Gyermekszegénység a gazdag országokban

Az európai irodalmi és történelmi legendák visszatérő hőse a szegény családba született gyerek, aki ügyessége és tehetsége révén mások fölé emelkedik. A keresztény Európa számára az alapmintát maga Jézus jelentette, aki istállóban született, és a szegények egyszerû életét élte diadalmas feltámadásáig…

Az európai irodalmi és történelmi legendák visszatérő hőse a szegény családba született gyerek, aki ügyessége és tehetsége révén mások fölé emelkedik. A keresztény Európa számára az alapmintát maga Jézus jelentette, aki istállóban született és a szegények egyszerű életét élte diadalmas feltámadásáig. Egyes bibliatörténészek szerint ugyan Jézus a korabeli középosztályból származott, de ez esetben a hagyomány mindenképp fontosabb az esetleges történeti igazságnál. Az európai szellem mélyáramlataiban mindig jelen volt az emberek egyenlőségének ősi eszménye, s az osztálytársadalmak társadalmi elfogadtatását is segítette a tehetséges szegény gyerekek kitörésének hite. E hit alapvetően csak illúzió volt, hiszen a szegény sorból fényes egyházi, katonai vagy tudósi pályát befutók száma elenyészett az életük végéig szolgasorra ítélt milliók mellett. Mégis, a sikeres emberré váló szegény gyerek legendája azt jelzi, hogy az esélyegyenlőség indirekt reménye sohasem szűnt meg, s az osztálytársadalmak zárt kasztrendszerré merevedése ellentétes lett volna az európai szellem lényegével.

A történelmi legendákkal és az egyediségükben látványos sikertörténetekkel szemben a szociológiai igazság szürke és szomorú. Aki szegénynek születik, az nagy valószínűséggel szegényként fog meghalni is, s a gyermekeire is leginkább a maga szegénységét örökíti át. Ma, a harmadik évezred elején is elmondható, hogy a szegény családba születettek többségének tanulási problémái vannak, alap- vagy középfokon abbahagyják az iskolát, s közülük kerül ki a kábítószerezők, a bűnelkövetők és a fiatalkorban terhességet kihordók többsége is. A generációk láncolatában gyorsan bezáródó körről van szó, hiszen az iskolából hamar kikerülő, szegénysorú gyerekek szerencsésebb társaiknál jóval előbb válnak felnőtté – mind az önpusztító szenvedélyeket, mind a munkát és munkanélküliséget, mind a korai gyermekszülést tekintve. (Ez utóbbi révén gyorsan meg is teremtik a maguk utánpótlását.) Az “álmodó ifjúság”, a ráérő és látszólag csapongó készülődés a felnőtt életkorra jobbára csak a középosztálytól felfelé jár ki a gyermekeknek. Holott a tartalmas és sikeres élethez szükséges készségek ezekben a végtelennek látszó években halmozódnak fel az emberben. A gyermekkori szegénység kifelé elsősorban társadalompolitikai veszélyként jelenik meg: a képzetlenség, a kábítószer-fogyasztás, a bűnözés, a nagyvárosok elgettósodásának és a szociális segélyek feneketlen kútba ömlésének első számú eredőjeként. De befelé sem kevésbé pusztító hatású: a teljes emberré válástól fosztja meg azt, aki anyagi és környezeti okok miatt nem építheti ki a maga összetett emberi személyiségét.

Az anyagi szűkösség a kapitalizmusban, ahol a tudás és a kultúra is áru, szükségszerűen együtt jár a szellemi szűkösséggel és nélkülözéssel. Ez alól legfeljebb azok az idős emberek jelentenek kivételt, akik aktív életükben megfelelő tudást, szellemi tőkét és tapasztalatot gyűjtöttek össze maguknak. A szegénységbe születő gyermeknek azonban kevés esélye van arra, hogy felülemelkedjék az anyagi nélkülözések motiválta egydimenziós szegénysorson. (Csekély vigaszt jelent a szegényeknek, hogy a pénz egyoldalú hajszolása sok gazdag ember életét is sivárrá és tartalmatlanná teszi – de ez utóbbiak gyerekei legalább látványosan szakíthatnak a rémisztő szülői mintákkal.) Világszerte elterjedt angol kifejezéssel “social exclusion”-ként írják le azt az állapotot, mely lényegében teljes jogfosztottságot és másodrendű állampolgárságot jelent. E kifejezést magyarul általában szociális kirekesztésnek fordítják, holott minden tekintetben társadalmi kirekesztésről van szó.

A társadalmi kirekesztés áldozata nem részesül minőségi oktatásban, nem férhet hozzá a magasabb osztályok kultúrájához, kevés esélye van az egészséges életmódra és környezetre, aligha talál magának tartalmas munkát, s bezáródnak előtte a közéleti szereplés kapui. A szegénységben talán az a legszörnyűbb, hogy nagy igény van rá a modern kapitalizmusban. A szegény ember fogyasztóként piacot jelent a selejtes és egészségtelen, úgynevezett “leértékelt” termékeknek, amelyek szegény vásárlók híján eladhatatlanok lennének. Negatív példaként serkentő figyelmeztetés a középosztálynak, így jár, aki nem dolgozik és takarékoskodik elég szorgalmasan. Munkahelyteremtő szektorként foglalkoztatási lehetőséget biztosít a középosztálybeli értelmiség kevésbé rámenős vagy tehetséges tagjainak – a szegények intézményeiben dolgozó orvosoknak, pedagógusoknak, tisztviselőknek, szociális munkásoknak. Közéleti villámhárítóként behatárolt, de legális működési terepet kínál a jobbára a középosztályból származó radikális politikusoknak, akik a rendszerrel való profitábilis kiegyezésig a szegények szószólóiként szerepelnek. A szegények jelenléte passzív témaként örök gumicsont a liberálisok és konzervatívok ideológiai vitájában, mely természetesen csak a hatalomért és a húsosfazékért vívott harcot fedezi. A szegény ember a “demokratikusnak” nevezett kapitalizmusban úgy is jellemezhető, mint közéletileg abszolút passzív ember, aki nem részese és alkotója, csak tárgya vagy eszköze a politikának. (A modern szociáldemokrácia elsősorban az alsó középosztály érdekeit képviseli, a kulturális és gyakran vallási gettóban élő mély szegénységgel ő sem igen ért szót.)

Napjainkban a kapitalista társadalom konszenzusai és konfliktusai egyaránt a nagytőke és a középosztály között alakulnak ki, erről szólnak a választások, a pártkoalíciók és többnyire a szervezett dolgozók bérharcai is. (Amúgy így volt ez már Werbőczy korában is, amikor a nagytőke szerepét a világi és egyházi arisztokrácia, a középosztályét pedig a köznemesség játszotta.) A szegények mindebből kirekesztődnek. Forradalmi helyzet híján legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy a középosztály elszegényedéssel fenyegetett része az eddiginél keményebb konfliktusokat vállal a nagytőkével, s az így megszerzett forrásokból a szegénység mérséklésére is csuppan-cseppen valami kevés pénzecske.

A világ leggazdagabb huszonkilenc nemzetét tömörítő OECD (Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete) a világban előállított javak és szolgáltatások kétharmadát állítja elő. Tagjai közül kerülnek ki – Kína és Oroszország kivételével – a Biztonsági Tanács és a G7 csoport vezető hatalmai. Az OECD tagországai meghatározó szerepet játszanak a nemzetközi gazdasági és kereskedelmi intézményekben, zömében állampolgáraik tulajdonában állnak a multinacionális vállalatbirodalmak. A gazdasági fejlődést és a pénzügyi szabályozókat illetően – olykor bombatámadásokkal megerősített – “tanácsokat” osztogatnak az egész világnak, s önmagukat előszeretettel tömjénezik körül a “welfare” és “development” szavakkal. Nem érdektelen tudni, hogy a “jólét és fejlődés” honában, a világkapitalizmus evilági mennyországában 47 millió gyermek él szegénységben. Negyvenhét millió! A világ huszonkilenc leggazdagabb országában minden hatodik gyermek szegény családba születik és a jelenlegi tendenciák szerint maga is szegény családot alapít majd. Az emberi jogokat más országokba különös buzgósággal exportáló Egyesült Államokban a gyermekek közel egynegyede, 22,4 százaléka szegénynek számít. Charity begins at home, a jótékonyságot és az emberi jogok tiszteletét talán otthon kellene kezdeni…

Az OECD-országok gyermekszegénységi mutatója keserű és tanulságos olvasmány. Feketén-fehéren jelzi, hogy a világ fejlődésében magukat szakértőnek tekintő országok otthon a legelemibb társadalmi feszültségeket sem tudják megoldani. Ha a szegénységi küszöbök eltérő volta miatt az éhhalál nem is fenyegeti az OECD-országok nélkülöző tízmillióit, a fejlett társadalmak lényegét tekintő szellemi és anyagi fejlődésből reménytelenül kirekesztődnek, ideértve a normális egészségügyi ellátást, az egészséges táplálkozást, környezetet és életmódot, melyek biztosításáért egyébként a középosztály alsóbb rétegei is önkizsákmányoló hajszát folytatnak. A leggazdagabb országokban a szegény gyerek olykor – több évezredes beidegződéseket megcáfolva – egészségtelenül kövér az olcsó tömegeledeltől. De Mexikótól Magyarországon át Törökországig klasszikusan éhező (bár az éhhaláltól néhány segélydollárra álló) gyermekek is millió­szám élnek az OECD büszke birodalmában. Sorsukról az irántuk érzett szolidaritás mellett azért is érdemes beszélni, mert az OECD hangadó államai ma az egész világ számára diktálják az “ésszerű gazdasági fejlődést” és a mértékadó demokrácia-modellt.

Az ENSZ gyermekszervezete, az UNICEF Firenzében, a világ talán legrégibb árvaházában működteti az Innocenti Research Center nevű kutatóközpontját. Magam is jártam e reneszánsz palotában, ahol nagy élmény volt látni a névtelen csecsemőkkel együtt beadott fél-amuletteket, amelyek másik felét a gyermek majdani kiváltása reményében egy életen át őrizte a leányanya vagy a szerencsétlen sorsú család. Évszázadokra visszamenőleg megvannak a precízen vezetett könyvelések is. Ma is ellenőrizhetjük, hogy 1526-ban, a mohácsi csata napján a firenzei árvaházban mennyit költöttek kenyérre és tejre. Az európai szociálpolitikának ebben az ősi műhelyében született meg a Gyermekszegénység a gazdag országokban (Child Poverty In Rich Nations, Firenze, 2000. június) című kiadvány. Készítői szemében a fejlett tőkés országok gyermekeinek szegénysége egyrészt önmagában is súlyos emberi és társadalmi probléma, másrészt arra is alkalmas, hogy megértsük a kapitalista rendszer működését és az esetleges korrekciók mechanizmusát. A huszonkilenc OECD-országon belül ugyanis rendkívül eltérő a gyermekszegénység mérete és elterjedése. A legszerencsésebb (bár nem feltétlenül a leggazdagabb) országokban a gyerekek kevesebb mint öt százaléka számít szegénynek, míg néhány dúsgazdag országban háromszor-négyszer ennyi a szegény gyermekek aránya. A kiadvány legfontosabb tanulsága azt az ősi igazságot erősíti meg, hogy a gazdagság önmagától nem “csorog” le a szegények közé, aktív politikai beavatkozás nélkül a szédítő gazdagság együtt él a Negyedik Világ emberalatti nyomorával. A jólét lecsorgásának (trickle down) neoliberális hazugságát negyvenhét millió kis ember sorsa cáfolja.

Ha nem is könnyű megszoknunk, mégis tudomásul kell vennünk, hogy Magyarország a világ egészéhez képest már gazdag országnak számít. Ha az OECD-tagság elnyerése mögött voltak politikai okok is, gazdasági fejlődését tekintve Magyarország kétségkívül közelebb áll a szervezet képzeletbeli második vonalához, mint a klasszikus Kelet-Európához és a Harmadik Világhoz. Mivel valamennyi EU-tagállam egyben az OECD-nek is tagja, így számunkra e gazdasági szervezet az unió előszobájának tekinthető. Tíz évvel a rendszerváltozás után a firenzei tanulmány az egyik első dokumentum, amely a magyar társadalmat a kívánt cél, a legfejlettebb országok közegében, azok részeként ítéli meg. Mindenféle “közép-kelet-európaizás” és “posztkommunistázás” nélkül, a mai magyarországi realitások tükrében. Ez akkor is örvendetes, ha a vizsgálat eredménye felemás: abszolút számokban lesújtó, relatív adatokban közepes és néhány részletében kifejezetten kellemes számunkra. Az adatsorok nagy többségükben 1999-ben készültek, de vannak köztük egészen friss, 2000-es számsorok is.

A gyermekszegénység mértékének megállapításánál a tanulmány megkülönbözteti az abszolút és a relatív szegénységi küszöböt. Az abszolút szegénységi küszöböt aszerint állapítja meg, hogy a gyerekek hány százaléka él a helyi valutára átszámított amerikai szegénységi küszöb alatt. A különböző árrendszerek miatt ez némiképp torz képet ad, de ha elfogadjuk, hogy világunkban a dollár a legfőbb úr, akkor logikusnak kell tartanunk ezt a mércét.

A fejlettebb országok között (az ugyancsak OECD-tag Mexikó és Törökország nem szerepel e táblázatban) a három visegrádi állam negatív értelemben abszolút listavezető. Lengyelországban a gyermekek 93,1%-a, Magyarországon 90,6%-a és Cseh­országban 83,1%-a az Egyesült Államok-beli szegénységi küszöb alatt él! Ez akkor is sokkoló, ha valamelyes mentséget kínál az eltérő árrendszer, a múlt öröksége és több más tényező. Tudnunk kell, hogy az Európai Unió bővítésétől aggódó, jó szándékú nyugat-európai szakértőket is elsősorban az ilyen adatok késztetik számunkra kellemetlen gondolatokra. Figyelemre méltó a 42,8%-os spanyol, a 36,1%-os olasz és a 29,1%-os brit adat is. Maga az Egyesült Államok 13,9%-os abszolút gyermekszegénységet produkál, ami az amerikai társadalom súlyos szociális feszültségeit jelzi.

A lista másik, pozitív végén három és hét százalék között szóródik négy észak-európai jóléti, szociáldemokrata hagyományú ország, Norvégia (3,0%), Dánia (5,1%), Svédország (5,3%) és Finnország (6,9%). Nem kétséges, hogy a magyarországi rendszerváltozás társadalmi támogatását az a remény – és a rendszerváltó elitnek azon ígérete – biztosította, hogy az ország a szociáldemokrata jellegű, jóléti fejlődés irányába halad majd. Ennek az ígéretnek folyamatos számonkérése azóta is minden baloldali politizálás alapja. Az északi államokhoz hasonlóan jó eredményeket produkál a kicsiny és dúsgazdag Luxemburg (1,2%), valamint a szociáldemokrata-keresztényszociális koalíció hazájának számító Belgium (7,5%). Figyelemre méltó a harmadik Benelux-állam, Hollandia viszonylag magas (11,1%) gyermekszegénységi mutatója, amelyet sajnos a relatív index is visszaigazol.

A relatív szegénységi index (2. táblázat) az adott ország jövedelmi viszonyain belül rögzíti a szegény gyerekek arányát. Egészen pontosan azt, hogy a gyerekek hány százaléka él az országos jövedelmi átlag felénél kevesebb összegből. (Természetesen mind az abszolút, mind a relatív index esetében a gyerekeket felnevelő háztartásokra vonatkoznak a számítások.) Ez a jövedelmi szint esetenként magasabb lehet a hivatalos szegénységi küszöbnél, az Egyesült Államok így produkálhat döbbenetesen magas, 19,8%-os relatív gyermekszegénységi mutatót. A legjobb eredménnyel ezúttal is ugyanaz a hat ország büszkélkedhet, mint az abszolút szegénységi index esetében. Svédország (2,6%), Norvégia (3,9%), Finnország (4,3%), Belgium (4,4%), Luxemburg (4,5%) és Dánia (5,1%) adatai azt jelzik, hogy az úgynevezett skandináv (noha Finnország nem része a földrajzi Skandináviának) és a Benelux modell (legkevésbé Hollandia a maga 7,7%-val) látványosan mérsékli a szegénységet és a jövedelmi különbségeket.

Megrendítő látni, hogy tíz esztendővel a rendszerváltozás után a relatív (tehát az országon belüli társadalmi különbségeket tekintő) magyarországi gyermekszegénységi index (10,3%) négyszerese a svédországinak és két és félszerese az észak-európai átlagnak. Ha az abszolút mutató a múlt terhes örökségéről szólt, akkor ez utóbbi már az elmúlt tíz esztendő eltorzult hazai fejlődéséről, a jövedelmi különbségek és a tömeges szegénység növekedéséről tudósít. Különösen annak fényében, hogy a Cseh Köztársaság – legalábbis az alacsony gyermekszegénység tekintetében – továbbra is közel maradt a skandináv, szociáldemokrata jellegű modellhez. A firenzei jelentés készítői ezt – Magyarországon példátlan politikai érveléssel – azzal magyarázzák, hogy a volt Csehszlovákiában még más kommunista országokhoz képest is kiegyenlítettek voltak a jövedelmi viszonyok, “s ennek az örökségnek a pozitív hatása mindmáig látszik a relatív gyermekszegénységi adatokon”. Különös ezeket a sorokat olvasni egy angol nyelvű ENSZ-kiadványban!

A legrosszabb eredmények néhány “gazdasági csodájáról” elhíresült országot jellemeznek, amelyek részben legalábbis a gyermekek és a felnőttek tömeges elszegényedésével teremtették meg a gazdagok és a multinacionális cégek további gyarapodásának feltételeit. Kanada (15,5%), Írország (16,8%), Nagy-Britannia (19,8), Olaszország (20,5%) és az Egyesült Államok (22,4%) impozáns gazdasági sikereiből a lakosság ötöde-hatoda csak a szegénységet érzékelheti, minden tekintetben kirekesztődve a sikeresek társadalmából. A neoliberális Balczerowicz-terv miatt annyi dicséretet kapott Lengyelországnak “sikerült” elérnie, hogy a gyermekszegénységi mutatói háromszor rosszabbak a csehországinál, s vészesen közelítenek az angolszász szinthez. A gyermekszegénységi mutató nem olyan harsány, mint a tőzsdeindex vagy a vámszabadterületi export fejlődése, de arra kiválóan alkalmas, hogy érzékeny képet adjon egy-egy rendszerváltó ország elmúlt tíz esztendejének valódi társadalmi folyamatairól.

Finomabb bontásban is megállapítható, hogy a gyermekszegénység alakulása nagyrészt az alkalmazott szociálpolitikán, tágabb értelemben a kormányok és a politikai elit szándékán múlik. A modern szociálpolitikai irodalom – elsősorban angolszász hatásra – az egyszülős családmodellt (praktikusan a gyermekét egyedül nevelő fiatal, sokszor munkanélküli és olykor kábítószerező anyát) tartja felelősnek a gyermekszegénységért. Az UNICEF adataiból nyilvánvaló, hogy ez csak néhány “jólétinek” nevezett, de igen rossz szociálpolitikát folytató országra igaz. Az egyszülős háztartásban felnövekvő gyerekek közül (3. táblázat) Nagy-Britanniában 45,6%, Németországban 51,2%, az Egyesült Államokban 55,4% él a szegénységi küszöb alatt. Ezek az országok így szinte automatikusan termelik ki a munkanélküliség, a bűnözés és a kábítószerezés utánpótlását a családi kötés nélkül, nyomorban és kiszolgáltatottságban felnövekvő gyermekek személyében. Az ezer főre jutó börtönnépesség az Egyesült Államokban sokszorosa az észak-európainak, de az annyit bírált kínait is meghaladja! Másfelől a jól megcélzott gyermeknevelési támogatások és a magas női foglalkoztatás révén Svédországban (6,7%) és Finnországban (7,1%) az “egyszülős gyermekek” nagy többsége sem kényszerül megalázó szegénységben élni. Az egyszülős háztartásban élő gyermekek kevesebb mint 15%-a él a szegénységi küszöb alatt Norvégiában (13,1%) és Dániában (13,8%) is, ami ismét e négy észak-európai ország szociáldemokrata hagyományú jóléti rendszerét dicséri. A tanulmány megállapítása szerint a családközpontú szociálpolitika mélyen gyökerezik az észak-európai társadalmakban, végrehajtása magas fokon intézményesült és széles körű választói támogatásnak örvend. Dánia, Finnország és Svédország esetében az állami újraelosztás aránya meghaladja az ötven százalékot (a Járai-terv Magyarországon 40% alá vinné ugyanezt), s a kisebb baloldali pártokkal együtt kormányzó szociáldemokraták ragaszkodnak e sikeres (bár a neoliberális sajtóban sokat ostorozott) modell fenntartásához.

3. táblázat: Gyermekszegénység különböző családtípusok esetében
  Az egyszülős családokban élő gyerekek aránya (%) A gyerekek szegénységi aránya az: Egyszülős családban élő gyerekek szegénységi kilátásai más családban élőkhöz viszonyítva
egyszülős családokban (%) más családokban (%)

Törökország

0,7

29,2

19,6

1,5

Spanyolország

2,3

31,6

11,8

2,7

Olaszország

2,8

22,2

20,4

1,1

Görögország

3,7

24,9

11,8

2,1

Mexikó

4,3

27,6

26,1

1,1

Lengyelország

5,6

19,9

15,1

1,3

Luxemburg

5,8

30,4

2,9

10,5

Magyarország

7,4

10,4

10,3

1,0

Hollandia

7,4

23,6

6,5

3,6

Franciaország

7,7

26,1

6,4

4,1

Írország

8,0

46,4

14,2

3,3

Belgium

8,2

13,5

3,6

3,8

Csehország

8,3

30,9

3,6

8,6

Németország

9,8

51,2

6,2

8,3

Finnország

11,8

7,1

3,9

1,8

Kanada

12,2

51,6

10,4

5,0

Ausztrália

14,1

35,6

8,8

4,0

Norvégia

15,0

13,1

2,2

6,0

Dánia

15,2

13,8

3,6

3,8

Egyesült Államok

16,6

55,4

15,8

3,5

Egyesült Királyság

20,0

45,6

13,3

3,4

Svédország

21,3

6,7

1,5

4,5

Figyelemre méltó, hogy Magyarországon az egyszülős és normális háztartásokban felnövekvő gyerekek között gyakorlatilag azonos arányban (10,4% és 10,3%) vannak a szegénysorúak. Ez azt jelzi, hogy a gyermeküket egyedül nevelő szülők (többnyire anyák) a gyermeknevelési támogatás, a tartásdíj, a női foglalkoztatás és más eszközök révén még állják a versenyt a “normális” családokkal. Emlékeznünk kell persze arra, hogy az egész adatsor csak a jövedelmi átlag fele alatt élőkre vonatkozik. Arról nincs felmérés, hogy az egyszülős háztartások között milyen arányban vannak a kiugróan magas jövedelműek. Más adatsorok azt jelzik, hogy a munkanélküliség és a gyermekszegénység között nem mutatható ki világos összefüggés. A hasonlóan jó foglalkoztatási adatokat produkáló Egyesült Államokat és Norvégiát, illetve a magas munkanélküliséggel leírható Spanyolországot és Finnországot gyökeresen eltérő gyermekszegénységi mutatók jellemzik. Ez is azt mutatja, hogy a gyermekszegénységet elsősorban jól célzott állami szociálpolitikával, s nem úgy általában “munkahelyteremtéssel” lehet csökkenteni.

Mennyibe kerülne a relatív gyermekszegénység megszüntetése, annak biztosítása tehát, hogy egyetlen gyerek se kényszerüljön a nemzeti átlagjövedelem fele alatt élő háztartásban felnevelkedni? Valamennyi adatsor közül talán ez a leginkább sokkoló.

4. táblázat: A GDP hány százalékát kellene a gyermekszegénység megszüntetésére fordítani.
 

A GNP százalékában

Svédország

0,07

Finnország

0,08

Belgium

0,09

Luxemburg

0,09

Norvégia

0,12

Dánia

0,12

Franciaország

0,14

Magyarország

0,24

Németország

0,26

Spanyolország

0,31

Hollandia

0,31

Ausztrália

0,39

Kanada

0,46

Egyesült Királyság

0,48

Olaszország

0,50

Lengyelország

0,56

Egyesült Államok

0,66

Szinte semmibe! Sok család ugyanis egyelőre nem a mély szegénységben, hanem alig valamivel a relatív szegénységi küszöb alatt él. Ha viszont a beavatkozás elmarad és sorsuk tovább nehezedik, akkor idővel a szinte megválthatatlan szegénységbe csúszhatnak le. Az OECD-országok között két szélső pontként a nettó nemzeti össztermék (GNP) 0,06%-a (kevesebb mint fél ezreléke) kellene Svédországban és 0,68%-a (alig fél százaléka) az Egyesült Államokban a relatív gyermekszegénység teljes felszámolásához. A legtöbb gazdag ország esetében (ideértve Magyarországot is) a GNP egy-két ezreléke elég lenne ehhez. Hosszabb távon persze ennél merészebb álmaink is lehetnek, megfontolandó például, hogy a relatív szegénységet idővel nem kellene-e az átlagjövedelem kétharmadától-négyötödétől lefelé számolni.

Itt és most azonban elmondható: kellő politikai akarat esetén valamennyi fejlett OECD-ország, így Magyarország is lényegében azonnal felszámolhatná a jövedelemkülönbségekből eredő gyermekszegénységet a katonai kiadások vagy a multik extraprofitjának töredékéből. Ha ez mégsem történik meg, akkor ebből a kormányzó elit rossz szándékán túl a rendszer beépített igazságtalanságára, a neoliberális kapitalizmus működéséhez szükséges “elrettentő szegénység” antihumánus gyakorlatára is joggal következtethetünk. A gyermekszegénység mindennapi gyakorlata aláássa az esélyegyenlőség legendáját, megkérdőjelezi az “emberi jogok” hangzatos kultuszát és hosszabb távon olyan társadalmi feszültségeket termel, amelyek a középosztály és a gazdagok biztonságát is fenyegetik. A fejlett országok tömeges gyermekszegénységének felszámolása bizonyos értelemben a kapitalizmus életképességi tesztje is. Ha a gazdag országok a nemzeti jövedelmük elenyészően kis részét sem hajlandóak erre a célra feláldozni, akkor meg is érdemlik azt a közelgő társadalmi megrázkódtatást, amelynek első morajlásai már jól hallhatóak OECD-szerte. Az észak-európai ellenpélda azt bizonyítja, hogy a magas szintű és a társadalmi különbségeket tudatosan “kisimító” szociálpolitika alapvetően nem veszélyezteti az ország versenyképességét. A kapitalizmuson belül a magas újraelosztásra épülő szociáldemokráciánál humánusabb és sikeresebb társadalmi modellt még senki sem talált ki. Ez akkor is igaz, ha a neoliberalizmus hatására a skandináv modell is fájdalmas korrekciókra szorult.

Mit mondhatunk summázatképpen? Negyvenhét millió szegény gyermek él a világ leggazdagabb huszonkilenc országában. Ugyanazon a kapitalistának mondott rendszeren belül három és huszonhat százalék között szóródik a saját országukon belül szegénynek számító gyermekek aránya. Az egész OECD-n belül ugyanakkor 1,2% és 93,1% között leng ki az abszolút gyermekszegénységi mutató, ami azt jelzi, hogy a szervezet egyelőre inkább csak mesterséges egység, mintsem valóban a “gazdagok klubja”. A gyermekszegénységet – éppúgy, mint általában a szegénységet – a gazdasági fejlődés és a magas foglalkoztatottság önmagában nem mérsékli. Erre csak a magas állami újraelosztással dolgozó, jól intézményesült és társadalmilag elfogadott szociálpolitika képes. Negyven esztendővel ezelőtt Kennedy és Johnson elnökök meghirdették a szegénység elleni háborút (War on Poverty), melynek hatására a szegénységi küszöb alatt élők aránya a felére csökkent. Később a neoliberális teóriák hatására ismét drámaian emelkedett az amerikai szegények száma. Hasonló mondható el több nyugat-európai országról is.

Bármilyen meglepően hangzik egyesek számára, igenis számítanak a politikai döntések. Igenis a politikusokon, a közgazdászokon és persze a választók érettségén múlik, van-e tömeges szegénység az adott országban. A társadalmi gondokra érzéketlen gazdaságpolitika primátusa és a szociálpolitika elhanyagolása közvetlenül felelős tíz- és százmilliók szegénységéért. A fejlett országokban addig van szegénység, amíg a tömegek hagyják, hogy legyen.

Felhasznált irodalom:

Innocenti Report Card

Issue No.1 June 2000

A League Table Of Child Poverty In Rich Nations

UNICEF, Innocenti Research Center

Florence, Italy

Veszélyeztetett gyermekek száma Magyarországon

A veszélyeztetettség oka

1990

1996

1997

1998

Nyilvántartott veszélyeztetett kiskorú

174 755

331 923

420 158

380 341

Anyagi okokból

103 540

249 976

339 843

315 023

Egészségi okokból

2 832

4 579

4 699

5 258

Környezeti okokból

45 490

48 556

48 735

38 886

Családok száma, amelyben veszélyeztetett kiskorúak élnek

76 144

137 609

156 133

166 165

Forrás: KSH, Magyar Statisztikai Évkönyv, 1998

A szociális Európa. Valódi esély vagy üres jelszó?

A baloldali gondolkodás kulcskérdése a kapitalizmussal szembeni kritikai magatartás. A szocializmushoz a szerző szerint a szociális jogok folyamatos és átfogó bővítésén keresztül is vezethet út, ezért a szociális Európa programjának támogatása szükséges, de nem elégséges feltétele egy baloldali programnak.

Egy walesi barátom, egy munkáspárti képviselő néhány pohár rajnai bor mellett elmesélte nekem kedvenc regényötletét. Tony Blair a konzervatívoktól örökölt, de a New Labour által büszkén átvállalt Millennium Dómban köszönti az ezredfordulót. Hirtelen egy merénylő keveredik mellé, aki egyetlen lövéssel meggyilkolja a miniszterelnököt. Általános gyászba borul az ország. Óriási nyomás nehezedik a Munkáspártra annak érdekében, hogy megfelelő formában emlékezzenek meg a párt diadalmas megújítójáról. A Munkáspárt vezetői ezért úgy határoznak, hogy új vallást alapítanak, a blairizmust, amellyel egyben fel is váltják az idejétmúlt kereszténységet. Valaki azonban megkockáztatja azt a megjegyzést, hogy a kereszténységnek azért volt bibliája, evangéliuma, tízparancsolatban letisztult tanítása. Mi sem egyszerűbb, feleli az Új Munkáspárt egyik PR-főnöke, korszerűtlenebb szóval ideológusa, természetesen a blairizmusnak is lesz evangéliuma. De mivel modern időket élünk, ahol csak a rövid és frappáns üzenetekkel lehet boldogulni, a blairizmus tanítása egyetlen mondatból áll majd. “Minden nap azt kell gondolnod, amit az aznapi bulvársajtó ír.”

Amíg magyar nyelven a szövegszerkesztőbe ütöttem ezt a történetet, mindvégig magam körül éreztem lebegni az öncenzúra kísértetét. Nem fenyegető volt ez a szellem, inkább csak cinkos mosollyal incselkedő. A magyar baloldal számára a nyugati szociáldemokrácia sikerei jelentik a legnagyobb reményt ama sokat emlegetett “megújuláshoz”. Szabad-e hát megcsipkedni annak a Tony Blairnek feltétlen kultuszát, akibe Magyarországon még a jobboldali sajtó sem mer belekötni? De másfelől annyi évtized cenzúrája és öncenzúrája után, s a jelenlegi jobboldali rezsim alig átfestett agit-propja láttán érdemes-e megfosztani magunkat az árnyalt és kritikus gondolkodás örömétől? A hagyományos brit baloldal erős gyanakvással fogadja a New Labour középutas politikáját, s ez Nyugat-Európában közismert ténynek számít. Semmit sem nyerünk és nagyon sokat veszthetünk azzal, ha a keleti testvérpártok után ezúttal a nyugati testvérpártokra terjesztjük ki a bírálhatatlanság dogmáját. A hazai baloldali és szociálliberális sajtóban Tony Blair már-már egyfajta Új Totemként kezd feltűnni, melynek áhítatos körüllihegése automatikusan jelzi, hogy a szerző a “megújultak”, az “európai módon gondolkodók” közé sorolja magát.

Mivel a megújuláshoz szerintem nem a bálványimádáson, hanem a kritikus gondolkodáson keresztül vezet az út, walesi barátom példázatát – mely a brit anekdoták átlagánál nem durvább és nem morbidabb – a magyar baloldal számára tanulságosnak érzem. Tony Blair “Harmadik útja” és a Gerhard Schröder-féle “Új Közép” a választásokon jól eladható jelszónak bizonyult, de egyelőre semmilyen válasz sincs arra, hogy a valóságban is a szocialista társadalmi elmélet és gyakorlat megújulását jelenti-e. A munkáspárti kormány, ha talán nem is Thatcher asszony erőszakosságával, de megkérdőjelezi az 1945 után létrejött jóléti rendszert, a munkanélküliséget pedig csak alkalmi és rosszul fizetett munkahelyek kampányszerű létesítésével tudja úgy-ahogy mérsékelni. Lafontaine drámai távozása és a vörös-zöld német koalíció első fél esztendejének mérlege azt jelzi, hogy a centrum felé sodródó SPD sem képes valóra váltani baloldali szavazói reményeit. Mindkét kormányzat felelősségét fokozza, hogy tehetetlenné vált és elszürkült jobboldalt váltott le. Olyan jobbközépet, amely belátható időn belül képtelen lesz sikeres és a nacionalizmus irányában zárt erőt alkotni.

A demokratikus baloldal a kilencvenes évek végén talán soha vissza nem térő esélyt kapott a nyugat-európai szocialista-szociáldemokrata pártok sorozatos győzelmével és kormányra kerülésével. E győzelem súlyát csak növeli, hogy a liberális kapitalizmus gőzhengerszerű előrenyomulása idején, a demokratikus intézményekbe vetett hit megingása közepette, fáradt és kiábrándult közhangulat mellett következett be. A győzelemben bizonyosan egyszerre volt része az amerikai ízű kampánynak és a hagyományos baloldali értékekbe vetett hitnek. Az “igazság pillanata”, tehát a kormányzás megkezdése után azonban a világgazdasági realitásokhoz kellett igazítani a szolidaritás és a jóléti társadalom értékrendjét. A “világgazdasági realitások” esetünkben természetesen a globalizált tőkésosztály önző és rövidlátó érdekeit, a Nagy Zabálás lázasan nyeldeklő bacchanáliáját jelentik.

A szocialista pártok akkor aratnának igazi győzelmet, ha egyszer ezeket az úgynevezett “világgazdasági realitásokat” igazíthatnák a társadalom, a környezet és a józan reálgazdaság igényeihez. A globalizáció versenyfutásában, Amerika és az ázsiai térség könyörtelen kihívásával szembekerülve azonban erre gondolni sem mernek. Legjobb szándékuk is arra korlátozódik, hogy a második világháború után létrejött jóléti államból minél többet megőrizzenek (ezt csinálja a hagyományos baloldal), illetve arra, hogy annak leépítése közben lehetőleg mérsékeljék a vesztesek szenvedését (ez az “új közép” harmadik útja). Legrokonszenvesebbnek még a franciaországi baloldali koalíció látszik, amely a szociális biztonságot továbbra is a “gondoskodó állam” eszközeivel igyekszik garantálni, nem is rossz hatásfokon. Ha a szociálpolitikában az etatizmus és a neoliberalizmus között kell választanunk, akkor kisebbik rosszként feltétlenül az előbbi mellé kell állnunk: noha az igazi baloldali értékrendnek az autonóm közösségekre épülő rendszer talán jobban megfelelne. (Talán, mondom, mert az elmúlt évtized itthoni és nyugat-európai tapasztalatai arra intenek, hogy a szociális, egészségügyi és oktatási szférában lényegében minden államtalanítás a társadalmi igazságtalanság rohamos növekedésével jár.)

Igaz lenne a “költekező szociáldemokrácia” vádja?

Gyökeresen új koncepció azonban a neoliberalizmus meghaladására és a rossz globalizáció jó globális együttműködéssé alakítására nem jelenik meg a baloldali kormányprogramokban. Márpedig a baloldali szociálpolitikának a neoliberális gazdaságpolitika egészéből való kiemelése szükségszerűen a “költekező szociáldemokrácia” jelenségének fennmaradásához vezet. Igazságosabb gazdasági rendben radikálisan csökkenne a szociális ellátásra szorulók száma, s a “szociálpolitika” mellett létezne “társadalompolitika” is, amely a gazdasági folyamatok és a nagy társadalmi célok között teremtene összhangot. Ami azt illeti, a magukat kommunistának nevező pártok sem képesek eredeti és reálisnak látszó társadalompolitikai kezdeményezésekkel előállni. Miközben egyre több nyugati kommunista párt kerül kormányzati koalícióba, az is világossá válik, hogy már nem a radikális antikapitalizmust, hanem a szociáldemokrácia tegnapi, “jóléti államos” értékeit képviselik gyakorlati politikájukban. Eközben a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek és ráadásul egyre többen lesznek, amihez a helyi kultúrák szétrombolása és a környezeti katasztrófa teremt sajátosan komor hangulatot.

Hogy is mondta egykor Rosa Luxemburg? Németország számára csak egy alternatíva van, a szocializmus vagy a barbárság. (ő még ismerte az “alternatíva” kifejezés helyes használatának titkát.) Ha a szocialista pártok lemondanak a kapitalizmus meghaladásának és a demokratikus szocializmus megteremtésének reményéről, akkor félő, hogy a neoliberalizmus portásaként előbb a hitelüket, majd az állásukat is elveszítik. Ezt a veszélyt persze a Szocialista Internacionálé vezetői is látják. (Amint azt is, amit e dolgozat talán túlságosan könnyedén intézett el: a világgazdasági realitások valódi súlyát.) A neoliberalizmus kihívásával szemben így született meg az Európai Unió baloldali kormányainak programjában a “szociális Európa” gondolata.

Üres jelszó ez vagy tartalmas program? Erre a kérdésre még nem kaptunk választ, de mérsékelt optimizmusra azért van okunk. Önmagában az is figyelemre méltó, hogy a globális gazdasági verseny játékszabályait elfogadva és az Egyesült Államokkal való stratégiai szövetségben gondolkodva az európai baloldal a szociális értékek hangsúlyozásával kívánja újrafogalmazni a kontinenst. Európa eszerint annyiban különbözik versenytársaitól, hogy nemcsak gazdaságilag, hanem szociálisan is sikeres szeretne lenni. (Vagy maradni.) Ha a szociális értékekhez a nemzeti szokások és kulturális értékek sokszínűségét is hozzávesszük, akkor egy rokonszenves “európai manifesztó” gondolata rajzolódik ki előttünk. Örvendetes, hogy a szocialista-szociáldemokrata pártok élen járnak ebben a kezdeményezésben, bár azt is tudni kell, hogy az esetleges bukás is rajtuk (és persze az egész baloldalon) csattanna majd.

De a jövőbe vetett rózsaszín remény mellett határozottabb okunk is van az optimizmusra. A szociális Európa tartóvázának számító Európai Szociális Charta kiállta az idők próbáját, s ha nem is magas, de értékelhető színvonalon évtizedeken át biztosítani tudta a nyugat-európai állampolgárok munkavállalói és szociális jogait. Az 1961. október 18-án Torinóban az Európa Tanács akkori nyugati tagjai által aláírt Charta igazi sikertörténet lett. Folyamatosan újabb kiegészítésekkel bővült, kiépült az ellenőrzési mechanizmusa és egyre több ország ratifikálta. Ma már az Európai Unió is jogrendjébe iktatta és csatlakozási alapfeltételnek tekinti a tagjelölt országok számára. A Charta közel négy évtizedes története kitűnő leckével szolgálhat a szociális Európa gyakorlati kivitelezéséhez. Ratifikálási folyamatának sajátos filozófiája, a különböző fejlettségű országok azonos és eltérő kötelezettségének meghatározása, a nemzetközi ellenőrzés lehetősége, a munkavállalói és szociális jogok bővítésének egyirányú utcája a II. világháború utáni Európa egyik legsikeresebb vállalkozásává teszi. Bár az Eszmélet egy korábbi számában már kitért a Szociális Charta ismertetésére, magam az Európa Tanács szociális bizottsága tagjaként új összefüggésben szeretném bemutatni és értékelni e dokumentumot.

Szociális jogok – étlapból szabadon választva

A Charta 1961-es megszületését a II. világháború utáni gazdasági fejlődés, az állandónak hitt növekedés, a szovjet kommunizmus kihívása, a szociáldemokrácia és a kereszténydemokrácia közös értékeinek felismerése tette lehetővé. Az Európa Tanács 1949-ben az emberi jogok képviseletére jött létre, erősen antikommunista és Amerika-barát szellemben, természetesen csak válogatott nyugat-európai tagállamokból. (Még Finnország is csak 1989-ben lett a tagja!) A hatvanas évek elejére érett meg a felismerés, hogy az emberi jogok után a szociális jogok minimumát is garantálni kell. A Charta nyelvéből és szelleméből ugyanaz a dinamikus optimizmus sugárzik, mint Kennedy elnök akkori fellépéséből, a hatvanas évek első felének divatos filmjeiből és a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiból. (Ez a zsinat ismerte el a szakszervezetek fontosságát, külön megemlítette a sztrájkok jogosultságát, célul tűzte ki a teljes foglalkoztatottságot, és a magántulajdon kötelességének nevezte bizonyos közcélok szolgálatát.)

A Charta preambuluma megállapítja, hogy a szociális jogokat mindenki számára biztosítani kell, s az Európa Tanács tagállamai számára előírja a “gazdasági és szociális haladás” előmozdítását. Ezt követi tizenkilenc alapvető szociális és munkavállalói (illetve egy pontban vállalkozói) jog rövid deklarálása, majd részletesebb meghatározása. Ennek a kettős felsorolásnak külön jelentősége van. A Chartát ugyanis “étlapszerűen” is ratifikálni lehet, tehát az egyes tagállamok fejlettségük és belső szokásaik szerint néhány részletező cikk elfogadását kitolhatják a bizonytalan jövőbe. Ám deklaráció-szinten valamennyi céllal egyet kell érteniük. A tizenkilenc részletesen kifejtett cikk közül hét számít úgynevezett “kemény” előírásnak. A hét kemény cikk közül szabad választás alapján legalább ötöt kell elfogadni ahhoz, hogy a ratifikálás érvényes legyen, és az illető ország a Szociális Charta részes tagállammá váljon. (Összesen pedig legalább tíz cikk és negyvenöt bekezdés szükséges a ratifikációhoz.) Érdemes röviden ismertetni a hét kemény cikket, hiszen belőlük jól kiolvasható az “alapító atyák” szociális gondolkodása.

Az első cikk a munkához való jogot rögzíti, az államok céljaként nevezve meg a teljes foglalkoztatás elérését. Az ötödik cikk a dolgozók és munkaadók szervezetalakítási jogait határozza meg. A hatodik a kollektív alkuhoz és megállapodáshoz való jogról szól. A tizenkettedik (amelynek ratifikálását az Orbán-kormány megtagadta) a társadalombiztosításhoz való jogot garantálja. A tizenharmadik szociális és egészségügyi segítséget (alapellátást) biztosít mindenkinek, beleértve a részes országok polgárait is egymás területén baleset vagy betegség esetén. A tizenhatodik cikk a családok szociális, jogi és gazdasági védelmét biztosítja. Végül az utolsó kemény cikk a bevándorló munkások és családjaik védelemhez és segítséghez való jogát fogalmazza meg. (Ez a másik, amit a magyar kormány nem óhajtott elfogadni, így vállalva a kötelezően fennmaradt öt másik cikket.) A többi cikk is különböző munkavállalói és szociális jogokat rögzít, kivéve a tizennyolcadikat, amely a “Más Szerződő Fél”, tehát a többi ország területén történő vállalkozás jogát biztosítja, bár az Európai Unió későbbi szabályozásánál sokkal óvatosabban.

Csodát nem ígér e tizenkilenc cikk, hiszen egyetlen kiragadott példát említve a fizetett szabadság időtartamának minimumát a számunkra barátságtalanul rövidnek hangzó évi két hétben határozza meg. De a munkavállalói, szakképzési, szociális és egészségügyi szféra igen széles területén kiszámítható alapjogokat ígér, s azok betartására nemzetközi ellenőrzést is garantál. (Szélsőséges esetben ki is lehet zárni a ratifikációban részes országok közül azt, amelyik sorozatosan megszegi az általa elfogadott cikkeket – ezért is van nagy jelentősége annak, hogy melyik ország mennyit vállal az előírásokból.)

Az országok egyéni vállalásaira épülő ratifikáció lehetővé teszi, hogy bizonyos határok között ki-ki maga választhasson a juttatások és a jogok között. A tisztességes díjazáshoz és a tisztességes életszínvonalhoz való jog (4. cikk) például szegényebb országokban aligha biztosítható minden munkavállaló és családja számára, annál is inkább, mert valószínű, hogy a “tisztességes fizetést” ott is a leggazdagabb országok nívójával azonosítanák. A dolgozó nők fizetett szülési szabadsága vagy a pályaválasztáshoz nyújtott ingyenes tájékoztatás viszont a szegényebb országokban sem elérhetetlen cél, s így kiválthatja az előbbi cikk elfogadását. A felnőtt dolgozók átképzésének ingyenessé tételét vagy a szervezett szociális tanácsadás kiépítését az egyes országok nyilván nemcsak gazdasági helyzetük, hanem politikai szándékuk alapján is mérlegelhetik. Egészében azonban a Charta fontos munkavállalói és szociális alapjogokat rögzít, előírva azt is, hogy a tagországok “munkaügyi ellenőrzési rendszert kötelesek fenntartani”.

A Szociális Chartát az idők folyamán valamennyi mai EU-tagállam ratifikálta, s ma is ez számít az unió legfontosabb szociális “sorvezetőjének”. Svájcot és néhány miniállamot leszámítva a többi nyugat-európai ország is elfogadta, s az elmúlt egy-két évben került sor a lengyel és a szlovák ratifikációra. (Márciusban annak tudatában írom ezt a tanulmányt, hogy májusra végre megszületik a magyar ratifikáció is a már említett fenntartásokkal.) A többszintű, független szakértőkre és politikusokra épülő ellenőrzési rendszer alapvetően az angolszász esetjog alapján működik, s évente több tucat állásfoglalást hoz. Az egyik legutóbbi Hollandiát figyelmeztette arra, hogy az egészségbiztosításban meg kell őrizni a szolidaritási rendszer dominanciáját, s az önkéntes egyéni járulékokra épülő magánbiztosításnak csak másodlagos szerepe lehet az egységes társadalombiztosításhoz képest. Állásfoglalások sora hívta fel a nyugati országok figyelmét arra, hogy a nem EU-tag, de a Chartát elfogadó Ciprus állampolgárainak biztosítani kell a részes tagállamokból érkezetteknek járó jogokat. (A magyar ratifikáció után ezek a jogok természetesen hazánk legálisan Nyugat-Európában tartózkodó állampolgárait is megilleti majd.)

A Charta-család gyermekei

Az Európa Tanács az elmúlt bő évtizedben három újabb dokumentummal gazdagította az immár Charta-családnak is nevezhető joganyagot. Érdemes hangsúlyozni, hogy e dokumentumok a neoliberális gazdaságpolitika és a velejáró antiszociális keresztes hadjárat fénykorában is kiterjesztették, s nem korlátozták a szociális jogokat. Mindezt azt tette lehetővé, hogy az Európa Tanács baloldali pártjai számos esetben meg tudták nyerni a kereszténydemokratának vagy néppártinak nevezett jobbközép erők támogatását is újabb szociális jogok becikkelyezéséhez. 1988. május 5-én Strasbourgban fogadták el a nemzetközi irodalomban “Additional Protocol to the European Social Charter” néven emlegetett Kiegészítő Jegyzőkönyvet. Ez négy új joggal – a nemek közti esélyegyenlőséggel, a dolgozói tájékozódással és véleménynyilvánítással, a munkafeltételek meghatározásában való részvétellel és az idősek szociális védelmével – egészíti ki a Charta tizenkilenc cikkét. Ennek ratifikálásához a négy közül egy cikk elfogadása is elég.

Ez az igen alacsony küszöb nyilvánvalóan azt kívánja serkenteni, hogy minél több európai ország vállalkozzon a Charta-család teljes elfogadására – és arra, hogy a szociális jogok folyamatos kiterjesztését egyirányú utcaként értelmezze. A második és a harmadik cikk – bár igen óvatosan – a munkahelyi demokrácia és a beleszólási jog alapelemeit is rögzíti. A gyakorlatban a fokozódó munkanélküliség és az egyik hamburger-siló által elhíresült akciós munkahelyek korában egyre kevesebb munkavállaló élhet ezekkel a szépen hangzó jogokkal. De erről a dokumentumról is elmondható, ami az egész Charta-család esetére áll: ha minden részes ország valamennyi pontját elfogadná és betartatná, akkor a szociális Európa jelszóból valósággá válna. Még nem az igazságos társadalom, de mindenképp a szociális méltányosság szigetévé emelvén kontinensünket, vagy annak szerencsésebb részeit.

A magyar nyelven Módosító Jegyzőkönyvként ismert dokumentumot (Protocol Amending the European Social Charter) 1991. október 21-én, tehát az eredeti Charta születésének harmincadik évfordulóján írták alá, szintén Torinóban. Ez a jegyzőkönyv a nemzetközi ellenőrzést kívánja szigorítani többek között azzal, hogy a munkáltatói, a munkavállalói és más nem-kormányzati szerveket (NGO-kat) is bevonja a független szakértői csoport munkájába. Nem érdektelen megemlíteni, hogy míg az angol nyelvű szövegben “trade union organizations”, vagyis egyértelműen szakszervezetek állnak, addig az MDF-időkben készült magyar fordítás némiképp az orwelli nyelvpolitika szellemében még a “szakszervezet” szót is száműzi a hivatalos kormánydokumentumból. Mivel ez a jegyzőkönyv az előző “Kiegészítővel” szemben az eredeti Chartát módosítja, értelemszerűen csak akkor lép hatályba, ha az 1961-es alapokmány valamennyi aláírója szignálni fogja. Ez szakértők szerint még sok évet jelenthet, hiszen a leggazdagabb országok kormányai sem szívesen adják át jogosítványaik egy részét szakszervezetek és NGO-k részére.

Már az “én időmben”, szociális bizottsági tagságom idején fogadta el 1996. május 3-án, Strasbourgban a közép- és kelet-európai országokkal kibővített Európa Tanács a Módosított Európai Szociális Chartát (The Revised European Social Charter). A jogok további kiterjesztését és az ellenőrzési rendszer további bővítését garantáló dokumentumot egyelőre csak Svédország ratifikálta. A szociális bizottság legújabb célja a Charta-család teljes és minden országra kiterjedő ratifikálása mellett a szociális jogok nemzetközi bíróságon történő kikényszeríthetőségének elérése. Mint ismeretes, az emberi jogok esetleges megsértése peresíthető az emberi jogok strasbourgi nemzetközi bíróságon. Ma már a magyar köznyelvben is bevett fordulatnak számít, hogy valaki – legalábbis szavakban és indulatokban – a strasbourgi bíróságtól várja itthon hiába keresett igazának elismerését. Bár az esetek nagy többségében erre semmi esélye sincs, a jogtudat fejlődése szempontjából igen jelentős, hogy a közvélemény kezdi megismerni a nemzetközi fellebbezés, a “van apelláta a magyar jogrenden kívül is” perspektíváját.

A strasbourgi emberi jogi bíróság a kialakult gyakorlat szerint elég széles körben fogad el beadványokat: első “befogadott” magyar ügyként így került Strasbourgba a rendőrszakszervezet panasza a rendőrök politikai jogainak korlátozása miatt. A szakszervezetek szerepének nemzetközi súlyát is jelzi, hogy igen “delikát” kérdésnek számító panaszuk a nemzetközi emberi bíróság előtt először tette alperessé a magyar államot. (Delikát, mert a rendőrök esetleges párttagsága kérdésében számos jogi és történelmi érv feszül egymásnak.) Igen nagy előrelépés lenne, ha a szociális jogokat az emberi jogokhoz hasonlóan nemzetközi bíróságon kérhetné számon mindenki, aki elégedetlen hazája vagy az őt befogadó ország joggyakorlatával. Ennek biztosítására két megoldás is elképzelhetőnek látszik. Az egyik szerint az emberi jogokat ki kellene bővíteni néhány szociális alapjoggal, amelyek így a jelenlegi emberi jogi bíróságon is peresíthetők lennének. A másik szerint viszont fel kellene állítani a Szociális Jogok Európai Bíróságát, mely kifejezetten e jogok garantálását tekintené feladatának. Mindkét megoldásnak lennének előnyei és hátrányai. A jelenlegi bíróság jól bejáratott és tekintélyes intézmény, amely kellő bővítés esetén az új feladatokat is el tudná látni. Másfelől valószínű, hogy egy új és tiszta profilú bíróság szélesebb körben vállalkozna szociális ügyek feldolgozására.

Kapitalista körülmények között a szociálpolitika végeredményben mindig csak az uralkodó osztályok rossz lelkiismeretének és a forradalomtól való szorongásának lecsapódása. A szociálpolitika pótcselekvés a tőke igazságtalanságait nagymértékben korrigáló egységes társadalompolitika, illetve az azokat gyökerestül megszüntető új társadalom helyett. Ha a szocialisták elfogadnák, hogy csak a szociálpolitika területén van a polgári pártokétól eltérő programjuk, egyébként viszont nagyjából hasonló kapitalizmust kívánnak, akkor névhasználatuk a megtévesztő reklám kategóriájába tartozna. Két dologra azonban alkalmas lehet a jó szociálpolitika. Először – s természetesen messze ez a legfontosabb – arra, hogy enyhítse a szegények, a betegek, az öregek, a rászoruló milliók kínját a humánum szellemében és a legalapvetőbb társadalmi béke szellemében. Másfelől azonban megteremtheti a társadalmi igazságosság olyan “kis köreit” is, amelyekből “tükör által homályosan” és alig felismerhetően, de kibontakozhatnak egy majdani, igazságosabb társadalom körvonalai. Nyugat-Európában máris több millióan dolgoznak a “social economy”-nak is nevezett harmadik, tehát nem állami és nem privát szektorban. Szövetkezetekben, helyi szociális programokban, önkéntes társulásokban és dolgozói tulajdonban levő munkahelyeken. Olyan emberi közösségekben, ahol a vállalkozás célja nem az egyéni profitszerzés, hanem – természetesen a megélhetéshez szükséges jövedelmen túl – mások és a közösség segítése, veszélyeztetett életek és életformák megmentése, s nem utolsósorban a munkahely megtartása.

Szocialista az, aki szocializmust akar

J. M. Keynes, aki pedig legkevésbé sem tartozott a holdkóros utópisták közé, a húszas évek végén egy ritkán idézett szövegében így fogalmazott: “Ha a felhalmozásnak többé majd nem lesz olyan nagy társadalmi jelentősége… akkor végre megszabadulhatunk sok hamis erkölcsi elvtől, amelyet kétszáz éven át hordoznunk kellett”. S így folytatja: a pénztulajdon szeretete “kóros és kellemetlen”, sőt, “egyike azon hajlamoknak és félpatologikus állapotoknak, amelyeket mentális betegségek specialistáinak kell kezelniük”.

Hetven évvel később viszont Enrique Iglesias, az Amerikai Fejlesztési Bank elnöke már úgy látja, hogy a XXI. század “elbűvölő és kegyetlen” évszázad lesz. A magas társadalmi státuszú és a technika összes áldását élvező kiválasztottak számára elbűvölő lesz az egyetlen játékteremmé összesűrűsödött földgolyó. Az egyre gyarapodó számú szegények viszont annál kegyetlenebb jövőre számíthatnak. Jelentéktelenné válnak és kiszorulnak a globális történelemből. Számukra – s ezt már én teszem hozzá – a neoliberális próféta nevezetes ígéretéhez híven valóban véget ér az emberi történelem, s marad az emberalatti vegetálás, a gazdagok elhullott szemetét fogyasztó kuka-lét. A szociális Európa enyhítheti a jövő század európai szegényeinek nyomorát és kegyetlen kiszolgáltatottságát. A kapitalizmus “félpatologikus” betegségeit azonban csak a szocialista Európa – a demokratikus, európai szocializmus társadalma – szüntetheti meg. Gyökeresen új rendszerként, vagy a jelenlegi rendszer teljes és alapvető reformjaként? Számomra ez a baloldali gondolkodás kulcskérdése: s nem az, hogy ütemes taps mellett vagy csak karunkat széttárva építsük-e a kapitalizmust.

Szocialista az, mondja az angol nyelv értelmező szótára a “common sense” józanságával, aki “a szocializmus támogatója vagy hirdetője”. A józan észnek mondana ellent minden olyan “szocialista kiáltvány”, amely ezzel ellentétes következtetésre jutna. A szocializmushoz természetesen a szociális jogok folyamatos és átfogó bővítésén keresztül is vezethet út, ezért a szociális Európa programjának támogatása szükséges, de nem elégséges feltétele egy baloldali programnak.

Háború és média – jelentés az Európa Tanácsnak

Az Európa Tanács 1999. szeptemberében delegációt küldött Horvátországba, Montenegróba, Koszovóba és Makedóniába a rendezéshez és újjáépítéshez szükséges feltételek megismerése céljából. A szerző ebben a bizottságban egyetlen magyarként képviselte a kulturális és oktatási bizottságot. Megállapításait az itt közölt dokumentumban összegezte.

Az Európa Tanács 1999. szeptemberében delegációt küldött Horvátországba, Montenegróba, Koszovóba és Makedóniába a rendezéshez és újjáépítéshez szükséges feltételek megismerése céljából. Ebben a testületben egyetlen magyarként én a kulturális és oktatási bizottságot képviseltem. Maga a téma megnevezése is tükrözi a nyugati politika teljes bizonytalanságát. Horvátország a legkevésbé sem tartja magát “délkelet-európai országnak”, míg Románia és Bulgária kifejezetten megsértődött azon, hogy kimaradt a felmérésből. A pontos cím a “volt Jugoszlávia tagköztársaságai” lett volna, de a horvátok számára a “jugoszláv” szó múlt időben is vörös posztó. A jelentést angol nyelven írtam, a hivatalos magyar fordítás csikorgó idegenszerűsége nem az én hibám. Koszovóban most tombol az etnikai terror a szerbek ellen, Horvátországban lapzártáig kérdéses a szabad választások megrendezhetősége, a Nyugat kegyét kereső montenegrói és makedón vezetés rettegve figyeli szerbbarát ellenzékét és albán kisebbségét. A jelentés annyit ad vissza mindebből, mint amennyi egy nemzetközi szervezet (utólag egyhangúlag elfogadott) riportjától várható. Keveset, szinte semmit, de a tények és a veszélyek érzékeltetésével valami keveset mégis. Montenegró, Koszovó és Makedónia a kialakulóban levő euro-atlanti birodalom protektorátusa, egyfajta mandátum-területe, s nagyjából elégedett is ezzel a helyzetével. Horvátország ugyanakkor mindent elkövet, hogy protektorátusból Magyarországhoz vagy Szlovéniához hasonlóan névleg egyenrangú tartomány legyen az új Washington-Brüsszel-i szent birodalomban. Egyáltalán nem kizárt, hogy ennek érdekében a jelentésben említett fél-diktatorikus állapotok demokratizálására is hajlandó lesz.

8535. sz. okmány 1999. szeptember 21.

Délkelet-Európa és Koszovó

A Kulturális és Oktatási Bizottság Véleményezése

Rapportőr: Hegyi Gyula, Magyarország, Szocialista Pártcsoport

Minden konfliktusban az első áldozatok között vannak a kulturális intézmények és műemlékek, iskolák és egyetemek illetve a média. Sok írónak, professzornak, újságírónak és más értelmiséginek azonban – akármelyik oldalon áll is – személyes felelőssége van az etnikai ellentétek és a Balkán szívében zajló véres, nacionalista bacchanália kirobbantásában. Miután a kommunizmusnak Jugoszláviában bealkonyult, az országnak – mint viszonylag szabad és fejlett országnak – minden esélye megvolt arra, hogy békés átmenettel jusson el a demokráciába. Az értelmiségiek azonban (pontosabban sok szerb író és tudós) “Nagy Szerbia” nevében nacionalista alapon való átalakulást kezdeményeztek. Ezt a vágyukat később sok horvát, muszlim és albán értelmiségi is visszhangozni kezdte, és természetesen a hazai és külföldi politikusok manipulációi is érvényre jutottak.

Nekünk, mint a Közgyűlés Kulturális Bizottságának, az a feladatunk, hogy védelmezzük a válság kulturális áldozatait. Ezzel egyformán fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy milyen különleges felelősséggel tartoznak a kultúra, az oktatás és a média területén dolgozók a nacionalizmus, rasszizmus és etnikai gyűlölködés elleni harcért. A bombák megállíthatják az agressziót, a fegyveres testületek helyreállíthatják a közrendet, a jogászok lefektethetik a demokrácia alapjait, de a problémák gyökere továbbra is ott van a felszín alatt, ha nincs meg a társadalomban a tolerancia igazi szelleme. Ez csakis a kultúra és a nevelés eszközeivel érhető el.

Annak is tudatában kell lennünk, hogy egy olyan soknemzetiségű, különböző vallásokat követő és hihetetlenül összetett régióban, mint amilyen Délkelet-Európa, a kultúra és az oktatás problémáinak megoldása nem ismerhet országhatárokat.

Az első kísérlet akkor történt ezen problémák teljes mélységükben való felderítésére, amikor Hegyi Gyula rapportőrként a Gazdasági ügyek Bizottságának szervezésében látogatást tett Horvátországban, Montenegróban, Koszovóban és a korábban Jugoszláviához tagköztársaságaként tartozó Macedóniában 1999. szeptember 7 – 12. között. Az idő azonban sajnálatos módon nagyon rövidnek bizonyult arra, hogy valamennyi problémát mélységében meg lehessen vizsgálni, ezért ez a jelentés főleg a médiára koncentrál, részben pedig az oktatásra. A legfontosabb megállapításokról szóló beszámoló mellékelve van.

Ezen összefoglaló meglehetős rövidsége ellenére bizonyos következtetéseket le lehet vonni. Az Európa Tanácsnak Koszovóban segítenie kell mind a nemzetközi törekvéseket, mind pedig a helyi intézményi rekonstrukciót, amelyek célja az oktatási rendszer reformja, oktatási illetve felsőoktatási politika létrehozása, a tanárképzés biztosítása, a kulturális élet újjáélesztése, hatékony média jogi szabályozás létrehozása illetve a média önszabályozása alapjainak lefektetése.

Ezzel egyenrangúan sürgős feladat a kulturális örökség védelme, a műemlékekben okozott károk felbecslése illetve olyan program létrehozása, amelynek célja a kulturális örökség rekonstrukciója függetlenül annak etnikai eredetétől. Szükség van ifjúsági és sport programokra is, amelyek sokat tehetnek a feszült légkör enyhítésében.

Hasonló célkitűzések alkalmazhatók Montenegróra is, amely több figyelmet érdemel szervezetünktől, annak ellenére, hogy erre nincs külön megbízásunk. Ilyen szellemben azonnal meg kell kezdeni a munkát Szerbiában is a demokratikus és reformista körökkel együttműködve, anélkül, hogy Milosevics esetleges távozására várnánk.

Nagyobb, regionális kitekintésben előtérbe kell kerülnie a kölcsönös kulturális kapcsolatok előmozdításának a nyíltság, a tolerancia és kölcsönös megértés jegyében.

Ezeken a területeken az Európa Tanács gyakorlata és tapasztalata valószínűleg az első és legnagyobb egész Európában, és a Koszovóban illetve körülötte kialakult helyzet példa nélküli kihívást jelent szervezetünk számára.

A Kulturális és Oktatási Bizottság szeretné kiegészíteni azokat a következtetéseket és ajánlásokat, amelyeket a Politikai ügyek Bizottságának jelentése tartalmaz. A módosítási javaslataink a következők:

1. 4. bekezdés: a “szerb és roma lakosság” után a következő szöveg beillesztése: “és az ortodox kulturáis örökség továbbra is fennálló, törvényellenes rombolása”

2. a 6. bekezdés után: egy 7. bekezdést kellene beilleszteni a következő szöveggel: “A Közgyűlés úgy véli, hogy a hosszútávú béke és demokratikus stabilitás ebben a térségben csak olyan módon érhető el, ha a kulturális és oktatási politika nagyon gyorsan a helyére kerül. Ezeknek ki kell zárniuk az etnikai gyűlölködést és támogatniuk kell a demokratikus értékeket, az emberi jogok és a kulturális különbségek tiszteletben tartását. A civil társadalom rekonstrukciója, különös tekintettel a fiatalokra, ugyanolyan fontos, mint a kulturális örökség helyreállítása.”

3. A 14. bekezdésben, az i, albekezdés után, egy új albekezdést kellene betenni a következő szöveggel: “ javaslatokat kell kidolgozni a kultúra, az oktatás és a média terén teendő intézkedésekre, amelyeket azonnal meg kell valósítani Koszovóban, valamint általánosságban véve az egész térségben.”

A LÁTOGATÁS ÖSSZEFOGLALÓ ÉRTÉKELÉSE

Horvátország

Horvátországban régi hagyománya van a jó újságírásnak és a polgári közvéleménynek. A jelenlegi helyzet veszélye az, hogy a média szabadsága jobban függ a politikai szándéktól, mint az infrastruktúra fejlesztésének valóban megalapozott szükségességétől. A független újságírók és ellenzéki politikusok szerint a kormányon levő párt (HDZ) és a Tudjman elnök körüli személyek szigorú ellenőrzést gyakorolnak a horvát média felett.

Minden létező televíziós csatornáról úgy hírlik, hogy teljes mértékben a kormányon levő párt ellenőrzése alatt áll és tény, hogy valamennyi teljes mértékben állami tulajdonban van. Egy frekvenciasávot megvásárolt egy üzletember, akiről úgy tudják, hogy “az Elnök embere”, aki egy negyedik csatornát akart létrehozni, ami eddig még nem valósult meg. Az ellenzékben levő szociáldemokratáknak van bizonyos befolyásuk a Rijekai Körzeti TV-re.

A rádió és tévécsatornák számára a frekvenciasávokat biztosító állami testület Tudjman elnök hivatalának közvetlen ellenőrzése alatt áll. Ezen testület egyes tagjai ugyanakkor az elnök tanácsadói is.

Mivel a horvátok 80 %-a csak a televízión keresztül szerez információt, a helyzet rosszabb, mint aggasztó. A választások hajnalán a hat ellenzéki párt továbbra is fenntartja azt az álláspontját, hogy a választási törvények önmagukban nem képesek biztosítani a választás tisztaságát, ha a média függetlensége nincs meg. Amint a képviselőiktől megtudtam, “a horvát televízió teljes egészében a kormánypárt propagandájának szolgálatában áll, és az ellenzék nem tud semmilyen befolyást gyakorolni az országos televízióra, különösen az elkövetkezendő választási kampány idején”. A politikai válság elkerülése és a tiszta választások biztosítása érdekében ezeket a problémákat minél hamarabb meg kell oldani.

Minthogy a hirdetések 90 %-a az állami tévéé, a rádió és a nyomtatott média nem rendelkezik a megfelelő forrásokkal ahhoz, hogy alternatív információ forrást építsen ki. Egy nemrégiben elfogadott törvény szerint maximum a tévétársaság tulajdonjogának 25 %-a adható át külföldieknek. A Fórum 21-nek, egy független újságírókból álló csoportnak két célja van: átalakítani az állami tévét igazi közszolgálati televízióvá és egyenlő esélyek biztosítása a magántévéknek.

Az állami tulajdonban levő rádiók kötelező előfizetési díjakat szednek, de nagyon kevesen hallgatják őket. Körülbelül tíz valóban független helyi állomás van a 115 közül. Az engedélyeket hatóságok adják ki, és sokan panaszkodnak a döntések részrehajlásai miatt. Zágráb térségében a lakosság 8 %-a hallgatja az állami rádiót, míg pl. több mint 22 % hallgatja a független Radio 101-et. A Radio 101 engedélye azonban csak a zágrábi sugárzásra terjed ki. E rádió jövedelmének 95 %-át teszik ki a hirdetések, és egyes hirdetőkről úgy hírlik, nem elég bátrak ahhoz, hogy független rádióban hirdessenek. Még ennél is rosszabb, hogy a lakosság jövedelmének általános csökkenése majdnem 25 % kiesést okozott a Radio 101 hirdetésből származó bevételeiben.

A városi lakosság hozzájuthat a kritikus programokhoz és politikai vitákhoz, illetve foghat idegen nyelvű adásokat, de a vidéki lakosság főleg az állam által ellenőrzött televíziós programokat nézi.

Van néhány független napi- és hetilap. A példányszámok szerint – de nem a megjelent újságok száma szerint – elmondható, hogy a nyomtatott média egyharmada független vagy nyíltan ellenzéki. Olyan vélemények vannak, hogy a HDZ a privatizációt a média feletti politikai befolyás eszközeként használja fel.

Zágrábban járva és újságírókkal beszélgetve az ember nem tud megszabadulni attól az érzéstől, hogy az egész politikai élet végtelen botránysorozat körül forog körbe és körbe. Ezeket független újságok vizsgálják és feltárják – de nincs visszajelzés, a történetek nem tükröződnek a közvéleményben.

Az újságok fő terjesztője a TISAK, amely hatalmas országos vállalat. Standok ezreivel rendelkezik. A TISAK-ról is az a nézet, hogy a kormány ellenőrzése alatt áll. Másrészt néhány ellenzéki újságot is nyomtatnak a VJESNIK nyomdában, amelyet a kormánypárt ellenőriz. Független szerkesztőktől azt hallottam, hogy a lapoknak azonnal ki kell fizetniük a nyomdaköltséget, míg az újságjaik értékesítéséből bejövő bevételeket csak hónapokkal később kapják meg a TISAK-tól. Arról értesültem, hogy a TISAK 3 millió kunával tartozik az ellenzéki hetilapnak, a Nacional-nak. Az újság szerkesztőségében a rendőrség házkutatást is végzett és fenyegetéseket kaptak.

Horvátország jelentős lépéseket tett a háborús károk elhárításáért, valamint a sérült kulturális intézményei és műemlékei helyreállításáért. Egyértelműen el kell határolnunk egymástól azokat a bátor erőfeszítéseket és biztató előrehaladást, amelyeket a horvát nép és kormány tett ezen a területen, illetve azokat a botrányokat és antidemokratikus tendenciákat, amelyek a média világában tapasztalhatók. Ez a helyzet veszélyeztetheti az elkövetkezendő választásokat.

Montenegro

A függetlenségért harcoló helyi politikai erők szerb-pártiak, sőt Milosevics-pártiak voltak néhány évvel ezelőtt. Ma a montenegrói kormány nem akar a mai belgrádi vezetés túsza lenni. Ezt a hozzáállást a nemzetközi közösségnek tisztelnie kell.

örülni kell annak a törekvésnek, hogy közvetlen kapcsolatokat szeretnének létesíteni más országokkal és kormányokkal anélkül, hogy az elszakadás irányában a végső lépést erőltetnék. Ez különösen a kulturális kapcsolatok terén érvényesül; a művészetekben, a tudomány, az irodalom, az oktatás és a média területén. Ez a kulturális csere hasznos lehet a külföldi partnerek számára is, minthogy Montenegro messze van az ún. McWorld tömegkultúrától és világunkat igazi kulturális értékekkel tudja gazdagítani. Az Európa Tanács fontos szerepet játszhat ezen kapcsolatok kiépítésében.

Akárcsak a montenegróiakat, a médiát is megosztja a Szerbiával való kapcsolatok kérdése. A négy napilap közül egyik a kormány tulajdonában van (Pobeda) és egy másik a szerbbarát csoportoké (Glas Crna Gorci). A többi kettő a helyi kormányzatokhoz áll közel. Igy van ez a rádió és tévé csatornákkal is, és vezetőik büszkék arra, hogy nyíltan támogatják Djukanovic-ot a Milosevics rezsim ellenében.

Bár ezt a hozzáállást tisztelni kell, az általánosságban demokráciapárti montenegrói kormánynak is szüksége van a független ellenőrzésre és áttekinthetőségre. Az egyik állandó fórum a Monitor nevű független hetilap, amely 9000 példányban jelenik meg. Ezt a hetilapot nemrégiben 400,000 DM összegre bírságolta meg Belgrád. Most körülbelül ezer példányt csempésznek belőle Szerbiába, hogy független információt biztosítsanak az ottani lakosság rendelkezésére. A Monitor a központi, belgrádi rezsimmel szemben a podgoricai kormányt támogatja. Másrészt azonban megpróbálja a helyi botrányokat kiteregetni. Amint egy független újságíró elmondta, a kormány néhány tagja (A Négy Család) gyanús privatizációs ügyekbe keveredett és – bár ez nem bizonyítható tökéletesen – vannak korrupcióra és szervezett csempészetre utaló jelek is. úgy tűnik, hogy a kormány néha megkéri a Monitort, hogy csendesítse le ezeket a botrányokat (“… tudtok a problémáinkról Miloseviccsel kapcsolatban…”). 1997 óta azonban már tolerálják a hetilap kritikus hozzáállását. A Monitor átlagos olvasója 35 éves és magas szintű képzettséggel rendelkezik. A montenegróiakat – mint egy szakértő elmondta – főleg a politika és a sport érdekli. Erősen, sőt túlzottan átpolitizált társadalom.

Az állami rádió és tévé albán nyelven sugároz naponta egy órát. A tévé mindent megtesz annak érdekében, hogy a szerb nézők számára érdekes politikai programokat biztosítson és ellensúlyozza a belgrádi propagandát.

Vannak albán általános és középiskolák, de az albán tanárok képzése nem elégséges. Ezt még a hivatalos szakértők is elismerik. Másik aggasztó tény az, hogy az albán iskolákban tanított anyagot az állami hatóságok nem ellenőrzik. A Kulturális és Oktatási Minisztérium képviselői ezzel kapcsolatban elfogadták a kritikát, ami a világ ezen részén eléggé szokatlan. A tankönyvek adaptálása és nyomtatása is nehezen megoldható probléma Montenegróban.

A hasonló történelmi hagyományok és kulturális értékek miatt Montenegro fontos kapcsolat lehet a szerb demokratikus erők számára, ha nem is a belgrádi ellenzéki politikusoknak, de az értelmiségieknek és a jószándékú egyszerű embereknek mindenképpen.

Koszovó

Az elmúlt hónapok alatt kétszáznál több nemzetközi szervezetet regisztráltak Koszovóban. Politikusok, újságírók, művészek és mindenféle más, fontos személyiségek utaznak nap mint nap Pristinába. Ironikusan még azt is mondhatnánk, hogy Pristina “divatba jött”. A lakosság valódi szükségletei azonban kevéssé ismeretesek még számunkra, az európai döntéshozók számára is.

A jugoszláv hadsereg által az albán lakosság ellen folytatott, megbocsáthatatlan etnikai tisztogatás után 150 ezer szerb hagyta el a térséget önként vagy kényszerből. Majdnem a teljes szerb lakosság – beleértve az értelmiséget is – elhagyta Pristinát és ugyanígy tett sok ipari, repülésügyi stb. szakértő is.

A roma lakosság még ennél is nyilvánvalóbb módon ártatlan áldozata az albán szélsőségeseknek. Az etnikai tisztogatás elfogadhatatlan és a nemzetközileg elfogadott kisebbségi jogok járnak minden etnikai kisebbségnek a térségben.

Az ún. “szerb kulturális elsőbbségnek” most már vége, és az albánok oktatását mindenféle területen támogatnia kell a nemzetközi közösségnek. Ebben a vonatkozásban a koszovói albán civil társadalom azon erőfeszítéseit, hogy a párhuzamos oktatási rendszer fenntartására törekednek azt követően is, hogy 1991. óta a legtöbb albán professzort és hallgatót elűzték a Pristinai Egyetemről, mindenképpen biztatónak kell tekintenünk. Információim szerint a felsőoktatás (az adott körülmények között elég logikusan) a humán területekre koncentrált. Egy modern társadalomban azonban szükség van más tudományos területek szakembereire is, ami azt jelenti, hogy több berendezésre és költséges infrastruktúrára van szükség.

Sajnálatos módon az oktatás most a Koszovóban maradt szerbek számára vált nehezen hozzáférhetővé. Ebben az évben valószínűleg csak nagyon kevés szerb hallgató és tanerő lesz az egyetemen, és a szerb hallgatóknak nem állt módjukban befejezni tanulmányaikat, mivel nem tudtak másik egyetemre átiratkozni a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban.

A média helyzete pillanatnyilag nem túl biztató Koszovóban. Az első tévéállomás éppen csak elkezdett sugározni – albánul és szerbül. A napi két órás (benne öt perc szerb) televíziós adásidő azonban inkább csak kezdet, mint a valódi megoldás. A Radio Koszovo napi 10 órát sugároz albánul, szerbül és törökül. Mind a két állomást az EBESZ Médiaügyek Osztálya tartja ellenőrzése alatt.

Viták folynak a donor szervezetek és a különféle nemzetközi szervezetek között arról, hogy ki a médiaügyek felelőse. A svájci kormány pénzügyi támogatást ajánlott fel egy hivatalos rádiócsatorna létrehozására, amelynek “UNMIK Hangja” lenne a neve, de a helyszínen senki sem akart ilyen jellegű hivatalos rádiót. Az EBESZ szakértői azt javasolják, hogy a felajánlott eszközöket és pénzt a Radio Koszovo céljaira kellene felhasználni helyette. Szükség lenne a szerkesztőségek és a médiaprogramokhoz használt eszközök számára valamilyen helyiségekre. Még nem dőlt el, hogy honnan származzon a Radio Pristina dolgozóinak fizetése. Az EBESZ fenntartja azt a nézetét, hogy ez nem az ő dolguk. A tévéadókat (amelyeket a NATO bombák leromboltak) újjá kellene építeni, de kinek?

Nincs frekvencia-ellenőrzés a rádióadásoknál és bizonyos albán magánállomások szerbek ellen gyűlölködő kampányműsorokat sugároznak. A pszichológiai háttér könnyen érthető, de a gyűlölködésre uszító beszédeket többé nem szabad tolerálni.

Világos médiajog-alkotásra és hatékony ellenőrzésre, illetve szankciókra van szükség, beleértve azt is, hogy tiltó szabályozást kell hozni az etnikai és faji gyűlölködés ellen a médiában. Az Európa Tanács Média Szekciója 1999 augusztusában szakértői látogatást szervezett Pristinába a Koszovói EBESZ Misszió kérésére annak érdekében, hogy tanácsot adjanak a médiaszektor (sajtó, rádió, televízió) jövőbeli szabályozására vonatkozóan. A szakértők hangsúlyozták, hogy szükség van egy független szabályozó-hatóság létrehozására az adók vonatkozásában, amelynek feladatkörébe tartozna azon döntések ellenőrzése is, amelyeket bármely jövőbeli szabályozó-hatóság hoz. általánosabban szólva a szakértők aláhúzták annak szükségességét, hogy egy megfelelő jogi keret kellő gonddal való létrehozása szükséges egy kettős sugárzó rendszer kialakításához, amely a kereskedelmi adóállomásokból illetve a független közszolgálati adóállomásokból állna.

Jelenleg nincs szerb nyomtatott média Koszovóban. A politikai vélemények pluralizmusa nem létezik az albán sajtóban. úgy mondják, hogy a Koszovói Felszabadítási Szervezet (KLA) szoros ellenőrzést gyakorol az újságok többsége felett, beleértve a legfontosabb napilapokat is, mint pl. a Rilindja, Kohn Ditare és Kosova Sor. A Rugovához közel álló csoportok ellenőrzik az újonnan alapított Dardanna Expres c. lapot, valamint a magazin típusú Bota Sot c. újságot. Nincs olyan fórum, ahol a független értelmiség juttathatná kifejezésre nézeteit. Amint az EBESZ egyik média-szakértője kifejezte és sajnálatosnak találta: még Milosevics idejében is volt néhány kisebb újság, amelyek elkötelezettség nélkül adtak hangot független nézeteknek, míg jelenleg mindent vagy a KLA vagy Rugova pártja tart ellenőrzés alatt.

A normál üzleti tevékenység hiánya Koszovóban megnehezíti azt, hogy piaci alapon működő sajtót lehessen létrehozni. A külföldről jövő segítség és beruházások nagyon szükségesek ahhoz, hogy a médiában kialakuljon a pluralizmus.

Az ortodox keresztény hagyomány most nagy veszélynek van kitéve és az Európa Tanácsnak mindent meg kell tennie azért, hogy a sokféle etnikumot illetve Koszovó gazdag kulturális örökségét megőrizze.

A NATO-bombázások idején a kulturális örökségben okozott károk még eléggé korlátozottak maradtak és főleg a történelmi épületek szomszédságában lehulló bombákból eredtek (pl. a 14. századi kolostor Granicában és a 13-14. századi apátság Pec városában). Megsemmisültek azonban 18. században épült faházak (Damilovic) és az óvárosi központok Djaconovic és Pec városokban.

Jelentések vannak bizonyos mecsetek megrongálásáról is, amit az elvonuló szerbek követtek el közvetlenül a KFOR csapatok megérkezése előtt.

A helyzet azóta jelentősen romlott annak következtében, hogy a KLA “elégtételt” vesz a szerb ortodox örökségen. 1999. augusztus 13-án a Jugoszláv államok Szövetsége konzulátusa az Európa Tanácsnak egy olyan listát adott át, amelyben 32 “lerombolt, megrongált és kifosztott kolostor és templom szerepel, amelyek Koszovóban illetve Metohija-ban találhatók”. Ennél részletesebb listát lehet találni a Decani internetes honlapon, amelyet Fr. Sava hozott létre (www.decani.yunet.com – augusztus 19-ig 40 épületet soroltak fel és fényképek illetve dátumok is szerepelnek). Egy másik lista is van, amelyet Artamje püspök adott át Diaz de Mera-nak (ebben 42 épület szerepel, amelyeket június 13. és augusztus 4. között rongáltak meg vagy romboltak le). A Koszovóban történő eseményekről – beleértve a kulturális örökséget – részletes információt ad a nemrégiben megnyílt honlap: www.kosovo.com. Szeptember 14-én ez a honlap jelentette be az eddig valószínűleg legsúlyosabb veszteséget: a Saint Cosma ill. Damian templomra vonatkozóan, amely a Zociste kolostorban található és a tizennegyedik században épült. Híres volt a műemléknek minősülő freskóiról, most azonban földig rombolták. Ezen információ legnagyobb részét független források is megerősítették.

Az UNESCO két szakértőt küldött ki júliusban egy tíznapos misszióra. A PACE missziót, amelyre augusztus végén került sor, Diaz de Mera vezette, aki a műemlékekről a Kulturális örökség Albizottság elnökeként is kutatást folytatott. úgy tűnik azonban, hogy az Európa Tanács, az UNESCO illetve az NGO-k más akciót nem szerveztek (az Europa Nostra aggodalmát fejezte ki, de nem tudott beavatkozni).

Macedónia, a korábbi jugoszláv tagköztársaság

Macedónia súlyos veszteségeket szenvedett el a háborúból adódóan. Az ártatlan áldozat szerepéből kilépve fontos szereplőjévé kell váljon a balkáni béke és rekonstrukciós folyamatnak. A folyó két partján sétálva Skopjében az ember érzi a kulturális és szellemi szakadékot a modern macedón Skopje és a leginkább albánok lakta iszlám Skopje között. Ez a tény színt ad a városnak, de a tragikus körülmények következtében új bajok forrásává is válhat. Ezért a legfontosabb cél az, hogy a különböző etnikumok közötti béke fennmaradjon.

A nemzeti össztermékben bekövetkezett hirtelen visszaesés és a munkanélküliség megugrása ellenére Macedónia a költségvetéséből 15%-ot szán az oktatásra. Független állammá válva Macedónia – amint ezt hivatalos szakértőktől hallottam – kész arra, hogy minden szinten kiképezze a szükséges szakembereket.

Az általános és középiskolák szintjén vannak kisebbségi nyelviskolák az albán és a török gyerekek számára. A macedón kormány megpróbálja a muszlim (albán és török) lányokat a lehető legtovább az iskolában tartani, de ez nem könnyű dolog. Az oktatásuk úgy tűnik, hogy fontosabb a hatóságok számára, mint a saját családjaiknak. A Világbank külön programokat szponzorál a roma gyerekek oktatására.

A Tetovo-i Egyetem helyzete nagyon feszült.

Mind a kormánypárti mind pedig az ellenzéki politikusok és újságírók panaszkodnak a gyenge infrastruktúrára, amelyben a médiának működnie kell. A nyomdagépek nagyon régiek és az állami papírkészletek nem elegendőek. A tévé- és rádióstúdiók elavultak. Macedónia az egyetlen olyan független balkáni ország, ahol nincs egyetlen házi műholdas program sem.

Az állami tulajdonú tévé- és rádióállomások mellett van néhány kereskedelmi tévé és sok rádióállomás, köztük kalózadók is, amelyek engedély nélkül működnek. Az új kormány elkezdte az eljárásokat a kalóz rádiók ellen. Ezt azonban csak akkor lehet elfogadni, ha minden állomásnak megvan arra az esélye, hogy hivatalosan bejegyeztesse magát.

A média helyzete az elkövetkezendő elnökválasztás során döntő fontosságú lesz. Az EBESZ-szel folytatott konzultáció után a médiatörvény módosításra került és most már minden jelölt számára ingyenes kampányidő áll rendelkezésre. Többen figyelmezettek azonban arra, hogy a kampányidők fair beosztása nem jelenti automatikusan azt, hogy a jelöltek fair bánásmódban is részesülnek. A jobboldali politikusok arról panaszkodnak, hogy a magánkézben levő média “bizonyos körökhöz tartozik”, másfelől a szocialista-ellenes kormánynak saját napilapja van a Privatizációs ügynökségen keresztül. Az újságok terjesztési díja rendkívül alacsony (5–10%), ami elősegíti azt, hogy különböző újságok jelenhessenek meg. Minthogy a lakosság közel egyharmada a fővárosban él, nagy példányszám fogy a városi újságos standokon.

Az állami rádió alkalmazottai úgy vélik, hogy ők “pártatlanabbak, mint az állami tv”. úgy tűnik, hogy a legfontosabb politikai és gazdasági programokat az állami rádión keresztül sugározzák, de ezt nem tudtam személyesen ellenőrizni. Független források szerint a kampányszabályokat eddig a médiában betartották. A legintenzívebb kampányhetek azonban még előttünk állnak.

A Macedón Parlament kulturális bizottságának elnöke sürgeti, hogy Magyarország létesítsen egy ún. Alfa TV-t Budapesten, amely olyan szerepet játszana, mint a francia-német Channel Arte, egész Közép-Kelet-Európa számára sugározva műsorokat. A projektet az előző magyar kormány beindította, de a legutóbbi választás után ellaposodott. Legfrissebb információm szerint van arra esély, hogy ezt az ígéretes projektet újra lehessen éleszteni.

 

A beszámolót adó bizottság: Politikai ügyek Bizottsága (8533.dok.)

Véleményező bizottság: Kulturális és Oktatásügyi Bizottság

A véleményezést a bizottság jóváhagyta 1999. szeptember 20-án, a közgyűlés elfogadta 1999. szeptember 22-én

A bizottság titkársága: Mr Ary, Mrs Theophilova, Ms Kostenko