A proletariátus mint alany és reprezentáció

A szerző 1967-ben megjelent főműve, a Látvány társadalma a szituacionista társadalomkritika átfogó kifejtése, amely komoly hatást gyakorolt az 1968-as lázadások menetére. Az itt közölt negyedik fejezetben Debord a proletariátus és a történelem viszonyát járja körül, hogy – az osztályharc történetét és ideológiáját az utópista szocialistáktól Marxon, Bakunyinon, Bernsteinen, Trockijon és Leninen át egészen Sztálinig vizsgálva – a proletariátus sajátlagos harcának egyetlen adekvát eszközét a munkástanácsokban találja meg. (A mű egy másik fejezetét az Eszmélet 37. számában közöltük.)

A Látvány társadalma. IV. fejezet

“Az egyenlő jogok minden jóhoz és élvezethez, amit ez a világ nyújthat, minden hatalom elpusztítása, minden erkölcsi korlát tagadása – alapjában véve ezek a március 18-i felkelés követelései és annak a félelmetes szervezetnek az alapelvei, amely hadseregéül szolgált.”

Parlamenti vizsgálat az 1871. március 18-i felkelés ügyében

73.

A valódi mozgalom, amely eltörölte a társadalmat irányító addigi viszonyokat, attól a pillanattól kezdve, hogy a burzsoázia győzedelmeskedett a gazdaság terén, mindezt olyan látványosan tette, hogy ezt a győzelmet átfordította a politika nyelvére. A termelőerők fejlődése elpusztította a termelés régi kapcsolatrendszerét; az összes szilárd rend semmivé foszlott. És mindaz, ami addig abszolút volt, történelmivé változott.

74.

Az ember, belehajítva a történelembe, a munkában és a harcokban való részvételbe, amelyek e történelmet alkotják, rákényszerült, hogy saját kapcsolatait tiszta fejjel szemlélje. Ennek a történelemnek nincs önmaga hatásaitól elkülönített célja, noha a történelmi korszak utolsó metafizikus víziója a termelés fejlődését úgy szemlélte, mint amelyben a történelem önmaga talál rá saját céljára. A történelem alanyaként csakis az élő öntermelése jelenik meg: az élő válik a világ – így a történelem – irányítójává és birtokosává – és saját tevékenységének tudatában kezd működni.

75.

A burzsoázia felemelkedésével kezdődő hosszú forradalmi időszakot jellemző osztályharcok együtt fejlődtek a “történelmi gondolkodással”, a dialektikával, amely valódi történelmi gondolkodásként nem egyszerűen a meglévő értelmét keresi, hanem meg kívánja érteni minden meglévő felbomlását is – és ebben a mozzanatban felold minden elkülönítést.

76.

Hegel számára nem a világ magyarázata, hanem a világ megváltozásának magyarázata volt fontos. Mivel azonban pusztán magyarázta ezt az átalakulást, Hegel nem több, mint a filozófia filozófiai betetőzése. Meg akarja érteni a világot, amely önmagát teremti. Ez a történelmi gondolkodás még annak a tudatosságnak a része, amely mindig későn érkezik, hogy az eseményt utólag megerősítse. Így meghaladta ugyan az elkülönítést – de ezt csupán a gondolat síkján tette. Hegel paradox beállítása, amely minden valóságot önmaga történelmi csúcspontjának rendel alá, miközben ugyanekkor ezt a valóságot úgy magyarázza, mint ezt a csúcspontot önmagát, abból ered, hogy a 17. és 18. századi burzsoá forradalmak gondolkodója filozófiájában csupán ezen forradalmak eredményeinek kibékítésére vágyik. “Még a burzsoá forradalom filozófiájaként sem fejezi ki ezen forradalom teljes folyamatát, csupán annak végső következtetéseit. Így nem a forradalom, hanem a restauráció filozófiája” (Karl Korsch: Tézisek Hegelről és a forradalomról). Hegel utoljára végezte el a filozófus feladatát – “a fennálló dicsőítését”; ám már számára is az, ami fennállt, legalábbis a történelmi folyamat totalitása. Mindazonáltal, mivel a gondolkodás külső helyzetét fenntartotta, ezt csupán úgy kendőzhette el, ha gondolatát mintegy megszemélyesítette a Szellem egy már korábban létező tervével – egy olyan abszolút hősi hataloméval, amely azt tett, amit akart, és azt akarta, amit tett, és amely hatalom által elért eredmény a jelen. Így a filozófia – legyilkolva a történelmi gondolkodás által – többé nem dicsőítheti saját világát anélkül, hogy ne tagadná is egyben, hiszen még ahhoz is, hogy egyáltalán megnyilatkozzon, feltételeznie kell, hogy az a totális történelem, amelyre mindent redukált, immár befejeződött, és az egyetlen bíróság, amely dönthet az igazságról, bezárt.

77.

Amikor a proletariátus akcióin keresztül kifejezi magát, ezáltal demonstrálja, hogy a történelmi gondolkozás korántsem halott; a konklúziók tagadása ugyanakkor a módszer megerősítése is.

78.

A történelmi gondolkodás csakis mint gyakorlati gondolkodás élhet tovább, és a proletariátus mint forradalmi osztály gyakorlata semmivel sem lehet kevesebb, mint a történelmi tudatosságnak a világ totalitására való alkalmazása. A forradalmi munkásmozgalom valamennyi teoretikai áramlata a hegeliánus gondolkodással való kritikai konfrontációból virágzott ki – éppúgy áll ez Stirnerre és Bakunyinra, mint Marxra.

79.

Marx teóriájának elválaszthatatlan kötődése a hegeliánus módszerhez éppen ennek a teóriának forradalmi vonásában, vagyis igazságában van jelen. Ebből az aspektusból következően a Marx és Hegel közti kapcsolatot általában ignorálták, félremagyarázták, vagy – ami még rosszabb – azon gondolat gyengeségének állították be, amely megtévesztő módon a marxista dogmává merevedett. Bernstein tökéletesen bemutatja a dialektikus módszer és a történelmi állásfoglalás kapcsolatát, miközben az 1848-as Kommunista Kiáltvány kevéssé tudományos előrejelzéseinek viszonyulásait vizsgálta a németországi proletárforradalom feltételezett közelségéről: “Ez a történelmi önámítás, amelyet bármelyik politikai ábrándozó is aligha tudott volna túlszárnyalni, Marxnál, aki már akkor komolyan foglalkozott közgazdaságtannal, érthetetlen lenne, ha nem a hegeli ellentmondás-dialektika ama maradványának a termékét látnánk benne, amelytől Marx – ugyanúgy, mint Engels –, úgy látszik, élete végéig sem szabadult meg, de amelynek abban az általános erjedési folyamatban annál végzetesebbé kellett válnia.” (Réthelyi Károlyné fordítása)

80.

Azon átfordítás során, amelyben Marx “kimentette és átültette” a burzsoá forradalmak tudattartalmát, nem egyszerűen a termelőerők anyagi fejlődését helyezte a hegeli Szellem kibontakozásának azon helyére, ahol az az időben önmagával találkozott; az objektív megjelenés azonossá vált saját elidegenedésével, és történelmi sérülései nem hagytak sebhelyeket maguk után. A valósággá váló történelem számára nem létezik többé végcél. Marx lerombolta a történésektől távolságot tartó hegeli szemléletet, és bármilyen felsőbbrendű külső erő kontemplációs feltételezését. Ettől fogva a teóriának pusztán saját tevékenységét kellett ismernie. Másrészről a mai társadalom azt a kontemplációs hozzáállást, amellyel a gazdaság változásait szemléli, az átfordítatlan, nem dialektikus aspektust a körkörös rendszer létrehozásában gondolkodó Hegeltől örökölte; ez a világhelyeslés azonban már híján van a koncepciónak, és már nincs szüksége semmiféle hegelianizmusra, hogy igazolja magát, hiszen a szektor, amelyet dicsőíteni kíván, már rendelkezik tudatos szemlélettel, ám mechanikus fejlődésének hatásai mindent befolyásolnak. Marx talaja a tudatos történelem, ahol a mennyiség, amely a tisztán gazdasági jellegű termelőerők vak fejlődéséből keletkezik, átfordul a történelem elsajátításának minőségi létébe. A politikai gazdaságtan kritikája ezen prehistorikus időszak végének első felvonása: “Az összes termelőeszköz közül a leghatalmasabb termelőerő maga a forradalmi osztály.”

81.

Marx teóriáját a tudományos gondolkodáshoz a társadalmat irányító erők racionális megértése köti. De Marx teóriája túllép a tudományon, éppen annyira olvasztja magába, amennyire meg is haladja. Marx a harcot akarja megérteni, és nem a törvényeket. “Egyetlen tudományt ismerünk el: a történelem tudományát” – áll a Német ideológiában.

82.

A burzsoá korszak, amely a történelem tudományos megalapozására törekszik, átsiklik a tény felett, hogy maga a tudomány – és a gazdaság – a történelemben gyökerezik. Másrészről a történelem csak annyiban függ alapvetően a gazdasági ismeretektől, amennyiben pusztán gazdasági történelem marad. A történelemnek a gazdaságra gyakorolt hatását (amely globális folyamat végső soron képes saját alapvető tudományos előfeltételeinek megváltoztatására) a tudományos megfigyelők nagymértékben figyelmen kívül hagyják. Ezt jól illusztrálják azok a hiábavaló számítgatások, amelyekkel bizonyos szocialisták megkísérlik a válságok periodizálását. Amikor az Állam folyamatos erőfeszítéseivel képes ellensúlyozni az éppen aktuális válság hatásait, akkor ez a fajta okoskodás a létrejött egyensúlyban folyamatos gazdasági harmóniát vél felfedezni. Az az igyekezete, hogy meghaladja a gazdaság törvényeit, és birtokba vegye a történelmet – még ha ehhez fel is fogja és hatalmába keríti a társadalom tudományát – jellegében semmiképpen sem tudományos. Ameddig a forradalmi nézet részét képezi az a felvetés, hogy korunkban a történelem tudományos ismereteink segítségével irányíthatóvá válik, addig ez a nézet még nem volt képes levetkezni összes burzsoá vonását.

83.

A szocializmus utópisztikus áramlatai, annak ellenére, hogy történetileg a fennálló társadalmi szerveződés bírálatában gyökereztek, mégis jogosan nevezhetőek utópisztikusnak abban az értelemben, hogy elvetették a történelmet – vagyis a valóban folyó harcokat – és minden olyan mozgalmat, amely kívül esett a tökéletes társadalomról alkotott monolitikus elképzeléseiken; de nem azért, mintha a tudományt tagadták volna. Éppen ellenkezőleg, az utópisztikus gondolkodók teljes mértékben a megelőző századok tudományos gondolkodásának bűvkörében éltek. Céljuk ennek a racionális rendszernek a tökéletesítése volt. Egyáltalán nem tekintették magukat fegyvertelen prófétáknak, hiszen szilárdan hittek a tudományos ismeretek társadalmi erejében – sőt, a saint-simonizmus esetében még a hatalom megragadásának lehetőségében is a tudomány által. “Hogy gondolhatják azt” – csodálkozik Sombart –, “hogy harccal meghódítható az, ami még bizonyításra szorul?” Mi több, az utópisták tudományos koncepciója nem terjedt annak felismeréséig, hogy bizonyos társadalmi csoportok érdekeltek a status quo fenntartásában, és a rendelkezésükre álló minden erővel védelmezik azt, a hamis tudat különféle formáit is beleértve. A dolgokról alkotott elképzeléseik így messze lemaradtak magának a tudománynak történelmi fejlődése mögött, amelyet ebben a korban már nagyrészt bizonyos rétegek – így a fentebb említettek – társadalmi követelései határoztak meg; és nem csak arról döntöttek, hogy mi tudományosan elfogadható, hanem irányt szabtak a kutatásoknak is. Az utópikus szocialisták elfalazták magukat az igazság kifejtésének tudományos módszerei mögött, és ezt az igazságot tisztán absztrakt megjelenésében fogták fel, úgy, ahogyan az a társadalmi fejlődés egy sokkal korábbi fokán megjelenítette magát. Mint Sorel rámutatott, az utópikusok a csillagászat mintájára vélték felfedezhetőnek és leírhatónak a társadalmat mozgató törvényeket. A történelemre igencsak nem jellemző harmónia elképzelése, logikus módon, abból származott, hogy a történelemtől leginkább független tudományt próbálták alkalmazni a társadalom vizsgálatára. Harmóniájuk a mesterkéletlen newtoni kísérletezés révén próbált meg láthatóvá válni, és az általuk beharangozott fényes jövő “ugyanazt a szerepet játszotta, mint a racionális mechanikában a tehetetlenségi erő” (Matériaux pour une théorie du prolétariat).

84.

Marx gondolkodását tudományos-determinisztikus oldala tette sebezhetővé az “ideologizáció” felől; a folyamat már Marx életében megkezdődött, és később jelentősen eluralkodott abban a szellemi örökségben, amit a munkásmozgalomra hagyott. Következésképpen a történelem alanya még kevesebb figyelmet kapott, és egyre inkább a közgazdaság, a par excellence történettudomány lett az, amely garantálta önnön eljövendő tagadásának szükségességét. Így végső soron a forradalmi gyakorlatot – ennek a tagadásnak egyetlen valóságos hordozóját – sikerült egyre inkább kiszorítani az elmélet látómezejéből. A legfontosabbá a gazdasági fejlődés türelmes tanulmányozása vált; hegeli nyugalommal kellett fogadni az ezen fejlődés által kitermelt szenvedéseket, amelyek továbbra is “minden jó kezdeményezés temetői” maradtak. Hirtelen világossá vált, hogy most a “forradalom tudománya” szerint “a tudatosság mindig lemarad”, és ezért a hangsúlyt az oktatásra helyezték. “A történelem bebizonyította, hogy tévedtünk, akárcsak azok, akik hozzánk hasonlóan gondolkodtak. Egyértelművé vált, hogy a gazdaság nem volt még elég fejlett a kontinensen” – írta Engels 1895-ben. Marx egész életében fenntartotta elmélete egységesítő szemléletét, de az elmélet kijelentései a domináns gondolkodás talajára átkerülve a különféle tudományok, és mindenekelőtt a legalapvetőbb burzsoá tudomány, a politikai gazdaságtan kritikájának konkrét formáját öltötték. Ebben a megcsonkított formában, amelyet később meghatározónak fogadtak el, Marx elmélete “marxizmussá” változott.

85.

Marx elméletének gyengesége természetesen a korabeli forradalmi proletármozgalom gyengeségében gyökerezik. 1848-ban a proletariátus nem volt képes a permanens forradalom kirobbantására, és a Kommün is elszigetelődött. Így a forradalmi elmélet még nem fejthette ki magát teljességében. Marx kénytelen volt azt a British Museum íróasztala mellett védelmezni és tisztázni, ami végül is károsan hatott vissza az elméletre. Éppen azok a tudományos konklúziók, amelyeket Marx felállított a munkásmozgalom további fejlődése számára – a bennük gyökerező szerveződési gyakorlattal együtt –, váltak később a proletariátus tudatosodásának akadályaivá.

86.

A proletárforradalom megvédésének bármiféle tudományos gyengesége – akár tartalmi szempontból, akár a kifejtés formájában – óhatatlanul a proletariátusnak és a burzsoáziának az azonosításához vezet a hatalom forradalmi megragadásának szempontjából.

87.

Marxnak az az igyekezete, hogy a proletárhatalom szükségszerűségét a múlt folyton ismétlődő eseményeivel – mint kísérletekkel – igazolva tudományosan alátámassza, elhomályosította történelmi gondolkodását. Ez a módszer már a Kommunista Kiáltvány megírásakor is oda vezette, hogy a különféle termelési módok fejlődését egy lineáris modell szerint szemlélje, amelyben a fejlődést az osztályharc tartotta mozgásban, és amely minden esetben “a teljes társadalom forradalmi átalakításában, vagy a harcoló osztályok kölcsönös pusztulásában” végződött. Azonban a történelem tényei azt mutatják, hogy dacára az osztálykonfliktusoknak, az “ázsiai termelési mód” képes magát stabilizálni (mint ezt maga Marx felismerte), hogy a jobbágyfelkelések soha nem szüntették meg a földesurak hatalmát, és az ókor rabszolgalázadásai sem eredményezték minden ember szabadságát. A legfontosabb dolog, amit ez a lineáris modell szem elől téveszt, hogy a burzsoázia a történelem eddigi egyetlen győztes forradalmi osztálya, és ugyancsak az egyetlen osztály, amelynek számára a gazdaság fejlődése a társadalom megragadásának egyaránt volt oka és következménye. Ugyanennek az egyszerűsítésnek eredményeképpen Marx nem fordított kellő figyelmet az Állam gazdasági szerepére az osztálytársadalom irányításában. Ha úgy is tűnik, hogy a felemelkedő burzsoázia felszabadította a gazdaságot az Állam bábáskodása alól, ez csak azért lehetséges, mivel az az Állam egy statikus gazdaságban volt az osztályelnyomás eszköze. A burzsoázia autonóm gazdasági hatalma a középkorban alakult ki, abban az időszakban, amikor az Államot meggyengítette a kialakult erőegyensúly felbillentése a feudalizmus által. Másrészről viszont a modern Állam merkantilizmusával a kifejlődő burzsoáziát támogatta, sőt később, a “laissez faire, laissez passer” idején a burzsoázia saját Államává vált; végül pedig úgy jelent meg, mint a gazdasági folyamatot kiszámítottan és tervezetten irányító vezetés központosított hatalma. Marx mindazonáltal felvázolta a modern állami bürokrácia – általa bonapartizmusnak nevezett – körvonalait, a tőke és az Állam fúzióját, “a tőke nemzeti hatalmát a munka fölött, egy olyan közhatalmat, amelynek célja a társadalmi rabszolgaság fenntartása”; ezáltal a burzsoázia elvetett minden olyan történelmi létformát, amely túlment az általa a dolgok gazdasági történetére redukált történelmen, és így “a többi osztállyal együtt elvesztette politikai jelentését”. Itt már jól megfigyelhetőek a modern látvány társadalmi-politikai alapjai, amelyekben a proletariátus negatíve úgy definiálódik, mint a történelmi létezés egyetlen trónkövetelője.

88.

Az a két osztály, amelyek megfelelnek Marx teóriájának, az a két letisztult osztály, amelyeket a Tőke teljes analitikus apparátusa bemutatni hivatott, a burzsoázia és a proletariátus; egyben ez a két osztály az, amelyik a történelem során forradalmi szerepet tölt be, habár teljesen eltérő körülmények között. A burzsoá forradalom fait accompli; a proletár forradalom olyan project, amely, bár a megelőző forradalom alapjaira épül, attól minőségileg különbözik. Ha tagadjuk a burzsoázia történelmi szerepének eredetiségét, akkor ezáltal elkendőzzük a proletár project konkrét eredetiségét is, amely semmit sem érhet el, ha nem saját zászlaja alatt fejlődik, és nem kerül tisztába “saját céljainak hatalmasságával”. A burzsoázia azért került hatalomra, mert a fejlődő gazdaság osztálya volt. A proletariátus nem válhat hatalommá, csak ha a tudatosság osztályává válik. A termelőerők növekedése önmagában nem garantálhatja ezt a hatalmat, még közvetve, az általa egyre nagyobb mértékben termelt megfosztottság hatására sem, és nem járhat ilyen eredménnyel az Állam jakobinus-típusú meghódítása sem. Semmiféle, részleges célok elérését preferáló ideológia nem használható a proletariátus számára, hiszen valósága semmi esetre sem valamiféle részleges valóság.

89.

Bár van egy időszak Marxnak a proletár harcokban való részvételében, amikor túl sokat várt a tudományos előrejelzésektől – sőt, ebben egészen odáig jutott, hogy az ökonomizmus illúzióinak intellektuális alátámasztást adott –, ám ő maga sohasem vált ezeknek az illúzióknak a rabjává. Közismert 1867. december 7-i levelében – amelyet egy saját, a Tőkét kritizáló cikkéhez mellékelt, a cikket Engels egy bíráló írásaként tervezte megjelentetni – Marx világosan kijelölte tudományos álláspontjának határait: “A szerző szubjektív tendenciájának ellenben – amire talán pártállása és múltja késztette és kötelezte –, azaz annak a módnak, ahogy a maga vagy mások számára ábrázolja a mostani mozgás, a mostani társadalmi folyamat végeredményét, semmi köze sincs valóságos kifejtéséhez.” Ezáltal Marx, saját objektív elemzésének “tendenciózus következtetéseit” megbélyegezve, és egy ironikus “talánnal” utalva arra, hogy mi “késztette és kötelezte” tudománytalan választásokra, megmutatja a metodológiai kulcsot a probléma két aspektusának közös nevezőre hozásához.

90.

A tudás és a cselekvés összeolvadása magában a harcban kell, hogy realizálódjék, éspedig úgy, hogy mindkettő kölcsönösen egymásban leli megvalósulásának lehetőségét. A proletár osztály a forradalmi harc szervezeteként válik cselekvővé, a társadalomnak a forradalom pillanatában való megszervezése által: ekkor kell létezniük a tudatosság gyakorlati feltételeinek, amely feltételek között a praxis elmélete gyakorlati elméletté válva erősíti meg önmagát. A forradalmi elmélet azonban éppen ennek a központi kérdésnek, a szervezet kérdésének nem szentelt elég figyelmet a munkásmozgalom kialakulásának időszakában, pedig ennek az elméletnek még megvolt a történelmi gondolkodásból fakadó egységes karaktere (amelyet helyesen egy egységes gyakorlat kidolgozására használt fel). Sőt, éppen itt leljük az elmélet következetlenségét, amely lehetővé tette, hogy a burzsoá forradalomtól kölcsönzött etatista és hierarchikus módszerek épüljenek bele. Azok a szerveződési formák, amelyek később a munkásmozgalom ezen elméleti hiányosságán alapulva kialakultak, az egységes elmélet érvényesülésének gátjaivá váltak, és az elméletet számtalan részleges és specializált területre tördelték szét. Így ideológiailag elidegenedve az elmélet képtelenné vált arra, hogy akár csak felismerje az egységes történelmi gondolkodást, sőt, minden alkalommal hátba támadta, amikor az a munkások spontán harcaiban érvényre jutott; szerepe arra korlátozódott, hogy elnyomja ezt a tudatosságot és még az emlékezetét is igyekezzen kiirtani. Pedig a harcnak éppen ezek a történelmi formái képezik azt a gyakorlati keretet, amelyben az elmélet valósággá válhat. Ezek az elmélet tényleges előfeltételei, amelyek azonban nem kaptak elméleti kifejezést. A szovjetek, példának okáért, nem elméleti felfedezések voltak, vagy még korábbra tekintve, a legmagasabb szintű elméleti igazság, amelyet a Nemzetközi Munkásszövetség kifejezett, saját gyakorlati létezése volt.

91.

Az I. Internacionálé kezdeti harci sikerei lehetővé tették számára, hogy megszabaduljon a domináns ideológia benne tovább élő zavaros elemeinek hatásától. De az erre következő vereség és elnyomás légköre megteremtette a konfliktus lehetőségét a proletárforradalom két koncepciója között. Mindkét koncepciónak volt egy autoriter vetülete, amely elvetette a munkásosztály tudatos önfelszabadításának lehetőségét. A marxisták és a bakunyinisták közti ellentét – amely hamarosan kibékíthetetlenné vált – két területen fogalmazódott meg: az eljövendő forradalmi társadalom irányításának és a mozgalom jelenlegi szerveződésének kérdéseiben. És mindkét frakció ellentétesen mozdult el, felcserélve pozícióikat az egyik, illetve a másik kérdést illetőleg. Bakunyin elutasította annak a gondolatát, hogy az osztályokat az Állam autoriter erejével el lehet törölni, és egy kialakuló bürokratikus osztály diktatúráját jósolta, a jólértesültek – vagy annak nevezettek – diktatúráját. Marx véleménye szerint az – egyrészről a gazdasági ellentmondásokból, másrészről a munkások demokratikus oktatásából következő – érési folyamat a proletár Állam szerepét arra a rövid időszakra szűkíti, amelyben szükség van az objektív tényezők által kialakított új társadalmi kapcsolatrendszer legitimizálására. ő azzal vádolta Bakunyint és követőit, hogy az Internacionálé élére egy autoriter konspiratív elitet próbálnak helyezni, amely hajmeresztő módon a társadalomra akarja erőltetni a legforradalmibbak (vagy az annak nevezettek) felelőtlen diktatúráját. Vitathatatlan, hogy Bakunyin egy ilyen perspektíva alapján toborozta követőit: “a népi forgószél közepében nekünk kell a Forradalom láthatatlan vezetőivé lennünk, nem nyílt hatalomgyakorlás által, hanem szövetségeseink kollektív diktatúráján, egy címkék, hivatalos titulusok, jogállás nélküli diktatúrán keresztül, amely éppen attól válik egyre erősebbé, hogy elkerüli a hatalom csapdáit.” Ez egyértelmű összeütközést jelentett a munkások forradalmának ideológiája terén: mindkettőben megjelennek részlegesen helytálló kritikák, de egyaránt szem elől tévesztik az egységes történelmi szempontot, és önmagukat ideológiai autoritásként határozzák meg. Olyan erőteljes szervezetek, mint például a Német Szociáldemokrata Párt vagy az Ibériai Anarchista Federáció hűségesen szolgálták az egyik, illetve a másik ideológiát, ám az eredmény mindenütt jelentősen eltért az áhítottól.

92.

Az a gyakorlat, ahogy az anarchisták a proletárforradalom célját a közvetlen jelenben szemlélték, egyaránt erőssége és gyengesége is a valódi anarchista harcnak (a kollektivista anarchizmusról beszélek; az anarchizmus individualista válfajának követelései nevetségesek). A kollektivista anarchizmus a modern osztályharc történelmi szemléletének csak a végpontjával törődik, amelyet haladéktalanul el kíván érni; ez az abszolút követelése tükröződik a módszer szisztematikus lenézésében is. A kollektivista anarchizmus a modern osztályharcok történelmi felfogásának csak a végső konklúzióját hajlandó látni, és ezen konklúzió azonnali elérésének követelése a módszer lenézését eredményezi. Így a politikai harccal kapcsolatos kritikája az absztrakció talaján marad, míg a gazdasági harc, amely mellett elkötelezi magát, csupán egy mindent eldöntő megoldás illúziójának eszközeként jelenik meg, amely egy csapásra – egy általános sztrájkkal vagy felkeléssel – mindent a helyére tesz. Az anarchisták egy ideált kívánnak megvalósítani. Az anarchizmus az Államnak és az osztályoknak – vagyis az elkülönült ideológiák társadalmi előfeltételeinek – még ideologikus tagadása. A tiszta szabadság ideológiája ez, amely mindent egyenlővé téve elutasítja bármiféle történelmi rossz feltételezését. Ez az álláspont, amely egyetlen követeléssé kovácsolja a részleges követeléseket, adja meg az anarchizmusnak a lehetőséget, hogy az élet teljességéből kiindulva utasíthassa el a fennálló körülményeket, és ne legyen tekintettel semmiféle piedesztálra helyezett kritikai szempontra. Másrészről azonban éppen az a tény, hogy a követelések fúzióját valamiféle abszolútumnak tekintik, az egyéni szeszélyek következtében és még a megvalósulás előtt inkoherenssé teszik az anarchizmust – ez könnyen belátható. Az anarchista doktrína újra és újra ugyanazokat az egyszerű, totális következtetéseket ismételgeti és próbálja alkalmazni minden egyes harcra, amelyeket már a kezdetektől a mozgalom egyetlen végcéljaként határozott meg. Így írhatta le Bakunyin, amikor 1873-ban kilépett a Jurai Federációból: “Az elmúlt kilenc évben a kelleténél is több elméletet dolgozott ki az Internacionálé a világ megváltására – persze ha a világ egyáltalán megváltható pusztán gondolatok által. Én ellenzem, hogy most bárki egy újabbal jöjjön elő. Elég az elméletekből: eljött az akciók, a cselekvés ideje!” Ez az álláspont kétségtelenül megfelel a proletariátus történelmi szemléletének abból a szempontból, hogy hangsúlyozza: az elméletnek gyakorlattá kell lennie, de elhagyja a történelem területét, amikor figyelmen kívül hagyja, hogy ezen gyakorlatba-fordulás adekvát formáit már felismerték, és ezek változtathatatlanok.

 

93.

Az anarchisták, akiket a munkásmozgalom többi részétől világosan megkülönböztet az ideológiák iránti szenvedélyük, saját soraikban is reprodukálják a feladatok specializációját, ezáltal teret engednek az anarchista ideológiák propagandistáinak és védelmezőinek bármiféle anarchista szervezet keretein belüli tevékenykedésre; ezeknek a specialistáknak a középszerűségét csak még inkább megerősíti az a tény, hogy állandóan egy halom örökérvényű igazság ismételgetésére szorítkoznak. Az egyhangú döntéshozatal ideologikus tisztelete a “szabadság specialistáinak” kontrolálatlan hatalomgyakorlását terjesztette el magának a szervezetnek a keretein belül; ugyanakkor a forradalmi anarchizmus hasonló egyhangúságot vár el a felszabadított tömegektől, és ezt hasonló módszerekkel kívánja elérni. Az a tény, hogy nem hajlandóak különbséget tenni a folyamatban lévő harcok kisebbségben lévő csoportjainak és az új társadalom szabad egyéneinek eltérő helyzete között, állandó szétválasztáshoz vezet az anarchisták soraiban a közös döntés meghozásának pillanatában – elég, ha csak a megszámlálhatatlan spanyolországi anarchista felkelésre gondolunk, amelyeket helyi szinten fékeztek meg és pusztítottak el.

94.

A valódi anarchizmus többé-kevésbé nyíltan a forradalom állandó közelségének illúziójába ringatja magát, amely forradalom – mivel azt azonnal teljesen véghezviszik – igazolni fogja az anarchista ideológiát és az ebből az ideológiából származó gyakorlati szervezetet. Az anarchizmus 1936-ban valóban társadalmi forradalomhoz vezetett, és megvalósította a proletárhatalom eddigi legkifejlettebb modelljét. Fontos azonban rámutatnunk, hogy az általános felkelésre egy katonai puccs adta meg a jelet. Továbbá, mivel a forradalom nem jutott el a végkifejletig az első néhány nap során (a nemzetközi proletármozgalom már vereséget szenvedett, miközben Franco erős külföldi támogatást élvezett, és a fél országra kiterjesztette az uralmát, valamint a Köztársasági táborban még mindig léteztek különféle burzsoá erők és erősen állampárti munkáspártok) a szervezett anarchista mozgalom nem csak arra volt képtelen, hogy kiszélesítse a forradalom által elért fél-eredményeket, hanem még hatásos védelmükre is képtelennek bizonyult. A mozgalom vezetői miniszteri posztokat kaptak a kormányban – a burzsoá Állam foglyaivá váltak, amely csak a polgárháború elvesztése árán volt képes szétzúzni a forradalmat.

95.

A Második Internacionálé “ortodox marxizmusa” volt a szocialista forradalom tudományos ideológiája, és ez az ideológia azt állította, hogy minden igazsága az objektív gazdasági folyamatokban gyökerezik, valamint abban, hogy a munkásosztály – a szervezet oktató tevékenységének következtében – fokozatosan felismeri a gazdasági folyamatokból következő szükségszerűségeket. Ez az ideológia exhumálta az utópikus szocialisták pedagógiába vetett hitét, amelyet a történelem kontemplatív felidézésével egészítettek ki. Ez a hozzáállás annyira eltávolodott a teljes történelem hegeli dimenziójától, hogy az még az utópisták (különösen Fourier) kritikájában is meglévő totalitásának statikus image-ét is elveszítette. Ez a fajta tudományos orientáció alig képes többre, mint felidézni a szimmetrikus etikai alternatívákat; ebből az ostobaságból származik Hilferding sótlan megfigyelése, miszerint a szocializmus szükségességének felismerése “nem ad segítséget ahhoz, hogy milyen gyakorlati álláspontot fogadjunk el. Hiszen a szükségszerűség felismerése csupán az első lépés, ám egészen mást jelent ezen szükségszerűség szolgálatába állítani magunkat.” (Finanzkapital) Azok, akik nem voltak képesek felismerni, hogy Marx és a forradalmi proletariátus számára a történelem egységes felfogása nem több és nem kevesebb, mint maga az alkalmazandó gyakorlati hozzáállás, minduntalan áldozatai lettek az általuk választott gyakorlatból következő gyengeségeknek.

96.

A szociáldemokrata szervezet ideológiája a tanítók kezébe helyezte a szervezetet, akiknek a munkásosztály nevelése volt a feladata, és az alkalmazott szerveződési forma tökéletes összhangban állt az efféle passzív tanulással. A második Internacionálé szocialistái elég konkrétan részt vettek a politikai és gazdasági küzdelmekben, de részvételük mélységesen kritikátlan volt. Leplezetlenül reformista gyakorlatot folytattak a forradalom illúziójának nevében. Elkerülhetetlen volt, hogy a forradalomnak ez az ideológiája maguknak a képviselőinek a sikerein feneklett meg. A parlamenti képviselők és újságírók elkülönülése a mozgalomban felbátorította a mozgalomnak a burzsoá értelmiség köreiből toborzott követőit arra, hogy ők is burzsoá életvitelt folytassanak. A szakszervezeti bürokrácia még az ipari küzdelmekből érkező, munkásszármazású tagokat is a munkaerő puszta brókereivé változtatta, akik úgy adták-vették a munkaerőt, mint bármiféle más árucikket: az igazságos áron. Még ha ezeknek az embereknek a tevékenysége megőrzött volna is bármiféle forradalmi aspektust, a kapitalizmus gazdasági téren teljességgel képtelen lett volna elfogadni ezt a reformizmust, amelyet azonban politikai téren tökéletesen tolerálni tudott a szociáldemokraták törvényes agitációjának alakjában. A szociáldemokraták “tudománya” tanúskodik az ilyen paradox jelenségek elkerülhetetlenségéről; a történelem azonban folytonosan megcáfolja ezt a “tudományt”.

97.

Bernstein – a politikai ideológiáktól leginkább távol álló szociáldemokrata, aki a leggátlástalanabbul alkalmazta a burzsoá tudomány módszertanát – volt annyira becsületes, hogy felhívja a figyelmet erre, az ellentmondásra; az angol munkások mozgalmának reformizmusa, amely mindenféle forradalmi ideológia nélkül állt, szintén bizonyíték erre, ezt azonban csak a történelmi fejlődés maga tudja minden kétséget kizáróan bebizonyítani. Bernstein, aki más területeken mindenféle illúziók rabja maradt, elutasította azt a felfogást, hogy amikor valami csoda hatására bekövetkezik a kapitalizmus válsága, az majd cselekvésre kényszeríti a szocialistákat, akik hajlamosak mindenféle forradalmi köntösbe burkolózni az ilyenfajta legitimáló események hiányában. Az első világháború következtében mély társadalmi felfordulások sorozata vette kezdetét, amely, bár széles körben emelte az öntudatot, kétszer is bebizonyította, hogy a szociáldemokrata hierarchia képtelen volt forradalmi módon nevelni a német munkásokat, és képtelennek mutatkozott teoretikusokká változtatni őket: először, amikor a párt túlnyomó többsége támogatta az imperialista háborút, másodszor pedig akkor, amikor vert csata után a párt szétzúzta a spartakista forradalmárokat. Ebert, az egykori munkás még hitt a bűnben – kijelentette, hogy annyira gyűlöli a forradalmat, “mint a bűnét”. ő volt az új szocialista image előfutára is – ez az image hamarosan a proletariátus halálos ellenségeként lépett fel Oroszországban és másutt – pontosan azzal, hogy megfogalmazta: “A szocializmus a kemény munkát jelenti.”

98.

Marxista gondolkodóként Lenin csupán elvhű és következetes kautskysta volt, aki alkalmazta az “ortodox marxizmus” forradalmi ideológiáját az oroszországi viszonyokra – amely viszonyok nem tették lehetővé a II. Internacionáléra jellemző reformista gyakorlat alkalmazását. A “hivatásos forradalmárokká” vált értelmiségiek által irányított földalatti párt feladata volt a proletariátus kívülről való irányítása. Ennek következtében megjelent egy valódi szakma, amelynek képviselői kellőképpen fegyelmezettek voltak ahhoz, hogy ne kezdjenek tárgyalásokba a kapitalista társadalom semmiféle egyéb hivatásos rétegével (a cári politikai rendszer képtelen is lett volna ilyesféle – fejlett burzsoá hatalmat feltételező – nyitottságra). Következésképpen a fenti szakma szakterületévé a totális társadalmi irányítás vált.

99.

A háború, és a nemzetközi szociáldemokrácia szétesése a háború miatt elősegítette a bolsevikok autoriter ideológiai radikalizmusának világméretű elterjedését. A tények véresen rácáfoltak a munkásmozgalom demokratikus illúzióira, és az egész világ Oroszországgá változott; a bolsevizmus, amely a válságperiódus első forradalmi kitörésénél bábáskodott, saját hierarchikus és ideologikus modelljét ajánlotta fel a világ proletárjainak, azt, hogy “beszéljenek oroszul” az uralkodó osztállyal. Lenin soha nem azért bírálta a II. Internacionálé marxizmusát, mert az forradalmi ideológia, hanem pusztán azért, mert megszűnt annak lenni.

100.

Ugyanabban a történelmi pillanatban, amikor a bolsevizmus önmagáért diadalmaskodott Oroszországban és a szociáldemokrácia győzedelmes harcot folytatott a régi világért, lépett színre a dolgok új, a modern látvány uralmának lényegében megtestesülő elve: ekkor került a munkásosztály reprezentációja radikális ellentétbe a tulajdonképpeni munkásosztállyal.

101.

“Minden előző forradalomban” – írta Rosa Luxemburg a Rote Fahne 1918. december 21-i számában – “a harcolók nyílt sisakkal léptek a küzdőtérre: osztály osztály ellen, program program ellen.(…) a mai forradalomban a régi rend gyarmati csapatai nem az uralkodó osztályok saját cégérei és címerei alatt lépnek a küzdőtérre, hanem egy ‘szociáldemokrata párt’ zászlaja alatt.(…) Ha a forradalom sarkalatos kérdése nyíltan és becsületesen úgy hangzana, hogy kapitalizmus vagy szocializmus, akkor ma a proletariátus nagy tömegében a kételkedés, az ingadozás lehetetlen volna.” (Glavina Zsuzsa fordítása) Így, néhány nappal pusztulása előtt, a német proletariátuson belüli radikális áramlat felfedezte a korábbi fejlődés (amelyben fontos részt kapott a munkásosztály reprezentációja) eredményeképpen létrejött új körülményeket: a fennálló rend védelmét szolgáló látvány-szerveződést, a megjelenések társadalmi hatalmát, amelyben többé nincs helye “nyíltan és becsületesen” feltett “sarkalatos kérdéseknek”. Ekkorra a proletariátus forradalmi reprezentációja az általános társadalmi hamisítás fő faktorává és legfontosabb eredményévé vált.

102.

A proletariátus bolsevik típusú szerveződése Oroszország elmaradottságában gyökerezik, valamint abban, hogy a fejlett országok munkásmozgalma feladta a forradalmi harcot. Ugyanez az orosz elmaradottság eleve tartalmazta az összes feltételét annak az ellenforradalmi fordulatnak, amit a fenti szerveződési forma már a kezdetektől fogva öntudatlanul magában hordozott. Az európai munkásmozgalom tömegeinek ismételt megtorpanásai az 1918–20-as időszak Hic Rhodus, hic salta-ja előtt – amelyek egyébként a munkásmozgalom radikális kisebbségének erőszakos elpusztítását eredményezték – szerencsésen betetőzték a bolsevizmus fejlődését, és lehetővé tették, hogy ez az álságos eredmény az egyetlen lehetséges proletár alternatíva szerepében tetszelegjen az egész világ előtt. A bolsevik párt a reprezentáció feletti állami monopóliumok megteremtésének és a munkáshatalom védelmének szükségességével igazolta magát, és ily módon azzá tette a pártot, ami az valójában volt, vagyis a proletariátus kisajátítóinak pártjává, amely teljes mértékben felváltotta a kisajátítás korábbi formáit.

103.

Az orosz szociáldemokrácia különféle áramlatai ekkor már húsz éve folytattak végeláthatatlan vitákat arról, hogy milyen körülmények között haladható meg a cárizmus: hangsúlyozták többek között a burzsoázia gyengeségét, a paraszti többség fontosságát és a centralizált militáns proletár kisebbség döntő szerepét. Ám amikor a kérdésre a valóság adott választ, akkor ez egy olyan faktornak volt köszönhető, amelyet egyik teoretikus sem látott előre hipotéziseiben: a forradalmi bürokráciának, amely önmagát a proletariátus élére helyezve megragadta az államhatalmat és új osztályuralmat erőltetett a társadalomra. Egy tisztán burzsoá forradalom nem lett volna lehetséges; a “munkások és parasztok demokratikus diktatúrájának” semmi értelme nem volt. A szovjetek proletárhatalma képtelen volt megvédeni magát a kisparaszti birtokosok osztályával, a belföldi és nemzetközi fehérreakcióval és nem utolsósorban saját külsővé-idegenné vált reprezentációjával szemben, amely az államot, a gazdaságot, a kifejezés lehetőségeit és (már régóta) a gondolkodást is teljes mértékben uraló munkáspárt képében jelent meg. Trockij és Parvus permanens forradalom-koncepciója – amelyet 1917 áprilisában Lenin is elfogadott – volt az egyetlen teória, amely alkalmazhatónak bizonyult azokra az országokra nézve, ahol a burzsoázia társadalmilag még viszonylagosan fejletlen volt; ám ez a teória csak azután bizonyult használhatónak, miután az előre nem látott faktor, a bürokrácia osztályhatalma megvalósult. A bolsevik vezetőségen belüli számtalan vita során Lenin volt a legelszántabb védelmezője a diktatórikus hatalom koncentrációjának e legfelsőbb ideológiai reprezentáció kezeiben. Leninnek igaza volt, hiszen ellenfeleivel szemben ő csupán az abszolút kisebbségi hatalom korábbi döntéseinek logikus következményeit ismerte el: a demokráciát, amelytől a parasztokat állami szinten megfosztották, el kellett venni a munkásoktól is, de ebből következőleg a kommunista szakszervezeti vezetőktől, az egész párttól, sőt, még a párthierarchia csúcsán állóktól is. A X. kongresszuson, amely fegyveresen leverte és a rágalmak mocskába fojtotta a kronstadti szovjetet, Lenin így támadta meg a “Munkásellenzékbe” tömörülő balos bürokratákat (ugyanezt a logikát alkalmazta később Sztálin a világ megfellebbezhetetlen felosztására): “Vagy itt, velünk – vagy szemben velünk, fegyverrel a kézben, de nem ellenzékként. Elegünk van az ellenzékesdiből.”

104.

Kronstadtot követően, az “új gazdaságpolitika” időszakában a bürokrácia, amely továbbra is az államkapitalizmus egyedüli kisajátítója volt, mindenekelőtt belső helyzete megszilárdításán fáradozott: ezt a parasztsággal kötött átmeneti szövetsége tette lehetővé. Ehhez hasonlóan védelmezte hatalmát a nemzetközi színtéren is: a III. Internacionálé bürokratikus pártjaiba tömörült munkásokat használta fel az orosz diplomácia támogatására, így szabotálva a világméretű forradalmi mozgalmat, és olyan burzsoá kormányzatokat támogatva, amelyeket hasznosnak látott céljai szempontjából (a kínai Kuomintangot 1925 és 1927 között, a spanyol és a francia Népfrontot stb.). Majd a bürokratikus társadalom úgy folytatta saját konszolidációját, hogy a parasztsággal szembeni terror eszközével megvalósította a történelem legbrutálisabb eredeti tőkefelhalmozását. A sztálini korszak iparosításai mögött láthatóvá válik a bürokrácia valódi lényege: a gazdaság hatalmának biztosítása, az árutermelő társadalom összes alapvető elemének átmentése és – nem utolsósorban – a munkaerő áruformájának fenntartása. A független gazdaság megmutatta, hogy társadalom feletti uralma céljainak megfelelően újratermeli a – működéséhez alapvető – osztályuralmat. Más szavakkal, a burzsoázia életre hívott egy olyan autonóm hatalmat, amely – amíg autonómiájából futja – képes elműködni burzsoázia nélkül is. A totalitárius bürokrácia nem a “történelem utolsó birtokos osztálya”, mint ahogy Bruno Rizzi véli, csupán a piacgazdaságot helyettesítő uralkodó osztály. A nem elég hatásos kapitalista magántulajdont önnön egyszerűsített, kevésbé sokrétű mellékterméke váltotta fel, amely a bürokratikus osztály kollektív tulajdonaként koncentrálódott. Az uralkodó osztálynak ez a fejletlen formája maga is a gazdasági elmaradottság eredménye, és nincs más kilátása, mint hogy ezt az elmaradottságot a világ különböző régióiban meghaladja. A szétválasztás burzsoá modellje alapján megszervezett munkáspárt volt az uralkodó osztály ezen olcsó másodpéldányának hierarchikus-etatista alkotója. Ahogy a Sztálin börtönében szenvedő Ante Ciliga összegezte: “A szervezet technikai kérdései társadalmi kérdésekké váltak” (Lenin és a forradalom).

105.

A szétválasztott koherenciájaként a forradalmi ideológia, amelynek voluntarisztikus csúcsát a leninizmus képviseli, egy vele szemben ellenséges valóság igazgatását kísérelte meg; a sztálinizmusban ez az ideológia újra rálelt saját inkoherens lényegére. Az ideológia többé nem fegyver volt, hanem önmagában a cél. De egy hazugság, amelyet tilos megkérdőjelezni, az őrület egy formájává változik. A valóság és a cél egyaránt feloldódik a totalitárius ideológiában, amely kinyilatkoztatja, hogy amit állít, az kétségtelenül úgy van. Bár mindez csupán a látvány egy helyi primitivizmusa volt, de mégis alapvető fontosságú szerepet játszott a látvány világméretű fejlődésében. Az ebben az összefüggésben materializálódó ideológia nem alakította át gazdaságilag a világot, ahogy ezt a kapitalizmus tette, létrehozva az árubőség állapotát, csupán a világ felfogását alakította át rendőrségi eszközökkel.

106.

Az ideologikus-totalitárius osztály hatalma egy fejtetőre állított világ hatalma: minél erősebb ez az osztály, annál vehemensebben tagadja saját létét, és ereje mindenekelőtt nemlétének igazolását szolgálja. Szerénysége azonban csak eddig terjed, hiszen felfogása szerint hivatalos nemlétezése ugyanakkor egyben a történelmi fejlődés non plus ultrája is, a csalhatatlan vezéreknek köszönhetően. Mindenütt jelenvalóságában a bürokrácia a tudatos érzékelés számára felfoghatatlan osztállyá válik; ennek eredményeképpen a teljes társadalmi élet kifürkészhetetlen és elmebeteg lesz. Az abszolút hazugság társadalmi formációja ebből az alapvető ellentmondásból ered.

107.

A sztálinizmus a terror uralmát jelentette magán a bürokratikus osztályon belül. A terrort, amelyre a bürokrácia hatalmát alapozta, magával az osztállyal szemben is alkalmazni kellett, hiszen ennek az osztálynak nem volt birtokos osztályként semmiféle olyan legitim bázisa vagy jogi garanciája, amelyet tagjaira egyénileg kiterjeszthetett volna. Saját tulajdonos voltát el kellett rejtenie, hiszen a bürokrácia csak a hamis tudat segítségével vált birtokossá. A hamis tudat abszolút hatalmát csupán az abszolút terror képes fenntartani, amelyben végül valamennyi valódi motiváció feloldódik. Egy hatalmon lévő bürokratikus osztály tagjai csupán kollektív módon érvényesíthetik a társadalom feletti tulajdonjogukat, bajtársakként egy alapvető hazugságban. El kell játszaniuk, hogy ők a proletariátus, amely egy szocialista társadalmat irányít; olyan színészek ők, akik betű szerinti hűséggel tartoznak felmondani az ideológiai hamisítás szövegét. De effektív részvételüket ebben a csalimesében valóságosnak kell látniuk. Egyetlen bürokrata sem érvelhet saját joga mellett az egyéni hatalomhoz, hiszen ha szocialista forradalmárnak vallja magát, akkor éppen a bürokraták ellenségeként kellene megjelennie, míg bürokratának egyszerűen nem vallhatja magát, azon egyszerű oknál fogva, hogy a bürokrácia hivatalos valósága szerint a bürokrácia nem létezik. Így minden bürokrata teljes mértékben az ideológia központosított garanciáitól függ, amely elismeri a “szocialista hatalomból” való kollektív részvételt mindazon bürokraták számára, akiket nem likvidál. Csoportként a bürokraták úgymond együtt hozzák meg a döntéseket, de osztályuk kohézióját csakis terrorisztikus hatalmuknak egy személyben való koncentrálásával biztosíthatják. Ebben a személyben összpontosul a hatalomra emelt hazugság egyetlen gyakorlati igazsága, amely hatalom örökkévalóan fenntartja magának a döntés minden lehetőségét. Így dönthette el Sztálin megfellebbezhetetlen ítélete, hogy éppen ki a bürokrata – és ezáltal birtokos; egyetlen szava elég volt arra, hogy elválassza a hatalmon lévő “proletárokat” a “japánok vagy a Wall Street zsoldjában álló árulóktól”. Az atomizált bürokrata saját jogi státusának részleges lényegét Sztálinban láthatta teljes egésszé válni. Sztálin a legfőbb szuverén a világon, aki magát a tudatosság abszolútumának látja, akinél nincs fényesebb szellem. “A világ ura teljesen tisztában van saját szerepével – vagyis azzal, hogy ő a hatékonyság univerzális hatalma – a pusztítás hatalmában, amelyet vonakodó alattvalóival szemben érvényesít.” ő a hatalom, amely kijelöli az uralkodás szféráját, de éppen így ő “a hatalom, amely megsemmisíti ezt a szférát”.

108.

Amikor az ideológia – az abszolút hatalom birtokában – önmaga válik abszolúttá, vagyis amikor részleges tudásból totalitárius hamisítássá alakul, akkor mindez olyan mértékben lerombolja a valódi történelmi gondolkodást, hogy maga a történelem szűnik meg létezni, még a legempirikusabb tudás szintjén is. A totalitárius bürokrácia társadalma az örökös jelenben él; a múlt csupán a rendőrsége számára elérhető terület. A “trónról igazgatott emlékezet” már Napóleon által is alkalmazott módszere teljes kifejlődését végül a múlt folyamatos manipulálásában érte el, nem csupán az értelmezések, de a tények területén is. Azonban az ár, amit a történelmi valóság alóli felszabadulásért fizetni kellett, éppen annak a racionális viszonyulásnak az elvesztése, amely alapvető a kapitalizmus mint történeti társadalom működéséhez. Láthatjuk, hogy milyen eredményekre jutott Oroszország egy megkergült ideológia tudományos alkalmazásával – elég, ha csupán a Liszenko-féle elképzelések kudarcára gondolunk. Az iparosodott társadalmat irányító totalitárius bürokrácia belső ellentmondásai – nevezetesen, hogy kénytelen elvetni azt a racionalitást, amelyre múlhatatlan szüksége van – egyben rámutatnak fő hiányosságára a normális kapitalista fejlődéssel szemben. Ahogy képtelen kapitalista módon megoldani a mezőgazdaság problémáját, úgy az ipari termelés területén is lemarad a kapitalizmussal szemben, mivel a felülről diktált termelési tervek az irreális elvárásokban és az általánossá vált hamisításban gyökereznek.

109.

A két világháború közötti forradalmi munkásmozgalom szétverésének dicsőségén a sztálinista bürokrácia azzal a fasiszta totalitarianizmussal osztozott, amely szervezeti felépítésének példáját az először Oroszországban kipróbált totalitariánus párttól vette át. A fasizmus a burzsoá gazdaság in extremis önvédelmi próbálkozása egyrészről a válság, másrészről a proletár felforgatás veszélyeivel szemben; a kapitalista társadalom szükségállapota, amely lehetővé tette, hogy a társadalom túlélje a reá leselkedő veszélyeket egy különlegesen nagy racionalizálás-dózis segítségével, az állami beavatkozás fokozásának segítségével. Ám ezt a racionalizálást saját eszközeinek mértéktelen irracionalizmusa alaposan megterhelte. Bár a fasizmus úgy jelent meg a színen, mint a burzsoá rend – addigra már konzervatívvá vált – nagy jelképeinek (család, magántulajdon, morális rend, nemzet) védelmezője, és képes volt a válságtól rettegő és a forradalmi szocializmus impotenciájából kiábrándult kispolgári rétegek és munkanélküliek egyesítésére, maga mégsem volt alapvetően ideologikus. A fasizmus annak mutatta magát, ami valójában volt – agresszív módon exhumált egy mítoszt, amely részvételt követelt az archaikus álértékek – faj, vér, vezér – közösségében. A fasizmus a fejlett technológiájú archaizmus kultusza. Ez a megbüdösödött mítoszpótlék azonban új életre kel a kondicionálás és illúzióteremtés legmodernebb eszközeinek látvány-összefüggésében. Így a fasizmus a modern látvány kialakulásának egy összetevője, sőt, a régi munkásmozgalom szétverőjeként a mai társadalom egyik forrásaként jelenik meg. Bebizonyosodott azonban, hogy a fasizmus a kapitalista rend fenntartásának legköltségesebb formája, így át kellett adnia helyét ugyanezen rend racionálisabb és erőteljesebb formáinak – a színfalak mögé húzódva kell figyelnie a főszereplők: a kapitalista államok jutalomjátékát.

110.

Amikor az oroszországi bürokrácia megszabadult a burzsoá tulajdon utolsó csökevényeitől – amelyek még akadályozták a gazdaság fölötti hegemóniáját –, amikor ezt a tulajdont saját szolgálatába állította, és amikor elérte, hogy kívülről nagyhatalomként kelljen számolni országával, akkor jött el a pillanat, hogy nyugodtan akarta élvezni ezt a hatalmat, és le kívánta nyesni azokat az önkényes elemeket, amelyekből született. Ennek érdekében megbélyegezte a sztálinizmust, annak létrejöttétől kezdve. Ám maga ez a megbélyegzés is sztálinista maradt, önkényes, kifejtetlen és folyamatosan kiigazított, hiszen az alapokat képező ideológiai hamisításról soha nem ejtett szót. Ezért a bürokrácia soha nem képes magát kulturálisan vagy politikailag felszabadítani, hiszen osztályként való léte éppen ideológiai monopóliumán alapul, amely – legyen bármilyen kényelmetlen is – egyedüli jogcíme a tulajdonra. Az ideológia minden kétséget kizáróan elveszítette önmaga alátámasztásának kezdeti pozitív lendületét, ám a megmaradt színtelen trivialitás is elegendő még arra, hogy elnyomjon bármiféle lehetséges versenytársat, és a teljes gondolkodást a markában tartsa. Így a bürokráciát felbonthatatlan kötelék fűzi egy olyan ideológiához, amelyben már senki sem hisz. Ami korábban rémületet keltett, most csak gúnyt érdemel, de még ez a gúny is eltűnne, ha a terror, amit nevetségessé tesz, nem leselkedne még úton-útfélen. Abban a pillanatban, amikor a bürokrácia érzékeltetni akarja saját felsőbbrendűségét a kapitalizmus területén, a kapitalizmus szegény rokonának kénytelen vallani magát. Miként valóságos története rácáfol jogi státusára, és durván fenntartott tudatlansága ellentmond tudományos önhittségének, úgy hiúsul meg az az igyekezete, hogy az árubőség termelésének területén a burzsoázia riválisa lehessen. Ennek oka abban keresendő, hogy az ilyesfajta bőségnek megvan a saját implicit ideológiája, amely általában magában foglalja a választás szabadságát a számtalan látvány-természetű hamis alternatíva között – ez természetesen álszabadság, de olyan, amely teljességgel összeférhetetlen a bürokrácia ideológiájával.

111.

A bürokrácia fejlődésének jelenlegi periódusában az ideológia feletti rendelkezés jogcíme világméretekben megingott: a hatalom, amely a nemzeti keretek között alapvetően internacionalista modellként jelent meg, ma már képtelen a nemzeti határokat figyelmen kívül hagyó hamis kohéziójának fenntartására. Az egymással versenyző, “szocializmusukat” több országra is kiterjesztő bürokráciák eltérő gazdasági fejlettsége az orosz és a kínai hazugság nyilvános és totális konfrontációjához vezetett. Ebből következik, hogy minden hatalmon lévő bürokráciának, illetve minden totalitárius pártnak, amely az egyik vagy másik nemzeti munkásosztály sztálinista periódusát túlélő hatalomra kacsintgat, saját útját kell követnie. A bürokratikus misztifikáció szövetségének globális szétesése, a belső tagadás a világ számára igazán akkor vált jól észrevehetővé, amikor Kelet-Berlinben a fellázadt munkások a bürokráciával szembeszállva a “fémmunkások kormányát” követelték, vagy amikor Magyarországon a munkástanácsok kezdték szervezni a hatalmat. Mindazonáltal a bürokratikus szövetség globális szétesése a legfrissebb elemzések szerint igen kedvezőtlen faktora a kapitalista társadalom további fejlődésének. A burzsoázia elveszíteni látszik ellenfelét, amely voltaképpen támogatta őt azáltal, hogy a fennálló rend minden tagadását egy illuzórikus szinten egyesítette. Ez a szakadás a látvány-munka jól bejáratott megosztásának álforradalmi komponensében az egész rendszer bukását vetíti előre. A munkásmozgalom szétesésének látvány-összetevője maga is szétesésre van ítélve.

112.

A leninista délibábnak ma már nemigen van hatása, ha a különféle trockista irányzatokat nem számítjuk. A trockisták – figyelmen kívül hagyva, hogy hová vezetett ez a gyakorlatban – a proletariátus célját még ma is egy hierarchikus ideológiai szervezet létrehozásában látják. A szakadék, amely a trockizmust a fennálló társadalom forradalmi kritikájától elválasztja, együtt jár azzal a tiszteletteljes távolsággal, amelyet a trockisták a gyakorlatban olyan álláspontokkal szemben tartanak fenn, amelyek már akkor is hamisak voltak, amikor annak idején a valódi harcok során felhasználták őket. 1927-ig Trockij alapvetően lojális maradt a csúcsbürokráciához, hiszen arra számított, hogy ellenőrzése alá vonhatja, és ráveheti, hogy valódi bolsevik külpolitikát folytasson. (Mint köztudott, lojalitása odáig terjedt, hogy Lenin híres “végrendeletének” elrejtése érdekében megtagadta az azt külföldön publikáló Max Eastmant, korábbi tanítványát.) Trockij kiindulópontja hibás volt; amint a bürokrácia osztálya – tevékenységének eredményeit látva – rádöbbent saját ellenforradalmi valóságára belföldön, ennek megfelelően kellett kifelé is cselekednie, és így a nemzetközi színtéren is ellenforradalmi szerepet játszania, természetesen a forradalom nevében – röviden, úgy kellett viselkednie, mint otthon. Ugyanez a következetlenség határozta meg Trockij későbbi harcait a Negyedik Internacionálé felállításáért. Miután egyszer, a második orosz forradalom idején a bolsevik szervezeti forma élharcosává lett, Trockij egész további életében képtelen volt meglátni, hogy a bürokrácia hatalma egy elkülönült osztály hatalma. Mikor Lukács 1923-ban úgy jellemezte ezt a szervezeti formát, mint a régen keresett kapcsolatot elmélet és gyakorlat között, amelynek köszönhetően a proletárok nem csupán “nézői” a saját szervezetükben zajló eseményeknek, hanem tudatosan befolyásolhatják és megélhetik ezeket az eseményeket, akkor a bolsevik párt erényeiként leírt mindent, ami a bolsevik párt a valóságban sohasem volt. Nem tekintve most elméleti munkáinak mélységét, Lukács egy olyan hatalom ideológusaként beszélt, amely a legdurvább módon kívül áll a proletár mozgalmon; elhitte és elhitette, hogy ő teljes személyiségével részese ennek a hatalomnak, hogy azt sajátjának tekinti. És mikor a későbbiek során láthatóvá vált, hogy a kérdéses hatalom miként tagadja meg és pusztítja el saját szolgálóit, Lukács, önmegtagadásainak végtelen sorában karikaturisztikus élességgel tárta fel, hogy mivel is azonosult valójában: önmaga és mindazon dolgok ellentétével, amelyekért korábban a Történelem és osztálytudat oldalain érvelt. Lukács illusztrálja a legjobban annak a törvénynek az érvényességét, amely századunk gondolkodóinak létét meghatározza: amit tisztelnek, az saját hitvány valóságuk precíz mértéke. Nem állíthatjuk azt, hogy maga Lenin ilyen illúziókat bátorított volna saját tevékenységét illetően, hiszen éppen ő jelentette ki, hogy “egy politikai párt nem vizsgálhatja meg egyenként a tagjait, hogy filozófiai nézeteik egybecsengenek-e a párt programjával”. A Lukács által felvázolt képzeletbeli portré valódi modellje egy olyan párt, amely csak egyetlen részleges, de szabatosan meghatározott kérdésben, az államhatalom meghódításában mutatott koherenciát.

113.

A mai trockizmus neo-leninista illúziói minden tekintetben ellentmondanak a modern kapitalista társadalom valóságának, legyen az burzsoá vagy bürokratikus típusú. Így nem meglepő, hogy leginkább a formálisan független “fejletlen” országokban találnak befogadásra, ahol a helyi uralkodó osztályok az állam és a bürokratikus szocializmus néhány variánsát tudatosan leegyszerűsítve a gazdasági fejlődés ideológiájaként tálalják. Ezeknek az osztályoknak a hibrid természete többé-kevésbé közvetlenül a burzsoá-bürokratikus spektrumon elfoglalt helyzetükhöz kötődik. A két kapitalista pólus között ingadozó manővereik, akárcsak az általuk kötött ideológiai kompromisszumok (mindenekelőtt az iszlámmal), heterogén társadalmi bázisuknak felelnek meg, és elősegítik, hogy az ideologikus szocializmusnak ezek az utolsó felvonásai rendőri hatékonyságuk kivételével már minden lényeges jellemzőjüket elvesztették. A bürokrácia kiemelkedhet abból is, hogy közös nevezőre hozza a nacionalista harcot az agrárius parasztlázadással; az ilyen esetekben a sztálinista iparosítási modellt olyan országokra kell alkalmazni, amelyek – mint például Kína – még az 1917-es Oroszországnál is fejletlenebbek. A nemzet iparosításának feladatát elvállaló bürokrácia kiemelkedhet a kispolgárságból is, katonai puccs segítségével, mint például Egyiptom esetében. Más helyeken, köztük Algériában, a függetlenségi háború kezdetén a bürokrácia úgy jelent meg, mint a harcokkal szemben kompromisszumok árán is stabilitásra törekvő félállami autoritás, amely a gyenge nemzeti burzsoáziával lépett szövetségre. Végezetül azokon a volt fekete-afrikai gyarmatokon, amelyek még ma is nyíltan az amerikai vagy az európai burzsoáziához kötődnek, az államhatalom megragadásának folyamatában egy saját burzsoázia jött létre (általában a hagyományos törzsi előkelőkből és főnökökből). Ezek az országok, amelyekben a gazdaság valódi irányítója még mindig a külföldi imperializmus, elértek egy olyan szintet, ahol a komprádor burzsoázia a bennszülött termékekért cserébe egy bennszülött államot kap, amely független az ország lakóitól, de nem független az imperialista hatalmaktól. Az eredmény egy mesterséges burzsoázia, amely képtelen a tőke felhalmozására, és csupán eltékozolja jövedelmeit – a helyi munkából kisajtolt értéktöbblet ráeső részét csakúgy, mint az őt támogató államoktól és monopóliumoktól befolyó szubvenciókat. És mivel az effajta burzsoázia nyilvánvalóan képtelen megfelelően ellátni egy burzsoázia normális gazdasági funkcióit, ezért bizton számíthat rá, hogy egy-egy, a helyi viszonyoknak megfelelően módosult bürokrácia felkelésével kell számolnia, amely örömmel venné át az irányítást. Ám az iparosítás alapvető programjának sikere, amelyet a bürokrácia elér, magában hordozza annak történelmi bukását is: a tőke felhalmozásával a proletariátus akkumulálódása is együtt jár, vagyis a bürokrácia önmaga tagadását termeli egy olyan országban, ahol addig ez a tagadás nem is létezett.

114.

Ennek a komplex, borzalmas fejlődésnek a során, amely az osztályharc korszakát új körülmények közé lökte, az iparosodott országok proletariátusa elvesztette képességét saját autonómiájának érvényesítésére. Az utolsó számvetésben pedig illúzióival is szakított. De nem vesztette el létezését. A proletariátust nem pusztították el, sőt, jelenléte sem csökkenthető tovább, hiszen a modern kapitalizmus egyre fokozódó elidegenedésének folyamatában a munkások tömegei, akik minden hatalmat elvesztettek saját életük felhasználása fölött, amint erre ráébrednek, szükségszerűen mint proletariátust fogják meghatározni önmagukat – a mai társadalom aktív tagadásaként. Ez a proletariátus objektíve megerősödik a parasztság progresszív eltűnése által, de ilyen hatással van rá a gyárrendszer logikájának kiterjedése is a “szolgáltatás” jelentős szektoraira és az értelmiségi foglalkozásokra. Mindazonáltal szubjektive ez a proletariátus igen messzire került bármiféle gyakorlati osztálytudattól, és ez nemcsak a fehérgallérosokra igaz, de a bérmunkásokra is, akik ma még csak a hagyományos politika impotenciáját és ködösítéseit ismerik. Ám amikor a proletariátus ráébred, hogy saját külsővé-idegenné vált ereje segíti a kapitalizmus folyamatos újraerősödését, nem pusztán az elidegenedett munka, hanem a proletariátus saját felszabadítására létrehozott szakszervezetek, pártok és állami intézmények formájában is, akkor azt is kénytelen felismerni saját konkrét történelmi tapasztalataiból, hogy ő képezi az osztályt, amely totálisan szembehelyezkedik minden formájú külsővé-idegenné válással, mindenféle specializált hatalommal. A proletariátus a forradalom hordozója, amely előtt semmi nem maradhat külső-idegen; amely megerősíti a jelennek a múlt fölötti permanens dominanciáját, és a szétválasztás univerzális kritikáját követeli. A proletariátus akciójának rá kell találnia az ezen feladat megoldásához adekvát formára. Sem a nyomor mértékének enyhítése, sem egy illuzórikus, hierarchikus betagozódás nem hozhat tartós gyógyulást a proletariátus elégedetlenségére. Hiszen a proletariátus nem ismerhet valóban magára valamely elszenvedett részleges rosszban, sőt, egy részleges rossz – vagy egy egész rakás rossz dolog – kijavításában sem, csupán annak a behatárolatlan rossznak a kijavításában, amelynek folyamatos hatása alatt létezik – és ez az élettől való megfosztatásának univerzális rossza.

115.

Sokasodnak azok a jelek, amelyek a tagadás egy új, növekvő tendenciájára utalnak a gazdaságilag leginkább fejlett országokban. A látvány rendszere ezekre a jelekre értetlenséggel reagál, illetve megpróbálja meghamisítani őket; mindazonáltal világosan látható, hogy egy új korszak küszöbén állunk. A munkásosztály első felforgató antikapitalista támadásainak bukása után most a kapitalista bőség bukásának tanúi lehetünk. Látjuk a nyugati munkások szakszervezet-ellenes harcát, amelyet legfőképpen a szakszervezetek igyekeznek leverni; ugyanakkor a fiatalok körében terjednek azok a lázadó áramlatok, amelyek még amorf és puhatolódzó formában, de jól láthatóan elvetik a hagyományos politika összes specializált szféráját, akárcsak a művészetet vagy a hétköznapok unalmát. Íme ugyanazon dolog két aspektusa, amelyek egy új, kriminalizált, spontán harci hullám megjelenését illusztrálják, és amelyek az osztálytársadalom elleni második proletár támadás előjelei. Amikor ennek a még mozdulatlan hadseregnek a harcosai újra megjelennek a megváltozott, ám alapvetően mégis ugyanolyan csatamezőn, akkor ez alkalommal egy új Ludd tábornok fogja vezetni őket, és céljuk az engedélyezett fogyasztás gépezetének szétzúzása lesz.

116.

A “régen keresett politikai forma, amely lehetővé teszi a munka gazdasági felszabadítását”, századunkban a forradalmi munkástanácsok formájában jelent meg, amelyek egyesítik magukban a döntés és a végrehajtás minden funkcióját, és egymással a bázisnak felelős, bármikor visszahívható megbízottak útján teremtenek kapcsolatot. Eddig még az ilyen tanácsok csupán rövid ideig léteztek, hiszen működésük azonnal rájuk uszította az osztálytársadalmat védelmező különféle erőket, amelyek között nem utolsósorban kell megemlítenünk a hamis tudatot magukon a tanácsokon belül. Mint Pannekoek helyesen megjegyezte, a munkástanácsok hatalma melletti döntés inkább “problémákat vet fel”, mint megoldásokat hoz. Mégis éppen ez a hatalom az, ahol a proletárforradalom problémái rátalálhatnak valódi megoldásukra. Itt egyesülnek újra a történelmi tudatosság objektív feltételei. Itt valósul meg a közvetlen aktív kommunikáció, itt végződik a specializáció, a hierarchia és a szétválasztás, és a létező feltételek “az egység feltételeivé” transzformálódnak. A proletariátus harca itt emelkedhet ki a rákényszerített kontemplatív szerepből; tudatossága immár egyenlő a gyakorlati szervezettel, amelyet magából kitermelt, és elválaszthatatlan a történelem koherens meghódításától.

117.

A munkástanácsok hatalmában – a hatalomban, amely a világ összes hatalmát felváltani hivatott – a proletármozgalom önmaga termékévé válik; a termék maga a termelő, amely célként jelenik meg önmaga számára. Csak ezen a módon tagadható az életet tagadó látvány.

118.

A munkástanácsok megjelenése századunk első negyedében a proletármozgalom valóságának csúcspontja volt, ám ez a valóság hamar feledésbe ment, vagy csupán egy kiforgatott verzióját tudatosították. Eltűnt annak a mozgalomnak a maradványaival együtt, amelyet a kor teljes történelmi apparátusa tagadni és lerombolni igyekezett. A proletár kritika jelenlegi új pillanatában a munkástanácsokat úgy értelmezzük, mint egy lerombolt mozgalom kizárólagosan épen maradt elemeit: a történelmi tudatosság, amely tudja, hogy ez az egyetlen forma, amelyben léte érvényre juthat, többé nem a lehanyatlott mozgalom perifériájaként tekint a munkástanácsokra, hanem a felívelő mozgalom központjaként.

119.

Egy forradalmi szervezet, amely a munkástanácsok hatalmát megelőző időszakban létezik – saját formáját a harcokon keresztül kell meghódítania – mindezen történelmi okokból kifolyólag tisztában van azzal, hogy nem képviselheti a munkásosztályt. Úgy kell tekintenie magát, mint radikális szakítást a szétszakítottság világával.

120.

A forradalmi szervezet a gyakorlat elméletének olyan koherens kifejeződése, amely oda-vissza ható kapcsolatban áll a gyakorlati harcokkal, és így a gyakorlati elmélet irányába fejlődik. Gyakorlata a harcokon belüli kommunikáció és koherencia erősítését jelenti. Abban a forradalmi pillanatban, amikor a társadalmi szétválasztás felbomlik, ez a szervezet is megszűnik elkülönült szervezetként létezni.

121.

A forradalmi szervezet nem lehet kevesebb, mint a társadalom egységes kritikája – olyan kritika, amely nem köt kompromisszumot a világ semmiféle elkülönült hatalmával, és amely globálisan szegül szembe az elidegenedett társadalmi lét valamennyi aspektusával. A forradalmi szervezetnek az osztálytársadalom ellen folytatott harcában a fegyverek maguknak a szemben állóknak a lényegéből fakadnak: a forradalmi szervezet nem reprodukálhatja saját testén belül az uralmon lévő társadalom által elfogadott megosztások és hierarchiák rendszereit. Folyamatosan harcolnia kell saját torzulása ellen a látvány uralma alatt. Az egyetlen dolog, ami korlátozza az egyéni részvételt a forradalmi szervezet totális demokráciájában, az a fenti kritika felismerése és önelsajátítása minden egyes tag számára; ez olyan koherencia, amely egyrészt a kritikai elmélet saját szülötte, másrészről abból a kapcsolatból ered, amely ezen elmélet és a gyakorlati aktivitás között van.

122.

A minden szinten folyamatosan növekvő kapitalista elidegenedés egyre nehezebbé teszi a munkások számára saját nyomorúságuk felismerését és megnevezését. Következésképpen olyan helyzetbe hozza őket, ahol a következő az alternatíva: vagy totálisan utasítják el a nyomorúságukat, vagy nem csinálnak semmit. A forradalmi szervezetnek ebből meg kell értenie, hogy többé nem harcolhat elidegenedett formában az elidegenedés ellen.

123.

A proletárforradalom legfontosabb előfeltétele, hogy – először a történelemben – a tömegek az elméletet az emberi gyakorlat megértéseként azonosítsák és éljék meg közvetlenül. A forradalom megköveteli, hogy a munkások dialektikusokká váljanak, és saját gondolataikat véssék bele a gyakorlatba; ezáltal sokkal többet vár képzetlen harcosaitól, mint a burzsoá forradalom várt azoktól a jólképzett emberektől, akiket irányító funkciókba helyezett (a burzsoá osztály egy szegmensének részleges ideológiai tudatossága a társadalom egy kulcsfontosságú szeletében, nevezetesen a gazdaságban gyökerezett, ahol ez az osztály már addig is hatalmon volt). Így az a fejlődési folyamat, amelynek során az osztálytársadalom a nem-élet látvány-szervezetévé válik, lesz az, amely arra kényszeríti a forradalmat, hogy láthatóvá tegye, ami már addig is meghatározó volt.

124.

A forradalmi elmélet mára mindenfajta forradalmi ideológia esküdt ellensége lett – és ezt tudja is magáról.

(Fordította: Konok Péter)

A látvány társadalma

Részlet a szerző azonos című könyvéből, amely az 1968-as francia lázadások egyik legradikálisabb irányzatának, a szituacionisták kapitalizmusértelmezésének és -bírálatának egyik alapműve.

1. Azokban a társadalmakban, amelyekben a termelés modern feltételei uralkodnak, az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg. Mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá változik.

2. Az élet minden aspektusáról leválasztott elképzelések közös folyamban egyesültek, és az élet egykori egységessége mindörökre elveszett. Ha részlegesen vizsgáljuk, a valóság új általánossága mint egy elkülönült pszeudo-világ jelenik meg, amely kizárólag szemlélődés tárgya. A világról alkotott elképzelések specializálódásának tendenciája legmagasabb szintű kifejeződését az autonóm elképzelés világában leli, ahol a csalás önmagát csalja meg. Általánosságában a látvány az élet konkrét kifordítása, és így a nem-élet önálló folyamata.

3. A látvány egyrészt úgy jelenik meg, mint a társadalom maga, mint annak egy része, és végül mint az egységesítés eszköze. A társadalom részeként az a szektor, amely felé minden figyelem és tudatosság konvergál. Elszigetelt állapotában – és éppen ebből az okból – ez a szektor az illúziók és a hamis tudat helye; az egység, amelyet kierőszakol, pusztán a generalizált szétválasztás hivatalos nyelve.

4. A látvány nem elképzelések gyűjteménye; sokkal inkább az emberek közötti társadalmi kapcsolat, amelyet az elképzelések közvetítenek.

5. A látvány sem a vizuális világ szándékos torzulásaként, sem az elképzeléseket tömegesen terjesztő technológia termékeként nem érthető meg. Sokkal inkább úgy kell tekintenünk, mint aktualizált Weltanschauung-ot, amely anyagi valósággá lett átfordítva – egy objektív erővé alakult világnézetet.

6. Totalitásában felfogva a látvány egyként folyománya és célja a domináns termelési módnak. Nem valamilyen hozzáadás a valódi világhoz – másként szólva nem díszítőelem. Éppen ellenkezőleg, a látvány a társadalom reális irrealitásának kellős közepe. Minden különös megjelenésében – hírközlés vagy propaganda, reklám vagy a szórakoztatás aktuális fogyasztása – a látvány összefoglalja a társadalmi élet aktuális modelljét. Mindenütt jelenvaló kinyilatkoztatása egy, a termelési szférában már megtörtént választásnak, valamint a választás beteljesedett eredményének. Formájában és tartalmában a látvány a fennálló rendszer feltételeinek és céljának totális igazolását szolgálja. Továbbá biztosítja ennek az igazolásnak a permanens jelenlétét, mivel a modern termelési folyamaton kívül eső idő túlnyomó részében meghatározó szerepet tölt be.

7. Maga a szétválasztás jelensége része a világ egységességének, egy globális társadalmi praxisnak, amely egyrészről a valóságra, másrészről az elképzelésre hasadt szét. A társadalmi gyakorlat, az autonóm látvány megjelenése és általánossá válása előtt egy olyan valódi totalitás volt, amely tartalmazta a látványt is. Ezen totalitás szakadása mindazonáltal olyan mély, hogy a látvány képes önmagát, mint annak valódi célját megmutatni. A látvány nyelve a termelés uralkodó szervezetének jeleiből tevődik össze – azokból a jelekből, amelyek ugyanakkor ennek a termelésnek alapvető végtermékei.

8. A látvány nem fogható fel a konkrét társadalmi tevékenység elvont ellentéteként, mivel a valóság és az elképzelés közti dichotómia egy ilyen ellentétpár mindkét oldalán éppen úgy megmarad. Így a látvány, habár a valóságot a feje tetejére állítja, maga is valóságos tevékenység terméke. Ugyanígy, az élő realitás kénytelen elszenvedni a látvány kontemplációs mechanizmusának támadását, egybeolvad a látvány törvényeivel és egyben pozitív lendületet kölcsönöz nekik. Ily módon mindkét oldal megosztozik az objektív valóságon. És bármilyen koncepció, álljon egyik vagy másik oldalon, alapját csakis az önmagának saját ellentétébe való fordításban lelheti: a valóság kirobban a látványban, és a látvány valódi. Ez a kölcsönös elidegenedés az esszenciája és a támasztéka a látványnak, mint olyannak.

9. Egy világban, amely valóban a feje tetején áll, az igazság csupán a hamisítás egy mozzanata.

10. A látvány koncepciója összehoz és megmagyaráz egy egész sor, látszólag teljesen különböző jelenséget. Az ezen jelenségek közötti eltérések és kontrasztok a látvány megjelenései – megjelenései a megjelenítés társadalmi szervezetének, amelynek szükséglete, hogy saját általános igazságában legyen felfogva. Saját terminológiájában megértve a látvány a megjelenések uralmát hirdeti és kijelenti, hogy az egész emberi élet, vagyis az egész társadalmi lét, pusztán megjelenés. De bármilyen kritikának, ha meg akarja ragadni a látvány lényegi jellemzőjét, képesnek kell lennie arra, hogy azt mint az élet látható negációját leplezze le – egy olyan életét, amely önmagának vizuális formát adott.

11. Hogy leírhassuk a látvány formációit, funkcióit, és mindazon erőket, amelyek elpusztításának irányába fejthetnek ki hatást, szükségünk van néhány mesterséges különbségtételre. A látvány elemzése megköveteli, hogy valamilyen szinten az ő nyelvét beszéljük – azon a szinten, amelyen rákényszerülünk, hogy annak a társadalomnak a metodológiájával éljünk, amely a látványban kifejeződik. A látvány egy sajátos gazdasági és társadalmi formáció kifejeződése; ha úgy tetszik, akkor ennek a formációnak a szertartáskönyve. Ugyanakkor az a történelmi pillanat is, amely éppen meghatároz bennünket.

12. A látvány félreérthetetlen és vitán felül álló óriási pozitívumként állítja be magát. Minden mondanivalója a következő: “Mindaz, ami megjelenik: jó; és mindaz, ami jó, megjelenik.” Az általa megkövetelt hozzáállás alapjában nem más, mint ugyanaz a passzív elfogadás, amelyet már biztosított azzal, hogy kétségbevonhatatlannak ábrázolja magát, és a valóságban azzal, hogy monopolizálja a megjelenők világát.

13. A látvány alapjában véve tautologikus, azon egyszerű okból, hogy eszközei és céljai azonosak. ő a Nap, amely sohasem nyugszik le a modern passzivitás birodalmának egén. Uralja az egész földkerekséget, saját dicsőségének örökkön tartó fényében sütkérezve.

14. A modern ipari társadalom látvány-karakterében nincsen semmi váratlan vagy természetfeletti; éppen ellenkezőleg, ez a társadalom leginkább a látványon alapul. A látvány – mint a fennálló gazdasági rend tökéletes elképzelése – számára a cél semmi, és a fejlődés minden – habár az egyetlen dolog, amit a látvány egyáltalán tervez, az önmaga fejlesztése.

15. Mint a jelenlegi termelésben létrejövő dolgok szükségszerű díszcsomagolása, mint a rendszer racionalitásának általános érvényű magyarázata, és mint az a fejlett gazdasági szektor, amely közvetlenül felelős a képzelet-tárgyak egyre növekvő tömegben való újratermeléséért, a látvány a jelenlegi társadalom legalapvetőbb terméke.

16. A látvány saját akarata alá rendeli az élő emberi lényeket, olyan mértékben, ahogy a gazdaság már maga alá gyűrte őket. Így a látvány csupán a gazdaság önmaga kedvéért fejlődő uralmát jelenti – amely egyszerre hőséges tükre a dolgok termelésének és a termelők torzult eltárgyiasítása.

17. A gazdaság társadalmi élet feletti uralmának legkorábbi időszaka a létezésnek birtoklássá való magától értetődő degradálását vezette be az emberi megnyilvánulások minden területén. A jelenlegi időszakban, amikor a társadalmi élet teljesen a gazdaság által felhalmozott termékeknek rendelődik alá, létrejön az általános átcsúszás a birtoklásból a megjelenésbe: most már minden aktuális “birtoklás” ebből a megjelenésből kell hogy levonja közvetlen súlyát csakúgy, mint létének alapvető értelmét. Ugyanakkor a közvetlenül a társadalmi erőktől függő, azok által formálódó minden egyedi valóság társadalmi valósággá válik. Csak annyiban jelenhet meg, amennyiben nem egyedi valóság.

18. Ahol a való világ puszta elképzelésekké válik, ott ezek a puszta elképzelések valódi létezést kapnak – a hipnotizált viselkedés hatékony motorjaiként. A látvány feladata, hogy a világot, amely többé közvetlenül már nem felfogható, egy csomó különféle specializált közvetítőn keresztül láttassa; ezért magától értetődően a látást tekinti az alapvető emberi érzékelésnek, éppen úgy, ahogyan egykor a tapintás számított annak. A leginkább absztrakt és megcsalható érzék felel meg legjobban a jelenlegi társadalom általánossá tett absztrakciójának. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy maga a látvány a puszta szemmel felfogható – asszisztáljon ehhez akár még a fül is. A látvány már meghatározásában idegen az emberi tevékenységtől, minden tervezéstől és helyesbítéstől. A dialógus ellentéte. Ahol a reprezentáció független létezéshez jut, ott a látvány újrateremti önmagát.

19. A látvány a nyugati filozófia gyengeségeinek örököse, annak a gondolati folyamatnak, amely a tevékenységet éppen a vizualitás kategóriáiban próbálta megragadni; és valóban, a látvány éppen annak a technikai racionalitásnak a szüntelen terjesztésén alapul, amelynek ez a filozófiai tradíció adott életet. Nem a filozófiát valósítja meg, hanem a valóságot teszi filozófiává, és minden konkrét emberi életet egy spekulatív univerzumba helyez át.

20. A filozófia az elidegenedett gondolat hatalma és az elidegenedett hatalom gondolata; mint ilyen, soha nem volt képes önmagát a teológiától megszabadítani. A látvány a vallási illúziók anyagi újjáépítése. A látvány technológiája nem kergeti szét azokat a vallási felhőket, amelyekben az emberek egykor a tőlük leválasztott erőiket elhelyezték, ám ezeket a felhő-borította entitásokat most a földhöz köti. Így a leginkább földhözragadt élet az, ami átláthatatlanná és megfoghatatlanná válik. Az élet abszolút tagadásának csalóka Paradicsomát többé nem az Égbe helyezi, hanem éppen az anyagi életben mutat neki helyet. A látvány technikai megvalósítása az emberi erők “túlvilágra” való száműzésének – és a szétválasztás tökéletesítésének az emberi lényeken belül.

21. Mindaddig, amíg a szükségleteken alapuló világ csupán társadalmi álom, az álmodozás társadalmi szükséglet marad. A látvány a leláncolt modern társadalom lidércnyomásos álma, amely csupán az alvás utáni vágyát fejezi ki. A látvány ennek az alvásnak az őrangyala.

22. Az a tény, hogy a modern társadalom gyakorlati ereje elvált önmagától és a látványban lelte meg a maga független birodalmát, csupán abból a másik tényből érthető meg, hogy ebben a gyakorlati erőben az önbomlasztás és az önellentmondás már eleve adott.

23. A látvány gyökereinél ott találjuk a legősibb társadalmi munkamegosztást: a hatalom elkülönítését. A látvány így egy speciális működés, minden egyéb tevékenység szóvivője, a hierarchikus társadalom egyfajta diplomáciai képviselete saját maga számára, és az egyetlen olyan beszéd, amelyet ez a társadalom hajlandó meghallgatni. Vagyis a látvány legmodernebb aspektusa más oldalról szemlélve egyben a legarchaikusabb is.

24. A látványon keresztül a fennálló rend beszélget szüntelenül önmagával egy végtelen, öndicsőítő monológban. A látvány a hatalom önarcképe egy olyan korszakban, amikor ez a hatalom totálisan rendelkezik a létezés minden feltétele felett. A látvány kapcsolatrendszereiben a tiszta objektivitás fetisizálása hivatott elfedni azt a valóságos jellemvonást, hogy a látvány az emberi lények és az osztályok közötti kapcsolat: egy második Természet végzetes törvényei látszanak környezetünket irányítani. De a látvány nem egy természetes fejlődésként felfogott technikai fejlődés eredménye; éppen ellenkezőleg: a látvány társadalma egy forma, amely megválasztja saját technikai tartalmát. Ha a látvány – annak a “tömegmédiának” az eszközeivel értelmezve, amely egyike a legbutítóbb felszíni kifejeződéseinek – időnként egyszerűen mint puszta apparátus tűnik is meghódítani a társadalmat, nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy ez az apparátus egyáltalán nem semleges, hanem éppen a látvány belső dinamikájának szükségleteire adott adekvát válasz. Ha az adott korszak társadalmi elvárásai, amelyek ezeket a technikákat kifejlesztik, csak közvetítőkön keresztül elégíthetőek ki, ha a társadalom és az emberek közti összes kapcsolat irányítása a “pillanatnyi” kommunikáció közvetítésének függvénye, ez csak azért lehetséges, mert ez a “kommunikáció” egyirányú. A “kommunikációnak” a fennálló rendszer irányítóinak kezében felgyűlő ilyen mértékű felhalmozódása teszi lehetővé éppen ezt a sajátos irányítási formát. Az a társadalmi szakadás, amelyet a látvány kifejez, elválaszthatatlan a modern államtól, amely a társadalmon belüli szakadás általános formája, a társadalmi munkamegosztás terméke és az osztályuralom szerve.

25. A szétválasztás a látvány alfája és omegája. A vallási kontempláció legkorábbi formájában a társadalmi munkamegosztás és az osztályok kialakulásának terméke. A hatalom így öltöztette magát az öröktől való rend misztikus ruhájába. A korábbi időszakokban a szentséggel igazolták a dolgoknak azon kozmikus és ontologikus rendjét, amely legjobban szolgálta az urak érdekeit, megmagyarázva és kiszínezve azt, amit a társadalom nem tehetett meg. Így a hatalomnak, mint elkülönített résznek, mindig is volt látvány-aspektusa, de az általános ragaszkodás egy változatlan elképzeléshez eredetileg a közös veszteségtudat eredménye volt, képzeletbeli kompenzációja a valódi társadalmi aktivitás nyomorúságának, amelyet még széles körben érvényesnek tartottak. A modern látvány, éppen ellenkezőleg, azt fejezi ki, amit a társadalom megtehet; azonban ebben a kifejezésben a megengedett teljes ellentétben áll a lehetségessel. A látvány konzerválja az öntudat hiányát a létezés feltételeinek gyakorlati változásaiban. A látvány önnemző és önmaga állítja fel szabályait: a szentség egy megtévesztő formája. És nem rejti véka alá, hogy mi is valójában: egy hierarchikus hatalom, amely önmagán belül fejlődik, saját elkülönülésében; köszönhetően a növekvő termelékenységnek – ez azon a mindinkább kifinomuló munkamegosztáson alapul, amely az emberi mozdulatokat a gépek szükségleteihez igazítja -, valamint a folyamatosan táguló piacoknak. A fejlődésnek ebben a folyamatában minden közösség és kritikai tudatosság halálra ítéltetett; még azok az erők sem találták meg az újraegyesülés útját, amelyek pedig – elkülönítve magukat – képesek voltak jelentős növekedésre.

26. A munkásnak és termékének általánossá tett elválasztása véget vetett az elvégzett munka bármilyen áttekintésének, éppen úgy, mint a munkások közötti közvetlen emberi kommunikációnak. Az elidegenedett termékek felhalmozódásának előrehaladtával és a termelési folyamat fokozódó centralizálásával párhuzamosan az állandóság és a kommunikáció a rendszer irányítóinak exkluzív kiváltságává válik. Az elválasztáson alapuló gazdasági rendszer győzelme a világ proletarizálódásához vezet.

27. Az elválasztás termelési rendszerének sikeréből eredően, amelynek terméke maga az elválasztás, a tapasztalásnak az az alapvető területe, amely a korábbi társadalmi formákban az egyén alapvető munkatevékenységéhez kötődött, most – a rendszer fejlődésének megfelelően – helyet változtatott; a nem-munka, az inaktivitás uralma alá került. Azonban ez az inaktivitás semmiképpen sem szabadult fel a termelő tevékenység befolyása alól: azon alapul, nehézkes és hódoló alávetettségben létezik a termelés szükségleteivel és eredményeivel szemben, hiszen maga is a termelés folyamatának szülötte. Nincs szabadság a tevékenységen kívül, és a látvány összefüggésein belül minden tevékenységet tagad – annak következtében, hogy minden valódi tevékenységet erőszakosan önmaga, vagyis a látvány globális felépítésébe kényszerít. Ezért az úgynevezett “megszabadulás a munkától”, vagyis a szabadidő növekedése, sem a munkán belüli felszabadulásként, sem pedig a munka által létrehozott világtól való megszabadulásként nem értelmezhető.

28. A fennálló gazdasági rendszer az elszigetelődésen alapul; ugyanakkor pedig az elszigetelődés körkörös újratermelését valósítja meg. Az elszigetelődés a technológia alapja, és a technikai fejlődés elszigetelődést gerjeszt. Minden árucikk, amelyet a látvány-rendszer kiválaszt, a gépkocsitól a tévéig, egyben fegyvereiként szolgálnak abban, hogy folyamatosan megerősíthesse a “magányos tömeg” elszigeteltségének feltételeit. A látvány minden alkalommal újra visszatér saját előfeltételeihez, és ezt minden alkalommal egyre konkrétabban teszi meg.

29. A látvány eredete a világ egységének szétesése; a modern látvány gigantikus kiterjedése megmutatja, hogy ez a szétesés mennyire totálissá vált: mindenféle egyedi munka absztrakt természete, akárcsak az általában vett termelés absztrakt volta tökéletesen kifejeződik a látványban, amely konkretizálódásának módját az absztrakcióban leli. A látvány a világot két részre osztja, amelyek közül az egyik reprezentálja magát a világ számára, és fölébe rendeli magát. A látvány ennek a szétválasztásnak a közös nyelve. A nézőket csupán egyirányú kapcsolat köti ahhoz a középponthoz, amely fenntartja egymástól való elszigeteltségüket. A látvány így újraegyesíti a szétválasztottakat, de szétválasztottságukban egyesíti őket.

30. A néző elidegenedettsége a szemlélt tárgytól, és annak való alávetettsége (amely éppen az ő tudattalan aktivitásából ered) a következő módon fejeződik ki: minél inkább szemlél, annál kevésbé él; minél inkább az uralkodó rendszer által feltálalt szükségletekben találja meg a magáét, annál kevésbé képes felfogni saját létezését és vágyait. A látványnak a cselekvő alannyal szembeni külsődlegessége kifejeződik abban, hogy az egyén saját gesztusai sem az övéi többé, sokkal inkább ahhoz tartoznak, aki reprezentálja azokat számára. Ezért van az, hogy a néző sehol sem érzi otthon magát, hiszen mindenütt a látványt találja.

31. A munkás nem önmagát termeli: egy tőle független erőt állít elő. Ennek a termelésnek a sikere, vagyis a választék, amit létrehoz, a termelő számára csupán a megfosztottság választékaként jelenik meg. Minden idő, minden hely idegenné válik számukra, amint saját elidegenedett termékeik felhalmozódnak. A látvány ezen új világ térképe, amely lefedi a teljes területet. Így azok az erők, amelyektől megfosztattunk most teljes nagyságukban mutatkoznak meg előttünk.

32. A látvány társadalmi funkciója az elidegenedés konkrét termelése. A gazdasági növekedés elsősorban az ipari termelés e szektorának növekedésével jár együtt. Ha valami növekszik a gazdasági folyamatban, az csak az elidegenedés lehet, amely már eredetileg a gazdasági szféra génjeibe volt programozva.

33. A saját termékétől elszigetelt ember egyre növekvő mértékben maga termeli ki világának minden részletét; így mindinkább elszigetelődik ettől a világtól. Így most élete minél inkább termékévé válik, annál jobban elválasztódik ettől az élettől.

34. A látvány tőke, olyan mértékben felhalmozódva, hogy már elképzeléssé válik.

(Ford.: Takács M. József)