Nyelv és szabadság – Nyelvelmélet és politikai ideológia Noam Chomsky nézetrendszerében

Noam Chomsky világhírű nyelvészprofesszor (a „generatív grammatika" megalkotója) és közismert politikai aktivista (az amerikai imperializmus könyörtelen bírálója). Ennek ellenére egyedülálló vállalkozásnak számít párhuzamos elemzésben bemutatni az amerikai gondolkodó nyelvelmélete és politikai filozófiája közötti összefüggéseket.

Ha azok között, akik ismerik Noam Chomsky nevét, felmérést készítenénk arról, mit is tudnak róla, esetleg az a benyomásunk támad, hogy két különböző emberről van szó. A politikailag tá­jékozódó értelmiség számára Chomsky aktív baloldali teoreti­kus, a kapitalizmus rendszerének elkötelezett bírálója (egyéb­ként híres nyelvész, saját nyelvelméletet dolgozott ki). Ha a kér­désre egy nyelvész szakember vagy legalábbis egy nyelvészet iránt érdeklődő laikus válaszol, akkor Chomsky a XX. század egyik legjelentősebb nyelvészének mutatkozik majd, a genera­tív grammatika értelmi szerzőjének, aki gyökeresen átalakította a nyelvtudományt és a nyelvfilozófiát (mellesleg politizál is). Chomsky nyelvészeti és politikai indíttatásának és teljesítményé­nek párhuzamos elemzésére alig kerül sor, vagy ha igen, inkább a politikai elmélet szakemberei részéről, akik nyelvészeti telje­sítményét legfeljebb (a szó mindkét értelmében) népszerűsítő kiadványok alapján tudják értékelni. (Hogy valaki a nyelvészet oldaláról közelítette volna meg Chomsky politikai filozófiáját, ar­ról nincs tudomásom.) Mindenesetre, ha születtek is párhuza­mos elemzések, szinte mindig a tiszteletteljes elismerés hang­ján. Nem vonatkozik ez utóbbi megjegyzés természetesen Chomsky nyelvtudományi, illetve politikai ellenfeleire, akiktől vi­szont zömmel nem várható el az elfogulatlan bírálat igénye.

Az alább olvasható tanulmány arra tesz kísérletet, hogy be­mutassa: Chomsky nyelvészeti és politikai nézetei nagyonis összefüggő egészet képeznek, voltaképpen egyik sem érthető meg teljes mélységében a másik nélkül. Kötelességem előre­bocsátani: nem vagyok híve Chomsky sem nyelvészeti, sem po­litikai attitűdjének. Vizsgálódásom célja mindazonáltal nem a „le­leplezés", hanem – a lehetőségek határain belül – az objektív bemutatás és bíráló elemzés.

A nyelvészettel kell kezdenünk – ahogyan (publikációit tekint­ve) maga Chomsky is tette. Sietek megnyugtatni a nem nyel­vész olvasót – amennyire csak lehetséges, igyekszem megkí­mélni a fölösleges szakmai részletektől. Elkerülhetetlen azon­ban, hogy mindenekelőtt tisztázzuk, mi is az a generatív gram­matika.

A nyelvelmélet logikai struktúrájától a nyelvfilozófiáig

A generatív grammatika története voltaképpen nem az elején kezdődik, mégpedig kettős értelemben sem. Egyrészt, mert nem érthető meg nyelvtudományi előzményei nélkül, másrészt, mert Chomskynak az a műve, amelyet a generatív grammatika első változatának szokás nevezni, sajátos kivonat a szerző egy ko­rábbi (ám, hogy a kép még egy kicsit bonyolultabb legyen, csak jóval később ismertté vált) művéből.

Abban az időben, amikor Chomsky színre lépett, az amerikai nyelvtudományt már közel fél évszázada uralta a részben euró­pai fogantatású (Ferdinand de Saussure és az őt követő struk­turalista iskolák), részben pregnánsan az amerikai talajban gyö­kerező (indián nyelvek kutatása, pragmatizmus, viselkedés­lélektan) ún. amerikai deszkriptív nyelvészet. Ez a felfogás – melynek legjelesebb kifejtője, iskolateremtő főművével, A nyelvvel (1933), Leonard Bloomfield volt – a nyelv formális leíró elem­zését szorgalmazta, ami nemcsak az Európában akkor már vagy száz éve preferált történeti-összehasonlító nyelvészettől és a nyelvértelmezés pszíchologisztikus megalapozásának igényétől való elfordulást jelentette, hanem egy olyan szigorú módszertan követését is, amelynek lényege a vizsgálódásnak a közvetlenül megfigyelhető nyelvi tények elemzésére való korlátozása, illet­ve a nyelvi szabályszerűségek ezekből történő kiolvasása. Az ideál az a nyelvész volt, aki egy üres jegyzetfüzettel és egy író­eszközzel (meg hát persze a megfelelő kutatási módszertannal} felfegyverkezve elvonul az ismeretlen nyelvű indián törzs terüle­tére, és három hónap múlva egy leíró nyelvtannal tér meg kuta­tótársai közé. Klasszikus formájában az amerikai deszkriptív nyelvészet formalizmusa még a jelentés figyelembevételét is ki­zárta.1 Később frázisstruktúra-nyelvtannak nevezett szerkezet­feltáró eljárásának lényege, hogy minden bonyolultabb nyelvi ala­kulatot, amíg csak lehetséges, közvetlen összetevőire kell bon­tani, hogy aztán az így kapott tovább nem osztható elemeket disztribúciójuk (előfordulási környezeteik megoszlása) alapján osztályozhassuk. Ebben a nyelvtani elemzés aztán jóformán ki is merül. A nyelvben nincsen semmi más, mint elemek és elrendezés – vallotta ugyanis Bloomfield -, minden egyéb csak pszichologista belemagyarázás. Ez a közvetlenül megfigyelhe­tő adatokra korlátozott (ahogyan később nevezték: taxonomikus, „rendezgető") nyelvelemzés hozott ugyan számottevő elméleti és gyakorlati eredményeket, de megtorpant azokban az esetek­ben, amikor a közvetlenül előttünk álló nyelvi tények semmiféle szegmentáló-elrendező értelmezése nem tudott számot adni nyelvtanilag tagadhatatlanul releváns jelenségekről.2

Chomsky, aki eredetileg a strukturalista Zellig S. Harris tanít­ványa volt Philadelphiában, majd a Harvard ösztöndíjas kutató­ja lett, A nyelvészet elméletének logikai struktúrája című több­száz oldalas doktori értekezésében (1955)3 inkább „metaling-visztikai" oldalról közelítette meg a kérdést, nem kis mértékben az első felfutását élvező számítógépes nyelvészet igényeire való tekintettel (még ha később sértődötten utasította is vissza az erre utaló feltételezéseket). Tulajdonképpen ennek a műnek egy át­dolgozott fejezete volt a két évvel később Hágában kiadott Mon­dattani szerkezetek4 a generatív grammatika nyitánya, egyben változások sora elé néző ősváltozata.

Nemcsak a filozófiára, ahol ez közönséges, de időnként a nyelvtudományra is jellemző, hogy egy gondolat kifejtésének lo­gikája merőben más lehet, mint tényleges genezise. Bár egyál­talán nem véletlen, hogy Chomsky még itt is az automatizálható mondatszintetizáló eljárások áttekintésével, azok elégtelenségé­nek meghaladásaként vezeti be saját modelljét, nehezen félre­ismerhető, hogy a valódi kiindulópont és cél a deszkriptív nyel­vészet kritikája. Arra az implicit kérdésre, hogy releváns módon elemezhetők-e a mondatok a bloomfieldi közvetlen összetevős elemzés keretében, Chomsky lényegében azt válaszolja, hogy hol igen, hol nem. Ezért hát annak a nyelvtannak, amelyik min­den lehetséges mondatszerkezetet fel kíván ölelni, két részből kell állnia: az első rész taglalja a frázisstruktúra-nyelvtanban ki­merítően elemezhető szerkezeteket (az egyszerű, cselekvő for­májú kijelentő mondatokat, az ún. magmondatokat), a második pedig azokat a struktúrákat, amelyek közvetlenül nem (vagy leg­alábbis nem elégségesen) elemezhetők, csak áttételesen, a magmondatok szerkezetére való hivatkozással. Ez utóbbiak a transzformmondatok, ugyanis a magmondatok szerkezeteinek átrendezését (például egy cselekvő mondat szenvedővé való átalakítását) Chomsky transzformációnak nevezi.

Minthogy nyelvészetről az alábbiakban még így is éppen elég szó esik, talán fölösleges lenne az olvasót most e nyelvtani modell részleteivel terhelni.5 Felépítése mindenesetre élénken em­lékeztet a formális logikai rendszerek azon (extenzív) változatá­ra, amelyet az európai hagyomány jól ismer a Frege kezdemé­nyezte, Russell, Whitehead, részben az ifjú Wittgenstein és hát persze legkiteljesedettebb formájában a Bécsi Kör által kialakí­tott felépítésében.6

Jeleznünk kell viszont, miért is nevezi grammatikáját Chomsky generatívnak. A nyelvet úgy fogom tekinteni, mint jól formált (grammatikális) mondatok végtelen halmazát – jelenti be művé­nek elején. (Maga teszi hozzá, hogy ez a meghatározás tágabb, mint a természetes nyelvek köre, a formalizált matematikai rend­szerekre is érvényes.) A nyelvtan olyan eljárás, mely ennek a végtelen halmaznak az elemeit – nyilván: a szótári egységek és szabályok véges készletéből kiindulva – megszerkeszti, előállít­ja (és ezáltal egyszersmind megadja a szerkezetüket, azaz elem­zi őket), miközben kizárja azokat az elemsorozatokat, amelyek nem tekinthetők grammatikálisnak. Chomsky itt nem mondja, de a matematika halmazelméleti fejezetéből közismert, hogy a vég­telen halmazok meghatározását (aholis az elemek felsorolásá­val való definíció elvileg lehetetlen) éppen egy eljárás („képlet") megadása jelenti, amely a halmaz elemeit rendre előállítja; és ez az, amit a halmaz generálásának neveznek. Ha a nyelv mon­datok végtelen halmaza, a nyelvtan pedig ezeket a mondatokat produkáló eljárás, akkor a nyelvtan nyilván a nyelv generáló „megadását" jelenti.7

Érdekes az adott esetben továbbá, hogy miről nem beszél Chomsky ebben a művében. Először is – az egyébként bírált strukturalizmust e téren, meglepő módon, követve – szándéko­san kizár minden hivatkozást a jelentésre. (Az egyetlen ezzel kapcsolatos megállapítás, hogy egy transzformmondat jelenté­se az alapjául szolgáló egy vagy több magmondatétól függ.) A jelentésnek egyebekben nincs több köze a szintaxis megszer­kesztéséhez, mint a beszélők hajszínének – állítja. Másodszor – nem függetlenül az előbbi momentumtól – nincsen szó ekkor még semmiféle pszichológiai vagy különösen filozófiai megfon­tolásról. A generatív grammatika ugyanis nem abban az érte­lemben „állít elő" mondatokat, mint a beszélő. Ez a nyelvtan nem több, mint szerkezeti elemzése mindazon mondatoknak, ame­lyeket generál.8

 

Bár a könyv így is nagy feltűnést keltett és egy új nyelvészeti irányzat kibontakozását iniciálta, a generatív grammatika talán ezen a pusztán elemzéstechnikai szinten marad, ha Chomskynak nem adódik alkalma konfrontálódnia a behaviorista nyelvpszi­chológiával,9 illetve saját követőinek kihívásával. Történt ugyan­is, hogy Jerrold J. Katz és Jerry A. Fodor 1963-ban kísérletet tett a Chomsky-féle generatív mondattan kiegészítésére egy új­fajta jelentéstannal.10 Hogy ez hogyan épült fel, attól itt ismét el­tekinthetünk,11 lényeges viszont az az indoklás, amellyel a szer­zőpáros megalapozza elképzelését. A Chomsky-féle mondattan szerintük ugyanis azért szorul kiegészítésre, mert az nem jel­lemzi a beszélőnek azokat a képességeit, amelyek a mondatok jelentésének értelmezése során lépnek működésbe. Talán ma­guk sem vették észre, milyen komoly nézőpontváltást jelent ez a generatív grammatika lényegének felfogásában. Elvégre Chomsky 1957-ben nem mondta (mi több, voltaképpen tagad­ta), hogy amit az ő szintaxisa leír, az a beszélő valamely képes­ségének ábrázolása. (Ezt már csak azért sem tehette, mert ak­kori nyelv-fogalma, mint említettük, nem korlátozódott a termé­szetes nyelvekre, amelyekkel kapcsolatban a kérdés egyáltalán felvethető.) Ezt az ugrást azonban senki sem vette észre, maga Chomsky sem. A természetes nyelveken kívüli objektumok ha­marosan nyomtalanul eltűntek az érvelésből, s egyszeriben evidenciává lett: a generatív grammatika valami olyasmivel fog­lalkozik, ami a nyelvhasználók mentális képességeit jellemzi; következésképpen pszichológiai, ergo antropológiai, távlatilag pedig filozófiai jelentőséggel bír.

Az 1963-at követő két év ennek a felismerésnek a mentén a generatív grammatika filozófiai beágyazásának igényét hozza magával. Chomsky elődöket keres, s a legjelentősebbet először is Wilhelm von Humboldt személyében véli megtalálni. Eléggé meglepő választás – a zseniális német nyelvfilozófusnak a nyelv gondolkodáshoz mért prioritását, az egyes különös nyelvek el­térő kultúraképző funkcióját hangsúlyozó nézetrendszere való­jában tökéletesen alkalmatlan a generatív grammatika filozófiai megalapozására. (Nem véletlen, hogy 1965 után Chomsky -sokkal indokoltabban – új kiemelt elődöt „jelöl ki" magának Descartes személyében.) Ám a német filozófusban ezidőtájt Chomskyt nem a fent jelzett eszmék ragadják meg, hanem Humboldt híres tanítása a nyelv dinamikájáról. A nyelv nem holt mű (ergon), hanem energeia – hangzik Humboldt híres alapel­ve, melyet Chomsky azonnal a strukturalizmus bírálatának ér­telmez. Még nagyobb hatással volt rá a nyelvi működés humboldti leírásában az a momentum, miszerint a nyelv véges eszközök végtelen használatát teszi lehetővé. Chomsky számára ez a té­tel a nyelvi kreativitás generatív felfogását előlegezi meg: véges szókincs, véges szabályrendszer – s mindebből grammatikális mondatok végtelen halmaza.12

Mindeközben a „szaknyelvészek" sem tétlenek. 1964-ben Katz és P. M. Postal kísérletet tesz a Mondattani szerkezetek szinta­xisának és a Katz-Fodor-szemantikának egy modellbe egyesí­tésére. Könyvük, amely A nyelvleírás egy integrált elmélete cí­met viseli, nem keltett különösebb feltűnést.

A mondattani, jelentéstani és pszichológiai-filozófiai megfon­tolások valódi integrálása magára Chomskyra várt. A megoldást 1965-ös A mondattan elméletének aspektusai13 című könyve hozta, amely egyszersmind a generatív grammatika voltaképpeni második változata, a „standard elmélet", ahogyan később nevez­ték (amikor ugyanis ez az elképzelés is módosult, ám ezekkel a történésekkel itt már nemigen lesz dolgunk). Mint a könyv címe is jelzi, a megfontolások középpontjában továbbra is a mondat­tan áll, de most már egy olyan modell gerinceként, amely tartal­mazza a jelentésről és a hangalakról való számadást is.

A koncepció lényegét első megközelítésben a legcélszerűbb úgy felfogni, mintha a mondatok megértésének mechanizmusá­ról lenne szó.14 Egy elhangzó mondat voltaképpen nem egyéb, mit egy adott hangsor, melynek meghatározott jelentést tulajdo­nítunk. Hogy ezt megtehessük, fel kell ismernünk a hangsor szer­kezetét (nem elegendő például szavak vagy alaktani egységek, ún. morfémák, egymásutánjaként felfognunk, hanem – egysze­rűen szólva – tudnunk kell, hogy az elemek közül melyek tartoz­nak össze, mi mire vonatkozik). Ez eddig annyit tesz tehát, hogy a hangalak és a jelentés között a szerkezet (a szintaxis) közve­tít. Ám úgy látszik, hogy a közvetlenül a hangalak mögött felis­merhető struktúra – az úgy nevezett felszíni szerkezet – az ese­tek egy részében nem magyarázza meg a mondat jelentését.15 Ha a felépítés mikéntjének erre is választ kell adnia, akkor fel kell tételeznünk, hogy a mondatnak van egy másik, közvetlenül meg nem figyelhető, de a jelentésért „felelős" szerkezete is. Ez a mondat mélyszerkezete. Úgy tűnhet, hogy ilyet feltéterezni csak a bonyolultabb felépítésű mondatok esetében szükséges, de a kétféle struktúra valójában a látszólag egyszerűek esetében is különbözik. A jelentéstulajdonításhoz ugyanis olyan elemek meg­létét kell feltételezni a mélyszerkezetben, amelyek a felszíniben nem vagy legajábbis nem feltétlenül jelennek meg külön elemek­ként (például a múlt idejűség felismerése nem múlhat azon, hogy a felszíni szerkezetben van-e a múlt időnek jól megkülönböztet­hető jele).16 így a magmondat fogalma elvethető. Nincs olyan mondat, amelynek szintaktikai elemzése kimerülhetne a közvetlenül megjelenő szerkezet kimutatásában, minden mondatnak s van egymástól megkülönböztethető mély- és felszíni struktúrája. Ennek megfelelően átértékelődik a transzformáció fogalma is: a továbbiakban azokat az átalakításokat jelenti, amelyekkel e két kitüntetett szerkezet egyikétől eljuthatunk a másikhoz. (Kö­vetkezésképpen minden mondat transzformmondat.)

Mint említettük, Chomsky 1965-ös művében a modellt nem a fentebb vázolt módon, a mondatok megértésének analógiájára, hanem, a generatív hagyománynak megfelelően, mint a mondat megalkotásának értelmezését fejti ki. A szótári és grammatikai elemek kiválasztásával és kombinálásával jön létre a mondat mélyszerkezete. Ez lehet igen bonyolult is, például egy mondat több mondatot is felvehet magába.17 A mélyszerkezetet transz­formációk sora alakítja át felszíni szerkezetté. A jelentés értel­mezése a mélyszerkezettel kapcsolatos, a hangalaké a felszíni­vel.18

Eddig mindez tisztán nyelvtan. Mint ilyen, egyszerűen egy új nyelvleírási technikának lenne minősíthető, amelynek ráadásul -ha a technikai részletektől eltekintünk – könnyen elfogadható mon­danivalója van bárki számára, akit a mondatelemzés egyáltalán érdekel: ha meg akarod érteni egy mondat felépítését, hatolj a közvetlenül megfigyelhető szerkezet mögé. A mélystruktúra fogal­ma nem véletlenül vált divatossá a hatvanas évek második felé­től, egyébként nem-nyelvészek széles körében is, akik a termi­nus eredeti jelentését nemigen tudták volna rekonstruálni.

Ámde: a generatív grammatika minden egyéb, csak nem le­írási technika. Ugyanis voltaképpeni tárgyát nem a mondatok képezik, hanem a mondatok létrehozására és megértésére irá­nyuló nyelvi képesség: a kompetencia. Mindazon mentális és artikulációs-akusztikus folyamatok, amelyek a mondatok tény­leges létrehozásában és megértésében játszanak közre, tehát a valóságos nyelvi tevékenység, Chomsky számára a performancia jelenségkörébe tartoznak, amely nem tárgya a genera­tív grammatikának. A kompetencia az a – jegyezzük meg jól! – mentális realitás, amely lehetővé teszi az aktuális nyelvi visel­kedést. A performanciában működtetjük kompetenciánkat, és csakis ez az utóbbi a generatív grammatika tárgya. Ezért „ha azt mondjuk, hogy egy mondatnak egy adott generatív nyelvtan tekintetében van egy bizonyos levezetése, mit sem mondunk ar­ról, hogyan kell a beszélőnek vagy a hallgatónak valamely haté­kony vagy gyakorlati módon eljárnia, hogy megszerkesszen egy ilyen levezetést."19 Az a chomsky-i alapállás, miszerint az ő le­vezetéseit nem szabad a mondatlétrehozás és -megértés folya­matainak jellemzéseként felfogni, ám mégis a nyelvi tevékeny­séget megalapozó mentális realitást tükröznek, komoly zavart okozott ínterpretálóinak körében. Kissé úgy voltak vele, mint Szent Ágoston az idő fogalmával: addig volt világos a dolog, ameddig nem kellett megmagyarázni. A helyzetet csak tovább bonyolították Chomsky olyatén fejtegetései, miszerint a kompe­tenciának nemcsak a leírása generatív grammatika, hanem maga a kompetencia is az. „Egy nyelv minden beszélője nyilvánvaló­an elsajátított és belsővé tett egy generatív grammatikát, amely kifejezi nyelvismeretét." „A nyelvész és a nyelvet tanuló gyermek problémája egyaránt az, hogy a performancia adataiból megha­tározza azt a mögöttes szabályrendszert, amelyet a beszélő/hall­gató elsajátított, és felhasznál az aktuális performanciában." A nyelvész generatív grammatikája tehát ideális esetben a beszé­lő belső generatív grammatikáját tükrözi. A levezetések termé­szetéből adódóan nyilvánvalóan mentális folyamatokról van szó, amelyeknek azonban maga a beszélő rendszerint nincs tudatá­ban. „Bármely érdeklődésre számot tartani képes grammatika legfőképpen olyan mentális folyamatokkal foglalkozik, amelyek messze túl vannak az aktuális, sőt a potenciális tudatosság szint­jén; továbbá teljesen nyilvánvaló, hogy_a beszélőnek a saját vi­selkedésével és kompetenciájával kapcsolatos álláspontja és kijelentései tévesek lehetnek. így hát egy generatív nyelvtan azt törekszik leírni, amit a beszélő ténylegesen tud, nem azt, amit közölni képes az ismereteiről."20

Hogyan kerül a beszélő ennek az – ezek szerint generatív grammatikaként jellemezhető – belső szabályrendszernek bir­tokába? Chomsky természetesen nem válaszolhatja erre a kér­désre egyszerűen azt, hogy tanulta. Az ún. elsődleges nyelvi ada­tok ugyanis, tehát a nyelvelsajátítás feladata előtt álló gyermek környezetében elhangzó mondatok összessége, rosszul formált (agrammatikális) megnyilatkozások garmadáját tartalmazza, „a valóságos beszéd nagyobb része töredékekből és a legkülön­bözőbb fajtájú deviáns kifejezésekből áll". Hogyan le&etséges, hogy ezekből kiindulva a gyermekek többsége minden különö­sebb tanítás nélkül is kielégítően elsajátítja anyanyelvét? Ezen a ponton döntővé válik: egy nyelv tudásával rendelkezni Chom­sky szerint egyenlő a mondott értelemben vett kompetencia bir­toklásával. A performancia adataiból tehát egy kompetencia ki­alakítását kellene produkálni, aminek minimális előfeltétele, hogy a nyelvtanuló már eleve értékelni tudja a performancia adatait. Minthogy külön instrukciókat nem kapok az elsajátításhoz, ab­ból, amit meg kell tanulnom, nem tanulhatom meg azt is, ho­gyan kell belőle tanulnom. Ez a logika szükségszerűen vezet a chomsky-i nyelvelmélet egyik legjellegzetesebb, a XX. század­ban talán páratlan vonásához: a velünkszületettség (innátizmus) tételéhez. „Úgy tűnik, hogy a gyermeknek rendelkeznie kell egy olyan generatív nyelvtan 'feltalálásának' képességével, mely meghatározza a jólformáltságot és interpretációkkal látja el a mondatokat, még ha az elsődleges adatok (…) az általa konst­ruált elmélet tekintetében különböző szempontokból fogyatéko­sak is."21 „Hogy megtanuljon egy nyelvet, a gyermeknek így birokában kell lennie egy módszernek, mellyel megfelelő nyelv­tant szerkeszthet adott elsődleges nyelvi adatok alapján. A nyelv­tanulás előfeltételeként először is rendelkeznie kell egy nyelvel­mélettel, mely meghatározza egy lehetséges emberi nyelv gram­matikájának formáját, másodszor pedig egy stratégiával alkal­mas formájú nyelvtan kiválasztására, mely összeegyeztethető az elsődleges nyelvi adatokkal. Az általános nyelvészet távlati feladatának tekinthetjük annak a problémának a kidolgozását, hogyan lehet számot adni erről a velünk született nyelvelmélet­ről, amely a nyelvtanulás bázisául szolgál."22

Itt vázolt nyelvelsajátítás-elképzelését Chomsky az amerikai strukturalizmus általánosan elfogadott koncepciójával szegezi szembe. Ez utóbbi számára ugyanis a nyelvi adatokból kiinduló, lépésről lépésre, a próba-ellenőrzés-korrekció stratégiáját kö­vető, a megfigyelt szerkezetek analógiájára történő nyelvtanu­lás az evidencia. Chomsky ezt nem fogadhatja el, márcsak azért sem, hiszen az ő elméleti keretében – mint szó volt róla – a kér­désnek az a lényege, hogy hogyan juthatunk el a performanciából a kompetenciához (még ha a megfigyelhető tények csak annyit mutatnak is, hogy a gyermek a performanciából a performanciát tanulja meg). A kompetencia-elképzelés ugyanakkor és ugyan­ezért persze nem bizonyíthatja az innátizmus-elmélet helyessé­gét, hanem – ha egyáltalán – legfeljebb implikálja. Chomsky ezirányú érvelése végülis azt a nézetét tükrözi, hogy a nyelv túl­ságosan bonyolult, a nyelvtanuló gyermek pedig a nyelyelsajátítás zsenge életkorában túlságosan kevés erudíciót mutat más területeken ahhoz, hogy egyébként elképesztően eredményes nyelvelsajátítását pusztán induktív tanulási folyamat révén ma­gyarázhassuk. (Nem nehéz látni, hogy ebben a felfogásban sok az előítélet. Egyáltalán létezik elkülönülten a nyelvre irányuló tanulási folyamat? Valóban oly lebecsülendő a gyermek előre­haladása a valósághoz és társadalmi környezetéhez való viszo­nyában?) Chomskynak ezenkívül még egy érve van: a nyelvel­sajátítás folyamatának nem tudatos volta. Ám ez az érv sem túl­ságosan erős: egy pszichikai momentum vagy folyamat, egy mentális diszpozíció velünk születettsége és tudatos (tudatosított) volta között valójában semmiféle szükségszerű implikáció nem áll fenn, azaz elvben minden variáció lehetséges.23

Célszerűnek látszik ezen a ponton – egy pillanatra kilépve Chomsky gondolatköréből – felhívni a figyelmet a következőkre. Azoknak a jelenségeknek a körében, amelyeket a nyelviség fo­galma alá vonhatunk, különbséget kell tennünk a tekintetben, hogy ennek három megnyilvánulási szférája, nevezetesen a nyelv, a nyelvtudás és a nyelvhasználat közül melyiket képvise­lik. A nyelv társadalmi realitás, mindazon tagolt hangok formá­jában megvalósítható eszközöknek, eljárásoknak, normáknak az összessége, melyek egy közösség tagjainak rendelkezésére áll­nak fogalmi gondolkozásuk alakítására, pszichikai állapotaik, kapcsolatteremtési szándékaik, gondolataik legközvetlenebb anyagi rögzítésére és mások számára is hozzáférhető megnyil-vánítására. Mint ilyen, jelentősen gazdagabb, mint az, amit az egyes ember belőle magáévá tehet. A nyelv elemeinek, eljárá­sainak, normáinak az a készlete, amely az adott nyelven értő és beszélő egyes ember tudatában elraktározódik, és amely a nyelv konkrét használatakor működik, a nyelvtudás. Ennek gya­korlati működtetése, a nyelvhasználat tehát a tényleges nyelvi megnyilvánulások összessége, az a tevékenység, amelynek so­rán szóban vagy írásban nyelvi megnyilatkozásokat hozunk lét­re és értünk meg. Nos, úgy látom, Chomsky gondolatmenetének fent jellemzett problematikussága nem kis mértékben éppen ab­ban gyökerezik, hogy nála a nyelviség eme három komponense kettőre redukálódik. Míg a performancia fogalma többé-kevés­bé azonosítható azzal, amit az imént nyelvhasználatnak nevez­tünk, világos, hogy a kompetencia ezzel szembeállított fogalma egybemossa a nyelv és a nyelvtudás fentebb jellemzett szférá­ját. Ez azzal jár, hogy azt a gazdagságot, amely a társadalom objektív jelenségének értelmezett nyelvvel kapcsolatban magá­tól értetődő lenne, Chomsky óhatatlanul az egyes beszálő men­tális adottságaként kénytelen látni. Való igaz, hogy egy ilyen disz­pozíció – lévén jelentősen gazdagabb, mint ami az egyedi ta­pasztalat számára megfigyelhető – tanulás révén elvileg elsajá-títhatatlan, s magyarázatként ekkor aligha marad más, mint az innátizmus hipotézise.

De lépjünk tovább: A velünk született nyelvelmélet chomsky-i elképzelése koherens a nyelvi univerzálék (az emberi nyelvek szükségszerű és általános tulajdonságai) tételezésével is, hiszen ha a nyelvvel való rendelkezés ily módon az egyes ember (tehát minden ember) mentális diszpozícióiban van kódolva, akkor a nyelvek tulajdonságainak – látszólagos felszíni sokféleségük ellenére kimutatható – mélyen azonos volta közvetlen magyará­zatot nyer.24 A nyelvi szerkezet egy magas fokon adekvát elmé­lete -fejti ki Chomsky-„felöleli a nyelvi univerzálékról való szám­adást is, és a gyermeknek tulajdonítja ezeknek az univerzáléknak nem tudatosított ismeretét. Tehát azt állítja, hogy a gyermek az­zal az előfeltételezéssel közelíti meg az adatokat, hogy ezek egy bizonyos előzetesen jól definiált típusú nyelvből valók, az ő prob­lémája pedig annak a meghatározása, hogy az emberileg lehet­séges nyelvek melyikét beszéli az a közösség, melybe beleszü­letett. A nyelvtanulás lehetetlen lenne, ha nem így állna a do­log."25

Ha a nyelviség magyarázatáért a generatív grammatikaként jellemzett kompetencia és a vele összefüggő innátizmus uni-verzalisztikus koncepciójához kell fordulnunk, akkor ebből szük­ségszerűen következik az elmélet kiterjesztése pszichológiára, antropológiára, az antropogenézis területére. „Amennyire tudo­másunk van róla, az emberi nyelv birtoklása az agyi szervező­dés egy specifikus típusával van kapcsolatban, nem egyszerű­en az intelligencia egy magasabb fokával. Alaptalannak látszik az a nézet, hogy az emberi nyelv pusztán bonyolultabb esete valaminek, ami az állatvilágban másutt is megtalálható. Ez prob­léma elé alítja a biológust, hiszen, ha így áll a dolog, itt egy va­lóságos 'ugrás' esetéről van szó, vagyis egy minőségileg új je­lenség előállásáról a szervek bonyolultabbá válásának egy meg­határozott fokán.26 (…) Úgy tűnik nekem, ma sincs jobb vagy ígé­retesebb módszer az emberi intelligencia lényegi és megkülön­böztető sajátosságainak feltárására, mint ezen egyedülálló em­beri tulajdon [a nyelv – H. F.] aprólékos kutatásán keresztül. így ésszerű a feltételezés, hogy ha sikerül empirikusan adekvát ge­neratív grammatikát szerkeszteni, és meghatározni azokat az univerzális elveket, melyek struktúráját és rendszerét vezérlik, ez fontos hozzájárulás lesz az ember lélektanához."27

Az ember lélektanához való hozzájárulás úgy is értendőrhogy a nyelvész által feltárt mentális realitás kiindulási pontot jelenthet az agyfiziológus számára. Nem a nyelvészet szorul tehát rá, hogy nyilatkozzék a nyelvi kompetencia agyi beágyazottságának rész­leteiről, hanem, ellenkezőleg, „végül is a mentalisztikus kutatá­soknak lesz a legnagyobb jelentőségük a neurofiziológiai mecha­nizmus vizsgálatában, minthogy egyedül ezek foglalkoznak az­zal, hogy elvontan meghatározzák azokat a tulajdonságokat és funkciókat, melyeket az ilyen mechanizmusoknak el kell látniuk."28

Álljon itt végül egy hosszabb idézet a kompetencia, a genera­tív grammatika, az innátizmus és az univerzalizmus zárt, belső­leg többé-kevésbé koherens, külsőleg azonban több ponton nagyonis posztulált tételrendszerének illusztrálására – nemkü­lönben annak demonstrációjaként, hogyan is érkezett meg Chomsky a „száraz szaknyelvészettől" a filozófiai általánosítá­sokhoz.

„Van egy bizonyos mennyiségű evidenciánk a generatív nyelv­tanok jellegéről, melyeknek egy nyelvelsajátítási modell 'kime­netét' képezniük kell. Ez az evidencia világosan mutatja, hogy a nyelv szerkezetének taxonomikus elképzelései inadekvátak, a nyelvtani struktúra ismerete nem keletkezhet lépésről lépésre végrehajtott induktív műveletek segítségével. (…) Az ilyen spe­kulációk semmiféle lehetőséget sem nyújtanak arra, hogy szá­mot adjunk a normális nyelvhasználat fundamentális tényéről, vagy akár csak kifejezzük ezt – nevezetesen a beszélőnek azt a képességét, hogy létre tud hozni és azonnal meg tud érteni új mondatokat, melyek a korábban hallottakra semmilyen értelem­ben, vagy az elemek szerkezeteinek avagy osztályainak fogal­mával kifejezhető módon nem hasonlítanak, a korábban hallot­takkal kondicionálás eredményeképpen nem asszociálhatok, és nem is érhetők el ezek alapján a pszichológia vagy a filozófia által ismert semmiféle 'általánosítással'. Nyilvánvaló, hogy a nyelvelsajátítás bázisa valami olyasminek a feltárása a gyermek részéről, ami formális szempontból mély és absztrakt elmélet -nyelvének generatív grammatikája -, melynek sok fogalma és elve csak távolról, nem-tudatos kvázi-deduktív lépések hosszú és bonyolult láncolatain keresztül kapcsolódik a tapasztalathoz. Tekintettel az elsajátított nyelvtan jellegére, a rendelkezésre álló adatok rossz minőségére és erősen korlátozott terjedelmére, az eredményül kapott nyelvtanoknak a variációk széles skálája el­lenére is meglepő egyöntetűségére, valamint függetlenségükre az intelligenciától, motivációtól és emocionális állapottól – ke­vés remény marad arra, hogy a nyelv szerkezetéből sek minden megtanulható egy olyan organizmus számára, amely kezdetben nem rendelkezik információkkal ennek általános jellegéről. (…) Röviden: az egyes nyelvek szerkezetét igenis nagymértékben meghatározhatják olyan tényezők, amelyek felett az egyén nem rendelkezik tudatos kontrollal, és amelynek tekintetében a tár­sadalomnak kevés választása vagy szabadsága lehet. A jelen­leg rendelkezésünkre álló legjobb információ alapján ésszerű­nek látszik feltenni, hogy a gyermeknek az elébe táruló adatok­ról való számadás céljából elkerülhetetlenül meg kell szerkesz­tenie egy meghatározott fajtájú transzformációs nyelvtant, ugyan­úgy, ahogy a szilárd tárgyakra vonatkozó percepcióját vagy a vonalra és a szögre irányuló figyelmét is kontrollálhatja.29 így nagyonis meglehet, hogy a nyelvi struktúra általános jegyei nem annyira az egyéni tapasztalat folyamatát tükrözik, mint inkább a gyermek ismeretszerzési képességének általános jellegét – ha­gyományos értelemben: vele született eszméit és a vele szüle­tett elveket. (…) Az ilyen kutatások eredményeképpen azt remél­hetjük, hogy bizonyos valóságos alapot nyújthatunk ahhoz a ha­gyományos meggyőződéshez, miszerint a nyelvtan elvei fontos és különösen jelentős részét képezik az emberi elme filozófiá­jának."30

Velünkszületettség kontra környezetelvűség

Az innátizmus-probléma szorosan összefügg Chomskynak a ta­nuláselméletet érintő állásfoglalásával. A legfőbb céltábla termé­szetesen itt is a behaviorizmus felfogása, amely az emberi és az állati tanulás között nem lát igazán minőségi eltérést. Az in­gerek és válaszreakciók begyakorlása a viselkedéslélektan né­zete szerint ugyanazon alkalmazkodási mechanizmusok műkö­dését tükrözi, legfeljebb eközben az ember az állaténál nagyobb mértékben gyakorolja az induktív következtetések technikáját. A lényeg azonban, hogy a környezet általi meghatározódás egya­ránt adja az emberi és az állati adaptáció lényegét.

Chomsky ezt a felfogást, melyet természetesen – és nem alap­talanul – az emberi lény különösségének ignorálásaként értel­mez, már kevésbé kézenfekvő módon a marxizmus azon tételé­vel állítja párhuzamba, miszerint nem létezik egyszer és min­denkorra adott, változatlan emberi természet. (A két gondolat­nak mindazonáltal valójában nem sokkal több köze van egymás­hoz, mint hogy Chomsky számára egyaránt elfogadhatatlan.)

Szerzőnk szerint a „hogyan tudhatunk oly sokat ily kevés ta­pasztalat alapján?" – ahogyan nevezni szokta – „platóni problémájára" nem találhatunk elfogadható választ, ha nem tételezünk fel a tanulást megalapozó eleve beépített struktúrákat.31 Szer­veink azért működnek éppen úgy, ahogyan azt a kívülről érke­ző információk feldolgozásában tapasztalhatjuk, mert a környe­zethez való viszonyulás módját genetikai instrukciók szabályoz­zák. Egy napon talán kézzelfoghatóan rá is tudunk majd mutat­ni a molekuláris biológia és az idegrendszer azon mély össze­függéseire, melyek a tanulási mechanizmust az emberi lény bi­ológiai természetében gyökerező előfeltétel-rendszer funkcionálásaként fogják bemutatni.

Mindez Chomsky szerint nem mond ellent annak a követel­ménynek, hogy a tanulás csak ösztönző, komplex és impresszív ingeregyüttes fennállása esetén mehet végbe,32 s hogy a neve­lésnek is az ilyen környezet biztosítása a fő feladata, hogy elő­segítse a gyermek kreatív impulzusainak növekedését. A gon­dolatnak politikuma is van: „Ahhoz, hogy a természetes kíván­csiság, intelligencia és kreativitás fejlődjön és biológiai kapaci­tásunk kibontakozhasson, ösztönző környezetre van szükség. Ha egy gyermeket egy elszegényített környezetbe helyezünk, vele született képességei egyszerűen nem képesek fejlődni, éret­té válni és kibontakozni."33

A két tényező, a velünkszületettség és az ösztönző környezet közül Chomsky számára mindazonáltal egyértelműen az előbbi a meghatározó. Nyelvi érésünk végeredményben ugyanolyan, élet­korhoz kötött fiziológiai funkció, mint a nemi érés (amelyről, ugye­bár, senki sem feltételezi, hogy csupán a környezet hatására kö­vetkezik be). Az innátizmus Chomskynál azonban jóval tágabb körű magyarázó elv, mint a biológiai egyediségben tekintett fel­növekedés motivációja. Velünk született biológiai diszpozícióink „társadalmi emberré" érésünket is megalapozzák. „Úgy gondo­lom, hogy azon biológiai jellegzetességek között, amelyek az em­beri szervezetet meghatározzák, vannak olyanok, amelyek az in­tellektuális fejlődéssel kapcsolatosak, olyanok is, amelyek az er­kölcsi fejlődéssel függenek össze, mások, amelyek az emberi tár­sadalom tagjaként való fejlődésünkhöz fűződnek, ismét mások, amelyek az esztétikai fejlődéssel kapcsolatosak. Sejtésem sze­rint mindezek korlátozó jellegűek,34 és mindezen korlátozások együttesét mondhatjuk az emberi természet összetevőinek. Igen nagy mértékben megváltoztathatatlan jellegzetességekről van szó. Másszóval ugyanúgy részét képezik emberi mivoltu'hknak, aho­gyan az, hogy lábakkal és karokkal rendelkezünk."35

Nyelv, szexualitás, intellektus, erkölcs, esztétikum és=az egyál­talában vett társadalmiság tehát mind-mind velünk született, fi­ziológiailag determinált ember voltunkban, biológiai értelemben vett antropológiai adottságainkban gyökerezik. Minden egyéb lehetséges kételyünktől eltekintve is – nem korlátozza ez a „fizi­ológiai predetermináció" emberi lehetőségeink kibontakoztatá­sát? Nem, éppen ellenkezőleg – így Chomsky -, mindez éppen a minden egyes ember születésénél fogva, természetében kó­dolt egyenlőségének záloga. így érkezünk meg Chomsky politi­kai filozófiájának nézetem szerint legátfogóbb és egyszersmind legközpontibb eleméhez, voltaképpeni kristályosodási pontjához: a szabadság problémájához.

Szabadság és hatalom

Mindazon erők között, amelyek az emberi természet fiziológiai­lag kódolt meghatározottságaiban gyökereznek, a legmélyebben beágyazott és legmeghatározóbb módon működő motiváció a szabadságra törekvés. A szabadság ellenpárja a hatalom. A sza­badságra törekvő elnyomott harca a hatalom ellen így nem egyéb, mint emberi természetünk változatlan és örök követel­ményének szembeállítása egy, az emberi természettel ellenté­tes létformával. „Létezik intellektusunk rendszerében valamely komponens, amely az erkölcsi ítéleteket fogja át, az olyan kér­dések megítélését, hogy mi a jó és mi a rossz, vagy hogy ho­gyan kell bánni az emberekkel, mi a tisztességes, mi az igazsá­gos. Feltételezésem vagy legalábbis reményeim szerint van va­lamiféle olyasmi is, amit Bakunyin egyszer 'szabadságösztön­nek' nevezett, egy elkötelezettség a külső tekintély általi korlá­tozottságtól való szabadság iránt, hacsak ezt a korlátozást a tör­ténelem valamely sajátos állapotában nem a túlélés kényszere indokolja. Ezért a történelem egész menetében folyamatos erő­feszítéseknek kell történniük az autoritárius struktúrák megha­ladására és a szabadság terének kiterjesztésére."36

A hatalom tehát – kivételes szituációktól eltekintve – egysze­rűen természetellenes. A hatalom és a gazdagság fokozására való törekvés, a piacgazdaságnak, a kizsákmányolásnak és a külső tekintélynek való alárendelődés antihumánus, és ezért tűr­hetetlen.

A hatalom par excellence formája az állam. „Úgy gondolom, hogy az állam vezérelte paradigma nagyonis természetellenes. Könnyen belátható ez a történelem alapján. Európának az álla­mi berendezkedés kialakításához többszáz évnyi brutális ésgyil-kos háborúskodásra volt szüksége (…), és ez is tükrözi a rend­szer természetellenességét. A világon mindenütt, ahova Euró­pa kiterjesztette befolyását, azt találjuk, amit, ha becsületesek volnánk, 'az európai civilizáció plagizálásának' neveznénk. És a világon mindenütt pontosan ugyanahhoz vezetett. (…) A prob­léma ott van, hogy ennek a rendszernek vajmi kevés köze van az emberek tudatosított érdekeihez és szükségleteihez, és ezért bevezetéséhez erőszakra és kényszerre van szükség. Minthogy Európa a világ nagy részét meghódította, az a helyzet, hogy ma ez a világ vezető rendszere. De hosszú távon, azt gondolom, fel kell váltani a társulás olyan formáival, amelyek közelebb állnak a tényleges emberi szükségletekhez és célokhoz. Ez persze még sok időt igényel."37

A hatalom – az állam – a társadalom (és egyben a szabad­ság) ellensége, és ennek, úgy látszik, a szó szoros értelmében tudatában is van. „Bármely tekintélyelvű rendszer általános atti­tűdje a közösséggel szemben, hogy ellenségének tekinti, akit ezért állandó ellenőrzése alatt kell tartania. Ha ugyanis kibújna eme kontroll alól, a legkülönbözőbb veszélyes dolgokat követné el. A legtipikusabb módon éppen az állam tartja potenciális el­lenségének országának népességét. Az Egyesült Államokban ez már régóta fennálló helyzet."

Amióta (és ahol) a nyílt erőszak alkalmazása visszaszorult, a tömegek feletti ellenőrzés legfőbb és leghatékonyabb eszköze az indoktrináció. Chomsky politikai írásaiban, interjúiban és köz­szerepléseiben egyaránt jelentős helyet foglal el annak bemuta­tása és következetes elítélése, hogyan befolyásolja a hatalom által működtetett propagandagépezet az emberek tényismere­tét és véleményalkotását az elit egoista céljainak össztársadalmi érdekként való elfogadása érdekében. A hidegháborús paranoi­ától a vietnami háború időszakának masszív dezinformációján át a mindenkori külpolitika és az USA által a világ bármely régi­ójában felvállalandó „különös felelősség" sulykolásáig, félreve­zetésektől az elhallgatásokon át a kifejezett hazugságokig konk­rét esettanulmányok széles skáláját tárja mindenkori közönsé­ge elé. Amennyiben a modern médiumok az információk birtok­lását, irányított sugalmazását az indoktrináció mindennél hatal­masabb eszközévé tették a hatalom számára, annyiban – para­dox módon – a műveletlenség mint „félreinformálatianság" po­zitívummá is válhat a társadalom védekezése szempontjából. „A nevelés az indoktrináció egy formája, ezért bármely társadalom­ban tipikusan azt találjuk, hogy a művelt osztályok erősebben indoktrináltak. Ők azok, akik állandóan ki vannak tévea propa­ganda gáttalan áramlásának, amely nagyonis őket veszi célba, hiszen ők a fontosabbak, tehát őket kell inkább kontroll alatt tar­tani. Mi több, a művelt osztályok a propaganda eszközeivé vál­nak. Az ő funkciójuk a társadalomban, hogy kialakítsák és hir­dessék az ideológiai elveket."38 Természetesen Chomsky is hang­súlyozza, hogy a kevésbé tájékozott és leginkább elnyomott alsó osztályok ezáltal sebezhetőbbek is, és adott esetben védtelen­né válhatnak bármely populista propagandával szemben, bele­értve akár a fasizmus motívumrendszerét. (Ezzel szemben a hatalmat birtokló osztályok normális esetben nem fogékonyak a fasizmusra, hiszen ez az ő privilégiumaikat is kikezdené.)

Az indoktrináció elleni legfőbb fegyver Chomsky szerint egy meghatározott szabadság: a szabad megnyilatkozás jogának gyakorlása. Mindenkinek joga – és, mint visszatérünk rá, a fo­galmának megfelelő értelmiségnek kötelessége is -, hogy sza­badon kifejtse véleményét. Chomsky számára ez a különös sza­badságjog a maga elvontságában oly központi jelentőségű, hogy formális egzigenciának tartja. Egyszerűen minden véle­mény hirdethető – tartalmától függetlenül. „Hogy igaza van-e vagy sem, ebben az összefüggésben a legcsekélyebb jelen­tőséggel sem bír." „A szabad megnyilatkozás joga nem korlá­tozódik azokra az eszmékre, amelyekkel egyetértünk." Ezek az idézetek Chomsky azon előszavából valók, amelyeket egy bi­zonyos R. Faurisson „Védőbeszéd – azok ellen, akik történe­lemhamisítással vádolnak" című könyvéhez írt. A könyv tartal­ma egyetlen mondatban: a hitleri koncentrációs táborok gáz­kamráiról és a zsidókon végrehajtott genocídiumról szóló állí­tások a történelem legnagyobb hazugságai közé tartoznak. Chomsky természetesen hangsúlyozza, hogy ő tartalmilag egyetlen szóval sem áll ki e vélemény mellett (én teszem hoz­zá: ellene sem). „Mi sem könnyebb, mint olyan emberek önki­fejezési szabadságát védeni, akik nem szorulnak rá erre."„Még ha Faurisson valóban dühödt antiszemitának vagy a nácizmus fanatikus hívőjének bizonyulna is (…), ebből az égvilágon sem­miféle következmény nem adódnék polgári jogai védelmezé-sének legitimitására nézve."39

Az indoktrinációról mint a szabadság legfőbb elfojtójáról alko­tott elképzelés jelentősége túlmutat önmagán, amennyiben a politikai szemlélet oldaláról világítja (illetve alapozza) meg Chomsky behaviorizmus-ellenességét és innátizmusát. „Ha az elme rendkívül képlékeny, ha egy végletesen empirista elmélet talajára helyezkedünk, ha azt mondjuk, hogy az emberi termé­szetben semmi sincs a történelmileg adott feltételek összessé­gén kívül, és hogy az idők bármely adott pillanatában az emberi természet egyszerűen lenyomata az éppen esetlegesen fennál­ló kulturális mintáknak, hogy az elme, fejlődését tekintve, csu­pán az őt körülvevő anyagi lét tükrözője, akkor, amennyire lá­tom, semmiféle gátak nem léteznek, semmiféle morális akadá­lya nincs a manipulációnak, az uralomnak és az ellenőrzésnek."40 Egy lény eszerint tehát vagy veleszületett diszpozícióként birto­kolja a moralitás és a szabadság elveit, vagy védtelenül szolga­ságra van ítélve. S minthogy Chomsky számára az emberi sza­badság megkérdőjelezetlen evidencia, ebből a logikából szük­ségszerűen adódni látszik a velünkszületettség elvének tétele­zése (egyszersmind az ezt tagadó elképzelések racionális, s egyben morális elvetése).

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen szabadságfelfogás mint axióma és kategorikus imperatívusz tág körben érvényesülhet a törté­nelmi események, a fennálló társadalom és a mindennapi politi­ka kritikájának motívumaként. Felsorolni is lehetetlen mindazon jelenségköröket, melyek Chomsky bíráló elemzésének célpont­jai voltak az elmúlt évtizedekben. Nem az történt és történik, amit a látszat és az indoktrináció sugall – figyelmeztet szakadatla­nul. Kolumbuszt hősként ünnepeljük, holott tömeggyilkos: az amerikai indiánok lemészárlása egyike volt az emberi történe­lem legelvetemültebb genocídiumainak. A munkaerő szabad pi­aca valójában bérrabszolgaságot jelent, amely lényegében nem különbözik az adósrabszolgaságtól vagy a kényszermunkától. Apartheid-ellenesnek lenni, bár helyes, a látszattal ellentétben nem a szabadságpártiság legfelső foka, s nem is jelent kocká­zatot az Egyesült Államokban, amelynek hivatalos politikája egy iparosodó és a Nyugat beruházásait fogadó országban termé­szetesen szívesebben lát a recessziók idején szabadon szélnek ereszthető bérrabszolgákat, mint állandó nyűgöt jelentő hagyo­mányos rabszolgákat. A folyamatos légszennyezés és a vele kapcsolatos üvegházhatás a földfelszín felmelegedését és a ten­gerszint emelkedését hozza magával, ami akár az emberi kultú­ra elpusztításával fenyeget – pedig, ha a technikai feljődés csú­csát reprezentáló „csillagok háborújára" költött összeg egytizedét a napenergia hasznosítására fordították volna, a probléma el­kerülhető lenne. És így tovább. Mindezek a jelenségek a valódi szükségletek és a hatalom és dominancia jelenlegi struktúrájá­nak összeférhetetlenségén alapulnak – mutat rá Chomsky -, egy­szóval a valódi szabadság hiányán.

Legyen azonban mindez bármennyire is rokonszenves a poli­tika síkján, elkerülhetetlenül rá kell mutatnunk: ez a szabadság-felfogás történelemfilozófiai szempontból többszörösen tartha­tatlan. Először is fogalmilag: nem nehéz észrevenni, hügy Chom­sky folyamatosan egymásba mossa a szabadság és a szabad­ságvágy kérdését. A velünkszületettség gondolata nyilvánvaló­an csak az utóbbival kapcsolatban merülhet fel egyáltalán. De fogadjuk el feltételesen, hogy a szabadság velünk született fizi­ológiai meghatározottság. Akkor definíció szerint jellemeznie kell minden embert – a hatalom birtokosait is. Ebben az esetben vi­szont nem magyarázhatja az elit-tömeg ellentét természetét, hi­szen az nyilvánvalóan nem alapulhat közös adottságaikon. Meg­fordítva: ha a mindenkori alullévők joggal hivatkoznak a szabad­ság értékére a domináns helyzetben lévőkkel szemben, akkor ez az érték nem fakadhat antropológiai diszpozíciókból. E primer logikai ellentmondást a történelmi tapasztalat újabb problémá­val tetézi: ha a szabadság az ember mivolt konstituens jegye lenne, hogyan lehetséges, hogy az egész eddigi történelemben nem valósult meg; egyáltalán hogyan maradhat fenn egy lény, amely folyamatosan megfosztja magát egy biológiai szükségle­tének kielégítésétől?

A szabadság nyilvánvalóan nem természeti adottság, és még nem-természetiként sem a biológiai egyed tulajdonsága. Az egye­dül álló, társadalmon kívüli egyes ember – ha létezne is – elvileg nem lehetne szabad (s ugyanúgy nem-szabad sem). A szabad­ság ugyanis társadalmi viszony. Az emberiség által kimunkált anya­gi és szellemi javakhoz való hozzájutás, az emberi potencialitások kibontakoztatási lehetőségeinek minden egyes ember számára adott egyenlősége vagy egyenlőtlensége a társadalom összmű­ködésének és mindezen javak elosztásának kérdése – a szabad­ság foka éppen ezen lehetőségek elosztásának mikéntjétől függ. Egyébként, amennyiben az anyagi és szellemi erőforrások átcso­portosítása egy elit (centrum stb.) javára az eddigi emberi törté­nelem legáltalánosabb működési elve, a hatalom, az elnyomás, a kizsákmányolás, a kontroll ezerszer „természetesebb", mint a sza­badság. A kapitalizmus természetesen velejéig antihumánus rend­szer, de éppen azért, mert kisajátítja a szabadságot egy kisebb­ség számára, ami logikai képtelenség lenne, ha a szabadság ve­lünk született determináció. Az elnyomó szabadabb, mint az el­nyomott, és a szabadságra való törekvés éppen a szabadság hi­ányából eredeztethető. S hogyan tűzhetné az emberiség eléren­dő célul maga elé, amivel eleve rendelkezik?

Térjünk azonban vissza Chomsky politikumközelibb gondolat­menetéhez. Milyen fegyver áll az alullévők rendelkezésére az inkriminált hatalom elnyomó mechanizmusainak leküzdésére? Egyénileg először is az engedetlenség, amely a szuverén pol­gárnak egyenesen kötelessége, ha áldozatokkal jár is (például a részvétel megtagadása az indokínai háborúban, ennek min­den ódiumával). „Még azok számára is, akik nem szentek vagy hősök, lehetséges, hogy megértsék, milyen világban élünk, és cselekedjenek a terror és az erőszak megállítása érdekében, amelyekért mi is felelősekké válunk, ha elfordítjuk a tekintetün­ket. És ez megtehető. Jelenkori történelmünk rá a tanú – és nem áltathatjuk magunkat, hogy nem tudjuk az utat. Az indokínai há­ború elleni népi tömegmozgalom kétségtelenül jelentős hatást váltott ki. Megnehezítette a háborús bűnösök dolgát, akik ezt a háborút irányították. Elébe vágott annak, hogy az állam tényleges össznépi mozgósítást jelentsen be."41

Az egyéni szembenállásnak azután logikusan tömegmozga­lommá kellene kibontakoznia, ami a valóságos demokrácia meg­testesülése lenne. „Egy magánvállalkozásra épülő rendszerben, ahol privát elenőrzés gyakorolható a termelőeszközök, az elosz­tás és a beruházási döntések stb. felett, a politikai választások skálája korlátozott. Erősen behatárolják azok az erőforrások, amelyek a társadalom alapintézményeit birtoklók számára hoz­záférhetők, de korlátozottak a lehetőségeik pusztán arra is, hogy kontrollálják, megél-e a társadalom, hogyan él meg, hogyan él­nek az emberek stb. Ebből következően egy valóságos demok­ráciának magában kell foglalnia, hogy a nép ténylegesen átve­szi a döntéshozatalt a lényegi intézményekben, és ez minde­nekelőtt a gazdasági intézményeket jelenti. Ezek határozzák meg ugyanis alapjában, hogy hogyan élünk."42

Chomsky számára a politikai átalakulás primer kérdése mind­azonáltal nem annyira az intézményrendszer „átvétele" vagy át­alakítása – ez majd következmény lehet -, inkább az intézmény­rendszerhez való tudatos viszonyulás forradalmasítása. Egy konstruktív tömegmozgalom szükségszerű előfeltétele ugyanis az, hogy a népesség jelentős része, sőt, többsége, általánosan megértse a társadalmi valóság összefüggéseit és önmagát. En­nek három fő akadálya van: a masszív propagandagépezet ha­tékonysága, a hatalom valódi működésének csekély átlátható­sága és az önmagunk elfojtott félelmein, vágyain, önigazoló hi­tein való túllépés nehézsége. Mindezen csak egy általános fel­világosodás és széles körű személyes elköteleződés kereked­het felül, egy igazságosabb társadalom kivívásának záloga te­hát az intellektuális és morális megújulás.

Az értelmiség felelőssége és a jövő

Az általános felvilágosodás gyakorlati előmozdításának szubjek­tuma az értelmiség. Chomsky egyik legkorábban kifejtett és leg­szilárdabb meggyőződése, hogy az értelmiségnek kitüntetett szerepe van az igazság felderítésében. „Az értelmiségiek olyan helyzetben vannak, hogy fényt deríthetnek a kormányok hazug­ságaira, kielemezhetik a cselekmények okait, mozgatórugóit és a gyakran rejtett mögöttes szándékokat. Legalábbis a nyugati világban megvan ehhez az erejük, amely a politikai szabadság­ból, az információhoz való hozzáférésből és a megnyilatkozás szabadságából következik. Egy privilegizált kisebbség számára a nyugati demokrácia szabad időt, kedvezményeket és képzést biztosít, lehetővé téve, hogy felderítse azt a mögöttes igazsá­got, amelyet a jelen történelmének nekünk szánt bemutatásai­ban elleplez a torzítás, a félremagyarázás, az ideológia és az osztályérdek."43 Ennek a lehetőség nyújtotta funkciónak és kö­telességnek természetesen csak az értelmiség egy része felel meg, amely nem tagozódik be a hatalmi struktúrákba. Végső ki­futásában a konstruktív értelmiség fő feladata a forradalmi el­mélet kimunkálása. „Forradalmi elmélet vagy forradalmi tudatos­ság nélkül nem lesz forradalmi mozgalom. Komoly mozgalom nem jöhet létre tiszta elemzés és elméleti megvilágítás nélkül. (…) Vannak a kapitalizmusnak olyan válságai, amelyeket nem lehet belülről megoldani. Ezeket csak a társadalmi viszonyok tel­jes átalakításával lehet legyűrni. Minden gazdasági és politikai intézményt demokratikus ellenőrzés alá kell vonni a dolgozók és más olyan emberek közvetlen részvétele útján, akik egy meg­határozott földrajzi egységben élnek, vagy például más típusú szabad társulásuk tekintetében érintettek. Hogy mondjak egy példát, a kapitalizmus jelenleg súlyos válságot él meg azzal a problémával kapcsolatban, hogy hogyan használhatók fel a tech­nológiai források az emberi szükségletek kielégítésére, ahelyett, hogy egy értelmetlen, irracionális és kizsákmányoló jellegű gaz­daság érdekeit szolgálnák. Ezt a problémát nem lehet a kapita­lista ideológia vagy a kapitalista termelési rendszer kereteiben megoldani. Bizonyos emberi szükségleteket csakis kollektíve le­het kifejezni, és ez alapvetően más rendszert követel. Úgy gon­dolom, hogy olyan kérdések, mint a demokrácia kiterjesztése, az emberi szükségletek kielégítése, a környezet megóvása el­sőrendű fontosságúak. Egy forradalmi elméletnek ilyen momen­tumok kifejtésével kell foglalkoznia, és valami olyasmivé lefordí­tania őket, ami közvetlenül megfogható jelentéssel bír."44 Az ér­telmiség tehát elméletet alkot a mozgalom számára, amiből azon­ban nem az élcsapat-párt lenini tradíciójának kell következnie (mely Chomsky szerint óhatatlanul Sztálinhoz vezet),45 hanem az önként társult tömegek forradalmi mozgalmában kibontako­zó önkontroll és politizálódás szellemi támogatásának (Rosa Luxemburg Lenin-kritikájának értelmében).

Az ily módon végrehajtandó forradalom a történelem harma­dik emancipatorikus fázisának kiteljesítője. A rabszolgákból job­bágyok, a jobbágyokból bérmunkások lettek; most egy gazda­sági forradalomnak kell végbemennie, amely a bérmunkásokat szabad, kreatív történelmi cselekvőkké teszi, „a felszabadulás egy végső aktusának, amely a gazdaság feletti ellenőrzést a sza­bad és önként társult termelők kezébe helyezi."46

E marxi ihletettségű gondolatok ellenére Chomsky valódi el­méleti terepe távolról sem a formációelmélet vagy a gazdasági mélyanalízis, s a forradalmi teória, melynek szükségességét hir­deti – nem is beszélve magáról a forradalomról – maga is csak mint feladat, mint a jövőre irányuló kellés jelenik meg tulajdon­képpeni mondanivalójának horizontján. Itt és most az igazság kimondása, a fennálló leleplezése a tényleges feladat. „Nincse­nek mágikus erejű válaszok, csodamódszerek az előttünk álló problémák megoldására, csupán a szokásosak: becsületes tö­rekvés a megértésre, nevelés, szerveződés, olyan akciók, ame­lyek megnehezítik az állami erőszak kifejtőinek dolgát, vagy amelyek előkészíthetik az intézmények megváltoztatását; és egy olyan elköteleződés, amely egy fényesebb jövő reményétől él­tetve tartósnak bizonyul, még ha mutatkoznék is ok az illúzió­vesztésre, még ha sok hibát követünk is el, és sikereink korláto­zottaknak bizonyulnak is."47

Az igazság feltárása és kimondása, a meggyőzés, az embe­rek rádöbbentése helyzetükre, kifejthető és kifejtendő szabad­ságukra, egy új köztudat élesztése és aktív jövőalakításra inspi-rálása – „segítenünk kell az embereknek, hogy meggyőzzék magukat" – mindez mint habitus, elköteleződés és program a felvilágosítói magatartás tipikus attribútuma. És Chomsky tuda­tosan vállalja ezt a szerepet.

A felvilágosodás fényében

Annak felismerése, hogy Chomsky nézeteinek a felvilágosodás­ban keresendők a gyökerei, prima facie nem nagy felfedezés, hi­szen nem egyszer maga is kifejtette. Chomsky a felvilágosodás korát lényegében azonosítja ama második emancipatorikus fázis­sal (amikor is a jobbágy átadta helyét a bérmunkásnak), ponto­sabban annak előkészítésével; saját korát pedig ennek az így fel­fogott történelmi periódusnak analógiájára értelmezi. Az 1700-as évek társadalmi átalakulásait egy széles körű kulturális forrada­lom előzte meg – mutat rá -, amely revelálóan új eszméi révén emberek nagy tömegei számára tette lehetővé, hogy jobban meg­ismerjék saját természetüket és a lényükben gyökerező morális elveket és értékekeket. Ez a kulturális forradalom azután népi for­radalomhoz vezetett. Mai korunk ugyanezt a feladatot láthatja el egy eljövendő gazdasági forradalom viszonylatában.

Az 1700-as évek előtti időszakra (tehát történelmileg a tulaj­donképpeni felvilágosodás előzményeire) való utalás könnyen nevesíthető: a nagy felvállalt előd ugyanis Descartes. Mindenek­előtt nyelvfilozófiai szempontból. Chomskyt mélyen megragadja Descartes-nak az a gondolata, hogy a nyelv kreatív használata a más lelkek (Chomskynál: elmék) létezésének legfőbb bizonyí­téka. A nyelv segítségével ezek a más elmék szabad akaratu­kat fejtik ki, gondolkodásukat nyilvánítják meg – mechanikus kényszerek nélkül. A nyelv így már eleve a szabadság szférája, s ezért belőle végső soron kifejthető az ember egyáltalában vett szabadsága. Amikor Chomsky saját nyelvészetét kartéziánus lingvisztikának nevezi, erre is gondol. „Lényegi tulajdonságai­val és használatának módjával a nyelv szolgáltatja azt az alap­vető kritériumot, amelynek alapján megállapíthatjuk, hogy egy másik szervezet emberi elmével és a szabad gondolkodás és önkifejezés képességével rendelkező lény, akire egyszersmind jellemző az lényegi emberi szükséglet, hogy minden elnyomó autoritás külső kényszereitől szabadon éljen. A nyelv és a nyelv­használat részletekbe menő vizsgálatával továbbá eljuthatunk az emberi elme mélyebb és specifikusabb megértéséhez. Ugyan­ezen modellt tovább követve megkísérelhetjük az emberi termé­szet más aspektusainak tanulmányozását is, amelyet (ahogyan Rousseau helyesen megállapítja) pontosan meg kell értenünk, ha képesek akarunk lenni arra, hogy – elméletben – kifejtsük egy racionális társadalmi rend alapjait."48

A Descartes-ra való hivatkozásnak egy sor egyéb motívuma is van. A legkézenfekvőbb természetesen a velünkszületettség tézise, amellyel kapcsolatban Chomskyt a legkevésbé sem za­varja, hogy Descartes egészen más logika (nevezetesen a mód­szeres kétely) mentén jutott el hozzá, s hogy éppen a nyelvvel kapcsolatban szóba sem hozta.49 Descartes velünk született ide­ákról beszél – Chomsky szerint ez a modern tudományosság céljaira egyszerűen lefordítandó „az elme teóriájának elméleti konstruktumaira".50 A legfontosabb örökség azonban megítélé­sem szerint a racionalista tudományszemlélet, jelesül az az axi-omatikus-deduktív elméletfelépítési elv, amelyet az egész mo­dern tudományosság végső soron Descartes-nak köszönhet, s amely a modern logikai (sőt, egyértelműen logikai pozitivista) hagyományokat alkalmazó Chomsky számára a kizárólagosság evidenciájával bír.

Chomsky szinte patetikus kötődése a descartes-i hagyomá­nyokhoz és a felvilágosodás racionális, kulturális és morális mo­delljéhez mind nyelvelméletének, mind politikai szemléletének fényében nagyonis érthető. Mindazonáltal ebben a felvilágoso­dás-képben látnunk kell a konstruált elemeket is, amelyek men­tén a modell jelenre vonatkoztatása is megkérdőjelezhető. A fel­világosodás kora természetesen előkészítése volt a politikai for­radalomnak, amennyiben kialakította a politikai fordulat és az átalakuló intézményrendszer ideológiai megalapozását, de nem abban az értelemben volt előjáték, hogy ez szabadította volna fel a nagy tömegek öntudatát, vagy tűzte volna elébük a forra­dalom végigvitelének célját. Valójában már a felvilágosodás is ugyanannak a mélyreható gazdasági átalakulásnak (az évszá­zadok óta zajló gazdasági forradalomnak) a visszfénye volt, amely később politikai formát öltött a Bastille lerombolásával. Ha tehát Chomsky valódi analógiát szeretne látni kora – a korának értelmisége elé tűzött feladatok – és a felvilágosodás teljesít­ménye között, akkor azt kellene bemutatnia, hogy azok a mély­reható gazdasági változások, amelyek számára a fennálló rend­szer (a kapitalizmus) inadekváttá vált, már lényegében megér­tek, teoretikus, kulturális, morális megfogalmazódásokért kiálta­nak, s tendenciájukban politikai forradalom felé vezetnek. Az egyetemes baloldal legnagyobb sajnálatára Chomsky ennek a „mélyszerkezetnek" a bemutatásával adós marad. (Egyébként sem nehéz belátni: a felvilágosodás eszméi, amelyek kimond­ták a kapitalizálódó világ titkát, nem mondhatják ki egyszersmind a kapitalizmus meghaladásáét is.) A felvilágosodás-analógia így kényszerűen megreked néhány kiragadott tudományos és filo­zófiai motívum felújításánál és a felvilágosítói magatartás felvál­lalásánál – annak minden szellemi és morális vonzerejével, ám az anakronizmus és a csekély effektivitás korlátaival terhelten.

A Chomsky-jelenség

Végső elemzésben arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy Chomsky egész tudományszemléletének, tehát mind nyelvészeti, mind politikai nézetrendszerének elsőrendű szervezőereje és részletekbe hatolóan meghatározó motívuma, mondhatnánk, valódi titka, az axiomatikus-deduktív paradigma.

Rámutattunk erre a nyelvvel kapcsolatos elképzelésében. A generatív grammatika első változata, a Mondattani szerkezetek modellje a Bécsi Kör logikai rendszerének elveire épül, s az az elv, hogy a nyelvi elemek kiindulásul megadott szintaktikai,-sze­mantikai és fonetikai jellemzéséből valamint nem kevésbé predeterminált szerkezetbelépési potenciáljából a szabályok megfelelő alkalmazásával a grammatikálisan helyes (és csakis az ilyen) mondatok végtelen halmaza építhető fel, s az ily mó­don létrejövő nagyobb egységek minden komplex tulajdonsága az eredeti elemek és a kombináció ismeretében maradéktala­nul „kiszámítható", a generatív grammatika minden későbbi vál­tozatában alapevidencia maradt. (Voltaképpen innen a genera­tív grammatika soha ki nem mondott, de mindig is érvényesített „logicizmusa": a nyelvmagyarázat lényege a nyelvnek a logikára való visszavezetése.) De ugyanezt látjuk Chomsky társadalom­értelmezésében is. A „kiindulóelem", az individuum már eleve, a szó szoros értelmében születésénél fogva magában foglalja a társadalomalkotás összes előfeltételét; biológiailag kódolt sza­badságraorientáltságával, moralitásával, együttműködési poten-cialitásával mint az emberi lényeg megtestesítője predeter-minálja a humánus társadalom felépítési elveit. Az individuu­mok, éppúgy, mint a szavak, elegendő kiinduló tulajdonsággal felruházott „bemeneti adatok" egy alkalmas kombinációs eljá­rás számára.

Rossz mondatok persze nincsenek; ha nem sértjük meg sza­bályait, a grammatika ilyeneket nem generál. És rossz társadal­mak? Ez ugyanígy szabálysértés, ellentmond az emberi termé­szetnek. A rossz társadalom egyszerűen anomália, amelyet ki kell küszöbölni. A különbség csak annyi, hogy a szavakat nem kell ráébreszteni saját potencialitásukra, az embereket igen. Egy egészséges társadalom „generálásának" ezért előfeltétele, hogy a felvilágosítói munka „működésbe hozza" az emberek velük szü­letett energiáit, a többi automatikusan végbemegy, mert egysze­rűen ez következik az ember meghatározó, örök természetéből.

A grammatikálisan helyes mondatok végtelen halmazaként jellemzett nyelv azonban nem a tényleges performancia, hanem a kompetencia, a nyelviségét minden tekintetben zavartalan kö­rülmények között gyakorló ideális beszélő teljesítménye. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy Chomsky társadalomértel­mezésére ugyanez a séma nyomja rá a bélyegét. Az az indivi­duum, akiről beszél, nem a mindenkori társadalmakban élő hús­vér ember, hanem egy ideális individuum, aki persze a maga elvontságában képesnek mutatkozik egy ideális társadalom fel­építésére. Ahogyan a nyelvi kompetenciában egymásba mosó­dik a társadalmi objektivitásként létező nyelv és az egyéni nyelv­tudás fogalma, ugyanúgy vetíti bele Chomsky az egyes ember meghatározottságaiba a társadalmiiság összemberi'gazdagsá-gát. Amit így leír, az ennélfogva valamiféle „társadalmi kompe­tencia", teoretikus idealitás, amit persze a mindennapi valóság mögöttes igazságának tételez. Ha a performancia nem tükrözi a kompetenciát, ha a valóságos emberi történelem nem mutatja fel a szabadság elméletileg szükségszerű társadalmát – annál rosszabb a tényekre nézve.

A tények elutasítása mindazonáltal mást jelent a nyelvészetben és mást a politikában. Emitt elegendő figyelmen kívül hagyni a valóságos nyelvi tevékenység minden olyan megnyilvánulását, amely ellentmondásba kerül a generatív grammatikának a kom­petenciára nézve megállapított elveivel. (Ha egyszer létrejön a performancia adekvát elmélete, az úgyis magában foglalja majd, báziskomponenseként, a kompetenciára vonatkozó ismereteket.)

Az „inadekvát" társadalmi tények tagadása azonban politikai gya­korlatot jelent: hajthatatlan valóságfeltárást és az emberek felvi­lágosítását. S éppen ez a politikus Chomsky legsajátabb terüle­te. A nyelvészetben a kompetenciában, a társadalom tekinteté­ben a „performanciában" van igazán otthon.

A szabadságeszmény központba helyezése maga után vonja a haladásba vetett optimista hitet. Amennyiben Chomsky ezt (az emancipációs lépcsőkről alkotott elképzelés formájában) a múlt­ban is működni látja, ellentmondásba kerül a minden eddigi tár­sadalom, és különösen a legutolsóként létrejött, a kapitalista tár­sadalom természetellenességéről vallott nézeteivel. (Nemkülön­ben a kapitalizmust előkészítő felvilágosodás pozitív értékelé­sével.) A történelem ugyanis vagy fokozatosan hozza létre az emberi lét bővülő lehetőségeit (de akkor azok nem lehetnek eleve adottak), vagy az apodiktikus emberi méltóság elfojtásának kü­lönböző változatait nyújtja, de akkor vagy egyáltalán nincsen benne haladás, vagy csak az elnyomás csökkenéseként értel­mezhető. A diszkrepancia persze objektív ellentmondásból szár­mazik, a modernitás legvalóságosabb belső ambivalenciájából. Az a tudományeszmény, amelyet Chomsky kezdettől érvényesít érdeklődésének mindkét területén, a tudományos-technikai ha­ladást középpontba helyező neopozitivista paradigma. De ez az utóbbi által eszményített hallatlan ütemű fejlődés – különösen a XX. század tapasztalata szerint – nemcsak hogy párhuzamos az emberi problémák felhalmozódásának, a lét egyre nagyobb embertömegek számára való ellehetetlenülésének tenden­ciájával, hanem egyenesen egyugyanazon logikának, a tőkelo­gikának alárendelt folyamat. Amikor tehát Chomsky egy gyöke­rében a polgári társadalom eszményeinek iniciálásához és ma­gabiztosságának folyamatos újratermeléséhez kapcsolódó esz­merendszer, Descartes, a felvilágosodás és a szcientizmus ta­laján állva bírálja a fennálló kapitalista társadalmat, óhatatlanul foglya marad annak a modernitásnak, amelyet meg kíván ha­ladni51 Talán ez is egyik oka annak a mindannyiunk számára elgondolkodtató ténynek, hogy Chomsky baloldaliságát – mint a baloldaliság annyi más változatát is – a fennálló társadalom végül is gond nélkül képes abszorbeálni.

Mert hogy Chomsky baloldali gondolkodó, azt – ma már így látom – nem lehet kétségbe vonni. De, a fentiek fényében azt sem, hogy ez a baloldaliság meglehetősen eklektikus, ellentmon­dásos, korlátozott jellegű.52 Anarchista és utópikus szocialista indíttatások keverednek benne az aktuális társadalomkritika kíméletlenenül éleselméjű gyakorlatával. Ha a történelem való­di titkát nem sikerül is felfednie, a történelem szereplőinek titka­iból igazán sokat napvilágra hoz.

Noam Chomsky nyelvészeti munkássága kétségtelenül feje­zet lesz a nyelvtudomány történetében, s munkássága bizonyá­ra a XX. század politikatörténetében is jóval többnek bizonyul egy lábjegyzetnél. De elég nagy valószínűséggel állítható, hogy e történetek további fejezeteit már nem az ő neve fogja fémje­lezni.

Jegyzetek

Ez úton is köszönöm Makkai Ádámnak, a chicagói University of Illi­nois nyelvészprofesszorának segítségét, aki értékes adalékokkal járult hozzá a cikk megírásához. H. F.

1 A megfigyelhető nyelvi tények ugyanis a nyelvi megnyilatkozások, amelyekhez a beszélő, természetesen, nem mellékel szemantikai értel­mezést. A nyelv megnyilvánulásának a nyelvi viselkedéssel való azono­sítása nyilvánvalóan a behaviorizmus (viselkedés-lélektan) hatását tük­rözte. A jelentés később a szemiotika kerülőútján részben mégis vissza­nyerte jogait (a jelentés = a jel használati szabálya), de tudati tényezőkre hivatkozni a jelentés kapcsán továbbra is elfogadhatatlannak minősült.

2 Elsősorban az ún. grammatikai szinonímia (különböző szerkezetek egyenértékűsége) és grammatikai homonímia (adott szerkezeteknek nem a szavak jelentésén múló kétértelműsége) jelenségeiről volt szó. Miért jelenti nagyjából ugyanazt (egy vérbeli deszkriptív nyelvész persze ezt így kérdezné: miért cserélhető fel egymással egyazon szövegkörnye­zetben) A szél becsukja az ajtót és Az ajtó becsukódik a széltől mon­dat? (Ha megelégednénk azzal, hogy a szavak nagymértékű azonos­sága miatt, akkor nem lenne érthető, hogy miért jelent mást Az ajtó be­csukja a szelet, amely pedig még jobban hasonlít az elsőre, mint az eredetileg felhozott második mondat.) Vagy: miért jelent két különböző dolgot (miért használható egymástól különböző kontextusokban) a szü­lők szeretete szerkezet? (Vő. A szülők szeretete minden fiatalabb nem­zedéktől elvárható, illetve A szülők szeretete gyermekkorban nélkülöz­hetetlen. Az egyik mondatban a szülőket tárgynak, a másikban alany­nak értelmezzük.) Akárhogy szegmentáljuk, osztjuk közvetlen összete­vőkre, elemezzük disztribucionálisan stb. ezeket a szerkezeteket, a meg­jelenő forma nem ad választ a feltett kérdésekre.

3 The Logical Structure of Linguistic Theory. Chicago, 1975.

4 Syntactic Structures. Hága, 1957. Magyarul megjelent az Antal László szerkesztette Modern Nyelvelméleti Szöveggyűjtemény című ELTE BTK-jegyzetben (Budapest, 1986.), illetve Mondattani szerkezetek címmel az Osiris-Századvég kiadásában (Budapest, 1995.)

5 Kizárólag a notóriusán nyelvészeti érdeklődésűek kedvéért, és nyomatékosan kérve (mint alább a 11. és a 18. számúakkal kapcsolatban is) mindenki mást e jegyzet elolvasásának mellőzésére, álljon itt mégis egy lexikoncikk-tőmörségünek szánt, és már csak ezért is leegyszerű­sítő összefoglalás e modell felépítéséről. Mint szó volt róla, a magmon­datok és a transzformmondatok megkülönböztetéséből adódóan a nyelv­tannak (pontosabban a nyelvtan számunkra most lényeges részének, a szintaxisnak) két szintje van, a frázisstruktúra-nyelvtan (phrase structure grammar, PSG) és a transzformációs nyelvtan (transformational grammar, TG). A frázisstruktúra-nyelvtan lényege: kiindulva az S (mondat-) szim­bólumból, a szimbólumok rendszerint két újabb szimbólumra való to-vábbelemzését, kiterjesztését eredményező ún. újraírási szabályok (rewriting rules) segítségével (pl. S → NP + VP, azaz a mondatot oszd fel egy névszói [nominális] és egy igei [verbális] részre) létrehozzuk a mondat közvetlen összetevős szerkezetét, más néven frázisstruktúrá­ját, melyet hagyományosan egy ágrajz ábrázol. Az újraírási szabályok egy része egy szimbólumot nem más szimbólumokká alakít át, hanem, elágazás nélkül, egy-egy lexikai egységgé (terminussá). Ezek terminális szabályok. Az ilyenek bal oldalán (a nyíl előtt) álló szimbólumok a preterminális szimbólumok, melyeknek lánca (ágrajzi sorozata) a preterminális lánc, képezi a transzformációk kiindulását. Ez utóbbiak olyan műveletek, melyek a preterminális láncot új, származtatott preterminális lánccá alakítják át. A transzformációk egy része kötelező, ezek – az eredeti logikának némileg ellentmondó, a technikai megvalósításból ere­dő módon – adott esetben részt vesznek a magmondatok létrejöttében is. A voltaképpeni transzformszerkezeteket a fakultatív transzformációk generálják. Ezek kétfélék: szingulárisak, azaz egy kiinduló szerkezetet alakítanak át egy másikká, és beágyazók – későbbi elnevezéssel gene­ralizáltak -, ezek kél szerkezetet alakítanak át eggyé oly módon, hogy az egyikbe, melyet mátrix- vagy keretmondatnak nevezünk, egy meg­határozott funkció (szimbólum) helyébe behelyettesítik a másikat. A transzformációk működésük során figyelembe veszik a preterminális lán­cok frázisstruktúráját, és származtatott frázisstruktúrát kapcsolnak a le­vezetett szerkezetekhez is. így a transzformációk úgy is definiálhatók, mint frázisjelölőket (frázisstruktúra-ágrajzokat) frázisjelölőkké átalakító műveletek.

6 A legfontosabb párhuzamos vonások a következők. Az a mód ahogyan a magmondatok generálása folyik, elvében nem tér el lényegesen az elsőrendű logikai nyelv grammatikájának megadásától. Itt is, ott is kiindulás alapvető kifejezéseknek egy halmaza (a logikában konstan­sok, változók, paraméterek, itt terminusok – morfémák, szavak -, kate­góriaszimbólumok); itt is, ott is szabályok teszik lehetővé és korlátoz­zák az elfogadható sorozatok generálását (a logikában képzési, emitt újraírási szabályok); itt is, ott is vannak olyan eljárások, melyek így nyert formulákat érvényes módon cserélnek fel más formulákkal (a logikában átalakítási szabályok, a generatív grammatika esetében fakultatív transz­formációk). Még annak a tézisnek is, hogy a transzformmondatok jelen­tése a magmondatok jelentésére vezethető vissza, megvan a logikai elő­képe az átalakítási szabályok tautologitásának elvében. Tekintettel a Mondattani szerkezetek fent jelzett származására egy lényegében logi­kai szakmunkából, ez nem meglepő. A formális logika par excellence meghatározásokon, bevezetett eljárásokon alapuló természetéből követ­kezően azonban ez az analógia félrevezető előítéletek kényszerévé vá­lik, mihelyt a természetes nyelv működésének megvilágítására alkal­mazzuk.

7 A generatív kifejezés ilyetén felmerülésének minden más magyará­zata utólagos beleolvasás. Ugyanakkor mégsem tekinthetünk el a szó eredeti jelentésétől (nemző, szülő, létrehozó), amely az alább jellem-zendő grammatikaértelmezési fordulat során mintegy lefedte a terminus eme speciális értelmét.

8 Hm, tehát akkor számítógép-program? – kérdezték egyes értetlen­kedő nyelvésztársak. Chomsky bosszúsan tiltakozott. A generatív gram­matika nemcsak arról nem szól, hogyan hozunk létre mondatokat, ha­nem arról sem, hogyan tegye ezt a gép.

9 Recenzió B. F. Skinner Verbal Behavior c. könyvéről. Language, XXXV, 26-58. 1959.

10 The Structure of a Semantic Theory. Language, XXXIX., 170-210. Magyarul megjelent két részletben az ELTE BTK jegyzeteiben. Szöveg­gyűjtemény az általános nyelvészet tanulmányozásához. Szerk.: Telegdi Zsigmond. 1974. 358-370., ill. Szemantika a generatív grammatikában (Szöveggyűjtemény). Szerk.: Havas Ferenc. 1982. 17-52.

11 Ismét (nem nyelvészeti érdeklődésűeknek ellenjavallt!) „zanzásított" leírás következik a dolog lényegéről. A szerzők szerint a szemantiká­nak a beszélő négy fajta, nem-szintaktikai képességét kell modellálnia: a mondattanilag kifogástalan mondatok szemantikai anomáliáinak felis­merését, a nem mondattani eredetű kétértelműségek felfedezését, a mondat egyes izoláltan véve többjelentésű elemeinek egyértelműsíté­sét a kontextus alapján, valamint a parafrázisok felismerésének kész­ségét. (Érdekes módon a mondat egyáltalában való megértése nem sze­repel a beszélő modellálandó szemantikai képességi között, ez, úgy lát­szik, hallgatólagos előfeltétel.) A javasolt megoldás egyrészt egy újfajta lexikon (szótár), másrészt egy újfajta szabályrendszer bevezetése. A le­xikon a lexikai egységeket (szavakat) szintaktikai funkciójuk, jelentésük és más szavak jelentéséhez való viszonyuk szempontjából jellemzi. Az első feladatot a szintaktikai jelölők látják el. A jelentés jellemzése két­féle: szemantikai jelölők (a jelentés formalizálható része) és megkülönböztetők (a jelentés egyedi része). Minthogy a szintaktikai és szemanti­kai jelölők összefüggései ágrajz formájában ábrázolhatók, a megkülönböztetők egy-egy elágazás végén helyezkednek el. Ahány ilyen elága­zási vonal (ösvény) vezet a címszótól a megkülönböztetőkig, a szónak annyi olvasata (jelentése) van. A megkülönböztetek után állnak a kivá­lasztási korlátozások: előírások arra nézve, hogy az adott olvasat mi­lyen más szavakat, illetve más szavak mely jelentéseit (milyen szeman­tikai jelölőit) kívánja meg maga mellett a mondatban. Ennyit a lexikon­ról. Ami az új szabályrendszert illeti, ezeknek az ún. projekciós szabá­lyoknak az a feladata, hogy a mondat szintaktikai ágrajzából és a sza­vak fent jellemzett szótári ábrázolásaiból (főként a kiválasztási korláto­zásokból) kiindulva, sorozatos összeolvasztásokkal kijelöljék az egész mondat jelentését. (Így derül ki pl., hogy bár a körte egyaránt lehet gyü­mölcs vagy villanyégő, a kiég pedig jelentheti a fény- és hősugárzás megszakadását vagy a művészi alkotóképesség leépülését, a körte kiég szerkezetnek még sincs kétszer két, azaz négy különböző jelentése.) A modell alapevidenciája tehát: ha ismeretes egy mondat szerkezete és a benne szereplő nyelvi elemek összes lehetséges jelentése, akkor e kétféle információból „kiszámítható", van-e a mondatnak jelentése egyál­talán, s ha van, egy-e vagy több, illetve hogy végül is mi ez a jelentés.

12 Természetesen Humboldt főművéről van szó: Az emberi nyelvek szerkezetének különbözőségéről és ennek az emberi nem szellemi fej­lődésére gyakorolt hatásáról, 1836. Hogy Chomsky Humboldtot alapve­tően félreérti és a saját szájíze szerint interpretálja, arra sok bírálója már korán rámutatott. A szóban forgó Chomsky-mű: A nyelvelmélet je­lenlegi problémái (1964). Egy részlete megjelent magyarul aTelegdi-féle szöveggyűjteményben (lásd a 10. sz. jegyzetet), 309-323.

13 Aspects of the Theory of Syntax. (A továbbiakban: Aspects.) Camb­ridge, M., 1965. Magyarul teljes terjedelmében az ELTE BTK következő jegyzetében: Antal László (szerk.): Modern nyelvelméleti szöveggyűjte­mény, VI., Első rész (Bp. 1986.) 111-319.

14 Chomsky ebben a művében valójában nem így fejti ki mondandó­ját, de elképzelésének több későbbi kifejtésében (pl. The formal nature of language. In: E. H. Lenneberg: Biological Foundations of Language. New York stb., 1967. 397-442.; magyarul: A nyelv formális természete. In: Szépe György [szerk.]: A nyelvtudomány ma. Bp., 1973. 215-283.) megengedi ezt az interpretációt. Ugyanakkor a „mintha" még ebben az esetben sem veszti el relevanciáját. A generatív grammatika ugyanis továbbra sem szól arról, hogy a gyakorlatban hogyan hozunk létre vagy – mint itt szeretnénk felfogni – értünk meg mondatokat, ahogyan erről hamarosan szó lesz.

15 Például Az ajtó becsukódik a széltől és A pénzügyminiszter elzár­kózik a választól mondatok mögött látszólag azonos szerkezet találha­tó, a két mondat jelentéskülönbségét azonban nem egyszerűen a sza­vak eltérése adja, hanem az a felismerés is, hogy az első mondatban az ajtó voltaképpen nem alanya, hanem tárgya a történésnek (úgy fog­juk fel, hogy a szél a mondat tényleges alanya), míg a második mondat­ban ilyesfajta átérétékelésre nincs sem lehetőség, sem szükség a mon­dat helyes értelmezéséhez.

16 A Szólt – és lőn mondat felszíni szerkezetében például nincsen jele a múlt időnek, s mellesleg a két különböző egyes szám harmadik sze­ntélyű alanynak sem, ezeket mégis odaértjük. Kézenfekvőnek látszik feltételezni, hogy a mélyszerkezetben mindezek jelen vannak, tehát ez a szerkezet tehát valami olyasmit tartalmaz, hogy „ő-szól-múlt-és-az-lesz-múlt".

17 Például ez a mondat: A tegnap a tévében látott politikus által java­solt megoldás elfogadhatatlan első elemzésben is legalább három mon­datot tartalmaz: „Valaki tegnap a tévében látta a politikust", „A politikus javasolt valamilyen megoldást", „A megoldás (valakinek a számára) el­fogadhatatlan".

18 lsmételten kizárólag nyelvész-ínyencek számára álljon itt a modell felépítésének egzaktabb leírása. A generatív nyelvtan három komponens­ből áll: szintaxisból, szemantikából és fonetikából. Az első komponens generatív, a másik kettő pedig interpretatív, azaz új információkat már létre nem hozó, értelmező jellegű. Az elemeket operacionalizáló elsőd­leges műveletek a bázisszabályok, amelyeknek kimenetele a mélyszer­kezet. A bázis elágaztatási szabályai nagyjából megfelelnek az 1957-es újraírási szabályoknak, kivéve a mondatok alárendelését biztosító új típusú bázisszabályt. Ez egy olyan újraírási szabály, melynek jobb olda­lán maga a mondat – értsd tehát: egy alárendelt mondat – szimbóluma jelenik meg, s amelynek végrehajtása révén ily módon mintegy a fölé­rendelt mondat generálását „megszakítva" végbemehet az alárendelté. Ez biztosítja – a korábbi beágyazó transzformációk helyett -, hogy a bonyolultabb mondatok egymásbaágyazottságáról számot tudjunk adni, hogy hierarchiájukat a mélyszerkezet már eleve tartalmazza. (Tehát pél­dául az előző jegyzetben említett példamondat generálása 1957-ben három magmondatból való kiindulást, és ezért két beágyazó transzfor­mációt tett szükségessé, most viszont egy kiinduló szerkezetünk lesz, a mondat mélyszerkezete, melyben egy tőmondatba két másik van már beágyazva – mindez transzformációk nélkül.) A transzformációk, me­lyek mostantól kizárólag szingulárisak – hiszen mindig egy szerkezetet kell átalakítaniuk egy másikká – ciklikusak, azaz a legmélyebben alá­rendelt mondattól haladnak felfelé az ágrajzon. Visszatérve a bázis sza­bályaihoz, az elágaztatások (és a mondott mondatbeiktató szabály) után jelentős újítás következik, nevezetesen a preterminális szimbólumok (ka­tegóriák) megbontása, az alkategorizáció technikai megoldása. (Erre azért van szükség, mert egy pusztán szófaji felépítési séma nem ga­rantálja a mondat helyességét, például egy Det-N-V-Det-N sorozat a modell előző változatában elvben egyaránt lehetett a fiú olvassa a leve­let vagy a levél olvassa a fiút – akkoriban csak utólag, a szemantikai értelmezésben derült ki a második mondat defektusa, de ez annyit tesz, hogy nem szintaktikai, hanem szemantikai anomáliának minősült. Chomsky most a szintaxisban akarta kizárni az ilyen agrammatikálisnak minősített szerkezeteket.) Az alkategorizáció értelmében például egy főnév lehet [±köznév], [±megszámlálható], [±élő], [±emberi], [±elvont] -a pluszok és mínuszok az adott jegy meglétét, ill. ellenkezőjének meg­létét jelzik. Az alosztályozási szabályok kétfélék: kontextustól függetle­nek (ilyenek például a főneveket közelebbről jellemző szabályok) és kontextusfüggők (például az igéknél, ahol a lehetséges alany és vonza­tok minéműségére kell utalniuk). Ily módon például egy N (főnév) mos­tantól fogva lehet [-(-megszámolható], [+köznév], [+élő], [+emberi] (mint pl. a fiú), egy ige pedig olyan, amely csak ilyen főnevet tűr meg maga mellett alanyként (pl. az olvas). Ezek az imént felsorolt alkategorizációs jegyek: szintaktikai jegyek, a kategória pedig szintaktikai jegyeivel együtt tekintve: komplex szimbólum. A mélystruktúra akkor áll elő, ha a komp­lex szimbólumokra végződő ágrajzi szerkezetbe bevezettük a lexikaLele-meket is. A szótárban a szavaknak háromféle jellemzése van: szintakti­kai, szemantikai és fonetikai. Egy szó az ún. lexikai szabály értelmében akkor emelhető be a levezetés egy konkrét helyére, ha szótári szintakti­kai jellemzése megegyezik a levezetés adott pontján generált komplex szimbólummal. Ezért a szintaktikai jegyek úgy működnek, mint mon­dattani kiválasztási korlátozások. – Összefoglalva, a standard modell a következő formát mutatja. A nyelvtannak három komponense van, a ge­neratív szintaxis, az interpretatív szemantika és az interpretatív foneti­ka. A szintaxis felépítése: a bázisszabályok (ezen belül, ebben a sor­rendben, elágaztató szabályok, alkategorizáló szabályok, lexikon) ge­nerálják a mondat mélystruktúráját, az utóbbiból kiindulva ciklikus szin­guláris transzformációkkal nyerjük a felszíni szerkezetet. A szemantikai komponens a mélystruktúrát interpretálja, a fonetikai a felszínit. A szin­taxis tehát úgy is értelmezhető, mint a mondatok hangalakját és jelen­tését szerkezetileg párosító eljárás.

19 Aspects. 9. A Chomsky-szövegekből hozott idézeteket végig saját fordításomban közlöm. H. F.

20 Aspects. 8-9.

21 Aspects. 201.

22 Aspects. 201. (Kiemelések tőlem, H. F.)

23 lme egy jeles alternatíva a Chomsky érvelése mögötti megkérdő-jelzetlen előfeltevéshez. Arisztotelész a Metafizika első könyvének ki­lencedik fejezetében, a platóni ideatan bírálatakor, azt állítja, hogy a min­den létező elemei tudományának – ha ilyesmi léteznék egyáltalán – vagy minden előzetes tudás nélkül megtanulhatónak kellene lennie (de ilyes­mi nem ismeretes), vagy velünk születettnek – de az utóbbi lehetőséget is ki kell zárnunk, hiszen ha velünk született lenne, akkor a róla való tudatnak birtokában kellene lennünk. Arisztotelész számára tehát ép­pen az ellenkezője az evidens, mint Chomsky számára: ami velünk szü­letett, arról tudomásunk van.

24 Tekintettel arra, hogy bármely emberi nyelv – minthogy teljesíti kom­munikatív és kognitív funkcióit – nyilvánvalóan felmutatja „az emberi nyelv­nek levés" ismérveit, a nyelviség univerzalitásának ténye kétségbevon­hatatlan. Chomsky azonban, abszolúte konkrétan, a maga modelljére vo­natkoztatja ezt az evidenciát. Újrafogalmazva a XVII. század jellemző (bár gyökereiben jóval régebbi) tanítását a grammatika univerzalitásáról – me­lyet a késői német felvilágosodás és a romantika kora óta nyelvfilozófiai iskolák egész sora igyekezett cáfolni a „minden nyelv egy különös világ­nézet" tézis mentén -, úgy gondolja, hogy éppen a mélyszerkezet az, ahol a nyelvi struktúra eme univerzalitása tetten érhető. „Általában azt tartják, hogy a modern nyelvészet és az antropológiai kutatások meggyő­ző módon megcáfolták az univerzális grammatika klasszikus tanát, de ez az állítás számomra nagyonis eltúlzottnak tűnik. A modern kutatások tény­leg rámutattak a nyelvek nagy mértékű különbségeire a felszíni szerke­zet tekintetében. De, minthogy a mélystruktúra kutatását nem tűzték ki célul, nem próbálkoztak azzal, hogy ennek megfelelő különbséget mu­tassanak ki mögöttes szerkezetekben, és valójában az a helyzet, hogy a jelenkori nyelvkutatás által felhalmozott ismeretek, úgy látszik, nem is utal­nak semmi ilyesmire." (Aspects. 118.) Az idézet egyébként jól példázza, hogyan csúszik át Chomsky érvelése a nyelvleírás módszertanáról a nyelv természetének jellemzésére, konkrétabban a mondatok mélystruktúrájának fogalmáról a nyelv mélystruktúrájának tételezésére.

25 Aspects. 27. Az érvelést röviden úgy is összefoglalhatjuk, hogy szü­letésünkkor – úgy látszik – nyelven már tudunk, most már csak annyi a feladat, hogy az éppen adott nyelven megtanuljunk.

26 Chomskynak azt a felfogását, miszerint a nyelv megjelenésének elő­feltétele az emberi agy fejlődésében bekövetkezett változás, sokan, több irányból vitatják. Az újabb evolucionisztikus meggyőződések képviselői és a marxista emberkép alapján érvelő pszichológusok-antropológusok (egyébként egymással is szembenálló nézeteikbe ágyazottan) egyetér­teni látszanak abban, hogy az emberi szervezettségű agy kialakulása a nyelv létrejöttének sokkal inkább következménye, mintsem oka. (Vö. Richard Leakey: Az emberiség eredete. Bp., 1995., ill. például Vigotszkij, Rubinstein, Lurija, Davidov stb. közismert művei.)

27 Language and Mind. New York, 1968.70-71.

28 Aspects. 193.

29 Ez a megjegyzés Chomskynak arra a többször kifejtett meggyőző­désére utal, hogy mint a nyelv megtanulása, a térben való tájékozódás elsajátítása is csak azzal magyarázható, hogy bizonyos alapvető általá­nos „elvek", például a vonal és a szög mértani fogalma a velünk szüle­tett mechanizmus részeit képezik. Ugyan a fogalmak vagy a megfelelő mechanizmusok végső kidolgozása nem fügetlen a tapasztalattól – fej­tegeti -, de ebből még nem következik, hogy ebből meg is magyaráz­ható. (Chomsky apriorizmusa e téren félre nem ismerhető párhuzamo­kat mutat Kant tér-idő-felfogásával.) Ami a térfogalom vagy ennek vala­mely eleme velünkszületettségét illeti, Chomsky feltételezése százhar­minc évvel az első nem-euklidészi geometriák és hatvan évvel a relati­vitáselmélet felfedezése után valóban meghökkentő. Hogyan lehetne velünkszületett egy olyan térszemlélet, amely bizonyítottan csak egy a lehetségesek közül?

30 Aspects. 57-59.

31 Nagy vitájáról e kérdés körül Piaget-val, a kiemelkedő francia pszi­chológussal, lásd: Theories du langage. Theories de l'apprentissage. Le débat entre Jean Piaget and Noam Chomsky. (Centre Royaumont pour une Science de l'Homme. Recueillí par Massimo Piattelli-Palmarini.) Paris, 1979.

32 „Így például azt találták, hogy a szemantikai referencia nagy mér­tékben megkönnyíti a teljesítményt egy szintaxis-tanulási kísérletben, még ha ez nyilvánvalóan nem befolyásolja is azt a módot, ahogyan a szintaxis elsajátítása végbemegy, azaz nem játszik szerepet annak meg­határozásában, hogy a tanulók mely hipotéziseket választják. (…) Egyál­talán nem lenne meglepő, ha azt találnánk, hogy a normális nyelvtanu­lás valamely módon a valóságos élet szituációiban való nyelvhasznála­tot igényel." Aspects. 33.

33 Carlos P. Otero (kiad.), Noam Chomsky: Language and Politics. Montréal-New York, 1988. 501-502. Ez a kötet különben Chomsky ad-dig megjelent legfontosabb interjúinak több mint hétszáz oldalas gyűjte­ménye (az összeállító már-már fanatikusan elkötelezett bevezetőjével). Az alábbiakban egy sor idézetet hozok e Chqmsky-megnyilatkozások-ból, az egyszerűség kedvéért pusztán „Otero" megjelöléssel.

34 Ahogyan a velünk született nyelvi kompetencia korlátozza az em­berileg lehetséges nyelvtanok körét (irányítja nyelvtani tájékozódásun­kat, kizárja a nem lehetséges – nem-grammatikális nyelvi elemsoroza­tokat előállító vagy a grammatikálisakat félreinterpretáló – nyelvtanok tudatunkban történő kifejlesztését), ugyanúgy más velünk született disz­pozícióinknak is korlátozniuk kell, hogy milyen lehet egyáltalán egy in­tellektuális, erkölcsi, esztétikai stb. összefüggésrendszer, amely az em­beri társadalomban, illetve a társadalmi módon létező emberrel kapcso­latban működőképes.

35 Otero. 147.

36 Otero. 469.

37 Otero. 762-763.

38 Otero. 765.

39 A szóban forgó könyv: Robert Faurisson: Mémoire en defense -contre ceux qui m'accusent de falsifier l'Histoire. Paris, 1980. Chomsky előszavának címe „Quelques commentaires élémentaires sur le droit á la liberté d'expression" (Néhány alapvető megjegyzés a véleménynyil­vánítási szabadság jogáról), I-XIV. Chomsky az előszóban különben jól elveri a port a következetlen és képmutató francia értelmiségen – amely nem átallotta tűrni, hogy a szerzőt nézeteiért elbocsássak egyetemi ta­nári állásából -, szembeállítva vele az USA-beli liberális szellemet, ahol a polgárjogi mozgalmak még az amerikai náci párt demonstrációs jogá­ért is kiálltak. Nem hallgatható el ugyanakkor, hogy Chomsky elmulasz­totta érvényesíteni ugyanezen elveit, amikor a generatív grammatika dominanciájának időszakában más nyelvészeti iskolák talaján álló tan­székek egész sorát számolták fel az amerikai egyetemeken anakroniz­mus vagy tudományos inkompetencia címén, egyes esetekben aká*tra-gikus kifejletű egzisztenciális problémákat okozva az ott dolgozó nyel­vészeknek.

40 Otero. 244.

41 Turning the Tide: U.S. Intervention in Central America and the Struggle for Peace (Az árral szemben: az Egyesült Államok beavatko­zása Közép-Amerikában és a békeharc). Boston, 1985. Idézi: Otero. 41.

42 Otero. 763.

43 Az idézet Chomsky első nem nyelvészeti jellegű cikkéből való: The Responsibility of Intellectuals (Az értelmiség felelőssége). 1966. Újra megjelent: J. Vasquez (szerk.): Classics of International Relations. Pren­tice Hall, 1986. 67-76. Idézi: Otero. 32.

44 Otero. 140-141.

45 Chomsky dicséri és elismeri az Áprilisi tézisek és az Állam és foradalom Leninjét, de szemére veti a szovjetek leépítését, Kronstadtot és a munkásellenállás elfojtását, amelyeket „legalábbis Lenin égisze alatt hajtottak végre".

46 For Reasons of State (Az állam értelméért). 1973. 378.

47 A For Reasons of State befejező szavai. Idézi: Otero. 63.

48 For Reasons of State. 394.

49 Descartes számára a nyelv mint institúció éppenségel önkényes -tudniillik a szavak hangalakjára nézve. Ami a tartalmat illeti, az persze szükségszerű és univerzális, ez azonban azért van, mert a nyelv, erről az oldaláról nézve, a gondolkodásban gyökerezik. Minthogy Descartes előfeltételként kezeli a világ, és így a neki – legalább elvben – megfele­lő gondolkodás eleve adott struktúráját, az univerzalitás éppenséggel egy megalkotandó mesterséges nyelvvel kapcsolatban merül fel nála. Az innátizmus és a nyelviség gondolatának kapcsolata így még általá­nosságában sem eredeztethető Descartes-tól, s különösen nem abban a konkrét formában, ahogyan ezt Chomsky a mélystruktúrával kapcso­latban érvényesíti.

50 Otero. 457.

51 Chomsky egyik legalapvetőbb tévedésének látom saját teljesítmé­nyével kapcsolatban, hogy az új paradigmát képvisel. Hogy a nyelvtu­dományban ugyanazon logicista paradigma részese, mint például az ál­tala oly hevesen bírált strukturalizmus, azt másutt bővebben bemutat­tam. (A dialektikus nyelvelemzés státuszához. A „Nyelvi Mozgásformák dialektikája" kutatócsoport munkái, 4. [1985] 453-465.) Társadalomfilo­zófiai eszmerendszere pedig a fentiek alapján egyenesen konzervatív­nak nevezhető.

52 Nem szorul különösebb bizonyításra, de egy jegyzetet megérdemel, hogy Chomsky eszmerendszere – ha a baloldaliság, sőt bizonyosan a szocialisztikus gondolat mezsgyéjén belül is – meglehetősen távol áll a marxizmustól. (Saját bevallása szerint ebből leginkább az osztályszem­léletet fogadja el, de például határozottan elutasítja a proletárdiktatúra programját.) A XX. századi, magukat szocialistának és a marxizmus ide­ológiai alapján állónak deklarált formációkkal kapcsolatos történelmi ta­pasztalatra hivatkozva Chomsky lényegében a marxizmus társadalom-képét is az elnyomó indoktrináció és a tudománytalan fecsegés alak­változatának tartja. A lényeg azonban Chomsky határozottan nem-mar­xi jellegű ember- és társadalomszemlélete, melynek polgári-racionalisztikus indíttatásairól a fentiekben már elegendően szóltunk.

Részletek a nyugatnémet Zöldek programjából

Az ismertebb ökológiai szempontok helyett itt a Zöldek markánsan baloldali társadalompolitikai programja szerepel, hiszen a Zöld mozgalomnak legalább olyan lényeges része pl. a bázisdemokrácia (önkormányzati elv), mint a környezetvédelem.

A nemzetközi ökológiai mozgalom – noha lényegében igen sokféle áramlatot egyesít magában – lényegében a baloldal egyik legjelentősebb huszadik század végi irányzatának te­kinthető. Az alábbiakban a mozgalom egyik legerősebb párt­jának, a nyugatnémet Zöldeknek programjából mutatunk be részleteket.

A részletek kiválasztásánál abból indultunk ki, hogy a Zöld-mozgalom ökológiai szemlélete, iparitársadalom-kriti­kája szemléletüknek talán legismertebb vonása, így most a program jelentős részét kitevő gazdasági fejezeteket elhagy­tuk. Nagy arányban közöljük viszont a társadalompolitikai programot, amely a magyar olvasó számára kevésbé ismert.

Elsősorban olyan részleteket válogattunk, amelyeket vagy 1. a mi társadalmi körülményeink között is aktuálisnak s a baloldal által feltétlenül képviselendőnek tartunk; vagy 2. amelyek éppen azáltal lehetnek érdekesek az olvasó számára, hogy egy, a magyar társadalom viszonyai­tól aránylag távoli jóléti társadalom sajátos problé­máira reagálnak.

(Válogatta: Havas Ferenc)

 

A program tartalomjegyzéke

I. Bevezetés

II. Gazdaság és foglalkoztatás

1. A jelenlegi gazdasági rendszer válsága

2. A Zöldek gazdaságpolitikájának alapja és célja

3. Egy ökológiai és társadalmi meghatározottságú (dinamikusan cirkuláló) gazdaság

4. Munka és technológia

5. Adók, pénzforgalom, költségvetés

6. Energia

7. Mezőgazdaság, erdőgazdálkodás, halgazdálkodás

7. 1. Mezőgazdaság

7. 2. Erdőgazdálkodás

7. 3. Halgazdálkodás

8. Terület- és településfejlesztési politika és közlekedés

8.1. Terület- és településfejlesztés

8. 2. Közlekedés

9. Gazdasági együttműködés a harmadik világ népeivel

III. Külpolitika és béke

1. Világpolitika

2. A zöldek európai békepolitikája

3. Együttműködés a harmadik világ népeivel

IV. Környezet és természet

1. Környezetvédelem

2. A természet és a táj védelme

3. Víz

4. Levegő

5. Zajártalmak

6. Növény- és állatvilág (a fajok védelme) .

7. Vadvédelem

V. Az egyén és a társadalom

1. Demokrácia és jogok

1.1. Szólásszabadság

1. 2. A kormány és a közigazgatás demokratizálása

1.3. Belső pártdemokrácia

1. 4. Tüntetési jog

1. 5. Munkavállalók feketelistája és állambiztonsági felügyelet

1.6. A börtönbüntetésüket töltők jogai és a törvény előtti jogok

1. 7. A rendőrségre vonatkozó törvények

2. Nők

2. 1. Képzés és foglalkoztatás

2. 2. Nyugdíj

2. 3. Katonai szolgálat

2. 4. Nők elleni erőszak

2. 5. Gyermekek

2. 6. Anyavédelem

2. 7. Terhesség

3. Gyerekek és fiatalok

4. Öregek

5. A társadalom perifériális csoportjai

5.1. Külföldiekkel szembeni diszkrimináció

5. 2. Cigányokkal szembeni diszkrimináció

5. 3. Eltérő szexuális viselkedéssel szembeni diszkrimináció

6. Oktatás és kutatás

6. 1. Oktatás

6. 2. Kutatás

7. Kultúra

8. A tömegtájékoztatás

9. Egészség és környezet

9. 1. Egészségügyi politika

9. 2. Pszichiátria

9. 3. Gyógyszerek

9. 4. Fogyatékosok

 1037_02Havas1.jpg

(Ogonyok)

Bevezetés

Mi a hagyományos pártok alternatívája vagyunk. Alternatív csopor­tok és pártok koalíciójából jöttünk létre. Mindazokkal szolidárisak va­gyunk, akik aktív részesei az új demokratikus mozgalomnak: a termé­szetvédő és a környezetvédő csoportokkal, az állampolgári kezdemé­nyezésekkel fellépő szervezetekkel, a munkásmozgalommal, az ön­szerveződéssel létrejött keresztény közösségekkel, a békemozgal­makkal, az emberi jogi, emancipációs és a harmadik világ jogaiért küzdő mozgalmakkal. A világszerte terebélyesedő Zöld-mozgalom részének tekintjük magunkat.

A hagyományos pártok Bonnban úgy lépnek fel, mintha nagyon is véges Földünkön lehetőség volna az ipari termelés korlátlan növe­lésére. Azt állítják, hogy csak az atomháború és az atomerőművek között, Hirosima és Harrisburg között választhatunk. A világméretű gazdasági válság napról napra súlyosabb. A természeti erőforrá­sok egyre jobban kimerülnek, a vegyi hulladékok tárolásával kapcsolatos botrányok egymást követik, egész állatfajok pusz­tulnak ki, növényfajták tűnnek el, a folyók és a tengerek lassacs­kán szennyvízgyűjtőkké változnak, és hanyatlásnak indult a túl­érett ipari-fogyasztói társadalomban az emberiség lelki és szel­lemi színvonala. Lehangoló örökséget hagyunk a jövő generá­ciókra.

Az élet és a munka alapjainak lerombolása és a demokratikus jogok szétbomlasztása oly fenyegető mértéket öltött, hogy teljes vál­tásra támadt szükség mind a gazdaságban, mind a politikában, mind a társadalomban. Ez az igény keltette életre a demokratikus állampolgári kezdeményezések mozgalmát. Több ezer ilyen csoport alakult, melyek nagyszabású tüntetéseket szerveztek a nukleáris erő­művek építése ellen. Az állampolgárok úgy érezték, hogy az atomerő­művekkel kapcsolatos veszélyeket nem lehet megszüntetni, és a ra­dioaktív hulladék biztonságos tárolására nincs mód; tiltakoztak a ter­mészet tönkretétele, a vidék betonba öntése, a „dobd el" jelszavát hirdető, az életet fenyegető társadalom indítékai és konzekvenciái ellen.

A jelenlegi szűk látókörű tervezés teljes átstrukturálására van szükség. Tévedés azt hinni, hogy mai pazarló társadalmunk képes még boldogítani az embereket és megvalósítani életcéljaikat. Épp az ellenkezője igaz: az emberek jobban ki vannak zsákmányolva és kevésbé szabadok, mint korábban voltak. Csak akkor leszünk ké­pesek az élet új. ökológiailag megalapozott újraformálására, ha meg­szabadítjuk magunkat az anyagias életvitel egyeduralmától, ha ismét lehetőséget teremtünk az önmegvalósításra, és ha tiszteletben tartjuk önnön természetünk adottságait.

A Parlamenten kívüli, a helyi és regionális kormányszervezetek­ben folytatott munkát éppoly fontosnak tartjuk, mint a Bundestagban való fellépést. Célunk az, hogy felhívjuk a figyelmet az általunk java­solt politikai alternatívákra, és hogy meggyőzzük az embereket he­lyességükről. Alternatív módszert ajánlunk az állampolgári csoportok és bázisközösségek számára érdekeik képviseletére és céljaik meg­valósítására. (…)

Szemléletmódunk ellentétes a csak a termelés fokozásával törő­dő, egydimenziós, elvakult politikával. A mi politikánkat egy távoli jövőkép irányítja, és négy alapelv határozza meg: az ökológiai, illetve a szociális érzékenység, a bázisközösségek demokráciája és az erőszakmentesség.

Ökológiai politika

Ökológiailag megalapozott politikánk abból indul ki, hogy a természeti törvényeket tiszteletben kell tartani, és hogy végtelen növekedés nem lehetséges; az embereket és környezetüket egyazon természet két tényezőjének tekinti. Az emberi élet is az ökoszisztémák ciklikus mozgásához kötődik: tevékenységünkkel aktív hatást gyakorolunk a természetre, mely visszahat ránk. Nem szabad tönkretennünk az ökoszisztémák stabilitását.

Ökológiai politikánkra mindenekelőtt az jellemző, hogy teljes mértékben szakít a rablógazdálkodással, a természeti erőforrások és nyersanyagok könnyelmű tékozlásával, és nem intéz romboló táma­dást a természet önmegújító képessége ellen. Meggyőződésünk, hogy a természet kizsákmányolása ellen éppúgy harcolnunk kell, mint embertársaink kizsákmányolása ellen, ha szembe akarunk nézni az­zal a fenyegetéssel, mely már magát az életet veszélyezteti.

Politikai alapelvünk szerint együtt kell működnünk az embe­rekkel és a természettel egyaránt. Ez úgy érhető el a legkönnyeb­ben, ha kis méretű, önszabályozó és önkormányzó adminisztrá­ciós és gazdálkodási egységek lépnek működésbe. Az általunk javasolt gazdasági rendszer a mi generációnk és az eljövendő gene­rációk alapvető emberi szükségleteit hivatott kielégíteni. E rendszer kitüntetett jelentőséget tulajdonít a természet megóvásának és a ter­mészeti erőforrások átgondolt felhasználásának. Egy valóban de­mokratikus társadalom képe lebeg a szemünk előtt, olyan társadalo­mé, amelyben az emberek a mainál sokkal inkább tudatosítják kötő­désüket embertársaikhoz és a természethez, és amelyben ez a tuda­tosság gyakorlati erővé válik.

E változások, melyek a jelenlegi hatalmi struktúrák ellen irányul­nak, egy valóban demokratikus mozgalmat igényelnek, melynek résztvevői teljes mértékben szolidárisak egymással az életet ve­szélyeztető versenyszellem, a hierarchikus és teljesítményelvű gondolkodásmód elleni küzdelemben. Mindezeket a szociális és gazdasági változásokat csak demokratikus eszközökkel, és a lakos­ság többségének támogatásával lehet kivívni.

Társadalompolitika

Olyan társadalompolitikának, amely a jövőre tekint, nem lehet más célja, mint egy stabil társadalmi rendszer. A „társadalmi" ebben az összefüggésben mindenekelőtt különféle gazdasági elemeket jelent.

Az állandó infláció, nemkülönben az állami adórendszer, vala­mint a támogatási programok csupán fokozzák a jövedelmek kiegyen­súlyozatlanságát és a szegények és gazdagok közti vagyoni különb­séget Elutasítjuk azt a termelési szisztémát, amelyben a gazda­sági hatalom birtokosai önkényesen diktálják a feltételeket, és amelyben egy maroknyi ember tartja ellenőrzése alatt nem csu­pán a termelt javakat, hanem gyakorlatilag emberek ezreinek az egzisztenciáját is. E rendszer természetes folyománya egyfelől a munkanélküliség, másfelől embertelen munkakörülmények.

A bérek növekedése ellenére az emberi élet valójában egyre inkább elszegényedik, mivel tönkremegy a környezet, amelyben élünk, egyre távolabbra kell munkába mennünk, természetes igénye­ink és szabadidős tevékenységünk egyre inkább kommercializálódik. Az alacsony jövedelmű csoportok mellett e folyamatnak a fiatalok, az öregek és a testi fogyatékosok az első számú kárvallottjai.

Könyörtelen hajsza folyik a mind nagyobb termelésért és növekedésért, minthogy a gazdasági hatalom az államnál és a kapitalista magánmonopóliumoknál összpontosul, s a gazdasá­got a versenyszellem mozgatja. Mindennek következtében már az ember alapvető életterét is teljes elszennyeződés és pusztulás fenyegeti. Pontosan ez az a terület, ahol a környezetvédő csoportok és az ökológiai mozgalmak egyesíthetik erőiket a munkásokkal és a szakszervezetekkel. Velük együtt küzdünk a napi munkaidő csökken­téséért és a munkakörülmények emberibbé tételéért.

Csak ha a közvetlenül érintettek kezükbe veszik a sorsukat, akkor lehet remény az ökológiai, társadalmi és gazdasági válság leküzdésére. Mivel kívánatosnak tartjuk, hogy minden ember maga dönthessen a sorsáról és szabadon fejleszthesse ki képességeit, és meggyőződésünk, hogy minden embernek külső nyomástól mente­sen, a kölcsönös tisztelet jegyében és a természetes környezettel összhangban, alkotó módon kellene meghatároznia önnön szükség­leteit és vágyait, feltétel nélkül támogatjuk az emberi és demokratikus jogokat, itthon és külföldön is.

Társadalmi körülményeink tömeges nyomorúságot szülnek tár­sadalmi méretekben és pszichológiailag egyaránt. Különösen kedve­zőtlen azoknak a helyzete, akiket etnikai, társadalmi, vallási vagy nemi megkülönböztetés sújt. A jelenlegi társadalmi rendszer egyre ingatagabb, s következtetésképpen egyre nagyobb méreteket ölt a bűnözés, az öngyilkosság, a kábítószerezés és az alkoholizmus. A társadalmi feltételek eltorzulása mutatkozik meg a nőkkel szembeni diszkriminációban is, abban, ahogy a társadalom szinte valamennyi területén elnyomják őket.

Bázisdemokrácia

A bázisdemokrácia politikai eszméje a közvetlen, decentralizált de­mokrácia kiszélesítését jelenti. Alapmeggyőződésünk, hogy a bázis­szinteken hozott döntéseknek elsőbbséget kell élvezniük. A kicsi, könnyen áttekinthető és decentralizált helyi és vidéki bázisszerveze­teknek nagyobb autonómiát kell biztosítani, és egyre több jogot kell rájuk ruházni, hogy ők maguk igazgathassák magukat. Ez a fajta demokrácia sem lehet meg ugyanakkor megfelelő szervezetek és együttműködés nélkül, ha a közvélemény alakításában, a nagy ellen­állást leküzdve, érvényre akarjuk juttatni az ökológiai irányultságú politikát. Valamennyi politikai szinten azért szállunk síkra, hogy a helyi, regionális és szövetségi népszavazásokon – az érintett lakos­ság erősödő aktivitása révén – a közvetlen demokrácia elemei teret kapjanak a létfontosságú döntések meghozatalában.

Belső szervezetünk, a támogatóinkkal és a szavazóinkkal kiala­kított kapcsolatunk élesen különbözik attól, ami a hagyományos bonni pártalakulatokat jellemzi. Ezek a pártok se nem akarnak, se nem képesek új mintákat, új gondolkodásmódokat elfogadni, és nem vál­lalják fel a demokratikus mozgalmak által kifejezett érdekeket. Ezért elhatároztuk, hogy egy új típusú pártszervezetet hozunk létre, amely a bázisdemokrácián és a decentralizáció elvén alapul. A két eszme elválaszthatatlan egymástól. (…) A pártszervezet kiépí­tésekor az volt az alapgondolatunk, hogy a választóknak folyamato­san ellenőrizniük kell tisztségviselőiket és választott képviselőiket, a nyilvánosság, a limitált hivatalviselési idő és más eszközök segítsé­gével. Mindenhez társul, szükség esetén, a visszahívás joga. Erőfe­szítéseink arra irányulnak, hogy a párt szervezete és politikája min­denki számára áttekinthető legyen, és hogy a választott vezetők ne szakadhassanak el bázisközösségeiktől.

Erőszakmentesség

Erőszakmentes társadalom megvalósítására törekszünk, mely­ben az embereket nem fenyegeti többé a más emberek általi elnyomás és erőszak. Legfőbb alapelvünk, hogy lehetetlen hu­mánus célokat embertelen módszerekkel elérni.

Az erőszakmentesség elvének kivétel és korlátozás nélkül min­denkire érvényesnek kell lennie. Vonatkozik ez az egész társadalom­ra, annak minden csoportjára, valamennyi nemzetiségre és fajra.

Az erőszakmentesség elve nem zárja ki az önvédelem alapvető jogát, és helyet hagy a társadalmi ellenállás legkülönfélébb formáinak is. Hosszabb távon, az ellenállás társadalmilag kibontakozó formája lehet a legeredményesebb, amint azt az atomellenes mozgalom bizo­nyította. Élesen ellenezzük a nemzetek közötti erőszak eszközét, a háborút is.

A fentebbiekből következően nemzetközi szinten is elkötelezet­tek vagyunk a béke ügye mellett. Aktív békeprogramunk ellenzi bár­mely ország idegen csapatok általi megszállását és a kisebbségek elnyomását. Minden önállóságáért küzdő kisebbség számíthat a se­gítségünkre, és támogatjuk őket abban, hogy maguk határozzák meg a sorsukat. A béke ügye elválaszthatatlan az egyes országok függetlenségétől és a demokratikus jogok érvényesülésétől határain­kon belül. Nincs más lehetőség, mint a világméretű leszerelés; az atom-, vegyi és biológiai fegyvereknek el kell tűnniük a Föld színéről, és a megszálló csapatokat minden országból vissza kell vonni.

Az erőszakmentesség nem zárja ki az aktív társadalmi ellen­állást, és nem jelent mentséget a passzivitásra. Az erőszakmen­tesség elve sokkal inkább azt jelenti, hogy egy nép harca egy önké­nyeskedő és elnyomó rendszer vagy bizonyos esetekben meghatáro­zott állami törvények ellen, elemi érdekeik megvédéséért, nemcsak legitim, de egyenesen szükséges is lehet (pl. ülősztrájk, blokád, a közlekedés megbénítása stb.). (…)

V. Az egyén és a társadalom

1. Demokrácia és jogok

Napjaink egyik legjelentősebb konfliktusa a demokratikus jogok meg­őrzésével és érvényesítésével kapcsolatos. (…)

Az alapvető demokratikus jogok szabad és korlátlan gyakorlása döntő fontosságú minden állampolgár számára, aki nem akar lemon­dani szociális és politikai érdekeinek érvényesítéséről. Ha sikeresen akarunk harcolni a környezet tönkretétele ellen, és ha javítani akarunk az emberek élet- és munkakörülményein, akkor meg kell őriznünk, sőt ki kell szélesítenünk demokratikus jogainkat.

A feketelistákkal, kémkedéssel, rendőri felügyelettel a hagyomá­nyos pártok olyan légkört teremtettek hazánkban, amely meghunyászkodásra és konformitásra ösztönöz. E politika drasztikusan visszaszorította a nyílt politikai fellépést és a demokratikus szabad­ságjogok gyakorlását, és elveszi a bátorságot a környezetrombolás, a munkanélküliség és a politikai elnyomás elleni tiltakozás minden­fajta kinyilvánításától.

A demokratikus jogok korlátozódása nem elszigetelt jelenség: több területen is ugyanaz a folyamat megy végbe. Éppen ezért a demokratikus jogok szétrombolása ellen nem külön-külön, hanem összességében kell fellépni.

Mindenfajta politikai elnyomó intézkedéssel szembeszegü­lünk, bárhol kerüljön is rá sor a világban, és támogatjuk mindazo­kat a népeket és népcsoportokat, amelyek diktatúrák, gyarmati elnyomás, külföldi befolyás ellen küzdenek, és amelyek a sza­badsághoz és az önkormányzáshoz való demokratikus jogukat követelik. (…)

1. 2. A kormány és a közigazgatás demokratizálása

Az elbürokratizálódás és a hierarchikus közigazgatás, s ami eb­ből következik, kizárja az állampolgárt a kormányzásban való részvételből. A kormányszervek eme megközelíthetetlensége és áttekinthetetlensége arra szolgál, hogy egyedi gazdasági és po­litikai érdekeket leplezzen. Mindez reális veszélyt jelent a demokrá­ciára.

A Zöldek ezért követelik:

  • A parlament, a kormány, a bürokrácia és a gazdaság közötti összefonódások azonnali megszüntetését, a tanácsadói állások, in­gyenes juttatások, bizottsági tagságok eltörlését.
  • A központi apparátus folyamatos hizlalása és a gazdasági hatalom növekvő monopolizálása helyett az állampolgárokhoz köze­li, demokratikusan ellenőrizhető önigazgatási torma kifejlesztését.
  • A közigazgatási szervek következetes decentralizációját és le­egyszerűsítését.
  • Növelni kell az államok, régiók, vidékek, városrészek, lakókö­zösségek közigazgatási jogait, autonómiáját, és a pénzbevételekből való részesedésüket.
  • Minden közigazgatási kérdésről cenzúramentesen, gyorsan és érthetően informálják az állampolgárokat.
  • Jogot kell biztosítani az állampolgári csoportok és szervezetek számára, hogy hangjukat hallathassák a közigazgatásban és a parla­mentben, és hogy hozzájuthassanak a jellegüknek megfelelő infor­mációkhoz. Továbbá jogot kell kapniuk, hogy akár az államhatárokon túlterjedő közigazgatási ügyekben is fellépjenek.
  • A pontosan körülhatárolt feladatokkal nem rendelkező és az állampolgároktól elidegenedett töméntelen tanácsadó testületet össze kell vonni, és helyettük minden szinten döntéshozó és tanács­adó választmányokat kell létrehozni. Ezeknek a választmányoknak beleszólási jogot kell biztosítani minden szinten a népgazdaságilag lényeges döntésekbe és a tervezésbe: a lakóközösségek, vidékek, régiók, államok és a föderáció szintjén egyaránt. Határozzanak a közösségi beruházásokkal kapcsolatos politikáról, és más politikai csoportokkal együtt viseljenek felelősséget a költségvetés gazdasági vonatkozásaiért. (…)
  • A népszavazás és a referendum intézménye erősítse a direkt demokráciát.

1. 3. Belső pártdemokrácia

A Német Szövetségi Köztársaság pártjai ma nem egy működő, élet­erős demokrácia képét mutatják.

Ezért új párttörvényt követelünk. Saját pártunkban már kísérletet is tettünk az általunk szükségesnek ítélt változtatások bevezetésére.

  • A tagok számára nyitott összejöveteleket és bizottsági ülése­ket minden szinten.
  • A tisztségviselés idejének korlátozását minden politikai tiszt­ségben (rotációs rendszert); egyszeri újraválasztás lehetőségét.
  • A kisebbségek védelmét a helyi, állami és föderációs szerveze­tekben; azaz a véleményformálás folyamatában a kisebbségi véle­ményt figyelembe kell venni, és nem szabad nem létezőnek tekinteni. (…)
  • A politikai tisztségekért nem járhat fizetés. Kivételt képeznek a felmerülő költségek, amelyek kereteit a tagok és küldöttek közgyűlése határozza meg. (…)
  • A tisztségviselők, bizottsági tagok és küldöttek tartozzanak szavazóiknak beszámolási kötelezettséggel; az információszolgálta­tás legyen tevékenységük elengedhetetlen része. (…)

1. 5. Munkavállalók feketelistája és állambiztonsági felügyelet

A bel- és külföldi tiltakozás ellenére, és annak ellenére, hogy biztosí­tottak minket és ismételten ígéretet tettek a „radikálisokra vonatkozó rendeletek" eltörlésére, 1972 óta több ezer polgártársunkat nem al­kalmazták, illetve bocsátották el állásából politikai okokból. Alkot­mányvédő hivatalok jelentése szerint jóval több, mint egymillió vizs­gálatot folytattak le magánszemélyek állampolgári hűségének ellen­őrzése céljából. Több ezer személyt idéztek be meghallgatásra és szégyent tettek meg, politikai meggyőződésükről faggatva őket.

  • A foglalkozás szabad megválasztása és az eltérő világnézetek tisztelete a Zöldek szerint alapvető jogok, melyeket nem lehet korlá­tozni.
  • Határozottan ellenezzük a foglalkoztatási feketelistákat és azt a felfogást, mely szerint a polgári szolgálatban való alkalmazás krité­riumaként politikai nézetek, tevékenységek, szervezeti tagságok te­hetők mérlegre. (…)
  • Követeljük, egyebek mellett, a biztonsági szervek által össze­gyűjtött adatok megsemmisítését, és azt, hogy újabb adatgyűjtésre ne kerüljön sor.

2. Nők

A nőket több ezer éve külön elnyomás és kizsákmányolás sújtja; igazságtalanságokkal és hátrányokkal kell szembenézniük. Nap mint nap megakadályozzák őket demokratikus jogaik gyakorlásában. Ez a kettős munkateher következménye, a „passzív nőiesség" ideáljá­nak fennmaradásáé, és hozzájárulnak azok az előítéletek és hátrá­nyos megkülönböztetések is, amelyek az elnyomással szemben fellá­zadó nőket sújtják.

A nők már nem várakoznak csendben, mialatt a férfiak a külön­böző parlamentekben figyelmen kívül hagyják az érdekeiket. Hosszú időn keresztül a nők olcsó és rendelkezésre álló munkaeszközként funkcionáltak: a gazdasági fellendülés idején a nőket „egyenlőnek" tekintik és alkalmazzák őket, de eközben persze semmi kétség, hogy ezzel egyidejűleg szerető hitvesnek és gondos anyának kell lenniük. Manapság is a nőket bocsátják el a legelőször. A nagyarányú mun­kanélküliség mindig jobban érinti a nőket, mint a férfiakat. Ekkor fokozottan felhívják a figyelmüket „igazi küldetésükre", és visszatessékelik őket otthonukba és családjuk körébe. Csak ilyen­kor ismerik el a háztartást „munkahelynek". Ám sok nőnek mind a két munkahelyén helyt kell állnia.

A Zöldek célja egy humánus társadalom, amely a nemek teljes egyenlőségén alapul. (…) Ha biztosítani akarjuk a jövendő generá­ciók életét, és ha túlélési politikánkat a gyakorlatban is meg akarjuk valósítani, akkor arra van szükség, hogy a nők teljes erővel bekapcso­lódjanak a politikai küzdelembe és együtt dolgozzanak a férfiakkal.

Erre jelzés a nők példás részvétele az állampolgári csoportok­ban. Magában a Zöld Pártban is a nők jóval aktívabb partnerek a politikai célok meghatározásában, mint az egyéb pártokban. Ez a folyamat még fel is erősödik majd abban a mértékben, amelyben a nők késznek mutatkoznak, hogy nagyobb politikai felelősséget vállal­janak; a nők nem foszthatok meg többé a felelősségteljes és vezetői feladatoktól.

2.1. Képzés és foglalkoztatás

(…) A nők szociális megkülönböztetése, hátrányos helyzete és kizsákmányoltsága részben gazdásági önállótlanságukon és függőségükön alapul. Ezért követeljük, hogy az otthoni munkát és a gyermek­nevelést ismerjék el olyan foglalkozásnak, amelyért mind a férfiak, mind a nők teljes anyagi elismerést kapnak, beleértve a nyugdíjat is. Ez a jövedelem legyen független a családi pótléktól.

A nőket akkor is rosszabb munkakörökbe helyezik, ha egyébként a férfiakéval azonos végzettséggel, képességekkel rendelkeznek. A „könnyű" futószalagmunkát „a tagolt munkafolyamat korszakában" szinte kizárólag nők végzik. A kettős megterhelés következtében a dolgozó nők – és különösen az anyák – elviselhetetlen stresszhatás­nak vannak kitéve. Gazdasági válság idején először a nőket bocsátják el; jelenleg kétszer annyi a női, mint a férfi munkanélküli.

Ezért követeljük:

  • A nőt ne tekintsék többé közönséges munkaeszköznek, tarta­lékhadseregnek, amelyet tetszés szerint ide-oda lehet vetni a munka­erőpiacon.
  • Egyenlő mennyiségű és minőségű munkaért fizessenek egyenlő bért. (…)
  • Egyenlő előmeneteli lehetőségeket a férfiak és a nők számára.
  • Minden foglalkozási ágban hozzanak létre részmunka lehető­ségeket férfiak és nők számára egyaránt, azonos fizetési feltételek­kel.
  • A gyereküket egyedül nevelő szülőket részesítsék speciális védelemben az elbocsátással szemben.
  • Legyen vége a nők hátrányos munkahelyi megkülönböztetésé­nek.
  • Le a munkanélküli nők diszkriminációjával.
  • Legyen vége annak, hogy csak a nőknek kelljen viselniük a háztartás és munkavállalás kettős terhét. A nőknek és a férfiaknak képesnek és hajlandónak kell lenniük arra, hogy együtt végezzék el a házimunkát.
  • A házimunka és a gyermeknevelés legyen társadalmilag hiva­tásként elismerve és ugyanúgy megfizetve, mint bármely teljes idős munka. (…)

2. 4. Nők elleni erőszak

Évente mintegy négymillió nőt bántalmaznak az NSZK-ban. Annak a társadalomnak az áldozatai, amelyben a hatalmat és az elnyomást eltűrik és rutinszerűen gyakorolják. A nőket segítő központok, ame­lyek az ilyen helyzetben lévő nőket és gyerekeiket befogadják, rend­szerint nem kapnak feltétel nélküli állami támogatást. Rémisztő a nemi erőszak növekedése. Ezért követeljük:

  • Biztosítsanak pénzügyi támogatást az autonóm és önkormány­zati alapon működő nővédelmi központoknak és ismerjék el a nővé­delmi központok szervezetét. (…)
  • A nőkkel szembeni megkülönböztetést a törvénynek büntetnie kell. Hozzanak létre egy intézményt, amelynek az a feladata, hogy küzdjön a nők hátrányos megkülönböztetése ellen a munkában és a társadalomban. Az intézményt egy, a nők problémáinak kezelésével megbízott vezető irányítsa. Ennek az intézménynek joga és köteles­sége lenne a diszkriminatív intézkedések hatálytalanítása, ha kell, bíróság útján. Minden nő igénybe vehetné az intézmény befolyását.
  • Hozzanak létre női bírák által vezetett bíróságokat a kárvallott nők védelmére, akik sokszor még az ellenük elkövetett bűntény sokk­hatása alatt vannak.
  • Büntessék a nemi erőszakot és a házasságban elkövetett erő­szak minden formáját. A kihallgatásokat csakis női tisztek vezessék.
  • Ezentúl éjszaka is lehessen sürgős esetekben nőgyógyász­orvosnőhöz fordulni.

2. 5. Gyermekek

Némely szülőt arra indít a felelősségérzete, hogy feladja hivatását és teljesen a gyermeknevelésnek szentelje magát. Az ilyen szülők fontos társadalmi feladatot látnak el. A gyermek zökkenőmentes fejlődése érdekében fontos, hogy ugyanazon szülő gondozza a gyermeket és maradjon vele otthon az első, meghatározó jelentőségű években. Ezért helyesnek tartanánk olyan képzési programot, amely a háztar­tással és a gyermekneveléssel foglalkozna, és síkraszállunk a fizetett gyermeknevelés intézményéért. Továbbá szorgalmazzuk a jelenlegi örökbefogadási rendeletek enyhítését.

A legtöbb dolgozó szülőnek kevés ideje van arra, hogy gondját

viselje beteg gyermekének anélkül, hogy ne érné érzékeny anyagi veszteség. Rendszerint nincs más lehetőség, mint az, hogy az egyik szülő feláldozza a szabadságát, vagy elfogadja jövedelmének csök­kenését, csakhogy otthon maradhasson gyermekével. Ezért követeljük:

  • A háztartással és a gyermekneveléssel kapcsolatos megfelelő előképzés biztosítását.
  • Fizetés biztosítását azoknak a szülőknek, akik azért hagyják ott az állásukat, hogy a gyermekük gondját viselhessék.
  • Annak a lehetőségét, hogy a szülők otthon maradhassanak beteg gyerekükkel, és emiatt ne csökkenjen a fizetésük.
  • Az alacsony jövedelmű családok számára az olcsó, illetve in­gyenes napközik hálózatának kiterjesztését.
  • Állami támogatást a szülő/gyermek-egyesületek számára.
  • Gyermeknevelési tanácsadó és gyakorló központok létrehozá­sát.

2. 6. Anyavédelem

Szorgalmazzuk az egymás szomszédságában lakó szülők közötti munkamegosztási kezdeményezések támogatását.

  • Átfogó társadalmi segítség biztosítását egyedülálló szülők szá­mára.
  • Kéthetes különszabadság megadását a dolgozó szülőknek olyan tanfolyamokon való részvételre, amelyek előkészítik őket a megszületendő gyermek gondozására.

2. 7. Terhesség

A terhességmegszakítással kapcsolatban a Zöldek két alapvető cél­kitűzése kerül egymással ellentétbe: egyrészt feltétlen hívei va­gyunk annak, hogy a nőknek és férfiaknak joguk legyen dönteni saját sorsukról; másrészt az élet minden megnyilvánulását vé­deni szeretnénk.

Ha azonban az élet, mindenekelőtt pedig az emberi élet védelmé­ért szállunk síkra, ha felelősséget érzünk az emberiség további fejlő­déséért, akkor azért is küzdenünk kell, hogy az eljövendő gyermekre lehetőleg boldog, emberhez méltó jövő várjon. Ennek biztosítása nem csupán az egyes családok lehetőségein múlik, hanem átfogó társa­dalmi és állami támogató intézkedéseket követel.

A terhességmegszakítás, lévén az erkölcsi felfogás és a szemé­lyes életkörülmények függvénye, nem lehet jogi szankciók tárgya. Az lenne a kívánatos, hogy ez a beavatkozás a felvilágosítás, az anyagi és társadalmi segítség, valamint a születésszabályozás új módszerei révén feleslegessé váljék.

Követeljük:

  • A terhességmegszakítás költségeinek fedezését a társadalom­biztosításból.
  • A biztonságos és ártalmatlan fogamzásgátlók ingyenes bizto­sítását nők és férfiak számára.
  • Ne büntessék és ne félemlítsék meg a nőket sem a hivatalno­kok, sem az egészségügyiek.
  • Ne büntessék vagy félemlítsék meg azokat az orvosokat, akik terhességmegszakítást végeznek, és azokat a nőket, akik megszakít­ják terhességüket.

3. Gyerekek és fiatalok (kidolgozás alatt)

4. Öregek

Ma már sok idős honfitársunknak az a sorsa, hogy speciális otthonok­ban helyezik el őket, elszigetelődnek a társadalomtól, és másod­rendű állampolgárként kezelik őket.

Követeljük az idősek humánus és méltó életfeltételeinek biztosí­tását:

  • Létre kell hozni azokat a jogi, társadalmi, sőt építészeti előfel­tételeket, amelyek lehetővé teszik a különböző generációk együtt­élését.
  • Az orvosi ellátás lehetőségeinek kialakítását a lakónegyedek közelében, annak érdekében, hogy az idősek beilleszkedhessenek a közösségbe. Szükség van arra is, hogy létrehozzanak egy szociális gondozói hálózatot az idős emberek számára, amely orvosi segítsé­get, tanácsot és szociális gondozást nyújtana.
  • Támogatjuk olyan közösségi napközi otthonok létrehozását, amelyek az időseknek lehetőséget biztosítanak az alkotó tevékeny­ségre és szükség esetén az orvosi ellátásra.
  • Amellett vagyunk, hogy a nyugdíjkorhatár legyen ötvenöt év, és hogy ezt megelőzően a korosodás mértékében csökkenjen a heti munkaidő. A „nyugdíjsokk" elkerülése érdekében azt is lehetővé kellene tenni, hogy ezen az életkoron túl is tovább lehessen dolgozni.
  • A nyugdíjasok jussanak olyan adómentes jövedelemhez, amely nem kevesebb, mint az alkalmazotti minimumbér.

5. A társadalom periférikus csoportjai

A Zöldek egyik vezérelvüknek tekintik, hogy szilárdan kiállnak a ki­sebbségek érdekei mellett. Azok az előítéletek és az a megkülönböz­tetés, amely oly sok törvényben és közigazgatási rendeletben kifeje­zésre jut napjainkban, egyrészt a tudatlanságon alapul, másrészt az úgynevezett periférikus csoportok tudatos elnyomásának az eredmé­nye.

Támogatjuk a nemzeti kisebbségek jogát saját identitásuk kialakításához, valamint ahhoz, hogy önkormányzatuk segítségével (többek között) megőrizzék kulturális és vallási jellegzetességei­ket. Tiltakozunk a külföldiekkel, a fogyatékosokkal és a betegekkel szembeni méltánytalanságok ellen, az ellen, hogy ugyanúgy, mint az öregeket, speciális otthonokba küldik, kiközösítik és pusztán pénz­ügyi tehertételnek tekintik őket. Az élet minden területén megkülön­böztetés sújtja a homoszexuálisokat, akiket, akárcsak a cigányokat vagy a büntetett előéletűeket, kiközösítenek a társadalomból.

A következőkben említésre kerülő csoportok csupán például szolgálnak: e példa érvényessége számtalan csoportra kiterjeszthető.

A Zöldek ellenzik a társadalmi sérelem minden formáját, és síkraszállnak az önmeghatározás, önigazgatás és önmegvalósítás jogáért.

5. 1. Külföldiekkel szembeni diszkrimináció

A Zöldek szerint a külföldi munkások és családtagjaik nagyszámú csoportja a német társadalom fontos és elválaszthatatlan részét ké­pezi. Szemben állunk azzal az ellenük irányuló megkülönböztetéssel, ami például a korlátozott időre szóló tartózkodási és munkavállalási engedélyek kibocsátásában tükröződik.

Meggyőződésünk szerint külföldi kollégáinknak és családtagja­iknak, amennyiben igényt tartanak rá, biztosítani kell társadalmunk polgári jogainak összességét (mozgásszabadság, szabad munka­vállalás, szabadon kifejthető politikai tevékenység).

A Zöldek további követelései:

  • Törvényes eszközökkel vessenek véget a gátlástalan ember­kereskedők üzelméinek, akik a külföldi munkaerő toborzása és közve­títése révén tesznek szert profitra.
  • Ne zavarják meg a már kialakult munkakapcsolatokat; az állami hivatalnokok, a munkaerő-irodák alkalmazottai és az állásközvetítők bánjanak ugyanúgy a külföldiekkel, mint a német munkásokkal.
  • A külföldiek minden demokratikus alapokon álló szervezete szabadon fejthesse ki politikai tevékenységét.
  • A politikai menekültek befogadását ne korlátozzák, és ki­utasításuk lehetőségét zárják ki.
  • Szűnjön meg a német titkosszolgálat együttműködése a kül­földi titkosszolgálatokkal a külföldiek utáni kémkedésben, és tiltsanak be mindenfajta külföldi titkosszolgálati tevékenységet a Német Szö­vetségi Köztársaság területén.
  • Tiltsák be a fasiszta és más terrorista szervezetek tevékeny­ségét.
  • A külföldi munkások szabadon hozhassák létre saját szerveze­teiket, és képviselőik szabadon fejthessék ki tevékenységüket. Kül­földi társaink szabadon és teljes jogúan csatlakozhassanak a szak­szervezetekhez.
  • A Zöldek követelik, hogy külföldi polgártársaik betelepedésük­től fogva legyenek jogosultak a helyi választásokon való részvételre. Ötévi itt-tartózkodás után pedig biztosítsák számukra az aktív és passzív választójogot, regionális és országos szinten egyaránt.
  • Fel kell számolni azt a hátrányos megkülönböztetést, amely a külföldi diákokat a német iskolákban nyelvi nehézségeik miatt és egyéb okokból sújtja.
  • A külföldi gyerekeket a német mellett anyanyelvükön is taníta­ni kell.
  • A külföldi gyerekek folyamodhassanak a német állampolgár­ságért.

5. 2. Cigányokkal szembeni diszkrimináció

A Harmadik Birodalombeli üldöztetéseket követően a cigányok hely­zetét a második világháború után is az jellemezte, hogy teljesen ki voltak szolgáltatva a hatóságok önkényének, demokratikus jogokkal nem rendelkeztek, és kényszerlakóhelyeket jelöltek ki számukra. An­nak érdekében, hogy e nép számára garantálják identitásuk megőrzé­sét, és hogy ápolhassák saját kultúrájukat, a Zöldek a következőket követelik:

  • Teljes kártérítést kell kapnia ennek a népcsoportnak azokért a jogtalanságokért, amelyeket a Harmadik Birodalom idején és a kon­centrációs táborokban szenvedtek el.
  • A jövőben ne hozhassanak kényszerletelepítési intézkedése­ket a cigányokkal szemben, mert ezzel felbomlasztják egyedülálló identitásukat.
  • Vessenek véget a cigányok igazságtalan és megkülönböztető hatósági zaklatásának és rendőri felügyeletének.
  • A cigány nép tagjainak arányos szavazati jogot kellene bizto­sítani mindazon állami és társadalmi intézményekben, amelyek őket érintő döntéseket hoznak.
  • Hozzanak létre olyan kormányszerveket, amelyekben a nomád cigányok képviselői együtt vesznek részt a közigazgatási és a kor­mányzati képviselőkkel, hogy megvitassák a cigányok társadalmi és egészségügyi helyzetét javító intézkedéseket.
  • Bátorítsák a németországi cigányok kulturális aktivitását és egymás közti szolidaritását. A cigányságnak, mint olyan kisebbség­nek, amely több száz éve él Németországban, meg kell adni a nem­zeti jogokat: a saját nyelvhez, kultúrához és a hagyományok megőr­zéséhez való jogot.
  • Létre kell hozni olyan oktatási formákat, amelyek a vándorcigá­nyok nomád életmódjának is megfelelnek.
  • A rászoruló cigányok támogatása „önmaguk segítésében"; en­nek a támogatásnak összhangban kell lennie a népcsoport sajátos kulturális arculatával. (…)

5. 3. Eltérő szexuális viselkedéssel szembeni diszkrimináció

Társadalmunkban nemcsak a homoszexualitás tabu és üldözendő, hanem a szexualitást általában is elnyomják. A szexualitás-tudomány eredményei alapján, más felvilágosult emberekkel együtt (…) a ho­moszexualitás terén mindenfajta társadalmi és jogi megkülönbözte­tés ellen tiltakozunk. (…)

6. Oktatás és kutatás

6. 1. Oktatás

A mai iskolák a következőket nyújtják gyermekeinknek: hajsza a jobb jegyekért, versengés, az engedelmesség megjutalmazása, stressz, félelem a bukástól, amely gyakran öngyilkossághoz vezet, a tanulás­sal szembeni közöny; túlzsúfolt osztályok és alacsony színvonalú oktatás, miközben fennáll a tanárok munkanélkülisége. A jelenlegi alsó- és felsőoktatási rendszernek, amely arra szolgál, hogy a technokraták és a mintaállampolgárok kifejlesztője legyen, azo­kat a vonásait kell erősíteni, amelyek a személyiség kiteljesíté­sére hivatottak. Ide tartozik a lelki, intellektuális, társadalmi és etikai képzés éppúgy, mint a gyakorlati, testi és alkotóképességek kibonta­koztatása. Erősíteni kell az ökológiai tudatosságot, valamint a szociális érzékenységet és a demokratikus viselkedési normá­kat, a szolidaritásérzést és a toleranciát az embertársak, vala­mennyi nemzet fiai iránt.

Mi, a Zöldek, a következő célokat tűztük ki magunk elé:

  • Olyan iskolákat kell kialakítani, amelyek irányításában azonos mértékben kapnak szerepet a szülők, a tanárok és a tanu­lók.
  • Azonos elbírálást a magániskoláknak (pl. az olyan alternatív iskoláknak, mint a Waldorf, a Glocksee, Tvind stb.), hogy az állami iskolák hasznát vehessék ezen iskolák sikeres kísérleteinek. Az alter­natív iskolák létrehozására vonatkozó törvényeket és hatósági előírá­sokat le kell egyszerűsíteni.
  • Egységes, integrált iskolarendszert kell létrehozni (legalább tízosztályos tankötelezettséggel), amelynek keretei között minden gyereket egyénileg segítenek az egységes végzettség megszerzé­sében.
  • Kisebb létszámú osztályokat. Ez munkanélküli tanárok alkal­mazásával rövid távon is megoldható.
  • Szélesebb körű felnőttoktatást kell biztosítani olyan formában, ami hivatalosan elismert végzettséget nyújt: ehhez megfelelő anyagi támogatást kell nyújtani.

Az oktatás tartalma

  • Kézműves, ipari és mezőgazdasági gyakorlatok tanárok és diákok számára, az oktatás és a munka közötti szakadék áthidalása érdekében.
  • Az iskolásoknak az iskola falain kívül is lehetőséget kell kap­niuk a tanulásra, és a hétköznapi életszituációknak meg kell jelenniük az iskola falai között. Az iskolaidő és a szabadidő éles elválásának meg kell szűnnie. A muzsikálás, színjátszás, festészet és a játék váljon az iskola részévé.

Az oktatásban arra kell törekedni, hogy a tanulók képessé vál­janak a rendszerek összefüggéseiben való gondolkodásra, hogy jobban megértsék a társadalmi összefüggéseket, az ökológiai ciklusokat és az uralkodó ellentmondásokat. Az iskolának arra is fel kell készítenie a tanulót, hogy felismerje a társadalmi és a személyi konfliktusok mögött meghúzódó érdekeket. Meg kell nekik tanítani, hogyan oldhatók meg békés eszközökkel az emberek közti konf­liktusok, hogyan fogalmazhatják meg önnön érdekeiket, és má­sokkal összefogva hogyan adhatnak kifejezést ezeknek az érde­keknek.

Nyitott oktatási és tanulási lehetőségek

  • A származástól, nemtől, kortól független, mindenki számara elérhető oktatási és képzési formák megőrzése és szélesítése. (…)
  • Az egyetemi felvételeket korlátozó adminisztratív szabályok teljes eltörlése.
  • A diákok politikai aktivitásának bátorítása (iskolai újságok, po­litikai csoportok stb.).

6. 2. Kutatás

Az alkalmazott, illetve gyakorlati tudományok kutatási eredményei oly mértékben változtatták meg környezetünket, hogy e fejlődés korlátai egyre nyilvánvalóbbá váltak. Nem szabad, hogy az alkalmazott tu­dományok legfőképpen gazdasági érdekeket szolgáljanak. Az ér­dekszövetségeket, különösen pedig a politika, a közigazgatás, a tudo­mány összefonódását a nagyiparral fel kell számolni. (…) A Zöldek indítványozzák:

  • A tudósok kapjanak beleszólási jogot az állami és magán kuta­tási alapok programjának kialakításába.
  • Hozzanak létre bizottságokat a tudósokból és a lakóközössé­gek képviselőiből, azzal a feladattal, hogy gyűjtsenek információkat az egyes kutatási programok lehetséges hosszú távú ökológiai és élettani következményeiről. Sokkal áttekinthetőbbé kell tenni az em­berek számára a tudományos és technikai fejlődés alapvető össze­függéseit, hogy ebben a tekintetben is kellő intelligenciával és ele­gendő információ birtokában hozhassák meg döntéseiket.
  • Adjanak nagyobb támogatást a független kutatóintézmények­nek ahhoz, hogy feltárhassák az ökológiai összefüggéseket, a társa­dalmi struktúrákat és ezek kölcsönhatását.
  • Támogatjuk mindazon törekvéseket és kezdeményezéseket, melyek elősegítik az egyetemek szabad politikai és tudományos tevé­kenységét és egy valóban az emberiség és a természet szolgálatá­ban álló tudomány fejlődését.

7. Kultúra

A kulturális tevékenységnek és a kultúra élvezetének számos előfel­tétele van, és nagymértékben függ a következő tényezőktől:

a)     A munka vagy ösztönzi a kulturális tevékenységet (krea­tív, érdekes, változatos, kommunikatív elfoglaltságok), vagy semlegesen áll vele szemben, de hathat rombolóan is a kultúrára (ha monoton, egyoldalú és kimerítő feltételek kö­zött zajlik).

b)     A kulturális jelenségek sokrétű és változatos formáit csak megfelelő információk birtokában lehet felfogni és helyesen értelmezni.

Ha egyszer mindenkit ugyanazok a kulturálódási lehetőségek illetnek meg, akkor arra kell törekednünk, hogy mindenki egyenlő mértékben megfelelő képzési és munkakörülmények közé kerüljön.

Az állam által támogatott kultúrának vajmi kevés köze van az emberek szükségleteihez, életéhez vagy érdekeihez. Ráadásul a kul­turális intézmények a sűrűn lakott területek centrumaiban épültek fel, minek következtében a külvárosiak és a falusiak lényegében el van­nak vágva használatuk lehetőségétől. A tömegtájékoztatásban meg­jelenő kulturális kínálatnak alig van köze az emberek valódi érdeklő­dési területeihez, nem ösztönzi képzelőerejüket, és nem sarkallja őket az önálló kulturális tevékenység élvezetére.

Éles bírálat illeti a kultúripart, mivel:

a)     lerombolja az alkotók és a közönség közötti kapcsolatokat, és puszta „kultúrafogyasztással" helyettesíti őket; visszaél a rossz munkakörül­mények és nem kielégítő tanulási lehetőségek által teremtett kulturá­lis elmaradottság következményeivel;

b)     az emberek túlnyomó többségét teljes passzivitásra ítéli; fokozza a kultúra áruvá válását és a sztrárkultuszt.

A professzionális kultúripar mellett létezik azonban egy báziskö­zösségeken alapuló kulturális mozgalom is. Ez utóbbi számos társa­dalmi csoportnak biztosítja az önkifejezés lehetőségét. Számosan azok közül, akik részt vesznek ebben a mozgalomban, egyre kevésbé fogadják el az állami kultúripar átlagfogyasztóinak szerepét. Ezek az emberek hozzáláttak ahhoz, hogy létrehozzák a saját színházukat, a saját zenéjüket, művészetüket a lakóközösségi központokban és a helyi fesztiválokon, és kezdik felfedezni e tevékenységek szórakoz­tató és hasznos voltát. E mozgalomnak az az egyik fő jellegzetessé­ge, hogy felszámolja a kultúra fogyasztása és létrehozása közötti elszakítottságot. E fontos tevékenységhez azonban hiányoznak az anyagi feltételek, és gyakran a hagyományos pártok és tömegtájékoz­tatási szervek kultúrpolitikusainak ellenállásával is meg kell küzdeni.

A kulturális tevékenységnek azonban, hogy hozzájárulhasson a társadalmilag hátrányos helyzetű emberek kulturális önkifejezésé­hez, meg kell szabadulnia mindenfajta politikai manipulációtól és nyo­mástól.

A Zöldek követelései és céljai a következők:

  • A klasszikus kulturális intézményeket, tehát a múzeumokat, a könyvtárakat, a színházakat, a hangversenytermeket továbbá a mo­zikat az eddiginél nagyobb mértékben az emberek mindennapi prob­lémáihoz és igényeihez kapcsolódva kell működtetni; e kulturális in­tézményeket ki kell költöztetni a halott, kiüresedett városközpontokból az aktív közéletet élő városrészek centrumaiba és a vidéki települé­sekre.
  • Mivel a vidéki lakosokat a kulturálódás területén továbbra is hátrányok sújtják, az eddigieknél sokkal több pénzt kell fordítani ván­dorkiállításokra, utazó zenekarokra, mozikra, színházakra, mozgó­könyvtárakra, játéktárakra, azaz először is ösztönözni kell a kulturális formák és tartalmak iránti érdeklődést és a róluk való gondolkodást, másodsorban pedig minél több embert kell rábírni a részvételre.

Ezeknek a kulturális tevékenységeknek minden üzleti érdektől függetlenedniük kell, és fel kell kelteniük az alkotó és közössége közti aktív kommunikáció élményét. Különösen támogatni kell a külvárosi és vidéki kulturális központok létrehozására irányuló erőfeszítéseket.

  • Különösen fontos a gyerekek, tizenévesek, nők, öregek, vala­mint külföldiek, börtönviseltek, kábítószeresek és más kisebbségi csoportok aktivizálására irányuló programok támogatása.
  • A műemlékvédelem központi célja ne egyes nevezetességek megőrzése legyen, hanem azoknak az egységes kultúrával bíró táj­egységeknek, városnegyedeknek, utcaképeknek a karbantartása, amelyeknek történetiségéhez, értékeihez az ott lakók bensőséges viszonyt képesek kialakítani. A helyi lakosoknak aktívabb részvételt kell biztosítani a tervezés folyamatában, és gazdagítani kell törté­nelmi háttérismereteiket. Ugyanez vonatkozik a köztéri műalkotá­sokra.
  • Az állam semmilyen körülmények között se akadályozza, cen­zúrázza, büntesse a kulturális tevékenységet.
  • Jelentősen több támogatást kell nyújtani a „báziskultúrának", és változatosabb, decentralizált kulturális kínálatot kell létrehozni.

8. A tömegtájékoztatás

Az alkotmány 5. cikkelyének, mely kimondja, hogy „mindenkinek jo­gában áll, hogy véleményét szóban, nyomtatásban vagy filmen sza­badon kifejtse", az ország minden lakosára vonatkoznia kell. Minden olyan törvényt, amely korlátozza a szólásszabadságot, el kell törölni. E szabadságjogokon mérhető le, hogy milyen mértékben valósult meg a demokrácia.

A sajtóban a piacgazdálkodás azt eredményezi, hogy a nagy, tőkeerős lapok tönkreteszik a kisebbeket, vagy hogy a független la­pok kénytelenek információs és kiadói egyesületekbe tömörülni. A színvonalas és kritikai hangvételű hírbeszámolók egyre inkább ritka­ságszámba mennek. Annak érdekében, hogy ismét létrejöjjön az esz­mék szabad áramlása, új törvényre van szükség, mely megakadá­lyozza a tömegtájékoztatási ipar monopolizálódását és az összefonó­dásokat. E kartellellenes törvénynek visszamenő hatályúnak kell len­nie. Növelni kell a pénzügyi nehézségekkel küzdő lapok állami támo­gatását. Támogatásunkról biztosítjuk az alternatív és a helyi sajtót.

(…)

Csökkenteni kell a gazdasági hatalommal rendelkező csoportok valamint a partok befolyását a televízió és a rádió műsorára, a sajtó tartalmára.

Gondosan őrködni kell a tömegtájékoztatás szabadsága felett. Továbbra is meg kell tiltani televízió- vagy rádióadások magántulaj­donba kerülését. Ugyanez a tiltás legyen érvényes a jövőben kiépülő kábel-tv-rendszerekre is.

(…)

A tömegtájékoztatás nyilvánossága (a televízió és a rádió) álljon rendelkezésére minden társadalmi csoportnak. Több lehetőséget kell biztosítani a kisebbségeknek is, hogy a tömegtájékoztatásban nyilvánosságra hozzák problémáikat és nézeteiket. A holland televí­ziózási rendszer lehetne a minta, ahol a hírek és a politikai információ kivételével a programok túlnyomó részét bárki által szabadon alapít­ható, nem profit-érdekeltsegű stúdiók hozzák létre.

A közérdekű tömegtájékoztatásból szigorúan ki kell tiltani a hir­detéseket.

(…)

 

1037_02Havas2.jpg

 

(Le Monde Diplomatique)

9. Egészség és környezet

9.1. Egészségügyi politika

Az ökológiai helyzet minőségileg romlott a környezetkárosítás, az autók által okozott levegőszennyezés, az ételek és a fogyasztási cikkek szennyezettsége miatt. Már a modern orvostudomány sem képes ellensúlyozni azt a stresszhatást, amelyet az éjszakai műszak, a váltott műszak és a szalagmunka okoz az ipari társadalomban.

Napjainkban minden negyedik ember olyan rákbetegségben hal meg, amit az ötvenes és hatvanas évek környezetszennyezése oko­zott.

Szemben a nyilvánosságra hozott hivatalos statisztikákkal, a vár­ható élettartam csökkenő tendenciát mutat, és az egészségügyi pa­naszokban a krónikus betegségek játsszák a vezető szerepet.

A főbb okok a következők:

  • A hivatalokban és gyárakban olyan technológiát alkalmaznak, amely káros az emberi szervezetre.
  • A víz és levegőszennyeződés, a radioaktivitás, a mesterséges tápanyagok és a helytelen táplálkozás, a regenerációs képesség csökkenése – annak következtében, hogy az okok helyett a tüneteket kezelik -, a stressz, az elidegenedés a tartalmas emberi kapcsolatok­tól, az orvosságok túladagolása és nem megfelelő alkalmazása, a kábítószerezés – mindez felborította az ökológiai egyensúlyt.

A jelenlegi egészségügyi ellátás egy sor betegség esetében nem képes a gyógyításra, hanem legjobb esetben is csak arra, hogy orvosi eljárások és szerek segítségével elnyomja a tüneteket, és ezzel vég­képp tönkretegye a betegek regenerációs képességét. Általában az orvosi beavatkozásnak az az egyetlen célja, hogy a beteg minél ha­marabb talpra álljon. Egyre inkább gépek állítják fel a diagnózist és szabják meg a gyógyítás menetét. E gépek kiszolgálása hamarosan fontosabb lesz, mint a beteggel való törődés. A beteg elhagyatott, tehetetlen tárggyá válik, amely ki van szolgáltatva ennek az egész­ségügyi politikának. Ugyanazok az erők teszik tönkre egészségünket és környezetünk épségét, mint amelyek jelenlegi gazdasági rendsze­rünket mozgatják.

Az utóbbi évtizedekben az egészségügyi szolgáltatás hatalmas gépezetté növekedett. Országunkban csak azokat az eljárásokat tá­mogatják, amelyek racionális, mechanikus és automatizált szolgálta­tásokat és profitot eredményeznek. Az egészségügyi problémákat nem lehet a környezetünktől, a munkakörülményeinktől, a szabadidős tevékenységünktől és általában az életmódunktól függetlenül kezelni. Sok gyakori betegség mögött ma környezeti ártalmak rejlenek: ilyen a tüdőbetegség, a mozgásszervi betegségek, a végtagok megbete­gedése, a halláskárosodás, a bőrbetegségek, a gyomor és emésztő­rendszer betegségei, a fertőzések, a szívbetegségek, a keringési, problémák, a cukorbaj stb. És ezek a megbetegedések növekvő ten­denciát mutatnak.

Az egész embernek kell állnia a gyógyítás középpontjában. Még fontosabb a megelőzés, az emberek felvilágosítása; a jobb egészségügyi tájékoztatás révén az emberek képesek lesznek rá, hogy vigyázzanak magukra, és így felelősséget fognak érezni a saját egészségügyi állapotukért.

A megelőzés többet ér a gyógyításnál.

Egy megelőzésen alapuló ökológiai egészségügyi program azon a belátáson alapul, hogy a széles körben elterjedt civilizációs beteg­ségek legnagyobb részét környezeti, illetve szociális hatásokra lehet visszavezetni. A megelőzés csak akkor lehet sikeres, ha az okokat ökológiai értelemben szüntetik meg. Ennek érdekében a betegségek igazi okait feltáró információt elérhetővé kell tenni az iskolákban és a munkahelyeken.

  • A megelőző gyógyászatnak függetlenítenie kell magát az önös gazdasági érdekektől, melyek annak a következményei, hogy például a hatóanyagokat nagy cégek reklámozzák, és hogy egy gyámkodó orvoslási rendszer jött létre, kifejezetten hátrányosan hatva a betegek gyógyulására.
  • Az elsődleges cél ne a gyógyítás, hanem az egészségmeg­őrzés legyen. Nagyobb figyelmet kell ezért fordítani azokra a társa­dalmi, ökológiai és egyéni létfeltételekre, körülményekre és viselke­désmintákra, amelyek az egészség megőrzését szolgálják.
  • A legfontosabb környezeti tényező a táplálék. A táplálkozás ne vezessen elhízáshoz. Jelenlegi nagymértékben mesterséges ét­rendünk helyett, amelyben például fontos szerepe van az iparilag túlfinomított cukornak és lisztnek, az olyan természetes tápanyagok­nak kell túlsúlyba kerülniük, mint a zöldségfélék és a teljes őrlésű gabonából készült kenyerek.
  • Erősíteni kell a növény „védő" szerek, az állatgyógyászatban felhasznált anyagok, valamint a gyógyászati és vegyi termékek mel­lékhatásainak ellenőrzését.
  • Hatékonyabb tájékoztatást kell nyújtani a felesleges gyógyke­zelés, az alkoholizálás és a dohányzás veszélyeiről. E cikkek reklá­mozását be kell tiltani.
  • Ösztönözni kell az embereket a sportolásra, hogy a lehető leg­tovább őrizzék meg kondíciójukat.
  • Az iskolai biológiaórákon nagyobb hangsúlyt kell kapnia az egészségmegőrzésnek. (…)
  • Felhívjuk a törvényhozás és a hatóság illetékeseit, hogy vesse­nek véget környezetünk és élelmiszereink további szennyezésének. Vonatkozik ez mind az atomerőmüvek radioaktív hulladékaira, mind az ipar és a mezőgazdaság vegyi szennyezőanyagaira.
  • A stresszhatások, a zajártalmak, az egészségre kockázatot jelentő anyagok és az éjszakai műszakok csökkentése révén humani­zálni kell a munkahelyeket.

A hatékony egészségügyi ellátásnak az ember teljes körű szükségleteire kell figyelnie.

  • Az ökológiai szemléletű gyógyászat az ember egészére irá­nyul. A beteget olyan szubjektumnak kell tekinteni, akit többféle kör­nyezeti hatás ér: a kezelésnek az a végső célja, hogy a beteg öntuda­tos, független személyiséggé váljon.
  • Az ökológiai gyógyászat a beteg saját belső védekező mecha­nizmusainak megerősítésére törekszik. Szemben a jelenleg elterjedt orvosi gyakorlattal, a kezelés nem korlátozódhat egyetlen szerv gyó­gyítására.
  • A beteg nem kísérleti nyúl, aki arra való, hogy új gyógyszereket próbáljanak ki rajta, és nem a drága műszerek bevezetésének profit­fedezete.
  • Az ökológiai gyógyászatnak ezért el kell kerülnie a gyógyszer­túladagolást, a felesleges sebészeti beavatkozásokat és az agyongé­pesített kórházmonstrumok létesítését.
  • Az ökológiai gyógyászatnak arra is törekednie kell, hogy javul­janak a kórházi dolgozók munkakörülményei.
  • Szemben az ökológiai gyógyászatban megvalósítható beteg­gondozással, a munka egyre aprólékosabb megosztása, a fokozódó specializálódás és a (például a létszámhiányból adódó) munkahelyi stressz képtelenné teszi a kórházi személyzetet arra, hogy a beteget teljes körű ápolásban részesítse, s hogy egyszersmind szakmailag maga is kibontakozzék.
  • Változtatni kell az ambuláns rendelések rendszerében, többek között annak érdekében, hogy a városok szegényebb negyedeiben és a vidéki településeken javuljon és rendszeresebbé váljon a beteg­ellátás. Több orvost kell képezni, s általánosabbá kell tenni az orvos­képzésben a teljes ember számbavételéből kiinduló gondolkodásmó­dot. Különösen az ambuláns kezelések során tekintettel kell lenni a betegség társadalmi és pszichológiai vonatkozásaira. Az orvosoknak ezenkívül olyan orvos-beteg viszonyt kell kialakítaniuk, amelyben a beteg nem érzi magát tájékozatlannak és kiszolgáltatottnak. (…)

9. 2. Pszichiátria

A szomszédsági kapcsolatok szétrombolása, a modern lakókörnye­zetek ridegsége, az értelmetlen munka, a munkanélküliségtől való félelem miatt kiéleződő verseny, az egyre kegyetlenebb hajsza az iskolákban az osztályzatokért és a jobb teljesítményért, az autoriter oktatási formák (melyek oka gyakran a tehetetlenség-érzés), a szű­külő kapcsolatteremtési lehetőségek és a növekvő izolálódás – mind­ez a társadalomlélektani alapon magyarázható betegségek (alkoho­lizmus, az úgynevezett neurózis, pszichózis, pszichoszomatikus megbetegedések) terjedéséhez vezet.

Az ökológiai szemléletű pszichiátria a társadalomlélektani gon­dozás kiszélesítését javasolja, többek között a tanácsadó központok számának növelésével.

A betegeket nem szabad passzivitásra kárhoztatni, hanem arra kell ösztönözni őket, hogy önmagukra találjanak.

Gyakran előfordul, hogy a betegeket önkényesen, s nem egy­szer zárt pszichiátriai intézményekbe utalják, pusztán azért, mert pszichológiai problémáik vannak. Ezen intézmények állapotai hozzá­járulnak ahhoz, hogy ezek az emberek azután megbetegednek. Zárt részlegekben helyezik el őket, miközben semmi lehetőségük a véde­kezésre; igen nagy mértékben korlátozzák őket jogaikban.

Az ökológiai szemléletű pszichológia garanciát nyújt arra, hogy a kisebb pszichológiai problémákkal küzdő embereket nem kénysze­rítik ilyen központi intézményekbe. Ezek, meg az úgynevezett „té­bolydák" feleslegessé válnak, mihelyt gondoskodnak arról, hogy a betegek integrálódjanak a helyi közösségi életbe. Az integrációt olyan közösségi találkozóhelyek és terápiás központok segíthetik elő, ame­lyekben a betegekkel intenzíven foglalkozhatnak, méghozzá anélkül, hogy eközben megfosztanák őket társadalmi kapcsolataiktól.

(…)

9. 4. A fogyatékosok

A szellemi és testi fogyatékosok hozzá tartoznak társadalmunkhoz, és lehetővé kell tenni számukra, hogy részt vegyenek a társadalmi életben. Nem szabad többé elkülöníteni őket. Azt akarjuk, hogy ve­lünk éljenek.

Ezért igényeljük:

  • A közösségi élet feltételeinek biztosítását a fogyatékosok szá­mára.
  • Megfelelő képzési formák és elegendő munkahely biztosítását számukra minden üzemben és intézményben, valamint speciálisan erre berendezkedett műhelyekben.
  • Tegyék fizikailag használhatóvá számukra a tömegközleke­dést és a középületeket.
  • A fogyatékos emberek közlekedésének nagyvonalú közösségi támogatását, kulturális igényeik kielégítését és segélyszolgálatok lét­rehozását szorgalmazzuk.

 

1980. március.

(Fordította: Koppány Márton. Kiem.: a szerkesztőség)