Félúton a paradicsomba? A félperiféria-fogalom értelmezése

Amíg a modernizációs elmélet az elmaradottságból való kitörést ígérte, a dependenciaelméletek a polarizációk történetét írták meg. A világrendszer-elmélet félperiféria-fogalma mindkettő részleges tagadásaként, a tőke-, illetve a munkaintenzív térségek közötti munkamegosztás jellemzése kapcsán keletkezett. A szerző szerint a világrendszer-elmélet alábecsüli a termelésen belüli osztályharcot. A szocialisták azért nem képesek a kapitalizmus reális alternatívájával előállni, mert elfogadták, hogy a politika és az állam a társadalom anyagi létezésétől elkülönítve létezik. A kritikai elemzésnek az osztályharcra kell fókuszálnia, s el kell szakadnia attól az illúziótól, hogy a centrum és a periféria közötti viszonyrendszer határozza meg a globális kapitalizmus alapdinamikáját.

E tanulmány célja a félperiféria fogalmának kritikai vizsgálata, a kapita­lizmusnak a legutóbbi harminc év során végbement evolúciója fényében. Mivel a 80-as években a félperiféria került a világrendszer-elmélet (a továbbiakban VRE) figyelmének fókuszába, az írás első részében azt vizsgáljuk, miképpen illeszkedik e fogalom a fejlődéselméletek átalakulási folyamatába. Az elemzést a modernizációs paradigma és a függőségel­mélet jól ismert konfliktusával kezdjük, majd a függőségelmélet és a VRE közötti specifikusabb különbséggel folytatjuk, végül rátérünk magára a félperiféria-fogalomra. A második részt a fogalom részletesebb elemzésé­nek szenteljük, G. Arrighi (1990) és C. Chase-Dunn (1989, 1990) írásaira, valamint a W. G. Martin szerkesztette kötetben összegyűjtött tanulmá­nyokra koncentrálva (Martin, 1990). Ebben a részben amellett érvelünk, hogy a világrendszer-szemlélet számára növekvő nehézséget jelentett az alkalmazkodás a neoliberalizmus térnyeréséhez és a globalizáció politikai gazdaságtanához. E nehézség a globális kapitalizmus hibás felfogásából eredeztethető. Az utolsó részben felvázolunk egy alternatív megközelítést, amely a tőke, az osztály és az állam másféle felfogására támaszkodva próbálja magyarázni a közelmúltban a hagyományosan félperifériásnak tekintett országokban végbement változásokat.

Developmentalizmus, függőség és világrendszer-elmélet: a félperiféria fogalmának genezise1

A második világháború lezárultát követő három évtizedre széles körben úgy tekintenek, mint a globális kapitalizmus megszakítás nélküli gaz­dasági növekedésének és virágzásának időszakára, a hidegháborúhoz kapcsolódó konfrontációk veszélyei és a globális Dél viszontagságos dekolonizációs folyamata ellenére. E korszak két, egymással szemben álló nézetet szült azzal kapcsolatban, hogyan fest a globális kapitalizmus dinamikája a posztkoloniális Dél országaiban: míg a modernizációs el­mélet az elmaradottságból a modernitásba vezető átalakulás történetét vezette elő, a függőségelmélet a polarizációs történetet írta le, amelyben a centrum fejlődése a periféria alulfejlettségén alapul, és azt állandósítja. A két elmélet közti nyilvánvaló szakadék ellenére mindkettő alapvetően hasonlóan értelmezi a fejlődés fogalmát – nevezetesen gazdasági növe­kedésként, iparosodásként és urbanizációként, amely végül a legfejlet­tebb ipari államok által megtestesített társadalmi formában kulminálódik. További fontos egyetértési pont volt, hogy az állam – azaz az adott ország kormányzására felhatalmazott formális intézmény – mindkét elmélet szerint központi szerepet játszik ebben a fejlődésben.

A két iskola abban különbözik egymástól, hogy eltérően elemzik a kapitalizmus dinamikáját, és ebből az elemzésből eltérő gazdaságpo­litikai javaslatokat eredeztetnek. A modernizációs elmélet – amelynek legjelesebb képviselője W. W. Rostow (1960, 1984) – az Adam Smith-féle tradíció és a klasszikus politikai gazdaságtan követője volt, és a „tradi­cionális" gazdaságokban uralkodó sajátos viszonyokra koncentrált. A modernizációs elmélet szerint a dinamikus gazdasági fejlődés bizonyos erre alkalmas intézmények kiépítése, valamint a nacionalizmus pozitív energiáinak kiaknázása révén szabadítható el – az eredmény a magas beruházási szintre alapozott fenntartható gazdasági növekedés lesz. Az irányzathoz tartozó szerzők legnagyobb része elismerte az állam pozitív szerepét, csakúgy, mint a magánszektor fontosságát, beleértve a külföldi versennyel szemben a kezdeti fázisokban alkalmazott protekcionista in­tézkedéseket is. Szorgalmazták továbbá az állami fejlesztési segélyeket is, mint értékes további stimulust.

A függőségelmélet – amelynek talán legeklatánsabb kifejtését A. G. Frank (1967) adta – ezzel szemben a kapitalizmust mindenekelőtt olyan globális rendszernek ábrázolta, amely inherens módon polarizációt ered­ményez a gazdag és szegény országok között. Az alulfejlett országok halmozódó hátrányokkal szembesülnek, amikor megkísérlik átalakítani saját viszonyaikat, mivel függő integrációjuk a globális kapitalizmusba idővel olyan – politikailag erős – hazai érdekcsoportokat teremt, amelyek a fejlett tőkés hatalmakhoz kötődnek, és így közömbössé válik számukra a saját erőből történő iparosítás.

A világháborút követő kiugró ütemű növekedésnek az 1970-es évekre bekövetkező kifulladását követően mindkét paradigmának erőfeszítése­ket kellett tennie annak érdekében, hogy igazodjon az új trendekhez és problémákhoz. Az Afrikában és Latin-Amerikában „elvesztegetett" 80-as évek magyarázatakor a modernizációs elmélet hívei a „nekirugaszkodás"2 elmaradását a kormányzati korrupcióval, a restriktív tulajdonjogi szabá­lyozással és a gyenge oktatási rendszerrel magyarázták. Másrészt az újonnan iparosodott országok – mindenekelőtt a kelet-ázsiai országok – relatív sikerei kapcsán a függőségelmélet hívei a kedvező erőforrás-el­látottságot, a gazdaságpolitikai innovációkat (földreform és szelektív pro­tekcionizmus) vagy a nyugati hatalmak biztonságpolitikai megfontolások vezérelte nagyvonalú pénzügyi segítségét hozták fel magyarázatképpen. Ugyanakkor az iparosodásra és az urbanizációra való fókuszálást (ami a tradicionális függőségelmélet jellemzője volt) aláásta az a tény, hogy a globális gazdasági dinamizmust egyre inkább a szolgáltatási szektor eredményezte, illetve hogy a mezőgazdaság is – mint az élelmiszerbiz­tonság és az exportbevételek forrása – kulcsfontosságú maradt.

Ez volt az a kontextus, amelyben a VRE felbukkant és ismertté vált az 1970-es években. Ez az elmélet a globális kapitalizmus kifinomultabb „történeti szociológiájával" szolgált, amely célul tűzte ki, hogy számba vegye a rendszer mint egész (világrendszer), illetőleg az egyes országok egyedi tapasztalatai közötti komplex viszonyrendszert.3 A VRE a francia Annales iskolától eltanulta, hogy különös gondot fordítson a hosszú távú gazdasági, társadalmi és politikatörténeti folyamatok ábrázolására. Ezen­kívül az elmélet világos – habár kritikus – kapcsolatot teremtett olyan régi marxista témákkal, mint a kapitalizmus elmélete és története, beleértve a tőkés termelési mód természetével és eredetével, a kapitalizmus és más termelési módok kapcsolatával, a kapitalizmus korszakolásával, gazda­sági dinamikájával és a nemzetközi kapcsolatokra gyakorolt hatásával összefüggő vitákat is. A VRE hegemonikus hatalmakra és azok globális dinamikát formáló szerepére fókuszálása hatásos válasz volt azokra a kritikákra, amelyek szerint a függőségelmélet a „strukturalista" deter­minizmus felé hajlik. Eközben a VRE-teoretikusok azon hajlandóságát, hogy kiterjedten használják a standard statisztikai adatállományokat, előrelépésként értékelték a számtalan, retorikus polémiára szorítkozó marxista írással összevetve. A történelemnek és a kultúrakutatásnak a társadalomtudományok többi ágával való ötvözése valódi tudományos innovációkat tett lehetővé, noha ezen innovációk elterjedését komolyan akadályozta a tudományágak növekvő kölcsönös izolációja az akadémiai szférában.

A centrum és periféria relációs fogalmai központi jelentőségűek a glo­bális kapitalizmus VRE-típusú elemzésében, és e fogalmakat hasonlóan alkalmazzák, mint a függőségelméletben. A fő különbség az, hogy a VRE a világrendszer egészére koncentrál, nem pedig az alulfejlett országokra. A félperiféria fogalma eredetileg pusztán azon empirikus megfigyelés fo­lyományaként született, hogy vannak országok, amelyek a szokásos mér­cék (mint az egy főre jutó GDP) alapján a fejlett centrum és az alulfejlett periféria közé esnek.4 Ám utólag e fogalom komoly analitikus jelentőségre tett szert a centrum-periféria viszonylatok dinamikájának vizsgálatában. Kezdjük mindjárt azzal, hogy az országok e köztes sávjának tartós léte­zése – tehát olyan országoké, amelyek sem a centrumhoz, sem pedig a perifériához nem tartoznak – önmagában kérdésessé tette azt a központi állítást, hogy a világrendszerben erősen polarizáló erők működnek. Miért nem vonódnak be a köztes országok idővel a centrumba, vagy miért nem lökődnek ki a perifériára?

Általánosan nézve, a késő 80-as évekre a függőségelméleti paradigma hívei által alkalmazott analitikus igazolások alól – amelyek révén a vi­szonylag sikeres újonnan iparosodott országok létezését igyekeztek saját paradigmájuk keretében megmagyarázni – kezdett kicsúszni a talaj. A Kína és az USA közti enyhülés előre haladtával, illetőleg a szovjet blokk egyre világosabban megmutatkozó hanyatlásával az amerikai gazdasági segítség, mint a növekedés forrása, már kevésbé volt releváns; a tajvani és dél-koreai földreformok is egyre inkább a régmúlt birodalmába tar­toztak. A fejlesztő állam koncepciója (Amsden, 1989; Wade, 1990) nyílt kihívást jelentett azon elgondolással szemben, amely szerint a perifériába tartozó országok az alulfejlettség örökös csapdájában rekedtek. E kon­cepció keretében számba vették a szóban forgó országok gazdasági, tár­sadalmi és politikai berendezkedésében rejlő belső forrásokat, amelyek valóságos felzárkózást tettek lehetővé. Ugyanakkor Latin-Amerikában mind az autoriter, mind pedig a demokratikus rezsimek elfordultak a „ver­tikális" importhelyettesítéssel és az állami szektorba való beruházással fémjelzett fejlesztési politikáktól, és helyette az exportvezérelt növekedés, a privatizáció és a regionális integráció politikáját választották. Habár e gazdaságpolitikai változásokat nagymértékben a centrumbeli hitelezők és a Bretton Woods-i pénzügyi intézmények kényszerítették ki, e politi­kákat jelentős hazai erők is támogatták, beleértve a helyi tőkésosztályt és a szakszervezeteket is; a változások gyakorta a demokratizálódási folyamatokhoz kapcsolódtak. Végül, az újonnan iparosodott országok vállalatai maguk is egyre nagyobb mértékben helyeztek ki működőtőkét más országokba – s ez kérdésessé tette azt a feltevést, hogy a centrum országok vállalatai öröklött versenyelőnnyel rendelkeznének. Röviden, sürgetően szükségessé vált a VRE újraformulázása vagy kiterjesztése oly módon, hogy képes legyen a fejlődési pályák újonnan megfigyelhető sokféleségének plauzibilis magyarázatára. A félperiféria fogalma alkal­mas kiindulópontnak tűnt ehhez.

A félperiféria, mint magyarázó fogalom

A Rewiev-ban megjelent nagy jelentőségű cikküket G. Arrighi és J. Drangel (1986) azzal kezdik, hogy megállapítják:

[…] jelentős számban léteznek olyan államok, amelyek szemláto­mást állandósultan köztes pozíciót foglalnak el az „érettség" és „el­maradottság" között, ahogy a modernizáció teoretikusai mondanák, vagy a „centrum" és „periféria" között, ahogy a függőségelmélet hívei fogalmaznának.5

A szerzőpáros egyebek mellett Cardoso és Faletto „függő fejlődés"-koncepciójára hivatkozik a téma tárgyalásakor, de úgy vélik, hogy habár e fogalom hozzásegíthet bizonyos latin-amerikai országok történetének jobb megértéséhez, nem kellőképpen általános. Helyette Wallerstein (1979) javaslatát tekintik kiindulópontnak, amely szerint a félperifériás államok jól elkülöníthető köztes csoportot alkotnak, amennyiben egyaránt megfigyelhető bennük a szokásosan a centrumországokhoz és a periféria országaihoz társított gazdasági tevékenység – ez utóbbi megkülönböz­tetést a teljes előállítási folyamat során képződő összes többletben való részesedés alapján definiálják. Arrighi és Drangel szorgalmazza annak a vizsgálatát, hogy valóban létezik-e egy ilyen köztes csoport, strukturálisan azonosítható-e, illetve hogy „az elmúlt 45 év során […] többé-kevésbé állandó maradt-e" összetételét tekintve (Arrighi és Drangel, 1986, 13.).

Miután megállapítják, hogy a félperiféria empirikus azonosítása prob­lematikusnak bizonyult, a szerzőpáros megkísérli a kategória elméleti specifikációját. Először úgy érvelnek, hogy a fogalmat csakis „a világ­méretű munkamegosztásban elfoglalt pozíció, és sohasem az államközi rendszerben elfoglalt pozíció vonatkozásában kellene használni" (uo. 15.). Másodszor, kijelentik, hogy az „árulánc" fogalmát a termelési lánc különböző térbeli pontjai közti elosztásának vizsgálatához kell használni. A tevékenységek akkor minősülnek centrumjellegű tevékenységnek, ha azok a földrajzi területek, ahol az adott tevékenység végbemegy, képesek „elsajátítani a világméretű munkamegosztásból fakadó előnyök legna­gyobb részét, ha nem is az egészet" (uo. 17.), és akkor perifériajellegűek, ha javadalmazásuk csak minimálisan nő a világméretű munkamegosz­táson kívül eső tevékenységek javadalmazása fölé. A javadalmaknak ezt az egyenlőtlen elosztási rendszerét lényegében a piaci struktúra mechanizmusa állandósítja. A centrumjellegű tevékenységekre szako­sodott vállalatok és területek piaci hatalma a fejlettebb technológián és irányítási rendszeren, illetőleg a pénzforrásokhoz való jobb hozzájutáson alapul, míg a perifériajellegű tevékenységek csupán az olcsó földterületre és szakképzetlen munkaerőre, valamint erős árversenynek kitett piacokra hagyatkozhatnak. A centrumjellegű tevékenységek köre időben változik, ahogy a teremtő rombolás schumpeteri folyamata új és új dinamikus szektorokat dob a felszínre. E folyamatok a szerzőpáros szerint nem csu­pán időben, hanem térben is koncentrálódnak, a „centrumtőke" locusait létrehozva, ahol ezek a centrumtevékenységek kölcsönösen előnyös externáliákat, „centrumzónát" generálnak (uo. 21.).

Ily módon specifikálva a centrum és periféria egymáshoz kapcsolt fogalmait, Arrighi és Drangel előáll a félperifériának a világgazdaságban betöltött strukturális szerepére vonatkozó központi állítással: a félpe­rifériás államok területén elegendő centrumjellegű tevékenység folyik ahhoz, hogy azok olyan mennyiségű bevételt generáljanak, amely képes blokkolni a periferizáció irányába ható erőket, de ugyanakkor számos alacsony bevétellel járó, perifériajellegű tevékenységet is magukban foglalnak ahhoz, hogy az ellehetetlenítse a centrumhoz való felzárkózá­sukat (uo. 27.). A lényeg az, hogy a félperifériás államok, ha szeretnék növelni részesedésüket a globális centrumjellegű tevékenységekben, ezt kétféleképpen tehetik: vagy arra használják bevételeiket, hogy megvédjék hazai centrumtevékenységeiket a globális versennyel szemben – ebben az esetben elszigetelik centrumtevékenységekhez kapcsolt vállalataikat az innováció világméretű áramától, amelyre viszont feltétlenül szükség van e tevékenységek centrumjellegének megőrzéséhez -, vagy pedig költségcsökkentéssel növelik versenyképességüket a centrumtevé­kenységek területén, ám ekkor azt fogják tapasztalni, hogy más államok követik a példát, és az intenzívebbé váló verseny miatt e tevékenységek visszacsúsznak a perifériajellegű státuszba (uo.). A végeredmény egy olyan országcsoport, amely tartósan beleragad köztes helyzetébe – a félperifériába.

A statisztikai adatok alapos vizsgálata után, amely azt sugallja, hogy valóban figyelemre méltó módon kevés mozgás történt a szóban forgó időszakban a centrum, a félperiféria és a periféria halmazai között, Arrighi és Drangel úgy véli, hogy az iparosodás főleg azért nem volt képes megváltoztatni a félperifériába tartozó országokat, mert az ipari tevékenységek egyre periférikusabb jellegűvé válnak. A vertikálisan integrált transznacionális társaságok felemelkedésével a centrumban megmarad ugyan minden ágazat, de az ágazatokon belül csak azok a tevékenységek, amelyek magukban foglalnak „stratégiai döntéshozatalt, kontrollt, valamint igazgatást, kutatás-fejlesztést", vagyis „szellemi tevé­kenységeket" (uo. 57.).

Amint azt következtetésük világossá teszi, Arrighi és Drangel körül­tekintően jár el mind az érvelés, mind pedig az azt alátámasztó adatok vonatkozásában – csupán annyit állítanak, hogy egy értékes kutatási programot azonosítottak. A Martin szerkesztésében megjelent 1990-es kötetben helyet kapott esszék között Arrighi érvelésének az újrafogal­mazása is megtalálható, egy cipőipart vizsgáló szektortanulmánnyal, valamint Chiléről, Dél-Koreáról, Argentínáról, Írországról, Kanadáról, Izra­elről, Malajziáról, Nigériáról és Dél-Afrikáról szóló országtanulmányokkal egyetemben. Ez utóbbiak közül csak Smith és Lee Dél-Koreát elemző és Korzeniewicz Argentínát vizsgáló cikke foglalkozik nyíltan a félperiféria fejlődési kilátásainak kulcskérdésével.

Smith és Lee (1990, 80.) szerint a VRE három specifikus tézise a következő: (1) a három elkülönült országhalmaz létezése; (2) annak a lehetséges volta, hogy egy ország változtasson a világrendszeren belüli pozícióján a függő fejlődés révén; (3) „az a munkahipotézis, hogy a nem­zetközi rendszerben hasonló szerepet játszó országok […] a fejlődés hasonló mintázatait és mechanizmusait produkálhatják". Míg az első és a harmadik állítás összhangban áll Arrighi és Drangel véleményével, a második egyértelműen nem. Mégis, a félperiféria és a függő fejlődés fogalmainak összemosása a központi vonása Gereffi és Evans (1981) Mexikót és Brazíliát összehasonlító tanulmányának. Ez az összemosás újabban Wilkinnél is felbukkant (Wilkin, 2008, 97.):

A világrendszer-szemlélet számít a rendszeren belüli elmozdu­lásokra. A centrum tagjainak összetétele idővel változik, és a félperifériához tartozó legnagyobb országokban, mint Kína, India és talán Brazília, erőforrásaikra és/vagy regionális dominanciájukra való tekintettel lehet potenciál arra, hogy besoroljanak a centrum országai közé.

Argentínát illetően viszont Korzeniewicz (1990), Arrighihez hasonlóan, explicit módon úgy érvel, hogy a két fogalom közt elméletileg különbséget kell tenni. A függő fejlődés fogalma latin-amerikai tapasztalatokon alapul, és a külföldi tőke szerepét, illetve annak a helyi tőkével és az állammal való kirekesztő jellegű szövetségét hangsúlyozza – ebből kifolyólag a fo­galom nem alkalmazható Kelet-Ázsiára, ahol az iparosítás szemlátomást az erős államhoz, a külföldi tőke korlátozásához, valamint a jövedelem és a vagyon egyenlőbb elosztásához kapcsolódott. Korzeniewich szerint míg a függő fejlődés fogalma egyszerre utal az adott ország világgazdaság­ban elfoglalt helyére és az ország politikai rezsimjének a természetére, addig a félperiféria fogalma „lehetővé teszi, hogy e két mozzanatot ana­litikusan külön kezeljük, hogy kölcsönös viszonyukat elméleti vizsgálat tárgyává tegyük" (1990, 113.).

Christopher Chase-Dunn a félperiféria fogalmát jóval ambiciózusabb módon alkalmazza.6 Az ő centrum-definíciója is gazdasági jellegű, azzal a különbséggel, hogy a centrumjellegű tevékenységeket mint „tőkeintenzív" tevékenységeket definiálja (1990, 3.), és nem az értékláncban generált többletből való részesedést tekinti mérvadónak. A félperifériás területek két típusát különbözteti meg: az egyik típus a centrum- és perifériajellegű tevékenységek keveredésével jellemezhető, a másik pedig „a köze­pesen tőkeigényes termelés dominanciájával". Chase-Dunn számára azonban kezdettől a politikai cselekvő problémája a központi kérdés, nevezetesen:

Az a gondolat, hogy a centrum/periféria hierarchia összhangban van a centrum (és néha a periféria) osztályviszonyaival, másfelől viszont a félperiférián zajló osztályharc nem annyira lefojtott, és így leginkább a félperiférián van esély olyan transzformatív társadalmi mozgalmak kialakulására és sikerére, amelyek komoly kihívást in­téznek a kapitalizmus logikájával szemben.

Legáltalánosabban nézve, a félperiféria körülményei azért kedvez­nek az ilyesfajta politikai változásoknak, mert a félperiféria strukturális elhelyezkedése lehetővé teszi a felfelé vagy lefelé való elmozdulást, míg a centrum és a periféria helyzete rögzült, a köztük lévő hierarchikus viszonyrendszer miatt. A tőkés érdekek a félperiférián megoszlanak azok között akik – a perifériajellegű tevékenységek feletti kontrolljuk alapzatán – szövetséget keresnek a centrumhatalmakkal (ld. a Baran (1957) által emlegetett komprádor burzsoáziát), és azok között, akik saját centrumjel-legű tevékenységük kiterjesztésére törekszenek. Az állam válik a fejlődés domináns szereplőjévé. Ha a komprádor elem hatalma nagyobb, akkor az ország politikai rendszere a jobboldali katonai rezsim felé tendál, míg az önerőre alapozott fejlődést favorizáló tőkés elemek baloldalibb rezsimet támogatnak (Chase-Dunn, 1990, 5.). A szegény perifériás országokkal ellentétben a félperiféria országainak megvannak a szükséges forrásai ahhoz, hogy megvédjék magukat a centrum országokkal szemben, ha azok megpróbálják elállni felemelkedésük útját.

Chase-Dunn szerint az osztályharc a nemzetállamok keretei közé szo­rul, és ez „újratermeli a centrum/periféria munkamegosztást, osztályszö­vetségek létrehozásával, amely politikailag stabilizálja a globális terme­lési módot" (uo. 6.). A tőkés világrendszerben a kizsákmányolásnak két dimenziója van: a tőke és munka viszonylatában, illetőleg a centrum és periféria viszonylatában. A perifériát a centrumtőke és a centrummunka egymással szövetségben zsákmányolja ki, míg a centrummal szembeni ellenállás hasonló osztályszövetséget hozhat létre a periférián. Mivel a félperifériába tartozó országokat két irányba húzzák, nincs stabil bázisa egy hasonló osztályszövetségnek, és így a centrummal való kollaborá-ciónak, avagy a centrum felé intézett kihívás közötti döntésnek általában osztálykaraktere lesz; különösen az „első típusú" félperiféria országaiban (ahol a centrum- és perifériajellegű tevékenységek keveredése figyelhető meg). Röviden, Chase-Dunn „strukturális világrendszer-elméletében" a félperiféria a „gyenge láncszem" (uo. 25.). A kollaboráns centrum-mun­kások a félperifériás országok munkásosztályának kisebbik részét teszik ki, és a munkásosztálynak valódi előnyei származhatnak az autonóm fej­lődési pályából, amely kihívást intéz a kapitalizmussal szemben – habár „a szocialista átalakulás már problematikusabb ügy" (uo. 27.).

Chase-Dunn műve jelentősen kiszélesíti a félperiféria fogalmát Arrighi és Drangel eredeti, tisztán gazdasági érveléséhez képest. Ez lehetővé teszi számára olyan formulák kidolgozását, amelyek jól láthatóan hason­lítanak a progresszív fejlődéselmélet más paradigmatikus fogalmaihoz, mint a fejlesztő állam és a szubimperializmus. Ám e két nagyon külön­böző megközelítés – egyfelől Arrighi és Drangel, illetve Korzienewicz szűken gazdasági felfogása, másfelől a Chase-Dunnra, Gereffire és Evansre, illetve a Smith-Lee szerzőpárosra jellemző, politikai cselekvő­ket középpontba állító megközelítés – létezése kulcsfontosságú elméleti kérdéseket vet fel a globális kapitalizmus politikai gazdaságtanának adekvát kritikáját illetően.

A globális kapitalizmus egy másfajta értelmezése

A félperiféria mindkét koncepciójának közös jellemzője – Korzeniewicz terminusával élve – a gazdaság és a politika közötti „analitikus különbség­tétel". Ez a különbségtétel szükségképpen hatással van arra, hogyan vál­tozik a kapitalizmus időben és térben, és milyen társadalmi erők formálják a jelenkorban előttünk álló veszélyeket és lehetőségeket. E különbség­tétel folyományaképpen két különböző konceptuális keretet alkothatunk, amelyek analitikusan függetlenek egymástól, még ha Poulantzas (1973) javaslatát követve e függetlenséget mint az állam relatív autonómiáját jellemezzük is. A két gondolkodási kereten belül kifejlesztett gondolat­menetek permanensen részleges jelleget öltenek; „közgazdaságtanná" és „politikatudománnyá" válnak. Tudjuk, hogy elemzésünk egy pontján kombinálnunk kell a kettőt – például amikor megpróbáljuk megérteni, miért egy bizonyos gazdaságpolitikát alkalmaztak egy adott országban -, de azt fogjuk találni, hogy e kombinálás helyes módjának az elméleti meghatározásánál komoly nehézségeink támadnak. Míg a kellő mennyi­ségű „konkrét" adatok empirikus tanulmányokban való összegyűjtése egy ilyen meghatározás alapfeltételét képezi, szükségünk lenne egy integrált eszköztárra: röviden, olyan integrált gondolati elemzési keretre volna szükségünk, amely közös elméletet és módszert alkalmaz.

E vonatkozásban a félperiféria fogalma szilárdan beágyazódott a világrendszer-megközelítésbe, és ez utóbbi a maga részéről a piac­gazdaság bírálatán alapuló XX. századi marxista politikai gazda­ságtani paradigmával operál. E megközelítés summázatát Baran és Sweezy: Monopoly Capital (1966), Mandel: Marxist Economic Theory (1968) című művei, valamint a szovjet közgazdászok „állammonopolista kapitalizmus"-elmélete adja – valamennyi Hilferding, Lenin, Buharin és Preobrazsenszkij klasszikus műveire alapoz. E munkák közös jellemzője az unilineáris fejlődésmodell, amelyben a szabadversenyes kapitalizmust a monopolkapitalizmus követi, ez utóbbi pedig növekvő mértékben a gaz­dasági életbe való állami beavatkozást szüli. E folyamat elkerülhetetlen következményeképp a normális gazdasági ciklusokat egyre intenzívebb politikai konfliktusok kísérik, melyek a proletariátust abba az irányba ta­szítják, hogy megszervezze az államhatalom megragadását. Ez röviden a XX. századi marxista politikai gazdaságtan (a továbbiakban: MPG) alapvető gondolatmenete.

Nem állítom, hogy a VRE teljes egészében a kapitalizmus felemelkedé­sének és hanyatlásának ezt a forgatókönyvét követi. Valójában az iskola sokkal inkább fókuszál a hegemonikus hatalmak azonosítására, azok felemelkedésére és hanyatlására, és kevésbé a kapitalizmusnak mint olyannak a várható jövőbeni fejlődési útjára. De a VRE igenis elfogadja az MPG által javasolt analitikus megkülönböztetést gazdaság és politika kö­zött, és különösen annak jellemzését az osztályhatalomról, mint amely a piaci hatalmon nyugszik. E két feltevés alakítja a globális kapitalizmusról mint olyan rendszerről alkotott felfogásukat, amelynek keretében a cent­rum kizsákmányolja a perifériát, csakúgy, ahogyan a tőke kizsákmányolja a munkát. Felfogásuk szerint a „gazdaság" központi strukturális jellem­zője a munka társadalmi megosztása, nem pedig a munka gyáron belüli megosztása, hogy Marx körültekintő megkülönböztetését alkalmazzuk (Marx: A tőke, I. 12. fejezet, 4. szakasz). A társadalmi munkamegosztás minden társadalomban megtalálható, még a legkezdetlegesebben is, és így nem tartozik azon sajátosságok közé, amelyek a kapitalizmust mint specifikus társadalmi módot jellemzik. Az elkülönült politikatudomány az államra összpontosít, amely kívül áll a munka társadalmi megosztá­sán, és elvben képes arra, hogy a munkamegosztást különbözőképpen formálja. Hogy pontosan milyenre, az a különféle gazdasági érdekektől függ, amelyek harcban állnak egymással a politikai képviselet formáin keresztül az állam feletti uralomért.

Globális szinten létezik a munka társadalmi megosztása a kép­ződött többletből nagy arányban részesedő (vagy Chase-Dunn ver­ziójában tőkeintenzív) tevékenységek és az alacsony részesedésű (munkaintenzív) tevékenységek között; ebből következik a globális erőforrások eloszlásának öngerjesztő polarizációja. A világ sok államra osztottsága révén ez a polarizáció geopolitikai formát ölt, mivel azok az államok, amelyekben (mindegy, milyen okból) a centrumjellegű tevé­kenységek nagyobb hányada zajlik, nem csupán a fogyasztás és vagyon magasabb szintjeit realizálják, de nagyobb hatalmuk révén biztosítani tudják, hogy magas részesedésük fennmaradjon, vagy éppenséggel tovább növekedjen. Ahogy a vállalkozások óriási transznacionális társa­ságokká válnak, együttműködnek „saját" államukkal, hogy úgy alakítsák a kereskedelmi, befektetési és pénzügyi játékszabályokat, hogy azok megerősítsék e polarizációs tendenciát. A folyamat legfőbb mozgatói: a gazdasági monopolium és az államhatalom.

A (globális) kapitalizmus MPG-típusú elemzése az elmúlt 50 év fejlemé­nyeinek a fényében komolyan megkérdőjeleződött. Nem csak a kihívás tűnt el, amit a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság szegezett szembe a kapitalizmussal, de a piacok feletti monopolista kontrollt is drámaian aláásta a nemzetközi kereskedelem és befektetés expanziója, valamint az antimonopolista jogalkotás hatékonysága. Az „oligopolista" piacok évtizedeken keresztül tartó stabilitása után 1970-től kezdve sok nagy­hatalmú nemzeti vállalat eltűnt, vagy radikális átalakulásra kényszerült. Az állam „gazdasági" aktivitása (a kibocsátásban és a foglalkoztatásban való részesedés) már nem nő, a privatizáció és az univerzális szociális jogok korlátozása miatt. Az állami gazdaságpolitika a javak és szolgálta­tások közvetlen nyújtása és a teljes foglalkoztatottság fenntartása helyett inkább arra törekszik, hogy „rásegítsen" a magánszektor tevékenységé­re, valamint hogy biztosítsa a magánszektor ideológiai hegemóniáját. Nemzetközi szinten a leghatalmasabb államok ahelyett, hogy folytatták volna a vad birodalmi rivalizálást, amely két világháborúhoz vezetett a múltban, beteljesítették a „renegát" Kautsky prognózisát, és megtalálták a hatalommegosztás módját a gazdasági irányítás és a politikai képvi­selet globális intézményeinek életre hívásával, a neoliberális ideológiai monokultúra kívánalmai szerint strukturálva azt.

Néhány más fontos empirikus trendre is érdemes felfigyelni. Elő­ször is, az országokon belüli egyenlőtlenségek fokozódása – mind a centrumországokban (Egyesült Királyság, USA), mind pedig a periférián (Kína) – összeegyeztethetőnek bizonyult a kapitalizmussal a legkülön­félébb stabil politikai rezsimek mellett. Másodszor, a centrumjellegűnek, illetőleg perifériajellegűnek tekintett tevékenységek közti, analitikusan központi fontosságú különbségtétel immár nem áll párhuzamban az ágazatok és termékcsoportok szerinti társadalmi munkamegosztással. Ez egyre inkább a globális szereplővé váló nagyvállalatokon belüli munka­megosztáson alapul. Arrighi és Drangel tudomásul vette ezt, de a lehet­séges következmények számbavétele nélkül. Különösen fontos a jelen vizsgálódás szempontjából, hogy a félperiféria országainak gazdasági fejlődése drámaian szétágazott az Arrighi és Drangel (1986) által vizsgált időszakot követően, olyannyira, hogy Arrighi legutolsó írásában (2007) Kínát úgy ábrázolja, mint amely a perifériából a félperiférián keresztül a centrum felé, ráadásul rövidesen a globális hegemónia felé mozog. A kérdés ezek után az, hogy a félperiféria fogalma segít-e ténylegesen megérteni ezeket a változásokat. Ha a félperiféria fogalmát megalapozó MPG megközelítése képtelennek bizonyult e változások előrejelzésére és magyarázatára, képesek lehetünk-e erre a politikai gazdaságtan marxi kritikájának rekonstruálásával, és vajon az így nyert elemzésnek része lesz-e a félperiféria újragondolt fogalma?

A rekonstrukciónak Marx relációs tőkefogalmával kell kezdődnie, ame­lyen belül a munkások és a tőkések mint társadalmi erők megütköznek egymással sok különböző arénában, de legfőképpen a termelésben, az elosztásban, az államban és a társadalom egészében. A tőkés terme­lés az, ahol az értéket termelő módon fogyasztják el, és értéktöbbletet állítanak elő; ez az a „rejtett műhely", amelyben a tőke az állam által erővel érvényesített tulajdonjog révén uralkodik. Az érték megőrzése, miközben az érték átalakul áruból pénzzé és viszont, hasonlóképpen a tulajdonjogoktól függ, és a piaci szabályozás mechanizmusaitól, amelyek az egyéni tőkések jogait az osztály társadalmi hatalmának mint egésznek az újratermelésével kompatibilissé teszik. Ez magában foglalja annak a biztosítását is, hogy a munkások kizsákmányolása ne rombolja le mun­kaerejüket, mint az értéktöbblet forrását, valamint a kulcsfontosságú áruk kínálata feletti magántulajdonosi jogok korlátozását is. A sok elkülönült állam létezése nem tartozik a kapitalizmus fundamentális jellemzői közé, csupán a prekapitalista formáktól örökölt jelenség, nem pedig a termelési mód immanens jellemzője. Ám az elkülönült államok létezése hatással van az államnak mint a tőke azon társadalmi formájának a szükségsze­rű jellemzőjére, amely a társadalomtól való látszólagos szeparációban tételeződik, olyan hatalmi szerep birtokosaként, amelyet nélkülözhetet­lenként, ideálisként és természetesként fogadnak el.

A sokállamos felállás valóságos létezését nyilvánvalóan tudomásul kell venni, ahogy igyekszünk komplexebb és konkrétabb analízist nyújtani, amely lehetővé teszi számunkra a adott időben, adott helyen létező adott kapitalizmusok vizsgálatát. De semmiféle értelemben nem lehetséges az államok közti viszonyokat Chase-Dunn módjára, olyan kizsákmányolási viszonyként ábrázolni, mint ami analóg a munkaerő tőke általi kizsákmá­nyolásával. A tőkés vállalatok – amelyek normálisan éppúgy működnek a kapitalizmus kezdeteitől országhatárokon átnyúlva, mint a határokon be­lül – azon territoriális államok széles körű szolgáltatásait keresik, amelyek területén működnek. Bizonyos körülmények között és bizonyos mértékig létezik egyfajta szövetség egy adott állam és olyan tőkék bizonyos köre között, amelyek szilárdan az illető államok területén gyökereznek, ami le­hetővé teszi a versengő állam fogalmának az alkalmazását: e szövetség a VRE szempontjából központi jelentőségű. Másfelől azonban az államok kölcsönös támogatást is nyújtanak a többi ország területén honos tőkék számára, továbbá koordinálják a kereskedelem, pénzügyi áramlások és a valuta-cserearányok szabályozását is.

De amit az MPG és a VRE figyelmen kívül hagy, az az osztályharc jelentősége a termelés mint olyan szféráján belül. E paradigmák az osztályharcot a „politika" szférájára korlátozzák, nem észlelve, hogy a politika mint elkülönült szféra, maga is a kapitalizmus létezésének egyik feltétele. A termelés technikai szféraként való értelmezésével szisztema­tikusan figyelmen kívül hagyják, hogy a társadalmi átalakulás lehetőségét milyen nagymértékben tartalmazzák, egyben korlátozzák a termelés rejtett műhelyén belüli viszonyok. A szocialisták a XX. század folyamán azért voltak mindvégig olyannyira képtelenek arra, hogy elveikből és értékeikből kiindulva megteremtsék a kapitalizmus reális alternatíváját, mert elfogadták azt a domináns értelmezést, mely szerint a politika és az állam a társadalom – mint az életfeltételek kollektív termelője – anyagi létezésétől elkülönülve és felette létezik.

Ehelyett a termelést helyezhetnénk analízisünk centrumába. A szoci­alizmusnak mint eszmének a meghatározó vonása nem a szabadság, vagy akár a szolidaritás, hanem az egyenlőség. A termelők szabad társulása összeegyeztethetetlen nem csak a termelőeszközök magántu­lajdonlásával, hanem a feltételeknek azzal a groteszk egyenlőtlenségével is, amely a mai társadalmat jellemzi. Ezeket az egyenlőtlenségeket újra kell gondolni; követelménnyé kell tenni mindazon lehetőségek egyenlősé­gét, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az egyén teljes mértékben részt vegyen „a dolgok igazgatásában" – mindenekelőtt az egyenlőséget az oktatáshoz való hozzáférésben.7 Egy ilyen megközelítés a figyelmünket azokra a változásokra irányítja, amelyek a termelésben és a munkafolya­matban (az anyagi folyamat értelmében, nem pedig a termelés pénzügyi vonatkozásaiban) az elmúlt évtizedekben végbementek. A termelés „rejtett műhelyének" belső szerveződési elvei sokkal rugalmasabbá vál­tak: a tőkés termelést immár nem annyira egy teljhatalmú menedzseri diktatúra irányítja, hanem egyre inkább a decentralizációs folyamat a meghatározó, így a termelés az alkalmazottak egyre szélesebb köreinek aktív együttműködését igényli a menedzseri döntésekben és döntésho­zatalban. Ennek több oka van: a legnyilvánvalóbb impulzust a korábbinál sokkal versengőbb piaci környezet jelenti, amely a globalizációnak és a kulturális különbségek ezt kísérő erodálódásának a következménye. De szerepet játszik az a felismerés is, hogy a versengő individualizmus tisztán anyagi jutalmazással párosulva figyelmen kívül hagyja az ön­megvalósítás, a kreatív tevékenység és a társadalmi elismerés emberi szükségletét.

E nézőpontból a VRE és a MPG általánosságban félreértette az 1970-es évek óta a globális kapitalizmusban végbemenő változásokat. A VRE a következő hegemonista hatalom azonosítására koncentrált, anélkül, hogy felmérte volna azokat a tényezőket, amelyeket hagyományosan a hegemónia megszerzése és gyakorlása feltételeinek tekintenek, és ame­lyek többé nem állnak fenn. Az 1929-es és a 2008-as krach között az a legnagyobb különbség – amelyet mindenki azonnal észlelt -, hogy ez egy globális válság, amelyet koordinált globális válaszlépések oldhatnak meg; az autarchiába való visszavonulás, amely a globális irányítás szárnypró­bálgató intézményeit elsöpörte a Nagy Válság idején, ma egyszerűen elképzelhetetlen. Hasonlóképp lehetetlen egy olyan új „nagyhatalom", amely átvenné azt a szerepet, amelyet az USA játszott 1945 óta. A VRE nagy paradoxonja, hogy egy olyan elemzés, amely elvben a világrend­szerre összpontosít, odakötözi magát a módszertani nacionalizmushoz, amely ellentmond a mai globális kapitalizmus természetének.8

Ráadásul gazdaság és politika szétválasztásának kritikátlan elfogadá­sa a VRE és az MPG részéről gyakorlatilag megfosztotta elemzéseiket attól, hogy bármiféle utat képesek legyenek javasolni a társadalomnak a tőke uralma alóli emancipációjához. Ami a munka világában történik, azt nem a radikális változás potenciális forrásaként tekintik, hanem olyasmi gyanánt, amit saját, örök érvényű, technikai jellegű racionalitása determinál.

Amennyiben a félperiféria fogalmát mint tényleges elméleti tartalommal bíró fogalmat tekintik, nem pedig mint az empirikus leíráshoz alkalmaz­ható „kézre eső" terminust, akkor e fogalom – tekintettel arra, hogy a VRE-ben és az MPG-ben gyökerezik – ugyanezektől a hiányosságoktól szenved. Kétségtelen, hogy a globális kapitalizmus a vagyon és a hata­lom szempontjából erősen hierarchikusnak mutatkozik, ha a gazdasági élet monetáris intézkedéseit territoriálisan meghatározott államok mentén aggregáljuk. Az is kimutatható a világbank absztrakt statisztikai tábláiban, hogy az országok e hierarchiában fel- vagy lefelé mozognak, vagy tart­ják helyzetüket. De azok, akik Chase-Dunn módjára speciális szerepet igyekeztek tulajdonítani a félperifériának, mint amely képes lesz kihívást intézni a globális rend ellen, vagy fenyegetni az aktuális hegemónt, nem voltak képesek bármilyen egyértelmű strukturális azonosítót leszűrni a rendkívül divergens félperifériás tapasztalatokból. Az 1990-es években még lehetséges volt azonosítani azokat a félperifériás országokat, amelyek gyors iparosítás, gyakran exportorientált külföldi beruházások révén kiterjesztették a dolgozó osztályok létszámát és potenciális erejét:

Dél-Afrika, Dél-Korea, Brazília, Mexikó, talán még Kína is.9 Az utolsó tíz év megmutatta, hogy ezek „normális" tőkés társadalmakká váltak – szá­mos ellentmondással küszködnek ugyan, de rendelkeznek ugyanazon robusztus strukturális jellemzőkkel, amelyek mindenütt újratermelik az osztályuralmat, és az azt kísérő egyenlőtlenségeket. Míg természetes, hogy a nemzeti szintű tapasztalatok sokféleségén túl igyekszünk közös vonásokat felfedezni, a mai globális kapitalizmus természete semmiféle specifikus saját szerepet nem ruház azokra az országokra, amelyek a statisztikai félperifériához tartoznak. A kritikai analízisnek ismét az osz­tályokra és az osztálykonfliktusra kell fókuszálnia figyelmét, és el kell szakadnia attól az illúziótól, hogy a centrum és a periféria közötti viszony­rendszer határozza meg a globális kapitalizmus alapdinamikáját.

Következtetések

E cikkben a félperiféria mint elméleti fogalom vizsgálatát tűztük ki cé­lul. Következtetésünk, amely szerint elméleti szempontból a fogalom mára lényegében felesleges, kettős értelemben is feltételes. Egyrészt a körülmények radikálisan megváltozhatnak: ahogy kevesen jósolták meg a neoliberális globalizáció felemelkedését az 1970-es években, úgy a mostani válság is lehetséges kimenetelek széles skáláját nyújtja a globális világrend vonatkozásában. Másodszor, az elméleti vizsgálat csupán az egyik fázisa e gondolatmenetnek: kritikánk javarészt ontológiai és episztemológiai természetű volt, és majd meglátjuk, képes lesz-e az általunk vázolt kritikai megközelítés jobban magyarázni a kapitalizmus valóságos fejleményeit az empirikusan azonosított félperiférián.

Hasonlóképpen, nem kérdés, hogy a félperiféria fogalma, ahogy azt a VRE kimunkálta az 1980-as években, hozzájárult a globális kapitaliz­mus változó természetével kapcsolatos viták gazdagságához. Az olyan fogalmak, mint a függő fejlődés, a szubimperializmus, a fejlesztő állam és később a versengő állam, szintén ebben az időszakban kerültek kimunkálásra. Mindezek a koncepciók ugyanazon elméleti és analitikus hagyományokból táplálkoztak, mint a VRE, és hasonló gyengeségekkel is rendelkeztek: mindenekelőtt azzal, ahogyan az osztályt és az államot a globális kapitalizmusban felfogták, és ahogyan az emancipatorikus potenciált a nemzetállamban mint olyanban (vagy annak valamilyen variánsában) vélték felfedezni, nem pedig a társadalomban.

(Fordította: Matheika Zoltán)

Hivatkozások

Amsden, A. (1989): Asia's Next Giant: South Korea and Late Industrialization. Oxford, Oxford University Press.

Arrighi, G. (1990): „The developmentalist illusion: a reconceptualization of the semiperiphery", in: Martin (1990), 11-42. old.

Arrighi, G. (2007): Adam Smith in Beijing: Lineages of the Twenty-first Century. London, Verso.

Arrighi, G. – Drangel, J. (1986): „The stratification of the world-economy: an exploration of the semiperipheral zone", Review vol. X. no.1, Summer, 9-74. old.

Baran, P. A. (1957): The Political Economy of Growth. New York, Monthly Review Press.

Cardoso, F. H. – Faletto, E. (1979): Dependency and Development in Latin America. Berkeley, CA, U of California Press.

Chase-Dunn, C. (1989): Global Formation: Structures of the World-Economy. Oxford, Basil Blackwell.

Chase-Dunn, C. (1990): „Resistance to imperialism: semiperipheral actors", Review vol. XIII. no.1, Winter, 1-32. old.

Chase-Dunn, C. – Hall, T. D. (1997): Rise and Demise: Comparing World-Systems. Boulder, CO, Westview Press.

Frank, A. G. (1967): Capitalism and Underdevelopment in Latin America. New York, Monthly Review Press.

Gereffi, G. – Evans, P. B. (1981): „Transnational corporations, dependent development and state policy in the semiperiphery: a comparison of Brazil and Mexico", Latin American Research Review vol. 16. no.3, 31-64. old.

Gore, C. (1996): „Methodological nationalism and the misunderstanding of East Asian industrialisation", European Journal of Development Research vol. 8. no.1, 77-122. old.

Kautsky, K. (1970): „Ultraimperialism", New Left Review 59, Jan-Feb, 41-46. old. (Eredeti megjelenés 1914-ben.)

Korzeniewicz, R. P. (1990): „The limits to semiperipheral development: Argentina in the twentieth century", in: Martin (1990), 97-122. old.

Marini, R. M. (1972): „Brazilian sub-imperialism", Monthly Review vol. 23. no.9, 14-24. old.

Martin, W. G. (ed.) (1990): Semiperipheral States in the World-Economy. New York, Greenwood Press.

Meier, G. M. – Seers, D. (eds) (1984): Pioneers in Development. Washington, DC, World Bank.

Poulantzas, N. (1973): Political Power and Social Classes. London, Verso.

Preobrazhensky, E. (1973): From New Economic Policy to Socialism: a Glance into the Future of Russia and Europe. London, New Park Press.

Radice, H. (2008): „The developmental state under global neoliberalism", Third World Quarterly vol. 29. no. 6, 1153-74. old.

Rostow, W. W. (1984): „Development: the political economy of the Marshallian long period", in: Meier – Seers (1984), 229-261. old.

Rostow, W. W. (1960): The Stages of Economic Growth: a Non-Communist Manifesto. Cambridge, Cambridge University Press.

Smith, D. A. – Lee, S-H. (1990): „Limits on a semiperipherial success story? State dependent development and the prospects for South Korean democratization", in: Martin (1990), 79-95. old.

Wade, R. (1990): Governing the Market. Princeton, NJ, Princeton University Press.

Wallerstein, I. (1979): The Capitalist World-Economy. Cambridge, Cambridge University Press.

Wilkin, P. (2008): „Global communication and political culture in the semiperiphery: the rise of the Globo corporation", Review of International Studies vol. 34, Special Issue, 93-113. old.

Jegyzetek

1 A fejlődéselmélet általánosabb áttekintéséhez lásd Racide (2008)-at, különö­sen 1164-8. old.

2 Rostow elméletében a nekirugaszkodás (take off) a tradicionális társadalomból a modern társadalomba való átmenet döntő stádiuma. (A ford.)

3 A Review folyóirat 1977-ben indult, míg Wallerstein monumentális világrend­szer-történetének első kötete 1974-ben jelent meg.

4 Az a tény, hogy egyes szerzők a félperiféria bizonyos országait „szubimperialista-ként" jellemzik, mutatja, hogy ezzel az erővel használhatnánk a „félcentrum" ter­minust is; ld. például: Marini (1972).

5 Érdemes megjegyezni, hogy a Review-cikk idején a köztes csoportba Argen­tínát, Chilét, Brazíliát és Mexikót sorolták Latin-Amerikából, valamint a legtöbb dél- és kelet-európai országot, a Szovjetunióval egyetemben. A kelet-ázsiai tigrisek ekkor még kívül voltak a látómezőn.

6 Ehelyütt Chase-Dunn-nak csak a félperifériával kapcsolatos munkásságát vizsgálom. Chase-Dunn és Hall (1997) különböző világrendszerek összehasonlító vizsgálatára vállalkozik, beleértve a félperiféria szerepének összehasonlítását a különböző világrendszereken belül.

7 Preobrazsenszkij volt egyike azon kevés marxistáknak, aki megértette az oktatáshoz való egyenlő hozzáférés fontosságát. (Lásd: A NEP-től a szocializ­musig, angol nyelven: http://www.marxists.org/archive/preobrazhensky/1921/fromnep/index.html )

8 A metodológiai nacionalizmus alapos elemzéséhez lásd: Gore (1996).

9 Kelet-Közép-Európát is idesorolhatjuk – ez a régió speciális eset annyiban, hogy itt a globális integráció az iparosítást követően ment végbe.

A globalizáció kérdése

Az 1996-os év egyik slágerkönyvét, Paul Hirst és Grahame Thornpson Globalization in Qustion című kötetét mutatja be és bírálja a szerző. Elmagyarázza, hogy a globalizáció ideológiájának bírálata nem jelentheti a globalizáció tényének kétségbe vonását

A Kérdéses globalizáció (Globalisation in Question. Cambridge, Polity Press, 1996.) című könyvében Paul Hirst és Grahame Thompson (a továbbiakban H&T) a globalizáció retorikáját ütközteti a közérdek védelmében folytatott demokratikus kormányzás lehetőségének robosztus jelszavával. Hatásos intellektuális választ ígérnek, a politikai vita megalapozását, egyszersmind a globális tőke hatalmának megfékezését, sőt visszaszorítását. Szerintük nemcsak a globalizáció valódi előretöréséről szóló hírek túloznak nagymértékben, hanem felnagyított az a veszély is, amit mindez a nemzetállamok szabályozó képességére jelent: mind olyanok vagyunk, mint a reflektorfénybe került nyulak, nem látjuk, hogy még birtokunkban vannak a meneküléshez, sőt a közeledő pusztító erő befolyásolásához szükséges hatékony eszközök.

Ez a következtetés bizonyára minden haladó polgár szívét megmelengeti: de akkor miért van az, hogy olyan önfejűnek, sőt veszélyesnek találom a könyvet, annak ellenére, hogy számos politikai javaslatukkal egyetértek? Azért, mert miközben a közügyektől a mai egyenlőtlenségen és igazságtalanságon át eljutnak elfogadott meggyőződésünkhöz, a globális szabályozás és kormányzás erősítésének szükségességéhez, olyan analitikus útvonalat követnek, amely empirikus, teoretikus és politikai gyengeségekkel van megtűzdelve, s ami miatt rossz irányba tekintenek, és a rossz eszközöket szorongatják.

A könyv három részre tagolódik. Az első két fejezet fogalmi és történelmi áttekintést nyújt, definiálva a vita területét; a következő három fejezet elemzi a kereskedelemmel, a tőkeáramlásokkal, a migrációval, a multikkal és az Észak-Dél viszonnyal kapcsolatos új világgazdasági trendeket; az utolsó három fejezet pedig ennek a világgazdaságnak a kormányzati rendszerével foglalkozik különböző szinteken, különösen a benne lévő nemzetállam feladatával.

Mi a globalizáció?

H&T a nemzetközi gazdaság (NG) és a globalizált gazdaság (GG) közötti ideális típusú megkülönböztetés bevezetésével indít. Az NG egy olyan rendszer, amelyben a nemzeti gazdaságok az elsődleges egységek (entitások), amelyek "biliárdgolyók" módjára lépnek kapcsolatba egymással úgy, hogy a nemzetközi események és erők "megtörnek a nemzeti politikákon és folyamatokon" (8.). Ugyanakkor egy GG-ben "a nemzetgazdaságokat bekebelezik és újraformálják a nemzetközi folyamatok és tranzakciók… A nemzetközi gazdasági rendszer autonomizálttá és társadalmilag beágyazatlanná válik, amint a piac és a termelés igazán globálissá lesz… a nemzeti szintet áthatja és átalakítja a nemzetközi." (10.)

Ha most egy GG lép az előző NG helyébe, annak négy fontos következménye lesz. Első a "kormányzásának alapvető problematikája" (10.). A globális, "társadalmilag dekontextualizált" piacokat nehéz lenne szabályozni még az egyetértésben működő államoknak is; a szabályozatlan piaci erők konfliktushoz, versenyhez és dezintegrációhoz vezetnek. Ilyen rendszerben a vállalatoknak még globálisabbá kell válniuk, hogy biztosítsák magukat a veszélyekkel szemben. Másodszor, a multinacionális vállalatok (MNV) transznacionális vállalatokká (TNV) válnának, nem lenne többé egyetlen nemzeti bázisuk, nem korlátozná őket egy nemzetállam sem: mobilitásuk arra kényszerítené a kormányzatokat, hogy elfogadják a szabályozás standardizált formáit. A cégek alapfeladatai többé nem feltétlenül lennének "otthon". Harmadszor, a szervezett munkaerő befolyása tovább csökkenne, mivel a tőke globális mozgása aláásná a bérfejlesztés és munkakörülmények javításának szociáldemokrata stratégiáit. Negyedszer, a nemzetközi politikai rendszer "multipolárissá" válna, minden nemzetállam hatalma csökkenne – még a korábbi vagy lehetséges hegemónoké is -, és köz- és magánszereplők széles skálája kerülne a globális politika küzdőterébe.

A második fejezetben vitatják, hogy a világkapitalizmus számos jelenlegi változása ellenére az NG GG-vé vált volna. A gazdasági élet már 1914 előtt jelentősen nemzetközi volt, nagyobb nyitottsággal, amit a kereskedelem és tőkeáramlás GDP-hez viszonyított arányával és munkaerő-áramlással mértek. A reálkamatláb kiegyenlítésével mért pénzügyi integráció, az értékpapírpiacok integrációja és a nettó tőkeáramlás mértéke 1960 óta nőtt: azonban valószínűleg ez is kevesebb, mint az aranystandard idején, habár az offshore piac növekedésének jelenlegi trendjei, a pénzügyi eszközök innovációja és a konglomeráció új szabályozási problémákat vet fel. A közvetlen külföldi beruházások jelentős növekedése csak a 80-as évek közepe óta tapasztalható újra. Ami a nemzetközi kormányzati rezsimek történetét illeti, H&T azt mondja, hogy ezek sosem engedtek teljes autonómiát a nemzetállamoknak, míg az autonómia mértéke hosszabb távon egyértelmű trend nélkül változott.

Így H&T a globalizációt egyértelmű eltolódásként definiálja az NG-ből a GG-be, mint a világkapitalizmusban végbemenő folyamatok alapformáját. Beismerik, hogy GG-modelljük a "gazdasági globalizáció tézisének erőteljes változatát" képviseli, és ezért talán azzal vádolhatók, hogy mondanivalójuk kifejtéséhez egy "pofozógépet" vesznek igénybe (3.). Valóban így van: azon állításuk például, hogy a globális piacok és a termelés (szemben, implicite, nemzeti ellenfeleikkel) "nincsenek társadalmilag beágyazva", nincs megalapozva, és könnyen kikezdhető a köz- és a magánszféra transznacionális intézményeire és gyakorlatára történő utalásokkal. Azt mondják, hogy ez a "szélsőséges és egyoldalú ideáltípus" (7.) lehetővé teszi, hogy megkülönböztessék az összekapcsolódó változásokat egy modellben a szerkezeti modellváltozástól. Figyelmet érdemel azonban, hogy, szemben a rideg és szélsőséges GG-modellel, NG-modelljük elég rugalmassággal rendelkezik ahhoz, hogy "összekapcsolódóan" felölelje azoknak az empirikus bizonyítékoknak a nagy részét, amelyeket általában kevésbé szélsőséges globalisták rángatnak elő. Ez a megközelítés nagyon hasonlít ahhoz, amikor az emberi evolúció legfrissebb témáiról vitatkoznak a teremtéselméletre hivatkozva.

Ugyanakkor a GG-modell történelmileg is erőltetett, mert csak egy korábbi NG lehetséges örököseként jelenik meg. Közkeletű nézet, hogy a 60-as évek óta sokkal nagyobb volt az integráció a nemzetgazdaságok között, hogy a globális pénzügyek túljártak a nemzeti szabályozás eszén, és hogy a nemzetállamok autonóm politikai döntési képessége jelentősen lecsökkent. Ám valójában – mondják ők – 1914 előtt is hasonló volt a helyzet, amikor definíció szerint csak NG-modell létezhetett. De miért ne fogjuk fel inkább az elmúlt harminc év fejlődésén túl a világkapitalizmus egészének történetét olyan folyamatok összességeként, amelyek mind a "globalizmus", mind pedig a "nemzetállamiság" felé mutatnak? Ilyen szempontból a nemzetállam szuverenitása "nem áthatolhatatlan akadály, hanem a kapcsolat egy képlékeny része a nemzetközi és a hazai szféra között" (Picciotto, 1996. 7.). Így a "globalizációként" definiált jelenséget sem támogatóinak, sem pedig bírálóinak nem kell úgy tekinteniük, mint a nemzetállam ellentétét, hanem mint a "nemzeti és a nemzetközi közötti kapcsolat lebontásának és újraépítésének folyamatát" (uo.).

Mennyire globális a tőke?

Továbbhaladva a globalizációval kapcsolatos empirikus bizonyíték felé, a harmadik fejezet áttekinti a kereskedelem, a közvetlen külföldi befektetések (KKB) és az országok közötti egyenlőtlenség trendjeit, és foglalkozik a kereskedelem KKB-be való eltolódásával, ami a világgazdaság terjeszkedésének fő hajtóereje. Ez új kormányzási problémákat vetett fel, amint ezt a GATT Uruguayi Fordulója is bizonyította. A KKB-erőteljesen területileg csoportosult, és valódi hatáskörét méltánytalan szövetségek és kisebb MNV-k megjelenése növeli. A hazájuk által támogatott legnagyobb cégek növekedése a nagyrészt önálló nemzeti vagy területi piacokban rejlő hazai alapú előnyök oligopolista kizsákmányolásán alapszik. A KKB-állományok és áramlások forrása és célpontja túlnyomórészt Észak-Amerika, Európa és Japán, mivel mindhárom kiváltságos kapcsolattal rendelkezi egy "kliens"-régióval. A KKB koncentrációja súlyosbítja az országok közötti egyenlőtlenségeket; ezeket nagyobb észak-dél irányú tőkeáramlással megcélozva nemcsak a politikai feszültségeket lehetne elkerülni, hanem az északi ipari többletkapacitást is fel lehetne használni. Ez viszont cserében a KKB-vel kapcsolatban új kormányzati mechanizmusokat igényelne, például a tulajdonjogok, a munkajogi normák és az adózás területén.

Eddig jó! De H&T ezután azt bizonygatja erőteljesen (4. fejezet), hogy a KKB növekedése ellenére a befektető cégek az eladást, a vagyontárgyakat, a profitot és a kutatási és fejlesztési tevékenységeket illetően túlnyomórészt hazai orientáltságúak maradtak: nincs jele valóban globális, "transznacionális" vállalatok megjelenésének – s ezért ragaszkodnak inkább a "multinacionális" jelző használatához. A probléma egy része megint a definícióból származik. Az MNV egy olyan vállalat, amelynek "egyértelmű nemzeti bázisa van" (9.), de külfölfön is tevékenykedik. A TNV "valódi szabad tőke, jellegzetes nemzeti azonosság nélkül, nemzetközi menedzsmenttel, amely legalább potenciálisan hajlandó arra, hogy bárhol a Földön letelepítsék és újratelepítsék annak érdekében, hogy vagy a legbiztosabb, vagy a legmagasabb bevételt biztosítsák" (11.). Míg e definíció utolsó eleme – a "legalább potenciálisan" kitétel miatt – semmitmondó, a másik három megint csak egy pofozógépet jelent.

Empirikusan azonban a 4. fejezet nagyon gyenge. Először is az 1987-es adathalmazuk (vagy legalábbis ahogyan használják) az MNV "nemzeti bázisát" mint szupranacionális régiót definiálja: az eladási, vagyon- és profitelemzésnél az USA vállalatainak "otthona" magában foglalja Kanadát is (és fordítva), a japán cégeknél ez "Ázsia/Csendes-óceán", az Egyesült Királyság (UK) és Németország cégeinél pedig "Európa, Közel-Kelet, Afrika"! A szerzőknek az a fogása, hogy feltevésüket igazoló adatokat hozzanak létre, átlátszó, annál is inkább, mivel a 7. fejezetben ragaszkodnak ahhoz, hogy még az EU sem egy önálló állam, és nem is szabadna így kezelni. Másodszor, mivel 1992-93-as adathalmazuk más alapokra épül, nem nyújthatnak semmilyen egyértelmű információt a trendekkel kapcsolatban, de elfelejtik megemlíteni, hogy minden adat, ami Dunning (1993) vagy Dicken (1992) alapművében és az ENSZ éves Befektetési Szemléjében (World Investment Review) megjelenik, a cégek, a szektorok és a hazai országok nagy többségében az eladás, a vagyontárgyak és a profit külföldi részesedésének jelentős növekedésére utal. Harmadszor, soha senki sem tagadta, hogy az MNV/TNV-k hazai bázisukról indulnak el, és ha ez történetesen egy gazdag és nagyméretű gazdaság (USA, Japán), akkor a hazai bázis továbbra is mennyiségileg uralni fogja a tevékenységét; viszont nem erről van szó kisebb és/vagy történelmileg nemzetközibb gazdaságok, mint pl. az Egyesült Királyság, Hollandia, Kanada, Svédország vagy Svájc vállalatai esetében.

Mindenesetre az egyszerű átlagmennyiségek használata nem mond el semmit arról, hogy mi hajtja az MNV/TNV-ket. Amint megnézzük stratégiájukat és szerkezetüket, egészen más képet kapunk, mint H&T. Egyre több vállalat (bármely nemzetiségű) alkalmaz globális termékelosztási szerkezeteket, helyi marketingstratégiákat egy globális "alapmodellből" kiindulva, használ közönséges termelési felszerelést nagy távolságokba elkülönített helyszíneken, koordinál gyártási ütemterveket globális termelési hálózatok mentén, vizsgál technológiai forrásokat az egész világon… Természetesen menedzsmentjük, alapvető K+F-jük és mindenekfelett tulajdonjoguk túlnyomórészt hazai marad, de hát csak a globális tőke legelvakultabb védelmezői állították ennek ellenkezőjét.

Észak-Dél-egyenlőtlenségek

Az 5. fejezetben H&T jogosan száll vitába néhány globalista kijelentéssel, hogy gyors, KKB vezette növekedés a kevésbé fejlett országokban (KFO) átalakítja az Észak-Dél egyensúlyt. Mint a legtöbb progresszív és heterodox író, ők is úgy látják, hogy a növekedés néhány kevés társadalmi akadállyal és kedvező nemzetközi környezettel rendelkező, politikailag stabil KFO-ra korlátozódik. Szerintük az újonnan iparosított kelet-ázsiai országok sikere a nagy megtakarításnak és az óvatos állami beavatkozásnak, nem pedig a laissez faire politikájának köszönhető; míg ez a "nemzeti" gazdasági fejlődés folyamatos lehetőségét szemlélteti, addig a legtöbb KFO-nak nehéz lesz követnie ezt az utat, különösen, ha arra kényszerítik őket, hogy elfogadják a WTO (Világkereskedelmi Szervezet) új liberalizmusát. Csak néhány munkaintenzív szektornál valószínű, hogy alacsony bérekkel rendelkező KFO-kba települ, a magas szintű közvetlen külföldi befektetések illékony és törékeny növekedéshez vezetnek; sőt még ez is a visszájára fordulhat, ha az északi fellendülés elzárja ezt a KKB-csapot. Rugalmas gyártási stratégiák szívesen tartják vissza a magas hozzáadott értékű termelést Északon, és még meg is engedhetik Északnak, hogy versenyezzen Dél tömegtermelésével; mindenesetre Észak bármikor tehet proketcionista intézkedéseket az alacsony bér fenyegetésével szemben. Ha a globális gazdagság bármilyen újraelosztása előfordulna is, H&T számára ez csak a világgazdaság szándékos átalakításaként történhetne meg egy megfelelő kormányzati rendszer segítségével.

H&T értelmes utat vág a győzelem és katasztrófa szélsőséges előrejelzései között, de még mindig marad néhány komoly nézeteltérésünk. Először is nem értek egyet az egyenlőtlenségek "nemzet-közi" olvasata tekintetében. Hagyományos statisztikai "valósághoz" és hagyományos fejlődési elmélethez kötődve a nemzeten belüli egyenlőtlenséget a legtöbb KFO-ban csak mint a fejlődés akadályát ismerik el, amely aláássa a politikai stabilitást és a gazdasági fejlődést, ahelyett, hogy Észak és Dél koloniális és neokoloniális kapcsolatainak legalább olyan lényeges részének tekintenék. Nem látok bizonyítékot arra, hogy kétségbe vonható a függőség-teoretikusok nézete, miszerint a legtöbb KFO-ban jelentős városi elitet integráltak gazdaságilag, társadalmilag, politikailag és kulturálisan a globális gazdasági folyamatokba (Sunkel, 1973.), és hogy ez létfontosságú tényező a nemzeti fejlesztési stratégiák kudarcának magyarázatában. Másodszor, itt van az az érv, hogy a rugalmas termelési stratégiák lehetővé teszik "az Észak" számára, hogy a versenyben legyőzze az alacsony bérekkel dolgozó országokat. Ennek érvényessége azonban attól függ, hogy elfogadjuk-e a tömegtermelés/rugalmas termelés megkülönböztetésének valóságát és fontosságát; ez pedig finoman szólva is erősen vitatott (Pollert, 1991.; Braczyk és társai, 1995.). Igaz, ez nem tartozik H&T érvelésének legfontosabb részei közé.

Kormányzás és a nemzetállam

H&T a könyv harmadik részét azzal kezdi, hogy definiálja a kormányzás öt kölcsönösen függő szintjét: 1. a nagyobb államok (Triász) egyetértése; 2. kormányközi szabályozó ügynökségek; 3. gazdasági területi blokkok; 4. nemzetállamok; 5. szubnacionális területi hivatalok. Az alapelv minden szinten az, hogy a piacok mindig "a nem piaci társadalmi intézmények és szabályozó mechanizmusok kontextusába kell hogy beágyazódjanak" (123.).

A nemzetközi pénzügyek területére vonatkozóan – mely alapvető fontosságú – H&T elfogadja, hogy a 70-es években az állam vezérelte rezsimtől a piac vezérelte rendszerbe való elmozdulás kicselezte a kormányzás 2. és 4. szintjét, még akkor is, amikor ad hoc kiegészítették 1. szintű, az Ötök és Hetek (G5/G7) általi beavatkozásokkal. Nézetük szerint az utóbbi időszak fejleményei BIS-nél (Nemzetközi Fizetések Bankja) a bankfelügyelettel foglalkozó Basel Bizottságnál és a Tízek (G10) központi bankjainál nem egy végleges eltolódást jelez a szabályozatlan globális piacok irányába, hanem inkább a nemzeti szabályozás kiterjesztését és nemzetközi koordinációját. Azonban aktivistább és hivatalosabb szabályozás, amely finoman kombinálja az első négy szintet, csak nagyobb politikai elszántsággal alakulhat ki. Ami a kereskedelem, a migráció és a KKB témáit illeti, itt sem a tradicionális szuverenitás, sem a szabályozó kapacitás nem tűnik komolyan veszélyeztetettnek, és a nemzeti ellenőrzés és irányítás még mindig hatékony lehet, különösen az országok közötti koordináció által.

A nemzetgazdasági kormányzás problémásabbá vált, de a nemzeti kormányok megmaradtak olyan "politikai közösségeknek, amelyek kiterjedt hatalmukkal képesek a gazdasági szereplőket a területükön tartani és befolyásolni" (143.). Különösen fontos, hogy az állam megtartja pénzügyi hatalmát a nem mobil áruk és tényezők felett, biztosítja a kulcsfontosságú inputok és intézményes támogatások közellátását, és az "elosztó koalíción" keresztül kielégíti a "társadalmi konszenzus hangszerelésének" igényét. Ezekből a tevékenységekből hiányzik a hagyományos keynesiánus vezérelvek definíciója, és H&T úgy véli, hogy nagy különbségek lesznek a különböző országok képességeiben, amelyekkel mind országos, mind regionális szinten megvalósítják a hatékony kormányzást; e téren olyan országok lesznek előnyben, mint a "társadalmi kohézió" erősebb hagyományával rendelkező Japán vagy Németország.

A 7. fejezetben ezt a megközelítést alkalmazva az Európai Unióra (EU), H&T azon regionális, nemzeti és EU szintű erők egyensúlya mellett érvel, amelyek olyan közös érdekek körül összpontosulnak, mint a nemzetközi gazdaság újraszabályozása. A euro-keynesiánus program szükséges a fejletlenebb régiók "szintre hozásához" és Kelet-Közép-Európa újjáépítéséhez, de nehéz lesz végrehajtani, figyelembe véve az intézményi és történelmi tapasztalatokból adódó nagy különbségeket. (Egy "régiók Európája" sem megoldás, mivel a nemzeti kormányzatok közötti határozott "összhang" hiányában csak a területek közötti megosztottságot hangsúlyozza.)

Összességében azonban a 8. fejezetben H&T megismétli, hogy még mindig "nemzetközi", nem pedig "globális" gazdaságról beszélhetünk, és hogy a nemzetállamnak továbbra is jelentős kormányzati szerepe van. A jobboldal a globalizáció retorikáját a munkások jogai és a társadalmi jólét elleni támadások igazolására használja; ugyanez a fogalom a "radikális baloldal" számára (176.) megerősíti mind a kapitalista kizsákmányolás valóságát, mind a nemzeti szociáldemokrácia elégtelenségét. Azonban H&T szerint a megfelelő válasz nem a globalizmus és gazdasági önellátás ellentéteinek tompítása, hanem a mind az öt szintet felölelő koherens kormányzati rendszer kifejlesztése. A piacok szabályozást igényelnek, a gazdasági szereplők társadalmilag beágyazottak a nemzeti üzleti rendszerbe, cserébe pedig az országon belül és kívül a nemzeti közhatalom támogatja őket. A kialakuló komplex "új szuverenitásban" a nemzetállamok a területhez és a népességhez való viszonyuk miatt központi szerepet játszanak a kormányzásban (190.); ők és egyedül csak ők képesek legitim módon újra felosztani a közhatalmat az igényeknek megfelelően felfelé és lefelé.

A könyv ezen részében, mint korábban is, nagyon sok ésszerű elemzés és prognózis található, főleg az EU-t és a nemzetközi szabályozás megújításának lehetőségét illetően. Azonban előfordul egy sor, egymáshoz szorosan kapcsolódó fogalmi elem is, amelyek együttvéve komoly kétségeket támasztanak a politikai következtetésekkel szemben.

Először is, itt van a rend, a szabályozás és a kormányzás fogalma. Ezek H&T számára a piacok káosza miatt tűnnek szükségesnek, hiszen az magától értetődő módon társadalmilag romboló hatású: "a legtöbb piacnak a nem piaci intézmények és szabályozó mechanizmusok kontextusába kell beágyazódnia, ha hatékony eredményeket akarnak elérni" (123.). De ki dönti el, hogy mely eredmények hatékonyak? Az ezen a szinten tevékenykedni tudó tőkések szemszögéből a globális pénzügyek zűrzavara az elmúlt húsz évben rendkívül kifizetődő volt; lehetővé tette számukra, hogy oly módon szervezzék át gazdasági aktivitásukat, hogy a gazdagságot és a hatalmat visszaszerezzék maguknak, és ezért ez "hatékony eredménynek" számít. Ugyanakkor a "szabad piac" ideológiája döntően átvette a keynesiánus beavatkozás ideológiájának a helyét, előidézve, hogy az uralkodó társadalmi diskurzusban a piac mint a haladás elősegítője, nem pedig mint a társadalmi káosz forrása jelenik meg (Chang-Rowthorn, 1995. 17.).

Másodszor, nem tárgyalják elég egyértelműen a "kormányzás" céljait és arról, hogy kik és miképpen döntenek ezekről. Legtöbb esetben úgy tűnik, hogy a gazdaság arénájában olyan hagyományos célokról van szó, mint a növekedés, a szegénység legyőzése, a munkahelyteremtés és a biztonság. H&T újra és újra semmibe veszi vagy szépítgeti azt a tényt, hogy bármely "kormányzási" rendszerben politikailag választanak – a munkahelyteremtés és a pénzügyi fegyelem között, a jövedelem és gazdagság újraelosztása, illetve a piaci ösztönzők beiktatása között, a kenyér és cirkusz között; és politikailag döntenek a Harmadik Világ támogatásáról is. Úgy állítják be a nemzetállamot, mint a "társadalmi konszenzus jóindulatú hangszerelőjét", amikor az utóbbi húsz évben szinte minden kormányzat azzal volt elfoglalva, hogy megszervezze a gazdagság és a hatalom átirányítását a munkától a tőkéhez. De hiszen lényegében sem a munka, sem a tőke nem játszik lényeges szerepet H&T elemzésében. A munka felmerül egy röpke pillanatra az első fejezetben a globalizáció áldozataként, de onnantól kezdve sosem jelenik meg mint szervezett társadalmi érdek, sem nemzeti, sem nemzetközi szinten; még az is lehet, a nemzetközi szakszervezeti mozgalom nem is létezik (pedig létezik: l. pl. Herod, 1995.). A tőke sem jelenik meg mint társadalmi szereplő: sem a Brit Ipari Szövetség (CBI), sem a brüsszeli lobbysták, sem a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC).

Harmadszor, és legsúlyosabb problémaként pedig itt van H&T államkoncepciója. Visszautasítva a marxista államelmélet minden változatát, de a pluralista és korporatista elméleteket is, a szuverenitás alapján határozzák meg az államot, adott számú lakosságból és más államokhoz való viszonyból kiindulva. A belső oldalon állam és polgár viszonya létezik, az érdekcsoportoknak itt nincs helye, nem is beszélve az osztályokról. Külsőleg a világgazdaság folyamatai szigorúan nemzetállamok között zajlanak, és ezért annál kevésbé van alapja az osztályérdekeknek vagy a felhalmozás dinamikájának. Ilymódon emberszerűsítve (antropomorfizálva) "az állam" – felhasználva feltételezett egyéni legitimációs erőforrását – választhat, hogy felfelé vagy lefelé delegálja ennek a szuverenitásnak az elemeit. Ez a megközelítés elvonatkoztat az állam és a tőkés felhalmozás különleges történelmi kapcsolatától (Arrighi, 1994.). Jóval túlmegy az "állam visszahozásának" koncepcióján (Evans és társai, 1985.), egészen odáig, amit csak az államnak a társadalmi érdekektől való abszolút autonómiájaként értelmezhetünk: ez viszont lehetővé teszi Paul Hirst-nek, hogy máshol visszatérjen az osztálysemleges "egyesületiség" utópikus idealizmusához (Hirst, 1994. különösen a 4. és az 5. fejezet).

Konklúzió: kormányzás kiért?

Figyelembe véve ezt a fajta alapvető politikai elméletet, nem meglepő, hogy a könyv nem nagyon szól arról, hogy tulajdonképpen ki is támogatná a nemzetközi kormányzás programját a globális rend, fejlődés és igazságosság érdekében. Egyetértek a szerzőkkel: valóban határozott jelei vannak – legalábbis egyes elemeiben – a globális kormányzati rendszer megjelenésének. A G7 csúcstalálkozók egyre kevésbé ad hoc jellegűek, az IMF és a Világbank nem marginalizálódtak a globális magánpénzügyletek megsokszorozódása miatt, a regionális csoportok (mint például az EU) fontossága pedig megnőtt anélkül, hogy "szuperállamokká" váltak volna. De kiért kormányoznak? Számomra a bizonyítékok egyértelműen a nagy üzleti szervezetek felé mutatnak (TNV-k, bankok, nemzetközi kereskedők), amelyek a kormányzás átszervezésének elsődleges haszonélvezői a kötött árfolyamok feladása óta. Ami hiányzik H&T elemzéséből, az a döntő kapcsolat a tőke megnövekedett transznacionális hatóköre és a nemzeti gazdaságpolitika megváltozott tartalma között. Kinek származik előnye az "új szuverenitásból", ha a nagy üzleti szervezetek határozzák meg a nemzeti politika napirendjét? Igaz, hogy a jóléti előnyöket, a munkások béreit és jogait jelenleg nem védik sikeresen nemzetközi vagy globális szinten: de milyen jele van a sikeres védelemnek nemzeti szinten? Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy az elvileg progresszív pártok az egész világon odaadóan védik a tőke érdekeit, beleértve a határokon átívelő mobilitást és az adócsökkentéseket, amit a tőke manapság követel.

H&T számára ez a következtetés igazolhatatlanul pesszimista, de mi az alapja saját optimizmusuknak? Egy ponton hatásos hivatkozás történik arra, hogy a nemzetállam "döntő fontosságú közvetítő elemmé válik a kormányzás nemzetközi szintjei és a fejlett világ nyilvánossága között" (191.). Természetesen a "nyilvánosság" alkotja minden progresszív, demokratikus politikai mozgalom alapját; de milyen ironikus, hogy a radikális baloldalt mint utópiát a szemétbe dobva – és a szervezett munkásság erőfeszítését, hogy transznacionális kihívást jelentsenek a tőke számára, teljesen semmibe véve – H&T annyit tud csak javasolni ennek a "nyilvánosságnak", hogy vizsgálják át "saját" nemzeti államukat – azokat az államokat, amelyek (számomra legalábbis) alapvetően kapitalisták maradtak. Nyilván a realisztikus alternatíva az, hogy egy valóban globális és politikailag autonóm progresszív mozgalom alakuljon ki, végleg szakítva a "nemzetközi verseny" logikájával, amely dolgozót dolgozó ellen hangol a süllyedő bérek és jólét spiráljában. Ennek az alternatívának a magja a nemzetközi munkásmozgalomban és az ellenállás regionális és globális népi kultúráiban van elvetve.

(Fordította: Gedeon Béla)

[A szöveg a szerzőnek az 1996-os Szocialista Közgazdászok Konferenciáján, Newcastle-ban elmondott előadásának írásos változata. Angolul megjelent a Competition and Change 1996. 1. számában.]

Irodalom

Arrighi, G. (1994): The Long Twentieth Century: Money, Power and the origins of Our Times. London, Verso.

Braczyk, H-J. – G. Schienstock – B. Steffensen (1995); The region of Baden-Württemberg: a post-Fordist success story? In: E. J. Dittrich – G. Schimdt – R. Whitley (szerk.): Industrial Transformation in Europe. London, Sage, 203-33.

Chang, H-J. – R. Rowthorn (1995): Introduction. In: Uő. (szerk.): The Role of the State in Economic Change. Oxford, Clarendon Press, 1-27.

Dicken, P. (1992): Global Shift: the Internationalization of the Global Activity. London, Paul Chapman.

Dunning, J. H. (1993): Multinational Enterprises and the Global Economy. Wokingham, Addison-Weley.

Evans, P. B. – D. Rueschemeyer – T. Skocpol (szerk.) (1985): Bringing the State Back In. Cambridge, Cambridge U.P.

Herod, A. (1995): The practice of international labor solidarity and the geography of the global economy. Economic Geography, 74. évf. 4. sz. 341-363.

Hirst, P. (1994): Associative Democracy: New Forms of Economic and Social Governance. Cambridge, Polity Press.

Picciotto, S. (1996): Fragmented states and internaional rules of law. University of Lancaster (Székfoglaló előadás.)

Pollert, A. (1991): Farewell to Flexibility? Oxford, Blackwell.

Sunkel, O. (1973): Transnational capitalism and national disintegration in Latin America. Social and Economic Studies, 22. évf. 1. sz.132-176.

A külföldi tőke szerepe a kelet-európai átalakulásban

Az államszocializmus előtti állapotok restaurációjával a kelet-európai régió jellemző vonásaként állt elő ismét a külföldi tőke jelentós szerepe a tulajdonviszonyokban. E jelenlét azonban távolról sem egyértelmű, és messze nem csak pozitív hatásokkal jár az érintett országok gazdaságaira és társadalmaira nézve. Ami leginkább hiányzik e gazdaságokból, az nem más, mint valamiféle átfogó koncepció a fejlődés távlatairól. Ennek szempontjaihoz igazodva lehetne kialakítani a külföldi tőkével kapcsolatos, a fejlődést elősegítő szabályozást is.

1. Bevezetés

A volt kommunista országokban zajló privatizációval kapcso­latos viták – csakúgy, mint a szovjet típusú gazdaságok át­alakulásával vagy az ott végbemenő reformokkal kapcsolatos részletesebb elemzések – teljesen figyelmen kívül hagyták a jelenlegi tőkés világ egyik legalapvetőbb vonását, nevezete­sen a gazdasági tevékenység fokozódó transznacionalizáló­dását.1 Kelet-Európa külkereskedelmével és külföldi fizetése­ivel már számos tanulmány foglalkozott, valójában azonban arra van szükség, hogy a figyelem középpontja a külföldi tőke szerepére helyeződjön át. E tanulmány ezt a szemléletváltást igyekszik elősegíteni, mégpedig egy szempont, a főleg transz­nacionális társaságokon keresztül a régióba irányuló közvet­len külföldi beruházások elemzése révén.

2. Az átalakulás világméretű összefüggései

Széles körben ismert, hogy a nemzetközi fizetések kiegyen­súlyozása az egyik legfontosabb gazdaságpolitikai probléma, amellyel a volt kommunista országoknak szembe kell nézniük, figyelembe véve a kemény valutában felhalmozódott örökölt adósságállományukat és a KGST összeomlását. A figyelem arra összpontosult, hogy növeljék a kemény valuta beáram­lását, hogy biztosítsák az EK piacaihoz való könnyebb hoz­záférést, és hogy a közkiadások mérséklését célzó intézke­dések bevezetésével, a kereskedelem liberalizációjával, vala­mint a valutakonvertibilitás felé tett lépésekkel megszerezzék az IMF „hitelességi pecsétjét" (jóváhagyását). Mindazonáltal, hogy megértsük e külső fizetési kényszer okait és a válasz­ként hozott intézkedéseket, nagyobb kitekintésre van szük­ség, először is a régiónak a tőkés világgazdaságban elfoglalt helye, majd pedig az elmúlt évek során a világgazdaságban lezajlott változások kapcsán.

a. Az új nemzetközi munkamegosztás

A térségnek a világgazdaságban elfoglalt pozícióján alapve­tően azt értem, ahogyan az a nemzetközi munkamegosztásba illeszkedik. Az „új nemzetközi munkamegosztás" tétele – ame­lyet olyan szerzők vezettek be, mint Frobel és társai (1980) – egy olyan általános eltolódásra mutat rá, amely az ipari és nyersanyagtermelő országok közötti kétoldalú Észak-Dél fel­osztás felől a komparatív termelési költségeken alapuló, lé­nyegesen összetettebb modell irányába ment végbe. Az ipari termelés világméretű elterjedése, a globális piacok létrejötte sok szolgáltatási ágazatban, valamint a nyersanyagtermelés szerkezetváltása (főként az agráriparban) nemcsak az olyan „későn iparosodó" országok felemelkedését segítették, mint a kelet-ázsiai NIC-országok, hanem az „Északhoz hasonló" és Északhoz kapcsolódó termelés – és főleg fogyasztás – szi­geteit is létrehozták szerte a fejlődő világban. Kelet-Európa szempontjából a fő kérdés az, hogy a régió, illetve a térséget alkotó nemzetgazdaságok el tudják-e érni egy Dél-Korea vagy egy Brazília szintjét – törekedvén legalább a gazdasági és technológiai függetlenség elfogadható szintjére az új nemzet­közi munkamegosztás egy közbülső szintjén – vagy széttöre­deznek a termelő folyamat olcsó munkaerő-forrásává, ezzel együtt kizárva a lakosság többségét a modern termelésből és fogyasztásból.2

Meg kell azonban jegyeznünk azt is, hogy az új nemzetközi munkamegosztásra vonatkozó apokaliptikus előrejelzések – elsősorban a munkaigényes termelés Északról Délre való el­tolódásának tendenciáját illetően – nem igazolódtak be: az ipari termelés, a kereskedelem és a közvetlen külföldi beru­házások túlnyomó része minden iparág esetében az OECD országokban zajlik. Ennek részben az az oka, hogy gyakran eltúlozzák a munkaigényes elemeknek a termelés egészétől való elválaszthatóságát, és alábecsülik a szállítási költségek és az agglomerációs előnyök fontosságát. A helyzetet tovább bonyolítja a szolgáltató szektor növekvő szerepe a világke­reskedelemben és a befektetések áramlásában (UNCTC 1988). Ezek az ágazatok különösen fejletlenek Kelet-Európá­ban. A kereskedelmi és pénzügyi szolgáltatások esetében nyilvánvaló következmény, hogy növekszik a termelés világ­piacba való integrálódásával járó költség és kockázat. Végül a világgazdaság egészének – s ezáltal az egész világra ki­terjedő struktúrákkal és stratégiákkal rendelkező fő transzna­cionális társaságok és bankok – szempontjából Kelet-Európa (beleértve a FÁK egészét) nem különösebben jelentős, a ré­giónak a világ össztermeléséből és a világkereskedelemből való alacsony részesedése miatt.

b. Erősödő transznacionalizálódás

Az új nemzetközi munkamegosztás kialakulása közben azon­ban sok más változás is végbement az Észak-központú tőkés világgazdaságban – olyan változások, amelyek együttesen a növekvő transznacionalizálódással kapcsolatos kijelentésem­nek az alapját képezik. Ezek a változások magukba foglalják a közvetlen külföldi beruházásoknak, licenc utáni gyártásnak, alvállalkozásoknak stb. a hagyományos kereskedelemhez vi­szonyított gyorsabb növekedését; a nem szabályozott nem­zetközi tőkepiacok kibővülését; a munkaerő-áramlás új hullá­mait vagy annak fenyegetését; valamint a nemzetközi gazda­sági élet növekvő összehangoltságát, történjen az regionális szervek (EK, NAFTA), univerzális szervek (IMF, Világbank, GATT) vagy kormányközi ad-hoc összejövetelek (a Hetek ta­lálkozói) révén. A transznacionális magángazdasági tevékeny­ség és az államközi rendszer párhuzamos elmélyülése együt­tesen azt jelenti, hogy bármely nemzeti vagy regionális gaz­daság elemzésének sokkal inkább a világgazdaság elem­zésében kell gyökereznie, semmint hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat egyszerűen „hozzáférceljük" egy lényegében nemzeti modellhez (ezzel kapcsolatban bővebb érvelést I. Radice 1984).

Ezeket a világgazdaságban zajló változásokat alapul véve, bármely adott nemzetgazdaság vagy regionális gazdaság hely­zetének és kilátásainak elemzésekor a kereskedelem hagyomá­nyos szempontjai helyett a külföldi tőke tágabb értelemben vett szerepére kell nagyobb figyelmet fordítani. A kereskedelmi ver­senyképesség egyre inkább a modern technológiák megszerzé­sétől függ, amelyek azonban egyre inkább a transznacionális vállalatok kezében halmozódnak fel (UN 1992). A helyi tőkepia­cok nem képesek előteremteni az igényelt tőkemennyiséget a megfelelő feltételekkel, és nem tudják a szükséges struktúrákat és infrastruktúrát létrehozni. Az állami hitelfelvételek révén -még ilyen nagymértékű eladósodás idején is – az országok szo­ros kapcsolatba kerülnek a transznacionális bankok és más pénzügyi szolgáltató cégek által uralt világméretű tőkepiaccal. Ily módon a külföldi tőke minden ország fejlődési útjának kiala­kításában jelentős szerepet játszik – elsősorban azon országok esetében, amelyek valamilyen oknál fogva gazdaságilag és po­litikailag gyengébbek.

3. A Kelet-Európába irányuló közvetlen külföldi beruházások jellegzetességei

a. Általános folyamatok

A régióba irányuló közvetlen külföldi beruházásokra vonatkozó statisztikák rendkívül megbízhatatlanok, mivel e beruházások­nak általában sem a magán-, sem a kormányzati számbavé­tele nem tesz különbséget egyrészt a megállapodások és azok teljesítése, másrészt az általánosan elfogadott jövőbeli befektetési elkötelezettségek és a tényleges tőkeáramlások között. A hivatalos adatok legmegbízhatóbb forrása az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának East-West Investment and Joint Ventures News című kiadványa, az itt található elemzés azonban alapvetően a sajtóban közölt adatokra épül.3 Az UNECE jelentése szerint 1992. október 1-jén a volt KGST területén (az NDK-t kivéve) a regisztrált külföldi beruházások száma elérte az 52 779-et, amelynek összértéke 12,4 milliárd dollár volt, és további 830 millió dollár irányult Szlovéniába (1. táblázat).

 1. táblázat Közvetlen külföldi beruházások ország, ill. országcsoport szerint 1992. okt. 1-jén

ország

 millió dollár

Bulgária

310

 

 

Csehszlovákia

1.700

 

 

Magyarország

3.194

 

 

Románia

504

 

 

volt Szovjetunió

5.500

 

 

  ebből: FÁK

 

5.150

 

    Oroszország

 

 

2.970

    Ukrajna

 

 

670

    Észtország

 

180

 

    Litvánia

 

120

 

    Lettország

 

90

 

Szlovénia

830

 

 

(Forrás: UN, East-West Investment and Joint Ventures News, no. 5 14, 1992. december, 24-25. o.)

Megfigyelhető néhány általános jellegzetesség. Az egyes or­szágokba irányuló tőkeáramlást természetesen befolyásolta a „koronaékszerek" (kiemelkedő jelentőségű vállalatok) léte vagy nemléte, valamint a külföldi beruházásokra vonatkozó törvények időzítése és tartalma. Egy másik tényező az állami vagyon kezelésének módja, azaz a privatizációs folyamat ter­mészete és eredményessége; ezzel a kérdéssel bővebben alább, az 5 b. pontban foglalkozunk.

1991 elején a külföldi beruházásoknak csak Magyarorszá­gon volt komoly súlya a gazdasági tevékenységben, ahol az összes vállalat által foglalkoztatott munkaerő 4,5%-a, a válla­latok által termelt hozzáadott érték 9,2%-a és az export 16%-a esett a külföldi beruházásokra (UN, EWJVIN no. 11, 1992. március, 25. o.). Mindazonáltal a legnagyobb egyedi befekte­tés a Volkswagen részéről történt a Skoda személygépkocsi részlegének átvételével.

1991-ben és különösen 1992-ben a közvetlen külföldi be­ruházásokkal kapcsolatos ügyletek száma jelentős mértékben nőtt, elsősorban a Visegrádi-csoporthoz tartozó Magyarorszá­gon, Lengyelországban és Csehszlovákiában. A befektető cé­gek nagy különbségeket mutattak a származási ország és a megcélzott ágazat tekintetében. A legtöbben Nyugat-Európá­ból (főleg Németországból, Ausztriából, Franciaországból és Olaszországból) és az USA-ból, valamint – jóval kevesebben – Japánból érkeztek. A megcélzott ágazatok: pénzügyi szol­gáltatások, turizmus és infrastruktúra csakúgy, mint a könnyű-és nehézipar, a kitermelőipar, valamint a mezőgazdaság.

A nyugati befektetők indítékait tekintve gyorsan túlléphetünk az ún. „opportunistákon", akik a piac olyan közvetlen gyenge­ségeit igyekeznek kihasználni, amelyek nagyon gyors megté­rülést ígérnek komolyabb beruházások és hosszú távú köte­lezettségek nélkül. Ebbe beleértendő sok kereskedelmi válla­lat és pénzügyi tanácsadó cég ugyanúgy, mint magánszemé­lyek és kisebb cégek, amelyek nómenklatúra-privatizálók, spekulánsok és különféle bűnözők külföldi partnereiként tevé­kenykednek. A külföldi befektetések két fő stratégiai célja a piac növelése és az alacsony költségű termelés biztosítása, habár e kettő gyakran egymás kiegészítője.

b. Közvetlen külföldi beruházások a piac növelésére

Sok beruházás irányul olyan gyorsan növekvő területekre, ahol komparatív előnyeiket középtávú beruházásokkal tudják kihasználni. Az egyik nagyon fontos és kézenfekvő terület a márkás nem-tartós fogyasztási javak csoportja, így a cigaretta (BAT, RJR, Philip Morris), a tisztítószerek (Henkel, Procter & Gamble, Unilever), a farmer ruha (Levi Strauss, VF), a borot­vapenge (Gillette) és az élelmiszer (Nestlé, Parmalat, Pepsico, Unilever, United Biscuits). A tartós fogyasztási javak pia­cán több ágazat esetében nem sok kilátás van jelentős regi­onális piacnövelésre, mivel a piac telítettsége már magas, és a megszerezhető jövedelmek nem elégségesek a készletek folyamatos feltöltésére. A legfőbb kivétel ez alól az autó (GM, Volkswagen, Fiat, Suzuki). Ugyanilyen lényegesek azonban az üzleti, pénzügyi és személyi szolgáltatások – ezeken a területeken az ellátás közismerten szegényes ebben a régió­ban -, úgy mint biztosítás (Aegon, American International, Allianz, Sedgwick), légi közlekedés (Air Francé, Alitalia), kiske­reskedelem (Delhaize, K-Markt, Tengelmann), gyorsétkeztetés (McDonalds) és hirdetés szervezés (Lintas, Leo Burnett, Ipsos). Számos nyugati bank, vezeti tanácsadó, könyvelő és jogi cég nyitott fiókot vagy hozott létre társulást a térségben.

Léteznek olyan viszonylag elmaradott ipari és infrastruktu­rális ágazatok, ahol várhatóan nagy piaca lesz a termékek és eljárások minőségének javítását célzó, vagy a gyorsan növek­vő feldolgozóipari igényeket kielégíteni hivatott modern tech­nológiának. Ebben az esetben a helyi érdekek akadályozhat­ják az importot, miközben a közvetlen külföldi beruházások gyakran nagyobb járadékot eredményeznek, mint a licenc utá­ni gyártás. Erre példa a telekommunikáció (Alcatel, AT & T), az energetikai ipar (ABB, Siemens), a felvonók (OTIS, Schindler), az acélipar (Voest-Alpine), az üveggyártás (Glaverbel, Pilkington), a vegyszerek (Cabot, Columbian Chemicals, Rhone-Poulenc) és a tehergépkocsik (MAN, Mercedes, Renault, Scania).

Végül a környezet javítását célzó beruházások magukba foglalják a szennyvíztisztítást (E Allén), a környezetkímélő vegyszerek gyártását (Great Lakes Chemical Production) és a vízgazdálkodást (Halcrow).

c. Közvetlen külföldi beruházások alacsony költségű termelés reményében

Sok cég keres olcsó munkaerőt vagy más olyan forrást, amely az egész világra kiterjedő piacainak ellátásához szükséges. Ez rendszerint megint csak hosszabb távú elkötelezettséggel jár. Először is a munkaigényes ágazatokban a bér töredéke a német szintnek, a munkaerő képzettsége pedig viszonylag magas fokú. Innen a Business Week egyik szalagcíme, mi­szerint „minden egyszerű termelés Keletre tart" (1992. szept. 14., 46. o.). Erre példa a bútor (Ikea, Schieder), a fehéráru (Electrolux, Whirlpool), a szórakoztató elektronika (Philips, Samsung) és az autóalkatrész (Audi, Ford, Loranger). Még ha kevés munkaerőre van is szükség, mint például a Magyar­országra tervezett Audi motor összeszerelő üzem esetében, ahol a 200 millió dolláros beruházás mindössze 200 munka­helyet teremt majd, a bérkülönbségek meghatározóak az au­tóipar erősen kompetitív jellege miatt.

Fontos megjegyezni, hogy a textil-, ruházati és cipőiparban, amelyek rendkívül fontos helyet foglalnak el a régió Nyugat felé irányuló, olcsó munkaerőt tartalmazó exportjában, a nyu­gati termelők, valamint kis- és nagykereskedők inkább szer­ződéses megállapodásokhoz folyamodnak a közvetlen tőke­befektetések helyett, ami azzal magyarázható, hogy a nyugati partnerek vállalat specifikus előnyei sokkal inkább a piacok megszerzésében, mintsem a védjegyzett technológiák birtok­lásában vagy a termelésirányításban rejlenek.

Másodsorban, azon ágazatok is nagy jelentőséggel bírnak, ahol a világgazdasági recesszió ellenére olcsó kapacitásokra lehet szert tenni bizonyos cégeknek a világméretű piacra irá­nyuló stratégiáival összefüggésben: pl. műszál (Dow), acél (Voest-Alpine), golyóscsapágy (SKF) és szerszámgép (Dorries Scharmann) esetében. Végezetül sok nyersanyag és félkész termék olcsón hozzáférhető ebben a térségben, gyak­ran éppen a krónikus regionális túlkínálat következtében. Ha­bár pontosan ezeket lehet kereskedelmi vállalatokon keresztül is megvásárolni, talán mégis a közvetlen külföldi beruházás a legjobb módja a hozzáférhetőség és a termékminőség biz­tosításának, mint például a színesfémek (Alcoa) és az építő­anyagok (Wimpey, Ciments Francais) esetében.

d. A „koronaékszerek"

Bizonyos szektorok vagy egyedi befektetési lehetőségek kü­lönösen vonzók az ágazatba tartozó nyugati transznacionális vállalatok uralkodó globális stratégiája szempontjából, főleg olyan szektorokban, ahol úgy jelennek meg, mint amelyeknek kettős stratégiai szerepük van a vonzó helyi, illetve regionális piacok és a világpiacon versenyképes termelési költségek összehangolásában.

Néhány esetben, mint például az autóiparban, a hatalmas összeszerelő üzemek központi szerepe az 1990-es évek jel­legzetes „késői iparosodás" stratégiájában hosszú időre óriási profitlehetőségeket teremtett, és ehhez a befogadó államok kormányai igyekeztek előnyös beruházási feltételeket biztosí­tani. Ez a magyarázata a Skoda személygépkocsi-részleg, a cseh tehergépkocsi-gyártó cégek, sőt még a lengyel FSO üzem megvétele körüli lázas versenynek is. Más esetekben, elsősorban a pénzügyi szolgáltatások területén, a piac telje­sen új, és így az elsőnek érkezők monopolista profitot élvez­hetnek, és hosszú távú piaci részesedést szerezhetnek, fel­használva a korábbi világszintű expanzió során nyert tapasz­talatokat. Harmadszor, a Kelet-Európába irányuló közvetlen külföldi beruházások fontos szerepet játszhatnak az egész Európára kiterjedő stratégiai versenyben és szerkezetváltás­ban, mint például a fehéráruk, ruházati cikkek, dohányipari termékek és az energetika területén.

További lehetséges koronaékszer a régió tekintélyes védel­mi szektora (UN, EWIJVN, no. 14., 1992. december). Nem­csak a volt szovjet blokk modem technológiájának nagy része összpontosult a hadiiparban, de egyúttal a hadiipar átalakítása olyan terület is, amelyhez nyugati multilaterális támogatás szerezhető. E hadiipari kapacitás nagy része a volt Szovjet­unió területén található, ahol ugyan nagymértékű közvetlen külföldi beruházásokra a termelésben még nem nagyon került sor, de vannak már olyan esetek, ahol a kelet-európai partner átalakított hadiipari kapacitást használ, így például a telekom­munikációban (Standard Electric Lorenz, Siemens, Alcatel), az űrkutatásban (Deutsche Aerospace, Rolls Royce), a fizikai ku­tatásokban (AT & T) és a számítástechnikában (Sun Microsys­tems).

e. Tulajdonjog szerzésével nem járó jelenlét

Az 1989 óta a régióban történt beruházásoknak mindkét ol­dalon egyik fontos tényezője volt az ipari együttműködés tu­lajdonosi érdekeltség nélküli formái során korábban megszer­zett tapasztalat (lásd alább a 6 c. pontban). Fontos megje­gyezni, hogy jónéhány nyugati cég egyszerűen továbbra is fenntartotta a már hosszú ideje fennálló kooperációs megál­lapodásokat, elsősorban ott, ahol a tőkeérdekeltségtől nem vártak különösebb előnyöket. Ennek fényében a külföldi tőke szerepe valójában jóval nagyobb, mint ahogy azt a közvetlen külföldi beruházások önmagukban mutatják.

4. A külföldi beruházások hatása Kelet-Európában a. Makrogazdasági hatások

E tőkebeáramlás makrogazdasági hatását ma még nem lehet igazából felmérni. Az a gyorsaság, amellyel a visegrádi orszá­gok exportjukat a nyugati piacokra irányították, és exportjuk mennyiségét növelték – legalábbis Magyarország esetében -, bizonyos részben a külföldi beruházásoknak is betudható. A valódi növekedés azonban csak 1992-ben indult meg, és jócs­kán visszaeshet a nyugati recesszió mélyülésével. A nettó közvetlen működőtőke-beáramlás csak Magyarország eseté­ben nyújtott jelentősebb segítséget a fizetési mérleggel kap­csolatos problémák kezelésében, munkahelyteremtő hatása pedig minimális volt, mivel a legtöbb beruházás részben vagy teljes egészében a már meglévő kapacitásokat vásárolta fel.

b. A helyi tőkére gyakorolt hatások

A modern kapitalizmus realitásai az egész régióban romba dön­tik a leendő tőkések illúzióit: az export-piacok összeomlása, fe­gyelmezetlen munkások, döntésképtelen politikusok – valamint a nyugati cégek hatalmas versenybeli fölénye. E körülmények között a külföldi beruházók a térség sok állami vállalatát men­tették meg a csődtől és a teljes megsemmisüléstől. E vállalatok pénzügyi értelemben élvezték a technológia, a márkanevek, a vezetés stb. biztosította előnyöket. A helyi kistőkések gyakran hatalmas profitokat halmoztak fel ügynökként, vagy bármiféle, nehezen megszerezhető üzleti szolgáltatás révén.

A külföldi tőke szerepe azonban ennél sokkal nagyobb. Mint ahogy a brit autóalkatrész-gyártóknak a japán beruházók be­jövetelét követően, ugyanúgy a kelet-európai eladóknak is meg kell felelniük a fogyasztók szigorú elvárásainak. Mivel hozzászoktak a túlkereslet világához, még hiányzik a felelős­ségtudat és a kreatív gondolkodás, de kisebb állami vállalatok – a nagyok állandó politikai befolyásának megszűntével – igen elszántnak mutatkoznak az üzlet tekintetében. Mindenesetre a szovjet típusú rendszer kitermelt magából egyfajta vál­lalkozót – az ezermestert, aki mindig meg tudta szerezni a szükséges készleteket a régi rendszert behálózó szürke vagy feketepiacon. Ők alkotják majd az új vezetői réteget, gyorsan megszerezve a BMW-ket és MBA-kat, mint a felemel­kedéshez tartozó státusszimbólumokat.

Ugyanilyen jelentős és sokkal kevésbé vitatott a nyugati transznacionális vállalatoknak az üzleti szolgáltatásokra és az üzletmenetre gyakorolt hatása. Az üzleti szolgáltatások terü­letén a biztosítási és a bankszféra mellett a könyvelés és a kereskedelmi ingatlanforgalmazás vonzott még sok külföldi befektetőt. E területeken nemcsak a helyi vetélytársak hiá­nyoznak szinte teljesen, hanem ezenkívül a szolgáltatásnyúj­tás természete is olyan (párhuzamos termelés és fogyasztás), hogy beruházást és rendszeres személyes kapcsolatokat egyaránt igényel. Ráadásul e területeken, a kormányzati tör­vényhozás és gazdaságpolitika által különösen sebezhető pontok jelentkeznek, nemcsak politikai érzékenységük miatt (pl. privatizációs tanácsadás kereskedelmi bankoknak vagy in­gatlanforgalmazás a kárpótlási politika fényében), hanem azért is, mert nemzeti szabványokat kell meghatározni (pl. a könyvelésben), és szabályozó rendszereket kell kiépíteni (pl. a banki szférában). Itt lépnek színre a mindenhová bejáratos tanácsadók, akik a tudományos körök, a befogadó és az anyaország kormánya, az EBRD, valamint a magánszektor között ide-oda cikázva fontos szerepet játszanak a külföldi tőke befolyásának kiterjesztésében és megszilárdításában.

Általánosságban, a régióban létezik egy jelentős vállalkozói réteg, amelynek érdekei nagymértékben kötődnek a külföldi tőke sikereihez, azaz – Baran kifejezésével élve – egy komp­rádor burzsoázia van kialakulóban (lásd a 6 c. pontot).

c. A munkaerőre gyakorolt hatások

A külföldi beruházások munkaerőre gyakorolt hatásával szinte alig foglalkozik az üzleti sajtó, és még kevésbé a tudományos szakirodalom. Csak találgatásokba bocsátkozhatunk azt ille­tően, hogy vajon a külföldi tőke magához vonzza-e a legszín­vonalasabb munkaerőt. Minden bizonnyal hajlamosak többet fizetni, mint a helyi cégek, ahogyan az másutt is szokás. A munkások vásárlóereje jelentősen gyengült a munkanélküli­ség következtében, a szakszervezeti mozgalmak pedig még nem rázták le magukról a múlt örökségét. Csehszlovákiában a nagyobb szakszervezetek, mint például a Fémmunkások Szövetsége, a bársonyos forradalom után gyorsan leváltották a „cinkos" vezetőségeket, de üzemi szintű szervezettségüket nem voltak képesek tényleges politikai képviseletté átalakítani. Lengyelországban a szakszervezeti mozgalom megosztott marad a Szolidaritás, a megfiatalított OPZZ (a korábbi hiva­talos mozgalom) és a kisebb szakszervezetek között. Magyar­országon a nem-hivatalos szervezetek, amelyek még 1989 előtt alakultak és részt vettek a régi rezsim tárgyalásos úton való lebontásában, csak kevés előrelépést mutatnak, és még üzemi szinten is gyengének bizonyulnak a munkások szerve­zetei. Ezen gyengeségek ellenére, néhány beruházónak ne­met kellett mondania a létszámfelettiek elbocsátására (pl. a CPC Lengyelországban és a Siemens Csehszlovákiában), míg az Asea Brown Boveri-nek egy lengyel kazángyártó üzem megvételére tett ajánlata elutasításra került a dolgozói-mene­dzseri kivásárlás javára.

A volt szovjet blokk országaiba irányuló közvetlen külföldi beruházások hatással vannak a nyugati országok munkásaira is. Az olcsó munkaerő vonzza a beruházókat, és gyakran ha­zai üzemeikből is átcsoportosítják a munka egy részét a kül­földi leányvállalatokhoz, habár a hazai és a helyi termelés közötti helyettesíthetőség csak korlátozott lehet, mivel a tér­ség még nem tagja sem az EK-nak, sem az Európai Gazda­sági Térnek. Az Audi magyarországi motorüzemének létrejötte esetén munkahelyek megszűnésével kell számolni Ingolstadtban (Bajorország); a munkások ott végkielégítésben részesül­nek, amit a vállalat költségmegtakarításaiból kell majd finan­szírozni (European 1993. febr. 4., 34. o.). Habár ezen mun­kahely-átcsoportosítások lehetséges hatásai nyilvánvalóan el­törpülnek a recesszió vagy még inkább a kelet-ázsiai import­verseny következtében megszűnő munkahelyek hatásaihoz képest, nyugat-európai nemzeti megmozdulások és nemzet­közi szakszervezeti mozgalmak (pl. ETUC) egyaránt olyan kapcsolatokat kezdenek létrehozni Kelet-Európával, amelyek tényleges együttműködéshez vezethetnek a szakember­képzésben és az információcserében.

d. Ideológiai és kulturális hatás

A média területén – beleértve a sajtót, a TV-t, a rádiót és a hirdetéseket – a külföldi tőke egymással szemben álló erőket talált. A párt ellenőrzésének megszűnésével gombamód sza­porodtak el a sajtóba történő külföldi beruházások, mint pl. Maxwell, Murdoch, Bertelsmann és Hersant befektetései, amelyek néha nem kínáltak mást, mint hazai termékeik töké­letes utánzatát, de ugyanakkor gyakran rendelkezésre bocsá­tották az annyira áhított technológiát és pénzügyi forrásokat olyan vezető lapoknak, mint a Magyar Hírlap Magyarországon, vagy a Smena Szlovákiában. Ezzel egyidőben a TV és a rá­dió, valamint, esetenként, a sajtó feletti ellenőrzés kényes politikai kérdéssé vált, mivel szilárd politikai intézmények hiányában ezek a közvélemény befolyásolásának fő esz­közei. Habár az elektronikus sajtó állami tulajdonban marad, a műholdas és kábeltévék, valamint egyéb rádió- és tévécsa­tornák a külföldi beruházások célpontjai lehetnek.

A reklámozás már 1989 előtt is igyekezett a nyugati mintá­kat követni, elsősorban Magyarországon, de a változás ezen a területen így is nagyon gyors volt, és jelentős mennyiségű külföldi tőkét vonzott. Ez megszilárdította a nyugat-európai fo­gyasztási szokásoknak a régióban már amúgy is erős befo­lyását, és serkentette a magánfogyasztás növekedését a köz­fogyasztás rovására.

Mindez előremutat a nyugati intézményeknek a felsőfokú oktatásba és szakképzésbe való bekapcsolódásai-felé, első­sorban kormányzati és kormányközi programok révén, de gyakran összekapcsolódva a kereskedelmi képzés és más szolgáltatások marketingjével is (mint pl. a Know-How Fund Nagy-Britanniában). Az üzleti tanulmányok gyors expanziója maga is erősíti a tőkés szemlélet elterjedését, és segít igazolni a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek gyors növekedésé­nek jogosságát, valamint a privatizációs intézkedések helyes voltát.

5. A külföldi tőkével kapcsolatos kormányzati politikák

A térség kormányainak a külföldi beruházásokhoz való álta­lános pozitív hozzáállása teljesen nyilvánvaló, ha figyelembe vesszük az általuk hozott törvényeket, valamint a beruházá­sok növekedésének már fentebb említett ütemét. Létezik ugyan szórványos, de széles körben elterjedt nyugtalanság a külföldi dominancia kapcsán, amit például a jobboldali magyar nacionalista politikus, Csurka István is hangoztatott. Hasonló nézeteket vallanak szervezett politikai pártok és irányzatok Lengyelországban, Szlovákiában, természetesen Oroszor­szágban és a Szovjetunió többi volt tagországában is. Ennek ellenére nem valószínű, hogy a régió bármely fejlettebb or­szága olyan politikát alkalmazzon, amely nyíltan szembeszállna a külföldi tulajdonnal.

a. A külföldi beruházásokra vonatkozó törvények

A külföldi beruházásokra vonatkozó törvényeket nemrég te­kintette át az ENSZ (EWIJVN no. 13, 1992. szeptember). Az ellenőrzési rendszer tekintetében a legtöbb országban jóvá­hagyásra vagy legalább regisztrálásra van szükség, kivételt ez alól Magyarország, valamint Lengyelország néhány ága­zata képez. 100%-os külföldi tulajdon Litvánia kivételével min­denhol engedélyezett, de egyes ágazatok esetében korláto­zások vannak érvényben Csehszlovákiában és Romániában (hadiipar, védelmi szektor), és komolyabb megszorításokat al­kalmaznak néhány volt szovjet tagállamban (Oroszországban azonban nem). Az adózás utáni nyereség és a felszámolásból eredő bevételek repatriálása Albánia kivételével sehol sincs korlátozva, míg Moldáviában a licencdíjak repatriálása esik korlátozás alá.

Az ösztönzők tekintetében létezik bizonyos kedvezmény a nyereségadó esetében a helyi cégekhez viszonyítva; általá­ban akkor, ha a külföldi részesedés egy bizonyos szint felett van, így Bulgáriában, Csehszlovákiában, Lettországban és Türkmenisztánban, más országok viszont eseti alapon változ­tatják a kedvezmény mértékét. A teljes vagy részleges adó­kedvezmény azonban széles körben elterjedt, és bizonyos ágazatokban gyakran elérheti a 100%-ot is egészen 5 évig terjedően, ebben az esetben is bizonyos minimális külföldi ré­szesedéshez kötve.

Az itt bemutatott ellenőrzési és ösztönzési rendszerek szin­te teljesen összhangban vannak a tőkés világ jelenlegi gya­korlatával, ahol majdnem mindenütt jelentős elmozdulás tör­tént a liberalizáció és az ösztönzők irányába, elsősorban né­hány nagyobb, korábban meglehetősen restriktív fejlődő or­szág, így Mexikó és India esetében (ENSZ 1992).

b. A külföldi tőke és a privatizáció

A régió kormányainak gazdaságpolitikája középpontjában a nagy állami vállalatok privatizációja állt.4 Nyilvánvaló jelek mu­tatnak arra, hogy – legalábbis a visegrádi országok esetében – a privatizációs program megvalósítása kapcsán felmerülő problémák megoldásában a politikusok egyre nagyobb szere­pet szárinak a külföldi tőkének.

Lengyelországban a külföldi beruházások fellendülése egy­beesett a Suhocka-kormány nagyobb fokú stabilitásával. Az úgynevezett tömeges privatizáció programját egy cseh típusú kupon-rendszeren alapuló programmá alakították, azzal a kü­lönbséggel, hogy a lengyel kormány közvetítőként Nemzeti Beruházási Alapokat hozott létre, míg ezek Csehszlovákiában spontán alapon szerveződtek (European, 1993. febr. 4., 41. o.). A kormány ugyanakkor nemrég jutott egyezségre az IMF-fel, amely nagy valószínűséggel jelentős mennyiségű többlet­tőke beáramlását teszi lehetővé.

Csehszlovákiában az 1992-ben lebonyolított privatizációs ügyletek nagy része külföldi beruházást is tartalmazott, így a tulajdonjog a külföldi tőke, a helyi állami szervek – mint a nyugdíjbiztosítók és más helyi hatóságok -, valamint az új, magánkézben levő beruházási alapok között oszlott meg. A Harvard Capital and Consultingnak például kisebbségi része­sedése van a Tabakban, amelyet a Philip Morris felügyel, va­lamint a Cokoladnyban, amelyben pedig a Nestlének van többségi részesedése (Financial Times, 1993. febr. 17., 13. o.). A kormány felállította a Czechlnvestet is, hogy minél több külföldi tőkét csalogasson az országba (Guardian, 1993. jan. 9., 37. o.). A szlovák kormány eközben inkább az állami vál­lalatok közvetlen eladása felé hajlik, kimondottan a külföldi befektetőknek meghirdetett versenytenderek révén (Europe­an, 1993. márc. 11., 38. o.).

Magyarországon a „felülről irányított privatizáció" programja, amely a „spontán" privatizációval kapcsolatos elégedetlensé­gekre született válaszként, 1991 közepére nyilvánvalóan meg­bukott. Két új módszert alkalmaztak: az „önprivatizációt", amit az állami vállalat saját maga kezdeményezett, valamint a be­ruházók által felajánlott privatizációt. Mindkettő meglehetősen népszerűvé vált a külföldi beruházók körében (Frydman és mások 1993, 135-140. o.).

c. Egyéb kapcsolódó politikák

A külföldi befektetőknek azonban intézmények és gazdaság­politikák egész sorának általános hatásaival kell számolniuk. Először is: a beruházások értékét és hozamát nemcsak a kül­földi befektetésekről szóló törvények befolyásolják, hanem az árfolyam szintje, a konvertibilitás foka és a helyi költségvetési politika is. Másodszor: sok beruházót érintenek majd a mak­rogazdaságra vonatkozó intézkedések, amelyeknek a konkrét körülmények függvényében hátrányos hatásaik lehetnek. Har­madrészt: szembekerülnek a privatizáció mellett a piac mű­ködését szabályozó más intézményi és törvényi szempontok­kal is, így például a versenypolitikával vagy az árpolitikával. Negyedszer: a legtöbb esetben szükségük lesz olyan termé­kekre és szolgáltatásokra, amelyek importálása nehézkes, és amelyek forgalmazása látszólag állami kézben marad. Sok pénzügyi és technikai szolgáltatás korábban egyáltalán nem is létezett. Mindent egybevetve tehát, a külföldi beruházók kapcsolatba kerülnek az összes gazdaságpolitikai intézkedés­sel és intézménnyel, amit a térség kormányainak – akár egy csapásra, akár fokozatosan – most kell megalkotniuk.

Az itt felmerülő rengeteg kérdés közül kettő bír különös je­lentőséggel, amit a visegrádi országok példáján mutatok be.

Az első probléma a vállalatok finanszírozásának és felügye­letének intézményi kereteivel, azaz a vállalatirányítási rend­szerrel kapcsolatos. Corbett és Mayer (1991) szerint a törvényes magántulajdon még csak az első kis lépés az üzleti vállalatok hatékony rendszerének kiépítése felé: szükség van az intézményrendszer fejlesztésére is. Figyelmüket egy banki alapú finanszírozási rendszer viszonylagos előnyeire fordítják, szemben az amerikai és brit tanácsadók által javasolt, érték­piacon alapuló finanszírozási rendszerrel. Japán és Németor­szág mint sikeres ipari országok példájával érvelnek, ahol egyaránt támaszkodtak a banki finanszírozásra és a közvetlen tulajdonosi ellenőrzésre is.

Úgy tűnik, hogy a régióban jelenleg kialakulóban levő vál­lalatirányítási rendszer nem közelít annyira az amerikai-angol modellhez, mint ahogyan attól Corbett és Mayer tartott. A bu­dapesti tőzsde szinte teljes mértékben a kötvénypiacra épül, Lengyelországban pedig a jelenlegi tervek szerint csak a Be­fektetési Alapokon keresztül lehet jegyezni a varsói tőzsdén, a vállalatok személyesen csak később jelenhetnek meg. Csehszlovákia már közelebb áll ahhoz, hogy működő érték­tőzsdéje legyen, de a tulajdonosi jogoknak a befektetési ala­pok, a külföldi tulajdonosok és a közvetlenül érintett állami testületek kezében való koncentrálódása azt mutatja, hogy in­kább a német modellhez igazodik. Ez a modell felelne meg a térség háború előtti hagyományainak is (Teichova 1985, 282-290. o.).

A második kérdés a versenypolitikával kapcsolatos. Nyilván­való, hogy a jelentős, bár nem feltétlenül domináns piaci ré­szesedés fontos vonzerő a – régió politikai ós gazdasági koc­kázataitól félő – külföldi vállalatok számára, ugyanakkor nincs összhangban a monopolellenes törvények szellemével, amit Magyarországon és Lengyelországban már 1990-ben, Cseh­szlovákiában pedig 1991-ben elfogadtak (Financial Times, 1991. szept. 26.). Két, a közelmúltban történt eset illusztrálja a probléma lényegét. A domináns piaci részesedéssel rendel­kező Tabak cég eladása a Philip Morrisnak heves vitákat vál­tott ki Csehszlovákiában és a többi külföldi ajánlattevő között egyaránt. Az ellenérvek úgy szóltak, hogy a céget eladás előtt fel kellene darabolni (ahogyan az a magyar dohányipar ese­tében történt) (Financial Times, 1992. ápr. 23., 8. o.). A lengyel kormány elutasító álláspontja az Asea Brown Boverinek a Rafako kazángyártó cég megvételére vonatkozó ajánlatával szemben részben annak a félelemnek volt tulajdonítható, hogy pozitív döntés esetén az ABB uralta volna a lengyel piacot, lévén hogy már így is nagy lengyel holdingok felett rendelkezik (Financial Times, 1992. jan. 28., 1993. jan. 14.,,25. o.)

d. Stratégiai szemlélet felé?

A gazdaságpolitikai intézkedések áttekintése azt sugallja, hogy a kelet-európai kormányok pragmatikus és fokozatos lépéseket tettek a külföldi tőke felé. Bár számszerű adatokkal nem szol­gálhatunk, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a térségben a ke­reskedelem és ipar „fellegvárai" külföldi tulajdonban van­nak vagy külföldi ellenőrzés alá esnek. Ennek ismeretében felmerül a kérdés, hogy nem lenne-e sürgősen szükség egy tu­datos stratégiai szemléletre a külföldi tulajdonlást illetően.

6. Állam, osztályok és nemzetgazdaság Kelet-Európában

Az átalakulással foglalkozó szokásos irodalom nagy része burkoltan elfogadja a hagyományos közgazdaságtan és nem­zetközi kapcsolatok felfogását az államot illetően, nevezete­sen, hogy az állam nemzeti érdekek által vezérelt racionális döntéshozó. Ez a felfogás elfogadhatatlannak tűnik, különö­sen, ha figyelembe vesszük a térségben zajló, mindenre ki­terjedő politikai és intézményi változásokat.

a. A szovjet típusú állam

A szovjet típusú állam Kelet-Európában egy olyan régóta lé­tező történelmi irányzat kiteljesedése volt, amely a kapitaliz­muson belül a gazdaság nagyobb állami szabályozása és el­lenőrzése felé irányult. Úgy tűnt, hogy a központi tervezés és az egypártrendszer kombinációja határozott szakítást jelent a piaci anarchiával, a magántulajdonon alapuló tőkés osztály uralmával és a „burzsoá demokrácia" politikai rendszerével. Mindemellett a leginkább bonapartista kommunista vezetők tö­rekvései ellenére az abszolút ellenőrzés logikai véglete – amely a totalitarianizmus fogalmában összegződik -, soha nem volt elérhető a rendszer alapjain. A demokrácia teljes hiánya azt jelentette, hogy bármiféle csoportérdek kifejeződé­se csak egy egyedülálló társadalmi-politikai hierarchián ke­resztül történhetett, amely állandóan szembefordította egy­mással az irányítókat és irányítottakat. Hiába az irányítók jó­indulata és az irányítottak elkötelezettsége, az eredmény tár­sadalmi megosztottság és elidegenedés lett.

A szovjet típusú államra vonatkozó számtalan elméletből két vonás rajzolódik ki, amely alapvető jelentőségű a szovjet típusú állam történelmi fejlődését tekintve (ezen elméletek bővebb áttekintését I. Westoby 1981, II. rész). Először is a szovjet típusú állam a látszólag teljes politikai ellenőrzés mellett sem hozta létre a társadalmi alapjait annak, hogy saját legitimitását a hősi forradalom korszakán kívül újratermel­je. Általánosságban, semmiféle logikai vagy etikai torzítás nem tudta palástolni a demokrácia tagadását. Magában a pártállami apparátusban a vertikális és horizontális megosz­tottság volt a jellemző; vertikálisan a kölcsönös függőség szo­kásos vezető-beosztott problémája miatt, horizontálisan pedig a központilag elosztott források megszerzésére létrehozott, egymással versengő – gyakran ágazati vagy területi – koalí­ciók következtében. Csak – valódi vagy kitalált – külső fenye­getettség tudta időlegesen leküzdeni a centrifugális erőket, és ez a veszélyérzet volt képes létrehozni egy uralkodó osztály­hoz hasonló képződményt.

Másodszor: a közigazgatás túlközpontosítása a gazdasági szférában hazugságok és féligazságok homályos világát hoz­ta létre, ami teljesen értelmetlenné tette a racionális tervgaz­daság ideálját. Hiányzott az alsóbb szintek tervek iránti el­kötelezettsége, s így az ösztönző és ellenőrző rendszerek gyakran a komplex tervfeladatok, a felülről jövő, részletekbe menő utasítások és az érintettek felelősség-elhárításának zűr­zavarába torkolltak. A tehetetlenség, meg a munkások és fo­gyasztók felől érkező nyomás fenntartotta a gazdasági rend minimális szintjét, de nem tudta a technikai haladásnak olyan önfenntartó ütemét biztosítani, amely a kapitalizmus egyéni felhalmozásának dinamikájához fogható lett volna.

b. A tőkés állam építése

A kommunista rendszer összeomlásával az állam politikai alapzata széttöredezett, még akkor is, ha gyakran ugyanazok a hivatalnokok maradtak ugyanazokban a minisztériumi épü­letekben, azonos munkakörökben, mint azelőtt. A nyílt kom­munista uralom megszűnése – beleértve a pártszervezetek képviselte „párhuzamos" politikai ellenőrzés rendszerét is – arra ösztönözte a régi elit tagjait, hogy igyekezzenek helyet biztosítani maguknak az új rendszerben. Ahol 1988-89 során a társadalmi erőknek sikerült egy többé-kevésbé független „ci­vil" társadalmat létrehozniuk, ott az új rendnek formáját és funkcióit tekintve kevésbé monolitikusnak és sokkal differen­ciáltabbnak kellett lennie.

Az új állam nem a disszidens értelmiségiek ábrándjai­nak talaján jött létre, hanem a magánérdekeid társadalmi kifejeződése révén. Ez a kifejeződés tisztán elsősorban nem­zeti, regionális, etnikai vagy vallási formában ölthetett testet, de ezektől elvonatkoztatva, elsősorban a gazdasági érdekek mentén. Mind az állami vezetők, mind a kisvállalkozói réteg (amely már 1989 előtt is jelentős volt Magyarországon és Len­gyelországban) arra törekedett, hogy tagja lehessen a meg­újult, magántulajdonon alapuló tőkésosztálynak. E törekvésü­ket azonban csak azáltal tudták megvalósítani, hogy politika­ilag támogatták a szükséges törvények és gazdaságpolitikai intézkedések meghozatalát, mégpedig a hirtelenjében átvett nyugati stílusú demokratikus alapszabályok keretei között. Bár az általános politikai légkör kedvezett a szabad piacgazdaság ideológiájának, a feltörekvő tőkéseknek platformokat és poli­tikai pártokat kellett létrehozniuk, hogy támogatni tudják e fo­lyamatokat. Ellenzékként nemcsak az itt maradt kommunis­tákkal kellett szembenézniük, hanem a hivatalnoki réteg és az értelmiség azon tagjaival is, akik nem élvezhették a priva­tizáció előnyeit, valamint a munkásokkal, akik hamar veszé­lyeztetve érezték anyagi és szociális biztonságukat. Ez utóbbi csoportok azonban képtelenek voltak olyan alternatív szemlé­lettel előlépni, amely lényegileg különbözött volna a régi re­zsimétől.

Teljesen nyilvánvaló, hogy még hosszú utat kell megtenni ahhoz, hogy az osztályérdekek következetesen politikai pár­tokon és civil szervezeteken keresztül nyilvánuljanak meg.5 Magyarországon például szinte lehetetlen különbséget tenni a négy legnagyobb párt gazdasági programja között, és mind­egyikük szinte minden társadalmi rétegből kap támogatást. Mindezek ellenére, ami kifejlődőben van, az kétségkívül nem más, mint egy tőkés politikai rendszer és egy tőkés állam. Világos azonban, hogy Kelet-Európában az államnak még hosszú ideig a gazdasági források egyik jelentős tulajdo­nosának és menedzserének kell maradnia. A feltörekvő tő­kések nem rendelkeznek olyan intézményi bázissal és állami támogatással sem, hogy valóban osztályként működhesse­nek: kénytelenek az állam segítségét sokkal közvetlenebb for­mában igénybe venni érdekeik érvényesítése céljából, mint ahogy az az úgynevezett fejlett demokráciákban szokás. E térség helyzetét leginkább a Harmadik Világ országainak a gyarmati sorból való felszabadulás utáni helyzetéhez lehet hasonlítani (I. Alavi, 1972 és Afrika helyzetéről Saul, 1974, Beckmann, 1982 stb.).

c. Állam, nemzetgazdaság és külföldi tőke Kelet-Európában

Az elmaradottsággal foglalkozó radikális irodalomban már Le­nin és Luxemburg óta központi helyet foglal el a külföldi tőke. Baran elemzésében (1957) ez a komprádor burzsoázia fogal­mában összegződik, és azt a helyi tőkésosztályt jelenti, amelynek gazdasági érdekei szorosan kapcsolódnak a gyar­mati típusú nemzetközi munkamegosztáshoz. Ez a szemlélet tükröződik a dependencia-iskola írásaiban is, mint például

Sunkelnek a transznacionális tőke függőséget erősítő szere­péről szóló tanulmányában (1970). Evans Brazíliával kapcso­latos munkája (1979) a (militarizált) állam, valamint a hazai és külföldi tőke hármas szövetségét ábrázolja, mivelhogy mindhárom tényező fontos a növekvő felhalmozáshoz a „füg­gő kapitalizmusban". Olyan afrikai szerzők, mint Shivji (1973), úgy érvelnek, hogy az államnak helyettesítenie kell a nagy­részt hiányzó (vagy javíthatatlanul komprádor) hazai tőkés osztályt – a fejlődés motorját – főleg a külföldi tőke gazdasági erejének leküzdésében.

A „késői iparosodással", ezen belül is a főleg Dél-Koreával foglalkozó irodalom szerint az állam feladata egyrészt egy ha­tékony hazai tőkésosztály „felnevelése", másrészt az, hogy megfelelő tulajdonformákkal, árpolitikával, pénzügy- és devi­zapolitikával rábírja a külföldi tőkét arra, hogy alkalmazkodjon a nemzeti fejlesztési stratégiához (pl. Wade, 1990; Amsden, 1989).

Ezen érvek jelentősége Kelet-Európára nézve elsősorban abban áll, hogy 1989-ben a hazai magántőke súlyos hiánya volt jellemző az egész régióra. A privatizációs folyamatot töb­bek között arra használták, hogy a kisvállalkozások szerves fejlődését akadályozván jelentős vagyonátcsoportosításokkal gyorsítsák a hazai tőkefelhalmozódást. Eltekintve a privatizá­ciós folyamat fent bemutatott törvényi és intézményi formáitól, nemcsak tőkéből van súlyos hiány, hanem tőkés vállalkozók­ból is. Természetesen nem azokról a hivatalnokokról és ve­zetőkről van szó, akik – kihasználva a belső információkat és az államhatalomhoz való könnyebb hozzáférést – jelentős va­gyonra tettek szert. Figyelembe véve azonban a térség folya­matos és mindent átható politikai és gazdasági bizonytalan­ságait, valamint az új tőkések tapasztalatlanságát, szinte biz­tosra vehető, hogy a kisüzemi termelésben és kereskedelem­ben igazi tulajdonosként való részvételük vagy ellenőrzésük az állammal történő szoros együttműködéstől és annak támo­gatásától függ.

A hazai tőke gyengeségének tükrében az állam által irányí­tott iparosítás kelet-ázsiai stratégiájának sikeressége nagyon is kézenfekvőnek tűnik.6 Az elemzés céljából feltételezve, hogy e stratégia sikeres és nemcsak Kelet-Ázsiában alkal­mazható, felmerül a kérdés, hogy érdemes-e követni Kelet-Európában?

A Harmadik Világ fejlesztési stratégiáival és az állam sze­repével kapcsolatos viták egyik fő kérdése az volt, hogy mi­lyen típusú államra van szükség a késői iparosítás hatékony megvalósítása érdekében. Az érvek szerint nem egyszerűen egy „erős államra" van szükség, hanem olyanra, amely képes speciális érdekektől független stratégiát létrehozni (Jenkins, 1991), és hosszú távú strukturális célok érdekében a piac íté­leteit teljesen figyelmen kívül hagyni. Ehhez olyan állami hi­vatalnokrétegre van szükség, amely a megfelelő technikai és vezetői gyakorlattal kellőképpen elszigeteli magát az érdekek közvetlen politikai és gazdasági nyomásától, de mégis képes egyezségre lépni ezen érdekekkel a hosszú távú előnyök kö­zös megegyezésen alapuló elosztása terén, cserébe a „köz­érdek" rövid távú elfogadásáért. Bár elképzelhető, hogy Ke­let-Európában megvannak az ilyen állam kiépítéséhez szük­séges források, nemigen látni olyan politikai irányzatot vagy erős osztályérdeket, amely képes lenne ezt megszervezni. Különösen a piaci jelzések felülbírálatának gondolatától ódz­kodik a posztkommunista gazdasági szemlélet, nem is beszél­ve az IMF előírásairól.

A külföldi tőke esetében például a kelet-ázsiai modell kife­jezetten a közvetlen részesedést korlátozó szabályozással él. Corbett és Mayer is úgy érvel, hogy az általuk támogatott vállalatirányítási modell is – amely nagyrészt tartalmazza az ázsiait – megköveteli ezt (Corbett & Mayer, 1991, 68. o.). Nyil­vánvalóan minél kevésbé képes az állam a tőkét mobilizálni, a hazai technológiai bázist létrehozni és hatékonyan megszer­vezni a technológia külföldről történő beszerzését licencek ré­vén, annál inkább valószínű, hogy a direkt külföldi beruházá­sok központi helyet foglalnak el az iparosításban, mint ahogy az Brazília vagy Mexikó esetében történt (Jenkins 1991, Gereffi & Evans, 1986). Minden esetben, még Dél-Korea eseté­ben is hosszú utat kell végigjárni ahhoz, hogy megszűnjön a japán technológiától való függőség (Business Week, 1992. nov. 30.).

A külföldi tőkétől való függetlenség azonban radikális sza­kítást jelentene a kelet-európai iparosítás történetével. A kül­földi tőke központi helyet foglalt el a háborút megelőző idő­szakban (Teichova, 1985, Teichova & Cottrell, 1983). Az 1920-as években „a hazai tőkeforrások hiánya, valamint az ipar tőkeszükségletének nagyrészt közvetlen vagy közvetett állami beavatkozástól, külföldi beruházóktól, vagy mindkettőtől való függősége következtében a kelet-európai iparba áramló kül­földi tőkebefektetések nagysága és iránya nemcsak hatást gyakorolhatott, hanem hatást is kellett gyakorolnia arra, hogy mit termelt az ipar és hogyan szervezték meg azt". (Teichova, 1985 296. o.)

Az állam, valamint a külföldi és hazai tőke közötti stratégiai kapcsolatok legjobb példája Csehszlovákia, ahol a kormány támogatta a francia és angol beruházásokat, hogy így pótolja a kiűzött német és osztrák tőkét, és egyben partnere legyen Csehszlovákiának a dél-kelet európai gazdaságok felé irányu­ló saját beruházásaiban (Teichova, 1985 295. o.). 1938 és 1945 között a térség gazdaságai természetesen szorosan in­tegrálódtak a német hadigazdaságba.

Az 1960-as évek közepe óta – és különösen az 1970-es évek közepének enyhülési időszakában – a kelet-európai ipar­ágak többsége vegyesvállalatok és ipari kooperációs megál­lapodások révén állt kapcsolatban a külföldi tőkével, gyakran úgy, hogy a kapott technológiáért termékekkel fizettek (UNE-CE, 1973, Radice, 1981, McMillan, 1986). Sok ország már jóval 1989 előtt engedélyezte a külföldiek tulajdonosi érdekelt­ségét. Bár a közvetlen beruházások mennyisége nem volt je­lentős, a nyugati cégekkel kötött kooperációs megállapodások és különösen a technológiai transzferek fontos szerepet ját­szottak a modernizációs stratégiákban, amelyeket az 1960-as évek elejének gazdasági hanyatlását követően az egész tér­ségben alkalmaztak. Ezzel egyidőben a Nyugat felé irányuló – az importált berendezések és technológiák kifizetését lehe­tővé tevő – export bővítésének szükségessége nemcsak a külső eladósodásban, hanem a világpiacra orientált ágazatok megjelenésében is fontos szerepet játszott, legalábbis Ma­gyarország és Lengyelország esetében. Ezek a fejlemények viszont arra ösztönözték Kelet-Európát, hogy olyan stratégiát dolgozzon ki, amelyben a KGST a fejlett nyugati gazdaságok és a Szovjetunió „puha" piaca közötti közvetítő elemmé válhat. A nyugati tőkéhez való kapcsolódás ily módon meghatározó lett a térség gazdaságpolitikájának kialakításában a Brezsnyev-korszak alatt.

Bármilyen vonzónak tűnik azonban a kelet-ázsiai modell az elméletben, drámai és nagyon valószínűtlen változásokra len­ne szükség Kelet-Európa külső körülményeit illetően, hogy a világgazdaságba való integrálódás hagyományos liberális stratégiájával szemben más politikai és gazdasági irányultság váljon meghatározóvá. Ez esetben nyilvánvaló, hogy az in­tegráció eredményeként a régió függő és félperiferiális helyet foglal majd el a nemzetközi munkamegosztásban. Ez nem feltétlenül akadályozná a gazdasági haladást, és nem zárná ki az EK-tagságot sem, hiszen az már most is szám­talan fejlettségi szintet foglal magában. Ez azonban minden történelmi bizonyíték szerint megfosztja Kelet-Európát a fejlett ipari államok sorába való csatlakozás lehetőségétől.

7. Következtetések és megjegyzések

Annak ellenére, hogy a kelet-európai kormányok örömmel fo­gadják a beérkező külföldi tőkét, és hogy 1992-ben már ha­talmas mennyiségű külföldi tőke áramlott a térségbe, az erő­södő aggodalom jelei mutatkoznak a külföldi tulajdonlást ille­tően. A helyi munkások és a helyi tőkések is igyekeznek ta­pasztalataik alapján egy önálló és következetes nézetrend­szert kialakítani, valamint e nézeteket politikailag képviselni tudó intézményeket létrehozni. Ily módon befolyásolni tudják a kormányzati döntéseket, ahogyan az az ABB esetében Len­gyelországban történt, vagy amikor a magyar kormány eluta­sította a transznacionális vállalatok valutaleértékelésre irányu­ló nyomását. Eddig azonban nem került sor semmiféle jelen­tősebb, „protekcionista" irányba való elmozdulásra a gazda­ságpolitikában vagy a törvényhozásban, de ezen nem is lehet csodálkozni, ismerve az IMF szigorúságát.

Úgy tűnik, hogy sem a jelenben, sem a belátható jövőben nincs alapja egy a külföldi tőke közvetlen részvételét korlátozó átfogó stratégia megvalósításának. Sokkal inkább valószínű, hogy a külföldi beruházások gyorsan növekednek a térség­ben, feltéve, ha a gazdasági és politikai stabilitás minimális szintje biztosítva van. A következmény a tőkés világgazdaság­ba integrálódott, függő nemzeti kapitalizmusok megszilárdulá­sa lesz, amelyek elviselhető életszínvonalat nyújtanak a la­kosság nagy részének, de ugyanakkor a térséget állandóan magas munkanélküliségi ráta és a félperiférián gyakori egyen­lőtlenségek fogják jellemezni. Hosszabb távon csak az aktív munkásmozgalom újbóli megjelenése kínálhat bármiféle alter­natívát.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

1 A „transznacionalizálódás" kifejezést kellő körültekintéssel válasz­tottam. A „globalizáció" sokak számára azt jelenti, hogy a gazdasági tevékenység átlépi a nemzeti határokat, és nem vesz tudomást a nem­zeti politikai rendszerekről; az „internacionalizáció" fogalma viszont mindössze azt tükrözi, hogy kapcsolatok jöttek létre a nemzetgazda­ságok között, amelyeket azonban elvileg egymástól függetlenül lehet vizsgálni. A „transznacionalizáció" kifejezés éppen e két, egymást köl­csönösen kizáró fogalmat igyekszik egyesíteni.

2 Egy korábbi kísérletet ír le a volt KGST országok elhelyezésére az új nemzetközi munkamegosztásban Radice (1980).

3 A leggyakoribb források a Financial Times, Guardian, European Business, Business Week. Hivatalos adatok Bulgáriára, Csehszlová­kiára, Magyarországra, Lengyelországra és Romániára vonatkozóan találhatók még Frydman és társai (1993).

4 Frydman és mások (1993) részletes országszintű elemzést nyújt a privatizációs programokról egészen 1992-ig. Lásd még az Oxford Re-view of Economic Policy (1991) és az Eastern European Economics (1991) különszámait.

5 Az Oroszországban felemelkedő tőkés osztályról nyújt részletes elemzést Flaherty (1991).

6 A volt szovjet társadalmakra való elméleti alkalmazást lásd Lo (1993), egy gyakorlatiasabb megközelítést pedig Katz (1991) művé­ben.

Irodalom

Alavi, H. (1972) 'The state in postcolonial societies: Pakistan and Bangladesh', in: New Left Review, 74.

Amsden, A. (1989) Asia's Next Giant: South Korea and Late Industrialisation, Oxford UP.

Baran, P. (1957) The Political Economy of Growth, Monthly Review Press.

Beckmann, B. (1982) 'State and capitalist development in Nigeria', in: Review of African Political Economy, 23.

Business Week (1992), 'Asia's high-tech quest: can the tigers compete worldwide?', 1992. nov. 30.

Eastern European Economics (1991), M. Jackson ed. Privatization in Central Europe, Jan. 30.

Evans, P. (1979) Dependent Development: the Alliance of Multinational, State and Local Capital in Brazil, Princeton UP.

Corbett, J. es Mayer, C. (1991) 'Financial reform in Eastern Europe: progress with the wrong model', in: Oxford Review of Economic Policy IIA, tel.

Flaherty, P. (1991) 'Perestroika and the neo-liberal project' in: R. Milibrand & L. Panitch ed. Socialist Register 1991: Communist Regimes – the Aftermath, Merlin Press.

Frobel, R, J. Heinrichs & O. Kreye (1980) The New International Division of Labour, Cambridge UP.

Frydman, R. és mások (1993) The Privatization Process in Central Europe, Central European University Press, London.

Gill, S. és D. Law (1988) The Global Political Economy, Wheatsheaf.

Jenkins, R. (1991) 'The political economy of industrialization: com­parison of Latin American and East Asian Newly Industrializing Coun­tries, in: Development and Change, 22, pp.197-231.

Katz, S. S. (1991) 'East Europe should learn from Asia', in: Financial Times, 1991. ápr. 24.

Lo, D. (1993) 'Economic theory and transformation of the Soviet-type system: the challenge of the late industrialization perspective', in: Uni­versity of Leeds School of Business & Economic Studies Discussion Papers, 1993. 01.

McMillan, C. H. (1986) 'Trends in direct investment and the transfer of technology', in: Csikós-Nagy B. & D. G. Young ed.: East-West Eco­nomic Relations in a Changing Global Environment, lEA/Macmillan.

Oxford Review of Economic Policy (1991), Microeconomics of Tran­sition in Eastern Europe, vol. 7, no. 4.

Radice, H. K. (1980) 'East-West economic relations and the inter­national division of labour', in: Z. M. Fallenbuchl & C. H. McMillan, ed. Partners in East-West Economic Relations, Pergamon Press.

Radice, H. K. (1981) 'Industrial cooperation between Hungary and the West', in: Hare, P. G., Radice, H. K. es Swain, N., ed. Hungary: a Decade of Economic Reform, Allen & Unwin.

Radice, H. K. (1984) 'The national economy – a Keynesian myth?' in: Capital & Class 22, tavasz.

Saul, J. (1974) 'The state in post-colonial societies: Tanzania', in: Socialist Register.

Shivji, I. (1973) 'Tanzania: the silent class struggle', in: L. Cliffe és J. S. Saul, ed. Socialisms in Tanzania, vol. 2.

Sunkel, O. (1973) 'Transnational capitalism and national disintegra­tion in Latin America', in: Social and Economic Studies 22/1, március.

Teichova, A. (1985) 'Industry' in: Kaser, M. es Radice, E. A., ed. (1985) The Economic History of Eastern Europe, 1919-1975: Yol I, Clarendon Press.

Teichova, A. es P. L. Cottrell ed. (1983): International Business and Central Europe, 1918-1939, Leicester UP.

United Nations (1992) World Investment Review 1992, U.N.

United Nations Centre of Transnational Corporations (1988): Trans­national Corporations in World Development: Trends and Prospects, U.N.

United Nations Economic Comission for Europe (1973): Analytical Report on Industrial Co-operation among ECE Countries, U.N.

UNECE, East-West Investment and Joint Ventures News bizonyos számai.

Wade, R. (1990) Governing the Market: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization, Princeton UP. Westoby, A. (1981) Communism since World War II, Harvester.