Brüsszel útja a belső egyesítéstől a keleti bővítésig

A cikk leleplezi az EU monarchikus szellemiségű elitista alkotóelemeit, melyek éppen nem a demokrácia, a szabadság és az egyenlőség hirdetett értékrendjét követték/követik. A "négy szabadság" integrációján nyugvó egységes belső piac nem készült fel a "Kelet" visszatérésére; az EU szelektív, cseppet sem liberális viszonyt alakított ki a csatlakozni szándékozókhoz.

Egy birodalom születése*

 

A német–francia egyezmény

 

Az alapítóatyák sora hosszú. A brit miniszterelnököt, Winston Churchillt – bár ellenzéki pozícióban –, valamint a francia külügyminisztert, Robert Schumannt az EU kialakulásáról szólva a legtöbb tankönyv alapítóként tiszteli. Akik 1945-ben valamiféle történelmi tabula rasát látnak – ahogy azt korunk történelemkutatásának uralkodó szemlélete is sugallja –, azoknak számos esemény áll rendelkezésére, hogy abból származtassák e közös (nyugat-)európai vállalkozás eredetét. Ezek közé tartozik egyebek közt Churchill 1946. szeptember 19-én elhangzott “zürichi beszéde”, amelyben egy “Európa Tanács” létrehozására szólít fel, vagy Schumann 1950. május 9-ei nyilatkozata, amely egy német–francia szén- és acéltermelési egyezmény kezdetének tekinthető. Az utóbbiból kinövő Montánuniót 1951. április 18-án Párizsban alapították “Európai Szén- és Acélközösség” néven, és a szerződés 1952 nyarán emelkedett jogerőre. Azóta létezik a nagy nyugat-európai konszernek érdekeit szolgáló gazdasági unió, amely – a Marshall-terv első, hitelintenzív szakaszához kapcsolódva – kezdetben két fontos területre, a bányászatra és a kohászatra korlátozódott.

A Montánunió keretein belül létrehoztak egy közös német–francia felügyeleti hatóságot, amely egy szupranacionális piac fölött őrködött. E piachoz aztán később Olaszország, Belgium, Luxemburg és Hollandia is csatlakozott. A hatóság azonnali hatállyal megtiltott minden olyan intézkedést, amelyet a szabad verseny ideológiája, a gazdasági liberalizmus diszkriminációnak tekint. Az 1951. április 18-án kelt szerződés
4. cikkelye szerint “összeegyeztethetetlen a közös szén- és acélpiaccal, következésképpen megszüntetendő és tilos: minden behozatali és kiviteli vám, ill. az ugyanilyen célt szolgáló más elvonások, az áruforgalom mennyiségi korlátozása, (…) az államok által nyújtott támogatások vagy segélyek (…)”. És így tovább, amíg megvalósul az állítólag szabad piac, ahol a nagyobb szereplők rendszerint tönkreteszik a kisebbeket. Konrad Adenauer és Robert Schumann ezzel meghatározta Európa háború utáni integrációjának jellegét. Eszerint az egyes államok korlátozzák saját politikai befolyásukat, sőt bizonyos helyzetekből kitiltják saját magukat. Helyüket pedig fokozatosan elfoglalta egyfajta államok felettiség, amit a legnagyobb gazdasági lobbyk szorgalmaztak.

A nyugat-európai kormányzó elit azonban nemcsak hogy az európai integráció kezdeteitől fogva elkötelezte magát a legerősebb tőkés csoportoknak, ráadásul részben ősrégi osztályhagyományok rabja is volt. Elég futó pillantást vetnünk a tagországok 1945 utáni társadalmi berendezkedésére. Már a Montánunió első hat aláírója közül is csupán három volt köztársaság, és ez így is maradt egészen az “Egységes Európai Okmány” 1987-es, immár tizenkettek általi aláírásáig. Királyi fenségek és kegyelmességek a XX. század második felében még befolyásos alakítói voltak Nyugat-Európa sorsának – részben a Coudenhove-Kalergi gróf vezette, alapvetően monarchista beállítottságú Páneurópa Mozgalmon keresztül, részben pedig a nem köztársasági államformájú országoknak a különböző testületekben történő formális képviselete által. Az 1951 óta minden okmányban és nyilatkozatban felbukkanó elkötelezettség a demokrácia, a szabadság és az egyenlőség értékei mellett még arra sem futotta, hogy olyan, állítólag igen haladó szellemű nemzetek, mint a holland, a luxemburgi, a belga, a dán, a spanyol vagy a brit, végre leszámoljanak saját monarchikus hagyományaikkal, és oda száműzzék uralkodóikat, ahová valók – a történelembe. A Montánunió, az Európai Közösség vagy az Európai Unió, amelyek egyre erőszakosabban követelték a piacgazdasági modellt mint minden létezés alapját, sohasem említették még csak a köztársasági eszmét sem mint olyan európai értéket, amely az integráció szükséges feltétele volna. Ilyen körülmények közt szinte gúnyolódásnak hat, amikor 1987-ben az “Egységes Európai Okmányban” nagyhercegek és királyok deklarálják: “Határozott, közös fellépés a demokráciáért a tagországok alkotmányaiban és törvényeiben, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Európai Konvencióban, illetve az Európai Szociális Chartában elismert alapvető jogokra, különösképpen a szabadság, az egyenlőség és a társadalmi igazságosság elvére támaszkodva.”1 Ahol még csak egy res publicát sem sikerült megvalósítani, ott aligha lehet őszintén népuralmat emlegetni. Ennek megfelelően az 1945 utáni Európát mindig is a gazdasági (és a katonai) integráció jellemezte.

Az 1957-es Római Szerződéssel a Montánunió Európai Gazdasági Közösséggé (EGK) avanzsált. A jólét békét és szabadságot hoz, ígérte az új “Európa” programjának propagandisztikus ízű összefoglalása. Az EGK-szerződés 2. paragrafusa ennek megfelelően “elkötelezi magát a Közösség gazdasági életének harmonikus fejlődése mellett”.2 E tiszteletre méltó cél gyakorlati megvalósítása persze nem jár sikerrel, hiszen – mint már a Montánunió idejében is – a törekvések középpontjában a gazdasági liberalizáció és a társadalmi folyamatok politikai befolyásolásának visszafogása áll. “A vámok és az áruk behozatalát és kivitelét érintő mennyiségi korlátozások leépítése”3 lehetetlenné teszi a helyi termelők regionális vagy nemzeti szintű védelmét a legtőkeerősebb nemzetközi versenytársakkal szemben. “A személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgását korlátozó akadályok lebontása”4 a gyenge piaci szereplőket a pálya szélére, a munkaerőpiac esetében pedig külföldre kényszeríti. Olaszország csatlakozását az EGK-szerződéshez alighanem nagymértékben ösztönözte az az érv, hogy 1957-től kezdve ily módon exportálhatta munkaerő-piaci problémáit. Ettől fogva jelennek meg Németországban a – kezdetben kizárólag Dél-Olaszországból származó – “vendégmunkások”. A tőkés munkaerőpiac racionalitásának engedelmeskedő migráció alapját a II. világháborút követő időszakban a Római Szerződés képezi. “A közös mezőgazdasági politika bevezetése”5 pedig amellett, hogy idejében lezárta a nyugat-európai agrárpiacot az afrikai, ázsiai és latin-amerikai “zöld forradalmak” előtt, erre még töméntelen pénzt is elpazarolt. Tizenkét évvel később, pontosan a Római Szerződésben rögzítettek szerint az EGK cselekvőképes volt; 1970. január 1-jétől a vállalkozásoknak semmiféle vámmal nem kellett számolniuk az EGK térségén belül.

Az EGK az Egységes Európai Okmány 1987. július 1-jei érvénybe lépéséig két hullámban további országokkal bővült. Először (1973-ban) Nagy-Britannia, Írország és Dánia6, azután pedig a dél-európai országok, azaz Görögország (1981-ben), később Spanyolország és Portugália (1986-ban) csatlakozott a Közösséghez. Brüsszel már ekkor egy “Európai Unió” létrehozásán munkálkodott; az Egységes Európai Okmány tartalmazta az Európai Politikai Együttműködésről szóló Szerződést, valamint a Montániunió és az EGK szerződéseinek számos módosítását. Ezek egytől egyig arra irányultak, hogy 1992-ig “lépésről lépésre megvalósulhasson egy egységes belső piac. Az egységes belső piac olyan térséget jelöl, amelyet nem tagolnak belső határok, és amelyben biztosított az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása”.7 Az 1992. február 7-én kelt Maastrichti Szerződés pedig a “gazdasági- és valutaunió” rögzítésével biztosította, hogy immár a (közösségi – a ford.) gazdaság- és monetáris politika eszközeivel segítsék elő a “négy szabadságként” közismertté vált integrációt.

 

Az Európai Megállapodások

 

Az Egységes Európai Okmány lefektetése és a Maastrichti Szerződés között nagyot változott a világ. Közép-Kelet-Európa országaiban (elsősorban Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában) a Szovjetunió gazdasági és politikai összeomlását követően olyan elitek kerültek hatalomra, amelyek kiemelt céljuknak tekintették az – ahogyan ők nevezték – “visszatérést Európába”. Hogy aztán az egyes közép-kelet-európai országok és/vagy kultúrák melyik Európáról szakadtak le, azt inkább már nem részletezték, hiszen akkor hivatalosan követendő példának kellett volna nyilvánítani a második világháború időszakát, a ’30-as évek nacionalista diktatúráit vagy a Habsburgok kettős monarchiáját. A radikális antikommunizmus képviselőit azonban ez a történelmietlen szemlélet egy csöppet sem zavarta. Csakhogy a megszólított “Európa” (az idő tájt éppen mint születőben lévő Unió) nem volt felkészülve a Kelet eme “visszatérésére”. A bővítést az EU elmélyítésének kell megelőznie, hangzott a jelszó Maastricht előtt; és számos, elsősorban francia vélemény óvott attól, hogy Közép-Kelet-Európa nacionalista és liberális elitjeinek segélykiáltásai miatt veszélybe sodorják az egységes belső piac megvalósítását.

Így aztán Brüsszelben viszonylag gyorsan kialakították a közép-kelet-európai integrációs tapogatódzásokkal szembeni egységes álláspontot. Saját piacuk gazdasági és monetáris politikai bebiztosítása elsődleges prioritást élvezett, emellett nagyon gyorsan létrehoztak egy katonai-rendőri kordont Kelet-Európával szemben, végül hozzákezdtek, hogy a semmiből előteremtsenek egy egész intervenciós hadsereget, mielőtt bővítési tárgyalásokba bocsátkoznának.

Gazdasági téren ez azt jelentette, hogy lezárták az uniós piacokat az olcsó importtermékek behatolása előtt. Másrészt pedig megindult az áruk és a tőke offenzív exportja Kelet felé, részint a potenciális versenytársak megsemmisítése, részint a gyors profitszerzés céljával. Az előbbi befektetések igen gyakran a buy-and-sell-out mintájára végződtek, mivel a vállalatokat sokszor csak azért vették meg, hogy aztán bezárják őket, és termékeiket kivonják a piacról. Ami az agrárgazdaságot illeti, sok ezer tonna és hektoliter élelmiszer és más fogyasztási cikk áramlott Nyugatról Keletre. Előállításuk és exportjuk brüsszeli szubvencionálása lehetővé tette, hogy a közép-kelet-európai termelőket kiszorítsák saját piacaikról. Az 1990-es évek elején az Európai Unióból származó tej és sertéshús ára alacsonyabb volt, mint pl. a lengyel gazdák által megtermelt termékek önköltsége. Ezek a viszonyok a helyi termelési és értékesítési lehetőségek megsemmisülését eredményezték.

Brüsszel tényleges politikája liberális hitvallásának tökéletes ellentéte volt. Miközben pl. Lengyelországot vagy Csehszlovákiát arra kényszerítette, hogy az EU mezőgazdasági termékeit beengedjék az országba, Brüsszel megvédte magát a közép-kelet-európai agrártermékek importjától. E politika eszközéül az ún. Európai Megállapodások szolgáltak, amelyek 1991 (Lengyelország és Magyarország) és 1996 (Szlovénia) között mind a tíz közép-kelet-európai tagjelölt állammal megköttettek – egy olyan időszakban tehát, amikor a termelés általános visszaesése rendkívül mély gazdasági válságot idézett elő az egykori KGST országaiban. E társulási megállapodásoknak is nevezett szerződések – akárcsak később az összes csatlakozási tárgyalás – bilaterális alapon jöttek létre, és utóbb az egyes parlamentek öntötték őket törvényi formába. Az acquis communautaire e korai formája az országtól függően 1994 és 1998 közt emelkedett jogerőre.

Az Európai Megállapodások lényegi eleme volt az Európai Unió protekcionizmusa, amely éppen azokat az uniós ágazatokat oltalmazta, amelyeknek volt félnivalójuk Közép-kelet-Erópa egyetlen versenyképes költségtényezőjétől – az olcsó munkaerőtől. Éppen abban a történelmi pillanatban tehát, amikor zajlott az egykori KGST országainak átalakulása a tőkés racionalitás elvei szerint működő piacgazdaságokká, a közép-kelet-európai termelők legreménytelibb piaca elzárkózott e gazdaságok termékei elől. Ez az elzárkózás pontosan arra a szűk évtizedre szólt, amelyre a nagy nyugat-európai bankoknak és konszerneknek szükségük volt, hogy a közép-kelet-európai gazdasági és termelési struktúra kulcsfontosságú szegmenseit megszerezzék, illetve hogy azoktól megszabaduljanak. Ilyen terület volt például a szlovák textilipar. Ebben az érett, alacsony kutatásfejlesztési ráfordítást igénylő ágazatban az EU a Pozsonnyal kötött 1993-as Európai Megállapodásban hétéves átmeneti időt kötött ki magának, amíg megvalósulhat a szlovák textiltermékek vámmentes behozatala az Unió országaiba. A vámtarifákat évente a kiindulási szint egy-két hetedével csökkentették.8

A mezőgazdasági termékek tekintetében Brüsszel teljes körű védelmet biztosított az EU-piacok számára. A különböző Európa Egyezményekben protekcionista stílusban, szikár megfogalmazásban a következő olvasható: “A mezőgazdasági termékek vonatkozásában fennálló költségszínvonal-különbségeket szem előtt tartva (…) az Egyezmény nem akadályozza meg:

  • a mellékletben felsorolt áruk esetében egy mezőgazdasági vámkomponens kiszabását;
  • belföldi intézkedések alkalmazását azon árkülönbségek kiegyenlítésére, amelyek az agrárpolitikából adódnak;
  • a kivitelt érintő intézkedések alkalmazását.”9

 

Az Európa Egyezmények jóvoltából tehát sikerült távol tartani a közép-kelet-európai mezőgazdasági termékeket az EU piacától. Bár ez a politika a GATT-tal (General Agreement on Tariffs and Trade) is ellentétes, Közép-Kelet-Európa egyetlen országa sem merészelte feljelenteni Brüsszelt az eljárás miatt. 1991 áprilisában (az Európa Egyezményekről folyó tárgyalások kezdetén) a későbbi tagjelölt országok egyike-másika még mérlegelte, hogy feláll a tárgyalóasztaltól – amint az akkoriban illetékes biztos, Frans Andriessen a Miniszterek Tanácsának jelentette.10 Ezek ellenállását azonban gyorsan letörték az Európai Unióba való későbbi, átfogó integrációt kilátásba helyező, merész ígéretek. Állítólag az egyik ilyen vita kapcsán még id. George Bush is felajánlotta a támogatását Közép-kelet-Európa gazdaságilag sarokba szorított újkapitalistáinak. Csakhogy az idő tájt senki sem akart felvállalni egy ilyen konfliktust.

Ennyi maradt tehát az álomból: Közép-kelet-Európa “visszatérése Európába” a gyakorlatban nem más, mint egy fél földrész periferizálódása. (Ami egyébként tökéletes egységben van a történelmi előzményekkel.) A folyamatot gazdaságilag az Európa Egyezmények alapozták meg, amennyiben Kelet-Európát importkorlátozásokkal sújtották, közben pedig a Nyugat nagy termelői – gyakran szupranacionális exportszubvenciók segítségével – meghódították a keleti piacot.

Világgazdasági szinten a befektetési lehetőségek és piacok után kutató nyugat-európai konszernek keleti terjeszkedésével, valamint Kelet-Európának mint perifériának az Európai Unió struktúráiba való bevonásával sikerült megerősíteni Európa regionális tömbjét az Egyesült Államokkal szemben. Nem utolsó sorban az USA gazdasági (és katonai?) konkurenciája, az amerikai konszerneknek az 1991-es Öböl-háborút követően újra megélénkülő tőkefelhalmozása volt az, ami az Európai Uniót – a gazdasági expanzió értelmében vett – válaszra kényszerítette. Az, hogy a keleti piacok megnyitása az Európai Unió politikai értelemben vett kibővítését is maga után vonja, középtávon tovább javítja az EU pozícióját a világméretű konkurenciaharcban.

 

Maastrichttól Koppenhágáig, 1992–1993

 

“E szerződéssel a (…) szerződő felek egymás közt létrehoznak egy Európai Uniót, a továbbiakban »Uniót«.” Így áll “Az Európai Unióról szóló Szerződés” (közismertebb nevén a Maastrichti Szerződés) I. paragrafusának A. Bekezdésében. E szöveg által, amelyet a hollandiai kisvárosban 1992. február 7-én valamennyi – akkoriban 12 – tagállam aláírt, a Tizenkettek Közösségéből egy gazdasági, pénz- és külpolitikai értelemben is egységes képződmény jött létre. Maastricht megváltoztatta Európa jellegét. Brüsszel immár végérvényesen a politikai hatalom központja lesz. A piacok kiszélesítésére és egységesítésére törekvő nagy európai konszernek szolgálatában a népszavazás vagy hasonló demokratikus aktus által nem korlátozott EU-bizottság olyan jogosítványokat halmoz fel, amelyek messze meghaladják az egyes tagországok kormányaiét. A következő években a legkülönbözőbb nemzeti normák ezreinek összehangolására kerül sor, amik valamennyi ágazatot érintenek egytől egyig, csak hogy e gazdasági és monetáris unió az Európa-szerte tevékeny konszernek számára megkönnyítse a termelés műszaki racionalizálását, a költségcsökkentést és a profit maximalizálását.

A Maastrichti Szerződés ratifikálásával, amely hosszas tétovázás után csak 1993 májusában sikerült, egy csapásra az Európai Tanács és a Brüsszeli Nagytérség biztosainak kezébe került a költségvetési és a monetáris politika, a gazdaság-, a kül- és belpolitika, az agrárpolitika és persze a közlekedés, a kutatás és fejlesztés, az oktatás és a jogrendszer. A tagországok döntései 1992-től áttelepültek a belga, vagyis az uniós fővárosba.

Azóta az ún. maastrichti kritériumok erősen meghatározzák az uniós állampolgárok életét. Ezek rögzítik ugyanis, hogy milyen költségvetési és gazdaságpolitikai mozgástere marad az egyes nemzeti kormányoknak: a korábbinál értelemszerűen szűkebb. A megengedhető infláció legfeljebb 1,5 százalékponttal haladhatja meg a legalacsonyabb pénzromlást felmutató három tagország inflációs rátáját. A hosszú lejáratú kamatoknál ehhez hasonló fölső korlát érvényesül. A legtöbb EU-tagország szempontjából időközben ez a néhány, az ecu – a későbbi euro – bevezetése érdekében meghozott intézkedés is fölöslegessé vált, hiszen a közös valuta stabilitásán immár az Európai Központi Bank őrködik.

Az egyes tagországok éves államháztartási hiánya nem haladhatja meg a bruttó hazai termékük (vagyis a GDP) 3%-át, ahol azonban a nagyobb tagországok olyan elszámolási trükköket is megengedhetnek maguknak, amelyek a kisebbek számára változatlanul tilosak. A maastrichti kritériumok megszabják az államadósság megengedett mértékét is: e tekintetben a tagországoknak le kell nyelniük a GDP 60%-át jelentő felső határt. Ezek a monetarizmus szellemét tükröző előírások az egyes tagországok pénzügyminisztereit egy kívülről diktált restriktív költségvetési politika végrehajtóinak szerepébe kényszerítik. A költségvetési restrikció szerepe pedig abban áll, hogy garantálja a biztonságos befektetési környezetet a Nagytérségben. A fentiek logikus következménye, hogy nem marad pénz a szociálpolitikára, a lakásügyre, az egészségügyre vagy a nyugdíjakra. Mi több: a nemzetállam mint lehetséges társadalomszabályozó intézmény lassacskán elveszti egész létjogosultságát. Az olyan közösségi intézmények, mint az állam, a szövetségi államok vagy az önkormányzatok a Maastrichti Szerződést követően már csak az Európai Bizottság neoliberális szellemű ellenőrzése mellett vehetnek fel hiteleket: technikai értelemben ez a legmesszebb menő befolyás, amit eddig Brüsszel az Európai Unió tagországaira gyakorolt.

Az Európai Unióban zajló és tisztán a gazdasági racionalitás által diktált homogenizációs folyamatokkal szemben heves ellenállás bontakozott ki az egyes tagállamokban. Az ellenállás megtörésére be kellett vetni a propaganda teljes eszköztárát. A Maastrichti Szerződéssel szembeni elégedetlenség Dániában nyilvánult meg a leghatározottabban, ahol 1992. június 2-án a többség népszavazás keretében utasította el a szerződés ratifikálását. Csak egy esztendő múltán és számos brüsszeli figyelmesség hatására sikerült megismételt népszavazás keretében egy halk “igen”-t kicsikarni Koppenhágában. Franciaországban is megkérdezték a népet, és az Európai Unió ott is csak egy leheletvékony többségnek köszönhette a létét. Németországban – a protestáns etikának megfelelően – a Maastrichti Szerződés ügye a Szövetségi Alkotmánybíróság elé került, a beadvány szerint ugyanis a szerződés “megkérdőjelezi a német alkotmány identitását”. A fekete taláros urak a beadványt elutasították, a sokszor követelt népszavazásra pedig nem került sor. A brit Konzervatív Pártban ugyancsak belső vita folyt róla, hogy vajon elfogadható-e a Maastrichti Szerződésben rögzített beavatkozás a londoni politikába, és ez lelassította a szerződés ratifikálását. Csak azokból az országokból nem hallatszott tiltakozás, amelyek az agrárpolitika és a strukturális alapok kedvezményezettjeiként egyébként is a brüsszeli infúziós tűn csüggenek.

Miután a gazdasági és monetáris unió eldöntött ügy volt, vagyis miután az új szuperhatalom szerkezete legalábbis gazdaságilag körvonalazódott, a Bizottság immár arra is koncentrálhatott, hogy ajánlatot tegyen Közép-Kelet-Európa új elitjeinek. Az Európai Tanács Koppenhágai Konferenciája 1993 júliusában lefektette a csatlakozási feltételeket, még mielőtt egyetlen csatlakozási kérelmet benyújtottak volna. “A tagság feltételeként a tagjelöltnek rendelkeznie kell egy bizonyos intézményi stabilitással, amely garantálja a demokratikus és jogállami berendezkedést, az emberi jogok védelmét, a kisebbségek tiszteletben tartását; a tagság megköveteli továbbá egy működőképes piacgazdaság létét, valamint azt a képességet, hogy a csatlakozó gazdaság el tudja viselni az unión belüli verseny nyomását és az itteni piaci erőket; az egyes tagjelölteknek ezenkívül eleget kell tenniük a tagsággal együtt járó kötelezettségeknek, és sajátjukká kell tenniük a politikai, a gazdasági és a monetáris unió célkitűzéseit.”11 Ezek az 1993-ban, Koppenhágában meghatározott csatlakozási feltételek képezték a négy évvel később benyújtott “Agenda 2000” c. dokumentum alapjait. Demokrácia, piacgazdaság és az Európai Unió joganyagának átvétele: ezek voltak a “koppenhágai kritériumok” jelszavai.

A Tanács és a Bizottság értelmezésében a demokráciának természetesen semmi köze nincs a népuralomhoz. Az “intézményi stabilitás, amely garantálja a demokratikus berendezkedést” sokkal inkább egy olyan média- és pártrendszert jelent, amely stabilan a legerősebb európai tőkéscsoportok kezében van, és elkötelezett a kapitalista felhalmozási rezsim mellett – ahogyan az a második, a gazdasági természetű csatlakozási feltételben nyíltabban kifejezésre jut. Ezért aztán azok a közép-kelet-európai pártok és államelnökök, amelyek (akik) bár a lakosság többsége által, demokratikus úton kerültek megválasztásra, ám ilyen-olyan fenntartásaikat hangoztatják a gazdaság területén kizárólagos létjogosultságúnak tekintendő “piaci erőkkel” vagy “a verseny nyomásával” kapcsolatban, 1993 után a brüsszeli definíció szerint értelemszerűen antidemokratikusnak számítottak, és számítanak még ma is. A román Ion Iliescu, a szlovák Vladimír Mečiar vagy a jugoszláv Slobodan Milošević maga mögött tudta ugyan a lakosság nagy részét, és a Nyugatról jövő óriási nyomás ellenére is többször megerősíttetett hivatalában, a koppenhágai kritériumok értelmében mégsem rendelkezett demokratikus legitimitással. Aki a szociálpolitikát a befektetések szabadsága elé helyezte (Iliescu), az energiát a Ruhrgas helyett a Gazpromtól importálta (Mečiar), vagy a számára előírt sokkterápiát kicselezve pénzt nyomott, meg katonákat és tanárokat fizetett, ahelyett hogy szélnek eresztette volna őket (Milošević), annak nem jutott hely a saját maguk által kinevezett demokráciák értékközösségében. Ezért – és nem az emberi vagy kisebbségi jogok állítólagos megsértéséért – bélyegezték 1993-ban Szlovákiát, Romániát vagy Jugoszláviát “nem demokratikusnak”.

A második koppenhágai kritérium a “működőképes piacgazdaság”, amelynek – a történelem iróniája – tudnia kell “elviselni az unión belüli verseny nyomását és az uniós piaci erőket”. Ami magyarul annyit tesz, hogy a politika igazgathatja a piaci erőket; a piac folyamataiba való beavatkozás azonban már szentségtörést képez, ami a tárgyalásokból való kizárást vonja maga után. Ahol – mint a közép-kelet-európai országokban – éppen a társadalmi berendezkedés összeomlása volt napirenden, ott ez a feltétel roppant helyénvalónak hatott. Hiszen egy olyan időszakban, amelyet az ipar leépülése, a magas munkanélküliség, a reáljövedelmek csökkenése, valamint a társadalombiztosítási rendszerek (az egészség- és nyugdíjbiztosítás) szétesése jellemez, éppen hogy politikai beavatkozásra volna szükség, hogy a társadalom brutalizálódását legalábbis korlátok közt lehessen tartani. A remélt európai integráció bűvöletében élő közép-kelet-európai eliteknek azonban az ellenkezőjét kellett tenniük, ha meg akartak felelni az EU feltételrendszerének. Mivel nem volt hazai tőke, ami elviselhette volna a nyugat-európai konkurencia nyomását, a hazai burzsoázia létrehozására gondolni sem lehetett. A nyugati felvásárlásoknak esetleg a helybeli maffia tudott itt-ott némi tőkét ellenszegezni, de hamarosan ők is inkább kiegyeztek a nagy tőkefelhalmozási példaképekkel.

Ami pedig a jogharmonizációt mint a harmadik koppenhágai kritériumot illeti, nos, ez az Európai Unió egyetlen valódi ajánlata a közép-kelet-európai helyi elitek számára. A később röviden csak acquis communautaire néven futó uniós joganyag átvétele ugyanis számtalan poszt és posztocska létrehozását teszi lehetővé. Itt a tőkeszegény tiszttartókra, sőt fiaikra és leányaikra is van kereslet, itt privát gyümölcsöket hozhat az “európaizálás”. Minisztériumok, bizottságok, segélyszervezetek és mindenfelé nyugati képzések csábítanak, meg az esély, hogy utána esetleg kint lehet maradni, vagy hazatérve valami jól jövedelmező tiszttartói álláshoz lehet jutni.

Eltekintve attól, hogy az összes oktatás, szeminárium és szimpózium a nyugat-európai oldalon is óriási személyzetet mozgat meg: az 1970-es és 1980-as évek során fölös mennyiségben kibocsátott társadalomtudományi és jogi értelmiség harmadik-negyedik garnitúrája tudja, hogy sokat köszönhet Brüsszelnek. Ennek megvan az a kellemes mellékhatása is, hogy az európai birodalmi projekt elismertsége éppen az értelmiség köreiben növekvő.

1994 márciusa után aztán megindultak Brüsszelbe a csatlakozási kérelmek. A sort Magyarország (1994. március 31.) és Lengyelország (1994. április 5.) nyitotta. A leghosszabb ideig a Cseh Köztársaság (1996. január 17.), valamint Szlovénia (1996. június 10.) töprengett, amin nincs mit csodálkozni, ugyanis történelmi okoknál fogva még leginkább itt sikerült létrehozni valami helyi burzsoáziafélét, amelynek van veszítenivalója is az EU-csatlakozással.

 

1997: Amszterdam és Luxemburg közt

 

1997 júliusában az Európai Bizottság új pénzügyi tervet nyújtott be a 2000–2006-os időszakra.12 Első ízben itt kalkuláltak valamiféle keretösszeget a közép-kelet-európai országok csatlakozásával járó költségekre, és dolgoztak ki erre vonatkozó programokat. Az “Agenda 2000” cím egyrészt egy uniós reformkoncepciót takar, tekintettel a valószínűleg 5-6 új tagország csatlakozására, másrészt pedig egy stratégiát, amely a tagjelöltek közelítését szolgálja a Koppenhágában elfogadott kritériumokhoz. Ami a konkrétumokat illeti: a terv költségmegtakarítást jelentett az agrárium területén és áremelkedést a bővítés érdekében felmerülő strukturális intézkedések következtében. 1996-ban az Európai Unió teljes költségvetésének még 49%-át fordították a mezőgazdasági termékek termelési és exporttámogatásainak kifizetésére. Az “Agenda 2000” a következő évekre csökkentette ezeket a kiadásokat, és egyidejűleg megemelte a strukturális kiadásokat, amelyek – persze tüzetes vizsgálatot követően – immár a csatlakozni kívánó országoknak is rendelkezésére állnak. A legnagyobb nettó befizetőként – 1997-ben még mindig Bonn fizette a tagországok befizetéseinek szűk 29%-át – Németország értelemszerűen a közép-kelet-európai integrációs segélyek takarékos változatát részesítette előnyben.

A bővítéssel kapcsolatos intézkedések finanszírozásának legfontosabb eszközeként azonnali hatállyal kiterjesztették valamennyi tagjelöltre a “Phare”-programot. Ez az eredetileg a lengyel és a magyar rendszerváltáshoz fűződő programok13 támogatására kijelölt pénzügyi alap később megnyílt minden közép-kelet-európai átalakuló ország előtt. A kései 1990-es években “Phare”-pénzek felhasználásával vezetők ezreit képezték ki, akik egyfelől piacgazdasági, másfelől pedig adminisztratív vonatkozásban teszik visszafordíthatatlanná a közép-kelet-európai átalakulást. A “Phare” kinyilvánított célkitűzései közt szerepel az állami vállalatok átalakítása, a magángazdaság támogatása, valamint egy polgári, a magántulajdon védelmére épülő törvényhozás megvalósítása. A megfelelő igénylési nyomtatványokon “demokratikus intézmények létrehozásáról”, “a közigazgatás kiépítéséről”, “cégirányítási rendszerek kialakításáról”, “a magánszektor szakembereinek képzéséről” vagy “az EU-normák átvételéről” lehet olvasni. Az Európai Bizottság már 1998-ban és 1999-ben több mint 1200 nyugati szakértőt14 küldött a csatlakozó országokba, hogy ott a polgári jogról és a tőkés rendről gondoskodjanak. Kiküldetésük legfontosabb célja a német “Treuhand”-hoz hasonló privatizációs ügynökségek felépítése, továbbá a külföldi működőtőke-befektetések támogatása volt. 2000 óta (egészen 2006-ig) évente 1,5 milliárd euró kerül a “Phare”-kalapba, hogy az meg tudjon felelni a fönt idézett feladatoknak. Az Európai Unión belüli regionális támogatásokkal összevetve – amelyekre ugyanebben az időben a strukturális és a kohéziós alapokon keresztül szűk 30 milliárd eurót vernek el – ez nem sok ugyan, mégis a “Phare”-források célzott felhasználása hatékony segítséget jelent egy tőkés felhalmozási rezsim felállításához (illetve helyreállításához). Hogy a “Phare”-források nem is elhanyagolható mértékben éppen a legnagyobb nyugat-európai konszernek javát szolgálták – a Volkswagen pl. támogatásban részesült csehországi beruházásának logisztikai támogatására vagy a Fiat ugyanilyen célra Lengyelországban15 –, már nem is meglepő.

Az “Agenda 2000” a Phare-forrásokat még két további, a csatlakozást elősegítő programmal egészítette ki, közkeletű rövidítéseik “Ispa”, illetve “Sapard”. Ezek főként infrastrukturális beruházások (pl. útépítés) finanszírozásával, illetve a mezőgazdasági struktúrák EU-igényeknek megfelelő átalakításával foglalkoznak.

Amivel Amszterdamban még nem sikerült dűlőre jutni, az az ún. intézményi reform volt. Ezalatt a konszenzussal hozott döntések elvének aláásása értendő, amely elvet már a 60-as évek közepe óta követnek. Az EU vezetőinek meggyőződése szerint még az Unió bővítése előtt szükséges, hogy a gyakorlatilag minden egyes tagállamot megillető vétójogot eltöröljék. A brüsszeli elit azonban nem volt megelégedve az Amszterdami Csúcsértekezlet ez irányú eredményeivel. Ahogy azt Jacques Santer, az Európai Bizottság elnöke, 1998. július 2-án Bécsben kifejezte: “Ne csapjuk be magunkat: egy 20, 25 vagy esetleg még ennél is több tagországból álló Uniót nem kormányozhatunk ugyanazokkal az intézményekkel, amelyek egy hat- vagy esetleg még akár tizenkét tagú közösség esetében megfelelőek voltak. Anélkül, hogy a politikailag érzékeny területeken is bevezetnénk a többségi döntéseket, az EU véleményem szerint már nem működhet tovább.”16 Ebben a tekintetben csak 2000 telén, Nizzában változtak az EU játékszabályai, de az ez irányú törekvések meg messze nem tekinthetők lezártaknak.

Az Európai Unió Luxemburgi Csúcsértekezlete 1997. december 14-én aztán áldását adta rá, hogy a Bizottság javaslatai szerint megkezdődjenek a csatlakozási tárgyalások a közép-kelet-európai jelöltekkel. Lengyelországot, Csehországot, Magyarországot, Szlovéniát, Észtországot (és Ciprust) hivatalosan 1998. március 1-jén hívták meg a tárgyalásokra. A Tizenötök mindenesetre már ezt megelőzően, 1997-ben Amszterdamban döntöttek a közös katonai és belpolitika kialakításáról, amibe a háború folytatására alkalmas intervenciós erők létrehozása éppúgy beletartozott, mint a schengeni rendszer kiszélesítése. Még az első közép-kelet-európai tagállamok felvétele előtt fel kell fegyverezni 60 000, állandóan bevetésre kész katonát, hogy a társadalmi és nemzeti jellegű nyugtalanságok esetén, amelyeket a bővítést követően nem lehet kizárni, “békefenntartó intézkedéseket” lehessen hozni. Európának ez a “petersbergi feladatokként” ismertté vált militarizálása a távolabbi jövőben azzal is fenyegethet, hogy az EU és az USA közötti konfliktusok rendezése a csatamezőre terelődik.

Ezzel párhuzamosan a már eddig is restriktív menedék- és migrációs politika további szigorításával óriási nyomás nehezedett a csatlakozni kívánó országokra, hogy tegyenek elszigetelő intézkedéseket korábbi szövetségeseikkel szemben, még mielőtt sor kerülne a csatlakozásra való alkalmasságuk megállapítására. Ennek megfelelően Németország pl. saját munkásaival segítette a kivitelezést, amikor határőrizeti létesítmények épültek Csehország és Szlovákia, Lengyelország és Fehér­oroszország, valamint Magyarország és Ukrajna között. Az egyes közép-kelet-európai országoktól az oly kívánatos nyugati integráció megköveteli a régi közép-kelet-európai szomszédsági kapcsolatok megszakítását. Amszterdamban ez a törekvés már bekerült az uniós jogba, jó okkal még azt megelőzően, hogy párbeszédet kezdtek volna róla a tagjelöltekkel.

 

5 plusz 1 meg 5 plusz 1

 

Pontosan 80 évvel azután, hogy az osztrák–magyar kettős monarchia széthullott az első világháború ágyútüzében, Magyarország, Csehország, Lengyelország, Észtország és Szlovénia (és görög Ciprus) újpolgári államainak külügyminiszterei megjelentek a brüsszeli biztosok előtt, hogy megkezdjék a uniós csatlakozási tárgyalásokat. 1998. november 10-én, majdnem egy évvel a Luxemburgi Csúcsértekezlet után, az öt (plusz egy) jelölt külön-külön szertartások keretében ott ült az EU Tanácsának akkori elnökével, Wolfgang Schüssel osztrák külügyminiszterrel szemben. Martonyi János magyar külügyminiszter nem felejtett el ebből az alkalomból megemlékezni a madjarok állítólag örökös “európai” szerepéről, akik a Kárpátoknál állnak a római kereszténység végváraként, hogy kelet felé biztosítsák annak védelmét.

1999 decemberében a helsinki EU-csúcsértekezlet a csatlakozási tárgyalások felvételéről döntött további öt (plusz egy) jelölt esetében: 2000 januárjától immár Litvánia, Lettország, Szlovákia, Bulgária, Románia (és Málta) is belevethette magát az EU-bővítés legjobb helyeinek megszerzéséért folyó versenyfutásba. Szlovákia esetében ennek egyik lényeges feltétele volt Vladimír Mečiar pártjának kikerülése a hatalomból, ami időközben bekövetkezett. Mečiar hangsúlyozottan önálló gazdaságpolitikája eddig ugyanis megnehezítette, hogy Szlovákia megnyíljon a nyugati konszernek érdekei előtt.

A mostantól már tizenkét tagjelölt közül – és ezt nem árt újra hangsúlyozni, hogy ne tévesszük szem elől az EU-bővítés “oszd meg és uralkodj” természetét – hat ország az 1990-es évek területi feldarabolódási folyamataiból jött létre, egy pedig eleve azzal küszködött, hogy területisége nemzetközileg nem is rögzített (Ciprus). A politikailag és – Amszterdam óta már – katonailag is nagyhatalomként fellépő Európai Unió az egyes közép-kelet-európai országokkal tárgyalva tehát nemcsak hogy tapasztalatlan, gyorsan cserélődő új elitekkel állt szemben. Az olyan országokban, mint Szlovénia, Csehország, Szlovákia, Lettország, Észtország és Litvánia, a felnőtt lakosság az iskoláit végezve egyáltalán semmit nem tanult arról az államiságról, amely most felvételét kérte egy szupraállami (nemzetállamok fölötti) képződménybe. A tárgyalások politikai, társadalmi és területi feltételei értelemszerűen rosszak voltak a csatlakozni kívánó országok számára – ezért aztán tárgyalások nem is folytak. Az EU joganyagának (acquis communautaire) átvételéért folyó versenyfutás szigorúan formalizált felvételi eljárásként zajlott. Az egyes követelések fölötti vitának itt nem volt helye.

Amikor Brüsszel 1999 elején bevezette a közös pénzt – először még mint számlapénzt, 2002-től azonban már mint bankjegyet és érmét is –, ezzel újabb korlátot emelt a tagjelöltekkel szemben. Az euró övezetbe való esetleges belépés érdekében az 1990-es években végrehajtott sokkterápiák után ezeknek az országoknak most a tartós monetarizmusra kellett berendezkedniük. Az olyan országok, mint Lengyelország, Csehország, Magyarország vagy Szlovákia, csak így válhatnak képessé arra, hogy az euró bevezetésének előfeltételeként egy későbbi időpontban majd teljesíteni tudják a maastrichti kritériumokat. A transzformációs válság így szinte észrevétlenül alakult át integrációs válságba.

Az ezzel járó esetleges szerkezeti, gazdasági és társadalmi problémákról az EU-ban egyetlen fórumon sem folytak viták. A 2000. decemberi Nizzai Csúcsértekezlet ehelyett az EU Tanácsában érvényes vétójog elsorvasztásáról folyó vitákra koncentrált. Az egyhangú döntések elve 1966 óta17 képezte az EGK fejlődésének alapját. Bevezetése nem utolsó sorban francia nyomásra történt, miután Franciaország aggályosnak tekintette Németország katonai betagozódását egy később megbukott Európai Védelmi Közösségbe (EVK). Nos, miután 1989-ben közvetett módon kiderült, hogy Németország nem is olyan egyértelmű vesztese a II. világháborúnak, mint ahogy azt 1945 után feltételezték, az egykori háborús ellenféltől való (francia) félelem akadályozta a hatalmi viszonyokban való tisztánlátást. Az erőviszonyok pedig a KGST összeomlásával egyértelműen Németország javára tolódtak el, hiszen ez volt az egyetlen ország Európában, amelynek sikerült megnövelnie a saját területét 1945 után.

Ezzel párhuzamosan az EU nagyurainak dönteniük kellett arról a kérdésről, mi legyen az uniós tanácsdemokráciával az egyes közép-kelet-európai országok esetleges csatlakozását követően. Az 1966 óta széles körben elterjedt vétórendszer a bővítés perspektívájában már túl kockázatosnak tűnt, mert azzal fenyegetett, hogy teret ad a közép-kelet-európai érdekek brüsszeli megnyilvánulásának. Erre azonban az Európai Unió nem volt felkészülve. Már az első új belépések előtt egyértelmű viszonyokat kellett tehát teremteni, amik nem tudják blokkolni a nagy szereplők által meghozott döntéseket. Az Európai Unió új rendjét a tervek szerint a Nizzai Szerződésnek kellett szabályoznia.

Első nekifutásra aztán mégse sikerült egészen a dolog. Először is nem sikerült az egyes országok vétójogát teljes mértékben eltörölni. A kultúra, az adóügyek, a víz- és energiagazdálkodás, valamint a környezetvédelmi kérdések tekintetében változatlanul érvényes maradt az egyhangú döntések elve, miközben a régi EU-szerződés 70 rendelkezéséből 30 tekintetében a jövőben a döntéshez elégséges lesz a minősített többség.18 Aztán naphosszat vitatkoztak a Nizzai Csúcsértekezleten – amely egyébként először szembesült a globalizácó ellenzőinek heves tiltakozásával – a szavazatok jövőbeli súlyozásáról a Tanácson és a Parlamenten belül, hogy az hogy fessen ennyi és ennyi új állam csatlakozása után. Itt aztán elemükben érezték magukat a tanácsos urak. A végeredmény: a posztoknál német többség érvényesül majd, és roppant mennyiségű francia, brit és olasz bürokratára is szükség lesz. De a tagjelöltek sem távoztak üres kézzel: a csatlakozási tárgyalások lezárulta után Lengyelország, Csehország, Magyarország stb. hazai fronton kiszolgált politikusait – egyelőre persze csak fiktív – irodák és titkárnők várják majd Brüsszelben.

A nizzai fejezet végén azonban roppant kínosan hatott az ír lakosság vonakodása, hogy jóváhagyja az EU döntési fórumainak nehezen kialkudott új adminisztratív rendjét. Dublinban 2001 júniusában el kellett ismerni, hogy a nép ez esetben nem úgy szerette volna, ahogy a politikusok döntöttek. Úgyhogy e miatt a kis malőr miatt – akárcsak a Maastricht kontra Dánia esetben – 2002 októberében meg kellett ismételni a demokráciát. Ezúttal sikerrel.

A német és a francia tőke képviselőinek egyébként is enyhén hátborzongató volt az egész vita a Tanácson és a Parlamenten belüli szavazatok jövendőbeli súlyozásáról meg a biztosok kinevezéséről. Ezért robbantotta ki a német külügyminiszter, Joseph Fischer és a francia politikai elit az ún. alkotmányvitát, amely után az Európai Unióban előbb-utóbb úgyis számolni kell egy újraalapítással. Fischer volt az, aki először 2000 végén beszélt az Európai Unió “tudatos újraalapítási aktusának” víziójáról. Ezzel egyidejűleg figyelembe lehetne venni az egyes régi és új tagországok eltérő integrációs sebességét és egyfajta mag-EU köré peremterületeket létesíteni, amelyek működésére más törvények volnának érvényesek. A gazdasági központok ezzel egyfajta úttörő szerepet játszanának, amelyet a perifériák támogatnak. Az efféle, már nyíltan és bevallottan szelektív integrációs ajánlatok további vitája átkerült egy új, nem hivatalos fórum, a “Konvent” illetékességi körébe. Ez 2002. február 28-án, a levitézlett egykori francia elnök, Valéry Giscard d’Estaing vezetése alatt vette fel a munkát.

 

A “közösségi vívmányok”

 

“Közösségi vívmányokon” (acquis communautaire) csaknem 80 000 oldalt kitevő 20 000 jogi akta értendő, amelyeket – 31 fejezetre (miszerint chapter) lebontva – minden tagjelölt ország megkap. Brüsszel 1998 második felében kezdte meg e joganyag áttekintését (miszerint screening), amelyet szőröstül-bőröstül minden jövőbeli tagállamnak át kell vennie.

Technikailag ez a screening a következőképpen zajlik: valamennyi tagjelölt létrehozza saját bürokráciáját, amely bedolgozza magát a 31 fejezet témakomplexumaiba, amelyeket Brüsszel mint a későbbi Unió jogi alapjait 1957 óta felhalmozott.19 Az EU Bizottsága a maga részéről szakértőket nevez ki, akik az egyes fejezetekre vonatkozó összegzéseket előadják az egyes tagjelölteknek. A tárgyalási nyelv az angol, a konzultációk menetét Phare-pénzekből dokumentálják, majd lefordítják a különböző közép-kelet-európai nyelvekre. Rendszeres időközönként táblázatok készülnek, amelyek a 12 tagjelöltnek az egyes fejezetek tekintetében elért eredményeit ábrázolják. A 12 újonc “regattamodellnek” nevezett versenyfutását a félévente újra meghirdetett legjobb startpozícióért már a felvételi tárgyalásokat megelőzően megnyitotta az Európai Bizottság. Az “Agenda 2000”-ben ez áll: “A csatlakozni szándékozó országokban megfigyelhető legfontosabb trendek alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Magyarország, Lengyelország és a Cseh Köztársaság – amennyiben fokozzák jelenlegi erőfeszítéseiket – középtávon képesek lehetnek az acquis zömének átvételére és az acquis érvényre juttatásához szükséges közigazgatási szerkezet kiépítésére. Ezzel szemben Szlovákia, Észtország, Lettország, Litvánia és Szlovénia csak abban az esetben lehetnek erre képesek, ha erőfeszítéseiket nagymértékben és tartósan fokozzák.”20

Azóta a rendszeresen publikált regattajegyzőkönyvekben, ahogyan a valóságos vitorlásversenyeken is, sűrűn változtak a győztesek. Az EU perifériájának meghatározó helyéért a már említett három favorit mellett Szlovénia és Szlovákia is elkönyvelhetett egy-egy jó részeredményt, míg Lengyelország – és időnként Csehország is – vissza-visszaesett. Az uniós tagságnak ez a sportversennyé torzult felfogása azt mutatja, hogy milyen mechanisztikus módon tekintenek a brüsszeli bürokraták és a közép-kelet-európai új elitek az integráció folyamatára. Párhavonta mérleget vonnak. Az az ország, ahol az acquis communautaire előírásainak átvétele nem működik elég gyorsan és zökkenőmentesen, visszaesik a legjobb helyekért (vélelmezések szerint Németország napos oldalán…) folyó versenyben. Bulgáriával és Romániával 2001 végéig a 31 fejezetnek még a felét sem sikerült lezárni, uniós felvételük ezzel elsőként került le a napirendről.

Az uniós joganyag átvételéről folytatott megbeszélések bilaterális jellege következtében óriási nyomás nehezedik a csatlakozni kívánó államokra, amelyek küldöttei mindig egyedül néznek farkasszemet az egész brüsszeli apparátussal. Aki az előírásokat nem teljesíti vagy nem teljesítheti olyan engedelmesen, mint az adott fejezet esetében leggyorsabb jelölt, az visszaesik a screening-eljárásban. Az egyes közép-kelet-európai államok közt folyó konkurenciaharc biztosítja Brüsszel számára, hogy ne legyenek elvi viták az olyan nehéz fejezetek tárgyalásakor, mint a “mezőgazdaság”, a “szabad tőkeáramlás”, a “szabad költözködés joga” (a személyek szabad mozgása) vagy a “versenypolitika”. Mindig akad olyan csatlakozni kívánó kormányzat, amely hajlandó elárulni a tagjelöltek egy lehetséges közös, esetleg kritikus állásfoglalását és rögtön “igen”-t mondani a joganyag átvételére.

A tíz közép-kelet-európai jelentkező (továbbá Ciprus és Málta) felvételének kiemelt feltételei az 1993-ban Koppenhágában megfogalmazott kritériumok: “intézményi stabilitás”, “működőképes piacgazdaság” és a kötelezettség, hogy “sajátjukká kell tenniük az Unió (…) politikai céljait”. A már az 1957-es Római Szerződésben is megemlített “négy szabadság”, vagyis az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a személyek szabad mozgása nem véletlenül áll az acquis communautaire 31 fejezetének élén. Az akadálytalan tőkefelhalmozás elvén alapuló integrációk e jelképei az Európai Unió tartóoszlopainak számítanak. Hogy megvalósuljon az összhang a brüsszeli “vívmányokkal”, a tagjelölteket arra kötelezik, hogy saját országaikban előmozdítsák a lehetőleg minden iparágra és a szolgáltatási szektor egészére kiterjedő privatizációt, hogy a közigazgatást átalakítsák a szabad vállalkozói osztály igényeire szabott szolgáltatássá, hogy a jogot és a belügyet – az ő esetükben a külföldi befektetők érdekei által meghatározott – polgári uralom tartópilléreivé tegyék, hogy a társadalombiztosítást és a nyugdíjrendszert megnyissák a tőkepiac előtt, valamint hogy takarékoskodjanak minden állami társadalompolitikai alrendszeren, az egészségügytől kezdve a lakásügyön keresztül egészen az oktatásügyig, illetve kínálják fel ezeket a piac számára.

Végezetül még utalni kell rá, hogy az egész felvételi folyamat során semmiféle tárgyalásra nem került sor az EU Bizottságával az egyik és az egyes tagjelölt országokkal a másik oldalon, holott az acquis communautaire-ről folyó megbeszéléseket mind a média, mind a politikusok ilyenként ábrázolták. A közép-kelet-európai országok feladata csakis és kizárólag az volt, hogy átvegyék a jogi előírások és a kapitalista normák teljes gyűjteményét, az EU szakértőinek pedig nem volt más dolguk, mint hogy ellenőrizzék ezeknek az intézkedéseknek a megvalósulását. Tárgyalásról egyáltalán nem volt szó. Egyedül bizonyos átmeneti idők képezték vita tárgyát, amíg megvalósulhat az egyik vagy másik “szabadság”, illetve az egyik vagy másik fejezet átvétele. És még itt is megfigyelhető volt, hogy az Európai Unió – például a személyek vagy a szolgáltatások szabad mozgása tekintetében – gyakran hosszabb átmeneti időket alkudott ki magának, mint a tagjelöltek.

Hogy egyáltalán nem folytak tárgyalások, azt többek között egy francia parlamenti jelentés is mutatja, amely 1998-ban készült az assemblée nationale tagjainak megnyugtatására. Abban ez áll: “Nem hagyományos tárgyalásokról van szó (ti. a bővítési megbeszélések esetében; HH), amelynek során eltérő érdekek közt egy kompromisszum kerül kialakításra, hanem csatlakozási tárgyalásokról, ahol az egyik fél (értsd: a tagjelöltek; HH) a másik fél (vagyis az EU; HH) segítségével és annak ellenőrzése alatt megvalósít egy adott célkitűzést.”21 Ugyanígy látta a helyzetet az Európai Parlament alelnöke, Klaus Hänsch, amikor a “tárgyalási” folyamatról írt: “Nem a munkavállalók szabad mozgásának elvéről folyik a tárgyalás, hanem azokról a határidőkről, amelyek elteltével ennek az elvnek érvényesülnie kell. Nem arról az elvről folyik a tárgyalás, hogy a belföldiek és a külföldiek egyenjogúak a földtulajdonszerzés tekintetében, hanem az elv megvalósításának módjáról és határidőiről.”22

Az EU-joganyag évekig elhúzódó átvételi procedúrájának az is lényeges funkciója volt, hogy a 12 tagjelöltet folyamatosan a versenyelv hatása alatt tartsa. A tagjelöltek egyrészt egymás ellen küzdöttek, ami az acquis communautaire egyes fejezeteiről folytatott megbeszéléseket illeti, másrészt viszont valamennyien egyfajta közös sorban állásra kényszerültek, ahol folyton bizonyítékokkal kellett szolgálniuk integrációs elkötelezettségüket illetőleg. Ezek a bizonyítékok pedig igen gyakran felértek a brüsszeli “közösségi vívmányok” előtti megalázkodással. Arra kezdettől fogva egyetlen kormány sem kapott garanciát, hogy mindezért cserébe majd számot tarthat a perifériás integrációra. Ezzel szemben Brüsszel gyakran beleavatkozott a tagjelöltek belügyeibe, és állandóan intelmeket engedett meg magának, ha pl. valamelyik közép-kelet-európai ország választások előtt állt. A lengyel Parasztpárt, a szlovák HZDS-LS, Csehország és Morvaország Kommunista Pártja, a magyar és a román jobboldal… az EU nagyurai mindentől óva intettek, ami a befektetésbarát tőke által megszokott liberális-szociáldemokrata-konzervatív pártspektrumon kívül esik. Rendszerint a választópolgárokat fenyegették meg: ne sodorják veszélybe az integrációt azzal, hogy fontos pozíciókba juttatnak Brüsszel által nem ellenőrzött pártokat és pártvezetőket. Az acquis egyes fejezeteit felhasználva Brüsszelből könnyedén lehetett – ebben az értelemben – külpolitikát folytatni.

 

Koppenhága, 2002

 

2002 telén Dániában az Európai Unió Tanácsa és Bizottsága döntést hozott arról, hogy nyolc közép-kelet-európai államot (valamint Máltát és Ciprust) meghív az integrációs projektbe. Az utókor úgy tekinthet majd 2002. december 12-ére és 13-ára, mint a megnövekedett Európa születésnapjára. Románia és Bulgária a 2007-es évvel vigasztalódhatott. Ciprus rendezetlen területiségét tudomásul vették, a probléma megoldását pedig elnapolták.

“A mai nap példátlan történelmi esemény tanúja, amennyiben a folyamat az Észtországgal, Lettországgal, Litvániával, Máltával, Lengyelországgal, Szlovákiával, a Cseh Köztársasággal, Magyarországgal és Ciprussal folytatott csatlakozási tárgyalások lezárásával a befejezéséhez ért. Az Unió örül, hogy ezeket az államokat 2004. május 1-jével felveheti tagjainak sorába.”23

Az Európai Tanács így vezette be “végső következtetéseit” Koppenhágában, hogy aztán a továbbiakban kitérjen saját dicséretére, majd “Európa népeinek közös elszántságát” ünnepelje. E népek most elérték, hogy “találkozzanak egy Unióban, amely kontinensünkön a béke, a demokrácia, a stabilitás és a jólét hajtóerejévé lett”. Roppant kínosak az olyan ünnepi beszédek, amelyekben a békéről, a demokráciáról, a stabilitásról és a jólétről szóló közhelyekkel helyettesítik a négy szabadságot, amelyek kedvéért megvalósult a brüsszeli befolyási övezet kiszélesítése. Európa az itt előcitált négy tiszteletre méltó cél közül egyikhez sem került közelebb az elmúlt évtizedben. És nem is szól semmi amellett, hogy a nyolc közép-kelet-európai ország felvétele a közös piacba a kontinenst biztonságosabbá, békésebbé, demokratikusabbá vagy szociálisan igazságosabbá tenné. Ellenkezőleg: az Európai Unió elszívó hatása destabilizáló következményekkel járt a peremvidékeken, egyrészt területi, másrészt társadalmi feszültségeket előidézve.

Visszatért Európába a háború mint a politika egyik lehetséges eszköze. Ma az Európai Unió és az Egyesült Államok katonái állomásoznak Bosznia-Hercegovinában, Koszovóban, Macedóniában. A NATO keleti kibővítése helyzetbe hozza az amerikai, a német és a brit hadsereget. A megnövekedett Európa peremvidékein fennmaradnak a területi bizonytalanságok: Ciprus, Moldávia, ill. a Dnyeszteren túli terület, valamint az egykori Jugoszlávia hat tagköztársaságából három mind határproblémákkal küzd. És bár Európának e 80-as évekhez képest veszélyes helyzetéről állandóan tudósít a média, az Európai Tanács és a Bizottság ennek az ellenkezőjét állítja. A Tanács elnöke, Anders Fogh Rasmussen 2002 decemberében az Európai Parlament előtt arra az állításra ragadtatta magát, hogy “a Koppenhágában hozott határozatokkal lezárulhat az európai történelem egyik legsötétebb és legvéresebb fejezete. Lezárunk egy évszázadot, amelyben háborús pusztítások és konfliktusok kísértettek. Búcsút veszünk a Jaltai Konferencia és a hidegháború Európájától”.24 A történelmi tapasztalatot ilyen propagandisztikus erőszakkal saját ellentétébe fordítják. Aki ezt a beszédet az elmúlt évtizedek európai valóságáról mit sem tudva elolvasná, arra a következtetésre jutna, hogy az 1945. februári Jaltai Konferenciával “háborús pusztítás” zúdult Európára, amelynek csak a KGST és a Varsói Szerződés összeomlása, különösen pedig a 2002-es koppenhágai EU-csúcsértekezlet után sikerült végre véget vetni. A “béke, demokrácia, stabilitás és jólét” csak abban a világban tér vissza kontinensünkre, ahol az EU-országok katonái a Balkánon, Afganisztánban meg hamarosan egy sor más országban és régióban állomásoznak szerte a világon. Azok az ünnepélyes mondatok, amelyek az EU bővítését béke- és jóléti akció színében tüntetik fel, merev képletek, amelyek leginkább hittételekhez hasonlítanak, és amelyek nem képezhetik sem az ellenfelekkel folytatott párbeszéd, sem a látható és érezhető valósággal való összevetés tárgyát.

A jaltai rendszer bukásának ünneplésével nem a második világháború legyőzését üdvözlik haladásként, hanem – fesztelenül és elég nyíltan – éppen e legyőzetés végét. Ezzel közvetve kapcsolódnak a bővítés problémaköréhez – ahogyan az a Wehrmacht által folytatott háború alatt és e háború révén megvalósult. Most azonban Németország egykori háborús ellenfelei, Anglia és Franciaország is a keleti bővítés támogatói. Az egykori német szövetségesek, Magyarország, Szlovákia és Románia, ugyanúgy tetszéssel adóznak a közelmúltbeli terjeszkedésnek, mint azok az országok és kormányok, amelyeket az 1940-es évek elején megszállt a Wehrmacht: Csehország, Lengyelország és Szlovénia.

Persze az EU apparátusának soraiból mindenki kikérné magának az iménti érvet, ám a háborús vereség legyőzésének öröme árulkodik a szellemről, amelyben az új Európa – rövidesen egy 60 000 fős gyorshaderővel felfegyverezve – megszületett. “Hazatérnek az elrabolt gyermekek”, állt 2002. december 16-án a félhivatalos osztrák Wiener Zeitung szalagcímében. Véleményük szerint tehát – és ezzel a lap sem a médiában, sem a politikában nem áll egyedül – az új tagjelöltek lakossága és régiói a Jaltai Konferenciát és a háború 1945-ös befejeződését követően Moszkva által eltéríttettek, de a koppenhágai EU-csúcs sorsukat most visszahelyezte jog szerinti szüleik kezébe. Az interpretáció ilyen mértékű őszintesége arról tanúskodik, hogy Európa imperialistái nyugtalanító magabiztossággal mérlegelik érveiket.

2002. december 13. és péntek volt, amikor a hideg dán fővárosban az EU keleti bővítését kimunkáló 65 politikus – államfők, miniszterelnökök és külügyminiszterek – a “családi fényképen” (ahogy a sajtó nevezi) belemosolygott a kamerákba. A következő hónapok során Ciprus kivételével valamennyi jelölt országban csatlakozási népszavazásokra került sor, amelyek mindenütt az EU-tagság igenlésével zárultak. Litvánia kivételével, ahol a választásra jogosultaknak mintegy 64%-a járult az urnák elé, sehol sem tapasztalhattunk csatlakozási eufóriát. 2003. április 12-én a magyar választópolgároknak még a fele sem élt demokratikus jogaival; a rendszerváltás e végső, sorsdöntő napján 64%-uk otthon maradt. Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban és Szlovéniában egyaránt 60% alatt maradt a választási részvétel. A felfokozott hangulat, hogy új (társadalmi és politikai) korszak kezdődik, teljességgel hiányzott. A közép-kelet-európai emberek többsége – a média és a politikusok megfelelő instrukcióit követve – elfogadta a látszólag elkerülhetetlent.

Az egyes országok politikai elitjeinek mozgástere 2004. május 1-jével végérvényesen leszűkül, a brüsszeli törvények ugyanis a nemzeti törvényhozás fölött állnak. Egyes közép-kelet-európai államok fokozott közeledése a katonai téren egyre határozottabban egyeduralomra törő Egyesült Államokhoz – ahogyan az az USA Irak elleni támadása következtében máris megfigyelhető – a felszínen növekvő külpolitikai lehetőségeket sugallhat. És valóban, a német vezetésű Európai Unió, illetve az USA-vezette NATO között fennálló strukturális ellentétek némi politikai lélegzetvételhez juttathatják Kelet-Európát. Azonban sem az EU-tagsággal járó gazdasági kényszerek, sem a költséges felfegyverkezés követelménye nemigen alkalmasak rá, hogy a közeljövőben megnöveljék az Európai Unió keleti tagországainak politikai mozgásterét.

 

(Fordította: Bellon Erika)

 

 

Jegyzetek

 

* A tanulmány a szerző Osterweiterung. Vom Drang nach Osten zur Peripheren EU-Integration című könyve (Wien, 2003) egyik fejezetének szerkesztett változata.

1 Vö. Verträge zur Gründung der Europäischen Gemeinschaften. Brüsszel–Luxemburg, 1987, 527. o.

2 Uo. 125. o.

3 Uo. az EGK-szerződés 3. paragrafusa, 125. o.

4 Uo.

5 Uo.

6 1985. február 1-jén Grönland kilépett az Európai Közösségből. Ez volt idáig az egyetlen ilyen eset.

7 Vö. Verträge zur Gründung der Europäischen Gemeinschaften. Brüsszel–Luxemburg, 1987 (Egységes Európai Okmány). 544. o.

8 Vö. Bundesgesetzblatt 1994, II. rész, 3205. o. Németország, (in: http://www.jura.uni-sb.de/BGBI/)

9 Vö. uo., 3406. o. Németország, (in: http://www.jura.uni-sb.de/BGBI/)

10 Peter Gowan: “Die EU und die ungewisse Zukunft des Ostens”, in: Ost-West-Gegeniformationen, 2001/1. Graz 2001, 4. o.

11 Az idézet forrása Európai Bizottság (szerk.): “Agenda 2000: Egy erősebb és kibővített Európai Unió”, in: Bulletin der Europäischen Union, 5/97. melléklet. Luxemburg 1997, 43. o.

12 Időközben az EU tagországainak száma Ausztria, Svédország és Finnország 1995-ös csatlakozásával 15-re nőtt. Norvégiában az állampolgárok többsége népszavazás keretében elutasította a csatlakozást.

13 A “Phare” rövidítés jelentése: “Pologne, Hongrie: Assistance à la Re­st­ructu­ration Economique”.

14 Vö. Kurier, 1998. május 15.

15 Vö. Dorothee Bohle: “EU-Integration und Osterweiterung”: Egy új európai rendetlenség körvonalai, in: Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie, szerkesztette Hans-Jürgen Bieling és Jochen Steinthilber. Münster 2000, 310. o.

16 Jacques Santer Bécsben, az osztrák gyáriparosok egyesülete előtt elhangzott beszéde, 1998. július 2. (“Die Europäische Union auf das nächste Jahrhundert vorbereiten: Herausforderung für die österreichische Präsidentschaft”)

17 Az 1957-es Római Szerződés még csak minősített többségi döntést említ, a gyors döntéshozatalt elősegítendő.

18 A minősített többséghez elérendő küszöb a Tanács esetében – legföljebb 27 tagországot figyelembe véve – a szavazatok 73,4%-a.

19 Az egyes fejezetek címei (az élen a lényeggel): Az áruk szabad mozgása (1), A szabad költözködés joga (2), A szolgáltatások szabad mozgása (3), A tőke szabad mozgása (4), A társasági jog (5), A versenypolitika (6), A mezőgazdaság (7), A halászat (8), A közlekedési politika (9), Az adók (10), A gazdasági és monetáris unió (11), A statisztika (12), A szociális és a foglalkoztatási politika (13), Az energiapolitika (14), Iparpolitika (15), A kis- és közepes vállalkozások (16), A tudomány és a kutatás (17), Az általános és a szakképzés (18), Telekommunikáció és információtechnológia (19), A kultúra és az audiovizuális média (20), Regionális politika (21), Környezetvédelem (22), Fogyasztó- és egészségvédelem (23), Jog és belügy (24), Vámunió (25), Külkapcsolatok (26), Közös kül- és biztonságpolitika (27), Pénzügyi ellenőrzés (28), Államháztartás (29), Intézményi kérdések (30), Egyéb (31)

20 Az EU Bizottsága, idézi Markus Warasin: Die Osterweiterung der Europäi­schen Union. Chancen, Risiken, Interessen. Bozen 2000, 103. o.

21 Assemblée nationale 1998, idézi Dorothee Bohle: “EU-Integration und Osterweiterung”: Egy új európai rendetlenség körvonalai, in: Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie, szerkesztette Hans-Jürgen Bieling és Jochen Steinthilber. Münster 2000, 310. o.

22 Klaus Hänsch: “Der Weg zur Osterweiterung der EU”, in: Europa braucht den Osten, szerkesztette Peter Kreyenberg. Stuttgart 1998. 28. o.

23 Európai Tanács: A vezetés végső következtetései. Koppenhága, 2002. december 12–13.

24 Rasmussen az Európai Parlamenthez címzett üzenetében, a Koppenhágai Csúcsértekezletet követően. Az idézet forrása: Enlargement Weekly, 2002. december 20. (vö. http://europa.eu.int/comm/enlargement/index_en.html)

 

Az átalakuló Kelet-Európa

Az ún. reálszocializmus elemzése, annak hangsúlyozásával, hogy az eleve csak kudarcra ítéltethetett, hiszen nem tudta magát kivonni a világkapitalizmus hatásai alól. Az elemzést az egyes szocialista (és tőkés) országok gazdasági mutatóinak igen részletes táblázatok általi bemutatása egészíti ki.

sarló és kalapácsA gazdasági reformtól a kapitalizmus restaurációjáig – Kelet-Európa átalakulásának gazdasági háttere

Noha ma a legnagyobb figyelem Kelet-Európa politikai válto­zásaira irányul, mégis a gazdaság volt az, ami a legnagyobb változásokon ment át. Hónapok vagy hetek alatt feladták a gaz­dasági folyamatok feletti – általában parancsgazdaságnak ne­vezett – politikai ellenőrzést, és egy nagyon nyers típusú piac­gazdasággal váltották fel a korábbi rendszert.

A politikai irányításról a gazdaságira való áttérésnek, amely ma az összes kelet-európai KGST-országban végbemegy, bel­ső és világgazdasági okai is voltak.

a) A kelet-európai KGST-országokon belüli okok

Az 1950-60-as évek időszaka az extenzív növekedés korszaka volt. A szocializmus a gazdasági protekcionizmus eszköze­ként funkcionált, amely lehetővé tette a kelet-európai orszá­goknak (melyek közül a legtöbb agrárjellegű periféria volt, ke­vés fejlett iparral, néhányat közülük pedig komolyan érintettek a háborús károk is), hogy kiépítsék nemzeti iparukat. A nem­kapitalista fejlődés általános stratégiájának megfelelően a leg­nagyobb gondot a nehézipar fejlesztésére fordították. Az 1960-as évek végére ez a típusú fellendülés és felzárkózó iparosítás elérte lehetőségeinek határait. A szovjet/kelet-európai típusú gazdasághoz hozzátartozott az innováció hiánya. Ez a pa­rancsgazdasági típusú struktúra következménye volt, amely csak a tervcélok által kitűzött extenzív növekedést tette le­hetővé, de nem bátorította a kompetitív jellegű technológiai haladást. Az állami tulajdonban lévő – a vezetésben való ön­kormányzati részvételre a dolgozóknak jogot nem adó – válla­latokkal való személyes azonosulás hiánya, párosulva az ösz­tönzők hiányával, a munkahelyhez való élethossziglani jogosult­sággal, alacsonyabb minőséghez, a hatékonyság hiányához és pazarláshoz vezetett. Láthatóvá vált, hogy mindaz, amire egy modern versenyképes ipar kifejlődéséhez szükség lenne, nem teremthető meg többé a szocialista gazdaságok keretén belül. A növekedés folytatódása érdekében szükségessé váltak a vál­tozások. Nevezetesen: 1. Az intenzív típusú növekedésnek fel­tételévé vált a technológiai innováció, és különösen a legmo­dernebb, új technológiák felhasználása; 2. A nehézipari jellegű növekedésről át kellett térni azoknak a bonyolultabb eljárásokat igénylő iparágaknak a fejlesztésére, amelyek a beruházási ja­vakra valamint a több és jobb fogyasztási cikkre irányuló ke­resletet elégítik ki.

Az ipari növekedés céljait és annak standardjait, hogy mi tekinthető versenyképesnek, természetesen a Nyugat szabta meg. Azonban ezeket a standardokat olyan szocia­lista kormányzatok vették át, amelyek makacsul állították: a szocializmusban ezeket a célokat olyan módon fogják el­érni, amely nem csak a gazdag rétegek és a középosztá­lyok, hanem az egész dolgozó népesség életszínvonalának emelését szolgálja.

Abból a célból, hogy az 1971-ben elkezdődött gazdasági modernizációt és az életszínvonal emelését folytathassák, min­den kelet-európai ország megpróbált nyugati hitelekhez jutni, hogy technológiákat valamint gépeket és bizonyos fogyasztói javakat importálhassanak. Mivel a COCOM-előírások tiltották a stratégiai fontosságú technológiák Keletre való exportálását, pénzre volt szükségük ahhoz is, hogy ezeket a technológiákat maguk fejlesszék ki. A nyugati cégekkel való együttműködést kezdték úgy tekinteni, mint a nyugati technológiák Keletre való juttatásának egyik eszközét. Számos Harmadik Világbeli or­szághoz hasonlóan a kelet-európai kormányzatok is magas mi­nőségű áruik nyugati exportjának növelésével kívánták vissza­fizetni a hiteleket. Ez azonban lehetetlennek bizonyult, és he­lyette kénytelenek voltak ismét külföldi kölcsönöket felvenni.

1971-től kezdve az összes kelet-európai ország külföldi adósságai folyamatosan növekedtek. (Lásd az 1. táblázatot a függelékben.)

Ugyanebben az időszakban ezek az országok bővíteni kezdték a Nyugathoz, különösen Nyugat-Európához fűződő ke­reskedelmi kapcsolataikat. Hogy a krónikus külkereskedelmi deficitet (amely a 60-as, 70-es éveket jellemezte) valamint az iparosodott Nyugatra irányuló exportjuk kedvezőtlen áruössze­tételét kompenzálják, Kelet-Európa országai a Dél fejlődő or­szágaival folytatott kereskedelemből igyekeztek többletre szert tenni. (Lásd erről a Függelékben a 2., 3. és 4. táblázatot a kelet-nyugati kereskedelem alakulásáról.)

A Nyugat felé való gazdasági nyitás összekapcsolódott számos belső gazdasági reformmal. A késői 1960-as és az 1970-es évek korszakát ezért joggal nevezhetjük a „reformszo­cializmus” korszakának.

Reformokat minden kelet-európai országban bevezettek. Az ipari kapacitásnak és az illető ország gazdaságpolitikájának megfelelően azonban a reformok arányai és üteme az egyes országokban különböztek. Általánosságban a reformok a követ­kezőket ölelték fel:

  • a Nyugattal való gazdasági együttműködés megnöveke­dett lehetőségeinek (a kelet-nyugati kereskedelem növekedése, közös vállalkozások, nyugati hitelek) kiaknázása;
  • nagyobb hatékonyság elérése a szocialista tervezésben, az ösztönzők növelése révén;
  • kísérletek saját új technológiák kifejlesztésére (tekintettel a nyugati bojkottra);
  • kísérlet a növekedés erőforrásainak az új, exportorientált szektorokba való átirányítására;
  • az idegenforgalom fejlesztése, az országnak a nyugati turizmus előtti megnyitása;
  • a fogyasztási javak kínálatának bővítése a fogyasztói ja­vak termelésének preferálása valamint (hitelekből finanszírozott) import révén;
  • a kisméretű magánvállalkozás és/vagy a munkahelyen kívüli másodállás révén szerezhető jövedelem lehetőségeinek bővítése.

Mindezeket a reformokat felülről, a kommunista párt vezető szerepe által meghatározott politikai kereteken belül vezették be. Ezek a reformok gazdasági kényszerűségekre adott vála­szok voltak. De ahhoz, hogy megvalósítsák őket egy olyan rend­szerben, amely a gazdasági folyamatokat politikai irányítás alá helyezte, szükséges volt, hogy politikai döntés eredményeként szülessenek meg. A reformerek feltételezték, hogy a (gazdasá­gi) reformfolyamat feletti politikai ellenőrzés a párt- és állami bürokrácia kezében marad. A politikában való részvétel helyett az embereknek felkínálták a (hitelekből finanszírozott) fogyasz­tás lehetőségét. Úgy tűnt, a „kommunizmus” fogyasztásra ori­entált arcot ölt, hogy kárpótolja alattvalóit a politikai életben való részvétel lehetőségének hiányáért. A nép többsége tudta érté­kelni a „gulyáskommunizmust”. A reform a politikai pluralizmust általában nem foglalta magába.

A reformkommunizmus, vagy „kommunista reform” legjobb és legmesszebbre eljutó példája Magyarország volt, Kádár Já­nos uralma alatt. Az iparosodott Nyugatra irányuló export a hét­szeresére, az import a hatszorosára növekedett 1970 és 1987 között. A turizmust fejlesztették, hogy az országba vonzzák a keményvalutát. A vízum- és utazási szabályokon könnyítettek, lehetővé tették és bátorították a nyugati tőkeberuházásokat az országban, 1972 óta vegyes vállalatok formájában. Nyugati hi­telekkel finanszírozták a hazai alapokon folyó technológiai ku­tatást és fejlesztést, de az életszínvonal növelése érdekében a nyugati fogyasztási javak importját is. Tolerálták és bátorították a kisvállalkozásokat, az állami vállalati lehetőségek magán­termelésre való kihasználását, ami növelte a vásárlóerőt és ezzel új ösztönzést jelentett a munkásoknak.

Ha megnézzük az itt következő vázlatos sémát a kommu­nista reformokról, akkor nyilvánvaló, hogy Magyarország jutott a reformok terén a legmesszebb, teljesítve a reform összes le­hetséges követelményét. A történelem iróniájaként ez az előőrs szerep nem párosult Magyarországnak a KGST-n belüli vezető szerepével. Nem kapcsolódott össze egy erős, piacra orientált, a kormányzatra nyomást gyakorló legális ellenzék létezésével sem. Magyarország reformfolyamatait a párt maga kezdemé­nyezte. Az államszocialista rendszerekre tipikusan jellemző mó­don nem a gazdaság dinamikája, hanem politikai akarat tette lehetővé megvalósulását. A kommunista uralkodó elitek felis­merték, hogy ahhoz, hogy hatalmon maradjanak, sikeres gaz­dasági reformot kell végrehajtaniuk. Úgy tűnik, senki sem sej­tette, hogy ez a reform lesz utolsó politikai tettük.

A többi kelet-európai ország hasonló reformokat hajtott végre, de ezek egyike sem ölelte át az eszközök olyan széles skáláját, mint a magyar reform.

5. táblázat: A kelet-európai reformok minősége és mennyisége (1988 előtt)

 

Magyaro.

Csehszl.

Lengyelo.

NDK

Bulgária

Románia

Nyugati export

(+)

+

+ –

+

(+)

+

Nyugati import

+

+

+

+

(+)

+ –

Vegyesvállalatok*

+

(-)

+ –

(-)

K + F (új technológiák)

(+)

(+)

(-)

+

(-)

Turizmus

+

(+)

(-)

(+)

(-)

Másodlagos jövedelmek

+

(+)

(-)

(-)

Vásárlóerő

+

+

(+)

+

(-)

*: A vegyes vállalat ok létrehozását Románia 1971-ben, Magyarország 1972-ben, Lengyelország 1979-ben, Bulgária 1980-ban, Csehszlovákia pedig 1985-ben lette lehetővé
(+) : előfordul
+  : fontos szerepet játszik
–  : nem fordul elő
(-) : kisebb szerepet játszik
+ – : a + és – kombinációja jelzi megfelelően a változások jellegét

Az NDK, Lengyelország és Románia, jóllehet erőfeszítéseiket különböző területekre koncentrálták, szintén messzemenő re­formokat hajtottak végre. A kelet-nyugati együttműködés leg­messzebb menő, de legkevésbé észrevett formáját az NDK va­lósította meg. Az NDK reformja ugyanis nem a külföldi beruhá­zásokon és nem is a turizmuson alapult. Az 1972-es kétoldalú német államszerződés eredményeként – az NSZK első ízben elismerte a NDK-t, mint korlátozott szuverenitású államot – az NDK speciálisan kedvező feltételekhez jutott az NSZK-val való kereskedelemben, ami a kelet-német állami vállalatoknak kivé­telesen kedvező lehetőségeket kínált az NSZK-ba és rajta ke­resztül az Európai Közösség országaiba irányuló exportot ille­tően. Ezután Kelet-Németország növelte a nyugati ipari orszá­gokkal folytatott kereskedelmét, és hallgatólagosan úgy tekintették, mint az Európai Közösség 13. tagját. Az exportbe­vételek révén finanszírozni tudta a gazdasági modernizálást éppúgy, mint a hazai kutatást és fejlesztést, és ezáltal könnyebben vissza tudta fizetni a magas külföldi hiteleket.

Lengyelország és Románia külföldi kölcsönökre alapozta a maga reformkísérleteit. Románia, lévén az 1960-as években még döntően agrárország, az így nyert pénzt erőltetett iparosí­tásra használta fel. A külföldi társaságokat is bátorította romá­niai vegyesvállalatokban való részvételre, de nem sok sikerrel. Románia annak ellenére tett így, hogy a Szovjetunió inkább azt kívánta, hogy az ország a KGST-n belüli munkamegosztásban mezőgazdasági jellegű szerepet töltsön be. Ceauşescu ellenállt ennek a szovjetek által rákényszeríteni próbált szerepnek. Abból a célból, hogy kiépítse a román ipart, hiteleket vett fel a nem­zetközi pénzpiacokon. Az 1980-as években azáltal, hogy a hi­telek visszafizetését a lehető legkomolyabban vette (teljesen le­állítva a nyugati importot, miközben az ország termelésének je­lentős részét exportálta), és ezzel jó viszonyba került a nyugati bankokkal, Ceauşescu feláldozta alattvalói jobb életfeltételeit egy gyors (és brutális) gazdasági fejlődés oltárán. A történelem iróniája, hogy a forradalom éppen néhány hónappal azután tört ki, hogy Románia visszafizette összes külföldi adósságát és így (elméletileg) megvolt a lehetőség arra, hogy az országban ja­vítani kezdjék az életfeltételeket.

Amikor Lengyelország megpróbálkozott a külföldi adóssá­gok hasonló, takarékossági alapon való menedzselésével – a fogyasztás exportcéloknak való alárendelése révén – ez nem sikerült. Az erős kormányellenes szakszervezetek magasabb béreket és több árut követeltek. A Szolidaritás ellenállásának elnyomása céljából 1981 decemberében katonai kormányzást vezettek be. Az adósságok ennek ellenére tovább halmozódtak, és az IMF nyomására Lengyelországnak le kellett értékelnie a zlotyt, s szabad piaci árakat kellett alkalmaznia – már a kom­munista uralom alatt.

Ezzel szemben Bulgária gazdaságilag annyira elmaradott volt, és politikailag annyira a Szovjetuniótól függött, hogy köz­vetlen gazdasági értelemben nem volt szüksége további mo­dernizálásra. Romániával ellentétben, amely nem fogadta el a pusztán mezőgazdasági cikkeket termelő állam szerepét a KGST-n belül, Bulgária továbbra is a mezőgazdaságra és az élelmiszeriparra alapozta gazdaságát. A falusi népesség élet­módja ezért igen tradicionális jellegű maradt.

Érdemes megjegyeznünk, hogy az agrárjellegű Bulgária ki­vételével Csehszlovákiának voltak a legkisebb külföldi adóssá­gai. A többi országokénál nagyobb gazdasági stabilitása annak a ténynek köszönhető, hogy már a kommunista korszak előtt az iparosodott országok sorába tartozott, míg az összes többi kelet-európai országnak a kommunizmus előtt hosszú perifériá­lis vagy akár gyarmati jellegű múltja volt.

b) A kelet-európai változások világgazdasági okai

A szocialista országok sohasem voltak képesek kiszakadni a kapitalista világrendszerből. Még amikor a nemzetgazda­sági szinten képesek voltak megteremteni a termelés és az el­osztás feletti politikai ellenőrzést, akkor is a kapitalista világ­rendszer centrumában elhelyezkedő országokban végbe­menő gazdasági fejlődéstől függtek. A tőkefelhalmozás volt az uralkodó mérce, még akkor is, amikor ezt politikai beavat­kozással ellensúlyozták. A kapitalista Nyugaton végbemenő gazdasági fellendülés, prosperitás és válság mindig hatás­sal volt a szocialista gazdaságokra.

A háború utáni fellendülés időszakában az Egyesült Álla­moknak érdekében állt kereskedelmi partnere, Nyugat-Európa nemzetközi munkamegosztáson belüli szerepének átalakítása, valamint a szovjetek által uralt Kelet-Európa gazdasági és po­litikai izolálása. A Nyugatnak gazdasági szempontból nem volt érdeke a Kelettel való együttműködés. A világgazdaságnak a 60-as évekre bekövetkező összezsugorodásával viszont a Kelet politikai-stratégiai okok miatti dezintegrálódása (amely inkább az Egyesült Államoknak, mint európai partnereinek állott érde­kében) megnyitotta az utat a kelet-nyugati gazdasági együtt­működés felé.

A világgazdasági válság okait már gyakran feldolgozták. Összegezve, az 1960-as évekre:

  1. véget ért a háború utáni fellendülés és a vele járó bővülő kereslet;
  2. jelentkezett az intenzív növekedésre való áttérés szük­séglete: a technológiai innováció növekvő tőkebefektetésekhez vagy marxista terminológiával: az állótőkének a változó tőke rovására való növekedéséhez, s ezáltal a realizált profitok csök­kenéséhez vezetett;
  3. a piacok telítődése és a technológiai innováció növekvő versengést eredményezett a költségcsökkentés és az új bérek kialakítása terén mind az egyes cégek, mind az országok és regionális kereskedelmi szövetségek között;
  4. a teljes foglalkoztatás, az emelkedő munkabérek és a munkások gazdasági alkuban birtokolt hatalmi pozíciójának nö­vekedése a centrum országokban lehetetlenné tette a munka­bérek direkt csökkentését.

Mindennek következtében a profitok csökkentek. A tőke a profit realizálásával kapcsolatos problémák miatt nehezen szán­ta rá magát a beruházásokra és inkább stabil kamatot hozó hitelek nyújtására vagy spekulációra törekedett, mint valódi, ter­melő gazdasági tevékenységre. Nem lévén képesek termelő be­ruházások révén profitot realizálni, ebben a helyzetben a tőke­tulajdonosok készségesen adták kölcsön pénzüket nagyon ala­csony kamatra.

6. táblázat: Kamatlábak 1970-1989 (USA, NSZK)

Év

USA

NSZK

1970

7,8

9,9

1971

5,6

8,1

1972

5,2

6,8

1973

8,1

11,6

1974

10,7

12,1

1975

7,7

8,3

1976

6,7

6,6

1977

6,8

6,3

1978

9,3

5,5

1979

12,8

7,5

1980

15,4

11,0

1961

18,7

13,6

1982

14,6

11,4

1983

10.8

7,9

1984

12,0

7,8

1985

9,9

7,5

1986

8,3

6,8

1987

8,2

6,3

1986

9,4

6,0

1989

10,9

7,9

Forrás: WIIW adatbázis.

A nagyon alacsony, a kelet-európai és a Harmadik Világ-beli országokat hitelek felvételére bátorító kamatlábak időszaka után az 1970-es években a kamatlábak az USA-ban emelkedni kezd­tek, és 1981-re elérték a csúcsot, ami a mély világgazdasági válságot jelezte. Kelet-Európa és a Harmadik Világ adósságter­he ezáltal robbanásszerűen megnövekedett, kamatfizetéseik az USA növekvő deficitjének finanszírozásához járultak hozzá, mi­közben az USA-kamatlábak magasabb szintje biztosította a né­met és japán tőkének az USA bankjaiba való folyamatos át-áramlását.

A Harmadik Világ országai (amelyek, éppúgy, mint a ke­let-európai országok, türelmetlenül iparosítani akarták gazdasá­gaikat vagy modernizálni iparukat) egy olyan pillanatban juthat­tak relatíve olcsó hitelekhez, amikor további ipari fejlődésük egy­re inkább a külföldi segítségtől vált függővé. Úgy tűnt, az olcsó hitelek lehetővé teszik gazdaságaik számára, hogy felzárkóz­zanak a nyugati standardokhoz, sikeresen versenyezzenek a világpiacon, és visszafizessék a hiteleket.

A nyugati társaságok a kemény verseny és a nyugati pia­cok telítődése időszakában felfedezték, milyen érdekeik fűződ­nek a Harmadik Világ-beli és kelet-európai piacokhoz, ellensú­lyozva így a nyugati országok közötti kereskedelem hanyatlását. A Kelet és a Dél bizonyos területei ezenkívül olcsó munkaerőt szolgáltattak a munkaigényes iparágaknak. A költségek csök­kentése érdekében a textilipari, elektronikai, autóipari és más cégek Délen és Keleten lévő telephelyeikre helyezték át a ter­melést, miközben a magas minőségű termelést, a kutatást és a fejlesztést továbbra is a megfelelő centrum országokban foly­tatták. Ennek az „új nemzetközi munkamegosztásnak” a krízis leküzdésében betöltött szerepét azonban a szakértők aligha­nem túlbecsülték. Vajon hosszú távon is valóban megoldás len­ne a tőkefelhalmozás válságára a termelés áthelyezése és az olcsó Harmadik Világ-beli munkaerő felhasználása? Miután a Harmadik Világ legeladósodottabb részein egy dezindusztrializációs folyamat zajlik, inkább úgy tekinthetjük ezt az új nem­zetközi munkamegosztást, mint egy áthidaló stratégiát abból a célból, hogy megvalósítsák a legfontosabbat: a termelési költ­ségek csökkentését magukban a centrum országokban.

Miért bukott meg a hitelekre alapozott kelet-európai reform?

Ahelyett, hogy megoldást jelentett volna a belső növeke­dési határok meghaladásában, az 1970-es évek gazdaságpoli­tikája Kelet-Európában valójában a gazdaság jövője terhére fel­vett kölcsönök politikája volt. Az esetleges siker a kölcsönzött pénzen alapult, amelynek visszafizetése elkerülhetetlenül össze­omláshoz vezetett. Egy olyan rendszerben, ahol a gazdaság nem volt elválasztható a politikától, ez egyben a politikai rend­szer összeomlását is jelentette.

Jó néhány okból nem volt lehetséges az adósságok visszafizetése (illetve Románia esetében csak az alapvető áru­ellátás terhére volt lehetséges).

A termékek alacsony minősége, amely a felelősség és a munkával való azonosulás hiányának volt köszönhető, kedve­zőtlenül érintette a nyugati export lehetőségeit. Ezért az export nagy része más szocialista országokba, különösen a Szovjet­unióba irányult, s így természetesen nem hozhatott az adósság-és kamatfizetéshez szükséges keményvalutát. A bilaterális cse­rét szabályozó szerződések ugyancsak hozzájárultak a KGST-tagok közötti kereskedelem magas arányához a kereskedelem egészén belül.

A nyugati gazdaság válsága miatt a keleti termékek piaca csökkent. Különböző kereskedelmi korlátozások csökkentették a keleti termékek versenyképességét a nyugati piacokon. Az 1970-es éveket a kelet-nyugati kereskedelemben a folyamatos nyugati kereskedelmi többlet jellemezte.

Az új technológiák kutatására és kifejlesztésére tett kísérlet költséges, de többnyire eredménytelen vállalkozás volt a kelet-európai országok számára. Néhány ország (az NDK, Magyar­ország, Csehszlovákia) sikeres volt a komputertechnológia ki­fejlesztésében, legalábbis hazai szinten (különösebb KGST együttműködésre ezen a téren nem került sor), az azonban le­hetetlen volt számukra, hogy az amerikai, német és japán cégek által diktált ütemmel és standardokkal lépést tartsanak; így még a technológiai szempontból legritkább figyelemre méltó sikereik is mindig az elmaradottság bélyegét viselték magukon. Kelet-Európa technológiai téren el volt vágva a Nyugattal való bár­milyen együttműködéstől. A szigorú COCOM-előírások nem en­gedték meg semmilyen fejlett technológia eladását Kelet-Euró­pába. Technikai fejlődését szigorúan bojkottálták egy olyan időszakban, amikor pedig a nyugati hiteleket éppen a techno­lógiai innováció előmozdítása érdekében vették fel. A techno­lógiai felzárkózás elérhetetlen cél volt.

Még a japánok is, akik a komputertechnológia területén végrehajtott újításokról híresek, csak azután voltak képesek er­re, hogy az USA piacának vezető cégeitől átvettek és lemásol­tak technológiákat. A fejlett technológiákhoz való eme hozzáju­tási lehetőség nélkül soha nem lettek volna képesek a csúcs­technológia kutatását és fejlesztését kezében tartó nemzetközi közösséghez csatlakozni. Kelet-Európát ezeknek az orszá­goknak a közössége nem kívánta ilyen pozícióba juttatni. A piacosításra irányuló nyugati követelések nem foglalták ma­gukba azt, hogy ezek az országok képessé váljanak a csúcs­technológiát kézben tartó országok csoportjának önmagukra tá­maszkodó tagjaivá válni. így hát a történelem iróniájaként a ke­let-európai országok ezt a technológiafejlesztést megpróbálták nemzetgazdasági bázison végrehajtani. Akaratuk ellenére el voltak vágva a már elért fejlett technológiai eredményektől, így eleve – ráadásul költséges – kudarcra voltak ítélve. Az ezekbe a bátor újításokba beruházott pénzt elveszettnek kellett tekinteni.

A kelet-európai reformokat egy világgazdasági re­cesszió Időszakában kezdeményezték és hajtották végre. Ezért nem lehet eredményeiket a hitelekkel finanszírozott má­sodik világháború utáni nyugat-európai fellendülési időszakkal összehasonlítani. Az 1970-es évek reformjainak számításba kel­lett vennie a második világháború utáni újjáépítés egyenlőtlen eredményeit: az USA segítsége képessé tette Nyugat-Európát arra, hogy újra megalapozza világgazdasági vezető szerepét, miközben a Szovjetunió által uralt Kelet-Európát kizárták ennek az újjáépítésnek összes előnyeiből, és ezért ez utóbbi arra kényszerült, hogy saját gazdasági erőforrásaira támaszkodjék – lévén (Csehszlovákia és részben az NDK kivételével) hagyo­mányosan alulfejlett és minden vonatkozásban Nyugat-Európá­tól függő.

A szocialista protekcionizmus a második világháború utáni prosperáló növekedés időszakában valamelyest megbirkózott ezzel a bojkottal. Amikor a világgazdasági válság következmé­nyei átterjedtek Kelet-Európára, a kormányzatok úgy döntöttek, hogy nyugati pénzre fognak támaszkodni a növekedés folyta­tása és a modernizálás érdekében. Az ekkor nyújtott hiteleknek más célja volt, mint a háború után Nyugat-Európának nyújtott újjáépítési segélyeknek:

a)      a tőkének érdekében állt, hogy a kelet-európai országo­kat képessé tegye nyugati áruk importálására;

b)      a tőkének érdekében állt, hogy tőkekamatokat kapjon, anélkül, hogy termelési beruházásokat kelljen megkockáztatnia egy válságidőszakban;

c)      nem állt viszont érdekében (és nem is volt erre semmi­lyen esély), hogy a második világháború utáni amerikai segé­lyek célkitűzéseihez hasonlóan a kelet-európai országokat ké­pessé tegye arra, hogy a kapitalista világgazdaság centrumré­giójának részévé váljanak.

A nemzetközi pénzpiacokon felvett hitelek nem egyszerű­en kudarcot jelentettek. A hitelfelvétel csapdának bizonyult. Még akkor, amikor az állam és a párt állami ellenőrzést gyakorolt a kereskedelem és a beruházás fölött, a szocialista országok már átvették az árakat, a szükségletek szerkezetét és a válságje­lenségeket Nyugatról; egyszersmind importálták az inflációt is. A szocialista Kelet-Európát mindig is érintette az, ami a tervezett gazdaság és a politikai kontroll szféráján kívül törtónt. Azzal, hogy felvették a hiteleket és nyugati árukat hoztak be, a kelet-európai országok, amelyek mindeddig legalább bizonyos politi­kai eszközöket fel tudtak használni arra, hogy gazdaságaikat megvédjék a világpiaci viszonyok hatásaitól, még sebezhetőb­bekké váltak. A világpiac diktatúrája felé vezető második lépést a kamatlábak (az amerikai költségvetési és kereskedelmi deficit következményeként törtónt) világméretű megemelkedése jelen­tette. A növekvő kamatlábak a Harmadik Világ kormányait épp­úgy, mint a kelet-európai kormányokat arra kényszerítették, hogy a kemény valuta egyre növekvő részét a kamatfizetésekre fordítsák, ezzel is hozzájárulva a nyugati gazdasági válság fi­nanszírozásához. Az, amiről feltételezték, hogy kifelé vezető út lesz a gazdasági stagnálásból, végül a hitelező országok előnyét szolgáló tőkekivitelnek bizonyult. Ebből a perspek­tívából nézve a hitelek jó beruházást jelentettek a Nyugat számára: a kelet-európai országokat függővé tették a kül­földi adósságtól, és arra kényszerítenek, hogy segítsenek finanszírozni a Nyugatnak a világgazdasági válsággal szem­beni ellenálló képességét. Az adósságok kifizetésére irányuló törekvések kudarca azt eredményezte, hogy a meglévő hitelek visszafizetési határidejét meg kellett hosszabbítani, és új hite­leket kellett felvenni. A hitelezők, mindenekelőtt az IMF feltéte­leit könnyen el lehetett fogadtatni a kelet-európai országokkal, ezáltal gazdasági és politikai rendszerük lényegi megváltozta­tására kényszerítve őket. Szemben a „reformkorszak” változá­saival, amelyek egy párt és állam által ellenőrzött politikai ke­reten belül mentek végbe, most a piacgazdaságra való áttérés vált szükségessé. Ez pedig magában foglalta, hogy a kommunista párt feladja a gazdasági folyamatok fölött gyakorolt politikai ellen­őrzést.

Kétséges, hogy a kelet-európai kormányzatok előtt áll-e vá­lasztás a nyugat-európai gazdasági szükségletekhez való alkal­mazkodásuk módját illetően. Bár pillanatnyilag úgy tűnik, mintha két különböző út lenne a világpiacba való (újra)integrálódásra: a sokkterápia és a lassú, fokozatos alkalmazkodás. A két út eredményei azonban nagyon hasonlóak lehetnek, és csak a periferizálódás ütemét tekintve fognak különbözni. Lengyelor­szág és Magyarország az állami dotációk csökkentésének, a versenyképtelen üzemek bezárásának és a munkaerő egy hasznos, képzett és készséges, valamint egy használhatatlan, kiöregedett és rugalmatlan részre való felosztásának sokkterá­piás módszerét választotta. Románia és Bulgária ezzel szem­ben megpróbálja lelassítani a Nyugat-Európába való gyorsuló „integráció” ütemét. Ezekben az országokban ti. a „használha­tatlan” tömegek aránya sokkal magasabb, mint Kelet-Európa északkeleti részén (Magyarország, Lengyelország, Csehszlová­kia). Az „integráció” dinamikájának és társadalmi árának csök­kentése nemcsak maguknak az érintett országoknak, hanem egész Európa politikai stabilitásának az érdekében is fontos (abban az Európában, ahol ma a munkamegosztás polarizáló­dása és költségeket csökkentő átstrukturálódása megy végbe).

Mi is volt a kelet-európai szocializmus?

A legtöbb szocialista mindig is egyetértett abban, hogy a szovjet típusú szocializmusnak semmi köze sincs ahhoz, amilyen a szo­cializmus lenne, vagy lennie kellene. Mindazonáltal a kelet-eu­rópai KGST-országok politikai és gazdasági rendszere némileg különbözött nyugati megfelelőjétől. Ez az oka annak, hogy mi­után világossá vált, hogy az utópiának megfelelő szocializmus nem létezik sehol, a kelet-európai szovjet típusú rendszerekre úgy utaltak, mint a „reálisan létező szocializmusra”.

A vélemények eltérnek abban, hogy milyen mértékben (mi­lyen elemeit tekintve) valósult meg a szocializmus Kelet-Euró­pában és a Szovjetunióban. Kevésbé vitatott az a tény, hogy a peresztrojka kezdete és az úgynevezett „1989-es forradal­mak” óta a kapitalista rendszerhez való visszatérés megy vég­be. Még azok is, akik azt állítják, hogy Kelet-Európa mindig is a kapitalista világrendszer része volt, most lényegi változásokat figyelnek meg. Úgyhogy akár szocializmusnak nevezhető, akár nem, valami történt ezekben az országokban a második világ­háború utáni kommunista hatalomátvétel és a kommunista pár­tok uralmának 1989-es megdöntése között, ami elemzést igényel.

Kelet-Európa kivételes eset volt. A kapitalizmus állítólagos megdöntése itt nem egy forradalmi folyamatnak, hanem a II. világháború végén kialakult frontvonalaknak volt a következmé­nye. Kelet-Európa ekkor szovjet befolyás alá került, ami meg­nyitotta az utat az államszocialista uralom alatt végrehajtott gaz­dasági átalakításhoz és felzárkózási kísérletekhez. Politikai ér­telemben Kelet-Európának a Szovjetunió általi bekebelezését általában az aktív politikai beavatkozás egy esetének tekintik.

Gazdaságilag azonban a Szovjetuniónak és kelet-európai „elő­őrseinek” valóságos lehetőségei mindenképpen nagyon korlá­tozottak voltak. Történelmileg a folyamatos periferizálódás volt napirenden, és az erős állami tervezés és protekcionista gaz­dasági fellendülés és újjáépítés tűnt az egyetlen stratégiának, amellyel a perifériális elmaradottságon túl lehet lépni. A hiva­talos propaganda és az általa prezentált kép ellenére a szo­cializmus bevezetése nem annyira ideológiai eredetű dön­tés volt, mint inkább kísérlet a gazdasági fennmaradásra.

A gazdasági sikertől függetlenül Kelet-Európa stratégiai üt­közőzónául szolgált a Szovjetunió számára, amely politikai rendszerét ráerőszakolta a kelet-európai országokra. Termé­szetesen fel lehet vázolni egy elképzelést arról, milyen eredmé­nyekre vezetett volna, ha Kelet-Európa a második világháború után amerikai befolyás alá kerül. Semmilyen alapunk sincs azonban feltételezni, hogy a kelet-európai országok többségé­nek gazdasági helyzete ez esetben jobban alakult volna, mint a kommunista uralom alatt. A kelet-európai szocializmusnak nemcsak a régió legtöbb részén uralkodó gazdasági elmara­dottsággal, hanem az USA és a nyugati világ pénzügyi szerve­zetei bojkottjának hatásaival is meg kellett birkóznia. A Nyugat-Európának adott újjáépítési segélyeket az amerikaiak azzal a feltétellel adták, hogy az átalakulási folyamat kedvező lesz az amerikai gazdaság és annak a világgazdaságban betöltött ve­zető szerepe szempontjából. Kelet-Európa, szovjet befolyás alatt lévén, nem számíthatott arra, hogy előnyei származnak az újjáépítési programok bármelyikéből. Természetesen a szovje­tek által megszállt Németország egyes részei és Csehszlovákia gazdaságilag jól beilleszkedhettek volna az iparosodott Nyugat gazdasági rendszerébe. De egyik ország sem ért annyit a Nyu­gat számára, hogy miattuk a háborús szövetségesek között a háború végén az érdekszférákról kötött megállapodásokat ha­tályon kívül próbálja helyezni. Figyelembe véve azt a tényt, hogy az USA erőforrásai is korlátozottak voltak, és hogy már a Nyu­gat-Európa talpra állítását célzó Európai Újjáépítési Programot is sokan erősen ellenezték Amerikában, nyilvánvaló volt, hogy ezeket az erőfeszítéseket Európa könnyen ellenőrizhető felére koncentrálják. Ennek következtében a kommunista Kelet-Euró­pát kizárták a gazdaságilag erős Európa újjáépítéséből, amelyet úgy tekintettek, mint a világgazdaság egy, az USA ellenőrzése alatt működő központi régióját. A fegyverkezés gyors fejlesztése és a COCOM-listák, amelyek tiltották a fejlett technológia Ke­let-Európába és a Szovjetunióba való exportját, arra voltak hi­vatva, hogy biztosítsák Kelet-Európa gazdaságilag hátrányos helyzetét. A szocialista államok kialakulásakor a leszakadást a nyugati bojkott eredményezte, amely kényszerítette és fel is bá­torította a kelet-európai KGST-országokat arra, hogy gazdasági fejlődésükben saját erőforrásaikra támaszkodjanak. A szocialista elszigetelődési politika – bár nyugati hangok mint a nem­zetközi együttműködés és a szabadkereskedelem ellensé­gét bírálták – részben válasz volt tehát a nyugati kereske­delmi korlátozásokra. A szovjet és kelet-európai kormá­nyok, propagandisztikusan eltúlozva saját erejüket, úgy mutatták be elszigetelődésüket, mint aktív, tudatos elsza­kadási folyamatot. Valójában azonban egyszerűen nem volt más választásuk.

A kelet-európai szocializmus számos célkitűzést írt zászla­jára, és néhányat ezek közül meg is valósított. A politikának a gazdaság alá való rendelése átadta helyét a politika elsőbbsé­gének, ami lehetővé tette az államnak és a pártnak, hogy terv­szerűen irányítsa a fellendülés és az iparosítás folyamatát, a társadalom vagyonát a munkásosztály javára redisztribuálja, és finanszírozza a mindenkinek járó minimális szociális ellátást. Ál­talában ezek azok a fő előnyök, amelyeket a „reálisan létező szocializmus” társadalmának jellemzésekor meg szoktak emlí­teni – persze az uralkodó nómenklatúrának járó kiváltságokkal együtt. A kelet-európai rendszerek valóságos eredményei azonban messze az ideologikus propaganda állításai mögött maradtak.

A szocializmus, amelyet a nyugati elszigetelési politika kényszerített ki, felzárkózási stratégia volt azoknak az alulfejlett, Nyugat-Európa peremén elhelyezkedő túlnyomórészt agrárjelle­gű országoknak a számára, amelyek a kelet-európai szocialista országok többségét alkották. Magyarország, Románia, Lengyel­ország és Bulgária gazdasági fejlődése több mint egy évszá­zadon keresztül a nyugat-európai iparosodott centrumrégiótól függött, amely politikailag uralta ezeket az országokat, és gyar­matosító jellegű gazdasági kapcsolatokat alakított ki velük. Le­szakadva Nyugat-Európáról, az erőltetett, a nehéziparra kon­centráló iparosítás a nyugati versennyel való megbirkózás kény­szere nélkül, gyors változásokhoz vezetett az elmaradott Kelet-Európában. Az, amin ezek az országok keresztülmentek, egyfajta sokkterápia volt. Paraszti társadalmak hirtelen városi-proletár társadalmakká alakultak át – elszenvedve mindazt az ökológiai és társadalmi kíméletlenséget, amelyen a Nyugatnak elég ideje volt keresztülmenni az iparosítás 200 éve alatt. Akár­csak Nyugaton, ezeket a terheket itt is a haladás szükséges árának fogták fel. Gazdaságilag a felzárkózó iparosítás straté­giája az első két évtized alatt sikeresnek tűnt. Húsz évvel a második világháború után a Románia, Magyarország, Bulgária, Lengyelország és a Nyugat közötti szakadók sokkal kisebbnek tűnt mint a háború előtt. A szocialista protekcionizmust úgy ün­nepelték, mint sikeres fejlődési stratégiát. Groteszk módon a nyugati bojkott, amelynek azt a szerepet szánták, hogy fenn­tartsa a szocialista gazdaságok elmaradottságát, a saját erőfor­rásokra támaszkodó növekedés ösztönzője lett, kiprovokálva az importok belső pótlásának politikáját.

7. táblázat: Egy főre jutó nemzeti jövedelem USA-dollárban, a korabeli árfolyamon (1938)

Bulgária

68

Csehszlovákia

176

Románia

70-75

Franciaország

236

Jugoszlávia

81

Németország

337

Lengyelország

104

Egyesült Államok

521

Magyarország

112

 

 

Forrás: M. C. Kaser-E. A. Badice (kiadó), Kelet-Európa gazdaságtörténete 1919-75, I. köt. Oxford, 1985.

A 7. táblázat mutatja a kelet- és délkelet-európai országok és a nyugati iparosodott országok közötti nagy különbségeket a kiindulási helyzetben, a II. világháború kitörése előtt. A leggaz­dagabb keleti ország Csehszlovákia.

8. táblázat: Kelet-Európa, a Szovjetunió és egyes OECD-országok: Bruttó nemzeti termék szintje (az ECE által a fizikai mutatókról adott becslések alapján) 1955-1973

a) Egy főre futó bruttó nemzeti tennék 1955-73. (A fizikai mutatókra vonatkozó becslések az adott évi áltagos USA-dollár-árfolyamnak megfelelően vannak megadva.)

Ország

1955

1960

1965

1970

1973

Ausztria

697

1032

1445

1979

3253

Belgium

1004

1286

1775

2420

3987

Dánia

931

1305

1795

2396

3972

Finnország

739

1015

1528

2223

3765

Franciaország

777

1079

1552

2148

3512

NSZK

900

1255

1823

2445

3949

Görögország

232

472

777

1151

2179

Írország

625

860

1290

1762

2884

Olaszország

540

792

1159

1712

2771

Hollandia

930

1279

1820

2505

4022

Norvégia

896

1203

1712

2356

3906

Portugália

346

510

753

1069

1664

Spanyolország

295

594

952

1435

2428

Svédország

1172

1554

2115

2822

4548

Svájc

992

1333

1815

2469

3956

Törökország

171

236

348

505

869

Egyesült Királyság

1144

1481

194

2441

3850

Japán

496

841

1250

2052

3541

Kanada

1350

1727

2285

2967

5040

Egyesült Államok

1618

1987

2562

3346

5479

Ausztrália

1222

1565

2050

2632

4248

Új-Zéland

1249

1587

2030

2577

4175

Bulgária

330

542

899

1374

2195

Csehszlovákia

666

996

1395

1904

3039

NDK

739

1105

1510

1990

3183

Magyarország

451

652

977

1419

2324

Lengyelország

462

671

976

1392

2343

Románia

287

437

732

1095

1856

Szovjetunió

475

729

1102

1548

2477

Jugoszlávia

281

457

714

1032

1709

Forrás: Egyesült Nemzetek Európai Gazdasági Bulletinje, 31. köt. 2. szám New York 1980.

Az átváltási árfolyamokra alapozott GDP-számítások nem szolgáltatnak kielégítő becsléseket az illető ország „valódi” viszonylagos pozíciójáról. Az összehasonlítás egy másik nehézsége a keleti nettó anyagi termék (NMP) és a nyugati GDP-mutatók egymástól különböző fogalmaiban rejlik, a NMP fogalma korlátozóbb jellegű lóvén, mint a GDP-é. A fizikai mutatók módszere (amely nem esik pontosan egybe a GDP-vel és NMP-vel) pontosabb mérési lehetőségeket ad, mint az átváltási árfolyamok segítségével végrehajtott számítások. Olyan becsléseket tesz le­hetővé, amelyek a társadalmi jólét elemeinek szélesebb körét tükrözik, mint a GDP fogalma.

8. táblázat: Kelet-Európa, a Szovjetunió és egyes OECD-országok: Bruttó nemzeti termék szintje (az ECE által a fizikai mutatókról adott becslések alapján) 1955-1973

b) Relatív fejenkénti GDP-szintek 1950-1973 (A fizikai mutatókra vonatkozó becslés az éven­kénti standard statisztikai adatokon alapszik [USA = 100] viszonyítási alapként)

Ország

1950

1955

1960

1965

1970

1973

Ausztria

38,1

43,6

52,1

55,6

58,4

59,8

Belgium

61,3

62,3

65,1

68,6

71,6

73,1

Dánia

58,0

58,0

66,6

69,5

71,6

72,9

Finnország

41,8

46,6

51,7

59,1

66,3

69,4

Franciaország

46,5

48,5

54,7

59,8

63,6

64,6

NSZK

48,3

56,4

64,1

70,7

72,7

72,7

Görögország

16,6

17,9

23,6

29,2

33,2

39,7

Írország

38,9

39,6

43,8

49,4

52,7

53,3

Olaszország

31,3

34,6

40,8

45,5

51,5

51,7

Hollandia

56,5

58,4

65,1

70,6

74,7

73,9

Norvégia

54,3

55,6

61,1

65,9

70,2

70,8

Portugália

21,2

22,0

25,5

28,5

31,1

34,4

Spanyolország

24,1

25,5

29,9

36,5

42,3

45,1

Svédország

72,2

72,2

78,8

81,7

83,8

82,8

Svájc

59,5

62,1

67,5

70,5

73,7

72,7

Törökország

9,3

10,5

11.4

12,4

14,0

15,2

Nagy-Britannia

68,3

71,0

75,4

75,4

72,8

70,9

Japán

25,8

31,4

42,3

47,9

60,6

64,5

Kanada

86,7

83,3

88,0

88,6

88,6

92,6

USA

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

Ausztrália

78,9

75,6

79,5

79,6

78,9

77,5

Új-Zéland

80,9

77,4

80,5

76,6

77,0

76,0

Bulgária

15,4

19,2

26,9

33,4

39,2

38,8

Csehszlovákia

40,1

43,3

50,4

53,5

56,1

55,8

NDK

40,8

46,3

55,8

57,7

58,9

58,4

Magyarország

25,0

28,5

33,2

37,1

41,4

42,5

Lengyelország

26,7

28,7

33,2

36,5

40,1

42,3

Románia

15,2

17,7

21,5

26,9

31,1

33,1

Szovjetunió

26,1

29,5

36,5

41,5

44,9

45,3

Jugoszlávia

16,0

17,3

22,2

26,1

29,1

30,3

 

A 8/b táblázat lehetővé teszi a nemzeti GDP-szinteknek az USA szintjével való évenkénti összehasonlítását. Az összehasonlítás lehetővé teszi azt is, hogy nyomon kövessük az egyes országok relatív növekedésének gyorsaságát az évek során. Szembetűnő Kelet-Európa és a Szovjetunió alacsony szintje 1950-ben (csak Csehszlovákia és az NDK áll lényegesen maga­sabb szinten), és jól látható az 1973-ig tartó viszonylagos felzárkózás időszaka is (Bulgária és Csehszlovákia azonban már 1970 után visszaesett).

 

9. táblázat: A kelet-európai és egyes nyugat-európai országok ipari termelésének indexei (1949-1975, 1963-as szint = 100)

 

1949

1960

1965

1970

1975

Bulgária

15

73

127

213

335

Csen Szlovákia

27

87

112

154

212

NDK*

23

85

113

155

212

Magyarország

23

78

111

152

206

Lengyelország

18

79

115

175

289

Románia+

16

68

129

227

418

Szovjetunió**

21

77

117

175

251

Jugoszlávia

34

77

125

167

245

Franciaország

43

85

109

145

165

NSZK*

28

88

116

150

158

Olaszország

29

77

109

155

168

Hollandia

42

87

116

170

195

Portugália++

47

80

119

167

220

Spanyolország

32

72

126

207

295

Svájc

83

108

143

139

Egyesült Kir.

66

95

112

124

126

Svédország

55

83

118

149

172

* Moorsteen Powell Index 1937 = 100 (az egész Németországot számítva az egyedül Nyugat-Németországra vonatkozó adat 64).
** Szovjet hivatalos adat
+ 1950
++ 1953
Forrás: B. R. Mitchell (ed.), East European Historical Statistics 1950-1975, London and Basingstoke, 1987.

Ezek az adatok egyedül az ipari növekedés viszonylagos ütemére vonatkoznak, semmit sem mondanak az ipari termelés abszolút mennyiségéről, sem a különböző országok iparosodottságának relatív szintjéről.

Az iparosodott nyugati országok – amelyek már a háború előtt is magas szinten iparosodtak – mutatják a legkisebb növeke­dést. Minél inkább érintettek egy országot a háborús károk, an­nál magasabb a növekedés.

A kelet-európai országok, amelyek a háború előtt az ipari fejlődés alacsony szintjón álltak (vö, 7. táblázat), és legtöbbjük­nek a háború komoly károkat okozott, az ipari termelés gyors növekedését mutatják. Minél agrár-jellegűbb volt háború előtti gazdasági szerkezetük, annál nagyobb a termelési mutatóik emelkedése: ez magyarázza, hogy miért Bulgária és Románia rendelkezik a legmagasabb növekedési rátával. (A mezőgazda­ságnak a nemzeti jövedelmen belüli százalékos részesedése 1937-ben 35,6 volt Bulgáriában, 32,4 Lengyelországban és 32,1 Romániában és Magyarországon; uo.)

Csehszlovákia, és bizonyos mértékig az NDK is – mint azt már említettük – bizonyos mértékben kivétel volt. Mivel gazda­sági struktúrájuk az iparosodott nyugati országokéhoz volt ha­sonló, kevésbé profitáltak a nehéziparra összpontosító felzár­kózási stratégiából. Ellenkezőleg, elvesztették korábbi verseny­képességüket, mivel elszigetelődtek háború előtti gazdasági kapcsolataiktól és partnereiktől. Nyugat-Európához viszonyítva gazdasági helyzetük romlott a kommunista hatalomátvétel után, miközben a KGST-Európán belül vezető gazdasági hatalmakká váltak. A Szovjetunióhoz való viszonyuk kettős jellegű volt: dif­ferenciáltabb gazdasági struktúrával és fejlettebb termékszerke­zettel rendelkeztek, mint a Szovjetunió, mindazonáltal politikai­lag függtek a ,,nagy testvér” nemzetgazdaságukkal kapcsolatos döntéseitől. Ahelyett, hogy exportjukat Nyugatra irányíthatták és így keményvalutához juthattak volna, a KGST-munkamegosztás arra kényszerítette ezt a két, gazdaságilag legfejlettebb tagál­lamot, hogy gyártott termékei egy jelentős százalékát a Szov­jetunióba exportálja. Ez a kereskedelem nem mozdíthatta elő exportra termelő iparukban a termelékenység és a minőség nö­vekedését, másrészt viszont biztosította, hogy viszonylag olcsó áron el legyenek látva szovjet nyersanyagokkal.

Az 1960-as évek végén a kommunizmusról úgy tűnt, hogy járható fejlődési út az elmaradott agrárterületek számára, bár a fejlettebb ipari országok világgazdasági versenyképességét nem képes biztosítani. Az 1980-as évekre ez a kép teljesen megváltozott. Kiderült, hogy a kommunista típusú felzárkózás sikerei csak átmeneti jellegűek, és nem képesek megvédeni a lakosságot a világgazdasági válságok következményeitől. 1985-re a Kelet-Európa és a nyugat-európai centrum közötti különb­ség nagyobb volt, mint valaha. A kommunista kísérlet így egy olyan rövid távú próbálkozásra redukálódott, amely nem volt képes megváltoztatni a világgazdasági verseny dinamikáját. Csehszlovákia és – kisebb mértékben – az NDK korábbi ver­senyképessége most megbízhatóbb jelzésnek tűnt a kísérlet egészének mérlegét tekintve, mint a korábbi agrárországok ne­hézipari fejlesztési hajrája, amely a látszólag legsikeresebb kommunista kísérleteket végül is a Harmadik Világ országaiéval összehasonlítható fejlettségi szinten hagyta.

A kelet-európai KGST-országok felzárkózása a Nyugat tör­ténelmi előnyei miatt nem sikerült (amelyeket megnövelt a há­ború utáni hatalmas újjáépítési segély, mialatt Kelet-Európa el volt vágva minden Nyugatról jövő segítségtől, és minden, a Nyu­gattal való technológiai együttműködéstől). Kelet-Európának tel­jesen saját erejéből kellett felépítenie gazdaságát, a szocializ­mus annak eszköze volt, hogy az egyes országok termelési kapacitását mozgósítsák, és megvédjék a gazdaságokat az ipa­rilag fejlett országok versenyétől. A világgazdaság válsága, va­lamint a technológiai innováció hiánya Kelet-Európában az 1970-es évek elején a Kelet és a Nyugat közötti szélesebb körű gazdasági együttműködéshez vezetett. A stagnáláson való túl-jutás egyetlen esélyének tekintett gazdasági nyitás azonban nem tette lehetővé Kelet-Európának, hogy a csúcstechnológiát kézben tartó nyugati országok csoportjához csatlakozzék. A nyugati hitel és árubehozatal nem vonta maga után a COCOM-rendszabályok enyhítését. Amit végrehajtott, az az volt, hogy kiszolgáltatta a kelet-európai országokat a hitelező szervezetek nyomásának, így a Harmadik Világéihoz hasonló társadalmakká alakítva őket.

A kelet-európai kudarcok természetesen nemcsak a nyu­gati bojkottnak és/vagy beavatkozásnak köszönhetők. A kudarc összekapcsolódik azzal a mélységes csodálattal, amelyet – minden politikai ellentét dacára is -, a marxizmus mindig is mutatott a termelőeszközök kapitalista fejlődése iránt, a Munka és a Tőke közötti szentségtelen indusztrialista szövetséggel. A szovjet típusú szocialisták alapvető céljai és értékei ugyan­azok voltak, mint a kapitalista társadaloméi: gazdasági nö­vekedés, technológiai fejlődés. Bár azt hirdették, hogy a tu­lajdonnal és a társadalmi gazdagság elosztásával kapcsolatos elképzeléseik különbözőek, ugyanazon az úton akartak eljutni ehhez a társadalmi gazdagsághoz, mint a kapitalizmus. Egyetlen lényeges különbséggel: mivel sokkal később, és sok­kal nehezebb helyzetből indultak, keresztül kellett menniük egy sor akadályon, amelyek a fejlett országok előnyét növelték, és így sohasem volt reális esélyük arra, hogy állják velük a ver­senyt. Ebben az értelemben mindig a Harmadik Világ országa­iéhoz hasonló helyzetben voltak. A sikerek csak átmenetiek vol­tak – és a későbbiekben a gazdaság kimerülését idézték elő. A kelet-európai országok ugyanabban a versenyben vettek részt, magukévá téve a játékszabályokat. Magukat a célokat természetesen az Iparosodott Nyugat határozta meg, amely rádió- és tv-állomásokat épített, hogy üzenetét meghallják Ke­leten. A Keletnek nem volt ezzel szembeállítható programja. Anélkül, hogy képesek lettek volna elérni őket, a kormá­nyok nyugati értékeket ígértek népeiknek, és nem mondták meg, hogy helyzetük és eszközeik sohasem fogják lehetővé tenni, hogy a versenyben győzzenek, utolérjék a Nyugatot (túlhaladásáról már nem is beszélve).

Három kérdésfeltevés mutathatja a világgazdasági játszma lehetőségeinek korlátait a kelet-európai országok számára:

1. Sikeresebbek lettek volna-e ezek az országok gazdasá­gilag, ha a nyitási és reformfolyamat korábban indul meg? Egy ilyen út lehetséges modellje lehetne Japán, amely korábban ad­ta fel háború utáni protekcionista elszigetelődési politikáját, és képes volt a vezető gazdasági hatalmak sorába bekerülni.

Japán háború utáni újjáépítése azonban, jóllehet erősen protekcionista alapon folyt, az USA segítségén alapult. Ahelyett, hogy a fegyverkezési versenyben való részvételre kényszerítették volna, megtiltották, hogy az országnak saját fegyve­res ereje legyen. Az USA Japánt előretolt amerikai támaszpont­tá tette a Távol-Keleten, így Japán fejlődését összekapcsolta saját érdekeivel. Semmiféle COCOM-szabályozás nem akadá­lyozta meg az amerikai komputer-technológiát abban, hogy be­szivárogjon Japánba, s ez jelentette a kiinduló alapot Japán saját kutatási és fejlesztési programjához ezen a területen. A kelet-európai KGST-országoknak nyilvánvalóan nem állt mód­jukban Japánéhoz hasonló módon fejleszteni saját gazdaságu­kat. Japántól eltérően, egy korábbi gazdasági nyitás növekvő világgazdasági versenykényszernek tette volna ki őket egy olyan időpontban, amikor nemzeti iparosításuk még nem feje­ződött be, ez pedig még sebezhetőbbé tette volna gazdaságu­kat, anélkül, hogy a nyugati kutatási és fejlesztési eredmények­ből profitálni tudtak volna.

2. Sikeresebbek lettek volna-e ezek az országok, ha fenn­tartják a kommunista protekcionizmust? Más szavakkal, meg­védhették volna-e a „keményvonalas kommunisták” a szegény Kelet-Európát attól, ami a peresztrojka alatt fog történni: a to­vábbi elszegényedéstől?

Nyilvánvalóan nem. Az ortodox párttagok éles kritikusai lehetnek a káros következményeknek, és mindannak, amit a peresztrojka nem tudott elérni. De minden, amit ehelyett fel tud­nának ajánlani, elkerülhetetlenül beleütköznék a további növe­kedés és a szovjet típusú kommunista társadalom továbbfejlő­déséhez szükséges modernizáció korlátaiba, és éppen ezért a jelenlegihez hasonló, a gazdasági nyitásra irányuló szükségletet váltana ki.

3. Sikeresebbek lettek volna-e a kommunisták, ha valódi értékeket, pl. egy saját, új típusú életstílust fejlesztenek ki, ahe­lyett, hogy elfogadják céljukként a kapitalista gazdasági növe­kedést, annak utolérésével próbálkozva?

Számos szocialista kritika született a „reálisan létező szo­cializmusról”, amelyek azt állították, hogy igen, egy másfajta – kevésbé autoritárius, „zöldebb”, humánusabb és demokratiku­sabb – szocializmusnak jobb esélyei lettek volna a túlélésre, mivel vonzó modellt jelenthetett volna a nyugati munkásosztály­nak, meggyengítve így a kapitalizmust saját centrumában, és csökkentve arra való képességét, hogy beavatkozásaival aka­dályozza a szocializmus megvalósítását Keleten. Egyetértünk a kelet-európai „reálisan létező szocializmusról” szóló legtöbb baloldali kritikával, azonban kétségesnek tartjuk, hogy a szocia­lizmus más, szebb, emberibb változatai képesek lettek volna megakadályozni a világkapitalizmus beavatkozását és meg­szüntetni a tőle való függőséget, lehetővé téve ezzel, hogy a szocialista országok saját céljaikat és játékszabályaikat köves­sék. A szocializmus eme változatait a világkapitalizmus sokkal gyorsabban magába olvasztotta volna mint a „létező szocia­lizmusokat”, vagy pedig – feltéve, hogy ellenállást fejtenek ki – a „valóban létezőkhöz” hasonló militarizálódásra kényszerültek volna. Így, miközben támogatjuk a „reálisan létező” szocialista bürokrácia kritikáját, meg vagyunk győződve arról, hogy bár­mely szocialista alternatívát, amely helyi vagy nemzeti szin­ten jön létre, a világrendszer asszimiláló dinamikája magá­ba olvasztott és könnyen eltorzított volna. Emberi lények lé­vén azonban nem adjuk fel a reményt, hogy több helyi szocialista kísérlet egybeesése a kapitalista világrendszert végül is az emberi élet egy szociális és igazságos rendjével válthatja fel.

(Ford.: Szalai Miklós)

FÜGGELÉK

 

1/a. táblázat: Kelet-Európa és a Szovjetunió: Bruttó adósságállomány konvertibilis valutában 1970-1989 (milliárd USA-dollár)

 

70

71

72

73

74

75

76

77

78

79

80

81

82

83

84

85

86

87

88

89

89/ fő

Bulgária

0,7

0,8

1,0

1,1

1,8

2,7

3,3

3,6

4,4

4,6

3,6

3,2

2,6

2,4

2,1

3,5

4,9

6,2

7,9

95,0

1056

Csehszl.

0,3

0,4

0,0

0,7

1,0

1,0

1,7

2,4

3,0

3,8

4,5

4,1

3,7

3,5

3,1

3,3

4,0

5,0

5,7

69,0

445

NDK

1,1

1,4

1.5

2,2

3,2

5,2

6,0

7,5

9,3

11,1

13,6

14,4

12,6

12,1

11,6

13,6

16,1

18,9

19,5

21,2

1285

Magyaro.

0,5

1,1

1,4

1,4

2,1

3 1

4,0

5,2

7,6

8,3

9,1

8,7

7,7

8,3

8,8

11,8

15,1

17,7

17,3

20,6

1962

Lengyelo.

1,2

1,1

1,2

2,6

5,2

6,4

12,1

14,9

16,6

23,7

24,1

26,1

25,9

26,3

26,9

29,7

33,5

39,2

39,2

41,0

1093

Románia

1,0

1,2

1,2

1,6

2,6

2,9

2,8

3,6

5,1

7,2

9,6

10,2

9,6

5,9

7,2

6,6

6,4

5,7

2,8

1,0

43

Kelet-Eu.

5,1

0,9

7,0

9,5

15,9

73,3

30,0

37,5

48,0

58,7

64,6

66,7

62,5

61,4

59,7

66,5

60,1

97,7

92,5

100,2

895

SZU

1,6

2,6

4,2

6,0

0,1

15,4

70 9

22,7

24,4

26,1

25,2

29,0

28,4

26,9

25,0

31,4

37,5

41,8

40,9

48,0

 

K.-Eu.

+ SZU.

6,7

6,6

11,2

15,5

24,0

38,7

50,9

60,2

72,4

84,8

69,7

95,7

90,9

86,3

85,3

99,6

117,5

134,5

133,3

148,2

 

Forrás: WIIW (Összehasonlító Közgazdasági Tanulmányok Bécsi Intézete), KGST-adatok, 1988. 1988-89: Kelet-Nyugat (Félhavi Bulletin) 1990. márc. 16.

 

1/b. táblázat: Kelet-Európa és a Szovjetunió: Nettó adósságállomány konvertibilis valutában 1970-1989 (milliárd USA-dollár)

(Beszámítva az NFB-nek beszámoló bankokban lévő letéteket)

 

70

71

72

73

74

75

76

77

78

79

80

81

82

83

84

85

86

87

88

89

Bulgária

0,6 0,7 0,9 1,0 1,4 2,3 2,9 3,3 3,8 3,9 2,9 2,4 1,9 1,2 0,7 1,4 3,5 4,8 6,2 8,3

Csehszl.

  0,1 0,1 0,2 0,6 0,7 1,3 1,9 2,3 2,8 3,3 3,0 3,0 2,6 2,1 2,3 2,7 3,6 4,0 5,4

NDK

0,9 1,2 1,2 1,9 2,6 3,6  5,2 6,6 8,0 9,2 11,6  12,3 10,7 8,7 7,1 7,1  8,7 9,7 9,6  11,3

Magyaro.

 0,6  0,8  1,0  1,1  1,5  2,2  2,8  4,1  6,7  7,1 7,7  7,8  7,0  6,9  7,3  9,5  12,9  16,0  15,9  19,4

Lengyelo.

 0,9  0,7  0,8  2,0  4,7  7,7  11,3  14,5  17,7  22,6 23,5  25,4  24,9  25,1  25,4  28,1  31,8  36,4  35,6  37,5

Románia

 1,0  1,2  1,2  1,5  2,4  1,4  2,4  3,4  4,8  6,9 9,3  9,9  9,5  8,4  6,6  6,3  5,8  4,5  2,0  -0,1

Kelet-Eu.

 4,0  4,8  5,3  7,7  13,2  17,9  26,0  33,9  43,4  52,3 58,2  60,7  56,9  52,9  49,0  54,6  65,4  75,0  73,3  81,8

SZU

 0,6  1,4  2,3  3,4  4,6  12,2  16,1  18,3  18,3  17,3  16,6  20,5  18,4  16,0  14,2  18,3  22,6  25,3  25,6  32,8

K.-Eu.

+ SZU.

 4,6  6,2  7,7  11,1  17,8  30,2 42,1 52,2 61,7 69,6 74,8 81,3 75,3 68,8 63,3 72,9 88,1 100,3 98,9  114,6

Forrás: WIIW (Összehasonlító Közgazdasági Tanulmányok Bécsi Intézete), KGST-adatok, 1988. 1988-89: Kelet-Nyugat (Félhavi Bulletin) 1990. márc. 16.

 

2. táblázat:  Kelet-Európa és a Szovjetunió: Export, import és kereskedelmi mérleg az OECD-országokkal való kereskedelemben millió USA-dollárban az akkori árfolyamokon (1970-1987)

Az OECD-országok exportja Kelet-Európába és a SzU-ba millió USA-dollárban

 

Bul.

Cs.

NDK

Mo.

Lengy.

Rom.

K-Eu.

SzU

1970

289

738

377

577

764

603

3348

2029

1975

1010

1754

1052

1715

4458

1612

11599

8310

1976

843

1870

1135

1712

4438

1570

11569

8159

1977

820

1940

1074

2178

4065

1760

11837

9362

1978

994

2175

1238

2827

4385

2389

14008

10047

1979

1125

2393

1734

2822

4692

3042

15808

11937

1980

1371

2574

1841

3075

5150

2929

16940

14820

1981

1481

2090

1985

3012

3155

2301

14025

14177

1982

1346

1933

1264

2711

2512

1348

11114

13917

19B3

1348

1778

1309

23B2

2371

993

10180

15758

1984

1318

1732

1326

2350

2427

998

10150

13866

1985

1620

2016

1189

2623

2680

1068

11196

13922

1986

1904

2576

1631

3274

2989

1127

13500

14570

1987

2119

3183

2175

3697

3443

918

15535

15495

Az OECD-országok Kelet-Európából és a SzU-ból származó importja (millió USA-dollárban)

 

Bul.

Cs.

NDK

Mo.

Legy.

Rom.

K-Eu.

SzU

1970

224

651

354

513

911

528

3181

22B2

1975

358

1511

985

1182

2798

1455

8290

7472

1976

442

1572

1038

1358

3157

1700

9267

9422

1977

477

1737

1086

1591

3453

1605

9949

10495

1978

538

2004

1343

1796

3817

1892

11390

11952

1979

852

2567

1556

2372

4535

2769

14651

17156

1980

925

3000

1992

2651

5045

2989

16602

22303

1981

779

2519

2068

2305

3130

2849

13650

21793

1982

741

2486

2254

2078

3026

2158

12743

23476

1983

676

2447

2312

2101

3002

2075

12615

22782

1984

638

2491

2113

2234

3624

2626

13725

23623

1985

641

2435

2163

2307

3591

2471

13606

21429

1986

663

2894

2317

2666

3862

2679

5062

17771

1987

683

3266

2420

3275

4483

3161

17288

20138

OECD-országok: kereskedelmi mérleg Kelet-Európával és a SzU-val (millió USA-dollárban)

 

Bul.

Cs.

NDK

Mo.

Lengy.

Rom.

K-Eu.

SzU

1970

65

86

24

65

-148

75

167

-254

1975

653

242

67

532

1659

157

3310

839

1976

401

298

97

353

1282

-130

2301

-1263

1977

343

204

-12

587

612

155

1887

-1133

1978

456

171

-105

1031

568

497

261S

-1905

1979

273

-173

178

449

157

273

1157

-5220

1980

445

-426

-151

424

106

-60

339

-7482

1981

701

-429

-62

706

26

-548

375

-7616

1982

604

-552

-991

633

-514

-810

-1630

-9558

1983

672

-669

-1004

281

-631

-1083

-2435

-7024

1984

680

-759

-787

116

-1197

-1628

-3575

-9757

1985

979

-419

-973

316

-911

-1403

-2410

-7507

1986

1241

-319

-686

608

-874

-1552

-1582

-3200

1987

1436

-82

-245

422

-1040

-2243

-1753

-4643

*A két német állam közötti kereskedelem nélkül.

Forrás: WIIW, KGST-adalok. 1988

A Kelet-Európának egyedül az OECD-országokkal való kereskedelmét bemutató 2. táblázat mutatja a kereskedelmi mérleghiányról a kereskedelmi mérlegtöbbletre való átmenetet Kelet-Európában, kezdve az NDK-val 1977-ben, amelyet követett Csehszlovákia 1979-ben, a kelet-európai régió egésze pedig 1982-ben. Ha azonban megnézzük az egyes országokat, a táblázat mutatja a köztük fennálló jelentős különbségeket is. A nyugatra irányuló csehszlovák és kelet­német export meghaladta Nyugat-Európából származó – szintén növekvő – importjukat. Nyugati importjuk – technológia, gépek, felszerelések – ténylegesen megnövelte termelésük exportle­hetőségeit, és ez aktív külkereskedelmi mórleget eredményezett. Lengyelország és Románia szintén növelte Nyugatra irányuló exportját, de az a tény, hogy exportjuk értéke sokkal maga­sabb volt az importokénál, a nyugati import csökkentesének köszönhető. Ebben a két országban 1979-ig (Románia) és 1980-ig (Lengyelország) a nyugati import az export növekedésével pár­huzamosan növekedett; 1980/81 óta Románia befagyasztotta Importját, hogy visszafizethesse külföldi adósságait, ugyanezt tette Lengyelország 1981/82-től, 1985-86-tól azonban újra impor­tálni kezdett Nyugatról. így sem Lengyelország, sem Románia nem volt sikeres a maga import által vezérelt növekedési stratégiájával. De még Csehszlovákiában és az NDK-ban sem bizo­nyult az aktív külkereskedelmi mérleg a külföldi adósság állandó növekedése hatékony ellen­szerének. A kereskedelmi többlet nem volt elég arra, hogy ellensúlyozza a magas exportjöve­delmeket szakadatlanul elnyelő, robbanásszerűen növekedő adósság- és kamatterheket. Magyarország és Bulgária voltak azok az országok, amelyeknek külkereskedelmi mórlege a Nyugattal mindmáig negatív maradt; Magyarországon a deficit a gyorsan növekvő importnak köszönhető, amely mindig túlhaladta a – kevésbé növekvő – exportot; Bulgária Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatai igen alacsony szinten folytak, az importok pedig nyilvánvalóan meg­haladták az exportot.

 

3/a táblázat: Kelet-Európa exportjai és importjai régiónként, évi növekedési ráta (G) és a régiók részesedése (S) %-ban, 1961-80.

a: exportok régiónkónt, évi növekedési ráta és a régiók százalékos részesedése

Év

összes

Szoc. orsz.

ebből KGST*

ebből a SzU

Nyugati ipari országok

Fejlődő országok

 

G

S

G

S

G

S

G

S

G

S

G

S

Bulgária

1961-65

15,5

100,0

14,2

81,4

14,4

78,9

14,8

52,1

21,1

14,0

22,7

4,6

1966-79

11,3

100,0

11,2

76,4

11,3

76,3

11,9

53,7

8,9

15,5

18,4

6,0

1970-75

14,1

100,0

14,3

79,0

14,2

76,7

14,5

54,0

4,7

11,9

26,3

9,1

1976-80

14,4

100,0

11,6

76,2

21,3

11,6

1979

15,3

100,0

6,4

74,3

8,5

72,1

12,2

52,4

69,8

14,4

16,3

11,3

Csehszlovákia

1961-65

6,9

100,0

7,1

73,5

8,3

68,5

9,2

37,5

7,4

16,4

4,4

10,1

1966-70

7,1

100,0

6,4

70,5

6,1

64,3

3,6

33,4

10,9

19,7

5,3

9,8

1971-75

11,3

100,0

11,6

70,3

11,9

65,2

11,8

32,0

10,7

21,1

10,3

8,6

1976-80

11,5

100,0

10,9

72,4

11,0

67,7

13,2

34,9

13,5

19,5

11,4

8,1

1980

11,4

100,0

10,1

69,6

10,4

65,1

14,2

35,6

24,9

21,7

26,6

6,6

NDK

1961-65

6,8

100,0

6,6

76,9

7,5

72,9

7,2

44,7

7,4

16,9

8,3

4,1

1966-70

8,3

100,0

8,1

74,6

7,6

69,3

5,9

39,9

9,6

20,8

6,8

4,6

1971-75

12,8

100,0

12,6

72,7

13,0

66,9

11,3

36,6

13,3

23,1

13,9

4,1

1976-80

10,2

100,0

8,6

72,4

9,0

66,8

10,3

35,5

11,9

21,9

21,6

5,7

1980

9,0

100,0

1,9

68,7

1,4

65,4

4,0

35,7

26,2

24,1

38,4

7,2

Magyarország

1961-65

11,6

100,0

11,2

71,8

13,2

61,7

15,7

28,1

12,3

21,6

13,1

6,6

1966-70

8,9

100,0

7,9

66,6

7,6

64,6

8,5

35,0

13,0

25,1

5,0

6,0

1971-75

13,9

100,0

15,7

69,5

16,1

65,6

16,9

35,1

9,0

24,9

14,1

5,6

1976-80

7,2

100,0

4,4

59,5

4,7

54,9

4,3

30,1

10,2

31,4

15,3

9,1

1980

-0,4

100,0

-4,7

55,1

-3,6

51,5

3,9

29,3

0,5

33,5

23,9

11,3

Lengyelország

1961-65

10,9

100,0

11,2

63,3

12,6

59,0

14,9

34,3

10,1

26,9

12,5

7,6

1966-70

9,8

100,0

10,0

64,3

10,2

60,2

9,9

35,3

9,5

26,2

8,8

7,5

1971-75

19,2

100,0

17,7

60,1

17,7

57,1

16,6

32,4

21,7

32,7

21,6

7,2

1976-80

8,7

100,0

7,2

59,5

7,3

56,6

8,5

32,6

10,7

32,1

11,5

8,4

1980

3,4

100,0

-5,1

55,9

-4,6

53,3

-8,8

31,2

14,4

34,4

25,8

9,7

Románia

1961-65

9,0

100,0

7,6

69,1

6,3

64 5

9,3

42,5

12,4

23,6

11,9

6,2

1966-70

10,9

100,0

7,3

59,0

5,8

55,1

3,8

30,3

16,6

29,4

20,9

6,7

1971-75

19,0

100,0

13,6

4S,3

13,0

42,1

10,7

21,5

21,1

37,2

35,6

13,5

1976-80

15,4

100,0

12,8

32,8

1979

18,0

100,0

6,6

44,5

2,8

36,5

13,9

16,9

29,9

36,1

27,9

19,4

 *A KGST-adatok Mongóliával és Kubával együtt értendők.
Forrás: WIIW, KGST-adatok

Míg a kelet-európai országok teljes exportja 1960 és 1980 között növekedett, a szocialista országok részaránya csökkent, legfeltűnőbben Magyarországon és Romániában, legkevésbé Bulgáriában, ahol a leg­magasabb volt a kelet-keleti kereskedelem százalékos aránya. Bulgária volt az egyetlen olyan ország, ahol a nyugati iparosodott országok nem tudták növelni részesedésüket, minden más kelet-európai országban a kelet-nyugati kereskedelem kiegyenlítette a kelet-keleti részarány csökkenését. A legtöbb esetben a Har­madik Világ országaiba irányuló exportok is, bár sokkal kisebb részarány mellett, emelkedtek; ez alól kivétel Csehszlovákia, amely csökkentette a fejlődő országokba irányuló exportját, ami valószínűleg a csehszlovák export magasabb minőségéről tanúskodik; a Harmadik Világ irányában leginkább Románia exportja nőtt. Az import-adatok ugyanezt a trendet mutatják.

 

 3/b táblázat: Kelet-Európa exportjai és importjai régiónként, évi növekedési ráta (G) és a régiók részesedése (S) %-ban, 1961-80.

b: importok régiónként, évi növekedési ráta és a régiók százalékos részesedése

Év

Összes

Szoc. orsz.

ebből KGST*

ebből a SzU

Nyugati országok

Fejlődő ot szagok

 

G

S

G

S

G

S

G

S

G

S

G

S

Bulgária

1961-65

13,2

100

10,5

79,2

10,8

77,7

12,1

52,9

24,7

17,4

22,4

3,4

1966-70

9,2

100

9,8

75,5

10,0

74,0

10,2

51,9

5,9

20,1

16,0

4,4

1971-75

19,6

100

18,3

74,9

18,2

73,1

18,9

49,7

24,8

19,7

16,4

5,4

1976-80

9,5

100

11,4

79,8

3,9

16,5

1979

8,3

100

7,7

81,0

7,2

79,3

7,1

58,9

11,7

15,5

8,0

3,5

Csehszlovákia

1961-65

8,0

100

8,7

72,6

9,4

67,9

8,7

36,5

7,8

18,7

3,3

8,6

1966-70

6,7

100

5,5

71,1

5,3

66,2

4,8

33,8

12,5

22,0

1,6

6,9

1971-75

13,6

100

13,9

68,5

14,4

63,9

13,3

31,0

13,9

25,3

11,6

6,3

1976-80

10,0

100

10,1

70,6

10,1

66,7

12,5

34,8

9,7

24,0

9,6

5,4

1980

7,6

103

6,4

79,2

5,9

65,9

9,3

36,0

9,0

24,4

18,9

5,5

NDK

1961-65

5,1

100

4,8

76,0

5,5

71,6

4,7

47,5

5,7

20,1

5,5

3,9

1966-70

11,5

100

10,4

72,2

10,9

68,4

10,1

42,3

15,2

23,9

8,8

3,9

1971-75

14,1

100

13,1

65,0

13,1

62,1

11,5

33,9

15,9

31,0

16,8

4,1

1976-80

9,9

100

8,8

65,6

8,7

62,9

9,6

34,S

11,0

29,0

17,7

5,1

1980

11,6

100

9,7

63,3

9,1

60,2

13,0

35,3

10,5

30,5

44,8

6,2

Magyarország

1961-65

9,3

100

8,5

68,7

9,6

65,0

13,6

34,7

10,1

24,0

14,4

7,3

1966-70

10,5

100

10,0

67,3

9,9

64,1

6,6

34,6

12,1

25,8

9,4

6,9

1971-75

15,9

100

15,9

63,4

16,3

60,8

17,1

33,1

16,2

30,0

15,4

6,6

1976-60

4,8

100

3,2

52,7

1,5

49,0

4,6

28,0

7,2

38,2

4,5

9,0

o1980

-2,9

100

-8,1

50,6

-17,2

43,1

8,4

77,7

2,4

40,4

6,0

9,0

Lengyelország

1961-65

9,4

100

10,3

65,0

10,7

60,5

9,4

31,0

5,3

28,1

16,6

7,1

1965-70

9,0

100

9,8

65,9

10,5

62,8

13,3

35,7

10,1

27,8

-1,4

6,3

1971-75

23,6

100

14,0

51,3

14,0

48,9

14,2

26,2

40,7

44,0

19,9

4,7

1976-80

7,0

100

11,2

52,8

11,2

50,5

12,9

30,0

-0,1

40,8

21,9

6,5

1980

7,3

100

9,9

55,6

10,6

53,3

13,8

33,1

-0,7

35,0

28,7

9,4

Románia

1961-65

10,7

100

0,8

66,3

7,1

51,3

6,8

39,2

18,8

79,6

21,2

4,8

1966-70

12,7

100

9,9

52,3

8,9

51,6

4,3

27,1

15,6

37,3

16,9

6,2

1971-75

17,7

100

12,8

45,0

11,7

39,1

8,8

18 5

199

44,2

34,8

10,9

1976-80

17,5

100

9,4

35,2

1979

20,1

100

11,0

40,7

11,4

34,4

9,9

14,7

9,1

35,7

65,8

23,6

Szovjetunió

1961-65

7,4

100

7,1

70,2

10,9

57,4

 

 

7,9

20,6

8,6

9,2

1906-70

7,8

100

6,4

66,6

7,2

56,7

 

 

11,6

23,2

9,3

10,2

1971-75

20,4

100

15,2

57,7

16,4

53,2

 

 

30,7

30,9

21,2

11,4

1976-80

10,8

100

11,1

55,9

10,7

51,4

 

 

10,1

34,5

11,2

9,6

1980

17,4

100

10,3

53,2

7,4

46,2

 

 

18,7

35,4

59,7

11,5

*A KGST-adatok Mongóliával és Kubával együtt értendők.
Forrás: WIIW, KGST-adatok

 

4/a. táblázat: Kelet-Európa és a Szovjetunió: export és import árucsoportonként (1961-79) és az egyes árucsoportok százalékos részesedése

Exportok árucsoportok szerint

(A CTN-osztályozás magyarázatát lásd a második táblázat után.)

Év

Összes

CTN1

CTN2,4,5

CTN6-8

CTN 9

CTN3

Bulgária

1961-65

100

20,7

8,1

52,1

15,1

3,9

1966-70

100

27,5

7,9

45,7

14,3

4,6

1971-75

100

37,7

8,4

36,4

11,5

6,1

1979

100

44,9

13,0

25,6

9,3

7,2

Csehszlovákia

1961-65

100

47,3

19,8

10,2

18,0

4,7

1966-70

100

49,8

18,3

8,4

17,1

6,3

1971-75

100

48,2

18,4

7,8

16,2

7,4

1979

100

51,1

17,0

7,7

16,5

7,7

NDK

1961-65

100

48,6

15,1

6,0

17,4

12,9

1966-70

100

57,7

11,6

6,9

19,7

11,1

1971-75

100

50,6

11,6

8,5

17,4

11,9

1979

100

55,8

11,8

6,1

14,9

11,4

Magyarország

1961-65

100

35,2

13,6

27,1

20,0

4,1

1966-70

100

32,8

14,3

26,8

21,3

4,8

1971-75

100

34,0

12,4

26,6

21,4

5,6

1979

100

34,2

14,4

23,9

18,0

9,5

Lengyelország

1961-65

100

32,5

28,0

22,7

11,6

5,2

1966-70

100

37,2

24,2

18,3

14,8

5,6

1971-75

100

38,6

25,3

13,1

15,5

7,5

1979

100

45 9

24,0

10,6

15,2

4,3

Románia

1961-65

100

18,2

29,2

36,9

8,3

7,4

1966-70

100

20,2

22,3

33,8

14,5

9,2

1971-75

100

23,6

20,0

26,6

17,3

12,5

1979

100

26,3

29,1

17,1

16,3

11,2

Szovjetunió

1961-65

100

20,3

39,2

24,0

2,6

13,9

1966-70

100

21,0

38,6

20,4

2,6

17,2

1971-75

100

20,6

42,6

16,7

3,0

17,1

1979

100

17,5

53,0

9,3

2,3

17,9

 

 

4/b. táblázat: Kelet-Európa és a Szovjetunió: export és import árucsoportonként (1961-79) és az egyes árucsoportok százalékos részesedése

Importok árucsoportok szerint

(A CTN-osztályozás magyarázatát lásd a második táblázat után.)

Év

Összes

CTN1

CTN2,4,5

CTN6-8

CTN9

CTN3

Bulgária

1961-65

100

43,6

25,9

17,1

6,0

7,3

1966-70

100

41,B

28,2

16,4

5,5

8,1

1971-75

100

42,7

29,8

13,7

5,6

8,2

1979

100

37,3

41,5

9,7

4,4

7,1

Csehszlovákia

1961-65

100

26,9

28,6

31,5

4,3

8,7

1966-70

100

32,0

24,4

26,8

7,2

9,6

1971-75

100

35,4

25,3

20,9

7,9

10,5

1979

100

36,6

31,0

16,7

6,6

9,1

NDK

1961-65

100

15,9

38,5

35,4

4,5

5,7

1966-70

100

26,4

31,6

29,9

4,3

5,8

1971-75

100

31,7

27,7

24,4

6,2

9,9

1979

100

33,1

32,8

19,4

5,3

9,4

Magyarország

1961-65

100

28,7

27,8

28,3

5,2

10,0

1966-70

100

30,1

25,1

25,6

6,8

12,3

1971-75

100

32,8

24,1

21,3

7,1

14,7

1979

100

33,9

26,8

17,6

7,2

14,5

Lengyelország

1961-65

100

30,8

24,9

29,8

6,3

8,2

1966-70

100

35,0

25,9

23,6

6,5

9,0

1971-75

100

38,3

26,3

19,8

6,1

9,4

1979

100

35,9

29,6

19,9

6,4

9,1

Románia

1961-65

100

38,2

34,1

14,3

6,1

7,3

1966-70

100

40,8

31,4

13,4

6,2

6,2

1971-75

100

36,1

30,6

18,3

6,1

8,9

1979

100

32,1

43,4

13,2

3,4

7,9

Szovjetunió

1961-65

100

32 9

14,5

27,8

15,1

9,7

1966-70

100

35,0

11,6

26,6

16,8

9,8

1971-75

100

33,8

14,8

26,8

15,7

8,9

1979

100

38,0

15,0

27,0

11,4

8,6

Az árucsoportok KGST Kereskedelmi Nomenklatúrának nevezett KGST-osztályozása (CTN) ki­lenc árukategóriát különböztetett meg;

CTN 1 – ipari géppark és felszerelés (teljes üzemeket és tartalék alkatrészeket is beleértve);
CTN 2 – üzemanyagok, ásványi nyersanyagok, fémek;
CTN 3 – kemikáliák, műtrágyák, gumiáruk;
CTN 4 – építőanyagok és épületrészek;
CTN 5 – állati és növényi eredetű nyersanyagok;
CTN 6 – élőállatok (nem levágásra);
CTN 7 – élelmiszertermelési nyersanyagok;
CTN 8 – élelmiszerek;
CTN 9 – egyéb ipari fogyasztói javak.

Minden kelet-európai ország (Magyarország kivételével) képes volt növelni exportjában a gépek és felszerelések (a CNT 1 kategória) részesedését 1961 és 1979 között. Csehszlovákia és az NDK adatai mutatják a legmagasabb százalékarányú CNT 1-exportot, messze túlhaladva gép­importjukat (ós magfelelően exportjuk magas minőségű áruösszetételének). Az agrárius Bulgária viszont az az ország, ahol a CTN 1 típusú áruk exportjának növekedési rátája a legmagasabb volt, az ország gyors, felzárkózó jellegű iparosítását tükrözve. Az egyetlen ország, ahol a gépek részesedése az exporton belül csökkent, a nyersanyagoké pedig növekedett, a Szovjetunió. Ez a jellegzetes KGST-s munkamegosztást tükrözi: a Szovjetunió szolgáltatta – viszonylag olcsó áron – a nyersanyagokat, a kelet-európai országok specializálódtak a magasabb minőségű exportra.

A Szovjetunió és Románia kivételével az élelmiszerimport 1961 és 1979 között csökkent, hasonlóképpen az élelmiszerexport is. Csehszlovákia és az NDK, amely magas százalékban CTN 1 kategóriájú javakat exportált, ezzel párhuzamosan növelte importját gépekből és felszerelé­sekből; Magyarország és Lengyelország ezt csak kisebb mértékben tette. A nyugati gépek és technológia importálása volt a belső ipari növekedés és modernizáció alapja. Bulgária és Ro­mánia, kevésbé lóvén képes modernizálni újonnan megszerzett ipari infrastruktúráját, kevesebb gépet importált. Nehéziparuk működtetése érdekében növekvő mértékben importáltak viszont nyersanyagokat.