való gondoskodás feladatát. Megfelelő szabályrendszerek létrehozásával és a csoporttagság limitált természetének tudatosításával a probléma kezelhető.

A második szintre az egyénnek a csoport érdekeiért való felelőssége sorolható. Az, hogy az egyén ne csak "dolgát végezze", hanem ezen felül mindent megtegyen a valós vagy vélt csoportérdekért. Minden csoport a leghatékonyabban szeretne működni, és általában a csoportok szabályrendszerei mögött az a feltevés húzódik meg, hogy a csoport tagjai tökéletesen azonosultak már csoportjukkal és annak érdekeit mindennél előbbre valónak tekintik, azaz a megfogalmazott szabályrendszerek mellett erkölcsi, etikai szabályok működését is feltételezik, amelyek egészen más természetűek, mint a megfogalmazottak. Ez nagyon ritkán van így a fentiekben jelzett problémák miatt.

Kezelése nem egyszerű. Fontos, hogy a csoport működését irányító megfogalmazott szabályrendszerek váratlan események előfordulására is alkalmazhatóak legyenek. Ugyancsak nagyon fontos, hogy a kívánatos erkölcsi szabályokról a csoportban szó essék, a szabályok ellen vétőket kár érje, a szabály szerint eljárókat jutalmazzák.


Ferge Zsuzsa:

Az egyenlőségérték társadalmi értelme

Az egyenlőség társadalmi tartalma összetett. Az ókori társadalom a rabszolga és szabad között esszenciális különbséget látott, azaz tagadta az ember emberként való egyenlőségét. A nagy világvallások, Európában a kereszténység, ezt a tartalmat szüntetik meg azzal az alapgondolattal, hogy isten előtt mindenki egyenlő. Gunnar Myrdal írja: "Elbűvölt, amikor fölfedeztem, hogy a nagy világvallások, a hinduizmust is ideértve, valamint a nagy filozófiák minden korszakban egalitáriánusok, azaz egyenlőségelvűek voltak, az alapelveket tekintve." A történelem persze soha nem készül el végleg egy-egy problémával. Az emberiség rossz korszakaiban újra és újra felbukkan, olykor iszonyatos gyakorlati következményekkel, az emberként nem egyenlő ideológiája, amelynek egyik legveszélyesebb válfaja a fajelmélet.

Az "emberként egyenlő" fogalma és valósága természetesen megfér sokféle további egyenlőtlenséggel – s ezek közül minden korban mások voltak különösen fájdalmasak, mozgósító erejűek, vagy bénítóak. Itt csak a modernitás néhány jellegzetes egyenlőség-problémájáról teszek említést.

A felvilágosodás egyik legnagyobb hozadéka a jogegyenlőség. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata első cikkelye deklarálja, hogy "minden ember szabadnak s jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulhatnak." A deklaráció tagad mindenféle társadalmilag rögzített előjogot, kiváltságot, s magában foglalja a törvény előtti egyenlőséget. És tulajdonképpen egy másik, nehezebben körvonalazható vagy definiálható egyenlőség, az emberek egyenlő méltósága is ekkor kap hangsúlyt. Mindebből a politikai, hatalmi egyenlőtlenségek korlátozásának az igénye is következik – de ez, azaz a modern demokráciák és kudarcaik, a modern diktatúrák hosszú története ide nem fér el.

A gazdasági egyenlőtlenség, a szegények és gazdagok közötti szakadék végig kísérte a történelmet. Volt, hogy ütközéshez, lázadáshoz vezetett, s volt – van -, hogy az emberiség elfogadja a javak, a gazdasági erőforrások, a tulajdon és a jövedelem végletesen egyenlőtlen elosztását. Ma egyszerre jellemző a gazdasági egyenlőtlenségek országokon belüli és országok közötti növekedésének tendenciája, és az a felismerés – legalábbis Európában -, hogy az ilyen egyenlőtlenséget kísérő szegénység, az azzal járó szenvedés és szabadságkorlátozás elfogadhatatlan, s hogy küzdeni kell a szegénység és a kirekesztés ellen. Gazdasági egyenlőséget senki (vagy legalábbis senki épeszű) nem követel. Manapság a cél az egyenlőtlenségek valamelyes korlátozása "alulról". Még kérdésként is ritkán fogalmazódik meg az államszocialista kísérlet bukása óta, hogy lehet-e, célszerű-e felülről is korlátozni a lassan korlátlanná váló gazdasági egyenlőtlenségeket. (Még a teherbíró képesség szerinti adózás létjogosultsága is egyre erősebben megkérdőjeleződik, holott ezt a követelést ugyancsak az Emberi és polgári jogok deklarációja tartalmazza.)

A többi erőforrás elosztásának egyenlőtlenségei is óriásiak. Ezek közül talán legfontosabb a tudás és az információk egyenlőtlen elosztása. Itt is erősödik az egyenlőbb hozzáférés követelése, ami ma már az Internethez hozzáférést, és az ennek használatához szükséges ismeretek és készségek egyenlőbb elosztását is igényli. Ugyanakkor léteznek – Magyarországon a PISA-vizsgálatból megállapíthatóan különös erővel működnek – azok a mechanizmusok, amelyek a tudásközvetítés intézményeinek szelektív, egyenlőtlenségeket generáló és átörökítő hatását intézményesen erősítik. A gazdasági, információs stb. egyenlőtlenségekből következik, hogy minden társadalmi intézményt egyenlőtlenül tudnak csak használni a társadalom tagjai.

Mindezek társadalmi egyenlőtlenségek. Ezek mellett – legalábbis még Rousseau fogalmazásában – ártalmatlannak tűnnek a természetadta különbségek. Azóta azonban világossá vált, az egyenlőtlen társadalom képes arra, hogy természetadta különbségekből társadalmilag szignifikáns egyenlőtlenségeket konstruáljon. Ez történt a nemek esetében (ami miatt a modern tudomány "társadalmi nem"-ről beszél), de egy sor más esetben hasonló a helyzet.

Az egyenlőtlenségekre hatni akaró társadalmi cselekvések szempontjából egy másfajta kategóriarendszer is értelmezhető. Nevezetesen érdemes megkülönböztetni, hogy mire irányul a szándék: az esélyek, a feltételek, vagy a kimenetek egyenlőségére (egyenlőtlenségeinek csökkentésére)? Az eléggé nyilvánvaló, hogy a kimenetek egyenlőségének követelése többnyire torz eredményekhez vezethet csak. A nyitott kérdés azonban az, hogy mennyire elég, mennyire lehet hatékony az esélyegyenlőség követelése, ha mellőzzük a feltételek alkalmasint szakadékszerű egyenlőtlenségeit. Ahogy Tawney fogalmazott: "Az esélyek tényleges és nem csupán formális léte nemcsak a nyitott úttól, de az egyenlő indulástól is függ".


 

Gazsó Ferenc:

Igazságosság a modern társadalomban

Az igazságosság a társadalmi berendezkedés értékszempontú analízisének és minősítésének egyik alapkategóriája. Olyan komplex, sokféle elemből összeszövődő fogalom, amely a társadalmi rendszerek teoretikus leírásában és empirikus vizsgálatában egyaránt sikerrel alkalmazható. A fogalomnak a tudományban sem alakult ki valaminő egységes definíciója, konszenzuális értelmezése. A különböző tudományos irányzatok, szellemi áramlatok és iskolák a szóban forgó értékkategóriát szembetűnően eltérő tartalmakkal telítik. Ráadásul az igazságosság kategóriája az idők folyamán a közbeszéd részévé vált. Az emberek rendszerint a közvetlen társadalmi tapasztalatok alapján értékelő véleményt formálnak arról, hogy az a társadalom, amelyben élnek, mennyiben felel meg az igazságosság követelményeinek. A társadalmi igazságosságokra vonatkozó képzeteket erőteljesen differenciálja az emberek szocioökonómiai státusa, a társadalom sokdimenziós megosztottsága, a világi és vallási ideológiák hatása. E sokféleség ellenére minden társadalomban kialakulnak olyan sztereotip igazságosság-felfogások, amelyek azt tartalmazzák, hogy milyennek kellene lennie egy jól működő, a szabadságnak, az egyenlőségnek, a méltányosságnak, a szolidaritásnak és más alapértékeknek megfelelő társadalomnak. Az igazságosság tudományos igényű fogalma a társadalmi berendezkedés és működésmód értékszempontú leírását szolgálja. A köznapi igazságosság-felfogás ugyanakkor heterogén és gyakorta ellentmondásos igényeket és követelményeket reprezentál az adott társadalmi berendezkedés minőségét illetően.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy az igazságosság a modern társadalom egyik alapértéke és normatív követelménye. A társadalom ugyanis magáévá tette azt a felfogást, hogy az elfogadható – vagy még inkább a támogatásra érdemes – társadalmi berendezkedésnek igazságosnak kell lennie, meg kell felelnie az igazságosságra vonatkozó társadalmi képzeteknek. Hogy az adott társadalmi berendezkedést az emberek többsége igazságosnak minősíti-e, az rendkívül erőteljesen befolyásolja a társadalom legitimációját, az embereknek a rendszerhez való viszonyát, társadalmi közérzetét és a társadalmi kohézió állapotát. Az igazságosság normatív követelménye univerzális. Tehát a társadalmi cselekvés minden szférájában megjelenik, és az értékmérő szerepét tölti be. A leginkább erőteljesen azonban a javak és esélyek társadalmi elosztásának kialakult rendjét érinti. Alapvető igény ugyanis, hogy a javak elosztása igazságos legyen, ami a hazai kutatási tapasztalatok szerint azt a kardinális igényt fejezi ki, hogy a társadalom ne tűrje el a kirívóan nagy egyenlőtlenségeket. Az anyagi, jövedelmi és életminőségbeli egyenlőtlenségek ne haladják meg a társadalom tűrőképességét. Fontos követelmény továbbá, hogy a javak egyenlőtlen elosztása valóságos teljesítménykülönbségekre épüljön. Nem sérti a társadalom igazságosságérzetét, ha az a tapasztalat érvényesül, hogy az átlagot meghaladó javadalmazás, a kiemelt társadalmi elismerés megszolgált teljesítménnyel fonódik egybe. A megszolgált jövedelemkülönbségek, fogyasztási egyenlőtlenségek tehát igazságosnak minősülnek. Ugyanakkor mélységesen igazságtalan az olyan elosztás, amikor az egyenlőtlenségek mögött nincs valóságos teljesítmény-fedezet. Amikor a társadalom tagjai az igazságosság követelményét az esélyek szférájára vonatkoztatják, általában az az elv érvényesül, hogy az esélyegyenlőtlenség igazságtalan. A társadalmi érvényesülést ne a családi-társadalmi helyzet, a kapcsolatok, hanem az egyén rátermettsége, alkalmassága határozza meg. Igazságtalan az a társadalom, amelyben a karrieresélyek elsősorban a társadalmi hovatartozástól, a családi háttértől és a kapcsolati tőkétől függenek.

A hazai újkapitalizmus, a közfelfogás szerint, kirívóan ellentétes az igazságosság követelményével. Igazságtalan a tulajdonszerkezet, a jövedelmi rendszer, túlságosan nagyok és főként indokolatlanok az anyagi-jövedelmi különbségek, s a közfelfogás szerint az esetek jó részében nem valóságos teljesítménykülönbségekre épülnek. Az érvényesülési esélyek pedig a származástól, a kapcsolati tőkétől, vagy a politikai tőke birtoklásától függenek olyan területeken is, amelyek távol állnak a hatalmi-politikai mezőtől. Mindez erőteljesen gyengíti az újkapitalista társadalom elfogadását, állampolgári elégedetlenséget gerjeszt, és a társadalmi instabilitás egyik összetevője.

A magyar társadalom elsősorban az egyenlőség értékei szerint ítéli meg a társadalmi berendezkedés "jóságát". A hazai társadalmi berendezkedés azonban a közmegítélés szerint szélsőségesen egyenlőtlen. Következésképp kirívóan szemben áll a igazságosság alapértékeivel, és egészében a társadalmi működésmód és maga a kialakult rendszer igazságtalannak minősül. Ez a társadalmi értékítélet akkor változna meg, ha a társadalompolitika megfordítaná a strukturális trendet, s a társadalomban egyre inkább az a tapasztalat érvényesülne, hogy az egyenlőtlenségek számos területen csökkennek, a kirívóan igazságtalan elosztási rendszert pedig egyre inkább a teljesítmények által megszolgált, de nem túlságosan nagy egyenlőtlenségek váltják fel. Végeredményben tehát az igazságosság értékkategóriájának köznapi alkalmazásából a társadalompolitikai irányváltás igénye következik.

 


Ágh Attila:

Szövetkezeti demokrácia – a civil társadalom új arca

A szövetkezés-szövetkezet az emberi társadalom egyik alapsejtje, a "pozitív összegű játék" alapképlete, amely szervezett formáiban végigvonul a legutóbbi évszázadokon, és a modern demokrácia társadalmi alapkövévé vált. Mégsem ez a történelmi vonulat fontos a számunkra, hanem az, hogy a XXI. században a "szövetkezeti" demokrácia úgy jelenik meg, mint a civil társadalom új arca. A szövetkezet kifejezés azonban nem feltétlenül szerencsés, mert az ismert nyelveken általában az együttműködés, társulás és az önkéntes szerveződések fogalmai fejezik ki ezt a témakört.

Az Európai Bizottság 1997-es Közleménye az önkéntes szervezetekről a szociális gazdaság fogalmát állítja a középpontba, és ebből vezetnek az utak nemcsak a közszolgáltatások "szövetkezeti" ellátása felé, hanem a szociális tőke, a társadalmi hálózatok és a bizalom (trust) fogalmai felé is, amelyek révén kirajzolódik a bázisdemokrácia mint a civil társadalom új arculata. Az Ecosoc 2001-es dokumentuma szerint a civil demokrácia EU-beli intézményesülésének négy alapvonása van, úgy mint

  1. a társadalmi hálózat jelleg,
  2. a szerveződések önkéntessége,
  3. kollektív akaratképzés és döntés és
  4. a szubszidiaritás elve, ami a "szövetkezeti" demokrácia pontos jellemzését adja.

Még erőteljesebben bontja ki ezeket a vonásokat a lisszaboni stratégia (2000. március) óta megindult lisszaboni folyamat, amelynek három pillére a gazdaság, a szociális szféra és a környezetvédelem. A lisszaboni folyamatban az információs társadalom bázisán a XXI. századi demokrácia alapértékei konkrétan jelentkeznek mint a tudásbázisú társadalom szereplőinek tartós, megbízható és előrelátható kapcsolatokra épített, hálózat jellegű együttműködő szervezetei, "szövetkezetei", amelyek a civil társadalom sűrű hajszálereiként az egész társadalom valódi bázisát alkotják.

 


Varga Erzsébet:

A szolidaritásról

A szolidaritás fogalma a szilárdít, erősít jelentésű solido igéből képződött-alakult.

A szolidaritás olyan társadalmi kapcsolatrendszert nevez meg, amelyet az "egy mindenkiért, mindenki egyért" gyakorlata jellemez. A csoportot tagjainak kölcsönös védelme teszi összetartóvá, így szilárddá és erőssé.

Mi az, amitől kölcsönösen meg kell védeniük egymást?

A tehetetlenné válástól, attól, hogy képtelenné váljunk az állapotunkat meghatározó külső és belső környezet formálására.

A tehetetlenség szenzoros (azaz az egyén nem képes reálisan érzékelni a valóságot) és/vagy motorikus (azaz nem tudja az általa elképzelt módon kivitelezni terveit) korlátozottság kialakulásának következménye. Ez a korlátozottság eredhet egyrészt a társadalom konkrét viszonyrendszeréből, másrészt természeti csapásokból, illetve betegségekből. A tehetetlenség által előálló frusztráció előidézője lehet a vártnál szűkösebben rendelkezésre álló források érzékelése mellett az önismeret-, illetve az önértékelési zavar, vagy a saját teljesítőképesség téves megítélése is. Fentiek mind egyenként is, de külön-külön is előidézhetik az egyén cselekvőképességének korlátozottságát.

A piaci és a politikai mechanizmus egyaránt gátolhatja az egyének cselekvőképességének, produktivitásának kibontakozását: pl. a tőkehiány, az erőszak alkalmazása, az információk szelektív adagolása, illetve módosítása, esetenként gyártása, vagy az értékelési sémák (sztereotípiák, előítéletek) sulykolása mind külön-külön is korlátozzák a cselekvés motorikus és szenzoros mozzanatát. A piaci és politikai sikerorientált stratégiai cselekvés a kívánt cél eléréséhez a megtévesztés eszközét is alkalmazhatja. A személyiség identitásának alapját adó tudás használhatatlanná válik, ha a piac, vagy a döntéshozó az erre az ismeretre épülő teljesítményt értéktelennek minősíti. Függetlenedik egymástól az egyén teljesítményének minősége és a javak megszerzésének lehetősége. Ilyen helyzetekben sérül az egyén önbecsülése, csökken önbizalma, növekszik tehetetlensége.

A szolidaritás a szenzoros és a motorikus korlátozottság megszüntetésére irányul. Készség ez a tehetetlenné válást okozó intézmények bírálatára, és egyúttal a cselekvőképességet támogató környezet alakítására. A szolidaritás különböző tettekben jelenhet meg: a biztatástól, adakozástól a hiteles információk nyújtásán át az együttműködésre épülő – az erőforrásokat önkéntesen koncentráló és együttesen alkotott normák alapján felhasználó – szervezetek létrehozásáig.

 


Lévai Katalin:

Néhány gondolat az "önsegély" fogalmáról

A szövetkezet olyan személyek autonóm társulása, akik önkéntesen egyesültek abból a célból, hogy közös gazdasági, társadalmi és kulturális szükségleteiket és törekvéseiket kielégítsék egy közösen tulajdonolt és demokratikusan irányított vállalaton keresztül.

A szövetkezetek az önsegély, az egyéni felelősség, a demokrácia, az egyenlőség, az igazságosság és a szolidaritás értékein alapulnak. Alapítóik hagyományát követve a szövetkezeti tagok általában magukénak vallják a becsületesség, nyíltság, társadalmi felelősségvállalás és a másokkal való törődés erkölcsi értékeit.

 

A három legfontosabb szövetkezeti alapelv:

 

  • az önsegély elve (a szövetkezet a tagok gazdasági erejére és együttműködésére támaszkodik),
  • a felelősség elve (a tagok a közös tevékenységük következményeiért egyénileg felelősek),
  • az önigazgatás elve (a testületekben érvényesül a demokratikus véleményformálás).

 

Az önsegély elve arra a meggyőződésre épül, hogy minden ember képes és köteles törekedni saját sorsának irányítására. A szövetkezők hiszik ugyanakkor, hogy az egyéni fejlődés csak a másokkal való együttműködésben valósulhat meg. Egyénként az ember lehetőségei korlátozottak. A közös cselekvésen és a kölcsönös felelősségen keresztül az ember többet érhet el, különösen ha növeli az együttes befolyást a piacon és a kormányzatokkal szemben.

Az egyének fejlődnek is a szövetkezeti tevékenység által, mivel képességeket szereznek szövetkezetük növekedésének elősegítésére, megtanulják megérteni tagtársaikat, mélyebbre látnak az őket körülvevő társadalmi környezetben. Ilyen szempontból a szövetkezetek olyan szervezetek, amelyek elősegítik a folyamatos oktatást és fejlődést mindazokban, akik kapcsolatba kerülnek velük.

Fontos szempont, hogy a szövetkezeti forma gazdasági lényege a fenti értékek mentén a tagok meghatározott gazdasági érdekeinek kölcsönös önsegély révén történő kielégítése.

 

A szövetkezeti mozgalom úttörői, Hermann Schulze-Delitzsch és Friedrich Wilhelm Raiffeisen által hirdetett önsegély elvével szemben az általános választójog bevezetésének hatására a XIX. század második felében megkezdődik az érdekérvényesítésre biztatóbb kilátásokat nyújtó államsegély elvének fokozatos térnyerése. A XX. század 30-as éveitől egyre nagyobb számban létrejövő önsegélyező egyletek (addiktológiai, gyógyászati, pszichológiai jelleggel) tevékenysége és ismertsége fokozatosan kibővíti az önsegély fogalmának jelentését.

 

 

Körkérdés a harmadik útról

Szerkesztőségünk az alábbi kérdést intézte jeles hazai társadalomkutatókhoz: "Volt-e a rendszerváltás időszakában értelme úgynevezett »harmadik útról« beszélni és van-e realitása ilyen jellegű kezdeményezésnek az ezredforduló időszakában?" Az itt közölt válaszok szerzői: Szalai Pál, Ferge Zsuzsa, Tamás Pál, Szigeti Péter és Síklaky István.

A 20. század folyamán, de különösképpen az elmúlt másfél évtizedben példátlanul sokféle értelmezésben forgott a politika és a társadalomtudományok világában a “harmadik út” kifejezés. Napjainkban e két szót elsősorban a nyugat-európai szociáldemokrácia megújulási törekvéseivel összefüggésben használják, miközben a mögöttes politikai koncepció messze nem tekinthető kellően tisztázottnak. Szerkesztőségünk ebből kiindulva az alábbi kérdést intézte jeles hazai társadalomkutatókhoz: “Volt-e a rendszerváltás időszakában értelme úgynevezett »harmadik útról« beszélni, és van-e realitása ilyen jellegű kezdeményezésnek az ezredforduló időszakában?” A beérkezett válaszokat az alábbiakban közöljük.

* * * 

Szalai Pál

Az Eszmélet körkérdése felveti: volt-e értelme a harmadik út keresésének 1989-ben és van-e ma? Megítélésem szerint a “harmadik út” kérdése ebben a században legalábbis az európai kultúrkör középponti problémája, de végső soron az egész világ vonatkozásában releváns – kb. 1921-29 óta, mikor kiderült, hogy

1. a kapitalizmus sem a nemzetek között kialakuló feszültséggócok kezelését, sem az anarchikus gazdasági viszonyok által előidézett társadalmi igazságtalanságok kezelését nem tudja megoldani (és ez a kettő össze is kapcsolódik);

2. a kapitalizmus kiküszöbölésére alkalmazott lenini út — tévút, mert a liberális demokrácia elégtelenségeit nem valamiféle mélyebb demokráciával akarja kiküszöbölni, hanem egyszerűen megszünteti a liberális demokrácia eredményeit anélkül, hogy valamiféle új típusú demokráciát alakítana ki (a kronstadti felkelés leverése után a szovjetek végérvényesen formális intézményekké váltak).

A civilizált világnak valamiféle új utat kellett keresnie. új és humanista utat, mely sem az államhatalom, sem a nagy pénzközpontok kezében nem enged túlzott hatalmat összpontosítani, amely egyben kidolgozza a politikai és gazdasági szabadság egy olyan típusát, melyben a szabad cselekvés nem pusztán a másikkal való versenyre, hanem a másik ember megsegítésére is irányul.

Ez a harmadik út nem jött létre, és mintegy “büntetésből” létrejött a torz harmadik út, a fasizmus: kapitalizmus és diktatúra. átvette a kapitalizmusból az önzés hiposztazálását, a totális államszocializmusból a szolgaság totalizálását. A harmadik út “új emberéhez”, a szabad és szövetkező emberhez bizonyára túl nagy ugrásra lett volna szükség egy, az első világháborútól elgyötört és a bolsevik veszélytől (részlegesen jogos) félelemben élő Európában. Az ugrás helyett zuhanás következett egy parancsoló-alávető és ugyanakkor önző, tehát szado-mazochisztikus embertípushoz.

A fasizmusok bukása, 1945 után eléggé kézenfekvő volt, hogy Európának most már csakugyan pozitív harmadik útra van szüksége, mely elkerüli az amerikai magánkapitalizmus és a “szovjet” államszocializmus végleteit, amely a liberalizmus és a szocializmus termékeny szintézisét hozza létre. Az 1945-48 közötti Csehszlovákia ilyen kísérlet volt (ha most eltekintünk attól a teljesen helytelen nemzetiségi politikától, mely Csehszlovákiában abban az időben folyt). ám a sztálini politika a maga érdekzónájában (Finnország kivételével) elfojtott mindenfajta “külön utat”, Kelet-Közép-Európára rákényszerítette a Szovjetunióban alkalmazott botrányos terrormódszereket. A másik oldalon, a főbb nyugat-európai demokratikus országokban a “jóléti állam” volt az a szint, ameddig a liberalizmus meghaladása megtörténhetett: az állam és a szakszervezetek korlátozták, de nem szüntették meg a kapitalizmust – igaz, hogy a fejlődés Hollandiában, Norvégiában, Dániában és Svédországban (és – talán – Izraelben) ezen a szinten “túlhaladt”: ezekben az országokban komoly szocialisztikus vívmányokról beszélhetünk (vagy legalábbis beszélhettünk).

Sztálin halála után a “szovjet” modell Kelet-Közép-Európában nagy válságba került, és e válság 1956-ban Magyarországon és Lengyelországban, 1968-ban Csehszlovákiában, 1980/81-ben Lengyelországban forradalmakban robbant ki. Ezek a mozgalmak elzárkóztak attól, hogy a kapitalizmust, vagy különösen – Lengyelországban és Magyarországon – a két világháború közötti feudálkapitalizmust kívánják restaurálni: az államszocializmus helyébe olyan rendszert kívántak állítani, mely a többpártrendszert a munkástanácsok rendszerével kombinálja. Ellenben 1989-ben, a bürokratikus államszocializmus összeomlása után ezekre az országokra kapitalizmust erőszakoltak. Ez a torzító “fejlődés” meg is hozta a maga “gyümölcseit”. Harc tört ki a “globális” (egyszersmind a “szocialista” menedzserréteggel összenőtt) és a “nemzeti” tőke között. Ebben a harcban a globális-komprádor tőke a reakciós neoliberalizmus jelszavait alkalmazza, a nemzeti tőke pedig még reakciósabb és ál-vallásos jelszavakat, esetenként fasiszta jelszavakat is. A nemzeti tőke ezen aljas irányzata ellen a neoliberalizmus nem képes eredményesen küzdeni, mert maga is antihumanista alapon áll: tulajdonképpen egy szelídebb és egy eldurvultabb antihumanizmus harcának vagyunk szemtanúi. A harc ezúttal világméretű: leírták már a “McVilág és a Dzsihád” ellentéteként. Én hazai vonatkozásában “Chicago és Pusztaszer” ellentéteként jellemeztem. (Bajos volna ugyanis a “neoliberalizmussal” szembeni ellenerőket az Iszlámra korlátozni. A hazai “pogány-kereszténység”, a Tőkéczkik, Makoveczek, Kunszabók és Bencsikek szellemisége fikarcnyival sem jobb, csak kisebb a hatása.)

Ilyen helyzetben a humanista erők perspektíváját egy új “harmadik út” kidolgozásában látom a neoliberalizmus sokszor “lágy”, de bizony nem egyszer pinochetien durva antihumanizmusa és a nemzeti-vallásos-antihumanista hisztériák között. Ennek a harmadik útnak tartalmaznia kell a szocializmus értékeit, azonban a demokratikus szocializmus értékeit, elsősorban úgy, ahogy azt Csehszlovákia és Chile haladó erői 1968-ban, illetve 1970-73 között meg akarták valósítani. A gyárakat munkástanácsok vezetése alá kell helyezni, az egyes termelői egységek közötti piaci versenyt rugalmas tervezéssel kell korlátozni. A politikai és szellemi szabadságot biztosítani kell, de az antihumanista erőket el kell taposni.

* * * 

 

Ferge Zsuzsa

A társadalmi biztonság mint közfelelősség az utolsó száz évben nyert polgárjogot, hogy az utolsó egy-két évtizedben ismét megkérdőjeleződjék. A szükségletek, amelyeknek kielégítésére intézményesített közös rendszerek jöttek létre, inkább nőnek, mint csökkennek. A közös források csökkentése viszont széles körben elfogad(tat)ott céllá vált. Ebben alapvető szerepet játszik a globalizált tőke, amely a piac szelídítését célzó korábbi intézményeket sorra elutasítja és visszaszorítja. E törekvések, amelyek tíz- és százmilliók biztonságát aláássák és jövőjét veszélyeztetik, nem találkoznak a többség helyeslésével a fejlett országokban sem.1

Ezért indult el nagyjából egyidejűleg három, az emberek gondolkodására hatni akaró folyamat. Az egyik a “régi” baloldali értékeket szeretné feléleszteni, a másik szeretne a régi bal és az új jobb között helyet találni, a harmadik pedig szeretné az emberek többsége számára elfogadhatóbbá tenni az új jobboldali tendenciákat. Mindhárom törekvést aláfesti az a felismerés, hogy a szótárat meg kell újítani: a régi klisék elkoptak, háttérzajjá váltak, az újjak meg, pőrén megjelenítve, taszítóak. S valóban a szemünk előtt folyik – többek közt – a javak elosztását legitimáló közbeszéd egyes kifejezéseinek értelemváltoz(tat)ása. Ezek között kitüntetett szerepe van a szolidaritás újra- vagy átértelmezésének.

Hosszú lenne a szó teljes előtörténetét vizsgálni, de valamennyi előzményre szükség van. Politikailag sokan úgy véljük, hogy a szolidaritás a francia forradalom “szentháromságából” a testvériség rokon fogalma. Ezt Wallerstein is így gondolhatja, amikor a következőket írja: a testvériség “a francia szentháromság mostohagyermeke”, amely “mindig csak kegyesen odabiggyesztett függvény volt (a szentháromságon), s amelyet az egész hosszú 1789 utáni kulturális mezőben senki nem vett komolyan” …(legalábbis 1968-ig). (Igaz), “a testvériség szörnyű nehézségek árán létrehozandó építmény, s mégis, ez a törékeny lehetőség a valóságos alapja a szabadság és egyenlőség együttes megvalósításának”.2 A szociológia a mai napig Durkheim értelmezését veszi alapul, s ennek nyomán (a társadalmi munkamegosztáson kialakuló, vagy ahhoz kapcsolódó) össztársadalmi viszonyrendszert ért rajta. Parsons értelmezésében “Egy közösség szolidaritása lényegében azt fejezi ki, hogy mennyiben (és milyen módon) várható az, hogy a közös érdek érvényesül az egyes érdekével szemben, ha e kettő szembe kerül egymással”.3 Durkheim nyomán a szolidaritás nemcsak a francia tudományosságban, hanem a gyakorlati politikában is kulcsszóvá vált. A századelő ‘szolidarizmusa’ talaján jött létre a kölcsönös segítő társulások sora, amelyek a később össztársadalmivá váló társadalombiztosítás előfutárai voltak.

A modern jóléti rendszerek kialakulását elemzők az elosztás-újraelosztás problematikájához és konfliktusaihoz kapcsolják a szolidaritás fogalmát. A makroszintű szolidarisztikus elosztás előzményei valóban lehetnek (mint Franciaországban) a kisközösségi szolidaritások, de értelmezhető a karitász, a jótékony adakozás is előképként. Baldwinnál voltaképpen mindkét közelítés megtalálható. “Amíg hatalom, gazdaság és csekély kockázatok egyetlen csoportnál összpontosultak, addig e szerencséseket kevéssé érdekelte (a társadalom egészét átfogó) szolidaritás… Amíg a szerencsések és privilegizáltak a társadalmi kiváltságok szakadéka fölött kerültek csak szembe a szegényekkel, addig csupán jótékonyság volt lehetséges, nem pedig szolidaritás.” …Az átfogó szolidaritás a közös kockázatok felismerésével vált lehetségessé. “Amikor a tudatlanság fátyla felemelkedett”, mind többek számára világossá vált, hogy a közös megoldás gazdaságilag is racionális. Baldwin úgy látja, hogy “félrevezető a szolidaritást… az altruizmus analogonjaként felfogni. Az altruizmus egyéni érzés, s többnyire a hasonló beállítottságúak szűk körére korlátozódik. A szolidaritás, ama kevés esetben, amikor egyáltalán létrejött, az általánosuló és kölcsönös önérdekekre épül.”4 Ugyanezért nem azonosítható egyébként a jótékonysággal (karitásszal) sem, amely egyoldalú adományozást jelent, jogok, jogosultságok nélkül. Viszont “a társadalmi szolidaritás nem más, mint jogokban kifejeződő igazságosság” (uo. 31.), s épp e jogokon alapul a társadalmat átfogó kölcsönösségi viszonyrendszer.

Nem állítom persze, hogy a szolidaritás, karitász, altruizmus fenti meghatározásai mindenki által elfogadottak lennének – sokféle értelmezés él egymás mellett. Annyi azonban igaz, hogy a modern szociálpolitikában a leginkább érvényesnek tekintett közelítés az, amely a szolidaritást makroszinten értelmezi, és a társadalmi integráció szövetének tartja. Ezért érdekes, hogy ma hányféle értelmezéssel találkozunk.

Valóban úgy látom, hogy folyik szavak értelemváltoz(tat)ása. A többé-kevésbé hagyományos baloldalon ez a politikai legitimációs válsággal függ össze (amelybe persze az államszocialista önkényuralom jócskán besegített). Ezért azok is igyekeznek új szavakat találni a hitelt vesztett régiek helyett, akik nem nagyon akarnak megalkudni, akik máig hisznek a felvilágosodás értékeiben. Ilyesfajta törekvésnek látom például azt – bár a szerző ezzel talán csak részben értene egyet -, hogy Amartya Sen teljesen új fogalomrendszerrel igyekszik összeegyeztetni a szabadság-egyenlőség antinómiát. Szerintem ugyanis ilyesfajta célt szolgál mindaz, ahogyan a negatív és pozitív szabadságot (újra)értelmezi,5 mindpedig az, ahogyan a képesség, vagy talán ‘képesnek levés’ (capability) fogalmát bevezeti és értelmezi. Mindkét esetben olyasmiről van szó, hogy a szabadsághoz az is hozzá tartozik, hogy lehessen használni, hogy az ember (megfelelő források segítségével is) “képessé váljon” a szabad választásra, illetve egy adott társadalomban való megfelelő funkcionálásra.6 Mindehhez természetesen források kellenek, s ezeket nehéz (akár kényszer-) szolidaritás nélkül összeszedni. Egy újabb fogalom-kereső kísérlet a “társadalom minősége” bevezetése, amely “az Európai Unió céljaira vonatkozó új szemlélet alapja lehet”.7 Hogy valóban a “régi” értékekről van szó, az a szerzők definíciójából kitűnik. A társadalmi minőségben az fejeződik ki, hogy a polgárok hogyan tudnak részt venni a közösség életében, amely viszont arra épül, hogy milyen szintű a szociális biztonság, a társadalmi összetartozás és szolidaritás, az autonómia és hatalommal felruházottság (empowerment). A társadalom minősége mára az Európai Unió szintjén elfogadott fogalommá vált, s bekerült az ő szótárukba is. Vagyis a szolidaritás és társadalmi integráltság továbbra is kitüntetett szerepet kap – csak új mezben jelennek meg.

A kevésbé régimódi, pragmatikusabb, vagy épp megalkuvó “új-baloldal” másként működik. A pragmatizmus motívumai egyszerűek: kellenek a szavazatok, éspedig főként középről vagy középjobbról, hiszen balról nem fenyegeti ellenfél a mai szociáldemokráciát. Pontosabban: szükség van a régi szavazóbázisra is, az újra is. A másik motívum a hazai és főként a nemzetközi tőke megnyugtatása. És természetesen, minthogy a hatalomgyakorláshoz erre – minden cinizmus nélkül – szükség van, igyekeznek reagálni az új – ökológiai, globalizációs – kihívásokra, amelyekre a szociáldemokráciának hagyományos válasza nem volt. A “harmadik út” (ill. ennek Giddens által nyújtott elméleti megalapozása)8 jól mutatja e sokarcúságot. Számtalan tételével a legrégivágásúbb szociáldemokrata is egyetérthet, míg másokról azt gondolhatja, hogy a megerősödött piaci hatalomnak szívből vagy színből tett engedmények. Az elsők közé tartoznak az olyan deklarációk, minthogy “európai összefüggésben szemlélve kulcsfontosságú a jóléti kiadások szintentartása”, vagy “a jóléti állam reformja nem jelentheti annak szociális hálóvá redukálását”. Ilyen elem az egyenlőség, mégpedig nem is csak az esélyegyenlőség központi értékének ismételt hangsúlyozása. Az olyan kreatív fogalmi újítások tára sem lebecsülendő azonban, amelyek valóban nemcsak színből, hanem szívből jövő engedményeknek is utat adnak. Ilyen például a felelős kockázatvállalás értelmének kiterjesztése a hagyományos piaci viszonyokon kívülre, s ezzel (a korábban mondottakkal ellentétben) a közfelelősség sok területéről való visszavonásának burkolt ígérete. Az egyik legveszélyesebbnek tűnő elem a “Nincs jog felelősség nélkül” jelszava. A jogok-felelősségek egyensúlyba hozatala az egyik leghangosabb, sok szempontból indokolt mai igény – azonban következetes és rövid távú érvényesítése veszélyeket hordoz. A Brit Munkáspárt választási kiáltványa a “beruházó állam” (ugyancsak új) fogalmához kiadás-átcsoportosítást kapcsolt: “a nemzeti jövedelemből többet fogunk oktatásra fordítani… miközben csökkentjük a gazdasági és társadalmi ‘selejtekre’ fordított összegeket”. A Tony Blair vezette kormányzat tevékenységének elemzői közül egyesek ezóta szoronganak attól, hogy hogyan is fogja a politika a “selejteket” (failures) meghatározni.9 Mindenesetre, a “nincs jog felelősség nélkül” jelszava a politika számára elsősorban azt jelenti, hogy “nincs segély munka nélkül”. A csak munka ellenében kapható segély gyakorlatába viszont belefér, sőt, beletartozik a kényszerrel való munkavégeztetés vagy ennek megtagadása esetén a léthez való jog megvonása akár fogyatékosoktól vagy gyermeküket egyedül nevelő szülőktől is. Ez még forrásokban bővelkedő országokban is a legveszélyesebb szociálpolitikai váltáshoz, a legelemibb emberi és társadalmi jog, a léthez való jog tagadásához vezethet. A szolidaritás a harmadik utas szövegekben ritkán fordul elő – nem kulcsszó.

A harmadik átértelmező tendencia mögött is – furcsa módon – a baloldal fenyegető kísértete lebeg. Ebben az esetben azonban nem arról van szó, hogy lejáratottnak vélt fogalmak helyett kell újakat keresni, hanem arról, hogy még mindig vonzónak vélt baloldali fogalmaknak kell új, a neoliberális ortodoxiával összhangban lévő értelmet adni. E törekvésre számtalan példát lehet találni az egyenlőség esély-egyenlőtlenségre redukálásától az “egyenlő közteherviselés” jelszaváig, amely ezzel a szófordulattal kívánja felváltani a progresszív közteherviselést egységes arányú, vagy akár egységes összegű adó- vagy járulékrendszerrel. A szavak átértelmezéséért folytatott versenyben paradigmaértékűnek tekintem a “szolidaritás” kifejezés sorsát. A törekvés végeredménye az, hogy a szolidaritás fogalmából eltűnik a kölcsönös viszony is, a társadalmat átfogó jelleg is, s össztársadalmi kapcsolati hálóból a gazdagok szegények iránti kötelezettségévé válik. így kívánja igazolni azt, hogy miért a segélyezés-típusú ellátások a “posztmodern” szociálpolitika kitüntetett eszközei.

E törekvésben kitüntetett szerepe lett Kornai Jánosnak, aki már több írásban közzétette a jóléti reformhoz javasolt két “etikai posztulátumát”. Az első “az egyén szuverenitásának” követelményét állítja fel, amely a jóléti szektorban megvalósulni engedi a szabad választás elvét. (Pillanatnyi témámon kívül esik, hogy mennyire leszűkül itt a szuverenitás elve – mondjuk például Sen értelmezéséhez képest.) A második elv kapcsolódik szorosabban az itt vizsgált kérdéshez. Ez ugyanis a szolidaritásról szól: “(Szolidaritás) Segíteni kell a szenvedőket, a bajban lévőket, a hátrányos helyzetűeket. …A szolidaritási elv azt sugalmazza, hogy az egyéni és közösségi karitatív tevékenységeken túlmenően a közösségnek állami redisztribúció útján is segítenie kell a szenvedőket, a bajba jutottakat, a hátrányos helyzetűeket… A szolidaritási elv érvényesítése célzott állami támogatásokat igényel, nem pedig univerzális jogokat…” A szerző helyesli azt, hogy mindenki képes legyen legalább alapvető szükségleteit kielégíteni, vagy, hogy legyen valamilyen (akár választott biztosítónál kötött) kötelező minimális biztosítás a jövő bajok kezelésére10 – de a “szolidaritás elvét csak azokkal kapcsolatban kell érvényesíteni, akik önerejükből nem képesek kielégíteni még az alapvető szükségleteiket sem”, vagy “nem képesek megfizetni a kötelező biztosítást”.11

Bokros Lajos a magyar államháztartási reform kidolgozásakor (1995-ben) csak gazdasági indokokkal érvelt az állam szociálpolitikából való visszavonulása és a piacosítás mellett. Ekkor még a társadalombiztosítást egybetartó “kényszerszolidaritás” radikális elutasítása volt napirenden. 1998-ban azonban, amikor Bokros a reform értékelését végzi el, Kornai erkölcsi elveit is felhasználja (ön)igazolásra. Miután kifejti az univerzális ellátások és a széles körű, magas színvonalú társadalombiztosítás hátrányait, illetve a célzott segélyezés előnyeit, összefoglalóan minősíti a reform egészét: “Az egyéni autonómia és a magánválasztás vágyán túl, amelyek egy piacgazdaságban a gazdasági növekedés fő hajtóerejét jelentik és a hatékonyság garanciái, azt hiszem, hogy az átfogó államháztartási reform végső értelme a több társadalmi szolidaritásra törekvés. Minthogy a hagyományos redisztribuciós rendszerek (nyugdíj, egészségügy, oktatás) nagyrészt kimerítették belső dinamizmusukat, mind követelőbb szükséglet e rendszerek alapjának újradefiniálása, s ez az alap a társadalmi szolidaritás.”12 Ez a szolidaritás egyértelműen megfelel a Kornai adta értelmezésnek: a szűkölködők segítését jelenti. Az állami újraelosztásnak csak azokat kell elérnie, akik teljesen elesettek, és soha semmilyen munkára, járulék- vagy adófizetésre, ellenszolgáltatásra nem képesek. A többiek esetében a jövedelemhez, illetve szükségletkielégítő javakhoz való hozzájutás a piaci mechanizmusok segítségével történik, legyen az közvetlen adás-vétel, vagy bármilyen – pl. biztosítási – piaci szerződés. Minthogy az államháztartási reform ilyenformán az önfelelősség maximálisra fokozását, az emberek átgyúrását szolgálja, Bokros úgy véli, hogy ez “sokkal nagyobb arányú átalakulás, mint az 1989. évi politikai rendszerváltás …mély, átfogó társadalmi forradalom …nem kevesebb, mint egy civilizációs váltás…” (uo. 568.). Sajnos, attól félek, hogy igaza lehet. Ha az állam ilyen mértékű visszavonulása megvalósul, akkor valóban új civilizációval, a modern európai értelemben vett civilizáció elsatnyulásával, a decivilizációval fogunk találkozni.

Nyomasztó, de tudomásul kell vennünk: széles kör számára legitimitást nyert a jövedelmek korlátlan egyenlőtlensége, a társadalmi kizárás, az egyéni önzés kultusza, a közfelelőség gyengítése. Ezen új gyakorlatok igazolása azonban ma is a három klasszikus érték – szabadság, egyenlőség, testvériség – nevében történik, csak épp e fogalmak felismerhetetlenségig történő újraértelmezésével.

Az ilyen csalások lehet, hogy előbb-utóbb lelepleződnek. És akkor talán kicsit több esélye van valami másnak. Magam szkeptikus vagyok abban, hogy a képességek kiteljesítésének vagy a társadalmi minőség javításának ma nálunk sok tere lenne – még akkor is, ha az ilyen irányba mutató gondolkodást nélkülözhetetlennek tartom, s én sem tudom feladni. De arra talán nálunk is van lehetőség, hogy egy, a mi körülményeinkre alkalmazott harmadik úthoz kapcsolódó gondolatrendszer kiformálódjon, amely legalább esélyes ellensúlya lehet az új ortodoxiáknak.

 

Jegyzetek

1 Stefan Svallfors and Peter Taylor-Gooby (eds), 1999. The End of the Welfare State? Public Attitudes to Staete Retrenchment. London: Routledge

2 Wallerstein, Immanuel, 1991. Unthinking Social Science. The Limits of Nineteenth Century Paradigms. Cambridge: Polity Press: 22.

3 Parsons, Talcott. ‘Social Systems’. In: D. L. Sills (ed.) The International Encyclopedia of the Social Sciences. The Macmillan Company and The Free Press., Vol. 15. 459-473., 461.

4 Peter Baldwin, 1990. The politics of Social Solidarity. Class Bases of the European Welfare State 1875-1975. Cambridge, New York: Cambridge University Press: 229.

5 Sen, Amartya, 1992. Az egyéni szabadság mint társadalmi elkötelezettség. Esély, 1.

6 Sen, Amartya, 1983. ‘Poor, Relatively Speaking’. Oxford Economic Papers, 153-169; Sen, A. K., 1985. Commodities and Capabilities. Amsterdam: North-Holland; Sen, Amartya, 1983. Capability and Well-being. In: Nussbaum, Martha and Amartya Sen, (eds.) The Quality of Life. Oxford: Clarendon Press, 30-53.

7 Beck, W., L. van der Maesen, A. Walker, 1997. The Social Quality of Europe. The Haugue-London-Boston: Kluwer Law International: 3., 267-8.

8 Giddens, A., 1999. A harmadik út. A szociáldemokrácia megújulása. Budapest: Agóra Marketing

9 Deakin, N. és R. Parry, 1997. The Treasury and Social Policy After the 1997 Elections, (Paper presented to the annual conference of the Social Policy Assocoation, Lincoln, July 1997).

10 ”A 2. Elv fényében érdemes átgondolni a jövőre vonatkozó bizonytalanság problémáját. Lehet, hogy ma nem szorulok rá senkire, de a jövőben rászorulhatok. Igen, de az 1. Elv értelmében elsősorban magamnak kell felkészülnöm a jövendő bajokra, megtakarítással és tartalékképzéssel, továbbá azzal, hogy önként kötök kommerciális jellegű magánbiztosítást…” (Uo. 20.)

11 Kornai János, 1998. Az egészségügy reformjáról. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 18-21.

12 Bokros Lajos, 1998. ‘The Unfinshed Agenda’. In: Bokros Lajos and Jean-Jacques Dethier (eds.) Public Finance Reform during Transition. The Experience of Hungary. Washington: The World Bank, 535-568., 537.

* * * 

 

Tamás Pál

A nyolcvanas évek óta a baloldali politikai formációk azon fővonulatát, amely a New Leftre sajátos kulturális idegenkedéssel tekintett, harcos ideológiaellenesség jellemezte. A szociáldemokrácia magát – a kommunisztikus mozgalmakkal szemben – amúgy is mindig pragmatikusabbnak, ideológiától függetlenebbnek érezte. Sokfelé hatottak a hatvanas években a pártpolitika pólusaitól függetlenül megjelenő, az “ideológia halálát” váró, előrejelző angolszász szövegek. A 89 utáni posztszocialista világban erre a beszédmódra, gondolkodási stílusra rakodtak rá az “igazán már nincs is jobb és baloldal többé” üzenetet közvetítő programtöredékek. Ideológiáról többé-kevésbé összefüggő rendszerként a 80-as években inkább a politikai jobboldalon lehetett beszelni.

A Harmadik út-programok megjelenése a 90-es évek közepén tulajdonképpen ideológiai fordulat, vagy legalábbis fontos cezúra. Ismét megfogalmazódik valamilyen összefüggő – bizonyos elméleti kiindulópontoktól sem idegenkedő – program iránti igény a baloldalon (vagy legalábbis azon a térfélen, amely hagyományosan a baloldalé volt).

A 80-90-es évek kapitalista reneszánsza láthatóan kikezdte a Szolidaritás-Igazságosság-Szabadság szentháromságát. A felmerülő kérdések világosak. Az erózió visszafordíthatatlan, vagy azért még tehető valami? S ha igen, akkor milyen áron?

Az alapkérdésekre, persze, egyelőre nincsenek igazi válaszok. De legalább a problémákat kezdjük világosabban látni.

(a) Vajon mennyire üríti ki, szűkíti le a nemzeti kormányok mozgásterét a globalizáció egyenes következményeként felerősödő transznacionális döntéshozatal? Félelmeink közismertek, de vajon mennyire bizonyítottak – nem általában, hanem az egyes konkrét területeken külön-külön? És a nemzeti kormányok mozgásterének összeszorulása egyformán megy-e végbe a nagy és a kis országok esetében? Nem lehetséges-e, hogy ez most inkább a nagyobb országok problémája, mert ezek mind ez ideig azt hitték, van önálló kormányzati játékterük, s most nyilvánvalóvá vált, hogy azt (vagy annak nagyobb részét) elvesztették? A kicsik ezzel szemben már régóta tudták, hogy játékterük a nemzetközi rendszerben amúgy is szűk, és hogy azt mind a multinacionális vállalatok, mind a nagyobb nemzetállamok korlátozzák. Ily módon a nagyobb nemzetállamok legyengülése (ami azért nem megy magától értetődően egyszerre és azonos sebességgel végbe – lásd az új balkáni háborút!), tulajdonképpen egyszerűen homogenizálja a kicsik körül a nemzetközi környezetet (abban meghatározó módon nagyvállalatok és nemzetközi szervek maradnak lábon). Ez pedig a politikacsinálás szempontjaiból részben azért esetleg felfogható könnyebbségnek is. Az egyneműbbé váló, azonosabb rugóra járó környezetben végül is egyszerűbb eligazodni.

(b) Valóban legyengülnek a kormányzat és a civil társadalom közötti közvetítő intézmények, individualizálódnak a kockázatok. A 89 utáni változások a mi régiónkban azonban mindmáig nem építettek ki erős civil társadalmat. A közvetítő intézmények tulajdonképpen eddig is erősebbek voltak, mint ami felé a civil oldalon közvetítettek. Ebből következően meghatározó módon a civil szervezetek is felülről épültek ki (a kivételekkel együtt is a környezeti tárca és külföldi források tartották életben a zöldeket, a nyugati feministák az itteni radikális nősejteket stb.). A közvetítő intézmények meggyengülése talán hozzájárulhatna ahhoz, hogy ennek a szférának megnőjön a helyi problémaérzékelési képessége (hajlandósága).

(c) A hagyományos értékek eróziója vagy összeomlása (melyik is?) elvben valóban antiszociális viselkedési formák felerősödéséhez és a család gyöngüléséhez vezet. Kérdés azonban, hogy az államszocializmus évtizedei a magyar társadalomban nem konzerváltak-e sok mindent amúgy is túl? Nem vesz-e amúgy is körül bennünket sok olyasmi, ami működő ipari társadalmakban amúgy is már eltűnt, felolvadt? S akkor ezek destabilizálásában nem játszik-e végső soron pozitív szerepet a globalizáció? Nem söpör-e el sok olyasmit, aminek amúgy is már meg kellett volna semmisülnie?

A Harmadik út-koncepciók sokszálú előtörténetéből kiemelhető a 19. század végén XII. Pius pápa, vagy teljesen más kulturális környezetben a 30-as évek kelet-európai radikalizmusának a kapitalizmus és a szocializmus közötti Harmadik útja. A Harmadik út, persze, mindig mást jelent. Piusnak a keresztény szolidaritást a piacgazdaságban. A neonarodnyikoknak valamilyen etnikai kollektivizmus újjáélesztését. S ugyanígy változnak a politikai mozgalmak az újabb Harmadik út-elképzelések mögött is. A kommunista időkben azután a demokratikus szocializmus a Harmadik út, később maga a szociáldemokrácia, azután pedig a szociális piacgazdaság. S most itt vannak az globalizációs-adaptációs programok. De akárhogy is változnak a divatok, a Harmadik út, mint új ideológiai hullám, a posztszocialista baloldal szempontjaiból különösen kedvezőnek tűnik. A Harmadik út-koncepciók bizonyos fokig amúgy is lenullázzák a korábbi baloldali programokat és így az új helyzetben el lehet felejteni, hogy 1989 után a mi vidékünkön a magukat baloldalinak nevező politikai formációk valamilyen mértékig legitimációs problémákkal küzdöttek, és sajátos ideológiai vákuumban működtek. Ebből a szempontból igen fontos, hogy az első hazai Harmadik út adaptációk az újat a 60-as évek társadalmistruktúra-vitáinak gondolati világából próbálják kiemelni. Akkor döbbent rá a nemzetközi baloldal, hogy a hagyományos munkások fogynak, hogy az értelmiség és egy új középosztály egyre fontosabb politikai bázissá válik. Az akkor meghirdetett stílusváltás, amiből persze csak hellyel-közzel valósult meg valami, a mozgalom “alá” próbált így új politikai-társadalmi támogatást építeni. A mostani vita azonban nem erről, hanem a “kibékülés a kapitalizmussal” lehetőségeiről és feltételeiről szól. A fő probléma nem egyszerűen a közvélemény “középre rendeződése”, hanem most már a globalizáció. Ebben az értelemben a hazai gyakorlat egyelőre kevéssé inspiráló. 1994-98 között a szociálliberális kormány természetesen “kapitalizmust épített” (e formulák ideológiai korlátairól nem itt és most kell értekeznünk), de célmodellje a klasszikus és nem a reformált kapitalizmus volt. Mindent összevetve, itt most nem egy régi játékban alkalmazható új stratégia (ahogy azt, például a magyar baloldal ideologizált kisebbsége hiszi), hanem egy valóban új játék lehetősége jelent meg horizontunkon.

így tehát először is a terminológiáról. Az eredeti brit vita konnotációja számunkra érdektelen (de mindenesetre nehezen érezhető). Az angol baloldal kritikusabb része számára a kifejezés túlságosan felülről érkezik, s nem az európai hagyományokból származik. Amerikai ízű, lényegében clintonista. Túl közvetlenül rímel az Elnök “háromszögelési” (triangulation) stratégiájára. Clinton kétségtelenül használja a Harmadik út kifejezést, például év eleji, ún. Uniós Beszédében, amikor kijelenti: “túljutottunk a múlt steril vitáin a kormányt ellenségnek, illetve megoldásnak tartók között. Amerikai honfitársaim, találtunk egy Harmadik Utat.” A hatás hosszabb távon azonban mintha fordítottnak tűnne. Inkább az amerikainál kétségtelenül kiforrottabb angol ideológiai konstrukciók kezdenek mostanában erősebben hatni Amerikában is. Egyébként az angol munkáspárti politikatervezőkre a svéd szocdemek hagyományos aktív munkaerőpiaci politikája az amerikaiakénál bizonyítottan nagyobb hatással volt.

Akárhogy van is, a fogalom használatában három nagy elágazást láthatunk:

(a) A Harmadik út köztes megoldásként fogalmazódik meg, világosan kirajzolódó alternatívák között:

  • társadalomszervezési elvek (kapitalizmus-szocializmus) között,
  • elosztási elvek (piac-állam) között,
  • különböző kapitalizmusmodellek között,
  • ideológiák (Régi Bal, új Jobb) között.

(b) A Harmadik út tulajdonképpen a 80-as évek neoliberális projektjére reagáló megújított szociáldemokrácia.

(c) a Harmadik út különböző eredetű gondolatok és programelemek heterodox együttese (ilyen például a “Radikális Centrum” koncepciója, amely tudatosan meg akar szabadulni a “baloldali” márkanévtől is). A Harmadik út lényegében reakció a politika szakadozottságaira, arra, hogy most egyfajta diszkontinuitás tűnik alaphelyzetnek, s ilyenkor a korábbi elkötelezettségek úgyis lenullázódnak.

A valóságban ennek az ideológiának vannak gyakorlatiasabb kezelésmódjai is. Ebből kettő látszik. Az elsőnél a Régi Baloldal címkéje alatt összefogjuk a késői szocialisztikus koncepciókat, s ezt a csomagot premodernnek kikiáltva, mindent, amit csak kívánunk, egy másik ellencsomagba összerakva elnevezünk modernnek. S ez lesz a Harmadik út. A másodiknál mindent, amit az új szocdem kormány csinálni akar, összefoglalva elnevezi Harmadik útnak, majd, amit nem akar, elnevezi Első és Második útnak. Van, aki szemében ez veszélyes szellemi lustaság, én azonban megbocsájtóbb lennék a gyakorlatiasság ilyen megjelenéseivel szemben (ha ezek már a mi mozgalmainkban is láthatók lennének). A mozgás koreográfiája azonban Kelet-Közép-Európában szükségszerűen más. A brit Harmadik út most elsősorban a Régi Ballal szemben fogalmazza meg magát. Ennek viszonylag virulens és kiterjedt idearendszerét akarja első fokon meghaladni. A thatcherizmus már régóta halott, a militáns nacionalizmusokat egyelőre nem kell annyira komolyan venni. A “posztszocialista” politikai homokozó szerkezete más. Virulens, meggyőzendő vagy felmorzsolandó kemény baloldali koncepciók itt majdhogynem nincsenek. Viszont élnek a nemzeti konzervativizmus Nyugat-Európában már ismeretlen változatai. Ráadásul ezek az importált angolszász konzervativizmus furcsa új importképződményeivel keveredve kezdenek aktivizálódni. Ezért nálunk a Harmadik út főfrontja itt, s nem a Régi Ballal szemben húzódik.

A Harmadik útban nincs egyetlen világosan megragadható, vagy körülírható Nagy Idea, nincs Központi Gondolat. Itt inkább közepes nagyságú ötletek rendszereiről lehet szó. Stuart White (MIT) öt ilyen elvet emel ki:

  1. Az állam az esélyteremtő szolgáltatások és javak juttatását garantálja, de ezeket nem feltétlenül maga szolgáltatja.
  2. Affinitás a kölcsönösség elve mint a baloldali eszmék megvalósításának eszköze iránt. Olyan adópolitikai eszközök használata, amelyek a (viszonylagos) szegényeket is megtakarításokra próbálnak meg ösztönözni.
  3. Új elképzelések az állam pénzügyi rendszeréről (az állami garanciavállalási szerepből következően).
  4. Alkalmazáscentrikus szociálpolitika (Robert Haveman kifejezése).
  5. “Részvénycentrikus egalitarizmus” [asset-based egalitarianism]. Vagyis az állam nemcsak vagy nem elsősorban jövedelemelosztással foglalkozna, hanem olyan készségek, képességek és körülmények újraelosztásával, amelyek segítségével a piacon nagyobb valószínűséggel a győztesek közé lehet kerülni.

Egy másik felfogás (Paul Thompson) megpróbálja egymástól elválasztani a Harmadik út kulcselemeit és másodrendű elemeit. Eszerint a Harmadik út nem átfogó társadalompolitikai vízió, hanem sokkal korlátozottabb terjedelmű program. Kemény magja tulajdonképpen három elemből: a munkaerőpiacokra, a közvetlen munkahelyre és a jóléti állam működésére irányuló összekapcsolódó elképzelésekből áll. Adott országban és időszakban ehhez még más is hozzájöhet. De az alapmodellek tudatosan nem terjednek ki egy sor területre (így például nem foglalkoznak külpolitikával, identitás-kérdésekkel, a nemzeti üggyel stb.). Természetesen abból, hogy a Harmadik út aktuális brit változataiban ezek a politikák mellékes vagy elhagyható problémákká degradálódnak, még egyáltalán nem következik, hogy ennek más Harmadik út csomagokban is így kell történnie. Egy magyar Harmadik út-változatban például elképzelhetetlen, hogy a globalizáció kezelésének kérdései kapcsán ne történjen kísérlet a nemzeti probléma újrafogalmazására.

Természetesen, a Harmadik út-felfogások sem egyneműek. Kissé leegyszerűsítve egy 2 × 2-es mátrixba rendezhetők. Ennek egyik metszetét a társadalomszerkezeti változásokról, a másodikat pedig a politikacsinálás kívánatos modelljeiről alkotott felfogások rajzolják ki:

  Radikális centrum Klasszikus balközép
Pragmatikus politikacsinálás 1. középosztály-építés 2. mozgalom-rekonstrukciós megközelítés
Értékcentrikus politizálás 3. dezideologizálás 4. civiltársadalom-építő fundamentalizmus

így tehát négy Harmadik út-modellel érdemes foglalkozni. A középosztály-építés programja (1) pragmatikus fogantatású, ugyanakkor a klasszikus balközép elképzelésektől messze van. Inkább a Radikális Centrum vonzáskörébe tartozik. A mozgalomrekonstrukciós modellek (2) elsősorban a civil társadalom rekonstruálására összpontosítanak, de pragmatikus megfontolásokból. A dezideologizálás (3) programelemei értékcentrikusak és aláhúzottan centristák, a hagyományos baloldali struktúráktól távolodnak. Végül ebbe a sorba tartozik még az a “civil fundamentalizmus” (4), amely az értékkészlet megújítását mindenekelőtt egy maximálisan baloldali civil társadalom ideáinak felmutatásában látná. A modelleket – különböző intenzitással – a Harmadik út ideológusai vitatják, kormányzati koncepciókba egyelőre azonban inkább a (2) és (3) és talán kisebb mértékben az (1) tartozna. A középosztály-politika egyébként egyáltalán nem jelenik meg akkora súllyal a konkrét politikacsinálás hétköznapjaiban, mint ahogy ezt itthonról elképzeljük. A nagy NEXUS vitában (lásd források) még maga a kifejezés is kifejezetten elvétve fordult csak elő.

Ahogy a kis mátrixból is látható, a társadalomszerkezeti változásokról alkotott Harmadik út-felfogások két pólus köré rendeződnek. Az elsőt Radikális Centrumnak, a másodikat Klasszikus Balközépnek nevezzük.

A Radikális Centrum abból indul ki, hogy nem származnak előnyök abból, ha az új munkáspárti kormányprogramban túl sok hagyományos baloldali elem lenne. E felismerésnek az elnevezésekben, címkékben is meg kell jelennie. A győzelem csak (társadalmi) koalíciós bázison lehetséges, és a középrétegeket is e szövetségen belül kell tartani. A választási siker szempontjából ellenjavallt minden olyan utalás, amely az állami kiadások növelésére, következésképpen az adók esetleges növelésére utalhatna. így a források szükségszerűen korlátos voltából következően nyilvánvalóan kimaradnak a programból azok a lehetséges lépések, amelyek ilyen eszközök nélkül kivitelezhetetlenek. A szociális védelem szükségszerűen a legelesettebbekre, pontosabban a “máris kizártakra” összpontosul (s közülük is kiemelten kezeltek azok, akiknek környezete a társadalom más részeire – bűnözés bázisaként, vagy máshogy – veszélyes lehet). Miután itt talán a társadalom 10%-áról lehet szó, az ügy jelentős állami forrásösszpontosítás nélkül is kezelhetőnek tűnik. A szociális gondoskodás alapértéke itt elsősorban nem a társadalmi szolidaritás, hanem a többség számára megragadható társadalmi béke lesz (ez, bármennyire cinikusan hangzik is, a középosztály életminőségének javulásában jelentkezik). Ebben az értelemben a szociálpolitika végül is a középosztályt szolgálja, s ezzel válik a centrista politika fontos alkotóelemévé. Ily módon, ugyan szociális bevételei stagnálnak (amit önmagában csökkenésként él meg), a középosztály a közvetetten elért életminőség-javulást mégis élvezheti, s így a “lenti” szociális támogatás is politikai szövetségerősítővé válhat fent és középen.

A Klasszikus Balközép felfogása ezzel szemben a hagyományos mérsékelt bal programjának valamilyen modernizált változata lenne. Elfogadja a korlátozott forrásokat, de mégis úgy hiszi, van tér a manőverekre. Igen lényegesnek tartja a jóléti szolgáltatások univerzális voltát. Ez az univerzalizmus több szinten is kívánatos. Először. A magasabb adók problémákat jelentenek, de végül is a dolog így mégis hatékonyabb. A középosztály számára olcsóbbak a magasabb adókon keresztül biztosított általános szociális vívmányok, mint ezek kiváltása alternatív magánszolgáltatásokon keresztül. Ha például a biztosítás kellően tömeges, a nagyságrendből ez szinte automatikusan következne is. Másodszor. Az univerzalizmus elengedhetetlen a szegények vagy majdnem szegények ügyeinek kezeléséhez. A középosztály aligha megy bele olyan szociális sémákba, amelyekben önmagát úgy elkülönítené, hogy az érintetteknek az általános sémán kívül még magánbiztosításokhoz is folyamodniuk kell (az, hogy nálunk egyelőre ezt még jól tűri, s így egyelőre a nemzetközi trenddel szemben mozog, valószínűleg vagy ideiglenes ügy, vagy – minden szöveg ellenére – e réteg számára az adóterhek így sem kibírhatatlanok). Harmadszor. A nemzeti szociális intézményháló egy sajátos összetartozásérzést, a közös sors illúzióját is kínálja. Ez felfogható valamilyen lelki komfortérzésként is.

A másik dimenzió a politikacsinálás alapirányai mentén bontja két osztályra a lehetséges akciókat. A pragmatikus megközelítés lentről építkezik. Nem jelöl ki előre valamilyen ideológiai mezőt, nem állítja, hogy vannak kötelező alapértékei, amelyeket azután a politika tűzön-vízen át megvalósít. És azt sem nagyon mondja, hogy konkrét lépései ilyen vagy olyan alapérték egyetlen lehetséges megvalósítását, érvényesítését jelentik. Intuitíve kijelöl valamilyen politikairányokat (tulajdonképpen a beavatkozási területek egymáshoz mért prioritásaiból építkezve), majd e politikanyaláb köré rendel kereteket. S ez lesz a szűkebben vett ideológia.

Az értékcentrikus politikacsinálás ellenkező irányban és sorrendben működik. Megpróbál közös ideacsaládokat kiemelni. Tisztázza, hogy milyen új-régi értékek köré kell a cselekvési programoknak rendeződniük, majd megkísérel ezeknek megfelelő akciókat megtervezni – tulajdonképpen felülről.

A baloldali politikacsinálás viszonylag gyakrabban a második, s nem az első fonalra fűződött fel, és mindezidáig ott, ahol az új szocdem kormányok valamilyen, a Harmadik úthoz hasonló programmal kísérleteztek, majdnem mindenütt pragmatikus ideológiaépítés figyelhető meg. Itt említésre méltó probléma, hogy azok az akciócsírák, amelyek nálunk a Harmadik Utat mint problémát egyáltalán napirendre tűzték, s megkísérelnek esetleges magyar Harmadik út-változatokról gondolkodni, tipikusan a második megközelítés felől vágnának neki az építkezésnek. Mindazonáltal a nemzeti Harmadik út-változatok kialakításánál – épp a fentiekből következően – szinte alig vannak átveendő kötelező gyakorlatok. A brit Harmadik út sem befejezett modell. Csak most egyszerűen a kormányzati szükségletekből következően az angol politikai tervezők úgy tesznek, mintha az ideológiai csomag (máris rendszerbe fogva) készen lenne. Valójában meg csak egy meglehetősen félig kész változat látható.

Végül mindebből valamilyen baloldali neoliberalizmus jön ki. A dereguláció kombinálása az univerzális hozzáférés jogával bizonyos oktatási tőkeszolgáltatásokhoz. S mert a thatcherista privatizáció (mint ahogy a legtöbb nyugat-európai konzervatív privatizációs program) nem foglalkozott a monopóliumok leépítésével, a baloldali privatizáció most mindenekelőtt demonopolizálást jelentene (és senki sem álmodozik az állami szektor növeléséről).

A konkrét programok szintjén a nyugat-európai Harmadik út-változatokban legérdekesebb elméleti újdonságnak a köz- és a magán- (verseny-) szféra határainak újrafogalmazása tűnne. Itt az államnak felelőssége van abban, hogy bizonyos javakhoz a rászorulók vagy az azt igénylők hozzájuthassanak, de ezeket a szolgáltatásokat a maguk fizikai valóságában nem maga az állam biztosítja. Az oktatásban és az egészségügyben sajátos kvázi-piacok jönnek létre. Az állam pénzügyileg kézben tartja a szolgáltatásokat, de a végrehajtók a magánszférából érkeznek. Ennek konkrét oktatáspolitikai változataként megjelenik az Egyéni Tanulási Betétek (Individual Learning Accounts) ötlete (az állam előírja a részvételt az oktatásban, forrásokat is adott szerkezetben rendelkezésre bocsájt, de nem működteti az iskolát). Extrém példa: fontolgatják a londoni földalatti privatizálását. A vonalakat külön-külön adnák el, de megőriznék az egész rendszer közös szabályozását. Vagyis koordinálva működtetnék, de magánberuházók bevonásával. Referendumok rendezéséről gondolkoznak, az angol National Lottery Machines bevonásával, ami hihetetlenül leegyszerűsítené és olcsóvá tenné az egészet. A helyi szinteken sok szó esik az “elektronikus demokráciáról”, a drótpostás szavazás különböző változatairól.

De mindeközben ott az új jelszó (Julian Le Grand megfogalmazása), amely nálunk, persze, nem mindenkinek tetszene. A Szabadság, Egyenlőség, Testvériség helyett a Harmadik út ideológusai inkább Közösségről, Elszámoltathatóságról, Felelősségről beszélnének. Ez a fogalomhármas nem évszázadokban keresi magát, kevéssé mozgósít, de nem ígérget, és komolyan beméri, mit vállalhat ma egy kormány anélkül, hogy (még inkább) nevetségessé válna.

Irodalom:

Az 1998-99-es nagy vita anyagai megtalálhatók a NEXUS brit honlapján (www.netnexus.org). Különösen David Halpern-David Mikos: The Third way: Summary of the Nexus On-line Discussion; Gerry Holtham: The Third Way; Michael Jacobs: The Third Way és John Plender: The New Way című írásai voltak inspirálók.

Érdekes további szövegek találhatók a szociáldemokrata pártok közös elméleti vitafóruma, a Felipe Gonzalez egykori spanyol miniszterelnök vezetésével működő Global Progress Commission honlapján (www. globalprogress.org/angles/index.html).

* * * 

Szigeti Péter

A dolgokat a társadalomtudományi elemzésben sokféleképpen meg lehet és meg kell közelíteni. így vagyunk a harmadik út kérdésével is. Már a címben feltett kérdés is termékenyen nyit meg szabad asszociációs képzeteket, azonban legtöbbször még annak az elemi, logikai és fogalomalkotásbeli követelménynek sem szoktak helyt adni a válaszadáskor, hogy tisztázzák: mi az a két út, ami között a harmadik felmerül? Tony Blair harmadik útja legalább megmondja, hogy a hagyományos baloldal és a mára már fényét vesztett új jobboldal közötti politikai mozgásteret keresi. Logikailag világos a pozíciója, ami a fogalmi tartalomban már közel sem ilyen egyértelmű.

Ha a hétköznapi tudat és tapasztalat oldaláról, s kicsit tréfásan is megközelíthetem a témát, akkor azt is mondhatom, hogy hazánkban az elmúlt tíz évben tökéletesen megvalósult az általában vett harmadik út. Mire gondolok? Arra, hogy igencsak eredményesen sikerült az államszocializmus és a kapitalizmus legrosszabb tulajdonságait egyesítenünk – bizonyos összefüggésekben és tapasztalatok szerint. Ezt a tételt egy személyes élménnyel szeretném illusztrálni. Igen világos volt, hogy a két rendszer legelőnytelenebb tulajdonságai ötvöződtek a minap, amikor lakásunkat felújítottuk. A konyha komplex felújítása és gépesítése megannyi részfeladat összehangolását igényelte volna, de nem akadt olyan fővállalkozó, aki a helyzet magaslatán állva képes lett volna átgondolni a műszaki, kivitelezési, jogi és belsőépítészeti problematikákat. Ez a koordináció tehát rám, a dilettánsra maradt, miközben az egyes szakfeladatok között negatív hatásköri összeütközések keletkeztek, azaz bizonyos problémákra senki sem gondolt, bizonyos feladatokat senki sem végzett el. A vízvezetékszerelő a mosogatógép-szerelőre, a mosogatógép-szerelő a belsőépítészre mutogatott, s közben a munkát senki sem csinálta. Mindegyik a másiktól várt valamit, vagy kifejezte azt, hogy örüljünk, hogy élünk. Mint régen, amikor a vállalkozó szívességet tett a megrendelőnek. Mindezt viszont nyugati árszínvonalon teljesítették.

Elvonatkoztatva most már a szakipari vállalkozások területétől, a helyzetet a 90-es évek elején általánosította a pesti szólás: “nyugati árak, keleti bérek”. Ha ez a harmadik út, akkor a magyar társadalom körülbelül 60%-a, sajnos, ma is úgy érezheti, hogy ez megvalósult. Az igazság azonban az, hogy a magyar társadalmat ideológusaink a 80-as évek végén a szervezett kapitalizmus jóléti államainak és mintáinak (német, svéd) segítségével győzködték, nem pedig egy közepesen fejlett ország reális lehetőségeivel. Hogy aztán a rendszerváltás neokonzervatív módon és a globális kapitalizmusra jellemző nyerseséggel, hogy ne mondjam annak brutalitásával menjen végbe. Nagy a differencia a minta és a valóság között, mégsem az a kérdéses, hogy melyik úton vagyunk.

Magam a kérdést formációelméleti oldaláról közelítem meg, s így a kapitalizmus és a szocializmus közötti dimenzió problémájaként fogom a választ megadni, figyelembe véve az egyedi nemzeti körülményeket és a különös, regionális adottságok befolyását a folyamatokra. Nem osztanám a – valóságos szaktudományos iparággá vált – tranzitológia azon recepjeit, hogy hogyan lehet a piacgazdaságra és a demokráciára áttérni. (Persze ettől még sok politológus kollégám élt meg ebből – talán nem is rosszul.) Az áttérés ugyanis mindenütt az adott nemzeti társadalom belső sajátosságain, társadalmi közegén keresztül történt, s nem pedig egy történetisége nélkül felfogott, idealizált, mintakövető recepció formájában, ahogyan ezt ez az irodalom meglehetősen leegyszerűsítve és teodíceaszerűen ajánlotta. Egyfajta utolérő fejlődés biztosítása jegyében. Sorsszerűség persze volt az egész régió átmenetében, abban, hogy a belső és külső erőviszonyok eredménye következtében a polgári társadalomhoz való visszatérés útjára léptünk, de nem volt és nem is lehetett olyan célkitűző értelem a folyamatban, amely érdekviszonyok és közegellenállás nélkül, egyfajta külső gondviselés célszerűségével vezényelte és vezényelhette volna a folyamatokat. A kilátásba helyezett eredmény természetesen elmaradt. A célok szerepe a társadalmi és gazdasági változások fő irányának kijelölésében persze tagadhatatlanul megvolt, de a kívánatosnak feltüntetett eredményt objektíve nem lehetett előállítani. Ezért nem is csodálkozom azon, hogy egy évtized után is a közepes fejlettség problémái vannak jelen hazánkban, csak éppen a formációváltás következtében a problémák már a kapitalizmus alapzatán jönnek létre. A társadalmi formák szintjén nincs harmadik út, mert az, hogy a termelés személyi és tárgyi feltételeit a magántulajdonra épülő piacgazdaság, vagy pedig a köztulajdon jegyében egyesítik – döntő jelentőségű társadalomszervező elv volt és maradt. Az ország 10 év alatt békés úton radikális gazdasági, társadalmi és politikai változásokon ment át, ahol a folytonos reformok minőségi változásokhoz vezettek. A gazdaság és a társadalom tagozódása megváltozott, az új tulajdoni, jövedelmi és hatalmi viszonyok mentén jöttek létre a tőke mozgási törvényeire és értékesülési folyamataira épülő struktúrák, intézmények. A legfontosabb társadalmi történések, jelenségek e felől, a bérmunka és a tőke társadalomszervező alapviszonya felől, s nem pedig a különböző szabályozási viszonyok felől érhetők meg, melyek az alapviszonyt éppúgy kiegészíthetik, mint módosíthatják, meglehetősen különböző racionalitások – jogi, kulturális, környezvédelmi, műszaki stb – jegyében.

Megszűnt körülbelül 1,4 millió munkahely, kialakult egy mára nézve már nem is nagyon magas munkanélküliségi szint, mert ahol a termelési feltételeket a piac integrálja, ott a specifikus munkaerőpiac jelöli ki az aktív foglalkoztatottak és a munkaerő tartalék hadseregének körét, arányait és belső szerkezetét. Nincs olyan társadalompolitikai ellenhatalom, amely a befektett magántőkék értékesülésének, rentábilitásának valaminő közérdek felőli szabályozásával lenne képes fellépni. A tőke társadalmi kontrolljára igen csekély lehetőség nyílt abban a szituációban, amelyet az eredeti tőkefelhalmozás államhatalmi eszközökkel, legális úton, a korábbi köztulajdoni formák – állami és szövetkezeti tulajdon – privatizációján és részben a kárpótlási folyamaton keresztül szerveztek meg. Világos, hogy amikor a szociológusok empirikus tényként konstatálják, hogy a népesség legszegényebb és leggazdagabb tizede közötti arány a 80-as évek 3-4-szereséről mára 8-szorosára nőtt, akkor itt ez a polarizáció a tulajdoni alapstruktúra megváltozásának a jövedelmek megoszlására gyakorolt következménye. Olyan eredmény, amely persze egy folyamat szakasza, s ahol a differenciálódás és polarizáció fő tendenciája aligha áll meg ennél a szorzónál, noha részleges ellentendenciák időnként bizonyára fellépnek majd. Az a tény, hogy sokféle egyéb, nem közvetlenül az alapstruktúrából folyó jövedelem is létezik (sikerdíj, igazgatótanácsi tagsági díj, szerencsejáték-nyereség stb.), nem változtat azon, hogy a profit, a kamat és a munkabér az alapviszonyból következő jövedelmek jogcímei és forrásai, s igen különböző dimenziójú életlehetőségeket jelőlnek ki tőke-, pénz- és munkaerő-tulajdonosaiknak. Attól, hogy bizonyos kombinációk is léteznek – teszem azt, a dolgozói részvényekben e három mozzanat egyesül -, nem rendül meg és nem veszti érvényét az alapviszony. A munkaerőpiac, sőt a ma már bizonyos értelemben meglehetősen szegmentált munkaerőpiac – a magánszektor és közalkalmazotti szféra; a férfi és női munka; fő- és részfoglalkoztatású munkaidő; a legális és feketemunka; a hazai és a bevándorlói munka közötti megosztottságok és egyenlőtlenségek – kialakulásának komplementereként értelmezhető az a körülbelül 900 ezres nagyságrendű népesség, amely az évtized elején kényszervállalkozóként indult a megélhetésért való harcba. Mára egy részük bizonyára stabilizálni tudta helyzetét,

különösen azok, akik kapcsolataik révén megfelelő egzisztenciahitelhez juthattak, s elérték vagy meghaladták korábbi társadalmi, jövedelmi pozícióikat és életlehetőségeiket, míg egy másik részük családja és önmaga egzisztenciáját azonos vagy csak alacsonyabb szinten képes újratermelni, mint korábban, ugyanis elesett az ingyenes és támogatott közfogyasztásoktól, az egészségügyi, oktatási és szociális ellátásoktól, s mára ezen szükségleteit, szolgáltatásokat csak vállalkozásának megfelelő szintű nyereségessége esetén képes igénybevenni. A szövetkezeti parasztság lényegében eltűnt, hisz bár ma is vannak szövetkezetek – mennyiségileg nézve talán 40%-a maradt talpon az egykori bázisszámnak -, de ezek éppen a formációváltás miatt térnek el eredeti rendeltetésüktől. A szocializmusban a szövetkezetek az agrárkérdés (a mezőgazdasági termelés hatékonysága) és a parasztkérdés együttes megoldásának társadalomszervező elvét jelentették, mert a föld és a falu népességeltartó képessége szempontjából egyesítették az ökonómiai, a szociális és a kulturális szempontokat, a föld osztatlan, közös tulajdona és a viszonylag magas belső demokratizmussal működő szövetkezeti forma keretein belül. A mai szövetkezetek a részvénytársaságokkal azonos elv jegyében, a magántulajdonhoz igazodó betétarányos szavazás jegyében működnek, s egyetlen kritérium mozgatja őket, a rentábilitásé. Szó sincs az említett többfunkciósságról, kollektív felelősségről és önigazgatói elemekről, mint a múltban. Kérdés, hogy a FAO által is – éppen az optimális táblanagyságok jól művelhetősége és a szakemberek felkészültsége miatt – nagyrabecsült és jelentős eredményeket felmutató magyar mezőgazdaság miért nem tudta átmenteni a rendszerváltás során, a múlt egyértelmű vívmányait sem. úgy tűnik, például az a társadalmi tény, hogy a mai sertésállomány a fele a nyolcvanas évekbelinek, s ez a feleződés stabilizálódni látszik, kifejez valami mélyebb összefüggést is: ahhoz, hogy mezőgazdaságunk integrálódni tudjon az EU-ba, előbb dezintegrálódnia kellett – ahogy ezt Andor László egy ízben megmutatta. Lehet, hogy ’túl jól’ sikerült ez a dezintegráció, s lehetett volna azért komolyabban, felelősségteljesebben s a gátlástalan magánérdekek – melyek rendszerkonform szempontból a homo oeconomicus értelmes önzésének teljesen kielégítő megnyilvánulásai voltak – néminemű kordában tartásával változtatni. Ez esetben, valószínű, kicsit jobban állhatnánk. A mozgásiránynak mindenképpen ennek kellett lennie, s a kérdésnek a szervezett politikai szférában való megnyilvánulása, hogy a “magángazda”-FKGP tudott talpon maradni az agrárszféra képviselőjeként, s nem az egykori, mondjuk 1991-92-es, Agrárszövetség. Azóta láthattuk azt is, hogy a hajdan a tagsággal szolidáris téeszelnökök milyen metamorfózison mentek át a társadalmi kapcsolatok megváltozásával, s váltak zöld bárókká az ésszerű önzés mintája jegyében. (Tisztelet annak a kivételnek, amely alulmaradt a szövetkezeti törvényhozás csatáiban.) Azt a liberális axiómát, mely szerint ha mindig és mindenki a magánérdekét érvényesíti, akkor ebből a piac integrációján keresztül a legnagyobb közhaszon keletkezik, ezt a hazai mezőgazdaság eredményei – enyhén szólva – nem igazán sietnek igazolni. Summa summárum: más és jobb lehett volna, de a harmadik út reális lehetőségét az összfolyamat dinamikája az adott nemzetközi erőtér mellett kizárta.

Látható, a válasz ezen a területen sem adható meg pusztán agrárpolitikai szempontból. Figyelembe kell venni, hogy a kelet-közép-európai térség egészében egyetlen egy ország sem tudott ellenállni a neokonzervatív ideológia és gyakorlat nyomásának. A Nyugat olyan döntő erőfölényben volt, hogy közvetlen és közvetett nyomása révén mindenütt, előbb vagy utóbb, de a vele szövetséges belső erőkre támaszkodva el tudta tüntetni azokat a politikai rezsimeket, amelyek nem követték a vele való konformitás útját – vagy inkább csak ennek célkitűzéseit. Ebből a szempontból közömbös, hogy milyen megfontolásokból és körülmények között próbálkozott Iliescu, a bolgár szocialisták vagy Meciar Szlovákiája – próbálkozásaik ellenére sem tudtak semmit fenntartani a gazdaság vegyes jellegéből, az állami tulajdonból, és a nemzetgazdaság mint entitás megőrzéséből. A globalizáció ereje a saját érdekösszefüggéseibe kényszeríti – ha másként nem, hát katonai eszközökkel, mint ez a saját területi integritását katonai eszközökkel is védeni kész Milosevics esete után már teljesen nyilvánvaló – az egykor szebb napokat megélt nemzetállamokat. úgyhogy az a paradoxon keletkezett, hogy az újjászülető nacionalizmusok közrehatottak a nemzetállamok legyengítésében. (Ez utóbbiak történelmileg, kulturálisan és nyelvileg létező tények maradnak, csak éppen – micsoda különbség – gazdasági bázisuk autonómiája nélkül.) Mert egyfelől egyfajta nemzeti reneszánsz jegyében bontották le a föderatív szocialista országokat. Másfelől pedig olyan erőtlen és ingatag kis országok keletkeztek, amelyek elvesztve korábbi regionális együttműködésük előnyeit, teljesen kiszolgáltatottá váltak a sikeres nyugati divide et impera politika következtében előállt új helyzetnek. Csak a világfolyamatokról egy “oblaszty” funkcionárius színvonalán gondolkodó egykori pártfőtitkár hihette, hogy megtarthatja a szövetségi államot, államfőként, saját destabilizáló politikájának vonala mentén. Akik maguk alatt képesek vágni a fát, erre rendszerint csak akkor jönnek rá, amikor az már kidőlt. Az USA hegemóniájának persze mindez igencsak kedvez, mert bár Németország tovább erősődik az Európai Unión belül, de a Balkánon fenntarthatók azok a feszültséggócok, amelyekkel szükség esetén megakadályozhatóvá válik egy erős európai integráció. így aztán német dominancia ide vagy oda, a lényeg, hogy az EU az USA vezette nyugati integráció alávetett al-régiója legyen, és ne több. Azt csak Lengyel László gondolja, hogy ez egy multipoláris világ. Ezek azok a geopolitikai összefüggések, amelyek miatt részterületeken sem sikerült valaminő vegyes gazdaságot vagy akár csak a szövetkezeti tulajdont áthozni a jelenbe.

Történelmileg páratlan, érdekes helyzet alakulhatott volna ki ezen geopolitikai erőviszonyok nélkül, ha a történelem lehetővé tette volna, amit nem tett, hogy ti. az úgynevezett egyensúlyi piac körülményei között versenyezhessen egymással, mondjuk, a szocialista szövetkezeti mezőgazdaság és az agrárgazdasági magántulajdon. A gondolatkísérlet termékenysége ellenére a kísérlet kísérlet – azaz befejezetlen cselekmény – maradt. Magyarországon az átmenet kormánya idején – és ezt alkotmányosan is rögzítették – még célkitűzés volt a szektorsemleges verseny. Csak éppen 1990 márciusa után a versenyszférából eltüntették a köztulajdont. (Hiszen az újonan létrejött önkormányzati tulajdon rendeltetése eleve nem a gazdasági verseny). A célkitűzést és az alkotmányt tették félre, hogy a Nyugattal való nagyobb konformitás jegyében gyorsan és erőszakoltan térjenek át a magángazdaságra, annak a tulajdoni rendszerben való dominanciájára, a gazdaság feletti magánrendelkezésre.

Következésképp azt a szabályszerűséget látom érvényesülni régiónkban, hogy minden járulék, majdnem kivétel nélkül, osztotta és osztja a fő dolog, a formációváltás sorsát. Ezért nincs a legátfogóbb szint, a társadalmi alakulat szintjén harmadik út. Nagyfokú az alak- és formagazdagság és a fejlettségi fokok szerinti különbözés, de ezt nem lehet kijátszani a tőkés termelési mód alapviszonyaival szemben, ahol ezek létrejöttek. Több termelési mód és forma epizódikus és sporadikus jelenléte mellett az uralkodó tőkés termelési mód határozza meg és rendeli maga alá, a magántulajdonos tőkefelhalmozás érdekei alá az egyéb formákat, érdekeket és társadalmi cselekvéseket. Ebből érthető meg, hogy miért 1/4-3/4 arányú a társadalombiztosításban a felosztó-kirovó és a piaci elvű biztosítási rendszer aránya, miért kerülnek előtérbe a magánbiztosítások útján szervezett egészségügyi és nyugellátások, vagy miért nem tudtak talpon maradni a kulturális szférában olyan közintézmények, mint amilyenek a művelődési házak voltak, vagy miért ölti fokozatosan magára oktatási rendszerünk az elitoktatás-tömegoktatás polgári társadalomban jól ismert jellegzetességeit. Persze egy oktatási rendszer a polgári társadalom körülményei között is lehet demokratikus vagy elitistább jellegű, laicizált vagy jelentős mértékben egyházi befolyás alatt álló – tehát volt, van és lesz politikai mozgástere és tétje ezeknek a folyamatoknak. Csak a polgári demokratikus, racionalista és progresszív társadalmi tudatot feltételező megoldások az elitizmussal, irracionalizmussal és konzervativizmussal szemben nem a harmadik utat, hanem az azonos út egymástól lényegesen eltérő változatait jelentik.

Nemcsak a tőke és pénzpiac formái és intézményei internacionalizálódnak, kerülnek kapcsolatba egymással a különböző tőzsdék, hanem a gazdaság dominanciaviszonyai is a nemzetközi trendek szerint alakulnak. Nálunk egyidejűleg ment végbe egy dezindusztrializációs folyamat és egy reindusztrializáció. Előbbi a múlt felszámolásaként, utóbbi a nemzetközi nagytőke igényeivel összhangban: autóösszeszerelő üzemek (Suzuki, Opel), zöldmezős beruházások, kereskedelmi láncolatok kiépítése stb. Lehet, hogy a 80-as évtizedben sem voltunk már ipari társadalom, abban az értelemben, hogy az aktív népesség zöme már nem az iparban, hanem a szolgáltatásokban dolgozott. Ma viszont szintén nem vagyunk hiánytalanul poszindusztriális társadalom, mégis a bankszektor, az informatika és a kapitalizálódó szabadidőszektor jelentik a gazdaság vezető ágazatait. Az uralkodó világszellem tehát megérkezett hozzánk, csak éppúgy ma is, mint a múltban, egy közepesen fejlett, félperiférikus ország nívóján és formái között. A rendszerváltás nem ezen változtatott, nem kerültünk közelebb a világgazdaság centrumához, csak éppen a tulajdoni és hatalmi viszonyok változtak meg. A korai szocializmust jellemző állapotokat felváltották a polgári társadalomra jellemző állapotok és magatartásformák. Hogy csak egy-két példát mondjunk: az új individualizmust és a yuppie-nemzedék fogyasztási kultúráját vagy a szervezett bűnözést mindenki érzékelheti a hétköznapokban. De fel kell tenni azt a kérdést is, hogy a kapitalizmus előnyei közül melyek vannak jelen társadalmunkban. Ilyennek tekinthető a diverzifikált fogyasztás és árukínálat, amely kétségtelenül nem jellemezte a korábbi hiánygazdaságot. Más kérdés, hogy a fizetőképes kereslet ettől még a népesség kétharmadára vagy, mások szerint, jobb esetben a felére nem terjed ki. Éppen ezért ez az előny csak a módosabb, ún. felső- és középosztályok számára elérhető. Hasonló a helyzet a formális demokrácia intézményrendszerének sikeres kiépítésével. A polgári demokratikus jogállam új, jelentős intézményekhez vezetett – Alkotmánybíróság, közigazgatási bíráskodás kiszélesítése, állampolgári jogok országgyűlési biztosai, számvevőszék, helyi önkormányzatok -, s hogy demokráciánk mégis elitista jelleget ölt, ennek okait a következőkben látom. Először is minden parlamentarizmus a párt- és a politikai elitizmus melegágya, különösen, ha a népesség alulról jövő nyomása és kontrollja nem kényszeríti ki ennek az immanens tendenciának a fékezését. Márpedig Magyarországon alig vannak jelen olyan társadalmi mozgalmak, sztrájkok, manifesztációk és szellemi termékek, melyek ezt az ellenőrző funkciót valóságossá tennék. Ami van, az is elvész vagy közömbösítődik a média-tudatipar transzformációjában. Ezért a formális demokrácia nem válik valóságossá, s ez megint összefügg azzal, hogy parlamentáris köztársaságunk egy olyan különös államforma, amely a maga egyedi, nemzeti államrendszerének biztosít átfogóbb keretet. Ez az államforma és politikai rendszer a polgári államtípus általános alapzatára épül, azt formálja meg, alakítja és oltalmazza. Az egyediség konkrét intézményei, nemzeti megoldásmódjai a különösség szintjének változatai. A különösség pedig az általánosra, a berendezkedés tulajdoni, osztály- és rétegviszonyaira vezethető vissza, azzal áll kölcsönhatásban. állam és politikai rendszer, államforma és államtípus tagolt egysége képezi azt a teljességet, konkrét totalitást, melyet vázlatosan szemügyre véve is láthatjuk, hogy miért nincs harmadik út; miért csak a látszata, vagy átmeneti-tünékeny valósága teremtődik meg néhány, önmagában bármilyen fontos mozzanatának. Hogy mi lesz az ezredforduló után? Csak a körülmények és erőviszonyok lényeges változása esetén lehet néminemű realitása a harmadikutas kezdeményezéseknek. Addig is az elméleti felkészülés a feladat.

* * * 

 

Síklaky István

A modern kor központi kategóriája a tőke (járadékot fiadzó vagyon). Ehhez kapcsolódik korunk két jellegzetes, paradigmatikus társadalom-alakzata:

– az egyiket az jellemzi, hogy minden társadalmi döntést a tőketulajdonosok érdekeinek vet alá (ez fejlődött napjainkra globális kapitalizmussá, amely elérkezett összeomlásának küszöbéhez);

– a másik alapvető jellemzője a termelőeszközök magántulajdonának, és ezzel a tőkeviszonynak bürokratikus diktatúra eszközével való kikapcsolása (az ún. létező szocializmus).

Mivel egyik sem bizonyult/bizonyul tartósan fenntarthatónak, és egyik sem valósította/valósítja meg a társadalmi renddel szembeni általános elvárásokat, megjelent egy harmadik út igénye.

Melyek a harmadik úttal szembeni általános elvárások?

– Gyakorlatilag teljes foglalkoztatottság, mindenki számára tisztes, biztonságos megélhetés, és a társadalmi polarizációnak a jelenleginél határozottan alacsonyabb szintje.

– Jó feltételek a szabad szellemi élet és a kulturális emelkedés számára.

– Részvételi demokrácia.

– Jó feltételek a fenntartható fejlődés (az ökoszférával való harmonikus kapcsolat) számára.

Az elmondottakból következik a válasz a feltett kettős kérdésre: csak egy harmadik útnak van realitása, csak erről van értelme beszélni.

És mi legyen ez a harmadik út?

E tekintetben igen nagy a bizonytalanság. A világ állapotát és mozgásirányát, az emberiség fejlődését értékelő 1998. évi ENSZ-jelentésben olvashatjuk (Napi Magyarország, 1999. 1. 23.): “Sem az egyes államok, sem a nemzetközi szervezetek nem rendelkeznek tíz-húszéves jövőképpel, hiszen nem tudnak megoldást találni a válságokra, a robbanással fenyegető válsággócok végleges megszüntetésére, végső soron a Föld majdani 8-10 milliárd lakosának jövőjére.” További tanulságos megállapításokat találunk Plenter János “Amit a pénzről tudni kell” c. könyvében (Magyar Kapu Alapítvány kiadása, 1998). Miután a szerző tudatja velünk, hogy a mai gazdaság központi jelensége a pénz, első fejezetei így hangzanak: “A pénz fogalmának bizonytalansága”, “A gazdaság pénzigényének megfoghatatlan tényezői”, “A pénzmennyiség veszedelmesen önkényes szabályozása”, majd egyre-másra közöl “senki nem tud semmit” tartalmú szövegeket tekintélyes tudósok, szakemberek tollából.

Ugyanakkor meggyőződtem arról – és ebben több ország számos kutatója is társam -, hogy van megoldó modell, és ennek kulcsa a Silvio Gesell által kidolgozott, új elvű pénzre és a földjáradék társadalmasítására alapozott – mint ő nevezi – természetes gazdasági rend. Napjainkra a globális kapitalizmus rendszerébe került államok elvesztették, illetve egyre inkább elvesztik a pénzkibocsátás és a nemzeti valuta fölötti ellenőrzés jogát. A pénzkibocsátást-bevonást, a valuták egymáshoz és az árukhoz viszonyított értékének alakítását – részben az eszközükké vált “nemzeti” jegybankok, kereskedelmi bankok és befektetési alapok közreműködésével – a nemzetközi pénzhatalom gyakorolja saját rövidlátó hatalmi érdekei szerint, az emberiség túlnyomó többségének kárára. Ezeket a funkciókat arra az átmeneti időre, amíg egy demokratikus világstruktúra kialakul, a polgárai által demokratikusan ellenőrzött államoknak – megfelelő törvényalkotással – vissza kell szerezniük. Erre alapozva lehet megvalósítani egy a Silvio Gesell javaslataira alapozott harmadikutas társadalmi berendezkedést.

Megpróbálom összefoglalni Gesell gondolatmenetének lényegét.

Vessünk egy pillantást a kezdetekre. Péter csapatának van 100 kg cserélnivaló búzája, Pál csapatának 100 kg cserélnivaló heringje. Elcserélik. Ez a cserekereskedelem, a közvetlen árucsere. Ez működik, amíg Péterék és Pálék időben és térben közvetlen kapcsolatban lehetnek egymással. A munkamegosztás fejlődésével azonban ez a közvetlen kapcsolat már nem tartható fenn, közvetítő kell. Más oldalról nézve: a munkamegosztás hatalmas kibontakozását teszi lehetővé, ha fellép a kereskedő, akinek pénze van, és azt mondja Péternek: “Megveszem pénzért a búzádat, és az árából vehetsz tőlem heringet” – és így jár el Pálnál is. Csak éppen 110 kiló búzáért ad 100 pénzt Péternek és 100 pénzért 100 kiló búzát ad Pálnak, és így tesz a heringgel is.

Ez rendben is van így, hiszen a kereskedőnek fedeznie kell a fuvar-, stb. költségeket, és a saját munkájáért is jár ellenérték. Ezt fedezi a 10 kiló különbözet. A baj nem itt van, hanem ott, hogy míg a közvetlen csere két egyenrangú piaci szereplő közt ment végbe, a pénz-közvetítette cserénél a pénztulajdonos fölénybe kerül az árutulajdonossal szemben (végső soron, modern szóhasználattal, a tőkés a munkással szemben).

Miért? Amikor Péter és Pál közvetlenül cseréltek, a csere mindkettőjük számára sürgős volt: ha Péter tartogatja a búzát, rágja a zsizsik, az egér stb., folyamatosan veszít értékéből. így van Pál is a heringgel. A két sürgős törekvés méltányos cserére vezet. Mikor azonban Péter a kereskedővel kerül szembe, helyzetük nem egyenlő. A kereskedőnek, amikor ő a vevő, nem sürgős a vásár, hiszen az ő cseretárgya, a pénz, nem romlik, nem fogy a tarsolyában. Kivárhatja, amíg Péter már nagyon szorítva érzi magát, és ekkor nem 110, hanem 120 kiló búzát kér 100 pénzért, míg persze Pálnak továbbra is csak 100 kilót ad. Ugyanígy áll szemben Pállal is. És ezzel megszületett a kamat (a második 10 kiló), amit a kereskedő szed be a pénztulajdonos számára.

Itt a kisebbik baj az, hogy Péterék és Pálék megcsonkítva kapják a csereárut. Az a nagyobbik baj, hogy megszületett a gazdasági válság lehetősége. Ha ugyanis a pénztulajdonos – bármi okból – kivár a pénzével, fennakad a csere, megreked a termelés, itt a válság – hatalmas veszteségeket és szenvedést okozva a munkamegosztásban résztvevő emberiségnek.

A hagyományos pénzen alapuló gazdaság hajtóereje, exponenciális jellegének meghatározója a kamatos kamat, azaz a következő szabály: akinek nélkülözhető pénze van, annak joga és lehetősége van arra, hogy pénzét arányos, időszakos díj, azaz kamat ellenében engedje át.

(E szabály abszurditása – természetidegen volta – nem eléggé közismert, ezért idézem Heinrich Haussmann példázatát: Ha Szent József Jézus születésekor 1 pfenniget évi 5% kamatra befektetett volna, 1990-ben befektetésének fölkamatolódott értéke 134 milliárd darab aranyból való földgolyó lenne.)

Silvio Gesell kamatelméletének lényege:

– Az ős-kamat oka a piaci cserénél a hagyományos pénz fölénye az áruval szemben; mértéke: a pénz-közvetítette árucsere fölénye az (önellátó) ősgazdasággal, és az árucsere más technikáival (közvetlen csere, váltó) szemben. Az őskamat feltűnő állandósággal évezredek óta évi 4-5%.

– A hitelkamat mértéke a hitelkereslet és kínálat közti viszony, de minimuma az ős-kamat.

– A reáltőke-kamat: a termelőeszközökbe (gyár, ház, hajó stb.) fektetett pénz kamata. Mivel a pénztulajdonos csak az őskamatnál nem kisebb járadék reményében fektet be a reálgazdaságba, nem alakulhat ki olyan reáltőke-kínálat (lakáskínálat a bérlőknek, munkahelykínálat a munkát keresőknek stb.), amely az őskamat alá nyomhatná a reáltőke-kamatot. Ezért, bár mértéke a reáltőke keresletének és kínálatának a viszonya, de nem lehet kevesebb, mint az őskamat.

Az ismertetett szabályok szerint kialakult kamathoz még hozzáadódhat a legjobbnál rosszabb adósnak felszámított kockázati prémium, és az inflációs rátát kompenzáló hausse-prémium. (Az így kiegészült kamatot Gesell bruttó-kamatnak nevezi.)

Gesell kulcsgondolata: A pénz nem természeti jelenség. Nem szükségképpen olyan, mint amilyenné történetileg alakult. A pénz állami intézmény, törvényes fizetőeszköz, tehát olyan, amilyennek a törvény előírja. Vezessünk be törvénnyel olyan pénzt, amely éppúgy gondot okoz a tulajdonosának, mint az áru az árutulajdonosnak, amely tehát éppúgy kényszeríti a pénztulajdonost a minél gyorsabb továbbadásra, mint az áru a tulajdonosát. Ezt úgy lehet elérni, hogy a pénzért – mondjuk havi fél százalék – használati díjat kell fizetni. A 100 márkás bankjegyet például annak, akinél éppen van, a díjfizetési napon 50 pfennig lefizetésével kell érvényesítenie, különben érvénytelenné válik. (Ez sokféle technikával megvalósítható, erre itt nem térek ki.)

Hasonlatot kínál egy másik áruközvetítő, a vasúti tehervagon. A fuvaroztatót a vasút arra akarja késztetni, hogy az igénybe vett vagont mielőbb bocsássa vissza a forgalomba. Ezért – a gyors árukirakodáshoz szükséges idő leteltével – kocsiállás-pénzt fizettet vele. így készteti a pénzhasználati díj is azt, akinél éppen pénz van, hogy minél előbb vegyen érte árut, vagy kínálja kölcsönként annak, akinek árura van szüksége, de nincs pénze.

így jön létre egy új elvű, forgásbiztosított pénz, a szabadpénz, amelyet a harmincas évek nagy válsága idején több helyen sikerrel meg is valósítottak.

Hogyan működik a szabadpénz?

A pénzreform-törvény alapján a kormány Valutahivatalt állít fel. A Valutahivatal a hagyományos pénzt új, forgásbiztosított (használati díjjal terhelt) pénzre cseréli, majd szükség szerint további szabadpénz-bankjegyeket nyomattat, és átadja a kormánynak forgalomba hozásra, valamint, ha kell, bankjegyeket von be. (A bevonás például egyszerűen úgy is történhet, hogy a Valutahivatal nem, vagy csak részben pótolja új bankjegyekkel a forgalomban lévő pénztömeg – használati díj folytán előálló – havi értékvesztését.)

A Statisztikai Hivatal figyeli és jelenti az általános árszínvonal alakulását. általános áremelkedés esetén a Valutahivatal pénzt von be (csökkenti a keresletet), általános árcsökkenés esetén pénzt bocsát ki (növeli a keresletet). Ezzel fenntartja a szilárd árszínvonalat. Ez az egyetlen feladata.

A kamat helyett a pénzügyi reform után a pénzforgás motorja a használati díj. A 0%-tól fölfelé haladó kamatlépcső helyébe a 0%-tól lefelé haladó használati-díj lépcső kerül.

Foglaljuk össze a geselli pénzreformtól várható hatásokat:

A pénzreform előtt a piaci kereslet a magánpénzkészletektől, és ennek révén a pénztulajdonosok akaratától, hangulatától, szeszélyétől, nyereségvágyától, spekulációitól függ, tehát a kereslet, és ezzel az általános árszint (az infláció) közhatalmilag nem tartható kézben. Ciklikus válságok léphetnek és lépnek fel. A pénzreform után a piaci kereslet a Valutahivatal által kibocsátott pénzmennyiségtől és a kereskedelmi “berendezések” által lehetővé tett legnagyobb forgási sebességtől függ; a magánpénzkészletek felolvadnak, így a kereslet és ezzel az általános árszint (az infláció) közhatalmilag jól kézbentartható. Megszűnnek a ciklikus válságok.

– A kölcsönkínálat megnövekedése folytán a kamat lecsökken, tendenciában nulláig, következésképpen a lakosság vásárlóereje mintegy harmadával nő (mivel a hagyományos pénzrendszerben az árak mintegy harmada kamat); új vállalkozók piacralépési lehetősége, és általában a vállalkozói szabadság (verseny) megnő, megszűnnek a kihasználatlan kapacitások, felszívódik a munkanélküliség.

– A pénzvagyonok megmaradnak, de a belőlük eredő járadék megszűnik. A pénzvagyon-tulajdonosokból vállalkozók lehetnek, vagy felélhetik a vagyonukat.

A földtulajdon társadalmasítása nem új, már jóval Gesell előtt megjelent gondolat. Korunk nagy társadalomjobbító irányzatai szerint a társadalmi igazságtalanságok legfőbb forrása a munka (teljesítmény) nélkül húzott jövedelem (persze nem számítva a rászorultaknak másodlagosan juttatott jövedelmeket). Silvio Gesell gazdasági világképe szerint a “munkások” (parasztok, utcaseprők, orvosok, királyok stb.) által létrehozott társadalmi össztermékből a hagyományos pénz által meghatározott gazdaságban két csoport húz teljesítmény nélküli jövedelmet: a pénzt (személyes szükségleteik fölött) tulajdonlók és a reáltőke-tulajdonosok kamatot, a földtulajdonosok pedig földjáradékot. A maradék a munkabér-alap, amely a verseny szabályai szerint oszlik meg a “munkások” között.

Mint láttuk, a szabadpénz olyan viszonyokat teremt, amelyek között megindul a kamatláb nullához tartó csökkenése, ezzel a kamatjáradék megszűnése. (Ez egyben a pénztőke és a reáltőke fokozatos megszűnését is jelenti, hiszen a tőke nem más, mint járadékot szülő vagyon. Ez azonban nem jelenti a piacgazdaság megszűntét, mert a piacgazdaságnak nem feltétele a tőke. – Lásd a Kislexikon rovat rövid értelmező szótárát. A szerk.)

A földjáradékot – amely az ismert értelmezés szerint a legrosszabb, még művelt földrészletnél jobb földek hozamtöbblete – nem lehet megszüntetni, azonban megfelelő bérleti díjjal el lehet vonni a földhasználótól, és közcélokra lehet fordítani. (A földjét bérbeadó magántulajdonos is ezt teszi, persze magánhasznára.) A Földet a Biblia szerint Isten minden embernek, az egész emberiség minden nemzedékének adta, ennek megfelelően évezredeken keresztül nem is volt magántulajdonban. A földjáradék közcélokra fordításához ezt az elvet kell újraérvényesíteni. Ehhez azonban nem szükséges a jelenlegi földtulajdonosokat kisajátítani, elegendő egy olyan – “piac- és eurokonform” – törvény, amely elővételi jogot ad minden eladásra szánt földrészlet esetén a területileg illetékes önkormányzatnak, és gondoskodik a fokozatos köztulajdonba vétel pénzügyi feltételeiről.

A területi önkormányzatok árverésen adják bérletbe a földrészletet annak, aki a legtöbb bérleti díjat ígéri, és megfelel a törvényes feltételeknek. (A törvényes feltételek tekintetében érdemes a dán példát figyelembe venni.) A bérleti szerződés mozgó bérleti díjat állapít meg. Ez azt jelenti, hogy néhány évenként törvényben szabályozott eljárással megállapítják, hogyan alakult az árveréseken az adott jellemzőkkel rendelkező földrészlet bérleti díja (hogyan változott a földjáradék), és ezzel módosulnak (nőnek vagy csökkennek) a korábban megkötött bérleti szerződések alapján fizetendő összegek.

Silvio Gesell ismertetett gondolataira támaszkodva összeállítható a fenntartható fejlődés, és egyben a kizsákmányolás nélküli jóléti társadalom megoldó modellje, amelyet “Magyar Modell”-nek neveztünk el, mert – bár legfontosabb elemei nem magyar gondolkodóktól erednek, és nem csak magyar tapasztalatokra támaszkodnak – Magyarországnak lehetősége van arra, hogy ezt a modellt – akár elszigetelten is – megvalósítsa, és ezzel példát mutasson a világnak, mint ahogy 1848-49-ben és 1956-ban is példát mutatott. A modell legfontosabb elemei – összefoglalva az eddig mondottakat is – a következők:

– PÉNZüGYI REFORM: az állam pénzkibocsátási és valutaellenőrzési jogának visszaállítása, újelvű, forgásbiztosított pénz (Silvio Gesell elnevezésével: szabadpénz) bevezetése és ezzel a kamat fokozatos megszűnése feltételeinek megteremtése.

– A FöLDTULAJDON TáRSADALMASíTáSA kisajátítás nélkül, közhatalmi elővásárlási jog révén, és a földjáradék közcélokra fordítása.

– HáRMAS TAGOLóDáS: a jogi-politikai, a kulturális-szellemi és a gazdasági szféra viszonylagos autonómiája és egymástól való függetlensége. (Rudolf Steiner nyomán.)

– A HITELEZÉS TáRSADALMASíTáSA választott hiteltestületek hálózata révén. (Éliás ádám nyomán.)

– KISTáJ-SZERVEZőDÉS szövetkezeti keretek között, nagyfokú önellátással a létfontosságú javak, és nyitottsággal a “luxus”-javak terén.

– RÉSZVÉTELI DEMOKRáCIA: kétkamarás országgyűlés listák nélkül választott, visszahívható képviselőkből álló alsóházzal; a középszintű önkormányzatok, a szakmai, tudományos és érdekképviseleti szervezetek küldötteiből álló felsőházzal, és föderatív államszervezet.

úgy gondolom, hogy az így körvonalazott harmadikút-modellt követő társadalmakban nagy valószínűséggel megvalósulnak az írásom elején felsorolt elvárások.

 

Függelék

1. Réges régen, az óperenciás tengeren is túl, élt Péter és csapata, szorgalmas földművelők.

A búza learatása után félretették a télire valót, a vetőmagot, és fölöslegük is maradt. A tengerparton élt Pál és csapata, szorgalmas halászok. Nekik meg füstölt halból volt fölöslegük. Időnként összejöttek, és elcseréltek 100 kiló búzát 100 kiló halért. Megszületett a munkamegosztás és a cserekereskedelem.

2. Arra vetődött a szemfüles Ubul, aki a hegyekben aranyat talált, és csinos lapocskákat, érméket formált belőle. Felkereste Pétert, és azt mondta: “Miért vesződsz a cserekereskedelemmel? Adjál 110 kiló búzát, adok érte 100 érmét. Aztán majd hozok 100 kiló halat, és megveheted tőlem a 100 érméért.” Péter ráállt. Ubul ugyanígy járt el Pálnál is.

Mi történt? Péter megkapta a 100 kiló halat, Pál megkapta a 100 kiló búzát, amire szükségük volt, a 10-10 kiló többletből Ubul 5 kiló búzát és 5 kiló halat adott a fuvarosnak, 5 kiló búza és 5 kiló hal pedig megmaradt magának. (Meg is érdemelte a csere lebonyolításával való fáradozásáért.) A cserék végén a 2×100 érme visszakerült Ubulhoz, készen a következő fordulóra. Megszületett a pénz.

3. Egy idő után Ubul elunta a vesződést a csereberével. Elővette unokaöccsét, Kázmért, és azt mondta: “Adok neked kölcsön 200 érmét. Kérj Pétertől az eddigi 110 helyett 120 kiló búzát 100 érméért, és Páltól is 120 kiló halat a másik 100 érméért. Te továbbra is 100 kiló halat és 100 kiló búzát adj 100 érméért. A 20-20 kiló többletből 10 kiló búza és 10 kiló hal a tiéd és a fuvarosé, 10 kiló búzát és halat pedig nekem adsz, amiért kölcsönzöm a 200 érmét.” így is történt, és ezzel megszületett a kamat, amit Ubul fáradozás nélkül kapott meg minden forduló után.

Péter egy kicsit szívta a fogát, amikor Kázmér azzal állt elő, hogy eztán 110 helyett 120 kiló búzát kér 100 érméért, de azt gondolta: “Ha soká habozok, az egerek eszik meg azt, amivel most többet kell adnom, a csapatom meg várja a halat.” Pál is így gondolkozott, így aztán minden simán ment tovább.

4. Teltek-múltak az évek. Sok volt a gyerek Péteréknél is, Páléknál is. Péterék új földeket törtek föl, Pálék új csónakokat építettek, új hálókat szőttek. Megnőtt a cserére szánható mennyiség és az igény is.

Ezt látva Ubul magához rendelte Kázmért, és azt mondta: “Adok neked kölcsön még 200 érmét, és most már egy-egy fordulóban 240 kiló búzát és halat vásároljál 200-200 érméért. Persze ezután én is 20 kiló búzát és halat kapok fordulónként, hiszen kétszer annyit adtam kölcsön. De várj csak! A második 200 érmét nem is adom oda, megőrzöm számodra az én jól elzárt kamrámban, és adok egy papírt, ami tanúsítja, hogy van nálam 200 érméd.”

Kázmér tehát 100 érmét és egy 100-as papírt ajánlott cserébe Péternek 240 kiló búzáért. Péter elfogadta a papírt is, mert tudta, hogy ő is fizethet majd Kázmérnak a 100-as papírral ugyanúgy, mint a 100 érmével. Ugyanez játszódott le Pálnál is.

Minden ment tehát tovább. Péter és Pál ettől kezdve minden fordulóban 200-200 kiló árut kapott, Kázmérnak és a fuvarosnak fáradozásuk ellenében 10 kiló hal és 10 kiló búza jutott, Ubul, a semmittevő pedig 20 kiló halat és 20 kiló búzát kapott minden fordulóban. És senkit nem zavart, hogy Ubul kamrájában nincs is ott az a második 200 érme, amiről a tanúsítvány szólt, mert lusta volt elmenni aranyért a hegyekbe. Hiszen sem Péternek, sem Pálnak nem jutott eszébe, hogy a 100-as papírt Ubulnál érmére váltsa, végtére is nem érmékre volt szükségük, hanem búzára és halra, azt pedig megkapták.

Ezzel megszületett a rejtett papírpénz. (Rejtett, mert a papír azt hazudta magáról, hogy beváltható érmére. Ilyenek voltak általában a bankjegyek még a XX. század elején is: rájuk volt nyomtatva, hogy “E bankjegy bemutatója a Központi Banktól ennyi és ennyi aranyat kap” – holott a kibocsátott bankjegyek szerinti aranymennyiségnek csak egy töredéke volt a bank trezorjában.)

5. Péterék és Pálék is tovább sokasodtak, és egyre ügyesebben termelték a búzát, fogták a halat. Már 1000 kiló búza és hal várt cserére. – Semmi baj! Ubul még 16 darab 100 érméről szóló papírt adott Kázmérnak, és a csere ment tovább.

Péter és Pál már régen megszokták, hogy árujukért hol érmét, hol papírt kapnak. Világos volt, hogy 100 érméért ugyanannyi árut tudnak vásárolni, mint egy 100-as papírért. Ezért Péter, amikor egy fordulónál megint 200 érmét és 8 darab 100-as papírt kapott az árujáért, elfogadta Ubul ajánlatát, hogy adja oda a 200 érmét kényelmesebben kezelhető 2 darab 100-as papírért, hiszen tudta, hogy a 100-as papírért ugyanannyi halat kap Kázmértól, mint 100 érméért. Ubul most már igazán semmiért kapja minden fordulóban a 100 kiló búzát és 100 kiló halat, tehát a kamatot, hiszen az eredeti 200 érme is a kamrájában van. De fel is dolgozhatja karkötőnek és nyakláncnak, hiszen a cseréhez nincs rá szükség: megszületett a nyílt papírpénz, amire rá sem kell írni, hogy 100 érme letétbe helyezését tanúsítja, csak annyit kell ráírni, hogy 100 pénz.

 

Irodalom

Silvio Gesell: “Die Natürliche Wirtschaftsordnung durch Freiland und Freigeld”; vierte Auflage, 1920. Freiland-Freigeldverlag, Rehbrücke bei Berlin.

Bíró Zoltán: Saját út (Eötvös Kiadó, 1988.) c. könyvének ismertetése. Könyvvilág, 88/12.

Síklaky István: “Ajánlás a túléléshez”. A JUSS alapítvány kiadása, 1992.

Kindler József: “A harmadik út gazdaságfilozófiája ma”. KOVáSZ 1997. dec.

Interjú Anthony Giddensszel, Tony Blair tanácsadójával “A harmadik út” c. könyve kapcsán. Népszabadság, 1998.10.10.

“A brit kormány harmadik utat keres”. Napi Magyarország, 1998. 11. 27.

Síklaky István: “Magyar modell – a globális kapitalizmus egy lehetséges alternatívája”. Kézirat a HÉA Stratégiakutató Intézet és társkiadói gondozásában 1999 őszén megjelenő “Nagy jövőkönyv” számára.

A nők 1996 Magyarországán

A rendszerváltás ellentmondásos hatással járt a nők helyzetére nézve Kelet-Közép-Európában. Számos sajtóvita foglalkozott már e kérdésekkel, időnként heves indulatokat keltve. Ezúttal egymáshoz viszonylag közeli álláspontokat fejtenek ki a Kossuth Klub vendégei: Ferge Zsuzsa, Adamik Mária, Barát Erzsébet és Joó Mária.

L. Gy.: Az, hogy a Condorcet Kör vitát rendez a nők helyzeté­ről, úgy vélem, magától értetődő gondolatnak mondható. Isme­retes, hogy névadónk nem egy kérdésben, így a nők egyenjo­gúsítása ügyében is megelőzte korát. Condorcet márki a mo­dern európai gondolkodásban elsőként lépett fel azért, hogy a nők a férfiakkal egyenlő jogokat kapjanak, s hogy oktatásuk, kép­zésük társadalmi feladat legyen.

E nőnapi vitaesten természetesen mégsem a múltba kívánunk tekinteni, hanem a nők társadalmunkban elfoglalt helyének té­makörén keresztül elsősorban a jelen közállapotaival szeretnénk foglalkozni. Bevezetőmben egy manapság ritkábban idézett XIX. századi társadalomtudóstól kölcsönöznék egy gondolatot. „A fér­finak a nőhöz való viszonya az embernek az emberhez való leg­természetesebb viszonya… Benne tehát megmutatkozik, mennyi­re lett az ember természetes viszonyulása emberivé, vagy meny­nyire lett az emberi lényeg neki természetes lényeggé, mennyi­re lett emberi természete neki természetté. Ebben a viszonyban az is megmutatkozik, mennyire lett az ember szükséglete em­beri szükségletté, mennyire lett tehát neki a másik ember mint ember szükségletté…" Vajon milyen ma a férfinak a nőhöz való viszonya? Mielőtt azonban eljutnánk az efféle „végső" kérdések­hez, azt kérdezném vendégeinktől: milyen szociológiai, közgaz­dasági, társadalomlélektani és filozófiai jelenségeket, tényeket, tendenciákat tartanak a legfontosabbnak a mai úgynevezett nő-kérdésben?

A. M.: A leltár valószínűleg hosszú lenne. Én most a számomra legfontosabbakat mondom. A magánélet értékei és annak szer­vezése mintha egyre távolabbra kerülnének a racionálisan mű­ködő gazdasági-politikai szférától, és ennek a távolodásnak ál­dozatul esnek az emberi kapcsolatok, többek közt a férfi-nő vi­szony is. Ez a jelenség a világ összes régiójában megfigyelhe­tő. Ami sajátosan magyar, az a prostitúció reflektálatlansága, no meg az, hogy a gyermekekről és az idősekről való gondosko­dás nem tárgya a politikai eszmecserének, holott mindkettő igen­csak érinti a nők életét.

B. E.: Én – a beszélgetés meghívója szerint – mint nyelvész ülök itt, és számomra mindenekelőtt az az érdekes, miért me­rül fel azonnal Magyarországon, ha nőről és férfiról beszélnek, hogy az illető nőies, illetve férfias-e. Engem nagyon zavar, hogy a különböző orgánumok – a Nők Lapjától a Kiskegyedig, a Pú­dertől a Szájfényig – és a különböző rádiós meg televíziós műsorok olyan értékrendeket sugallnak, amelyek logikája egy­fajta heteroszexuális normára épül, mintha csak nők és férfiak élhetnének együtt, és ők is csupán egyfajta általánosításban. Holott, szerintem, az az izgalmas kérdés, hogy melyik nő és melyik férfi, hogy melyik nőcsoport és melyik férficsoport ho­gyan él együtt.

J. M.: „Tanár úr, én nem készültem…"; vagyis nem gondoltam igazából végig a szóbajöhető problémákat, mert túl sok ilyen van. Bár ma épp e témáról beszélgettem a diákjaimmal Platón kap­csán: ő volt az, aki először mondta ki a filozófiatörténetben, hogy a férfi és a nő természete azonos, adottságaik, képességeik egyenlőek. Tehát e tekintetben ő volt az első emancipator.

Ami most leginkább irritál, az nem egyéb, mint a rendszervál­tással bekövetkezett konzervatív fordulat. A nőnek újból elsőd­leges feladata lesz az anyaság, a gyermeknevelés, a háztartás vezetése és az idilli környezet biztosítása a felnövekvő generá­ció számára. Persze nem vonom kétségbe, hogy az anyaság a nőszerep fontos része, az azonban nagyon zavar, hogy ezt egyedüli értékként, mindenféle eszközzel és ideológiákkal alá­támasztva forszírozzák többszázezres példányszámú lapokban. December 1-jén megjelent az Élet és Irodalomban egy cikk „Böl­csőínség" címen, s ebben egy orvos a tudomány teljes súlyával minden visszásságot – az ökológiai válságtól a magas halálozási rátáig, a kötődésképtelenségtől a fogyasztói társadalomig – arra vezet vissza, hogy az emancipált, férfias nők nem maradnak a bölcső mellett, nem szentelik minden energiájukat és szabad­idejüket a gyermeknevelésnek. Úgy gondolom, hogy ez nem egyéb, mint erkölcsi zsarolás.

F. Zs.: Véleményem szerint az igazán érdekes az, hogy miért nincs Magyarországon feminizmus, miért nincs nőmozgalom, noha vannak nők, akik ilyen vagy olyan ernyők alatt időnként összekapaszkodnak.

Az eltelt negyvenvalahány év alatt, mint ember, sokszor érez­tem elnyomva magam, de mint nő nem, bár tudtam, hogy „macho" társadalomban élek. Amikor Heller Ágnesek feszegetni kezdték, hogy férfiak is vehessék igénybe a gyest, akkor a par­lamentben – megvitatandó az ötletet – szerveztek egy nőértekezletet. A felszólalások után (ahol én az apai jogosultságról beszéltem) odajött hozzám két miniszter, és megkérdezte: „Zsu­zsa kedves, mondja már meg, ki fog akkor ebben az országban dolgozni?" A férfi-nő viszony soha nem tematizálódott, semmit nem beszéltünk meg. Az egyetemen pont annyi lány volt„ahány fiú, s amikor elkezdtünk dolgozni, kb. negyedével kevesebb volt a fizetésünk, mint a férfiaké. Dehát Svédországban és Francia­országban is ilyenek voltak a különbségek. Aztán jött a rend­szerváltás és vele a konzervatív törekvések a nők visszaszorí­tására a háztartásba. Ennek persze már az „átkosban" is voltak nyomai, hisz Fekete Gyula és társai mindig ugyanazt mondták – de most ez az áporodottság parlamenti szintre került. A máso­dik választás után ez a törekvés eltűnt ugyan a politikából, de azért a bölcsődék bezárása, ami mégiscsak az egyenjogúság egyik feltétele, folyik tovább. A legújabb gyes-rendelkezés pél­dául szegénységi támogatást csinál a gyes-bői.

A kérdésem az volna, vajon nőkérdés van-e ma Magyarorszá­gon vagy munkanélküliségi-kérdés, nyomorkérdés. Köztudott, hogy nálunk a hivatalos női munkanélküliség egy kicsit alacso­nyabb, mint a férfi, holott az eltűnt 1,5 millió munkahely zöme női volt. Hogy a magyar nők önként és dalolva vonultak-e vissza a háztartásba, avagy csak nem voltak hajlandók a deklarált mun­kanélküliek keserű kenyerét enni, és együttműködni a munkaerő hivatallal, azt nem lehet tudni. Nehéz értelmezni ezt a „dalolva kivonulást" a munkaerőpiacról. Nem lehet tudni, hányan élték meg úgy, hogy végre felszabadultak, nem kell dolgozniuk, il­letve úgy, hogy nem akartak a férfiak a versenytársai lenni – hiszen rájuk szabják, nekik írják ki a pályázatokat. Nem tudjuk, mi történt a 40 év alatt, nem tudjuk, mi történt az Antall-kormány 4 éve alatt, és arról se beszélünk igazán, hogy most mi van az országban. A nőmozgalom hiánya tény, ennek belső, társadal­mi okai vannak, de most sem tudjuk az okokat.

L. Gy.: Nekem az az érzésem, hogy bár keletkezőben van Magyarországon nőmozgalom, ennek a „deficitje" épp olyan nagy, mint bármilyen más mozgalomé. A „civil társadalmiság" ugyanis nálunk egyelőre csupán jelszó, kívánalom, s ezen belül a nők ügyeinek képviselete sincs nagyobb apályban, mint más érdekeké.

A prostitúció problémájához – amelyet Adamik Mária szóba hozott – azt tenném hozzá, hogy mintha egyre szaporodna azok­nak a kérdéseknek a száma, melyeket a társadalom adminiszt­ratív úton, a kezelés szintjén próbál megoldani. Ilyen maga a szegénység, az elnyomorodás problémája, amely intoleranciát, sőt rasszizmust szül, ilyen a kábítószer fogyasztás és a prostitú­ció terjedése is; mindezek „igazgatási" kérdéseknek látszanak. Vajon nincs-e ellentmondás az önvezérelt, piacközpontú társa­dalom kiépülése, meg a között a tény között, hogy a felmerülő társadalmi problémáknak nem vizsgáljuk meg a kiváltó okát, csu­pán igazgatási-rendészeti jelleggel „kezelni" törekszünk őket?

Marton Imre: Szeretném megkérdezni önöktől, hogy azokban az országokban, ahol kiterebélyesedett a feminista mozgalom, ennek mi volt az oka. Netán a nők társadalmi helyzete változott meg, az anyagi helyzetük lett jobb, vagy a női méltóság iránti igény lett erősebb? Egyszóval, szeretném tudni, milyen lélekta­ni, politikai, társadalmi tényezőkkel magyarázható a jelenség. A másik gondolat, ami a vita kapcsán felmerült bennem, az az, hogy az elszegényedő, elnyomorodó családokban a nők szere­pe felértékelődik. És ez nem konzervatív megjegyzés, nem azt jelenti, hogy „a nők térjenek vissza a bölcsőhöz" – ez csupán tapasztalati tény. Jómagam emigrációs családban nőttem fel, és azt vettem észre, hogy amikor édesapám léte bizonytalanná vált, anyám kitüntetett szerephez jutott. A harmadik világ problémái­val foglalkozván is megfigyeltem, hogy a nagycsaládokban a nők igen fontosak a közösség számára, mert az ő tisztük a minden­napi élet feltételeinek biztosítása. Kérdezem: milyen, következ­tetéseket lehet ebből elméletileg, politikailag levonni?

Kozma Zsuzsa: Én a felszabadulás után nőttem fel, és ismer­tem meg azt az „emancipált társadalmat", amelyben szabad volt az anyámnak 8 órát dolgoznia, majd szabad volt bevásárolnia, főznie, háztartást vezetnie, és szabad volt engem egyedül hagy­nia. Vagyis tényleg jelentős változások következtek be a női sze­repek megítélésében. Az itt felmerülő számtalan kérdésből, mint „gyakorló anya" és „munkaerő", most egyre koncentrálnék. Szóba jött a konzervatív családkép újbóli divatja, hogy mi nők legyünk ismét csak gyermeknevelők. Szerintem nem az a baj, ha valaki ezt az utat választja, hanem az, hogy ezzel párhuzamosan má­sodosztályú állampolgárrá lesz. Emlékszem, ha valaki az isko­lában azt mondta, hogy az anyja háztartásbeli, akkor azt min­denki a takarítónővel egy szinten képzelte el. A probléma tehát az, hogy ha én a családanyaságot választom, akkor már nem is lehetek „emancipált nő". Nőmozgalom hiányában ugyanis nincs átjárás a családanya-szerep és a munkaerő-szerep között. Ná­lunk nincs részmunkaidős foglalkoztatás, nincsenek olyan mun­kafeltételek, amelyek mellett ez az átjárás létezhetne. Pedig jó lenne, ha választhatnék, ha szabadon eldönthetném, hogy X idő­ben családanya leszek, azután Y időben folytatom a karrierem építését.

Nagy Tamásné: Én nagyon avantgárdé nő voltam és nagyon avantgárdé anya: Mátészalkán tartottam nagygyűlést, aztán sür­gettem a sofőrt, hogy érjünk haza az esti fürdetésre… Egész éle­tem egy küzdelem volt, hogy dolgozzak és ugyanakkor ne hagy­jam egyedül a gyerekeimet. A szomorú az, hogy felnőtt lányaim szerint szülőként megbuktam, mert csak a „kanyarban" fordul­tam elő. Nem akarnak engem utánozni, másképp akarják csi­nálni. A kisebbik lányom – noha egészen különleges intelligen­ciájú nő -, nem hagyja ott a rossz középiskolát, amelyben tanít, mert közel van a lakásukhoz, és hamar haza tud érni. Az államszocialista emancipációt azonban nem lehet letagadni. Vegyük például a koedukációt! Az én fiatalkoromban a lányok nem ugyanazt tanulták, mint a fiúk. Az általános iskolában lé­nyegesen szegényebb volt a tananyagunk. A gimnáziumban vi­szont a koedukáció már lehetővé tette, hogy mi is ugyanazt ta­nuljuk, mint a fiúk, s ez nem kevés. Majd megjelentek a közért­ben, 1965 után, a félkész, illetve készételek, s ez szintén az emancipáció alapját jelentette egy réteg számára. Most a kapi­talizmusban leépülnek azok a szociális intézmények, melyek el­viselhetőbbé tették annak idején az életünket. A metrón, a villa­moson utazva nézem, hogy ki mit olvas. Most, kérem, nem az „arccal a vasút felé!" a jelszó, hanem az „arccal a Nyugat felé!" A régi Nők Lapja át volt politizálva, a mainak egészen más a hangulata. A mai média célcsoportja a piac, a „Hausfrau"? A lá­nyok elé odaállítják a Barbie-babát, a nők elé a Dallast, hogy legyenek szexisek és elégítsék ki a felnövekvő generáció kapaszkodási ösztönét. Erre szükség is van, mert ha olyanok az óvodák meg az iskolák, amilyenek, akkor csak a szülőbe lehet kapaszkodni. De van a kérdésnek egy másik oldala is. Amikor a Műszaki Egyetemen megalakult az informatikai szak, oda lány szinte egyáltalán nem jelentkezett. Amikor divatba jött a hullám­lovaglás, csak fiúk kezdték űzni ezt a sportot. Pedig senki nem tartotta vissza a lányokat sem az informatikától, sem a hullám­lovaglástól. Emlékszem tanár koromból, hogy érdekes problé­mákat mindig fiúk vetettek fel, noha általában ők voltak a rosszabb tanulók. A lányok célja alapvetően a férjhez menés volt, és ezt nem is szégyellték.

Bíró Ildikó: Egy ombudsman-nőprogram munkatársa vagyok. Rettenetesen zavar, hogy minden gonddal meg kell birkóznunk, hogy „szupernőkké" kell válnunk. Ám hol vannak a férfiak, akik segítenek nekünk? Nem elég a partvonalról szurkolni vagy pfujozni, bár sok nőtársunk is ezt teszi. Közhely, de a két nem kö­zös érdeke, hogy az említett problémákat, meg a nők elleni erő­szak és a prostitúció kérdését megoldja. Ha mi nők alkalmazko­dunk, ha képesek vagyunk erőfeszítésekre, akkor itt az ideje, hogy férfitársaink is felülvizsgálják saját hagyományos szerepe­iket.

J. M.: Valóban, miért csak a nőkről beszélünk, amikor vannak férfiak is? Miért evidencia a dolgozó nő rossz lelkiismerete, mi­ért nem jut eszébe az idősebb nőnemzedéknek, hogy a gyerek­nek apja is van? A szülés után a gyerekkel való törődés felada­tát a férfi és a nő egyaránt teljesítheti. Az apa is pelenkázhat, etethet, mesélhet a gyereknek. A fiatal generáció már tudja ezt. Csak az idősebb nők fejében él még a klasszikus szerepelvá­rás, hogy mindent neki kell megcsinálnia. Át kell alakulnia a gon­dolkodásunknak, oda kell engednünk a pólyázó asztalhoz az apá­kat is, beszélni kell az új férfiszerepekről stb.

Felmerült a vitában, hogy miért van Nyugaton nőmozgalom. Több évig éltem Németországban, és láttam, hogy elég jól áll­nak e téren. Ott a férfi és a nő, vagyis minden ember nagyobb öntudattal rendelkezik, mint nálunk. Kinn még a háziasszonyok polgári öntudata is fejlettebb. Szóvá merik tenni az érdekeiket, szembe mernek szállni az uralkodó normákkal, frau-házakat építenek, és ott összejönnek megbeszélni a gondjaikat. Támo­gatják egymást. Nálunk közröhej tárgya lenne, aki nőcsoportot akarna szervezni. Az elmúlt negyven évben nem alakult ki a pol­gári öntudat, ezért nincs semmilyen polgári mozgatom, komoly civil szerveződés nálunk. A nők öntudata pedig még fejletlenebb, mint a férfiaké, s ezért kevésbé tudják az uralkodó normákkal szemben képviselni önnön érdekeiket.

B. E.: A jelenlévők főleg személyes élményeiket mesélik, s ezt – másokkal ellentétben – én nem tartom hibának, hisz annak van hitele, amit az emberek megéltek. Egyesek rossz néven veszik, ha egy nő a magánéletét emlegeti: szívesebben vennék, ha a köz számára is fontos – teszem azt, politikai jelentőséggel bíró – dolgokról szólna. Holott épp annak kellene kiderülnie, hogy mi történik a négy fal között. Ezt nem szabad agyonhallgatni, mert különben sohasem lesz politikai súlya a kérdésnek, soha nem fognak a parlamentben arról beszélni, mit is jelent ma Magyarországon – különböző társadalmi csoportokban – nőnek lenni.

Szerintem azért nincs nőmozgalom, mert nincs olyan, hogy „magyar nő". Az én érdekeim bizonyos kérdésekben sokkal in­kább egybeesnek egy férfi érdekeivel, bár nem tudom mit jelent az, hogy „férfi", mint egy nőével, noha nem tudom igazából, hogy mi az a „nő". Ha valaki az identitását próbálja megfogalmazni, akkor azonkívül, hogy nő, szólnia kell a műveltségéről, a társa­dalmi csoporthoz, a fajhoz való tartozásáról, mert egészen biz­tos, hogy más egy nyolcgyerekes mátészalkai cigány nőnek az élete, mint például az enyém. A kilencvenes évek elején Auszt­riában éltem, és azt tapasztaltam, hogy az egyetem falain belül a nemiség kutatása igen fejlett, de nincs mögötte nőmozgalom. Nekem az okoz problémát itt, a pódiumon ülve meg az egyete­men kutatva, hogy személy szerint mennyire vagyok bűnrészes abban, hogy a kérdés nem mint politikai kérdés merül fel. Az előttem szólók említették, hogy a családok egy részében csak a nő érzi magát felelősnek a gyermeknevelésért. Sok helyütt fel sem merül, hogy a férfi is vigyázhatna a gyerekre. A megoldás nem az öntudat fejlődése: inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy addig nem is lesz öntudatra ébredés, amíg a társadalom nem ismeri el, hogy nem csak az a munka, amiért munkabért fizetnek. Nehezményezem a nők nyugdíjkorhatárának felemelé­sét 62 évre. Az intézkedés látszólag emancipációnak hat, mivel így a nők a férfiakkal egy időben vonulnának vissza a munka­erőpiacról. De ha tradicionális családban élnek, ez azt jelenti, hogy két állással a hátuk mögött mehetnek ugyanakkor nyugdíj­ba, mint a férfiak. Az egyenlőség gyakorlatilag egyenlőtlensé­get takar. Úgy gondolom, mindez politikai kérdés – a tőke ter­mészete már csak olyan, hogy azt tekinti munkának, ami elad­ható, fogyasztható terméket gyárt, és így a háztartásbeli_j5zük-ségszerűen másodosztályú állampolgár marad. Amíg ez a prob­léma nem jut egyetlen parlamenti képviselő eszébe sem – szán­dékosan nem képviselőnőt mondtam -, addig nem tudunk elő­relépni egy jottányit sem.

A. M.: Ezek a klasszikus viták a fizetett és a nem fizetett mun­káról joggal vetődnek fel, bár ezt most globálisabb perspektívá­ból kell nézni. Tulajdonképpen egyetértek azzal, hogy az itt fel­vetődő kérdések politikaiak, és akként is kellene kezelni őket, de tudni kell, hogy nem nemzetpolitikaiak. Nem nemzetállami politikákon múlik, hogy, teszem azt, egy erős afrikai feminizmus percek alatt tönkremegy a globálissá vált világpiac hatására, füg­getlenül attól, hogy milyen célokat tűzött ki maga elé, és milyen erős mozgalom volt. Ma már nem lehet csak Magyarországról, csak Európáról beszélni. Az ismétlés kedvéért újra leszögezném, hogy mindig férfi- és nőkérdésről, azaz egy viszonyról beszé­lek, amellyel tetszőlegesen játszik egy világpiaci rend. Úgy, ahogy az neki tetszik, és mindig ki tudja zsákmányolni – a szó klasszi­kus marxi értelmében – azt a felet, amelyik gyengébbnek mu­tatkozik. Ezek többnyire kétségtelenül a nők, mert a nagy „fehér üzemmód" egész jutalmazási rendszere – a különféle dominan­ciák fenntartásával meg a tradicionális mentalitások miatt is – olyan, hogy mindig a férfiaknak kedvez.

A nő-férfi-társadalom háromszögben vizsgálódva a nem fo­galma sohasem biológiai értelemben használatos, hanem tár­sadalmilag kidolgozottan. Úgy tűnik, a nők gondolkodását nem formálta át a puszta munkába állás, mert benne rekedtek a bűn­tudatban. Nekem is van egy 18 éves lányom, akit nehéz meg­győzni arról, hogy az anyai szeretet nem arra való, hogy őt nap nap után teljes mértékben kiszolgálja; hogy szükségem van arra, hogy autonóm lénynek tartson, és hogy nem zsarolhat a szere­tetével. Azért nem értjük magunkat, mert elfogadtuk azt a néző­pontot, miszerint a nőkérdés szociálpolitikai kérdés. Mintha a nők élete, a férfiak és a nők viszonya a családi pótlékon, a gyesen, a gyeden, a nyugdíjkorhatáron stb. múlna.

A szexualitás problémáját a vita során nagyon kikerültük, ho­lott érdemes lenne megkérdezni a nőket, hogy mi fáj jobban: ha nem jár a gyes, vagy ha a partner a reciprocitás elvét a magán­szférában mindig felrúgja. A kérdéshez ne csak a politikai rend­szer, hanem az individuum felől is közelítsünk! Az említett le­szűkítő értelmezés, a szociálpolitikára koncentrálás miatt esik például a prostitúció látókörünkön kívül. E jelenség megértése szempontjából nem elég azzal foglalkozni, hogy zömmel állami gondozottak és munkanélküliek lesznek prostituáltak, hanem beszélni kellene arról az évtizedek óta érintetlenül hagyott, megkérdőjelezetlen férfiszexualitásról is, amely itt a brutálisan mohó keresleti oldalt jelenti, s mindezt nem lehet a nyugdíjkorhatár kérdéskörben megtárgyalni.

F. ZS.: Egyre nehezebb folytatni a vitát, mert nagyon sok min­denről kellene beszélni, ugyanakkor válaszolni – legalább is én – semmire sem tudok, legfeljebb tovább tudom görgetni a kér­déseket. Elhangzott egy csomó személyes dolog: lelkiismeret-furdalás, szülők elleni düh… Franciaországban, ahol a nőknek közel akkora hányada dolgozik, mint Magyarországon, szintén nincs részmunkaidő, foghíjas a bölcsőderendszer (bár az' óvo­darendszer tökéletes). Nem tudom, hogy élik meg a munkába állást a francia nők és a francia gyerekek. Kényszerként? Elhagyatottként? Több amerikai vizsgálatot ismerek. Az USA-ban kevesebb nő dolgozik, mint Franciaországban, de aki dolgozik, annál inkább létezik az önvád vagy a lelkiismeret furdalás, mert a női munkavállalás nem norma, a gyermekek helyzete pedig alig megoldott: kevés a gyermekintézmény és inkább a szegények­re szabott. Magyarországon több korszak volt, mélyen változó ideológiákkal. Kering egy kérdés a levegőben: a negyvenvala­hány év retorikája a nők emancipációjáról vagy akár a munkás­osztály vezető szerepéről csak üres és hazug ideológiai szólam volt, vagy modernizációs hatása volt az emberek közötti viszony­ra? A háború előtt a feleség magázta a férjét, az meg tegezhet­te. Ez azért elmúlt. A cselédlány keresztnéven szólításából annyi maradt, hogy a nőket könnyebben hívják a keresztnevükön. Va­lami azért változott nálunk is; kicsit hasonlít a folyamat arra, ami 200 éve történt Franciaországban. A francia forradalom előtt a „Madame", „Monsieur" stb. aszimmetrikus társadalmi viszonyt fejezett ki. Alulról fölfelé a megszólítás „Madame" volt, föntről le­felé viszont nem. Ezért vált kötelezővé a „citoyen" megszólítás. Eltelt jó 30 év, és visszatért a „Monsieur" és a „Madame", csak e megszólítás vertikálisból horizontálissá vált. Ugyanez a válto­zás játszódott le nálunk az „úr" megszólítással. A kérdés tehát az, hogy a bevezetett intézkedések – pl. a nők munkába állása, a koedukációs iskolák elterjedése – mennyire volt csak ránk eről­tetett kényszer, illetve mennyire volt emberközi viszonyokat mo­dernizáló valami. Ha csak fölülről kényszerítették ránk az egyen­jogúságot, akkor az el fog tűnni. A választ e kérdésünkre majd 10-20 év múlva fogjuk megkapni. Azért remélem, hogy nem ez lesz a helyzet. Annál kevésbé, mert ami az emberek közötti vi­szonyban a fenti értelemben történt, az nem valamilyen mester­séges szocialista találmány, hanem egy normális polgári fejlő­dési folyamat része. Teljes nem volt, hiszen a polgárosodás sok eleme hiányzott. Nekünk nem volt polgártudatunk se a háború alatt, se a háború után, de valami azért történt. Hallom Gönczöl Katalintól, hogy az emberek fejlett jogérzékről tesznek tanúbi­zonyságot. Százszámra kapják a leveleket az ombudsman-iroda munkatársai. Számtalan jogsérelem ér bennünket. Eddig eze­ket lenyeltük. Most az emberek kezdenek tiltakozni. Igaz ez egyé­nileg is, a civil társadalom csoportjainak szintjein is. A nyugdíja­sok már artikulálják érdekeiket, a nagycsaládosok és a mozgás­korlátozottak szintúgy. A folyamat a világban is zajlik. Ha egy kisebbség kezdi megjeleníteni az érdekeit, abból előbb-utóbb ENSZ-év lesz… Azt hiszem, a nők éve volt az első ENSZ-év. Nálunk, sajnos, az állampolgári mozgalmakat az igencsak mes­terséges nő-, illetve szakszervezeti mozgalom pótolta. Ezért tar­tunk itt, ahol tartunk.

Hozzászólás, név nélkül: Örülök, hogy a férfiak is bejöttek a képbe, mert a mindenkori magyar politika éppen olyan rossz helyzetbe hozza őket, mint bennünket. Ezért nem szeretem, ha a nőkérdést a férfiak ellenében fogalmazzák meg. Persze elis­merem, hogy a nőket egy plusz politikai és szociális nyomás is sújtja, ami hol erősebb, hol gyengébb. Noha Angliában belesze­rettem a részmunkaidőbe, arra kérek mindenkit, hogy hagyja a külföldi példákat, mert mi itt élünk. Rajtunk nem igazán segít, ha tudjuk, hogy Franciaországban vagy Ukrajnában miként ha­tározzák meg magukat a nők. Mi itt élünk, 1996-ban és Magya­rországon.

B. E.: Pedig borzasztó fontosak a külföldi tapasztalatok abból a szempontból, hogy miként lehet megélni azt, hogy az ember nő, illetve hogy az ember férfi. Más szóval: hogyan lehet átélni a kettőjük közti kapcsolatot. Az emberközi viszonyok moderni­zációján gondolkodva mindig az jut az eszembe, hogy milyen őrületes pszichológiai torzulásokat okozott mindkét nemben, hogy senki nem lehetett önmaga.

Szálai Krisztina: Azon töprengek, miért nem alakult ki negy­ven év alatt nőmozgalom, hogy mi fojtotta el a tízes, húszas évekbeli – Acsádi Judit által leírt – kezdeményezéseket. Legin­kább ugyanis az izgat, hogy a rendszerváltás óta eltelt már pár esztendő, és még mindig nincs nőmozgalom. Pedig egyes ér­dekcsoportok sokkal partikulárisabb érdekek mentén is megszer­vezik magukat. Jómagam egy éve nagyon intenzíven dolgozom egy nőcsoportban és háromnegyed éve kevésbé intenzíven egy másikban. Sok külföldi példát hozunk innen-onnan, de roppant kevés feminista tudja, hogy mi van itthon. A felmérésekből is az derül ki, hogy a nők 75%-a egyetért azzal, ami nekünk, itt az asztalnál ülőknek nem tetszik.

Magam is anglista vagyok, az ELTE angol tanszékén dolgo­zom, de zavar, hogy a magyar nőmozgalom zászlóvivői, a bu­dapesti értelmiségi nők az angolszász kultúra felől közelítenek a problémához, és nem is annyira a brit, mintsem az amerikai ideológiát, propagandát, modelleket veszik át. Mégcsak nem is London a minta, hanem New York. Ne értsenek félre, nem áll szándékomban Amerika-ellenes kirohanást intézni, hiszen sok­ra becsülöm az amerikai demokrácia bizonyos vonásait, de úgy vélem, nem az amerikai feministák javaslatait kellene lefordíta­nunk. Tudom, hogy ez nehézségekbe ütközik, mert a nőszerve­zetek és a civil szervezetek egyaránt az USA-ból kapják a legtöbb pénzt, így aztán illik átvenni tőlük ezt-azt. Mindenesetre fur­csa, hogy nem Berlin, Róma, Madrid felé tekintünk, holott pl. a spanyol nőmozgalom igen energikus, aktivistái sok szép és ér­dekes dolgot csinálnak. A minap egy a családon belüli erőszak­kal foglalkozó konferencián két kiváló osztrák előadást hallot­tam. Csak kapkodtam a fejem, hogy az osztrák pszichológusnő és bírónő által említett példák mennyivel közelebb állnak hoz­zánk. Egyébként az osztrákok számára a nőmozgalom tágabb kategória, mint a feminizmus, s ezzel én egyetértek. A kettő csak Amerikában és az angolszász országokban fedi egymást. Saj­nos mi, akiknek szem előtt kellene tartanunk a nők érdekeit, csak bőszítjük őket azáltal, hogy nem a gondjaikról beszélünk. Ezért itt és most „tetemre hívom" önöket, hogy kutassák ki, mi van ma Magyarországon, hogy ne érjék be a külföldi statisztikák át­vételével, mert ha tudjuk, mi van Amerikában a válás után, ha tudjuk, milyen a bántalmazott svéd gyerek helyzete, attól még nem tudjuk, hogy hogyan érzi magát a magyar nő 1996-ban. Ne feküdjünk az amerikai dömper alá, ha segíteni akarunk.

Lurenszky Ernő: Az emancipációban nagy szerepe volt 1945 után annak, hogy mind a nők, mind a munkás-paraszt gyerekek előtt megnyíltak az iskolakapuk. Aki a tanulás révén magasabb társadalmi rétegbe került, az valóban emancipálódott. De ez nem volt cél, nem érintett nagy tömegeket. A társadalom számára az extenzív iparfejlesztés, a munkaerő utánpótlása volt a fontos, ezért kergették be a nőket meg a földjeikről elűzött parasztokat a gyárakba. Ugyanakkor a férfiak bérét olyan alacsonyan tartot­ták, hogy fokozatosan kialakult a kétkeresős családmodell. A pedagógusok soha nem voltak túlfizetve, de azért a Horthy-kor­szakban egy középiskolai tanár el tudta tartani a feleségét meg a két gyermekét, s fenn tudott tartani egy kétszobás lakást ház­tartási alkalmazottal. Ez a helyzet nem jött vissza a rendszer­változással, noha a szellemi tőke vonzza ide a külföldi befekte­tőket, és az általunk „termelt" szellemi tőkéből lesz a magyar új-burzsoáziának Mercedesé. A helyzetet egyszer rendezni kell. A társadalom többsége bérből és fizetésből él, – tehát nem tartható fenn sokáig a svéd adórendszer meg az albán bérszínvonal. A férfiak azzal tudják támogatni a nők emancipációját, ha mint apák, tanárok, munkahelyi vezetők vagy katonatisztek férfiakat nevelnek a fiúkból. A férfi sokkal inkább erkölcsi, mintsem nemi kategória. Petőfivel vallom: „ha férfi vagy, legyen helyed, hited…" A férfi mivolt leglényegesebb alkotóeleme a felelősségérzet, s ebben, ha modern módon gondolkodik valaki, az is benne van, hogy részt vállal a családi munkamegosztásban. dr Sas Judit kutatásai szerint a gyermekek tanáraik közül a férfias férfiakat és a nőies nőket szeretik a legjobban. A koedukáció nagyszerű dolog, de van hátulütője: a fiúkat néha nyafkává, a lányokat meg durvává teszi. Ezen változtatni kell a szülők, főként az apák se­gítségével. S ez nem idő kérdése! Mert egy jó családban olyan az élet rendje, olyan a szülők példája, hogy az akkor is hat, ha távol vannak, vagy már örökre eltávoztak. Befejezésül: a férfi és a nő közötti harmóniába mindig belekerül egy disszonáns ténye­ző, mert ahogy Karinthy Frigyes írja, tökéletesen soha nem ért­hetik meg egymást. Mindketten mást akarnak: a férfi a nőt, a nő meg a férfit.

J. M.: Én is érzékelem az amerikai tőkekultúra iránti nagyfokú érdeklődést, és nem helyeslem, hogy olyan vitákat importálnak hozzánk, amelyek teljesen lejáratják a feminizmust a magyar köz­vélemény előtt, mert szélsőséges történetek kapcsán ismerjük meg, és így rögvest kiábrándulunk belőle. Olyasmire gondolok, hogy pl. egy amerikai folyóirat potenciális erőszakolóként mutat be egy magyar kisfiút. Ha azután egyes tudósok ebből megalkot­ják a biopolitika fogalmát, és a feminizmust mint valami rassziz­must határozzák meg, akkor végképp sikerül lejáratniuk. Nem sza­bad tehát amerikai példákat importálnunk, mert nekünk az euró­pai kultúrához és nőmozgalmakhoz kell csatlakoznunk. Igyekez­nünk kell olyan eszmecseréket folytatni, amilyeneket az európai országokban folytatnak, lásd a Szálai Kriszta említette osztrák példát, hogy ne nyögjünk az amerikai szellemi import igája alatt.

B. E.: Elhangzott, hogy nincs nőmozgalom, de van nőkutatás. A kettő persze nincs ok-okozati összefüggésben egymással, de kérdés, kaphat-e az ember pénzt az egyetemen ilyen jellegű ku­tatásra. Lehet, hogy a tudományos akadémia X intézetében meg­tűrnek egy ilyen csoportot, hogy jelezzék, folyik ilyen kutatás is, de hogy abból a kis összegű kutatási pénzalapból, ami az egye­temekre szivárog, kapunk-e, az már megint más kérdés. Én az utolsó magnókazettáig az égvilágon mindent saját zsebemből fizetek, még adóvisszatérítést se kérhetek az államtól, támogat­hatom magam mint tudóst a tanári fizetésemből, ha érdekel a nőmozgalom, s beleölhetem az egész időmet ingyen. De amit még aggasztóbbnak tartok, az az, hogy előbb kapok egy ameri­kai szervezettől vagy klubtól pénzt, semmint hazai erőforrásból. És nem csak azért, mert eleve kevés jut kutatásra. Jó, hogy ki­felé fordulunk, de miért nem Kelet-Európa felé tekintünk? A po­litikai változások ezt a régiót nagyjából ugyanúgy érintettek, sok hasonlóságot lehet felfedezni, sőt ez az elmúlt negyven évre is vonatkozik, arra ami történt, illetve nem történt, illetve ahogy tör­tént. Mégsem egy temesvári, egy szófiai vagy egy kijevi kutató­val dugjuk össze a fejünket, mert akkor a szakma nem ismer el bennünket, akkor nem tudjuk megtartani az állásunkat. Ha azt akarjuk, hogy ne tegyenek lapátra bennünket, akkor olyan kap­csolatokra kell szert tennünk, ami pénzt hoz. Az egésznek van tehát egy kőkemény politikai-hatalmi vetülete. Ha mint „impro­duktív munkaerő" herdálom az adófizetők forintjait, akkor már úgy kell herdálnom, hogy ki lehessen tenni a kirakatba – tehát angolszász folyóiratba kell írnom.

F Zs.: Azt hiszem, hogy Nyugaton a nőmozgalmak a válasz­tójog, az „egyenlő munka – egyenlő fizetés", a több bölcsőde és óvoda, valamint a magasabb fokú iskolázottság problémája kö­rül forognak. Ezeket a nagyszerű dolgokat nekünk a pártállam idején fölülről öntötték a nyakunkba, nem kellett kivívnunk. így kevesen érzik, hogy közös az érdekük a másik nővel (talán a nyugdíjkorhatár emelése az egyetlen kivétel). Borzasztóan meg­osztott az ország, borzasztóan globalizálódott a világpiac. Mit csináljunk? Az IMF meg a Világbank létezik, a hiteleket ők ad­ják, a mintákat ránk kényszerítik. S ha beszivárog az ötlet, hogy meg kell újítani – teszem azt – a magyar zsidó életet, akkor nem makói, hanem brooklyni módon kell majd megújítani. S ez nem vicc, mert onnan jön a pénz. Tetszik a javaslat, hogy forduljunk Olaszország, Franciaország és Spanyolország felé, de nehéz megvalósítani, mert itt bizony gyarmatosítás folyik. A következő áldozat a magyar nyugdíjrendszer lesz. Iszonyú nyomulás van az ügyben. A nők közös érdeke nem egyéb, mint az, hogy em­berek maradhassanak, s ugyanaz természetesen a férfiak ér­deke is. Ezért kellene összefogniuk a megmaradásért. Igaz, a nők helyzete előnytelenebb, mint a férfiaké, de a társadalom két­harmadának (a munkanélkülieknek, a létminimum alatt élőknek stb.) is rosszabb lett a helyzete, és mégsem szervezik meg ma­gukat. Szétesik a világ kis lokális csoportokra. Milyen az ideális nőmozgalom? Nem tudok erre válaszolni, de ideje legalább a kérdéseket feltennünk.

Hegedűs Ferencnél Titkárnőként dolgozom és „gyakorló" anyja vagyok egy már majdnem felnőtt lánynak. Azt mondják, nem le­het tudni, hogyan élnek a mai asszonyok. Az adatgyűjtést, a sta­tisztikák elkészítését, szerintem, el lehet kezdeni az önkormány­zatoknál. Tőlük meg lehet tudni, hogy hányan járnak segélyért, ki mennyi gyereket nevel és milyen körülmények között teszi ezt. Újpesten és még pár helyen már elindult valami. A nagycsalá­dosok már szerveződnek, nem várnak az amerikai segítségre. Valahol el kell kezdeni. Ha mi nem segítünk magunkon, akkor senki sem segít rajtunk. Örülök, hogy nem most nevelem egye­dül a gyerekem, mert most nem boldogulnék. A szüleim is öre­gek, támogatnom kellene őket, és a csontjaimat is egyben kel­lene tartanom immáron 62 éves koromig.

A. M.: Ebben az országban tíz- vagy százezer gyerekét egye­dül nevelő nő van: helyzetük most összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint korábban, és sem a politikusok, sem a parlamenti képviselők nem próbálják érdekeiket artikulálni. A nyugdíjasok gondjairól tud a társadalom, az ő problémáikról viszont nem. Miért? Benne van ebben mindaz a bűntudatkeltés, ami folyama­tosan hat, ami miatt a nők nem mernek előjönni, megszerve­ződni, noha őket nem támogatja a Soros Alapítvány vagy más nemzetközi szervezet, mint az elvált apákat. Hogy miért nem szervezik meg magukat? Az az agyonterhelt nő, akinek még a problémáit sem ismerik el, nemcsak pénzbeli támaszt, de esz­mei támogatást sem kap. Nem biztatják, hogy érdemes össze­ülnie és csinálnia egy önsegítő csoportot, s így minden legitimi­tás ki van véve a talpa alól. Ez pedig összefügg a nőmozgalommal, pontosabban annak hiányával. Mi most egy budapesti ér­telmiségi klubban ülünk, s problémáink – mind az emberiek, mind a nőiek – összevethetetlenek a nem középosztálybeliekével. El kellene gondolkoznunk azon, miért nincs bennünk szolidaritás a saját nemünk iránt, ami persze nem kellene hogy ellenséges érzületet jelentsen a férfiakkal szemben, hanem csupán annak a vállalását, hogy bele tudjuk képzelni magunkat egy szabolcsi nő helyzetébe.

Én igyekszem a kutatást és a mozgalmat együtt csinálni, bár­milyen szerényen értendő az, amit mozgalomnak tudok magam körül. Nem akarok a tudománynak abba csapdájába esni, hogy az íróasztal mögött kitalálok valamit, ami nincs a valóságban. A „Nővonal" segítségével lehet némi információhoz jutni. Ami itt az amerikai kulturális gyarmatosítás kapcsán elhangzott, azt én úgy fogalmaznám meg, hogy lehet, hogy a magyar nők, a potenciá­lis nőcsoportok érzik ezt, és mivel nem akarnak csapdába esni, nem szervezik meg magukat. Holott hihetetlenül nagy igény van a gyermeküket egyedül nevelők csoportjának megszervezésé­re. Csakhogy ezt nem támogatja a tudomány, nem támogatják a pártok – amelyekhez amúgy sem kapcsolódnak szívesen az emberek -, s nincsenek anyagi források sem, ami pedig nem nélkülözhető, mert kell egy hely, ahol le lehet ülni. Lehet, hogy megrettentünk az említett befolyástól: a kutatás ahelyett, hogy a feminizmus lehetséges formáiról szólna, ahelyett, hogy a „nagy fehér üzemmódnak" nevezett globalizálódó valamit kritizálná, mindenütt – Keleten, Nyugaton és Amerikában is – csak rész­letkérdésekkel foglalkozik, mintha egy női szubkultúra problémá­járól lenne szó. Megszűnt a nyugat-európai feminizmus társa­dalomkritikai potenciálja, arra való képessége, hogy maga alá gyűrje ezt a rossz irányba haladó társadalmi trendet, fölmutatva embertelen vonásait. Meglehet, hogy csak erre a tehetetlenségre nem vagyunk vevők. Látjuk, hogy milyen jól betagozódnak ebbe a hanyatló világba a nyugat-európai és az amerikai feministák, s talán ezért nézzük őket kívülről. Természetesen jó lenne, ha lennének saját erőforrásaink, mert tényleg túl sok és túl nehéz szociális kérdés megoldása vár ránk. Ha hinnénk női identitá­sunkban, abban, hogy vannak a többi nővel közös érdekeink, akkor a szolidaritásnak ez a gondolata előbb-utóbb megszülne egy nőmozgalmat.

Hozzászólás, név nélkül: Gyermekkoromban alig volt egyedül­álló nő, mert akkor a feleség elviselte a férjét legalább papíron, hiszen szégyen volt egyedül maradni. Most elválhatunk, de 35 év fölött felakaszthatjuk magunkat. Meg kell nézni az Expressz újság álláshirdetéseit: 35 fölött lehetetlen elhelyezkedni, mégis felemelik a nyugdíjkorhatárt. 20-25 év körüli nő kell a munka­helyeken, aki csörög és röfög öt nyelven, de ha véletlenül gye­reket szül, akkor ő is ki van rúgva. Teljesen ki vagyunk szolgál­tatva a teremtés koronáinak.

Hozzászólás, név nélkül: Nekem inkább az a problémám, hogy elvették tőlünk a választás szabadságát, amikor olyan alacsony lett a férfiak munkabére, hogy nekünk is el kellett mennünk dol­gozni. Amerikában eldöntheti egy nő, hogy munkába áll vagy sem; nálunk nem, mert egy fizetésből éhen hal a család. Tanár vagyok, szeretem a hivatásomat, s a nyugdíjkorhatár felemelé­se nem azért zavar, mert nem akarok dolgozni, hanem mert magam szeretném eldönteni, hogy elmegyek-e nyugdíjba vagy sem. S ha elmegyek, akkor részmunkaidőben dolgozom tovább, vagy ha fizikailag már nem bírom, akkor ad hoc munkát végzek. Nekem az a bajom, hogy a politika keményen beleszól a ma­gánéletünkbe, és ránk kényszerít valamit, amit nem akarunk. Vagyis elveszi tőlünk a döntés jogát, a választás szabadságát.

Hozzászólás, név nélkül: Vajon ki veszi el tőlünk a választás szabadságát? Az általunk épített kapitalizmus jelszava: a sza­bad választás. És tényleg sok minden között szabadon választ­hatunk, a Volvo és a Mercedes, a Prill és a Tip között, de az életünk legfontosabb kérdéseiben nem dönthetünk, csak hibáz­tathatjuk az államot vagy a személytelen piacot. Ne felejtsük el, hogy a férfiak sem választhatnak nyugdíjkorhatárt, Hegyeshalom­tól nyugatra is csak 65-70 éves korukban mehetnek nyugdíjba. Az a mulatságos ebben az új ideológiában, hogy miközben a választás szabadságát bálványozza, épp a leglényegesebb dol­gokban nem engedi az állampolgárt dönteni. Régebben hibáz­tathattunk ezért egyeseket, most meg többnyire azt mondjuk, hogy „ilyen az élet". Az a döbbenetes, hogy az emberek bele­nyugszanak abba, hogy munkanélküliek, hogy szegények. És a nők is belenyugszanak elnyomott helyzetükbe, holott öntudatra kellene ébredniük: nekik, a nyugdíjasoknak, a munkanélküliek­nek, az egytized bérrel rendelkezőknek.