Marx a moziban

A társadalmi folyamatok marxista elemzése folyóiratunk háza táján bevett foglalatosság, míg másutt jobbára negatív előjellel említtetik, ha egyáltalán szóba hozzák. Ám hogy marxista ihletettségű művészetről, így filmekről halljunk, netán olyan vitákról, elemzésekről, amelyek a marxizmus és a film kapcsolatát vizsgálják, ehhez példát vagy a régmúltban kell keresnünk, vagy a tengeren is túl, a La Manche mögött, a prestoni egyetemen rendezett konferencián, amerlyről a szerző tudósít.

Marx a moziban. Marx at the Movies. Ezzel a csábító címmel rendezett idén márciusban kétnapos konferenciát a prestoni egyetem, hivatalos nevén a University of Central Lancashire. A város az észak-angol ipari táj minden szomorúságát felmutatja: bezárt gyárak, forgalomból kivont, gyomosodó vágányok, magas gyermekszegénység, sivár képet nyújtó belváros. Maga Marx is járt itt 1850-ben, s a város akkori kaotikus és ellentmondásos fejlődésére utalva a „jövő Szentpétervárjának” nevezte. 1842-ben a textilmunkások tüntetésébe belelőtt a hadsereg, s megölt négy munkást. Charles Dickens részben itt gyűjtötte az anyagát a Ne­héz idők című regényéhez. A tizenkétezer hallgatót oktató Lancashire-egyetem részben éppen az ipari depresszió következményeit igyekszik enyhíteni, diákokat, értelmiséget, jövőt vonzva a városba. De ahogy vendéglátóink már a konferenciát megelőző esti sörözésen elmond­ták, az egyetem eredete a „polytechnic”, vagyis nem tartozik a patinás angol elitegyetemek közé. Média-fakultása viszont az egyik legrégibb és legrangosabb ilyen intézmény az Egyesült Királyságban. Magát a konferenciát is a fakultásnak otthont adó Media Factory-ban rendezték meg, s a három szervező, Ewa Mazierska, Lars Kristensen és Anandi Ramamurthy maguk is a média-szak oktatói.

Mivel maga Marx sohasem járt moziban – évtizedekkel a mozgókép feltalálása előtt élt -, a konferencia címe széleskörű képzettársítást engedélyezett a résztvevőknek. Az előadók egészen durva leegyszerű­sítéssel kétféle módon közelítettek a témához. Egy részük a szocialista elkötelezettségűnek amúgy nem nevezhető filmekben és filmtípusok­ban igyekezett felmutatni a marxi filozófia hatását, mások a szocialista országokban készült, illetve a szocialista forradalmakhoz kapcsolódó alkotásokat elemezték.

A konferencia bevezető előadását a londoni John Hyutnik professzor tartotta két „polgár”, Marx és az Aranypolgárban szereplő Kane alakjának felvillantásával. A marxi életműről több könyvet publikáló professzor A tőke angol fordításának vitriolos kritikájával kezdte előadását, s azt is megtudhattuk tőle, hogy maga Marx szerint a tízedik fejezettel érdemes a nagy mű elolvasását kezdeni. Hosszan fejtegette, hogy az eredeti tőkefelhalmozásra [original accumulation] az angol irodalomban a félrevezető primitive accumulation kifejezés rögzült a rossz fordítások nyomán. Orson Welles Aranypolgára (angol eredetiben egyszerűen Ci­tizen Kane) az ő értelmezésében ezt az eredeti tőkefelhalmozást jeleníti meg, a tőke mindenhatóvá válását mutatja be egyetlen személy életén keresztül. Kane modellje William Randolph Hearst, a múlt századelő sajtómogulja volt, aki a példányszám emeléséért háborúkat tudott ki­robbantani, s a csatamezőknél nem sokkal békésebb New York-i zenei életben is érvényesítette akaratát. Welles ebben a világhírű filmjében könyörtelen analízisét adja a kapitalizmusnak, s azt is bemutatja, hogy a tőkés kézben levő médiabirodalmak hogyan élnek vissza az úgyneve­zett „sajtószabadsággal”, és miként manipulálják a közvéleményt. Nem véletlen, hogy Hollywood feketelistára tette Wellest. Bár ezt nyíltan nem mondta ki, Hyutnik professzor végeredményben azt boncolgatta, hogy a marxizmussal nyíltan nem azonosuló Orson Welles a marxizmus és A tőke szellemében jeleníti meg az amerikai imperializmus „hőskorának” egyik legismertebb formálóját.

A plenáris előadás után panelekben folytatódott a konferencia, párhu­zamosan három futott belőlük, s összesen huszonnyolc tematikus panelt raktak össze a szervezők. Valamiképp az aranypolgáros nyitó előadás gondolatmenetét követték azok az előadások, amelyek a kapitalista filmpiac jellegzetes produkcióiban próbálták meg felmutatni a marxizmus – vagy legalábbis egy ösztönösen baloldali ideológia – nyomait. Lelkes teoretikusok a sci-fi műfajában, így például a Mátrixban is felfedezni véltek ilyen hatást. A legelegánsabb – bár erősen vitatható – előadást e vonulatban az aberystwythi egyetem emeritus professzora, Martin Baker tartotta. Ő és kutatótársai A Gyűrűk ura című kultuszfilmre beérkezett, mintegy huszonötezer nézői véleményt dolgozták fel. Baker professzor szerint A Gyűrűk ura a marxizmushoz hasonlóan reményt sugároz né­zőinek, azt mutatja be, hogy az egyszerű emberek is bátrak lehetnek, és ellenállhatnak a világ gonosz erőinek. A film „szekuláris vallásossága” ilyen értelemben egy jobb jövőbe vetett hitet, és az érte való küzdelem értelmét juttatja el sok millió olyan nézőhöz, akik sohasem néznének meg elvont művészfilmeket. Én annak idején öt perc után kikapcsoltam a tévében A Gyűrűk urát, s abból az öt percből is a nyomasztó unalom és a történet bugyutasága maradt meg bennem. Elég hosszú ideig vol­tam filmkritikus ahhoz, hogy felismerjem, mi a kommersz – legalábbis számomra, az én ízlésemnek. Vitába is keveredtem a professzorral, azt fejtegettem, hogy az efféle kommersz sokkal inkább leszereli, mintsem felkelti a világ megváltoztatásának vágyát az úgynevezett „egyszerű nézőkben”. Válaszul azt a tetszetős, de számomra megkérdőjelezhető kijelentést tette, hogy nincs objektív mércéje az esztétikai értéknek, s szerinte még a Sylvester Stallone főszereplésével készült, szuper-holly­woodi Dredd bíró is az igazságosabb világ iránti igényt elégítette ki. Itt abbahagytam a vitát.

Az emeritus professzor után egy diák következett, a londoni egyetemen tanuló Hiu M. Chan, aki „Egy amerikai szocialista Sanghajban” címen Charlie Chaplin kínai népszerűségéről tartott érdekes előadást. Egészen friss, 2011-es felmérések szerint is Chaplin a legismertebb amerikai „celeb” Kínában, még Bill Gates-nél is sokkal többen ismerik a nevét. Míg a kommunisták 1949-es hatalomátvétele után a legtöbb amerikai film eltűnt a mozikból, Chaplin filmjeit évtizedeken át, átütő sikerrel vetí­tették. Nem meglepő módon Chan szerint (is) az 1936-os Modern időkről mondható el leginkább, hogy már-már marxi eszközökkel elemzi a kapi­talista kizsákmányolást és elidegenedést. Az előadás párhuzamot vont a Modern idők és az 1949-ben, közvetlenül a kommunista hatalomátvétel után készült, Híd című kínai film között is. (Ez utóbbit sajnos az előadón kívül senki sem látta a konferencia résztvevői közül.)

Az egyértelműbben szocialista tematikájú vagy irányultságú filmekről szóló előadások közül a brit baloldali értelmiség örökzöld nagy toposzá­ról, a spanyol polgárháborúról szólók voltak a legizgalmasabbak. Alan Sennett a manchesteri egyetemről a köztársasági Spanyolország ügyét a mozikban és filmtékákban sok évtizede töretlen szépséggel népszerűsítő dokumentumfilmet, Joris Ivens The Spanish Earth [A spanyol föld] című alkotását elemezte. (A film narrátorra egyébként Orson Welles volt, ami a szocialista ügy melletti bátor kiállásnak számított 1937-ben.) Magam is emlékszem egy régi vetítésre a műegyetemi filmklubban, amikor bal­oldalinak aligha nevezhető évfolyamtársnőm is könnyekig meghatódott a film poézisén. Alan Sennett nem sokat törődött az efféle érzelmekkel, azt bizonygatta, hogy a baloldali kultuszfilmnek számító alkotás valójában keményen sztálinista propaganda. Jellemző epizódként felvillantotta a filmben lendületes forradalmárként megjelenő és nagyszerű szónoklatot kivágó Comandante Carlos pályafutását. Carlos parancsnok, eredeti ne­vén Vittorio Vidali a KGB-vel együttműködve sok, gyanúsnak bélyegzett kommunistát és más forradalmárt gyilkolt meg a spanyol polgárháború „belső frontján”, könyörtelen hóhéra volt a nem-sztálinista köztársasági harcosoknak. Később Trockij mexikói meggyilkolásában is közreműkö­dött. A rövid életű Trieszt Szabad Terület Kommunista Pártja vezetőjeként a Sztálin-Tito konfliktusban Sztálin mellé állította a pártot. A sokszoros gyilkos hosszú ideig az olasz parlament kommunista képviselője is volt, végül ágyban, párnák közt halt meg.

A sztálinista (noha megejtően szép és magával ragadó) A spanyol föld méltó ellenpontja Ken Loach Land and Freedom [Föld és szabadság] című, Magyarországon is ismert filmje. A George Orwell írásai alapján készült filmet John Cunningham, a sheffieldi egyetem oktatója elemez­te. John Cunningham nem ismeretlen az Eszmélet köre előtt sem, a bányászból munka közbeni tanulással értelmiségivé vált, rokonszenves tanár a kilencvenes években közel egy évtizedet Magyarországon töltött. Loach filmje arról szól, hogy a kommunizmus nem azonos a sztálinizmussal. A spanyol, leginkább trockistának nevezett P.O.U.M ezt próbálta megjeleníteni, s tagjait egyforma kegyetlenséggel üldözték előbb Sztálin, majd Franco pribékjei. A film legérdekesebb jeleneteinek Cunningham – másokkal együtt – a kollektivizálásról szóló vitákat ne­vezte. Ken Loach, a talán legismertebb és ma is aktív baloldali brit film­rendező a Skót Szocialista Párt támogatójának számít, s ez a filmje is a szabadságpárti antikapitalizmust hozza emberközelbe. (A prestoni baráti beszélgetéseken többször is elhangzott, nem skótoktól, hanem született angoloktól, hogy a brit baloldalon belül ma leginkább a skótokra érdemes odafigyelni. S ha Skócia esetleg valóban független lesz, akkor jó esély van arra, hogy erősen szociális állammá váljon.) Az előadó személyes élményeként mesélte el, hogy amikor egyik idősebb rokona meghalt, bőröndjében régi újságkivágásokat találtak. A harmincas évekből még a sztálinista Daily Worker-ből, de 1945 után – miután „felvilágosult” – már csak trockista lapokból.

A skót David Archibald a glasgow-i egyetemről Ken Loach legújabb filmjét, az idén bemutatott The Angel's Share-t elemezte, s beszélt Loach-csal folytatott interjújáról is. Ken Loach kétségkívül a mai európai filmművészet egyik legnagyobb és egyben elkötelezett szocialistának maradt alkotója, életművét érdemes lenne a hazai baloldal még létező fórumain rendszeresen bemutatni és megismertetni.

Steve Connor, a leeds-i egyetem PhD hallgatója Uli Edel 2008-ban for­gatott, A Baader-Meinhof komplexum című filmjét elemezte. Dolgozatát arra a gondolatra építette, hogy a rendező a Baader-Meinhof csoport történetével kapcsolatban olyan módon ábrázolja az elidegenedést, ami a marxi elidegenedés-fogalom elmélyítése és kiterjesztése. Akit ez az elméletieskedés nem győzött meg, az is élvezhette az előadás – videó-betétekkel illusztrált – folytatását, amely a filmet Arthur Penn Bonnie és Clyde című filmjével állította párhuzamba. Noha persze Andreas Baader és Ulrike Meinhof nem voltak szeretők, Baadernek a csoportból köztudottan Gudrun Ensslin volt a szerelme, a párhuzamos jelenetek összeválogatása kétségkívül szellemes. A német rendező jellegzetesen hollywoodi eszközökkel dolgozta fel a Vörös Hadsereg Frakció küzdelmét és az ellene folytatott, példátlan intenzitású rendőri­-titkosszolgálati hadjáratot, s így a két filmet illetően valóban indokolt a párhuzam a Bonnie és Clyde-történettel. Ez a közelítés persze arra is alkalmas, hogy elfelejtesse a lényegi különbséget. Bonnie és Clyde közönséges rablógyilkosok voltak, akikből a bulvármédia csinált hőst, míg Baaderék rossz és védhetetlen eszközökkel, de egy igazságosabb világ igézetével merültek bele az erőszak önpusztító spiráljába. De nyilván ez a csúsztatás is kellett ahhoz, hogy a német filmet Oscar-díjra jelöljék, ami bizonyosan nem fordulhat elő Ken Loach mélyen szocialista elkötelezettségű filmjeivel. Edel filmje ugyanakkor érzékenyen rögzíti a televízió, mint kiemelt, mindent meghatározó médium jelentőségét a hetvenes években (ma az internet, a mobiltelefon és ezek összekap­csolása sokat elvesz a tévé elsődleges hírközlő funkciójából). A csoport tagjai többnyire a tévék rendkívüli adásaiból értesülnek társaik sikeres vagy sikertelen akcióiról, sőt, Gudrun Ensslin nagy szerelmét, Andreas Baadert is egy tévéhíradóban látja meg először, ahogy a néző Ulrike

Meinhoffal is mint afféle értelmiségi tévébeszélgetések résztvevőjével találkozhat a film elején.

A kétnapos konferencia legerősebb blokkját az egykorvolt Jugoszlávia filmjeire – s magára az önigazgató szocializmus kísérletére – való emlé­kezés jellemezte. A konferencia főszervezője, a lengyel Ewa Mazierska bevezetőjében el is mondta, hogy amennyire örül a poszt-jugoszláv előadók impozáns jelenlétének, annyira sajnálja, hogy Lengyelországból vagy az egykori Csehszlovákiából senki sem mutatott érdeklődést a kon­ferencia témája iránt. A jelenleg a törökországi Doğuş egyetemén oktató horvát Ana Dević az időközben emblematikus sztárrá (és öntudatos jugoszlávból öntudatos szerbbé) vált Emir Kusturica korai – Jugoszlávia széthullása előtti – filmjeit elemezte, amelyek a jugoszláviai szocializmus törvénytelenségeit, a magánélet és a nyilvános politikai közeg kibékíthe­tetlen ellentétét dolgozták fel. Sajnos vele is vitába kellett bonyolódnom, mert az egész szocialista Jugoszlávia négy és fél évtizedét monolit tota­litárius diktatúraként kezelő felfogásával nehéz lett volna egyetérteni.

A jugoszláv filmművészet talán legnagyobb alkotójáról, a szerb Dušan Makavejevről két értékes előadást is hallhattunk. Dušan Radinović, a londoni egyetem óraadója az 1974-es, több nyugati országban is be­tiltott Sweet Movie-t elemezte. Bár sok filmtörténész úgy látja, hogy e filmjében a frissen Nyugat-Európába emigrált Makavejev a szocializmus mellett a kapitalizmust is elutasítja, a fiatal szlovén kutató fontosabbnak tartja azt, hogy Makavejev a Sweet Movie-ban saját, korábbi, marxista forradalmi meggyőződésével szakít egy libertariánus szemlélet kedvéért. A magával ragadó, de nehezen értelmezhető filmről egyébként a túlzott „marxizálással” aligha vádolható Wikipedia is fontosnak tartja megje­gyezni, hogy egyes elemzők szerint a Sweet Movie esetében „valójában Marx A tőke című, megfilmesíthetetlen művének érzéki filmváltozatáról van szó”. Radinovic idáig nem ment el, de ő is a szocialista ideológiához való viszonyt tartja a film központi témájának.

Egy másik, a változatosság kedvéért még Jugoszláviában betiltott filmjéről, a W. R., avagy az organizmus misztériuma című filmjéről Sezgin Boynik tartott előadást. Sezgin Boynik fiatal koszovói török, aki jelenleg a finnországi jyváskylái egyetemen PhD-zik a jugoszláv film 1963-1972 közti történetéből, de már társszerkesztője volt egy Pristinában megjelent könyvnek, amely a művészet és a nacionalizmus viszonyát elemezte. Boynik értelmezésében Makavejev „cine-marxizmusa” mindig két fogalom antagonisztikus dualizmusára épül: konkrét/absztrakt, egyéni/közösségi, spontán/szervezett. E filmben a kettősséget a titói Jugoszlávia „vidám­ságát, szabadságszeretetét és nem-dogmatikus kommunizmusát” (ezek a koszovói anarchista diák szavai) megjelenítő Milena, és a Szovjetunió merevségét és totalitarizmusát megtestesítő Vlagyimir képviseli. A film kulcsjelenetében Vlagyimir a nagy példakép, Lenin szavait idézve megüti Milenát, majd Sztálinnal azonosul. Az érzéki és horrorisztikus elemekben gazdag film a Sweet Movie-val együtt a szocialista gondolat újraértelmezésének látványos – Magyarországon méltatlanul kevéssé ismert – kísérlete.

Az egykori jugoszláv mozi másik nagy alkotója, Zelimir Zelnik szemé­lyesen is megjelent Prestonban. Életművének ismertetője, az amerikai – de jelenleg Belgrádban élő és dolgozó – Greg DeCuir így abba a helyzetbe került, hogy előadását annak „tárgya” jelenlétében tarthatta meg. Sok más értelmiségivel szemben, akik idővel hátat fordítottak fiatalkori baloldali meggyőződésüknek, a hetvenesztendős Zelnik meg­maradt elkötelezett, marxista művésznek. A fiatal DeCuir értelmezésé­ben Zelnik korai dokumentumfilmjei azt a fajta „módszeres marxizmust” képviselték, amely Lukács György szellemében a marxi „ortodoxiához” való visszatérés zászlója alatt valójában ellenzéki és kritikus hangvételt jelentett az államszocializmus dogmáival szemben. Zelnik – aki egészen fiatalon, 1969-ben a Berlinale Arany Medvéjét is elnyerte – többek között izgalmas dokumentumfilmet készített a belgrádi diákokról, akik 1968-ban elfoglalták a Belgrádi Egyetem filozófiai karát, amit „Marx Károly Vörös Egyetem”-nek neveztek át. Ugyancsak dokumentumfilmben dolgozta fel a fiatalkori hajléktalanságot, és a dogmatikus marxisták által „eltűnőben levőnek” tartott falusi parasztfiatalság életét. Zelnik egyébként Újvidé­ken él, vajdasági magyar munkatársai és barátai vannak, s időnként megjelenik magyarországi alternatív fesztiválokon is. (Zelnik 1942-ben náci koncentrációs táborban született, egy szerb kommunista anya és egy szintén kommunista szlovén apa gyermekeként, 1945-re mindkét szülőjét kivégezték a fasiszták. Fiának az Attila Hasszán nevet adta, jeleként annak, hogy ő – sajnos ezzel kisebbségben maradt – bízott a jugoszláviai népek „testvériségében-barátságában”.)

A konferencia keretében bemutatták Zelnik egész estés filmjét, a dokumentarista elemeket játékfilmes eszközökkel vegyítő A kapitalizmus régi iskolája (2009) című nagyszerű alkotását. A film a mai szerbiai mun­kástiltakozásokat – a munkásaikat meglopó gyárosok elleni fellépést, a gyárak kisajátítását, a földek önkényes elfoglalását és szövetkezetek ala­kítását – mutatja be. Az átgondolatlan és tisztességtelen privatizáció sok esetben olyanok kezébe juttatta a gyárakat és földbirtokokat, akik nem voltak képesek megtartani a munkahelyeket, elzavarták a dolgozókat, és apránként túladtak a termelési eszközökön. Ilyesmi persze nem csak Szerbiában fordult elő, de gyárfoglalásokra, úttorlaszokra, szervezett munkástiltakozásokra ismereteim szerint a rendszerváltó országok közül csak ott került sor. Legalább egy esetben, a Jugoremedija gyógyszergyár esetében sikeresen, a gyár hosszú küzdelem után a munkások tulajdo­nába került, eredményesen termel, bár az ellenérdekelt pénzügyi körök igyekeznek ellehetetleníteni a működését. Zelnik filmje némi fekete hu­morba csomagolja a munkástiltakozásokat, fiatal anarchista értelmiségiek próbálnak „proletár öntudatot” ültetni a kompromisszumokhoz szokott és óvatos munkások tudatába. Bár komikus elemeket is látunk, azt nyil­vánvalóvá teszi, hogy szerinte a radikális baloldali értelmiségnek és az öntudatos munkásságnak össze kell fognia a rablóprivatizáció ellen. A filmet követő beszélgetésen Zelnik a Munkástiltakozások Koordinációs Bizottsága (KORP) tevékenységétől is beszélt.

A konferencián magam is előadó voltam, „Kiáltvány a moziról – Forra­dalom és Analízis” című dolgozatomban arról beszéltem, hogy a filmmű­vészeten belül is érdemes distinkciót tenni a marxi értelemben vett kritikai elemzésre törekvő alkotások és a direkten forradalmi, lenini szellemben agitatív filmek között. Míg az utóbbiak lehetőségei napjainkban behatárol­tak, a kapitalizmus kritikai elemzésére és egy értelmesebb jövő felmutatá­sára nagyon is lenne igény. Előadásomban a nemzetközi példák mellett a magyar szocialista mozi hagyományait is felidéztem a Tanácsköztársaság filmműhelyétől az Állami Áruház-szerű „operett-baloldaliságon” át Kovács András Falak című, elkötelezetten kritikus remekléséig.

A konferencia huszonnyolc paneljének valamennyi előadását lehetet­len felidézni. A téma gazdagsága, az előadók (emeritus professzoroktól egyetemi hallgatókig) lelkesedése és persze a kritikus marxizmus fogy­hatatlan szellemi potenciálja a szervezőket arra sarkallja, hogy meg­próbálkozzanak egy időszakos (természetesen angol nyelvű) folyóirat, „Journal” alapításával is, amely folyamatosan foglalkozna a marxizmus és a mozi kapcsolatával. Akit érdekel a project és szeretne bekapcso­lódni az esetleges (szponzorok nélkül aligha megvalósuló) munkába, az keresse közvetlenül Ewa Hanna Mazierskát a Lancashire-i egyetemen. E-mail címe: EHMazierska@uclan.ac.uk

A szocializmus lehetséges. Egyenlőség, munka és állam

A szerző az Eszméletben lefolytatott államszocializmus-vitával kapcsolatban érdekes felvetéssel áll elő: a szocializmus nem a múlt, hanem a jövő reális kérdésfelvetése Európában. Az európai szocialista-szociáldemokrata baloldalt képesnek tekinti a szocializmus kibontakoztatására. Kiindulópontja vitaként is felfogható azokkal a szerzőkkel, akik nem látnak esélyt az európai szociáldemokrácia megújulására.

A szocializmus elméletéről sok bonyolult fejtegetés leírható, és könyvtárakat lehet megtölteni az ilyen dolgozatokkal. De végső gyökere mégis az a megejtően egyszerű kérdés, hogy miért ne lehetnének egyenlők az emberek, miért kell természetesnek elfogadnunk az embereket elválasztó anyagi és hatalmi korlátokat? Ez a kérdés a nyugati világban kétezer esztendőn át alapvetően erkölcsi gondolatként merült fel, s jórészt az antik hagyomány és a jézusi tanítás szuverén értelmezésére épült. Az emberi egyenlőség gondolata összefonódott a vallási megtisztulók, az eretnekek, a lázadó parasztok, a lelkes diákok és a kiugrott papok mozgalmaival, és sokáig egyszerre tekintette céljának az emberi társadalom és a hit megújítását. Csak a francia felvilágosodással és aztán Marx megjelenésével vesztette el vallásos ihletettségét. De a "tudományos szocializmus" államilag ránk erőltetett dogmáinak kimúlásával ismét világossá vált, hogy a baloldali gondolkodás alapélménye az erkölcsi felháborodás a világ igazságtalansága miatt.

Az egyenlőség természetesen olyan erkölcsi kategória, amely a maga éteri tökéletességében sohasem érvényesülhet. Az emberek fizikai és szellemi képességeiket, szépségüket és egészségüket, sőt, erkölcsi szilárdságukat tekintve sem egyenlők egymással. Még vér szerinti testvérek között is akad Káin és Ábel, vagy egyszerűen jó matematikus és számtan-analfabéta. Az osztálytársadalmakban a rang és a vagyon vérségi ágon öröklődik apáról fiúra, lányra, esetleg oldalági leszármazókra. Ezt tagadva sok utópista valójában nem teljes egyenlőséget akart, hanem olyan társadalmat, amelyben minden gyermek hasonló nevelésben részesül, s utóbb nem származása, hanem tehetsége alapján részesül pénzből, dicsőségből és hatalomból. Minden utópiák őse, Platón Az állam című műve ezért tűnik egyszerre az ideális kommunizmus és egy merev kasztrendszer modelljének. Nem számít, ki milyen apától és anyától született, tehetsége alapján jut feljebb vagy lejjebb a származás szerint nyitott, egyébként annál zártabb társadalmi hierarchiában. Ezt a rendszert "meritokráciának", az érdemekre épülő rendszernek is szokták nevezni.

Bár nem sokat gondolunk rá, a huszadik század második fele sok tekintetben megvalósította a meritokráciát. Kétségtelenül vannak elit iskolák, és a gazdagabb családok gyermekeinek nagyobb esélyük van az előmenetelre, de a karakteres tehetség szerencsés esetben származásától függetlenül érvényesülhet a rendszerben. Hazánk két vezető politikusa, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor nagyon mélyről emelkedett tehetsége révén a magasba, s ugyanez mondható el a jelenlegi harmincas-negyvenes politikai és gazdasági elit számos más képviselőjéről. De ez nem csak a volt szocialista országokat jellemzi, az egész nyugati világ tele van mélyről felemelkedett politikusokkal, üzletemberekkel, csúcsértelmiségiekkel. Az új kapitalizmus egyik jellegzetessége, hogy az ásványi nyersanyagnál is éhesebb az emberi tehetségre, s ha azt megtalálja, akkor meg is csiszolja a maga (s persze az illető) hasznára. Az iskolarendszer, a tudományos intézmények és az üzleti körök közötti anyagi kapcsolatrendszer sok helyen intézményessé teszi a tehetségek tudatos felfedezését. Mindez nemzetközi méretekben is működik, a kiemelkedő tehetségű fiatalok a szegényebb országokból is áttelepülhetnek a leggazdagabb államokba, a vezető egyetemekre és a vállalatbirodalmak menedzsmentjébe. Másfelől az egész gazdasági és társadalmi rendszer folyamatos mozgásban, átalakulásban van, s ezért az örökölt vagyonok és kiváltságok nagyon gyorsan leértékelődnek a tehetségtelenek és ügyetlenek kezén. Ha egyénileg talán akad is rá példa, társadalmi jelenségként elképzelhetetlen, hogy egy gazdag apa "magánzónak", szelvényvagdosónak, tőkejáradékokból munka nélkül élőnek szánja a fiát vagy akár a lányát. Minél feljebb jut valaki a társadalmi és gazdasági hierarchiában, annál inkább folyamatos és intenzív munkával kell napról napra megvédenie a státuszát a versenytársak elől. S ehhez alapvetően tehetségre van szükség.

Mindez természetesen messze áll az esélyegyenlőségtől, hiszen az indulási esélyek továbbra sem egyenlők, a szegények gyermekei közül sokan nem jutnak el a startkőhöz sem, s a szerencsés családból származók a verseny számos pontján számíthatnak még segítő hátszélre. Ám ez sem változtat azon, hogy a modern kapitalista társadalom vezető posztjain olyanok állnak, akik állandó és kegyetlen versenyben, döntően tehetségük alapján választódtak ki. Amíg a hatalom és a gazdagság csúcsai öröklődtek, amíg az emberek sorsa már azzal eldőlt, hogy milyen családba születtek, mindez utópiának tetszett. Megvalósulását erkölcsi előrehaladásnak is értékelhetjük, de fő oka mégsem az igazságosság igénye, hanem a hatékonyság parancsa. A fokozódó versenyben, a globális kapitalizmus egyre gyorsabban pörgő mókuskerekében csak a legtehetségesebbek tudnak helytállni, s ehhez minden eddiginél mélyebb merítésre van szükség a vezetők és szakértők kiválasztásában. Csak ennek ismeretében érthetjük meg azt az ellentmondást, hogy a meritokrácia megjelenésével párhuzamosan a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lesznek. Vagyis egyesek kiemelkedése egyáltalán nem jelenti társadalmi osztályuk felemelkedését.

Az elmúlt évtizedekben hasonlóképp megváltozott a munka szerepe is a modern kapitalista társadalmakban. A "dologtalan", "léhűtő gazdagok" kora elmúlt. Egyéni kivételt nyilván fel lehet hozni. De fő szabályként mégis elmondható, hogy a társadalmi és gazdasági elithez való tartozás egyik alapfeltétele az intenzív (vagy legalábbis annak látszó) munka lett. Aki ad magára, aki "valaki", az fontos helyen dolgozik, több funkciót is betölt, és napi nyolc óránál többnyire jóval több időt tölt el munkával. Ennek megfelelően a nyugdíjba vonulás kora is összefügg a társadalmi státusszal. Minél magasabban áll valaki a társadalmi hierarchiában, annál később kezdi öregnek érezni magát az aktív élethez. A munkás ötvenöt évesen már a nyugdíjra készül, a szociológus és az orvosprofesszor hatvanöt évesen még vidáman dolgozik, a tőzsdei guru és a nagyiparos pedig nyolcvanöt évesen is tanácsokat ad, és több évre előre teleírja az előjegyzési naptárát. Az elit munkakörülményei persze kényelmesek, tiszta és elegáns irodák, luxusautók, gyakori fogadások, munkaebédek és egzotikus utazások színesítik az elfoglaltságát. Hozzájutnak olyan egészségügyi ellátáshoz, amely elképzelhetetlen a szegények számára. A diplomások (s nem csak a gazdagok) Magyarországon átlagosan tíz-tizenöt évvel tovább élnek, mint az alacsony képzettségűek. De akárhogy is van, a gazdag ember tekintélyét bizonyos anyagi szint fölött már nem a puszta vagyona, netán származása, hanem a funkciója vagy a hivatala adja. Míg régen a dologtalanság a gazdagokhoz kötődött, és a szegényekre maradt a munka, addig mai világunkban a tartós és öröklődő munkanélküliség a szegényeket sújtja.

A munka felértékelődése nemcsak az elit köreiben érzékelhető. Marx korában az emberek többsége még piszkos, kényelmetlen és megalázó munka végzésére kényszerült a pőre megélhetési kényszer miatt. Az európai és észak-amerikai országokban a mai állások nem jelentéktelen része fizikailag kényelmes, és nem feltétlenül elidegenítő jellegű. Olyannyira, hogy sok ember jobban érzi magát a munkahelyén, mint az otthonában. Igaz ez számos egyedülálló emberre éppúgy, mint azokra, akik rossz házasságban, szűkös lakáskörülmények között, állandó otthoni konfliktusok között élnek. A legrosszabb főnök sem tud olyan kegyetlen lenni a beosztottjához, mint egy alkoholista férj, házsártos feleség, idegbeteg családtag. A munkahelyeken – különösen az állami szférában és a családias kisvállalkozásokban, ahol nem érvényesül az állandó verseny kényszere – mindmáig léteznek olyan közösségek, amelyek olykor több emberséget adnak, mint a kényszeres rokoni kapcsolatok. Sok ember van, akik a munkahelyén "valaki", akinek munka közben adnak a szavára, és tisztelik a tudását, otthon viszont szűkösen vagy szorongva él családi körülményei miatt.

A klasszikus elidegenedésnek mond ellent a munkahelyi tevékenység és az otthoni szabadidő eltöltése közti kiáltó ellentét is. Az értelmiségi és hivatali munkák, a szolgáltatások, vagy az igényes szakmunka szellemi színvonala és bonyolultsági foka messze felette áll a tömegszórakoztatásnak, a kereskedelmi televíziók népbutító műsorainak. Néha szentségtörő módon úgy érzem, hogy korunk embere nem a munkahelyén, hanem a szabadidejében idegenedik el igazán. A számítógépet installáló fiú, a szerkesztőségi titkárnő, a villamoskalauz, az autószerelő, az angoltanár és az önkormányzati képviselő a maga módján egyaránt összetett, komoly tudást és figyelmet igénylő munkát végez. Amikor hazamegy, és napi több órára bekapcsolja a televíziót, akkor a munkájánál messze igénytelenebb és primitívebb módon "szórakozik". Ráadásul a szórakozási szokások már nem feltétlenül függnek össze a végzett munka szellemi szintjével. A bevásárlóközpont polcait éjszakánként feltöltő lány nappal olvashat filozófiát, a rasztafrizurás kerékpáros futár szabad idejében foglalkozhat kísérleti zenével, míg könnyen lehet, hogy a fogorvos és a minisztériumi előadó otthon már csak a legostobább tévésorozatokat nézi.

Az igazi elidegenedés azokat sújtja, akik tartósan kívül rekednek a munka világán. A modern társadalom egész menete a munka ritmusára épül. Munkanapokon az emberek reggeltől estig dolgoznak, hétvégén pedig szabad idejük van, s ehhez igazodnak a szolgáltatások, a közlekedési menetrendek és a kulturális programok. A városok légszennyezési ábráin ugyanúgy kimutatható a munkába járás üteme, mint a baleseti statisztikákban, a víz- és áramfogyasztásban, vagy az internethasználatban. A kisgyereket ugyanolyan óraműpontossággal adják be hétfőtől péntekig az óvodába és aztán az általános iskolába, ahogy a kamasz jár a gimnáziumba, a felnőtt fiatal az egyetemre, s a városi alkalmazott vagy a bankigazgató a "dolgozóba". Természetesen vannak, akik éjszaka vagy hétvégén dolgoznak, de az ő munkarendjük is szigorú beosztást követ. A piszkos, nehéz és embertelen munkakörülmények között élőket sajnáljuk, egyebekben azonban széles körű konszenzus uralkodik szocialisták, liberálisok és konzervatívok, ateisták és hívők, szegények és gazdagok között abban a tekintetben, hogy (legalábbis a nyugdíjkorhatárig) mindenkinek dolgoznia kell. A munkahely nemcsak a megélhetés, hanem a függetlenség garanciája is. A dolgozó nő nyolc órára kiszabadul családi kötelezettségeiből, más jellegű ismeretségekre tesz szert, s ha elviselhetetlen a házassága, akkor saját keresetére alapozva bármikor kezdeményezheti a válást. A többgyermekes anyák egész életre szóló mentesítése a munkába járástól (ami egy marslakó szemében akár rokonszenves szociális vívmánynak is tűnhetne) a mi világunkban ezért őskonzervatív és szélsőséges ötletnek, a női egyenjogúság sárba tiprásának számít.

A tartósan munka nélküliek mindebből családjukkal együtt kirekesztődnek. Néhány évi próbálkozás után mindennapi életritmusokat tekintve is kikopnak a munka menetrendjéből, s valóban alkalmatlanok lesznek arra, hogy időre dolgozni menjenek és "végiggályázzák" a heti negyven vagy akárhány óra munkaidőt. Ettől kezdve pedig semmilyen társadalmi szolidaritásra sem számíthatnak. Aki dolgozhatna, de úgymond "nem akar dolgozni", az a társadalom peremére szoruló, gyanús, antiszociális személy lesz. A tartósan munka nélküli szülők gyermekei úgy nőnek fel, hogy nem is érzékelik otthon a munka mindent meghatározó ritmusát. Munkanap és ünnepnap, munkahét és nyári szabadság, munkába indulás és hazatérés számukra semmit sem jelent. Az iskola ugyan megpróbálja rájuk kényszeríteni a dolgozó társadalom menetrendjét, de nagyon nehéz úgy reggel fél nyolckor iskolába indulni, hogy a felnőttek és az idősebb testvérek még fel sem keltek az ágyból, s egész napra semmit sem terveznek. Aki pedig idő előtt kihullik az iskolából, annak esélye sincs arra, hogy valaha normális, rendszeresen fizető és jogi védelemmel körülbástyázott munkahelyet szerezzen magának. Marad a segély, az alkalmi munka és a bűnözés-közeli életforma. A szövetkezetek széthullásával a magyar falun gyorsan újratermelődött az egyszer már meghaladottnak remélt cselédrendszer. A nagygazdák és a fekete "vállalkozások" félállati sorban dolgoztatnak olyan embereket, akiknek a fentiek miatt esélyük sincs normális munkahely elnyerésére. Sokak az uzsorakamatra felvett kölcsönök, a "kamatos pénz" miatt adósrabszolgaságba is kerülnek gyermekeikkel együtt. A fekete cselédmunka, a "adósrabszolgaság" és a gyermekszegénység mind a munka szabályozott világából történő kirekesztődés következménye. Ennyiben elmondható, hogy a mai magyar (és nyugat-európai) társadalomban az igazi elidegenedés a tartós és öröklött munkanélküliségből ered. S megjelenési formája a szociális kirekesztés, a többségi társadalom szokásrendjéből való kihullás, az emberhez méltó életforma hiánya, az a fajta archaikus szegénység és kiszolgáltatottság, amely az állam által elérhető és szabályozható élettérben egyszerűen nem következhet be.

Ha a szocializmus huszonegyedik századi esélyeit latolgatjuk, akkor az egyenlőség és a munka új értelmezése mellett át kell gondolnunk az állam szerepét is. A huszadik század nagy tragédiái és nagy sikerei egyaránt az államhoz kötődnek. A totális állam terrorisztikus kalandja arra figyelmeztetett minket, hogy az államnak semmi köze sem lehet hitünkhöz, kulturális és politikai meggyőződésünkhöz, szokásainkhoz és életformánkhoz. Egyéni szabadságjogainkat a legmosolygósabb államtól is meg kell védenünk. Még a "jó erkölcsöket" propagáló állam is gyanús, s az egyház és az állam bármilyen összefonódása ellentétes az európai civilizáció fejlődési irányával. A jóléti állam sikertörténete ugyanakkor azért születhetett meg, mert demokratikus körülmények között az államnak igenis pozitív szerepe van nemcsak a gazdaság élénkítésében, hanem a társadalmi különbségek mérséklésében, a munkahelyi jogviszonyok rendezésében és a szociális biztonság megteremtésében. A nyugat-európai jóléti államot alapvetően a szociáldemokrácia teremtette meg szívós politikai munkával, kemény bérharcokkal és sztrájkokkal, több évtizedes kitartó küzdelemben. Az Egyesült Államokban pedig a Demokrata Párt liberális szárnya vitte diadalra többé-kevésbé ugyanazt a modellt. (Tanulságos, hogy a neoliberális ellenforradalom idején ott sikerül jobban megvédeni a jóléti államot, ahol nem fentről "osztották le", hanem maguk a dolgozók vívták ki sokszor igen kemény harcban.) De nem lebecsülhető a Szovjetunió, a kelet-európai kommunista kísérlet közvetett hatása sem. A nyugati polgárság elég hamar megértette, hogy ha nem akar az orosz burzsoázia sorsára jutni, s elejét kívánja venni a szovjet példa másolásának, akkor társadalmi megegyezésre kell jutnia a munkavállalókkal, pártjaikkal és szakszervezeteikkel. Ahogy Márai Sándor írta, Buda romjait szemlélve, a magyar uralkodó osztály önzéséről: "Nem fizették meg teljes értékükben az adókat, amelyeket a nyugati társadalmak gazdagjai – mindig nyögve, néha békés evolució törvényeinek engedelmeskedve, néha forradalmi kényszer következtében – nagyjából mindenütt máshol már megfizettek. Nem akartak belenyugodni, hogy fizetni kell, mert nincs harmadik út – vagy reáladózás, vagy anarchia és bolsevizmus." A nyugati burzsoázia kelet-európai társaival szemben megértette ezt a leckét, de mostanában a neoliberális próféták mintha megpróbálnák kitörölni a köztudatból ezt a fájdalmasan megtanult igazságot.

A második világháború óta eltelt hatvan év bebizonyította, hogy a polgári demokratikus állam alkalmas a jövedelmi különbségek mérséklésére, a dolgozók munkajogi védelmének biztosítására és a nagy szociális rendszerek működtetésére. Ehhez természetesen állandó nyomásra van szükség a szakszervezetek és a baloldali pártok részéről. De szerintem e nyomásgyakorlásnak – szemben bizonyos szélsőbaloldali kritikákkal – van értelme. A dolgozók élet- és munkakörülményeinek mégoly szerény léptékű emelése is többet ér az elvont értelmiségi vitáknál. Nem véletlen, hogy a jóléti társadalom szétverésére és a nagytőke gátlástalan profitérvényesítésére törekvő neoliberális erők össztüze nem a szakszervezetekre, s nem is a baloldali pártokra, hanem az erős államra irányul. Demokratikus körülmények között az állam a saját munkájukból élők és a szociális transzferre szorulók jogainak legfőbb védelmezője. Az Európai Szociális Charta szellemében úgy is fogalmazhatunk, hogy a szociális jogok biztosítása végső soron az állam feladata. Az államnak kell garantálni, hogy minden polgára emberhez méltó körülmények között él és megfelelő szociális jogokkal rendelkezik. Aki igent mond a szocializmusra, az nem retten vissza a "gondoskodó állam" kifejezéstől. Ellenkezőleg, úgy gondolja, hogy az állam természetes feladata megvédeni a dolgozó embert a munkaadók túlkapásaitól, az államnak kell gondoskodnia a szegényekről, a betegekről és a védtelenekről, az állam hivatása a társadalmi különbségek folyamatos mérséklése. Ehhez pedig az államnak eszközökre is szüksége van. Ilyen eszköz a progresszív adózás, az össztársadalmi érdekeket szolgáló gazdaságpolitika és a nagy szociális ellátórendszer. Mivel ma ezeket éri a leghevesebb támadás a vadkapitalizmus, az "ember embernek a farkasa" szellemét képviselők részéről, a szocializmus híveinek itt és most az államnak ezeket az eszközeit kell megvédeniük. A polgári demokrácia akkor tekinthető társadalmilag progresszívnak (s egyáltalán demokráciának), ha a nép által választott testületek érdemben beleszólhatnak a társadalmi újraelosztásba. Ahol ezt kicsavarják az állam kezéből, ott kiüresedik a demokrácia intézménye.

A fentieket összegezve megállapíthatjuk, hogy a huszadik század átértékelte a baloldali gondolkodás néhány alappillérét. Az egyenlőségen ma már nem a teljesen azonos életkörülményeket, hanem az esélyek és a lehetőségek méltányos kiegyenlítését értjük. S elfogadjuk, hogy a tehetséges embereknek maguk és a közösség hasznára előbbre kell jutniuk a társadalomban. A verseny nem nulla összegű játék, és megfelelő újraelosztás esetén nem csak a nyertes vállalkozót, hanem az egész társadalom javát szolgálhatja. A munka csak akkor elidegenítő hatású, ha piszkos, megalázó, embertelenül nehéz, vagy igazságtalanul alulfizetett. Egyebekben azonban társadalmi létezésünk legfontosabb dimenziója és szociális jogaink forrása. Az államot pedig nem megszüntetni, hanem erősíteni és demokratizálni kell, hogy minél több jogot és újraosztott jövedelmet biztosítson a társadalom saját munkájából élő többségének és a rászorulóknak. Ez a három peremfeltétele annak, hogy az úgynevezett "kommunista rendszerek" bukása után is értelme legyen a szocializmusról mint a jövő társadalmáról beszélni.

 

Az államszocializmus mérlege

 

Könnyű lenne "államkapitalizmusnak", a szocializmus felszabadító eszményétől tökéletesen idegen rendszernek minősíteni a Lenin által kialakított, Sztálin alatt rémuralommá torzított, s utóbb "puha diktatúrává" enyhült bolsevik kísérletet. Önfelmentő módon látszólag ügyes ötletnek látszik a huszadik századi államszocialista rendszerek bűnét áttolni a kapitalizmusra. Ennek a bűvészkedésnek azonban kevesen dőlnek be. S a szocializmus megvalósíthatóságába vetett hitünket kérdőjelezi meg, ha nem dolgozzuk fel a huszadik század szocialista kalandjának tapasztalatait. A kelet-európai és ázsiai államszocializmusok alapvetően modernizációs diktatúrák voltak, amelyben minden a gyorsított ütemű iparosítást, a fejlett nyugati országok erőltetett ütemű beérését szolgálta. Ezt részben kétségkívül indokolta az állandó külső fenyegetés, amely szükségessé tette a katonai-ipari potenciál gyors fejlesztését. Az államszocialista rendszerek jellegzetes bűnei – vagyonelkobzások, bizonyos társadalmi rétegek üldözése, a parasztok ipari munkára kényszerítése – sok tekintetben hasonlítottak azokra, amelyek a kapitalizmus kialakítását kísérték Angliában, az indiánoktól meghódított Észak-Amerikában, vagy éppen a gyarmatokon. II. Lipót belga király hajcsárai több mint tízmillió kongóit gyilkoltak meg a gumi- és az ásványkincsek kinyerése közben Belga-Kongóban. A napi normát nem teljesítő bennszülöttek kezét levágták, s a belga tisztviselők esténként lelkiismeretesen összeszámolták a kosárban eléjük rakott, több száz emberi kezet. Nem a sötét középkorban, hanem száz esztendeje, amikor Belgium a liberális demokrácia modelljének számított a korabeli Európában. A profit utáni hajsza jegyében, kapitalista viszonyok között a történelem során sokkal több embert gyilkoltak meg, mint ahányat a kommunista rendszerek öltek meg.

De ez nem bizonyít semmit, a bolsevizmus bűneit nem menti semmilyen történelmi párhuzam. Modernizációs diktatúraként az államszocialista rendszerek a fejlődés első, extenzív szakaszában mindenesetre látványos eredményeket produkáltak. De a határozott állami döntéseket igénylő reformok és ipari nagyberuházások megvalósulása után az intenzív fejlődésre már nem tudtak átállni. Ehhez a kutatás és a verseny szabadságára, demokratikus viszonyokra és az államhatalom korlátozására van szükség – ami ellentétes a diktatúra lényegével. Modernizációs, ipari diktatúraként az államszocialista rendszerek imponáló fejlődése egy bizonyos szint elérése után szükségszerűen lelassult és megtorpant, s a hidegháborús fegyverkezési versenybe a szovjet blokk végső soron egyszerűen belerokkant.

Az európai államszocialista rendszerek ugyanakkor – talán Csehországot és Németország keleti részét leszámítva – olyan országokban jutottak hatalomra, amelyekben még a polgári átalakulás sem történt meg teljesen a szovjet csapatok megjelenéséig, illetve a kommunista hatalomátvételig. A kommunista és a baloldali mozgalmak a félfeudális viszonyok között a haladó polgári értelmiségre is nagy hatást gyakoroltak, s az 1945-ös felszabadulás széles körben az újrakezdés, a nagy illúziók "nulla órája" volt. Magyarországon fél évszázadon át nemcsak a baloldali és népi mozgalmak, de a jobboldal jelentős része is szorgalmazta a földreformot, de ezt hosszú évtizedek alatt sem sikerült megoldani. Az agrárkérdés 1848 és 1945 között lényegében egy évszázadon át "befagyott". A szovjet csapatok megérkezése után alig néhány hét alatt sikerült törleszteni ezt a régi adósságot. A magyar történelem első valóban szabad és titkos választását is 1945-ben rendezték meg. A nyolcosztályos általános iskola, a feudális címek eltörlése, a mindenkire kiterjedő társadalombiztosítás, a nők és a férfiak teljes jogi egyenlősége szintén az új rendszer vívmányai közé tartozott. Ezek polgári demokratikus reformok voltak, de a felszabadulásig egyetlen kormány sem szánta el magát a meghozatalukra. A régi úri Magyarország több évszázados tabui és beidegződései néhány év alatt megdőltek, széles néptömegek emelkedtek ki az öröklött szolgaságból. Az 1956-os forradalom önigazgató, ideális szocialista követelései jól mutatták, hogy a magyar társadalom alig egy évtized alatt végérvényesen leszámolt 1945 előtti múltjával, amiben a magyar kommunista mozgalomnak jelentős része volt.

Bár sokan szeretnék letagadni, tény, hogy a magyar történelem első igazán szabad választásán a szocializmust igenlő erők – a szociáldemokraták, a kommunisták és a Nemzeti Parasztpárt – megszerezték a szavazatok 42 százalékát. Ha nem is teljes, de jelentős legitimációt kaptak a szocialista fordulatra. Ezzel együtt a szocialista kísérletet alapvetően a geopolitikai átrendeződés, a világháborús vereség és a szovjet bevonulás tette lehetővé. Ugyanúgy, ahogy négy évtizeddel később egy újabb geopolitikai átrendeződés, a Szovjetunió meggyengülése és összeomlása buktatta meg az államszocialista rendszert, utat nyitva a kapitalista restaurációnak. Ebben nincs semmi újdonság. Az 1848-as és az 1918-19-es magyarországi forradalmakat is a geopolitikai változások indukálták. Bár a "mi lett volna?" kérdése történelmileg felettébb ostoba, a Kádár-rendszer reformjainak története azt valószínűsíti, hogy ha nem omlott volna össze a Szovjetunió, akkor a magyar államszocialista rendszer tovább araszol a szemérmes piaci átalakulás irányába. Ma már nehéz elhinni, de a Kádár-rendszerben a piaci reformok ügye széles társadalmi konszenzust élvezett, a társadalom zöme el sem tudta képzelni, hogy a piacgazdaságnak nem csak nyertesei, hanem vesztesei is lehetnek. 1985 táján a magyar társadalom nagy többsége (beleértve a "munkáspárt" zömében hivatalnok tagjait) fenntartás nélkül elhitte és hirdette a ma megvetően neoliberálisnak nevezett gazdaságpolitikai tanokat. ("A magántulajdon hatékonyabb, mint az állami, a piac jól elszabályozza önmagát és a társadalmat, az államot le kell építeni, némi munkanélküliség serkenti a gazdaságot.") A reformkommunisták eszményképe nem Nagy Imre, hanem Thatcher asszony volt, aki a világon talán sehol nem volt olyan népszerű, mint a magyar "kommunisták" között.

A magyar baloldalnak nem kell különösebben szégyellnie az államszocialista kísérletet, hiszen azt geopolitikai kényszer erőltette az országra, s az 1956-os forradalom után a nemzetközi lehetőségek között a "legkevésbé rossz" modelljévé fejlődött. De visszatérni hozzá semmilyen módon sem lehetséges, s aki ezt nem veszi tudomásul, azon könyörtelenül átlép a történelem. A legfontosabb szó, ami a magyar államszocializmusról és a Kádár-rendszerről elmondható, így hangzik: elmúlt. E szó visszavonhatatlan igazságához képest minden más csak magyarázat, széljegyzet, elvont okoskodás.

 

A jövő szocializmusa

 

A jövő szocializmusának esélyeiről szólva három rövid állítással kell kezdenem.

(1) A jelenlegi világrend súlyos válsága esetén a szocialista fordulat történelmileg belátható időn belül megvalósítható.

(2) Szocialista kísérletbe egy országban elszigetelve lehetetlen belekezdeni. Magyarországon csak Nyugat-Európával együtt lehet bármilyen értelme a szocialista átalakulásnak.

(3) Európában szocialista fordulatra akkor van esély, ha újabb geopolitikai átrendeződés történik a világban. Magyarán, ha az Egyesült Államok megrendítő vereséget szenved, s megszűnik a világ csendőre lenni.

E három állítás csakis együtt érvényes. A baloldali, progresszív erőknek azért is erkölcsi kötelességük felkészülni erre, mert "az Egyesült Államok veresége" negatív forgatókönyv a nacionalista, rasszista, fasiszta mozgalmak győzelmét is hozhatja Európa-szerte. A magyar baloldalnak tudnia kell, hogy egy újabb geopolitikai fordulat esetén félelmetes erők szabadulnak el, s jó eséllyel az győz majd, aki gyorsabban tud reagálni a viharos változásokra. Ne legyenek illúziónk: szélsőjobboldali fordulatra is van esély a nyugati kapitalizmus megrendülése esetén. Az Egyesült Államok a maga sajátos érdekeit követve Európában nemcsak a valóban baloldali, hanem a nacionalista és fajgyűlölő erők hatalomra jutását is megakadályozza. (Függetlenül attól, hogy a világ többi részén általában a legsötétebb jobboldalt támogatja.) Az Egyesült Államok veresége természetesen nem feltétlenül következik be a huszonegyedik században. "Nem jósolok nagy jövőt Amerikának", mondta egy bizonyos Adolf Hitler nevű ember 1941-ben, és jóslata szerencsére éppúgy csődöt mondott, mint a rendszere. De a geopolitikai átalakulás úgy is elképzelhető, hogy az Egyesült Államok saját belső változásai miatt önként mérsékli világcsendőri aktivitását.

Számos jel mutatja, hogy a világot a következő két-három évtizedben egymást erősítő válságok hulláma rázkódtatja majd meg. A globális klímaváltozás és a vele járó természeti katasztrófák évről évre súlyosabb csapást jelentenek, s egyelőre remény sincs arra, hogy a majdani tragédiák miatt a legnagyobb gazdasági hatalmak mérsékeljék a környezetszennyezést. Egy idő után a folyamat visszafordíthatatlanná válik, s akkor már csak a katasztrófa elhárítására és mérséklésére lesz lehetőség. Ez világméretű konfliktusokat indukálhat, hiszen a katasztrófák jelentős részét (árvíz, aszály, tornádó és a velük járó éhínség) csak úgy lehet elhárítani vagy mérsékelni, ha a károkat másokra hárítják át. Erre mindig az erősebbnek van lehetősége. Nagyjából ugyanekkorra várható a könnyen kitermelhető kőolaj mennyiségének látványos csökkenése, ami ugyancsak a "struggle for life"-ot, a túlélésért folytatott harcot szítja majd. A genetikai kísérletek, a betegség terjedését korlátozó, utazási korlátok leomlása és más okok miatt újabb, világméretű járványokat valószínűsítenek. A rémült és tehetetlen lakosság vagy bűnbakkereséssel, vagy teljes apátiával reagál a járványokra, amire az AIDS afrikai terjedése máris plasztikus példákat mutat.

2030-ra a nyugati társadalmak a demográfiai trendek miatt vészesen elöregednek, a jelenlegi nyugdíjrendszer összeomlással fenyeget, s jelentős bevándorlás nélkül a mindennapi civilizáció működtetése is gondokat jelenthet. Az iszlám országokban ugyanakkor minden korábbinál több fiatal él majd, akik a nyugati iszlámfóbia és a rá reagáló iszlám fundamentalizmus szellemében, Amerika és a Nyugat szélsőséges gyűlöletében nőnek fel. Félő, hogy egyre többen így gondolkodnak majd a Nyugat-Európában élő, sok millió muzulmán fiatal soraiban is. A nyugat-európai "intifáda" a kontinens legnagyobb városait változtatná élő pokollá. A dzsihád nem történelmi szükségszerűség, de ha a szellemét mindkét oldalon folyamatosan szítják, akkor a sokféle válságtól megroggyant és elöregedett Nyugattal szemben valóban kirobbantható lesz.

Mai világunkban a környezetvédelem ügye az egyik legdöntőbb bizonyíték a szocialista fordulat szükségessége mellett. A szabad verseny, a tőke és a profit logikája a környezeti erőforrások korlátlan felhasználását diktálja, ez ugyanakkor hosszabb távon katasztrófát jelent mindenki, így a tőkések számára is. A profitról való önkéntes lemondás azonban a világméretű verseny és a neoliberális gazdaságpolitika közegében elképzelhetetlen. A kapitalizmus motorját az állandó növekedés hajtja, s e növekedés korlátozására a rendszer résztvevői nyilvánvalóan alkalmatlanok. Erre csak egy külső erő képes. Ez a külső erő lehet az erőforrások végső kimerülése és a vele járó környezeti katasztrófa, s lehet egy olyan közösségi akarat, amely az emberi élet természeti és környezeti feltételeinek megóvása érdekében már előbb megállítja az ökológiai pusztulást. A környezetszennyezés egy része – elsősorban a szegény országokban – a túlnépesedés következménye, s a helybeli népesség fizikai fennmaradását szolgálja. Ez nemzetközi együttműködéssel megszüntethető, ha a gazdag országok megértik, hogy a globális környezeti egyensúly érdekében tiszta levegőért és háborítatlan természetért cserébe érdemes ingyen élelmiszert és iparcikket adni a legszegényebb nemzeteknek. Ez némi kormányzati ráhatással kapitalista körülmények között is működhet, hiszen többlettermelést igényel. A szennyezés nagyobbik része azonban a felesleges túltermelésből, a kapitalista rendszer által keltett hamis igény kényszerű kielégítéséből származik. Az árucikkekbe beépített gyors elavulási idő, a szemétre termelő civilizáció, a természetes emberi kapcsolatokat fogyasztói javakkal helyettesítő konzumidiotizmus a modern kapitalizmus lényegéből fakad. A globális környezeti egyensúly felborításáért döntően a mesterséges igény és annak perverz kielégítése a felelős. Ezt a halálos körforgást csak egy másféle, közösségi elven működő, szelídebb és békésebb erkölcsű társadalmi rendszer tudja leállítani.

Marx és Engels A Kommunista párt kiáltványa (közkeletűen a Kommunista Kiáltvány) lapjain zseniális képet adott a tőkés globalizációról, amely akkor még csak az angol kapitalizmus méhében készülődött életre kelni. "Az ősrégi nemzeti iparok elpusztultak és napról-napra pusztulnak. Új iparok szorítják ki őket helyükből, melyeknek meghonosítása minden civilizált nemzet életkérdésévé válik: olyan iparok, amelyek már nem a hazai nyersanyagot dolgozzák fel, hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelynek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem valamennyi világrészben egyképp fogyasztják." E globalizáció a huszonegyedik századra közhelyes valósággá vált. A globalizáció helyi vagy nemzeti tagadása ezért szükségszerűen bukásra van ítélve. Bezárkózást, elmaradást, diktatúrát és végül csődöt jelent azoknak, akik egy ilyen kalandot elszenvedni kényszerülnek. A helyes válasz csakis a globalizáció szocializálása lehet. A világgazdaság intézményei fölé olyan demokratikus kontrollt kell rendelni, amely a globalizáció motorját az emberek és a természet érdekében működteti. A szükséges reform szociális részét a profit elvonása és újraelosztása jelentené egy globális, az egész világgazdaságra kiterjedő adórendszer segítségével, környezetvédelmi részét pedig a fenntartható fejlődés megvalósítása, a természeti környezetet károsító tevékenység megszüntetése alkotná. A szociális és a környezeti értékek között némi érdekellentét mindig lesz, s a megfelelő arányok kialakítása a demokratikus szocializmus egyik izgalmas feladata.

Az Európai Unió intézményrendszere minden csökevényességével és bürokráciájával együtt potenciálisan csírája lehet a szociális globalizációnak. Ez annyira kézenfekvő gondolat, hogy sokaknak el is siklik a tekintete felette. Az EU viszonylag jól működő intézményrendszert állított fel a regionális különbségek kiegyenlítésére és részben a szociális igazságtalanságok mérséklésére is. Határain kívül egyáltalán nem számít természetesnek, hogy a gazdag országok és régiók jövedelméből fejlesztési forrásokat biztosítsanak a szegényeknek, s jusson pénz a munkanélküliek, a hátrányos helyzetűek átképzésére. Rendeletekkel és irányelvekkel szabályozza a környezet védelmét, biztosítja az Unión belüli élelmiszertermelést, a tiszta ivóvizet, a nők és férfiak egyenjogúságát, a munkaidő maximumát, a nemzetközi diákcserét és megannyi más üdvös dolgot. Thatcher asszonynak valamiképp igaza volt abban – bár ő ezt elrettentésül, mi pedig dicséretként mondjuk -, hogy az Európai Unió maga a "megvalósult szocializmus". Jelen pillanatban persze csak jelképesen, embrió-állapotban, hiszen az egész rendszer működtetésére a tagállamok csak nemzeti jövedelmük egy százalékát fordítják. Ha a már említett nemzetközi konstelláció esetén az európai nemzetek a szocializmust választják, akkor az Európai Unió intézményeinek jelenlegi vázára ráépíthető lesz az európai szocializmus első, átmeneti változata. Ebben az esetben természetesen nem a nemzeti jövedelmek egy, hanem akár tíz-húsz százalékát is a regionális és szociális különbségek kiegyenlítésére lehet majd fordítani, egyetlen jóléti állammá (államszövetséggé) formálva Európát. A magyar baloldalnak ezért, és más okokból is, a föderatív, államszövetséggé alakuló Európai Unió mellett kell elköteleznie magát. Nyugat-Európa az esetek nagy többségében progresszívabb utat jelent, mint amit a magyar belpolitika lehetővé tesz, s ha Magyarország kivételesen mégis előbbre lép a Nyugatnál, akkor ez a kísérlet a történelmi tapasztalatok szerint elbukik a belső reakció és a nemzetközi közöny miatt.

Az Európai Unió két nagy szellemi vezérelve a francia államrezon és a német-Benelux jóléti állam modellje. Az egyik a francia forradalom, a másik pedig a huszadik századi szociáldemokrácia öröksége. Mindkettő alkalmas arra, hogy – radikális politikai változások révén – egy szocialista fordulat kiindulópontja legyen. Ezzel tehát elutasítom az "állam megszűnéséről" szóló teóriákat. Az állammal mint a társadalom biztonságát, a javak újraelosztását és a környezet védelmét garantáló intézménnyel szemben a nemzetállam jelentősége ugyanakkor valóban elhalványul. Funkcióinak egy része alacsonyabb szintre, a régiókhoz települ, más részük pedig uniós szintre kerül. A régió, a nemzetállam és az uniós államszövetség együttesen alkotja azt az állami mechanizmust, amelynek birtoklása révén a szocializmus demokratikus eszközükkel is létrehozható és fenntartható.

A jövő társadalmi modelljének felvázolása szükségszerűen utópia, s mint ilyen, messze áll a tényektől és a realitásoktól. Ha a feltételek megérnek a szocializmus európai bevezetésére, akkor a szocialista mozgalom képviselői és a tömegek a maguk igényei szerint alakítják majd ki az új társadalmat. Néhány jóslat azonban megkockáztatható. A marxi szocializmus és a huszadik századi szociáldemokrácia tapasztalatai egyaránt tanulságosak lesznek a jövő szocialistái számára. A nagy nemzetközi vállalatbirodalmak társadalmi tulajdonba vétele, illetve irányításuk demokratikus kontrollja és profitjuk újraelosztása a szocialista rendszer elengedhetetlen feltétele. E nélkül sem a szociális igazságosság, sem a környezet hatásos védelme nem biztosítható. A jövő hordja ki magában azt a tulajdonformát, mely a társadalmi kontrollt és a versenyképességet egyaránt biztosítja. A legnagyobb vállalatbirodalmak esetében ez azonban valószínűleg nem a magántulajdon lesz. A kelet-európai államszocializmus gyakorlatával szemben a kis- és középvállalkozások esetében azonban súlyos hiba lenne mindenféle államosítás. Versenyre a jövő szocializmusában is szükség lesz, s ennek motorja az emberi találékonyság, a vállalkozó kedv, a profitérdekeltség. E szektorban a profit újraelosztása alapvetően a skandináv jóléti állam modellje szerint történhet majd, melyben a progresszív adózás bizonyos határ fölött a jövedelem- vagy profithányad nagyobbik részét elvonja. Ilyen értelemben – amennyire múltbeli kategóriák egyáltalán felhasználhatók a jövő modellezésére – az európai szocializmus az államszocializmus és a szociális piacgazdaság ötvözetét jelenti majd. Új elemként jelenik viszont meg a környezet védelme és a világméretű szolidaritás. Nem csak humánus jókívánságként, hanem a fenntartható európai jólét biztonsági feltételeként is. Akármilyen társadalmi rendszerek is legyenek Európán kívül, kontinensünk elemi érdeke a globális környezeti egyensúly és az elviselhető szociális, egészségügyi, közbiztonsági állapotok biztosítása világszerte. Már csak az "Európa-erőd" elleni rohamok és menekülthullámok visszafogása céljából is.

Az új társadalom feltehetően az egyenlőséget is az élet természetes törvényeihez illeszkedve, s nem falanszter-rendszerként teremti meg. Mind a skandináv szociáldemokrácia, mind a kádári rendszer olyan társadalmat hozott létre, amelyben a lakosság leggazdagabb és legszegényebb tíz-tíz százaléka közti jövedelemkülönbség nagyjából háromszoros-négyszeres volt. Az egyéni tehetséget, munkabírást és a vállalkozó kedvet figyelembe ez az a normális és egészséges arány, amelyet a társadalom még elviselhetőnek érez. Csak arra kell vigyázni, hogy a nagy ellátórendszerekben – oktatás, művelődés, egészségügy – mindenki legalább nagyjából egyenlő színvonalú ellátáshoz juthasson. S természetesen generációkként újrateremtődő esélyegyenlőség érvényesüljön a szakképzésben és a pályaválasztásban. A hetvenes-nyolcvanas években az Európát kettészelő vasfüggöny mindkét oldalán láttuk csíráit egy ilyen társadalomnak, a közösségi és a piaci elvet kiegyenlítő, demokratikus szocializmusnak. A diktatórikus államszocializmustól a piaci reformok és a demokratizálás, a svéd jóléti államtól pedig a nagytőke fokozatos társadalmasítása felé tapogatódzott a baloldali gondolkodás. A reformkommunista és a Blair előtti szociáldemokrata modell számára a hetvenes, kora nyolcvanas évek nemcsak az "aranykort", hanem az egymáshoz közelítés, a "konvergencia" reményét is jelentették. Végső soron a neoliberális ellenforradalom törte meg ezt a folyamatot, s kényszerítette ki az államszocialista országok radikálisabb és a jóléti államok visszafogottabb mértékű visszatérését a vadkapitalizmus irányába. Ez a neoliberális ellenforradalom áll a világméretű környezetszennyezés, az agresszív amerikai hegemónia, a tömeges szegénység és a világ többi nyomorúsága mögött is. Bukása egyszer történelmi szükségszerűség lesz. Ha az európai baloldal elég bátor, elszánt és felkészült, ha humanizmusa ellenáll a szélsőséges kalandoknak, akkor a felszabaduló térben lehetségessé válik a szocializmus. Ehhez azonban fel kell készülnünk elmélettel, gyakorlati programokkal és nem utolsósorban a baloldali ethosz ébrentartásával. Egyebekben cudar és barbár világ köszönt néhány évtized múlva ránk és utódainkra.

Igen, Rosa Luxemburg mondása ma igazabb, mint valaha. Európa a jelenlegi világrend megrendülése esetén csak a barbárság és a szocializmus között választhat.

“Jogállamban a pénz a fegyver.” Egy kortárs szocialista költő. – Mészáros István: József Attila és a modern művészet és Fejtő Ferenc: A Monarchiától a globalizációig című könyvekről

Mészáros István: József Attila és a modern művészet, Budapest, Argumentum Kiadó, 2004.
Fejtő Ferenc: A Monarchiától a globalizációig, Budapest, Alexandra Kiadó, 2002.

A rendszerváltozás lázában, a neofita őrjöngések csúcspontján a József Attila utca nevét is meg akarták változtatni azok a megszállottak, akik az úgynevezett "kommunizmussal" együtt az egész huszadik századi progressziót ki akarták törölni a nemzet emlékezetéből. Az 1990-ben kibontakozó új kurzusban minden baloldali érték gyanúsnak számított, s ebben nem hozott érdemi változást az 1994-es kormányváltozás sem, hiszen a győztes baloldali párt az oktatást, a kultúrát és általában a szellemi életet készségesen átengedte a liberálisoknak. Azoknak a liberálisoknak, akik nagy elődeikkel szemben nem szövetségest, hanem kiszorítandó ellenfelet látnak a baloldali szellemi körökben. Részint saját ultrabaloldali múltjuk kompenzálása okán, részint a szűkülő értelmiségi piacon való előnyszerzés szándékával.

Ezekben az években valóban félni lehetett attól, hogy József Attilát sikerül kiszorítani a magyar irodalom fősodrából, s a közöny és az ellenpropaganda kettősével karanténba zárják az újkapitalizmusra veszélyes életművét. József Attila kiiktatásával és Ady Endre kétoldali kisajátításával (szabadelvű és antiklerikális publicista a liberális tábornak, a "zsidók" által megrontott, de lelke mélyén igaz magyar és jó keresztény költő a jobboldal számára) a huszadik századi magyar lírából kilúgozható lehetne annak forradalmi politikuma. Ha viszont ez a kísérlet elbukik, s Ady Endre és József Attila a maga eredeti mondanivalójával visszhangra talál a felnövekvő nemzedékekben, akkor egyre nehezebb lesz eltitkolni, hogy a múlt századi magyar költészet csúcsain állók egyszerre utasították el a magyar Ugar nacionalizmusát és a kapitalista társadalmi rendet.

A mai magyar szellemi élet arra a hamis "kánonra" épül, hogy csak két ellenpont létezhet benne: a piac- és Nyugat-barát liberálisok, s az erősen nacionalista jobboldaliak. József Attila egész életműve ennek a hamis alternatívának a tagadása. Ő a befelé zárkózó nacionalizmust és a tőke társadalmi rendjét egyforma következetességgel utasította el. József Attila saját korát, a konszolidált Horthy-rendszert (a fehérterror után és a zsidótörvények előtt) nem nacionalista kurzusként, hanem érett kapitalizmusként láttatja. Olyan rendszerként, amelyről elmondható, hogy "Jogállamban a pénz a fegyver" (Gyönyörűt láttam). A pénz által vezérelt jogállamra áll, hogy benne a szellemi ember "neve, ha van, csak áruvédjegy / mint akármely mosóporé" (Mondd, mit érlel…), itt igaz, hogy "ki szenet árul, ki szerelmet" (Világosítsd föl), a nép fia "hol lehet altiszt, azt kutatja" (Hazám), erre rímel, hogy "a munkabér a munkaerő ára, / cincog zsebünkben, úgy megyünk haza. / Ujságpapír az asztalon kenyérrel / s az ujságban, hogy szabadok vagyunk" (Munkások). Ezt a rendet jellemzi, hogy a szövőlány (és a Tesco éjszakai pénztárosa) kezében "kuncog a krajcár: ennyiért / dolgoztál, nem épp semmiért" (Hazám). A rendszer, amelyről elmondható, hogy "Nem isten, nem is az ész, hanem / a szén, vas és olaj, / a való anyag teremtett minket / e szörnyű társadalom / öntőformáiba löttyintve" (A város peremén), nem a király nélküli királyság neobarokk díszlete, hanem mögötte a klasszikus kapitalizmus való világa. S nemcsak Magyarországon, hanem a "művelt Nyugaton" is: "élj Párizsban vagy Szatymazon, – / mire a béredet kikapnád, / itt állsz és ott ül a haszon" (Haszon). Ebben a "szörnyű társadalomban" a jogállam és a szabadság is csak üres szó az alulra szorított millióknak. Cserépfalvi összkiadásában, a Horthy-korszak fénykorában bátran megjelenhetett sok ezer példányban, hogy "De – elvtársaim! – ez az a munkásság, / mely osztályharcban vasba öltözött", s még nem fenyegette a vörös csillagot üldöző mai jelképtörvény a következő sorokat: "a munkásság majd a sötét gyárra / szegzi az Ember öntött csillagát" (Munkások). Ez az osztályharcos indulat nem az ellenforradalmi rendszer s nem is a kezdődő fasizmus, hanem a kapitalizmus lényege ellen irányul. Sorai mai világunkban éppoly aktuálisak, éppúgy a tőke és a munka örök konfliktusáról szólnak, mint ama régen eltűnt Magyar Királyságban. A kapitalista rendszer legbelső lényegét megfogalmazó zseniális mondata ("Jogállamban a pénz a fegyver") élete utolsó szakaszában született meg. Nem lázadó kamaszként, hanem érett költőként fogalmazta meg végtelen tömörítőképességével a piaci logikára épülő jogállam belső ellentmondását: azt, hogy alapvető sorskérdéseiben a kapitalista társadalom szükségszerűen csak antidemokratikus lehet.

Szellemét sokak meglepetésére nem tudta kiszorítani a rendszerváltozást kísérő kultúrpolitikai tisztogatás. Rövid bizonytalanság után nyilvánvalóvá vált, hogy az irodalom iránt érdeklődő fiatalok körében József Attila a leghitelesebb magyar költő, a sorain felnőtt középnemzedékből sokan hűek maradtak hozzá, s az úgynevezett "szellemi élet" fórumain is pezsgő vitákat vált ki személye és életműve. Kezdetben hálás témának bizonyult a Moszkvából vezényelt kommunista törpepártból való kizáratása, s hosszan el lehetett csámcsogni a Világosítsd föl című versben található "fasiszta kommunizmusról". Holott a szövegösszefüggésből nyilvánvaló, hogy ez egy olyan mese, amelyre annak van szüksége, akinek az a célja, hogy "ne legyen szabad, ami jó". ("Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét – / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arravaló, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó.") Ebből az ironikus szópárosításból aligha lehet kiolvasni azt, hogy József Attila összemosta volna a nácizmust és a kommunizmust, ahogy azt jelentéktelen szerzőcskék mellett a gazdag és értékes életére méltán büszke Fejtő Ferenc is teszi, többek között A Monarchiától a globalizációig című kötetében (Alexandra, 2002). (Fejtő emlékezete szerint egyébként a kommunisták juttatták hatalomra Hitlert: a valóságban a kommunisták és a szociáldemokraták ellenében a polgári pártok szavaztak bizalmat Hitler kancellári megválasztásához 1933 januárjában, pusztító útjára engedve a náci diktatúrát.) József Attila mai olvasóit azonban nemigen foglalkoztatják az efféle fáradt okoskodások. Verseit azért szeretik, mert szépek, mert igazak, mert könnyen idézhető verssorok vannak bennük, mert személyisége rokonszenves, szelleme pedig azt a lázadó nyugtalanságot sugározza, amely nélkül nem élet, csak vegetáció az emberi és társadalmi lét. Józan és politikai előítéletektől mentes olvasói számára nyilvánvaló, hogy József Attila természetesen, "ahogy a csillag megy az égen", baloldali és forradalmár költő. Ehhez képest másodlagos kérdés, hogy a mindvégig tudatos marxistaként gondolkodó költőt kommunistának vagy szocialistának gondoljuk-e. Egy önmeghatározásában egyszer "liberális kommunistának" nevezte magát, ami talán legközelebb állt egyéniségéhez. De a mai világunkból hiányzik az a szellemi rugalmasság, ami a kifejezés mögött álló, összetett gondolat- és érzésvilág megértéséhez szükségeltetik.

Centenáriuma, születésének századik évfordulója nagy próba a baloldali politikai erőknek és szellemi műhelyeknek. Ha elsumákolják az évfordulót, ha a forradalmi életműről a szocialista lényeget kilúgozó álszakértők mögé bújva mernek csak megemlékezni, ha kényelmetlennek találják az "elvtársat" és "osztályharcot" a verseiben, ha József Attila helyett is mentegetődzni kezdenek a szellemi élet fura urai előtt, akkor sok jót nem várhatunk a centenáriumtól. (S az efféle baloldaltól.) De az elmúlt esztendő politikai történései azt jelzik, hogy a folyamatos szellemi önfeladás véget ért a magyar baloldalon. Ez esetben tiszta szívvel ünnepelhetjük József Attilát. Azt a magyar költőt, gondolkodót, proletárból lett értelmiségit, aki a magyar szocialista szellem mindmáig legtehetségesebb és legtisztább emlékezetű képviselője. Az ünnep sohasem a halottnak, mindig az élőknek szól. 2005-ben a József Attila-centenárium az ünnep méltóságával prezentálhatja, hogy igenis létezik a liberálistól és a jobboldalitól egyaránt különböző, szocialista kultúra. A magyar baloldalnak van korszerű és vállalható antikapitalista hagyománya, van a piaci társadalmon túlmutató, humánus és közösségi világképe. Van olyan szellemi csúcsteljesítménye, amelyhez a huszadik században sem a liberális, sem a népnemzeti és jobboldali alkotók nem értek fel. S igen, a magyar szellemi életben sok évtizedes tradíciója van a dogmamentes baloldaliságnak. Ezt nem kell bizonygatni, elég kinyitni egy József Attila-kötetet. Magyarázkodás helyett magabiztos büszkeséggel kell József Attiláról beszélnünk. Lehet, hogy nem vagyunk méltóak hozzá, lehet, hogy sok mindent elrontottunk és összezavartunk az elmúlt években és évtizedekben. De a sors különös kegyelméből ő akkor is a miénk maradt, s az ünnepen – ahogy az ünneplők általában – nem a rosszról beszélünk, hanem a jóról. József Attila ünnepe a hazai szellemi baloldal számára egyszerre lehet a hagyomány és a megújulás – az önfeladás korszakán való túllépés – kivételes alkalma.

Élete és életműve természetesen messze több, mint politikum. Játékossága, széles körű műveltsége, összetett és némiképp sérült személyisége, kegyetlen gyermekkora és kamaszos fiatalsága (igazi felnőttkora nem is volt) végtelen történetek és legendák témájává lett. Aki életében bármilyen szinten kapcsolatba került vele, az maga is bevonult az irodalomtörténetbe és a köztudatba, hiszen hatvan-hetven esztendővel később is népszerű televíziós sorozatokban, izgalmas dokumentumregényekben és hírlapi polémiákban bukkan fel a neve a nagy költő oldalán. Alighanem József Attiláé a huszadik század legjobban és legrészletesebben dokumentált magyar élettörténete. Már a Cserépfalvi-féle első összkiadás is hosszú és fájdalmasan őszinte önéletrajzával indít. Maga és pszichiáterei jóvoltából nemcsak élete minden részletét ismerjük naptári pontossággal, hanem öngyilkossági kísérleteiről, szexuális gondjairól és álmairól is árnyalt képet kaphatunk. Arcát nagyon széles körben ismerősként azonosítják, egy-két sorát idézve milliók nyugtatják meg magukat, hogy ismernek valamit a magyar lírából, műveltségben fölötte állnak a kereskedelmi tévék villalakó bunkóságának. Mutatis mutandis, József Attila népszerűségét tekintve valamiképp a magyar Che Guevara. Ahogy Che, úgy József Attila mítoszában is fontos része van az emberi tisztességnek és hitelességnek, a naivságig tiszta meggyőződésnek, az arc nemességének és egyszeriségének, s persze a fiatalkori – valamiképp Krisztusra rímelő – halálnak. Aki sokáig él, arról mindenféle fénykép fennmarad, öregkori és nyavalyatörős is, idővel ír hülyeségeket, elvállal rossz tisztségeket, és megfutamodik jó ügyek elől, s a kaján utókor szemében mindez kikezdi, ha nem is a művek minőségét, de a személyiség tisztaságát mindenképp. József Attilának minderre nem volt ideje, s mindannyian biztosak vagyunk benne, hogy ő személy szerint nem is lett volna képes beleszürkülni a felnőttségbe. Halálának oka minden lélekbúvárkodó okoskodáson túl feltehetően az volt, hogy nem akart rossz felnőtt lenni egy rossz korban.

Egyik legdöbbenetesebb Flóra-versében így ír szerelméről (remélt támaszáról?), a későbbi koszorús állami költő koszorús hitveséről: "Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak: / mint gyermekeknek játék, oltalom, / mint munkásoknak emberi öntudat." Ilyen "pártosat" a legdogmatikusabb pártköltők sem mertek leírni szerelmes versben. Ilyet csak az ír, akiben már valóban elválaszthatatlan lét-egésszé olvadt össze a szerelem és a világnézet, a magánéleti szenvedély és a közéleti elkötelezettség. Simán szerelmes soraiban ekkorra már meg is bicsaklik az amúgy zseniális költő. "Félek, nem tudod megbocsájtani / eltékozolt, ostoba, könnyű multam", írja egy másik Flóra-versben. Ez Karády Katalinhoz illő slágerszöveg lenne, ha nem éreznénk mögötte a tragikus és megszépítő hazugságot. József Attila múltja minden volt, csak nem eltékozolt, ostoba és könnyű. Önmagát vigasztalva azt hazudja magának, hogy azért nem kell a kedvesének, mert azelőtt léha és felelőtlen életet élt, amivel legalább visszamenőleg színesebbé teszi a múltját. (Karády Katalin, a kor szupersztár dívája a negyvenes évek első felében egy filmjében egyébként valóban elénekelt pár József Attila-sort, a költő népszerűségének biztos jeleként.)

Vannak múltjukkal zsonglőrként játszó, megélhetési értelmiségiek és vannak elveikhez hű, igazi szellemi emberek. József Attila ez utóbbiak csillaga, a "Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis." gondolatának szerzője. Jó érzés olyan könyvet olvasni, amelyet egy ilyen ember ír róla. Mészáros István, az 1956-ban Nyugatra távozott és régóta Angliában élő marxista gondolkodó az ötvenes évek végén olasz nyelven írta meg József Attila és a modern művészet című könyvét (nagyesszéjét, ihletett vallomását) a költőről. Az Argumentum Kiadó és a Lukács Archívum jóvoltából most – a szerző bevezetőjével, Andor László és Agárdi Péter utószavával – magyarul is megjelent ez a mű. Olyan szellemi közegben élünk, ahol már az is csodának számít, ha valaki nyíltan vállalja és vállalhatja negyvenöt esztendővel ezelőtti sorait. Mészáros István esetében azonban ennél többről van szó. Számára József Attila életműve "nagy gondolati költészet", "esztétikum és társadalmiság" szerves egysége, a "lelki világrend" lírája. Az időközben kitört posztmodern őrület, az elvont "textus" és "kánon" divatjának félművelt majmolói ezeket a fogalmakat azóta kiirtották a magyar irodalomtörténetből. A negyvenöt évvel ezelőtti könyv a mai olvasó számára ezért szokatlanul frissnek hat, a sok áporodott irodalomtörténeti badarság után élő nyelven és közérthető szavakkal a lényegről beszél. Merész és korszerű könyv, túllép a félmúlt intellektuális kacatján. Olvasása közben időről időre megfeledkezünk arról, hogy közel fél évszázada született, néha úgy hat, mintha – finoman és direkt utalások nélkül – az elmúlt egy-két évtized kötelező torzításaival vitatkozna. Mészáros István számára már 1959-ben is világos volt, hogy az avantgárd éppoly dogmatikus lehet, mint a zsdanovizmus, s az utókor ismeretében ez az avantgárd örökébe lépő posztmodernről még inkább elmondható.

A kötet egyik legizgalmasabb elemzése az 1930-ben született, Nyár című vers utolsó szakaszának a történetéről szól. "Ily gyorsan betelik nyaram. / Ördögszekéren jár a szél – / csattan a menny és megvillan / elvtársaim: a kaszaél." Így jelent meg az 1931-ben elkobzott és zúzdába küldött kötetben. Aligha kell részletesebben magyarázni, hogy a kaszaél Dózsa György (Ady által is megénekelt kaszájának) az éle, a lázadásé és a forradalomé, amelyet a parasztok helyett immár a munkásoknak kell megvívniuk. Igazi, József Attilához méltó befejezése egy természeti idillként induló versnek. A vers ugyanis József Attila – és Mészáros István – értelmezésében nem a szerelemről és nem a természetről, hanem a lelki világrendről szól, amelyben a nyári gólyahír és a társadalmi mondanivaló természetes egységet alkot. 1934-ben a költőnek a megjelenés érdekében meg kellett változtatnia az utolsó sort. Két változatot is kiagyalt az "elvtársaim: a kaszaél" helyett. Az egyik szerint, ami megvillan, az "Kék, tünde fénnyel fönn a tél", a másik szerint "- dől a zápor – a kaszaél". A kötetbe végül az előbbi, az elég abszurd téli kép került be. Egy, Mészáros István szavai szerint "tipikusan kispolgári mentalitású kritikus" 1938-as tanulmányában hosszan megdicsérte a költőt a cenzúra által kikényszerített változtatásért. "Ideológiai túlbuzgalommal", "vezércikkszerű" verseléssel vádolja legjobb verseit, s a fenti sorcsere kapcsán úgy fogalmaz, "félek leírni a régi utolsó sort". Majd hosszan dicséri a kikényszerített új sort mint a költő jó útra térésének biztos jelét. Olvassuk el egészében is a verset.

Nyár

Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

 

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög, s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol –
vörös, de karcsú még a nyár.

 

Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

 

Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél –
csattan a menny és megvillan
elvtársaim: a kaszaél.

 

A magyar lapály nyarába a vihar olykor lázadást és forradalmat hoz, de többnyire csak a lázadás hamar kihunyó indulatát, látomást és délibábot. De "kék, tünde fénnyel fönn a tél" sohasem jön a nyári viharral a magyar Ugaron. Nemcsak politikailag, hanem meteorológiailag sem létezik ilyesmi a magyar Alföld szárazon izzó nyarában. A Mészáros István által "tipikusan kispolgári mentalitású kritikusnak" nevezett szerző egyébként az a Fejtő Ferenc, aki ezek szerint nem tegnap kezdte el József Attila polgári költővé finomításának folyamatát. Fentebb említett könyvében – és számos előadásában – már azt tartja a legfontosabbnak József Attilában, hogy állítólag ő tett volna először egyenlőségjelet a nácizmus és a kommunizmus között.

Mészáros István már negyvenöt esztendeje világosan látta, hogy a liberálisok "antiideologikus buzgalma" mögött kőkemény ideologikusság rejlik. (Fejtő Ferenc élete minden tiszteletet megérdemel: de József Attila más hitet vallott legjobb lírájában, mint amit a kommunizmussal valóban szakító Fejtő választott magának.)Mészáros István az emigráció szabadságában megengedhette magának, hogy minden dogma és "antiideologikus buzgalom" nélkül írjon József Attiláról. Hosszan idézi Ignotus Pál és József Attila vitáját a szocialista társadalomról. József Attila szerint az ifjabb Ignotus látomása a szocializmusról olyasmi, hogy "Gödöllőn a főszolgabíró egy könyökvédős Lukács Alajos lesz a fürjtollas Endre László helyett, és nagy szociális haladásnak számít, hogy ő is motorkerékpáron vagy egy kis Tátra kocsin közlekedik, nem négyfogatú hintón, mint Endre László, és hogy a parasztnak azt mondja, Szabó úr, ön…, nem pedig Hé, te…, mint Endre László." József Attila (és Marx) szerint ezzel szemben a "kapitalista is rabja a kapitalizmusnak", s a szocializmus azt jelenti majd, hogy minden ember felszabadul a gazdasági kényszer rabságából. Tegyük hozzá tárgyilagosan, hogy a "létező szocializmus" hétköznapi valósága jobban hasonlított Ignotus kispolgári víziójára, mint József Attila álmára. De ezt még tovább írja majd a történelem.

Mészáros István világosan bemutatja, hogy a Tiszta szívvel kamaszos anarchizmusa és a korai évek Juhász Gyulára rímelő elvont szegény-szeretete még messze állt a tudatos szocialista költészettől. Horger Antal nemcsak gonosz, hanem rendkívül ostoba is volt, amikor kiátkozta a költőt a "Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám" jellegű soraiért. Az ilyen sorok tizenkilenc éves szerzőiből idővel könnyen lehet nemcsak gimnáziumi tanár, de konzervatív professzor és jobboldali politikus is. (Azt mindenesetre üdítő olvasni, hogy a mai jobboldal szellemi elődei a "zsidó sajtó exponensének" nevezték a fiatal József Attilát: vannak, akiknek permanens ostobaságában folyamatosan megbízhatunk.) Akkor történt fordulat a költészetében, amikor érett marxista gondolkodó lett, s "egységes áramkör" jelent meg lírájában. Mészáros István soha meg nem tagadott mestere, Lukács György is felbukkan a könyvben. József Attila és Lukács György ismerték és becsülték egymást, s a költő így írt az akkoriban már emigrációban élő nagy filozófusról egy antológia kapcsán. "Miért nézik Lukács Györgyöt levegőnek, amikor a páratlanul zavaros, elveket még elnagyolt vonalakban sem sejttető Németh Lászlóra nem röstellenek sorokat pazarolni. (Lukács György népbiztos volt, tehát jeltelen semmiség az ő világszinten magasértékű esztétikai-bölcseleti munkássága.)" Hatvan évvel a Horthy-rendszer bukása után akad-e akár csak egyetlen magyar iskola is, ahol József Attila szellemében mernének Lukács Györgyről és Németh Lászlóról tanítani a tanárok?

Úgy hat rám a könyv, mint egy pohár száraz és jóféle fehérbor cukros és összeöntögetett löttyök után. Íze, zamata van, tiszta és áttetsző. Világossá teszi, hogy József Attilára azért van szükségünk, mert eszmevilága "páratlanul időszerű", mert amit a költő meg akart változtatni a világban, az ma is változásra szorul. "Művészetének esztétikai nagysága teljesen egybeforrott nagy gondolati lírájának mélységével." Nem tisztább beszéd ez a "textus" szóhoz hozzáragasztott néhány tucat fél-angol fél-magyar szó-csodabogárhoz képest? A magyarul és angolul író szerző ezt a könyvét, mintegy ujjgyakorlatképpen, eredetileg olaszul írta. Ebben és a versek fordításában nagy segítségére volt olasz felesége, Donatella. Köszönjük nekik, hogy római kitérővel visszaadták nekünk az igazi József Attilát.

A munkásosztály a feledésbe megy?

Van-e jövője szervezett politikai és történelemformáló erőként a munkásosztálynak? A baloldalnak csak akkor van jövője, ha nem mond le a kapitalizmus kritikájáról és egy igazságosabb rendszer lehetőségéről.

Az osztály, akiért a kürt szólt

 

Ózdon évtizedeken át naponta ötször “fújt” a gyár. Hajnali hatkor, délben, kettőkor, este hatkor és tízkor egy valódi hajókürt üzent a környéknek. A kürtöt nyolc kazán túlnyomásos gőze szólaltatta meg, mindig ugyanabban az időben. Zengett tőle a város, visszhangozták a közeli völgyek – emlékeznek a helyiek egy nosztalgikus riportban. A rendszerváltozás után bezárt a gyár, és ócskavasként elhordták a százesztendős kohászati üzem mozdítható berendezéseit. Természetesen a hajókürt sem szólalt meg többé. Tizenkét évvel a fordulat után Ózd újonnan megválasztott, szocialista polgármestere megafonokat helyezett a gyár kéményére. Ezekből naponta ötször dudaszó hangja hallatszik a régi szép idők emlékére. Igaz, olyan erőtlenül, hogy még a gyár melletti utcákban sem igen hallják. S a halk dudaszót gépről játsszák le – mint valami karaokee-klubban.

Nehéz lenne plasztikusabb példát találni a munkásosztály szerepének alakulására a nyolc kazán túlnyomásos gőzével működtetett hajókürt és a gépi dudaszó eseténél. Az a régi hajókürt azt zengte világgá, hogy a város és környéke számára a gyár és a gyári műszak a legfontosabb dolog a világon. Tőle függ nemcsak a munkások és családjuk, hanem a tanárok, a tisztviselők, a bolti előadók és a parasztok jóléte is. Így volt vagy sem a valóságban, évtizedeken át ezt hirdette a hajókürt. És mögötte az a világmagyarázat, amely valóban túlnyomásos gőzzel igyekezett az eszme képére formálni az egész társadalmat. A halk dudaszó jó szándékú, jellegzetesen Don Quijote-i igyekezet egy elmúlt világ hangulatának felidézésére. Hangja úgy foszlik szét az ózdi szélben, mint minden hagyományos, de erőtlen baloldali gondolat a globális kapitalizmus rendjében.

Hideg racionalitással persze úgy is gondolkodhatunk, hogy kohászati üzemeket addig szokás működtetni, amíg valakinek szüksége van kohászati termékekre. A régi ipari kultúrák még régebbi kézműves, céhes vagy éppen paraszti kultúrák ugyanilyen könyörtelen felszámolásával jöttek létre. Ha változik a kereslet, akkor változik a termelési kultúra is. Az iparosítás hajdan még kegyetlenebb változásokat hozott milliók életében. Nemcsak az 1945-ös fordulat után, hanem már évtizedekkel azelőtt is. A gyárak virágzanak, ha menő portékát gyártanak, s becsuknak, ha tartósan nincs vevő a termékükre. Közgazdászként a nagy szakállú világmegváltó is ezt hirdette, még ha rossz tanítványai el is bliccelték a nehezebb műveit. A bezárt, lepusztult és elhordott kohászati üzemek, gázgyárak, szerelőcsarnokok és iparvágányok feletti szomorkodás merőben idegen a gazdaság alaptörvényeitől. Számomra esztétikailag és érzelmileg valóban felkavaró egy lepusztult üzemcsarnok a kongó csendjével, lecsupaszított vázszerkezetével, málladozó falaival. S mindenekfelett azzal, hogy ami történt benne egykor – zaj, termelés, munkaverseny, ezernyi vágy, remény és nekibuzdulás – visszavonhatatlanul megszűnt, csak a lyukas tetőről csorog rám valami bánatos szépség az elképzelt emlékéből. De ennek a képzelgésnek semmi köze sincs a racionalitáshoz. Veszteséges gyárak és elavult termelési kultúrák fenntartása ellentétes a józan ésszel.

De a hajókürt nem csak a gyárról szólt. Szólt a munkásról és az ő osztályáról, ahogy akkoriban mondták, a munkásosztályról is. Amely reggel hatkor kezd dolgozni, vagy éppen este tízkor. S aki nem dolgozik vele hajnalban vagy késő este, egy percre annak is hallania kell a városban és szerte a környékén, hogy most kezdődik a műszak. Mert a munkásosztály tartja fenn a gazdaságot, az országot és a rendszert. Egyetemista koromban kérdeztem rá először ennek a logikának az ellentmondására, amikor a gyári munkát produktívnak, a kozmetikusét meg improduktívnak nevezte egy lelkes emberke. S ha a gyár terméke eladhatatlan, a kozmetikusnál meg sorban állnak a jól fizető kuncsaftok, akkor melyik munka az improduktív, kérdeztem cselesen. De nem lázadás volt ez a részemről, csak kezdődő kétely. Az elmúlt rendszer hivatásos ideológusai elképesztő szómágiával igyekeztek megmagyarázni, hogy miért munkás az is, aki nem munkás, s miért van proletárdiktatúra, ha elvileg demokráciában élünk, és gyakorlatilag egy szűk réteg tekintélyuralma alatt?

Kevés munkást ismertem akkoriban, de egy sem akadt köztük, aki maradéktalanul hitt volna ezeknek a szóbűvölőknek. De mindegyiküknek volt véleménye a dologról: okosabb és összeszedettebb, mint a szemináriumi mellébeszélőknek. Annyit mindenesetre komolyan vettek a tanokból, hogy ők, a munkásosztály (a “melósok”) tartják fenn az országot, s a véleményük meghallgatása nélkül rossz irányba fordulhatnak a dolgok. Hangjuk valamiképp hasonlított a hajókürtére. Nélkülözhetetlen embernek gondolták magukat, akire nagyobb szüksége van a világnak, mint a kozmetikuslányra, az írógép klaviatúrája fölé görnyedő asszonykára vagy egy angol levelezőre. Aligha gondolták, hogy ez az igazság csak abban a világban működik, amelyben a megmosolygott előadó a proletárdiktatúráról hadovál a röpgyűlésen vagy a szemináriumon. Sok mindent másképp akartak, de bizonyosan nem egy olyan rendszerre vártak, amelyben a valódi értéket egy klaviatúra és egy kékes képernyő ötvözetéből összeállt alkalmatosságon termelik meg huszonéves, horpadt mellű és szemüveges srácok. (Legalábbis az új rend mitológiája szerint.) Amíg állt a régi rendszer, nem érthették meg, hogy az ő igazságuk és a propagandisták hazugsága ugyanannak az éremnek a két oldala, s a rendszerváltozás történelmi inflációjában együtt válik értéktelenné. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy aki főhivatásban dicsőítette a proletárdiktatúrát, az utóbb a kommunista diktatúra ellen írt műveiből is megélhet, de aki harminc évig szívlapáttal dolgozott, az már aligha tud tizedmilliméteres chipeket szerelni a tiszta térben.

A munkásosztály a paradicsomba megy, hirdette jópofa címével egy olasz film a hetvenes években. Derék kommunista film volt szerelemmel, pizzaszósszal és osztályharccal. Ha a világ megállt volna 1989-ben, s csak Magyarország sodródott volna át szökevény kompként a túlpartra, akkor talán nálunk is készülnének efféle filmek. 1989 táján még volt munkásosztály Magyarországon – legalábbis az értelmiségi és politikai közbeszédben. A rendszerváltó társadalom a kapitalista műszak felvétele előtt egy pillanatra még eljátszott egy kis 1956-os nosztalgiaműsort. Munkástanácsok, dolgozói tulajdon, az önigazgató közösségekre épülő népi demokrácia emlegetése. Utólag visszagondolva annyi értelme volt ennek, mint néhány negyvennyolcas veterán meghívásának az Osztrák–Magyar Leszámítoló Bank március 15-i ünnepségére valamikor 1881 táján. 1956-ban még volt munkásosztály Magyarországon, s akár ő robbantotta ki a forradalmat, akár nem, a munkástanácsokon keresztül látványosan kezébe kívánta venni a hatalmat. 1989-ben szervezett politikai erőként már csak egyesek nosztalgiájában élt a munkásosztály. Ezt aztán a kapitalizmus győzelmével és a Szovjetunió széthullásával rohamos gyorsasággal megértette mindenki.

Olyannyira, hogy a mai közbeszédben a munkásosztály szó legalább olyan idegenül hangzik, mint mondjuk a Tolbuhin körút neve. De míg az utóbbit jobb társaságban lehet emlegetni (én aztán igazán utáltam a kommunizmust, drágám, de a Tolbuhin körúti piac az csak Tolbuhin körúti piac marad nekem), addig az előbbi sokak szemében valódi “politikai inkorrektség”. Olyan fogalom, amelynek puszta emlegetése undok kérdésekhez vezethet. Ha létezne munkásosztály, annyi bizonyosan elmondható lenne róla, hogy mindenféle hatalomból és döntéshozatali helyzetből kiszorult. Ez esetben joggal vetődhet fel a kérdés, hogy kié a hatalom a magyar demokráciában. Ezért egyszerűbb úgy tenni, mintha a magyar társadalom lenne a világ egyetlen “osztály nélküli társadalma”. A nyugat-európai szociológiai és politikai közbeszédben a munkásosztály (working class) kifejezés ugyanis általánosan használt fogalom. Mint több alkalommal tapasztaltam, a munkáscsaládból származó brit értelmiségiek szívesen hangsúlyozzák, hogy a munkásosztályból jönnek, s egymás között legalább annyi szolidaritást mutatnak, mint az elitiskolák növendékei a maguk köreiben. A munkásosztály fogalmát nemcsak a nyugat-európai világi, hanem a vatikáni dokumentumok is sűrűn használják. Egyedül a rendszerváltozás utáni magyar közéletben vált “illetlen” szóvá ez a kifejezés.

A magyar munkásosztály történetében 1945 kétségtelenül éles cezúrát jelentett. Nem feltétlenül a helyzetében, de mindenképp a helyzete megítélésében. A 19. század végétől 1945-ig a magyar munkásosztály politikai története összefonódott a magyar szociáldemokráciával. Aki belépett a szakszervezetbe, az automatikusan a szociáldemokrata pártnak is tagja lett, s otthonra talált egy sajátos politikai és civilizációs világban. Ez a világ mai szemmel hihetetlenül szerény és tisztességes volt. A munkások a napi tíz óra nehéz fizikai munka után önként művelődtek, értékes irodalmat és elméleti műveket olvastak, előfizettek szocialista újságokra, dalárdákban énekeltek, antialkoholista mozgalomba léptek, vasárnaponként kirándultak, és természetesen folyamatosan élték a pártéletet. Egy plazában ődöngő mai fiatalhoz képest valóban “más nép” volt ez az osztály, egészen “másféle raj”. Többet és értékesebbet olvastak, mint a mai értelmiségiek (azaz egyetemi végzettségűek) túlnyomó többsége. A magyar szociáldemokrácia sok tekintetben hasonlított ahhoz, amit Hollandiában pillértársadalomnak neveznek. Zárt pillér volt, amelybe beleszületett az ember, s a munkán túl a család, kultúra, szórakozás, sport, szociális gondoskodás és még a munkásgyászindulós temetés is ezen a pilléren belül történt meg vele. Totális életteret nyújtott az egyénnek, de egyben meg is követelte tőle, hogy élete minden pillanatában azonosuljon a közösséggel. Ez a fajta szociáldemokrácia aligha fog visszatérni Magyarországon.

S az igazságnak tartozunk azzal, hogy ez a szociáldemokrácia mindig elszigetelt kisebbség volt a magyar társadalmon belül. Három alapvető kérdésben nem azonosult a többséggel. Aki szociáldemokrata volt, az hivatalból ateistának számított, nem foglalkozott a “nemzeti kérdéssel”, és a magyar falu sohasem hitte el neki, hogy bármi köze lenne a birtokos parasztsághoz. (Tömegpártként a Magyar Szocialista Párt ezért sem térhet vissza kritikátlanul a “szociáldemokrata örökséghez”, nem beszélve arról, hogy az MSZDP 1948-as szétverése óta fél évszázad telt el.) A magyar szociáldemokráciának igazából egyszer, 1918 őszén adódott lehetősége kezébe venni a történelem alakítását. De sok ok miatt (amiben óvatos tisztessége is közrejátszott) ezt nem tette meg, és csak asszisztált előbb Károlyi Mihály, majd Kun Béla kétségbeesett kísérletéhez.

A marxizmus (mert ne tévedjünk, a szociáldemokrácia volt a klasszikus marxista mozgalom) egyik legkülönösebb tulajdonsága az elméleti tudás mindenhatóságába vetett, szinte misztikus hit. Marxista az, aki őszintén hiszi, hogy a munkásosztály csak akkor szabadíthatja fel magát és az emberiséget, ha elsajátítja és megvalósítja a marxi filozófiát. A katolikus egyház másfél évezredig még a Bibliát sem adta az egyszerű hívek kezébe, nem beszélve a bonyolult filozófiai fejtegetésekről. Más vallásokban is vannak “titkos könyvek”, a hétköznapi hívektől elzárt tekercsek, a “beavatottaknak” szóló tanítások. A modern kapitalizmusban, mint tapasztaljuk, a tömegszórakoztatás szerkezete minden lényegi információtól elzárja a nagyközönséget. Egy sztár vagy Big Brother-féle villalakó magánéletéről egymilliószor több információ kering, mint amennyit nehéz munkával kideríthetünk például a kipufogógázok rákkeltő hatásáról. A mai proletárok felszabadításáról szóló tanítás már csak azért sem juthat el az érdekeltekhez, mert a számukra rendeltetett szellemi kábítószer (reklám, információ és szórakozás együttese) szerint maradéktalanul szabadok, boldogok és önfeledtek. S bár egyénileg tudják, hogy ez esetükben konkrétan nem igaz, de egymás szavánál többre tartják a jótékony hazugságot árasztó kábítószer-médiumokat. A társadalom más rétegei ennél árnyaltabb képet kapnak erről a rétegről, de olyan nyelven és bonyolultsági szinten, amely ellentétes a proletárokba táplált kellemességfogalommal. A szabadidő nem a kellemetlen igazságokra, hanem a kellemes hazugságokra való. Ez minden reklám, kereskedelmi televízió és bulvárlap alapvető üzenete. Akibe ezt sikerül belesulykolni, az valóban nem “munkásosztály” már, hanem kimenős cseléd a vasárnapi körhintán. (Természetesen élnek még valódi munkások, akik őrzik az osztályhoz tartozás pislákoló lángját, de félő, hogy a fiatal nemzedéknek nem tudják továbbadni az örökségüket.)

A marxista elmélet nem szabadította fel a világot, de komoly küldetéstudatot ébresztett azokban a munkásokban, akik megismerték a tanítását. Ilyen értelemben Marx “alkotta meg” a munkásosztályt, amely aztán igyekezett a teremtő szándéka szerint viselkedni. Magam nagy tisztelője vagyok ennek a zseniális bölcselőnek. Kapitalizmuskritikája szerintem a kezdetektől a maga korán át a mai globalizációig érvényes elemzést ad a tőkés világ lényegéről De sohasem értettem, hogy az emberiség – kissé teológiai ízűen bemutatott – felszabadítása miért csak és kizárólag az ipari munkásság feladata. Kristálytiszta logikájú és elbűvölő eleganciájú elemzése ezen a ponton unalmas és nyögvenyelős üdvtanba megy át, amely például A Kommunista Párt kiáltványa című remeklésében (társszerző Engels, tudom) stilisztikailag is fájdalmas törést jelent.

De ez az írás nem az én hitemről szól. A munkásosztályt azok alkották, akik magukra nézve elfogadták ezt az üdvtant. Az elmélet és vele párhuzamosan a szépirodalom olvasása számukra politikai küldetésnek számított. Marx a szervezett munkásmozgalmat egyetlen hatalmas könyvtárrá és művelődési otthonná változtatta. (A nevében fellépő rendszerek aztán tele is rakták országaikat ilyen intézményekkel. A fal leomlása után Kelet-Berlinben feltűnt a következő felirat: Wessis raus, Kinderbibliotek bleiben! Nyugatiak kifelé, a gyermekkönyvtár marad! Más kérdés, hogy a mérsékelt áron kínált magas kultúra első számú haszonélvezője országainkban az értelmiség és a megmaradt polgárság volt.) Az olvasás és a művelődés politikai eszközként való felhasználása a marxizmus egyik legrokonszenvesebb vonása. Napjainkban jól látjuk, hogy az elméleti tudástól és a magas kultúrától megfosztott dolgozó emberek milyen gyorsan atomizálódnak és válnak a legsilányabb konzumkultúra áldozatává. Ilyen értelemben fordítva is igaz a nevezetes állítás. A marxi filozófia érvénytelenné válása a létező szabadságától is megfosztotta a munkásosztályt.

Nem célom a hol kommunizmusnak, hol szocializmusnak nevezett, 1945-től 1989-ig tartó időszak elemzése. Amennyire tudom, a rendszer nem a munkásosztály, hanem az addig feudális sorban élő, hárommillió falusi nincstelen sorsán javított a legtöbbet. De természetesen megemelte a munkásosztály társadalmi tekintélyét, és megadta számára a munkahelyek biztonságát. Cserébe elvette a munkásmozgalom lényegét, az önszerveződést, az alulról építkező, öntudatos közösségek autonómiáját. 1956-ban a magyar munkásosztály a szocializmusban kapott hivatalos tekintélyéhez és biztos munkahelyéhez ezt a szociáldemokrata jellegű, önszerveződő szabadságot szerette volna magasabb szinten visszakapni. Kísérlete elbukott, az utóbb Munkáspárt fantázianéven működő állampárt szorgos tisztviselők gigantikus hivatala lett. Mindent összevetve nem működött sokkal rosszabbul, mint egy polgári közigazgatás, a hajdani városi pártbizottság és a mai polgármesteri hivatal a helyi iskolákat vagy a rendelőintézetet nagyjából hasonló módszerrel felügyeli. Kormányzati szinten pedig a személyek átjárhatósága is jelzi, hogy a Központi Bizottság valamely osztálya szakmailag nem volt igénytelenebb egy mai minisztériumnál. De a munkásosztály marxi küldetéséhez, önmaga megszüntetéséhez és az emberiség felszabadításához ennek a “Munkáspártnak” legfeljebb annyi köze volt, mint egy plébániai stemplinek Krisztus mennybemeneteléhez.

1989-ben aztán pontosan az ellenkezője történt a munkásosztállyal annak, amit 1956-ban célul tűzött ki maga elé. Elvesztette a szocializmustól kapott formális tekintélyét és a munkahelyek biztonságát, de nem kapta vissza a szociáldemokrata mozgalom önszerveződését és szabadságát sem. Másfél millió munkahely megszűnése kevesebb nyilvános tiltakozást váltott ki, mint néhány rádiós elbocsátása a megboldogult MDF-érában. 1956 megünneplése ezért oly ellentmondásos minden októberben. A szabad ünneplést az a fordulat tette lehetővé, amely ötvenhat vágyaival ellentétes módon visszahozta a kapitalizmust, és ismét a pénzt tette az ember legfőbb értékmérőjévé.

Az ötvenhatos munkástanácsok a szakszervezettel szemben nemcsak az érdekvédelmet, hanem a gyári termelés és a nemzetgazdaság irányítását is maguknak igényelték. Az új rendszerben ezzel szemben még a hagyományos szakszervezeti érdekvédelem is kiszorult a privatizált munkahelyekről. A szakszervezeti mozgalmat és mindenfajta kollektív szerveződést sikerült a “múlt örökségeként” stigmatizálni. A munkanélküliség állandó fenyegetése miatt – amire a nyugatiakkal szemben a magyar munkavállalók nem tudtak felkészülni – a munkások többsége reménytelenül kiszolgáltatott a munkáltatónak. A kisebb vállalkozásoknál a feketemunka és a minimálbérrel való trükközés azt a hamis látszatot kelti, mintha a dolgozó nem a béremelésben, hanem a tulajdonossal együtt elkövetett adócsalásban lenne érdekelt. A munkásosztály presztízsének az sem használt, hogy a nagyipari munkásság jellegzetes üzemei – a bányák, a kohászati üzemek, az acélművek, a vegyipari kombinátok, az erőművek – korunkra a környezetszennyezés jelképeivé váltak. Éppen az a nehézipar bizonyult egyszerre veszteségesnek és környezetszennyezőnek, amelyben a nehéz fizikai munkát végző, látványos értéket termelő, szervezett és öntudatos munkások dolgoztak. A tegnap hősei, akikről a szobrok készültek, mára felesleges emberek lettek. A nagyüzemi dolgozó, az erős, öntudatos és szervezett munkás, a férfi, akiért a hajókürt szólt, eltűnt a világunkból. A hagyományos baloldalt képviselő szakszervezetek és az új baloldalt megjelenítő zöldek közti konfliktusok jól mutatják, hogy az utóbbiak nem hatódnak meg a munkásosztály mítoszától, s a tiszta környezetet nagyobb értéknek tartják a korszerűtlen munkahelyeknél. Az új baloldal a globális kapitalizmus és a spekuláns tőke ellen szerveződik, tiszteli a kisebb, helyi gyökerű, környezetbarát vállalkozásokat, és nem foglalkozik a proletariátus “történelmi küldetésével”. A diák, a munkanélküli, a bevándorló díszmű­árus, a szélkerék tulajdonosa, a biotermelő és a progresszív pap legalább olyan fontos számára, mint az acélgyári előmunkás.

Van-e jövője szervezett politikai és történelemformáló erőként a munkásosztálynak? Jóslatokba nem szeretnék bocsátkozni. Rövid távon aligha, hosszú távon pedig – amint Keynes mondja – mindannyian meghalunk. Abban azonban biztos vagyok, hogy a baloldalnak csak akkor van jövője, ha nem mond le a kapitalizmus kritikájáról és a kapitalizmusnál igazságosabb rendszer reményéről. Politikai szereplése akkor lehet hiteles, ha a kapitalizmus reformja mellett vállalja és hirdeti a kapitalista társadalom megszüntetésének és egy igazabb világ megteremtésének lehetőségét is. Ebben döntő szerepe van a munkavállalói és helyi önszerveződésnek, a nem haszonelvű közösségi tevékenységnek, a szolidaritás és a kölcsönös segítség kultúrájának. Ha a munkásosztály ezen az alapon szervezi újjá önmagát, ha ismét feltalálja az egy munkahelyen dolgozók szolidaritását a tulajdonossal és a tőkével szemben, akkor része lesz ennek az új politikai kultúrának. De a történelem és a gazdaság – ezt Marx tudta a legjobban – sohasem fordul vissza az útján. A szénre és vasra épülő ipari kultúra nem lesz még egyszer a modern civilizáció hajtóereje, az új világ és az új ember kohója. A munkás ugyanolyan munkavállaló, mint mindenki más, aki szabad idejét és egyszeri életenergiáját feláldozva dolgozik, értéket teremt, s ebből csak annyit kap kézhez, amennyit az uralkodó osztály jónak lát számára visszaosztani. Ha megvalósul a fenntartható fejlődés alapvető feltétele, az ökoadó – amelyben a felhasznált nyersanyag és a keletkezett hulladék alapján fizet mindenki adót –, akkor a munkahelyek státusa is alapvetően átértékelődik majd. Nem az ipar, hanem a szolgáltatás, a helyi termelés, a szabadidős tevékenység és a szellemi munka javára. Száz éve elképzelhetetlennek tűnt, hogy az “életet” termelő parasztok egyszer majd a lakosság alig néhány százalékát teszik ki. Hamarosan az “anyagi világot” újrateremtő gyári munkások sem lesznek sokkal többen.

De mégis, más a tudás és más az emlékezés. Sajátos történelmi pillanat volt, ahogy két szereplő – a nagyipari fejlődés és egy esztétának indult bölcselő – megteremtette a maga képére a munkásosztályt. Ez a munkásosztály belakta a történelmet, katedrálisszerű, hatalmas csarnokokat épített, s városokat emelt a mezők és álmos falvak helyén. Vaspályákkal és vashidakkal szórta tele a tájat, és vasakarattal dolgozott a mások hasznára és a maga dicsőségére. Hajókürtök dicsőítették a nevét, no meg elfelejtett regények, festmények, filmek, dalművek végtelen tömege. Kis híján valóban megváltotta a világot. De csak kis híján. S a megváltás elmaradása szempontjából a “kis híján sikerült” és a fantaszta kísérlet nagyjából ugyanannyit nyom a történelem mérlegén. A dokkokban, gázgyárakban, szerelőcsarnokokban ma az enyészet honol. Jobb esetben alternatív fiatalok zenélnek, kínai árusok tüsténkednek, szép lányok vetkőznek a pornófilm forgatásán, s utóbb szállodák nyílnak választékos ízlésű utazóknak. Talán még dudaszó is megszólal a hajdan volt műszakok emlékére. Egy kultúra hullik szét előttünk, amely talán nem volt a miénk, de tartózkodó humánumával szövetségese volt a jónak és a haladónak. Szegényebbek leszünk nélküle.

A szélkerék dala

Koppenhága és Malmö között az elmúlt években egymással párhuzamosan épült fel az új híd és a hófehér szélkerekek sora. A két létesítmény együtt sokat elárul a közkeletűen globalizációnak nevezett mai világrend kettős természetéről. A modern tudomány és technika eszközeit ugyanis nemcsak a természet elpusztítására, hanem kincseinek beosztó és környezetbarát felhasználására is lehet mozgósítani.

Koppenhága és Malmö között az elmúlt években egymással párhuzamosan épült fel az új híd és a hófehér szélkerekek sora. A két létesítmény együtt sokat elárul a közkeletűen globalizációnak nevezett mai világrend kettős természetéről. Az alagúttal és mesterséges szigettel kombinált híd az emberi nagyravágyás és a mohó profitkoncentráció kihívó jelképe. A Balti-tengert lezáró Öresundon az ember tízezer évek óta gondtalanul átkelt. Tutajon, dereglyével, hadihajóval, utóbb vonatot és kamiont is szállító komppal, fürge vitorlással és motorcsónakkal. A röpke hajóút gyors volt, a vámmentes bárokkal együtt felettébb kényelmes, s az utazó emlékezetébe idézte, hogy tengeri népek földjén jár. A mai, békésen söröző dánok és svédek elődei félelmetes viking hajóikkal hódították meg Oroszországtól Britannián át egészen Szicíliáig az akkor ismert világot. A németül keletinek (Ostsee) nevezett Balti-tenger Északkelet-Európa népeinek a maguk otthonos “földközi tengere”. Svédek, oroszok, lengyelek, finnek, poroszok és más balti népek e víz partjain élték a maguk különbejáratú világtörténelmét, amelyet csak a déli és nyugati sovinizmus gondolhatott Európa “perifériájának”.

A nagy tengert egy híddal lezárni és virtuálisan belvízzé lefokozni ritka történelmietlen gesztus. Jól illenek rá azok a döbbent szavak, amelyekkel az Ószövetség szerint az Úr kommentálta az égig érő város Bábel-féle globális projektjét. “Ez csak a kezdete a tevékenységüknek. Ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják.” Az új ezredforduló embere (nem az éhező, nélkülöző, a villanyáramot sem használó többség, hanem a jómódú kisebbség) szédült ütemben kezd bele mindannak a megvalósításába, amit a fantáziájával csak elgondolni képes. Némely mutatványát, mint az 1969-es Holdra-szállás kulisszaszagú produkcióját sokak szemében körüllengi a csalás gyanúja. Másokat titokzatos erők döntöttek romba, mint ahogy az a Világkereskedelmi Központ esetében történt. Itt a szerkezetépítés tudományos bravúrjánál még félelmetesebbnek látszott a pusztítás ördögi csúcstechnikája. (Mert ha egyszer belekezdünk a dologba, természetesen nem csak a nyugati kapitalizmus élenjáró tervezőire, hanem elszánt ellenségeire is áll, hogy “ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják”. A nyugati stratégiai központok alapvető tervezési impotenciáját mutatja, hogy erre a józan paraszti ésszel nyilvánvaló igazságra dollármilliárdok elköltése árán sem jöttek rá.) A Koppenhága és Malmö között ívelő híd szerencsére áll, megvalósítói egyelőre csak az elmaradt haszon miatt aggódnak. A két várost összekötő vonat népszerű, de az autóforgalom messze alulmúlja az előzetes várakozásokat.

A túlméretezett hidak és felhőkarcolók persze csak a Titanic-civilizációt fenyegető jéghegy látványos csúcsát jelentik. Az ipari és tőzsdei ember rövid úton felégeti a föld évmilliók alatt felhalmozott fosszilis energiáját. Jó esélye van arra, hogy a bolygó klímájának felborításával az új század derekára mai fogalmaink szerint lakhatatlanná tegye a glóbuszt. Földünk erdőtakarója az elmúlt harminc esztendőben tizenkét százalékkal csökkent, pedig a levegő sokak tévhitével szemben nem valamiféle csúcsüzemben, hanem a zöld erdőben termelődik. Mindaddig, amíg nem sikerül elpusztítani mind az erdőket. A széndioxid, amelyről a jelenlegi amerikai elnök a szódás whiskey-re gondolva úgy nyilatkozott, hogy “nem környezetszennyező anyag”, a légkör tetején szép lassan egybefüggő üvegtetővé áll össze. Ahogy a szentimentális közhely mondja, a “felhők fölött mindig kék az ég”, vagyis állandóan süt a nap, s ha egyszer az üvegtetőn át végleg befűt nekünk, akkor semmilyen árutőzsdén sem vásárolhatunk hűs vizet és jó levegőt. A génmanipuláció, az úgynevezett haszonállatokra kényszerített mesterséges kannibalizmus, a sok zavaros biológiai kísérlet új vírusokat és titokzatos járványokat valószínűsít már a közeli jövőre. Bár úgymond a tudományos racionalitás korát éljük, nincs “mainstream” válasz arra a pofonegyszerű kérdésre, hogy ha az AIDS a természetben régóta létező vírus, akkor százezer esztendők után miért éppen az ezerkilencszázhetvenes esztendőkben, amúgy a biológiai manipulációk kezdetén támadta meg először (s igen hatékonyan) az emberiséget? Úgynevezett jobb körökben e kérdés feltétele is provokációnak számít. Pedig ha a kérdés is tabut sért, akkor bármikor ismét ránk törhetnek hasonló bajok és katasztrófák.

A békésen és serényen körbeforgó, a puszta szélből hasznos energiát termelő szélkerék e világrend másik arcát jelképezi. Azt dalolja a tengerszoros felett örökösen fújó szélbe, hogy lehet másképp élni és cselekedni. A modern tudomány és technika eszközeit nemcsak a természet elpusztítására, hanem kincseinek beosztó és környezetbarát felhasználására is lehet mozgósítani. A szélkerék úgy termel hasznos energiát, hogy semmit sem vesz el a természetből, működésével nem szennyezi a környezetet, s örök körforgása esztétikailag is szép és megnyugtató látvány. Azt az ősi álmunkat váltja valóra, amely szerint az alkotó ember pihen, a gép pedig a mi javunkra forog, meleget és jólétet termel nekünk és szeretteinknek. A szélkerék természetesen nem új találmány, szélmalom formájában több ezer éves társa az emberiségnek. Cervantes regényéből kilépve az egyetemes kultúrában a szélmalom egyenesen a legyőzhetetlen természet és a végzet jelképe lett, amellyel szemben a lándzsával hadonászó lovag reménytelen harcot folytat. Don Quijote, a nyugati ember utódai azóta felszerelték magukat olyan eszközökkel, amelyekkel meg lehet állítani a szélmalom kerekeit. Ha az évszázadok óta békésen körbeforgó lapátokat széttörjük, és a szélmalmot felgyújtjuk, akkor rövid időre sokkal több energia szabadul fel, mint amennyit a szerkezet a maga hagyományos üzemmenetében megtermel. De amikor a parázs elhamvad, nem marad más a tűz helyén, csak üszkös rom, s a szél, amely vígan süvít el az emberi ostobaság sivataga fölött.

Mai környezet- és energiapolitikánk egyszerű szavakat használva a szélmalom kétféle hasznosításának modellje között választhat. A szelet (a nap sugárzását, a vizek természetes esését, a biovilág megújuló tartalékát) lehet az ősi receptet követve, de a legmodernebb technika segítségével úgy hasznosítani, hogy örök, kifogyhatatlan és a környezetet nem szennyező energiaforrásként szolgálja az embert. S lehet a múlt minden tudását és tapasztalatát félredobva egy nagy tüzet rakni a földön található tüzelőanyagokból és olajokból. Ezek nagyjából akkorra fogynak el, amikor az elégetésükből származó szennyezés lakhatatlanná teszi a földgolyót az ember számára. Az úgynevezett kiotói protokoll és az idei johannesburgi Earth Summit arra tesz kísérletet, hogy az üvegházhatású gázok (alapvetően a széndioxid) kibocsátását nemzeti kvóták szerint szabályozza, s e kvóták piaci kereskedelmével adható-vehető áruvá tegye a környezetszennyezés jogát. Természetes ésszel ez abszurd ötlet, de a világkapitalizmus logikáján belül praktikus és üdvözlendő megoldás. Ha sikerülne betartani a kiotói kereteket, akkor a széndioxid-kibocsátás mértéke világméretekben legalább nem növekedne, s a kvóták szabad kereskedelme elvileg jutalmazná az alternatív energiafelhasználást. A valóságban ez a rendszer a fejlődő világnak és azoknak az újkapitalista országoknak jelenthet némi bevételt, amelyek nehézipara összezsugorodott a rendszerváltozás táján.

Elődje bűnös mulasztását helyrehozva az MSZP-SZDSZ kormány 2002 júliusában csatlakozott a kiotói protokollhoz, s így elvileg Magyarország is felkínálhatja értékesítésre “felesleges” környezetszennyező kapacitását. Egy tonna kibocsátott széndioxid “ára” nagyjából öt euró, s egyes számítások szerint évi tíz-húsz milliárd forint bevételre számíthatunk e sajátos kereskedelemből. Ennél sokkal jelentősebb előrelépést jelentene, ha a rendszer kibővülne a hazai széndioxid-kibocsátás megadóztatásával. Ha a társadalomnak anyagi haszna származik a kvóták nemzetközi értékesítéséből, akkor azok itthon sem lehetnek ingyenesek. Mivel a neoliberalizmus szerint nincs ingyen ebéd, híveinek is be kell látniuk, hogy ha a külpiacon eladható áru, akkor a belpiacon sem létezhet ingyenes széndioxid-kibocsátási kapacitás. A kiotói protokoll következményeinek hazai érvényesítése első lépés lehet a társadalmi viszonyainkat jótékonyan módosító ökoadó bevezetéséhez. Ez az adórendszer a munkajövedelmek helyett a meg nem újítható természeti erőforrások felhasználására és a le nem bontható szennyező anyagok keletkeztetésére teszi át a közterheket. A baloldali kormányzat az ökoadó bevezetésével és fokozatos kiterjesztésével a legszigorúbb piaci kereteken belül segíthetné egy tisztább és élhetőbb Magyarország kialakítását. A skandináv országok példája azt mutatja, hogy egy meggyőződéses szociáldemokrata és környezetbarát kurzus a kapitalizmus játékszabályai között, nemzetközi versenyképességét megőrizve is sokat tehet a mindennapi életviszonyok humanizálásáért. A környezetvédő adóreform fokozatos bevezetésével az MSZP kevés költséggel sok jót tehetne a jövőért. Az ökoadó rendszere a kiotói protokollhoz hasonlóan a mai kapitalizmus törvényeihez igazodva igyekszik féken tartani a környezet öngyilkos tempójú szennyezését. Eredménye a pesszimista szakértők szerint – a mosópor-reklám nyelvén – fékezett habzású katasztrófa lehet, de ez is jobb a Bábel-projekt gyorsított megvalósításánál.

A szélkerék dala arról szól, hogy mindezt lehet másképp is csinálni. A természetes és megújítható energiaforrások (elsősorban a nap sugarai) kifogyhatatlan bőséggel állnak az ember rendelkezésére. Széles körű hasznosításuk a tudomány és technika mai állása mellett elvileg (ha akad rá kutatói és termelési kapacitás) könnyen megoldható feladat. Az “alternatív” (vagyis természetes, ősidők óta használt) energiaforrásokra való áttérést kizárólag úgynevezett gazdasági szempontok akadályozzák. Azt akarják bemesélni nekünk, hogy a megújítható és a környezetet nem szennyező energia drágább annál, mint ami egyrészt gyorsan elfogyó nyersanyag, másrészt elégetésével maradandó károkat okoz a környezetnek. Ez az állítás ellentmond az értékelmélet elemi logikájának. Ha a fosszilis energiahordozókba beépítenék a nyersanyag újratermelésének és a környezeti károk helyreállításának költségeit, akkor a szén vagy a motorbenzin árához képest a szélkerék és a napelem jóval olcsóbban termelne energiát. Nem csak globális összefüggésekben, hanem egészen hétköznapi példákon is megérthetjük ezt az alapvető igazságot. A folyami szállítás a kamionforgalomhoz képest töredéknyi energiát használ fel, de állítólag mégis költségesebb a közúti teherszállításnál. Nyilvánvalóan azért, mert a közúti szállítóval nem fizettetik meg az autópálya létrehozásával kieső zöldterület természeti értékét, magát a sztrádaépítést, az átmenő forgalommal érintett ingatlanok értékvesztését, a közúti balesetek áldozatainak gyógyítását, hozzátartozóik társadalombiztosítási eltartását és hasonló közvetett költségeket. Másfelől a folyami szállításnál még a régi kikötők korszerűsítése is beépül az elméleti költségekbe. Ez az aránytalanság nem gazdasági törvényszerűség, hanem torz politikai diktátum következménye.

A természetes energiaforrások egyik jellegzetessége, hogy (a leginkább problematikus vízi energia kivételével) lényegében mindenütt rendelkezésre állnak. Szélből és napsugárból minden országnak és tájegységnek jut, az energiaigényekhez mérten fölös bőségben. Korszerű technikai megoldásokkal mindenütt helyben felhasználható, családi és helyi közösségi rendszerben önállóan kiaknázható. Ennek technikai kialakítása egyszeri és költséges beruházást jelent, de folyamatos működtetése a helyi közösségeket lekapcsolja a nagy nemzetközi vállalatbirodalmak etetőláncáról. Ez a fordulat alapos érvágást jelent a globális vállalatbirodalmaknak. És természetesen az ő érdekeiket képviselő politikai erőknek. Az imperializmus története nagyjából azonos a nyersanyagok és energiaforrások nemzetközi újraelosztásával, s az így keletkezett extraprofiton történő osztozkodással. A helyi és közösségi jellegű energiatermelés békés úton korlátozza mindenfajta imperializmus gazdasági bázisát. Természetesen a falu határában forgó szélkereket és a lakóházak napelemeit is el lehet adni a multinacionális cégeknek. De egy ilyen lépés ostobaságát azok is megértik, akik ma természetesnek tartják, hogy a fűtőanyag sok ezer kilométert utazik hozzánk Keletről, s a belőle származó haszon a messzi Nyugaton székelő vállalatokhoz folyik be. Az “alternatív” energiaforrások, legalábbis az energiagazdálkodás szintjén, alternatív termelési és forgalmazási rendszert is jelentenek. A szélkerék lapátait ezért fogja vissza megannyi ellenérdekelt manipulátor. (“Mani”, mégpedig sok száz milliárd dollár jó kemény money sorsáról van szó.)

Fontos megérteni, hogy az alternatív energiahasznosítás nem jelenti a kapitalizmus leváltását valamifajta alternatív, “kísérleti” társadalmi rendszerrel. A helyi energiatermelés jól megfér a piacgazdasággal, magánvállalkozásként éppúgy üzemeltethető, mint szövetkezeti vagy önkormányzati tulajdonban. A lényeg nem a tulajdonos személye, hanem az, hogy helyi vállalat működteti, amelynek döntései átláthatóak és ellenőrizhetőek a helyi közösség által. Az alternatív és helyi energiahasznosítással a szó eredeti értelmében vett polgári társadalom a gazdasági és politikai önállósága egy részét hódítja vissza a nagy vállalatbirodalmaktól. Ez még nem szocializmus, hanem a polgárok közti szerződésekre épülő piacgazdaság eredeti létezési formája. A demokrácia lényege a kollektív döntés. Ha a maga energiagazdálkodásáról a helyi közösség szabadon és felelősséggel dönthet, akkor az a polgári szabadság győzelme a gazdasági diktatúra egy formája felett.

Romantikus idealizmusunkat érdemes felcserélni a megvalósítható dolgok gyakorlatias optimizmusával. A világot megváltó “nagy szocializmus” álma látványosan megbukott, s ebben az “álmok álmodói” sem voltak teljesen vétlenek. A történelmi távlatú oknyomozást mellőzve az elmúlt évtizedek hazai környezetpolitikája is ad némi magyarázatot az álom köddé foszlására. A magyarországi államszocialista rendszer előbb a nehézipar erőltetett fejlesztésével, majd a kádári fogyasztói fordulat után a kötöttpályás közlekedés (vasút, villamos) elhanyagolásával és az autóforgalom egyoldalú ösztönzésével elkövette mindazokat a hibákat, amelyeket a korabeli nyugati kormányok elkövettek. Másfelől – a legvégső időkig – lehetetlenné tette azoknak az alulról szervezkedő, helyi és közösségi mozgalmaknak az eredményes működését, amelyek a nyugati demokráciákban társadalmi kontrollt gyakorolnak a környezet védelme érdekében. Sajátos módon – de talán nem véletlenül – a leépülő Kádár-rendszer egyetlen sikeres környezetvédő mozgalma egy alternatív energiaforrás, a vízi energia (meglehet, valóban tájidegen) hasznosítása ellen szerveződött.

Az államszocializmus ideológiája elporladt, de egyik jellegzetessége, a környezetidegen voluntarizmus tovább él az újkapitalista be­idegződésekben. Eszerint a korszerűség egyenlő a mennyiségi fejlődéssel. A kétségkívül létező közlekedési gondok egyetlen lehetséges megoldása ezért a több autó, a több út, a több híd. Nem vagyok az autópályák ellen, városok és régiók várják joggal a megkezdett sztrádaépítések befejezését. De a több mint száz esztendős, a maga korában abszolút “eurokonform” magyar vasút korszerűsítése is érdemelne ennyi közérdeklődést és állami beruházást. Ami pedig a városi közlekedést illeti, a nyugati nagyvárosokban már nem szélesítik, hanem tudatosan szűkítik az autós sávokat és forgalmat, párhuzamosan a tömegközlekedés látványos (állami-önkormányzati pénzből támogatott) fejlesztésével. Ez is jellegzetesen polgári gondolkodásra vall. A szerződések szabadsága értelmében mindenkinek joga van autót gyártani, eladni és vásárolni. De a helyi polgárok közösségének ugyanilyen joga van a tiszta levegő, a csendes belváros, az élhető utcák és az egészséges gyermekek érdekében a maga területén korlátozni az autóforgalmat. Az általános gyakorlat azt mutatja, hogy bár ez kezdetben tiltakozást vált ki, idővel mindenki számára természetes lesz. Ma már az jelentene közbotrányt, ha autók száguldanának a Margit-sziget sétányain, a római Capitoliumon, a koppenhágai Strögeten vagy a prágai Károly-hídon. Tudom, hogy csak jelképes változás lesz, de számomra az emberibb jövő akkor kezdődik el Budapesten, amikor a mindössze két sávos, jelentős autóforgalmat amúgy sem kiszolgáló Lánchidat egyszer és mindenkorra lezárják a motorizáció elől. Széchenyi István hídja a magyar közlekedésfejlesztés legendás szimbóluma. A gyalogosok és kerékpárosok részére történő átadása beszédes gesztus lesz egy megújult szellemű városvezetés részéről. A környezetbarát életforma többszörösen baloldali érték. A természeti értékek védelmén túl a társadalom jólétét, az ipari-pénzügyi monopóliumok korlátozását, a helyi közösségek döntési szabadságát is magában foglalja. Ezért fontos, hogy a baloldali kormányzat közérthető gesztusokkal jelezze környezetvédő szándékát.

A szélkerék példája jól mutatja, hogy a környezetbarát cselekvés mindenfajta társadalmi rendszerben elkezdhető. A szélkerék egyformán tiszta energiát termel közösségi vagy magántulajdonban. Sikeres működése ugyanakkor korlátozza a nemzetközi olajtársaságok és energiacápák befolyását, s ilyen értelemben a helyi társadalmat erősíti. A marxi-lenini gyökerű “nagy szocializmus” bukása után megkülönböztetett tisztelet illett minden olyan kis lépést, amely a helyi közösség jóléte és autonómiája irányába visz. Mint a fenti, vázlatos példák is mutatják, a környezetbarát életforma terén a polgári demokrácia eszközeivel a kapitalizmuson belül is kikényszeríthető sok ilyen, hasznos és üdvös “kis lépés”. Ennek két alapfeltétele van. Az egyik a közvetett és közvetlen demokrácia hatékony működése. A másik a konzumidiótákat termelő, valóban egydimenziós reklám- és szórakoztatóipar monopóliumának korlátozása, a környezettudatos közgondolkodás erősítése. Sok jel mutatja, hogy az emberek igenis fogékonyak ez utóbbira. Némi leleménnyel divatossá is tehető a zöld (és gyakran az álzöld) életmód. Kapitalista viszonyok között értelemszerűen mindig lesznek olyan vállalkozások, amelyek versenytársaiknál inkább érdekeltek a környezetbarát üzletben. A kis lépésekben rájuk is lehet számítani. A gyakorlat azt mutatja, hogy a lakosság jóléte, a helyi demokrácia fejlettsége és a környezetbarát életforma tekintetében a tartósan szociáldemokrata vezetésű, de a kapitalizmus alapelveivel nem szakító országok jutottak legmesszebbre. (Skandinávia, Finnország, Hollandia az időleges kisiklások ellenére jó példa erre.) A szocialista magyar baloldalnak nem kell türelmetlenkednie. A jelenlegi vadkapitalista és környezetpusztító gyakorlatból a helyes irányba fordulva sok jót lehet elérni a polgári szerződések és a piacgazdaság elveinek tiszteletben tartásával. Több ciklusnyi szocialista kormányzás végeredménye is legjobb esetben a mai dán vagy finn állapotok elérése lehet. Akinek ennyi jó kevés, annak csak az utópiák maradnak.

A haszon (mármint a pénzügyi haszon, a profit) elvének visszaszorulása és a környezeti, tehát nem anyagi jellegű értékek tiszteletének reneszánsza természetesen ellentétes a “nagy kapitalizmus”, a Big Business elvével. Tudják is ezt azok, akiket illet. A globalizációellenes mozgalmak összemosása a terrorizmussal, a kiotói folyamat akadályozása, a zöld és szocialista-gyanús Európa tudatos megleckéztetése mind ezt a felismerést tükrözi. Az elmúlt évtized nemzetközi eseményei mögött jól érzékelhető az a törekvés, amely felszámolni, lejáratni és bedarálni igyekszik mindenfajta alternatív, nem a globális kapitalizmus kánonját követő szellemi és politikai irányzatot. Másrészt az is érzékelhető, hogy a szabadság szellemét nehéz visszagyömöszölni a palackba. Az emberek jelentős része ösztönösen sem hajlandó elfogadni, hogy egyetlen hatalomnak, egyetlen értékrendnek, egyetlen viselkedési mintának hódoljon az egész világ. Ha a mai világ urai nem képesek tolerálni a különböző életformák és értékek szabadságát, akkor a szuperhatalmi arzenál is gyengének bizonyulhat a százféle ellenállás egyidejű felszámolására. Ezért nagy valószínűséggel állítható, hogy a Big Business jövőjétől függetlenül – a fűszál megmaradási stratégiájához hasonlóan – van jövője a környezetbarát életformának és a rá épülő helyi demokráciának.

Számomra inkább csak elméleti kérdés, hogy a “nagy kapitalizmus” alapelvével, a profit mindenhatóságával és a valódi döntések centralizálásával szembeforduló helyi kezdeményezéseket minek is nevezzük. A szabad polgári közösségek helyreállításának, vagy a “kis szocializmus” első köreinek? Az előbbi mellett szól, hogy az első részsikerek mind ott születtek, ahol erősek a városi autonómia és a polgári függetlenség hagyományai. Másrészt a polgári szabadságot az egydimenziós konzumidióták önkéntes szolgaságával felváltó Gólem is e szép régi városok tőzsdéiről és szellemi műhelyeiről szabadult el. Marx felismerésével egybehangzóan a gyakorlati tapasztalat is azt mutatja, hogy a kis kapitalizmus egy idő után megszüli a nagy kapitalizmust, a polgári autonómia felszámolásának rendszerét. Ezért feltehetően jobb úton járnak azok, akik a “szocializmus kis köreit” sejtik a környezetbarát életformát követő és a saját ügyeikben helyben döntő, közösségi szerveződésekben. De még valószínűbb, hogy a napjainkban szervezkedő alternatív mozgalmakra nem érdemes ráaggatni a múltból örökölt címkéket. Mind többen érzik, hogy a “mainstream” elit a maga elszabadult profitéhségével és természetpusztító dühével rossz irányba viszi a világot. Ezt a felismerést a globális felmelegedés és az üvegház-hatás húsz éve keletkezett (s azóta évről évre részleteiben is beigazolódott) elmélete a hétköznapi ember számára is kézenfekvővé teszi.

Az a rendszer, amely szabályosan felégeti az emberi lét feltételeit a földgolyón, nem nevezhető sem normálisnak, sem fenntarthatónak. Valahogy változtatni kell rajta. Ez a gondolat megszületett és világszerte látványosan erősödik. Népszerű és sokszínű társadalmi mozgalmak épülnek rá, s kormányok is akadnak, amelyek akár jó szándékból, akár geopolitikai kényszerből fogékonyak a jelenlegi, egyközpontú globalizáció bírálatára. A szocialista baloldalnak régi dogmáit félretéve érdemes ezekhez a mozgalmakhoz csatlakoznia. Tiszteletben tartva azok eredendő sokszínűségét és belső demokratizmusát. Természetesen senki sem tilthatja meg, hogy a baloldalnak tartalmi elképzelése is legyen a jövő méhében formálódó, alternatív társadalomról. De ez az elképzelés nem épülhet egyetlen társadalmi osztály uralmára, s nem diktátum, csak szabadon megfontolható ajánlat lehet a szabadon döntő közösségek számára. Az emberi civilizáció túlélése új termelési és fogyasztási módokat követel, s ezek idővel kialakítják a magukhoz illő új közösségi szerveződéseket. Ehhez azonban előbb meg kell állítani a földgolyó természetes egyensúlyát katasztrófával fenyegető erőket. Minden más csak ezután jöhet.

Ami pedig a szélkerék dalát a maga akusztikai valóságában illeti, sajátos surrogása engem arra emlékeztet, amikor a vizes lepedőt a szélben kirázzák és összehajtogatják. Kétségkívül asszonyi, teremtő hang, szemben mondjuk egy felbúgó motorkerékpár üres agresszivitásával.

 

Koppenhága, 2002. augusztus