WikiLeaks

A WikiLeaks filozófiája a következő alapelven nyugszik: a titkok arra valók, hogy leleplezzék őket. Minden egyes titkosított hír tehát arra rendeltetett, hogy napvilágra kerüljön és hozzáférhetővé legyen a polgárok számára.

„Bizalmas dokumentumok törvénytelen publikációja"1 – fogalmazódott meg a legfőbb vád, amellyel számos kormány, kiváltképp pedig az Egyesült Államok illeti az adatbázisokból „kiszivárogtatott információkat" terjesztő leghíresebb weboldalt, a WikiLeakst.

Heves viták dúlnak az egész világon arról, hogy vajon a WikiLeaks elő­revitte-e vagy sem a sajtószabadság ügyét, hogy jót vagy rosszat tesz-e a demokráciának, hogy szükség van-e a cenzúrájára, vagy sem. Akár­hogy is, egy dolog bizonyos, és ezt minden újságíró tudja, hogy amikor a WikiLeaks nyilvánosságra hozott több ezer jelentést az Afganisztánban és Irakban ténykedő amerikai katonák túlkapásairól és mintegy 250.000 táviratot, amiket az Egyesült Államok nagykövetségei küldtek a Külügymi­nisztériumnak, az „nagy pillanat volt az újságírás történetében" (El País, 2010. február 8.). Ezzel a pillanattal pedig új időszámítás lépett életbe.

A névtelen internetezők által 2006-ban létrehozott WikiLeaks csoport, amelynek egyetlen ismert alakja Julian Assange, azt választotta küldeté­sének, hogy kiszivárogtatott híreket (leaks) gyűjt össze, majd nyilvános­ságra hozza őket, miközben garantálja a források védelmét.

Érdemes megjegyezni, hogy Julian Assange szerint mi volt az a három ok, amely a szervezet megalapítására ösztönözte: „Az első: a polgári társadalom haldoklása világméretekben. Az elektronikus átutalások ré­vén a pénzalapok áramlása olyan sebességet ért el, hogy gyorsabban terjed, mint bármilyen politikai vagy morális ítélet. Ezáltal pedig romba dönti a polgári társadalmat az egész földkerekségen. Erre egy kiváltságos embercsoport képes, és teszi is azzal a haszonnal, hogy gazdagságot és hatalmat halmoz fel magának. A második: létrejött egy gigantikus biztonsági állam, ami szüntelenül növekszik. Kiindulópontja az Egyesült Államok, és onnan terjed el mind jobban és jobban az egész világon." A harmadik, „a tömegtájékoztatás nemzetközi méretű katasztrófája. […] Annyira silány, és olyan mértékig manipulál minket, hogy már akkor is jobban éreznénk magunkat, ha semmilyen média nem létezne. Semmi­lyen." (El País, 2010. október 24.)

Nem vitás, hogy Assange igen radikális nézeteket képvisel az újság­írással szemben. Egyik interjújában egyenesen így nyilatkozik: „Az új­ságírás olyan magatehetetlen állapotban van, hogy ha most újságíróként mutatkoznék be, akkor azzal saját magamat járatnám le. Az újságírók által elkövetett legnagyobb gonosztett az, ahogyan a háborúkról (Irak és Afganisztán) tudósítanak. Olyan háborúkról, amelyekért részben ők is felelősek amiatt, hogy nem fogalmaznak meg kérdéseket, mert hiányzik belőlük a tisztesség, és a talpát nyalják az összes kormányszóvivőnek." (El Pais, 2010. október 24.)

A WikiLeaks filozófiája a következő alapelven nyugszik: a titkok arra valók, hogy leleplezzék őket. Minden egyes titkosított hír tehát arra ren­deltetett, hogy napvilágra kerüljön és hozzáférhetővé legyen a polgárok számára. A demokráciáknak semmit sem szabad titokban tartaniuk. A politikai vezetőknek sem. Ha ez utóbbiak nyilvános szereplése nincs éles ellentmondásban magántermészetű vagy titkos tevékenységükkel, akkor a demokráciáknak nincs semmi félnivalójuk a kiszivárgott hírek terjesztésétől. Mert ebben az esetben – de csakis ebben az esetben – ez azt jelenti, hogy morálisan feddhetetlenek. És hogy a politikai modell, amely bennük testesül meg – és úgy tekintünk rá, mint „mind közül a legkevésbé tökéletlenre" -, méltán terjedhet el, minden különösebb etikai kétség nélkül, az egész világon.

Mi szükség volna rá akkor, hogy az újságírók hallgassanak, amikor egy felelős politikus nyilvánosan kijelent valamit, szűkebb körben pedig annak pontosan az ellenkezőjét mondja?

A weboldal arra biztatja az internetezőket, hogy saját platformjukon keresztül terjesszék azokat a hang- és videofelvételeket, bizalmas szövegeket, amelyeknek meggyőződtek a hitelességéről, de ne árulják el, hogy honnan kerültek hozzájuk. Az oldalon (http://wikileaks.org/) két tucat önkéntes dolgozik teljes munkaidőben, és hozzájuk csatlakozik esetenként további 800 szintén önkéntes munkatárs (újságírók, jogászok, informatikusok). A WikiLeaks internauták és alapítványok adományaiból tartja fenn magát. Nem fogad el azonban hivatalos támogatást és sem­milyen reklámot sem.

Munkáját közhasznúnak ismerte el számos intézmény. A brit The Economist című hetilaptól 2008-ban megkapta az Index on Censorship Award címet. 2009-ben az Amnesty International neki ítélte a „legjobb új médium" díjat annak a cenzúra alá vett dokumentumnak a közléséért, amely a volt kenyai elnök, Daniel Arap Moi és közvetlen környezetének pénzsikkasztási ügyeit tárta fel.

A WikiLeaks megalakulása óta egyfolytában tobzódik a titkokban, és valóságos gyára lett a scoops-nak. (Renard 2010) Ezen a téren három év alatt többet produkált, mint amennyit bármelyik elismert sajtóorgánum harminc év alatt… 2006 és 2009 között a következő leleplezései vertek fel különösen nagy port: közzétette azokat a dokumentumokat, amelyek feltárták a svájci Julius Baer magánbank által alkalmazott technikát a tőkemenekítésekre; az amerikai hadsereg gauntanamói fogolytáborában lefolytatott büntetőper jegyzőkönyvét; a szélsőjobboldali Brit Nemzeti Párt tagjainak listáját névvel, címmel, telefonnal és foglalkozással, így rendőrökét is; azokat az elektronikus üzeneteket, amelyeket a World Trade Center ellen 2001. szeptember 1-jén elkövetett merénylet áldo­zatai küldtek a külvilágnak; dokumentumokat, amik az izlandi The New Kaupthing csődjének hamis voltát bizonyítják; a Szcientológiai Egyház titkos jegyzőkönyveit; annak a Sarah Palinnek a személyes levelezését, aki John McCain oldalán az Egyesült Államok alelnöki címére pályázott, és leveleit a hivatali számítógépén küldte el a választási kampány alatt; Marc Dutroux perének jegyzőkönyveit, bennük mindazoknak a telefon­számával, bankszámlaszámával és címével, akiknek a neve felmerült a pedofil bűnügy nyomozása során…

A Probo Koala-ügy

A felsorolt leleplezések egytől egyig jelentős vihart kavartak, de az érintett körökön kívül nem találtak szélesebb körű médiavisszhangra. Alighanem a Trafigura-ügy volt az első a WikiLeaks akciói közül, amely komoly nemzetközi érdeklődést is keltett.

A Londonban alapított multinacionális Trafigura cég ez egyik legna­gyobb olaj- és nyersanyagszállító vállalat a világon. Előbb az úgynevezett „olajat élelmiszerért" botrányba keveredett bele Irakban, majd azzal vá­dolták meg, hogy 2006-ban kibérelte a Probo Koala hulladékszállító hajót, hogy veszélyes vegyi hulladékot vigyen Elefántcsontpartra, ami majd ott kerül megsemmisítésre. Csakhogy merőben gazdaságossági meggondo­lásokból a mérgező hulladékot egyszerűen leszórták különböző abidjani telephelyeken… Az eset következményeként egy tucatnyi ember meghalt, több ezren mérgezést szenvedtek, és óriási nemzetközi botrány tört ki…

A Trafigura saját védelmi stratégiája érdekében elrendel egy belső vizs­gálatot és jelentést – „The Minton Report" -, hogy megállapítást nyerjen a hulladék tényleges toxicitása. Az eredmény riasztó, a multinacionális vállalat pedig úgy dönt, hogy titokban tartja. A WikiLeaks azonban sike­resen hozzájut a jelentéshez, és 2009 szeptemberében nyilvánosságra is hozza. A dokumentum tudományos érvekkel alátámasztva kimutatja, hogy a vegyi hulladék 108 000 személyt mérgezett meg.

A kiszivárgástól megrémült Trafigura azonnal oltalmat talál a harcias brit Carter-Ruck ügyvédi irodánál, amely jóformán szakosodott már a hasonló akciókkal szemben alkalmazott megfélemlítésre és elhallgatta­tásra. Ügyvédei sikeresen elintézték, hogy egy részrehajló ügyész olyan eljárást indítson, amely megtiltja a The Guardiannek, hogy közzétegye a WikiLeaks által rendelkezésére bocsátott Minton Reportot. A Trafigura fellélegzik, és szinte diadalmámorban úszik.

Köszönjük, Twitter!

Csakhogy 2009. október 12-étől fogva, a The Guardian on-line vonalán (www.guardian.co.uk/), amit havonta 30 millió ember látogat, arról értesíti olvasóit, hogy az újságot, 1821-es megalapítása óta első ízben, az igaz­ságszolgáltatás akadályozza, hogy az esetről írjon, arra hivatkozva, hogy a kérdés a Parlament előtt van. A hír nem sikkad el. Egy emberjogi harcos azon nyomban mozgósításba kezd, és hashtagriadót2 fúj a Twitteren. És máris „újságírók, bloggerek, twitterezők, szociális munkások serege alakul, és ered minden részlet felderítésére, amit a Carter-Ruck-iroda el akart tussolni".3

Mindössze negyvenkét perccel azután, hogy a The Guardian riadót fújt, az Internet a világ elé tárja mindazt, amiről a napilap kénytelen volt hallgatni. „És a twitterszféra olyannyira tűzbe jött, hogy a »trafigura«, a »carterruck« és a »guardian« a leggyakrabban twittelt szavakká váltak Európában. Másnap 12 óra 19 perckor a Carter-Ruck-iroda beadja a derekát, és e-mailt küld a The Guardiannek, hogy publikálhat."4

Alan Rusbridger, a napilap igazgatója, látva a Háló általános, vala­mint az új hálózati kommunikáció konkrét hatalmát, gyorsaságát és hatékonyságát, microblogging formájában mond köszönetet az interne­tezők közösségének: „Köszönöm, Twitter, és köszönöm minden egyes twitterezőnek a fantasztikus támogatást az elmúlt 16 órában! A szólás­szabadság hatalmas győzelme ez."5 Néhány nappal később, miután Rusbridger levonta az esemény valamennyi tanulságát, erre a követ­keztetésre jutott: „Olvasóink immár résztvevői annak, amit mi csinálunk. […] Mi pedig olyan dolgok megvalósítására lettünk képesek, amilyenekre nélkülük nem lenne módunk." (Rusbridger 2010) És valóban, erre nem lettek volna képesek – a WikiLeaks nélkül.

Járulékos gyilkosság

A Julian Assange által indított weboldal igazi felavatásának éve 2010 volt. És meg kell adni, hogy a felavatás igencsak nagyot szólt. Különösen áp­rilistól fogva, amikor szárnyára bocsátotta a Collateral Murder (Járulékos gyilkosság) című videót.

A felvétel George Orwell egyik mondatát választotta mottójául: „A politikai nyelvezet úgy van megalkotva, hogy a hazugságot hitelessé, a gyilkosságot tiszteletre méltóvá változtassa, a levegőről pedig elhi­tesse, hogy szilárd halmazállapotú." (Orwell 2001, 173) A felvétel képei egy Apache helikopterről készültek, Bagdad egyik városnegyede fölött. A jelenet 2007. július 12-én játszódik, fényes nappal. Felülről az látszik, hogy emberek vonulnak az utcán. Közülük az egyik – Nami Noor-Eldeen, a Reuters riportere, munkatársa, Saeed Chmagh társaságában – kame­rát visz a vállán. A katonák azt hiszik, hogy valamilyen fegyver, talán egy RPG rakétavető van nála, és felszólítás nélkül több sorozatot lőnek ki nehézgéppuskából a gyanús személyekre, miközben többször elhangzik a parancs: „Keep shooting! Keep Shooting!" [Tüzelést folytasd!] Tizenkét ember marad ott holtan, köztük a két riporter és egy kilencéves gyermek.

És egyre hallatszik a tüzelő katonák őrült röhögése, és ahogy az áldoza­tokat szidalmazzák: „Bastards!" Utána repülnek tovább…

A videó 48 órán belül bejárja a világot, és nyomában több mint 3000 cikk születik a nemzetközi médiában. Miután felkerül a világhálóra, a YouTube-on négymillió ember látja6 három nap alatt. A Pentagon arra kényszerül, hogy vizsgálatot indítson. A hadsereg azonban rendületlenül kitart a saját verziója mellett: „Kilenc lázadóval végeztek ez alkalommal." És az újságírók halála? „Az járulékos veszteség."

A démonizált Assange

A WikiLeaks 2010-ben még három másik „tömeges kiszivárogtatással" döbbentette meg a világot: az afganisztáni háborúban elkövetett bűnökről szóló 76.000, az amerikai hadsereg részéről lezárt ügyirattal (Riviere 2010); 400.000 jelentéssel olyan incidensekről és jogtalanságokról (SIGACT, Significant Action in the War), amiket amerikai katonák követtek el Irakban 2004 és 2009 között („bizalmas katonai iratok legnagyobb ki­szivárogtatása a történelemben"); és különösen azzal a mintegy 250.000 diplomáciai távirattal, amiket 274 amerikai követség váltott a washingtoni Külügyminisztériummal.

Ezúttal a szembenálló nézetek szokatlan hevességgel csaptak össze. Érthető. „Ha egyszer a jó újságírásról van szó – állítja Julian Assange -, akkor természetes, hogy vitatják." A WikiLeaks alapítója, az on-line infor­mációk Robin Hoodja méltó alakja lehetne Stieg Larsson (a Millennium szerzője) valamelyik regényének. Van, aki isteníti, van, aki az ördöggel azonosítja. Washington is az utóbbi álláspontra helyezkedett, amikor Oszama Bin Ladennel állította egy sorba, és megtette a második „első számú közellenséggé", majd hajtóvadászatot indított ellene az egész világon azokkal a félelmetes eszközökkel, amelyekkel mint a világ leg­nagyobb hatalma rendelkezik.7

Az USA támadása a WikiLeaks ellen ahhoz a magatartáshoz hasonló, amelyet például a brit hatóságok tanúsítottak valamikor 1983-ban Sarah Tisdallel, a Foreign Office egyik funkcionáriusával szemben. A tisztviselőt hat hónapi börtönre ítélték, mert jelentéseket adott át a The Guardiannek arról, hogy Margaret Thatcher kormánya titokban amerikai cirkálórakéták telepítését tervezi Nagy-Britanniában. Vagy ahhoz, ahogy az izraeli ha­tóságok léptek fel Mordechai Vanunu atomtudós ellen 1986-ban, akit 18 évi börtönre ítéltek, mert a londoni Sunday Timesnak „kiszivárogtatta", hogy Izrael atomfegyvereket birtokol.

Ezért történt azután, hogy szerte a világon sok ezer internetező egye­sült az Anonymous közösségén belül, s indított hatásos kiberháborút – az Operation Paybacket, azaz a Visszavágás Hadműveletet -, és lekérdezéseivel komoly, túlterheléses zavart okozott az Amazon, a Visa, a Paypal vagy a MasterCard webszervereiben, azoknál a társaságoknál, amelyek intézkedéseket hoztak a WikiLeaks és Julian Assange ellen. A mozgalom tagjai leggyakrabban úgynevezett szolgáltatásmegtagadás­sal járó támadásokat (DdoS) indítanak. Másra nincs is szükségük hozzá, mint egy ingyenesen letölthető programra – LOIC, avagy „Low Orbit Ion Cannon" (szó szerint: alacsony röppályájú ionágyú) -, és ha azt elindítják, akkor számítógépeik abban a pillanatban rákapcsolódnak az internetes célpontra, ahol megbénítják a kapcsolatokat.

Azzal, hogy az Anonymous csatlakozott az internetes szabadság védel­méhez, egy új nemzetközi polgári létformát teremtett meg az Interneten. Amikor 2011 elején népfelkelések hulláma érte el az arab világot, ez a kollektíva nem egy politikai ütközetben is részt vett. Tunéziában, az ot­tani diktátor, Ben Ali hivatalos honlapja ellen indított támadást. Kevéssel később más autoriter rezsimek címére záporozta fenyegető üzeneteit. Amikor Egyiptomban a hatóságok első ízben kapcsoltak le a Webről huszonhárom millió helyi internetezőt, és vágták el a telefonösszeköt­tetést, megbénítva vele a Twitterhez és Facebookhoz való hozzáférést, az Anonymous nagyszabású és összehangolt informatikai támadásba kezdett bizonyos kormányoldalak, nevezetesen a belügy- és hírközlési minisztérium ellen. (Ferran 2011)

Richard Stallman, a szabad szoftverek8 egyik fő támogatója szerint, ezek a kibertüntetések természetes polgári felzúdulások internetes jo­gaink védelmében: „Az Anonymous akciói a tüntetés digitális formái, de nem sokban különböznek a valóságos tüntetésektől, amikor tömegek vonulnak az utcára, hogy tiltakozásukat fejezzék ki bizonyos rendelke­zésekkel szemben. Az Anonymous a maga operációs módszerével, hogy weboldalakat blokkol, nem veszélyezteti ezeknek az oldalaknak sem az integritását, sem a biztonságát, és nem vádolható semmiféle adatlopás­sal." (Stallmann 2010) Szerinte a Viszavágás Hadművelet módszere az angol diákokéhoz hasonlít, akik 2010 decemberében tiltakoztak Lon­donban a Topshop üzletek előtt: nem törtek össze semmit, nem vittek el semmit, mégis jelentős kárt okoztak a tulajdonos Philip Greennek (egy sikkasztással vádolt milliárdosnak, akinek a felesége Monacóban adózik), akit David Cameron miniszter azzal bízott meg, hogy dolgozza ki, miként lehet csökkenteni a közkiadásokat. (Marliére 2010)

A közérdek szolgálatában

A WikiLeaks körül kelt viták mindenütt hevesek voltak, 2011 januárjában pedig még meg is kétszereződött a számuk, amikor Julian Assange Lon­donban bejelentette, hogy a WikiLeaks bankadatokat készül közzétenni. Ezek kétezer olyan titkosított számlát érintettek, amelyeket a Kajmán-­szigeteken (adóparadicsom a karibi térségben) nyitottak több ország (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Németország, Ausztria stb.) politikai vezetői, az üzleti és kulturális élet tekintélyes alakjai, akik vagyo­nokat halmoztak fel az Atlanti-óceán két partján. A bizalmas információkat Rudolf M. Elmer osztotta meg a WikLeaksszel, aki a svájci Julius Baer bank egykori vezető funkcionáriusaként pénzmenekítési technikákra szakosodott. Rudolf Elmer azt a szisztémát akarta felfedni a világ előtt, amely lehetővé teszi a gazdagoknak, hogy ne fizessenek adót. Először Peer Steinbrück német pénzügyminiszternek ajánlott fel információt, ő azonban azon igyekezett, hogy elsüllyessze azt egy dosszié mélyén. Ezzel szemben a WikiLeaks garancia volt a leleplezésre.

Néhány bírálója egyenesen egy orgazdáéhoz9 hasonlította a WikiLeaks módszereit. A legtekintélyesebb sajtóorgánumok azonban megvédték, mondván, hogy leleplezéseivel alapvetően járul hozzá létfontosságú iratok megismeréséhez, következésképpen a közérdeket szolgálja. „A közönség joga arra, hogy tájékoztatva legyen, olyan alapvető kérdés a demokráciában – állítja például Edwy Plenel, a Médiapart weboldal létre­hozója -, amely egyéb jogokat is érint, amennyiben beigazolódik, hogy a nyilvánosságra hozott információk közérdekűek. A WikiLeaks leleplezései pontosan ilyen esetek, amit kellőképpen bizonyít, hogy a világ összes médiuma átveszi őket, vagy az, hogy sorra csődöt mondanak az ellene indított bírósági eljárások." (Plenel 2011)

A WikiLeaks sűrűn hangoztatja, hogy a kormányok korrupciója, nepo­tizmusa és visszaélései elleni harcban „az átláthatóság a leghatásosabb eszköz".10 Arra derít fényt, hogy egyes politikai vezetők – jelesül a külpoli­tika területén – mit tesznek az állampolgárok nevében; feltárja ellentmon­dásaikat, színlelésüket, mesterkedéseiket. Kiteregeti az egyes államok szennyesét, mert ellene van, hogy „a családon belül mossák fehérre". Közszemlére teszi azt az ellentmondást, amely a politikusok közbeszéde és a titkos homályban folytatott üzelmei között feszül. Kimutatja, hogy az állam a maga tényleges cinizmusát tudatosan és szántszándékkal gyakorolja a közérdek nevében.

Ez az egész persze olyan régi ügy, mint maga a világ, csakhogy manapság az adatok és irattárak tömeges digitalizálása mindenkinek felkínálja a lehetőséget, hogy hozzáférjen olyan fájlokhoz, amelyek felháborítják azzal, hogy tartalmukban kiáltó morális ellentétet mutatnak felelős politikusok hamis kijelentéseivel, és egy klikkeléssel továbbítsa azokat a leleplező bizonyítékokat, amelyeknek birtokába került. „Az Internettel – állítja Felix Stalder, a bécsi Új Technológiai Intézet kutatója – a kommunikáció egy kifinomult infrastruktúrája vált hozzáférhetővé mindenki számára, és ez az alapvető disszonancia kellő energiát és motivációt ad arra, hogy »felrobbantsa ezt a rendszert«." (Stalder 2011)

Franciaországban több, a hatalomhoz dörgölőző, hivatalos újságíró is eszelős indulattal ügyködik azon, hogy lejárassa a WikiLeakst, vagy megpróbálja kisebbíteni a jelentőségét. Minden bizonnyal azért, mert ez a szervezet az ő lustaságukat, megalkuvásukat és cinkos viselkedésüket is leleplezte. Mindenesetre ezek a „lakáj újságírók" sokkal többet beszélnek magáról a WikLeaksről, mint nagy hatású leleplezéseiről. A cenzúrának ez a meglehetősen ügyetlen formája megint csak Marshall McLuhan híres mondását igazolja: „A médium maga az üzenet."

Ezek a „hajbókoló újságírók" (Halimi 1995) alapvetően három dolgot próbálnak bizonyítani:

1.) hogy a WikiLeaks alapvetően semmi újat nem hozott, legfeljebb „néhány harmadlagos fontosságú leleplezést" (Steinberg 2010);

2.) hogy sérti az emberek magánéletét;11

3.) hogy az átláthatóság gondolata akármilyen vonzó is, „az átlát­szatlanság elve nélkülözhetetlen a demokráciában" (Bouchicot 2010), a reálpolitika igenis megkívánja (Rousselin 2010), mert „a nemzetközi kapcsolatokban, a titok és a hipokrízis elengedhetetlen" (Beylau 2010).

Az előtt, aki veszi a fáradságot, hogy elolvasson néhányat az érvelések közül, egészen egyértelművé válik, hogy az első vádban a legképtelenebb rosszhiszeműség nyilvánul meg. Arra az érvelésre, hogy a magánélet védelme mindennél előbbre való, cáfolatul Jeff Jarvis újságírótanár vé­leményére hivatkozunk, amit a New York-' City Universityn fogalmazott meg. Eszerint „a magánélet védelme egyfajta ernyő, amit gyakran arra használunk, hogy leplezzük félelmünket az új technológiáktól". (El País, 2010. szeptember 19.) A félelmet, amely újabbakat szül. Ezt éppen maguk az amerikaiak bizonyították, amikor feltalálták és forgalmazni kezdték a Kodak kamerákat. 1890 és 1910 között az akkoriban „kodakers"-nek ne­vezett amatőr fotósokat azzal a váddal tiltották ki a nyilvános parkokból, hogy azért fényképezik a gyanútlan embereket, mert vissza akarnak élni a képekkel. „A bíróságok előtt hosszú ideig feküdt a kérdés, hogy a fotós­nak, legyen amatőr vagy hivatásos, szüksége van-e engedélyre ahhoz, hogy bármilyen felvételt készítsen vagy előhívjon. A válasz végül az lett, hogy nincs" (Lessig 2004). Ez volt az első alkalom, amikor felvetődött a magánélet védelmének kérdése, amit egy új médium megjelenése látszott fenyegetni (Warren – Brandeis 1890). Másrészt, ha van miért aggódni az állampolgárok magánéletének védelméért, akkor nem szabad elfelejteni, hogy azt nem a WikiLeaks fenyegeti, hanem az államok, ahogy mindinkább biztonsági jelleget öltenek. Az elektronikus eszközök hihetetlen arzenálja, amellyel rendelkeznek, ma már lehetővé teszi, hogy az emberek magán­életének legutolsó zugát is kifürkésszék. Ők azok, amelyek az emberektől a legteljesebb átláthatóságot követelik meg. Ez esetben nem jogos visszavágás-e, ha a WikiLeaks ugyanazzal a pénzzel fizet (jóval csekélyebb mértékben) a hatalmasoknak? Végül a harmadik vád machiavellisztikus cinizmusa már olyan mértékű, hogy jóformán figyelmen kívül hagyható.

A WikiLeakst gyakran éri az a kritika is, hogy amikor informátorai révén válogatás nélkül zúdítja az Internetre több ezer titkos dosszié tartalmát az iraki és afganisztáni háború borzalmairól vagy az amerikai követsé­gek bizalmas üzeneteit, olyankor nemcsak „felelőtlen" magatartásról tanúskodik, hanem emberek ezreinek életét is veszélyezteti. „A kezük vértől csöpög!" – jelentette ki például az amerikai védelmi miniszter, Robert Graves.12

Erre Julian Assange egyértelmű választ adott: „Négy év alatt, amióta a WikiLeaks létezik, maga a Pentagon sem volt képes bebizonyítani, hogy miattunk akár csak egyetlen ember is veszélybe került volna."13

Első szempont: senkit ne érjen kár

Az az aggodalom, hogy a dokumentumokban szereplő személyeket valamilyen kár érheti, idővel arra késztette a weboldalt, hogy ne abban a formában terjessze a dossziékat, amilyenben kapta őket, és hogy hóna­pokkal előtte egy második szűrőn is átbocsássa őket: konkrétan az írott sajtó öt tekintélyes orgánumán, amilyen a The Guardian14 , a The New York Times, a Der Spiegel, a Le Monde és az El País. Az Afganisztánról szóló dokumentumok és a 250 000 követségi üzenet esetében az említett médiumok először egymással konzultáltak, végül közösen határoztak arról, hogy közöljék-e őket vagy sem: „A döntés parázs vita után született meg – nyilatkozta Bill Keller, a The New York Times igazgatója. Előzőleg hosszasan tanulmányoztuk az anyagot, hogy felmérjük a jelentőségét és megítéljük a hitelességét. Vannak esetek, mint amilyen ez is, amikor az információ nyilvánvalóan a közérdeket szolgálja." (The New York Times, 2010. július 25.) Ekkor létrehoztak egy 120 szakújságíróból álló multina­cionális csoportot, ami heteken át osztályozta, elemezte, ellenőrizte, ér­telmezte és rangsorolta a követségi jelentések nyers üzeneteit, és tették mindezt újságírói kritériumok alapján (a WikiLeaks vezetői nem tekintik magukat újságíróknak, még akkor sem, ha megkövetelik is forrásaik védelmét). Így történt meg azután, hogy minden olyan személy nevét kitörölték, akinek a biztonsága veszélybe került volna a dokumentumok publikálásával.

Azoknak, akik szüntelenül arról kárognak, hogy a WikiLeaks által napvilágra került dokumentumok úgymond „archívumok kifosztásából" származnak, jó volna emlékezniük rá, hogy a szabad sajtó alapjai nagyrészt „kitudódott hírek"-re épülnek. Ha megáll a lábán az a tétel, hogy egyetlen, illegális eszközökkel végzett nyomozás eredménye sem kerülhet bírósági tárgyalásra, akkor az sem lehetséges, hogy a média a közvélemény ítélőszéke elé álljon. Példának okáért az, hogy az Egyesült Államok milyen mértékben avatkozott be a vietnami háborúba, abból a 7.000 oldalnyi ultratitkos dokumentum-­együttesből, a „Pentagon-iratok"-ból derült ki, amelyet Daniel Ellsberg, a Rand Corporation egyik kutatója bocsátott titokban a The New York Times részére 1971-ben. Erre föl fakadt ki ekképp Richard Nixon elnök: „Az efféle dolgokért embereket kellene máglyára küldeni."

Arra is érdemes emlékezni, hogy a The Washington Post nyomozásá­nak sikere a híres Watergate-ügyben (ez vezetett Richard Nixon elnök lemondásához), amit az oknyomozó újságírás egyik legnagyobb diada­lának tartanak, nem lett volna lehetséges, ha az FBI második embere, a „Deep Throat" [Mély Torok] fedőnéven ismert Mark Felt nem csempészi ki és nem adja át a titkos információkat két újságírónak, Carl Bernsteinnek és Bob Woodwardnak.

Hozzánk jóval közelebb, itt Franciaországban is – és most hagyjuk a Le Canard Enchafnét, amely arra szakosodott, hogy „kiszivárgott anya­gok" alapján áll elő folyamatosan fontos leleplezésekkel – találkozunk hasonló példával. A Woerth-Bettencourt-­ügy 2010-ben pattant ki, amikor a Mediapart nevű weboldal és a Le Point hetilap teljes egészében nyilvá­nosságra hozta azokat a „titkos lehallgatások"-at, amelyek Eric Woerth minisztert is közvetlenül érintették.

Emlékszünk arra, hogy ez alkalommal voltak olyanok, akik – hogy a lényegről eltereljék a figyelmet – arra helyezték a hangsúlyt, hogy a bizo­nyítékokhoz illegális úton jutottak hozzá. Erre reagált többek között Eva Joly bírónő is, amikor ezt nyilatkozta: „Itt mindenki a nyomozás kérdéséről beszél – mondta. – Csak arról folyik a szó, hogy milyen problémákat vetnek föl az illegális lehallgatások, nem pedig arról, hogy mit tárnak fel." (Le Monde, 2010. december 16.)

Hazug demokráciák

A legzavaróbb körülmény tehát mégsem az, hogy a WikiLeaks „lopott dokumentumokat" terjeszt, amit azok hangoztatnak, akik a hírvivővel végeznének, ha az rossz üzenetet hoz.15 A dolog lényege az, hogy a WikiLeaks olyan információkat hoz a világ tudomására, amik az állam­polgárokra tartoznak, és amiket a hatalom nem akar nyilvánossá tenni. Annak okát, hogy mivel magyarázható az iránta megnyilvánuló tömeges rokonszenvmozgalom, az El País igazgatója, Javier Moreno ekképp boncolgatja: „A WikiLeaks dokumentumai által keltett különös érdek­lődésnek alapvetően egyszerű a magyarázata: tökéletesen leleplezi, mégpedig olyan mértékben, ahogy előtte senki sem, hogy a fejlett nyugati demokráciák politikai osztályai szüntelenül becsapják állampolgáraikat." (El País, december 19.)

És az az igazi botrány, hogy nem történik semmi. Hogy a jelenségnek gyakorlatilag nincs semmilyen következménye. Hogy a kétségbevon­hatatlan bizonyítékokkal leleplezett felelős politikusok, akik hazudtak népüknek, tovább kormányoznak, mintha mi sem történt volna. Ez a fajta büntetlenség pedig sokkolja és felháborítja a polgárokat.

A tunéziai kivétel

Az egyetlen kivételnek az általános szabály alól a 2010. decemberi, 2011. januári tunéziai forradalom tűnik. A WikiLeaks bombaként robbanó távira­tokat közölt, amikben Robert F. Codec amerikai nagykövet részletekbe menően leírja, hogy Tunéziában milyen elképesztő méreteket öltött a korrupció a kivénhedt diktátor, Ben Ali és felesége, Leila féktelen étvágyú családjának, a „Trabelsi klán"-nak a körében. A hír katalizátorhatással volt a tunéziai népre, amely 23 évig sínylődött a kleptokrata diktatúra alatt. Ahogy a kínai mondás tartja, ez volt az „a súlyos bunkócsapás, mely eszméletre térít".

Persze a tunéziaiak addig is a bőrükön tapasztalták meg a rezsim rend­őri természetét. A nép elégedetlensége nőttön-nőtt, különösen azután, hogy az élelmiszerek ára az égbe szökött. December 7-én azonban, amikor a visszaélések és vesztegetések pontos leírásával nyilvánosságra kerültek a követségi jelentések, az emberek lázadásban törtek ki.

A tunéziai hatóságok azonnal letiltottak minden hozzáférést a WikiLeakshez, és cenzúra alá vették a helyi médiumoknak azt a részét, amely reagált a hírre. Csakhogy egyes weboldalak – például a TuniLeaks – megszerezték az anyagot,16 lefordították arabra és franciára, majd ter­jeszteni kezdték. Tőlük társadalmi szervezetek, az elektronikus posta, a blogszféra és az „arab telefon" vette át, és táplálta tovább az amúgy is felgyülemlett népharagot.

Olyannyira, hogy amikor december 17-én egy diplomás munkanélküli fiatalember, Mohammed Bouaziz, aki utcai árusként kereste kenyerét, felgyújtotta magát a Sidi Bouzid-i prefektúra előtt, az szikra volt a pus­kaporban. Azonnal tüntetések kezdődnek, és csakhamar elterjednek az ország minden részében. A Twitter, a Facebook és a blogok a cenzúrát megkerülve közvetítik az utasításokat és a jelszavakat. Az Al Jazeera arab tévéállomás bemutatja a Facebook és YouToube oldalait, népsze­rűsíti őket, és növeli az események visszhangját. Egymást érik az ösz-szecsapások a rendőrséggel, és több tucat áldozattal járnak. A tüntetők azonban fokozzák harcukat. Végül 2011. január 14-én a diktátor Zine El Abidine Ben Ali – aki évtizedekig tetszelgett az európai uniós demokrá­ciája védelmezőjének szerepében, arra hivatkozva, hogy ő volna a „vé­dőbástya az iszlamizmus ellen"17 – megbukik. A Foreign Policy amerikai magazin szerint ez volt a „WikiLeaks első forradalmi győzelme". (Foreing Policy, Washington, 2011. január 13.)

Meg kell védeni a forrásokat

Akárhogy is, a WikiLeaks felbukkanása az újságírás jövőjéről szóló vitá­ban bombaként robbant. John Pilger dokumentarista, híres oknyomozó újságíró, egykori vietnami és kambodzsai haditudósító úgy ítéli meg, hogy a weboldal „az oknyomozó újságírásnak egy olyan új formáját teremtette meg, amely nem ismer félelmet" (New Statesman, 2010. augusztus 19.). Idővel más, jellegükben különböző szervezetek lépnek óhatatlanul Julian Assange nyomába az egész világon. „Bármi lesz a sorsa Assange-nak és a WikiLeaksnek – állítja Felix Stalder, a bécsi Technológiai Intézet kutatója -, a modell már létezik. És reprodukálódik majd máshol és máskor." (Stalder 2011)

Ezt az állítást támasztja alá az arab Al-Jazeera tévéállomás és a The Guardian brit napilap példája azzal az 1600, a titkos izraeli-palesztin tárgyalásokra vonatkozó bizalmas dokumentummal, amiket 2011. január 23-án tettek közzé.

Az Al-Jazeera 2011 januárjában külön weboldalt is nyitott a kiszivá­rogtatott híreknek: Al Jazeera Transparency Unit (http://transparency. aljazeera.net/), Bill Keller pedig nemrég döntött úgy, hogy a The New York Timesnak is legyen egy saját „kiszivárogtató fiók"-ja (anonymous electronic drop box).

Miközben bizonyos államok fenyegetésekkel és bírósági eljárásokkal igyekeznek megfojtani ezt az újfajta újságírást18 , demokratikusabb he­lyeken olyan törvényeket fogadnak el sorra, amelyek a jogait biztosítják, megvédik a forrásokat és akadálytalanná teszik az Internet működését. Ez a helyzet Izlandon (Poncet 2010), ahol a Parlament 2010. június 16-án elfogadott egy törvényt – Icelandic Modern Media Initiative (IMMI) -, amely a világon a legteljesebb szólásszabadságot biztosítja újságíróknak és a szerkesztőségeknek az oknyomozó újságírás és az elektronikus sajtó területén. Nem kétséges, hogy az Internethez való általános hoz­záférés előbb-utóbb éppolyan alapvető demokratikus követelmény lesz, mint a tanuláshoz, a tudáshoz és a elektromossághoz való jog. A digitális árok feltöltése, amely egyelőre szakadékként tátong – lévén, hogy az emberiség kétharmada, azaz négymilliárd ember életében nem használta az Internetet -, nagyon hamar világméretű igényként jelentkezik. Az olyan törvények pedig, amelyek a kifejezés szabadságát védik, szükségszerű­en születnek majd meg.

A Sherrod-ügy

Igaz ugyan, hogy az Internet fejlődése informatikai téren sok pozitív eredménnyel járt – mint amilyen az elektronikus újságírás elterjedése vagy a WikiLeaks szárnyalása -, azért megvoltak a maga árnyoldalai is. Különösen az az „újságíró olvasókhoz" vagy „az események szemta-núihoz"19 intézett felhívás, hogy bátran tegyék közzé blogjaikat, fotóikat és videofelvételeiket20 az újság weboldalán, mert jelentősen megnövelte annak a kockázatát, hogy hamis hírek terjengjenek a Világhálón…

Ráadásul a digitális média gyors elterjedése automatikusan hozta magával a sajtóbeli csúsztatások számának robbanásszerű növeke­dését. Ebből a szempontból nézve különösen tanulságos eset volt az úgynevezett Sherrod-ügy. Kezdődött az egész 2010 júliusában, amikor egy amerikai szájt, az ultrakonzervatív Tea Party mozgalomhoz közelálló Breitbart.com egy – megcsonkított és átszerkesztett – részletet közölt a Mezőgazdasági Minisztérium egyik afro-amerikai tisztviselőjének, Shirley Sherrodnak a beszédéből. A „dokumentum" azt sugallta, hogy egy fehér­bőrű mezőgazdasági kistermelőt diszkrimináció ért a bőre színe miatt, ami egyfajta „bizonyíték" lett volna arra, hogy az Obama-­adminisztráció rasszista gyakorlatot folytat. Az „információ", amelyet szinte azonnal felkapnak a netes közösségi oldalak és a legnagyobb sajtóorgánumok, első helyen a Fox News, pillanatok alatt hatalmas botrányt kavar. Akkora botrányt, hogy nem egészen 24 órával később a mezőgazdasági minisz­ter elküldi azonnali felmondását Shirley Sherrodnak.

Ám a hivatalnoknő igen gyorsan bebizonyítja ártatlanságát, mégpedig egyszerűen azzal, hogy teljes egészében közzéteszi eredeti beszédét, amelynek megtekintésére egyetlen médium sem vette a fáradságot. Az állítólagosan diszkriminált fehér kistermelő – akit egyetlen újságíró sem kérdezett meg – szintén nem marad tétlen, és mindenütt azt ma­gyarázza, hogy Shirley Sherrod valójában megmentette őt. Csakhogy a tisztviselőnő jó híre akkor már romokban hever. Maga Barack Obama elnök volt kénytelen személyesen felhívni telefonon és a bocsánatát kérni: „Azért történt az egész, mert olyan médiakultúrában élünk, hogy ha a YouToube vagy egy blog bármit híresztel, azt a világ felkapja, és végül hatalmas üggyé duzzad." (Interjú az ABC televíziós csatorna „Good Morning America" című műsorában, 2010. július 22.)

Tragikus tévedések

A média Franciaországban sem fog mellé ritkábban vagy csúszat szándé­kosan, mint máshol, amit több tucat eset is bizonyít. Ha közülük néhány bocsánatosnak bizonyul is21 , mások súlyos következményekkel, olykor pedig tragédiával járnak. Példának itt van az outreau-i „pedofilok" bűn­ügye, vagy Marie L. története, akit állítólag antiszemita indíttatású inzultus ért a RER D vonalán, a Patrice Alégre – Dominique Baudis-ügy vagy éppen a Roissy reptér poggyászkezelőjének esete (Balbastre 2004).

Ezek a példák többnyire olyan beállítottságú újságírókhoz kapcsolód­nak, akik oknyomozónak mondják magukat, s miközben megittasultak az általuk keltett félelemtől, biztosak saját büntetlenségükben. Ők okozzák a legjelentősebb károkat. Ez a jelenség késztette Philippe Cohent és Elisabeth Lévyt a kijelentésre: „Távol áll tőlünk, hogy a politikus férfiakat és nőket a vérszomjas újságírás ártatlan áldozatainak tekintsük. Ugyan­akkor egyes perekben meg kellene kérdezni az újságíróktól, hogy milyen alapon vonnak felelősségre mindenkit, amikor őket senki sem kényszeríti erre." (Cohen – Lévy 2008)

A France 2 tévécsatorna állandó jeruzsálemi tudósítója, Charles Enderlin Un enfant est mort [Meghalt egy gyermek] című könyvében egy döbbenetes, ideológiával átszőtt sajtómachináció történetét írja le, mely történet valóságos iskolapéldája a gátlástalan félretájékoztatásnak (Weill-Raynal 2007). Emellett elmondja azt is, hogy milyen üldöztetést szenvedett el emiatt ő és vele együtt a hozzátartozói. Az eset azzal indul, hogy 2000. szeptember 30-án Gázában, a netzarimi izraeli állásokkal szemben több lövés éri Mohammed al-Durrát, egy palasztin kisfiút, aki ott hal meg apja karjaiban. A jelenetet a France 2 operatőre, Talal Abou Rameh filmezi. A képeket Charles Enderlin kommentárjával még aznap este bemutatja ugyanez a tévécsatorna, és a film azonnal bejárja a vilá­got, bizonyítva egyes izraeli katonák embertelenségét.

Csakhogy a dezinformációra szakosodott műhelyek és az amerikai­izraeli körökhöz tartozó, összeesküvés-elméletekben jártas szakértők, meséli Charles Enderlin, azon nyomban nekiálltak, hogy kiforgassák a képek értelmét. A Politis hetilap igazgatója, Denis Sieffert ekképp fog­lalja össze a történteket: „A machinációt egy jól ismert dezinformációs műhely, a Metula News Agency (Mena) kezdte, amely egy bizonyos francia közönséghez szól. A forgatókönyv francia aktivisták műve, olyan izraeli álszakértőkkel közösen, akik azt is megpróbálták bebizonyítani, hogy Jichak Rabin egy Simon Peres által szőtt összeesküvés áldozata… A forgatókönyv állítása megdöbbentő: eszerint az egész nem egyéb, mint egy Talal Abou-Rameh által megrendezett jelenet Enderlin cinkos összejátszásával. A kis Mohammed eljátszotta saját halálát. A szájáról, állítják ezek a botcsinálta »szakértők«, leolvashatók az utasításai, ami­ket ő maga ad az operatőrnek. Az utolsó golyó becsapódása után teste megrándul, és ez arról tanúskodik, hogy nem halt meg. (Seifert 2010)

Az igazság botrányos elferdítése árán ugyan, de ez a befolyásos sze­mélyek által vezérelt, jól felépített dezinformációs gépezet mégiscsak sikerrel hitette el a gondolatot, hogy a France 2 dokumentuma nem egyéb, mint hamisítás, egy megrendezett jelenet, összegezve pedig egy közönséges „médiaösszeesküvés" Izrael ellen. Ezt a verziót azután olyan tekintélyes médiumok tették magukévá, mint a The Wall Street Journal, a Los Angeles Times és egy német televíziós csatorna. Izra­elben azonban – senki. Ebből a körülményből vonta le Denis Sieffert a következtetését: „Ennek az ügynek az egyik tanulsága az, hogy az Izrael melletti jobboldali kamarilla végeredményben hatékonyabb Franciaor­szágban vagy az Egyesült Államokban, mint magában Izraelben. Soha, sem Sharon, Livni vagy Olmert kormánya, sem a hadsereg vezérkara, sem a Sin Beth (a belső elhárítás) nem tett magáévá olyan elméleteket, mint amilyeneket Franciaországban propagálnak. Az izraeli hatóságok soha nem vonták kétségbe Talal Abou-Rameh vagy Enderlin hitelessé­gét." (Seifert 2010)

A dezinformáció hasonló formában nyilvánul meg más országokban is. Spanyolországban például a 2004. március gyilkos merényletek után a José María Aznar kormánya által felügyelt média széles körű manipulációba kezdett. Bizonyos választói ambíciók szolgálatában arra törekedett, hogy egyfajta „hivatalos igazságot" erőltessen a közönségre, amikor is megpróbálta eltitkolni az Al-Qaida-hálózat felelősségét, és a gaztettet az ETA baszk szervezetnek tulajdonította.

2005-ben és 2006-ban az El Mundo napilap két riportere tucatnyi har­sány cikket publikált, és bennük azt leplezte le, hogy Gaetano Pisano, „Tano", olasz festő Spanyolországban fogadta be és rejtegette az egyik legelvetemültebb náci bűnöst, Aribert Heimet, „Doktor Halál"-t… 2010 októberében az egyik bíróság azonban egyértelműen bebizonyította, hogy az összes „információ" „hamis, pontatlan, ellenőrizetlen" volt (El País, 2010. október 18.). Ennek ellenére a festő pszichiátriai kezelésre szorult, pályafutása derékba tört.

Az összes hasonló ügy, továbbá az a körülmény, hogy egyre szorosab­ban kapcsolódott össze a gazdasági és politikai hatalommal, súlyosan megtépázta a média hitelességét.

(Fordította: Székely Ervin )

Eredeti megjelenés: http://www.medelu.org/L-affaire-Julian-Assange- Wikileaks. A cikk a szerző L'Explosion du journalisme című könyvének [Párizs, Galilée, 2011] V. fejezete.

Jegyzetek

1 „Ezek a publikációk veszélyes támadások, és nem csupán az Egyesült Államok biztonsági érdekei, hanem a nemzetközi közösség ellen is" – jelentette ki példá­ul Hillary Clinton, az amerikai diplomácia vezetője 2010. október 30-án. http:// www.rtbf.be/info/media/WikiLeaks/WikiLeaks-hillary-clinton-met-les-choses-au-point-280681

2 A Twitteren egy hashtag (címke), nevezetesen a kettős kereszt szimbólum ke­rült a kulcsszó elé: #trafigura. A hashtagok lehetővé teszik az egyazon tárgyra vonatkozó információk csoportosítását.

3 Trafigura vs Guardian: twitter au secours de la liberté de la presse, Media Trend, http://www.themediatrend.com/wordpress/

4 Az összecsapás leírását Robert Booth tollából lásd: Trafigura: A few tweets and freedom of speech is restored, guardian.co.uk, 2009. október 13. http://www. guardian.co.uk/media/2009/oct/13/trafigura-tweets-freedowm-of-speech

5 Lásd a Media Trend idézett cikkét.

6 http://www.youtube.com/watch?v=to3Ymw8L6ZI

7 Többek között a svájci Postfinance bank, a Paypal on-line pénzküldési rend­szer, a Visa és a Mastercard leállították a pénzadományok folyósítását Julian Assange szervezetének, és számos szolgáltató letiltotta a hozzáférést a И/iki'Leakshez. Lásd Riviére 2011.

8 A szabadon letölthető szoftverek alkalmazása, módosítása, másolása és ter­jesztése hivatalosan is ingyenes.

9 A francia büntető törvényköny 321.1. paragrafusa kimondja: „orgazdaságot követ el az, aki valamely tárgyat rejteget, megőriz vagy továbbít, valamint ha továbbításában közvetítő szerepet vállal, és tudja, hogy az a tárgy bűncselek­ményből származik. Orgazdaságnak minősül továbbá, ha valaki a körülmények ismeretében bűncselekményből származó tárgy révén, bármilyen módon, vagyoni haszonra tesz szert."

10 „Sunlight is said to be the best of disinfectants" – mondta Louis D. Brandeis, aki 1916 és 1939 között az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának (haladó szellemű) elnöke volt.

11 Lásd például Jean-Michel Apathie blogját: WikiLeaks, le journalisme et les cambrioleurs, 2010. december 6. http://www.rtl.fr/blog/aphatie/wikileaks-le-journalisme-et-les-cambrioleurs-06-12-7675262487

12 Egy 2010. július 31-én Christiane Amanapourral készült interjúban az ABC amerikai tévécsatornán.

13 Julian Assange answers your questions, www.guardian.co.uk, 2010. december 3.

14 Ez a brit napilap, a The New York Times-szal együtt első helyen közli a WikiLeaks leleplezéseit.

15 Ki üdvözölte „a demokratikus átláthatóságot", amikor például Németországban, a Cseh Köztársaságban, Magyarországon vagy Lengyelországban nyilvános­ságra hozták és hozzáférhetővé tették az Interneten a kommunista éra politikai rendőrségének titkos archívumait, amivel több száz egykori kollaboráns életét dúlták fel?

16 2010. december 13-ától fogva például a Maghreb emergent weboldal az USA nagykövetsége által folytatott „forródrót-beszélgetések" teljes anyagát terjesz­tette francia fordításban.

17 Az Egyesült Államok és szövetségesei a hidegháború idején (1947-1989) hangoztattak ahhoz hasonló szólamot, hogy „erősítsük meg a bástyákat a kommunizmus ellen", hogy fenntartsanak (vagy éppen létrehozzanak) olyan diktatúrákat, mint amilyen Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban, Törökországban és Dél-Amerika számos országában uralkodott.

18 Franciaországban Eric Besson iparügyi miniszter döntött úgy, hogy támadást indít aWikiLeaks ellen egy francia owned web hosting centeren (a roubaix-i OVH társaságon) keresztül azzal az ürüggyel, hogy diplomáciai titkot „sértett". Vö. Le Monde, 2010. december 3. Mellesleg Frédéric Mitterrand kulturális miniszter is kardoskodott egy másik szerver betiltása mellett, mondván, hogy az a WikiLeaks által lopott, kalóz módra megszerzett híreket továbbított. Vö. nouvelobs.com, 2011. január 6.

19 Franciaországban a BFMTV (http://temoins.bfmtv.com/) információs lánc biztatja folyamatosan „a riporterek közösségét", hogy ha valaki tanúja volt bizonyos eseményeknek, az küldje el címére fotóit vagy videofelvételeit. A szolgáltató ön­magát így határozza meg közelebbről: „A BFMTV olyan szerver, amely lehetővé teszi riporterközösségének, hogy videóit és fotóit szerkesztőségünkbe küldje, és megossza más internetezőkkel. Együttműködésben a Citizenside elnevezésű hálózattal, azt a lehetőséget is biztosítjuk, hogy egyetlen klikkeléssel eladjátok képeiteket a médiának, bárhol a világon."

20 Olykor felmerül a szerzői jogok kérdése is, mint ahogy azt Daniel Morel haiti fotós esete is példázza, aki azon kevés fotóriporter közé tartozik, aki közvetle­nül a 2010. január 12-i földrengés után Port-au-Prince-ben volt. Morel feltette néhány felvételét a Twitterrel társult TwitPic nevű fotószerverre. Ezeket töltötte le onnan egy dominikai internetező, bizonyos Lisandro Suero. Onnan vette át őket a France-Presse Hírügynökség (AFP), és forrásául a Suero nevet jelölte meg. 2010. december 10-én egy New York-i bíróság elmarasztalta az AFP-t, hogy a fotókat Morel beleegyezése és jogdíj fizetése nélkül közölte. A bíróság ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy a TwitPic nem jelezte, hogy a képek fel­használása jogdíjmentesen volna lehetséges. (Vö. Le Monde, 2010. december 31.).

21 2010. március 19-én például a France Soir az első oldalon egy teljes alakos felvételt publikált Johnny Hallyday-ről ezzel a címmel: „Johnny a Karibi-tengeri Saint-Barthélemynél lovagolja a hullámokat", és azt állította, hogy az „exkluzív" fotó az előző napon készült, holott valóságban több mint négy éve…

Hivatkozások

Balbastre, Gilles 2004: Les faits divers, ou le tribunal implacable des médias, Le Monde diplomatique, 2004. december. http://www.monde-diplomatique.fr/2004/12/BALBASTRE/11719

Beylau, Pierre 2010: Les fausses vérités de WikiLeaks, Le Point, 2010. november 29. http://www.lepoint.fr/monde/ou-va-le-monde-pierre-beylau/les-fausses-verites-de-wikileaks-29-11-2010-1268391_231.php

Bouchicot, Jean-Yves 2010: WikiLeaks et les vieux journalistes : Slama bat le record. Mediapart, 2010. november 30. http://blogs.mediapart.fr/blog/jean-yves-bouchicot/301110/wikileaks-et-les-vieux-journalistes-slama-bat-le-record?page=0%2C0%2C0%2C0%2C3

Cohen, Philippe – Lévy, Elisabeth 2008: Notre métier a mal tourné. Deux journalistes sénervent. Párizs, Mille et une Nuits

Enderlin, Charles 2010: Un enfant est mort, Párizs, Don Quichotte Ferran, Benjamin 2011: Ces »hacktivistes« qui révent d'imposer la démocratie, Le Figaro, 2011. január 28.

Halimi, Serge 1995: Un journalisme de révérence, Le Monde diplomatique, 1995. február. http://www.monde-diplomatique.fr/1995/02/HALIMI/1191

Lessig, Lawrence 2004: Culture Libre – Comment les médias utilisent la technologie et la loi pour confisquer la culture et contrőler la créativité. http://www.sisudoc.org/sisu/free_culture.lawrence_lessig/about.fr.html

Marliére, Philippe 2010: Manifs étudiantes á Londres: un moment de bonheur collectif, Rue89, 2010. december 2. Orwell, George 2001: La politique et la langue anglaise. In George Orwell: Essais, Articles, Lettres, Vol. IV (1945-1950), Párizs, Editions

Ivrea Plenel, Edwy 2011: En défense d'Internet et de WikiLeaks : la révolution numérique, Mediapart, 2011. január 7.

Poncet, Guerric 2010: L'islande pourrait devenir un paradis pour la liberté d'expression, Le Point, 2010. február 16.

Renard, Florence 2010: WikiLeaks: débat sur un grand déballage, Les Echos, 2010. december 7.

Riviére, Philippe 2010: Rapports explosifs sur la guerre d'Afghanistan, Le Monde diplomatique, 2010. július, http://www.monde-diplomatique.fr/carnet/2010-07-26-Rapports-explosifs-sur-la-guerre

Riviére, Philippe 2011: WikiLeaks, mort au messager, Le Monde diplomatique, 2011. január, http://www.monde-diplomatique.fr/2011/01/RIVIERE/20058

Rousselin, Pierre 2010: La tyrannie de la transparence, Le Figaro, 2010. no­vember 29.

Rusbridger, Alain 2010: First Read: The Mutualized Future is Bright, The Guardian, 2010. október 19.

Sieffert, Denis 2010: L'incroyable machination, Politis, 2010. október 8.

Stalder, Felix 2011: Pourquoi les institutions peinent á garder leurs secrets, Le Monde diplomatique, 2011. január. http://www.monde-diplomatique.fr/2011/01/STALDER/20057

Stallman, Richard 2010: The Anonymous WikiLeaks protests are a mass demo against control, The Guardian, 2010. december 17; a cikk francia fordítása: http://www.telerama.fr/techno/de-la-necessite-des-cybermanifestations-pour-defendre-wikileaks-par-richard-stallman,63869.php

Steinberg, Stefan 2010: La presse européenne et les révélations de WikiLeaks, Le Journal des alternatives, 2010. augusztus 19. www.alternatives.ca

Warren, Samuel D. – Brandeis, Louis D. 1890: The Right to Privacy, Harvard Law Review, 4.

Weill-Raynal, Guillaume 2007: Les nouveaux désinformateurs, Párizs, Armand Colin

A Cuito Cuanavale-i csata

Kuba katonai szerepvállalása Afrikában 1961-től 1988-ig, azaz a havannai forradalmi rendszer internacionalista segítségnyújtása a nemzeti felszabadító mozgalmaknak Algériától Kongón át Angoláig és Mozambikig nem tartozik a XX. század legtöbbet reklámozott történetei közé. Pedig mint Fidel Castro visszaemlékezéseiből megtudjuk: Kubának meghatározó szerepe volt az angolai népi kormány fegyveres védelmében éppúgy, mint a dél-afrikai rezsim katonai erejének megtörésében s vele az apartheid fölszámolásában vagy Namíbia függetlenné válásában. A katonai események az 1988. januári a Cuito Cuanavale-i csatában tetőztek.

Ignacio Ramonet: Che Guevara halála után Kuba nem adta fel azt a törekvését, hogy elkötelezze magát más, leigázott népek oldalán, és segítse felszabadító harcukat. Ilyen kötelezettségvállalásra nemcsak Latin-Amerikában, Sal­vadorban, Guatemalában és Nicaraguában került sor, hanem Afrikában is. A világban kevesen tudják, hogy Kuba és a kubai harcosok az afrikai országok gyarmati függetlenségi harcaiból is kivették a részüket.

Fidel Castro: Ez egy fontos téma. Már Che kapcsán szóba került, de azt gondolom, valóban, Kuba szolidaritása az afrikai népekkel nem eléggé ismert tény. Történelmünk e fejezete már csak azért is fontos, mert több százezer nő és férfi – kubai internacionalisták – áldozatáról van szó, akik példát jelentenek az új generációk számára. Gyakran arról is megfeledkezünk, hogy Európa imperialista és neokolonialista módszerekkel kirabolta Afrikát, amit 1950 és 1990 között a NATO és az ÜSA teljes mértékben jóváhagyott.

A volt algériai elnök, Ahmed Ben Bella egyszer azt mondta nekem1 , hogy Kuba a forradalmi győzelem napjától kezdve segítségére sietett az algériai harcosoknak, akik ekkor még országuk függetlenségéért harcoltak. Ön egyetért ezzel?

Természetesen, már utaltam is rá. Az 1959. januári győzelmünk után az imperializmus a nép érdekében meghozott intézkedéseinken felhá­borodva nem engedte, hogy a kubai nép letehesse kezéből a fegyvert. Sok honfitársunk ekkor határozta el, hogy Kubában vagy máshol életét adja a forradalomért. Ezért aztán két évvel a győzelmünk után, 1961-et követően, amikor az algériai nép bátran harcolt függetlenségéért, egy kubai hajó fegyvereket szállított az algériai felkelőknek. Hazafelé jövet magával hozott több mint száz árván maradt gyermeket és sok háborús sebesültet. Hadd nyissak itt egy zárójelet: eszembe jutott egy másik esemény, amit mindenképp szeretnék megemlíteni. Néhány évvel később, 1978-ban ugyanez játszódott le, amikor Angola déli részéről, a cassignai megmészárlás2 elől menekülő namíbiaiak – főként gyerekek – érkeztek Kubába. És képzelje, Namíbia jelenlegi kubai nagykövete [2005. decemberében] egyike volt azoknak a gyerekeknek, akiket akkor meggyógyítottunk.

Nem tudtam a cassignai eseményekről. Röviden ismertetné?

Erre Angola déli részén került sor. Fontos megemlíteni, hogy egy el­szántan harcoló kubai ezred védelmezte Angola déli határát Cassigna, a namíbiai menekültek központja közelében. A kubai erők bátran haladtak előre, hogy szembeszálljanak a dél-afrikai ejtőernyősökkel, akik harci repülőkről lőtték a civil lakosságot. A mieink az ellenséges légierő tüze alatt, szinte védelem nélkül haladtak előre, egészen addig a pontig, ahol háborítatlanul folyt a civilek, nők, öregek és gyermekek mészárlása. Állandó bombázások alatt haladtak előre húsz-harminc kilométert. Em­berveszteség szempontjából ez volt a legköltségesebb akciónk ebben a háborúban. De az öldöklést megállítottuk, s több száz gyermeket és sebesültet fogadtunk be Kubába. A gyerekek alap- és középfokú oktatás­ban részesültek, sokan közülük egyetemi diplomát is szereztek. De nem akarok hosszan időzni ennél a témánál, hiszen Algériáról beszélgetünk. Meg kell azonban említenem, hogy a dél-afrikai banditák még éveken át követtek el hasonló atrocitásokat Angolában. 1978-ban azonban vissza kellett vonulniuk erőink elől, egészen a namíbiai határig.

Visszatérve Algériára, egy hajót említett…

Igen, arról a hajóról beszéltem, amelyik fegyvereket szállított a francia hadsereggel harcoló algériai felkelőknek. A franciáknak ott volt a hátor­szág – Algéria szinte látható a Földközi-tenger szemközti partjáról -, míg a felkelők csak saját erejükre számíthattak. Az általunk küldött fegyver­rakomány ágyúkból, 500 mm-es gránátokból és rengeteg lőszerből állt. Kegyetlen harc volt, nem tudjuk, hány százezer algériai életébe került. Nemrég az algériaiak felemlegették, hogy negyven évvel a konfliktus után a franciák még mindig nem bocsátották rendelkezésükre az aknamezők térképeit azokról a területekről, ahol több millió akna is lehet. Azt is hozzá kell tennem, hogy 1961-ben, amikor az imperialista agyelszívás követ­keztében csak háromezer orvosunk maradt, sok kubai orvost is küldtünk az algériai nép megsegítésére. Ez volt a rendkívüli orvosi együttműködés kezdete Kuba és a harmadik világ országai között.

Kuba mára amolyan orvosi nagyhatalom lett.

Nem tudom, megfelelő-e a kifejezés. Azt mondhatom Önnek, hogy jelenleg hetvenezer orvosunk van, és még huszonötezren folytatnak hazánkban orvosi tanulmányokat. Az emberiség történetében – és ezt hangsúlyoznom kell – ezzel különleges helyet töltünk be. Nem tudom, a többiek mihez fognak majd, mert északi szomszédunk [az Egyesült Államok] nemzetközi katasztrófa esetén csak helikoptereket tud küldeni. Nem tudnának orvosokat küldeni, mert nincs elég szakemberük ahhoz, hogy a világban felmerülő problémákat megoldják. De nincs jobb hely­zetben Európa sem, amely pedig az emberi jogok vezető hatalmának tartja magát. Mindössze száz orvost tudnak Afrikába küldeni, ahol több mint harmincmillió HIV-vírussal fertőzött beteg szorul segítségre. A járvány leküzdéséhez annyi orvosra volna szükség, ahányan az Henry Reeve3 kontingenshez tartoznak, és ezek az orvosok Kubában szereztek diplomát. Úgy vélem, tíz év múlva több mint százezer orvosunk lesz, és valószínűleg másik százezer külföldi orvost fogunk képezni Kubában. A világon nálunk tanul a legtöbb orvos. Azt hiszem, tízszer annyian végeznek nálunk, mint az Egyesült Államokban, abban az országban, amelyik 1959-ben praktizáló orvosaink nagy részét elcsábította tőlünk. Ez a mi válaszunk.

2005 szeptemberében, azok után, hogy a Katrina hurrikán a földdel tette egyenlővé New Orleans városát, Ön felajánlotta Kuba orvosi segít­ségét az USA részére.

Így van. Felajánlottuk 1610 orvos segítségét, a második hurrikán ér­kezte előtt pedig még többet. Sok életet meg tudtak volna menteni. Az amerikai kormány azonban büszkeségből hagyta, hogy az emberek a há­zak vagy a kórházak tetején haljanak meg, ahonnan senki sem evakuálta őket, vagy stadionokban és menhelyeken, ahol rengeteg idős emberen eutanáziát hajtottak végre, nehogy a fulladást kelljen választaniuk. Ez az az ország, amelyik az emberi jogok védelmezőjének mondja magát, ugyanaz, ismétlem, amelyik 1959-ben elcsábította tőlünk az orvosain­kat, és amikor a leginkább szüksége lett volna rájuk, akkor hiányoztak neki a doktorok. Az USA-ban több millió afro-amerikai bevándorló él, és több tízmillió embernek nem jut egészségügyi ellátás. Itt, Kubában az egészségügyi ellátás állampolgári jog, tekintet nélkül arra, kinek mi a véleménye egy adott politikai kérdésről. Itt senkinek nem kell megmon­dania, támogatja-e a blokádot vagy sem. Ilyen kérdést soha, egyetlen betegnek sem teszünk fel, és a jövőben sem fogunk!

Jelenleg a külföldön praktizáló harmincezer kubai orvos mellett még negyvenezer dolgozik idehaza, és rendelkezésünkre állnak a nép ellá­tásához szükséges kórházi létesítmények és rendelőintézetek is. Még a „különleges időszakban"4 is sikerült a mai szintre csökkentenünk a gyermekszegénységet, megnövelve ezzel a várható élettartamot. Az egészségügyi ellátás azóta folyamatosan fejlődik, és rövid idő alatt szeretnénk elérni, hogy a várható élettartam nyolcvan évre tolódjon ki. A jelenlegi 0,07%-os HIV-fertőzöttségi indexszel a világ élvonalába tartozunk. Jóllehet még számos problémát kell megoldanunk, a sorban minket követő ország indexe nyolcszor akkorra, mint a miénk.

Nemrég Guatemalába, illetve a kasmíri földrengés után Pakisztánba küldtek orvosokat, így van?

Igen, hétszáz orvost küldtünk Guatemalába az Henry Revee kontin­gensből, akik csatlakoztak a helyszínen lévő háromszáz társukhoz, ami összesen ezer orvost jelent. Erre 2005 októberében a Stan ciklon követ­kezményei miatt volt szükség, amely az országot ért egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb természeti csapás, súlyosabb, mint amilyen a Mitch tornádó volt 1998-ban. Ez utóbbi volt az alapja a kubai integrált egészségügyi programoknak a harmadik világbeli országokkal való együttműködésben. Orvosaink hónapokon át dolgoztak nagyon nehéz földrajzi körülmények között a katasztrófa sújtotta guatemalai területeken. S nem ez volt az egyetlen hőstettük.

Az Henry Reeve alakulat létrehozása után két hatalmas tragédia kö­vetkezett be: az említett guatemalai, illetve a 2005. október 8-i földren­gés Pakisztánban. A haladéktalanul Pakisztánba küldött kubai orvosok fantasztikus hősiességről, önfeláldozásról és eredményességről tettek tanúbizonyságot, amellyel beírták nevüket a történelembe.

A kasmíri földrengés Pakisztánban arra hívja fel a figyelmet, hogy nem elég, ha a mentést végzőknek kutyáik és óriás daruik vannak. Sokkal fontosabb, hogy a földrengés után orvosok is rendelkezésre álljanak; az ilyen jellegű katasztrófák még inkább nélkülözhetetlenné teszik őket. Kasmírban, egy hegyes, nehezen megközelíthető, több millió ember által lakott vidéken a földrengés nagyjából százezer életet követelt, és még többen sebesültek meg. Rengeteg volt a csonttörés, különösen a felső és alsó végtagokon. Nehéz ennél nagyobb katasztrófát és az ottani kormány harcánál nehezebb harcot elképzelni . A pakisztáni hatóságok a harma­dik világ népeinek hagyományos kifosztói, a gazdag államok segítségét kérték. Gyakorlatilag hiába. A kubai orvosok viszont a helyszínre siettek és beírták magukat az emberi szolidaritás történetébe. Elnézést, hogy eltértem a fő tárgytól, de számomra ez különösen fontos téma.

Tudom, hogy Önt szenvedélyesen foglalkoztatja az orvoslás és a nem­zetközi szolidaritás, de kanyarodjunk vissza mai témánkra. Az Algéria számára nyújtott kubai segítségről beszéltünk közvetlenül a forradalmat követő években.

Mondtam Önnek, hogy akkoriban, tehát 1961-ben harminc-negyven or­vost küldtünk Algériába. Pontosan kellene tudnom a számukat. Az ország 1962 júniusában elnyert függetlensége után ismerkedtünk meg Ahmed Ben Bella elnökkel. Említettem, hogy New Yorkban, az ENSZ székhe­lyén tárgyalt Chevel. Aztán az októberi krízis előtti drámai napokban eljött Havannába meglátogatni bennünket. Egyenesen Washingtonból érkezett, ahol Kennedy elnökkel folytatott megbeszéléseket, és ahol más kérdések mellett szóba került a Kuba és az uSA közötti rakéták ügye. Biztosított minket szolidaritásáról. Népünk lelkesen fogadta; harcos múltja közismert volt, csakúgy, mint az algériaiak hősies küzdelme és a francia gyarmatosítás feletti történelmi győzelmük is.

Részt vettek kubai csapatok Algéria és Marokkó egymás ellen vívott 1963-as háborújában?

Igen, részt vettek. Az októberi krízis után egy évvel, 1963 őszén a Magreb-országokban váratlan események történtek. A Szahara-közeli Tindouf régióban a marokkói fegyveres erők az Egyesült Államok logisz­tikai támogatásával csapást akartak mérni a független Algériára, hogy megcsapolják a kivéreztetett ország természeti erőforrásait. Ez volt az első alkalom, hogy kubai seregek keltek át az óceánon. Húsz éjjellátóval felszerelt, modern páncélozott zászlóaljat küldtünk, amit a szovjetek a kubai védelem megszervezésére bocsátottak a rendelkezésünkre löve­gekkel együtt. Több száz harcost küldtünk a helyszínre.5 Anélkül, hogy erre bárkitől engedélyt kértünk volna, átkeltünk az Atlanti-óceánon, hogy eleget tegyünk a testvéri algériai nép kérésének, amely súlyos vérveszte­séget szenvedett egy félelmetes hatalom elleni harcban, s hogy segítsük megvédeni területét és természeti kincseit.

Önök, ugye, nagyon korán segítséget nyújtottak azoknak a felkelők­nek, akik szembeszálltak az Afrikában utolsóként fennmaradt portugál gyarmati hatalommal?

Valóban. 1965 után vettük fel a kapcsolatot az angolai és a Bissau-gui-neai függetlenségi erőkkel. Elsősorban vezetők képzéséről, kiképzők és műszaki eszközök küldéséről volt szó. Bissau-Guinea portugál gyarmat volt. 1956 óta folyt a függetlenségi harc a PAIGC6 vezetésével, amelynek élén Amílcar Cabral állt. 1966-tól hatszáz kubai internacionalista, közöttük hetven orvos harcolt a felkelők soraiban. 1974 szeptemberében vívták ki végül függetlenségüket. 1965. júliusában a Zöld-foki szigetek, valamint Sáo Tomé és Principe végérvényesen függetlenné váltak Portugáliától. Nagyjából ugyanebben az időben kemény harcok árán győzött Mozam­bikban a Felszabadító Front, felejthetetlen testvérünk, Samora Machel elvtárs vezetésével. A kitartó Robert Mugabe és más kitűnő vezetők irányításával Zimbabwe is kivívta függetlenségét, amelyet a harcok során gyakran szálltak meg dél-afrikai csapatok, akárcsak Mozambikot. Az utolsó portugál gyarmat csak 1999-ben nyerte el függetlenségét: Timorról van szó, amely Óceániában található, nagyon messze Kubától. Amikor felvettük a kapcsolatot a felkelőkkel, meg kell mondanom, Kuba maga sem volt könnyű helyzetben. De a „különleges időszakban" sem haboztunk kimutatni szolidaritásunkat.

A volt Belga-Kongó esetében hogyan kezdődött a kubai együttműkö­dés, aminek a betetőzése Che kongói tevékenysége volt?

Ne feledje, hogy Che Guevara akkor már több afrikai országban megfordult. Az ENSZ 1961. december közgyűlésén hevesen tá­madta a Kongó elleni amerikai-belga támadást. Emlékezetből idézem: „Minden szabad embernek a Kongó elleni bűntény megbosszulására kell készülnie." Igyekeztem őt türelemre inteni és időt nyerni, amíg a feltételek adva lesznek Bolíviában. Egyenesen New Yorkból indulva, 1964. december végén Che kilenc afrikai országot keresett fel meg­tervezett körútja alkalmából. Eljutott Algériába, Egyiptomba, Maliba, Kongóba, Guineába, Ghánába, Dahomeyba – a mai Béninbe -, Tanzá­niába és Brazzaville-Kongóba. 1961. januárjában meggyilkolták a nagy kongói vezetőt, Patrice Lumumbát, aki a régió antikolonialista harcának mártírja lett. Chenek sikerült felkeresnie az összes nagy afrikai hazafit: Kwame Nkrumaht Accrában, Sékou Tourét Conakryban, Modibo Keitát Bamakóban és Massamba-Débat-t Brazzaville-ben. Algériában hosszan tárgyalt a portugál gyarmatok felszabadító mozgalmainak vezetőivel, az angolai Agosthino Netoval és Lucio Larával, illetve Amílcar Cabrallal, a nagy Bissau-guineai forradalmárral.

Ekkor történt, hogy Che úgy döntött, csatlakozik a kongói gerillák­hoz?

Nem. Az első körútja után visszatért Kubába. Az afrikai helyzet nagyon érdekelte, és e történelmi jelentőségű körút és az afrikai vezetőkkel való találkozást követően még jobban figyelt a kontinens történéseire, de türel­metlenül várta, hogy Bolíviába utazhasson. Amint már említettem Önnek, ekkor javasoltam neki, hogy vigyen egy csapat elvtársat Afrikába. Az volt a küldetése, hogy támogassa a kelet-kongói mozgalmat. Ez kiemelt fontosságú feladat volt, ami ráadásul lehetővé tette számára, hogy még több tapasztalatot szerezzen, és új vezetőket képezzen ki. Che 1965. április 24-én érkezett meg egy csapat elvtárssal Kibamba környékére, Fizi mellé, Dél-Kivu tartományba, a Tanganyika tó partjára. A zónát a Kínában politikai és katonai kiképzésen részt vett Laurent-Désiré Kabila emberei őrizték. Abban az időben a kínaiak is segítették az afrikaiakat. Kabila a nancsingi katonai akadémián szerzett rövid idő alatt gyakorla­tot, de csapata súlyos válságba került, és szétesett. 1964-től a belga és amerikai tisztek irányítása alatt harcoló, Dél-Afrikából, Rhodesiából, Németországból s máshonnan érkezett, harcedzett zsoldosok súlyos csapást mértek a gerillákra.

Önök küldtek Chenek erősítést?

Igen, 1965. júliusában, azaz épp három hónappal azután, hogy Che megérkezett Kongóba, a legjobb harcosainkból alakított, kb. kétszáz­ötven fős csoportot küldtünk erősítés gyanánt Jorge Risquet elvtárs irányításával. Ebben az időben két Kongó létezett: a volt Belga-Kongó, a későbbi Zaire, aminek fővárosa Kinshasa, valamint az egykori francia Kongó Brazzaville- fővárossal. A mi csapataink Brazzaville-be mentek. Massamba-Débat nemzeti kormányának védelmére küldtük őket, és megbízást kaptak arra, hogy szükség esetén Chenek is segítséget nyújt­sanak, aki a másik Kongó keleti végeinél harcolt. Brazzaville-ben Risquet és emberei megkezdték a harcosok kiképzését más gerillák, különösen az Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom [MPLA7 ] számára is. Rövid idő alatt három hadoszlopot képeztek ki, amelyek Brazzaville-ből az angolai gerillákhoz vonultak be harcolni. Így aztán 1965 után tényleges együttműködést alakítottunk ki a kongói függetlenségi harc résztvevőivel, akárcsak Angolával és Cabindával, amely angolai terület volt. Ez azt jelentette, hogy kivettük részünket a vezetők kiképzéséből, s emellett anyagi eszközökkel is támogattuk a felszabadító háborút.

A legismertebb kubai intervenció Afrikában az angolai. Emlékszik rá, hogyan kezdődött?

Pontosan emlékszem. A lisszaboni szegfűk forradalma után, 1974 áprilisában kezdetét vette a portugál gyarmatbirodalom széthullása. Portugáliát kifárasztotta a hosszú, reakciós, fasiszta- és Amerika-barát kormányzás, valamint a gazdasági válság és a gyarmati háború. Mind­ezek aláásták, majd megrendítették gyarmatbirodalmát. Nem véletlen, hogy számos portugál gyarmat, köztük Bissau-Guinea, a Zöld-foki szige­tek, Sáo Tomé és Mozambik 1975-ben, a portugál diktatúra bukása után nyerték el függetlenségüket, amit a haladó szellemű portugál kormányzat teljes mértékben elismert.

Teljesen más volt az egyik leggazdagabb és legnagyobb portugál gyarmat, Angola helyzete. Az amerikai kormány itt titkos tervvel kísér­letezett, amely az angolai nép törvényes jogainak megsértésére és egy bábkormány felállítására irányult. Mindez csak nemrég került napvilágra, korábban Washington „ártatlannak" mondta magát, azt állítva, hogy „semmit nem látott". A terv kulcsa a Dél-Afrikával kötött szövetségben rejlett. A két ország megosztozott a portugál gyarmatosítás által lét­rehozott képzési és szervezeti infrastruktúrán, hogy megakadályozza Angola függetlenségét. Mindebben támogatta őket Mobutu, Zaire – a volt Belga-Kongó – korrupt diktátora, aki kész volt arra, hogy jó fizetség fejében a külföldiek vadászterületévé tegye az országot. Az ország urán-, réz- és egyéb nyersanyagkészletét kifosztották, miközben senki nem tudja, hova tűnt Mobutu negyven milliárd dollárja. Azt persze nem nehéz kitalálni, melyik állam segített abban, hogy a diktátor több tíz milliárddal károsítson meg egy teljesen kifosztott országot. Diktátorok, terroristák, közismert rasszisták jelentkeztek folyamatosan és szégyenérzés nélkül abba a hadseregbe, amelyet „a szabad világ hadseregének" neveztek. Néhány évvel később, sajátos cinizmusról téve tanúbizonyságot, Ronald Reagan úgy beszélt róluk, mint „a szabadság harcosairól".

Akkoriban az USA együttműködött a dél-afrikai apartheid rendszer­rel.

Teljes mértékben. Mivel a dél-afrikai rezsimről és az apartheidről van szó, ezzel kapcsolatban felmerül egy nagyon fontos kérdés, amiről elfe­lejtettem szólni, jóllehet nem szabad hallgatni róla. Amikor kubai csapatok állomásoztak a rasszista dél-afrikai csapatok által megszállt Angolában, az ÜSA Pretoria rendelkezésére bocsátott több olyan atombombát, mint amilyet korábban Hirosimára és Nagaszakira is ledobott. Sokszor fele­désbe merül, hogy Angolában az angolai és a kubai csapatok egy olyan rezsim ellen harcoltak, amely nyolc atombombával rendelkezett. Ezeket az Egyesült Államok az örökösen a kubai blokád mellett szavazó Izrael közvetítésével bocsátotta a dél-afrikaiak rendelkezésére. S egyáltalán nem lehetett kizárni, hogy ránk is ledobják ezeket a bombákat. Mivel tartottunk attól, hogy Pretoria esetleg nem tud ellenállni a kísértésnek, minden szükséges intézkedést megtettünk arra az esetre, ha a dél-afri­kaiak esetleg nukleáris erőt vetnének be ellenünk.

A dél-afrikaiak Washingtontól kaptak nukleáris fegyvereket? Ez nem közismert tény.

Valóban nem, jóllehet ez a színtiszta igazság. De kikkel nem kötöt­tek paktumot az ún. „demokraták"? – ez utóbbiakon nem az amerikai Demokrata Pártot, hanem a „demokratikus birodalom" „demokratáit" értem. Milyen banditizmusért nem felelősek? Mobutuval is paktumot kötöttek, s szemet hunytak bűnei felett. Nem szabad elfelejteni, hogy Patrice Lumumba meggyilkolásakor Mobutu vezette az európaiakból álló zsoldos csapatokat, akik a kongói állampolgárok életét sem kímél­ték. Egyszer megkérdeztem Nelson Mandelától: „Elnök úr, ön tudja, hol találhatók az atombombák, amelyek Dél-Afrika birtokában voltak? – Nem tudom. – És mit mondtak Önnek a dél-afrikai katonák? – Nem mondanak semmit." Ma már senki nem tud semmit erről, és nem is kérdezősködik a bombákról, ahogyan az Izrael birtokában lévő nukleáris fegyverekkel kapcsolatban sincs senkinek kérdése. Senkinek! A világban csak olyan információk áramlanak, amelyek megfelelnek az amerikai birodalom és szövetségeseik érdekeinek. ők még az urán monopóliumát is szeretnék megszerezni maguknak olyan időkre, amikor nem lesz több földgáz, sem kőolaj.

Most [2005 végén] az Egyesült Államok meg akarja tiltani Iránnak, hogy nukleáris fűtőanyagot állítson elő, s arra akarja kényszeríteni, hogy pazarolja el bőséges földgáz- és kőolajtartalékait. Irán ma napi öt millió hordó kőolajat termel, s arra törekszik, jogosan, hogy takarékoskodjon szénhidrogén-forrásaival, s mint sok más ország, képessé váljon arra, hogy nukleáris fűtőanyagból nyerjen ki villamosáramot. Franciaország villamosáram-szükségletének közel 45%-át fedezi atomenergiából, és ugyanígy jár el sok más ország is: Japán, Dél-Korea vagy Kanada. Az irániak csupán egy dolgot kérnek: termelhessenek áramot atomenergi­ából, ahelyett, hogy szénhidrogént égetnének el.

A nukleáris fegyverekkel felszerelt dél-afrikai erőkkel szemben milyen taktikát alkalmaztak? Gondolom, ez kivételes katonai helyzet volt az Önök számára.

Soha azelőtt nem voltunk ilyen helyzetben. Valóban aszimmetrikus módszereket kellett alkalmaznunk. Úgy döntöttünk, hogy olyan taktikai csoportokat vetünk harcba, amelyek létszáma nem haladja meg az ezer főt, és alaposan fel vannak szerelve tankokkal, páncélozott járművek­kel, tüzérséggel és légelhárító egységekkel. A MIG-23-as vadászgépek biztosították számunkra a légi fölényt, miközben ellenfelünk a legmoder­nebb harci repülőgépekkel volt felszerelve. Ez emlékezetes történet, és sajnálatos, hogy nem eléggé ismert.

Mikor indult meg az Angola elleni támadás?

1975. október közepén. Miközben a zairei erők, valamint a nehéz fegy­verzettel és a dél-afrikai tanácsadókkal megerősített zsoldos csapatok már majdnem elérték a fővárost, Luandát, a legnagyobb csapás a déli országrészt fenyegette. A dél-afrikai páncélozott hadoszlopok átlépték a határt, és gyors ütemben behatoltak angolai területre, azzal a szándékkal, hogy csatlakozzanak Mobutu zsoldosaihoz, s együtt foglalják el Luandát, még a függetlenség 1975. november 11-ére tervezett kikiáltása előtt. Nagyon nehéz és feszült napoknak néztünk elébe.

Ebben az időben Angolában tartózkodtak kubai csapatok?

Mindössze négyszáznyolcvan katonai kiképző tartózkodott az ország­ban, akikhez csatlakozott egy csoport a cabindai csapatok kiképzésére. Ők a felszabadító háború nagy vezetőjének, Agostinho Netonak, az Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom elnökének kérésére érkeztek Angolába. Neto nemcsak az afrikai népek támogatását élvezte, hanem széles körben elismert személy volt a kontinensen kívül is. Azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy segítsük az új, független állam hadse­regét alkotó egységek kiképzését. Igent mondtunk, noha csak néhány könnyű fegyverzettel felszerelt tüzérségi alakulatunk volt alkalmas a kiképzésre.

Ezek a kubaiak részt vettek-e a harcokban az Angola elleni kettős invázió folyamán?

Természetesen, rögtön Angola védelmére siettek. 1975 novemberének első napjaiban egy kis csoport a benguelai forradalmi kiképzőközpont angolai újoncainak oldalán bátran megütközött a fasiszta hadsereggel. Egy rajtaütés során az anyagi eszközök és a létszám szempontjából fö­lényben lévő dél-afrikaiak az angolaiakra támadtak, és több tucat újoncot, valamint nyolc kubai kiképzőt megöltek, hét másikat pedig megsebesítet­tek. Ami a dél-afrikaiakat illeti, nekik hat tankjuk és egyéb felszerelésük veszett oda. Soha nem hozták nyilvánosságra veszteségeiket, mivel azok jelentősek voltak. Ez volt az első alkalom, hogy az afrikai kontinens egy eldugott szegletében kubaiak és angolaiak közösen ontották vérüket egy sokat szenvedett föld szabadságáért.

Így történt, hogy 1975 novemberében, tizenkilenc évvel a Granma ki­kötése után, egy kis létszámú kubai csapat először bocsátkozott harcba Angolában, ami azután hosszú éveken át folytatódott.

Ekkor döntött úgy, hogy erősítést küld Angolába?

Úgy van. Gondolkodás nélkül vállaltuk a feladatot. Angola húsz éve folytatta függetlenségi harcát; kiképzőink pedig nem először néztek szembe az életveszéllyel. Kuba úgy döntött, hogy együttműködik Neto elnökkel, és erősítést küld Angolába a belügyminisztérium speciális alakulatai, valamint a Forradalmi Fegyveres Erők reguláris csapatai kötelékéből. Hazájuktól tízezer kilométerre kubai csapatok sorakoztak fel a forradalom örököseiként a dél-afrikai és a zairei csapatokkal szem­ben. Hogy érzékeltessem az erőviszonyokat: Dél-Afrika a kontinens legnagyobb és leggazdagabb országa, Zaire pedig az USA és Európa leggazdagabb és legjobban felfegyverzett bábja volt.

Önök tehát ekkor elindították a „Carlota" elnevezésű hadművelet.

Igen, ekkor indult el a Carlota-hadművelet,8 ami országunk leghosz-szabb, győzedelmes internacionalista kampányának fedőneve volt.

Miért így nevezték el?

A hadművelet neve jelkép, amivel az első kubai felkelésekben ki­végzett, illetve a harcokban elesett több ezer rabszolgának szerettünk volna emléket állítani. Carlota a ma Matanzas tartományban található Triunvirato cukorültetvényhez tartozó, joruba származású afro-kubai volt. 1843-ban ő állt a szörnyű stigmát jelentő rabszolgaság ellen szervezett egyik felkelés élére, és az életével fizetett érte.

Meg tudták akadályozni a kubai erők Luanda bevételét?

Igen. 1975. novemberében mind északon, mind délen sikerült feltartóz­tatnunk az ellenséges agressziót. Jól emlékszem arra, ahogyan a hírek eljutottak hozzánk a kubai és az angolai erők sikereiről: „elérték ezt és ezt a falut"; „ebbe és ebbe az irányba tartanak." Egyik falut a másik után szabadították fel, amíg eljutottak a déli és az északi határig. Az amerikai birodalom nem érte el célját: Angola feldarabolását és függetlenségének elsikkasztását. Az angolai és a kubai nép közös harca megakadályozta az agressziót.

Teljes harckocsiegységeket, szárazföldi és légelhárító tüzérségi erőket, valamint egy dandár kialakításához szükséges páncélozott gyalogsági egységeket küldtünk az országba kereskedelmi flottánk hajóival. Har­minchat ezer katonánk látványos, a dél-afrikai határig terjedő támadást hajtott végre a háborúban. Az apartheid rendszer elleni első offenzíva alkalmával pilótáink az angolai erők repülőgépeit használták: MIG-21-eseket és MIG-17-seket. Sikerült visszaverniük fő ellenségünket, a dél-afrikaiakat, egészen az Angola és Namíbia közötti határig. Namíbia akkor a rasszisták gyarmatbirtoka volt. Északon Mobutu kénytelen volt visszafordítani gyengének bizonyult hadseregét. De a támadás a fő ellenség, a dél-afrikaiak ellen irányult. 1976. március 27-én az utolsó dél-afrikai katona is elhagyta Angola területét.

Egy fontos dolgot azonban nem szabad szem elől téveszteni: Angola nagyon messze van Kubától. Ha a térképre nézünk, úgy tűnik, mintha Havanna közelebb esne Luandához, mint Moszkvához. A Havanna-Luan­da repülőút mégis másfél órával hosszabb, mint a Havanna és Moszkva közötti légi út. Szóval, messze van.

Azután nem szabad elfelejteni egy másik fontos kérdést sem: amikor az ember ilyen helyzetbe kerül, nem szabad erőtlennek mutatkoznia. A gyengeség vereséghez vezet. Arra van szükség, hogy mozgósítani tudjuk minden szükséges erőnket, sőt, annál is többet: meg kell tudni kétszerezni, sőt, ha kell, háromszorozni a helyszínen tartózkodó saját erőket. A képességet azonban nem szabad összekeverni a létszámmal. Tekintetbe kell venni a tűzerőt, a fegyverzetet és annak jellegét stb. Ké­sőbb repülőgépeket is küldtünk Angolába. Emlékszem, hogy behajóztunk MIG-23-asokat néhány teherhajó rakodóterébe.

Az első támadás kezdetén viszont még nem érkeztek meg a repülő­gépeink. Ahogy már mondtam Önnek, a mieink angolai vadászgépekkel repültek. Bevettük Huambót, Jonas Sawimbi „fővárosát". Sawimbi a Pretoria és Washington által pénzelt Nemzeti Unió Angola Teljes Füg­getlenségéért (UNITA9 )vezetője volt. Ebben a zónában a törzsek közötti egyensúlyra is ügyelni kellett. Pedig még Huambóban is, ahol Sawimbi etnikuma számbeli fölényben volt, az Angolai Nemzeti Felszabadítási Mozgalomnak sokkal több híve volt, mint Sawimbinak.

November 4-én éjjel hoztuk meg a döntést a szükséges erők kiküldé­séről, és márciustól már a kontinensen voltak csapataink. A mieink két irányban haladtak előre. Délen a dél-afrikaiak olyan gyorsan menekültek, hogy még a hidak felrobbantására sem maradt idejük. Északon néhány hét alatt és minimális erőkifejtéssel Mobutu reguláris csapatait és a zsoldosokat sikerült a zairei határ túlsó oldalára szorítani. Az előrejutás ott is látványos volt. Nem is értem, miért nem menekültek el hamarabb, hiszen tudták, mi történt a dél-afrikaiakkal.

Mivel magyarázza, hogy az USA nem akadályozta meg a Carlota-hadműveletet és az angolai intervenciót?

Az elmúlt években nyilvánosságra hozott hivatalos dokumentumoknak köszönhetően ma már többet tudunk arról, hogyan gondolkodtak és cselekedtek az amerikai hatóságok. Gerald Ford amerikai elnök, Henry Kissinger, a nagyhatalmú külügyminiszter és az amerikai hírszerzés emberei még álmukban sem képzelték, hogy Kuba, „a kis blokád alatt álló ország" megkockáztatja az intervenciót az angolai konfliktusban. Ez a „kis ország" mégis megverte őket Girónnál, és az 1962. októberi válságból is emelt fővel került ki, anélkül, hogy megingott volna honfitár­saink elszántsága. Soha egyetlen harmadik világbeli ország nem sietett még egy másik nép segítségére katonai konfliktusban úgy, hogy nem a közvetlen szomszédjáról volt szó.

Utolsó mentsvárként azért a Szovjetunió védelmére is számítottak.

Nézze, Angolában, amikor a Carlota-hadművelet elindítása mellett döntöttünk, egyetlen pillanatra sem számoltunk szovjet „védelemmel". Őszintén szólva, a katonai győzelem után országunk azt szerette volna, ha a dél-afrikaiak megfizetnek ezért a kalandért. Az ENSZ 435-ös ha­tározatának alkalmazását és Namíbia függetlenségét követeltük. Tartva az amerikai válaszlépéstől, a szovjet kormány azonban erős nyomást gyakorolt ránk, és gyors visszavonulásra ösztönzött. Ezt levélben és más eszközökkel hozták a tudomásunkra.

Mihez kezdtek?

Miután ellenvetéseinket ismertettük, nem volt más választásunk, mint hogy részben teljesítsük Moszkva kérését. Bár a szovjetekkel nem kon­zultáltunk a kubai csapatok angolai bevetéséről, ők utólag mégis úgy döntöttek, hogy küldenek fegyvert az angolai hadseregnek. Bizonyos katonai eszközökre vonatkozó kéréseket is teljesítettek végig a háború alatt. A győzelem után Angolának nem lett volna jövője a Szovjetunió politikai és logisztikai támogatása nélkül. A Szovjetunión kívül egyetlen más ország sem tudta a szükséges fegyverzetet biztosítani ennek a népnek, hogy megvédje magát olyan hatalmak ellen, mint délen a dél-afrikaiak és északon Mobutu erői. Nem maradhattunk tartósan An­golában. De távozásunkhoz meg kellett teremteni a kedvező feltételek minimumát.

Gondolom, a nagyon eltérő katonai hagyományok miatt Önök és a szovjetek egymástól különböző koncepciókat dolgoztak ki a háborúval kapcsolatban.

Így volt, stratégiai és taktikai koncepcióink különböztek egymástól. Több tízezer angolai katonát képeztünk ki a harcokra. Tanácsadóink segítették az angolai csapatokat a felkelés és a harcok alatt. Mindig azt mondtuk nekik: „Nem azért vagyunk itt, hogy egy belháborúban vegyünk részt, hanem azért, hogy megvédjük Angolát a külföldi agresz-szióval szemben." Ha kritikus helyzet adódott, akkor azért segítettünk. Ez idő alatt a szovjetek az angolai felső vezetést látták el tanácsokkal, és nagylelkűen küldték a fegyvereket. Ők képezték ki a magas rangú tiszteket, mi pedig az alacsonyabb rangú tiszteket és a harcoló csapa­tokat. Jó kapcsolataink és barátságunk ellenére a szovjet felső vezetés némely kezdeményezése kellemetlen helyzetbe hozott minket. Más-más nézőpontunk volt a háborúról: az ő felfogásuk akadémikus jellegű volt, ami a II. világháborúban gyökerezett, ahol annyian életüket vesztették. A mi tapasztalatunk ettől teljesen eltérő volt: mi az irreguláris háborút ismertük, amit „aszimmetrikus háborúnak" is neveznek. De voltak dolgok, amelyekben az égvilágon semmi „aszimmetrikus" sem volt, csupán az elemi józan ész diktálta őket. Mégis, a kölcsönös tisztelet és barátság hatotta át a kubai és a szovjet katonák közötti viszonyt. Ez a színtiszta igazság, tényleg jól megértettük egymást. Mindvégig a szolidaritás szel­leme érvényesült.

Önök tehát az 1976-os győzelem után visszavonták csapataikat An­golából.

Visszavontuk csapatainkat, de olyan ütemben, amelyet jónak láttunk. A helyzet kényes volta miatt egyeztettünk az angolaiakkal: nagyjából tisztá­ban voltak álláspontunkkal, de néhány dolgot, értelemszerűen, el kellett nekik magyaráznunk. 1976 áprilisában Raúl Castro, a kubai Fegyveres Erők minisztere Angolába utazott, hogy Neto elnökkel megvizsgálják a kubai csapatok részleges, fokozatos, ám elkerülhetetlen kivonásának kérdését. Meg kell jegyeznem, hogy mi egyáltalán nem értettünk egyet ezzel a lépéssel; a visszavonulást nem tartottuk szükségesnek. Mert ez a megszálló erők szemében a gyengeség bizonyítéka volt, még akkor is, ha előnyös pozíciókat mondhattunk a magunkénak. Mi úgy láttuk, hogy Angolában kell maradnunk mindaddig, amíg a két fél, Kuba és Angola kellően erősnek ítéli az angolai hadsereget a további helyzet biztosítására.

Ennek ellenére megkezdtük az előkészületeket az emberek és a harci egységek kivonásához. Az érveinkkel tisztában lévő Neto elnök beleegyezését adta a kubai erők kivonásával kapcsolatos időzítéshez. A kivonás fokozatos és folyamatos volt. Csökkentettük jelenlétünket. Ezalatt fenntartottunk egy erős kontingenst a középhegységben. De kevesebben voltunk, és ezt látva, a dél-afrikaiak azonnal visszaéltek a helyzettel; megtámadtak minket, és háromszáz kilométerre behatoltak Angola területére. Kihasználták az alkalmat. Tudja, hogyan működik a kapitalizmus, és hogyan működnek a kiszolgálói: mindig minden helyze­tet kihasználnak. Valószínűleg tudták, hogy képességeink csökkentek, nyomás alá kerültünk, és visszavontuk erőinket.

1977-ben Ön is járt Angolában.

Igen, nem egészen egy évvel később, 1977 márciusában végre eljut­hattam Angolába, és személyesen köszönthettem a kubai és az angolai harcosokat. A mieink egyharmada, nagyjából tizenkétezer internaciona­lista már hazatért Kubába. Tartottuk magunkat a kivonási tervhez. De az ÜSA és Dél-Afrika nem volt megelégedve. Pretoria és Washington eleinte titokban szövetkezett, azután meghirdették az 1980-as évek összefogását az általuk „konstruktív elköteleződések"-nek nevezett keretben, valamint a Ronald Reagan elnök által létrehozott linkage-t. Az ÜSA és Dél-Afrika eltökéltsége arra kényszerített bennünket, hogy tizenöt éven keresztül közvetlenül segítsük az angolai népet, hiába volt eredetileg más a kivonás ütemezése. A kivonással kapcsolatban két fajta menetrend létezett: az, amiről már beszéltünk, és az utóbbi, bár ez egy legyőzött Dél-Afrikával számolt, hiszen szerettünk volna hamarabb ve­reséget mérni az apartheid rendszerre. Több mint háromszázezer kubai önkéntes jelentkezett. Csak önkéntesek mentek; ez az, amit „tartaléknak" hívunk. Ezt az elvet nem szabad megsérteni. Minden polgárháború, mint például a hatvanas években az Escambray-hegységben általunk vívott „szennyes háború", csakis önkéntesek bevonásával lehetséges. Azok a forradalmak, amelyek nem tartották be ezt a szabályt, nagy árat fizettek érte. A harcba induló ember per definitionem az életét kockáztatja. A má­sik elv az, hogy egy internacionalista missziót is csak önkéntesekre lehet bízni. Hozzátenném: nem sokan voltak, akik hittek abban, hogy „óvatos" szovjet szövetségeseinkkel képesek leszünk rá, hogy évekig keményen ellenálljunk az Egyesült Államok és Dél-Afrika támadásainak.

Nyújtottak-e segítséget Angolából kiindulva a környékbeli elnyomott népeknek is, mint a később namíbiaiakká vált délnyugat-afrikaiaknak, Rhodesiának, amelyet azután Zimbabwének kereszteltek el, vagy magá­nak az apartheid rezsim rasszizmusát nyögő dél-afrikai népnek?

Az 1980-as években megerősödött a namíbiai, a zimbabwei és a dél-afrikai népeknek a gyarmatosítás és az apartheid elleni harca. Kuba segítette őket, de az is fontos volt, hogy Angolára úgy tekintettek e népek, mint a függetlenségi harc bástyájára. A pretoriai kormány mindig is áruló módon viselkedett. Cassinga, amiről már volt szó, Boma, Novo Katengue és Sumbe az apartheid rezsim bűneinek a színtere. Ugyanakkor az ellen­séggel szembeni harci szolidaritásunknak is ezek voltak a helyszínei.

Mi történt?

Csupán egyetlen példát említek: a Sumbe angolai város [a volt Novo-Redondo] elleni támadást. Ez Dél-Afrika bűnös szándékainak egyik olyan példája, amely magáért beszél. Sumbéban nem tartózkodtak sem kubai, sem angolai csapatok, csupán orvosok, tanárok, építőmunkások és más segítők voltak a településen, akiket az ellenség el akart rabolni. A megtá­madott angolaiak oldalán harcoló férfiak és nők a milicisták fegyvereivel védekeztek az erősítés megérkezéséig, ami azután megfutamította a tá­madókat. Hét kubai esett el ebben a harcban – a mieink kevesebben vol­tak, mint a támadók. Ez egy példa a sok közül, amely internacionalistáink – a katonák és a civilek – elszántságát és áldozatkészségét szemlélteti, hogy ha szükséges, vért és verejtéket nem kímélve küzdenek. Ez né­pünk s főként a kubai fiatalság egyik nagy hőstette: az aktív és tartalékos katonai szolgálat több ezer harcosa önként teljesítette internacionalista feladatát. De hozzájuk kell számítani azokat a férfiakat és nőket is, akik Kubából biztosították misszióink sikerét, és helyettesítették azokat, akik elmentek, hogy egy otthonuktól távoli föld szabadságáért harcoljanak.

1987-ben Dél-Afrika új katonai offenzívát indított Angola ellen; az apartheid ellentámadásba lendült.

Valóban, 1987 végén került sor az utolsó nagy dél-afrikai invázióra, olyan körülmények között, amelyek kockára tették az új állam fennma­radását. Pretoria és Washington utolsó és egyben legfenyegetőbb táma­dásáról volt szó. Az offenzíva egy jelentős angolai csapatkontingenst vett célba, amely éppen homokos terepen haladt Jamba városa felé a határ dél-keleti részénél, ott, ahol Jonas Sawimbi, az UNITA vezetőjének szék­helyét feltételezték. Meg kell mondanom, mindig is elleneztük az angolai csapatok ilyen jellegű offenzíváját. Abban az esetben támogattuk csak őket, ha a dél-afrikai légi-, tüzérségi vagy páncélos erők beavatkozása lehetetlennek bizonyult. Ezt a kérdést évente újra és újra megvitattuk a szovjetekkel és az angolaiakkal, ahol mindig elmondtuk: „Ne tegyétek ezt, ne szorgalmazzátok ezeket a költséges és felesleges, erőiteket teljesen igénybe vevő akciókat. Ne számítsatok ránk ilyen kalandban". Jó párszor sikerült is meggyőzni őket, mégis minden évben előfordultak hasonló esetek. Az egyik utolsó alkalommal, amikor dűlőre tudtunk jutni velük, az el nem kötelezett országok csúcstalálkozóján vettem részt Zimbabwéban. Nehéz feladat volt, mert a szovjetek nem tágítottak: Luandától több ezer kilométerre, az ország egy eldugott, szinte megközelíthetetlen szegle­tében akarták visszaállítani a törvényes határokat. Bár bizonyíték nem volt rá, ezen a vidéken lehetett sejteni Sawimbi főhadiszállását. Ebben az időben az UNITA fegyveres bandái szinte az egész ország területén jelen voltak; „szennyes háborújuk" kiterjedt az ország egészére, s a fővárost is elérte. Először követni akartuk a kivonás programját, de közbejött egy váratlan esemény. Angola függetlenségének kikiáltása előtt a Zairéből érkezett fegyveres csapatok – a „katangaiak" – átlépték az északi határt. Azt állították, hogy Angolának jöttek segíteni. Amikor a Mobutu támadása elleni háború befejeződött, saját szakállukra és néhány angolai tiszt segítségével lerohanták a gazdag zairei vidéket, Katangát. Az európai sajtó felháborodásának adott hangot. Franciaor-szág10 , Belgium és az egész világ azonnal csapatokat küldött. Így nem Dél-Afrika volt az egyetlen ország, amelynek csapatai végig az angolai határ mellett állomásoztak. Belga és francia csapatok, részben NATO­csapatok érkeztek északról.

Az angolai hadvezetés nem vette figyelembe javaslataikat. Mi volt a válaszuk az újabb dél-afrikai agresszióra?

Az utolsó angolai offenzíváról kérdez Sawimbi vélelmezett székhelye ellen, Angola dél-keleti végein?

Igen.

Az ismert történet ismétlődött meg. Mihelyst az angolai offenzíva céljához közeledett, Dél-Afrika súlyos csapást mért rájuk. A veszteség élőerőben és a szovjetek által biztosított vadonatúj páncélozott jármű­vek tekintetében jelentős volt. A felbátorodott ellenség, megközelítve a Menongue-i légi támaszpontot, Cuito Cuanaváléig, a régi NATO-repülő-térig tört előre, és halálos csapást akart mérni Angolára. Mint korábban, ezúttal sem volt egyetlen kubai sem a közelben, hiszen figyelmeztettük az angolaiakat, hogy nem számíthatnak ránk. A katasztrófát látva, amelyben semmi felelősségünk nem volt, az angolai kormány elkeseredésében se­gítségért fordult hozzánk. Képzelheti, hogyan ért bennünket a katasztrófa híre, amitől régóta tartottunk. Szörnyen kínosan éreztük magunkat. De ezúttal túl nagy volt a kockázat. Jóllehet az angolai csapatok, a katonák fegyelmezettségének és bátorságának köszönhetően rendben vissza­vonultak, harci moráljuk elpárolgott. A harckocsik és a csapatszállító egységek alig voltak képesek mozogni. A legközelebbi egységünk is kétszáz kilométerre volt tőlük.

Végül engedtek a kérésüknek.

Nagyon-nagy erőfeszítést kellett tennünk: a katonai agresszió veszé­lye ellenére, amellyel itthon is, az Egyesült Államok közelségében is szá­molnunk kellett, Kuba legfelsőbb politikai és katonai vezetése a probléma végleges megoldása mellett döntött. A szovjetekkel gyakran beszéltünk erről: össze kellett gyűjteni a szükséges eszközöket, hogy megadhassuk a kegyelemdöfést a dél-afrikaiaknak. Kuba újraírta 1975 hősies történel­mét. Az Atlanti-óceánon való átkelést követően nagy mennyiségű harci egység és hadifelszerelés érkezett Angola déli részébe, hogy lehetővé tegye a támadást délnyugatról Namíbia irányába. Egyidejűleg egy tan­kokkal felszerelt dandár majdnem száz kilométeres szakaszon felszedte az aknákat, és Cuito Cuanavale felé vette az irányt. Az angolai csapatok a dél-afrikaiak tüze alatt a NATO régi repülőtere felé vonultak vissza. Páncélosainkat, tüzérségünket és műszaki alakulatainkat helikopterekkel szállítottuk a hadműveletek helyszínére. Előzőleg felhatalmazást kértünk és kaptunk a déli front angolai erőinek egységes vezetésére az angolai elnöktől, José Eduardo dos Santos-tól. A harckocsikból álló dandárt újabb erősítések követték, és Cuito Cuanavale – ez az addig ismeretlen helység – a nemzetközi figyelem homlokterébe került. Nem megyek bele a részletekbe. Elég azt tudnia, hogy az angolai katonákkal és tisztekkel együtt a mieink halálos csapdát állítottak fel a repülőtér felé tartó dél-afri­kai erőknek. A dél-afrikai rasszista hadsereg súlyos vereséget szenvedett emberben és anyagi eszközökben.

Hány kubai volt Angolában ekkor?

Jól tudtuk, mit fogunk tenni. Két elv szerint cselekedtünk. Az egyik arra vonatkozott, hogy elég erővel rendelkezzünk ahhoz, hogy ne kockáztas­suk a vereséget. A helyben elszenvedett kudarc veszélybe sodorhatta volna forradalmunkat. Ezekben az években maga a kubai forradalmi folyamat is veszélyben forgott. Kubában katonailag verhetetlenek, de An­golában sebezhetőek voltunk. Túl sok minden forgott kockán; ez messze túlmutatott azon, amit sokan feltételeztek. A második elv az volt, hogy nagy és költséges harcok nélkül kell a háborúnak véget vetni, akárcsak a Sierra Maestrában, ahol csekély emberveszteség árán sikerült vissza­verni Batista utolsó nagy támadását. Ez a mi filozófiánk: minimalizálni a veszteségeket, a lehető legkisebb emberveszteséggel győzni. Pontosan ugyanezt a taktikát követtük Angolában is. Ezúttal ötvenötezer kubai katona gyűlt össze Angolában. Miközben a dél-afrikai csapatok elvérez­tek Cuito Cuanavalénál, negyvenezer kubai, harmincezer angolai és a Samuel Nujoma által vezetett SWAPO [Délnyugat-afrikai Népi Szerve­zet11 ] nagyjából háromezer gerillája közeledett a namíbiai határ felé. Úgy hatszáz tank, száz tüzérségi egység, ezer légelhárító eszköz és repülő állt készen arra, hogy szétverje az övezetbe behatolt dél-afrikai erőket. Ismétlem, arról volt szó, hogy nagy harcok és komoly veszteségek nélkül mérjünk csapást az ellenséges erőkre.

Leopoldo Cintras Frías („Polito"), az Angola déli részén végrehajtott hadműveletek tábornoka tanúbizonyságát adta kiemelkedő katonai tehetségének. Jól emlékszem azokra az időkre, amikor tizenhat évesen harcolt a Batista elleni háborúban. 1958. november 20. és 30. között részt vett a Guisa melletti ütközetben az első hadoszloppal. November 28-án tüzérségi állásba helyeztük a harcokban zsákmányolt T-17-es könnyű harckocsin. Hajnalban ezt a harckocsit vetettük be a helyőrség főhadi­szállásának megtámadásához. Egy ellenséges páncéltörő működéskép­telenné tette, miután egymás után ötvenszer rálőtt. „Polito" visszavonult, a hátán cipelve egy súlyosan sérült elvtársát. Amikor meggyőződött, hogy társa már halott, a harckocsi 30 kaliberes golyószórójával folytatta a har­cot. Hihetetlen, milyen hősiesen viselkedett. Az ellenségtől néhány nap­pal korábban szerzett PRC 10-es rádióadón követtem, mi történik vele. Több ilyen hőstettre került sor a felszabadító háborúnk végét megelőző harminckét napban. Huszonkilenc évvel később Leopoldo Cintras Frías a kubai, az angolai és a namíbiai csapatok élén, Angola déli részén döntő szerepet játszott a Cuito Cuanavale-i csatában és a Namíbiára irányuló ellentámadásban, amely meghatározta a háború végső kimenetelét.

A dél-afrikai erők tehát súlyos vereséget szenvedtek Cuito Cuanavale-nál.

Nagyon súlyos vereséget szenvedtek. Azt mondanám, végső vere­séget. A Cuito Cuanavale-i győzelem és főként az Angola délnyugati részébe összevont kubai csapatok véget vetettek a külföldi katonai ag­ressziónak. Az ellenségnek fel kellett hagynia szokásos arroganciájával, és rákényszerült a tárgyalásokra.

Milyen eredménnyel zárultak a tárgyalások?

Az egész Délnyugat-Afrikára kiterjedő békeegyezménnyel zárultak, amit Dél-Afrika, Angola és Kuba írtak alá az ENSZ-ben 1988 decem­berében. Ennek eredményeként végleg kivontuk erőinket Angolából. A kivonulás ütemezését az egyezmény először három évben szabta meg. Az előírtak szerint módszeresen kivonultunk az utolsó szál katonáig. A tárgyalásokat „négyoldalúnak" nevezték, mert a kubaiakkal és az angola­iakkal szemben a dél-afrikaiak mellett az Egyesület Államok is részt vett, közvetítőnek tüntetve föl magát. De az USA valójában bíró és résztvevő is volt egyben, hiszen ténylegesen az apartheid rezsim szövetségese volt. Valójában a dél-afrikaiak mellett volt a helyük a tárgyalóasztalnál. A tárgyalásokon az amerikai delegációt az a Chester Crocker12 – az afrikai ügyek államtitkára – vezette, aki korábban éveken át ellenezte, hogy Kuba is részt vegyen ilyen tárgyalásokon. Ám szembesülve a dél­afrikai rasszisták válságos katonai helyzetével, nem volt más választása, minthogy elfogadja jelenlétünket. A témáról készült könyvében érzékle­tesen ábrázolta, ahogyan a kubai képviselet belépett a tárgyalóterembe. Idézem: „A tárgyalás azon a ponton volt, hogy véglegesen más irányt vegyen." A Reagan-kormány képviselője tudta, hogy a kubai jelenlét a tárgyalóasztalnál akadálya a durva húzásoknak, a zsarolásnak, a megfélemlítésnek és a hazugságnak. Éppen fordítva történt minden, mint 1898-ban, Párizsban, amikor a spanyolok és az amerikaiak Kuba „függetlenségéről" tárgyaltak Kuba, a felszabadító hadsereg és a kubai fegyveres kormány képviselete nélkül. Ezúttal haderőink a forradalmi kubai kormány törvényes képviseletének részeként kaptak helyet a tár­gyalóasztalnál, az angolai delegáció mellett.

Ezeknek az egyezményeknek a fényében Önök úgy ítélték meg, hogy sikerült befejezni az angolai missziót?

Egyértelműen. Teljesítettük internacionalista küldetésünket. Harcosaink emelt fővel tértek haza, és mindössze az angolai nép barátságát, az el­végzett feladattal járó elégedettséget, a harcban elhunyt testvéreink ham­vait, valamint a fegyvereket hozták magukkal, amelyekkel oly hősiesen harcoltak több ezer kilométerre otthonuktól. Az utolsó katonák 1991-ben tértek haza. Angola függetlenségének megszilárdításában és Namíbia függetlenségének kivívásában játszott szerepünk meghatározónak bizo­nyult. Ezen kívül jelentős szerepünk volt Zimbabwe felszabadításában, és a gyűlöletes dél-afrikai apartheid rezsim felszámolásában.

Nem túl gyakran fordul elő a történelemben, hogy egy háborút – az emberi cselekmények legszörnyűbbikét – a győztesek humanizmusa és szerénysége övezze. Tud-e bárki egyetlen foglyot is említeni, akit a tizenöt évig tartó háború alatt a kubai erők kivégeztek volna? Említsenek nekem csupán egyet is, és soha életemben nem nyitom ki többet a szám. Sajnos viszont azt is tudjuk, mi történt foglyul ejtett elvtársainkkal… S hogyan vi­selkedtek a dél-afrikai rasszisták? Az ÜNITA emberei? Meg az amerikaiak, akik mindenről tudtak? A szilárd elveknek és a tiszta céloknak hála, az internacionalista harcosok cselekedetei átláthatóak voltak. A legyőzöttek oldalán viszont ezek az értékek szinte teljesen hiányoztak. Ez alighanem olyasmi, amiben a kubai mambisék13 által megteremtett hagyomány a XIX: századi függetlenségi küzdelmek során meghatározónak bizonyult.

E hagyományt, amelyet a lázadók, a földalatti ellenállók harca az 1956-1959-es nemzeti felszabadító háborúban tovább gazdagított, minden erőnkkel továbbvittük, hogy forradalmunk győzelme óta valamennyi külső és belső ellenséggel eredményesen szállhassunk szembe.

Mi a magyarázat arra, hogy Kuba ezen angolai akciójáról olyan keve­sen tudnak?

Miért nem mesélte el soha senki teljességében ezt a fantasztikus eposzt? Van magyarázat erre az igazságtalanságra. Nemrég, 2005. november 11-én ünnepelték Angola függetlenségének harmincadik évfordulóját. Az amerikai imperializmus mindent elkövetett, hogy Kuba nevét meg se említsék a megemlékezések során. S ez nem minden, mert Washington szeretné újraírni a történelmet: úgy állítja be a helyzetet, mintha Kubának semmi köze nem lett volna Angola és Namíbia függet­lenségéhez, illetve az addig legyőzhetetlen apartheid erők vereségéhez, ami hozzájárult a rezsim bukásához. Mintha Kuba nem is létezne, mintha mindez csak a véletlennek lett volna köszönhető. Sőt, nem átallják azt állítani, hogy az amerikai kormánynak semmi köze sincs a több száz­ezer angolai legyilkolásához, több ezer falu elpusztításához, az angolai területek elaknásításához, amelyek a mai napig szedik áldozataikat a polgári lakosság, a nők és a gyerekek soraiból. Ez az angolai, a namí­biai és a dél-afrikai népek történelmének meghamisítása, és mélységes igazságtalanság Kubával, az egyetlen nem afrikai országgal szemben, amelynek lakói életüket adták Afrika függetlenségéért és a szégyenletes apartheid rezsim bukásáért.

Az, hogy manapság szokás „elfeledkezni" a kubai akcióról, Angola és az angolai olajat felvásárló Egyesült Államok közötti szövetségnek is köszönhető?

Igaz, az USA több millió dollár értékben vásárolja fel az angolai olajat, eltékozolva és kiszipolyozva az ország nem megújuló természeti erőfor­rásait. Kuba magáévá tette Amílcar Cabral afrikai antikolonialista vezető szavait: „A kubai harcosok életüket áldozzák országaink szabadságá­ért, és áldozatukért cserébe semmi mást nem visznek el innen, mint a szabadságharcban elesett bajtársaik hamvait." Az USA nevetséges igyekezete, hogy eltitkolja Kuba részvételét a háborúban, megbotrán­koztatja Afrika népeit. Ez csupán azért lehetséges, mert a konfliktus története még nincs megírva. Kiváló kutatók próbálnak hozzáférni az információkhoz. Elmondhatom, hogy Kuba sohasem kívánta megírni ezt a történetet, és szerénységből ellenáll a kísértésnek, hogy szolidáris elköteleződését hosszabban részletezze. De a kubai hatóságok immár készek az együttműködésre, és arra, hogy fokozatosan megnyissák a levéltárakat, illetve hozzáférhetővé tegyék a dokumentumokat minden komoly szándékú történész számára, aki az igazságot akarja megírni erről a háborúról.

Hány kubai vett részt az angolai háborúban?

Több mint háromszázezer kubai internacionalista harcos és nagyjából ötvenezer segítő szolgált a háborúban. Igen, több tízezer harcos önként teljesítette internacionalista feladatát. Az angolai hőstett, a Namíbia függetlenségéért és az apartheid ellen vívott harcok megerősítették népünk elszántságát. De ahogyan már említettem, arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a kubai hátország biztosításával több millió férfi és nő is hozzájárult a győzelemhez.

A harcos kubai nép az afrikai és a spanyol gyökerek keresztezéséből származó erőteljes fa gyümölcse. Az 1936-1939 között lezajlott spanyol polgárháború idején több száz kubai ment Spanyolországba, és sokan életüket áldozták a fasiszták és a reakció által megtámadott Köztár­saságért. Negyven évvel később a kubai harcosok – tele forradalmi hévvel – Afrikába mentek, hogy megvédjék az angolai nép szabadságát és függetlenségét. 2077 honfitársunk esett el a harcokban. Mielőtt a Kubába visszatért utolsó internacionalista egység harcosai levetették volna az egyenruhát, velünk, a forradalom első számú vezetőivel együtt felkeresték Antonio Maceo14 sírját, hogy megemlékezzenek mindazokról, akik elestek népünk szabadságért vívott harcaiban. Ezt a szép interna­cionalista hagyományt ma már több tízezer orvos, egyetemi diplomás, egészségügyi szakember, tanár, edző és különböző területek specialistái viszik tovább, akik gyakran ugyanolyan nehéz körülmények között látják el szolidaritási feladataikat, mint a harcosok.

Milyen tanulságot von le a hosszú angolai háborúból?

Először is, az a nép, amely ilyen hőstettekre képes, vajon mi mindenre lenne hajlandó, ha egyszer hazája sorsa forogna kockán! Kötelessége­ink vannak halottaink iránt: a forradalmat előre kell vinni, s büszkének kell lenni az elesettek példájára. Azokkal a kubaiakkal vagyunk, akik készek voltak hősi halált halni az igazság védelmében. És azokkal a férfiakkal és nőkkel, akik messzi országokból érkeztek, mint Máximo Gómez, Henry Reeve vagy Che Guevara, és akik itt Kubában bizonyították be, mekkora értéke van a nemzetközi szolidaritásnak. Mi, a jelen és a jövő nemze­dékhez tartozó kubaiak szembeszállunk a blokád következményeivel. A blokádot el fogja söpörni a kubaiak méltósága, a népek szolidaritása és a világ kormányainak mostanra szinte egységes ellenállása. Az amerikai nép egyre erőteljesebben utasítja el ezt az abszurd, az alkotmányos jogokat sértő politikát. Angolában az imperialisták és bábjaik emléke­zetes vereséget szenvedtek. Ha bárki, hozzájuk hasonlóan, háborús szándékkal jön Kubába, olyan csatákra számíthat, mint amilyenek a

Quifangondo, Cabinda, Ebo, Morros de Medunda, Cangamba, Sumbe, Ruacana, Tchipa, Calueque és Cuito Cuanavale melletti harcok voltak, s hasonló vereségnek néz elébe. A mi kis karibi nemzetünk olyan katonai meglepetést tartogat számukra, amilyent álmukban sem képzelnek el.

(Fordította: Balázs Eszter)

Részlet Ignacio Ramonet: Fidel Castro. Biographie á deux voix (Fidel Castro. Életrajz két hangon) c. interjúkötetéből, Fayard/Galilée, Párizs, 2006. 15. fejezet: Kuba és Afrika, 281-335.

Jegyzetek

1 Lásd Ahmed Ben Bella: „Ainsi était le Che", Le Monde diplomatique, 1997. október

2 A cassignai mészárlás 1978. május 4-én történt, midőn a dél-afrikai erők Cunene tartományban, Angolától délre egy namíbiai menekülttábort bombáztak. A halottak száma több mint 600 volt, többségükben nők, gyermekek és öregek.

3 Az Henry Reeve alakulatot, amelyet a kubai függetlenségi háborúban részt vett egyik amerikai harcosról kereszteltek el, 2005-ben hozták létre, miután az amerikai kormány visszautasította a kubai ajánlatot, hogy orvosokat és egész­ségügyi szakszemélyzetet küld a New Orleans-ra, valamint Lousiana és Alabama kiterjedt övezeteire lesújtott Katrina hurrikán áldozatainak megsegítésére.

4 Periodo especial: a kubai vezetés által 1990 augusztusában kényszerűség­ből (a kelet-európai államszocialista rendszerek felbomlása s vele a kubai áruk piacának megszűnése, a GDP 35%-os csökkenése, a Kuba-ellenes amerikai gazdasági háború fokozódása stb.) bevezetett, súlyos megszorításokkal járó, ötéves időszak. (A szerk.)

5 Ennek a kubai kontingensnek a parancsnoka Efigenio Ameijeiras százados volt, a Granma veteránja s a kezdetektől Fidel Castro harcostársa, aki Kuba for­radalmi rendőrségét vezette.

6 Partido Africano da Independência da Guiné e Cabo Verde (Afrikai párt Gui­nea és a Zöld-foki szigetek függetlenségéért)

7 Movimento Popular de Libertação de Angola

8 A hadművelet részletes leírását ld. Gabriel García Marquez írását: Opération Carlota. Tricontinental, 53. sz., Havanna, 1977

9 União Nacional para a Independência Total de Angola

10 1978 májusában Valéry Giscard d'Esteing francia elnök az Idegen Légió ejtőernyős egységeinek bevetéséről döntött Kolwezi városánál, amelyet a lázadó katangai erők tartottak megszállva, s ahol több ezer európai is tartózkodott. A harcokban 700 afrikai és 170 európai esett el.

11 South-West African People's Organisation

12 Chester A. Crocker: High Noon in Southern Africa: Making Peace in a Rough Neighborhood. New York, 1992, Norton & Company.

13 A spanyol gyarmatosítók ellen harcoló kubai gerillák elnevezése (a szerk.).

14 Antonio Maceo Y Grajales (1845-1896) a kubai függetlenségi háború legendás parancsnoka, akit fizikai ereje és bőrszíne alapján „bronz titán"-nak neveztek. (A szerk.).

Chavez elrablása és visszatérése

A venezuelai elnök ellen 2002. április 11-én puccsot hajtott végre a hadsereg és az úgynevezett "civil társadalom", ám Hugo Chavez két nap múlva a nép segítségével visszatért a hatalomba. A puccs előzményeit és körülményeit világítja meg a Le Monde diplomatique-ban megjelent írás

I. Hugo Chávezt a nép mentette meg

 

A tévékamerák a műsorvezetőre irányulnak, a háttérben azonban felsejlik Caracas látképe az El Avila hegy lábánál, amelynek lejtőjén a hevenyészett stúdió felépült. A showman megnevetteti közönségét, amikor felidézi, hogyan sikerült egyik előző műsorában dalra fakasztania – “tényleg hamisan, nagyon rosszul énekel!” – Fidel Castrót… Költői szavakkal szól Guatemaláról, majd a libertadort, Simon Bolivárt idézi, énekelget, vendégeit kérdezi – köztük egy csomó minisztert –, s elbeszélget egy egyszerű tévénéző hölggyel, akitől azután így köszön el: “Csókollak, életem…”…Könnyedségét látva, bármely médiasztár sárgulhat az irigységtől. Pedig nem szakmabeli: a Venezuelai Köztársaság elnöke, neve: Hugo Chávez.

Idén március 17-én saját műsora, az “Aló, Presidente!” 100. adásában túltett önmagán: műholdon keresztül beszélgetett a guatemalai, a dominikai és a kubai elnökkel – “Rendben Fidel, ha nem találkoznánk a következő napokban, hívjuk egymást… Hasta la victoria, siempre!” – szúr oda a sajtónak, majd ezzel a fenyegető mondattal fejezi be: “Figyelmeztetem mindazokat, akik meg akarnak ingatni: tudom, hányan vannak, s azt is, ki mennyit nyom ebéd után!” “Nem jönnek vissza többé! Éljen a commandante!” – tör fel az ováció a teljesen lebilincselt közönség soraiból.

A “commandante” kétségkívül túlzásokba esik: 6 óra 35 percnyi adás, szünet nélkül. Ám ő szükségesnek tartja ezeket a nagymiséket, így maradhat ugyanis közvetlen kapcsolatban választóival, a társadalom kitaszítottjaival, a szegényekkel és a baloldaliakkal.

La Castellanában, Altamirában, Palos Grandesben, Las Mercedesben – a caracas-i Rózsadombon – az escualidok1 tajtékzanak a dühtől: “Ez a pasas egy demagóg, populista, kötözni való bolond!” A legtöbb, amit hajlandók a javára írni, hogy semmivel sem rosszabb, mint az elődei. “De nyomorba taszítja az országot!” – mondják, azután elintézik egy sommás ítélettel: “Tulajdonképpen nem elnöknek való. Egy katona csak két dologhoz ért: engedelmeskedni, vagy parancsolni!” Az oligarchák, a pénzarisztokrácia és a középpolgárok kasztja gyűlöli ezt a “felkapaszkodottat”. Barna bőrével, vaskos stílusával inkább taxisofőrre, szállodaportásra, nincstelen parasztra vagy buhoneróra2 emlékeztet. Csakhogy pontosan azért ülhet a Mirafloresban, az elnöki palotában, mert a legalsóbb osztályok tagjaira hasonlít.

Chávez – mint ejtőernyős alezredes – 1992-ben fegyveres puccsal kísérelt meg véget vetni a (szociáldemokrata) Demokratikus Akció (AD) és a (keresztény-demokrata) Copei harmincéves egyeduralmának. Addigra ezek a pártok e kőolajtermelő ország népességének 80%-át a szegénységi minimum alá juttatták. Chávezt bebörtönözték, majd kiszabadult, s a lázadó 1998 decemberében demokratikus úton hatalomra került. 2000. július 30-ai újraválasztását megelőzően kiterjedt alkotmányreformot hajtott végre, amelyet 1999 decemberében népszavazás erősített meg.3 Egyszóval Chávez győzött, s Venezuela sorsa, vér nélkül, új kezekbe került.

A kormányzat azóta egy rendhagyó, “sem szocialista, sem kommunista, a kapitalizmus keretein belül mozgó, ám radikális, s a gazdasági szerkezet mély átalakulását eredményező” forradalmat folytat – magyarázza Rafael Vargas kancelláriaminiszter. Illetve, borsot törve Washington orra alá, Caracas egy olyan olajpolitika előmozdításán fáradozik, amely az Olajexportáló Országok Szövetsége (OPEC) újraélesztésén keresztül lehetővé tenné a nyersolaj 22 dollár/hordó áron való rögzítését. Az USA egyeduralmi törekvéseivel szemben, a neoliberális globali­záció ellen, egy többpólusú világ mellett lép fel.

 

Akadályfutás

 

Persze, más dolog kihirdetni egy új ország születését, és megint más hozzálátni az átalakításokhoz. “Se munka, se fejlődés” – panaszkodik Valenciában egy nincstelen, megjegyezvén, hogy a munkanélküliség semmit se csökkent. A Marizabel Chávezről, az elnök feleségéről elnevezett nyomornegyedben egy nagydarab fickó is kifakad: “az egyetlen dolog, amihez értek, a szajrézás. Na de itt aztán senki sincs, akit meglophatnék…”

Barrio Alizia Pietri de Calderában vagyunk (az előző elnök feleségéről elnevezett városban): a szerencsések 84 000 bolivart (84 €) keresnek kéthetente; vagyonőrként dolgoznak, ez az egyetlen virágzó gazdasági tevékenység. Mint bárhol máshol, a minimál bér itt is 158 € körül mozog, pedig 240 lenne szükséges egy öt fős család eltartásához.4 S úgy tűnik, a kormányzatnak még a legnagyvonalúbb kezdeményezései is félresiklanak. “A Bolivar-iskola működik”, tanúsítja egy családanya, “még napi háromszori ingyenes étkezést is biztosítanak a gyerekeknek, ahogy megígérték, igaz, ez nemrég megszűnt, mert nem tudták kifizetni a beszállítókat.”

“Chávez király” gyakran bizony “meztelen”. Pártja, a Mozgalom az V. Köztársaságért (MVR), amelyet a választások megnyerésére hirtelen-hamarjában hoztak össze, nem bír erős struktúrával. A győzelem reményében friss “chávezisták” – forradalmárok, potyaleső vagy haszonra számító, más, régi politikai erők tagjai, mindenféle nyerészkedők – is csatlakoztak hozzá. S ugyanez érvényes a szövetséges pártokra is, mint a Mozgalom a Szocializmusért (MAS), a Causa R, a Moviemnto 1º de Mayo, a Bandeja Roja maoistái vagy a Párt Mindenkért (PPT) vezetője, Pablo Medina.5 Támogatásukért előbb vagy utóbb, ők is benyújtják majd a számlát az elnöknek. Emiatt van a rengeteg visszavont rendelet, szakadás, lemondás, visszahívás, azután átpártolás az ellenfélhez, ami azt az érzetet kelti, hogy a hatalom folyamatosan improvizál.

Hasonló akadályfutás zajlik a negyvenévnyi korrupciótól szétzüllesztett államapparátusban és adminisztrációban is. A miniszterek és a tizennégy “chávezista” kormányzó a reformok végbeviteléhez hivataljaikban csak pár magas rangú tisztségviselőre számíthatnak. “Mi nem rendeztünk boszorkányüldözést, a változásokat a régi emberekkel, javarészt AD- meg Copei tagokkal biztosítjuk”. Ám a seregnyi középkáder és köztisztségviselő akadályozza a reformokat, szabotálja a terveket, megbénítja az áruszállítást a tartományokban. “Ezt a struktúrát átalakítani lassú dolog, nem küldhetünk el mindenkit” – tárja szét a karját Diogenes Palau, a tartományi kormányzat titkára, a Puerto Ayacucho-i (Amazonas) rekkenő hőségben. Ő is szembesült ugyanezekkel a problémákkal. “Csak lépésről lépésre haladhatunk” – mondja.

Chávez elnök tehát két pillérre támaszkodhat, ha meg akarja kerülni az ellenséges csoportokat: az állam gerincére, a hadseregre, ahonnan jött, és a szervezetlen tömegekre, amelyek hatalomra juttatták. 2001 áprilisában, amikor támogatást remélvén, “egymillió Bolivar-kör” megalakítására szólított fel, több tízmillió venezuelai felelt lelkesülten. Utcáikon, kerületeikben, barriadáikban6 hét-tizenöt fős csoportokban vitatják meg, milyen legyen a jövő, az életük, hogy mik a legalapvetőbb szükségletek – s véleményük azonnal eljutott az illetékesekhez. […]

Programok meghirdetésével s megfelelő intézményeken keresztül – Népbank, Nők Bankja, Kisvállalkozás-fejlesztési Alap, Kormányközi Decentralizációs Alap stb. – az állam jelentős összegekkel kezdte támogatni ezeket a nélkülözhetetlen szerveződéseket. Mire az ellenzék köreiben elszabadultak az indulatok: egy totalitárius rendszer “rohamosztagainak”, “tálib” fészkeknek nevezték őket, akiket az állam, a nem szűnő bolák (pletykák) szerint, állig felfegyverzett… A megvádoltak a vállukat vonogatták: “Nézzék, itt csak békés emberek vannak, akik a társadalom javáért munkálkodnak”. Arra a híresztelésre meg, hogy néhány radikális aktivista nem mutatkozott eléggé béketűrőnek, így reagáltak: “Beszéljünk világosan. E nők és férfiak eltökélték, hogy megvédik azt a folyamatot, amelynek hívei. Békés eszközökkel. Vagy másként is, ha szükséges.”

 

Gazdasági destabilizálódás

 

A saját kis számításaikhoz, kicsinyes érdekeikhez ragaszkodó escualidok alig kaptak levegőt, amikor 2001. november 13-án Chávez elnök radikálisabb vonalra terelte a reformokat, s aláírta a termőföldre, a halászatra, valamint a szénhidrogénkincsre vonatkozó törvényt.

December 10-én “a szabad kereskedelmet ért támadások” elleni tiltakozásul, a Pedro Carmona vezetése alatt álló munkaadói szövetség, a Fedecámaras általános sztrájkra szólít fel, amit támogat… a média, valamint a Venezuelai Dolgozók Konföderációja, a CTV is. Ez utóbbi egy korrupt társaság, a Demokratikus Akció szócsöve; vezetői évekig egyezkedtek a tulajdonosokkal a kollektív szerződésekről, majd némi csúszópénzért eladták a lelküket meg szövetségeseiket is. A kormányzat visszavonja Carlos Ortega főtitkár képviseleti jogát, aki tavaly október 25-én, a szakszervezeti vezetés megújítására kiírt választások győztesének kiáltotta ki magát, egy erőszakos cselekmények és szabálytalanságok tarkította szavazás eredményeképpen.

2002. március 5-én ez a “munkásvezető” találkozik Pedro Carmonával, s az Egyház bábáskodása mellett, aláírnak egy ún. nemzeti kormányzási paktumot, amelynek célja az elnök “demokratikus és alkotmányos leváltása”.

Program és tervek nélkül, a magát “civil társadalomként” definiáló – s ezzel az elnököt továbbra is támogató többséget cinikusan leradírozó – négy főszereplő, a Fedecámaras, a CTV, az Egyház és a középosztály, a politikai pártként működő médiával karöltve, mesterségesen próbál kormányválságot előidézni. A “saját” Petroleós de Venezuela SA-forradalma körül csoportosuló lakosságot pedig, látván ezt a totalitárius intoleranciát, szétveti a düh… “Ezek semmibe vesznek bennünket, s azt hirdetik, hogy egyedül ők képviselik a civil társadalmat. Óriási… De mi meg a nép vagyunk! És ha bármilyen okból ez a destabilizációs hadjárat megrengeti az alkotmányosságot, mi az életünk, a vérünk árán is megvédjük!”

A cseppenként gyűlő, gyújtogató nyilatkozatok és a tüntetések (amelyeket a kormányszimpatizánsok még nagyobb ellentüntetései követnek), a négy lázadó tábornok színrelépése7, akik nyilvánosan szembefordultak az államfővel – mindezek nem rendítik meg a kormányzati hatalmat. A gazdasági destabilizáció kártyájának kijátszása nyomán azonban a feszültség ugrásszerűen megnő. A kőolaj adja az ország exportjának 70, az állami bevételeknek pedig 50%-át. A kőolajárak a szeptember 11-ei merényletet követően meredeken zuhantak. Ám Chávez elnök Európában, Algériában, Líbiában, Szaúd-Arábiában, Iránban, Oroszországban és Irakban tett látogatásai, valamint Alí Rodri­gueznek, az OPEC venezuelai főtitkárának erőfeszítései – a termelés összehangolt lecsökkentésén keresztül – végül lehetővé tették az árfolyam stabilizálását.8

A Petroleós de Venezuela SA-t (PDVSA), ezt az anonim céget, amelynek az állam az egyetlen részvényese, egy 40 fős, magas rangú tisztségviselői csoport irányítja. A “kőolaj-tábornokok” szava törvény: “saját” politikát követnek, előtérbe helyezik a külföldi érdekeket, növelik a kitermelést, s ezzel megszegik az OPEC elfogadott normáit, veszteséggel adnak el, gyengítik a vállalatot, s tudatosan készítik elő privatizációját. A PDVSA-nak a közösségi tervekbe való beilleszthetősége érdekében, az állam ismét ellenőrzése alá akarja vonni ezt a stratégiai ágazatot, amelynek adójövedelmei kicsúsztak a kezei közül: a teljes bevétel 75% -ához képest (25% maradt a PDVSA-nál), amit húsz évvel ezelőtt kapott, jelenleg 30%-nál tart, s 70% a vállalaté. Az államfő tehát Gaston Parra személyében új elnököt s vele új igazgatói csapatot nevez ki. A techno­kraták a legjobbaknak kilátásba helyezett karrier ígéretére, a szervezési hatékonyságra, a termelékenységre és a jövedelmezőségre hivatkozva, s elutasítva a kormány által erőltetett “átpolitizálást”, egyfajta “meritokrácia” mellett érvelnek, amit azért eszeltek ki, hogy elutasíthassák a kinevezéseket, s hogy lázadást szítsanak.

Az állami cégek vezetőit a világ minden országában a részvénytulajdonos állam nevezi ki, és határozza meg az irányelveket – ahogy azt amúgy az előző venezuelai kormányok is tették. Egyébként az ellenzékiek, bizalmi állásokban lévő káderek, hivataluknál fogva nem kezdeményezhetnek sztrájkot. Helyettük az írott, rádiós és televíziós médiumoktól fűtött “civil társadalom” lép fel, az ország gazdasági központjának megbénítását szorgalmazva. Ami, ha csak részlegesen is – mivel a dolgozók jelentős része megtagadta a munkabeszüntetést –, de tényleg bekövetkezik.

Mindennek hátterében pedig ott a folyamatos ingajárat Caracas és Washington között, ahonnan Georges W. Bush elnök csapata egyre elszántabban hecceli a “bolivari” elnököt. Chávez lanyha lelkesedése a terrorista ellenes akciók iránt – különös tekintettel a kolumbiai gerillákra –, Oroszországgal és Kínával kötött katonai egyezményei, globalizáció-ellenes szemlélete s reformjai napról napra kényszeredettebb vicsorgásra késztetik az amerikaiakat. 2002. február 6-án Colin Powel külügyminiszter a szenátus előtt kétségének ad hangot a tekintetben, hogy “Chávez valóban hisz-e a demokráciában”, és kritikával illeti az elnöknek “az Egyesült Államokkal ellenséges viszonyban lévő, s a terrorizmust feltételezhetően támogató államfőknél, Szaddam Husszeinnél vagy Moammar Kadhafinál” tett látogatásait.9

A harmadik legjelentősebb kőolajszállítóját feldúló zavarok aggodalommal töltik el az Egyesült Államokat, amely tart a kőolajexport leállításától egy esetleges kormányválság kapcsán. Nem próbál tehát nyíltan olajat önteni a tűzre. Ám március 25-én Alfredo Pena, Caracas polgármestere, az eltökélt ellenzéki, titokban találkozik az amerikai vezetőkkel, valamint a nagyon is vitatott személyiségű Otto Reich-csel, az amerikaközi ügyekért felelős helyettes államtitkárral.10 Ez utóbbi irodájában, pár nappal korábban, összefuthatott volna Pedro Carmonával, a Fedecámaras elnökével vagy Manuel Covával, a CTV főtitkárhelyettesével is, aki a Nemzetközi Republikánus Intézetnek a dolgozók érdekvédelme oly híres reprezentánsainál is látogatást tett!

 

“Ez összeesküvés!”

 

Egyetlen jelentős momentum miatt nem vetül csak Chile árnyéka Venezuelára: s ez a hadsereg. Chávez, állítása szerint, ismeri, akár a tenyerét, s a Simón Bolivar-i időkből való régi fegyvertársain keresztül kézben is tartja. Bár suttogások, megjegyzések hagynak efelől némi kétséget. A Southcom, az Egyesült Államok hadserege déli parancsnokságának tábornoka például a következőket nyilatkozta: “Venezuelából tanul a legtöbb tiszt katonai akadémiáinkon, pontosan ezért vagyunk nyugodtak e felől az ország felől.” Az elnökkel szemben nemrégiben fellázadt négy tiszt nevének említésére Francisco Ameliach, a Parlament védelmi bizottságának elnöke, március 14-én így válaszolt: “Ha egy tiszt a nyilvánosság elé lép, ez azt jelenti, hogy a hadsereg nem támogatja. Mi magunk is konspiráltunk Ameliach részt vett a Chávez alezredes vezette golpe-ban s ezért jól tudjuk, ha egy ezredes ilyesmire szánja el magát, nem fogja széjjelkürtölni a főtéren.”

A lakosság köreiben csak mérsékelt sikert aratott a Fédécameras és a CTV által április 9-én és 10-én, a PDVSA “megmentésére” meghirdetett sztrájk (amelynek 7 munkatársát elbocsátották, 12 másikat pedig nyugdíjaztak). Az ellenzék az előremenekülést választja, s megduplázza a tétet (vagy eleve ezt tervezték, s megállásról szó sincs). Arra hivatkozva, hogy a kormányzat esetleg szükségállapotot hirdet – ami láthatólag nem állt szándékában – április 11-től általános és folyamatos munkabeszüntetésre szólítja fel a dolgozókat. Nyugtalanító momentum, hogy Nestor González személyében (2001 decemberében elbocsátották), aki a televízióban árulással vádolja Chávez elnököt, s a legfelsőbb parancsnokság beavatkozását kéri, a lázadó tábornokok újra felbukkannak a színen.

Április 11-e háromszázezer békésen menetelő tüntetőre virrad; a PDVSA székhelye felé tartanak, a főváros keleti részébe. Ez lesz majd a bűntény színhelye, ahol az egyre fokozódó izgalom sietteti a végzetes kimenetelt. Mi hitelesíthetné jobban a diktatúrával szembeszálló “civil társadalom” képét, mint néhány “mártír”… Délután egy órakor, a város nyugati részében, az elnöki palotában, Rafael Vargas kancelláriaminiszter sápadtan ront be kollégái irodájába. “Az ország többi része nyugodt, de Carlos Ortega egyenes adásban épp most szólított föl a Miraflores lerohanására. Ez összeesküvés!” 13 óra 40 perc: a tisztségviselők, tudtukon kívül, megjósolják az elkövetkezendő eseményeket: “Az autóúton közelítenek… Hagyni kell, hadd tüntessenek, de nem érhetnek el idáig. Különben a Bolivar-körök akcióba lendülnek, s az katasztrófához vezetne.”

Az egyenruhások tudnak taktikázni. A Nemzeti Gárda főparancsnoksága semmilyen parancsot nem ad annak érdekében, hogy megakadályozza az elkerülhetetlent. Az ellenzék kevesebb, mint 100 méterre közelíti meg a Miraflorest, s azt a pár tízezer, bottal, kövekkel felfegyverzett “chavezistát”, akik odasiettek, hogy testükkel védelmezzék az elnököt. Tizenöt gárdista, eggyel se több, áll a tömeggel szemben. Szürrealista jelenet következik: vezetőjük odafordul a fotósokhoz, s idegesen megkérdezi: “Kölcsönadná valaki a mobilját? Erősítést kérnék.” Könnygáz bevetésével azért sikerül stabilizálniuk a helyzetet.

E tragikus nap 15 halottját és 350 sebesültjét (ebből 157 lőfegyver okozta sérülés) a Bolivar-körök számlájára írják. Tagjaik, ezek szerint, hideg vérrel tüzet nyitottak a békés tüntetőkre. Ez azonban hazugság. Az első négy áldozatot a tízegynéhány emeletes házak tetején posztoló, titokzatos mesterlövészek, épp az ő soraikból szedik. Ettől aztán hamar felmegy a pumpa, s halálos pontosággal zúdulnak az ellenzékre. Teljes káosz, mindenki mindenki ellen. Az El Silencio metróállomás mellett egy szakasz gárdista felelget a “civil társadalom” kőzáporára: könnygázbombák rajával, aztán komolyabb fegyverekkel, géppuskasorozattal. Az ellenzéki polgármester, Alfredo Pena fővárosi rendőrségének kis csapatai válogatás nélkül lőnek nagyjából mindenre, ami mozog (vannak persze kollégáik, akik megfontoltabban viselkednek).

Az elnöki testőrség “állítólag letartóztatott három mesterlövészt, ketten a chacao-i kerületi rendőrségnél szolgálnak, a harmadik pedig a fővárosi rendőrkapitányságon.”11 Még az összecsapások hevében, egy kábult fiatalember így tanúskodik: “Kettőt észrevettünk, egyenruhában voltak”. Másnap, a Venevisión csatornán, a lázadó Vicente Ramirez Perez altengernagy bizalmasan közli: “az elnök minden, egységparancsnokokhoz intézett telefonhívását ellenőriztük. Reggel 10-kor volt a találkozónk, akkor pontosítottuk az operációt”. Vajon miféle operációt? Tíz órakor, hivatalosan, az ellenzéki hullám még meg sem indult a Miraflores ellen.

Elérték, amit akartak. Efrain Vasquez Velasco tábornok 18 órakor bejelenti, hogy az áldozatok nagy száma miatt megrendült hadsereg nem engedelmeskedik többé Chávez elnöknek. Pár órával korábban a Nemzeti Gárda teljes parancsnoksága már hasonló bejelentést tett. Hajnali 3 óra 15 perckor Lucas Rincón még beolvas egy utolsó közleményt: “A történtek kapcsán a köztársasági elnököt lemondásra szólították fel. Elfogadta.” Az elkövetkező 36 órában a közleményt húsz percenként ismétli a televízió.

A fő-főigazgató, Carmona, akit április 12-én kineveznek elnöknek, feloszlatja a Nemzetgyűlést, a bizottságokat, visszahívja a területi kormányzókat és a megválasztott polgármestereket. Imígyen teljhatalommal felruházott úrként hallgathatja, amint Ari Fleisher, a Fehér Ház szóvivője gratulál a venezuelai hadseregnek és a rendőrségnek, akik “megtagadták, hogy a békés tüntetőkre lőjenek”. Továbbá a szóvivő egyéb kérdésfeltevéseket mellőzve kijelenti: “Chávez hívei tüzet nyitottak az ellenzékre; ez pillanatok alatt olyan szituációt eredményezett, amelyben az elnök kénytelen volt lemondani.” Míg az Amerikai Államok Szervezete elítélni készül a puccsot, a Caracasba delegált amerikai és spanyol nagykövet személyesen is az új elnök üdvözlésére siet.

S eközben, ebben az országban, ahol az elmúlt három évben nem történt sem politikai gyilkosság, sem egyetlen eltűnés, politikai okokból senkit nem csuktak be, a minisztereket, a képviselőket és az aktivistákat kemény retorzió sújtja: az irodákban és a lakásokon tízesével folynak a házkutatások, és 120 “chavezista” kerül börtönbe. A Venevisión hullámain, Ibeyssa Pacheco interjújában, Julio Rodriguez Salas tábornok szélesen mosolyogva, így foglalja össze az eseményeket: “Lett egy príma fegyverünk…, a média! S most meg is ragadom az alkalmat, hogy gratuláljak Önöknek!” A “civil társadalom”, a demokácia nevében – diktatúrát hozott létre. A népen volt a sor, hogy visszaállítsa a demokráciát.

A folytatás már ismert. A vérfürdőt elkerülendő, Chávez elnök ellenállás nélkül megadta magát, de nem mondott le. Április 13-án hívei száz­ezrével szállják meg az utcákat, tereket, szerte az országban. Délután a testőrség beveszi a Miraflorest; segítségükkel néhány miniszter ismét elfoglalhatja helyét a miniszterelnöki hivatalban. A maracay-i 42. ejtőernyős osztag tábornokának, Raúl Baduelnek a példáját követve, az alkotmányhoz hű parancsnokok kézbe veszik az állomáshelyek irányítását. A főparancsnokság megosztott, nincsenek világos tervei, tart a tömegek irányíthatatlan reakciójától, illetve a hadseregen belüli ütközésektől; lábuk alól kicsúszik a talaj. Éjjel a Venezuelai Köztársaság törvényes elnöke visszatér népéhez.

Az ellenzék, úgy tűnik, semmit sem okult a tragikus eseményekből: pár nappal később újra felpiszkálja a tüzet.

“Csak ne legyenek illúzióik. Chávezzel vagy Chávez nélkül, Venezuela már soha nem lesz olyan, mint volt.” – figyelmezteti őket, az országot három éve felkavaró mély változásokra célozva, egy “chávezista”.

 

***

 

II. Egy tökéletes bűntény

 

Vegyük újra az április 11-ei, venezuelai puccs eseményeit. Ezt a rendhagyó államcsínyt – műfajának iskolapéldáját – Hugo Chávez elnök ellen követték el, aki azóta már visszatért hivatalába. A történtekből azonban még kevesen okultak. A tanulságok pedig létfontosságúak, hogy elkerülhető legyen a Caracasban készülődő újabb katonai lázadás…

Először is, megdöbbentő az eseményeket övező általános nemzetközi érdektelenség. Pedig a venezuelai kormány – Latin Amerikában az egyetlen működő szociáldemokrácia – a demokratikus szabadságjogok messzemenő tiszteletben tartása mellett, mérsékelt szociális reformprogramot követett.

Ezért szomorúan konstatáljuk, hogy az európai szociáldemokrata pártok, köztük a francia Szocialista Párt (PS), némák maradtak a venezuelai szabadság sárba tiprásának rövid ideje alatt. Sőt, nagy múltú vezetőik közül egyesek, mint Felipe Gonzalez, nem átallották helyeselni a puccsot12 , s percnyi hezitálás nélkül osztoztak a Világbank, az Egyesült Államok elnöke, valamint José Maria Aznar, spanyol miniszterelnök, az Európai Unió soros elnökének örömmámorában…

Latin Amerikában 1991 szeptemberében történt utoljára fegyveres hatalomátvétel, amikor is a hadsereg távozásra kényszerítette Jean-Bertrand Aristidot, Haiti választott elnökét. Azt hittük, a hidegháború végeztével Washington felhagy a Condor-hadművelet13 szellemével, amely az 1970-es, 80-as években az antikommunizmus nevében támogatta a dél-amerikai diktatúrák létrejöttét. Azt hittük, elítélendő minden, demokratikusan megválasztott rendszer elleni összeesküvés.

2001. szeptember 11. óta azonban háborús szelek fújnak Washington fölött, s úgy tűnik ezeket az aggályokat is elsodorták.14 Hiszen Geor­ge W. Bush elnök megfogalmazása szerint: “aki nincs velünk, az a terroristákkal van”, és Chávez elnök valóban túlságosan is önállónak bizonyult. Nem hozta-e újra működésbe az OPEC-et ? (Az olajexportőr-kartell régi szálka Washington szemében.) Nem találkozott-e Szaddam Husszeinnel? Nem tett-e látogatást Iránban és Líbiában? Nem létesített-e normális kapcsolatokat Kubával, s nem utasította-e el a kolumbiai gerillák elleni akció támogatását?

Chávez szabad préda lett. Ám Washington nem alkalmazhatta többé a régi, véres módszert. Azt, amelyet például 1954-ben Guatemalában, 1965-ben Dominikában vagy 1973-ban Chilében vetett be. Az amerikai kontinens ügyeinek helyettes államtitkára, a probléma felelőse, Otto Reich azonban szóvá tette, hogy ugyan államcsíny nem történt, az elmúlt évtizedben mégis hat, demokratikusan megválasztott latin-amerikai elnök bukott meg – legutóbb De la Rua, Argentinában –, ám nem a hadsereg, hanem… a nép miatt.

Ez tehát a követendő példa Chavez elnök megbuktatásakor. Első lépésként egy jól pozícionált koalíció – a Katolikus Egyház (amelyet elsősorban az Opus Dei képvisel), a pénzarisztokrácia, a fehér polgárság, a cégtulajdonosok, valamint egy korrupt szakszervezeti tömörülés – kinevezi magát “civil társadalomnak”. Ezt követően a jelentős médiatulajdonosok maffiapaktumot kötnek. Elkötelezik magukat, hogy kölcsönösen támogatják egymás kampányait, a “civil társadalom” védelme nevében, az elnök ellen…

A média nem riad vissza semmilyen hazugságtól, s azt harsogja, hogy “Chávez egy diktátor”; a végsőkig feszíti a húrt. Bár egyetlen politikai fogoly sincs, egyes csatornák még az olyan kijelentésektől sem riadnak vissza, mint: “Chávez maga Hitler”.15 S mindig ugyanazt a jelszót sulykolják: “Le vele!”

Míg tulajdonosaik egy demokratikusan megválasztott elnök megbuktatására szövetkeznek, a médiumok a “nép”, “demokrácia”, “szabadság” szavak mámorában úsznak. Utcai tüntetéseket szerveznek, ám az őket ért legkisebb kormányzati kritikát is a szólásszabadságot ért súlyos támadásnak minősítik, és miattuk nemzetközi szervezeteknél emelnek panaszt.16 Feltámasztják a “forradalmi sztrájkot”, bátorítják az elnöki palota elfoglalását, az erőszakos hatalomátvételt.

A propaganda iránti természetes hajlamánál fogva, a média azonban összetévesztette a virtuális népet, amelynek nevében az április 11-ei államcsínyt elkövették, a valódival, amely kevesebb, mint 48 óra leforgása alatt Chávez elnököt visszahelyezte hivatalába. Ám a bűnbánat csak rövid ideig tartott. A venezuelai média, példátlan büntetlenségét kihasználva, megkettőzött dühvel, jelenleg is folytatja kábító hadjáratát, az egyik legnagyobb destabilizációs kampányt, amelyet valaha demokratikus kormányzat ellen folytattak. Az általános érdektelenséget felhasználva, ez alkalommal, sikerre akarják vinni a tökéletes bűntényt

 

 

(A cikk első felét Maurice Lemoine, második felét Ignacio Ramonet írta. Mindkét rész a Le Monde diplomatique-ban jelent meg. Fordította: Mihályi Patrícia.)

 

 

Jegyzetek

 

1 Esculiado: nehezen lefordítható, pejoratív elnevezés, amelyet az elnök ragasztott ellenfeleire (amit azok büszkén viselnek), jelentése: lesoványodott, fakó, csontvázszerű.

2 piaci seftelő

3 Lásd Ignacio Ramonet cikkét: “Chavez” és Pablo Aiquel írását: “Un président ’bolivarien’ pour le Venézuela”, Le Monde diplomatique, 1999. október, illetve 2000. november.

4 Datanálisis, In: El Universal, Caracas, 2002. március 14.

5 Bár szakítottak, a PPT soha nem lépett szövetségre az ellenzékkel, később pedig újra csatlakozott Chávezhez; a MAS egyik része szintén hű maradt hozzá.

6 Barriada: nyomornegyed

7 Pedro Soto ezredes, Carlos Molina ellentengernagy, Pedro Flores százados és Hugo Sanchéz őrnagy

8 Az árak stabilizációjában a közel-keleti válság eseményei is szerepet játszottak.

9 Miami Herlad, 2002. február 7.

10 Szoros szálak fűzik a kubai-amerikai lobbyhoz; neve az 1980-as években felmerült az Irán-contragate-üggyel kapcsolatban, ezért kinevezését a Kongresszus hosszú ideig megakadályozta.

11 El Nacional, Caracas, 2002. április 13.

12 El Pais, Madrid, 2002. április 12.

13 L. Pierre Abramovici: “’Opération Condor’, cauchemar de l’Amériquque latine”, Le Monde diplomatique, 2001. május

14 V.ö. Gueres du Xxe siècle, Galilée, Párizs, 2002

15 L. például a caracasi Esceso c. havilap 2002. áprilisi számának szerkesztőségi cikkét.

16 A Reporters sans frontières (Újságírók határok nélkül) nevű szervezet, szemet hunyva az egyik leggyalázatosabb médiakampány felett, amelyet egy demokratikusan megválasztott kormánnyal szemben valaha folytattak, hagyta magát megtéveszteni, s több jelentést készített Chávez kormánya ellen, amely pedig soha nem lépett fel a véleménynyilvánítás szabadságával szemben, soha nem tiltott be egyetlen médiumot, s nem tartóztatott le egyetlen újságírót sem.