A kapitalizmus kanyargós ösvényei – David Harvey interjúja Giovanni Arrighivel

A több évtizedes munkásságára visszatekintő, hírneves világrendszer-kutató sok mindent elénk tár kutatásának tárgyáról. Arrighi a hegemóniákat és azok transzferét – a tőkefelhalmozás folyamatában – a materiálist követő financiális expanziók ciklikussága felől magyarázza. A hegemóniaváltás akkor áll elő, amikor a tőke térbeli rögzítettsége korábbi feltételrendszeréből egy nagyobba lép át: a városállamból a nemzetállamba és tovább. A kontinentális léptékű uralomnál azonban nincs új, tágasabb keret. Merre tart a tőke és megszemélyesítője, a polgárság hatalma, a világgazdaságban fokozódó verseny és a válságok közepette?

Tudna nekünk pár szót mondani a családi hátteréről és az iskoláiról?

Milánóban születtem, 1937-ben. Anyai ágon a családom burzsoá szár­mazású. Nagyapám Olaszországba érkező svájci emigránsok gyermeke volt, aki a munkásarisztokrácia soraiból küzdötte fel magát: a huszadik század elején saját üzemeket alapított, amelyek előbb textilipari gépe­ket, majd fűtési- és légkondicionáló berendezéseket gyártottak. Apám egy vasutas fia volt, és Toscanában született. Milánóba költözve anyai nagyapám gyárában talált magának munkát, és tulajdonképpen az egész azzal végződött, hogy feleségül vette a főnöke lányát. Nagyapám és apám között adódtak bizonyos feszültségek, úgyhogy végül apám megalapította saját vállalkozását, amely saját apósának versenytársa lett. Ám ugyanakkor mindketten antifasiszta érzelműek voltak, ami nagyban meghatározta gyermekkoromat. Gyermekként éltem át a háborút: Róma 1943-as elfoglalását követően Észak-Olaszország náci megszállását, az Ellenállást és a szövetséges csapatok megérkezését.

Apám váratlanul, egy autóbalesetben vesztette életét, amikor én 18 éves voltam. Nagyapám rosszallása ellenére úgy döntöttem, hogy fenntartom a vállalkozását, és beiratkoztam a Bocconi Egyetem közgaz­dász szakára – abban reménykedtem, hogy az ilyen tanulmányok majd megkönnyítik számomra annak megértését, hogy miként irányítsam a céget. Ám a közgazdasági tanszék afféle neoklasszikus bástya volt, mereven elzárkózott bármiféle keynesiánus hatástól, és semmiféle segítséget sem nyújtott apai örökségem működtetéséhez. Végül kényte­len-kelletlen úgy döntöttem, hogy megszüntetem a céget. Ezt követően két évet dolgoztam a nagyapám egyik gyárának üzemcsarnokában, és ismereteket gyűjtöttem a termelési folyamat működéséről. Ezek a tanulmányok végképp meggyőztek arról, hogy a neoklasszikus közgaz­daságtan elegáns általános egyensúly-modelljei teljesen alkalmatlanok a termelés, illetve a bevételek elosztásának megértéséhez. Ez lett a szakdolgozatom alapja. Ezután kineveztek assistante volontariónak – vagyis fizetés nélküli tanársegédnek professzorom mellé. Akkoriban ez számított a legalsó foknak az olaszországi egyetemek ranglétráján. A megélhetésemet pedig az biztosította, hogy gyakornoki állást kaptam az Unilevernél.

Miként került sor arra, hogy 1963-ban Afrikába utazott, ahol a University College of Rhodesia and Nyasaland-en kezdett dolgozni?

Hogy miért mentem oda, az meglehetősen egyszerű. Megtudtam: a brit egyetemek fizetnek azért, hogy az ember tanítson és kutasson – ellentétben Olaszországgal, ahol négy vagy öt évet kellett assistante volontarióként lehúzni ahhoz, hogy egyáltalán reményed lehessen valamiféle fizetett státusz elérésére. Az 1960-as évek elején a britek egyetemek egész sorát alapították meg egykori gyarmatbirodalmuk te­rületén; ezek a szigetországi brit egyetemek kollégiumaiként működtek. Az UCRN a Londoni Egyetem [University of London] kollégiuma volt. Két állást is megpályáztam, az egyiket Rhodesiában, a másikat pedig Szingapúrban. Londonba hívtak állásinterjúra, és mivel az UCRN érdek­lődést mutatott irántam, felajánlottak ott egy közgazdaságtani előadói állást. Szóval utaztam.

Ez valódi intellektuális újjászületés volt számomra. A matematikailag modellezett neoklasszikus hagyományok, amelyeket korábban meg kel­lett tanulnom, egyszerűen semmit nem voltak képesek mondani azokról a folyamatokról, amelyeket Rhodesiában megfigyelhettem, vagy éppen az afrikai élet valóságáról. Az UCRN-ben szociál-antropológusokkal dolgozhattam együtt, különösen Clyde Mitchell-lel, aki már akkor a kap­csolatháló-analízissel foglalkozott, és Jaap Van Velsennel, aki bevezette a szituációs analízis fogalmát, amit később kibővített esettanulmány-ana­lízisként értelmeztek újra. Rendszeresen látogattam a szemináriumaikat, és mindketten komoly hatást gyakoroltak rám. Egyre inkább elvetettem az absztrakt modellezést a szociális antropológia konkrét, empirikusan és történetileg egyaránt megalapozott teóriájának kedvéért. Megkezdtem a neoklasszikus közgazdaságtantól a komparatív-történeti szociológia felé tartó hosszú menetelésemet.

Ez volt 1966-ban írott esszéjének, a Rhodesia politikai gazdaságtaná­nak [The Political Economy of Rhodesia] kontextusa. Ebben az írásában elemezte az országban kialakult kapitalista osztályviszonyok formáit, és a sajátosan jellemző ellentmondásokat – megmutatta azt a dinamikát, amely 1962-ben a telepeseket tömörítő Rhodesiai Front pártjának győzelméhez vezetett, majd arra, hogy 1965-ben lan Smith egyoldalúan kinyilvánította az ország függetlenségét. Mi adott kezdeti ösztönzést ennek az esszének, és visszatekintve mi tűnik belőle fontosnak az ön számára?

A Rhodesia politikai gazdaságtanát Van Velsen ösztönzésére írtam, aki kérlelhetetlenül kritizálta az általam addig használt matematikai model­leket. Egy recenziót írtam Colin Leys könyvéről, a European Politics in Southern Rhodesiáról [Európai politika Dél-Rhodesiában] , és Van Velsen azt tanácsolta, hogy azt bővítsem egy hosszabb tanulmánnyá. Ebben a munkámban, illetve a Munka­erő-kínálat történelmi perspektívában [Labour Supplies in Historical Perspective] című tanulmányomban annak módozatait elemeztem, ahogy a rhodesiai parasztság teljes proletarizálódása ellentmondásba került a tőkefelhalmozással – mindez végül több problémát okozott a kapitalista szektornak, mint amennyi haszonnal járt.1 Amíg a proletarizálódás csupán részleges volt, addig az afrikai parasztok finanszírozták a tőkefelhalmozást, hiszen részben megtermelték saját létezésük feltételeit; ám ahogy egyre inkább proletarizálódott a parasztság, egyre több gaz­dasági mechanizmus vált működésképtelenné. Egy teljesen proletarizált munkaerő csupán akkor kizsákmányolható, ha a fizetett munkabér teljes mértékben fedezi megélhetésének költségeit. Vagyis a proletarizálódás nem tette egyszerűbbé a munkaerő kizsákmányolását, hanem éppen ellenkezőleg, megnehezítette azt, és gyakran arra késztette a rezsimet, hogy fokozza az elnyomást. Martin Legassick és Harold Wolpe szerint például a dél-afrikai apartheid oka abban érhető tetten, hogy a rezsim kénytelen volt növelni az elnyomást az immár teljesen proletarizálódott afrikai munkaerővel szemben, amely nem volt képes olyan mértékben finanszírozni a tőkefelhalmozást, mint korábban.

Afrika déli területeit – Dél-Afrikától és Botswanától a két egykori Rho­desián, Mozambikon, Malawin (az akkori Nyaszaföldön) át egészen Kenyáig, mint legészakibb pontig bezárólag – az ásványkincsek gaz­dagsága, az ültetvényes-telepes jellegű mezőgazdaság és a parasztság elképesztő mértékű kifosztottsága jellemezte. Mindez meglehetősen különbözik Afrika más területeitől, ideértve a kontinens északi részét is. A nyugat-afrikai gazdaságok alapvetően a parasztságon alapultak. Ám a déli régió – amelyet Samir Amin a „munkaerő-tartalékok Afrikájaként" jellemzett – a legtöbb szempontból a paraszti elnyomorodás, vagyis a proletarizálódás paradigmájában mozgott. Sokan rámutattunk arra, hogy az extrém mértékű elnyomorodás e folyamata ellentmondásokat hordoz magában. Kezdetben megteremtette annak a lehetőségét, hogy a parasztságból finanszírozzák a kapitalista mezőgazdaság kialakulását, a bányászatot, az iparosodást stb. Ám azután egyre növekvő nehézsé­geket okozott az általa megteremtett proletariátus kizsákmányolásában, mobilizálásában és ellenőrzésében. Az az elemzés, amit akkoriban végeztünk – az én Munkaerő-kínálat történelmi perspektívában tanul­mányom, illetve Legassick és Wolpe idevágó írásai – megalapozták azt az elméletet, amely a proletarizálódás és az elnyomorodás dél-afrikai paradigmájaként vált közismertté.

Azoknak a véleményével szemben, akik – mint például Robert Brenner – tout court azonosítják a kapitalista fejlődést a proletarizálódással, a dél­-afrikai tapasztalatok azt mutatják, hogy a proletarizálódás önmagában és saját természeténél fogva nem kedvez a kapitalista fejlődésnek – ehhez egy egész sor más tényezőre is szükség van. Én magam Rhodesiában a proletarizálódás három fázisát különítettem el, amelyek közül a tőkés felhalmozás szempontjából csupán egy mutatkozott kedvezőnek. Az első szakaszban a parasztok a mezőgazdasági termékeik piaci értékesíté­sével reagáltak a vidék kapitalista fejlődésére, és csupán igen magas bérekért voltak hajlandóak munkaerőként szolgálni. Így az egész régiót munkaerőhiány jellemezte, hiszen amikor a kapitalista mezőgazdaság vagy a bányászat fejlődésnek indult, mindez olyan szükségleteket indu­kált a helyi termékekre, amit az afrikai parasztok igen gyorsan ki tudtak elégíteni. Sokkal inkább termékeik értékesítésével, mintsem munkaerejük áruba bocsátásával léptek be a pénzgazdálkodás területére. A telepes-ültetvényes gazdálkodás állami támogatásának egyik célja éppen az volt, hogy az afrikai paraszti gazdálkodással szemben versenyt támasztva a parasztokat rászorítsák, hogy termékeik helyett inkább munkaerejüket vigyék a piacra. Ez egy olyan hosszú távú folyamatot eredményezett, amely a részleges proletarizálódástól a teljes proletarizálódás felé mutatott; ám mint már említettem, ez a folyamat sem volt mentes az ellentmondásoktól. A leegyszerűsített „proletarizálódás mint kapitalista fejlődés" modellnek az a hiányossága, hogy nem csupán a dél-afrikai telepes-ültetvényes gazdálkodásra nem illik, de számos egyéb konkrét esetet is figyelmen kívül hagy – így például magát az Egyesült Álla­mokra jellemző fejlődést is, amely teljesen eltérő minták szerint alakult: a rabszolgaságot kombinálta az őslakosság kiirtásával és az európai munkaerő-felesleg bevándorlásával.

Ön az egyike volt az UCRN azon kilenc oktatójának, akiket 1966 jú­liusában, a Smith-kormány által bevezetett szigorítások idején politikai tevékenységükért letartóztattak?

Igen, egy hétre lecsuktak minket, azután pedig deportáltak.

Ekkor ön Dar es Salaamba ment, amely akkoriban számos szempont­ból az intellektuális interakciók Paradicsomának tűnt. Beszélne nekünk erről az időszakról, illetve arról a közös munkáról, amelyet ott John Saullal végzett?

Ez mind intellektuálisan, mind pedig politikai szempontból igen érdek­feszítő időszak volt. Amikor én 1966-ban Dar es Salaamba érkeztem, Tanzánia még csak alig néhány éve nyerte el függetlenségét. Nyerere olyan nézeteket vallott, amelyeket ő maga afféle afrikai szocializmusnak tekintett. Sikerült mindkét féltől egyenlő távolságot tartania a szovjet-kínai viszony elmérgesedése idején, és kiváló kapcsolatokat ápolt a skandinávokkal. Dar es Salaam lett az összes dél-afrikai emigráns nemzeti fel-szabadítási mozgalom főhadiszállása, amelyek a portugál gyarmatokról, Rhodesiából vagy a Dél-Afrikai Köztársaságból menekültek el. Három évet töltöttem az ottani egyetemen, és sokféle emberrel találkoztam: az amerikai Fekete Hatalom aktivistáival, vagy éppen olyan tudósokkal és gondolkodókkal, mint Immanuel Wallerstein, David Apter, Walter Rodney, Roger Murray, Sol Picciotto, Catherine Hoskins, Jim Mellon, aki később a Weathermen egyik alapítója lett, Luisa Passerini, aki a FRELIMÓt tanulmányozta, és sokan mások. Köztük megismertem természetesen John Sault is.

Johnnal dolgozva Dar es Salaamban érdeklődésem a munkaerő-el­látás problémáiról egyre inkább a nemzeti felszabadító mozgalmakra, illetve a dekolonizációs folyamat során kialakuló új rezsimek kutatására fókuszálódott. Mindketten meglehetősen szkeptikusak voltunk abból a szempontból, hogy ezek a rezsimek képesek lesznek-e megszabadulni attól a jelenségtől, amit éppen akkoriban kezdtek neokolonializmusnak nevezni, és egyben megvalósítani a gazdaság fejlesztésére vonatkozó ígéreteiket is. Ám abban véleménykülönbség volt köztünk – és ez azt hiszem, mind a mai napig fennmaradt -, hogy én sokkal kevésbé tar­tottam ezt aggasztónak, mint John. Én ezeket a mozgalmakat nemzeti felszabadító mozgalmaknak tekintettem; semmiféle szempontból nem voltak szocialisták, még akkor sem, ha elsajátítottak és felhasználtak némi szocialista retorikát. Populista rezsimek voltak, és én nem is szá­mítottam többre tőlük a nemzeti felszabadításnál, amelyet mindketten önmagában is igen fontos szempontnak tekintettünk. Ám arról, hogy voltak-e bennük ezen túlmutató lehetőségek is a politikai fejlődésre vonatkozóan, találkozásaink alkalmával mindmáig heves, ám igen jó hangulatú vitákat folyatunk Johnnal. Mindazonáltal közösen írt esszéink arról szólnak, amiben egyetértettünk.

Mikor visszatért Európába, nagyon más világot talált, mint amilyet hat évvel korábban maga mögött hagyott?

Igen. 1969-ben érkeztem haza Olaszországba, és egyszerre két helyzetbe is nyakig merültem. Az egyik a Trentói Egyetemen volt, ahol docentúrát kaptam. Trento a militáns diákok fellegvárának számított, és akkoriban az egyedüli olaszországi egyetem volt, ahol szociológiából doktorátust lehetett szerezni. Kinevezésemet támogatta az egyetem szervezőbizottsága, amely a kereszténydemokrata Nino Andreattából, a liberális szocialista Norberto Bobbióból és Francesco Alberoniból állt. Részben annak is köszönhettem a megbízást, hogy egy radikális személy alkalmazásával kívánták lenyugtatni a diákmozgalmat. Az első szeminári­umomon mindössze négy hallgató jelent meg; ám az őszi szemeszteren, miután 1969 nyarán megjelent Afrikáról szóló könyvem,2 már közel ezer diák próbált bejutni az előadóterembe. A kurzusom nagy esemény lett Trentóban. Még a Lotta Continua csoport szétválásában is szerepem volt: a Boato frakció arra ösztönözte a diákokat, hogy vegyenek részt az előadásokon és ismerjék meg a növekedéselméletek radikális kritikáját, míg a Rostagno frakció az udvarról köveket hajigált az auditórium abla­kaiba, hogy félbeszakítsa az előadásokat.

A másik szituáció Torino volt, Luisa Passerini jóvoltából, aki a szituacionista írások nagy propagálója volt, és így nagy hatást gyakorolt a Lotta Continua számos káderére, akik éppen akkoriban csipegették fel a szituacionizmust. Trento és Torino között ingázva Milánón keresztül kellett utaznom – így a diákmozgalom fellegvárából egyenesen a mun­kásmozgalom fellegvárába érkeztem. Egyrészt megfogott, de bizonyos aspektusaiban egyben zavart is ez a mozgalom – különösen a „politika" heves elutasítása. Néhány gyűlésen az igen militáns munkások felálltak, és azt mondták: „Elég a politikából! A politika rossz irányba taszigál ben­nünket. Egységesnek kell lennünk!" Számomra, aki Afrikából érkeztem, meglehetősen sokkoló volt, hogy a harcoló munkások reakciósnak és elnyomónak tekintették a kommunista szakszervezetet – és ráadásul ez a véleményük meglehetősen sok igazságot hordozott. A kommunista párt szakszervezeteivel szembeni reakció pedig átcsapott az összes szakszervezettel szembeni ellenségességbe. Az olyan csoportok, mint a Potere Operaio vagy a Lotta Continua alternatívának tekintették magu­kat mind a szakszervezetekkel, mind pedig a tömegpártokkal szemben. Romano Maderával – aki akkoriban még diák volt, de egyben politikai aktivista is, és (nagy ritkaság a parlamenten kívüli baloldal köreiben) Gramsci követője – azon kezdtünk gondolkodni, hogy miként találhatnánk egy olyan gramsciánus stratégiát, amely alkalmazható a mozgalomra.

Így jelent meg az autonómia – a munkásosztály intellektuális autonó­miájának – gondolata. E koncepció kikovácsolását manapság általában Antonio Negrinek szokták tulajdonítani. Valójában azonban az a Gramsci-interpretáció volt az alap, amelyet mi alakítottunk ki az 1970-es évek elején a Madera, Passerini és jómagam által alapított Gruppo Gramsci keretében. A mozgalomban való szerepünket nem abban láttuk, hogy alternatívát nyújtsunk akár a szakszervezetekkel, akár a pártokkal szem­ben, hanem olyan diákoknak és értelmiségieknek tekintettük magunkat, akik hozzásegítik a munkások avantgárdját saját autonómiájuk – a mun­kásautonómia, autonomia operaia – megformálásában, amelyhez azon tágabb, nemzeti és globális folyamatok megértésén keresztül vezet az út, amelyek kereteiben saját harcuk is folyik. Gramscii terminológiával élve úgy fogtuk ezt fel, mint az értelmiség organikus kifejlődését a harcoló munkásosztály kebelében. Ennek érdekében alakítottuk meg a Collectivi Politici Operait (CPOs), amely azután mint Area dell'Autonomia vált is­mertté. Miután ezek a kollektívák kialakították saját autonóm gyakorlatu­kat, a Gruppo Gramsci okafogyottá vált, és így feloszlathattuk. Ám Negri éppen akkor került a képbe, amikor 1973 őszén a csoport feloszlott, és olyan kalandor ösvényekre térítette a CPOs-t és az Area dell'Autonomiát, amelyek meglehetősen távol estek a mi eredeti szándékainktól.

Le tudott vonni valamiféle közös tanulságokat az afrikai nemzeti felszabadítási harcokból és az olaszországi munkásosztály küzdelmeiből?

A két tapasztalatban közös pont, hogy mindkét esetben igen jó kapcso­latokat ápoltam a szélesebb értelemben vett mozgalmakkal. Tudni akar­ták, hogy milyen alapon veszek részt a harcukban. Az én álláspontom a következő volt: „Nem fogom nektek megmondani, hogy mit tegyetek, hiszen ti sokkal alaposabban ismeritek a saját helyzeteteket, mint azt én valaha is ismerni fogom. De én jobb helyzetben vagyok ahhoz, hogy értelmezzem azokat a tágabb összefüggéseket, amelyek ezt a szituációt alakítják. Vagyis a csere alapja közöttünk az, hogy ti megismertetitek velem a helyzeteteket, én pedig elmondom, hogy az miként illeszkedik a tágabb kontextusba, amit ti nem, vagy csupán részlegesen láthattok." Ez pedig mindig kiváló alapnak bizonyult az együttműködésre, mind a dél-afrikai felszabadítási mozgalmak, mind pedig az olaszországi mun­kások esetében.

A kapitalista válságról írott 1972-es cikkeim mind egy effajta cseréből születtek.3 A munkásoknak azt mondták: „Gazdasági válság van, most meg kell húznunk magunkat. Ha tovább harcolunk, máshová viszik a munkalehetőségeket." Mire a munkások azt kérdezték tőlünk: „Valóban válságban vagyunk? És ha igen, akkor ez mit von magával? Csak ezért kussolnunk kellene?" A kapitalista gazdasági válság teóriája felé címen összegyűjtött cikkek ebben a problematikában mozogtak, amelynek kereteit maguk a munkások szabták meg, akik azt mondták, hogy „beszéljetek nekünk a külvilágról, és arról, hogy mire számíthatunk". A cikkek kiindulópontja lényegében a következő volt: „Nézzétek, válságok lesznek, függetlenül attól, hogy harcoltok vagy sem – nem a munkások küzdelmének eredményei, és nem is a gazdaságigazgatás »hibái« okoz­zák őket, hanem a tőkés felhalmozás kikerülhetetlen elemei." Ez volt a kezdeti irányvonal. Ezt a válság legelején írtam; még mielőtt a válság megjelenését szélesebb körben észrevették volna. Olyan keretként vált mindez fontossá, amelyet felhasználva évekig figyelhettem, hogy mi történik. Ebből a szempontból pedig meglehetősen jól működött.

Később még visszatérünk a kapitalista válság elméletéhez, de előbb még calabriai munkájáról szeretném kérdezni. 1973-ban, mikor a mozgalom végül leszálló ágba került, elfogadott egy oktatói állást Cosenzában.

A Calabriába költözés egyik fő vonzereje éppen az volt számomra, hogy új helyen folytathattam kutatásaimat a munkaerő-kínálat területén. Rhodesiában már láttam, hogy miként megy végbe az afrikaiak teljes proletarizálódása – illetve pontosabban, hogy miként tudatosul bennük teljes proletarizálódásuk -, és ez miként vezetett a városiasodott régiók­ban a megélhetéshez szükséges munkabérért folytatott harcokhoz. Más szavakkal, az az elképzelés, hogy „egyedülálló férfiak vagyunk, a család­jaink továbbra is parasztként élnek vidéken", nem volt már fenntartható, amint kénytelenek voltak a városba költözni. Erre rámutattam a Munkaerő-kínálat történelmi perspektívában is. Mindez Olaszországban még tisztábban került fókuszba, hiszen ott a következő volt a kirakós játék alapja: az ország déli területeiről érkező migránsok az 1950-es és 1960-as években sztrájktörőkként érkeztek az iparosodott északi területekre. De az 1960-as évek során, és különösen az évtized vége felé egyre in­kább osztályharcos avantgárddá alakultak, és ez volt a migránsok tipikus tapasztalata. Mikor egy kutatói munkacsoportot hoztam létre Calabriában, az Afrikával foglalkozó szociál-antropológusokat olvastattam a résztve­vőkkel, különösen a migrációval foglalkozó textusokat, és ezt követően vettük górcső alá a calabriai munkaerő-kínálat problematikáját. A fő kérdések a következők voltak: mik ennek a migrációnak az előfeltételei és mik a korlátai? Tekintettel arra, hogy a migránsok egy adott ponton, ahelyett, hogy olyan engedelmes munkaerőként szolgáltak volna, amely alkalmas az északi munkásosztály alkupozícióinak aláásására, önmaguk váltak militáns avantgárddá.

A kutatás során két eredményre jutottunk. Először is, a kapitalista fej­lődés nem feltétlenül alapozódik a teljes proletarizálódásra. Egyrészt a nagyobb távolságokra kiterjedő migráció olyan helyekről indult ki, ahol a termőföldek teljes kisajátítására még nem került sor; ahol akár még arra is lehetőségük nyílott a migránsoknak, hogy a földbirtokosoktól földet vásároljanak. Ez a primogenitura lokális szokásrendszereihez kapcso­lódott, amelynek értelmében mindig a legidősebb fiú örökölte a földet. A fiatalabb fiúk hagyományosan az egyházhoz vagy a hadsereghez csatlakoztak mindaddig, amíg a tömegessé váló, nagyobb távolságokat átfogó migráció nem nyújtott egyre jelentősebbé váló alternatívát annak az összegnek a megkereséséhez, amelynek birtokában hazatérve földet vásárolhattak, és gazdálkodni kezdhettek. Másrészt pedig azokon a való­ban szegény területeken, ahol a munkaerő teljes mértékben proletarizálódott, az emberek általában nem engedhették meg maguknak a migrációt. Erre csupán olyan esetekben nyílott lehetőségük, mint amikor 1888-ban Brazíliában eltörölték a rabszolgaságot, és komoly igény mutatkozott az azt helyettesítő olcsó munkaerőre. A dél-olaszországi mélyen elszegé­nyedett területekről toboroztak ekkor munkásokat, akiknek kifizették a hajójegyüket, és a felszabadított rabszolgák pótlására letelepítették őket Brazíliában. Ezek a migráció igencsak eltérő formái. De nagy általános­ságban nem az igazán szegények azok, akik migrálnak; ehhez ugyanis szükség van bizonyos eszközökre és kapcsolatokra.

A calabriai kutatásaink másik eredménye hasonló az Afrikában végzett kutatásoknál tapasztaltakhoz. A migránsok hajlandósága, hogy bekap­csolódjanak a vándorlásaik célterületén folyó osztályharcokba mindkét helyen attól függött, hogy az ottani feltételeket mennyire tekintették állandónak életesélyeik alakításának szempontjából. Nem elegendő kijelenteni, hogy a migránsokat kibocsátó területek helyzete határozza meg, hogy milyen fizetésért és milyen körülmények között fognak ezek a migránsok dolgozni. Azt is meg kell mutatni, hogy mely ponton tekin­tenek úgy magukra a migránsok, mint akik a bérmunkára alapozzák teljes létfenntartásukat – ezt a fordulópontot fel kell ismerni, és figyelni, vizsgálni kell. De a legfontosabb eredmény az volt, hogy egy újfajta kri­tikai szemléletet alakítottunk ki a proletarizálódással, mint a kapitalista fejlődés tipikus folyamatával szemben.

Ennek a kutatásnak az eredményeit Rómában ellopták egy autóból. Így végül csak az Egyesült Államokban jelentek meg, sok évvel azután, hogy ön 1979-ben Binghamptonba költözött, ahol megformálódott a világrendszer-analízis. Ez volt az első eset, hogy ön Wallerstein és Brenner nézeteivel szemben egyértelműen megfogalmazta álláspontjait a proletarizálódásról és a kapitalista fejlődésről?

Igen, bár korántsem voltam eléggé nyílt és egyértelmű. Jóllehet csak futólag említettem Wallerstein és Brenner nevét; valójában azonban az egész tanulmány az ő kettejük kritikája volt.4 Wallerstein azt az elméletet vallja, amely szerint a termelési viszonyokat az határozza meg, hogy milyen helyet foglalnak el a centrum-periféria struktúrájában. Véleménye szerint a periférián az ember korlátozó jellegű termelési viszonyokat talál; nem lehetséges a teljes proletarizálódás, amely a centrumra jellemző állapot. Brenner bizonyos értelemben éppen ellenkező eredményre jut, de más szempontból nézetei igen hasonlóak Wallerstein elképzeléseihez, vagyis hogy a termelési viszonyokat a centrum-periféria struktúrában elfoglalt helyük határozza meg. A centrum-perifériában elfoglalt hely és a termelési viszonyok kapcsolata mindkettejüknél kitüntetett szerepet kap. A calabriai kutatások azonban mást mutattak. Ott, ugyanabban a periféri­ális környezetben a fejlődés három olyan párhuzamos mintáját mutattuk ki, amelyek kölcsönösen megerősítik egymást. Ráadásul ez a három irány igencsak emlékeztetett olyan formákra, amelyek történelmileg más, centrális területek fejlődésére voltak jellemzőek. Az egyik meglehetősen hasonló a Lenin által meghatározott „porosz úthoz" – latifundiumok és teljes proletarizálódás; a másik a Lenin-féle „amerikai úthoz", ahol a kis-és középgazdaságok beágyazódnak a piaci viszonyokba. A harmadikról, amelyet mi „svájci útnak" neveztünk el, Lenin nem tesz említést: hosszú távú migráció, majd hazatérve tulajdonszerzés és a tulajdon fenntartása. Svájcban nem a parasztság kisajátítása volt jellemző, hanem egy olyan migráció vált hagyománnyá, amely a paraszti kistermelés konszolidáci­ójához vezetett. Calabria esetében éppen az volt az érdekes, hogy ott a periférián találtunk rá mindhárom, egyébként a centrális területekre jellemző útra – ez egyaránt kritika volt Brenner proletarizálódás-teóriájára és Wallersteinére, aki a termelési viszonyokat a centrum-periféria helyzetben szemlélte.

Az imperializmus geometriája [The Geometry of Imperialism] című műve 1978-ban jelent meg, mielőtt az Egyesült Államokba utazott volna. Újraolvasva engem meg­ragadott a matematikai metafora – a geometria -, amelyet arra használ, hogy megértesse Hobson imperializmus-elméletét, és amelynek igen hasznos szerep jut. De belül ott van egy érdekes földrajzi kérdés: mikor ön közös nevezőre hozza Hobsont és a kapitalizmust, hirtelen megjelenik a hegemónia fogalma, mint egy váltás a geometriáról a geográfiára. Mi volt az eredeti intenciója a Geometria megírásakor, és mi ennek a műnek a jelentősége az ön számára?

Akkoriban meglehetősen zavart az a terminológiai összevisszaság, amely az „imperializmus" meghatározása körül kavargott. Úgy szeret­tem volna némileg eloszlatni ezt a káoszt, hogy meghatározok egyfajta topológiai pontot, amelyből kiindulva a különböző koncepciók, amelyeket gyakorta zavarosan egyként „imperializmusnak" neveztek, elkülöníthető­ek lesznek egymástól. De az imperializmuson végzett afféle gyakorlat­ként… igen, számomra ez azt jelentette, hogy a hegemónia koncepciója felé fordultam. Ezt egyértelműen le is szögeztem Az imperializmus geometriájához 1983-ban írt utószóban, ahol amellett érveltem, hogy a hegemónia Gramsci-féle elképzelése alkalmasabb lehet az államok közti kapcsolatrendszerek jelenlegi dinamikájának elemzésében, mint az „imperializmus". Ebből a szempontból az, amit jómagam és mások tet­tünk, nem más, mint Gramsci hegemónia elméletének újraalkalmazása azokra az államok közti kapcsolatokra, amelyekre eredetileg is használ­ták, mielőtt még Gramsci az egy nemzeti-politikai fennhatóságon belüli osztályviszonyok elemzésére vonatkoztatta volna. Gramsci természete­sen számos olyan új szemponttal gazdagította ezt az elméletet, amelyek korábban így nem voltak megfogalmazva. Amikor mi ismét a nemzetközi kapcsolatokra alkalmaztuk, nagyrészt erre támaszkodtunk.

Az 1994-ben megjelent A hosszú huszadik század [The Long Twentieth Century] című munkára Braudel volt a legjelentősebb hatással. Miután feldolgozta, van-e vala­miféle jelentős kritikája az ő gondolatait illetően?

A kritika ez esetben meglehetősen egyszerű. Braudel a piacokról és a kapitalizmusról szóló információk hihetetlenül gazdag forrása, de elméleti keretekkel nem szolgál. Pontosabban, amint arra Charles Tilly rámu­tatott, Braudel annyira eklektikus, hogy megszámlálhatatlan részleges elmélettel jön elő, ám ezek összességükben nem alkotnak egy elméletet. Nem lehet egyszerűen Braudelre támaszkodni; hozzá úgy kell közeledni, hogy az embernek határozott elképzelése van arról, hogy mit keres, és mit akar tőle. Az egyik olyan dolog, amire én összpontosítottam, és ami megkülönbözteti Braudelt Wallersteintől és a világrendszer-elmélet összes többi képviselőjétől – hogy a hagyományosabb, marxista és másféle gazdaságtörténészekről ne is beszéljünk -, az a gondolat, hogy a tizenhatodik és tizenhetedik század folyamán kialakuló nemzetállami rendszert megelőzi a városállamok rendszere; és a kapitalizmus gyöke­reit éppen itt, a városállamokban kell keresni. Ez az a jelenség, ami a Nyugatot, illetve Európát megkülönbözteti a világ többi részétől. Ám az ember könnyen eltévedhet, ha csupán Braudelt követi, hiszen ő oly sok irányba kalandozik el. Így például nekem ezt az álláspontot szabályosan fel kellett tárnom, és összegyúrnom William McNeill Pursuit of Power [A hatalom vonzásában] c. könyvével, amely egy más nézőpontból szintén amellett érvel, hogy a városállami rendszer megelőzte és előkészítette a territoriális államok rendszerének felemelkedését.

Egy további gondolatmenet, amelyet ön sokkal tágabb elméleti keretbe foglal, de amely kétségkívül Braudeltől ered, hogy a pénzügyi expanzió egy bizonyos fajta hegemón rendszer alkonyát jelenti, és jelzi az áttérést egy új hegemóniára. Tekinthetjük ezt úgy, mint A hosszú huszadik század központi gondolatát?

Igen. Az elmélet úgy szólt, hogy egy adott korszak legfőbb kapitalista szerveződései egyben a pénzügyi expanzió vezetői is lesznek, amelyre mindig akkor kerül sor, amikor a termelőerők anyagi jellegű expanziója eléri saját határait. Ennek a folyamatnak a logikája szerint – amelyet, szögezzük le ismét, Braudel nem fogalmaz meg -, amikor a verseny fokozódik, akkor a gazdasági termelésbe való befektetés egyre kocká­zatosabbá válik, következésképpen a tőkefelhalmozók számára nagyobb preferenciális hangsúlyt kap a likviditás, és ez azután megteremti a pénzügyi expanzió előfeltételeit. A következő kérdés természetesen az, hogy miként jönnek létre a pénzügyi expanziót megkívánó feltételek. E tekintetben Weber elméletére támaszkodtam, aki szerint a mobil tőkére irányuló államközi versengés a modern kor világtörténeti specifikumát jelenti. Én azzal érveltem, hogy ez a verseny teremti meg a feltételeket a financiális expanzió iránti igényre. Braudel elképzelése az „alkony­ról" – mint arról az óhatatlanul bekövetkező fázisról, amelynek során a felhalmozás irányítása átkerül a materiális szférából a financiálisba, és végül új irányításba torkollik – alapvető fontosságú. De éppen ennyire fontos Marx elmélete is, aki szerint egy adott állam alkonya, amely a financiális expanzió szakaszába lép, egyben virradatot jelent egy másik területen: a Velencében felhalmozott értéktöbblet Hollandiába vándorolt; a Hollandiában felhalmozott érték továbbment Angliába; majd pedig onnan is átözönlött az Egyesült Államokba. Marx így lehetővé teszi szá­munkra, hogy kiegészítsük Braudelt: az alkony másutt virradattá változik, és mindez együtt rengeteg egymásba kapcsolódó fejlődési folyamatot eredményez.

A hosszú huszadik század a kapitalista expanzió és a hegemón hatalom felívelésének ciklusait a reneszánszból a jelenbe helyezi át. Az ön narratívájában a tőke materiális terjeszkedésének fázisai végül elerőtlenednek az egyre fokozódó verseny nyomása alatt, és utat ad­nak a financiális expanziónak, amelynek kimerülése az államok közti káoszban nyilvánul meg, és mindez végül egy olyan új hegemonikus hatalom felemelkedését eredményezi, amely képes visszaállítani a globális rendet, és egy új társadalmi réteg támogatásával el tudja indí­tani a materiális expanzió újabb ciklusát. Ilyen egymás után következő hegemonikus hatalmak voltak Genova, Hollandia, Britannia és végül az Egyesült Államok. Milyen fontosságot tulajdonít ön ezekben az egymás után következő fázisokban – amelyek mind véget vetnek az őket megelő­ző problémák terhelte időszakoknak – az esetlegességnek, a véletlenek összekapcsolódásainak?

Ez egy érdekes és bonyolult kérdés! Az esetlegességnek mindig van némi szerepe. Ugyanakkor annak oka, hogy ezek a változások ennyire elhúzódnak, a felfordulások és a káosz időszakain keresztül realizálód­nak, éppen azokban az aktorokban keresendő, amelyeknek keresztül kell esniük egyfajta tanulási fázison, mielőtt megerősödve újjászervez­nék a rendszert. Ez meglehetősen egyértelmű, ha a legfrissebb példát, az Egyesült Államokat vizsgáljuk. A tizenkilencedik század végére az Egyesült Államok már felmutathatott néhány olyan vonást, amelyek arra utaltak, hogy új hegemón hatalomként Britannia örökösévé válhat. Ám mégis több mint fél évszázadra, két világháborúra és egy katasztrofális gazdasági válságra volt szükség, mire az Egyesült Államok képes volt kialakítani azokat a struktúrákat és ideológiákat, amelyek a második világháborút követően lehetővé tették, hogy valóban hegemón szerepbe kerüljön. Vajon az Egyesült Államok tizenkilencedik századi fejlődése a hegemónia lehetősége felé egyszerűen valamiféle véletlennek tud­ható be, vagy más okai is vannak? Nem tudom. Persze ott volt egy fontos földrajzi aspektus – Észak-Amerika térbeli helyzete különbözik Európáétól, és ez lehetővé tette egy olyan állam kiformálódását, amely Európában képtelenség lett volna, a kontinens keleti határát leszámítva, ahol Oroszország szintén kiterjesztette territoriális fennhatóságát. De ott volt még egy szervezeti komponens is: Britannia egy olyan nemzetközi hitelrendszert alakított ki, amely egy bizonyos ponton sajátos módon az Egyesült Államok megformálódásának kedvezett.

Nyilvánvaló, hogy ha nem lett volna az Egyesült Államok az ő különle­ges történelmi-földrajzi helyzetével a tizenkilencedik század végén, akkor a történelem egészen másként alakul. Hogy akkor melyik ország került volna hegemón helyzetbe? Legfeljebb találgathatunk. Ám az Egyesült Államok igenis létezett, és sok szempontból éppen Hollandia és Britan­nia hagyományaira tudott építkezni. Genova némileg eltérő eset: én sohasem állítottam, hogy hegemón hatalom lett volna. Közelebb állt egy olyanféle transznacionális pénzügyi szerveződéshez, amely a diaszpó­rákban hajlamos kialakulni, ide értve a mai kínai diaszpórát is. De nem volt hegemón abban a Gramsci-féle értelemben, ahogy Hollandia, Britannia, vagy éppen az Egyesült Államok. A földrajzi helyzet sokat számít; de hiá­ba van itt szó három teljesen eltérő térbeli helyzetű hegemón hatalomról, mindegyik azokra a szerveződési formákra épített, amelyeknek alapjait a megelőző hegemón hatalomtól tanulta el. Britannia rengeteg dolgot átvett a hollandoktól, és az Egyesült Államok Britanniától; ezek számos ponton egymásba kapcsolódó államok – egyfajta hólabda-effektust figyelhetünk meg. Szóval igen, van szerepe a véletlennek, de ugyanakkor ott vannak a rendszerszintű összefüggések is.

A hosszú huszadik század nem foglalkozik a munkásmozgalom sorsával. Azért hagyta ki, mert a könyv megírásakor már kevésbé tar­totta fontosnak, vagy azért, mert a könyv felépítése – amelynek alcíme Pénz, hatalom és a korunk gyökerei [Money, Power and the Origins of Our Times] – már eleve annyira tág és összetett volt, hogy ez a probléma már nem fért volna bele?

Inkább az utóbbi. A hosszú huszadik századot eredetileg Beverly Silverrel közösen terveztem megírni – vele először Binghamptonban találkoztam -, és három részből állt volna. Az egyik a hegemóniákkal foglalkozott volna, amely végül a könyv első fejezete lett. A második rész témájának a tőkét terveztem (a tőke szerveződése, az üzleti vállalkozá­sok, alapjában véve a verseny). És a harmadik rész témája lett volna a munka (a munka és a tőke közötti kapcsolatok, és a munkásmozgalmak). De annak a felismerése, hogy a financializálódás a történeti kapitalizmus visszatérő jelensége, teljesen felforgatta az egész projectet. Ez arra késztetett, hogy messzebbre tekintsek vissza a múltba, amit eredetileg nem terveztem, hiszen a könyv valóban a „hosszú huszadik századról" szólt volna, az 1870-es évek nagy gazdasági válságától egészen máig. Mikor felismertem a financializálódás paradigmáját, az egyensúly teljesen felborult, és A hosszú huszadik század olyan könyv lett, amelynek témája alapjában véve a finánctőke szerepe a kapitalizmus történelmi fejlődésében egészen a tizennegyedik századtól kezdve. Vagyis a mun­kásmozgalom kérdése Beverlyre maradt, aki meg is írta azt 2003-ban megjelent Forces of Labour [A munka erői] című könyvében.5

Úgy tűnik, 1999-es közös munkájuk, a Káosz és kormányzás [Chaos and Governance] épül azokra a struktúrákra, amelyet eredetileg A hosszú huszadik század számára terveztek.

Igen, a Káosz és kormányzásban vannak fejezetek a geopolitikáról, az üzleti vállalkozásokról, a társadalmi konfliktusról és így tovább.6 Vagyis az eredeti projectet nem adtuk fel. De A hosszú huszadik század megírásakor egyértelműen eltértem tőle, mivel nem tudtam egyszerre a materiális expanzió és a financiális expanzió ciklikus váltakozására és a munka problematikájára is koncentrálni. Ha az ember arra fókuszál, hogy a kapitalizmust a materiális és financiális expanziók váltakozása­ként határozza meg, akkor nagyon nehéz újra visszahozni a munkát a képbe. Nem csupán azért, mert ez túl nagy falat, hanem azért is, mert a munka és a tőke közötti kapcsolatoknak térben és időben rengeteg változata van. Egyrészt, amint erre a Káosz és kormányzás lapjain rámutattunk, ott van a társadalom történetének felgyorsulása. Amikor az ember összehasonlítja a felhalmozás különböző szerveződéseit, akkor azt látja, hogy a tizennyolcadik században, amikor Britannia átvette Hol­landiától a hegemóniát, a financiális expanzióhoz és a háborúkhoz képest viszonylag későn jelentkezett a társadalmi konfliktus. A huszadik század elején, amikor az Egyesült Államok vette át a britektől a hegemóniát, a társadalmi konfliktus megjelenése immár többé-kevésbé egybeesett a financiális expanzió nekirugaszkodásával és a háborúkkal. A mai átme­netben – amelynek az eredményét még nem ismerhetjük – az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején kirobbanó társadalmi konfliktus megelőzte a financiális expanziót, és anélkül jelent meg, hogy a főbb hatalmak háborúba bonyolódtak volna egymással.

Más szavakkal, ha megnézzük a huszadik század első felét, akkor azt fogjuk látni, hogy a legnagyobb munkásküzdelmek a világháborúk előestéjén és utóhatásaik idején zajlottak. Ez volt Lenin forradalomel­méletének az alapja: hogy a háborúba átcsapó rivalizálás a kapitalisták közt megfelelő feltételeket teremt a forradalom számára, amit egészen a második világháborúig az empirikus tapasztalatok is alátámasztottak. Bi­zonyos értelemben az ember érvelhet úgy is, hogy a jelenlegi helyzetben éppen a társadalmi konfliktus felgyorsulása volt az, ami visszatartotta a kapitalista államokat a háborútól. Szóval, visszatérve a kérdésére, úgy döntöttem, hogy A hosszú huszadik század lapjain teljesen kidolgozom érveimet a financiális expanzióról, a tőkefelhalmozás és a világhegemó­niák szisztematikus ciklikus váltakozásáról; ám a Káosz és kormányzás megírásakor visszatértünk a társadalmi konfliktus, a financiális expanzió és a hegemonikus átmenetek összefonódó kapcsolatrendszeréhez.

Az eredeti tőkefelhalmozással kapcsolatban Marx írt a nemzeti adós­ságról, a hitelrendszerről, a bankokráciáról – amikor azzal foglalkozik, hogy milyen integrációs folyamatok mentek végbe a finánctőke és az állam között az eredeti tőkefelhalmozás idején -, és teljes mértékben kritikusan viszonyult a kapitalista rendszer fejlődéséhez. Ám A tőke mindaddig nem foglalkozik a hitelrendszerrel, amíg az ember el nem jut a harmadik kötetig, mivel Marx nem akart a kamattal foglalkozni, bár a hitelrendszert folyamatosan úgy tekintette, mint ami alapvető fontosságú a tőke centralizálásában, a fixtőkék szerveződésében és így tovább. Ez felveti azt a kérdést, hogy miként működik az osztályharc abban a finan­ciális szektor – állam nexusban, amelynek vitális fontosságára éppen ön mutatott rá. Úgy tűnik, itt egy hézag van Marx elemzésében: egyrészt azt írja, hogy a legfontosabb kérdés a tőke és a munka dinamikája; másrészt viszont a munka nem tűnik alapvető fontosságúnak azokban a folyama­tokban, amelyekről ön beszél – a hegemóniák transzfere, a helyzetek vál­tozásai. Érthető tehát, hogy olyan nehéz volt a munka problematikájának beemelése A hosszú huszadik század megírásakor, lévén a munka és a tőke közötti kapcsolat bizonyos szempontból nem centrális jelentőségű a kapitalista dinamika ezen aspektusában. Egyetért ön ezzel?

Igen, egyetértek, egyetlen fenntartással: ez pedig, amint már szó esett róla, a társadalom történetének felgyorsulása. Az 1960-as évek és az 1970-es évek elejének munkásküzdelmei például komoly hatás­sal voltak az 1970-es évek végén és az 1980-as években végbemenő financializálódási folyamatra, és arra, hogy az miként ment végbe. A munkásharcok és egyéb velük járó küzdelmek, illetve a financializálódás kapcsolata olyan valami, ami változik az idők során, és olyan jellemvoná­sokat alakít ki, amilyenekkel korábban nem rendelkezett. Ám amennyiben az ember a financiális expanziók ciklikus visszatérésére keres magyará­zatot, akkor nem foglalkozhat túl sokat a munkásság kérdésével, hiszen akkor óhatatlanul csak a legutóbbi ciklusról fog beszélni; így elköveti azt a hibát, hogy a munkásmozgalmat tekinti a financiális expanziók okának, pedig ez a korábbi ciklusokban a munkások harcai, illetve az azokhoz kapcsolódó különféle küzdelmek nélkül ment végbe.

Még mindig a munkásság kérdésénél maradva, visszatekinthetünk egy kicsit az ön 1990-es, Marxista évszázad, amerikai évszázad [Marxist Century, American Centrury] című esszéjére, amelyben a világ munkásmozgalmának átalakulásával foglalkozik?7 Ön akkor úgy érvelt, hogy Marxnak a Kiáltványban kifejtett munkásosztály képe nagyon ellentmondásos, hiszen egyszerre hangsúlyozza a mun­kásság kollektív erejének növekedését, amely a kapitalista fejlődés eredménye, és egyben fokozódó elnyomorodását, ami végső soron egy aktív ipari hadsereg és a munka tartalékhadseregének megjelenésében konkretizálódik. Marx, amint ön rámutatott, úgy gondolta, hogy mindkét tendencia egyesülhet egyazon embertömegben; ám ön továbbra is úgy látta, hogy a huszadik század elején ez a két tendencia földrajzilag polarizálódott. Skandináviában vagy az angolszász világban az előbbi vált hangsúlyossá, míg Oroszországban és attól keletre a második – az előbbit Bernstein, az utóbbit Lenin írta le -, és ez vezetett a munkás­mozgalomban a reformista és a forradalmi irányzatok közti szakításhoz. Másrészt viszont azt írta, hogy Közép-Európában – Németországban, Ausztriában, Olaszországban – sokkal ingatagabb volt az egyensúly az aktív munkások és a tőke tartalékhadserege között (ebből eredt Kautsky tétovázása, aki képtelen volt választani reform és forradalom dilemmájá­ban), és ez a bizonytalanság vezetett végül a fasizmus győzelméhez. Az esszé végén pedig arra utalt, hogy küszöbön állhat a munkásmozgalom átformálódása – a nyomor az újra megjelenő nagymértékű munkanél­küliséggel érezhetővé vált Nyugaton is; és ugyanakkor a munkásság kollektív erejének növekedése Keleten, amelyet a lengyel Szolidaritás felbukkanása fémjelez, meglehet, ismét egyesíti azt, amit tér és történe­lem szétválasztott. Hogyan vélekedi ma egy efféle lehetőségről?

Szóval, először is a munkásosztály helyzetének globális egységesü­lését jósló optimista forgatókönyv mellett volt abban az esszében egy sokkal pesszimistább megállapítás is, amelyben rámutattam egy olyan pontra, amit mindig komoly hiányosságnak tekintettem Marx és Engels Kommunista Kiáltványában. Van benne egy logikai bakugrás, amelyet nemigen lehet alátámasztani sem elméletileg, sem pedig történetileg: nevezetesen hogy azok a dolgok, amelyeket ma gendernek, etnikumnak, nemzetiségnek nevezünk, a tőke számára egyáltalán nem számítanak. Hogy a tőke számára csupán egyetlen dolog fontos, mégpedig a ki­zsákmányolás lehetősége; és ezért nyilván a munkásosztályon belüli legkizsákmányolhatóbb státuszcsoportokat fogják alkalmazni, mindenféle faji, nemi vagy nemzeti diszkrimináció nélkül. Rendben, ez biztos igaz. Ám ebből még nem következik, hogy a munkásosztályon belüli különféle státuszcsoportok ezt simán el is fogadják. Valójában éppen akkor, amikor a proletarizálódás általánossá válik, és a munkások ilyen értelemben függésbe kerülnek a tőkeviszonyok alakulásától, akkor igyekeznek a proletárok bármiféle elképzelhető vagy kialakítható státuszkülönbsé­get elérni, hogy valamilyen privilegizált bánásmódot csikarhassanak ki maguknak a kapitalistáktól. Ennek érdekében hajlamosak a gender területén, a nemzeti vagy etnikai vonalon, illetve tulajdonképpen bármi mentén mobilizálódni.

Így tehát a Marxista évszázad, amerikai évszázad közel sem olyan optimis­ta kicsengésű írás, mint gondolnánk, mivel rámutat a munkásosztálynak arra a belső tendenciájára, hogy a státuszkülönbségeket hangsúlyozza, és így védekezzen a tőke törekvésével szemben, hiszen a tőke hajlamos a munkásságot valamiféle egynemű tömegként szemlélni, amelyet csak olyan mértékben alkalmaz, hogy lehetővé váljon a profit besöprése. Va­gyis a tanulmány azzal az optimista végkicsengéssel zárul, hogy van egy általános nivellálódási tendencia; ugyanakkor arra számíthatunk, hogy a munkások státuszcsoportok kialakításával és megszilárdításával fognak küzdeni, hogy megvédelmezzék magukat éppen ezzel a tendenciával szemben.

Ez azt jelentené, hogy a differenciálódás az aktív munkásság és az ipari tartalékhadsereg között szintén státuszkülönbséggé válik – vagy ha úgy tetszik, radikalizálódik?

Az attól függ. Ha globálisan nézzük ezt a folyamatot – ahol ez a tartalékhadsereg nem csupán a munkanélküliekből áll, hanem magá­ba foglalja a rejtett munkanélküliséget vagy a munkaerőpiacon kívül rekedőket -, akkor e két csoport között egyértelmű státuszkülönbséget látunk. A nemzetiséget a munkásosztály bizonyos szegmensei, az aktívak tömege, arra használja, hogy megkülönböztesse magát a globális tar­talékhadseregtől. Nemzeti szinten mindez már kevésbé egyértelmű. Ha például az Egyesült Államokat vagy Európát nézzük, akkor nem annyira nyilvánvaló, hogy konkrét státuszkülönbség lenne a foglalkoztatottak és a tartalékhadsereg között. Ám ugyanakkor a sokkal szegényebb orszá­gokból mostanság érkező bevándorlókkal szembeni ellenérzések azt a tendenciát jelzik, hogy a munkásosztályon belül növekszenek a státusz­alapú különbségtételek. Szóval ez egy igen összetett kép, különösen ha a transznacionális migrációs folyamatokat tekintjük, illetve arra gondolunk, hogy a tartalékhadsereg sokkal inkább a globális értelemben vett Délen, mintsem Északon koncentrálódik.

1991-ben megjelent Világméretű jövedelemegyenlőtlenségek és a szocializmus jövője [World Income Inequalities and the Future of Socialism] című tanulmányában8 ön rámutatott arra a nagymértékű stabi­litásra, amely a huszadik század folyamán a jólét regionális hierarchiáját jellemezte – nevezetesen arra, hogy fél évszázad belső gazdaságfej­lesztési politikái után az egy főre eső nemzeti jövedelem különbsége a centrális Észak/Nyugat és a félperifériális vagy perifériális Dél/Kelet között nem változott, vagy a szakadék éppen hogy még tovább mé­lyült. A kommunizmus, mint ön hangsúlyozta, képtelennek mutatkozott Oroszországban, Kelet-Európában és Kínában e különbség megszünte­tésére, ám semmivel nem ért el rosszabb eredményeket e téren, mint a kapitalizmus Latin-Amerikában, Délkelet-Ázsiában vagy Afrikában. Sőt, néhány egyéb szempontból – a jövedelem egalitáriusabb elosztása a társadalmon belül, illetve az államok nagyobb függetlensége az észak/ nyugati centrumtól – jóval sikeresebbnek mutatkozott vetélytársánál. Most, jó néhány évvel később Kína egyértelműen megtörte az ön által leírt trendet. Mennyire volt ez az ön számára meglepetés, illetve egyál­talán meglepetés volt-e?

Először is nem szabad túlértékelni azt, hogy Kína mennyire törte meg ezt a trendet. Az egy főre eső nemzeti jövedelem Kínában olyan alacsony volt – sőt, a gazdag országokkal összevetve még ma is annyira alacsony -, hogy még jelentős növekedését is fenntartásokkal kell szemlélni. A fejlett világhoz viszonyítva Kína ugyan megduplázta a GNI-t, ám ez valójában csupán annyit jelent, hogy az a fejlett országok egy főre eső átlagos nemzeti jövedelmének immár nem 2, hanem 4 százaléka. Való igaz, hogy Kínának döntő szerepe van a világ országai között a nemzeti jövedelem különbségének mérséklésében. Ám Kínától eltekintve 1980 óta a Dél helyzete csak tovább romlott; ha csupán ezt tekintjük, akkor a Dél általános helyzetén belül szinte kizárólag Kína esetében látunk pozitív elmozdulást. Ugyanakkor igencsak megnövekedett az egyenlőt­lenség a Kínai Népköztársaságban, vagyis az elmúlt évtizedekben az egyes országokon belüli egyenlőtlenség világméretű növekedéséről is beszélhetünk. Egybevéve a két mércét – az országok közötti és az egyes országokon belüli egyenlőtlenség mértékét -, statisztikailag Kína mérsé­kelte a teljes globális egyenlőtlenséget. Ezt nem szabad túlértékelnünk – a világot még mindig az óriási különbségek jellemzik, amelyet csak apró lépésekkel tudnak mérsékelni. Ám ugyanakkor mindez fontos is, hiszen változásokat idéz elő az országok közötti hatalmi viszonyokban. Ha ez a folyamat tovább halad, akkor esetleg képes lesz a globális jövedelem eloszlás mai igen polarizált formáját egy normálisabb, Pareto-jellegű eloszlásra változtatni.

Hogy ez meglepett-e engem? Bizonyos mértékig igen. Tulajdonképpen éppen ez irányította a figyelmemet az elmúlt másfél évtizedben Kelet-Ázsia tanulmányozására, hiszen rájöttem, hogy bár Kelet-Ázsia – persze Japán kivételével – a Dél része volt, mégis vannak olyan sajátosságai, amelyek lehetővé teszik, hogy a régiók közötti egyenlőtlenségek stabil mintájába nem igazán illeszkedő fejlődési formákat generáljon. Ugyanak­kor soha, senki nem állította – én legalábbis biztos nem -, hogy a jöve­delmek globális eloszlásának stabilitása egyben az egyes országok vagy régiók helyzetének változatlanságát is jelentené. Az egyenlőtlenségek struktúrája meglehetős szilárdsággal fennmaradhat attól, hogy némely országok felemelkednek, mások pedig hátrább szorulnak. Bizonyos mértékig éppen ez történik. Az 1980-as, és különösen az 1990-es évektől azt látjuk, hogy egyre inkább kettéágazik az igen dinamikus, mindinkább változásképes Kelet-Ázsia, és a stagnáló, egyre kevésbé adaptív Afrika útja, különösen ha Afrika déli területeit nézzük, amely továbbra is „a mun­kaerő-tartalékok Afrikájának" tekinthető. Engem leginkább ez a szétválás érdekel: miért indult el Afrika déli része és Kelet-Ázsia ennyire különböző irányokba? Ez egy igen fontos jelenség, amit meg kell értenünk, hiszen akkor egyben megtudhatunk sok mindent a sikeres kapitalista fejlődés pilléreiről, és arról, hogy az milyen mértékben alapul vagy nem alapul a termőföld kisajátításán – a parasztság teljes proletarizálásán -, ami Dél-Afrikában végbement, illetve azon az igen részleges proletarizálódá-son, amelyre Kelet-Ázsiában került sor. Vagyis e két régió divergenciája komoly elméleti kérdést vet fel, amely ismét megkérdőjelezi Brenner elképzelését, aki a munkaerő teljes proletarizálódásával azonosítja a kapitalista fejlődést.

A Káosz és kormányzás oldalain ön már 1999-ben úgy érvelt, hogy az amerikai hegemónia különösen a kelet-ázsiai, és legfőképpen a kínai felemelkedés következtében hanyatlásnak indulhat. Egyben pedig fel­vetette annak lehetőségét, hogy ez lehet az a régió is, ahol a jövőben a munkásság a legnagyobb kihívásokat fogja a tőkéhez intézni. Néhányan azt sugallták, hogy feszültségek vannak e két perspektíva – Kína felemel­kedése, mint az Egyesült Államokkal rivalizáló hatalmi központ, illetve a kínai dolgozó osztályok körében megnövekedő nyugtalanság – között. Ön hogy látja a kettő közötti kapcsolatokat?

Ez a kapcsolat igen erős, hiszen – ellentétben azzal, ahogy sokan tudni vélik – a kínai parasztok és munkások a lázongás olyan évez­redes hagyományaival rendelkeznek, amelynek nem találni párját a világon. Tulajdonképpen számos dinasztiaváltást is éppen a lázadások, sztrájkok és tüntetések kényszerítettek ki – és nem csupán a munkások és a parasztok, de a kereskedők akciói is. Ez egy olyan tradíció, ami mindmáig érezteti hatását. Amikor néhány évvel ezelőtt Hu Csin-tao azzal nyugtatta Bush-t: „Ne aggódjon amiatt, hogy Kína megpróbálja megingatni az Egyesült Államok dominanciáját; ehhez túl sok dolgunk van otthon", akkor a kínai történelem egyik alapvető vonására vetett fényt. Arra, miként kellett az államnak egyszerre szembesülnie az alá­vetett osztályok belső lázongásával és az úgynevezett barbárok kívülről fenyegető invázióival, amelyek a tizenkilencedik századik a sztyeppék felől, majd az ópiumháborúk óta a tengerről érkeztek. Ez mindig a kínai kormányzatok legfontosabb feladata maradt, így meglehetősen kevés figyelmet tudtak csak fordítani Kína nemzetközi szerepvállalására. A tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik században a kínai császári állam alapjában véve egyfajta premodern jóléti állam volt. Ennek a jellemvonásai azután meghatározó szerepet kaptak az ország további fejlődésében is. Az 1990-es évek során Csiang Cö-min kienged­te a palackból a kapitalizmus szellemét. A visszatuszkolására irányuló jelenlegi próbálkozások ennek a hosszú távú tradíciónak a kontextusába illeszkednek. Amennyiben a kínai alávetett osztályok lázongásai a jóléti állam egy új formájába fognak torkollni, akkor az komoly hatással lesz a nemzetközi kapcsolatok formálódására az elkövetkező két-három évtizedben. Ám az osztályok közötti erőviszonyok kínai alakulása ma még teljesen nyitott kérdés.

Vajon tényleg ellentmondás van abban, hogy egy ország egyszerre a társadalmi nyugtalanság fő fészke, és egyben felemelkedőben lévő ha­talom? Nem szükségszerűen – az 1930-as években az Egyesült Államok élen járt a munkásharcok terén, és ugyanekkor erősítette meg hegemón szerepét. Ezeknek a harcoknak a sikeressége a Nagy Válság közepette jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok a dol­gozó osztályok fölött is megvalósíthatta társadalmi hegemóniáját. Ez volt a helyzet Olaszországban is, ahol az amerikai tapasztalatok jelentették a példát nem egy katolikus szakszervezet számára.

Mostanában számos olyan megnyilvánulást hallhatunk Kínából, ame­lyek a globális válságból eredő munkanélküliség miatt aggódnak, illetve intézkedési terveket fogalmaznak meg ennek enyhítésére. De vajon ez magával vonja a fejlődési modell olyan irányú folytatását is, ami netán végül kihívást jelenthet a globális kapitalizmus egésze számára?

Az a kérdés, hogy a kínai hatalomnak az alávetett csoportok harcaira adott válaszintézkedései működőképesnek bizonyulhatnak-e másutt, eltérő körülmények között is? Az, hogy Kína modell lehet-e más országok – különösen a nagy déli államok, így például India – számára, számos olyan történelmi és földrajzi specifikum függvénye, amelyek meglehet, máshol nem reprodukálhatók. A kínaiak ezzel tisztában vannak, és nem is állítják be magukat követendő példaként. Vagyis annak, ami Kínában történni fog, döntő szerepe lesz a Kínai Népköztársaság és a világ többi részének kapcsolatában, ám nem fog modellt jelenteni mások számára. Mindamellett az ott folyó küzdelmek – a kizsákmányolás elleni munkás-és parasztküzdelmek csakúgy, mint a környezeti problémák és az öko­lógiai pusztítás elleni harcok – olyan mértékben áthatják a viszonyokat, amire másutt nemigen található példa. Ezek a harcok napjainkban egyre inkább eszkalálódnak, és igen fontos az, hogy miként fog erre a hatalom válaszolni. Úgy gondolom, hogy Hu Csin-tao és Ven Csia-bao hatalomra kerülése végső soron annak az idegességnek köszönhető, amit a messze visszanyúló jóléti tradíciók feladása okozott. Szóval figyelnünk kell a történéseket, és lehetséges kifejletüket.

Térjünk most vissza a kapitalista válságokhoz. Az ön 1972-es esszéje, A kapitalizmus válságelméletéhez [Towards a Theory of Capitalist Crisis] leírja az 1873 és 1896 közötti időszak recesszióját, és megjósol – mint kiderült, teljesen helytállóan – egy hasonló válságperiódust, amely azután 1973-ban valóban be is következett. Ehhez a párhuzamhoz azóta is többször visszatért, rámutatva a hasonlóságokra, de éppígy a jelentős különbségekre is a két válság között. Ugyanakkor kevesebbet foglalkozott az 1929-től kezdődő válsággal. Úgy gondolja, hogy a Nagy Válság ma kevésbé releváns kérdés?

Hát, semmi esetre sem kevésbé releváns, hiszen ténylegesen az volt a legnagyobb válság a kapitalizmus történetében; egyértelműen döntő jelentőségű fordulópont volt. De ugyanakkor felkészítette a hatalom bir­tokosait arra, hogy miként kerülhető el egy ilyen válság megismétlődése. Egész sor jól ismert és kevésbé ismert eszköz van egy efféle összeomlás elkerülésére. Még ma is, bár a tőzsdei összeomlást az 1930-as években tapasztalthoz hasonlítják, úgy gondolom – persze tévedhetek is -, hogy mind a monetáris szervek, mind pedig az ügyben érintett kormányzatok minden lehetséges intézkedést meg fognak tenni annak érdekében, hogy a pénzügyi piacok összeomlása ne járjon az 1930-as évekhez hasonlatos társadalmi következményekkel, hiszen ezt politikailag egyszerűen nem engedhetik meg maguknak. Akármin átvergődnek, bármit megtesznek majd, amit csak tudnak. Még Bush is – akárcsak korábban Reagan -, minden szabadpiaci ideológiája dacára extrém méretű keynesiánus költségvetési hiányra támaszkodott. Az ideológiájuk egy dolog, hogy mit csinálnak, az egy másik, hiszen olyan politikai helyzeteknek kell megfe­lelniük, amelyeket egyszerűen nem engedhetnek túlzottan elmérgesedni. A pénzügyi aspektusok hasonlíthatnak az 1930-as években tapasztal­takhoz, ám ma nagyobb a nyomás a politikai hatalmakon, és jobban oda is figyelnek arra, hogy ezek a folyamatok ne gyakorolhassanak akkora hatást az úgynevezett reálgazdaságra, mint az 1930-as években. Nem azt mondom tehát, hogy a Nagy Válság kevésbé releváns, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy a közeljövőben megismétlődhet. A vi­lággazdaság ma gyökeresen más helyzetben van. Az 1930-as években még igen szegmentált volt, és ez is lehetett az összeomlás egyik okozója. Ma sokkal integráltabb.

A kapitalizmus válságelméletéhez c. írásában ön egy mély strukturális konfliktust határoz meg a kapitalizmuson belül, és ennek értelmében megkülönbözteti azokat a válságokat, amelyeket a túl magas kizsákmá­nyolási ráta okoz, aminek következtében az effektív kereslet elégtelensé­ge értékesítési válságot indukál, illetve azokat, amelyeket a túl alacsony kizsákmányolási ráta okoz azzal, hogy csökkenti a termelőeszközök iránti keresletet. Fenntartja ezt az általános különbségtételt, és amennyiben igen, akkor úgy véli, hogy a mai helyzet hátterében egy értéke­sítési válság húzódik meg, amelyet elrejt a személyes eladósodás és a financializálódás expanziója, amit az elmúlt harminc évben a fizetések megkurtítása okozott?

Igen, úgy gondolom, hogy az elmúlt három évtized során megváltozott a válság természete. Az 1980-as évek elejéig a válság tipikusan a pro­fitráta csökkenésének volt betudható, amit a kapitalisták közötti verseny fokozódása okozott, valamint az, hogy a munkásság sokkal inkább képes volt megvédelmezni saját érdekeit, mint a korábbi válságidőszakokban – ideértve a tizenkilencedik század végét, és az 1930-as éveket is. Ez volt a helyzet az 1970-es évek folyamán. A Reagan és Thatcher-féle mo­netáris ellenforradalom éppen a munkásoknak ezt a képességét akarta aláásni, hogy megvédhessék magukat – persze nem ez volt az egyetlen cél, de egyike volt a fő célkitűzéseknek. Azt hiszem, ön idézi valahol Thatcher egy tanácsadóját, aki azt mondja, hogy.

…ők létrehoztak egy ipari tartalékhadsereget, ami pontosan…

.. .az, amit Marx mondott, hogy tenniük kell! Ez megváltoztatta a válság természetét. Az 1980-as években, az 1990-es években, és most, a 2000-es években valóban egy értékesítési válsággal kell szembesülnünk, annak összes jellemzőjével együtt. A jövedelmek redisztribúciójából azok a csoportok és osztályok profitáltak, amelyek magas likviditással rendelkeztek, és hajlamuk volt a spekulációkra; vagyis a jövedelmek nem áramlottak vissza effektív keresletként a gazdaságba, hanem spekulációkba fektették őket, olyan szappanbuborékokat fújva, amelyek rendszeresen szétpukkadnak. Vagyis, igen, a válság megváltozott. A tőkék közötti fokozódó verseny által generált profitráta-csökkenés válsága olyan túltermelési válságba fordult át, amit – a kapitalista fej­lődés tendenciáinak megfelelően – az effektív kereslet rendszerszintű gyengítése okoz.

Az amerikai Nemzeti Hírszerzési Tanács [National Intelligence Council] egy friss jelentése azt vetíti előre, hogy 2025-re meg fog szűnni az USA globális dominanciája, amely egy fragmentáltabb, multipoláris, és potenciálisan konfliktusokban gazda­gabb világ felemelkedésének adja majd át a helyét. Úgy gondolja, hogy világrendszerként a kapitalizmus létfeltétele egy hegemonikus hatalom megléte? Ennek a hiánya egyenlő a képlékeny, rendszerszintű káosszal -vajon valóban lehetetlen, hogy hatalmi egyensúly alakuljon ki a nagyjából hasonló erejű fontosabb államok között?

Nem mondanám, hogy ez lehetetlen. Sok múlik azon, hogy az éppen aktuális hegemón hatalom képes-e az alkalmazkodásra. Az elmúlt hat-hét évben eluralkodó káosz annak köszönhető, ahogyan a Bush-kormányzat reagált 2001. szeptember 11-re, ami sok szempontból egyfajta nagyha­talmi öngyilkosságnak tekinthető. Azért fontos, hogy miként reagál, mit tesz a hanyatló hatalom, mert megvan a lehetősége arra, hogy káoszt gerjesszen. Az egész „új amerikai évszázad-project" a hanyatlás elutasí­tásáról szólt. Ez kész katasztrófa. Ott volt az iraki katonai fiaskó, és ahhoz kötődve az amerikai pozíciók szűkülése a világgazdaságban, amelynek során az Egyesült Államok hitelezőből a világtörténelem legnagyobb hitelfelvevő országává vált. Vereségként Irak még durvább, mint Vietnam volt, hiszen Indokínában régi hagyományai voltak a gerilla-hadviselésnek; a vietnamiaknak egy olyan nagyléptékű vezetőjük volt, mint Ho Si Minh; és korábban már legyőzték a franciákat is. Az amerikaiak tragédiája Irak­ban az volt, hogy még a számukra legkedvezőbb erőviszonyok mellett is alig-alig tudták megnyerni a háborút, és most azon igyekeznek, hogy valahogyan, legalább a látszatot megtartva kikeveredjenek az egészből. Az amerikaiak nem voltak hajlandóak alkalmazkodni, és ez egyrészt felgyorsította hanyatlásukat, másrészt pedig rengeteg szenvedést és zűr­zavart okoztak. Irak egy katasztrófa. Sokkal több embert kényszerítettek lakóhelyük elhagyására, mint a darfúri konfliktusban.

Nem világos, hogy Obama mit akar tenni. Ha úgy képzeli, hogy visszájára fordíthatja a hanyatlást, akkor igen kellemetlen meglepetések fogják érni. Mindössze annyit tehet, hogy intelligensen kezeli ezt a ha­nyatlást – más szavakkal fel kell adnia a „Nem alkalmazkodunk! Még egy évszázadot akarunk!" politikáját, és de facto menedzselni a hanyatlást, olyan politikákat kitalálva, amelyek alkalmazkodnak a hatalmi viszonyok megváltozásához. Nem tudom, ezt fogja-e tenni, mivel meglehetősen bizonytalannak látom. Vajon azért ilyen, mert a politikában bizonyos dol­gokat nem lehet nyíltan kimondani, vagy tényleg nem tudja, mit is kellene csinálnia, vagy egyszerűen csak ilyen bizonytalan figura – fogalmam sincs. Ám az, hogy Bush helyét Obama vette át, lehetővé teszi, hogy az Egyesült Államok hanyatlását alkalmazkodó, nem katasztrofális módon menedzseljék. Bush éppen ellenkező hatást ért el: az amerikai haderők hitele még inkább megingott, az ország pénzügyi helyzete még tragiku­sabb lett. Szóval most Obamára szerintem az a feladat vár, hogy intel­ligensen menedzselje a hanyatlást. Ennyit tehet. De az az ötlete, hogy kiterjessze az afganisztáni intervenciót, finoman szólva is aggasztó.

Az évek során, bár ön mindig a marxi tőkefelhalmozás koncepcióját tekintette munkája alapjának, soha nem tétovázott számos fontos kritikát is megfogalmazni Marxszal szemben – hogy alábecsülte az államok közötti hatalmi vetélkedés fontosságát; hogy nem fordított figyelmet a térbeliségre; hogy a munkásosztályról szóló meghatározásai ellentmon­dásokat hordoznak. Már hosszú ideje hatással van önre Adam Smith is, aki legutóbbi könyvének – Adam Smith Pekingben [Adam Smith in Beijing] – főszereplője lett. Vele kapcsolatban is vannak hasonló fenntartásai?

Adam Smith-szel szemben azok a fenntartásaim, amik Marxnak is voltak vele kapcsolatban. Marx sokat átvett Smith-től – a profitráta csök­kenésének tendenciája a kapitalista verseny következtében példának okáért Smith gondolata. A tőke a politikai gazdaságtan kritikája: Marx azért kritizálta Smith-t, hogy nem törődött vele, mi folyik a termelés rejtett bugyraiban – a kapitalisták közötti verseny csökkenti ugyan a profitrátát, ám ezt a kapitalisták ellensúlyozni tudják azzal, hogy a saját javukra billentik a köztük és a munkásosztály közötti hatalmi egyensúlyt. Ebből a szempontból Marx Adam Smith politikai gazdaságtanával szembeni kritikája egy döntő fontosságú dologra mutatott rá. Mindazonáltal meg kell néznünk a történelmi bizonyítékokat is, hiszen Marx egy elméleti konstrukciót alkotott meg, olyan feltevésekkel, amelyek adott helyeken vagy időszakokban nem feltétlenül felelnek meg a történelmi realitások­nak. Egy elméleti konstrukcióból nem következtethetünk ki empirikus realitásokat. Marxnak Smith-ről írott kritikája csak a történelmi esemé­nyek fényében bírálható el; ez éppen úgy áll Smith-re, mint Marxra és mindenki másra.

Marx A tőkében, különösen annak első kötetében arra a következte­tésre jutott, hogy Smith szabadpiaci rendszere az osztályegyen­lőtlenségek növekedéséhez vezet. Milyen mértékben fokozza a kínai osztályegyenlőtlenségek még további növekedésének veszélyét az, hogy Peking egy Smith-féle rendszer bevezetése mellett döntött?

Jómagam az Adam Smith Pekingben Smith-ről szóló elméleti fejezeté­ben amellett érvelek, munkásságában nyoma sincs a neoliberális kré­dónak megfelelő önigazgató piacoknak. A láthatatlan kéz az állam keze, amely minimális bürokratikus beavatkozással, decentralizáltan kell, hogy irányítson. Fontos, hogy Smith-nél az állam a munkások, és nem a tőke érdekében avatkozik be. Meglehetősen egyértelműen szögezi le, hogy nem a munkások közti verseny fokozását tartja kívánatosnak a fizetések leszorítása érdekében, hanem a kapitalisták közti versenyt támogatja, amely a profitot a kockázatért cserébe még éppen elfogadható, minimális értékre korlátozza. A mai koncepciók a talpáról a feje tetejére állították Smith-t. Ám az egyáltalán nem világos, hogy Kína ma merre tart. Az 1990-es években, Csiang Cö-min idején egyértelműen azon igyekeztek, hogy a munkásokat a tőke és a profit érdekében versenyre kényszerít­sék; ez nem kérdéses. Ma ez a visszájára fordult, mint arról már szó esett. Nem csupán a forradalom és a maoista korszak hagyományaira alapoznak, hanem a kései császárkor, a tizennyolcadik században és a tizenkilencedik század elején uralkodó Csing-dinasztia államának jóléti aspektusaira is. Nem vennék mérget semmiféle adott kimenetelre Kína esetében, de meglehetősen nyitottan kell hozzáállnunk a kérdéshez, hogy láthassuk, merre is mennek a dolgok.

Az Adam Smith Pekingben megírásakor ön Sugihara Kaoru munkájára is támaszkodott, aki megkülönbözteti az „iparkodó forradalmat", amely a kora újkori Kelet-Ázsiában a munkaintenzitás növelésén és a mezőgaz­daságon, a természet megművelésén alapult, és az „ipari forradalmat", amelynek alapja a gépesítés és a természeti erőforrások kiuzsorázásán alapult, és egyben reményét fejezi ki, hogy a jövőben e kettő konvergen­ciája válik lehetségessé az emberiség számára. Hogyan ítéli meg e két aspektus egyensúlyát a mai Kelet-Ázsiában?

Igen ingatagnak. Én nem vagyok annyira optimista, mint Sugihara, és nem hiszem, hogy az „iparkodó forradalom" Kelet-Ázsiai tradíciói annyira erős állásokkal rendelkeznének, miszerint fontos szerepet játszhatna bármiféle kialakuló hibrid formában, arról nem is beszélve, hogy ismét dominánssá válhasson. Ezek a koncepciók sokkal inkább arra alkalma­sak, hogy segítségükkel megfigyelhessük az eseményeket, mintsem hogy rámondjuk, Kelet-Ázsia mondjuk errefelé tart, az Egyesült Államok meg amarra. Azt kell látnunk, hogy ténylegesen mit tesznek. Vannak arra utaló bizonyítékok, hogy a kínai hatóságok éppúgy aggódnak a környezet, mint a társadalmi nyugtalanság miatt – és azután egész egyszerűen ostobaságokat csinálnak. Lehetséges, hogy van valamiféle terv a háttérben, de én nem úgy látom, mintha olyan nagyon tisztában lennének a gépkocsi-civilizációk okozta környezeti katasztrófával. Ebből a szempontból utánozni az Egyesült Államokat már Európa esetében is őrültségnek bizonyult – és még inkább az Kína számára. És én mindig azt bizonygattam a kínaiaknak, hogy az 1990-es és a 2000-es évek­ben rossz városba látogattak: ha azt akarják látni, hogy miként lehet jómódúnak lenni ökológiai pusztítás nélkül, akkor Amszterdamba kell utazniuk, és nem Los Angelesbe. Amszterdamban mindeni biciklivel jár; éjszakára kerékpárok ezreit parkolják le a vasútállomások mellett, mert az emberek vonattal érkeznek, reggel biciklire kapnak, majd éjszakára ismét ott hagyják. Ezzel szemben Kínában (mikor az 1970-es években ott jártam, egyáltalán nem voltak gépkocsik, csak néhány autóbusz a kerékpárok tengerében) mára ott tartanak, hogy a biciklisták egyre inkább kiszorulnak a közlekedésből. Ebből a szempontból a kép igen vegyes, meglehetősen aggasztó és ellentmondásos. A modernizáció ideológiája másutt már igencsak megkopott, ám Kínában igencsak naiv formában mindmáig tovább él.

Ugyanakkor az Adam Smith Pekingben azt látszik sugallni, hogy nekünk, a Nyugaton is valamiféle „iparkodó forradalom" félére van szükségünk – vagyis ez nem egy specifikusan kínai kategória, hanem valóban sokkal tágabb kontextusba is kerülhet?

Igen. Ám Sugihara alapvetése szerint az ipari forradalom tipikus fejlődési útja, vagyis a munkaerő kiváltása gépesítéssel és energiával, nem csupán – mint azt tudjuk – ökológiai korlátokba ütközik, hanem gazdaságiakba is. Valójában a marxisták hajlamosak megfeledkezni róla, hogy Marx elmélete a tőke egyre növekvő szerves összetételéről, amely a profitráta csökkenését vonja magával, jelentős mértékben azon alapul, hogy a gépesítés és az energiafelhasználás fokozódása kiélezi a versenyt a kapitalisták között, így az ökológiai rombolás mellett még a profit is csökken. Sugihara arra a következetésre jut, hogy az irányítás és a munka elkülönülése, az irányítás növekvő dominanciája a munka felett, és az, hogy a munka elveszíti jártasságait – ideértve az önirányí­tás képességét is -, vagyis mindaz a folyamat, ami az ipari forradalmat jellemzi, behatárolt lehetőségekkel rendelkezik. Az „iparkodó forradalom" mozgósítja a háztartások erőforrásait, ami fejleszti, vagy legalábbis meg­őrzi az irányításban való jártasságot, gyakorlatot a munkások köreiben. Végső soron ezek az önigazgató képességek fontosabbá válnak, mint azok az előnyök, amelyek a koncepció és a végrehajtás elválasztásából erednek, ami az ipari forradalomra jellemző. Úgy gondolom, Sugiharának van némi igaza, és mindez igen fontos a mai kínai előretörés megér­téséhez. Ezek a proletarizálódás szigorú korlátai között is megőrzött önigazgatási képességek azt eredményezték, hogy Kínában a munka megszervezésében jobban lehet támaszkodni a munkásság önigazgatási tapasztalataira, mint bárhol másutt a világon. Valószínűleg ez az egyik fő oka annak, hogy Kína ilyen jó versenyképességgel rendelkezik az új körülmények között.

Ami vissza is visz minket a Gramsci Csoporthoz, a munkafolyamat és az autonómia kérdéséhez.

Igen is meg nem is. Az autonómiának két különböző formája van. Amiről most beszélünk, az az irányítás, az igazgatás autonómiája, míg a másik esetben a harc autonómiájáról volt szó, amelyet a munkások a tőke ellen folytatnak. Ott az autonómia gondolata az volt: miként tudjuk úgy megfogalmazni programunkat, hogy egyesítsük a munkásokat a tőke ellen folytatott harcukban, ahelyett, hogy megosztjuk a munkásságot, és lehetőséget adunk a tőkének, hogy a munkahelyeken újra megerősítse fennhatóságát a munkások fölött. A mai helyzet nem egyértelmű. Sokan úgy tekintik a kínaiak jártasságát az önigazgatásban, mint a munkások tő­kés alávetésének egy módját – más szóval, a tőke spórolhat az igazgatás költségein. Az embernek különféle kontextusokba kell helyeznie ezeket az önigazgatási képességeket – hol, mikor, milyen céllal használják fel őket? Nem egyszerű dolog így vagy úgy meghatározni őket.

Az 1991-ben írott Világméretű jövedelemegyenlőtlenségek című írását azzal a konklúzi­óval fejezi be, hogy a Szovjetunió szétesését követően, a Dél korlátozott erőforrásaiért vívott küzdelmek elmélyülése és kiterjedése miatt – az iraki-iráni háborút és az öbölháborút emblematikusnak vehetjük – a Nyu­gat arra kényszerül, hogy e problémák féken tartására egy világméretű kormányzat embrionális formáit hozza létre: a G-7-tel, mint a globális burzsoázia végrehajtó bizottságával, a Valutaalappal és a Világbankkal, mint pénzügyminisztériummal, a Biztonsági Tanáccsal, mint védelmi minisztériummal. Ezeket a struktúrákat – jósolta ön akkor – tizenöt éven belül nem konzervatív erők fogják igazgatni. Az Adam Smith Pekingben lapjain inkább már egy olyan világpiaci társadalmat vázol fel egy lehet­séges reményteli jövőként, amelyben többé egyetlen hatalom sem lesz képes hegemón szerepre jutni. Mi e két elképzelés között, illetve az ön ezekkel kapcsolatos koncepciói között a kapcsolat?

Először is, én valójában nem mondtam azt, hogy a világkormány struk­túrái a Délen belüli konfliktusok miatt formálódtak ki. A legtöbb ezek közül Bretton Woods-i szervezet volt, amelyeket az Egyesült Államok azért hozott létre a második világháborút követően a kormányzás eszközei­ként, hogy elkerülhetőek legyenek a globális gazdasági környezetben az önszabályozó piacokra leselkedő csapdák. Szóval végső soron a világ­méretű kormányzatnak ezek az embrionális struktúrái már a háború utáni korszak kezdete óta megvoltak. Az 1980-as években megnőtt a nyugta­lanság és mindinkább megrendült a stabilitás, aminek a Dél konfliktusai is részesei voltak, és ezért kezdték ezek a szervezetek a korábbitól eltérő módon menedzselni a világgazdaságot. Hogy átvehetik-e az irányításukat nem konzervatív erők? Én mindig is ambivalensen viszonyultam ezekhez a szervezetekhez, hiszen sok szempontból az Észak és a Dél államinak hatalmi egyensúlyát fejezik ki – az Északon belül, Észak és Dél között, és így tovább. Semmi elvi akadálya nem volt annak, hogy ezek a szer­vezetek végül valóban úgy dolgozzanak, olyan módon irányítsák a világ­gazdaságot, hogy a bevételek elosztása világszerte egyenlőbb legyen. Ám a valóságban ennek pontosan az ellenkezője történt. Az 1980-as évek folyamán a Valutaalap és a Világbank a neoliberális ellenforradalom eszközei lettek, és így éppen egy egyenlőtlenebb jövedelemelosztást se­gítettek elő. De még így is, amint azt már mondtam, ami végül történt az nem elsődlegesen az Észak és Dél közötti elosztás egyenlőtlenségének növekedése, hanem a nagy kettészakadás magán a Délen belül, ahol Kelet-Ázsiának nagyon jól megy a szekere, Afrika déli részének nagyon rosszul, a többi régió pedig ott van valahol e kettő között.

Hogy mindez miként kapcsolódik ahhoz a világpiaci társadalom-kon­cepcióhoz, amit az Adam Smith Pekingben megvitattam? Az ma már világos, hogy egy világállamot, még embrionális, konföderációs jellegűt is, különösképpen nehéz lenne összehozni. Ez a lehetőség nemigen szerepel komolyan a közeljövő forgatókönyveiben. Létre fog jönni egy világpiaci társadalom abban az értelemben, hogy az egyes országok a piaci mechanizmusokon keresztül fognak egymással kapcsolatba kerülni, amelyek azonban egyáltalán nem önszabályozóak, hanem szabályozot­tak lesznek. Ez igaz volt az Egyesült Államok által kialakított rendszerre is, amelyet igen erőteljesen szabályozott a munkaerő mobilitását korláto­zó vámok, kvóták és akadályok eltörlésének kérdése, amelyről állandóan folyt az alkudozás a különféle országok – leginkább az Egyesült Államok és Európa, majd az előbbiek és más országok – között. Ma az a kérdés, hogy milyen szabályozó mechanizmusok bevezetésével lehetne meg­akadályozni a piac 1930-as évekre emlékeztető összeomlását. Vagyis a két koncepció között az a kapcsolat, hogy a világgazdaság leginkább piaci alapokon fog szerveződni, ám az államoknak fontos szerep fog jutni a szabályozásában.

A hosszú huszadik században ön három lehetséges kiutat vázolt fel abból a rendszerszintű káoszból, amelybe az 1970-es évek elején kezdődő hosszú financializálódási hullám vezetett: egy világbirodalom az Egyesült Államok ellenőrzése alatt, egy világpiaci társadalom, ahol egyetlen állam sem játszik domináns szerepet mások fölött, vagy egy új világháború, amely elpusztítja az emberiséget. A kapitalizmus abban a formájában, ahogy történetileg kifejlődött, mindhárom esetben eltűnik. Az Adam Smith Pekingben arra a következtetésre jutott, hogy az első lehetőséggel a Bush-kormányzat fiaskói miatt immár nem lehet számol­ni, és csak a két további jöhet számításba. Ám nincs arra utalás még logikai szinten sem az ön gondolatmenetén belül, hogy Kína emelkedik fel az Egyesült Államok helyett új hegemónként, és nem változtatja meg a kapitalizmus és a territorializmus ön által leírt formáit? Kizárná ezt a lehetőséget?

Nem zárnám ki ezt a lehetőséget, de kezdjük megint azzal, hogy meg­nézzük, mit is mondtam valójában. A hosszú huszadik században felvázolt lehetséges forgatókönyvek közül az elsőben nem azt mondtam, hogy a létrejövő világbirodalmat csak az Egyesült Államok fogja ellen­őrizni, hanem az Egyesült Államok és európai szövetségesei. Soha nem gondoltam volna, hogy az Egyesült Államok annyira vakmerő lesz, hogy egyedül szálljon ringbe egy Új Amerikai Évszázadért – ez egyszerűen túl nagy ostobaságnak tűnt ahhoz, hogy az ember egyáltalán elgondol­kodjon rajta; és természetesen azonnal vissza is ütött. Valójában van egy komoly irányzat az amerikai külpolitika intézményrendszerében, amelyik arra törekszik, hogy összefoltozza az európai kapcsolatok terén azt, amit a Bush-kormányzat unilateralizmusa szétszaggatott. Ez még mindig egy lehetőség, habár már korántsem akkora a valószínűsége, mint annak előtte. A második pont az, hogy a világpiaci társadalom és Kína növekvő súlya a globális gazdaságban nem zárják ki kölcsönösen egymást. Ha vetünk egy pillantást arra, hogy Kína miként viszonyult a szomszédjaihoz történelme folyamán, akkor mindig inkább kereske­delemre és gazdasági cserékre alapozott kapcsolatokat látunk, mint a katonai erő felhasználását; és mindmáig ez a helyzet. Az emberek ezt gyakran félreértik: azt hiszik, hogy én valamiképpen finomabbnak vagy jobbnak festem meg a kínaiakat, mint a Nyugatot; ám erről szó sincsen. Ez azokból a problémákból jön, amelyek egy olyan ország kormányzá­sával járnak, mint Kína, ahogy erről már beszéltünk is. Kínában olyan hagyományai vannak a lázadásoknak, amilyenekkel semmilyen hasonló méretű vagy népsűrűségű ország nem rendelkezik. Irányítói pedig igen­csak tisztában vannak azzal a veszéllyel, hogy a tenger felől új hódítók ronthatnak országukra – ezúttal az Egyesült Államok képében. Mint azt leírtam az Adam Smith Pekingben tizedik fejezetében, számos amerikai elképzelés létezik arra, hogyan is kellene bánni Kínával, és Pekingben igazából egyiket sem találják különösebben megnyugtatónak. A Kissinger-tervtől eltekintve, amely egyfajta kooptálásról szól, a többi vagy egy új hidegháborút gondol gerjeszteni Kínával szemben, vagy háborús konfliktusokba kergetné szomszédjaival, miközben az Egyesült Államok játszhatná a „nevető harmadik" szerepét. Amennyiben Kína, ahogy én gondolom, valóban a globális gazdaság új központjává emelkedik, sze­repe gyökeresen különbözni fog a korábbi hegemónokétól. Nem csupán a történelmi és földrajzi különbségekben gyökerező kulturális kontrasztok miatt; ám pontosan a történelmi és a földrajzi adottságok következtében lesz hatással a kelet-ázsiai régió a globális gazdaság új struktúráira. Ha Kína hegemónná lesz, akkor teljesen másképpen lesz hegemón, mint a többiek. Hogy csak egy különbséget említsek, a katonai erőnek sokkal kisebb szerepe lesz, mint a kulturális és gazdasági erőnek – különösen ez utóbbinak. Sokkal inkább a gazdasági kártyára kell játszaniuk, mint azt akár az amerikaiak, akár a britek, akár a hollandok valaha is tették.

Arra számít, hogy az egység erősödni fog Kelet-Ázsiában? Sok szó esik például egyfajta ázsiai Valutaalap lehetőségéről, egy egységes valutáról. Ön inkább a kelet-ázsiai hegemónia centrumának látja Kínát, mint szólistának? És ha ez így van, akkor miként tud zöldágra vergődni egymással az erősödő dél-koreai, japán és kínai nacionalizmus?

Ami különösen érdekes Kelet-Ázsiában, hogy mindenféle nacionaliz­mus dacára végső soron a gazdaság határozza meg az államok egymás iránti hajlandóságát, az egymással szemben követett politikákat. Igen jól beágyazódott nacionalizmusok vannak ott, ám mind egy olyan történeti vonásból erednek, amelyről a Nyugaton sokszor hajlamosak vagyunk megfeledkezni: nevezetesen hogy Korea, Kína, Japán, Thaiföld, Kambo­dzsa már mind nemzetállamként létezett hosszú-hosszú idővel azelőtt, hogy Európában még akár egyetlen nemzetállam is létrejött volna. Mind­egyiknek komoly történelme van az egymással szembeni nacionalizmusok terén is, ám ezek alapvetően a gazdaság által meghatározott környe­zetben léteztek. Időnként sor került háborúkra, és a vietnamiak Kínával szembeni érzelmeit, vagy a koreaiaknak a japánokhoz fűződő viszonyát nem kis részben ezeknek a háborúknak az emléke alakítja. Mégis úgy tűnik, hogy a gazdaság irányítja a dolgokat. Megdöbbentő volt, hogy a japán nacionalizmus fellendülése a Koizumi-kormány alatt hirtelen meg­torpant, amikor kiderült, hogy a japán gazdaságnak komoly érdeke fűződik a Kínával való üzleti kapcsolatokhoz. Kínában is rengeteg japánellenes demonstrációra került sor, de azután ezek abbamaradtak. A Kelet-Ázsiára jellemző általános kép az, hogy a kétségtelenül meglévő mély nacionalista érzéseket a gazdasági érdekek rendszeresen képesek felülírni.

A világ pénzügyi rendszerének jelenlegi válsága úgy tűnik, hogy a lehe­tő leglátványosabban igazolta az ön hosszú távú elméleti előrejelzéseit. Van-e olyan aspektusa ennek a válságnak, ami meglepte önt?

Az én jóslatom nagyon egyszerű volt. A financializálódás rendszeres megjelenése, amint arra Braudel rámutatott, mindig egy adott materiális expanzió alkonyát jelzi, amely egy adott államban centralizálódik. A hosszú huszadik században a financializálódás nekilendülését egy fel­halmozási korszak végének jeleként értelmeztem, és azt állítottam, hogy idővel – ez általában körülbelül fél évszázadot jelent – sor fog kerülni ennek a korszaknak a végső, lezáró válságára. A korábbi hegemónok esetében lehetőségem nyílott meghatározni mind a kezdő, a hanyatlást jelző válságot, mind pedig a végső, lezáró válságot. Az Egyesült Államok esetében megkockáztattam azt a hipotézist, hogy az 1970-es évek voltak a kezdő válság időszaka; a végső válság még nem köszöntött be – de erre bármikor sor kerülhet. Hogy miként fog beköszönteni? Az alaphipo­tézis szerint az összes financiális expanzió lényegében fenntarthatatlan volt, mert jóval több tőkét vontak be a spekulációkba, mint amennyit tény­legesen menedzselni tudtak – más szavakkal, volt egy olyan tendencia ezekben a financiális expanziókban, hogy különféle buborékokat fújja­nak. Azt jósoltam, hogy mindez végül egy, az expanziót lezáró válságba torkollik, hiszen ezek a buborékok ma éppen annyira fenntarthatatlanok, mint korábban voltak. Ám nem láttam előre ezeknek a buborékoknak a milyenségét: a dot.com-boomot, vagy az ingatlan-buborékot.

Abban is bizonytalan voltam az 1990-es évek elején, a The Long Twentieth Century megírásakor, hogy hol is tartottunk éppen. Úgy gon­doltam, hogy a belle époque az Egyesült Államok számára számos tekintetben már véget ért, pedig valójában éppen csak elkezdődött. Reagan készítette elő, aki jelentős recessziót gerjesztett, amely azután megteremtette a rá következő pénzügyi expanzió feltételeit. A belle époque azután valójában Clinton időszakára esett, majd a 2000-es évek pénzügyi összeomlásával, különösen pedig a NASDAQ mélyrepülésével ért véget. Az ingatlanbuborék kipukkadásával ma meglehetősen világos, hogy az Egyesült Államok központi pénzügyi szerepének és hegemóni­ájának végső válságát láthatjuk.

Ami megkülönbözteti az ön munkásságát szinte mindenkiétől, aki hasonló területet kutat, az a kapitalista fejlődés rugalmasságának, adap­tációs képességének és képlékenységének az elismerése az államok közötti kapcsolatok kontextusában. Mégis, a hosszú hullámokban, ami­kor 500, 150 vagy 50 éves etapokban tekintette át Kelet-Ázsia pozícióit az államok közti rendszerben, olyan mintákat határozott meg, amelyek meghökkentően egyértelműek, szinte már mereven meghatározottnak és egyszerűsítettnek tűnnek9 . Hogyan jellemezné az esetlegesség és a szükségszerűség viszonyát gondolkodásában?

Itt két különböző kérdésről van szó: az egyik a kapitalista fejlődés rugalmasságának felismerése, a másik pedig a minták ismétlődése, és hogy milyen mértékben határozza meg ezeket az esetlegesség, illetve a szükségszerűség. Először, a kapitalizmus alkalmazkodó képességéhez: ez a nézetem részben azokra a tapasztalatokra is támaszkodik, ame­lyeket még fiatalon, az üzleti életben szereztem. Először apám üzletét próbáltam továbbvinni, ami meglehetősen kicsi volt; majd nagyapám üzletében szereztem további tapasztalatokat, ami már nagyobb volt, afféle középvállalkozás. Azután összekülönböztem nagyapámmal, és az Unileverhez mentem dolgozni, amely az alkalmazottainak számát tekintve akkoriban a világ második legnagyobb multinacionális cégóriása volt. Vagyis abban a szerencsés helyzetben voltam – a kapitalista üzleti gyakorlat elemzésének szempontjából -, hogy egyre nagyobb cégekhez kerültem, ami segített megérteni, hogy nemigen lehet általában véve kapitalista vállalkozásokról beszélni, hiszen az apám üzlete, a nagyapám üzeme és az Unilever között elképesztő méretű különbségek voltak. Apám például minden idejét azzal töltötte, hogy végiglátogatta vásárlóit a textiltermelő kerületekben, és felmérte, hogy milyen technikai jellegű problémáik adódnak a gépekkel. Ezután visszament az üzembe, ahol megvitatta ezeket a problémákat a mérnökével. A gépek felszerelését vásárlóik személyes igényeihez igazították. Amikor megpróbáltam átvenni az üzlet vezetését, teljesen eltévedtem; az egész dolog olyan képességekre és ismeretekre alapozódott, amelyek apám gyakorlatá­nak és tapasztalatainak részei voltak. Én is végiglátogathattam ugyan a vásárlókat, de képtelen voltam megoldani a problémáikat – valójában még csak meg sem értettem őket. Reménytelen ügy volt. Mikor fiatal koromban azt mondogattam apámnak, hogy „ha jönnek a kommunisták, akkor gondban leszel", ő mindig így válaszolt: „Nem, nem leszek gond­ban. Csinálom majd tovább, amit eddig is csináltam. Nekik is szükségük lesz olyan emberekre, akik ezt csinálják."

Mikor apám üzletét felszámoltam, és a nagyapámhoz mentem dolgozni, az ő üzeme már sokkal inkább fordista alapokon volt megszervezve. Szó sem volt a vásárlók egyedi problémáinak a felméréséről, az üzem egysé­gesített gépeket gyártott; a vásárlóknak pedig vagy megfeleltek ezek a gé­pek, vagy nem. Nagyapám üzemének mérnökei úgy tervezték a gépeket, hogy azok megfeleljenek az általuk feltételezett piaci igényeknek, és azt mondták a vásárlóknak: ez az, amit kínálni tudunk. Embrionális tömegter­melés volt ez, embrionális futószalagokkal. Mikor azután az Unileverhez kerültem, szinte nem is láttam a termelést magát. Rengeteg különféle üzem volt – az egyik margarint gyártott, a másik szappant, a harmadik pedig parfümöket. Különféle termékek tucatjait, de a tevékenység leg­hangsúlyosabb része nem a piaci értékesítés vagy a termelés területére esett, hanem a finanszírozás és a reklámozás területére. Szóval rájöttem, hogy meglehetősen nehéz lenne bármely specifikus formáról kijelenteni, hogy az a „tipikus" kapitalista modell. Később, Braudelt olvasva azt is fel­ismertem, hogy a kapitalizmus nagymértékű alkalmazkodóképességének elmélete olyan dolog, ami történetiségében is tanulmányozható.

A baloldali és szintúgy a jobboldali nézetek egyik nagy tévedése, hogy csupán egyetlen fajta kapitalizmus létezik, ami történetileg reprodukálja magát; ám a kapitalizmus képes volt lényegileg megváltoztatni magát – különösen globális léptékben -, és ezt előre nem látható módokon tette. A kapitalizmus évszázadokon keresztül a rabszolgaságra alapozódott, és minden szempontból annyira összefonódott vele, hogy úgy tűnt, nem is létezhet nélküle. Ám amikor a rabszolgaságot eltörölték, a kapitalizmus nem csupán túlélte ezt, hanem a kolonializmus és az imperializmus bázisán jobban prosperált, mint előtte bármikor. Ekkor úgy látszott, hogy a kolonializmus és az imperializmus az előfeltételei a kapitalizmus működésének – ám a második világháború után a kapitalizmus ezeken is túl tudott lépni, és tovább prosperált. Világtörténeti aspektusból nézve a kapitalizmus folyamatosan átalakítja magát, és éppen ez az egyik legfontosabb jellemvonása. Szűklátókörűségre vallana leszögezni, hogy mi is a kapitalizmus, ha nem vesszük figyelembe ezeket a döntő fontos­ságú átalakulásokat. Ami viszont állandó marad mindezen alkalmazko­dási folyamatban, és ezért a kapitalizmus esszenciájának tekinthető, az a folyamat, amit Marx a P-Á-P+m formulával írt le, amire magam is ismételten hivatkozom, amikor a materiális és financiális expanziók váltakozásáról beszélek.

A mai Kínát tekintve azt mondhatjuk, lehet hogy kapitalizmus, de az is lehet, hogy nem – úgy gondolom, hogy ez még nyitott kérdés. De ha feltesszük, hogy kapitalizmus, akkor egyértelműen nem olyan, mint a korábbi kapitalizmusok voltak; minden ízében megváltozott. A fő szem­pont az, hogy meghatározzuk specifikumait, hogy miben különbözik a korábbi kapitalizmusoktól, hogy kapitalizmusnak nevezzük-e egyáltalán, vagy valami másnak?

És a kérdésem második része? A sajátos, hosszú távú jellemzők és a lépték megváltozása?

A materiális és financiális expanziók ciklikus ismétlődésének egyfelől van egy nagyon is egyértelmű földrajzi dimenziója, ám ez csak akkor lát­ható, ha az ember nem csupán egyetlen országra összpontosítja a figyel­mét – mert ebben az esetben teljesen eltérő folyamatokat fog tapasztalni. A legtöbb történész éppen ezt csinálja: egyetlen országra fókuszál, és ott határozza meg a fejlődés irányát. Ugyanakkor Braudel elméletének alapja, hogy a tőkefelhalmozás központjai a térben elmozdulnak; és ha az ember nem mozdul velük együtt, ha nem követi helyről-helyre, akkor nem is láthatja őket. Ha leragadunk Angliánál vagy Franciaországnál, akkor a túlnyomó részét elmulasztjuk annak, hogy mi jellemzi világtörténelmi szempontból a kapitalizmus fejlődését. Együtt kell mozdulnunk ezekkel a változásokkal, hogy megérthessük: a kapitalista fejlődés alapjában véve maga ez a folyamat, amikor a tőke az egyik feltételrendszerből, ahol az, amit ön „térbeli rögzültségnek" nevez, túlzottan korlátozóvá válik, és a verseny fokozódik, egy másik területre mozdul el, ahol egy új, nagyobb léptékű és területű rögzültség lehetővé teszi a rendszer számára a ma­teriális expanzió újabb periódusát. És azután természetesen egy ponton az egész ciklus újrakezdődik.

Mikor ezt a tézist első ízben megfogalmaztam, egybevetve Braudel és Marx sémáit, még nem fogadtam el teljesen az ön koncepcióját a térbeli rögzültségről, annak kettős értelmében – a beinvesztált tőke rögzültségéről, és arról, ahogyan a tőke bebiztosítja, fixálja magát a kapitalista felhalmozás korábbi ellentmondásaitól. Van egy belső szük­ségszerűség ezekben a mintákban, amely a felhalmozás folyamatából származik, amely egyre növekvő léptékben mobilizálja a pénzt és az egyéb erőforrásokat, és amely azután problémákba ütközik az egyre intenzívebb verseny és a különböző dolgok túlzott felhalmozása miatt. A tőke kapitalista felhalmozásának folyamata – szembeállítva a nem kapitalista tőkefelhalmozással – magába foglalja ezt a hólabda-effektust, amely fokozza a verseny intenzitását és csökkenti a profitrátát. Azok, akik a legjobb helyzetbe kerülnek egy új térbeli rögzültség megtalálásához, ezt mindig egy nagyobb „keretben" teszik. A városállamoktól, amelyek szűk keretek között halmoztak fel nagy mennyiségű tőkét, a tizenhetedik századi Hollandián – amely már több volt, mint városállam, de még ke­vesebb, mint nemzetállam – és a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi Britannián keresztül jutunk az immár kontinentális léptékű, huszadik századi Egyesült Államokhoz.

Innentől a folyamat már nem folytatódhat az eddigi módon, hiszen nincs olyan új, tágabb keret, amely felválthatná az Egyesült Államokat. Vannak nagy nemzetállamok – vagy inkább civilizációs államok -, mint Kína vagy India, amelyek területi szempontból nem múlják felül az Egyesült Államokat, ám négyszer-ötször annyi lakosuk van. Szóval most átváltunk egy új mintára: ahelyett, hogy az egyik térbeli keretből egy másik, tágabb térbeli keretbe lépnénk át, immár egy kisebb népsűrűségű keretből nagyobb népsűrűségű keretek felé mozdulunk. Sőt, korábban jómódú országokból más jómódú országokba történt az elmozdulás. Most pedig azt látjuk, hogy az irány a kifejezetten gazdag országokból olyan területek felé mutat, amelyek még alapvetően szegénynek számítanak. Kínában az egy főre eső jövedelem még mindig csupán huszadrésze az Egyesült Államokénak. Bizonyos értelemben azt is mondhatnánk, hogy „rendben, ha ez a helyzet, akkor most a hegemónia a gazdagoktól a szegényekhez kerül át". Ám ugyanakkor ezekben az országokban komoly belső különbségek és egyenlőtlenségek vannak. Mindez igen zavaros. Ezek egymásnak ellentmondó tendenciák, és további konceptuális esz­közöket kell kifejlesztenünk a megértésükhöz.

Ön az Adam Smith Pekinbent azzal fejezi be, hogy felvázolja egy olyan világ reményét, ahol a különféle civilizációk egyenlő feltételek kö­zött léteznek, kölcsönösen tiszteletben tartva egymást, valamint a Földet és annak természeti erőforrásait. Használná-e erre az elképzelésre a „szocializmus" szót, vagy úgy gondolja, hogy ez a meghatározás már elavult?

Nos, tulajdonképpen semmi akadálya nem lenne annak, hogy szoci­alizmusnak nevezzük, leszámítva azt, hogy sajnos ezt a szót túlzottan a gazdaság állami ellenőrzésével azonosítják. Én magam soha nem gondoltam, hogy ez jó ötlet lenne. Egy olyan országból érkeztem, ahol az államot nem sokra becsülik, és sok szempontból elveszítette az emberek bizalmát. A szocializmus és az állam azonosítása komoly problémákat okoz. Szóval ha ezt a világrendszert szocializmusnak fogják hívni, akkor ezt a szót újra meg kell határozni az emberek közötti kölcsönös tiszteletnek, illetve a természet iránti kollektív tiszteletnek a jegyében. Ám meglehet, hogy ennek kialakításában állami beavatkozással kell majd szabályozni a piaci cserét, hogy Smith-féle értelemben véve meg­erősíthessük a munkásságot és megkurtítsuk a tőke hatalmát. Inkább erre lesz szükség, mint állami tulajdonra és a termelőeszközök állami ellenőrzésére. A szocializmus fogalmával az a gond, hogy számos tor­zulást szenvedett, és ennek következtében sokat veszített hiteléből is. Ha azt kérdezi, hogy mi lenne a megfelelőbb terminus, hát fogalmam sincs – de úgy gondolom, keresnünk kell egyet. Ön igen tehetséges az új kifejezések megalkotásában, szóval önnek kellene új javaslatokkal előállnia.

Rendben, dolgozni fogok az ügyön.

Igen, szükség lenne egy új terminusra a „szocialista" helyett, amelyet történelmileg nem azonosítanak az állammal, és jobban kifejezi a na­gyobb egyenlőséget és a kölcsönös tiszteletet. Szóval ezt a fejezetet önre hagyom.

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: New Left Review 56. sz., 2009. március-április.

 

Jegyzetek

1 Lásd: Arrighi: The Political Economy of Rhodesia. New Left Review, 1. évf. 39. sz., 1966. szeptember-október; Leys: European Politics in Southern Rhode­sia. Oxford, 1959.; Arrighi: Labour Supplies in Historical Perspective: A Study of Proletarianization of the African Peasantry in Rhodesia. In. Arrighi és John Saul (szerk): Essays ont he Political Economy of Africa. New York, 1973.

2 Arrighi: Sviluppo economico e sovrastrutture in Africa. Torino, 1969.

3 Lásd angolul: Arrighi: Towards a Theory of Capitalist Crisis. NLR, I/III, 1978. szeptember-október. A cikkek először 1972-1973 folyamán jelentek meg a Rassegna Communista 2., 3., 4. és 7. számában, Milánóban.

4 Lásd: Arrighi és Fortunata Piselli: Capitalist Development in Hostile Environments: Feuds, Class Struggles and Migrations in a Peripheral Region of Southern Italy. Review (Fenand Braudel Center), X. évf. 4. sz., 1987.

5 Beverly J. Silver: Forces of Labour: Workers' Movements and Globalization Since 1870. Cambridge, 2003.

6 Arrighi és Silver: Chaos and Governance in the Modern World System. Minneapolis, 1999.

7 Arrighi: Marxist Century, American Century: The Making and Remaking of the World Labour Movement. New Left Review I/179. 1990. január-február.

8 Arrighi: World Income Inequalities and the Future of Socialism. New Left Review, I/189., 1991. szeptember-október.

9 Arrighi, Takeshi Hamashita , Mark Selden (szerk.): The Resurgence of East-Asia: 500, 150 and 50 Year Perspectives. London, 2003.

Az afrikai válság – Világrendszerbeli és regionális aspektusok

Mennyiben felelős az afrikai elitek „rossz kormányzása" a kontinens leszakadásában a harmadik világban tapasztalható széttartó fejlődés során és mennyiben az importhelyettesítést nélkülöző korábbi helyi perverz fejlődés? Hogyan jelölte ki a kereteket a világkapitalizmus fejlődése és mi okozta a világ régiói sorsában bekövetkezett változásokat az 1970-es évek közepén?

Az utóbbi negyed évszázadban az 1970-es évek végének afrikai válsága találó elnevezéssel „afrikai tragédiává" vált.1 1975-ben a szubszaharai Afrika egy főre számított régiós GNP-átlaga a világátlag 17,6 százaléka volt, 1999-re ez 10,5 százalékra csökkent. Az általános harmadik világbeli trendekhez viszonyítva a szubszaharai egészségügy, a halandóság és írni-olvasni tudás színvonala hasonló visszaesést mutat. A születéskor várható élettartam ma 49 év, s a régió népességének 34 százaléka alultápláltnak számít. Az afrikai gyermekhalandósági mutató 1999-ben ezer élve szülésre számítva 107 volt, ugyanakkor Dél-Ázsiában ez 69, Latin-Amerikában 32. A szubszaharai 15-49 év közötti népesség közel 9 százaléka HIV/AIDS-fertőzött – ez olyan arány, amely más régiók muta­tóit messze felülmúlja. A tbc-s betegek száma 100 000 lakosra számítva 121; Dél-Ázsia és Latin-Amerika hasonló adatai 98 és 45.2

Tanulmányom fő törekvése, hogy ezt az átalakulást világtörténeti perspektívából újraértelmezze, s a szubszaharai Afrika tapasztalatait az 1975 óta megfigyelhető harmadik világbeli széttartó fejlődés szélesebb folyamatába ágyazza. Az újraértékelés két célt is szolgál. Egyrészt azt, hogy megbecsüljük, milyen mértékben lehetett volna előre látni a válsá­got és a tragédiát a John Saul által és általam az 1960-as évek végén bevezetett sajátos megközelítésű politikai gazdaságtan alkalmazásával.3 Másrészt a visszatekintés magyarázattal szolgálhat nem csupán a mi „régi" politikai gazdaságtanunk legnagyobb hiányosságaira, hanem az „új" gazdaságtani elmélet gyengeségeire is, amit a „nemzeti választás" elméletének képviselői a válságra adott válaszként az 1980-as években vezettek be.

A következőképpen járok el. Először a fő téziseket fejtem ki, amelyeket Saullal közösen dolgoztunk ki, mielőtt a válság bekövetkezett, s összeha­sonlítom ezeket az „új" politikai gazdaságtan megállapításaival. Ezután vizsgálatnak vetem alá az afrikai válság tényeit, hogy bemutassam: az 1980 körüli évek a szubszaharai Afrika világgazdasági pozíciói szem­pontjából fordulópontot jelentettek, és első megközelítésben magyará­zattal kívánok szolgálni a harmadik világ fejlődésében 1979-1982 között bekövetkezett radikális változásokra. A tanulmány utolsó fejezetében továbbmegyek az értelmezésben, ennek a változásnak a szélsőségesen különböző hatásairól szólok a harmadik világ egyes régiói szempontjából, külön figyelmet szentelve Afrika és Kelet-Ázsia sorsának éles kontraszt­jára; majd azzal zárom a tanulmányt, hogy megpróbálom összegezni, vajon az afrikai elitek és kormányok mit tehettek volna annak érdeké­ben, hogy elkerüljék az afrikai tragédiát, vagy legalább semlegesítsék legrombolóbb aspektusait.

1. Afrikai politikai gazdaságtana, az „új" és a „régi"

Az utóbbi húsz évben az afrikai válságot mindenekelőtt azzal magya­rázzák, hogy az afrikai eliteknek és uralkodó csoportoknak, úgymond, hajlama van a „rossz politizálásra", a „rossz kormányzásra". A definíciók különbözőek voltak, akárcsak az afrikaiak föltételezett vonzalmai ezen hibák elkövetésére. Az elképzelés azonban, mely szerint az afrikai tragé­diáért az elsődleges felelősség az afrikai elitek és kormányok számlájára írandó, a legtöbb magyarázatban megtalálható volt. Mint látni fogjuk, e tézist az utóbbi években megkérdőjelezte néhány mértékadó kutatás a harmadik világ gazdasági teljesítményének meghatározóiról. Ez azonban nem vált közkinccsé, s kevés hatással volt a válság domináns magya­rázataira.

A legbefolyásosabb szöveg, ami ezt az általános vélekedést megala­pozta, a Világbank egyik 1981-es dokumentuma, az ún. Berg-jelentés4 volt. E jelentés az afrikai válság okainak magyarázatában meglehetősen „internalista" volt, éles kritikával illette az afrikai kormányok politikáját, amely, úgymond, aláásta a fejlődést azáltal, hogy nem ösztönözték tovább a mezőgazdasági termelőket termelésük növelése és az ex­port érdekében. A túlértékelt nemzeti valuták, a paraszti gazdálkodás elhanyagolása, az erős protekcionizmussal védett ipari termelés és a túlzó állami beavatkozás – az afrikai válságért leginkább felelős „rossz" politikákként ezeket a mozzanatokat emelték ki. Az ellenkező oldalon pedig a nemzeti valuták jelentős leértékelését, az ipar védelmének leépítését, a mezőgazdasági termelés és az export ártámogatásának megszüntetését, illetve az állami vállalkozások magánvállalkozásokkal való helyettesítését (nem csupán az iparban, hanem a szociális ellátások terén is) – olyan „jó" politikaként, ami a szubszaharai Afrikát megment­heti a bajoktól.

A Berg-jelentés diagnózisai és prognózisai egybecsengtek egy másik, szintén 1981-ben publikált s roppant befolyásra szert tett tanulmányban leírtakkal. Robert Bates „Piacok és államok a trópusi Afrikában" című munkája hamar klasszikussá vált mind az „új" politikai gazdaságtan művelőinél, mind azokban az érvelésekben, amelyek az állam beavat­kozásának veszélyeit hangsúlyozták az elmaradott országokban.5 Bates véleménye szerint az újonnan függetlenné vált országokban az állami vezetők a gyarmati rezsimektől örökölt gazdasági ellenőrző eszközöket arra használták fel, hogy a városi eliteknek s mindenekelőtt saját ma­guknak kedvezzenek. Azzal, hogy megszüntették a mezőgazdaságból élők ösztönzését a termelés növelésére, e politikák aláásták a fejlődés folyamatát. Bates válaszai a problémákra – az államhatalom leépítése, a parasztság számára pedig szabad választás biztosítása a piaci lehető­ségek megragadására – hasonlatos volt a Világbank Berg-jelentésében, illetve az ezt követő jelentéseiben javasoltakhoz.6 Ugyanakkor Berg válságmagyarázata pesszimistább és radikálisabban államellenes volt, mint a Világbanké. A Világbank helyzetértékelései látszólag kettős fel­tevésén alapultak. Azt vélelmezték, hogy az afrikai kormányok „rossz" politikájában fontos szerepe volt a negatív hatások ismerete hiányának, valamint hogy a „jó" politika pozitív hatásai, miután alkalmazni kezdik őket, széles körű támogatást fognak generálni a folytatáshoz. Az egyetlen (vagy legfőbb) feladat a válság megoldására ezért az afrikai kormányok meggyőzése volt arról, hogy az áttérés a „rosszról" a „jó" politikára saját érdekükben és választóik érdekében is áll. Történeti megfontolásokból, illetve a társadalmi struktúra jellegzetességei alapján (az afrikai elitek számára rendelkezésre álló, a gyarmati időszakból örökölt eszközök; az etnikai, regionális és gazdasági csoportok, illetve osztályok közötti hatal­mi konfliktusok; stb.) az „új" politikai gazdaságtan (a továbbiakban ÚPG) a Világbankhoz képest lényegesen szkeptikusabb volt azzal kapcsolat­ban, hogy az afrikai kormányokat meg lehet-e győzni a „rossz" politikáról a „jó" politikára való átállásról, illetve hogy az átállás után kitartanak-e a „jó" politika mellett.7 Ezért az ÚPG államellenessége, magától értetődően, nem csupán a piaci erők felszabadítását tűzte ki célul a kormányzati meg­szorítások és szabályozások alól, ahogyan ezt a Világbank is javasolta. Célja volt még az államot ellenőrző társadalmi koalíciók legitimitásának aláásása is – azoknak az erőknek, amelyeket orvosolhatatlanul a „rossz" politikák letéteményesének tartottak, minthogy a saját hatalom és kivált­ságok újratermelésének hatékony eszközét látták bennük.

A Világbank és az ÚPG „internalista" és „államminimalista" diag­nózisa nem maradt válasz nélkül. A legnagyobb kihívás maguktól az afrikai kormányoktól érkezett. Az egyik dokumentumban, amelyet a Berg-jelentéssel azonos évben publikáltak s 1980-ban Lagosban ír­tak alá, az Afrikai Egységszervezet (AESZ) államfői a válságot külső sokkhatások sorozatának rovására írták. Ezek között a nyersanyagok cserearányromlását, a gazdag országok növekvő protekcionizmusát, a hitelek kamatainak megugrását és a növekvő adósságszolgálati kö­telezettségeket említették. A Lagosi Akcióterv – miként a továbbiakban emlegették – a válság megoldásának kulcsát nem a világpiaci mecha­nizmusokban, hanem a nagyobb bizalomban látta, vagyis az afrikai államok saját erőforrásaik mobilizálására, gazdasági integrációjuk és együttműködésük felgyorsítására való képességében.8 A Lagosi Akció­tervben megfogalmazott kollektív egymásra támaszkodás elve, amely egy megteremtendő közös, kontinentális méretű piacban öltene testet, az abban az időben befolyásos dependenciaelmélet hatását tükrözte, s a kontinens közelinek hitt teljes felszabadulásából merített erőt az afrikai államok számára. Ám sem a dependenciaelmélet, sem a dekolonizáci­óból nyert erő nem bizonyult tartósnak.

Nem sokkal a terv meghirdetése után a gyorsan rosszabbodó gazda­sági helyzetben a szaheli aszály és az éhínség újult erővel csapott le, s 1983-84-ben érte el csúcspontját. A következő évben az AESZ soros csúcstalálkozóján, Addisz-Abebában a résztvevők azzal a céllal gyűltek össze, hogy az ENSZ-közgyűlés rendkívüli ülésszakán ismertetendő javaslatot fogadjanak el Afrika gazdasági és társadalmi problémáinak kezelésére. A csúcstalálkozón megszületett az „Afrika gazdasági talpra állításának programja, 1986-1990" című dokumentum, amely újfent a külső sokkhatásokat emelte ki a válság elmélyülésének okaként, s amely­nek leküzdéséhez a nagyobb mértékű önerőre támaszkodás fontosságát hangsúlyozta. A Lagosi Tervvel éles ellentétben e dokumentum nyíltan kimondta, hogy az afrikai kormányok felelősséget viselnek a válságért és az általuk kezdeményezett lépések elégtelenségéért. E beismeréssel párhuzamosan megállapodtak a Berg-jelentésben foglaltaknak megfelelő politikai reformok bevezetéséről is, és arra kérték a nemzetközi közös­séget, hogy tegyen lépéseket az Afrikát szorító külső adósság terheinek könnyítésére, valamint exportcikkeik árának stabilizálására, illetve növe­lésére. Az eredmény egyfajta „közös paktum" volt az afrikai államok és a „nemzetközi közösség" között a válság megoldására irányuló közös fellépésre, amit az ENSZ „Akcióprogram Afrika gazdasági talpra állítására és fejlesztésére, 1986-1990" néven fogadott el.9

Fantu Chern, rámutatva arra, hogy az afrikai államok – a Nyugattal ellentétben – lényegében tartották magukat e közös paktumhoz, az ENSZ Akcióprogramját a Berg-jelentés egyszerű reinkarnációjaként írja le.10 Ez a jellemzés nagyjából helytálló, ugyanakkor elkendőzi a változást, amely a Világbank pozíciójában végbement. Ahogy az afrikai államok egyre nö­vekvő számban vetették alá magukat az IMF és a Világbank strukturális alkalmazkodási programjának – a legjobb esetben is vegyes eredménnyel -, a Világbank és az ÚPG újraértékelte saját neoutilitarizmusát, az állam szerepét minimálisra redukáló előírásait, s ettől kezdve az intézmények szerepét, illetve a „jó kormányzás" fontosságát kezdték hangsúlyozni.11 1997-re a Világbank gyakorlatilag feladta az állammal kapcsolatos minimalista nézeteit. Az az évi „World Development Report"-jában az ál­lamapparátusok és az állami intervenciók mértékével kapcsolatos korábbi aggodalmakat háttérbe szorította a hatékony hivatalok és a kezdemé­nyező állam szerepének hangsúlyozása a struktúraátalakítási programok megvalósításában. Az új elvárás azonban a korábbiaknál is nagyobb felelősséget rakott az afrikai elitek és kormányok vállára gazdaságuk talpra állításának sikertelensége s a sikertelenséget kísérő társadalmi katasztrófák esetén. A térség szorosabb világgazdasági integrációjával, a piacok állami ellenőrzéstől való felszabadításával és a magángazdaság lehetőségeinek szélesebbre tárásával – azaz Afrikának az IMF és a Vi­lágbank elvárásai iránti engedékenységével – kapcsolatos optimizmust a hosszan elhúzódó válság során felváltotta az afrikai kormányok és elitek képességeinek a korábbiaknál is pesszimistább megítélése.12

Újraolvasva a „Tanulmányok Afrika politikai gazdaságtanáról" című munkánkat, megdöbbentenek a köztünk és az 1980-as, 1990-es évek­ben uralkodóvá vált új politikai gazdaságtan közötti hasonlóságok és különbözőségek. A mi elemzésünk megelőlegezte az afrikai elitek legtöbb kritikáját, amellyel Bates 13 évvel később rukkolt elő. Sokkal korábban annál, mint hogy az afrikai tragédia elkezdődött volna, az elsők között voltunk, akik kimutatták, hogy az uralkodó elitek, ideológiai kötődé­seiktől függetlenül, inkább a probléma részei, semmint megoldások a szubszaharai Afrika alulfejlettségének feltételei mellett. Egy 1968-ban először publikált tanulmányban úgy érveltünk, hogy e problémák leg­fontosabbika a „felesleg elvonása", ami a városi elitek és szubelitek szembetűnő fogyasztását erősítette a bürokrácia felduzzasztásával, a „munkásarisztokrácia" viszonylag magas tömegfogyasztása, a profltok, kamatok, osztalékok és mindenféle jutalékok külföldre utalása révén. A mezőgazdasági termelékenység és a hazai piacok növekedésének megfojtásával ez a „feleslegelvonás" állandósította az afrikai gazdaságok függését a nyersanyagok világpiaci igényeinek változásaitól. Amíg ez a minta nem változik, fejtettük ki megfigyelésünket, „a trópusi Afrika gazda­sági növekedésének gyorsulása a létező politikai, gazdasági keretekben nagyon valószínűtlen, és mivel az egyszerű importhelyettesítés fázisát kihagyták, a lassulás bekövetkezése várható".

Ugyanakkor a felesleg elvonásának megváltoztatása olyan módon, hogy az ösztönözze a mezőgazdasági termelékenységet, „egyet je­lentene azon osztályok privilégiumai elleni támadással, amelyeken a legtöbb afrikai kormányzat hatalmi bázisa nyugszik". Ezért az 1960-as évek gazdasági fejlődését a trópusi Afrikában „perverz növekedésként" jellemeztük, azaz olyan növekedésként, amely sokkal inkább aláássa, semmint megalapozza a gazdaság lehetőségeit a hosszú távú növe­kedésre. Az általános optimizmus idején Afrika gazdasági fejlődésének kilátásait illetően s különösen az afrikai eliteknek a fejlesztésében betöltött szerepe kapcsán mi mind a két vonatkozásban meglehetősen pesszimisták voltunk. Még azt is megjegyeztük, hogy „a mai Afrikában az eliten belüli verseny jellege, különösen a katonák szerepének megnöve­kedése mutatja, hogy a helyzetet meghatározó erők az ellenforradalmi irányba húznak".13

Az ilyen diagnosztikai párhuzamok ellenére a mi politikai gazdaságta­nunk két szempontból is radikálisan különbözött az ÚPG-től. Sokkal na­gyobb figyelmet szenteltünk a globális környezetnek, amelyben az afrikai fejlesztési erőfeszítések kibontakoztak, és sokkal semlegesebbek voltunk az államok szerepét illetően a fejlesztési folyamatokban. A globális ösz-szefüggések a mi nézeteink szerint jobban láthatóvá tették a helyzetet. Az ÚPG-től eltérően mi kulcsszerepet tulajdonítottunk a világkapitaliz­musnak, amely korlátozza és meghatározza a fejlesztési erőfeszítéseket, valamint az országok szintjén megmutatkozó eredményeknek és követ­kezményeknek. A többletek kisajátításának módszere, amely aláásta az afrikai gazdaságok hosszú távú növekedési potenciálját – beleértve a városi elitek magamutogató fogyasztását és a „munkásarisztokrácia" viszonylag magas tömegfogyasztási szintjét -, legalább annyira volt következménye e gazdaságok világgazdaságba való integrálódásának, mint az afrikai elitek politikájának, amely arra irányult, hogy a gazdaság többletének minél nagyobb hányadát kisajátítsa. Ezen túl, ahogy az egyik fenti idézet mutatja, rájöttünk, hogy az egyszerű importhelyettesítés fázi­sának kimaradásával növekedni fog a nyomás, amit a világkapitalizmus az afrikai országok fejlődésére gyakorol.

Ahogy látni fogjuk, ez a politikai gazdaságtan képes volt előre jelezni és magyarázni az 1970-es évekbeli afrikai válságot. Ugyanakkor nem nyújtott segítséget azoknak az erőknek a megértéséhez, amelyek a későbbiekben a válságot tragédiává fokozták. Nem vettük észre a világ­kapitalizmus kezdődő zavarait, még kevésbé annak különösen romboló hatásait az afrikai gazdaságokra, ami éles ellentétben állt a más har­madik világbeli régiókra, leginkább a Kelet-Ázsiára gyakorolt jótékony hatásokkal. Azzal kezdem, hogy bemutatom, mi az, amit előre láttunk az afrikai válság kapcsán, s mi az, amit nem.

2. Az afrikai válság egyenlőtlen alakulása

Az elterjedt vélekedés ellenére, mely a szubszaharai Afrikát egységes fejlődési katasztrófaövezetnek tekinti, a szubkontinensnek is megvoltak a maga sikertörténetei. Jean-Claude Berthélemy és Ludvig Sonderling egy, az 1960 és 1996 közötti tartós afrikai növekedésről írt tanulmányuk­ban húsz ilyen sikeres országot sorolnak fel, négyet Észak-Afrikában, a maradék 16-ot a szubszaharai Afrikában.14 Ezek különösen jó teljesít­mények, s minden összehasonlítást kiállnak Kelet-Ázsia gazdaságainak „csodájával". Ez döntő bizonyítékkal szolgál arra, ami az Economist megfogalmazásában úgy foglalható össze, hogy az alacsony jövedelmű afrikai országok a többi alacsony jövedelmű országgal összehasonlítva nem szenvednek „jellemhibától", amely lehetetlenné tenné számukra a tartós növekedést. Mostani céljainkhoz e tapasztalatok közül a legfonto­sabb az időbeli eloszlás.

 1. táblázat: A szubszahari Afrika sikertörténetei, 1960-96
 A növekedési periódus kezdete  A növekedési periódus vége
 1970-74    1975-79  1980-84 1985-90  1990-94  1995-96

1960-64

Etiópia, Dél-Afri­ka, Togo

Elefánt­csontpart, Malawi, Namíbia, Tanzánia

Kenya

 

 

 

1965-69

 

Gabon

 

Kamerun

 

Botswana*

1970-74

 

 

Lesotho

 

 

 

1975-79

 

 

 

 

 

 

1980-84

 

 

 

 

 

Ghana* Mauritius*

1985-89

 

 

 

 

 

Mozambik* Uganda*

 * A növekedési periódus folytatódik 1996 után is.

 

 Teljes népesség 2000-ben, ezer főben:

Botswana

1.541

 

Malawi

11.308

Kamerun

14.876

 

Mauritius

1.161

Elefántcsontpart

16.013

 

Mozambik

18.292

Etiópia

62.908

 

Namíbia

1.757

Gabon

1.230

 

Dél-Afrika

43.309

Ghána

19.306

 

Togo

4.527

Kenya

30.669

 

Tanzánia

35.119

Lesotho

2.035

 

Uganda

23.300

 A szubszaharai Afrika népessége 2000-ben 650 946 000 fő volt.
 Forrás: Jean-Claude Berthélemy – Ludvig Soderling: „The Role of Capital Accumulation, Adjustment and Structural Change for Economic Take-Off", 325.

 

Az 1. táblázatban a 16 sikertörténettel bíró afrikai országot csoportosítot­tam a kezdő és a záró évek szerint. Ahogy a táblázatból látható, a legtöbb sikertörténet (12 a 16-ból) két csoportot alkot, a nagyobbik csoport (8) a hatvanas években kezdte és a hetvenes években zárta a növekedést, és egy kisebb csoport (4) az 1980-as években kezdte és 1996-ban még nem fejezte be. A demográfiailag jelentéktelen Mauritius kivételével a kisebb csoport olyan országokból áll, amelyek katasztrófákon mentek keresztül a korábbi években. Mivel későbbi növekedésük nem kompen­zálta korábbi visszaesésüket, az ő „sikereik" fiktívek. Ezzel szemben a nagyobbik csoport igazi sikertörténetekkel bír, és jól alátámasztja 1968-as vitaanyagunkat, miszerint az afrikai országok akkori gazdasági növekedése „perverz" volt – azaz olyan, amely inkább aláásta, semmint megerősítette potenciáljukat a hosszú távú fejlődésre. A nyolcból egy kivételével az összes sikertörténet befejeződött az 1970-es években, s az egyetlen, amely az 1970-es éveket túlélte (Kenya), az 1980-as évek elején fejeződött be, s ráadásul egyetlen olyan ország sem került be a második csoportba, amely részese volt a korai sikereknek.

Azonban van egy olyan vonatkozása az 1. táblázat időbeli megosz­lásának, amit a mi 1968-as diagnózisunk magyarázat nélkül hagy. Ez a sikertörténetek számának meredek csökkenése: a kezdetek időpontjával számítva az 1960-64-es alperiódus 8 országával szemben 1965-69-ben már csak 3, 1970-74-ben csupán 1, s nincs egyetlen egy sem 1975-79 között. E csökkenés részben a „perverz" növekedés dinamikájával indo­kolható. A csökkenés mértéke azonban az afrikai fejlődésben bekövet­kezett fontos változásokra mutat, ami nem csupán a magas növekedési ütemet felmutató országok további fejlődési lehetőségeit csökkentette drasztikusan, de a lehetőségeket is a növekedés elindítására. Azt az elképzelést, hogy a szubszaharai Afrika gazdasági viszonyainak az 1970-es évek végén tapasztalt hanyatlásában többről van szó, mint „perverz" növekedésről, a régió általános teljesítménye igazolja. A 2. táblázat az első és harmadik világbeli régiók és országok egy főre eső GNP-adatait mutatja a „világ" egy főre eső GNP-jének százalékában, míg a 3. táblá­zat a 2. táblázat értékeinek százalékos változásait mutatja a kiválasztott alperiódusokban, valamint a teljes 1960-1996-os periódusban.15

 2. táblázat: Regionális egy főre jutó GNP a világ egy főre jutó GNP-jének százalékában

 

1960

1965

1970

1975

1980

1985

1990

1995

1999

Szubszaharai Afrika

19

18

17

18

16

13

12

11

10

Latin-Amerika

71

65

65

73

76

66

59

61

60

Közel-Kelet és Észak-Afrika

31

25

31

35

37

36

36

34

34

Dél-Ázsia

6

6

6

5

5

6

6

7

7

Kelet-Ázsia*

7

7

7

9

11

13

17

23

25

Harmadik világ*

16

15

16

17

18

18

19

22

23

Észak-Amerika

443

329

416

326

433

333

469

334

489

Nyugat-Európa

328

439

353

416

384

462

411

468

417

Ausztrál-Ázsia

339

338

331

375

321

393

317

406

357

Japán

282

355

500

535

578

640

715

719

704

Fejlett országok

359

374

397

413

431

456

479

475

486

 * Beleértve Kínát is.
 Forrás: World Bank: World Tables, vols. 1 and 2, 1984; World Bank? World Development Indicators, CD ROM, Washington DC, 2001.

A „világ" GNP-je = 100. A „világ" egy főre eső GNP-jének átlagszámítá­sakor a volt Szovjetuniót és Kelet-Európát, valamint néhány afrikai, ázsiai és latin-amerikai országot nem vettünk számításba, mivel hiányoznak az összehasonlítható adatok a táblázatban szereplő egy vagy több évre vonatkozóan. Ennek ellenére a táblázatban szereplő államok 1999-ben a világ GNP-jének 96,7%-át adták. A világ egy főre jutó átlagos GNP-je, amely a 2. táblázatban szerepel, nagyon közel áll a Föld egy főre jutó átlagos GNP-jéhez.

 3. táblázat: Az egy főre jutó GNP százalékos változása a világ egy főre jutó GNP-jének arányában

 

1960-75

1975-90

1990-99

1960-99

Szubszaharai Afrika

-5

-33

-17

-47

Latin-Amerika

3

-19

2

-15

Közel-Kelet és Észak-Afrika

13

3

-6

10

Dél-Ázsia

-17

20

17

17

Kelet-Ázsia

29

89

47

257

Harmadik világ

6

12

21

44

Észak-Amerika

-26

44

4

10

Nyugat-Európa

27

-1

1

27

Ausztrál-Ázsia

11

-15

13

5

Japán

90

34

-2

150

Fejlett országok

15

16

1

35

Együtt szemlélve a két táblázatot betekintést nyerünk a világ régióinak egymáshoz mért sikereiről vagy kudarcairól. Három dolog igényel ma­gyarázatot. Az első, hogy bár a szubszahari Afrika a harmadik világ régiói közül messze a legrosszabbul teljesít, ez a negatív minősítés majdnem kizárólagosan 1975 utáni jelenség. 1975-ig az afrikai teljesítmények nem sokkal rosszabbak a világ átlagánál, s jobbak Dél-Ázsiánál, de még a fejlett világ leggazdagabb régiójánál (Észak-Amerika) is. Csak 1975 után történik változás: Afrika igazi összeomlást él át, zuhanást, amelyet az 1980-as és 1990-es években folyamatos hanyatlás követ, s ez a fő oka az egész 1960-1999 közötti periódus viszonylagosan rossz teljesítményének. Ebben az esetben is a „perverz" növekedés segíthet megmagyarázni az összeomlást, de aligha alkalmas arra, hogy megin­dokolja annak mértékét.

Másodszor, az 1975-1990-es afrikai összeomlás része volt annak a fontos változásnak, amely a harmadik világ gazdasági teljesítményében bekövetkezett interregionális egyenlőtlenségekben mutatkozott meg. Ebben az időszakban erős széttartás figyelhető meg a szubszaharai Afrika, Latin-Amerika és kisebb mértékben a Közel-Kelet és Észak-Afrika visszaesése, valamint Kelet- és Dél-Ázsia javuló mutatói között (lásd a 3. táblázatot). Az afrikai összeomlás ennek a divergenciának egy külö­nösen extrém manifesztációja volt. Felmerül a kérdés, miért történt ez a széttartó fejlődés, miért volt különösen káros Afrika és különösen előnyös Kelet-Ázsia számára.

S végezetül, mind az afrikai összeomlás, mind az interregionális szét­tartó fejlődés a fejlett világon belüli lényeges trendváltásokkal párosult. Ahogy a fenti számok mutatják, a fejlett világ régióinak egymáshoz viszonyított teljesítménye 1960 óta három fő tendenciával jellemezhető. Az egyik: Japán pozícióinak lényeges javulása 1990-ig, majd az elért szint állandósulása. A másik: Nyugat-Európa pozícióinak kevésbé lénye­ges javulása szintén 1990-ig, majd az elért pozíciók kevésbé markáns állandósulása az 1990-es években. A harmadik: az észak-amerikai pozíciók romlása 1975-ig, később pedig azok javulása.16 Felmerül a kérdés, hogy ezek a tendenciák összefüggenek-e egymással, s vajon az 1980-as évek afrikai és latin-amerikai összeomlásai valamilyen módon kapcsolódnak-e Észak-Amerika szerencséjének ezzel időben egybeeső megfordulásával.

Összegezve, ami a szubszaharai Afrika válságát tragédiává változ­tatta – katasztrofális következményekkel nem csupán az ott élők jóléte szempontjából, de szélesebb értelemben Afrika világban elfoglalt helyére nézve is -, az a régió 1980-as évekbeli gazdasági összeomlása volt.17 S bár ez az összeomlás mértékét tekintve túltett a többin, mégis integráns része volt a harmadik világbeli és a fejlett világbeli régiók közötti elto­lódásoknak. Az afrikai tragédiát ezért mind az ezeket az átalakulásokat létrehozó erők, mind azon okok szempontjából meg kell magyarázni, amelyek ilyen súlyossá tették az Afrikára gyakorolt hatásukat. Azaz a kö­vetkező két alapkérdésre kell választ adnunk. Először is: mi okozta a világ régiói sorsában bekövetkezett változásokat az 1970-es évek közepén? Másodszor: mi befolyásolta az egyes harmadik világbeli régiók teljesítmé­nyét pozitív vagy negatív irányba, a szubszaharai Afrikáét pedig messze negatívabb irányba, mint bármely más harmadik világbeli régióét.

3. Az afrikai válság világrendszerbeli összefüggései

Az első kérdésre adott válasz jelentős részben arra a válságra épül, ami az 1970-es években a világkapitalizmust érte, valamint a hegemón hatalom, az Egyesült Államok erre adott válaszára. Az 1970-es évek válsága egyszerre volt a nyereségesség és a legitimáció válsága.18 A nyereségesség válsága elsősorban abból fakadt, hogy az üzleti vállal­kozások számára általában, az ipari cégek számára pedig különösen felerősödött a verseny nyomása világszerte, ami az 1950-es és 1960-as évek világkereskedelmének és termelésének gyors expanziójából fakadt.

A legitimációs válság bizonyos fokig a nyereségesség válságából eredt. A politika és az ideológia, ami lényeges szerepet játszott a termelés és a kereskedelem világméretű expanziójának elindításában és fenntartá­sában az 1950-es és az 1960-as években – szélesebb értelmezésben a keynesianizmus -, kontraproduktívvá vált mind társadalmilag, mind gazdaságilag, miután az expanzió felerősítette a fokozódó mértékben szűkössé váló humán és természeti erőforrások iránti versenyt. De a legitimációs válságnak az is oka volt, hogy az USA a kommunista világ kihívását a harmadik világban növekvő társadalmi és gazdasági költsé­gekkel tudta csak ellensúlyozni.

Az USA kezdeti válasza a válságra – kivonulás Vietnamból és a nyitás Kína felé, de ragaszkodás a keynesianizmushoz mind otthon, mind kül­földön – csak rontott a helyzeten, s az USA hatalmának és presztízsének meredek zuhanását okozta. E hanyatlás integráns része volt az a kiáb­rándulás, ami az USA hegemóniájával indított s Philip McMichael által „fejlesztési projektnek" nevezett vállalkozás eredményeivel (különösen Afrikában) kapcsolatosan jelentkezett.19 Ez nem a harmadik világ gazda­sági körülményeinek romlása miatt történt. Kezdetben úgy tűnt, a globális válság javítani fogja a harmadik világ, beleértve Afrika országainak gaz­dasági kilátásait. Az 1970-es évek elején a cserearányok – különösen, de nem kizárólag az olajat termelő országok számára – javultak. Sőt, a fejlett világ nyereségességi válsága, amely párosult a rutinszerűen a nyugati bankokban és az extraterritoriális pénzpiacokon elhelyezett nagy olajjö­vedelmek által kiváltott inflációval, bőséges likviditást eredményezett. Ez a többletlikviditás került azután igen előnyös feltételek mellett kölcsön­tőkeként a harmadik világ és a szocialista tábor országaiba, beleértve Afrika országait is. Ennek eredményeképpen az 1970-es évek elején Dél-Ázsia kivételével minden harmadik világbeli régió helyzete javult (lásd a 2. táblázatot). Ugyanakkor a harmadik világbeli országok éppen ebben az időben váltak mind türelmetlenebbekké a „fejlesztési projekt" vonatkozásában, s próbálták a világgazdaságban elfoglalt pozíciójukat újratárgyalni az „Új Gazdasági Világrend" (NEO) intézménye révén. Erre legalább három jó okuk is volt.

Az első az volt, hogy még a legjobban teljesítő harmadik világbeli régiók gazdasági fejlődése is elmaradt a dekolonizáció és az általános iparosítás vagy modernizáció által keltett várakozásoktól. Ahogy a 4. és az 5. táblázatból kitűnik, az első világhoz viszonyítva minden harmadik világbeli régió növelte iparosodottságának (az ipar és a bruttó nemzeti termék [GDP] arányában mérve), illetve urbanizációjának mértékét (a nem vidéki lakosság össznépességen belüli arányában mérve) – sokkal jobban, mint ahogy az egy főre jutó hazai termék (GNP) javult.

 4. táblázat: Az ipar részesedése a GDP-ből régiónként, a világátlag százalékában

 

1960

1965

1970

1975

1980

1985

1990

1998

Szubszaharai Afrika

55

65

65

72

71

76

87

75

Latin-Amerika

100

99

98

114

115

122

112

101

Közel-Kelet és Észak-Afrika

39

39

44

40

41

57

69

69

Dél-Ázsia

49

52

53

65

71

74

81

76

Kelet-Ázsia*

63

69

83

96

115

117

124

149

Harmadik világ*

77

80

81

94

100

105

107

114

Észak-Amerika

99

100

90

89

88

85

83

90

Nyugat-Európa

102

99

101

104

101

98

96

93

Ausztrál-Ázsia

90

92

88

84

80

76

67

65

Japán

123

120

131

120

120

126

126

115

Fejlett országok

103

103

103

101

100

100

99

97

Harmadik világ, a fejlett országok %-ban

75

78

78

92

99

106

108

118

* Beleértve Kínát

Forrás: mint az 1. táblázatnál

 5. táblázat: A nem rurális népesség aránya az egyes régiókban a világ­átlag arányában

 

1960

1965

1970

1975

1980

1985

1990

1995

1999

Szubszaharai Afrika

51

54

59

64

67

69

72

76

79

Latin-Amerika

149

154

161

168

170

170

168

166

164

Közel-Kelet és Észak-Afrika

91

98

105

110

111

117

121

126

128

Dél-Ázsia

51

51

53

56

59

59

59

60

61

Kelet-Ázsia*

51

53

52

53

57

64

71

74

77

Harmadik világ*

64

66

69

71

75

79

82

84

86

Észak-Amerika

212

207

207

202

194

186

178

172

168

Nyugat-Európa

206

204

206

205

199

191

183

178

173

Ausztrál-Ázsia

242

237

237

234

224

213

201

192

185

Japán

190

193

200

207

200

191

183

177

172

Fejlett országok

206

204

206

205

198

190

182

176

171

* Beleértve Kínát

Forrás: mint az 1. táblázatnál

Más szavakkal, a harmadik világ országai viselték az iparosítás és az ur­banizáció társadalmi terheit, a fejlett világ történelmi tapasztalatai alapján várt gazdasági előnyök nélkül. A második s az előbbivel részben össze­függő ok a „fejlesztési projekt" válsága volt, mivel a gazdasági növekedés alig tett valamit a harmadik világbeli szegénység felszámolása érdeké­ben. Robert McNamara, a Világbank elnöke már 1970-ben beismerte, hogy az alacsony jövedelmű országokban a GNP magas növekedési ütemének elérése a gyermekhalandóságot „magas" szinten, a várható életkort „alacsony" szinten tartja, az írástudatlanságot „széles körben" állandósítja, a munkanélküliséget általánossá és növekvő mértékűvé, a jövedelmek és a javak elosztását pedig „roppant aszimmetrikussá" teszi.20 S bár az 1970-es években sok harmadik világbeli ország jövedelme nőtt abszolút és viszonylagos értelemben is, a népesség jóléte csak nagyon lassan javult (ha javult egyáltalán).21

S végül a harmadik ok az volt, hogy a harmadik világ régióinak vagy legalábbis egyes régióinak gazdasági pozícióbeli javulása a fejlett vi­lággal szemben nem állt párhuzamban azzal az általánosan tapasztalt világpolitikai hatalmi egyensúlybeli eltolódással, amit az USA vietnami kudarca, Portugália afrikai veresége, Izraelnek az 1973-as háború­ban tapasztalt nehézségei és a Kínai Népköztársaságnak az ENSZ Biztonsági Tanácsában fenntartott helyének elfoglalása váltott ki. Az első és a második olajválság oka és következménye is volt a világ hatalmi egyensúlyában tapasztalt eltolódásnak. S így volt ez az Észak és Dél között megnövekedett tőkeáramlással is mind a magán-, mind a közszférában. A harmadik világ új gazdasági világrend követelése az erőforrások folyamatban lévő újraosztását próbálta felgyorsítani és intézményesíteni.22

Az afrikai államfők által 1980-ban aláírt Lagosi Akcióterv még azt a magabiztosságot sugározta, melyet a harmadik világbeli kormányok az USA hegemóniájának válságából merítettek. De a terv a gyorsan változó körülményeket is tükrözte. Ez részben az a hatás volt, amit a világkereskedelem és a termelés növekedésének lelassulása okozott, s amely 1975 után a legtöbb harmadik világbeli nem olajtermelő országnak cserearányromlást hozott. Ennél fontosabb volt ugyanakkor az Egyesült Államok radikálisan új reakciója hatalmának és presztízsének folytatódó csökkenésére. Ez a visszaesés az 1970-es évek végén érte el mélypont­ját az iráni forradalommal, az olajárak további megugrásával, Afganisztán szovjet inváziójával és a dollárba vetett bizalom új és komoly megingá­sával. Ebben az összefüggésben történt, hogy a Carter-adminisztráció utolsó éveiben – s ennél nagyobb eltökéltséggel Reagan alatt – draszti­kus változások következtek be az USA politikájában.

Katonai téren az amerikai kormányzat igyekezett elkerülni az olyan szá­razföldi hadszíntereket, mint amilyenek a vietnami vereséghez vezettek, inkább a helyettesekkel vívott háborúkat részesítette előnyben (mint Ni­caraguában, Angolában és Afganisztánban), vagy a csupán szimbolikus jelentőségű konfrontációkat, lényegtelen ellenségekkel (mint Grenadában vagy Panamában), vagy a légibombázást, ahol high-tech hadigépezete abszolút fölényben volt (mint Líbiában). Ezzel párhuzamosan az USA a Szovjetunióval szemben a fegyverkezési verseny eszkalációját indította el, amit az utóbbi nem tudott megengedni magának. Ennél is fontosabb, hogy az amerikai kormányzat olyan gazdaságpolitikához folyamodott – a pénzkínálat drasztikus csökkentése, magasabb kamatok, a gazdagoknak alacsonyabb adók és a kapitalista vállalkozások számára a virtuálisan korlátlan szabadság megteremtése -, ami nem csupán a New Deal ottho­ni örökségét számolta fel, de a szegény országok számára Truman által 1949-ben útjára indított „Fair Deal"-t is.23 E politikák sorozatával az USA kormánya agresszív versenybe szállt a világban a tőkékért, hogy a saját fizetési mérlegében keletkező kereskedelmi és folyó fizetési hiányokat fedezze, s ezáltal világszerte a kamatok jelentős megemelkedését és a globális tőkemozgások irányának alapvető megváltozását okozta.

így az Egyesült Államok, amely az 1950-es és 1960-as években a világ likvid pénzeinek és a közvetlen tőkebefektetéseknek a forrása volt, az 1980-as években a világ legnagyobb adósává és messze legnagyobb tőkeimportőrévé vált. E fordulat mértéke felbecsülhető az USA fizetési mérlege egyenlegének alakulása alapján is.24 Az 1965-69 közötti ötéves periódusban az egyenleg még 12 milliárd dolláros többletet mutatott, amely a G7 országok teljes többletének majdnem felét (46%-át) adta. 1970-74-ben a többlet 4,1 milliárd dollárt tett ki, a G7 országok többleté­nek 21%-át. 1975-79-ben a többlet 7,4 milliárd dolláros deficitbe fordult. Ezek után a hiány korábban elképzelhetetlen szintre emelkedett, 146,5 milliárd dollárra 1980-84-ben, 660,6 milliárd dollárra 1985-89-ben, 324,4 milliárd dollárra 1990-94-ben és 912,4 milliárd dollárra 1995-99-ben. A felszaladó USA-deficitek eredményeképpen a G7 országok 46,8 milli­árd dolláros tőkekivitele az 1970-es években (az 1970-79-es periódus egyenlegeinek többleteiből számítva) az 1980-89 közötti évekre 347,4 milliárd dolláros tőkeimportra változott, és ez a tőkeimport az 1990-99-es periódusban is 318,3 milliárd dollárt tett ki.25

Ez történelmi léptékű fordulat volt, ami az USA gazdaságának rendkí­vüli tőkevonzó képességét tükrözte az egész világból, abszolút és relatív értelemben is. Valószínű, hogy ez volt a legfontosabb ok Észak-Amerika gazdasági szerencséjének akkoriban megfigyelhető változásában és a harmadik világ gazdasági szerencséjének régiónként eltérő alakulásában. A megfordult tőkeáramlás felerősítette a keresletet és a beruházásokat Észak-Amerikában, és csökkentette a világ többi részén. Ugyanakkor ez az átterelődés lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy kereskedelmi mérlegében nagy hiányok keletkezzenek, köszönhetően a növekvő keresletnek az olyan áruk iránt, amelyeket az amerikai üzleti körök már nem tartottak kifizetődőnek gyártani. Mivel a feldolgozóiparban a verseny nyomása különösen erőssé vált, ezek az importált javak inkább ipari, mintsem mezőgazdasági termékek voltak.

Ezek az összeadódó hatások a világ régióit két csoportba osztották. Az egyik csoportot azok alkották, melyek történelmi, földrajzi okokból nagy előnyökkel bírtak a versenyben, hogy részt kapjanak az olcsó ipari termékek növekvő észak-amerikai igényének kielégítésében. Ezek a régiók profitáltak a tőkeáramlás irányának megváltozásából, mivel fizetési egyenlegük javulása csökkentette a késztetést, hogy a világ pénzpiacain versenyre keljenek a tőkéért az Egyesült Államokkal. Másrészről voltak olyan régiók, melyek történelmi és földrajzi okokból különösen hátrányos helyzetben voltak az észak-amerikai igényekkel való versenyben. Ezek a régiók általában fizetésimérleg-nehézségekbe ütköztek, ami abba a reménytelen helyzetbe taszította őket, hogy közvetlenül az Egyesült Államokkal kellett versenyre kelniük a világ pénzpiacain. Tágabb értelem­ben ez tűnik számomra a harmadik világ régiói az 1970-es évek végén kezdődő s az 1980-as években teljes mértékben kibontakozó széttartó fejlődése elsődleges okának. Egy másodlagos, mégis fontos oka e szét­tartásnak az ún. washingtoni konszenzus létrejötte volt, amely az USA katonai és pénzügyi politikájának megváltozását kísérte – s amit John Toye találóan a fejlesztési politika elmélete „ellenforradalmának" hív.26 A Berg-jelentés és a Világbank Afrikáról készült későbbi jelentéseinek csokra, akárcsak az ÚPG, részei voltak ennek az ellenforradalomnak. A megelőző harminc év fejlesztésbarát rendszere hivatalosan felszámo­lásra került, és a harmadik világ országait egy teljesen más szabályok szerinti játékra hívták – vagyis arra, hogy országaik gazdaságát nyissák meg az erősödő világpiaci verseny hideg szelének, s hogy egymással és a fejlett világ országaival versengve törvényeikben a tőkés vállalko­zás lehető legnagyobb szabadságát biztosítsák. Különösen Afrikában a „strukturális alkalmazkodás" ezen új stratégiája mint az egyre inkább diszkreditált, az előző harminc évben domináló „állami modell" tagadása jelent meg. A gyakorlatban a gyógymód sokszor rosszabb volt, mint a betegség maga.27 Ugyanakkor, bár az új stratégia nem teljesítette a fej­lesztési ígéreteket, tudatosan vagy anélkül hozzájárult a harmadik világ országai gazdaságának a tőkefelhalmozás új, globális körülményeihez való alkalmazkodásához, ami a tőkeáramlás Egyesült Államok irányába történő megfordulásának volt a következménye.28 A washingtoni kon­szenzus így hozzájárult a harmadik világ régiói széttartó fejlődésének konszolidációjához.

4. Az afrikai válság összehasonlító perspektívából

Ilyen körülmények között miért teljesített Kelet-Ázsia – és szerényebb mértékben Dél-Ázsia – ennyivel jobban, mint Latin-Amerika és különösen a szubszaharai Afrika? Legalábbis része a válasznak, hogy Latin-Amerika és a szubszaharai Afrika az 1970-es évek folyamán sokkal inkább füg­gővé váltak a külföldi tőkétől, mint Kelet- vagy Dél-Ázsia. Amikor az USA irányába váltott a tőkeáramlás, az ilyen függőség fenntarthatatlanná vált. Miután az 1982-es mexikói fizetésképtelenség drámaian megmutatta, mi­lyen életképtelenné vált addigra a régi szerkezet, a „tőkeözön" – amiben a harmadik világ országai (a latin-amerikai és afrikai országok különösen) az 1970-es években részesültek – az 1980-as évekre „kiszáradt". Afrika esetében a szó szerinti szárazság a Szahel-övezetben a dolgokat lénye­gesen rosszabbra fordította. Ám nem felejthetjük el, hogy a mexikói baj még a szaheli katasztrófa előtt lesújtott Afrikára, lényegesen redukálva lehetőségeit, hogy megbirkózzék az elkövetkező természeti és ember által okozott katasztrófákkal.

A korábbi nagyobb függés a külföldi tőkétől arra ad magyarázatot, hogy Latin-Amerika és Afrika miért bizonyult sokkal sebezhetőbbnek a világgazdasági körülmények 1980 körül bekövetkező drasztikus meg­változása után. Ugyanakkor arra aligha, hogy Dél-Ázsia és Kelet-Ázsia miért teljesítettek sokkal jobban, mint 1980 előtt. S azt sem magyarázza, hogy Dél- és Kelet-Ázsia helyzete miért javult kitartóan Latin-Amerika és különösen Afrika hanyatlásával szemben. Azt feltételezem, hogy a globális hatások egyenlőtlen voltának megértéséhez, melyet a harma­dik világ különböző régióira gyakoroltak, e régiókat földrajzi-történelmi „individuumokként" kell kezelnünk, sajátos prekoloniális, koloniális és posztkoloniális örökséggel, amely a változásokhoz való alkalmazkodás különböző képességeivel ruházta fel őket. Ezt könnyebb volt kimondani, mint levezetni. Visszatekintve, Afrika gazdaságáról írt tanulmányaink egyik legnagyobb gyengéje az volt, hogy nem fordítottunk figyelmet sem a források meglétére vagy hiányára, sem azokra a politikai-gazdasági alakzatokra, amelyeket a szubszaharai Afrika a prekoloniális és koloni-ális korszakokból örökölt meg, ahhoz képest, hogy az ilyen örökségeket a harmadik világ más régiói esetében igenis tekintetbe vettük. Amíg a harmadik világ régiói között a kapcsolatokban a verseny nem dominált, ahogy ez az 1970-es évek elején még így volt, ezek az örökségek persze számítottak, de nem annyira, mint ekkor, amikor e kapcsolatokat növek­vő és domináns mértékben a verseny kezdte meghatározni, ahogy ez az 1980-as és 1990-es években történt. Itt arra szorítkozom, hogy ezt két olyan régió példájával támasszam alá, melyeket a többinél jobban ismerek, Kelet-Ázsiával és a szubszaharai Afrikával – melyek a tárgyalt korszakban véletlenül éppen a legjobban és a legrosszabbul teljesítő régiók voltak. Három különböző, mégis egymással szorosan összefüggő kérdésre fókuszálok: a munkaerőre, a vállalkozásokra, valamint az állami és nemzetgazdasági formációkra.

Arthur Lewis klasszikus érvelése, hogy az alulfejlett régiókat a „mun­kaerő korlátlan kínálata" jellemzi, valójában soha nem volt alkalmazható Afrikára, ahol a munkaerő kínálata, úgy tűnik, mindig alulmúlta az igénye-ket.29 A szubszahari Afrikának a gyarmatosítás előtti időkben a nyugati világgal fenntartott kapcsolatait elsősorban a lőfegyverek importja és a rabszolgák exportja uralta, ami kétségkívül rontott a munkaerő-ellátottsá­gon, bármilyen volt is ez előtt az interakció előtt a természeti erőforrások­hoz képest a munkaerő strukturális hiánya. Ahogy Eric Wolf megjegyzi, már mielőtt a rabszolga-kereskedelem fellendült volna, „Afrika nem volt […]túlnépesedett vidék […] a szűkös elem […] nem a föld volt, hanem a munkaerő".30 Az ezt követő elnéptelenedés és a termelőtevékenységek megszűnése – közvetve vagy közvetlenül – a rabszolgák befogására és exportjára vezethető vissza, ami alacsony népességet és kis helyi piaco­kat eredményezett, amely körülmény Afrika nagy részén még a gyarmati korszakot is túlélte.31 A gyarmati korszak idején a munkaerő-kínálat nőtt ugyan, de ugyancsak nőtt az arra való igény is, ahogy Afrika természeti erőforrásainak használatba vétele intenzívebbé vált. Nagyobb népesség­feleslegek, melyek készen álltak a formális gazdaság feltételeinek megfe­lelő alkalmazásra, a városi körzetekre voltak jellemzőek. Ezek a feltételek azonban csupán a munkaerő azon kisebbik hányada számára álltak fenn, akiket magán- vagy állami foglalkoztatójuk formálisan is alkalmazásba vett, azaz a „belső munkaerőpiac" feltételei szerint foglalkoztatott. Ezen a szinten tényleg volt munkaerő-felesleg, ám a „külső" munkaerőpiacon a kínálat általában és tartósan szűkös maradt.32

A dekolonizáció alatt és után a munkaerőhiányt újratermelte részben az Afrika természeti kincsei iránt mutatkozó kereslet, amely az 1970-es évek közepéig élénk maradt, részben pedig az újonnan függetlenné vált államok erőfeszítése, hogy modernizáljanak és iparosítsanak. Csupán az 1980-as évek összeomlása után történt, hogy a szubszaharai Afrika strukturális munkaerőhiánya munkaerő-fölöslegbe váltott, ami a migráció gyors növekedésében mutatkozott meg a legtöbb szubszaharai ország­ban, s történt ez annak ellenére, hogy a városi „belső munkaerőpiacok" összeomlottak, ami csökkentette a vidéki és a városi jövedelmek közötti különbségeket. Elegendő csak megemlíteni, hogy az 1980-as évek vé­gén az afrikai városok népessége évi 6-7 százalékkal nőtt, míg a rurális vidékeké csupán 2 százalékkal.33

Ezzel éles ellentétben Kelet-Ázsia a prekoloniális és a koloniális korszakokból az alulfejlettségnek olyan kondícióit örökölte, ami minden más harmadik világbeli régiónál jobban hasonlított Lewis ideáltípusára, egészen biztosan sokkal jobban, mint a szubszaharai Afrika, Latin-Ame­rika, a Közel-Kelet vagy Észak-Afrika, s legalább annyira, amennyire Dél-Ázsia. Kelet-Ázsiának a természeti erőforrásokhoz viszonyított struk­turális munkaerőbősége sok okra vezethető vissza. Részben a régióban uralkodó rizstermelő kultúrában gyökerezik. Részben a Kína-központú népességrobbanás következménye volt, amely a nyugati világgal a XVI-XVII. században felélénkült kereskedelmi és egyéb kapcsolatokkal párhuzamosan és azt követően zajlott. Részben a hagyományos iparok munkaerő-intenzív technikáinak elavulásával és fokozatos feladásával volt összefüggésben, amire az Európa-centrikus világrend struktúráiba történt betagolódás kényszerítette ezt a régiót a XIX. század végén és a XX. század elején.

Az 1950-es és 1960-as években a természeti erőforrásokhoz viszo­nyítva bőséges munkaerő-kínálat megmaradt azáltal, hogy kitartottak a tipikus nyugati iparosítás tőke- és természetierőforrás-intenzív technikái mellett. Csak az 1980-as évekre váltak ezek az erőfeszítések egyszerre munkaintenzívebbé, illetve a korábbiaknál sikeresebbé – s így elkezdték felszívni a munkaerőtöbbletet. Az összehasonlításban ugyanakkor Kelet­Ázsia munkaerőtöbblete egyike maradt a legnagyobbaknak a harmadik világ régióin belül. Különösen Kínában a tartós gazdasági fellendülés a migrációs folyamatok olyan élénkülésével járt a növekedés centrumai irányába, ami számokban messze felülmúlja a szubszaharai Afrika ha­sonló folyamatait.

Az első különbség volt a döntő, mivel a harmadik világ régióinak esz­kalálódó versenye az 1980-as években olyan körülményeket teremtett, hogy a nagy létszámú, rugalmas és alacsony bérű munkaerő-utánpót­lás elsődleges meghatározójává vált annak, hogy egy ország ezen új konjuktúrának a haszonélvezőjévé tudott-e válni, vagy csak annak hátrá­nyai jutottak számára. Ugyanilyen fontos volt ugyanakkor egy saját vállal­kozói réteg megléte is, amely a régión belül tudta mobilizálni a munkaerőt a tőkeakkumuláció, valamint világpiaci, globális likviditási pozícióinak javítása érdekében. Kelet-Ázsia szerencséjére és a szubszaharai Afrika szerencsétlenségére a gyarmati és a prekoloniális múltból örökölt helyi vállalkozói hagyományok közötti különbségek is sokkal inkább Kelet­Ázsiának kedveztek. Ebben az értelemben Kelet-Ázsia adottságai igazán különlegesek voltak. Messze a legrégibb és legkiterjedtebb vállalkozói hálózat a régión belül a kínai diaszpórába ágyazódott be. Ez olyan háló­zat volt, ami a régiót évszázadokon keresztül uralta, egészen addig, amíg a XIX. század második felében a nyugati és japán riválisok, kihasználva a saját imperializmusuk nyújtotta védelmet, háttérbe nem szorították. A második világháború után a gazdasági nacionalizmusok jelentkezése visszafogta Kelet-Ázsiában a bármilyen fajtájú transznacionális vállalko­zások terjedését. De gyakran nyújtott védelmet melegházszerű formában az alakuló új vállalkozói rétegeknek nemzeti szinten. Végső soron a természeti erőforrásokhoz viszonyítva a munkaerő túlkínálata továbbra is kedvező körülményeket biztosított az ilyen rétegek kereskedelemben és iparban történő megjelenéséhez. Azonban a legnagyobb lehetőségek ideje a régi és az új vállalkozói rétegek számára akkor jött el a helyi és a határokon túli munkaerő-kínálat mobilizálásából elérhető nyereségek realizálására, mikor az 1970-es évek válsága és az arra adott amerikai válasz a nagyszámú, rugalmas és alacsony bérű munkaerőt hatalmas emeltyűvé tette az iparcikkek növekvő amerikai piacán a nagyobb része­sedésért folyó versenyben.34

Semmi hasonló nem figyelhető meg a szubszahari Afrikában. A kor­szakokon átnyúló relatív munkaerőhiány a természeti erőforrásokhoz képest kedvezőtlen körülményeket teremtett az ipari és kereskedelmi vállalkozói réteg kialakulása és újratermelődése számára. A gyarmato­sítás előtti korszakban a rabszolga-kereskedelem nem csupán fokozta a munkaerő és a vállalkozások hiányát, hanem a meglévő vállalkozá­sokat is átirányította – Frederic Lane-től kölcsönzött kifejezéssel élve – a „védelemtermelő iparba".35 A gyarmati időkben a védelemtermelő tevékenységeket a gyarmati adminisztráció és katonaság vette át, míg a vállalkozói funkciókat túlnyomórészt külföldiek tartották kézben – az afrikaiaknak gyakran nem is engedték meg, hogy üzleti tevékenységet gyakoroljanak.36 Ahogy Bates megjegyezte, „a bennszülött népek Afrika nagy részén gyorsan, lendületesen és ügyesen a gyarmati piacokra való termelésre álltak át", a bennszülött agrártársadalmak tagjai gyakorta váltak a magántulajdon élharcosaivá. Ironikus ugyanakkor, hogy a kapi­talizmus elsődleges képviselői a régióban – azaz a gyarmati hatalmak kormányzatai – gyakran akadályozták az ez irányú fejlődést, a „közös­ségi" tulajdonjogokat propagálva és erőltetve.37

A függetlenség után a gazdasági nacionalizmus – akár kapitalista, akár antikapitalista – nagyszámú nem-afrikai kisvállalkozót ijesztett el, anélkül hogy a helyükbe megfelelő számban afrikai vállalkozók léptek volna. Az 1970-es évek végén a szubszaharai Afrika nem csupán azért került hátrányba a kezdődő versenyképességi küzdelemben, mert a rugalmas és alacsony bérű munkaerő terén strukturális hiánytól szenvedett, de azért is, mert hiányzott az a vállalkozói réteg, amely képes lett volna nyereségesen mobilizálni a meglévő rugalmas és alacsony bérű mun-kaerőt.38 Hogy az 1980-as évek összeomlásával nagyobbá lett rugalmas és alacsony bérű munkaerő-kínálat idővel kedvezőbb körülményeket teremt-e majd a saját üzleti osztályok kialakulása számára, még a jövő titka. Egyelőre a hazai piacok jelentős összezsugorodásával ez az ösz-szeomlás inkább rontotta, mint javította az ilyen jellegű fejlődés kilátásait. S végül ezek a versenyképességbeli előnyök, melyekkel Kelet-Ázsia, s a hátrányok, melyekkel a szubszaharai Afrika bírt, párosultak az egymá­séitól nagyon eltérő örökségekkel az államépítés és a nemzetgazdasági integráció terén. Az elterjedt vélekedés ellenére a XVIII. század folyamán Kelet-Ázsia mindkét területen megelőzte a világ összes régióját, bele­értve Európát is. Ez a korai vezető szerep nem óvta meg a következő évszázadban a Kína-központú államrendszert és azok gazdaságait az Európa-központú rendszernek történő alávetéstől, ugyanakkor nem törölte el a Kína-központú rendszer történelmi örökségét. Inkább a két rendszer struktúráinak egyfajta hibridizációját segítette elő, ami a máso­dik világháború (és különösen az 1970-es évek válsága) után különösen előnyös feltételeket teremtett a tőkefelhalmozás számára.39

Kelet-Ázsiától gyökeresen eltérően a szubszaharai Afrika a prekolo-niális és a koloniális korszakból olyan politikai, gazdasági formációt örökölt, amely kevés teret hagyott életképes nemzetgazdaságok és ro­busztus államok kiépítésére. A kísérlet, hogy ezeket megteremtsék, egé­szében nagyon messzire jutott el a függetlenség elnyerésekor élvezett igen nagyfokú legitimációs többletük dacára.40 Abban az időben, ahogy

Mahmood Mamdani hangsúlyozta, az afrikai nacionalisták számára há­rom alapvető cél létezett: „a civil társadalom faji korlátoktól való mentesí­tése, a bennszülött hivatalok detribalizálása, s a gazdaság fejlesztése az egyenlőtlen nemzetközi kapcsolatok viszonyai között. Míg a nacionalista kormányok, akármilyen politikai orientációt követtek is, nagy lépéseket tettek a faji egyenlőtlenségek felszámolása terén, semmit sem tettek, vagy alig valamit, a vidéki hatalom detribalizálása érdekében." Mamdani szerint ez az oka annak, hogy „a faji egyenlőtlenség felszámolása nem vált tartóssá, illetve annak, hogy a fejlesztési politika csődöt mondott".41 Az iménti érvelés azt sugallja, hogy az afrikai államok gazdaságilag talán akkor is sikertelenné váltak volna, ha sikeresen detribalizáltak volna. Ugyanakkor az a tény, hogy az afrikai elitek számára szükséges lett volna a kolonializmusból megörökölt társadalmi struktúrák detribalizálása, ha életképes nemzetállamokat akartak teremteni, újabb hátrány volt abban az intenzív versenykörnyezetben, amelyet az 1970-es évek globális krízise és az arra adott amerikai válasz teremtett.

Hozzá kell tennünk, hogy a két régió közötti fejlődési potenciál kü­lönbségét már a válság előtt felnagyította az a különleges bánásmód, amelyben az Egyesült Államok kelet-ázsiai szövetségeseit részesítette a hidegháború korai szakaszában. Ahogyan ezt sok megfigyelő aláhúzta, ez a preferenciális bánásmód kritikus szerepet játszott a régió gazdasági újjászületésének beindulásában. A koreai háború, jegyzi meg Bruce Cumings, „Japán számára Marshall-tervként szolgált". A háborús vásár­lások „Japánt a világverő ipar pályájára repítették".42 Összességében az 1950-70 közötti húsz évben az USA Japánnak folyósított segélye éves átlagban eléri az 500 millió dollárt.43 A Dél-Koreának és Tajvannak nyúj­tott segélyek együttes összege még ennél is nagyobb volt. Az 1946-78 közötti időszakban a Dél-Koreának folyósított katonai és gazdasági segély 13 milliárd dollárt tett ki (600 dollárt egy főre számítva), Tajvané pedig 5,6 milliárd dollárt (425 dollárt egy főre). E bőkezűség igazi mér­tékét mutatja az a tény, hogy az 1946-78 között Dél-Koreának nyújtott közel 6 milliárd dolláros gazdasági segéllyel szemben ugyanebben a periódusban egész Afrika 6,89, Latin-Amerika pedig 14,8 milliárd dollárt kapott.44

Ugyanilyen fontos, hogy az Egyesült Államok kedvezményes hozzáfé­rést biztosított kelet-ázsiai szövetségesei számára saját belső piacaira, míg az ő protekcionizmusukat, állami beavatkozásukat, sőt az amerikai multik kizárását olyan mértékben tolerálta, amire nem volt példa az amerikaiak gyakorlatában a világnak egyetlen más régiójában sem. „A három északkelet-ázsiai gazdaság (Japán, Dél-Korea és Tajvan) az 1950-es években ritka hosszú lélegzetet vehetett, olyan inkubációs periódust élvezhetett, amihez a világon kevés más nép jutott hozzá."45 Afrika gazdaságai nem jutottak hozzá ilyen lehetőségekhez. Ellenkező­leg, az USA Afrika-politikájának központi eleme a hidegháború idején a kontinens szívében Lumumba demokratikus kormányának lecserélése volt Mobutu ragadozó rezsimjével. Mikorra a világgazdasági válság az 1970-es években elkezdődött, a hidegháború tovább növelte annak va­lószínűségét, hogy Kelet-Ázsia sikeres, Afrika pedig sikertelen lesz az elkövetkezendő két évtized kiélezett versenyében.

5. „Balszerencse" és „jó kormányzás"

Ebből az elemzésből az következik, hogy a washingtoni konszenzus dogmáival ellentétben (mutatis mutandis a nemzeti fejlesztés legtöbb elméletével is így vagyunk) nem léteznek önmagukban „jó" vagy „rossz" politikák térben és időben. Ami jó egy régióban, az rossz lehet ugyan­abban az időben egy másik régióban vagy ugyanabban a régióban egy másik korszakban. Érdekes, hogy egy másik premisszából kiindulva a Világbank egyik kiváló közgazdásza, William Easterly mostanában egészen hasonló következtetésre jutott. Easterly az 1990-es évek elején már publikált egy társszerzőkkel együtt írt tanulmányt, „Jó politika vagy jó szerencse? Az országok növekedési eredményei és a külső sokkha­tások" címmel, amely rámutatott, hogy az egyes országok gazdasági teljesítménye az idők folyamán jelentősen ingadozott, annak ellenére, hogy kormányaik kitartottak ugyanazon politika mellett. A jó gazdasági teljesítmény, úgy tűnt, inkább a „jó szerencsétől", mint a „jó politikától" függött.46 Újabb cikkében Easterly ezt a véleményt egy lépéssel to­vábbfejlesztette, rámutatva arra, hogy a fejlődő országokban a „politikai változók lényeges javulása" – azaz a washingtoni konszenzus pontjaihoz való nagyobb ragaszkodás – nem gazdasági teljesítményük javulásához, hanem éppen ellenkezőleg, annak jelentős romlásához vezetett, az egy főre számolt növekedési ütemük az 1960-79 közötti időszak 2,5 száza­lékáról 1980-98-ban 0 százalékra csökkent.47

Easterly nem kérdőjelezi meg közvetlenül a washingtoni konszenzus által hirdetett politikát. Ugyanakkor az a két fő indok, amivel megmagya­rázza, hogy miért is nem tudták teljesíteni azt, amit ígértek, önmagában is megsemmisítő kritikája annak az elvnek, hogy ez a politika abszolút értelemben „jó" lett volna, ahogy ezt propagátorai máig is állítják. Először is – állítja – az országok ki voltak téve a csökkenő megtérülés problé­májának, ha egy bizonyos ponton túlléptek; vagy ha egyszerre nagyobb számú ország követte ugyanazt a politikát, az megszűnt „jó" eredménye­ket produkálni. „Egy ország növekedhet gyorsabban, mint a szomszédai, ha a középiskolai beiskolázási rátája magasabb, de a saját növekedési üteme nem feltétlenül növekszik attól, hogy növekedik a középiskolai beiskolázottság." Másodszorra, és ez Easterly véleménye szerint még fontosabb, a „külvilág által meghatározott faktorok, mint a kamatszintek növekedése, a fejlődő országok eladósodottságnak növekvő terhei, az ipari országok növekedésének lelassulása, a tudásalapú műszaki válto­zások mind szerepet játszottak a fejlődő országok stagnálásában".48

Bár nem kimondottan az afrikai országokkal összefüggésben került megfogalmazásra, a mi célkitűzéseink szempontjából szembeszökő, hogy ez a kettős magyarázat mennyivel közelebb áll az afrikai vál­ságnak a Lagosi Tervben megfogalmazott diagnózisához, mint amit a Berg-jelentés vagy az ÚPG kínáltak. Ez félreérthetetlen – még ha hallgatólagos is – beismerése annak, hogy a Világbank és az ÚPG által megfogalmazottakkal szemben nem az afrikai elitek „rossz" politikája és „gyenge" kormányzati teljesítménye az afrikai válság elsődleges oka. Sokkal inkább azt sugallja, hogy a válság okozói elsősorban a globális gazdaság strukturális és konjunkturális folyamatai, amivel a Lagosi Ak­cióterv aláírói teljes mértékben egyet is értenének.

A globális gazdaság strukturális folyamatai nagyjából egybeesnek Easterly érvelésének első részével, amely rámutat arra, hogy azok a politikák és tettek, amelyek kívánatos tulajdonságokhoz kötődnek – mint a nemzeti gazdagság, a jólét és a hatalom -, gyakran vannak kitéve a „bonyolult összetétel problémájának". Általánosításuk olyan versengést eredményez, ami az eredetileg megfogalmazott szándékokkal ellen-tétes.49 Ezzel szemben a globális gazdaság konjunkturális folyamatai megfelelnek az Easterly második magyarázatában megfogalmazottak­nak. Bármilyen strukturális okok is vezettek az 1970-es évek globális válságához, az a hirtelen váltás, ami a világrend körülményeiben 1980 körül bekövetkezett, elsősorban az USA reakciójának következménye volt. Ez a válasz volt az, ami minden másnál inkább világszerte a kama­tok emelkedéséhez, a globális recesszió elmélyüléséhez és a harmadik világ adósságterheinek növekedéséhez vezetett. A „politikai változók javítása", amit a washingtoni konszenzus képviselői hirdettek, semmit nem tett azért, hogy kivédje e változásoknak a harmadik világ országai számára negatív hatásait, s minden valószínűség szerint hozzájárult az USA hatalmának és gazdaságának növeléséhez.

Ez a lehetséges magyarázat mára még a New York Times oldalain is megjelenik. Az újság tudósítója, Joseph Kahn a közelmúltban így tudósított az ENSZ nemzetközi pénzügyi és fejlesztési konferenciájáról, amelyet a mexikói Monterrey-ben rendeztek: „Talán Kína kivételével az egyetlen ország, amely kétségkívül profitált a piacok világszerte történt megnyitásából, az Egyesült Államok, ahol az óriási tőkebeáramlás se­gített az amerikaiaknak, hogy a megtakarításaiknál többet költsenek, s hogy többet importáljanak, mint exportáljanak. »A globalizáció velejárója, hogy a fölös tőke a perifériáról a centrum irányába, vagyis az Egyesült Államokba vándorok – jelentette ki Soros György, […] [aki] azért jött Monterrey-be, hogy meggyőzze a vezetőket egy 27 milliárd dolláros alap létrehozásának fontosságáról […], hogy az finanszírozza a fejlesztést, különösen akkor, amikor a magántőke érkezése elmarad. »Az USA kor­mányának véleménye az, hogy a piacoknak mindig igazuk van – mondta Soros. – Az én véleményem, hogy a piacoknak szinte soha nincsen igazuk, emiatt korrigálni kell őket.«"50

Az ún. globalizáció veszteseinek, mindenekelőtt Afrika népeinek szá­mára nem az a probléma, hogy „a piacoknak szinte soha nincsen igazuk, emiatt korrigálni kell őket". Az igazi probléma, hogy néhány ország és ré­gió olyan hatalommal bír, hogy a világpiacot a saját előnyére alakítja, míg mások nem rendelkeznek ilyen erővel, s a költségeket nekik kell viselniük. Ez a hatalom nagyjából megfelel annak, amit Easterly és szerzőtársai „jó szerencsének" hívnak. Az itt kifejtett perspektívából az, ami bármely időben jó vagy rossz szerencsének tűnik, valójában mélyen gyökerezik abban a különleges történelmi örökségben, ami egy országot vagy régiót kedvező vagy kedvezőtlen módon pozicionál a világrend strukturális és konjunkturális folyamataiban. Ha ez az, amit ezen a terminuson értünk, akkor az afrikai tragédia igenis a rossz szerencse nagy dózisának ered­ménye – azaz prekoloniális és koloniális örökség, amely nagymértékben akadályozta a régiót abban, hogy az 1970-es évek válságára adott ame­rikai válasz következtében felerősödött globális versenykörnyezetben helytálljon. Ugyanakkor sem az amerikai felelősség a világkonjunktúra változásában, sem az afrikai balszerencse, hogy rosszul volt felszerelkez­ve az új körülmények közötti versengésre, nem menti fel az afrikai eliteket az alól, hogy csődöt mondtak a hatalmukban lévő azon eszközök alkal­mazásában, amelyek az 1980-as évek válságának és romboló társadalmi következményeinek enyhítését eredményezhették volna.

Röviden ismertetném, hogy nézeteim szerint melyek voltak a legnyilván­valóbb hibák. Először is, annak ellenére, hogy az uralkodó csoportok nagyon keveset tehettek azért, hogy elkerüljék a rendszerkörnyezet megváltozását, amely a régió 1980-as évekbeli összeomlásának elin­dítója volt, mégis elgondolkodhattak volna azon, hogy a régió korábbi gazdasági növekedésének modellje mennyire volt fenntartható. Ez nagyobb visszafogottságot eredményezett volna – s nem csupán a hival­kodó fogyasztás növelése, hanem különösen a régió sebezhetőségét a változó világrendben megnövelő külföldi eladósodottság növekedésének elfogadása terén. Ebben az értelemben a Lagosi Akcióterv felhívása a kollektív önerőre támaszkodásra jól célzott volt. Sajnos túl későn jött, s ami még rosszabb, nem követte semmilyen cselekvés.

Másodszor, miután a változások megtörténtek, talán kevésbé lett volna káros a külföldi adósság kapcsán fizetésképtelenséget jelenteni, mint azt a Világbank által diktált feltételek mellett átütemezni. Rövid távon az ösz-szeomlás nagyobb mérvű lett volna, ám elkerülhették volna a washingtoni konszenzus képviselői által kikényszerített „jó politika" hosszú távú ne­gatív következményeit. Ebből a szempontból a UNPAAERD (ENSZ-program Afrika gazdasági fejlesztésére – a ford.) rossz üzlet volt Afrika számára már a kezdetekkor, s még rosszabb a továbbiakban, mivel az afrikai országok tartották magukat a megállapodáshoz, míg a gazdag országok és képviselőik nem.

Harmadjára és a legfontosabbként, még annak feltételezésével is, hogy Afrika uralkodó csoportjai semmit sem tehettek volna, hogy elkerüljék vagy enyhítsék az 1980-as évek összeomlását, sokat tudtak volna tenni annak érdekében, hogy csökkentsék annak hatását saját polgáraik számára. Ez felveti számunkra a társadalom gazdagságának és jólétének kérdését. Az utóbbi fél évszázad egyre nyilvánvalóbbá tette, hogy a gazdagság globális hierarchiája, amit az egy főre jutó GNP nagyságával mérnek, igen stabil. Néhány kivétellel az alacsony jövedelmű országok szegények ma­radnak, a magas jövedelmű országok gazdagok maradnak, s a közepes jövedelmű országok maradnak e két csoport között.51 Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes csoportokon belül is lényeges eltérések vannak a jólét tekintetében (ahogy ezt a különböző szociális mutatók bizonyítják), amelyet a különböző országok polgárai élveznek.

Ebből következik, hogy míg az államok keveset tehetnek nemzetgazda­ságuk felértékelődéséért a gazdagság globális hierarchiáján belül, mindig van mit tenniük azért, hogy növeljék (vagy csökkentsék) polgáraik jólétét a szegénység vagy gazdagság adott szintjén.52

Afrikai összefüggésbe helyezve, az a fajta detribalizáció, amit Mamdani javasolt, valószínűleg nagyobb eredménnyel járt volna, mint bármely más stratégia. Ebből a szempontból Afrika uralkodó csoportjai valószí­nűsíthetően sokkal kevesebbet tettek, mint ami hatalmukban állt volna. De egyáltalán nem világos, hogy milyen mértékben voltak kevésbé hatékonyak, mint más országok és régiók uralkodó csoportjai, beleértve az Egyesült Államokat is. Sőt, ha számításba vesszük a gazdagság és a hatalom terén megnyilvánuló különbségeket, akkor úgy tűnik, hogy viszonylagosan még kevésbé teljesítettek rosszul.

Jegyzetek

1 Ez az előadás – amely először 2002 áprilisában hangzott el a Johns Hopkins Egyetem Globális Tanulmányok Intézete által szervezett „Afrika politikai gazda­ságtana – új megközelítésben" c. konferencián – egy John Saullal közös projekt eredménye, melynek célja, hogy kiértékeljük harminc évvel ezelőtt Afrika politikai gazdaságtanáról publikált írásainkat. Az előadás e változatának előkészítésekor Ben Brewer, Jake Lowinger, Darlene Miller és Calga Ozur segítségének, illetve John Saul, Beverly Silver és Jozé Itzigsohn korábbi változathoz fűzött kritikáinak köszönhetek sokat. Az „afrikai tragédia" terminust Colin Leys „Szembesülve az afrikai tragédiával" c. cikkéből vettem át, New Left Review I./204, 1994. március­április, 33-47.

2 Lásd az ENSZ fejlesztési programját, Human Development Peport 2001, 144, 165, 169. A jelentés adatainak forrása az ENSZ, a WHO és a FAO.

3 Ez a cikkek sorában valósult meg, melyeket később a „Tanulmányok Afrika politikai gazdaságtanáról" címmel gyűjtöttünk össze, New York, 1973. Abban a gyűjteményben, akárcsak e dolgozatban, Afrika a szubszaharai Afrikát jelenti.

4 World Bank: Accelerated Development in Sub-Saharan Africa: An Agenda forAction, Washington DC, 1981.

5 Robert Bates: Markets and States in Tropical Africa: The Political Basis of Agricultural Policy, Berkeley, 1981. Afrika „új" politikai gazdaságtanának jelent­kezésére az 1980-as években lásd többek között: Carol Lancaster: „Political Economy and Policy Reform in Sub-Saharan Africa". In Stephen Commins (ed.): Africa's Development Challenges and the World Bank, Boulder, 1988.

6 Lásd különösen: Toward Sustained Development in Sub-Saharan Africa: A Joint Programme of Action, World Bank, Washington DC, 1984; Financing Adjustment with Growth in Sub-Saharan Africa: 1986-1990, Washington DC, 1986.

7 Lásd: Lancaster: „Political Economy and Policy Reform", 171-173.

8 OAU: The Lagos Plan of Action for the Economic Development of Africa 1980-2000, Geneva, 1981.

9 Akilagpa Sawyerr: „The Politics of Adjustment Policy". In Adedeji, Rasheed – Morrison (eds): The Human Dimension of Africa's Persistent Economic Crisis, London, 1990, 218-223.

10 Fantu Cheru: The Silent Revolution in Africa: Debt, Development and Democracy, London, 1999, 15-16.

11 Robert Bates: Beyond the Miracle of the Market: The Political Economy of Agrarian Development in Kenya, Cambridge, 1989; Sub-Saharan Africa: From Crisis to Sustainable Growth. A Long-term Perspective Study, World Bank, Washington DC, 1989; Governance and Development, World Bank, Washington DC, 1992.

12 Lásd: Ray Bush – Morris Szeftel: „Commentary: Bringing Imperialism Back In". Review of African Political Economy, no. 80, 1999, 168. Az Economist két, címlapra került cikke is jó példát nyújt erre a változásra. Mindössze három évvel azután, hogy a szubszaharai Afrikáról a címoldali cikk azt írta, hogy jobb állapot­ban van, mint egy generáció óta bármikor, a 2000. május 13-19. szám címlapján ez állt: „Afrika, a reménytelen kontinens". Szigorúan megbírálva Afrika gyenge vezetői garnitúráját, akik „kisajátították a hatalmat", a „nemzeti intézményeket inkább rombolták, mint erősítették, s országaikat »kagylóáNamokká« változtatták, melyek a modernitás díszruháját öltötték, de belül üresek". A folyóirat feltette a kérdést: „Van valami örökletes jellemhibája Afrikának, amely elmaradottságban tartja, lehetetlenné téve a fejlődést? Észrevéve a két címlaptörténet közötti kont­rasztot, egy johannesburgi gazdasági lap, a Financial Mail így vágott vissza: az Economist szerkesztőinek van valami örökletes jellemhibája, ami meggátolja őket a következetes véleményalkotásban? Lásd: „The Hopeless Continent". World Press Review, 2000. október, 24-25.

13 Arrighi-Saul, Essays on the Political Economy of Africa, 16-23, 33, 34. (Kiemelés – G. A.)

14 A tartós növekedés definíciója: „10 vagy több éves töretlen fejlődés, mely során a mozgó ötéves növekedési átlagok meghaladják a 3,5%-ot". Az a 16 szubszaharai ország, amely ebbe a kategóriába tartozik 15,4 éven át 7,1%-os növekedést produkált. Lásd: Jean-Claude Berthélemy – Ludvig Soderling: „The Role of Capital Accumulation, Adjustment and Structural Change for Economic Take-Off: Empirical Evidence from African Growth Episodes". World Development, no. 2, 2001; a fenti átlag az ő 1. számú táblázatukból került kiszámításra.

15 A 2. táblázatban az egy főre eső GNP adatok különösen alkalmasak a nemzeti jövedelmek és a gazdaság különbségeinek, valamint az előrelépés vagy visszaesés mérésére a világ országainak és régióinak jövedelmi és gazdasági sorrendjében. Ahogy később kifejtjük, a jólétbeni különbségek mérésére nagyon tökéletlen módszerek vannak.

16 A negyedik szembeszökő dolog az észak-amerikai és nyugat-európai érté­kek egymással ellentétes ciklikussága a 2. táblázatban. Ennek a tendenciának a megvitatása túlmutat a jelen tanulmány keretein. Az ingadozásokat ugyanakkor figyelembe vettük a belőlük következő trendek meghatározásakor.

17 Az afrikai összeomlás szélesebb társadalmi összefüggéseire lásd: Mary Chinery-Hesse: „Divergence and Convergence in the New World Order". In Adebayo Adedeji (ed.): Africa Within the World: Beyond Dispossession and Dependence, London, 1993, 144-7.

18 Lásd Giovanni Arrighi: Twentieth Century: Money, Power and the Origins of Our Times, London, 1994, 300-56.; Arrighi – Beverly Silver et al.: Chaos and Governance in the Modern World System, Minneapolis, 1999.

19 Philip McMichael: Development and Social Change: A Global Perspective, Thousand Oaks, CA, 1996.

20 Robert McNamara: „The True Dimension of the Task". International Development Review, vol. 1, 1970, 5-6.

21 Dudley Seers: „The Birth, Life and Death of Development Economics". Development and Change, 1979. október.

22 Stephen Krasner: Structural Conflict: The Third World Against Global Liberalism, Berkeley, 1985.

23 Lásd: McMichael: Development and Social Change.

24 A „hibákat és kihagyásokat" nem számítva az egyenlegek többlete nettó tőkekiáramlásra, a deficit nettó tőkebehozatalra utal.

25 Minden mutató az IMF adataiból számítva.

26 John Toye: Dilemmas of Development: Reflections on the Counter-Revolution in Development Economics, Oxford, 1993.

27 Lásd egyebek között: Yusuf Bangura – Bjorn Beckman: „African Workers and Structural Adjustment: The Nigerian Case"; Richard Sandbrook: „Economic Crisis, Structural Adjustment, and the State in Sub-Saharan Africa". Mindkettő in Dharam Ghai (ed.): The IMF and the South: The Social Impact of Crisis and Adjustment, London, 1991; Sawyerr: „The Politics of Adjustment Policy"; Paul Mosley – John Weeks: „Has Recovery Begun? Africa's Adjustment in the 1980s Revisited". World Development, no. 10, 1993; Susan George: „Uses and Abuses of African Debt". In Adebayo Adedeji (ed.): Africa Within the World; Ademola Ariyo – Afeikhena Jerome: „Privatization in Africa: an Appraisal". World Development, no. 1, 1998; Sarah Bracking: „Structural Adjustment: Why It Wasn't Necessary and Why It Did Work". Review of African Political Economy, no. 80, 1999; Jake Lowinger: „Structural Adjustment and the Neoclassical Legacy in Tanzania and Uganda". Kézirat.

28 Lásd Giovanni Arrighi: „World Income Inequalities and the Future of Socialism". NLR I/189, 1991. szeptember-október; McMichael: Development and Social Change; Bracking: „Adjustment"; Manfred Bienefeld: „Structural Adjustment: Debt Collection Device or Development Policy?" Review (Fernand Braudel Centre), no. 4, 2000.

29 Arthur Lewis: „Economic Development with Unlimited Supplies of Labour". Manchester School, no. 2, 1954. Giovanni Arrighi: „Labour Supplies in Historical Perspective". Újra kiadva in Arrighi-Saul: Essays on the Political Economy of Africa (5. fejezet). A cikk nem annyira Lewis kritikája volt (aki tisztában volt azzal, hogy elmélete csak korlátozott mértékben alkalmazható Afrika vonatkozásában), hanem inkább Lewis elmélete Dél-Rhodesiára való alkalmazásának kritikája. Lásd: W. L. Barber, in The Economy of British Central Africa, London, 1961.

30 Eric Wolf: Europe and the People Without History, Berkeley, 1982, 204-5.

31 Lásd többek között: Bade Onimode: A Political Economy of the African Crisis, London, 1988, 14-15.; Walter Rodney: How Europe UnderdevelopedAfrica, Wa­shington, DC, 1974, 95-113.

32 Lásd: Arrighi-Saul: Essays on the Political Economy of Africa, 116-29.

33 Vali Jamal: „Adjustment Programmes and Adjustment: Confronting the New Parameters of African Economies". In Vali Jamal (ed.): Structural Adjustment and Rural Labour Markets in Africa, New York, 1995, 22-23.

34 A regionális munkaerő-kínálat határokon átnyúló mobilizálására lásd: Satoshi Ikeda – Alex Irwan: „The Rise of East Asia: One Miracle or Many?" In Ravi Palat (ed.): Pacific-Asia and the Future of the World-System, Westport, 1993; Giovanni Arrighi: „The Rise of East Asia: World-Systemic and Regional Aspects". International Journal of Sociology and Social Policy, no. 7, 1996. A külföldi kínai vállalkozói réteg vitalitására a prekoloniális, koloniális és posztkoloniális korszak­ban lásd: Po-keung Hui – Ho-Fung Hung – Mark Selden: „Historical Capitalism, East and West". Revised version of a paper presented to the Institute for Global Studies at Johns Hopkins in December 1999.

35 Lásd: Frederic Lane: Profits from Power: Readings in Protection Rent and Violence-Controlling Enterprises, Albany 1979.

36 John Iliffe: The Emergence of African Capitalism, Minneapolis, 1983.

37 Robert Bates: „Some Conventional Orthodoxies in the Study of Agrarian Change". World Politics, no. 2, 1984, 240-44.

38 Lancaster: „Political Economy and Policy Reform". 174-5.

39 Lásd: Arrighi-Hui-Hung-Selden: „Historical Capitalism, East and West".

40 Nem értek egyet Pierre Engelbert azon megállapításával, hogy az „alacsony legitimitású államok létezése nem kizárólagosan Afrikára jellemző, de koncentráci­ójuk ezen a kontinensen eltér a világ minden más régiójától, s részben ez a felelős az Afrika és a világ többi régiójának gazdasági teljesítménye közötti különbségért". Lásd: State Legitimacy and Development in Africa, Boulder 2000, 6. Feltételezem, hogy az állami legitimitás minden érvényes és megbízható mutatója – melyeket legjobb tudomásom szerint még nem sikerült kiötölni – megmutatná, hogy a füg­getlenség elnyerésének idején ilyen koncentráció nem figyelhető meg, s a legiti­máció minden csökkenése sokkal inkább a következménye volt, semmint az oka Afrika viszonylagosan rossz gazdasági teljesítményeinek az 1980-as években.

41 Mahmood Mamdani: Citizen and Subject: Contemporary Africa and the Legacy of Late Colonialism, Princeton, 1996, 287-8.

42 Bruce Cumings: „The Political Economy of the Pacific Rim". In Ravi Palat (ed.): Pacific-Asia and the Future of the World-System, 31.

43 William Borden: The Pacific Alliance: United States Foreign Economic Policy and Japanese Trade Recovery 1947-1955, Madison, WI, 1984, 220.

44 Bruce Cumings: „The Origins and Development of the Northeast Asian Political Economy: Industrial Sectors, Product Cycles, and Political Consequences". In F. C. Deyo (ed.): The Political Economy of New Asian Industrialism, Ithaca, NY, 1987, 67.

45 Cumings: „Origins and Development of the Northeast Asian Political Economy', 68.

46 William Easterly – Michael Kremer – Lant Pritchett – Lawrence Summers: „Good Policy or Good Luck? Country Growth Performance and Temporary Shocks". Journal of Monetary Economics, vol. 32, 1993.

47 William Easterly: „The Lost Decades: Developing Countries' Stagnation in Spite of Policy Reform 1980-1998". Journal of Economic Growth, vol. 6, 2001.

48 Easterly: „The Lost Decades", 135, 137, 151-155.

49 E folyamat egy korai elemzését lásd: Arrighi – Jessica Drangel: „The Stratification of the World Economy: An Exploration of the Semiperipheral Zone". Review (Fernand Braudel Centre), 1986. nyár; Giovanni Arrighi: „Developmentalist Illusion: A Reconceptualization of the Semiperiphery". In W. G. Martin (ed.): Semiperipheral States in the World-Economy, Westport, 1990. Frissebb elemzés­ként lásd: Arrighi – Beverly Silver – Benjamin Brewer: „Industrial Convergence and the Persistence of the North-South Divide". Revised version of a paper presented to the International Studies Association in February 2001.

50 Globalization Proves Disappointing". New York Times, 2002. március 21.

51 Lásd: Arrighi-Drangel: „Stratification of the World Economy"; Roberto Patricio Korzeniewicz – Timothy Patrick Moran: „World-Economic Trends in the Distribution of Income, 1965-1992". American Journal of Sociology, no. 4, 1997, 1000-1039., különösen 5. táblázat.

52 Peter Evans hangsúlyozta újabban ezt a lehetőséget az indiai Kerala és a brazíliai Pőrto Alegre példáján, „Beyond »Institutional Monocropping«: Institutions, Capabilities, and Deliberative Development". Kézirat. Lásd még Santosh Mehrotra – Richard Jolly: Development with a Human Face: Experience in Social Achievements and Economic Growth, Oxford, 1997.

(Fordította: Búr Gábor)

Az államok, a piacok és a kapitalizmus Keleten és Nyugaton – történeti perspektívából

A piaci alapú fejlődés kapitalista jellegét nem a kapitalista intézmények, vagy a berendezkedés határozza meg, hanem az államhatalom viszonya a tőkéhez. A piaci alapú fejlődés a Ming- és a korai Csing-korszakban Kínában és egész Kelet-Ázsiában végig nem-kapitalista maradt. Kelet-Ázsiában hiányzott az európai fejlődési útra jellemző összhang a militarizmus, az iparosítás és a kapitalizmus között, amely ösztönözte az expanziót.

Az ötszáz éves béke

A nyugati társadalomtudomány nagy mítoszainak egyike, hogy a nemzet­államok és az államközi rendszerbe való betagozódás európai találmány. A valóság ezzel szemben az, hogy leszámítva néhány, az európai gyar­mati hatalmak által kreált új államot (elsősorban Indonéziát, Malajziát és a Fülöp-szigeteket), Kelet-Ázsia legfontosabb államai – Japántól, Koreától és Kínától át Vietnamig, Laoszig, Thaiföldig és Kambodzsáig – nemzet­államok voltak jóval az európai államok kialakulása előtt. Mi több, ezen államok kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatban álltak egymással, közvetlenül vagy a kínai központon keresztül, és ezt az összetartozást erősítették azok a közösen vallott törvények, normák és szabályok, amelyek megkülönböztették a kölcsönös interakciók által összekapcsolt rendszert mint egy világot a sok közül. Ahogyan a Kína-központú hűbéri adózó rendszert kutató japán tudósok megmutatták, ez a rendszer ele­gendő hasonlóságot mutat az európai államközi rendszerrel ahhoz, hogy összehasonlításuk analitikusan értelmes legyen.1

Mindkét rendszer olyan eltérő jogállású területek sokaságát foglalta magába, amelyek egy közös kulturális örökséget mondhattak a magu­kénak, és kiterjedt kereskedelmet folytattak a rendszer határain belül. Noha az országhatáron túli kereskedelmet Kelet-Ázsiában szigorúbban szabályozták, mint Európában, a Szung-idők (960-1276) óta virágzott a magánkereskedelem a tengereken, és átformálta a hűbéri adózás termé­szetét, amelynek fő célja, Takeshi Hamashita szavaival, „a profitszerzés lett a nem hivatalos kereskedelmen keresztül, amely alárendelt szerepet játszott a hivatalos rendszerben". Emellett analógiára ad példát az állam­közi verseny, amelyet mindkét rendszerben megfigyelhetünk. A különbö­ző területek, amelyeket a Kína-központú hűbéri adózó rendszer kapcsolt össze, „elég közel voltak ahhoz, hogy befolyásolják egymást, de […] túl messze ahhoz, hogy asszimiláljanak vagy asszimilálódjanak". A hűbéri adózó rendszer biztosította számukra a kölcsönös politikai-gazdasági interakció szimbolikus kereteit, amelyek azonban elég lazák voltak ahhoz, hogy meglehetős autonómiát nyújtsanak a perifériális részeknek a kínai központú rendszeren belül. így a rendszer két perifériális tagja, Japán és Vietnam, Kína versenytársai voltak a birodalmi címadás funkciójának gyakorlásában. Japán ugyanakkor hűbéres viszonyt létesített a Rjúkjú Királysággal, Vietnam pedig Laosszal.2 Sugihara explicite kijelenti, hogy a legjobb technológiák és a szervezeti know-how széles körű diffúziója alapján „joggal feltételezhetjük egy kelet-ázsiai, multipólusú politikai rendszer meglétét […], amely számos hasonlóságot mutat az európai államközi rendszerrel".3

Ezek a hasonlóságok analitikusan értelmessé teszik a két rendszer összevetését. De amint összehasonlítjuk a dinamikájukat, azonnal nyilvánvalóvá válik két alapvető különbség. Először, ahogyan másutt megmutattam, az európai rendszer dinamikáját a nemzetállamok közötti szakadatlan katonai versengés, illetve a rendszer és változó centruma földrajzi kiterjedésének állandó expanziója jellemezte.4 Az európai hatal­mak közötti tartós béke kivétel volt inkább, mint szabály: „a XIX. század a nyugati civilizáció krónikáiban páratlan jelenséget produkált" a napóleoni háborúkat követő »százéves békét«" (1815-1914).5 Ez az időszak sem mondható azonban békésnek: az európai hatalmak számtalan hódító háborút folytattak az Európán kívüli világban, és belebonyolódtak egy olyan pusztító fegyverkezési versenybe, amely a háború iparosításában kulminált. Az európai hatalmak ilyen irányú lekötöttsége elindította a földrajzi terjeszkedés új hullámát, amely eleinte tompította az európai rendszeren belüli konfliktusokat. Végeredményben azonban olyan újabb háborúsorozathoz vezetett (1914-1945), amely korábban nem ismert mértékű pusztítást hozott.6

A nemzetállamok kelet-ázsiai rendszerének fő sajátossága – éles el­lentétben az európai dinamikával – a rendszeren belüli katonai versengés és a rendszerhatárokon túli földrajzi terjeszkedés csaknem teljes hiánya. így a kínai határháborúkat leszámítva, amelyeket alább tárgyalok, a kelet­ázsiai nemzetállamok csaknem megszakítás nélküli békében éltek egy­más mellett nem száz, hanem háromszáz esztendeig, mielőtt alárendelt helyzetű tagjai lettek az európai rendszernek. Ezt a háromszáz éves békét csak a Korea elleni két japán invázió tette zárójelbe, amelyek anticipálták Kína beavatkozását: így került sor az 1592-98-as és az 1894-95-ös kínai-japán háborúra. 1598 és 1894 között Kína csak három rövid há­borúba bonyolódott Ázsiában: 1659 és 1660, illetve 1767 és 1771 között Burmával háborúzott, 1788 és 1789 között pedig Vietnammal. Ázsiában kitört még két másik fegyveres konfliktus, amelyek nem érintették Kínát: az 1607-18-as és az 1660-62-es sziámi-burmai háború. És valóban, ha csak Kínát tekintjük, akkor nem háromszáz, hanem ötszáz éves békéről beszélhetünk, mivel a Japán 1592-es koreai invázióját megelőző két évszázadban Kína csak egy ízben viselt hadat más kelet-ázsiai államok ellen: ez volt a Vietnam elleni háború 1406 és 1428 között, amelynek célja az volt, hogy helyreállítsák a Tran-dinasztia hatalmát.7

A kelet-ázsiai államok közötti hosszú béke összefügg a kelet-ázsiai és az európai rendszer másik alapvető különbségével: a kelet-ázsiai államok nem versengtek egymással azért, hogy tengeren túli birodalma­kat építsenek ki, sőt, nem is mutattak erre különösebb hajlandóságot, és kimaradtak abból a fegyverkezési versenyből, amelyet Európában megfigyelhetünk. Ugyanakkor a kelet-ázsiai államok is versenyeztek egymással. Sugihara például kimutatja a versengést a Tokugava-kori Japánra (1600-1868) jellemző két, egymást kiegészítő tendenciában: egyfelől, megkíséreltek kiépíteni egy Japán-központú hűbéri adózó rendszert a Kína-központú rendszer helyett, másfelől nagy érdeklődést mutattak a koreai és kínai technológiai és szervezeti tudás iránt a me­zőgazdaság, a bányászat és a manufaktúrák területén. Ezen tendenciák révén, jegyzi meg Heita Kawakatsu, „Japán ideológiailag és materiálisan egy mini-Kínává szeretett volna válni".8 Ez a fajta verseny azonban a ke­let-ázsiai fejlődést egészen más irányba vitte, mint amerre Európa ment: az állam- és nemzetgazdaság kiépítése került előtérbe a háborúzás és a területi expanzió helyett.

Ez a kijelentés látszólag ellentmond a hosszú háborúk sorozatának, amelyek Kína határterületein folytak a Ming-uralom utolsó éveiben és a Csing-kor első másfél százada alatt. Ahogyan Peter Perdue megállapítja, a „határ perspektívájából" egészen más értelmezést kap a Kína-közpon­tú rendszer története. A nomád lovasok jelenléte, akik portyázásaikkal állandóan fenyegették a határt és időnként a kínai fővárosig is eljutot­tak, prominens szerephez juttatta a katonai tevékenységet Kína északi és északkeleti határainak történetében. Ez a tevékenység különösen fokozódott, amikor 1644-ben az északi hódítók megalapították a Csing-dinasztiát, és hozzáláttak ahhoz, hogy biztosítsák, más északi hódítók nem tehessék meg velük azt, amit ők megtettek a Ming-dinasztiával.

Északon és északnyugaton Kína jóval hatalmasabb és jobban elkü­lönülő népekkel nézett szembe, mint más határain. Itt nagyon is világos volt, hogy csak a kemény kéz politikája biztosítja a kereskedelmi-rituális rendet. A Csing-uralkodók csak akkor állíthatták biztonsággal, hogy ők a Peking-központú hűbéri rendszer vitathatatlan urai, amikor katonai szövetségre léptek a keleti mongolokkal, elpusztították a rivális nyugati mongolokat, meghódították Hszincsiangot, és biztosították a Tibet feletti formális fennhatóságot.9

A fenti fenyegetésből következő területi expanzió és a velejáró katonai tevékenység rögzítette azokat a határokat, amelyeket az eljövendő kínai rezsimek mindenáron igyekeztek megőrizni és biztosítani. Fő céljuk az volt, hogy a nehezen védhető határvidéket pacifikált perifériává alakítsák, illetve védőzónát hozzanak létre a Belső-Ázsiából érkező portyázók és hódítók ellen. Amint az 1760-as évek végére elérték a kitűzött célt, meg­állt a területi terjeszkedés, és a katonai akciók helyét átvette a rendőri ellenőrzés, amely a kínai államhatalom monopóliumának konszolidációját volt hivatott demonstrálni az erőszak használata helyett az újonnan létre­hozott határterületeken. Noha ez jelentős méretű expanzió volt, eltörpült az európai terjeszkedés egymást követő hullámai mellett. Elegendő, ha megemlítjük a korábbi ibériai terjeszkedést az amerikai kontinensen és Délkelet-Ázsiában, az egykorú orosz expanziót Észak-Ázsiában, illetve a holland behatolást Délkelet-Ázsiába, hogy ne is beszéljünk Britannia ké­sőbbi hódításairól Délkelet-Ázsiában és Afrikában, illetve az észak-ameri­kai és az ausztráliai „leágazásról". Az egymást követő európai hullámoktól eltérően a Csing-terjeszkedést időben és térben szigorúan korlátozták a határvédő szempontok. A kínai határháborúkat tehát semmiképpen nem lehet beleilleszteni egy elképzelt „végtelen" terjeszkedési láncba.

A különbség nemcsak mennyiségi volt, hanem minőségi is. Kína terü­leti expanziója a Csing-korban nem ágyazódott bele egyfajta „önmagát erősítő körkörös folyamatba", míg az európai államok egymással ver­sengő katonai apparátusai a folytonos expanziónak köszönhették fenn­maradásukat, amelyet mindenáron biztosítani igyekeztek, nem törődve azzal, hogy ennek árát a föld más népei és államközösségei fizetik.10 Kelet-Ázsiában nem figyelhető meg ilyen önmagát erősítő, ciklikus fo­lyamat. A Csing-kori Kína területi terjeszkedését nem motiválta a többi állammal való versengés a tengeren túli perifériák erőforrásaiért, és nem is teremtett ilyen birodalmat. Az utóbbi típusú versenyhez kapcsolódó politikai gazdaság logikája lényegében tért el a kínai gyakorlattól. „Ahe­lyett, hogy erőforrásokat vont volna el a perifériáktól, a kínai állam sokkal inkább hajlott a befektetésre. A politikai terjeszkedés, az új határterületek integrálásának igénye arra ösztönözte a kormányt, hogy erőforrásokat irányítson a perifériákra, nem pedig arra, hogy elvonja azokat."11

Az európai és a kelet-ázsiai rendszer eltérő dinamikáját a fontosabb szempontok tekintetében két másik különbség is meghatározta, amelyek szorosan kötődtek ehhez a dinamikához – a hatalom megosztásának különbsége a rendszerelemek között, illetve az abban megmutatkozó különbség, hogy a hatalom elsődleges forrása mennyire volt belül, il­letve kívül a rendszeren. Még az európai „hosszú" tizenhatodik század (1350-1650), illetve a kelet-ázsiai Ming-kor (1368-1643) előtt is világos, hogy a politikai, gazdasági és kulturális hatalom Kelet-Ázsiában jóval inkább koncentrálódik a rendszer központjában (Kína), mint Európában, ahol sokkal nehezebb lenne azonosítani egy „valódi" centrumot. De ez a különbség még markánsabbá válik az 1592-98-as kínai-japán háború után, amikor bebizonyosodik, hogy Japán nem képes megkérdőjelezni Korea meghódításával Kína katonai szupremáciáját, Európában pedig az 1648-as vesztfáliai béke intézményesíti az erőegyensúlyt.

Az európai rendszer kiegyensúlyozott hatalmi szerkezete önmagában növelte az európai államok hajlandóságát a háborúra. Ahogyan Polányi hangsúlyozza, a hatalmi egyensúly mechanizmusai – vagyis azok a mechanizmusok, amelyek által három vagy több, a hatalom gyakorlására képes elem úgy viselkedik, hogy kombinálják a gyengébb elemek hatal­mát a legerősebb ellen, ha annak növekedne a hatalma – kulcsszerepet játszottak a XIX. századi százéves béke biztosításában. Történetileg azonban a hatalmi egyensúly mechanizmusai mindig csak azon az áron tudták garantálni a részt vevő felek függetlenségét, hogy állandó háborúk folytak gyorsan változó szövetségesek oldalán.12 A fő oka annak, hogy a XIX. században ugyanezek a mechanizmusok békét és nem háborút eredményeztek, az, hogy Anglia – a politikai és gazdasági hatalom koncentrációjának köszönhetően – az informális brit uralom eszközévé transzformálta a hatalmi egyensúlyt, amely a brit érdekeknek megfelelően ekkor a békét és nem a háborút propagálta.13

Az erőegyensúly felborulása és a háborúk ritkulása közötti kapcso­lat, amelyet megfigyelhetünk a XIX. századi európai rendszerben, azt mutatja, hogy a kelet-ázsiai rendszerre jellemző egyensúlyhiány volt az oka a kelet-ázsiai államok közötti hosszú békének. Az a tény azonban, hogy a XIX. századi brit hatalmi koncentráció az államközi verseny olyan eszkalálódásával járt együtt, amely nemcsak a háború még pusztítóbb eszközeit termelte ki, hanem be is vetette azokat, hogy hozzájuthasson a rendszeren kívüli erőforrásokhoz, arra vall, hogy a nagyobb egyensúly­hiány önmagában nem magyarázza a két fenti versenytípus csaknem teljes hiányát a kelet-ázsiai rendszerben. Más alkotóelemeknek kellett meglenniük az európai rendszerben, amelyek hiányoztak a kelet-ázsiai „keverékből", hogy létrejöjjön az államközi verseny ezen eltérő típusa. A legelfogadhatóbb magyarázat az európai fejlődési út nagyobb extro-vertáltsága a kelet-ázsiai modellel való összehasonlításban, illetve ahhoz viszonyítva.

Noha az eltérő jogállású területeken belüli, illetve a határaikon túli kereskedelem létfontosságú volt mind a két rendszer működése szem­pontjából, a távolsági kereskedelemnek a helyihez viszonyított gazda­sági és politikai súlya jóval nagyobb volt az európai, mint a kelet-ázsiai rendszerben. A nemzetközi kereskedelem általában, a kelet-nyugati kereskedelem pedig specifikusan sokkal inkább volt a jólét és a hatalom forrása az európai államokban, mint Kelet-Ázsia országaiban, különösen Kínában. Ez volt az az alapvető aszimmetria, amely megalapozta Velen­ce gazdagságát, és rábírta az ibériai államokat, amelyeket csábítottak és segítettek Velence genovai riválisai, hogy közvetlen kapcsolatot keres­senek a keleti piacokhoz.14 Ugyanez az aszimmetria magyarázza Cseng Ho indiai-óceáni expedícióinak a költségekhez viszonyított alacsony hozadékát a XV. században. Ha nem lett volna ez az aszimmetria, Cseng Ho körbehajózhatta volna Afrikát. Képes lett volna „felfedezni Portugáliát jó néhány évtizeddel korábban, mielőtt Tengerész Henrik portugál infáns expedíciói (1415-től) terjeszkedni kezdtek volna Centától délre".15 Az a véletlen, hogy Kolumbusz „felfedezte" Amerikát, miközben rövidebb utat keresett az ázsiai gazdagsághoz, megváltoztatta az aszimmetria feltételeit, mert új utakat biztosított az európai államok számára az ázsiai piacokhoz, miközben a jólét és a hatalom új forrásaihoz jutottak az atlanti régióban. De Charles Davenant még a felfedezés után két évszázaddal is úgy vélekedett, hogy „az szab törvényt az egész kereskedelmi világnak", aki uralja az ázsiai piacokat.16

Az európai hatalmi harcnak ez az extrovertáltsága döntő szerepet játszott a kapitalizmus, a militarizmus és a territorializmus sajátos kom­binációjában, amely az európai rendszer globalizációját ösztönözte.17 A kelet-ázsiai rendszer ellenkező dinamikája – ahol a hatalmi harc fokozódó introvertáltsága a politikai és gazdasági erők olyan kombinációját hozta létre, amely nem mutatott hajlandóságot a „végtelen" területi terjeszke­désre – hipotetikusan erősíti a fenti állítást (ha elképzeljük, mi lett volna, ha az európai fejlődés elemei megjelennek az ázsiai modellben). De éppúgy, mint ahogyan az extrovertált európai út kialakulása csak azon hatalmi stratégiák diffúziójának fényében érthető meg igazán, amelyeket az olasz városállamok terjesztettek el Európában, az introvertált kelet­ázsiai út is csak a Ming- és Csing-politika kontextusában értelmezhető, amelynek sikerült megteremtenie az akkori idők messze legnagyobb és legjelentősebb piacgazdaságát.

Piacgazdaság és Kína „természetes" útja a gazdagsághoz

A nemzeti piacok éppen annyira „nyugati találmányok", mint a nemzetálla­mok és az államközi rendszerek. Amint azt Adam Smith nagyon jól tudta, de a nyugati társadalomtudomány később elfelejtette, a XVIII. században a legnagyobb nemzeti piacot nem Európában találjuk, hanem Kínában.18 Ennek a nemzeti piacnak a kialakulása hosszú történetre tekint vissza, de XVIII. századi konfigurációja a Ming- és a korai Csing-dinasztia ál­lamépítő tevékenységében gyökerezik.

A déli Szung-kor alatt (1127-1276) a komoly katonai kiadások, a Kína északi határain vívott háborúk, a mongol és tunguz törzseknek fizetett jó­vátétel, a selyemút feletti ellenőrzés elvesztése és az olyan jövedelmező kormánymonopóliumok meggyengülése, mint a só-, a vas- és a borterme­lés, rábírták a Szung-udvart, hogy támogassák a magánkereskedelmet a tengereken – mint új jövedelemforrást. Különösen nagy jelentőségű volt a navigációs technológia ösztönzése a hajóépítőknek nyújtott pénzügyi és technikai támogatás formájában. A kínaiak úttörők voltak az iránytű hasz­nálatában a navigáció terén, és a hegyes tetejű, lapos fenekű, hegyes vázú dzsunkákat olyan sebességgel kormányozták a vadul hullámzó vizeken, hogy a világ egyetlen hajója sem vehette fel velük a versenyt. A katonai nyomás és a nagy területi veszteségek északon masszív migrációt indítottak el a déli területek felé, amelyek különösen kedvező feltételeket biztosítottak a magas hozamú öntözéses rizstermelés szá­mára. Mivel a termelésnek ez a módja nagyon munkaigényes, illetve az extra munkaerővel jelentősen növelhető a föld termelékenysége, a területek népessége igen gyorsan nőtt, és jóval nagyobb népsűrűséget eredményezett, mint a kortárs európai átlag. Az öntözéses rizstermelés hatékonysága ráadásul nemcsak a megélhetést biztosította, hanem jelentős élelmiszer-felesleget is adott a parasztoknak, akik így növelni tudták a megtermelt és piacra vitt áruk mennyiségét és választékát, és be tudtak kapcsolódni a nem mezőgazdasági tevékenységekbe.19

A tengeri kereskedelem és az öntözéses rizstermelés együttes hatá­sára a tengerparti területek hosszú gazdasági fellendülést tapasztaltak, amely a navigációs technológia fejlődésén és a „tengeri selyemút" kiala­kulásán alapult. Virágzásnak indultak Kuangcsou, Csüancsou és a délke­leti tengerpart kisebb kikötővárosai – a hűbéri adózó rendszer centrumai. Ugyanakkor a délkelet-ázsiai szigeteken élő kínai telepesek fellendítették a tengeri magánkereskedelmet, amely nemsokára fontosabbá vált, mint a hivatalos hűbéri adózás, és ez lett a gazdasági csere fő formája Kína és a tengerparti Ázsia között.20 A tengeri magánkereskedelem és a Délkelet­Ázsiába irányuló migráció folytatódó állami támogatása a Jüan-uralom alatt (1277-1368) megszilárdította a tengerentúli kínai kereskedelmi hálózatokat a déli tengereken és az Indiai-óceánon. Ha nagyságukat tekintjük, ezek a kereskedelmi közösségek bátran felvehették a versenyt bármelyik egykorú európai hálózattal. Azok a tendenciák tehát, amelyek később az európai fejlődési út tipikus jegyei lettek, Kelet-Ázsiában már a Szung- és a Jüan-uralom alatt megjelentek.21

Kelet-Ázsiában azonban ezek a tendenciák nem vezettek az euró­paihoz hasonló államközi versenyhez a tengerentúli kereskedelmi és territoriális birodalmak kiépítésében. Ellenkezőleg, a Ming-uralom alatt korlátoztak minden ilyen irányú törekvést: olyan politikát követtek, amely a hazai kereskedelmet preferálta és esetenként tiltotta a külföldi keres­kedelmet. 1403-ban a Ming-dinasztia Nancsingből Pekingbe költöztette a fővárost, hogy jobban tudják védeni az északi határokat a mongol betörések ellen. Ez a döntés kiterjesztette északra a piaci cserének azt a körforgását, amely délen már kialakult. Hogy garantálják az új főváros és környéke ellátását, a Mingek rendbe hozták és kibővítették azt a csa­tornarendszert, amely a déli rizstermelő vidékeket kötötte össze az északi politikai centrummal, így segítve a piacgazdaság és a „csatornavárosok" további terjeszkedését az alsó Yangzi-vidéken. Hasonlóan fontosak vol­tak az első Ming-uralkodóknak az északi gyapottermelés támogatására tett erőfeszítései. Ennek köszönhetően észak a nyers gyapot termelésére szakosodott, míg az alsó Jangcse-vidéken feldolgozták a gyapotot, és textiltermékeket állítottak elő, ami tovább növelte a nemzeti piacot, és előmozdította az észak-déli kereskedelmet a nagy csatornán.22

Miközben a Ming-dinasztia intézkedései ösztönözték a nemzeti piac kialakulását és terjeszkedését, az uralkodók központosítani akarták az erőforrások ellenőrzését, és adminisztratív eszközökkel korlátozták a ten­geri kereskedelmet és a Délkelet-Ázsiába irányuló kínai migrációt. Cseng Ho admirális hét nagy expedíciója Délkelet-Ázsiába és az Indiai-óceánra

1405 és 1433 között szintén azt a célt szolgálta, hogy megszilárdítsák a külkereskedelem állami ellenőrzését. Az expedíciók azonban túlságosan is nagy pénzeket emésztettek fel; és amint a Ming-uralkodóknak közvet­len katonai fenyegetéssel kellett szembenézniük az északi határokon, úgy döntöttek, hogy nem támogatják tovább ezeket a vállalkozásokat. Több mint egy évszázaddal ezután a Ming-rezsim teljesen befelé fordult: továbbra is támogatta az országon belüli kereskedelmet, de korlátozta a tengeri magánkereskedelmet, keményen megtorolta a nem enge­délyezett külső kereskedelmet a tengerparti Ázsiával, csökkentette az ajándékdiplomáciát, és megtiltotta a tengerjáró hajók építését.23

Janet Abu-Lughod szerint a Ming-kori Kína visszavonulása az Indiai­óceánról már több mint száz éve zavarba, sőt egyenesen kétségbeesés­be ejti a komoly tudósokat. A következőket írja erről:

Miután közel volt ahhoz, hogy megszerezze az uralmat a föld jelen­tős része felett, és technológiája felülmúlta riválisaiét, nemcsak a hajóépítésben, hanem a tengerészeti és katonai hatalmi erőt tekintve is […], [Kína] vajon miért fordított hátat a lehetőségnek, vonta vissza a flottáját és hagyott hátra egy óriási hatalmi vákuumot, amelyet nem tudtak betölteni a moszlim kereskedők, akiket nem támogatott egy ál­lami tengerészeti erő, viszont amelyet az európai riválisok nagyon is készek, mi több, képesek voltak betölteni 70 év hatalmi űr után?24

A korábban már említett aszimmetria a jólét és a hatalom forrásai között a kelet-ázsiai és az európai kontextusban egyszerű választ ad erre a kérdésre. Az európai államok vég nélküli háborúkat vívtak azért, hogy a nyugati és keleti tengeri átjárók korlátlan urai legyenek, mert a keleti kereskedelem ellenőrzése volt a gazdagságuk és hatalmuk egyik jelentős forrása. A kínai uralkodók szemében ezzel szemben sokkal fontosabbak voltak a szomszédos államokkal való békés kapcsolatok, illetve a népes települések integrálása a mezőgazdasági alapú nemzetgazdaság szer­kezetébe, mint a kereskedelmi utak feletti ellenőrzés megszerzése. Ezért a Ming-dinasztia teljesen ésszerű döntést hozott, amikor elhatározták, hogy nem fecsérlik tovább az erőforrásokat a keleti-nyugati tengeri át­járók megszerzésére, hanem a nemzeti piac kiépítésére koncentrálnak, elindítva ezzel azt a folyamatot, amelyet Smith később a kínai gazdagság „természetes" útjának nevezett.25

Valóban, azt mondhatjuk, hogy még a kínai ajándékdiplomáciának -amelynek hatókörét Cseng Ho expedíciói megkísérelték kiterjeszteni, míg a későbbi Ming-uralkodók ezt a kört következetesen szűkítették – is magasabb volt a gazdasági költsége, mint a haszna. Miután több mint ezer évvel korábban kialakult egy egységes adózási rendszer a Csin-és a Han-dinasztiák alatt, a kínai császári udvar és a vazallus államok közötti hűbéres viszony nem terjedt ki az adóbeszedésre. Ellenkezőleg, különösen a Tang-dinasztia után a vazallus államok csak szimbolikus ajándékokat ajánlottak fel a kínai császári udvarnak, amely ezt sokkal értékesebb ajándékokkal viszonozta. Az egyedüli kivétel ez alól a Jüan­dinasztia volt. így a „hűbér" valójában olyan kétoldalú tranzakciót jelentett, amely lehetővé tette a Középső Királyságnak, hogy .„megvásárolja" a vazallus államok szövetségét, és egyúttal ellenőrizze az emberek és árucikkek mozgását messze elnyúló határain.26

1. kép Cseng Ho expedícuióinak útvonala

 

810_Cseng_Ho_utjai.jpg

 

Ennek a gyakorlatnak a fenntarthatósága és hatékonysága – amely vi­lágtörténetileg a legfontosabb példája Hobbes azon mondásának, hogy „a bőkezűséggel párosult gazdagság is hatalom, mert szolgákat és bará­tokat szerez nekünk"27 – számos feltételtől függött. A kínai gazdaságnak meg kellett termelnie azokat az erőforrásokat, amelyek lehetővé tették, hogy megvásárolja a vazallus államok szövetségét; a kínai államnak ellenőrzést kellett gyakorolnia ezen erőforrások felett; és, végül, szük­ség volt arra, hogy a vazallus államok belássák: nem fizetődnek ki azok a próbálkozások, hogy a kínai kormány megkerülésével csikarjanak ki erőforrásokat a kínai államtól és gazdaságtól (portyák, hódító hadjára­tok, háborúk vagy egyszerűen csak illegális kereskedelem útján). Annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert a Ming-dinasztiának sikerült kon­szolidálni és kiterjeszteni a nemzetgazdaságot, a XVI. század elejére befelé forduló politikájukkal egyre nehezebben tudták a rendszer sikeres működését biztosítani. Belülről kiterjedt korrupció, magas infláció és nö­vekvő államháztartási deficit gyengítette a rendszert. A válságot súlyos­bították a külső okok: növekvő katonai nyomás, a dzsürcsik (mandzsuk) terjeszkedése északon és az illegális kereskedelem elterjedése, amivel szemben a Mingek adószedői tehetetlenek voltak a délkeleti partokon. Az illegális árucserét bonyolító fegyveres kínai és japán kereskedők megjelenését a japán hadvezérek is aktívan támogatták, akik a jövedel­mező kínai kereskedelemből finanszírozták egymás elleni háborúikat. A fokozódó pénzügyi nehézségek miatt a Ming-dinasztiának vissza kellett fognia az ajándékdiplomáciát, és elvesztette a déli partok feletti katonai ellenőrzést. így megint a magánkereskedelem lett a gazdasági csere fő eszköze a régióban.28

Az egymást erősítő belső hanyatlás és a külső nyomások végül súlyos társadalmi konfliktusokat robbantottak ki Kínában. Mivel a birodalom jóformán kormányozhatatlanná vált, a Mingek úgy próbálták megoldani a válságot, hogy adóreformokkal és a virágzó magánkereskedelem kihasználásával enyhítettek a paraszti terheken. A robotmunkát és a ter­ményadót – amelyeket a lázadó parasztok különösen nehezményeztek -egyszeri, ezüstben fizetendő adóval helyettesítették. Az elértéktelenedett papírpénzt felváltotta az egységes, stabil valutának számító ezüstpénz. Hogy növeljék az ezüstbehozatalt, az 1560-as években feloldották a dél­kelet-ázsiai kereskedelem korlátozását, és megadóztatták az engedéllyel kereskedő tengerjáró hajókat.29

A pénzügyi és kereskedelmi politikában bekövetkezett változást a tengeren túli kereskedelemből származó jelentős ezüstbehozatal ösztö­nözte, kezdetben Japánból (Japán volt a régió fő ezüstszállítója), majd Európából és Amerikából.30 Noha az ezüst, amelyet spanyol hajók szál­lítottak az amerikai kontinensről Manilán keresztül Kínába, valamelyest enyhítette a pénzügyi válságot, a Ming-dinasztiát teljes anyagi csődbe juttatta a Japán ellen vívott költséges háború az 1590-es években, majd pedig a mandzsuk általános támadása az 1610-es években. Mindehhez hozzájárult még az udvaron és az adminisztráción belüli általános kor­rupció. A Japánban bevezetett kereskedelmi korlátozó intézkedések és az európai ezüstszállítmányok jelentős megcsappanása mérték az utolsó csapást a Ming-dinasztiára az 1630-as és 40-es években. Miután az ezüst nagyon megdrágult, a kormány kénytelen volt növelni a parasztság adóterheit, ami társadalmi robbanáshoz vezetett. Újult erővel törtek ki a parasztfelkelések, és általánossá vált a birodalmon belüli zűrzavar, ami 1644-ben a Ming-dinasztia összeomlásához vezetett.31

Ahogy a Csing-uralom konszolidálódott, az új uralkodók felelevenítették a korai Ming-elődök politikáját, amely a hazai kereskedelmet preferálta a külföldivel szemben. 1661 és 1683 között a Csing-uralkodók ismét meg­tiltották a tengeri magánkereskedelmet, és a felperzselt föld taktikájával a „senki földjévé" változtatták Kína délkeleti tengerpartját, amely korábban összekötötte Kínát a világpiacokkal. A „hídszerep" helyett ez a vidék a két világ elkülönülését volt hivatott demonstrálni. A kereskedelem tilalmát végül 1683-ban feloldották, de szigorúan korlátozták a hajóépítést, sza­bályozták a kereskedelmi hajók méretét és súlyát, és megtiltották, hogy lőfegyvereket helyezzenek el a fedélzeten. Ezzel új korszak kezdődött, amikor a kereskedelem legális volt ugyan, de a tengerparti Kína elvesz­tette törékeny autonómiáját. Ráadásul 1717-ben a kínai alattvalóknak ismét megtiltották, hogy magánszemélyként a tengeren túlra utazzanak, 1757-ben pedig Csüancsou lett a külföldi kereskedelem egyetlen legális kikötője, ami közel egy évszázadra megpecsételte az egész délkeleti partvidék sorsát.32

Miközben ekképp korlátozták a külkereskedelmet, a határvidékek integrálása nemcsak a nemzeti piac nagyságát növelte, hanem csök­kentette a birodalom védelmi költségeit, amelynek áldásaiból, hála a Csing-uralkodóknak, a lakosság is részesült alacsony és stabil adók formájában. A kiszámítható és alacsony adók mellett az állam komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy felszámolja vagy legalábbis csökkentse a korrupciót és az adókerülést. Az egész birodalomra kiterjedő földmérések készültek, pénzügyi reformokat dolgoztak ki, és hatékonyabbá tették az információgyűjtést. Ugyanilyen fontos volt a birtokok újraelosztásának és kisajátításának felkarolása. Hogy a Han földesurakkal szemben konszo­lidálják hatalmukat, az első Csing-uralkodók bátorították a nagybirtokok feldarabolását és azt, hogy a szerződéses munkások bérlőkként művel­hessék a földet. Ugyanakkor lehetővé tették a földek kisajátítását, hogy az adók emelése nélkül erősítsék pénzügyi bázisukat.33

A földbirtoklás dupla „demokratizálása" – egyfelől a nagybirtokok feldarabolása, másfelől a kisajátítások támogatása révén – komoly feladatokat rótt az államra, mert szükségessé tette az öntözőrendszer karbantartását és kiterjesztését. Ahogyan a befolyásos hivatalnok, Csen Hung-mou megjegyzi:

Amikor szegény emberek új területeket vonnak művelés alá, az ad­minisztráció feladata, hogy segítséget nyújtson, és gondoskodjon a helyi öntözőrendszerek megfelelő állapotáról és fejlesztéséről. Ha a helyi közösség nem tudja megfizetni ennek költségeit, akkor hivata­los forrásokból kell előteremteni a hiányzó összeget.34

A kormányzat tevékeny szerepe a mezőgazdaság, az öntözőrendszer és a vízi szállítás fejlesztésében integráns része volt a Csingek politikájá­nak, akik ekképpen igyekeztek csökkenteni a gazdasági fejlődés térbeli és időbeli egyenlőtlenségeit. Ahogyan már korábban megjegyeztük, a régiók közötti egyenlőtlenségeken az uralkodók úgy próbáltak segíteni, hogy ösztönözték a belső perifériák gazdasági felemelésére irányuló piaci tendenciákat. Idetartoztak: a ritkán lakott területek felé irányuló migráció támogatása információ, infrastruktúra és kölcsönök formájában; az új termények és kézművestechnikák elterjesztésének gyakorlata; ko­moly infrastrukturális beruházások, hogy lakhatóvá tegyék az ökológiai peremterületeket; és a szegényebb területeket pártoló földadóztatási politikák.35

A Csing-kormány emellett jelentős intézkedéseket tett annak érdeké­ben, hogy leküzdjék az időszakos éhínséget. Ennek a politikának a köz­ponti eleme a nagy gabonatároló rendszer kibővítése és központosítása volt, amely korábban nem látott méreteket öltött. A Csing-kormány nem kevésbé, sőt még jobban támaszkodott a piaci mechanizmusokra, mint elődei, hogy etetni tudja Kína óriási és gyorsan növekvő lakosságát. Felülmúlta azonban őket abban, hogy a gabonatárolók segítségével meg tudta védeni a lakosságot a gabonapiac ingadozásaitól: a bőség idején ugyanis a kormány olcsón megvette és felhalmozta a gabonát, amit aztán a piaci ár alatt „adott vissza" a rászorulóknak ínség és szokatlanul magas árak idején. A helyi gabonatárolók forgalmát magas rangú hivatalnokok ellenőrizték. Nekik kellett biztosítaniuk, hogy az egyes tárolók meg tudjanak birkózni az árak szélsőséges ciklikus ingadozása által kiváltott élelmezési problémákkal.36

A fenti politikák együttes eredménye olyan figyelemre méltóan hosszú béke, prosperitás és demográfiai növekedés lett, hogy Smith joggal nevezhette a XVIII. századi Kínát a gazdagság „természetes" útja min­taképének. De hasonló inspirációt jelentett ekkor Kína a felvilágosodott abszolutizmus, a meritokrácia és a mezőgazdasági alapú nemzetgaz­daság híveinek. Noha egyetlen XVIII. századi kínai gondolkodó sem ragadta meg teoretikusan az önérdekű vállalkozás hozzájárulását a nemzetgazdasághoz, jegyzi meg Rowe, a fent idézett Csen Hung-mou éppúgy az uralom eszközének tekintette a piacot, mint Smith, Hobbes, Locke és Montesquieu.

Csen nem habozik a profitszerzés motívumához folyamodni, hogy meg­nyerje a helyi lakosság támogatását különböző fejlesztési projektjeihez, mint például új utak építése, új árucikkek bevezetése a helyi exportba, közösségi gabonatárolók létesítése stb. És valóban, Csen megfogalma­zása nem sokban különbözik Adam Smith „láthatatlan kezétől", amikor azt állítja, hogy ezek a projektek „mindenki számára hasznot hoznak […], éppen úgy, mint amennyire az egyéneknek hasznosak".37

Sem Csen, sem kínai kortársai „nem vetették el azonban a társadalmi harmónia konfuciuszi eszményét egy korlátok nélküli piaci harc kedvé­ért […], amelyet a laissez faire politikája volt hivatott alátámasztani".38 Noha Smith maga nem volt konfuciánus, a Csing-kormány fejlesztési politikája, amely prioritást adott a mezőgazdaság fejlesztésének, a földek felosztásának és kisajátításának, a hazai piac konszolidációjának és kiterjesztésének, éppen megfelel az általa A nemzetek gazdagságában javasolt fejlődési programnak.39

A fejlődés Csen- és Csing-féle koncepciójával nem az a baj, hogy elutasítja a laissez faire keretpolitikáját, hanem az, hogy nem ismerte fel időben a kínai partokat fenyegető, közelgő vihart. Mint ahogyan Smith, ők sem látták, hogy a látszólag „természetellenes" európai út a gaz­dagsághoz a kreatív pusztítás olyan folyamatán keresztül formálja át a világot, amelyre nem volt precedens a világtörténelemben. „Az európai hajók – írja McNeill – tulajdonképpen kifordították önmagából Eurázsiát. A tengeri határ váltotta fel a sztyeppe határát, ahol korábban megjelentek az idegenek, és elkezdődött az ázsiai államok és népek autonómiájá­nak a felmorzsolása."40 Ha Smith – aki a közelgő vihar epicentrumában ült – nem látta előre ezt a fejleményt, megbocsáthatjuk Csennek és a Csingeknek, hogy nem ismerték fel a közelgő veszélyt. Amit velük együtt sok mai kortárs is elmulaszt látni, az éppen a kapitalista és a nem kapi­talista piaci alapú fejlődés közötti alapvető különbség.

Kapitalisták a nem kapitalista piacgazdaságban

„A világ leghosszabb életű államának" kialakulásával foglalkozó klasszi­kus tanulmányát Elvin azzal a tézissel zárja, hogy Kína a tartós egyen­súlyi helyzetben való megrekedését az óriási nemzeti piac sikeres kiala­kításának köszönheti. A termelés és a népesség gyors növekedése miatt minden erőforrás szűkösen állt rendelkezésre, leszámítva a munkaerőt, ami egyre jobban megnehezítette a jövedelmező újításokat.

"Mivel a mezőgazdaságban csökkent a felesleg, és így csökkent az egy főre eső jövedelem és az egy főre eső kereslet, mivel olcsóbbá vált a munkaerő, miközben drágultak az erőforrások és a tőke, és végül mivel a gazdálkodási és szállítási technológiák olyan jók voltak, hogy nem érte meg egyszerű, vagyis kevésbé tőkeigényes fejlesz­téseken gondolkodni, a racionális stratégia mind a parasztok, mind pedig a kereskedők számára az volt, hogy ne munkát megtakarító gépeket találjanak fel, hanem takarékoskodjanak jobban az erőfor­rásokkal és az állótőkével. Az óriási, de csaknem statikus piacok nem hoztak létre olyan szűkületet a termelési rendszerben, amely ösztönözte volna a kreativitást. Amikor nőtt az időszakos hiány, az olcsó szállításon alapuló kereskedelem sokoldalú alkalmazkodó­képessége gyorsabb és biztosabb megoldást jelentett, mint egy új gép feltalálása. Ezt a helyzetet úgy írhatjuk le, mint a „magas szintű egyensúly csapdáját".41

A leírás némileg kétértelmű abban a tekintetben, hogy pontosan mikor került bele Kína a magas szintű egyensúly csapdájába. Elvin minden­esetre tesz két megállapítást, amelyek segítenek tisztázni ezt a kétér­telműséget, illetve meghatározzák a Ming- és a korai Csing-dinasztiák alatti piaci alapú fejlődés természetét. Az első állítás, hogy a jobbágyság és a jobbágyi földbérlet eltűnése a Csing-korban egy „lényegét tekintve új típusú agrártársadalom kialakulásához vezetett". Elvin másik fontos megállapítása, hogy a „technológiai újítások és találmányok a 800 és 1300 közötti időszakban olyan óriási változásokat eredményeztek, hogy az eredményt helyesen csak »forradalomként« írhatjuk le. Ezután a kínai növekedés lelassult, nemcsak a felgyorsuló Európához képest, hanem a saját korábbi teljesítményének viszonylatában is."42

Az 1300 előtti kínai fejlődés túlmegy a jelen vizsgálódás keretein. Elegendő itt annyit megjegyezni, hogy a rendelkezésre álló bizonyíté­kok, beleértve Elvin adatait, hihetővé teszik Christopher Chase-Dunn és Thomas Hall azon állítását, hogy a kapitalizmus „elsőként csaknem" a Song-kori Kínában született.43 Ahogyan korábban megjegyeztük, azok a tendenciák, amelyek a „hosszú" tizenhatodik században váltak jellem­zővé az európai kapitalista útra, Kínában jelen voltak már a Song- és a Yuan-uralom alatt. Bárhogyan legyen is, a kínai növekedés lelassulását 1300 után úgy értelmezhetjük, mint az ország első megrekedését a ma­gas szintű egyensúly csapdájában – ahogyan Smith, úgy tűnik, maga is ezt teszi, amikor megjegyzi, hogy Kína talán már jóval Marco Polo ideje előtt elnyerte mindazt a gazdagságot, amit törvényeinek és intézménye­inek természete megenged számára.44

Ez az értelmezés azonban ellentmond annak a figyelemre méltó gaz­dasági növekedésnek, amit Sugihara a XVIII. századi „kínai csodának" nevez. Sugihara egy precedens és párhuzam nélküli kelet-ázsiai ipari forradalom okának és egyben hatásának tulajdonítja az ember-föld arányának alapvető különbségeit a kelet-ázsiai és a nyugat-európai centrumok között 1800 előtt. Mivel a kelet-ázsiai államok – válaszul a természetes erőforrások korlátaira (különösen a földhiányra) – számos munkaigényes intézményt és munkaintenzív technológiát fejlesztettek ki, a lakosságnövekedés nem az életszínvonal romlásával, hanem éppen ellenkezőleg, annak szerény emelkedésével járt együtt. A malthusi kor­látok megkerülése különösen figyelemreméltó volt Kínában, amelynek lakossága korábban már több ízben elérte a 100-150 milliós „plafont", ám utána csökkeni kezdett, míg 1800-ra csaknem 400 millióra nőtt. „Ez nyilvánvalóan határkövet jelentett a világ demográfiájában, és a világ GDP-jére gyakorolt hatása messze felülmúlta a brit posztindusztriális forradalmat, amely 1820-ban a világ GDP-jéből kevesebb mint 6%-kal részesedett." A „kínai csoda" megismétlődött Japánban kisebb területi skálán, ahol kevésbé robbanásszerű népességnövekedés zajlott le, mint Kínában, de jelentősebb volt az életszínvonal-növekedés.45

1. ábra Kombinált GDP a világ GDP-jének arányában

(GDP az 1990-es nemzetközi Geary-Khamis millió dollárban, Maddison (2007) alapján)

 

810_gdp.jpg

 

 

Amint azt az 1. ábra mutatja, a brit ipari forradalom kezdete óta még legalább fél évszázadig nőtt Kelet-Ázsia részesedése a világ GDP-jéből. Ha Kína már 1300 táján vagy még korábban megrekedt az egyensúly­csapdában, mivel magyarázzuk a gazdaság eme új fellendülését? Vajon a Ming- és a korai Csing-uralkodók állam- és nemzetgazdaság-építő tevékenysége és a korai Csing-időszakban kialakuló „új típusú agrártár­sadalom" semmit nem tett azért, hogy kiszabadítsa Kínát a magas szintű egyensúly csapdájából?

Három szempont segíti a kérdések megválaszolását. Először, a munka-intenzív gazdasági növekedésnek az a tendenciája, hogy megreked a magas szintű egyensúly csapdájában, nem zárja ki egy még magasabb egyensúly elérését, ami változásokat igényel a földrajzi és intézményes környezetben, amelybe a gazdaság beleágyazódik. Másodszor, a XVIII. századi kínai gazdasági „csoda" a legjobban úgy értelmezhető, mint egy magas egyensúlyi helyzetből egy még magasabb egyensúly felé való elmozdulás, amelyet elsősorban éppen a földrajzi és intézményes kör­nyezet változásai motiválnak, a Ming- és a Csing-uralkodók politikájának köszönhetően. Harmadszor, eme felfelé mutató elmozdulás ellenére a piaci alapú fejlődés Kínában egészen más irányba mutat, mint Európá­ban: vagyis orientációjában kevésbé lett kapitalista.

A piaci alapú fejlődés kapitalista jellegét nem a kapitalista intézmények vagy a berendezkedés határozza meg, hanem az államhatalom viszonya a tőkéhez. Akármennyi kapitalistát hozzá lehet adni a piacgazdasághoz, attól még a piacgazdaság nem-kapitalista marad, ha az osztályérdekeik­nek nem rendelik alá az államot.46 Fernand Braudel maga is a császári Kínát említi, mint a legalkalmasabb példát, annak a feltevésének az igazolására, hogy a piacgazdaságot el kell választani a kapitalizmustól. Kína nemcsak egy „szilárd alapokon álló piacgazdasággal rendelkezett […], helyi piaci láncok sokaságával, kézművesek és utazó kereskedők népes táborával, forgalmas vásárlóutcákkal és városi központokkal", ha­nem a Sanhszi tartomány kereskedői és bankárai, valamint a Fucsienből és más déli tengerparti tartományokból származó kínaiak, akik megte­remtik a tengerentúli kolóniákat, sok rokon vonást mutatnak azokkal a kereskedő közösségekkel, akik a XVI. századi Európa legfontosabb kapitalista szerveződéseit alkották. És mégis, az állam „tagadhatatlan ellenszenve minden olyan egyén iránt, aki »abnormálisan« gazdaggá vált", azt jelentette, hogy „nem jöhetett létre kapitalizmus, csak bizonyos világosan körülhatárolt csoportokon belül, akiket az állam támogatott és ellenőrzött, és akik többé-kevésbé az állam kegyének köszönhették a létezésüket".47

Braudel eltúlozza annak mértékét, hogy mennyire voltak kiszolgáltatva egy ellenséges állam kénye-kedvének a Ming- és a Csing-kor kapitalistái, hogy a korábbi dinasztiákról ne is beszéljünk. Ennek ellenére igaz, hogy Kelet-Ázsiában nem találunk párhuzamot az Európában egyre erősebbé váló államokra, amelyek azonosulnak a kapitalizmus céljaival – kezdve az olasz városállamoktól a holland protonemzetállamig, illetve egészen a brit nemzetállamig, amely ekkor kezdte kiépíteni az egész világra ki­terjedő tengeri és territoriális birodalmát. Ez a sorozat különbözteti meg mindenekelőtt kapitalistaként az európai fejlődési utat. És fordítva, az a tény, hogy ennek a sorozatnak nincsen kelet-ázsiai párhuzama, mutatja meg a legvilágosabban, hogy a piaci alapú fejlődés a Ming- és a korai Csing-korszakban Kínában és egész Kelet-Ázsiában végig nem-kapita­lista maradt. Ezzel a fejleménnyel szorosan összefügg a teljes hiánya mindennek, ami csak távolról is emlékeztetne az európai államokra jel­lemző szakadatlan fegyverkezési versenyre és a tengerentúli területi ter­jeszkedés folyamatos „kényszerére". R. Bin Wong írja a következőket:

Európa kereskedelmi gazdagságának jó részét lecsapolták rászoruló kormányaik, akik állandóan növelni akarták bevételeiket, hogy fizetni tudják a háborúskodás egyre növekvő költségeit. Mind az európai kereskedők, mind pedig a kormányaik profitáltak ebből a komplex viszonyból: az előbbiek mesés profithoz jutottak, az utóbbiak meg­kapták az annyira szükséges állami adókat. A késő császárkori kínai állam nem alakított ki ilyenfajta, kölcsönösen függő viszonyt a gazdag kereskedőkkel. Mivel az állam nem tapasztalt olyan pénzügyi nehézségeket, mint az európai államok a XVI. és a XVIII. század között, a kínai hivatalnokoknak kevesebb okuk volt arra, hogy új pénzügyi formákon, nagy kereskedelmi kölcsönökön vagy az állam-és magánadósság koncepcióján gondolkodjanak.48

Kínán belül a nemzetgazdaság szerves részeiként óriási üzleti szerve­zetek alakultak ki, amelyek a kereskedelmi közvetítők és alvállalkozók kiterjedt hálózatát ellenőrizték. De még a távolsági kereskedelembe való bekapcsolódás is jóval könnyebb és hozzáférhetőbb volt az ország minden lakosa számára, mint Európában.49 Ennek eredményeképpen a kínai kapitalisták alárendelt társadalmi csoportot alkottak, és kevés lehetőségük volt arra, hogy alárendeljék az általános érdeket a saját osztályérdekeiknek. És valóban, a kelet-ázsiai kapitalizmus fejlődésére nem a centrumokban mutatkozott a legjobb esély, hanem a rendszeren belüli réseken, az országok külső peremén. Ennek a fejlődésnek a legkitűnőbb példája a tengeren túli kínai diaszpóra, amelynek rugalmas­ságára és tartós gazdasági jelentőségére kevés párhuzamot találunk a világtörténelemben. A Mingek korlátozásai, periodikus irányváltások és a moszlimokkal és más riválisokkal való versengés ellenére a tengerentúli kínai diaszpóra kivételes profltot termelt, és állandó bevételt biztosított a helyi kormányoknak és rendszeres pénzforrást a kínai tengerparti területeknek.50

A XVII. századi átmenet a Mingből a Csing-uralomba olyan feltételeket teremtett, amelyek hasonlítottak ahhoz, ami ekkortájt ment végbe Euró­pában: a Cseng-család kiépített egy, a hollandéhoz hasonló kereskedelmi birodalmat. Európai hadihajók és lőfegyverek segítségével a Csengek megszabadultak portugál versenytársaiktól, sikeresen szálltak szembe a Ming adóbeszedőkkel és tengeri erőkkel, megszerezték a selyem- és kerámiakereskedelem monopóliumát, és kiépítettek egy Kuangtungtól és Fucsientől Japánig, Tajvanig és Délkelet-Ázsiáig terjedő óriási be­folyási övezetet. 1650-re létrehoztak egy rebellis államot Kína délkeleti partvidékén. Miután a szárazföldön nem tudták legyőzni a mandzsukat, 1662-ben visszavonultak Tajvanra, ahonnan elűzték a hollandokat, és megalapították a saját királyságukat. Ahogyan Csumej Ho megállapítja: „a Csengeknek legalább olyan hatékony kereskedelmi és információs hálózattal kellett rendelkezniük, mint fő ellenfeleiknek, a mandzsuknak és a hollandoknak […]. És valóban, a Cseng-szervezetben találunk a VOC-hoz hasonló közös vonásokat."51

Ugyanennyire fontos, hogy a Csengek jelentős szerepet játszottak a dinasztikus átmenetben is. A dinasztikus harc kezdeti szakaszában a Cseng-család a Mingek fontos és elismert szövetségese volt. A család több tagja szolgált hivatalnokként vagy hadvezérként a Mingek hadse­regében. Miután a Csing-hadsereg 1647-ben megjelent Fucsienben, Cseng Cse-hung megkísérelt átállni a Qingek oldalára. Terve azonban balul ütött ki, mert a Csingek bebörtönözték és végül kivégezték. Ennek ellenére Cseng Cseng-kung alatt a Csengek hatalma újból megerősö­dött. Az 1660-as és 70-es években a tajvani rezsim de facto független királyságként funkcionált, hűbéri adókat szedett, és önállóan kereskedett a spanyolországi Fülöp-szigetekkel, a Rjúkjú Királysággal és Délkelet­Ázsia számos más királyságával. Cseng Cseng-kung utóda, Cseng Jing többször elutasította a Csingeknek a félautonóm státusz elismerésére tett ajánlatát, és helyette azt javasolta, hogy a Csingek vazallus államként ismerjék el Tajvant a koreai és a rjúkjúi precedens alapján. A Kanghszi császár azonban ragaszkodott ahhoz, hogy „a tajvani tolvajok fucsieniek. Tajvan nem hasonlítható Koreához és Rjúkjúhoz." A Cseng-rezsimet végül az 1683-ban elszenvedett katonai vereség törölte el.52

A Cseng és a holland kereskedelmi birodalmak összehasonlítását eltérő sorsuk különösen tanulságossá teszi. Az európai kontextusban a hollandok élen jártak az európai államok közötti hatalmi egyensúly intézményesítésében; abban, hogy a kapitalista réteg megerősödött ezekben az államokban; és a tengerentúli területekért folytatott államközi verseny fokozódásában. Kelet-Ázsiában éppen ellenkezőleg: a Cseng-birodalom bukása utat nyitott a kínai kereskedők lefegyverzésének, a nemzetgazdaság-építés folyamatának, mind a Csing-kori Kínában, mind pedig a Tokugawa-kori Japánban, és a tengerentúli kínai hatalom meredek hanyatlásának a régió territoriális államaival szemben. Aho­gyan Kenneth Pomeranz megjegyzi, a Cseng-birodalom „tanulságos példája annak, hogy ha van is az európai fegyveres kereskedelemnek és gyarmatosításnak ázsiai párhuzama, az nem volt normális része a kínai államrendszernek".53

Annak ellenére, hogy a Csing-kori Kína és a Tokugava-kori Japán komoly sikereket könyvelhetett el a kelet-ázsiai ipari forradalom előmoz­dításában és, ahogyan fentebb megmutattuk, a kelet-ázsiai részesedés világtermelésbeli növelésében, Sugihara is elismeri, hogy a két ország befelé tekintő politikája eredményeképpen a XVIII. század elejétől jelen­tősen csökkent a kereskedelem az ázsiai országok között.54 Ami ennél is rosszabb, olyan politikai űrt hagytak Délkelet-Ázsia tengerein, amelyet a lefegyverzett kínai kereskedők vajmi nehezen tudtak betölteni. Ezt a vá­kuumot aztán fokozatosan betöltötték az európai államok, társaságok és kereskedők, akiknek dominanciája a XVIII. és a XIX. század fordulójától gyorsan nőtt a délkelet-ázsiai tengereken. Ebben a tekintetben különö­sen kritikusnak bizonyult a Csing-dinasztia belső szétesése és a kínai hajóépítő-ipar és navigációs technika hanyatlása abban az időszakban, amikor Európa gyors sikereket ért el mindkét területen.55

Ebben a tekintetben mindenképpen érvényes Smith értékelése, amely szerint a kiterjedtebb külkereskedelem Kína nemzeti érdekeit szolgálta volna („különösen akkor, ha annak jelentős része kínai hajókon bonyo­lódott volna"),56 elsősorban a nemzetbiztonság szempontjából – vagyis hogy Kína képes legyen arra, hogy ellenőrizze a fokozódó európai nyomást a tengereken, és szükség esetén szembe tudjon szállni vele. Legalább egy évszázadig azonban a Csingek számára a fő problémát az északnyugati határok, illetve a Han Kína feletti uralom biztosítása jelentette, ahol a külföldi hódítóknak tekintett mandzsuk uralmának legitimitása sokáig bizonytalan maradt. Ilyen körülmények között az, hogy nagy pénzeket invesztáljanak a hajóépítésbe, a navigációba és a tengeri szállítókereskedelembe, a legjobb esetben luxusnak, a legrosz-szabb esetben pedig a birodalmi „túlterjeszkedés" legbiztosabb útjának tűnhetett. Ráadásul minek kockáztattak volna egy ilyen túlterjeszkedést, amikor az európaiak ádázul küzdöttek egymással azért, hogy ezüstöt szállíthassanak Kínába, cserébe a kínai árucikkekért? Hála Kína nagy versenyképességének a selyem, a porcelán és a tea exportjában, va­lamint Kína „ezüstéhségének", amelynek eredményeképpen az ezüst árszintje Kínában a duplája volt a világ más részein uralkodó áraknak, a

XVI.-tól a XVIII. századig az „Újvilág" ezüstjének háromnegyede Kínába vándorolt.57 Kína önközpontú fejlődésének sikere tükrében – amely bá­mulatba ejtette az európaiakat is – érthető, hogy a Csingek nem figyeltek fel az új, fenyegető hatalomra, amelyet az agresszív tengeri „barbárok" hoztak el a régióba.

Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy Kelet-Ázsiából hiányzott az európai fejlődési útra jellemző összhang a militarizmus, az iparosítás és a kapitalizmus között, amely ösztönözte az expanziót, és amelyet egyúttal fenntartott a szüntelen tengerentúli területi terjeszkedés. Ennek köszönhetően a kelet-ázsiai államok jóval hosszabb békeidőszakokat élvezhettek történelmük folyamán, mint az európaiak, és Kína mint a világ legnagyobb piacgazdasága konszolidálhatta a helyzetét. És mégis, a ten­gerentúli terjeszkedésből és az európai stílusú fegyverkezési versenyből való kimaradás végeredményben kiszolgáltatta Kínát és az egész kelet­ázsiai rendszert a terjeszkedő európai hatalmak katonai támadásának és az európai rendszerbe történő erőszakos betagozásnak.

Bekebelezés és hibridizálás

Kelet-Ázsia bekebelezése az európai rendszerbe és az 1. ábrán látható csökkenő részesedése a világtermelésből elsősorban nem a nyugati és kelet-ázsiai, különösen kínai gazdasági vállalkozások közötti verseny eredménye. Szemben Marx és Engels azon állításával, hogy az olcsó árucikkek jelentették a „nehéztüzérséget", amellyel az európai burzsoá­zia szétzúzta a Kínai Falat,58 a brit kereskedőket és termelőket komoly kihívás elé állították kínai versenytársaik azután is, hogy a brit hadihajók nyomására visszavonták azokat a kormányrendeleteket, amelyek koráb­ban védték a kínai nemzetgazdaságot. Igaz, hogy az 1830-as évektől a brit pamutáruk importja valóban tönkretette a kínai gazdaság néhány szektorát és régióját, de a vidéki piacokon a brit pamutruha soha nem tudott versenyezni az erősebb kínai ruhával. Ráadásul amint a külföldi import kiszorította a pamutfonál kézi fonását, az olcsóbb, gépek által elő­állított fonál új ösztönzést adott a házi szövőiparnak, ami nemcsak hogy megőrizte korábbi pozícióit, hanem fejlődésnek is indult.59 Azok a nyugati vállalatok, amelyek fióküzemeket létesítettek Kínában, soha nem tudtak behatolni az ország óriási belső területeire, és szükségük volt a kínai kereskedőkre, hogy be tudják szerezni a nyersanyagot, illetve eladhassák a termékeiket. Igaz, hogy a nyugati termékek és üzletek több iparágban diadalmaskodtak, de a vasutat és a bányászatot leszámítva a kínai piac általában frusztrációt jelentett a külföldi kereskedőknek.60

Ahelyett, hogy lerombolta volna a kapitalizmus „bennszülött" formáit, Kína bekebelezése a Nagy-Britannia által vezetett kapitalista gazdaság struktúráiba serkentően hatott a kínai kereskedőközösségekre, akik a Kína-központú hűbéri adózó rendszer réseiben tudtak megkapaszkodni és fejlődésnek indulni. Ahogyan az ópiumháborúk és a belső felkelések hatására a Csing-udvar egyre inkább elvesztette az ellenőrzést az áruk és emberek mozgása felett, úgy sokasodtak a jövedelmező lehetőségek a kereskedőközösségek számára. Az ópiumkereskedelem volt a lehető­ségek egyik fő forrása; de a legnagyobb lehetőséget a „kulikereskedelem" biztosította – a szerződéses munkások toborzása és szállítása a tenge­ren túlra, valamint a Kínába küldött jövedelmekhez kapcsolódó pénzügyi tranzakciók. A kulikereskedelem teremtette meg nemcsak a kereskedők, hanem az olyan kikötővárosok gazdagságát, mint Szingapúr, Hong Kong, Penang és Makaó, amelyek privilegizált „konténerei" lettek a kínai kereskedődiaszpóra jólétének. Ennek hatására szerte Délkelet-Ázsiában megerősödtek a kínai települések, és így a tengerentúli kínai tőke több lehetőséghez jutott, hogy profitáljon az eltérő jogállású területeken belüli, illetve közötti kereskedelmi és pénzügyi közvetítésből a régióban.61

A háborúk, felkelések, romló kereskedelmi feltételek és természe­tes katasztrófák által okozott kincstári és pénzügyi nyomás végül rákényszerítette a Csing-udvart, hogy enyhítse a tengeren túli kínaiak tevékenységének ellenőrzését, és kérje a pénzügyi segítségüket. A segít­ség fejében a Csing-udvar hivatalokat és címeket adott nekik, garantálta vagyonuk és Kínában élő rokonaik biztonságát, valamint bekapcsolód­hattak a busásan jövedelmező fegyverkereskedelembe és a kormányzati kölcsönüzletekbe. Ez a „politikai csere" nem mentette meg a Qingeket, de egészen 1911-es bukásukig ez volt a tengerentúli kínai kapitalisták meggazdagodásának fő forrása.62

A XIX. század első felében – írja Joseph Esherick – az ópium volt a „Nyugat egyetlen lehetséges belépőjegye a kínai piacra".63 Britannia esetében sokkal többről van szó, minthogy az indiai ópium brit eladása Kínának elengedhetetlen volt az Indiából Londonba áramló adó transz­ferének biztosításában. Ahogyan a Kelet-India-ház statisztikai osztályve­zetője elmagyarázza nekünk:

India az ópiumexporttal segíti Anglia teával való ellátását. Kína azáltal, hogy ópiumot fogyaszt, megkönnyíti a bevételek mozgását India és Anglia között. Anglia azáltal, hogy teát fogyaszt, ösztönzi a kereslet növekedését az indiai ópium iránt.64

Az ópiumkereskedelem kiterjesztését a kezdetektől az a szükséglet motiválta, hogy növeljék az India és Kína közötti kereskedelmet annak érdekében, hogy megkönnyítsék a „bevételek mozgását" India és Anglia között. Lord Cornwallis, India főkormányzója már 1786-ban rámutatott arra, hogy az India-Kína kereskedelem kiterjesztése elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy legalább részben fizetni lehessen a kínai tea- és selyemexportot Britanniába és más európai országokba, és mindenek­előtt, hogy biztosítani tudják az óriási adótranszfert Bengálból Angliába az átváltásokból származó veszteség nélkül.65 Miután 1813-ban meg­szüntették a Kelet-indiai Társaság monopóliumát az indiai kereskedelem felett, a Társaság megkétszerezte a kínai ópiumcsempészet támoga­tására tett erőfeszítéseit. A szállítmányok gyorsan nőttek – csaknem megháromszorozódtak 1803-13 és 1823-33 között -, és beigazolódott Cornwallis érvelésének helyessége. Egy kortárs beszámolója szerint az ópiumkereskedelemből

a tiszteletre méltó Társaság éveken át óriási bevételhez jutott, és rajtuk keresztül a brit kormány és nemzet is felbecsülhetetlen politikai és financiális előnyöket élvezett. A Nagy-Britannia és Kína közötti kereskedelmi mérleg megfordulása az előbbi javára lehetővé tette, hogy India tízszeresére növelje a brit manufaktúrák termékeinek behozatalát; közvetlenül elősegítette a keleti brit dominancia erő­södését; megtérítette Őfelsége indiai vállalkozásának költségeit; a cserék és teabevételek révén komoly bevételhez juttatta a brit államkincstárat, és évente 6 millió font nagyságú jövedelemmel gazdagította a nemzetet.66

A Kelet-indiai Társaság monopóliumának megszűnése 1833-ban fokozta a versenyt a brit kereskedelem eme busásan jövedelmező üzletágában, és arra buzdította a brit kereskedőket, hogy támogassák az „angol erős kéz" politikáját, és így gyakoroljanak nyomást a kínai kormányra, amely korlátozta az ópiumkereskedelmet. A kínai kormány azonban nemhogy nem engedett a brit nyomásnak, hanem mindent megtett, hogy megszün­tesse ezt a kereskedelmet, amely legalább annyira volt káros és romboló hatású Kína politikai gazdaságára, mint amennyire jövedelmező Britannia számára. Az ópiumcsempészés „leszivárgott" a kínai hivatalnokokig, kiknek korrupciója minden szférában gátolta a hivatalos politika végrehaj­tását, és közvetlenül vagy közvetve táplálta a társadalmi nyugtalanságot. Ugyanakkor a kereskedelem masszívan „elszívta" Kínából az ezüstöt Indiába. Az Indiába szállított ezüst évi 1,6 millió taelről67 1814-24 között évi 5,6 millió taelre nőtt az első ópiumháborút megelőző két évben.68 Amint azt az 1838-as császári rendelet, amely bejelentette a kormány döntését, hogy felszámolja az ópiumkereskedelmet, hangsúlyozta: „Kína hasznos gazdagsága bele fog ömleni a tengeren túli régiók feneketlen mélységébe."69

Azáltal, hogy az energikus és megvesztegethetetlen Lin Cö-hszüt állította az ópiumcsempészet elleni harc élére, a kínai kormánynak nem állt szándékában akadályozni a kereskedelmi lehetőségeket a külkeres­kedelem olyan ágazataiban, mint a selyem-, a tea- vagy a gyapotexport; ezeket továbbra is támogatta. Lin maga világosan megkülönböztette az illegális ópiumkereskedelmet, amelyet kész volt felszámolni a brit kor­mány közreműködésével vagy anélkül, a kereskedelem legális formáitól. Azt kérte a brit kormánytól, hogy támogassa ez utóbbiakat, amelyek helyettesítenék az illegális kereskedelmet.70 Miután Lin nem tudta meg­győzni Britanniát, hogy támogassa a titkos kereskedelem felszámolását a nemzetközi jog és morál nevében, elrendelte a csempészáru lefoglalását és megsemmisítését, valamint az elfogott csempészek bebörtönzését. A kínai területen végrehajtott rendőrakciót a brit parlament „súlyos és gonosz bűnnek" minősítette, az „igazság olyan szörnyű megsértésének", hogy Angliának, úgymond, „szigorú és tagadhatatlan joga az isteni és emberi törvény értelmében", hogy „erőszakkal vegyen elégtételt, ha a békés eszközök nem vezetnének eredményre".71

Nyilvánvalóan más nézeteket vallottak a nemzetközi jogról és morálról Kínában, mint Britanniában. De míg a kínaiak csak a saját országukban akartak törvényt szabni, és érvényt szerezni a jognak, addig a britek jogot formáltak arra, hogy Kínára is rákényszerítsék a saját felfogásukat. Hogy parafrazáljuk Marxot, egyenlő jogok között az erő lesz a döntőbí­ró. Kínának nem volt válasza a felfegyverzett gőzhajóra, amelyik 1841 februárjában egyetlen nap alatt megsemmisített kilenc hadi dzsunkát, öt erődöt, két hadi állomást és egy parti telepet.72 Egy katasztrofális hábo­rú, több súlyos lázadás és egy második, hasonlóan katasztrofális britek elleni háború után (amelyhez ezúttal Franciaország is csatlakozott) Kína alárendelt és egyre inkább perifériális helyzetű tagja lett a globális kapita­lista rendszernek. Kína periferizálódása nem csak annak az eredménye, hogy az európai rendszer bekebelezte a kelet-ázsiait. Legalább ennyire fontos volt a kelet-ázsiai államközi kapcsolatok radikális megváltozása, amelyet siettettek a kínai és japán kísérletek, hogy kövessék az európai fejlődési utat.

Amint Kawakatsu és Hamashita aláhúzzák, Japán modernizációja és terjeszkedése a XIX. század végén és a XX. század elején lényegében nem volt más, mint Japán több évszázados erőfeszítésének új eszkö­zökkel történő folytatása, hogy saját magát helyezze a kelet-ázsiai hűbéri adózó rendszer középpontjába.73 Mindazonáltal a rendszer kontextu­sában bekövetkezett változás radikálisan megváltoztatta az államközi verseny természetét, amely a Tokugava- és Csing-rezsimek konszolidá­ciója óta jellemezte a kelet-ázsiai rendszert. Ebben az új kontextusban a Kelet-Ázsián belüli államközi verseny elválaszthatatlan lett azoktól a próbálkozásoktól, hogy felzárkózzanak a nyugati szakértelemhez az áru­termelő iparban, amelynek modernizálása (Kelet-Ázsiában nem kevésbé, mint Európában) szorosan összekapcsolódott a hadiipar fejlesztésével. A kelet-ázsiai rendszer így „internalizálta" a fegyverkezési versenyt, amely már régóta az európai rendszer egyik meghatározó jegye volt.74

Az iparosítási erőfeszítések – közel 25 évvel a kezdeményezésük után – hasonló gazdasági eredményeket hoztak Kínában, mint Japánban. Az 1894-es kínai-japán háború előestéjén „még nem volt kirívó különbség a két ország modern gazdasági fejlődésének mértékében és eredménye-iben".75 Mindazonáltal Japán katonai győzelme már jelezte a két ország iparosítási projektjének alapvető különbségét. Kínában a fő ágensek a helyi hatóságok voltak, akiknek jelentősen megnőtt a hatalmuk a központi kormányzattal szemben az 1850-es lázadások leverése idején, és akik az iparosítást arra használták, hogy megszilárdítsák a saját autonómiájukat. Japánban ezzel szemben az iparosítás a Meidzsi-restauráció integráns része volt, amely a nemzeti kormány kezében összpontosította a hatal­mat a helyi hatóságok rovására.76

A kínai-japán háború kimenetele elmélyítette a japán és kínai iparosítás útjának divergenciáját. Kína veresége tovább gyengítette a már amúgy is törékeny nemzeti kohéziót, és mélyülő politikai káoszt okozott, aminek következménye lett a szuverenitás további korlátozása, súlyos jóvátételek fizetése, a Csing-rezsim végső bukása, a félszuverén hadiurak növekvő autonómiája, amit a japán invázió és a megújuló polgárháborúk követtek a nacionalizmus és a kommunizmus erői között. Az államhatalom eme katasztrofális összeomlása talán a legfontosabb magyarázat arra, hogy Kínának miért tartott olyan sokáig visszanyerni azt a gazdasági helyet és státuszt, amit a XVIII. században globálisan élvezett.

Ezzel szemben az 1894-es győzelem Kína felett, majd az Oroszország feletti győzelem az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban Japánnak -Akira Iriye szavaival – „előkelő helyet juttatott az imperialista politikai játszmában".77 A kínai területek megszerzése – különösen Tajvan bekebe­lezése 1895-ben, amelyet a Liaotung-félsziget meghódítása követ, majd Japán 1905-ben megkap minden orosz jogot és privilégiumot Dél-Man­dzsúriában, és végül mindennek betetőzéseképpen Kína elismeri a Korea feletti japán fennhatóságot, amelyet 1910-ben gyarmatként annektálnak – értékes előretolt állásokhoz juttatja Japánt, amelyek kiindulópontként szolgálnak a Kína elleni jövendő támadásokhoz, ugyanakkor biztosítják az olcsó élelem, nyersanyag és piacok tengerentúli kínálatát. Ugyanak­kor a Kína által fizetett jóvátétel, amely több volt, mint Japán nemzeti jövedelmének az egyharmada, segített finanszírozni a japán nehézipar fejlesztését, illetve aranystandardra helyezni a japán valutát. Ez javította Londonban Japán hitelét, és így az ország további forrásokhoz jutott, hogy folytassa otthon az ipari terjeszkedést, illetve a tengerentúlon az imperialista expanziót.78

A japán és kínai fejlődési út bifurkációja az 1930-as években kulminált, amikor Japánnak sikerült elhomályosítani Britanniát, és domináns hata­lommá válni a régióban. Miután 1931-ben Japán megszállta Mandzsúriát, 1935-ben elfoglalta Észak-Kínát, 1937-től pedig megkezdte Kína teljes invázióját, és sikerült meghódítania Belső-Ázsia és Délkelet-Ázsia nagy részét, úgy tűnt, hogy az országnak végre sikerül elérnie az oly régóta áhított célt, s Kína helyett Japán lesz a délkelet-ázsiai régió centruma. A japán kísérlet a regionális szupremáciára azonban nem volt fenntartható. Miután holtpontra jutott a 15 éves háború Kínával (1931-1945), és, vála­szul Pearl Harborra, megjelent a régióban az Egyesült Államok vezette pusztító erő, Japán beleroppant abba, amit az imperiális túlterjeszkedés klasszikus példájának nevezhetünk. Japán veresége után a Kínai Nép­köztársaság kikiáltása kérdőjelezte meg a nyugati hegemóniatörekvé­seket a kelet-ázsiai dominanciáért vívott küzdelemben, amely azóta is alakítja a trendeket és történéseket a régióban.

A cikk a Japan Focus című elektronikus újságban jelent meg 2008. január 10-én.

Irodalom

Abu-Lughod, Janet. 1989. Before European Hegemony: The World System A.D. 1250-1350. New York, Oxford University Press.

Arrighi, Giovanni. 1994. The Long Twentieth Century: Money, Power and the Origins of Our Times. London: Verso.

Arrighi, Giovanni. 2007. Adam Smith in Beijing: Lineages of the Twenty-First Century. London and New York: Verso

Arrighi, Giovanni, Po-keung Hui, Ho-Fung Hung and Mark Selden. 2003. "Historical Capitalism, East and West." In G. Arrighi, T. Hamashita and M. Selden, eds. 2003. The Resurgence of East Asia. 500, 150 and 50 Year Perspectives, pp. 259-333. London and New York: Routledge.

Arrighi, Giovanni and Beverly J. Silver. 1999. Chaos and Governance in the Modern World System. Minneapolis, MN: University of Minnesota Press.

Atwell, William S. 1986. "Some Observations on the 'Seventeenth-Century Crisis' in China and Japan." Journal of Asian Studies XLV: 223-44

Atwell, William S. 1998. "Ming China and the Emerging World Economy. C. 1470-1650," Twitchett and Mote, eds. The Cambridge History of China Vol. 8 (2), The Ming Dynasty, pp. 376-416. Cambridge: Cambridge University Press.

Bagchi, Amiya Kumar. 1982. The Political Economy of Underdevelopment. Cambridge, Cambridge Univ. Press.

Bartlett, Beatrice S. 1991. Monarchs and Ministers: The Grand Council in Mid-Ch'ing China, 1723-1820. Berkeley: University of California Press.

Braudel, Fernand. 1982. Civilization and Capitalism, 15th-18th Century, II: The Wheels of Commerce. New York: Harper & Row.

Bray, Francesca. 1986. The Rice Economies: Technology and Development in Asian Societies. Berkeley: University of California Press.

Brooks, Timothy. 1998. The Confusions of Pleasure. Commerce and Culture in Ming China. Berkeley: University of California Press.

Chase-Dunn, Christopher & Thomas Hall. 1997. Rise and Demise: Comparing World-Systems. Boulder, CO: Westview Press.

Chen Ciyu. 1984. On the Foreign Trade of China in the 19th Century and the China-India-Britain Triangular Trade, Essays in Chinese Maritime History, pp. 131-73. Taipei: Sun Yat-sen Institute for Social Sciences and Philosophy, Academia Sinica.

Cipolla, Carlo. 1976. Before the Industrial Revolution. European Society and Economy, 1000-1700. New York: Norton

Coyett, Frederick. 1903 [1675]. Verwaerloosde Formosa. In William Campbell ed. 1903. Formosa Under the Dutch: Described From Contemporary Records, pp. 383-538. London: Kegan Paul, Trench, Trubner.

Cushman, Jennifer Wayne. 1993. Fields from the Sea. Chinese Junk Trade with Siam during the Late Eighteenth and Early Nineteenth Centuries. Studies on Southeast Asia, Southeast Asia Program, Cornell University, Ithaca, NY.

Duus, Peter. 1984. "Economic Dimensions of Meiji Imperialism: The Case of Korea, 1895-1910." In R.H. Myers and M.R. Peattie, eds. The Japanese Colonial Empire, 1895-1945, pp. 128-171. Princeton: Princeton University Press.

Elisonas, Jurgis. 1991. "The Inseparable Trinity: Japan's Relations With China and Korea," in John Hall, ed. The Cambridge History of Japan, Vol. 4, Early Modern Japan, pp.235-300. Cambridge: Cambridge University Press.

Elvin, Mark. 1973. The Pattern of the Chinese Past. Stanford: Stanford University Press.

Esherick, Joseph. 1972. "Harvard on China: The Apologetics of Imperialism." Bulletin of Concerned Asian Scholars IV, 4: 9-16.

Fairbank, John K. ed. 1968. The Chinese World Order. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Fairbank, John K. 1983. The United States and China. Cambridge: Harvard University Press.

Feuerwerker, Albert. 1958. China's Early Industrialization: Sheng Hsuan-Huai 1844-1916 and Mandarin Enterprise. Cambridge: Harvard University Press.

Flynn, Dennis O. and Giraldez Arturo 1995. "Born with 'Silver Spoon': The Origin of World Trade in 1571." Journal of World History 6 (2): 201-11.

Flynn, Dennis O. and Giraldez Arturo. 1999. "Spanish Profitability in the Pacific: the Philippines in the Sixteenth and Seventeenth Centuries" in Dennis O. Flynn, Lionel Frost and A.J.H. Latham, Pacific Centuries: Pacific and Pacific Rim History since the Sixteenth Centuries. London: Routledge.

Freeman-Grenville, G. S. P. 2002. Historical Atlas of Islam. New York: Continuum Publishing Group.

Gao, Weinong. 1993. Zou xiang jinshi de Zhongguo yu ‘chaogong' guo guanxi. (The Relation between China and its Tributary States in Modern Times). Guangdong: Guangdong gaodeng jiaoyu chubanshe.

Gernet, Jaques. 1982. A History of Chinese Civilization. New York: Cambridge University Press.

Greenberg, Michael. 1951. British Trade and the Opening of China 1800-1842. Cambridge, Cambridge University Press.

Guan Luquan. 1994. Songdai Guangzhou de haiwai maoyi (The Guangzhou Sea Trade in the Song Dynasty). Guangzhou: Guangdong renmin chubanshe.

Hamashita, Takeshi. 1988. "The Tribute Trade System of Modern Asia." The Memoirs of the Toyo Bunko XLVI: 7-25.

Hamashita, Takeshi. 1993. "Tribute and Emigration: Japan and the Chinese Administration of Foreign Affairs." Senri Ethnological Studies XXV: 69-86.

Hamashita, Takeshi. 1994. "The Tribute Trade System and Modern Asia." In A. J. H. Latham and H. Kawakatsu, eds. Japanese Industrialization and the Asian Economy, pp. 91-107. London and New York: Routledge.

Hamashita, Takeshi. 1997. "The Intra-Regional System in East Asia in Modern Times." In Katzenstein, Peter. J and T. Shiraishi, eds. 1997, pp. 113-35. Network Power. Japan and Asia. Ithaca: Cornell University Press.

Hamilton, Gary G. and Wei-An Chang. 2003. "The Importance of Commerce in the Organization of China's Late Imperial Economy." In G. Arrighi, T. Hamashita and M. Selden, eds. 2003. The Resurgence of East Asia. 500, 150 and 50 Year Perspectives, pp. 173-213. London and New York: Routledge.

Hao, Yen-p'ing. 1986. The Commercial Revolution in Nineteenth-Century China. Berkeley, CA: California Univ. Press.

Headrick, Daniel R. 1988. The Tentacles of Progress: Technology Transfer in the Age of Imperialism, 1850-1940. London: Oxford University Press.

Ho, Chumei. 1994. "The Ceramic Trade in Asia, 1602-82." In A. J. H. Latham and H. Kawakatsu, eds. Japanese Industrialization and the Asian Economy. London and New York: Routledge.

Hobbes, Thomas. 1968. Leviathan. Edited by C.B. Macpherson. Harmondsworth: Penguin.

Huang, Philip C. C. 1985. The Peasant Economy and Social Change in North China. Stanford, CA: Stanford University Press.

Huang, Ray 1969. "Fiscal Administration During the Ming Dynasty." In Charles O. Hucker, ed., Chinese Government in Ming Times, pp.73-128. New York: Columbia University Press.

Hui, Po-keung. 1995. "Overseas Chinese Business Networks: East Asian Economic Development in Historical Perspective." Ph. D. diss., Department of Sociology, State University of New York at Binghamton.

Hung, Ho-fung. 2001a. "Imperial China and Capitalist Europe in the Eighteenth-Century Global Economy." In Review (Fernand Braudel Center) 24 (4): 473-513.

Hung, Ho-fung 2001b. "Maritime Capitalism in Seventeenth-Century China: The Rise and Fall of Koxinga in Comparative Perspective." Unpublished manuscript. Department of Sociology, Johns Hopkins University.

Hung, Ho-fung. 2004. "Early Modernities and Contentious Politics in Mid-Qing China, c. 1740-1839." International Sociology 19(4): 478-503.

Ikeda, Sato. 1996. "The History of the Capitalist World-System vs. The History of East-Southeast Asia." Review (Fernand Braudel Center) 19 (1): 49-76.

Iriye, Akira. 1970. "Imperialism in East Asia." In J. Crowley, ed. Modern East Asia, pp. 122-50. New York: Harcourt.

Jing, Junjian. 1982. "Hierarchy in the Qing Dynasty." Social Science in China: A Quarterly Journal 3(1): 156-192.

Johnson, Linda Cooke. 1993. Shanghai: An Emerging Jiangnan Port, 1638-1840, Linda Cooke Johnson, ed. Cities of Jiangnan in Late Imperial China, pp. 151-82. Albany: State University of New York Press.

Kasaba, Resat. 1993. "Treaties and Friendships: British Imperialism, the Ottoman Empire, and China in the Nineteenth Century". Journal of World History 4 (2): 213-241.

Kawakatsu, Heita. 1994. "Historical Background." In A. J. H. Latham and H. Kawakatsu, eds. Japanese Industrialization and the Asian Economy, pp. 4-8. London and New York: Routledge.

Kennedy, Paul. 1987. The Rise and Fall of the Great Powers: Economic Change and Military Conflict from 1500 to 2000. New York: Random House.

Lewis, Archibald. 1970. The Islamic World and the West, A.D. 622-1492. New York: Wiley

Lo, Jung-pang. 1969. "Maritime Commerce and its Relation to the Sung Navy." Journal of the Economic and Social History of the Orient XII:57-101.

Mann, Susan. 1992. "Household Handicrafts and State Policy in Qing Times." In J. K. Leonard and J. Watt, eds., To Achieve Security and Wealth: The Qing State and the Economy, pp. 75-96. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Marx, Karl, and Frederick Engels. 1967. The Communist Manifesto. Harmondsworth: Penguin.
Mathias, Peter. 1969. The First Industrial Nation: An Economic History of Britain 00-1914. London: Methuen.

McNeill, William. 1982. The Pursuit of Power: Technology, Armed Force, and Society since A.D. 1000. Chicago: The University of Chicago Press.

McNeill, William. 1998. "World History and the Rise and Fall of the West." Journal of World History 9 (2): 215-37.

Nathan, Andrew J. 1972. "Imperialism's Effects on China." Bulletin of Concerned Asian Scholars 4 (4): 3-8.

Northup, David. 1995. Indentured Labor in the Age of Imperialism, 1834-1922. Cambridge: Cambridge University Press.

Owen, D. E. 1934. British Opium Policy in China and India. New Haven, CT, Yale University Press.

Palat, Ravi A. 1995. "Historical Transformations in Agrarian Systems Based on Wet-Rice Cultivation: Toward an Alternative Model of Social Change." In P. McMichael, ed., Food and Agrarian Orders in the World-Economy, pp. 55-77. Westport, CT: Praeger.

Parker, Geoffrey. 1989. "Taking Up the Gun." MHQ: The Quarterly Journal of Military History 1 (4): 88-101.

Peattie, Mark. 1984. "Introduction," to Ramon Myers and Mark Peattie, The Japanese Colonial Empire, 1895-1945, pp. 3-26. Princeton: Princeton University Press.

Perdue, Peter C. 1987. Exhausting the Earth: State and Peasant in Hunan, 1500-1850. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Perdue, Peter C. 2003. "A Frontier View of Chineseness." In G. Arrighi, T. Hamashita and M. Selden, eds., The Resurgence of East Asia. 500, 150 and 50 Year Perspectives, pp. 51-77. London and New York: Routledge.

Polanyi, Karl. 1957. The Great Transformation: The Political and Economic Origins of Our Time. Boston: Beacon Press.

Pomeranz, Kenneth 2000. The Great Divergence: Europe, China, and the Making of the Modern World Economy. Princeton: Princeton University Press.

Rowe, William. 2001. Saving the World. Chen Hongmou and Elite Consciousness in Eigteenth-Century China. Stanford, CA: Stanford University Press.

Semmel, Bernard. 1970. The Rise of Free Trade Imperialism. Cambridge: Cambridge University Press.

Shiba, Yoshinobu. 1983. "Sung Foreign Trade: Its Scope and Organization." In M. Rossabi, ed. China among Equals: The Middle Kingdom and its Neighbors, 10th-14th Centuries, pp. 89-115. Berkeley: University of California Press.

Skinner, W.G. 1985. "The Structure of Chinese History." Journal of Asian Studies, 44 (2): 271-92.

Smith, Adam. 1961. An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations. 2 Vols. London: Methuen.

So, Alvin Y. 1986. The South China Silk District. Albany: State University of New York Press.

So, Alvin Y. and Stephen W.K. Chiu. 1995. East Asia and the World-Economy. Newbury Park, CA: Sage.

Sugihara, Kaoru. 1996. "The European Miracle and the East Asian Miracle. Towards a New Global Economic History." Sangyo to keizai XI, 12: 27-48.

Sugihara, Kaoru. 2003. "The East Asian Path of Economic Development: A Long-term Perspective." In G. Arrighi, T. Hamashita and M. Selden, eds. 2003. The Resurgence of East Asia. 500, 150 and 50 Year Perspectives, pp. 78-123. London and New York: Routledge.

Thornton, Edward. 1835. India, its State and Prospects. London, Parbury, Allen & Co.

Tong, W. James. 1991. Disorder Under Heaven: Collective Violence in the Ming Dynasty. Stanford: Stanford University Press.

Tsai, Jung-Fang. 1993. Hong Kong in Chinese History: Community and Social Unrest in the British Colony, 1842-1913. New York: Columbia University Press.

Tsiang, Ting-fu. 1967. "The English and the Opium Trade." In F. Schurmann and O. Schell, eds. Imperial China, pp. 132-45. New York: Vintage.

Wakeman, Frederic. 1985. The Great Enterprise: The Manchu Reconstruction of Imperial Order in Seventeenth-Century China. Berkeley: University of California Press.

Waley, Arthur. 1958. The Opium War through Chinese Eyes. London, Allen & Unwin

Wang, Gungwu 1991. China and the Chinese Overseas. Singapore: Times Academic Press.

Wang, Gungwu. 1998. "Ming Foreign Relations: Southeast Asia," in Twitchett and Mote, eds. The Cambridge History of China Vol. 8 (2), The Ming Dynasty, pp. 301-32. Cambridge: Cambridge University Press.

Wang, Yeh-chien. 1973. Land Taxation in Imperial China, 1750-1911. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Will, Pierre-Etienne and R. Bin Wong. 1991. Nourish the People: The State Civilian Granary System in China, 1650-1850. Ann Arbor: University of Michigan Press.

Wills, John E. Jr. 1979. "Maritime China From Wang Chih to Shih Lang: Themes in Peripheral History." Jonathan D. Spence & John E. Wills, Jr. eds. Conquest, Region, and Continuity in Seventeenth Century China, pp. 203-38. New Haven & London: Yale University Press.

Wills, John E. Jr. 1998. "Relations With Maritime Europeans," in Denis Twitchett and Frederick Mote, eds. The Cambridge History of China Vol. 8 (2), The Ming Dynasty. Cambridge: Cambridge University Press, 333-75.

Wolf, Eric. 1982. Europe and the People without History. Berkeley, CA, California University Press.

Wong, R. Bin. 1997. China Transformed. Historical Change and the Limits of European Experience. Ithaca: Cornell University Press.

Wong, R. Bin. 2004. "The Role of the Chinese State in Long-distance Commerce." Working Paper No. 05/04, Global Economic History Network, Department of Economic History, London School of Economics, London.

Wong, Young-tsu. 1983. "Security and Warfare on the China Coast: The Taiwan Question in the Seventeenth Century." Monumenta Serica. XXXV: 111-96.

Yang, Lien-sheng. 1952. Money and Credit in China. A Short History. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Zhang, Binchuan. 1991. "Mingqing haishang maoyi zhengce: biguanzishou?" (The Sea Trade Policy of Ming and Qing: Closed Door and Conservative?) Selected Essays in Chinese Maritime History IV: 45-59. Taipei: Academia Sinica.

 

Jegyzetek

1 Lásd Ikeda (1996) áttekintését a japán kutatók munkáiról. A japán iskola egyfelől épít Fairbank és tanítványai Kína-központú rendszerének korábbi értelme­zésére (Fairbank 1968), másfelől igyekszik kritikusan meghaladni ezt a koncepciót. A kétféle értelmezés viszonyáról Lásd Perdue (2003).

2 Hamashita (1993: 75-6.; 1994: 92.; 1997: 114-124.).

3 Sugihara (1996: 38.).

4 Arrighi (2007: 8. fejezet).

5 Miközben 1815 és 1914 között csak három és fél évig háborúztak az európai hatalmak (beleértve a krími háborút), az 1815 előtti két évszázadban átlagosan 60-70 évig tartottak az európai háborúk. Polányi (2004: 27.).

6 Lásd Arrighi (2007: 5. és 8. fejezet).

7 A történeti részletekről lásd Gernet (1982); Freeman-Grenville (2002); „Ancient Battles and Wars of Siam and Thailand". In Siamese and Thai History and Culture (1999); „China, 1400-1900 A.D." In Timeline of Art History. The Metropolitan Museum of Art, New York, October 2004; „Southeast Asia, 1400-1900 A.D." In Timeline of Art History. The Metropolitan Museum of Art, New York, October 2001. Ötszáz éves békéről természetesen csak az európai százéves békével való összehasonlításban beszélhetünk, és kizárjuk a polgárháborúkat, valamint a határháborúkat, amelyeket alább tárgyalunk.

8 Sugihara (1996: 37-8.); Kawakatsu (1994: 6-7.).

9 Perdue (2003: 60, 65.).

10 McNeill (1982: 143.); Arrighi (2007: 266-72.).

11 Wong (1997: 148.). Ez a kapcsolat analóg az európai tengeren túli birodal­mak és a kínai hűbéri rendszer alapvető különbségével. Az utóbbi, ahogyan majd látni fogjuk, a legtöbb esetben a perifériákra irányította az erőforrásokat ajándékok vagy kedvezményes kereskedelem formájában.

12 Polányi (2004: 29-30.).

13 Arról, hogyan alakította át Anglia a hatalmi egyensúlyt az informális uralom eszközévé, lásd Arrighi-Silver (1999: 59-64.).

14 Arrighi (1994: 2. fejezet). A Kelet-Nyugat aszimmetriának hosszú története van, amely megelőzi a „hosszú" tizenhatodik századot és a Ming-kort. Lásd Lewis (1970: vii.); Cipolla (1976: 206.); Abu-Lughod (1989: 106-7.). A jelen tanulmányban azonban csak azzal a partikuláris Kelet-Nyugat aszimmetriával foglalkozunk, amely alakította, illetve amelyet egyúttal alakítottak is az európai fejlemények a „hosszú" tizenhatodik században és a kelet-ázsiai események a Ming- és a Qing-korszak idején.

15 Kennedy (1992: 6-7.). Más vonatkozásban idézhetjük McNeillt: „Könnyen elképzelhető, hogy ha a kínaiak úgy döntöttek volna, hogy folytatják a tengerentúli felfedező expedíciókat, egy kínai admirális, kihasználva a Japán-tengeri áramlatot, több évtizeddel azelőtt eljutott volna a San Francisco-öbölbe, mielőtt Kolumbusz beleütközött a Karib-szigetekbe." McNeill (1998: 229.). Mivel a kínai hajók valószí­nűleg 1500 tonna vizet szorítottak ki, míg Vasco Da Gama zászlóshajója csak 300 tonnát, elmondhatjuk, hogy Kína ebben az időben páratlan tengeri kapacitással rendelkezett. Lásd McNeill (1982: 44.).

16 Idézi: Wolf (1982: 125.).

17 Arrighi (2007: 234-49.).

18 Arrighi (2007: 2. fejezet).

19 Arrighi-Hui-Hung-Selden (2003: 269-70.); Lo (1969: 77-91.); Bray (1986: 119.); Elvin (1973: 9. fejezet); Palat (1995: 59.).

20 Lo (1969: 57-58.); Hui (1995: 29-30.).

21 Yang (1952); Elvin (1973: 14. fejezet); Shiba (1983: 106-7.); Guan (1994:

57-60.).

22 Arrighi-Hui-Hung-Selden (2003: 271.); Hung (2001a: 491-7.).

23 Wang (1998: 316-23.); McNeill (1982: 47.); Zhang (1991: 49-51.); Hui

(1995: 34-8, 53.).

24 Abu-Lughod (1989: 321-2.).

25 Smith megkülönbözteti a gazdagság „természetes" és „természetellenes" vagy „retrográd" útját. A „természetes" úton, amelyet ő Kínának tulajdonít, a tőke nagy része először a mezőgazdaságba áramlik, majd a manufaktúrákba, legvégül pedig a külföldi kereskedelembe. Ellentétes fejlődési folyamat jellemzi a „természetellenes" vagy „retrográd" utat, amelyre példa Hollandia és általában az európai államok: itt a tőke először a külföldi kereskedelembe invesztál, majd a manufaktúrákba és csak legvégül a mezőgazdaságba. Lásd Smith (1992: 364-369.) és Arrighi (2007: 57-63.).

26 Vö. Gao (1993: 1-78.).

27 Hobbes (1999: 135.).

28 Tong (1991: 115-29.); Wakeman (1985: 1. fejezet); Huang (1969: 105-23.); Hung (2001b: 12-18.); Wills (1979: 210-11.).

29 Tong (1991); Atwell (1986); Flynn-Giraldez (1995); Wills (1979: 211.); Elisonas (1991: 261-62.); Hung (2001a: 498-500.).

30 Atwell (1998: 403-16.); Brooks (1998: 205.).

31 Atwell (1986 és 1998: 407-15.).

32 Skinner (1985: 278-9.); Wills (1979).

33 Wang (1973); Perdue (1987: 78-9.); Hung (2004: 482-3.); Bartlett (1991); Huang (1985: 97-105.); Jing (1982: 169-81.). Miután a Csing-uralkodók politiká­jának köszönhetően nagyon gyorsan növekedett a lakosság lélekszáma, ez a cél is változott: a kisajátítások támogatása kezdetben azt a célt szolgálta, hogy meg­erősítsék a központi kormányzat pénzügyi bázisát, majd pedig azt, hogy ellássák élelemmel a gyorsan növekvő lakosságot. Rowe (2001: 56-7.).

34 Idézi: Rowe (2001: 223.).

35 Pomeranz (2000: 250.); Mann (1992: 86.); Wong (1997: 148.).

36 Will-Wong (1991); Rowe (2001: 155-185.).

37 Rowe (2001: 201-2.).

38 Rowe (2001: 204.).

39 Arrighi (2007: 2. fejezet).

40 McNeill (1998: 231.).

41 Elvin (1973: 314.).

42 Elvin (1973: 318.).

43 Chase-Dunn-Hall (1997: 47.).

44 Smith rögtön hozzátesz ehhez egy másik állítást, amelyik hasonló kétér­telműséget árul el, mint Elvin elemzése arról, hogy mikor „rekedt meg" Kína az egyensúlyi állapotban. „Kína, noha talán egy helyben áll, nem úgy tűnik, mintha hátrafele menne." Smith (1961: I, 80-1.).

45 Sugihara (2003: 79, 82, 89-90, 94, 117. fn 2.).

46 Arrighi (2007: 3. és 8. fejezet).

47 Braudel (1982: 153; 588-9.; kiemelés az eredetiben).

48 Wong (1997: 146.).

49 Hamilton-Chang (2003); Wong (2004).

50 Hui (1995: 35-36.); Wills (1998: 333.); Wang (1991: 85-6; 1998: 320-23.).

51 Wills (1979, 1998); Wong (1983); Coyett ([1675] 1903); Ho (1994: 44.).

52 Hung (2001b: 33-37.).

53 Pomeranz (2000: 204.)

54 Sugihara (1996: 38-9.).

55 Cushman (1993: 136.); Hui (1995: 79-80.).

56 Smith (1961: I, 106; II, 202.).

57 Flynn-Giraldez (1999: 23-24.).

58 Marx-Engels (1998: 81.).

59 Johnson (1993: 171-74.); Feuerwerker (1970: 371-5.); Hamilton-Chang (2003).

60 Kasaba (1993); Chen (1984: 58-61.); So (1986: 103-116.); Nathan (1972: 5.).

61 Hui (1995: 3. fejezet); Northup (1995); Headrick (1988: 259-303.).

62 Tsai (1993: 63.); Hui (1995: 3. fejezet).

63 Esherick (1972: 10.).

64 Thornton (1835: 89.).

65 Bagchi (1982: 96.); Greenberg (1951: 2. fejezet).

66 Idézi: Greenberg (1951: 106-7.).

67 A kínai ezüsttael kb. 40 grammot nyomott. (A ford.)

68 Yen et al (1957: 34.); Lin (1991: 11.).

69 Idézi: Greenberg (1951: 143.)

70 Waley (1958: 18, 28-31, 46, 123.); Hao (1986: 113-15.).

71 Idézi: Semmel (1970: 153.); Lásd még: Owen (1934).

72 Parker (1989: 96.).

73 Kawakatsu (1994: 6-7.); Hamashita (1988: 20.).

74 Az ópiumháborúk brutálisan megmutatták a nyugati katonai fölény minden implikációját, és rádöbbentették a kínai és japán uralkodó rétegeket a felgyorsított katonai modernizálás szükségességére. Lásd Tsiang (1967: 144.); Fairbank (1983: 197-8.); So-Chiu (1995: 49-50.).

75 Feuerwerker (1958: 53.).

76 So-Chiu (1995: 53, 68-72.).

77 Iriye (1970: 552.).

78 Peattie (1984: 16-18.); Duus (1984: 143, 161-2.); Feis (1965: 422-23.).

(Fordította: Bartha Eszter)

 

Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása

Napjaink sokat és sokféleképpen elemzett történelmi trendjei között keres kapcsolatot a szerző, a jelenkori átalakulás magyarázatait a több száz éwel ezelőtti nemzetközi gazdasági struktúrákban kutatva. Újszerű állításokat fogalmaz meg például Kína szerepéről, és reflektál a világgazdasági szakirodalomban megfogalmazódó legfontosabb Kelet-Ázsia-magyarázatokra.

I.

A történelem szüntelenül összekuszálja azt a csinos kis nézet­rendszert és azokat a többé-kevésbé elegáns elméleti eszme­futtatásokat, amelyek segítségével a minket körülvevő világ múlt­ját próbáljuk megérteni, egyben jövőjét megjósolni. Az elmúlt évek során két esemény haladta meg különösen gondolkodá­sunk és fantáziánk erejét: a Szovjetuniónak – mint a két fő vi­lághatalom egyikének – hirtelen eltűnése és Kelet-Ázsia központi szerepének fokozatos kialakulása a tőkefelhalmozás világméretű folyamatában. Noha mindkét jelenséget a maga súlyánál na­gyobb figyelemben részesítette a szakma, a legsúlyosabb fogalmi és elméleti következtetéseket, amelyek a két jelenség összefüg­gő voltából erednek, elmulasztotta levonni.

Ez a két esemény között fennálló összefüggés valószínűleg egyaránt fogja forradalmasítani a világrendszerek tanulmányo­zásának, valamint a történelmi kutatások bármely más területe­inek a kiinduló szempontjait.

Andre Gunder Frank ezért azt állította, hogy:"… a 'szocialista rendszer' napjainkban végbement összeomlása és számos ázsi­ai ország növekvő gazdagsága új megvilágításba helyezi annak a világgazdasági rendszernek az eredetét és fejlődését, «mely az egész földgolyót átfogja. Itt a megfelelő pillanat arra, hogy kritikus szemmel újraolvassuk Fernand Braudel és Immánuel Wallerstein műveit, amelyekben mindkét szerző azt a nézetet hirdeti, hogy a világgazdasági rendszer Nyugat-Európában ala­kult ki legkésőbb 1450-re, majd innen indult el földkörüli hódító útjára." (1994. 259.)

Abban az új felfogásban, amelyet Frank ajánl, az Eurázsiára és Afrika egyes részeire kiterjedő nemzetközi gazdasági rend­szer kialakulása 1450 előtt több évezreddel ment végbe. En­nek az ókori világgazdasági rendszernek a szemszögéből néz­ve Európa nem „kebelezhette be" Ázsiát a modern korban. In­kább arról van szó, hogy 1500 után – az Amerikából szerzett ezüst révén – be tudott kerülni az ázsiai irányítású kereskedel­mi rendszerbe. „Európa behatolása Ázsiába… még így is mint­egy három évszázad elteltével sikerült, amikor az Ottomán, a mogul és Csing uralkodók, más okoknál fogva, meggyengül­tek. A világgazdaságban ezek és más gazdaságok versenyez­tek egymással, mígnem Európa győzött." (Frank, 1994. 273., 275.)

Frank nem részletezi ennek a „győzelemnek" a hátterét. Két dolgot viszont hangsúlyoz. Az első, hogy a győzelem gyökerei­nél nem beszélhetünk „sem hirtelen, sem fokozatos átmenetről a kapitalista gazdálkodásba, és természetesen semmi ahhoz hasonlóról, ami Európában a XVI. században kezdődött meg". (1994. 275.) A második, hogy ma már ez a győzelem igencsak rövid életűnek tűnik. „A jelenlegi kelet-ázsiai gazdasági felfutás, kezdve Japánnal, a kelet-ázsiai újonnan iparosodott országokon (NIC-eken) keresztül egészen – úgy tűnik – Kína partvidéki te­rületeiig, egy visszatérés kezdeteit jelölheti (egy olyan világrend­szerhez), amelyben Ázsia egyes részei veszik át újra a jövő irá­nyítását, amint azt a nem is oly messzi múltban tették." (Gills -Frank, 1994. 6-7.)

Egy tökéletesen más álláspontról kiindulva, bizonyos japán történészek, közülük Hamashita Takeshi és Kawakatsu Heita a legkiemelkedőbbek, újraértelmezték a Kelet-Ázsiában lejátszó­dó „modernizáció" folyamatát. Főbb megállapításaik szempont­jából ez egybecseng Frank bírálatával az újkori világrendszer kialakulásáról és elterjedéséről szóló bevett nézetekkel kapcso­latban. Franktól eltérően Hamashita és Kawakatsu nem a világ­történelmet, csupán Kelet-Ázsia történelmét helyezte a közép­pontba. Ugyanakkor, Frankhoz hasonlóan, ők is tagadják, hogy a terjeszkedő európai gazdasági rendszer valaha is „bekebelezte" volna azt, amit ők Kelet-Ázsia Kína-központú (sinocentrikus) hűbérajándék-kereskedelmi rendszerének neveznek. Hamashita felfogásában az a számos tengeri övezet, amely Ázsia észak­keleti vidékétől délkeleti területeiig húzódik, legalább egy évez­rede olyan egységet alkot a különböző régiók (tájegységek), or­szágok és nagyvárosok között, amelyet a Kínára koncentrálódó hűbérajándéki kereskedelmi rendszer tartott össze. Ezek a régi­ók, országok és nagyvárosok, amelyek az egyes tengeri öveze­tek szomszédságában terülnek el, „elég közel helyezkednek el egymáshoz ahhoz, hogy hatással legyenek egymásra, ugyan­akkor ahhoz túlságosan távol, hogy beolvasszák egymást vagy beolvadjanak egymásba". A sinocentrikus hú'bérajándék-keres­kedelmi rendszer olyan kölcsönös kapcsolódáshoz teremtett politikai-gazdasági keretet, amely mindezek ellenére sem volt elég laza ahhoz, hogy a periférián helyet foglaló tényezőknek a központi Kínával szemben tekintélyes önállóságot biztosítson. (Hamashita, 1995. 5-8.)

Ebben a rendszerben a hűbérajándéki missziók „uralkodói cím­adományozó" funkciót töltöttek be, amely egyszerre volt hierar­chikus és versenyeztető. Korea, Japán, a Ryukyuk, Vietnam és Laosz, másokkal együtt, rendszeres ajándékvivő küldöttségeket indítottak Kínába. De a Ryukyuk és Korea Japánba is küldött missziókat; Vietnam pedig ajándékokat követelt Laosztól. Japán és Vietnam tehát mindketten egyben végállomásszerű tagjai is voltak ennek a Kína-központú rendszernek, egyben Kína ver­senytársai a császári címadományozás gyakorlatában. (Hama­shita, 1994. 92.)

A hűbérajándéki küldemények rendszere egybefonódott és szimbiózisban élt a szerteágazó kereskedelmi hálózatokkal. Azt mondhatjuk, hogy a kereskedelem és a hűbéri ajándékozás kö­zött olyan szoros kapcsolat állt fenn, hogy „joggal tekinthetjük az ajándékcserét kereskedelmi műveletnek".

„Maga a kínai császári rendszer is … üzletfélként működött közre. A fizetés módja is gyakran kínai volt: papírpénz vagy ezüst. Gazdasági szempontból a hűbéri ajándékozás tulajdonképpen adásvétel volt, melyben a cserejavak 'árait' előre rögzítették. Az 'árak' színvonalát, jóllehet igen lazán, a pekingi piaci árak szab­ták meg. Ennek a műveletnek a természeténél fogva kimutatha­tó, hogy a teljes hűbérajándék-kereskedelmi komplexum alapját a kínai árszerkezet jelölte ki; az ajándékkereskedelmi övezet egy olyan egységes 'ezüst övezetet' jelentett, amelyben a kereske­delmi manőver közvetítő eszköze az ezüst volt. Az ajándékke­reskedelem rendszerszerű működésének kulcsa a [kínai] áruk iránt mutatkozó óriási [külföldi] igényben rejlett, …. valamint a kínai belföldi és a külföldi árak között fennálló különbségben." (Hamashita, 1994. 96-7.)

Európa betörése Ázsiába nem jelentette a sinocentrikus hű­bérajándék-kereskedelmi rendszer végét. Pusztán csak belső működésére volt hatással: leginkább megerősítette a perem­országok már meglévő hajlandóságát, hogy a központtal (Kíná­val) folytatott kapcsolataik számára kedvezőbb feltételeket teremt­senek, sőt, hogy Kína helyett esetleg mást tegyenek a rendszer középpontjává.

Ám a nemzettudat kialakulása ezekben az országokban sok­kal megelőzte az európai hatást, és saját sinocentrizmus-felfogásukra alapult. (Hamashita, 1994. 94., 1995.6., 8-9., 13.) En­nek következtében, az Edo-korszak (1603-1867) elkülönülési po­litikája folytán „Japán mind ideológiai, mind anyagi értelemben kis Kínává próbált válni. A Meidzsi-restaurációt követő iparosí­tás sem annyira a Nyugathoz való felzárkózást célozta, mint amennyire az Ázsián belüli többévszázados vetélkedés eredője volt." (Kawakatsu, 1995. 6-7.)

Ismereteim szerint sem Hamashita, sem Kawakatsu.nem árul el sokat arról, mi is maradt meg ebből a Kína-központú hűbér­ajándék-kereskedelmi rendszerből a II. világháború végére, és mi történt vele a hidegháború idején. Elemzéseik mifíclazonáltal nemcsak Kelet-Ázsia történelmének értelmezését befolyásolják alaposan, de a térség belső, ill. a térség és a külvilág közötti kapcsolatok jelenlegi – és valószínűleg jövőbeli – fejlődését is (Id. például Hamashita, 1995. 4-5.). Bár a hatásokat nem fejtik ki részletesen, mégis – legalábbis Hamashitánál – úgy látni, hogy ezek két szempont köré csoportosíthatók.

Egy: a jelenlegi kelet-ázsiai politikai, gazdasági és kultu­rális helyzet annak a hűbérajándék-kereskedelmi rendszer­nek az öröksége, amely évszázadokon át szabályozta a vi­szonyokat a régió eltérő politikai fennhatóságai között, mielőtt az a modern államközi rendszerbe ágyazódott. Ez a beágyazó­dás nagyon is friss jelenség, és nem várhatjuk tőle azt, hogy már kimozdította vagy éppenséggel eltörölte volna az államközi kapcsolatoknak azt a közös értelmezését, amely mélyen gyö­keredzik a térség földrajzában és történelmében. Ezek az elfo­gadott nézetek továbbra is hatással lesznek arra, ahogy az ál­lamközi kapcsolatok Kelet-Ázsián belül, valamint Kelet-Ázsia és a többi térség között működnek.

Kettő: a Kína-központú hűbérajándék-kereskedelmi rend­szer öröksége várhatóan inkább rányomja bélyegét a ré­gió üzleti vállalkozásainak szövetére, mint a kormányok közötti viszonyokra – minthogy a hűbérajándék elválasztha­tatlan volt a helyi kereskedelmi rendszertől, amely az idők fo­lyamán egyre inkább elkülönült a tényleges hűbéri ajándékkül­déstől. Ez a függetlenedés legjobban azoknak a nagy közbül­ső üzleti közösségeknek a növekedésében mutatkozott meg – ezek közül is kiemelkedett egy tengeren túli kínai vállalkozói diaszpóra -, amelyek komplementer jelleggel összekapcsolták a térség helyi gazdaságait egymással, miközben egyre élese­dő versenyben álltak az ajándékküldöttségekkel (Hamashita, 1994. 97-103., 1995. 12., 15-16.) Amikor a Kína-központú hűbérajándéki rendszer a belülről fakadó nacionalizmus és az Európa-központú államközi rendszer kívülről jövő beolvasztá­sának közös hatására sorvadásnak indult, ezek a közbülső üzleti közösségek életben tudtak maradni. Sőt, továbbra is „lát­hatatlan", de erős kapcsolatokat tartottak fenn a kelet-ázsiai régió gazdaságai között.

A kelet-ázsiai történelem efféle értelmezése magában foglal­ja az elfogadott világrendszer-elméletek burkolt bírálatát, ame­lyek részben megegyeznek, részben eltérnek Frank kritikájától. A két bírálat megegyezik abban, hogy a hangsúlyt egyfelől a je­lenlegi világrendszer premodern eredetére, másfelől a nyugati hegemónia Ázsiára általában, de különösen Kelet-Ázsiára érvényes látszólagosságára helyezi. Minthogy a modernizáció és a nyugati hegemónia Braudel és Wallerstein világtörténelem-fel­fogásában összekapcsolódik az Európa-központú kapitalista vi­lágrendszer felemelkedésével és terjeszkedésével, ez a nyoma­tékosítás egyet jelent a kapitalizmusnak mint a világtörténelem társadalmi változásainak elemzésére alkalmas fogalomnak a ta­gadásával. Frank nyíltan elutasítja a fogalmat, mint már láttuk; Hamashita csupán burkoltan teszi ezt azáltal, hogy művében, amelyben a Kína-központú világrendszert és annak a Nyugat hatása alatt végbement átalakulását ismerteti, egy szóval sem utal a kapitalizmusra.

Minden hasonlósága ellenére a két elemzés egy fontos rész­letben eltér egymástól. Frank bírálatának legfőbb célja az, hogy kiemelje egyetlen globális világrendszernek az időbeli folyto­nosságát az európai felfedezések, Észak- és Dél-Amerika meg­hódítása előtt és után (Frank, 1994.273., Id. még Gills – Frank, 1992; Frank – Gills, 1993.) Hamashita burkolt kritikája ezzel szemben azoknak a helyi világrendszereknek a térbeli diszkon­tinuitását kívánja nyomatékosítani, amelyek megőrzik geo-his-torikus azonosságukat még azután is, hogy egy egységes glo­bális világrendszer részévé válnak. Durván fogalmazva: Frank bírálatának lényege az újkori (és kapitalista) történelem eltör­lése a mindenkori globális gazdaság térképéről. Ezzel szem­ben Hamashia bírálatának lényege éppen az, hogy a minden­kori világtörténelem középpontjába a helyi geopolitikát kell ál­lítanunk.

Jelen tanulmány célja azt bebizonyítani, hogy ezek a bírála­tok – vegyük őket bár együttesen vagy külön-külön – míg egyfe­lől túl messzire merészkednek, addig mégsem hatolnak elég mélyre. Túl messzire mennek akkor, amikor jogos kitartásuk a modern világrendszer újkor előtti gyökerei mellett elutasítja a modern kor tagadhatatlan jelentőségét. Ez fogalmazódik meg az Európa-központú rendszer önmagában vett, ill. a Kína-közpon­tú rendszerhez mért hihetetlenül erőszakos szándékának kife­jezésében. Wallerstein elmélete egy természetéből eredően ter­jeszkedő tőkés rendszer európai felvirágzásáról magát a jelen­séget kívánta megvilágítani és értelmezni. Ennél fogva nem uta­síthatjuk el, hacsak nem nyújtunk (egy) másik, ennél elfogadha­tóbb magyarázatot.

Sem Frank, sem Hamashita nem tesz ennek eleget, ezért mondhatjuk, hogy bírálatuk az elterjedt világrendszer-elméletek­ről nem elég mélyreható. Ha elutasítjuk (mint Frank), vagy figyel­men kívül hagyjuk (mint Hamashita) a kapitalizmusnak a ben­nünket körülvevő világ formálásában betöltött szerepét, nem vesszük észre, hogy napjaink nagy változásai miként ingatják meg a kapitalizmusról mint a világtörténelem egyik társadalmi rendszeréről alkotott felfogásunkat.

A tanulmány alábbi két fejezetében ennek a kételynek a ter­mészetét kívánom vázolni, ahogyan az Kelet-Ázsiából érzékel­hető. Azután majd visszatérek az itt felvetett kérdésekre, hogy kísérletet tegyek a történelmi kapitalizmus olyan irányú újra­fogalmazására, amely képes befogadni Frank és Hamashita jo­gos álláspontját a jelenkori világrendszer premodern eredeté­től.

II.

Miként tanulmányom címe is sugallja, Kelet-Ázsia felmelkedése és a nemzetállamok közötti rendszer látható válsága egy­mással szoros összefüggésben álló jelenségek. Általános­ságban elmondható, hogy ez a szoros kapcsolat mind ez ideig észrevétlen maradt. A szakértők külön-külön vitatták őket, mintha nem állnának meghatározó viszonyban egymással.

Mióta Charles Kindleberger (1969. 6. fej.) a nemzetállamról kijelentette, hogy „éppen megszűnőfélben van mint gazdasági egység", a nemzetállami rendszer válságát – eredetét tekintve is – összekapcsolják olyan vállalatok nemzetközi rendszerének kialakulásával, amelyek – Kindleberger leírása szerint – egy or­szágnak sem tartoznak nagyobb lojalitással, mint a másiknak, miként egy országban sem érzik magukat teljesen otthon (erről Id. még többek között, Hymer- Rowthorn, 1970. 88-91., Barnet – Müller, 1974.15-16.; Reich, 1992. 3.). Az utóbbi esztendőkben a nemzetállamok elerőtlenedésének más tünetei is előtérbe ke­rültek. Peter Drucker (1983.141-156.) ugyancsak három ténye­ző közös hatásának tulajdonítja az erővesztést. Ezek: egyrészt a multilaterális békeszerződések és az államközi szervezetek „nemzetközisége", ideértve a nemzetközi vállalatokat is; más­részt a gazdasági tömbök, mint például az Európai Unió és az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás (NAFTA) „regionalizmusa"; harmadrészt a különbözőség, ill. önállóság fo­kozott nyomatékosításában rejlő „törzsiesség". Bármelyiket is nézzük, a nemzetállamok rendszerét napjainkban jellemző vál­ság tüneteit és okait a világ minden táján kereshetjük és meg is leljük – Kelet-Ázsia külön kiemelt vizsgálata nélkül.

A kelet-ázsiai térség gazdasági növekedéséről szóló elemzé­sek voltaképpen nem úgy tekintenek a nemzetállamok meggyen­gülésének fényére, mint a jelenség egyik fontos vetületér-e"(ez alól részben kivételt képez Bemard – Ravenhill, 1995.). Erinél súlyosabb következménnyel járhat, hogy az a neoliberális elkép­zelés, amely nagyobb tekintélyben és bizalomban kívánja része­síteni a gazdaságilag sikeres kelet-ázsiai kormányok önszabá­lyozó piacait, rossz irányba terelte a vitát. Miközben Chalmers Johnson (1987., 1988.), Alice Amsden (1989.) és Robert Wade (1990.) hitelesen és hatásosan szedték ízekre ezt az elképze­lést, másokkal együtt annak a benyomásuknak adtak hangot, amely szerint a nemzetállamok válsága, ha egyáltalán beszél­hetünk ilyenről, nem érinti Kelet-Ázsiát, ahol is az államok épek és erősek.

Félretéve a kérdést, hogy vajon Kelet-Ázsia államai épek és erősek-e (egyesek igen, míg mások nem annyira), először is hadd jegyezzük meg, hogy a kelet-ázsiai államok igen különös­nek tűnnek, ha a nemzetállam eszményi/ideális típusával vetjük őket össze. Három vonásuk különösen kiemelkedik a többi kö­zül:

  1. a térség gazdaságilag legsikeresebb államainak „kvázi-állam" jellege;
  2. azoknak az informális (nem hivatalos) üzleti hálózatoknak a szerepe, amelyek az egyes kvázi-államok gazdaságait kötik össze egymással, ill. a térség többi gazdaságával;
  3. a térségben működő államok katonai, pénzügyi és demog­ráfiai forrásainak szélsőségesen egyenlőtlen megoszlása.

A „kvázi-állam" elnevezést Robert Jackson (1990. 21.) hozta be a köztudatba. Azokat az államokat jelölte meg így, amelyek jogilag ugyan megkapták az államiságot, ennél fogva bekerül­tek az államközi rendszerbe, de nélkülözik azokat a képessé­geket, amelyek történelmileg az államisághoz kapcsolódó kor­mányzati feladatok ellátásához szükségesek.

Jackson a kifejezést elsősorban a harmadik világ kevésbé si­keres államaira alkalmazza, amelyek a II. világháború utáni dekolonializációs hullám során kerültek a felszínre. Ezzel együtt, igaz eltérő mértékben és módozatokban, de Kelet-Ázsia öt leg­sikeresebb kapitalista állama – Japán és az ún. négy „kis tigris" – is mind kvázi-államnak minősül.

Tudniillik a nemzeti önállóságról vallott kül- és belföldi néze­tek leginkább csak elméletek a hatalom legitimitásáról. Az el­mélet az államokba szerveződő nemzeti irányítást a legitim ha­talom csúcsának tekinti, amely „nincs alárendelve sem a világ­politikának, sem a helyi irányításnak vagy szervezeteknek". Az elméletet azonban „gyakran kikezdik a valóság tényei". (Boli, 1993. 10-11.) Amint azt majd látni fogjuk, a modenTvilágrend-szer történelmének éppenséggel legfontosabb tényei állnak el­lentétben a nemzetállamról mint a legitim hatalom csúcsáról szóló elmélettel. A világkapitalizmus egy kibontakozó központjának a léte a XVI. század óta még soha nem zavarta szembetűnőbben ezt az elméletet, mint napjaink Kelet-Ázsiájában.

A térség legsikeresebb kapitalista államai közül csak a leg­nagyobb, Japán nevezhető a szó teljes értelmében nemzet­államnak. Ugyanakkor mind helyi, mind globális szemszögből nézve Japán még mindig amerikai katonai ellenőrzés alatt áll. Mutatis mutandis, tökéletesen illik rá a „félig önálló/félfüggetlen állam" megjelölés, amellyel Peter Katzenstein (1987.) a Német

Szövetségi Köztársaságot jellemezte. Dél-Korea és Tajvan, a két közepes nagyságú állam, ugyancsak az Egyesült Államok kato­nai protektorátusa. Ráadásul egyikük sem nemzetállam a szó szoros értelmében. Dél-Korea szüntelen félelemben vagy – ha úgy tetszik – reményben él, hogy mikor fogják északi felével egyesíteni. Tajvan ugyancsak reménykedik, illetve retteg, hogy a szárazföldi Kínának vajon ura vagy szolgálója lesz-e. Végül pedig a két területileg legkisebb, de jelentőségben semmikép­pen sem a legcsekélyebb állam, a félig önálló Hong Kong és Szingapúr egyáltalán nem nemzet-, hanem városállamok. Alv hoz hasonlatos feladatokat látnak el a kelet-ázsiai térségben, mint Genova vagy Velence a kora újkori Európában: Szingapúr kereskedelmi-ipari központ-funkciója Velencére emlékeztet, a hong kongi kereskedelmi-pénzügyi központ Genovát idézi. (Arrighi, 1994. 78.)

A kelet-ázsiai kapitalista államoknak ez a sajátos helyzete a térség üzleti szervezeteinek hasonlóan különös helyzetével pá­rosul. A legutóbbi időkig Kelet-Ázsia (főként Északkelet-Ázsia) a közvetlen külföldi befektetéseknek másodlagos forrása, illetve célállomása volt. Ez nemcsak Észak-Amerikával vagy Nyugat-Európával, de Latin-Amerikával, Dél- és Közép-Afrikával, Észak-Afrikával, valamint a Közel-Kelettel összevetve is igaz. Követke­zésképpen a gazdálkodói tevékenységeknek és a politikai hata­lomgyakorlásnak az a vertikális egybekapcsolódása, amely az egyesült államokbeli vállalati kapitalizmusra jellemző, soha nem vált Kelet-Ázsiában olyan számottevővé, mint a nem kommunista világ térségeinek legtöbbjében.

A külföldi közvetlen beruházások mértéke a '70-es, de főként a '80-as évek folyamán meredeken emelkedett mind Kelet-Ázsián belül, mind pedig Kelet-Ázsia és más térségek között. (Petri, 1993. 39-42.) Ennek ellenére, a térség üzleti vállalkozásainak ország­határokon keresztül húzódó szervezete döntően jogilag függet­len egységek informális hálózatára támaszkodott, nem pedig egyetlen, ám szerteágazó vállalkozáson belüli vertikális integrá­cióra. A '70-es években és a '80-as évek elején japán kereske­delmi és termelő cégek jártak az élen ezeknek a regionális üzleti hálózatoknak a kialakításában. így régiószerte el tudták terjesz­teni a náluk honos sokszintű szerződési/alvállalkozói rendszert. (Arrighi, Ikeda – Irwam, 1993.) A '80-as évtized derekától kezdve azonban a japán cégek vezető szerepét a regionális üzleti háló­zatok létrehozásában kiegészítette, sőt, bizonyos kulcsfontossá­gú területeken háttérbe is szorította a tengeren túli kínai üzleti di­aszpóra tevékenysége (Arrighi, 1994/b.; Irwan, 1995.)

Ez a két csoportosulás a Deutsche Banknak a tokiói tőzsde­piacon dolgozó vezető közgazdásza szerint „voltaképpen nem olvad egybe, hanem inkább jól kiegészítik egymást. A tenge­ren túli kínaiak a 'kenőanyag' – ők olajozzák meg az üzletme­netet. A japánok adják az ecetet – a technológiát, a tőkét és az irányítást, amely az igazi ütőerőt biztosítja." (Idézi Kvaar, 1993. 40.)

Po-keung Hui (1995.) tanulmányában nyomon kíséri annak a kínai kapitalista diaszpórának a létrejöttét, amely a kelet-ázsiai tőkefelhalmozás folyamataiban vezető szerephez jutott azok között az üzleti közösségek között, amelyek a Kína-központú hű­bérajándék-kereskedelmi rendszer repedezései mentén az eu­rópai hatás előtt és alatt kialakultak. Hui elemzése megerősí­tést nyújt Hamashita álláspontjának, amely szerint a Kína-köz­pontú hűbérajándék-kereskedelmi rendszer ismerete nélkül nem érthetjük meg a kelet-ázsiai térség jelenkori és jövőbe­li fejlődését. Ugyanakkor összehasonlítást is kínál azokkal a hasonlóan szerveződő üzleti tényezőkkel, amelyek döntő sze­repet játszottak az Európa-központú kapitalista világgazdaság kialakításában és kezdeti terjeszkedésében.

Hadd emeljem ki ezek közül külön a genovai kapitalista/vál­lalkozói diaszpórát, amely – társulva Portugália és Spanyolor­szág területszerző uralkodóihoz – a XV-XVI. század fordulóján elősegítette és megszervezte az európai gazdasági rendszer térnyerését az óceánon túl. (Arrighi, 1994/a. 2. fej.) Később még visszatérek ennek a genovai-ibériai „társulásnak" a jelentősé­géhez, hogy jobban megérthessük az Európa-központú kapita­lista világrendszer gyökereit. Itt most elég csupán két feltűnő hasonlatosságra rámutatni a XVI. századi genovai és a XX. szá­zad végi kínai kapitalista diaszpórák között.

Egyrészt: azoknak a kereskedelmi és pénzügyi közvetítőhá­lózatoknak a mintájára, amelyek a XVI. szazadbarfa genovai diaszpóra irányítása alatt álltak, a kínaiak felügyelte üzleti háló­zatok ugyancsak területeket foglalnak (Hong Kong, Tajvan, Szingapúr, de idetartoznak még Délkelet-Ázsia és a szárazföldi Kína főbb kereskedelmi központjai is), ám mégsem az elfoglalt terület alapján határozzák meg őket. A hálózatokra ennél lénye­gesen jellemzőbb az az áramlás (a kereskedelmi és pénzügyi műveletek sora), amely összeköti azokat az egyes helyszíne­ket, ahol a diaszpóra tagjai, vagy kisebb csoportjai a maguk ügy­leteit lebonyolítják (vö. Arrighi, 1994/a. 82-84.).

Másrészt: a XVI. századi genovai üzleti hálózatokhoz hason­lóan, a tengeren túli kínaiak üzleti hálózatai szintén olyan köz­bülső képződmények, amelyek jól ki tudják használni az anya­ország területén működő óriási szervezetek nehézkességét és ellentmondásosságait. Azokról a szervezetekről van szó, ame­lyeknek hatalmi hálózatai olyan szélesek, hogy már nem nem­zetállamokra, hanem kora újkori világbirodalmakra emlékeztet­nek.

Ezzel el is érkeztünk a kelet-ázsiai térség közgazdaságtaná­nak harmadik sajátosságához: nevezetesen a politikai hatalom­gyakorlás erőforrásainak szélsőséges megoszlásáról van szó. Ez a szélsőséges egyenlőtlenség a már tárgyalt két másik sajá­tosság fordítottja. Nagy vonalakban úgy is fogalmazhatunk, hogy a régió legsikeresebb kapitalista államainak „félfügget­lensége" adja az érem egyik oldalát, míg a másik oldalt az a tény jelenti, hogy ezen államok az Egyesült Államok hatal­mi hálózatainak részét képezik. A tengeren túli kínaiak foko­zódó szerepe a térség gazdasági növekedésének és integráci­ójának elősegítésében csupán az egyik vetülete a szárazföldi Kína visszatérésének a helyi, illetve a világpiacra.

A térség katonai erőinek szélsőséges megoszlása elsősorban Japán II. világháborús vereségének, valamint az Egyesült Álla­mok Szovjetunió ellen irányuló hidegháborús megfékezési poli­tikájának a következménye. Japán 1945-ös egyoldalú amerikai katonai megszállása és a térségben öt évvel később kialakuló két, egymással szöges ellentétben álló blokk – Bruce Cumings szavaival – az Egyesült Államoknak „alárendelt kormányzatot eredményezett, amelyet a [Japánnal, Dél-Koreával, Tajvannal és a Fülöp-szigetekkel kötött] kétoldalú védelmi szerződések szi­lárdítottak meg, és annak a State Departmentnek [az USA Kül­ügyminisztériuma] az irányítása alatt állt, amely az érintettjiégy ország külügyminisztériumait mind méreteiben, mind jelentősé­gében messze felülmúlta". (1994. 23.)

„Mindannyian fél-független államokká váltak, amelyekbe^mé-lyen beépültek az amerikai katonai funkciók (a dél-koreai fegy­veres erők operacionális kontrollja, a Hetedik flotta járőrözése a tajvani szorosban, mind a négy ország védelmi függősége, a területeiken létesített támaszpontok), és amelyek így nem vol­tak képesek sem önálló külpolitikai, sem pedig védelmi intéz­kedésekre. Bizonyos szempontból mindannyian modern 'remetekirályságok' voltak egymáshoz viszonyítva, ha nem te­kintjük az USA-hoz fűződő kapcsolataikat. Az '50-es évek kö­zepétől a katonai (vas-)függöny ellenére tettek kisebb diplomá­ciai lépéseket, például alacsony szintű kereskedelmi kapcso­latok jöttek létre Japán és Kína, vagy Japán és Észak-Korea között. A jellemző tendencia mindazonáltal az az egyoldalú amerikai kormányzati rendszer maradt, amely a kapcsolattar­tásnak főként a katonai formáit igyekezett tudatosítani." (Cumings, 1994. 23-24.)

Érdemes megfigyelni, hogy ez az „egyoldalú amerikai rezsim" miként olvasztotta kezdettől fogva egybe azokat a vonásait, amelyek az újkor előtti, Kína-központú hűbérajándék-kereske­delmi rendszerre emlékeztettek, és azokat, amelyek az uralko­dás és a (tőke)felhalmozás kora újkori genovai-ibériai rendsze­rét idézték. A Kína-központú rendszerre leginkább az emlékez­tetett, ahogyan a hűbéri és kereskedelmi viszonyok át- meg átszőtték azt a hatalmi központot, amelynek belső gazda­sága összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a vazal­lus államoké. Ebből a szempontból nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Pax Americana Kelet-Ázsiában az egykori Kína-közpon­tú hűbérajándék-kereskedelmi rendszer perifériáját egy USA-központú hűbérajándék-kereskedelmi rendszer perifériájává tette.

Az USA-központú kelet-ázsiai rendszer ugyanakkor sürgette az államok hatalmi és a vazallus funkciók szerinti szétválását. Ennek a funkciók szerinti szakosodásnak nem találjuk előzmé­nyét a régi, Kína-központú berendezkedésben. Ez inkább a XVI. századi genovai-ibériai kvázi-hatalmi rendszerre emlékeztet. Erre az a váltakozó erőviszonyból fakadó állapot volt a legjel­lemzőbb, amelyet a két politikai tényező – egyfelől a védelem biztosítására és a hatalom átvételére „szakosodott" (ibériai) te­rületszerző szervezetek, másfelől a kereskedelemre és a profit­szerzésre „szakosodott" (genovai) kapitalista szervezetek – idé­zett elő. Egyértelműen hasonló viszonyt mutathatunk,ki az ame­rikai-japán kapcsolatokban a hidegháború teljes ideje alatt. A félfüggetlenség alkalmat teremtett, hogy a japán tőke áthárítsa a védelmi költségeket, és csupán a profitszerzésre „szakosodjék". Ezt viszont olyan sikeresen hajtotta végre, miként azt a genovai tőke tette négy évszázaddal korábban. (Arrighi, 1994/a. 120., 338.)

„Megszabadulva a védelmi kiadások terhétől, a japán kormá­nyok minden forrásukat és energiájukat abba a gazdasági ex­panziós politikába 'gyömöszölték', amely aztán meghozta a jó­létet Japán számára, egyben üzleti tevékenységét a világ legtá­volabbi csücskére is kiterjesztette. A háború kérdése pusztán annyiban merült fel, hogy a lakosság és a konzervatív kormány nem avtkozott bele más országok, például Korea vagy Vietnam háborúiba. Teljesítve mindazokat a kötelezettségeket, amelye­ket az amerikaiakkal kötött biztonsági szerződés előírt, Japán kizárólag olyan ügyekben vett részt, amelyek gazdasági profitot hoztak." (Schurmann, 1974. 143.)

Minden hasonlósága mellett is az újkor előtti, illetve kora új­kori uralkodási és felhalmozási szokásokhoz, a II. világháború utáni, USA-központú kelet-ázsiai rendszer egy szempontból biz­tosan nagyon különbözik elődeitől. Ez pedig a területén felsora­koztatott amerikai hadiipari felszerelések összehasonlíthatatla­nul nagyobb tömege és technológiai kifinomultsága.

Azoknak a gyakorlatilag állandó tengeren túli támaszpontok­nak a hálózata, amelyeket az Egyesült Államok telepített, illetve tartott fenn a II. világháborút követően, „példa nélkül állt a törté­nelemben; megelőzőleg egyetlen állam sem állomásoztatta bé­keidőben katonai egységeit más államok felségterületein ilyen nagy létszámban és ilyen hosszan". (Krasner, 1988. 21.) A csá­szári Kína és a birodalmi Spanyolország uralkodói legvadabb ál­maikban sem tudták volna elképzelni, hogy egy ilyen nagy ki­terjedésű és potenciálisan romboló hatású haderő felvonul­tatására valaha is sor kerülhet.

Mindezekkel együtt, az Amerika-központú kelet-ázsiai rendszer éppen a katonai szférában indult romlásnak. A vi­etnami háború ugyanis lerombolta mindazt, amit a koreai háború teremtett. A koreai háború léptette hivatalosan életbe az USA-központú kelet-ázsiai rendszert azáltal, hogy a száraz­földi Kínát kereskedelmileg és diplomáciailag egyaránt elszi­getelte a térség nem-kommunista részeitől: blokáddal és há­borús fenyegetések révén, amelyeknek „az amerikai katonai arzenál szigetecskéi" (Cumings, 1994. 23.) álltak a hátterében. A vietnami háború, ezzel ellentétben, visszájára fordította az Egyesült Államok és Japán gazdasági viszonyait. Az idők fo­lyamán az amerikai világhatalom egyre inkább a japán pénz­ügyi körök függvényévé vált. Sőt, az Egyesült Államok kényte­len volt elismerni a szárazföldi Kína rendes kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatainak újra-felvételét Kelet-Ázsia egyéb államaival (vö. Arrighi, 1994/b).

Ez az új állapot úgy jött létre, hogy közben a térség hatalmi erőforrásainak korábbi egyenlőtlen megoszlása változatlanul fennmaradt. Japán felemelkedése a világ ipari és pénzügyi nagy­hatalmai közé a korábbi, egyoldalúan vazallusi politikai és gaz­dasági viszonyt az Egyesült Államokkal kölcsönös hűbériséggé alakította. A katonai védelem szempontjából Japán továbbra is az Egyesült Államokra támaszkodott, ugyanakkor az Egyesült Államok még erőteljesebb függőségbe került a japán pénzügyi és hadiipari köröktől, hogy védelmi felszereléseinek újraterme­lését biztosítani tudja. Más szóval: jóllehet a hatalmi erőforrás­ok már egyenlőbben oszlottak meg az Egyesült Államok és Ja­pán között, mégis a két állam között fennálló rendszerbeli kü­lönbségek, amelyek politikai viszonyukat alapjában meghatároz­ták, tovább éleződtek.

A szárazföldi Kína visszafogadása a térség és a világpiac gazdaságaiba olyan állam visszatértét jelentette, amelynek de­mográfiai mérete, tömeges munkaerőforrása és növekedési po­tenciálja messze kimagaslott a térségben működő többi álla­mé közül, az Egyesült Államokat is ideértve. Alig húsz eszten­dővel Richard Nixon pekingi látogatása és kevesebb mint ti­zenöt évvel az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság diplomáciai kapcsolatainak hivatalos helyreállítása után, ez az óriási „munkaerő-tartály", úgy tűnt, ismét a fizetőeszközök olyan hatalmas begyűjtőjévé válik, mint volt a pre-modern, illetve a kora újkori időkben. Biztos, ami biztos, a népi Kínát a kapita­lista világgazdaság forgalmiadó-hierarchiájának csupán legala­csonyabb szintjein fogadták vissza a térség és a világ piacai. Annak ellenére, hogy hazai termelése és külkereskedelme hi­hetetlen lendületet vett az utóbbi tizenöt évben, egy főre jutó GNP-je a világpiaci árakhoz viszonyítva változatlanul a világ egyik legalacsonyabb értékét mutatja. (Lu, 1995.) Ugyanakkor az is igaz, hogy az a tény, hogy az egy főre jutó GNP nem volt képes növekedésnek indulni, tovább fokozta a népi Kína óriási munkaerő-tartalékainak vonzerejét a külföldi tőke és vállal­kozások szemében. Ezt tükrözi a külföldi tőke Kínába áramlá­sának robbanásszerű élénkülése a '80-as évtized vége óta. (Arrighi, 1994/b.)

Amennyiben a Kínai Népköztársaság legfőbb vonzereje a kül­földi tőke számára valóban óriási és maximálisan versenyképes munkaerő-tartalékaiban rejlik, akkor a „házasságközvetítői" sze­repet, amely megkönnyítette a külföldi tőke és a kínai munkaerő egymásra találását, a tengeren túli kínai kapitalista diaszpóra töltötte be.

„Kína tömegesen rendelkezésre álló, alacsony költségű és jóképességű munkaerejének állományából és a világ össznépes­ségének egyötödét jelentő piaci növekedési potenciáljából ere­dően a külhoni befektetők továbbra is öntik a pénzt Kínai Nép­köztársaságba. Ennek a tőkének mintegy 80%-a a tengeren túli kínaiaktól érkezik, akik a szegénység, az anarchia és a kommu­nizmus elől menekültek el. Ők most – és ez korunk egyik pikan­tériája – Peking kedvelt pénzügyi partnerei, egyben a moderni­záció példaképei. Még a japánok is sokszor a tengeren túli kí­naiak közreműködése révén 'olajozzák meg' Kínával kötendő üzleteiket." (Kraar, 1993. 40.)

Tulajdonképpen a korszak legpikánsabb ellentmondása nem is az, hogy Peking a tengeren túli kínaiakra támaszkodva könnyíti meg a szárazföldi Kína visszakerülését a térség és a világ pia­caira. Miként arra Alvin So és Stephen Chin (1995. 11. fej.) rá­mutatott, az a szoros politikai szövetség, amely a '80-as évtized folyamán a Kínai Kommunista Párt és a tengeren túli kínai tőké­sek között kiépült, tökéletes körülményeket teremtett mindkét fél érdekei számára. Egyrészt kiváló lehetőségeket kínált a tenge­ren túli kínaiaknak, hogy kereskedelmi és pénzügyi közvetítői tevékenységük révén profithoz jussanak. Másrészt a Kínai Kom­munista Párt kezébe is hatékony eszközt adott, hogy két legyet üssön egy csapással: miközben fejleszthette a szárazföldi Kína belföldi gazdaságát, azonközben egyúttal támogathatta a nem­zeti egységesítés eszméjét is az „egy nemzet – két rendszer" elv alapján.

A helyzet legpikánsabb ellentmondását inkább az jelenti, ahogy a „posztmodern" premodern jelleggel ölt testet a kapitalista világrendszer legdinamikusabbá váló térségében. A legtöbb elemzés szerint a posztmodern egyik legfőbb jellegzetessége az, hogy benne a nemzetállamiság értelme és ereje fokozato­san csökken.

„A politikai és nemzetközi ügyek kulcsfontosságú önálló sze­replője az utóbbi néhány évszázad során, úgy tűnik, nemcsak önuralmát és erkölcsi tartását veszíti el, hanem alkalmatlan egy­ségnek is bizonyul az újabb körülményekhez való alkalmazko­dás szempontjából. Bizonyos kérdések hatékony megoldásához túl nagy, másokhoz túl kicsi. Következésképpen kényszerek mutatkoznak 'a hatalom újratelepítésére/elhelyezésére' mind ala­csonyabb, mind magasabb szintekre. Olyan rendszereket kell kialakítani, amelyek jobban képesek a ma, illetve a holnap vál­tozásainak megfelelni." (Kennedy, 1993. 131.; kiemelés az ere­detiben.)

Amennyiben a nemzetállamokkal az a probléma, hogy a ha­tékony működéshez vagy „túlságosan nagyok", vagy „túlságo­san kicsik", a történelem és a földrajz a kérdés megoldásának lehetőségével ajándékozta meg Kelet-Ázsiát: számos olyan szu­verén és nem szuverén szerveződést adományozott számára, amelyek vagy kevesebbet, vagy többet, esetleg mást hordoznak magukban, mint,a tisztán nemzetállamok. Van itt városállam, kvázi-állam, kvázi-birodalom; olyan nemzetek, amelyek nem al­kotnak államot, mint például a tengeren túli kínaiak. De a térség legjelentősebb szerveződései között legfőképpen az a szerke­zeti különbség a meghatározó, amely meghagyta az Egyesült Államok fegyverek feletti ellenőrzését, Japán és a tengeren túli kínaiak pénzügyek feletti ellenőrzését és a népi Kína munkaerő­piaci felügyeletét. Ebben a kissé „zűrös", bár a tőke szempont­jából nagyon is sikeres közgazdasági alakzatban számtalan nem­zetállam szerepel. Ám ezek vagy a térség peremén foglalnak helyet – a maguk módján ilyenek: Thaiföld, Indonézia, Vietnam, Laosz, Kambodzsa és a Fülöp-szigetek -, vagy pedig nem il­leszkednek pontosan a nemzetállam fogalmának koordinátáihoz, amelyekkel a modern világ múltját és jelenlegi változásait pró­báljuk meg leírni.

III.

A mai Kelet-Ázsiára jellemző sajátos közgazdasági helyzet­kép két fő ponton áll ellentétben a hagyományos világrendszer­elméletekkel. Először: lehetséges, hogy egyedi vonásai közül néhány, esetleg mind, voltaképpen inkább tekinthető a törté­nelmi kapitalizmus rendes vonásának, mint ahogyan azt mi el­ismerni szeretnénk vagy tudjuk. Másodszor: amennyiben ez így van, milyen elméleti szerkezet volna a legalkalmasabb arra, hogy megragadhassuk Kelet-Ázsia felvirágzásának és a nem­zetállamok – mint világpolitikai kulcstényezők – korunkban ta­pasztalható eltűnésének logikáját és következményeit. Ebben a részben az első kérdésre szándékozom összpoptosítani. A másodikra dolgozatom zárófejezetében kívánok röviden vissza­térni.

Jelen tanulmány, amely Kelet-Ázsia közgazdasági-helyzeté­nek sajátosságait mutatja be, az előzőekben már nyomatékosí­tani igyekezett, milyen nehéz Kelet-Ázsia „olvasztótégelyében" egymástól különválasztani modernt és pre-modernt, a szerve­ződések keleti, illetve nyugati módját. Már rávilágítottunk arra, hogy egyfelől a XX. század végi Kelet-Ázsia vezető kormányza­ti és üzleti intézményei – stratégiájuk és felépítésük szempont­jából – mennyire emlékeztetnek XVI. századbeli európai megfe­lelőikre. Másfelől viszont felhívtuk néhány olyan szembeötlő ha­sonlóságra is a figyelmet, amely a hidegháborús, Amerika-köz­pontú kelet-ázsiai rendszer és a régi idők Kína-központú hűbér­ajándék-kereskedelmi rendszere között fennáll.

A fentieket most még azzal kell kiegészítenünk, hogy az Eu­rópa-központú kapitalista világrendszer teljes történelmén végig­húzódó közgazdasági helyzet éppen olyan „zűrös", sőt, „zűrö­sebb", mint a jelenlegi kelet-ázsiai kapitalizmus. Nevezetesen az a felfogás, hogy a nemzetállamok kulcsfontosságú szerepet töl­töttek be az Európa-központú kapitalista rendszer kialakulásá­ban és elterjedésében, legalább annyira borítja homályba a fo­lyamat lényegét, mint amennyire megvilágítja azt. A városálla­mok, a diaszpórában élő kapitalista osztályok, a kvázi-államok és kvázi-birodalmak tudniillik ugyanolyan meghatározó szerepet játszottak benne, mint a nemzetállamok.

Az eredeti rendszer létrehozásában a városállamok jártak az élen. Ahogy azt Mattingly (1988.), Cox (1959.), Lane (1966., 1979.), Braudel (1984. 2. fej.) és McNeill (1984. 3. fej.) is – bár eltérően, de kiegészítő jelleggel – hangsúlyozták: a Velence, Fi­renze, Genova és Milánó köré kiépült városállamok késő kö­zépkori rendszere számos lényeges vonásában két évszázad­dal vagy még többel is megelőzte az európai nemzetállami rend­szert, amelyet az 1648-as westfaliai béke intézményesített. Mattingly szerint (1988. 178.) a westfaliai békeszerződés az 1454-es lodi békeszerződés mintájára jött létre, amely az olasz­országi városállamok hatalmi egyensúlyát rögzítette.

Az a mintegy két évszázadnyi távolság, amely 1648-at 1454-től elválasztja, szinte pontosan megfelel Braudel és Wallerstein „hosszú" XVI. századának. A korszak kezdetén a kapitalizmus mint uralmi, illetve felhalmozási mód még kétségtelenül részét képezte az olasz városállami rendszernek, s mint ilyen megma­radt az európai gazdasági rendszer kötőszövetszerű formáció­jának. A korszak vége felé már az Európa-szerte elterjedt nem­zetállami rendszerbe ágyazódott be, és így vált a teljes európai gazdasági rendszer domináns uralmi és felhalmozási módjává. A belső struktúrának ez az átalakulása – az amerikai földrészek meghódítása, az Indiai-óceán gazdaságának világába való sú­lyosabb behatolások és a Kína-központú hűbérajándék-keres-kedelmi rendszerrel felvett közvetlen kapcsolatok révén – az eu­rópai gazdasági rendszer külső határait rendkívüli mértékben kiszélesítette. (Arrighi, 1994. 32-47.)

A jelenleg igen kedvező kelet-ázsiai közgazdasági helyzet né­zőpontjából ennek a terjeszkedéssel együtt járó átalakulásnak az a legizgalmasabb vetülete, hogy végrehajtói vagy kisebbek, vagy nagyobbak, vagy mások voltak, mint nemzetállamok. Kétségte­len, hogy a folyamatból a nemzetállamok húzták a legtöbb hasz­not. Ám azt elő nem segítették, sem közre nem működtek benne.

Kezdetben a folyamat élharcosa a korábban már említett ge­novai-ibériai közösség volt. Ezt az a kölcsönösen előnyös poli­tikai viszony hozta létre és tartotta életben, amely a genovai ka­pitalista diaszpóra és a hamarosan birodalommá váló Spanyol­ország területszerző uralkodói között kialakult.

Ahogy az európai gazdasági rendszer a genovai-ibériai irá­nyítás alatt átszerveződött és terjeszkedésnek indult, az ún. el­sődleges nemzettudat számos alakban jelent meg az érintett te­rületeken, kifejezve a tiltakozást a területszerző spanyol uralko­dók birodalmi viselkedésével és a genovai kapitalista diaszpóra központosító szándékaival szemben, amelyeket az vezető eu­rópai pénzügyi körökben kívánt érvényesíteni. Ennek az ellen­erőnek a legfőbb székhelyei és megtestesítői ugyanakkor nem az ebben az időben már kialakulóban lévő nemzetállamok vol­tak, mint például Franciaország, Anglia vagy Svédország. Inkább az a hollandiai kvázi-állam, amely a félfüggetlenség állapotában még a jogszerű államiság megszerzéséért küzdött, és amely több közös vonást mutatott a már hanyatló városállamokkal, mint a felvirágzó nemzetállamokkal. (Arrighi, 1994/a. 109-158., 177­195.).

A westfáliai békekötés után ténylegesen a nemzetállamok ját­szották a főszerepet az Európa-központú világrendszer átalakí­tásában. Mégis, az a nemzetállam, amely a rendszer külső ter­jeszkedésének elősegítésében a legaktívabbnak, egyben legsi­keresebbnek is bizonyult, nevezetesen Anglia, nagymértékben támaszkodott olyan kormányzati és üzleti módozatokra, amelye­ket a városállamok, az üzleti diaszpórák, a kvázi-birodalmak és kvázi-államok vezettek be. Ez a pre-modern és kora újkori örök­ség különösen a XIX. században vált kézzelfoghatóvá, amikor is Anglia – röviden szólva, de szinte szó szerinti értelmezve -az egész világ uralkodója lett azoknak a hatalmi technikáknak a párhuzamos alkalmazása révén, amelyeket egyfelők-a városál­lami Velencétől és Hollandiától, másfelől a nagyhatalmi ambíci­ókat tápláló Genovától és a Spanyol Birodalomtól tanult. (Arrighi, 1994/a. 57-58., 167-171., 195-213.)

Anglia fél-hódító, fél-kapitalista világbirodalma végül saját belső ellentmondásainak súlya alatt roppant össze. Igaz, hogy össze­omlása idejére az őt körülvevő világ már a felismerhetetlensé­gig megváltozott, és a talaj már elő volt készítve az utóbb bekö­vetkező általános növekedésnek és az európai nemzetállami rendszer egyidejű felbomlásának.

A hadviselés, a közlekedés és a hírközlés „iparosodása" az idő- és térbeli korlátok az ideig példa nélkül való leomlását von­ta maga után a világgazdaság korábban különálló térségein be­lül és között egyaránt. Amikor bekövetkezett, ez az „idő- és tér­zsugorodás" – miként David Harvey (1989. 240-241.) nevezte a jelenséget, gyökeresen átalakította azokat a körülményeket, amelyek közepette az államok létrejöttek, illetve addig egymás­sal kapcsolatban álltak.

Egyfelől az államiság és a nemzetgazdaság kialakítását a ko­rábbiaknál sokkal nagyobb méretekben lehetett hatékonyan vég­rehajtani. Ennek az lett a következménye, hogy a tipikus, Euró­pa központjában fekvő nemzetállam már „túlságosan kicsinek" tűnt ahhoz, hogy akár katonailag, akár kereskedelmileg meg tud­jon birkózni azokkal a kontinens-nagyságú nemzetgazdaságok­kal, amelyek az Orosz Birodalom keleti és az Egyesült Államok nyugati partvidékén voltak kialakulóban. Németország „Lebensraum"-rögeszméje – amely a Kína-központú rendszerben Ja­pán „tairiku"-rögeszméjével csengett egybe – nem más, mint ennek az érzésnek egyik megnyilvánulását; ez azután – az I., majd all. világháborút előidéző konfliktusok továbbélezése foly­tán – önmagát beteljesítő jóslattá vált. Még mielőtt a II. világhá­ború befejeződött volna – írja Paul Kennedy (1987. 337.) -, „megvalósult a XIX. és XX. században oly sokszor megjósolt kétpólusú világ, a nemzetközi berendezkedésben (DePorte sze­rint) 'rendszerváltozás következett be'. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió kezébe került a világ feletti ellenőrzés, és … az amerikai 'szuperhatalom' volt."

Másfelől viszont, az a csekély számú és laza kapcsolat, amely Afroeuroázsia gazdasági rendszereit és világbirodalmait a pre-modern idők óta és az újkorban is távolról egymáshoz és az amerikai földrészekhez – később Ausztráliához is – fűzte, most mind mennyiségben, mind intenzitásban példátlan lendületű fej­lődésnek indult. Következésképpen a világ gazdaságai olyan kölcsönös függőségi viszonyba kerültek egymással, arftelyben egyszerűen anakronizmusnak tűnt az önálló nemzetgazdaság gondolata. Meglepő, de a kölcsönös gazdasági függőség glo­bális megjelenését legelőször azok jósolták, akik végül a szoci­alizmus elszigetelt nemzetgazdaságra törekvő irányzatának let­tek önkéntelenül alapító atyjai. „Az ősi nemzeti iparok elpusztul­tak és napról napra pusztulnak" – jelentette ki Marx és Engels még abban az időben, amikor a XIX. század derekának nagy közlekedési és hírközlési (ipari) forradalma még alig vette kez­detét. „Új iparok szorítják ki őket, amelyeknek meghonosítása minden civilizált nemzet élet-halál kérdésévé válik; olyan ipa­rok, amelyek már nem hazai nyersanyagot dolgoznak fel, hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelyeknek gyártmá­nyait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják… A régi helyi és nemzeti önellátás és elzár­kózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymás­tól való sokrétű függése lép."

Mint Robert Wade (megjelentetés alatt) megállapította, a globalizációról és a nemzetállamok elenyésző jelentőségéről szóló vélemények nagy része egyszerűen azokat az érveket használja fel újra, amelyek egy évszázada voltak divatban. Ugyanakkor a két kor valósága – vagy csak annak érzékelése között? – két jelentős különbség fedezhető fel abból a szempont­ból, hogy miként múlik el az idő ma a nemzetállamok felett, illet­ve miként történt ez a XIX-XX. század fordulóján. Először is, száz évvel ezelőtt a nemzetállamok válságának valósága – és nagymértékben érzékelhetősége – a régi Európa magvát alkotó államokat csak azoknak a kontinens-nagyságú államoknak az összefüggésében érintette, amelyek az Európa-központú rend­szer külső peremén voltak születőben, különös tekintettel az Egyesült Államokra. Az USA ellenállhatatlan hatalmi és gazda­sági felemelkedése és a szovjet hatalom erősödése (itt gazda­godásról nem beszélhetünk) a két világháború folyamán és azt követőleg annak a széleskörű várakozásnak a helyességét erő­sítette meg, amely szerint a régi Európa magvát adó nemzetál­lamok a két, őket szegélyező óriás árnyékában kénytelenek to­vább élni, amennyiben nem szereznek maguknak az egész föld­részre kiterjedő jelentőséget. A nemzetállamok válságának mai valósága – és kisebb mértékben látszata – ezzel szemben ép­pen azt mutatja, hogy ezek az óriásállamok maguk vannak baj­ban.

A Szovjetunió hirtelen összeomlása a válságnak ezt az új ve­tületét egyszerre világítja meg, illetve fedi el. Megvilágítja ezt az új vetületet, amikor megmutatja, hogy még a legffágyobb, legönellátóbb, második legerősebb katonai hatalom is mennyire kiszolgáltatottá vált a globális gazdasági integráció kényszerítő erejével szemben. Ám elfedi a válság valódi természetét, ami­kor általános amnéziát próbál előidézni azzal a ténnyel kapcso­latban, hogy az Egyesült Államok világhatalmának válsága meg­előzte a Szovjetunió széthullását, és hullámvölgyek-hullámhe­gyek váltakozásával túlélte a hidegháború végét.

A második különbség a nemzetállamok mai és száz évvel ezelőtti válsága között az, hogy az Egyesült Államok hideghá­z borús korszakbeli hegemóniájának stratégiái és működése el b mélyítette és kiszélesítette a válságot azáltal, hogy a kis, illetve közepes méretű államokat kvázi-államokká tette, egyben megteremtette a feltételeket egy új idő- és térzsugorodáshoz, amely már a nagyobb államok hatalmát is megingatta. Tény, hogy az amerikai hegemónia alatt a nemzetállam lett a po­litikai szerveződés általános formája. Ugyanakkor a nem­zeti függetlenség formai kiszélesedése tartalmának még soha nem látott mértékű szűkülésével párosult. (Arrighi, 1994. 66-69.)

Ez részben közvetlen következménye volt a „világkormány" fogalom intézményesülésének és annak, hogy ezeket a világ­kormányzati funkciókat az Egyesült Államok ténylegesen gya­korolta is. A „világkormány" fogalom intézményesülése az ENSZ és a Bretton Woods-i egyezmény szervezeteinek megalakítá­sában öltött testet, amelyek különféle korlátozásokat léptettek életbe a legtöbb tagállam önállósága felett. A legszigorúbb meg­szorításokat mindazonáltal az USA-központú regionális kato­nai szövetségek sora és az USA-központú pénzügyi világrend­szer foganatosította. Általuk az Egyesült Államok – hatalmá­nak teljében – valósággal az egész világ kormányzója lehe­tett.

Részben, ugyanakkor, a nemzeti önrendelkezés fogalmának kiüresedése közvetetten a helyi, illetve világgazdasági integ­ráció új formáiból fakadt, amelyek az USA katonai és pénzügyi hatalmának védőpáncélja alatt fejlődtek ki. Szemben a XIX. szá­zadi angliai központú és eredetű világgazdasági integrációval, az a helyi, iiletve világgazdasági integrációs rendszer, amely az Egyesült Államokból indult ki, illetve aköré épült a hideghá­ború éveiben, nem a hegemón hatalom egyoldalú szabadke­reskedelmére, vagy egy tengerentúli birodalom hűbéri kizsákmányolására támaszkodott. Ellenkezőleg: két- és több­oldalú kereskedelem-liberalizációs folyamaton alapult, amelyet az Egyesült Államok szigorúan figyelemmel kísért és irányított. Ezt legfőbb politikai szövetségeseivel egyeztette, velük közö­sen hajtotta végre, az amerikai vállalatok vertikálisan egybeol­vadt szervezeti struktúráinak globális átültetésével. (Arrighi, 1994/a. 69-72.)

Az irányított kereskedelmi liberalizáció és az amerikai vállala­tok nemzetközivé tétele kettős célt kívánt szolgálni: egyfelől meg­őrizni és kiterjeszteni az USA világhatalmát, valamint újjászer­vezni az államközi kapcsolatokat úgy, hogy azok már ne csak a kommunista forradalom erőit „öleljék fel", de a XIX. századi vi­lággazdasági integráció angliai rendszerét szétziláló, végül le­romboló nacionalizmus erőit is.

Ezeknek a céloknak a kivívása közben az amerikai vállalatok tengeren túli kitelepítése elsőbbséget élvezett a kereskedelem liberalizációjához képest. Tehát, ahogyan azt Robert Gilpin (1975. 108.) az USA Európa-politikájával kapcsolatban hangsúlyozta, Amerika alapvetően azért támogatta a nyugat-európai gazda­sági egységesülést, hogy ezáltal erősödjék az ő, illetve a Nyu­gat hatalma a Szovjetunióéval szemben. Ebben a törekvésében az Egyesült Államok még azt sem bánta, hogy áruinak importja bizonyos fokú korlátozást szenved az újonnan megalakított Kö­zös Piacon. Ám azt már nem volt hajlandó ilyen készséggel el­tűrni, hogy amerikai vállalatok ne települhessenek be korláto­zás nélkül ennek a piacnak a falai közé.

Gilpin véleménye szerint ezek a vállalatok nem viszonyultak másként az amerikai világhatalomhoz, mint az egykori szaba­dalmazott részvénytársaságok az angol hatalomhoz a XVII-XVIII. században: „az amerikai multinacionális vállalat – keres­kedelmi elődjéhez hasonlóan – fontos szerepet töltött) be az Egyesült Államok hatalmának fenntartásában és kiterjesz­tésében". (1975. 141-142.) Ez a megállapítás kétségtelenül helyes, de csak egy bizonyos pontig. Az amerikai vállalatok glo­bális átültetése valóban megőrizte és kiszélesítette az Egye­sült Államok világhatalmát, amikor az jogot formált arra, hogy más országok jövedelmeivel szabadon gazdálkodhasson, egy­ben erőforrásaik felett is rendelkezzék. Ezeknek a követelések­nek és korlátozó szándékoknak a jelentőségét nem szabad alá­becsülni. Végső soron ezek alkották az egyetlen igazán súlyos különbséget az Egyesült Államok és a Szovjetunió világhatal­mi rendszerei között. Ebben kereshetjük azt az egyetlen valódi okot is, amely miatt az amerikai világhatalom hanyatlása – el­térően a Szovjetunióétól – fokozatosan és nem zuhanásszerű­en következett be (ennek a különbségnek korai felismeréséről Id. Arrighi, 1982. 95-97.)

Akárhogy is, a viszony az amerikai vállalatok nemzetközi terjeszkedése és az amerikai állam hatalmának megőrzése és kiszélesítése között egyszerre ellentmondásos és megke­rülhetetlen. Például az idegen ország jövedelme feletti ren­delkezés igénye, amelyet az amerikai vállalatok leányvállala­tai támasztottak, nem vonta maga után az ott élő amerikaiak jövedelmének, illetve az amerikai kormány adóbevételeinek arányos növekedését. Éppen ellenkezőleg: pontosan akkor, amikor az amerikai „katonai-jóléti állam" pénzügyi csődje a vietnami háború hatása alatt kiáltóvá vált, az amerikai válla­latok bevételei és adósságtörlesztése egyre nagyobb arány­ban szállt át kedvezőbb adózású külföldi pénzpiacokra, ahe­lyett, hogy hazaszármaztatták volna őket. Eugene Birnbaum a Chase Manhattan Bank részéről így fogalmazott: végered­ményben „óriási mennyiségű likvid tőke és piac felhalmozá­sáról van szó; az eurodolláros pénzügyi világ jött itt létre, amelynek szabályozására már nem terjedt ki az egyes orszá­gok vagy résztvevők hatásköre" (idézi Frieden, 1987. 85.; ki­emelés az eredetiben).

Igen érdekes, hogy ez az eurodolláros pénzügyi világszerve­zet – a XVI. századi genovai üzleti diaszpórához és a kínai üz­leti diaszpóra pre-modern időktől napjainkig érvényes gyakorla­tához hasonlóan – szintén területeket foglal, ám őket sem az elfoglalt területek alapján határozzák meg. Az ún. euro-dolláros piac – ahogy Roy Harrod (1969.319.) még jóval a hírközlés min­dent elsöprő térhódítása előtt jellemezte – „nem rendelkezik sa­ját központtal, vagy épületekkel… Felszerelését tekintve kizáró­lag telefonok és telexgépek alkotják világszerte, amelyeket más célokra is fel lehet használni, nemcsak az eurodollar üzleti ügye­ire." Ez a térbeli tőke- és információáramlás nem képez(het)i az egyes államok törvénykezésének tárgyát. És bár az USA élvez bizonyos előjogokat a szolgáltatások, valamint a források meg­szerzésében, az utóbbi huszonöt év általános tendenciája min­den nemzetállam szempontjából, az USA-t is ideértve, az, hogy a nemzetközivó vált magas pénzügyi köröknek ők nem az urai, hanem szolgái lettek. Ugyanilyen fontosságú tény az is, hogy az amerikai vállalatok nemzetközi terjeszkedése versenyszelle­mű válaszokat hívott elő a tőkefelhalmozás régi és újkeletű cent­rumaiból, amelyek előbb gyengítették, végül visszájára fordítot­ták az USA-nak azt a jogát, hogy idegen államok bevételei és erőforrásai felett rendelkezzék.

Alfred Chandler (1990. 615-616.) rámutatott, hogy mire Servan-Schreiber felszólította európai társait, hogy szálljanak szembe az „amerikai kihívással" – amely szerinte nem pénzügyi vagy technológiai jellegű volt, hanem „egy olyan szervezet kiter­jesztése Európára, amely még mindig rejtélyt jelent a számunk­ra" -, addigra már egyre több európai vállalkozás találta meg hatékony módszereit és eszközeit arra, hogy állja ezt a kihívást, és hogy maga váljék kezdeményezővé a régi alapítású ameri­kai vállalatokkal szemben, akár még az Egyesült Államok pia­cán is. A '70-es években a nem-amerikai (főként nyugat-euró­pai) külföldi közvetlen befektetések együttes értéke másfélszer gyorsabban növekedett, mint a külföldre irányuló amerikai köz­vetlen befektetések értéke. 1980-ra úgy becsülték, hogy nem­zetiségét tekintve több mint 10.000 különféle nemzetközi válla­lat van életben. A '90-es évtized kezdetéig ez a szám a három­szorosára emelkedett. (Arrighi, 1994/a. 73, 304.)

A nemzetközi vállalatok arányának ez a robbanásszerű növe­kedése egyfelől együtt járt az Egyesült Államok mint külföldi köz­vetlen beruházó jelentőségének drámai fogyatkozásával, miköz­ben másfelől igénye a külföldi közvetlen befektetések iránt egy­re fokozódott. Más szóval, az üzleti szerveződés nemzetközi for­mái, amelyeket az amerikai tőke vezetett be, hamarosan már nem jelentettek rejtélyt sok és egyre több külföldi versenytárs számára. A '70-es évekre a nyugat-európai tőke az amerikai vál­lalatok minden titkát felfedte, és kezdte azokat a versenyből ki­szorítani mind bel-, mind külföldön. A '80-as évekre elérkezett az idő, hogy a kelet-ázsiai tőke szorítsa ki egyszerre az ameri­kai és a nyugat-európai tőkét; újfajta nemzetközi üzleti szerve­ződésének kialakítása révén olyan szervezetet alakított ki, amely mélyen a térség történelmi és földrajzi adottságaiban gyökere­dzik, és amely a vertikális együvé válás előnyeit az informális üzleti hálózatok rugalmasságával kapcsolja össze. Az nem szá­mít, hogy a tőke mely komponense nyert név szerint. A verseny­szerű küzdelem egyes fordulóinak kimenetele nagyságban és intenzitásban azoknak a kapcsolatoknak a szövedékét erősítet­te tovább, amelyek a politikai fennhatóság határait átlépve kö­tötték össze az embereket és a területeket, helyi és globális ér­telemben egyaránt.

IV.

Így hát visszaérkeztünk Kelet-Ázsia felemelkedésének és „zű­rös" közgazdasági helyzetképének kérdéséhez. Az utóbbi most már külön esetnek tűnik a kapitalista vílágrendszer még „zűrö­sebb" közgazdasági alakzatán végigtekintve. Mindkét konfigu­rációban, a kapitalista világrendszer kialakításában és kiszéle­sítésében, úgy tűnik, azok a szerveződések vitték a vezető sze­repet, amelyek vagy kisebbek (városállamok és kvázi-államok) vagy nagyobbak (kvázi-birodalmak) vagy mások (üzleti diasz­pórák, területen kívüli kapitalista szerveződések) voltak a nem­zetállamokhoz képest. Az Európa-központú kapitalista világrend­szer fejlődése során egy döntő pillanatban valóban belágyazódott a nemzetállami rendszerbe. De további terjeszkedése változat­lanul saját szerveződéseinek létrehozásán függött, amelyek új­kor előtti és kora újkori elődeire emlékeztettek. Sőt, ahogy az Európa-központú kapitalista rendszer végül az egész Földet átfogta, a nemzetállamok úgy veszítették el fokról fokra köz­ponti szerepüket, amelyet a világhatalom fő központjaiként be­töltöttek. A világhatalom ezután szerkezetileg elkülönített kor­mányzati és nem-kormányzati szervezetekben összpontosult, amelyek sokkal szélesebb körben és összehasonlíthatatlanul összetettebb formákban reprodukálják a premodern és kora új­kori uralkodási és felhalmozási módozatok számos jellegzetes vonását.

Ez a „zűrös" történelmi formáció nem illeszkedik tökéletesen a „kapitalista világgazdaságnak" ahhoz a felfogásához, amely a vi­lágrendszerekről szóló tanulmányokban uralkodóvá vált. Ahhoz, hogy megragadhassuk a nemzetállami rendszer felvirágzásának és napjainkban tapasztalható hanyatlásának lényegét, ezt a fel­fogást úgy kell felülvizsgálnunk, hogy az kiegészítse azt az új „vi­lágbirodalom" fogalmat, amelyet Christopher Chase-Dunn és Thomas Hall alkotott. Chase-Dunn és Hall azt vallják, hogy Wallerstein állítása, miszerint a modern világrendszer egyedisé­gét az adja, hogy ez az egyetlen olyan világgazdaság (politikai nézetek csatároznak egyetlen gazdasági rendszeren belül), amely nem alakult át világbirodalommá (egyetlen politikai irányvonal, amely a teljes gazdasági rendszert átfogja), nem egészen egye­zik a tapasztalati vizsgálatokkal. „Látszólag a modern (újkori) vi­lágrendszer a leghosszabb életű világgazdaság, de voltak már mások is, amelyek több száz évig éltek… Ez, többek között, azt is jelenti, hogy a kapitalista világgazdaság ünnepelt nemzetközi rend­szere nem olyan újszerű, mint azt olykor állítják."

Ennek megfelelően, a szerzők azt javasolják, hogy a „világbi­rodalom" fogalma helyett vezessük be a „magbirodalom" fogal­mát, amely figyelembe veszi azt a tényt, hogy a premodern, ál­lam-alapú világrendszerek oda-vissza cikáztak a magbirodalmak és a nemzetállami rendszerek között (Chase-Dunn – Hall. 1993/ b.; Chase-Dunn, megjelenés alatt).

Az az újrafogalmazás, amit mi javasolunk, ezzel ellentétben, éppen a „kapitalista világgazdaság" fogalmára vonatkozik. Mi­ként Chase-Dunn és Hall több „modern" jellegzetességet fede­zett fel a premodern világrendszerben, mint amennyit Wallerstein „világbirodalom" kontra „világgazdaság" ellentéte megenged, úgy mi is több „premodern" vonását fedeztük fel a modern világrend­szernek, mint amennyit ugyanez a szembeállítás lehetővé tesz. A magyarázat, hogy a kapitalista világgazdaság ünnepelt állam­közi rendszere miért nem olyan újszerű, ahogyan azt Wallerstein beállítja, nem pusztán abban rejlik, hogy jellegzetes vonásai kö­zül több már a premodern világrendszerekben is megjelent. A magyarázathoz az is hozzátartozik, hogy a premodern magbi­rodalmak több jellegzetessége meghatározó szerephez jutott a modern államközi rendszer kialakulásában, elterjedésében és jelenkori diadalában.

A kora újkori Nyugat-Európa és a késő újkori Kelet-Ázsia ta­nulmányozása egyaránt azt sugallja, hogy szükségünk van egy olyan „kapitalista világgazdaság" fogalomra, amely a kapitalizmust egyszerre határozza meg a premodern és mo­dern idők köztes alakzataként. A kapitalizmus mint uralko­dási és felhalmozási mód valóban dominánssá vált – először Európában, később az egész világon. Ám soha nem veszítette el teljesen köztes jellegét, amely ugyanolyan szembeötlő a vi­lágkapitalizmus napjainkban kialakuló központjában (Kelet-Ázsia), mint volt eredeti, XVI. századbeli központjában (Nyu­gat-Európa). A kettő között húzódik az újkori államközi rend­szer időszaka. Ám mindaddig, amíg lángoló szerelmet táplá­lunk e kor jellegzetes hatalmi egységei iránt, ugyanúgy nem leszünk elegendő tudással felvértezve saját világunk jövőjének előre látásához, miként múltjának és kialakulásának megérté­séhez sem vagyunk.

(Fordította: Battyán Katalin)

[A tanulmány az Amerikai Szociológiai Társaság 90. Éves Találkozó­jának (Washington, DC, 1995. augusztus 19-23.) „Globális gyakorlat és a világrendszer jövője" c. munkacsoportja számára készült.]

Irodalom

Amsden, Alice (1989): Asia' s Next Giant: South Kor§a~and Late Industrialization. New York, Oxford University Press.

Arrighi, Giovanni (1982): A Crisis of Hegemony. In: S. Amin, G. Arrighi, A. G. Frank and I. Wallerstein: Dynamics of Global Crisis, 55-108. New York, Monthly Review Press.

Arrighi, Giovanni (1994a): The Long Twentieth Century. Money, Power and the Origins of Our Times. London, Verso.

Arrighi, Giovanni (1994b): The Rise of East Asia. World-Systemic and Regional Aspects. Femand Braudel Center, State University of New York, Binghamton, NY.

Arrighi, Giovanni – Satoshi Ideda – Alex Irwan (1993): The Rise of East Asia: One Miracle or Many? In: R. A. Palat (szerk.): Pacific-Asia and the Future of the World-System. Westport, CT, Greenwood Press, 41-65.

Barnei, Richard J. – Ronald E. Müller (1974): Global Reach. The Power of the Multinational Corporations. New York, Simon & Schuster.

Bernard, Mitchell – John Ravenhill (1995): Beyond Product Cycles and Flying Geese: Regionalization, Hierarchy, and the Industrialization of East Asia. World Politics, 47., 2„ 171-209.

Boli, John (1993): Sovereinty from a World Polity Perspective. Tanul­mány az Amerikai Szociológiai Társaság Éves Találkozójára. Miami, FL.

Braudel, Fernand (1984): The Perspective of the World. New York, Harper and Row.

Chandler, Alfred (1990): Scale and Scope. The Dynamics of Industrial Capitalism. Cambridge, MA, The Belknap Press.

Chase-Dunn, Christopher (megjelenés alatt): World Systems Analysis. In: S. C. Chew – R. Denemark (szerk.): The Underdevelopment of Development.

Chase-Dunn, Christopher-Thomas D. Hall (1993a): Comparing World-Systems: Concepts and Working Hypotheses. Social Forces, 71., 4., 851-886.

Chase-Dunn, Christopher – Thomas D. Hall (1993b): The Historical Evolution of World-Systems. Tanulmány az Amerikai Szociológiai Tár­saság Éves Találkozójára. Miami, 1993. augusztus.

Chase-Dunn, Christopher – Thomas D. Hall (megjelenés alatt): Rise and Demise: Comparing World-Systems. Boulder, CO, Westview.

Cox, Oliver (1959): Foundations of Capitalism. New York, Philosophical Library.

Cumings, Bruce (1994): Japan and Northeast Asia into the 21st Century.Tanulmány a Japan in Asia műhely számára. Cornell University, NY, 1994. május.

Drucker, Peter F. (1993): Post-Capitalist Society. New York, Harper and Row. i

Frank, Andre Gunder (1994): The World Economic System in Asia Before European Hegemony. The Historian, 56., 2., 259-76.

Frieden, Jeffry A. (1987): Banking on the World. The Politics of. American International Finance. New York, Harper and Row.

Gills, Barry-Andre G. Frank (1994):The Modern World System under Asian Hegemony. The Silver Standard World Economy 1450-1750. Ki­adatlan tanulmány.

Gilpin, Robert (1975): U.S. Power and the Multinational Corporation. New York, Basic Books.

Hamashita, Takeshi (1994): The Tribute Trade System and Modern Asia. In: A. J. H. Latham – H. Kawakatsu (szerk.): Japanese Indus­trialization and the Asian Economy. London és New York, Routledge, 91-107.

Hamshita,Takeshi (1995): The Intra-Regional System in East Asia. 19th-20th Centuries. Tanulmány a Japan in Asia műhely számára. Cornell University, Ithaca, NY, 1995. március-április.

Harrod, Roy (1969): Money. London, Macmillan.

Harvey, David (1989): The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change. Oxford, Basil Blackwell.

Hui, Po-keung (1995): Overseas Chinese Business Networks: East Asian Economic Development in Historical Perspective. Doktori dissz., State University of New York, Szociológia Tanszék, Binghamton.

Hymer, Stephen – Robert Rowthorn (1970): Multinational Corporations and International Oligopoly: The Non-American Challenge. In: C. P. Kindelberger (szerk.): The International Corporation: A Symposium, 57­91. Cambridge, Ma, The M.l.T. Press.

Irwan, Alex (1995): Business Networks and the Regional Economy of East and Southeast Asia in the Late Twentieth Century. Doktori dissz. State University of New York, Szociológia Tanszék, Binghamton.

Jackson, Robert (1990): Quasi-States: Sovereignty, International Relations and the Third World. Cambridge, Cambridge Univ. Press.

Johnson, Chalmers (1987): Political Institutions and Economic Performance: The Government-Business Relationship in Japan, South Korea, and Tajvan. In: F. C. Deyo (szerk.): The Political Economy of the New Asian Industrialization. Ithaca, Cornell Univ., 136-64.

Johnson, Chalmers (1988): The Japanese Political Economy: A Crisis in Theory. Ethics and International Affairs, 2., 79-97.

Katzenstein, Peter (1987): Policy and Politics in West Germany: The Growth of a Semisovereign State. Philadelphia, PA, Temple University Press.

Kawakatsu, Heita (1986): International Competitiveness in Cotton Goods in the Late Nineteenth Century: Britain versus India and East Asia. In: W. Fischer – R. M. Mclnnis – J. Schneider (szerk.): The Emergence of aWorld Economy, 1500-1914, 619-43.Weisbaden, Franz Steiner Verlag.

Kawakatsu, Heita (1994): Historical Background. In: A.J.H. Latham -H. Kawakatsu (szerk.): Japanese Industrialization and the Asian Economy, 4-8. London és New York, Routledge.

Kennedy, Paul (1987): The Rise and Fall of the Great.Powers: Economic Change and Military Conflict from 1500 to 2000. New York, Random House. Magyarul: A nagyhatalmak tündöklése elbukása. Gaz­dasági változások és katonai konfliktusok 1500-2000. Akadémiai, 1992.

Kennedy, Paul (1993): Preparing for the Twenty-First Century. New York, Random House.

Kindleberger, Charles (1969): American Business Abroad. New Haven, CT, Yale University Press.

Kraar, Louis (1993): The New Power in Asia. Fortune, October 31, 38-44.

Krasner, Stephen (1988): A Trade Strategy for the United States. Ethics and International Affairs, 2., 17-35.

Lane, Frederic (1966): Venice and History. Baltimore, The John Hopkins University Press.

Lane, Frederic (1979): Profits from Power. Readings in Protection Rent and Violence-Controlling Enterprises. Albany, N. Y., State University of New York Press.

Lu, Aiguo (1995): China's Reintegration in the World Economy: A Preliminary Assessment. UNU/WIDER, Helsinki.

Marx, Karl – Engels, Friedrich (1847): A kommunista kiáltvány.

Mattingly, Garrett (1988): Renaissance Diplomacy. New York, Dover.

McNeill, William (1984): The Pursuit of Power: Technology, Armed Force, and Society since A.D. 1000. Chicago, The University of Chicago Press.

Petri, Peter A.: The East Asian Trading Bloc: An Analytical History. In: J. A. Frankéi – M. Kahler (szerk.): Regionalism and Rivalry. Japan and the United States in Pacific Asia, 21-52. Chicago, IL, The University of Chicago Press.

Reich, Robert (1992): The Work of Nations. Preparing Ourselves for 21st Century Capitalism. New York, Random House.

Schurmann, Franz (1974): The Logic of World Power. An Inquiry into the Origins, Currents, and Contradictions of World Politics. New York, Pantheon.

So, Alvin Y. – Stephen W. K. Chiu (1995): East Asia and the World-Economy. Newbury Park, CA, Sage.

Wade, Robert (1990): Governing the Market. Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization. Princeton, NJ, Princeton University Press.

Wade, Robert (megjelenés alatt): Globalization and Its Limits: The Continuing Economic Importance of Nations and Regions. In: S. Berger – R. Dore (szerk.): Convergence or Diversity? National Models of Production and Distribution in a Global Economy. Ithaca, NY, Cornell University Press.

Marxista évszázad, amerikai évszázad: a világ munkásmozgalmának kialakulása és átalakulása

Arrighi szembesíti a kommunista pártok gyakorlatát a Kommunista Kiáltvány e gyakorlatnak alapvetően ellentmondó elveivel. Felvázolja a munkásmozgalom történetének három korszakát; azt a folyamatot, ahogy az első szakasz még a marxi elképzelésekhez igazodott, majd mindinkább eltávolodott ettől. Hosszan elemzi a Bernsteinhez és a Leninhez köthető irányzatok álláspontját, és a kettő közötti Kautsky-álláspont kudarcát. Egyik fő tétele, hogy a proletariátus ereje és forradalmai fordított korrelációban vannak egymással. Arrighi újszerű szempontokat kínál a munkásosztály világméretű átrétegződésének elemzéséhez is. A két fő tendenciaként a periféria ill. a szellemi termelők szerepének növekedését regisztrálja. Megállapítja, hogy a baloldal egyelőre nem alkalmazkodott eléggé az új tendenciákhoz, s véleménye szerint eleve rosszul választott, amikor túlságosan a nyomorsújtottak képviselőjéül szegődött.

Marx és Engels a Kommunista Kiáltvány első részének befejező szaka­szaiban két különböző érvet hoz fel arra, miért fog véget érni a burzsoá­zia uralma. Egyfelől a burzsoázia „képtelen az uralkodásra, mivel képte­len arra, hogy rabszolgájának létét akárcsak rabszolgaságának kereté­ben is biztosítsa, mert kénytelen őt olyan helyzetbe süllyeszteni, amely­ben neki kell rabszolgáját eltartania, ahelyett, hogy az tartaná el őt. A társadalom nem élhet már alatta, azaz a burzsoázia élete már nem fér össze a társadalommal." Másfelől. „Az ipar haladása, amelynek az aka­rat nélküli és ellenállásra képtelen hordozója a burzsoázia, a munkások­nak konkurencia okozta elszigetelődése helyébe a munkásoknak a tár­sulás révén létrejövő forradalmi egyesülést állítja. A nagyipar fejlődésé­vel tehát kicsúszik a burzsoázia lába alól maga a talaj, amelyen termel és a termékeket elsajátítja. Mindenekelőtt saját sírásóját termeli. Pusztu­lása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlen."1 Itt kifejtendő tézisem az lesz, hogy ez a két jóslat egyszerre jelenti a marxi örökség erejét és gyengeségét. Az erejét, mert a következő 140 évben a kapita­lista világgazdaság fejlődésének alaptrendjei számos alapvető kérdés­ben igazolták e jóslatokat. És a gyengeségét, mert a két forgatókönyv részben ellentmond egymásnak, és – ami még rosszabb – az ellentmon­dás megoldatlan formában tovább élt Marx követőinek elméleteiben és gyakorlatában.

Az ellentmondás, ahogy én látom, a következő. Az első forgató­könyv a proletár nyomorról szól. A verseny megakadályozza a proletari­átust abban, hogy részesüljön az ipari fejlődés jótéteményeiben, és olyan nyomorúságos állapotba taszítja, hogy ahelyett, hogy termelőerő lenne, holt súlyként nehezedik a társadalomra. A második forgatókönyv viszont, ezzel ellentétben a proletárok társadalmi erejéről szól. Az ipari fejlődés a versengést társulással váltja fel a munkások soraiban, úgy­hogy a burzsoáziának az ipari fejlődés jótéteményei kisajátítására való képessége aláaknázódik.

Természetesen Marx számára itt nem volt szó valódi ellentmondás­ról. A proletariátus gyengülése irányába mutató tendencia az ipar tarta­lékhadseregét (a munkanélkülieket) érinti, ós aláássa a burzsoá uralom legitimációját. A proletariátus erősödése felé mutató tendencia az ipar állandó hadseregét (a foglalkoztatott munkaerőt) érinti, és aláássa a bur­zsoáziának az értéktöbblet elsajátítására való képességét. Ezenfelül Marx ezt a két tendenciát nem egymástól függetlennek gondolja. Abban a mértékben, amennyire a burzsoáziának az értéktöbblet elsajátítására való képességét a munkások aláássák, ebből két, az ipar tartalékhadse­regét (a munkanélkülieket) érintő hatás következik. A burzsoázia által a tartalékhadsereg „táplálása", azaz reprodukálása céljára mozgósítható anyagi eszközök megcsappannak, egyidejűleg csökken az ösztönzés is a proletár munkaerőnek a tőke bővített újratermelését szolgáló alkalma­zására, miközben a tartalékhadsereg ceteris paribus növekszik. Így te­hát az állandó ipari hadsereg kizsákmányolással szembeni ellenállóere­jének mindenkori gyarapodása többé-kevésbé automatikusan átalakul a burzsoá rend legitimációjának további megfogyatkozásává.

Ugyanakkor e legitimáció bármely csökkenése, amely tehát a tarta­léksereg megélhetésének biztosítására való képtelenség következmé­nye, a maga részéről ugyancsak többé-kevésbé automatikusan átalakul az állandó sereg nagyobb (és minőségileg magasabbrendű) erejévé. Mert Marx felfogásában az aktív és a tartalék sereg ugyanabból az em­beranyagból áll, amelyről feltételezi, hogy jobbára folyamatosan oda-vissza áramlik a kettő között. Ugyanazok az egyének, a termelés egyes egységeinek, ágazatainak és helyszíneinek folyamatosan váltakozó si­kereitől és kudarcaitól függően, ma az állandó, holnap pedig a tartalék sereg tagjai lehetnek. A polgári rend így tehát egyaránt el fogja veszíteni legitimációját az állandó és a tartaléksereg tagjai között, növelve ezáltal mindazok hajlamát, akik éppen az állandó seregben vannak, arra, hogy a termelési folyamaton belüli társulásukat a burzsoázia kizsákmányolási eszközéből a burzsoázia elleni harc eszközévé változtassák.

A három posztulátum

Ennek a modellnek a meggyőző ereje egyszerűségében rejlik. A modell három posztulátumon nyugszik. Az első az, hogy, ahogyan Marx A tőke 3. kötetében állítja, a tőke korlátja maga a tőke. Azaz fejlődése és végső összeomlása bele van írva a tőke „génjeibe". A dinamikus elem „az ipar fejlődése", amely nélkül a kapitalista felhalmozás nem haladhat előre. De az ipar fejlődése a munkások közötti versengést, amelyen a felhal­mozás alapszik, társulásukkal helyettesíti. Előbb vagy utóbb a kapitalista felhalmozás önromboló folyamattá válik.

Ez a determinisztikus felfogás azonban csak a rendszer egészére vonatkozik, és csak hosszú távon; a folyamat kimenetele az egyes he­lyeken és egyes időpontokban teljesen meghatározatlan marad. A mun­kásosztálynak vannak vereségei és győzelmei, de mind az egyik, mind a másik szükségképpen időben-térben korlátozott esemény marad, és egyfelől a kapitalista vállalatok, másfelől a proletárok egymás közötti versengésének logikája a kettő „kiegyenlítése" irányába mutat. Az egyet­len, ami a modellben elkerülhetetlen, hogy nagyon hosszú távon a kapi­talista felhalmozás megteremti annak az előfeltételeit, hogy a proletárok győzelmeinek száma meghaladja vereségeikét, egészen addig, amíg a burzsoá uralom megdől, felváltja valami más, vagy a felismerhetetlensé­gig átalakul.

A poszt-burzsoá rendbe való átmenet ideje és módjai szintén meg­határozatlanok maradnak. Pontosan, mivel az átmenetet Marx térben-időben megjósolhatatlan módokon kombinálódó győzelmek és veresé­gek sokaságától teszi függővé, a Kiáltvány keveset mond az eljövendő társadalom körvonalairól, eltekintve attól, hogy arra a „proletár kultúra" fogja rányomni a maga bélyegét, bármilyen lesz is ez a kultúra az átme­net idején.

A második posztulátum az, hogy a hosszú távú, nagy méretekben végbemenő társadalmi változások végrehajtói valójában strukturális ten­denciák megszemélyesítői. A burzsoázia egyes tagjai közötti versengés biztosítja az ipar fejlődését, miközben a proletariátus egyes tagjai közötti versengés biztosítja, hogy ennek áldásai a burzsoáziának jussanak. Az ipar fejlődése azonban egyidejűleg mindig szélesedő együttműködést teremt a munkafolyamatokon belül és között, és a fejlődés egy bizonyos szintjén ez a proletariátust az egymással versengő egyének halmazából összeforrott osztállyá alakítja át, amely képes véget vetni a kizsákmá­nyolásnak.

A tudatosság és a szervezet a versengés és együttműködés struktu­rális folyamatait tükrözi, amelyek nem tulajdoníthatók semmiféle egyéni vagy kollektív akaratnak. A munkások által folytatott sokféle küzdelem a strukturális változás ideológiai ós szervezeti változásba való átalakulá­sának lényegi összetevője, de e küzdelmek maguk is a strukturális vál­tozásokban gyökereznek. Ez az egyetlen olyan „meglátás", amelyet a proletariátusba haszonnal „belevihetnek" azok, akik helyzetén kívül áll­nak:

A kommunisták nem külön párt a többi munkáspárttal szemben.

Nincsenek az egész proletariátus érdekeitől elütő érdekeik.

Nem állítanak fel külön [szektás] elveket, hogy ezek kaptájára húz­zák a proletármozgalmat.

A kommunisták a többi proletár párttól csak abban különböznek, hogy egyrészt a proletárok különböző nemzeti harcaiban az egész pro­letariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik, másrészt abban, hogy a proletariátus és a burzsoázia kö­zött folyó harc különböző fejlődési fokain mindig az összmozgalom érde­két képviselik."2

A modell harmadik posztulátuma a gazdaság elsődlegessége a kul­túra és a politika felett. A proletariátus maga tisztán gazdasági terminu­sokban van meghatározva, mint „a munkások osztálya akik csak addig élnek, amíg munkát kapnak, és akik csak addig kapnak munkát, amíg munkájuk a tőkét gyarapítja. Ezek a munkások, akik darabonként kény­telenek eladni magukat, éppen olyan áruk, mint minden egyéb kereske­delmi cikk, s ezért éppúgy ki vannak téve a konkurencia minden viszon­tagságának, a piac minden ingadozásának."3

A proletár állapot

Marx egész munkássága kétségtelenül arra irányult, hogy leleplezze azt a fikciót, miszerint a munkaerő éppúgy áruként kezelhető, mint bármi más. Tulajdonosától elválaszthatatlan és emiatt akarattal és értelemmel felruházott áru lévén ugyanis a munkaerőáru különbözik az összes többi „kereskedelmi cikktől". Mindazonáltal ez a momentum a marxi sémában csak a proletariátusnak a burzsoázia elleni harcában jelenik meg, és még itt is csak úgy, mint egy egységes, differenciálatlan proletár akarat és értelem.

A proletariátuson belüli egyéni és csoportkülönbségeket a marxi sé­ma minimalizálja, vagy félretolja, mint a múltnak a piaci verseny logikája révén felszámolódóban lévő maradványait. A proletárnak nincs sem ha­zája, sem családja.

,A nemi és korkülönbségeknek a munkásosztályt illetőleg nincs töb­bé társadalmi érvénye. Már csak munkaszerszámok léteznek, amelyek koruk és nemük szerint különböző költségeket okoznak."4

„A tőke modern igája, amely ugyanaz Angliában és Franciaország­ban, Amerikában és Németországban, lehántott róla [ti. a munkásról] minden nemzeti jelleget."

„A népek nemzeti elkülönülése és ellentétei már a burzsoázia fejlődésével, a szabadkereskedelemmel, a világpiaccal, az ipari termelés és az ennek megfelelő életviszonyok egyformaságával egyre inkább és inkább eltűnnek."5

A marxi sémában mindezek alapján a proletár vagy atomizált egyén, aki a megélhetés eszközeiért verseng más (ugyanilyen atomizált) egyé­nekkel, vagy pedig a burzsoázia ellen harcoló univerzális osztály egyik tagja. Az univerzális osztály és az atomizált egyén között nincs olyan közbenső csoport, amely képes volna az osztály többi tagjaival való ver­senyben biztonságot vagy státust nyújtani. A piaci versengés minden ilyen közbenső csoportosulást instabillá és ezért átmenetivé tesz.

Ehhez hasonlóan a marxi séma a hatalmi harcokat is a piaci versen­gés vagy az osztályharc puszta tükröződéseként ábrázolja. A sémában nincs helye a hatalom önmagáért való hajszolásának. Az egyetlen dolog amit önmaga miatt hajszolnak, a profit, az értéktöbbletnek az az alap­vető formája, amelynek révén a felhalmozás történelmi folyamata vég­bemegy. A kormányok a verseny, vagy az osztályuralom eszközei, egy­szerűen „az egész burzsoázia közös ügyeinek irányítását" végző bizott­ságok. Megintcsak a piaci verseny az, amely a kormányokat rákénysze­ríti ennek a mintának a követésére. Ha nem alkalmazkodnak a kapitalista játékszabályokhoz, akkor szükségképpen veszítenek a hatalmi játsz­mában is:

„Áruinak olcsó ára az a nehéztüzérség, amellyel [a burzsoázia] rommá lő minden kínai falat, amellyel kapitulációra bírja a barbárok leg­makacsabb idegengyűlöletét is. Minden nemzetet rákényszerít, hogy, hacsak nem akarnak tönkremenni, elsajátítsák a burzsoázia termelési módját; rákényszeríti őket, hogy meghonosítsák maguknál az úgyneve­zett civilizációt, azaz váljanak burzsoává. Egyszóval; a burzsoázia a sa­ját képmására formált világot teremt magának."6

Összefoglalva az eddigieket: A marxi örökség eredetileg a polgári társadatomnak egy olyan modelljéből állt, amely három határozott jósla­tot fogalmazott meg: 1. A polgári társadalom abba az irányba tart, hogy két osztályra polarizálódjék, magára a burzsoáziára és a proletariátusra, értve ezen azoknak a munkásoknak az osztályát, akik csak addig ma­radnak életben, amíg munkát találnak, és csak addig találnak munkát, amíg munkájuk hozzájárul a tőke növekedéséhez. 2. A kapitalista felhal­mozás abba az irányba tart, hogy elszegényítse és egyidejűleg erősítse a proletariátust a polgári társadalmon belül. Az erősítés a proletariátus­nak a társadalmi gazdagság megtermelésében betöltött szerepére vo­natkozik, az elszegényedés pedig arra a funkciójára, amelyet a verseny összes viszontagságainak kitett, többé vagy kevésbé áruvá vált munka­erőként tölt be. 3. A piaci verseny társadalmi és politikai szempontokkal szemben vak törvényei e két tendenciának (a burzsoá rend legitimáció­jának általános csökkenésében megnyilvánuló) összeolvadása irányá­ban hatnak, ami azután kiváltja a polgári rendnek egy nem-kompetitív, nem-kizsákmányoló jellegű világrenddel való meghaladását.

Korszakok

Hogy megítélhessük, milyen értelemben igazolta a kapitalizmus azóta bekövetkezett fejlődése ezeket a jóslatokat, célszerű a bennünket 1848-tól elválasztó 140 évet három, nagyjából egyenlő hosszú időszakra bon­tatni: 1848-tól 1896-ig, 1896-tól 1948-ig, és 1948-tól a jelenig. Ez a peri­odizáció számos, szorosan idevágó problémát tekintve lényeges. Mind­három időszak megfelel a gazdasági aktivitás egy hosszú hullámának", mindhárom magában foglal egy prosperáló" szakaszt, amelyben a gaz­daságban a kooperáción alapuló kapcsolatok váltak túlnyomóvá (A fázi­sok), és egy depresszív" szakaszt, amelyben a verseny jellegű kapcso­latok uralkodnak (B fázisok). Ezenfelül mindhárom ötvenesztendős időszaknak megvannak a maga sajátosságai.

1848 és 1896 között a piaci kapitalizmus és a polgári társadalom ab­ban a formában, ahogyan Marx elemezte őket, elérte történelmi fejlődé­sének csúcspontját. A modern munkásmozgalom ebben az időszakban született meg, és rögtön az alapvető rendszerellenes társadalmi erővé vált. A rivális elméletek közötti hosszúra nyúlt harc után a marxizmus vált a mozgalom uralkodó ideológiájává.

Az 1896-tól 1948-ig terjedő időszakban a Marx által elméletileg leírt piaci kapitalizmus és polgári társadalom tartós és végül végzetes vál­ságba jutott. A munkásmozgalom elérte történelmi fejlődésének csúcsát és kiterjesztette hegemóniáját a rendszerellenes mozgalmak fölött. Azonban új megosztottságok jelentek meg mind a rendszerellenes moz­galmakon belül, mind közöttük, és maga a marxizmus széthasadt egy forradalmi és egy reformista szárnyra.

1948 után a piaci kapitalizmus hamvaiból mint uralkodó világgazda­sági struktúra kiemelkedett a szervezett vagy menedzser-kapitalizmus. A rendszerellenes mozgalmak terjeszkedése tovább erősödött, de épp­így fragmentáltságuk és kölcsönös ellentéteik is. Ezeknek az antagonizmusoknak a nyomása alatt a marxizmus olyan válságba került, amelyből még fel kell gyógyulnia, de lehet, hogy sohasem gyógyul fel.

Első korszak: a nemzetközi munkásmozgalom felemelkedése

Az első időszak (1848-1896) főbb trendjei és eseményei megfeleltek a Kiáltványban megfogalmazott várakozásoknak. A szabadkereskedelem gyakorlatának és a szállításban bekövetkezett forradalomnak az 1848-at követő 20-25 évben bekövetkezett elterjedése révén a piaci kapitaliz­mus minden korábbinál nagyobb mértékben világméretű rendszerré lett. A világpiaci verseny erősödött, és az ipar az ötvenéves időszak legna­gyobb része alatt gyorsan terjeszkedett. A közbülső rétegek proletarizálódása egyértelműbbé vált, bár nem olyan széles körben és olyan visszafordíthatatlanul, ahogyan ezt gyakran állítják. Részben a közbülső ré­tegek csökkenése, részben a proletár és a burzsoá háztartások jövedel­me közötti szakadék, részben pedig a proletariátus nagyobb lakóhelyi koncentrálódása és elkülönülése miatt a társadalom két elkülönült és egymással szembenálló osztályra való polarizálódása vitathatatlan ten­denciának tűnik, bár e tendencia országonként eltérő erősségű volt.

A kapitalista felhalmozásnak a proletariátus egyidejű elszegényedé­sére és erősödésére irányuló tendenciája úgyszintén nyilvánvaló ebben az időszakban. A proletariátusnak az iparosodás terjedésével együtt járó nagyobb mértékű koncentrálódása sokkal könnyebbé tette szakszerve­zetek keretében való megszerveződését, ós a bérmunkásoknak az új termelési folyamatban betöltött stratégiai pozíciója ezeket a szervezete­ket figyelemreméltó hatalommal ruházta fel, mégpedig nemcsak a kapi­talista munkaadókkal, hanem a kormányzatokkal szemben is. A tizenki­lencedik század közepére eső A fázisban a brit munkásmozgalomnak a munkanap hosszúságának korlátozása és a választójog kiterjesztése te­rén elért sikerei csak a leglátványosabb, de nem az egyetlen megjelené­si formája voltak ennek a hatalomnak. Mindazonáltal a proletariátus egyidejűleg el is szegényedett. Minden győzelmet olyan piaci erőknek kellett megerősíteniük, amelyek szűkre szabták a munkásoknak a bur­zsoázia gazdasági és politikai irányításával szembeni ellenálló képessé­gét. Ebben az időszakban zajlott le az a folyamat, amelynek során a munkanélküliség minőségileg és mennyiségileg egyaránt új dimenziókra tett szert, amelyek csorbították a proletariátus munka- ós életfeltételei­ben bekövetkezett javulást, és fokozták soraiban a verseny nyomását.

Végül, ahogyan a Kiáltvány megjósolta, az elnyomorodás és az erősödés két egymással ellentétes tendenciája együttesen aláásta a burzsoá uralom elfogadását a proletariátus soraiban. Az áruk, a tőke és a munkások viszonylag szabad mozgása az országhatárokon belül és túl mindenhová elvitte a munkanélküliség költségeit és kockázatait. A polgári rend ebből következő legitimációvesztése a proletariátus burzso­áziától való autonómiáját minőségileg új szintre emelte. Csak most kezdődött el a munkásosztály politikai pártjainak korszaka. De akár lét­rejöttek ilyen pártok, akár nem, a bérmunkások minden centrum ország­ban lerázták vállukról a burzsoázia politikai érdekeinek való hagyomá­nyos alárendeltségüket, és elkezdték saját érdekeiket követni, a burzso­áziától függetlenül, és, ha kellett, ellenében. Ennek a politikai emancipá­ciónak a leglátványosabb (és legdrámaibb) kifejeződése az 1871-es Pá­rizsi Kommün volt. A Kommün során a proletariátus első ízben tartotta kezében a politikai hatalmat „két teljes hónapon át" (ahogyan Marx és Engels lelkesen írta a Kiáltvány 1872-es német kiadásának előszavá­ban). Jóllehet a Párizsi Kommünt leverték, Marx a proletariátus mint jövőbeli uralkodó osztály jövendő szervezeti formájának előképeként üd­vözölte.

Az a tény, hogy az 1848-1896 közötti időszak trendjei és ese­ményei meglehetősen egybeestek a Kiáltvány jóslataival, nagymér­tékben segít megmagyarázni azt a hegemóniát, amelyre Marx és követői a születő európai munkásmozgalom felett szert tettek. Sike­rük csak hosszúra nyúló szellemi küzdelmek után következett be, me­lyek akörül folytak, vajon a proletarizálódás történelmileg megfordíthatat­lan folyamat-e – és így azt az alapot képezi, amelyen a jelennek a jövő társadalmáért folyó harcait folytatni lehet, ahogyan ezt Marx elmélete feltételezte -, vagy pedig a proletárok történelmi távlatban visszanyerhe­tik elvesztett gazdasági függetlenségüket, a szövetkezeti tulajdon egyik vagy másik formája révén. Az utóbbi nézetet a korábbi időszakban az owenisták hirdették Angliában ós a fourieristák Franciaországban, de új és különböző formákban tovább élt Proudhon és Bakunyin követői kö­zött Franciaországban, Belgiumban, Oroszországban, Olaszországban és Spanyolországban, és a lassalleánusok között Németországban is.

Az Első Internacionálé kevéssel volt több, mint ennek az intellektuá­lis küzdelemnek a fóruma, amelyen belül Marx az angol tradeunionisták oldalán állt (ők voltak az egyedüliek, akik valóban a ténylegesen létező ipari proletariátust képviselték), szemben a kontinentális Európa forra­dalmár és reformista intellektuelljeinek (közöttük néhány munkásszár­mazásúnak) vegyes társaságával. Még ha Marx nagyjából kézben tar­totta is a vezetést, sohasem aratott egyértelmű győzelmet, és amikor mégis, akkor az bizonyult illúziónak, hogy ennek a valóságban létező mozgalomra bármilyen hatása lehet. Az „igazság pillanata" a Párizsi Kommünnel jött el. Azok a következtetések, amelyeket ebből a tapasz­talatból Marx levont (hogy ti. a szocialista forradalom előfeltételeként minden országban szükség van a legális munkáspártok létrehozására), egymással ellentétes okokból, de egyaránt elidegenítették az Internacionálétól a kontinens forradalmárait és a brit tradeunionistákat, és ezzel az Internacionálé sorsa megpecsételődött.7

Új Internacionálé felé

Éppen akkor, amikor az Első Internacionálé győztesek nélkül (ám szá­mos vesztest hátrahagyva) 1873 körül felbomlott, a „prosperitás" századközepi korszaka átfordult a késő-tizenkilencedik század Nagy Dep­ressziójába, és létrejöttek mind annak a feltételei, hogy a munkásmoz­galom elnyerje a maga modern formáját, mind pedig annak, hogy a mar­xisták megszerezzék a hegemóniát a mozgalom felett. A verseny nö­vekvő nyomása kiszélesítette és elmélyítette a proletarizálódás folyama­tait, és megsokszorozta a munka és a tőke közötti konfliktus alkalmait. 1873 és 1906 között a sztrájkmozgalom addig példátlan mértékben bon­takozott ki egyik országban a másik után, miközben munkáspártok jöttek létre Európa-szerte (követve a Marx által 1871-ben javasolt vonalat). 1896-ra valósággá vált egy új, ezúttal átfogóan egységes céllal működő munkáspártokra alapozott Internacionálé.

A Kiáltványnak a megjelenését követő ötven év trendjeinek megjóslásában való sikere rendkívül imponáló volt, és ma is az. Mégis, nem minden releváns tény illett bele a marxi sémába: ami a legjelentősebb, maga a proletár politika sem. Mert a proletariátus egyetlen jelentős kísérlete arra, hogy önmagából, a Marx által elméleti­leg megfogalmazott elképzeléseknek megfelelően uralkodó osztályt al­kosson, nevezetesen a Párizsi Kommün, úgyszólván semmilyen kapcso­latban sem állt azokkal a tendenciákkal, amelyeknek az elmélet szerint létre kellett volna hozniuk egy ilyen forradalmi hatalomátvételt. Nem strukturális tényezők (a proletariátusnak az ipar fejlődésén alapuló meg­erősödése, amely az áruvá válás következtében növekvő elnyomorodásával párosul), hanem főleg politikai tényezők eredménye volt: Francia­ország Poroszországgal szemben elszenvedett vereségéé, és a háború által létrehozott nehéz viszonyoké. Azaz a proletariátus nem azért kísé­relt meg egy politikai forradalmat, mert növekvő ellentmondás alakult ki fokozódó kizsákmányolása és a termelési folyamaton belüli növekvő sú­lya között, hanem azért, mert a burzsoá állam képtelennek bizonyult ar­ra, hogy általában a francia társadalmat, és különösen a párizsi proleta­riátust egy másik államtól, vagy annak ellenében megvédje.

Lehetett természetesen úgy érvelni, hogy a háborús vereség csak a gyújtószikrát jelentette azoknak az ellentmondásoknak a puskaporos hordójában, amelyek a robbanás valódi, tehát mélyebb okai voltak. Bizo­nyosan igaz, hogy ahol a strukturális ellentmondások a legjobban ki­fejlődtek (Angliában a most vizsgált periódusban, az Egyesült Államok­ban az 1870-es évektől kezdve), ott a munka és a tőke közötti közvetlen osztályharc intenzitásának szintje (amennyire ezt például a sztrájkmoz­galom méreteiből megítélhetjük) sokkal magasabb volt, mint másutt.8 A probléma azonban az, hogy a munkaerő forrongása ezekben az orszá­gokban semmilyen tendenciát sem mutatott arra, hogy politikai forrada­lomba csapjon át. Ha az angol ipari proletariátus („magában való osz­tályként" messze a legfejlettebb és a sztrájkmozgalomra leginkább hajla­mos proletariátus 1871 körül) a legcsekélyebb hajlandóságot is mutatta volna ebben az irányban, képviselői az Első Internacionáléban sokkal pozitívabban viseltettek volna a Párizsi Kommün tekintetében, mint ami­lyen magatartást ténylegesen tanúsítottak. Negatív attitűdjük valójában a marxi séma egy jelentős problémájának tünete volt, és valószínűleg sze­repe volt abban, hogy Marx felhagyott a munkásmozgalmi politikában való aktív részvétellel.

Az osztályharc közvetlen és közvetettebb formáinak ez a szétválása a Párizsi Kommün után máshonnan nyert megerősítést. Mint láttuk, a késő-tizenkilencedik századi Nagy Depresszió egybeesett a sztrájkmoz­galom (az osztályharc legközvetlenebb formája) jelentős fellendülésével és nemzeti munkáspártok alakulásával (ami az osztályharc egy közve­tett formája). Még ha ez a két tendencia igazolni látszott is a Kiáltvány jóslatait, egymástól való térbeli elkülönülésük nem könnyen volt beil­leszthető a marxi sémába. Azok az országok, amelyek vezettek a sztrájkmozgalom terén (Nagy-Britannia és az USA) lemaradtak a mun­káspártok alakításában, míg ennek a fordítottja volt a helyzet Németor­szágban. Általánosságban úgy tűnt, hogy a munkáspártok alakulásának kevés köze van a gazdasági kizsákmányoláshoz, a munkásosztály kiala­kulásához és a munka és a tőke közötti konfliktushoz. A fő meghatározó tényezőnek inkább az államnak a társadalmi és gazdasági szabályozás­ban betöltött tényleges és a munkások által észlelt központi szerepe, va­lamint a proletariátusnak a saját alapvető állampolgári jogaiért (minde­nekelőtt a gyülekezési- és a szavazati jogért) folytatott harca tűnt. Né­metországban, ahol az állam jól látható tényező volt, és egy növekvő ipari proletariátustól megtagadta az alapvető polgári jogokat, az osztály­harc egy munkáspárt megszervezésének közvetett formáját öltötte. Csak a Nagy Depresszió végén, mindenekelőtt a rákövetkező A fázis­ban öltötte az osztályharc a munka és a tőke közötti közvetlen össze­csapás formáját. Nagy-Britanniában és az USA-ban, ahol az állam ke­vésbé centralizáltan szervezett volt, és a proletariátus már biztosította magának az alapvető polgári jogokat, az osztályharc a sztrájkmozgalom és a szakszervezet-alakítás formájában jelent meg, és csak sokkal később (Nagy-Britanniában) vagy sohasem (az USA-ban) váltak sikeres­sé az országos méretekben jelentős munkáspártok alakítására irányuló kísérletek.

Ezeket a különbségeket az egyes országok munkásmozgalmai kö­zött tovább tárgyaljuk majd a következőkben. Most egyszerűen figyeljük csak meg, hogy az osztályharc története a Kiáltvány kiadását követő első ötven évben egyszerre szolgáltatott mind olyan bizonyítékokat, amelyek erőteljesen alátámasztották a Kiáltvány jóslatait, mind pedig némi alapot az osztályharc és a szocialista forradalom közötti, Marx és Engels által feltételezett kapcsolat valóságosságán való elgondolkodás­ra. Konkrétabban: az ipari proletariátus társadalmi-gazdasági érte­lemben vett kialakulása az osztályharc strukturálisan beágyazott formáinak kifejlődéséhez vezetett, de nem vezetett el politikai, még kevésbé politikailag forradalmi tendenciák kialakulásához a prole­tariátuson belül. A proletariátusnak a politikai hatalomhoz való viszo­nyulása tisztán instrumentális jellegű maradt, hacsak, mint ahogyan a kontinentális Európában történt, maguk a politikai feltételek (az államok közötti illetve az államok és alattvalóik közötti viszonyok) nem ösztönöz­ték a proletariátust a politikában való közvetlenebb, és ha szükséges volt, forradalmi részvéteire. A munkásmozgalom (és azon belül a mar­xizmus) hatalmas méretű késő-tizenkilencedik századi fejlődése során ezeknek az anomáliáknak különösebb figyelmet nem érdemlő részletek­nek kellett tűnniük. Ezenfelül még mindig ésszerűen azt lehetett várni, hogy a piac „láthatatlan keze" gondoskodni fog a nemzetek közötti elté­rések felszámolásáról, és minden ország munkásmozgalmát egy közös harci, tudatossági és szervezettségi forma felé tereli. Mint kiderült, az, ami kezdetben kisebb anomália volt, a következő félévszázadban alap­vető történelmi trenddé vált, amely a munkásmozgalmat két egymással ellentétes vonalat követő, és egymással antagonisztikusan szembenálló táborra szakította szót.

Második korszak: globális háborúk, mozgalom és forradalom

1896 és 1948 között a világpiac uralmának a politikai és társadalmi sze­replők helyzetét meghatározó rendszere összeomlott, és Marxnak a vi­lágproletariátus mindig homogénebb életfeltételeivel kapcsolatos vára­kozásai beteljesületlenek maradtak. A tizenkilencedik századi liberális ideológiát követve Marx elfogadta, hogy a világpiac inkább az államok irányítóinak feje fölött, mintsem az ő lépéseiken keresztül fejti ki hatását. Ez alapvetően téves koncepciónak bizonyult, mivel az ő korának világpi­aca elsődlegesen és mindenekelőtt a kiterjeszkedett európai államrend­szer fölötti brit uralom eszköze volt. Mint ilyennek, hatékonysága a hata­lom és a vagyon egy sor olyan uralkodó csoport közötti sajátos elosztá­sán nyugodott, amelyeknek beleegyezése vagy legalábbis beletörődése életbevágó volt a brit hegemónia fennmaradását illetően.

Az 1873-1896 közötti Nagy Depresszió egyszerre volt a világpiac uralmának – abban a formában, ahogyan az a tizenkilencedik század­ban intézményesült – a történelmi csúcspontja és lezárása. A depresszió egyik fő tényezője hatalmas és olcsó tengerentúli (és orosz) gabo­naszállítmányok Európába érkezése volt.

A fő haszonélvezői ennek a tengerentúli szállítók voltak (első helyen az Egyesült Államok), és maga az a hegemóniával rendelkező hatalom (Nagy-Britannia), amely a tengerentúli gabona behozatalának fő inspirá­lója volt, és kezében tartotta a világ kereskedelmi és pénzügyi hálózatá­nak legnagyobb részét. A fő vesztes Németország volt, amelynek gyor­san növekvő gazdasága és hatalma még erőteljesen támaszkodott a ha­zai gabonatermelésre, és nagyon kevéssé a nemzetközi kereskedelem és hitel szervezetére. Az új fejlemények által fenyegetett német uralko­dó osztályok saját katonai-ipari komplexumuk további kiépítésével vála­szoltak, egy olyan kísérlet során, melynek célja az volt, hogy Németor­szág a világgazdaság irányító posztjain felváltsa Nagy-Britanniát, vagy legalább osztozzon vele ezek ellenőrzésében. Az eredmény általános és nyílt küzdelem lett az államközi rendszeren belül, melynek eldöntése két világháborút vett igénybe.

Ennek a küzdelemnek során a világpiac uralma megrendült, és az első világháború alatt ós után fel is függesztődött. A világpiac uralmának összeomlása nem állította meg „az ipar előrehaladását" és „a munka áruvá válását" – azt a két tendenciát, melyekről a marxi séma feltételez­te, hogy a munkaerő társadalmi erejének ós tömeges nyomorának egyi­dejű növekedését idézik elő. Ellenkezőleg; a globális háborúk és előké­szítésük hatalmasabb tényezői voltak az ipari haladásnak és a tömeges nyomornak, mint a világpiac uralma valaha is. De a világpiac összeom­lása azt jelentette, hogy a világproletariátus társadalmi ereje és tömeges nyomora ezentúl sokkal kevésbé egyenlően oszlott meg annak külön­böző csoportjai között, mint korábban.

Általánosságban a háborús mozgósítás időszakaiban az állandó ipa­ri sereg mérete növekedett (mind abszolút értelemben, mind a tartalék sereg méreteihez viszonyítva) a világgazdaság legtöbb pontján – bele­értve a háborúban közvetlenül részt nem vevő országokat is. Ezenfelül a háború gyorsuló iparrá válása" a tizenkilencedik század késői és a huszadik század korai éveiben, a katonai erőfeszítések kimenetelét il­letően éppen olyan fontos (ha nem még fontosabb) tényezővé tette az iparban csatasorba állított emberek együttműködését, mint a harctéren csatasorba állítottakét. A munka társadalmi ereje így az államok rend­szerén belüli hatalmi harc eszkalálódásával párhuzamosan növekedett.

De a globális háborúk egyszersmind lekötötték a gazdasági erőfor­rások egy egyre növekvő részét is, miközben szétrombolták azokat a termelési és cserehálózatokat, amelyeken keresztül az országok hozzá­jutottak ezekhez az erőforrásokhoz. Énnek következtében az uralkodó osztályok általános képessége arra, hogy a munkaerő követeléseihez alkalmazkodjanak, lecsökkent, vagy nem nőtt olyan gyorsan, mint a munkaerő társadalmi ereje. A világháborúk így megteremtették a prole­tár hatalom és a proletár nélkülözés ama kombinációját, amelyről a mar­xi séma feltételezte, hogy létrehozza az osztályharc erősödését és a tőke uralmának végső összeomlását.

Mindkét világháború ténylegesen az osztályharc globális hullámait indította útjára. A sztájkmozgalom általában csókkent a két háború kez­deti éveiben, hogy azután gyorsan eszkalálódjék az utolsó években. A nemzetközi munkásság forrongása ennek következtében olyan csúcs­pontokat ért el, amelyekre korábban nem volt történelmi precedens, és amelyeket mind a mai napig nem szárnyalt túl. Mindegyik ilyen csúcs­pont együtt járt egy nagy szocialista forradalommal – Oroszországban, és azután Kínában. Bár az osztályharcnak ezek a hullámai nem vetettek véget a tőke uralmának, alapvető változásokat hoztak létre abban, aho­gyan ezt az uralmat a töke gyakorolta. Ezek a változások két radikálisan különböző és egymáshoz képest divergáló pályán haladtak, amelyek egészen szorosan megfeleltethetők annak a két ellentétes álláspontnak, amelyet Bernstein, illetve Lenin képviselt az úgynevezett revizionizmus-vitában.

Az 1896-os nemzetközi szocialista kongresszus az egyik záró határo­zatában küszöbönálló általános válságot jósolt, amely a szocialista pártok számára történelmileg napirendre tűzi az államhatalom gyakorlását. A kongresszus ezért minden ország proletariátusának elméjébe véste „annak parancsoló szükségességét, hogy mint osztályöntudatos polgárok, tanulják meg, hogyan kell saját országuk ügyeit a közjó érdekében intézni". Össz­hangban ezzel a határozattal, eldöntötték, hogy a jövőben a kongresszu­sok csak olyan szervezetek képviselői számára állnak nyitva, amelyek azon dolgoznak, hogy a kapitalista rendet szocialista renddé alakítsák át, és fel vannak készülve arra, hogy részt vegyenek a törvényhozói és parla­menti munkában. Ezáltal kizárták az összes anarchistát.

Mozgalom és végcél

A Marx és Bakunyin követői közötti régi vita lezárása egy új vitának a kezdetét jelezte, mégpedig magának Marxnak a követői között. Miköz­ben a kapitalista rendszer szocialista átalakítására való munkálkodás célját eléggé homályos és kétértelmű terminusokban állapították meg ahhoz, hogy megfeleljen a Marx követői között megtalálható összes vé­leményárnyalatnak, maga az, hogy egy közös politikai célt határoztak meg az összes ország proletariátusa számára, felvetett bizonyos alap­vető teoretikus és gyakorlati problémákat. Eduárd Bernstein volt az első, aki ezeket a problémákat napfényre hozta.

Még ha Bernstein a „nagy revizionistaként" vonult is be a marxi gon­dolat történetébe, meghirdetett revizionizmusa rendkívül enyhe volt, kü­lönösen némely „ortodox" ellenfelének álláspontjával összevetve. Össz­hangban a tudományos szocializmussal, arra törekedett, hogy kimutas­sa, mennyiben érvényesek, illetve nem azok a munkaerő társadalmi ere­jének és egyidejű tömeges nyomorának kortendenciaként növekedésére vonatkozó marxi tételek. És akárcsak Marx, ő is úgy gondolta, hogy a munkásmozgalom európai, és különösen németországi jövőjét illetően a legjobb útmutató a mozgalom múltja és jelene Nagy-Britanniában. En­nek megfelelően figyelmét az angliai trendekre irányította.

Ezekből a premisszákból kiindulva, Bernstein bőséges mennyiségű bizonyítékot talált az első tézisre (a munkaerő társadalmi erejének növe­kedésére), de csak keveset a másodikra: nemcsakhogy jelentős javulás ment végbe az ipari proletariátus élet- és munkakörülményeiben, hanem a politikai demokráciát is kiterjesztették, és az a munkásosztály politikai alávetésének eszközéből a munkásosztály emancipációjának eszközévé vált. Mivel elemzését az 1873-96-os Nagy Depresszió végén és az eu­rópai kapitalizmus belle époque-jának kezdetén fejtette ki, nem látott rá okot, miért kellene ezeknek a trendeknek a belátható jövőben megfor­dulniuk. A modern társadalom liberális szervezeti formái szilárdak voltak, és elég rugalmasak ahhoz, hogy lehetővé tegyék a munkaerő társadalmi erejének korlátlan növekedését. Akárcsak a múltban, ekkor is úgy tűnt, minden, amire szükség van, kimerül „a szervezésben és a határozott cselekvésben" (kiemelés: G. A.)9 Egy szocialista forradalom, a proletari­átus forradalmi diktatúrája értelmében, nem tűnt sem szükségszerűnek sem kívánatosnak.

Bernstein álláspontját ebben a jelszóban összegezte: „A mozgalom minden, a végcél semmi." Ez provokációnak hangzott a marxista reformis­ták és forradalmárok számára egyaránt. Valójában egy reformista (Karl Kautsky) volt az, aki a Bernstein revizionizmusa elleni támadást vezette. Kautsky lényegében úgy érvelt, hogy a proletariátus összes gazdasági és po­litikai eredményei konjunkturális jellegűek, hogy egy általános krízis elkerül­hetetlen, sőt, máris kialakulóban van, és hogy egy ilyen krízis során a bur­zsoázia meg fogja próbálni erővel visszavenni mindazokat a gazdasági és politikai engedményeket, amelyeket korábban a proletariátusnak tett. Ilyen körülmények között a munkásmozgalom számára minden elveszett, amennyiben a proletariátus és szervezetei nem készülnek fel arra, hogy, ha szükséges, forradalmi, politikai eszközökkel megszerezzék és meg­tartsák az állami ós gazdasági irányító posztokat. Kautsky fenntartotta Marx összes nem-egyértelmű állítását a proletariátus jelenlegi harcai (a Bernstein jelszavában szereplő „mozgalom") és a szocialista forradalom végső célkitűzése (a „végcél") közötti kapcsolatot illetően, s álláspontját ebben az időszakban csak egy kis lépés választotta el attól a következ­tetéstől, hogy a végcél minden, és a mozgalom semmi.

Maga Kautsky sohasem tette meg ezt a lépést. Ez Leninre maradt, aki Kautskyval tartott Bernstein ellenében, hogy azután Kautsky érvelé­sét elvigye annak logikus következményéig. Ha csak az államhatalom szocialisták általi megragadása mentheti meg és terjesztheti ki a mozga­lom valamennyi korábbi eredményét, akkor az előbbi nyilvánvaló elsődlegességgel bír az utóbbiak fölött. Ebből az is következett, hogy a mozgalom eredményei megtévesztőek. Mert mindenekelőtt nem veszik számításba azokat a jövőbeli veszteségeket, amelyekkel a mozgalom el­kerülhetetlenül szembesülni fog. Ráadásul csak a proletár állapot egyik oldalát tükrözik. Új hangsúlyt adva a „munkásarisztokrácia" tételének, Lenin implicite elvetette Marxnak azt a nézetét, hogy az európai konti­nensen és másutt a munkásmozgalom jövőjét leginkább az angliai mun­kásmozgalom jelene és múltja jelzi. A munka növekvő társadalmi ereje Nagy-Britanniában az ő szemében lokális és rövidtávú jelenség volt, amely Nagy-Britanniának a világgazdaság irányító posztjain betöltött ki­váltságos helyzetével függött össze. Az európai kontinens és különösen az orosz birodalom proletariátusának jelene és jövője szerinte a növekvő tömegnyomor és a folyamatos politikai elnyomás, a rendkívül energikus és jól szervezett munkásmozgalom jelenléte ellenére is.

Ebből két következtetés adódott. Először is, a proletár mozgalmak eredményei (vagy akár kudarcai) vezetőségük és tagságuk soraiban hi­bás felfogást alakítottak ki a mozgalom helyzetéről. A szocialista forrada­lom szükségességének és lehetőségének tudata csak a mozgalmon kí­vül fejlődhet ki, és csak egy hivatásos forradalmárokból álló élcsapat vi­heti be a mozgalomba. Másodszor, a mozgalmak képesek rá, hogy a forradalmi élcsapatok utasításait közvetítsék a proletár tömegeknek. Eb­ben az elméletben a mozgalom valóban semmi volt, puszta eszköz, a cél pedig minden.

Egy ellentmondásos egyensúly

Visszatekintve a munkásmozgalomnak az 1896 és 1948 közötti valósá­gos fejlődésére, bőségesen találunk akár Lenin, akár Bernstein állás­pontját igazoló bizonyítékokat, de nagyon kevés olyan evidenciát látha­tunk, amely a kettő közötti kautskyánus álláspont mellett szólna. Minden attól függ, kutatásunk során mire figyelünk. Bersntein jóslata, illetve re­ceptje, amely szerint a szervezés és az energikus cselekvés elegendő az uralkodó osztályokat arra kényszeríteni-ösztönözni, hogy gazdasági és politikai téren lehetővé tegyék a munkaerő társadalmi hatalmának – az ipar fejlődésével összekapcsolódó – kortendenciaként való növekedé­sét, jól ragadja meg annak az útnak a lényegét, amelyet a munkásmoz­galom az angolszász és a skandináv világban járt be. Két világháború és egy katasztrofális világgazdasági válság ellenére – amelyeket Bernstein nem tudott megjósolni – a proletariátus ezekben az országokban továbbra is a társadalmi termelésben betöltött egyre jelentősebb szerepével összemérhető javulást tapasztalt mind gazdasági jólétét, mind a kormány­zatban való képviseletét illetően.

A leglátványosabb előrelépésre Svédországban és Ausztráliában ke­rült sor. De a világgazdaság politikai dimenziójának szempontjából a leg­jelentősebb előrelépés Nagy-Britanniában (amely hanyatló hegemón ha­talom, de még uralkodó gyarmati hatalom volt) és az USA-ban (amely felemelkedő hegemón hatalom volt) ment végbe. A szervezett munkás­ság, amely 1896-ban mindkét állam országos politikai életében marginá­lis és alárendelt jelentőségű tényező volt, 1948-ra Nagy-Britanniában kormánypárttá vált, és döntő befolyása volt az Egyesült Államok kor­mányzatára. Mindezt pontosan a Bernstein által megjósolt és előírt úton vívták ki – vagyis az energikus és jól szervezett mozgalmak útján, me­lyek képesek voltak kiaknázni minden olyan lehetőséget, amely esélyt adott a munkaerő növekvő társadalmi erejének nagyobb gazdasági jó­létté és növekvő politikai képviseletté konvertálására. Ebben a társadal­mi kontextusban a szocialista forradalom végcélja sohasem vált aktuális kérdéssé, és így a proletariátus forradalmi élcsapatai kevés követőre ta­láltak.

Mégis, 1896-1948 egyszersmind a szocialista forradalom legna­gyobb síkereinek kora is volt, az az időszak, amikor a proletariátus önje­lölt forradalmi élcsapatai birtokukba vették az Eurázsia majdnem fele fe­letti uralom eszközeit. Bár számos vonatkozásban különböztek, a prole­tariátus tapasztalatai az orosz és a korábbi kínai birodalomban jelentős hasonlóságokat mutattak. Az erőteljes tiltakozási mozgalmak (1905-ben az orosz birodalomban, 1925-27-ben Kínában) nem tudtak javítani a proletariátus létfeltételein: inkább a növekvő tömeges nyomor, mintsem a növekvő társadalmi erő volt a proletariátus döntő tapasztalata. Ezenfe­lül az államok közötti hatalmi harc (a Lenin forradalomelméletében sze­replő „imperializmus") eszkalálódása tovább csökkentette az uralkodó osztályok képességét arra, hogy akár minimális védelmet nyújtsanak a proletariátusnak.

Ilyen körülmények között elkötelezett forradalmároknak egy, a társa­dalmi események, trendek és konjunktúrák tudományos elemzésében jártas élcsapata a nemzeti és világméretű hatalmi hálózatok összeomlá­sát arra használta ki, hogy sikeres szocialista forradalmakat hajtson vég­re. Eme élcsapat erejének az alapját az egyre gyarapodó kizsákmányolt néptömegek – osztályhelyzetük pontos meghatározásától független – el-nyomorodása adta. Mert a növekvő tömeges nyomor a népesség óriási többségét az ipari tartaléksereg tényleges vagy potenciális tagjává tette, és ugyanakkor megakadályozott mindenkit (aki bármely időpontban ép­pen az állandó ipari hadsereghez tartozott) abban, hogy kialakítson egy saját, a többi alárendelt csoportétól és osztályétól elkülönült osztály­identitást. Ebben a kontextusban a tiltakozó mozgalmak, amelyek a bér­munkás-munkaerő átmeneti és ingatag pozíciója mellett kialakultak, nem jelenthették sem egy tartós mozgalom megfelelő alapját, sem pedig előrelépést a létező társadalmi rend szocialista átalakítását célzó cselek­vés felé. Ennek az átalakításnak az útját és eszközeit valóban a proletár tömegek spontán tiltakozó mozgalmain kívül, és gyakran azok ellenében kellett kifejleszteni.

Ezeknek a divergáló tendenciáknak – egyes országokban a munka­erő társadalmi erejének növekedése, másutt pedig a tömeges nyomor elleni szocialista forradalmak – az volt a legmegdöbbentőbb sajátossá­ga, hogy együttesen az ipari proletariátusnak a szocialista-forradalmi ideológiákkal és gyakorlattal szembeni történelmi közömbösségét de­monstrálták. Ahol az ipari proletariátus társadalmi ereje számottevő volt, és növekedett, ott a szocialista forradalomnak nem volt tö­megbázisa, ahol pedig a szocialista forradalomnak tömegbázisa volt, ott az ipari proletariátusnak nem volt komoly társadalmi ereje. Mint fentebb már láttuk, a munkaerő társadalmi ereje és szocialista for­radalmi beállítottsága közötti negatív korreláció embrionális formában már megjelent a Párizsi Kommün idején, és valószínűleg a legje­lentősebb körülírható oka volt az I. Internacionálé feloszlatásának. Szembesülve az egyaránt elméleti és politikai választás kívánalmával egy erős, de reformista angliai és egy forradalmi, de gyenge franciaor­szági munkásmozgalom között, Marx úgy döntött, hogy nem választ, és függőben hagyta a kérdést.

Végzetes választások

Amikor a marxizmus, Marx és Engels eredeti intencióival ellentétben, politikai intézménnyé vált, választani kellett, különös tekintettel arra a tényre, hogy a proletariátus társadalmi erejének és forradalmi beállított­ságának térbeli szétválása növekedett, ahelyett, hogy csökkent volna. Bernstein felvetette a problémát, és azt választotta, hogy a munka nö­vekvő társadalmi erejének (a „mozgalomnak") a pártjára áll; Lenin a pro­letariátusnak a növekvő tömeges nyomor talaján kialakuló forradalmiságát választotta (a Bernstein antinómiájában szereplő „végcélt"); Kautsky pedig, akárcsak harminc évvel korábban Marx, azt választotta, hogy nem választ. Ebből az egy szempontból tarthatott jogosan igényt az „or­todoxiára".

Ez a nem-választás melletti döntés tragikus politikai következmé­nyekkel járt. Mialatt Bernstein választását igazolták a munkásmozgalom későbbi sikerei az angolszász világban és Skandináviában, Leninét pe­dig a bekövetkező szocialista forradalmak a korábbi orosz és kínai biro­dalmakban, addig Kautskynak a nem-választás melletti döntését mint politikai stratégiát megcáfolták az ellenforradalomnak Közép- és Dél-Eu­rópában bekövetkező sikerei. Mert a fasizmus ós a nemzeti-szocializ­mus felemelkedése, legalábbis részben, arra vezethető vissza, hogy az érintett országok munkásosztályának szervezetei – a „centrista" irány­nak megfelelően – krónikusan képtelenek voltak választani az energikus reformista ós az energikus forradalmi cselekvés között.

Bizonyos, hogy ez a krónikus döntésképtelenség ahhoz a bonyolul­tabb társadalmi helyzethez kapcsolódott, amellyel a munkásszervezetek ezekben a régiókban szembesültek – azaz egy olyan szituációhoz, ame­lyet inkább a munka növekvő társadalmi erejének és növekvő tömeges nyomorának egyfajta kombinációja jellemzett, mintsem az egyik vagy a másik tendencia egyértelmű túlsúlya. Az ellentmondás valódi és lokali­zált ellentmondás volt. A körülményeknek ez a kombinációja jelentős for­radalmi hajlandóságot eredményezett az ipari proletariátuson belül a re­formistább tendenciák mellett – ami a mozgalom vezetőségét folyama­tos dilemmában hagyta. Kautskynak a nem-döntés melletti döntése (és az azt alátámasztó imponáló elméleti és politikai apparátus) bőséges igazolást szolgáltatott egy olyan vezetésnek, amely, ahelyett, hogy a mérleget egy meghatározott irányba billentette volna, passzív módon tükrözte a mozgalmat részekre szakító megosztottságokat – és ezáltal kiegyezett a politikai zűrzavarral és dezorientáltsággal.

Sohasem fogjuk megtudni, vajon egy energikusabb reformista vagy energikusabb forradalmi cselekvés a német szociáldemokrácia részéről változtatott volna-e valamit a későbbi német és világtörténelmen. De ahogyan a német szociáldemokrácia (vagy ugyanígy az olasz szocializ­mus) történelmi felelőssége (ti. azért, hogy előkészítette az utat a nem­zeti-szocializmus és a fasizmus számára) – nem kicsinyelhető le, ugyan­úgy nem is szabad eltúlozni. Mert a reakciós elitek hegemonikus sikeré­nek a hatalom megragadásában (olyan különböző országokban mint Németország, Japán és Olaszország) éppúgy megvoltak a magában a világrendszerben rejlő, mint a helyi okai. A világrendszerben rejlő okok a világpiac dezintegrálódásának és az államok közötti hatalmi harc eszka­lálódásának korábban vázolt párhuzamos folyamatai voltak. Ezek a fo­lyamatok a háborúra való megfelelő felkészültséget jutalmazták, ami a huszadik században egyre inkább és mindenekelőtt egyrészt a katonai-ipari komplexumok kiterjesztésével és modernizálásával, másrészt pedig az ehhez a kiterjesztéshez ós modernizáláshoz szükséges világgazda­sági erőforrásokhoz való kizárólagos vagy privilegizált hozzájutási le­hetőséggel vált azonossá. Azokban az országokban, amelyeket a túl­súlyos katonai-ipari apparátus és a szűk hazai gazdasági bázis kö­zötti strukturális egyensúlyhiány sújtott, a revansista ideológiák je­lentős vonzerővel bírtak minden társadalmi csoport számára, bele­értve az ipari proletariátus nem elhanyagolható részét is.

Ilyen körülmények között az ipari munkásosztálynak a reform és a forradalom között ingadozó (az osztály egymással ellentétes hajlandósá­gain alapuló) politikai határozatlansága hozzájárult a szervezett munka­erő legitimációjának aláásásához, függetlenül attól, hogy másfelől ennek a fejleménynek mekkora szerepe volt a határozatlanság létrehozásában. Bármelyek voltak is az okai, a nemzeti-szocializmus németországi fel­emelkedése döntő eseménnyé vált az általános háború és osztályharc egy új fordulójának kirobbantásában. Ennek az új szakasznak folyamán vált a szervezett munkaerő az angolszász világ nagyhatalmainak döntő politikabefolyásoló tényezőjévé, és kebelezték be az új szocialista forra­dalmi rezsimek Eurázsia területének majdnem a felét.

Fontos megfigyelnünk, hogy az ipari proletariátust képviselő vá­lasztottak vagy önjelöltek hatalmának ez az óriási megnövekedése és kiterjeszkedése olyan társadalmi kontextusban ment végbe, amelyben az ipari proletariátus saját forradalmi hajlandósága majdnem teljesen eltűnt. Sehol a második világháború alatt és után nem tett az ipari proletariátus kísérletet arra, hogy „kommünök" vagy „szovjetek" révén a saját kezébe vegye az államhatalmat – még a legyőzött országokban sem, ahogyan ezt 1871-ben Franciaországban, 1917-ben Oroszországban, és 1919-20-ban Ausztria-Magyarországon tette. A szocialista-forradalmi rendszerek uralma alatt álló terület meg­növekedése lényegében a más hadseregeket legyőző hadseregeknek – Gramsci „piemonti megoldása"10 egy proletár változatának – volt kö­szönhető.

Kelet-Európában a kommunista rendszereket lényegében, ha formá­lisan nem is, a szovjet hadsereg hozta létre. Máshol, mint Jugoszláviá­ban, Albániában, Koreában (és ami a legjelentősebb volt, Kínában), a kommunista rendszereket a tengelyhatalmak elleni nemzeti felszabadító harc vezetőinek szerepét játszó forradalmi politikai elitek, meg a kádere­ik által felállított és irányított helyi hadseregek hozták létre. (Még Olasz­országban és Franciaországban is, ahol a kommunista pártok az ipari proletariátus jelentős része fölött tettek szert hegemóniára, ez a hege­mónia nagymértékben a német megszállás elleni fegyveres harcban be­töltött korábbi vezető szerepük eredménye volt.) S miután a centrum or­szágok munkásmozgalmai elvetették, a szocialista forradalom új, és nagymértékben fogékony tömegbázisra talált a nemzeti felszabadító mozgalmakban.

Harmadik korszak: az Egyesült Államok hegemóniája és a nemzetközi munkásmozgalom átalakulása

1948-ban a megelőző fél évszázad főbb társadalmi és politikai trendjei­nek extrapolálása a tőke uralmának küszöbönálló vége felé mutatott. Az általánossá vált háború és osztályharc minden egyes fordulója a világ­gazdaság perifériáján és félperifériáján a szocialista forradalom jelentős előrenyomulásához, a centrum országokban pedig az ipari proletariátus társadalmi és politikai hatalmának jelentős erősödéséhez vezetett. Ha a trendek nem fordulnak meg, az egyetlen nyitva maradó kérdés nem az lett volna, vajon a kapitalizmus túléli-e ezt a korszakot, hanem az, hogy a reformok és forradalmak milyen sajátos keveréke révén pusztul el.

De a trendek megfordultak, és a rákövetkező húsz évben a kapitaliz­mus az expanzió egy új, korábban példa nélkül álló „aranykorát" élte meg. A legjelentősebb fejlemény az államközi viszonyok pacifikálása és a világpiacnak az Egyesült Államok hegemóniája alatti helyreállítása volt. 1968-ig a világpiac helyreállítása részben és jelentős mértékben az Egyesült Államok katonai és pénzügyi potenciáljától függött. Azután, 1968 és 1973 között a Bretton Woods-i rendszer összeomlása és az Egyesült Ál­lamok vietnami veresége megmutatta, hogy ezek a potenciálok önmaguk­ban sem nem elégséges, sem nem szükséges feltételei a világpiac folya­matban lévő rekonstrukciójának. Mert pontosan 1973 óta úgy tűnik, hogy a világpiac (bizonyos korlátok között) autonóm erővé" vált, amelyet egyetlen állam sem képes irányítani (beleértve az Egyesült Államokat is). Az álla­mok, cégek és adminisztráló szervek együttesen képesek meghatározni – és kezelni – a világpiac működésének bizonyos korlátait, de csak nehézsé­gek és nem-szándékolt következmények árán. Úgy tűnik, a kapitalizmus története során az autonóm világpiac uralma még soha nem közelítette meg annyira a Marx által elképzelt, működésének végső határát jelentő ideáltípust, mint az utolsó 15-20 évben.

Ma a világpiac társadalmi alapjai egészen mások, mint a tizenkilen­cedik században voltak. A háború végén az Egyesült Államok nem ugyanannak a világpiacnak az újbóli létrehozásához látott hozzá, mint amely az előző ötven év során összeomlott. Ugyanis – teljesen eltekint­ve ennek az összeomlásnak a történelmi tanulságaitól és a tizenkilence­dik századi brit kapitalizmus valamint a most tárgyalandó amerikai kapi­talizmus közötti strukturális különbségektől – a szervezett munka által az USA-ban és Nagy-Britanniában kivívott hatalom ós befolyás, valamint a szocialista forradalom sikerei Eurázsiában egy ilyen újjászervezést nem tettek sem lehetségessé, sem ajánlatossá. Az Egyesült Államok uralko­dó osztályainak legfelvilágosultabb csoportjai régóta megértették, hogy semmiféle visszatérés sem lehetséges a tizenkilencedik századi, szigorú értelemben vett polgári rendhez. Egy új világrendszert nem lehetett egyedül a világburzsoázia társadalmi erejére és aspirációira építeni, an­nak magába kellett foglalnia a világproletariátusnak az e körök számára még elfogadható lehető legnagyobb részét is.

Ennek a stratégiának egyik legfontosabb aspektusa a „dekolonizáció­nak" és a szuverén államok alkotta világrendszer terjeszkedésének és megszilárdulásának adott amerikai támogatás volt. Akárcsak előtte Wilson, Franklin D. Roosevelt is (hallgatólagosan) osztotta Leninnek azt a nézetét, hogy a kapitalista országok között a területek és népességek fölötti uralom­ért folyó harc negatív végösszegű játék, amely kedvező előfeltételeket te­remt a szocialista forradalomhoz és a kapitalizmus világuralmának végső összeomlásához. Ha a szocialista forradalom hullámát Eurázsiában meg akarták állítani, akkor – még mielőtt túl késő lett volna – ezt a hatalmi har­cot be kellett fejezni, és a világburzsoázia és a világ proletariátus gyengébb részeinek önrendelkezési jogát tudomásul kellett venni.

Egy második, mégis rendkívül jelentős célja Roosevelt világhegemó­niára irányuló stratégiájának a munkaerő társadalmi erejének otthoni megszilárdítása és külföldi kiterjesztése volt. Ennek a politikának egy sor előnye volt az érdekcsoportok ama koalíciója számára, amely az USA-ban hatalomra jutott. A társasági tőke nézőpontjából tekintve e politika Európában és másutt „hazai" tömegpiacokat teremthetett (hasonlóakat az USA-ban már létezőhöz), és így megnyithatta az utat a társasági tőke további nemzetközi expanziójához. A szervezett munka nézőpontjából ez a politika csökkentette azon verseny nyomásának veszélyét, amely a munkás-teljesítmény díjazásának az USA-belinél csaknem az egész vi­lágon alacsonyabb szintjéből eredt. Végül, ami a legfontosabb volt, a kormányzat szempontjából a munkaerő társadalmi ereje hazai konszoli­dálásának és külföldön való kiterjesztésének politikája azt jelentette, hogy az Egyesült Államok úgy mutathatta be önmagát (ós széles körben úgy is tekinthették), mint nem pusztán a tőke, hanem éppen úgy a mun­ka érdekeinek is előmozdítóját. Ez a politika volt az (a dekolonizáció tá­mogatásával) együtt, ami az Egyesült Államok katonai ós pénzügyi szupremáciáját valódi, világ fölötti hegemóniává formálta át.11

Az amerikai katonai ós pénzügyi hatalom így azzá az eszközzé vált, amelynek segítségével a „mozgalom" „végcél" fölötti primátusának ideo­lógiáját ós gyakorlatát (amely az Egyesült Államok munkásmozgalmát is tipikusan jellemezte) olyan messzire exportálták, amilyen messze csak ez a hatalom elért. Ennek az ideológiának az átültetése a legsikeresebb azokban a legyőzött államokban (Nyugat-Németországban és Japán­ban) volt, ahol az Egyesült Államok hadserege egyedül vagy szövetsé­geseivel együtt abszolút kormányzati hatalmat birtokolt, és ugyanakkor az iparosítás eléggé előrehaladt ahhoz, hogy szilárd társadalmi bázist adjon a szervezett munkaerőnek. Az osztályviszonyoknak ez a felülről – egy idegen hatalom által – végrehajtott átstrukturálása azonban, még ott is, ahol a legsikeresebb volt, semmivé vált volna, ha nem követi a világ­piac uralmának a rekonstrukciója és azoknak a felhalmozási struktúrák­nak a gyors elterjedése, amelyeken az Egyesült Államokban a munka­erő társadalmi ereje alapult.

Korábbi fejtegetéseinkben az Egyesült Államok munkásmozgalmá­val úgy foglalkoztunk, mint egy általánosabb angolszász modell egyik esetével, amelyben a „mozgalom" elsődlegességgel bír a „végcél" felett. De a két világháború közötti időszakban az amerikai munkásmozgalom odáig fejlődött, hogy bármilyen más ország munkásmozgalmánál jobban példázta azt a társadalmi hatalmat, amelyet a tőkefelhalmozás ad a munkaerő kezébe. Máshol, különösen az Egyesült Királyságban, Auszt­ráliában és Svédországban – az erős munkásmozgalmak a munkáspár­tok felemelkedésében találták meg a maguk kifejeződési formáját, ame­lyek a mozgalom irányítása alatt maradtak, de amikor erre az igény fel­merült, a mozgalom helyettesítőiként és kiegészítőiként is működhettek. Az Egyesült Államokban nem ment végbe ilyen fejlődés. A legjobb eset­ben egy másfajta létező párt vált a szervezett munka elsődleges politikai képviselőjévé. A mozgalom előrehaladt vagy megfeneklett attól függően, hogy a mozgósításra és az önszervezésre való képessége működött, avagy kudarcot vallott.

Új felhalmozási struktúrák

Ezek a mozgósítási-önszervezési lehetőségek azoknak a strukturális át­alakulásoknak voltak a nem szándékos következményei, amelyekben az amerikai tőke a megelőző fél évszázadban ment keresztül. Az 1873-96 közötti Nagy Depresszió ebből a szempontból is döntő fordulópont volt. Ebben a korszakban hozott létre az amerikai tőke olyan vertikálisan in­tegrált, bürokratikusán igazgatott felhalmozási struktúrákat, amelyek a marxi „relatív értéktöbblet-termelés" teljes kifejlesztésének feleltek meg.12

Amint azt Harry Braverman fáradságos kutatómunkával bebizonyí­totta, ezeknek a felhalmozási struktúráknak a létrehozása együtt járt egy olyan, vállalatokon belüli átszervezési folyamattal, amelynek során, ahogy a munkafolyamatok egyre bonyolultabbakká váltak, az egyes résztvevőktől egyre kevesebb és egyre könnyebben elsajátítható szak­mai készséget kívántak meg (Braverman a „szakmátlanítás" fogalmát használja). A technológiai munkamegosztásnak ez az átalakítása aláás­ta a bérmunkások ama viszonylag szűk rétegének (elsősorban a jól kép­zett szakmunkásoknak) a társadalmi erejét, akik komplex feladatok el­végzéséhez szükséges szakmai képzettséggel rendelkeztek. Azonban a jól képzett szakmunkások csökkenő társadalmi súlya csak az érem egyik oldala volt. A másik oldalt az a nagyobb társadalmi erő jelentette, amely azoknak a fizetett alkalmazottaknak az oldalán halmozódott fel, akik az egyszerűbb („félig-képzettséget" megkövetelő) feladatok el­végzőivé váltak.

A „szakmátlanítás" valójában kétélű fegyver volt, amely megkönnyí­tette a tőkeértékesülést az egyik vonatkozásban, hogy problematikusab­bá tegye egy másikban. A tőke értékesülése könnyebbé vált, mivel, – az átalakításnak köszönhetően – kevésbé függött a szakmunkások tudásától ós szakmai készségeitől. De ez a menedzseri hierarchiáknak (Galbraith „technostruktúráinak") jelentős kiterjedésével járt együtt, amelyeknek az értékesülés során való felhasználhatósága attól függött, hogy milyen együttműködési készséget tanúsítanak az alkalmazottak hatalmas töme­gei a termelési folyamat megkívánt gyorsasága érdekében egymással és a vezetéssel. Az alkalmazottak hatalmas tömegei által kifejtett terme­lési erőfeszítéseknek ez a nagyobb jelentősége a komplex és kiterjedt technostruktúrák értékesülésének szempontjából új és szélesebb alapra helyzete a munkaerő társadalmi erejét.

Ez az új és szélesebb alap első ízben a sztrájkok és a munkaerő forrongásának ama hosszú hulláma során manifesztálódott, amely az Egyesült Államokban az 1930-as évek közepe és az 1940-es évek vége között bontakozott ki. A sztrájkhullám úgy kezdődött, mint az ipari prole­tariátus egyszerű tagjainak spontán válasza a tőkének azokra a kísérle­teire, hogy a munkaerő vállára rakja a korai 1930-as évek nagy gazda­sági visszaesésének terheit.13 Az ipari proletariátus legfontosabb ós gyakorlatilag egyetlen, valamennyire is jelentős korábban is létező szer­vezete (az AFL) csak akkor vált aktívvá a mozgalom szervezésében és vezetésében, amikor az már képesnek bizonyult arra, hogy megálljon a saját lábán, és alternatív szervezeti struktúrákat hozzon létre (ame­lyekből azután kialakult a CIO).

A küzdelmek a legsikeresebbek a háborús mozgósítás időszakában voltak, amely, ahogyan már jeleztük, általában megnövelte a munkaerő társadalmi súlyát. A mccarthyizmus ellenére a legtöbb háború alatti eredmény a leszerelés időszakában megszilárdult és az amerikai prole­tariátus egy-két évtizeden át példátlan gazdasági jólétet és politikai befo­lyást élvezett. De a munka társadalmi erejének dinamizmusa az Egye­sült Államokban egyszersmind le is fékeződött. A küzdelem leghatéko­nyabb formái legitimációjukat vesztették, a konfliktusok rutinszerűvé vál­tak, a társasági tőke külföldi terjeszkedésének üteme pedig hirtelen fel­gyorsult.

Az Egyesült Államok társasági tőkéjének transznacionális terjeszke­désre való hajlandósága jóval megelőzte az 1930-as és 40-es évek sztrájkhullámát. A külföldi terjeszkedésre való beállítottság beépült a me­nedzsment vertikális integrációjának és bürokratizálódásának folyamata­iba – amelyek a tizenkilencedik század vége felé létrehozták ezt a tőketípust -, és annak alapvető terjeszkedési formáját alkotta. Az 1930-as és 40-es évek folyamán azonban az államok közötti hatalmi harc ko­molyan akadályozta a közvetlen amerikai beruházást Európában és an­nak gyarmatain, pontosan akkor, amikor a hazai munkaerő növekvő tár­sadalmi ereje profitábilisabbá és sürgetőbbé tette a tőke számára a kül­földi terjeszkedést. Nem lehet tehát meglepő számunkra, hogy mihelyst Washington rendkívül kedvező feltételeket teremtett Nyugat-Európában a társaságok terjeszkedéséhez (elsődlegesen a Marshall-terv révén), az Egyesült Államok tőkéje megragadta az alkalmat, és hozzálátott, hogy Európát a saját képére és hasonlatosságára formálja át.

Az amerikai társasági tőke nem az egyetlen tényező volt, amely be­kapcsolódott Európának ebbe az átalakításába. Az európai kormányok és üzleti vállalkozások lelkesen csatlakoztak ehhez a kezdeményezés­hez, részben azért, hogy elérjék a hatalom és a gazdagság új, az Egye­sült Államok által felállított standardjait, részben pedig azért, hogy helyt­álljanak abban a versenyben, amelyet az amerikai társasági tőke invázi­ója támasztott soraikban. Az eredmény a termelési kapacitás korábban példátlan kiterjedése volt, amelyhez hozzátartoztak azok az új felhalmo­zási struktúrák, amelyeknek e század első felében az Egyesült Államok volt az úttörője.

Az új felhalmozási struktúrákkal ugyanakkor együtt járt az európai munkaerő társadalmi súlyának hatalmas megnövekedése, amelyet jel­zett egy olyan sztrájkhullám is az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején, amely jelentős hasonlóságokat mutatott az 1930s-as és 40-es évek amerikai sztrájkmozgalmával.

Először: ez a hullám jelentős mértékben szintén az ipari proletariá­tus egyszerű tagjainak önmozgósító és önszervező képességén alapult. A korábban létező munkásszervezetek, ideológiai orientációjuktól füg­getlenül, nem játszottak szerepet a harcok kezdeményezésében, és csak akkor kapcsolódtak be a mozgalom vezetésébe és szervezésébe, amikor ez már képesnek bizonyult önállóan is fennmaradni és alternatív szervezeti struktúrákat kifejleszteni. Az új mozgalmak és a meglévő munkásszervezetek gyakran konfliktusba is kerültek egymással, amikor az utóbbiak megpróbálták rákényszeríteni az előbbiekre saját politikai céljaikat, az előbbiek pedig azért harcoltak, hogy elnyerjék függetlensé­güket az olyan célkitűzésektől, amelyek túlmentek a proletár társadalmi állapot keretein.

Másodszor: az ipari proletariátus önmozgósításának és önszerveződé­sének az alapja teljesen a proletár társadalmi állapoton belüli tényezőkben rejlett. Az önmozgósítás spontán és kollektív válasz volt a tőke arra irányu­ló kísérleteire, hogy az erősödő világgazdasági verseny nyomását a telje­sítmény díjazásának megnyirbálásával (elsődlegesen nagyobb munkatelje­sítmények követelése révén) a munkaerőre hárítsa. Az önszerveződés pe­dig a munkafolyamat technikai szervezetének felhasználása volt a lázadás szétszórt aktusainak koordinálására.

Harmadszor: a mozgalom rendkívül sikeres volt, nem csak közvetlen céljait tekintve, hanem abban is, hogy az uralkodó osztályokat a munka – e küzdelmekben bebizonyosodott – társadalmi erejéhez való alkalmazkodás­ra kényszerítse. 1968 és 1973 között a munkateljesítmény díjazása ug­rásszerűen felszökött egész Nyugat-Európában, közel kerülve az észak-amerikai standardokhoz. Ugyanekkor – vagy röviddel ezután – az ipari pro­letariátus polgári és politikai jogainak még számos nyugat-európai ország­ban érvényben lévő formai és tartalmi megszorításai repedezni kezdtek.

A transznacionális expanzió

A munka társadalmi erejének elfogadása irányába mutató folyamat azonban végül lelassult és azután meg is állt, mégpedig a termelési fo­lyamat expanziójának a világgazdaság perifériálisabb részei felé való át­irányítása miatt. 1968-ig a termelési folyamat transznacionális expanzió­ja – amennyiben például a közvetlen külföldi beruházásokon lemérhetjük – elsődlegesen amerikai jelenség volt, míg ennek európai megfelelői a korábbi gyarmati működés és tapasztalatok maradványai voltak. A ki­csiny és gazdag országokban (például Svédországban és Svájcban) ke­letkezett kapitalista vállalatok szintén részt vettek az ilyen típusú terjesz­kedésben, de a nagyobb és dinamikusabb centrum országok, mint Né­metország és Japán vállalatai feltűnő módon távol maradtak a transzna­cionális termelési és elosztási hálózatok kiépítésétől.

Azután, 1968 és 1973 között végbemerd a közvetlen külföldi beruhá­zások hirtelen felgyorsulása, amelyben a korábbi lemaradók, különösen Japán, vezető szerepet játszottak. 1988-ra a transznacionális termelési ós elosztási hálózatok feletti irányítás az összes centrum-nemzet tőkéjé­nek közös sajátságává vált, élen a japán tőkével, amely közel áll ahhoz, hogy kiterjedésében és méreteiben túlszárnyalja az amerikait. Japán ve­zető szerepe a közvetlen külföldi beruházásoknak az 1970-es és 80-as években bekövetkezett hirtelen felgyorsulásában nem pusztán a kivéte­lesen magas hazai növekedési ráták következménye volt. Ezek a növe­kedési ráták a munka-töke viszony világgazdasági trendjei anticipálásának és a hozzájuk való gyors alkalmazkodásnak az eredményei voltak, amely alkalmazkodás együtt járt ezekkel a trendekkel, sőt, ezek hátterét alkotta. Mihelyt a hazai sztrájkmozgalom és a munkaerőre fordított költ­ségek emelkedni kezdtek, a japán tőke sürgősen külföldre helyezte át azokat a termelési folyamatokat, amelyek a legjobban függtek az olcsó munkaerő-kínálattól. S ami még fontosabb volt, a japán tőke – nem úgy, mint az amerikai – elsődlegesen inkább a költségek csökkentésére, mintsem a befolyó haszon növelésére törekedett.14

Az 1970-es és 80-as évek transznacionális tőkeexpanziójában betöl­tött japán vezető szerep azoknak a nehézségeknek az előrelátásán ala­pult, amelyeket a társasági tőke struktúráinak az egész centrum-zónára való kiterjesztése teremt a tőkefelhalmozás számára. Mindaddig, amíg a társasági tőke majdnem kizárólag amerikai jelenség volt, az amerikai társaságok nagy gonddal kiválaszthatták a lehetőségek széles skálájáról azokat a helyszíneket, ahol menedzseri hierarchiájuk értékesítésére tö­rekedtek. A versenynek ez a hiánya volt a legjelentősebb oka annak, amiért az Egyesült Államok társasági tőkéje az 1950-es években és az 1960-as évek túlnyomó része alatt egyidejűleg terjeszthette ki termelési bázisát külföldön és otthon; elfogadhatta a munkaerő társadalmi erejét, amely ezzel a terjeszkedéssel együtt járt; és növelhette az irányítása alatt álló egységek profitjának összegét. Az 1960-as évek vége felé és az 1970-es évek elején azonban az amerikai tőke nagymértékben kiter­jeszkedett menedzseri hierarchiái már nem egyedül keresték az eredeti területükön kívüli értékesítés lehetőségeit. A nyugat-európai és a japán kapitalista vállalatok ugyanazon típusú vállalkozói lehetőségeket és haj­lamokat fejlesztették ki, miközben viszont a profitáblilis expanzió hasonló esélyeit kínáló helyszínek száma csökkent. Nyugat-Európa, amely az amerikai tőke külső értékesítésének elsődleges helyszíne volt, maga is profitábilis külső levezetési lehetőséget keresett a maga túlságosan megnőtt technostruktúrái számára. A közvetlen külföldi beruházás le­hetőségei a világ többi részén szűkre szabottak voltak, mégpedig hol a termelés és az elosztás fölötti központosított állami irányítás (mint a kommunista országokban), hol a tömeges nyomor (mint a legtöbb har­madik világbeli országban), hol pedig e kettő kombinációja miatt.

Az 1970-es és 1980-as évek költségcsökkentési versenyének mé­lyebb gyökerei erre a „túlzsúfoltsággal" járó szituációra vezethetők vissza – azaz egy olyan helyzetre, amelyben túl sok társasági tőkés struktúra „vadászott" a túl kevés profitábilis expanziós lehetőségeket kí­náló helyszínre. Az 1970-es években az államoknak és cégeknek arra tett kísérletei, hogy fenntartsák a termelési kapacitások bővülését, és beillesszék a rendszerbe a munka ezzel járó megnövekedett társadalmi erejét, egyszerűen az inflációs nyomás erősödésében végződtek. Ez az inflációs nyomás azután megnövelte a költségcsökkentés profitabilitását és a spekulációs tevékenységek vonzóerejét, ami az 1980-as években ennek megfelelően növekvő pénzforrásokat, és vállalkozói energiákat vonzott ebbe az irányba.

A pénzügyi spekulációk és a költségcsökkentő aktivitás tehát a tár­sasági tőke arra való növekvő képtelenségét tükrözik, hogy alkalmaz­kodjék a munkaerő növekvő társadalmi súlyához, mely pedig saját ter­jeszkedésének a velejárója. E tevékenységek fő hatása a tömeges nyo­mornak korlátozott, mindazonáltal nagyon is reális terjedése volt a cent­rumzóna felé. A jelenség különböző formákat öltött: eső reálbérek (elsődlegesen az Egyesült Államokban), növekvő munkanélküliség (el­sődlegesen Nyugat-Európában), és a proletár jövedelmek teljesítmény­ben való ellenértékének a növekedése, majdnem minden centrum or­szágban.

A tömeges nyomornak ez a növekedése nem párosult a munka tár­sadalmi erejének arányos csökkenésével. A pénzügyi spekuláció a tár­saságok terjeszkedése és a munka növekvő társadalmi ereje közötti in­kompatibilitás kialakulását tükrözi. Nem állíthatja meg a másodikat anél­kül, hogy meg ne állítaná az elsőt. Ennek a jelenségnek a fő hatása az, hogy aláássa azt a társadalmi konszenzust, amelyen a töke uralma a második világháború óta alapult.

A költségcsökkentés

Ami a termelési költségek csökkentésére irányuló aktivitást illeti, ez há­rom fő formát öltött, a) A drágább munkaerőforrások olcsóbbakkal való pótlását minden egyes centrum országon belül – aminek a fizetett bérmunkaerő-szükségletnek egyre inkább a női munkaerővel való fedezése volt a legfontosabb, az első generációs, gyakran illegális bevándorló munkaerő felhasználása pedig a második legfontosabb tényezője, b) A drágább munkaerő olcsóbbal való pótlása az államhatárokon keresztül, különösen a centrum és a perifériálisabb régiók viszonylatában – itt a legfontosabb momentumok az üzemek áttelepítése és a hazai termelési importtal való pótlása, c) A proletár munkaerőnek szellemi és tudomá­nyos munkaerővel való pótlása a termelési folyamatban – aminek a leg­fontosabb összetevői az automatizálás és a tudományra alapozott tech­nológiák felhasználása.

Az első két fajta pótlás (a munkaerőforrások illetve a munkaerő ol­csóbbal pótlása) messze a legjelentősebb tényezője volt annak, hogy a tömeges nyomor (újra) terjedni kezdett a centrum országokban élő prole­tariátus körében. Mégsem jelenti egyik sem önmagában a világ proletari­átus egészében vett társadalmi erejének csökkenését. Csak a társadal­mi erő transzferálása ment végbe a világproletariátus egyik részétől a másikhoz. A centrum országokon belüli munkaerőpótlás a társa­dalmi erőt az ipari proletariátus férfitagjaitól átviszi a nőkhöz és a hazaiaktól a bevándorlókhoz; az államhatárokon keresztüli munka­erőpótlás pedig az egyik állam proletariátusától a másik államéhoz. Mindkét úton más kezekbe kerül a társadalmi erő, de az ipari proletariá­tus kezében marad.

Az automatizálás és a tudományra alapozott technológiák ezzel szemben a jelenlegi összetételű proletariátus társadalmi erejének a csökkenését jelentik. Azzal, hogy a termelés minősége és mennyisége feletti ellenőrzést az alárendelt bérmunkásoktól menedzserekhez, értel­miségiekhez és tudósokhoz telepítik át, ez a fajta pótlás a társadalmi erőt a tartalmi értelemben proletarizálódott bérmunkásoktól olyan mun­kásokra ruházza át, akik a legjobb esetben is csak abban a formális ér­telemben proletarizáltak, hogy bérért vagy fizetésért dolgoznak. Azon­ban minél erősebb ez a tendencia, és minél nagyobb a menedzseri és tudományos munkaerő szerepe a termelési folyamatok egészé­ben, annál erősebb tendencia mutatkozik a tőke részéről arra, hogy ezt a munkaerőt a saját uralmának vesse alá, és így proletarizálódását valóságosabbá tegye, mint amilyen eddig volt. Ebben az esetben ezért arról van szó, hogy a társadalmi erőt kiveszik ugyan az ipari proletariátus kezéből, de ez csak méreteinek és hatalmának jövőbe­li növekedését készíti elő.

Ebből következik, hogy a proletariátusnak a centrum országokban romló életfeltételei nem annyira társadalmi erejének elvesztésével, mint inkább jelenlegi és jövőbeli csoportjai közötti újraelosztásával párosul­nak. A társadalmi hatalom és a tömeges nyomor többé már nem polari­zálódik oly mértékben a világproletariátus különböző szegmentumai kö­zött, mint a huszadik század közepén. A tömeges nyomor terjedni kezdett a centrum proletariátusa felé, miközben a társadalmi erő lassan leszivárog a periféria és a félperiféria proletariátusához. Rö­viden: közeledünk a Marx és Engels által a Kiáltványban elképzelt forga­tókönyvhöz – ahhoz a forgatókönyvhöz, amelyben a munkaerő társadal­mi ereje és tömeges nyomora inkább ugyanazt az emberanyagot, mint­sem a világproletariátus különböző és elkülönült részeit érintik.

Bizonyos, hogy a társadalmi erő és az anyagi nélkülözés még min­dig rendkívül egyenlőtlenül vannak elosztva a világproletariátus külön­böző összetevői között. Amennyire képesek vagyunk megjósolni, ez az egyenlőtlenség még hosszú ideig fennmarad. Mégis, a huszadik század első felének az a tendenciája, miszerint a munkaerő társadalmi súlya és tömeges nyomora mindinkább polarizálódik a világgazdaság különböző és térben is elkülönült régiói között, elkezdett megfordulni. 1948 és 1968 között az a társadalmi befolyás, amelyet korábban csaknem kizárólag az angolszász világ proletariátusa élvezett, átterjedt az egész centrum-zó­na ipari proletariátusára, amely idővel magába foglalta Nyugat-Európa legnagyobb részét és Japánt, miközben a tömeges nyomor uralkodó ta­pasztalata maradt a harmadik világ proletarizálódott és félproletár töme­geinek. 1968-körültől azonban ez a polarizálódás hátrányossá vált a tár­sasági tőke további terjeszkedése számára. A centrum országokban a munka megnövekedett társadalmi ereje kezdett komolyan ellentétbe ke­rülni a tőkének a termelési folyamat feletti uralmával. A perifériális régi­ókban a munka megnövekedett tömeges nyomora aláásta a tőke ural­mának legitimációját, beszűkítette a piacokat és ütközött a proletariátus hatalmas részeinek termelési célokra való mozgósításával.

Szembesülve további expanziójának ezekkel az ellentétes és egymást kölcsönösen erősítő akadályaival, a társasági tőke azóta is azzal próbálja meg leküzdeni nehézségeit, hogy a világgazdaság félperifériája és perifériája tömeges nyomorára támaszkodva nyo­mást fejt ki a centrumban a munka társadalmi erejével szemben. Az ilyen törekvéseket megkönnyítette a világpiac tovább folytatódó rekonst­rukciója, amely 1968 óta egyre inkább függetlenné vált a specifikusan amerikai érdekektől és hatalomtól. Ez egyebek között a termelési és el­osztási folyamatok egyre szélesedő és mélyülő transznacionális szerve­zését tükrözi, amelynek révén a társasági tőke – nemzeti hovatartozásá­tól függetlenül – megpróbálja figyelmen kívül hagyni, korlátozni és aláás­ni a munka társadalmi erejét a centrumban.

A proletariátus átalakítása

Az eredmény: jelentős átalakulás abban az emberanyagban, amely az ipar állandó és tartalék seregót alkotja. Összehasonlítva a húsz évvel ezelőtti helyzettel, a világ aktív ipari seregének sokkal nagyobb ré­sze helyezkedik el ma a világgazdaság perifériáján vagy félperiféri­áján, miközben az állandó sereg a centrum országok alsóbb rétege­iben nagyszámú nőt és bevándorlót foglal magában, felsőbb réte­geiben pedig egyre több proletarizált intellektuelt és tudóst. Ez az átalakítás számottevő nyomást jelent a centrumnak az állandó sereg al­só és középső rétegeiben alkalmazott hazai férfi munkásaira, hogy fo­gadjanak el alacsonyabb szintű juttatást ugyanazért a teljesítményért, különben kiszorítják őket az állandó seregből.

Az életstandardoknak ilyetén való romlásával szembeni ellenállás a centrum országokban eddig jobbára gyenge és hatástalan volt, főleg mi­vel az ipari proletariátus ama rétegeit, amelyek ezt az életszínvonal rom­lást a legközvetlenebbül tapasztalták, egyszersmind a társadalmi erő csökkenése is érintette, miközben azok a rétegek, amelyeknek társadal­mi ereje növekedett, eddig nem tapasztalták az életstandardok je­lentősebb romlását. A nők ós a bevándorlók esetében, akik az ipari pro­letariátus alsó sorait elfoglalták, két körülmény enyhítette az életszínvo­nal romlás hatását. Egyfelől a teljesítményükért kapott díjazás standardjai korábbi foglalkozásaikban számos esetben még alacsonyabbak voltak, mint az aktív ipari sereg ama alsóbb rétegeiben, amelyeknek tagjaivá váltak. Másfelől gyakran még úgy tekintik munkateljesítményük jutalmát, mint más jövedelemforrásaik kiegészítését, teljesítményüket pedig mint rendszeres munkavégzésükhöz hozzájáruló átmeneti pluszmunkát. A teljesítmény alacsony díjazását tehát nagyobb türelemmel viselik, mint feltehetően viselnék akkor, ha a béreket úgy fognák fel, mint a jövede­lem egyetlen vagy elsődleges forrását, és ha a teljesítményeket állandó pluszmunkának tekintenék.

Mindkét körülmény inherensen átmeneti jellegű. Idővel a teljesít­mény jutalmának standardjait inkább a jelenlegi, mintsem a múltbeli fel­tételek alakítják ki. Ezenfelül minél elterjedtebbé válik a női és a beván­dorló munkaerő felhasználása az állandó ipari sereg alsóbb rétegeiben, annál inkább válnak ezek az alacsony bérek a jövedelem fő forrásává, a magas munkateljesítmény pedig élethossziglani kényszerré. Amikor ez végbemegy, a beletörődés a nyílt lázadásnak adja át a helyét, amelyben a nők és a bevándorlók társadalmi ereje a centrumban növekvő töme­ges nyomor hulláma ellen fordul. Már az 1970-es és 1980-as években a centrum országokban a nők és a bevándorlók erős hajlandóságot mutat­tak a lázadásra és társadalmi erejük felhasználására, de még várnunk kell egy specifikusan, az ő panaszaikra összpontosuló jelentős ipari konfliktushullámra. Ha és amikor ez bekövetkezik, az ilyen forrongáshul­lám pozitíve és negatíve egybe fog kapcsolódni az állandó ipari sereg felsőbb rétegeiben keletkező tiltakozó mozgalmakkal.

Ezeket a felső rétegeket növekvő mértékben értelmiségiek és tudó­sok alkotják, akik a termelési feladatok egyre bővülő körét veszik át. Je­lenleg ők a legfőbb haszonélvezői a folytatódó költségcsökkentési ver­senynek, amely megnöveli a munkaerejükre irányuló keresletet, és vi­szonylag olcsó luxusokat biztosít számukra. De ahogyan nő a súlyuk a tőke termelésiköltség-szerkezetében, egyre inkább ők lesznek kiszemel­ve a költségcsökkentési verseny fő áldozataiul. Ezen a ponton az ipari állandó seregnek ezek a felső rétegei várhatóan szintén tiltakozó moz­galmak formájában fogjak mozgósítani társadalmi erejüket, hogy meg­előzzek a tömeges nyomor átterjedését saját soraikra.

Ezek a centrum jövőjének mozgalmai. De a félperiférián a jövő már megkezdődött Az 1980-as évek a munkaerő-nyugtalanságjelentős ki­robbanásainak voltak tanúi, olyan, egymástól távoli országokban, mint Lengyelország, Dél-Afrika és Dél-Korea – hogy csak a legjelentősebb eseteket említsük. A radikálisan különböző politikai rendszerek és társa­dalmi struktúrák ellenére ezek a robbanások jelentős közös vonásokat mutatnak, amelyek közül néhány hasonlít azokra, melyeket korábban az osztályharc 1930-as és 1940-es évekbeli amerikai, és a kései 1960-as és korai 1970-es évekbeli nyugat-európai hullámainak tulajdonítottunk. Mindegyik említett esetben az ipari konfliktusok az ipari proletariátus egyszerű tagjainak önmozgósítási és önszervezési képességén alapul­tak. A proletariátus eme önszervezési képességének az alapja teljes mértékben a proletár állapot sajátságaiban rejlett, abban az alapvető diszkrepanciában, amely az ipari proletariátus új társadalmi ereje és régről fennmaradt tömeges nyomora között kialakult.

A hasonlóságok ezekben a vonatkozásokban megdöbbentőek. Mindazonáltal a legutóbbi hullám és a korábbi hullámok közötti különb­ségek nem kevésbé jelentősek, mint a hasonlóságok. Ezeket a mozgal­makat éppen olyan nehéz volt elnyomni, mint a korábbiakat, de sokkal nehezebb volt a rendszerbe beépíteni őket. Ennek az oka nem a mun­kások követeléseiben rejlett, amelyek messze elemibb jellegűek voltak, mint a korábbi hullámok során, hanem az államoknak és a tőkének kor­látozott képességében arra, hogy a félperiférián alkalmazkodni tudjanak akár a legelemibb kívánságokhoz. Az eredmény könnyen lehet egy, a Marx és Engels által a Kiáltványban elképzelt típusú, helyi társadalmi küzdelem által meghatározott szituáció.

A marxizmus krízise világtörténelmi perspektívában

Az az érvelés, amely szerint a Kiáltvány jóslatai a nemzetközi munkás­mozgalmat illetően relevánsabbak lehetnek a következő 50-60, mint voltak az utolsó 90-100 évben, úgy tűnik, ellentmondásban van a szer­vezett munka és a marxista szervezetek jelenlegi válságával. Nem lehet tagadni, hogy az utolsó 15-20 évben a szakszervezetek, a munkáspár­tok és a szocialista kormányzatok által uralt államok – különösen a kom­munista változathoz tartozók – mind jelentős nyomás alatt álltak, mely az elé a választás elé állította őket, hogy vagy átstrukturálják önmagukat és megváltoztatják orientációjukat, vagy pedig szembe kell nézniük a hanyatlással. Ennek a nyomásnak a fennállása azonban egyáltalán nem összeegyeztethetetlen az itt kifejtett érveléssel. Ellenkezőleg, további, azt alátámasztó bizonyítékot szolgáltat.

Mint az összes többi társadalmi szervezet, a proletár szervezetek is (akár marxisták, akár nem) olyan stratégiákat követnek és olyan struktúrákat építenek ki, melyek azokat a történelmi körülményeket tükrözik, amelyek között létrejöttek, és a legtöbbször ugyanazt a fajta stratégiát és struktúrát sokáig megtartják azután is, hogy a ke­letkezésükkor uralkodó körülmények megváltoztak. Azok a proletár ideológiák és szervezetek, amelyekre most nyomás nehezedik, hogy vagy változzanak meg, vagy nézzenek szembe saját elkerülhetetlen ha­nyatlásukkal, mind a huszadik század első felére jellemző történelmi kö­rülményeket tükrözik – egy olyan időszak körülményért, amelyben a ka­pitalista világgazdaság alapvetően eltávolodott a Kiáltványban vázolt fejlődési forgatókönyvtől. Abban a mértékben, ahogyan a kapitalista vi­lággazdaság megint kezd közelebb kerülni ehhez a forgatókönyvhöz, csak azt lehet várni, hogy mindazok a szervezetek, amelyeknek straté­giái és struktúrái egy korábbi időszak történelmi körülményeit tükrözik, alapvető kihívások elé kerülnek és a hanyatlás perspektívájával szembe­sülnek. Néhányan közülük képesek lehetnek arra, hogy egyszerű straté­giaváltás révén megelőzzék a hanyatlást, és akár prosperáljanak is. Má­sok ugyanezt az eredményt csak mély átstrukturálódási folyamat révén érhetik el. Megint mások pedig mindenképpen hanyatlani fognak, bármit tesznek is.

Konkrétabban megfogalmazva, Marx feltételezte, hogy a világpiac uralma folyamatosan elegyíteni fogja a kapitalista világgazdaság egyes helyszínein belül és a különböző helyszínek között a munka növekvő tár­sadalmi erejét ós növekvő tömeges nyomorát. Ténylegesen hosszú időn át ez nem történt meg. A huszadik század első felében az államközi ha­talmi harc eszkalálódása először csorbította, aztán lerombolta a világpi­ac működését. A munka társadalmi ereje és tömeges nyomora gyorsab­ban növekedett, mint valaha, de polarizált módon, úgy, hogy a proletari­átus bizonyos régiókban elsődlegesen társadalmi befolyásának, más ré­giókban pedig tömeges nyomorának növekedését érte meg. Ahogyan Marx megjósolta, a munka növekvő társadalmi súlya és a növekvő tö­meges nyomor felé mutató tendenciáknak ez az erősödése hatalmas impulzust adott a proletár osztályharc, ideológiák és szervezetek terje­désének. De az a polarizált mód, ahogyan ez a két tendencia megvaló­sult, a proletár osztályharcot, ideológiákat és szervezeteket arra késztet­te, hogy olyan vonalakon fejlődjenek, amelyeket Marx nem látott előre, és nem is javasolt.

Az a feltevés, hogy a két tendencia a kapitalista világgazdaságon belül ugyanazt az emberanyagot fogja érinteni, lényegi összetevője volt a világ szocialista átalakulásáról szóló marxi elméletnek. Csak ezen fel­tevés mellett lehettek volna a világ proletariátusának mindennapos har­cai alapvetően forradalmiak abban az értelemben, hogy az államokkal és a tőkével szembeszegezhetnek egy olyan társadalmi erőt, amelyet ezek sem elnyomni, sem a rendszerbe beilleszteni nem lettek volna ké­pesek. A szocialista forradalom az a hosszú távú hatalmas folyamat eb­ben az elméletben, amelynek révén ezeknek a harcoknak az összessé­ge rákényszerít a világ burzsoáziájára egy olyan rendet, amely a kény­szer és a verseny helyett a konszenzuson és a kooperáción alapszik.

Ezen a folyamaton belül a forradalmi élcsapatoknak, ha lett volna valamilyen szerepük, ez inkább morális és oktató, mintsem politikai jel­legű lett volna. A Kiáltvány szerint – mint fentebb idéztük – a valódi forradalmi élcsapatoknak (a kommunistáknak") nem szabad külön pártokat alapítaniuk a többi munkáspártokkal szemben; nem en­gedhető meg, hogy saját, a proletariátus egészének érdekeitől elkü­lönült és azoktól eltérő érdekeket fejlesszenek ki; és nem állíthat­nak fel szektás alapelveket a munkásmozgalmak irányítását és ala­kítását illetően. Inkább arra kell korlátozódniuk, hogy a proletariátus küzdelmein belül az egész világproletariátusnak és a mozgalom egészé­nek a közös érdekeit fejezzék ki és képviseljék. Ezzel a listával kap­csolatban, mely azt tartalmazza, mit nem szabad tenniük a forradal­mi élcsapatoknak, az a legmegdöbbentőbb, hogy ez pontosan azoknak a dolgoknak a felsorolása, amiket a marxisták, kollektív történelmi tényezővé válásuk során a valóságban megtettek.

Az első dolog, amibe a marxisták a tizenkilencedik század végén belefogtak, a más munkáspártokkal versengő és gyakran velük szem­benálló elkülönült munkáspártok alakítása volt. Tényszerűen éppen az elkülönült politikai pártoknak ez a kialakítása jelzi a marxizmusnak mint hatékony történelmi tényezőnek és közös ideológiai entitásnak a volta­képpeni megszületését.

Hamarosan ezután a revizionizmus-vita kipurgálta a marxizmusból azt az elképzelést, hogy a konkrét proletár osztályharc mozgalmának elsőbbsége van a forradalmi élcsapat által felállított (szocialista vagy más) alapelvek felett. Ez a fejlemény implicit felhívás volt arra, hogy par­tikuláris alapelvek váljanak a proletariátus melletti valódi elkötelezettség kritériumává, és ennélfogva a forradalmi élcsapatoknak a voltaképpeni proletár mozgalmakat irányító és alakító tevékenysége is irányelvvé vál­jék – ami azonnal meg is történt. Amikor ennek az útnak egyik változata megteremtette a marxizmus első területi bázisát (az orosz birodalmat), a forradalmi élcsapatnak a mozgalom feletti szupremáciájáról szóló leni­nista elmélet a marxista ortodoxia központi tanítása lett.

Végül, miután megszerzett magának egy bizonyos területet, amely felett uralkodott, a marxizmus, mint ortodoxia kifejlesztette a saját érde­keit, amelyek sem szükségszerűen, sem nyilvánvalóan nem estek egy­be a világ proletariátusának tulajdonítható érdekekkel. Az államhatalom megragadását követő gyilkos belső harcok az orosz birodalomban a marxizmust kényszerítő uralomként (a pártnak az állam, és az állam­nak a civil társadalom feletti uralmaként) definiálták újra; a cél nem annyira a proletariátus felszabadításának mint olyannak az elérése volt, hanem a kapitalista világgazdaság centrum országainak a gaz­dagságával és hatalmával való lépéstartás vagy a hozzájuk való fel­zárkózás. Ez a stratégia a Szovjetuniót szuperhatalommá tette, és segí­tett elérni a marxista uralom alatt álló területek rendkívüli mértékű kiter­jesztését. Az erőszakos hatalomgyakorlás és az iparosítás váltak az or­todoxia új központi tanításává.

Párt, osztály és állam

Marx örökségének e növekvő megtagadása ellenére a marxizmus to­vábbra is azt deklarálta, hogy az egész világproletariátus és a nemzet­közi munkásmozgalom közös érdekeit képviseli. Ez az állítás azonban egyre inkább elvesztette minden tartalmát azzal, ahogy a nemzetközi proletariátus érdekeit folyamatosan újradefiniálták, mindig úgy, hogy megfeleljenek a marxista szervezetek (államok, pártok, szakszerveze­tek) hatalmi érdekeinek. A világproletariátus érdekeit kezdettől fogva úgy definiálták, hogy először is kizárták belőle a világproletariátus ama részeinek (az úgynevezett „munkásarisztokráciának") az anyagi érdekeit, amelyek elvetették a marxista pártok szükségszerű szere­pét saját felszabadításuk kivívásában, másodszor pedig belefoglal­ták a marxista szervezetek hatalmi érdekeit, függetlenül attól, hogy ezek mennyire vettek részt a tényleges proletár osztályharcban. Az­után amikor a marxista szervezetek közé odatartozott már a Szov­jetunió is, a világproletariátus közös érdekeit úgy határozták meg, hogy elsőbbséget adtak a marxista hatalom Szovjetunión belüli megszilárdulásának és a Szovjetunió helyzete konszolidálásának a vi­lág államai között. Végül, amikor a Szovjetunió szuperhatalommá vált, és harcba bocsátkozott a világ feletti hegemóniáért az USA-val, a világ­proletariátus érdekeit megint csak újradefiniálták, úgy, hogy megfelelje­nek a Szovjetunió érdekeinek e küzdelemben.

Ez a történelmi út (amelynek során Marx örökségét sorozatosan és halmozódó mértékben megtagadták olyan egyének, csoportok és szer­vezetek, amelyek mindennek ellenére továbbra is igényt tartottak erre az örökségre), nem a marxizmus „elárulását" írja le, bármit jelentsen is ez. Inkább annak írja le a marxizmust, ami: egy történelmi alakulatnak, amely a marxi örökségben jelzett tendenciák tényleges kibontakozásá­hoz alkalmazkodik, olyan körülmények között, melyeket ez az örökség nem látott előre. Vagy, másképpen megfogalmazva, a marxizmust Marx jóhiszemű követői hozták létre, de olyan történelmi körülmények között, amelyeket nem láttak előre, és nem is ők alakítottak ki.

Az államközi hatalmi harc eszkalálódása és a világpiac uralmá­nak ezzel együtt járó összeomlása Marx követőire rákényszerítette annak történelmi szükségszerűségét, hogy olyan stratégiai alterna­tívák között válasszanak, amelyek Marx számára egyáltalán nem voltak alternatívák. Ahogyan fentebb érveltünk, a szóban forgó vá­lasztás annak kérdése volt, vajon a világproletariátusnak azzal a ré­szével építsenek-e ki szervezeti kapcsolatot, amely a legközvetle­nebbül és a legrendszeresebben a növekvő tömeges nyomort élte meg, vagy azzal, amely a növekvő társadalmi befolyás felé mutató tendenciákat tapasztalta. A választást a két tendenciának a világ­gazdaságon belüli növekvő térbeli szétválása kényszerítette ki. Marx azt gondolta és remélte, hogy ez az embrionális formában már az ő korában megfigyelhető szétválás idővel csökkenni fog. Ehelyett az ál­lamok közötti harc eszkalálódása mindkét tendenciát felerősítette, és nö­velte térbeli szétválásukat. Innen tehát annak kényszerűsége, hogy kö­zöttük választani kellett, mégpedig haladéktalanul.

Amikor Bernstein ezt a kérdést felvetette, és a világproletariátus erősebb szegmentumaival való szervezeti kapcsolatok kifejlesztését ja­vasolta, a marxisták csaknem egyhangúan elvetették javaslatát, forra­dalmi vagy reformista beállítottságuktól függetlenül. Ennek a majdnem egyhangú elutasításnak a valóságos okai, melyek a következő évtize­dekre kijelölték a marxizmus útját, kívül esnek e tanulmány körén. Mind­össze annyit kell kimutatnunk, hogy ezek az okok olyan motivációknak tulajdoníthatók, amelyek semmi esetre sem mondtak ellen a marxi örök­ség betűjének és szellemének.

A világproletariátusnak inkább a gyengébb, mintsem az erősebb ré­szével kiépített szervezeti kapcsolatok kettős előnyt adtak a marxisták­nak. Először is ez a lehetőség a világproletariátus tömeges nyomorán való erkölcsi felháborodásuk érzésére apellált, amely kétségkívül sokuk számára döntő motivációja volt annak, hogy Marx nyomdokaiba lépje­nek. Másodszor, ez a megoldás önbecsülésük érzésére apellált – azt sugallta, hogy van valami, amit személy szerint ők tehetnek azért, hogy legyőzzék a világproletariátus nyomorát, ami kétségkívül szerepet ját­szott abban, hogy belevetették magukat a munkásosztály politikai tevé­kenységébe.

Bernstein választása a marxisták számára mindkét szempontból előnytelen volt. Ha a tőkefelhalmozás adja meg a munkásosztálynak azt a társadalmi erőt, amely a tömeges nyomor megszüntetéséhez szüksé­ges, akkor a marxisták – vagy legalábbis legtöbbjük – motiváció vagy funkció nélkül maradnak: az erkölcsi felháborodás igazolhatatlan, mivel a tömeges nyomor átmeneti jelenség; az önbecsülésnek pedig nincs he­lye, mivel a munkásosztálynak megvan az ereje önmaga felszabadításá­hoz. Plauzibilisnek tűnik elfogadni, hogy ez az egyik be nem vallott, de jelentős oka annak, miért vetették el a marxisták Bernstein választását, és a történelmi marxizmust mind elméleti, mind gyakorlati vonatkozás­ban miért inkább a munka növekvő tömeges nyomorára, mint annak nö­vekvő társadalmi erejére alapozták.

Kettős behelyettesítés

Bármelyek voltak is a motivációi, ez a végzetes döntés volt, nem csak a marxizmus, hanem a világproletariátus, a világ munkásmoz­galma és a kapitalista világrendszer számára is. Ez a döntés rá-kényszerített a marxistákra egy kettős behelyettesítést, amely nagyban megnövelte a világ átalakítására való lehetőségeiket, de ugyanakkor egyre jobban el is távolította őket a marxi örökség betűjétől és szellemétől. Először rákényszerítette a marxistákra azt a történelmi szükségszerűséget, hogy saját maguk által létrehozott szer­vezetekkel helyettesítsék a proletariátus és más alárendelt csoportok és osztályok spontán lázadását kifejező tömegszervezeteket. Azután, mikor már hatalmon voltak, rákényszerítette a marxista szervezetekre azt a történelmi szükségszerűséget, hogy önmagukkal helyettesítsék a bur­zsoáziának és más uralkodó csoportoknak szervezeteit is azoknak a ké­nyelmetlen feladatoknak az elvégzésében, amelyeket utóbbiak nem tud­tak vagy nem akartak elvégezni.

Ez a két behelyettesítés (az első elsődlegesen Lenin, a második Sztálin nevével kapcsolódik össze), kiegészíti egymást abban az érte­lemben, hogy az első előkészítette a másodikat, a második pedig, amennyire csak a cselekvők képesek voltak rá, kiteljesítette az első által elkezdett munkát. De bármi legyen is e lépések egymáshoz való viszo­nya, mindkét behelyettesítés a marxistáknak abban a korábbi döntésé­ben gyökerezett, hogy a forradalmi elmélet és cselekvés társadalmi alapjául inkább a munka tömeges nyomorát, mintsem növekvő társadal­mi erejét választják. A növekvő tömeges nyomor szükséges feltétele volt a hatalom forradalmi megszerzésére irányuló lenini stratégia sikerének. De mihelyt megszerezték az államhatalmat, a tömeges nyomor komoly korlátozó tényezővé lett a tekintetben, hogy Lenin és utódai mit kezdhet­tek ezzel a hatalommal.

A korábbi uralkodó osztályok képtelensége vagy hiányzó hajlandó­sága arra, hogy az eszkalálódó államközi erőszak szituációjában alap­vető védelmet (mindenekelőtt katonai védelmet) nyújtsanak a proletariá­tusnak és más alávetett csoportoknak, bukásuk elsődleges tényezője volt. A marxista szervezetek tehát csak akkor remélhették, hogy hatal­mon maradnak, ha a proletariátusnak és más alárendelt csoportoknak és osztályoknak megfelelőbb védelmet adnak, mint a korábbi uralkodó csoportok. A gyakorlatban ez azt jelentette vagy legalábbis így tűnt a marxista hatalom megszilárdításában részt vevő összes történelmi sze­replőnek , hogy az államok rendszerében fel kell zárkózni a nagyhatal­mak katonai-ipari komplexumaihoz, vagy legalábbis lépést kell tartani velük.

A tömeges nyomor enyhítése mindezek alapján alárendelődött en­nek az új célnak. Mivel a katonai-ipari elmaradottság az egyik döntő, ha nem a döntő oka volt a proletariátus növekvő nyomorának az Orosz Bi­rodalomban, a marxista hatalom szovjetunióbeli megszilárdításán mun­kálkodók számára egészen ésszerűnek tűnt annak az elfogadása, hogy magának a tömeges nyomornak az enyhítése is a nehézipar fejlesztésé­vel kezdődhet meg. Ez a feltevés azonban korántsem tűnt ugyanilyen ésszerűnek a szovjet állampolgárok hatalmas tömege számára (beleért­ve nagyszámú proletárt is), akiknek az életmódját a tömeges nyomor vi­szonyai között szétrombolta a nehézipar fejlesztése. Figyelembe véve ezt az ellenállást, a nehézipar fejlesztésének szükséges kiegészítőjévé várt az erőszakos uralom.

A Szovjetunió sikeres volt abban, hogy az államközi rendszer két szuperhatalmának egyikévé lett, és ugyanakkor ténylegesen enyhítette proletár állampolgárainak krónikus tömeges nyomorát, az erőszakos uralmat és az iparosítást téve a marxista elmélet és gyakorlat új magjá­vá. A marxizmus ily módon még szorosabban, mint korábban, a vi­lágproletariátus nyomorával azonosult, és ezáltal megnövelte hege­monikus lehetőségeit a világgazdaság perifériáján és félperifériá­ján. De ugyanezen okból jórészt, ha ugyan nem teljes egészében, elvesztette vonzerejét a világproletariátus ama részei számára, amelyeknek döntő tapasztalata nem a növekvő tömeges nyomor, hanem a növekvő társadalmi erő volt.

A marxizmusnak ez az elutasítása a tőkés centrum országok részéről és a valóságos proletár osztályharc elfojtása a történelmi marxizmus el­méletében és gyakorlatában kéz a kézben haladt. Minél inkább azono­sult a történelmi marxizmus a növekvő tömeges nyomorral és a vé­res harcokkal, amelyekkel a marxista szervezetek megkísérelték le­küzdeni a hatalomtól való megfosztottságot, amely a tömeges nyo­morral együtt járt, annál idegenebbé, sőt taszítóbbá vált a centrum országok proletariátusa számára. És megfordítva, minél inkább sike­rült a centrum országokban a munka növekvő társadalmi befolyására építő proletár szervezeteknek megszerezni egy részt országaik hatalmá­ból és vagyonából, annál inkább úgy látták – és mutatták be őket – a marxisták, mint a világot uraló domináns társadalmi blokk alárendelt és korrupt tagjait.

Ez a kölcsönős antagonizmus olyan történelmi fejlemény volt, ame­lyet senki sem akart vagy látott előre. Miután azonban kialakult, a világ burzsoáziáját értékes ideológiai fegyverrel látta el az ingadozó uralmá­nak helyreállításáért folytatott harcban. Mint már láttuk, az amerikai he­gemónia a második világháború után számottevő mértékben arra az ál­lításra támaszkodott, hogy az amerikai proletariátus tapasztalata világ­méretekben megismételhető. Engedjük akadálytalanul terjeszkedni a társasági tőkét – hirdették -, és az egész világproletariátus meg fogja tapasztalni azt a társadalmi erőt, amely elégséges ahhoz, hogy a töme­ges nyomorúságot soraikban felszámolják.

Amerikai munkaerő és világmunkaerő

Ahogyan ma már tudjuk, ez az ígéret (mint minden hegemonikus ideoló­gia) félig igaz, félig meg hazug volt. Ahogyan ígérték, a társasági tőke globális expanziója, amely az amerikai hegemónia létrejöttéből követke­zett és azt biztosította, ténylegesen kiterjesztette a munka társadalmi erejét a világgazdaság egész centrumára, a félperiféria legnagyobb ré­szére és a periféria egyes részeire, És, ahogyan az ideológia megígérte, a világproletariátusnak az a része, amelynek elegendő társadalmi ereje volt a tömeges nyomorúság megszüntetésére, megnövekedett; ha nem is arányában, de abszolút számában mindenképpen.

De az az állítás, hogy a nemzetközi munkásmozgalom átformálható az Egyesült Államok munkásmozgalma képére, részben ámításnak bizo­nyult. A munka társadalmi erejének megnövekedése nem a munka tö­meges nyomorának ezzel arányos csökkenését eredményezte, mint ahogyan ez az Egyesült Államokban történt. Minél jobban terjeszkedett a társasági tőke, annál kevésbé vált képessé az egész társadalmi hata­lom asszimilálására, amelyet terjeszkedése a munka kezébe adott. Kö­vetkezésképpen a terjeszkedés lelassult, és beindult az 1970-es és 80-as évek termelésiköltség-csökkentési versenye.

Az amerikai hegemónia megtévesztő ideológiai aspektusainak vilá­gossá válása döntő tényező volt krízisének az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején bekövetkezett kirobbanásában. Mindazonáltal sem a szervezett munkásság, sem a marxista szervezetek nem voltak képesek előnyükre fordítani az új helyzetet. Ellenkezőleg, mindkettőt éppoly strukturális válság sújtotta, mint az amerikai hegemóniát.

A centrum országokban a szervezett munkásság korábbi ereje egy olyan szituációban gyökerezett, amelyben a proletariátus egy meghatá­rozott része figyelemreméltó társadalmi erővel rendelkezett, az államok és a tőke pedig képesek voltak a rendszerbe beilleszteni ezt az erőt. A szervezett munkásság, jelenlegi szerkezetét tekintve, úgy fejlődött és terjeszkedett, hogy az államoknak és a tőkének társadalmi békét nyúj­tott, proletár tömegbázisának pedig magasabb díjazást a teljesítményei­ért. A folyamatos költségcsökkentési versengés azonban az államokat vonakodóbbá vagy kevésbé képessé tette arra, hogy teljesítményéért magasabb díjazást adjanak a munkaerőnek, s ugyanakkora társadalmi erőt olyan proletár csoportok (nők, bevándorlók, külföldi munkások) ke­zébe juttatta, amelyekkel a létező munkásszervezeteknek – ha egyálta­lán – csak gyenge szervezeti kapcsolata volt. A szervezett munkásság így elvesztette vagy korábbi társadalmi funkcióját, vagy társadalmi bázi­sát, vagy akár mindkettőt.

A marxista szervezetek ereje ezzel szemben egy olyan társadalmi szituációban gyökerezett, amelyben proletár tömegbázisuknak kevés társadalmi súlya volt, és amelyben az államok és a tőke képtelenek vol­tak ennek a tömegnek minimális védelmet adni. A marxista szervezetek jelenlegi formájukban azon az alapon fejlődtek ki, hogy képesek voltak az ilyen tömegeknek megfelelőbb védelmet adni, mint amilyet a korábbi uralkodó osztályok tudtak vagy akartak. Azonban az államközi rendszer leghatalmasabb komplexumaival való lépéstartás és felzárkózás straté­giáját, amellyel a marxista szervezetek hatalmukat megszilárdították és kiterjesztették, megmérgezte egy alapvető ellentmondás.

A marxista szervezetek az uralmuk alatt álló proletár tömegek kezébe a centrum országok proletariátusa által birtokolttal összeha­sonlítható társadalmi erőt adtak. Idővel azonban ez a növekvő tár­sadalmi erő szükségképpen összeütközött a marxista szervezetek arra való képességével, hogy saját érdekeiket az uralmuk alatt álló tömegek rovására kövessék. Minél tovább vártak azzal, hogy stratégi­ájukat és struktúráikat proletár alattvalóik növekvő társadalmi erejének megfelelően változtassák meg, annál komolyabbnak kellett lennie a később bekövetkező alkalmazkodásnak ehhez az erőhöz.

A világpiacnak az amerikai hegemónia alatt bekövetkező újbóli ki­épülése nem egy módon súlyosbította ezt az ellentmondást. Az államkö­zi kapcsolatok pacifikálódtak, és a háború mint a területi terjeszkedés eszköze legitimitását vesztette. Ez a változás aláásta a marxista szerve­zetek arra való képességét, hogy az uralmuk alatt álló proletariátussal elfogadtassák az erőszakos iparosítás stratégiáját. Az általános háborús készülődés és a voltaképpeni háború szituációjában az 1930-as és 1940-es években ez a stratégia valószínűleg valódi és mélyen átérzett proletár érdeket tükrözött. De az Egyesült Államok hegemóniájának lét­rejöttével egyre inkább csak a marxista szervezetek és politikai klientúrá­juk önérdekét tükrözte. Ugyanekkor a növekvő munkamegosztás a vi­lággazdaság többi részében – a piac uralmának helyreállításával páro­sulva – növelte az erőszakos iparosítás viszonylagos hátrányait a kapi­talista centrum országokkal szemben, a hatalmi és gazdasági stan­dardjaikkal való lépéstartásért folyó versenyben. Következésképpen a marxista államok egyre inkább képtelenné váltak vagy arra, hogy lépést tartsanak ezekkel a standardokkal, vagy arra, hogy alkalmazkodjanak proletár alattvalóik növekvő társadalmi erejéhez, vagy mind a kettőre.

A válság jellege

A szervezett munka és a marxista szervezetek válsága tehát ugyanan­nak az éremnek két oldala. A szervezett munkaerő válsága elsődlege­sen annak köszönhető, hogy strukturális okoknál fogva képtelen megál­lítani a tömeges nyomor terjedését a centrum proletariátusa felé; míg a marxista szervezetek válsága elsődlegesen annak, hogy strukturális okokból képtelenek megakadályozni a társadalmi erő kiterjedését jelenle­gi vagy jövőbeli proletár alattvalóikra. De a válság voltaképpen egy és ugyanaz, mert mindkét típusú proletár szervezet alkalmatlan arra, hogy megbirkózzék egy helyzettel, amelyben a munkaerőnek na­gyobb társadalmi ereje van, mint amit a létező gazdasági és politi­kai intézmények a rendszerbe be tudnak illeszteni.

Ilyen körülmények között a „mozgalom" és a „végcél" közötti régi el­lentétnek, amely a munkásmozgalom huszadik századi kettős fejlődésé­nek hátterében állt, a küzdelmek szereplői számára többé nincs semmi értelme. Ahogyan Marx elméletileg megfogalmazta, a munkaerő kezé­ben felhalmozódott vagy felhalmozódó társadalmi hatalom egyszerű gyakorlása önmagában és önmaga által forradalmi tett. Az 1968 óta le­folyt proletár küzdelmek növekvő száma bizonyította a „mozgalom" és a „végcél" egymáshoz való visszakapcsolódásának megindulását.

Ezt az újbóli összekapcsolódást előre jelezte és expliciten javasolta az olasz munkások által az 1960-as évek küzdelmeinek csúcspontján megfogalmazott jelszó: „pratticare l'obiettivo" (áttenni a célt a gyakorlat­ba). Ezzel a jelszóval a közvetlen akciók különböző típusait hajtották végre. Még ha a közvetlen akció eme gyakorlatában nem volt is semmi új, társadalmi forradalmasító hatása új volt. A proletariátusnak ezekben a harcokban és rajtuk keresztül kibontakozó társadalmi ereje arra kény­szerítette a gazdasági és politikai intézményeket – beleértve a marxista és nem-marxista munkásszervezeteket is – hogy a mozgalom demok­ratikus és egalitárius nyomásához való alkalmazkodás érdekében alap­vetően átstrukturálódjanak.15

A „mozgalom" és a „végcél" e kezdődő újbóli egymásra találásának kényszerítőbb erejű bizonyítékai érkeztek Spanyolországból az 1970-es és Dél-Afrikából valamint Lengyelországból az 1980-as évekből. Spa­nyolországban a proletár küzdelmek tartós és hosszúra nyúlt mozgalma, amelyet a Franco-féle diktatúra sem elnyomni, sem a rendszerbe beil­leszteni nem tudott, a legjelentősebb önálló tényezője volt a diktatúra bukásának és a szociáldemokrácia rákövetkező felemelkedésének. Ke­vésbé egyértelmű módon ugyanezt a mintát figyelhetjük meg a brazíliai, argentínai, és dél-koreai diktatúrák későbbi válságainál. Felismerhető Dél-Afrika és Lengyelország proletariátusának későbbi harcaiban is. Eb­ben a két esetben azonban a munkásmozgalom olyan specifikumokat mutat, amelyek növelik ezeknek az eseteknek a jelentőségét.

A lengyelországi munkásmozgalom specifikus jelentősége abban áll, hogy szimbóluma a történelmi marxizmus mint a proletariátus ideológiá­ja és szervezete ellentmondásainak és jelenlegi válságának. A mozga­lom elsődlegesen – ha nem kizárólagosan – azon a társadalmi hatal­mon alapult, amelyet az erőszakos iparosításnak a marxista szervezetek által követett stratégiája adott a munkaerő kezébe. Ennek a társadalmi hatalomnak a megélhetésért és az alapvető polgári jogokért folytatott küzdelemben való kibontakozása éppoly inherensen romboló hatással volt a létező lengyel gazdasági és politikai viszonyokra, mint ahogyan az összes többi fent említett országban is. Semmilyen megkülönböztetés sem volt szükséges vagy egyáltalán lehetséges a társadalmi forradalom célja és a mozgalom voltaképpeni kibontakozása között – amit egyebek között az a fajta vezetés és szervezet is tanúsít, amelyet a mozgalom létrehozott.

A helyzet iróniája az, hogy egy marxista szervezet ellen harcolva a Szolidaritás – tudva, vagy nem tudva – szorosabban követte Marxnak a forradalmi élcsapatokra vonatkozó előírásait, mint bármilyen marxista szervezet valaha is. A Szolidaritás tartózkodott attól, hogy 1. a létező munkáspártokkal szembenálló politikai pártot alakítson; 2. hogy kifej­lessze a saját, a világproletariátus érdekeitől elválasztott érdekeit, s 3. hogy szektás alapelveket állítson fel a proletár mozgalom irányítását és alakítását illetően. Ezenfelül, ahogyan Marx javasolta, funkciója inkább morális, mintsem politikai volt, bár politikai következményei valóban for­radalmiak voltak.

Az a tény, hogy egy marxista organizáció volt a valaha létezett leg-marxibb jellegű proletárszervezet ellenfele, nem lephet meg bennünket. Mi több, a Szolidaritás tapasztalata eleven bizonyítékát adja e tanul­mány két fő tézisének: annak, hogy Marx jóslata és receptjei növekvő mértékben relevánssá válnak a nemzetközi munkásmozgalom jelenére és jövőjére nézve, és annak, hogy a történelmi marxizmus olyan irányba fejlődött, amely alapvető szempontokból ellentétes a Marx által prog­nosztizált és védelmezett iránnyal.

De azzal, hogy a vallás és a nemzeti hovatartozás szerepét tolta előtérbe egy korlátozott, de kollektív proletár identitás kialakításában, a Szolidaritás ennél többet is tett. Más mai proletár osztályküzdelmekkel – mindenekelőtt a dél-afrikai tapasztalattal – együtt figyelmeztet bennün­ket arra, hogy túlzottan sem szabad a marxi sémára támaszkodnunk a munkásmozgalom jövőjének megrajzolásában. Mert egy fontos vonatko­zásban a marxi séma komolyan hiányos – nevezetesen abban, ahogyan az életkori, nemi, faji, nemzeti és más történelmi és természeti specifiku­moknak a világproletariátus társadalmi identitásának kiformálásában be­töltött szerepével foglalkozik. Az ilyen komplex kérdések vizsgálata túl­megy e tanulmány keretein.16 De a világ munkásmozgalmának a jövőjét illető jelentőségük arra kényszerít, hogy az eddig mondottak módosítá­saként és összefoglalásaként megemlítsem ezeket a tényezőket is.

Bizonyos, hogy az elmúlt 15-20 év költségcsökkentési versenye új és kényszerítő bizonyítékait szolgáltatta annak a marxi megállapításnak, hogy a tőke számára a proletariátus valamennyi tagja munkaeszköz, amelynek használata életkorától, nemétől, bőrszínétől, nemzetiségétől, vallásától stb. függően több vagy kevesebb költséggel jár. Azonban ez az időszak azt is megmutatta, hogy a tőkének ebből a beállítottságából nem következik (ahogyan Marx gondolta) a munka olyan tendenciája, hogy lemondhat a természeti és történelmi különbségekről mint egy meghatározott társadalmi identitás egyéni és kollektív erősítésére fel­használható eszközökről.

Valahányszor a proletárok szembesültek a tőkének azzal a beállított­ságával, hogy a munkaerőt differenciálatlan tömegként kezelje, amely­nek semmilyen más egyedisége sincs, mint egyénenként eltérő képes­sége a tőke értékének növelésére, a proletárok fellázadtak. Majdnem mindig megragadták vagy újjáteremtették a megkülönböztető jegyek (életkor, nem, bőrszín, különböző történelmi-földrajzi specifikumok) min­den olyan kombinációját, amelyet arra használhattak fel, hogy a tőkétől valamilyen megkülönböztetett bánásmódot csikarjanak ki. Ennek követ­kezményeként a patriarchalizmus, a rasszizmus és a nacionalizmus-so­vinizmus szervesen hozzátartozott a munkásmozgalom kialakulásához mindkét huszadik századi fejlődési vonalát tekintve, és ilyen vagy olyan formában, de tovább él a legtöbb proletár ideológiában és szervezetben.

Mint mindig, ennek a gyakorlatnak a felszámolása – és azoké az ideológiáké és szervezeteké, amelyekben intézményesült -, csak azok harcának az eredménye lehet, akiket ez a gyakorlat elnyom. A társadal­mi erő, amelyet a költségcsökkentési verseny a világproletariátus tradici­onálisan gyenge csoportjainak kezébe ad, csak a kezdetét jelenti ezek­nek a harcoknak. Abban a mértékben, amennyire ezek a harcok sikerrel járnak, nyílik majd meg az út a világ szocialista átalakítása felé.

(Ford.: Szalai Miklós)

Jegyzetek

Ez a cikk eredetileg S. Amin, G. Arrighi. A. G. Frank és I. Wallerstein: Transforming the Revolution. Social Movements and the World System című könyve, (Monthly Review Press, N. Y. 1990) 2. fejezeteként jelent meg. Hálával tartozom Terence K. Hopkinsnak és Beverly J. Silvernek a fejezet korábbi vázlataihoz fűzött kommentárjaikért és kritikai megjegyzéseikért. (A szerző megjegyzése.)

1 Karl Marx, Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa. Marx és Engels Vá­logatott Művei, Első kötet. Kossuth. 1975. pp. 146-147.

2 Uo. p. 147.

3 Uo. pp. 142-143. Ebben a meghatározásban, amelyet gondolatmenetemben mindvégig elfogadok, nincs semmilyen utalás arra. hogy a munkásoknak meghatá­rozott foglalkozási ágakban (pl. „kékgallérosok") kellene tevékenykedni ahhoz, hogy a proletariátus tagjainak minősüljenek. Még az olyan kifejezéseket is, mint az „ipari proletariátus", úgy kell felfognunk, mint a munkásosztály azon részének meg­jelölését, amelyet a termeléssel és elosztással foglalkozó kapitalista vállalatok nor­mális körülmények között alkalmaznak, függetlenül a végzett munka jellegétől vagy attól, milyen iparágban működik a vállalat.

Marx definíciója azonban a proletariátus alsó és felső határait illetően nem egyér­telmű. A spektrum felső szélénél szembesülünk azzal a problémával, hogy hogyan osztályozzuk azokkal a munkásokat, akik ugyan bérért eladják a munkaerejüket, de adott esetben olyan kedvező egyéni helyzetből teszik ezt, amely lehetővé teszi szá­mukra, hogy olyan díjazást követeljenek és kapjanak teljesítményeikért, amely – a többi tényező azonossága mellett – magasabb az átlagmunkásénál. Ez a legnyilvánvalóbban a vállalatvezetés felső szintjén dolgozókra igaz, de rajluk kívül is sok­féle változatban dolgoznak egyének (úgynevezett „professzionális" dolgozók) bérért vagy fizetésért anélkül, hogy proletarizálódnának a szó bármilyen valóságos (azaz tartalmi) értelmében. A következőkben minden ilyen egyéni hallgatólagosan kizá­runk a proletariátus kategóriájából, hacsak külön nem utalunk rájuk, mint pusztán formális értelemben proletarizálódott dolgozókra. A spektrum alsó szélén viszont az ellenkező problémával kerülünk szembe, azoknak a munkásoknak az osztályozásával, akik nem találnak vevőt munkaerejükre (amelyet pedig több mint készségesen eladnának az érvényes árfolyamon), és ezért olyan nem-fizetett tevékenységekkel foglalkoznak, amelyek – a többi tényezőt egyenlőnek tekintve – alacsonyabb díja­zást nyújtanak teljesítményükért, mint amilyet az állagmunkás kap. Ez a helyzet azok legnagyobb részével, akiket Marx az ipar tartalékseregének nevezett. Tényle­gesen az egész tartaléksereg ebben a helyzetben van. kivéve azok szűk kisebbsé­gét, akik munkanélküli segélyre jogosullak, vagy akik valamilyen más okból megen­gedhetik maguknak, hogy bármilyen hosszú ideig teljesen és valóban munka nélkül maradjanak. A következőkben minden, a fenti állapotban lévő nem-fizetett munkást implicit módon beleértünk a proletariátusba – nyilvánvalóan annak tartalékseregébe, de mindazonáltal mégis a proletariátusba.

4 Uo. p. 143.

5 Uo pp 146.. 152.

6 Uo. p. 141.

7 Lásd Wolfgang Abehdrol: A Short History of the European Working Class. N. Y. 1973.

8 Az összes ezen tanulmányban szereplő faktuális állítások a munkaerő társadal­mi nyugtalanságával kapcsolatban a Ginghamtoni New Yorki Állami Egyetem Fernand Braudel Központja Nemzetközi Munkaerő-Kutató Munkacsoportja állal folyta­tott kutatásokon alapulnak.

9 Eduard Bernstein: Evolutionary Socialism. New York, 1986. pp. 163-164.

10 Antonio Gramsci: Selections from the Prison Notebooks. N. Y. 1971. pp. 104­105.

11 Amint az ebből a mondatból is következik, én a „hegemónia" kifejezést a kény­szeres az elfogadás kombinációjának révén gyakorolt uralom Gramsci-féle értelmében használom (Lásd Gramsci, id. mű, pp. 57-58).

12 Lásd Alfred D. Chandler, Jr.: The Visible Hand. The Managerial Revolulion in American Business. Cambridge, Mass. 1977. és Michael Aglietta: A Theory of Capitalist Regulation. NLB., London, 1979.

13 Annak, amit az alábbiakban összefoglalok, átfogóbb kifejtése megtalálható a következő munkában: G. Arrighi és Beverly Sirver: Labor Movements and Capital Migration: The United States and Western Europe in World Historical Perspective. In: C. Bergquist (szerk.): Labor in the Capitalist World-Economy. Beverly Hills, 1984.

14 Lásd Terutomo Ozawa: Multinationalism, Japanese Style: The Political Eco-nomy of Outward Dependency. New Jersey, 1979.

15 Lásd Ida Regalia, Marion Regini, Emilio Reyneri: „Labor Conflicts and Industrial Relations in Italy". In: C. Crouch és A. Pizzorno (szerk.): The Resurgence of Class Conflict in Western Europe since 1968. I. köt. 1978.

16 De lásd Arrighi, Hopkins, Wallerstein: Anti-Systemic Movements. Verso. Lon­don, 1989.