A világ baloldala 2011 után

A baloldal számára 2011 – politikai értelemben – világszerte jó év volt. Sikerült ugyanis változtatni a közbeszéden, elmozdítva azt a neoliberalizmus ideológiai mantrájától. A közemberek hosszú idő óta első ízben vitatkoztak magáról a rendszer természetéről, amelyben élnek, s amelyet immár nem vesznek természetesnek.
Akár szűken, akár tágan határozzuk meg a baloldalt, világszerte jó éve volt 2011. Ennek alapvető oka a negatív gazdasági körülményekben rejlett, ezeket megsínylette a világ nagyobbik része. A munkanélküliség magas volt, és tovább emelkedett. A legtöbb kormány tetemes adósság­szinttel és csökkent bevétellel szembesült. Válaszul megpróbálták taka­rékossági intézkedésekkel terhelni országuk népességét, ugyanakkor viszont bankjaikat igyekeztek gyámolítani.

Az eredmény világméretű lázadása volt annak, amit a „Szálljuk meg a Wall Street-et!” [Occupy Wall Street (OWS)] megmozdulások úgy hívtak: „a 99%”. A lázadás a gazdagság túlzott polarizálódása, a korrupt kormányzatok és e kormányzatok lényegileg nem-demokratikus termé­szete ellen irányult, akár többpárti rendszert képviseltek ezek, akár nem. Szó sincs arról, hogy az OWS, az „arab tavasz” vagy az indignados [a „fölháborodottak”] mindent elértek volna, amit reméltek. Sikerült azonban világszerte változtatniuk a diskurzuson, vagyis a megbeszélnivalón, elmozdították azt a neoliberalizmus ideológiai mantrájától olyan témák felé, mint az egyenlőtlenség, igazságtalanság és gyarmatmentesítés. A közemberek hosszú idő óta első ízben vitatkoztak magáról a rendszer természetéről, amelyben élnek; immár nem vették természetesnek.

Most az a kérdés a világ baloldala számára, hogyan tovább előre, hogyan lehet ezt a kezdeti szóbeli sikert politikai átalakulásban kama­toztatni. A probléma fölvetése roppant egyszerű. Még ha, röviden szólva, világos is, hogy mekkora táguló szakadék húzódik egy nagyon kicsi (az 1%) és egy nagyon nagy csoport (a 99%) között, ebből nem következik, hogy ez a politikai megoszlás. A jobbközép erők a világ népességének – vagy legalábbis azoknak az embereknek, akik politikailag valamiképpen aktívak – még világszerte mintegy a fele fölött parancsnokolnak.

A világ átalakításához ennélfogva a világ baloldalának olyan fokú politi­kai egységre lesz szüksége, amilyennel még nem rendelkezik. Valójában mélységes egyet nem értés tapasztalható mind a hosszú távú célkitűzé­sek, mind a rövid távú taktika dolgában. Nem mintha nem folynának viták ezekről. Ellenkezőleg, hevesen vitatkoznak róluk, s némi előrehaladás is történt a többrendbeli megosztottság leküzdésében.

Nem új keletű megosztottságok ezek, de ettől még nem könnyebb megoldani őket. Közülük kettő nagy jelentőségű. Az első a választá­sokkal kapcsolatos. A választásokat illetőn nem kétféle, hanem három­féle álláspont van. Van egy csoport, amelyik mélységesen gyanakvó a választásokkal szemben, úgy érvel, hogy ezeken részt venni nemcsak hogy politikailag hatástalan, de erősíti a létező világrendszer legitimá­cióját.

A többiek úgy gondolják, hogy döntő fontosságú részt venni a válasz­tási folyamatban. Ám ez a csoport kétfelé oszlik. Egyfelől vannak azok, akik úgy vélik, hogy pragmatikusan kell gondolkodni. Ők belülről akarnak munkálkodni – a nagyobbik balközép párton belül, ha működő többpárt­rendszer van, vagy ahol nem engedélyeznek parlamenti váltógazdaságot, ott a de facto egyetlen párton belül.

És persze vannak azok, akik az úgynevezett kisebbik rossz választá­sának politikáját hirdetik. Ezek az állítják, hogy nincs jelentős különbség a fő alternatív pártok között, és amellett vannak, hogy olyan pártra kell szavazni, amelyik „hitelesen” baloldali.

Mindnyájunknak ismerős ez a vita, és mindnyájunknak már a könyö­künkön jönnek ki ezek az érvek. De világos – nekem legalábbis -, hogy ha a három csoport nem jut közös nevezőre a választási taktikát illetőn, a világ baloldalának nem lesz sok esélye arra, hogy érvényesüljön, sem rövid, sem hosszabb távon.

Hiszem, hogy van mód a kibékülésre. Mégpedig úgy, hogy különbséget kell tenni rövid távú taktika és hosszú távú stratégia között. Nagyon is egyetértek azokkal, akik szerint a világrendszer hosszú távú átalakítá­sához irreleváns az államhatalom megszerzése, és meglehet, veszé­lyezteti ennek az átalakításnak a lehetőségét. Sokszor megkísérelték már átalakítási stratégia gyanánt alkalmazni, és mindannyiszor kudarcot vallottak vele.

Nem következik ebből, hogy a rövid távú választási részvétel el­vesztegetett idő. Tény, hogy a 99% nagyon nagy része súlyos károkat szenved rövid távon. És ez a rövid távú sínylődés a fő gondja-baja. Ezek az emberek túlélni próbálnak, és segíteni szeretnék a családjukat és a barátaikat a túlélésben. Ha a kormányzatokra nem úgy gondolunk, mint a társadalmi átalakulás potenciális tényezőire, hanem mint olyan struk­túrákra, amelyek rövid távú szenvedéseket képesek okozni közvetlen politikai döntéseikkel, akkor a világ baloldalának az a kötelessége, hogy minden lehetőt megtegyen, hogy olyan döntéseket csikarjon ki ezektől, amelyek a lehető legkisebbre csökkentik a szenvedést.

Ha a szenvedés lehető legkisebbre csökkentésén dolgozunk, ez meg­követeli a választási részvételt. S mi a helyzet azokkal, akik a kisebbik rosszat és akik hitelesen baloldali pártok támogatását javasolják? Ez helyi taktikai döntés kérdése, ami temérdek tényezőtől függ – országméret, politikai szerkezet formája, országos demográfiai mutatók, geopolitikai elhelyezkedés, politikatörténet -, s ezért változatos. Nincs rá szabvá­nyos válasz, nem is lehet. A 2012-es válasz sem szükségképp érvényes 2014-re vagy 2016-ra. Ez, szerintem legalábbis, nem elvi kérdés, hanem inkább a taktikai helyzet fejlődésének kérdése országonként.

A második alapvető vita, amellyel a nemzetközi baloldal emészti magát, aközött folyik, amit „developmentalizmusnak” nevezek, meg amit úgy lehetne megnevezni, hogy a civilizációs változás elsőbbsége. A világ számos részén tanúi lehetünk ennek a vitának. Némelyek ezt látják Latin-Amerikában a kormányok és az őshonos népek mozgalmai közt folyó, elmérgesedő vitákban – például Bolíviában, Ecuadorban, Venezuelában. Némelyek ezt látják Észak-Amerikában és Európában a környezetvédők/zöldek és a szakszervezetek közti vitákban, amikor is az utóbbiak az elérhető foglalkoztatás fönntartásának és bővítésének adnak elsőbbséget.

Egyfelől van a „developmentalista” opció, akár baloldali kormányok, akár szakszervezetek állnak ki mellette, vagyis hogy gazdasági növeke­dés nélkül nincs mód helyesbíteni a jelenlegi világ gazdasági kiegyen­súlyozatlanságát, akár az országokon belüli, akár az országok közti polarizálódásról beszélünk. Ez a csoport azt hányja ellenfelei szemére, hogy legalábbis objektíve, de lehet, hogy szubjektíve is a jobboldali erők érdekeit támogatják.

Az „antidevelopmentalista” opció támogatói azt mondják, hogy a gaz­dasági növekedés elsőbbségére összpontosítani két okból téves. Ez olyan politika, amely a kapitalista rendszer legrosszabb tulajdonságait viszi tovább. És olyan politika, amely helyrehozhatatlan károkat okoz – ökológiai és társadalmi károkat. Ez a megosztottság, ha lehet, még szenvedélyesebb, mint amelyik a választási részvétel kérdéséből fakad. A megoldás csakis eseti alapon kötött kompromisszumokkal lehetséges. Hogy ez lehetővé váljék, mindkét csoportnak el kell fogadnia a másik jóhiszeműségét. Nem lesz könnyű.

Leküzdhetők-e a baloldalnak ezek a megosztottságai a következő öt vagy tíz évben? Nem vagyok biztos benne. De ha nem, akkor nem hiszem, hogy a világ baloldala megnyerheti a következő húsz vagy negyven év csatáját az ügyben, hogy milyen is legyen az elkövetkező rendszerünk, mihelyt a tőkés rendszer véglegesen összeroppan.

(Fordította: Csala Károly)

(Eredeti megjelenés: The World Left After 2011 Commentary No 320, 2012. január 1. Copyright Immanuel Wallerstein, distributed by Agence Global)

A világméretű osztályharc – a tiltakozás geográfiája

Zűrzavaros helyzetben élünk. A kapitalista világgazdaság strukturális válsága miatt a gazdaság csökkenésének kezelésére bejáratott sztenderd megoldások nem működnek, akárhány politikus és szakértő bizonygatja is, hogy az új fellendülés fénye már beragyog az alagút végén. A kilengések mindenütt nagyok és hirtelenek, s ez vonatkozik a társadalmi tiltakozásokra is. Ezt látjuk úgy, mint a tiltakozások geográfiájának folyamatos változását.

Amikor kedvező szelek fújnak, és a világgazdaság új értéktöbbletet termelve növekszik, az osztályharc elcsitul. Teljesen sosem tűnik el, de amíg a munkanélküliség alacsony, és az alsóbb rétegek reáljövedelme – még ha csekély mértékben is – emelkedik, a társadalmi kompromisszum van napirenden.

Ám ha a világgazdaság stagnál, és észrevehetően nő a tényleges munkanélküliség, akkor ezek hatására a nagy, közös torta is zsugorodni kezd. Ekkor az válik a fő kérdéssé, hogy ki viselje e zsugorodás terheit – az egyes országokon belül, illetve az országok között. Az osztályharc fokozódik, és előbb-utóbb utcai, nyílt konfliktusokban robban ki. Ez törté­nik a világrendszerben az 1970-es évektől, és még drámaibb mértékben 2007 óta. Ez idáig a legfelső 1% tovább tudta növelni a részesedését. Ez persze szükségszerűen azt is jelenti, hogy a fennmaradó 99% része­sedése tovább csökkent.

Az elosztás körüli viták a globális büdzsé két tétele körül kavarognak: az adók (mennyit és kik fizessenek), illetve a népesség tömegeit védő háló (az oktatásra, egészségügyre, az életfogytig tartó jövedelmek garanciáira fordított költségek) körül. Nincs olyan ország, ahol ne foly­nának efféle küzdelmek. Ám a világgazdaságban elfoglalt helyük, belső demográfiai mutatóik, politikai történetük miatt a harc egyes országokban hevesebb, mint másutt.

A heves osztályharc mindenki számára azt a kérdést veti fel, hogy miként lehet rá politikai megoldást találni. A hatalmon lévő csoportok erőszakkal is elnyomhatják a népi elégedetlenséget, és sokszor ezt teszik. Vagy, ha az elégedetlenség már túl nagy falatot jelentene az el­nyomó mechanizmusok számára, megpróbálhatják kooptálni, befogni a tiltakozókat, színleg hozzájuk csatlakozva korlátozni a valódi változások lehetőségét. Vagy megtehetik akár mindkettőt, először az elnyomással próbálkozva, majd – amennyiben az sikertelennek bizonyult – a beol­vasztással próbálkozva.

A tiltakozók maguk is egy dilemmával szembesülnek. A tiltakozók min­dig egy relatíve kicsi, de elszánt csoportként kezdik. Egy jóval szélesebb (és politikusan természetesen sokkal kevésbé bátor) csoportot kell meg­győzniük a csatlakozásról, ha valóban hatást akarnak gyakorolni a hatal­mon lévő csoportokra. Ez nem könnyű, de nem is lehetetlen. Ez történt 2011-ben az egyiptomi Tahrir-téren. Ez történt az Occupy-mozgalommal az USA-ban és Kanadában. Ez történt Görögországban a legutóbbi vá­lasztások idején. Ez történt Chilében, a hosszú ideje tartó diáksztrájkok esetében. És pillanatnyilag úgy tűnik, hogy ez történik – meglehetősen szembeötlően – Québecben is.

De mi legyen, ha egyszer ez megtörtént? Egyes tiltakozók a kezdeti szűkebb követeléseket átfogóbb, alapvető követelésekké akarják kitá­gítani, hogy így újraszervezzék a társadalmi rendet. Mások – és ezek a mások mindig ott vannak – készek tárgyalóasztalhoz ülni a hatalmon lévőkkel, hogy valamiféle kompromisszumra jussanak.

Ha a hatalmon lévő csoportok az elnyomáshoz fordulnak, gyakran csak felszítják a tiltakozás lángjait. De az elnyomás ugyanakkor sokszor működik is. Ha mégsem, és a hatalmon lévők kompromisszumra és kooptálásra kényszerülnek, akkor sokszor sikerül diszkreditálniuk a til­takozókat. Úgy tűnik, ez történt Egyiptomban is. A legutóbbi választások második fordulójában két olyan jelölt csapott össze, akik egyike sem támogatta a Tahrir-tér forradalmát – egyikük a leváltott Hoszni Mubarak elnök utolsó miniszterelnöke, míg a másik a Muzulmán Testvériség egyik vezetője, akinek legfőbb célja a sária bevezetése az egyiptomi igazságszolgáltatásban, és nem a Tahrir-tériek követeléseinek teljesí­tése. Ez igen nehéz dilemmát jelent a választók azon mintegy 50%-a számára, akik nem erre a két jelöltre adták szavazatukat az első forduló során. Ez a szomorú helyzet abból adódott, hogy a Tahrir-téri forrada­lom támogatóinak szavazatai két, némileg eltérő hátterű jelölt között oszlottak meg.

Mit jelent akkor most számunkra mindez? Úgy tűnik, hogy a tiltakozás geográfiájában igen gyorsak és egyben folyamatosak is az elmozdulá­sok. Egyik helyen hirtelen kirobbannak a lázongások, elnyomják vagy befogják őket, vagy éppen kifulladnak. És amint ez megtörténik, már valahol máshol üti fel fejét az elégedetlenség, ahol azután szintén leverik, beolvasztják vagy elhal – hogy egy harmadik helyen újra megjelenjen, mintha világméretekben egyszerűen nem lehetne elfojtani.

És valóban nem lehet, mégpedig egyszerű okból. A jövedelmek világ­szerte csökkennek, és nem úgy tűnik, mintha ez véget érne. A kapitalista világgazdaság strukturális válsága következtében a gazdaság csökke­nésének kezelésére bejáratott sztenderd megoldások nem működnek, attól függetlenül, hogy hány politikus és szakértő bizonygatja kórusban, hogy az új fellendülés fénye már beragyog az alagút végén.

Zűrzavaros helyzetben élünk. A kilengések mindenütt nagyok és hirte­lenek. Ez vonatkozik a társadalmi tiltakozásokra is. Ezt látjuk úgy, mint a tiltakozások geográfiájának folyamatos változását. Tegnap a kairói Tahrir-tér, ma lábasokkal csörömpölő, be nem jelentett tüntetők tömegei

Montrealban, holnap pedig másutt (valószínűleg valami meglepő helyen) kirobbanó tiltakozás.

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: The World Class Struggle: The Geography of Protest , Commentary No 243. 2012. június 1. Copyright: Immanuel Wallerstein, distributed by Agence Global

Fanon XXI. századi olvasata

I. Wallerstein Frantz Fanon életművének értelmezőjeként is autentikus szerző. Úgy véli, Fanon forradalmi munkássága, osztályharc-értelmezése és elméleti munkái szinte minden jelentős kérdésfelvetésében aktuálisak, még ha egyes megoldásai esetleg vitathatók, sőt, tévesek is. Így például az a nyilvánvalóság, hogy a gyarmati, majd neokolonialista rabság ledobása erőszak nélkül szinte lehetetlen, nem jelenti azt, hogy az erőszak önmagában magasabb rendű civilizációt hoz felszínre. Az egykori gyarmati országoknak nem Európát kell utolérniük; a forradalmárok és a felszabadító mozgalmak hívei szeme előtt egy emberszabásúbb világrend céljai kell lebegjenek.

fanon.gif„Javíthatatlanul a saját koromhoz kötődöm" – vélekedett Frantz Fanon első könyvében (1970), a Fekete bőr, fehér maszkokban [Peau noire, masques blancs]. Ez a kor természetesen az antikolonialista küzdelmek korszaka volt. Fanon 1925-ben született az akkor Franciaországhoz tartozó Martinique szigetén, ahol Aimé Césaire tanítványa lett; a má­sodik világháborúban a szövetségesek oldalán harcolt, majd Lyonban tanult orvostudományt és pszichiátriát. Hamar ismertté vált könyve, a Fekete bőr, fehér maszkok 1952-ben jelent meg, és komoly hatással volt a korszak franciaországi értelmiségi köreire. A kötet szenvedélyes segélykiáltás volt „a fehér világba vetett fekete ember tapasztalatairól".1 1953-ban, egy évvel a függetlenségi háború kirobbanása előtt Fanon megkapta kinevezését az algériai Blida pszichiátriai intézetbe, ahol igen hamar döbbenten szembesült azokkal a kínzásokkal, amelyekről algériai betegei beszámoltak neki. Mivel ekkor már azonosult ügyükkel, lemondott állásáról és Tunéziába utazott, ahol felajánlotta szolgálatait az Algériai Köztársaság ideiglenes kormányának (Gouvernement Provisoire de la République Algérienne – GPRA). Hosszú cikkeket írt a forradalom lapjába, az El Mudzsahidbe.

1960-ban a GPRA nagykövetként Ghánába küldte, amely akkoriban az afrikai egységmozgalom tényleges központja volt. A GPRA nem csu­pán a ghánai kapcsolatok megerősítését várta tőle, hanem azt is, hogy összeköttetést teremt azokkal a függetlenségi harcokat folytató afrikai nacionalista szervezetekkel, amelyek vezetői gyakran megfordultak Accrában. Én magam itt találkoztam először Fanonnal 1960-ban, és hosszas beszélgetéseket folytattunk a világpolitikai helyzetről. Egyfelől roppant lelkes volt a nemzeti felszabadító mozgalmak globális hullámá­nak láttán, ugyanakkor már ekkor zavarták azok a korlátok, amelyeket több ilyen mozgalom vezetésében is látott – ezeket a kellemetlen érzéseit azután utolsó könyvében alaposan kifejtette. Nem sokkal ezt követően kiderült, hogy leukémiás. Először a Szovjetunióba, majd az Egyesült Államokba utazott kezelésre, ám azok eredménytelennek bizonyultak. Lehetőségem nyílt meglátogatni a washingtoni kórházban, ahol a szüle­tőben lévő amerikai fekete polgárjogi mozgalomról beszélgettünk, amely teljesen elbűvölte őt. Ugyanakkor igen rossz szemmel nézte az Egyesült Államok külpolitikáját: „Az amerikaiak nem bocsátkoznak párbeszédbe; továbbra is csak monologizálnak" – jelentette ki. Életének utolsó évében elkeseredett energiával írta könyvét, amely halála után A föld rabjai címen jelent meg. Még elolvashatta Jean-Paul Sartre-nak a könyvhöz írott híres előszavát, amelyet kiválónak talált. A könyv címe (franciául: Les damnés de la terre) természetesen az Internacionálénak, a világ munkásmoz­galmi indulójának kezdő sorából származik. Fanon 1961-ben halt meg, fájdalmasan fiatalon.

Ez az utolsó kötet – és nem a Fekete bőr, fehér maszkok – volt az, amely világszerte ismertté tette Fanon nevét, beleértve természetesen az Egyesült Államokat is. A könyv afféle bibliává vált azok számára, akik az 1968-as világforradalomban kicsúcsosodó nagyszámú és sokszínű mozgalmak résztvevői voltak. Ám a '68-as lángok kilobbanásával A föld rabjai körül is elcsendesedett a lárma. Az 1980-as évek végének külön­féle identitás- és posztkoloniális mozgalmai első könyveként fedezték fel újra, de olyan formában interpretálták, hogy abból többnyire kimaradtak Fanon fő szempontjai. Amint arra a Fekete bőr, fehér maszkok beveze­tőjében rámutatott, Fanon úgy látta, hogy a feketék elidegenedésének megszüntetéséhez többre lenne szükség, mint amit a freudista pszichoa­nalízis nyújtani tud. Freud a filogenetikuson túllépő ontogenetikus kifejtés mellett érvelt; Fanon szerint viszont szociogenetikus megközelítésre van szükség. Bár a Fekete bőr, fehér maszkok harminc évvel megjelenése után a posztmodern kánon egyik központi szövegeként éledt újjá, a könyv maga semmiképpen sem egy felhívás az identitáspolitikák mellett. Éppen ellenkezőleg, ahogyan azt Fanon kifejtette:

„A színes ember tragédiája abban a tényben leli magyarázatát, hogy rabszolgává tették.

A fehér ember tragédiája és elembertelenedése abban a tényben leli magyarázatát, hogy valahol magát az embert pusztította el.

És még ma is ezt az elembertelenítést igyekeznek racionálisan fenntar­tani és megszervezni. De én, mint színes ember, amennyiben lehetővé válik számomra az abszolút létezés, nem tehetem meg, hogy a vissza­menőleges sérelmek világába zárkózom.

Én, a színes ember, csupán a következőt akarom:

Hogy az eszköz soha ne nőhessen az ember fölé. Hogy az ember ember általi rabságba vetése egyszer s mindenkorra véget érjen; bárkié bárki által. Akkor talán lehetővé válik számomra, hogy felfedezzem és szeressem az embert, akárhová is tartozzon.

A négert nem. Nem inkább, mint a fehér embert." (Fanon 1970, 164-165)

Bármi volt is Fanon, nem volt posztmodernista. Leginkább talán úgy jellemezhetjük, hogy részben marxista freudista, részben freudista mar­xista, legnagyobb részben pedig teljes mértékben elkötelezte magát a forradalmi felszabadító mozgalmak támogatására. Ha a saját korához tartozott is, munkássága számos dolgot jelenthet ma is, számunkra is. A Fekete bőr, fehér maszkok legutolsó mondata így hangzik: „Végső imám: ó, testem, tegyél engem mindig kérdező emberré!" Az állandó vizsgáló­dás eme szellemében ajánlom észrevételeimet arról, hogy mennyiben érvényesek Fanon gondolatai a XXI. században.

Fanon könyveit újraolvasva leginkább az fogott meg, hogy mennyi olyan kijelentés van bennük, amelyeknek igazában Fanon teljesen biz­tosnak látszik, különösen, ha éppen másokat bírál; másodszor pedig az, ahogy ezeket a kijelentéseket, néhol oldalakkal később, azok a részek követik, amelyekben Fanon kifejezi bizonytalanságát, hogy mi lenne a legkedvezőbb fejlődés, mire is lenne szükség, és hogyan lehetne azt elérni. Az is megfogott, akárcsak Sartre-ot, hogy ezek a könyvek jórészt egyáltalán nem a világ hatalmasait szólítják meg, hanem a „föld rabjait", azokat, akiket Fanon jórészt a „színes emberek" kategóriájába sorolt. Fanon soha nem mulasztja el kifejezni haragját a hatalmasokkal szemben, akik egyszerre kegyetlenek és leereszkedőek. De még inkább dühös azokra a színes emberekre, akik viselkedésükkel és hozzáállá­sukkal hozzájárulnak az egyenlőtlenség és a megaláztatás e világának fenntartásához, gyakran csupán azért, hogy cserébe néhány morzsa leessen nekik. A következőkben három olyan dilemmát járok körül, ame­lyek véleményem szerint Fanon számára fontosak voltak – az erőszak alkalmazását, az identitás kifejezését és az osztályharcot.

Ami annyi támadást és figyelmet – csodálatot csakúgy, mint elutasítást – váltott ki A föld rabjaival kapcsolatban, az a könyv első, az erőszakról szóló fejezetének kezdő mondata volt: „Nemzeti felszabadulás, nemzeti újjászületés, a nép visszahelyezése nemzeti jogaiba, Commonwealth – bármilyen elnevezést használunk, bármilyen új címkével látjuk el, a dekolonizáció mindig erőszakos jelenség." (Fanon 1985, 53)

Ez vajon most analitikus megfigyelés, avagy ajánlott politika? A válasz talán az, hogy Fanon mindkettőnek szánta. Meglehet, maga sem volt tisztában azzal, hogy melyik értelmezésnek van prioritása; és az is lehet, hogy ez egyáltalán nem is számít. Az a gondolat, hogy az alap­vető társadalmi változások soha nem mennek végbe erőszak nélkül, nem volt új. A XIX. század összes radikális emancipatorikus mozgal­ma úgy gondolta, hogy a kiváltságosok soha nem fognak önkéntesen lemondani hatalmukról; a hatalmat mindig el kell ragadni tőlük. Ez az elképzelés segített meghatározni a társadalmi változás „forradalmi", illetve „reformista" útja között feltételezett különbséget. Ám az 1945-öt követő időszakban a „forradalom" és a „reform" megkülönböztetésének hasznossága már megkopott – és éppen a legtürelmetlenebb, legdü­hödtebb, a megalkuvásra legkevésbé hajló mozgalmak militánsainak körében. Ez az oka, hogy az erőszak alkalmazásának kérdése nem szociológiai elemzésként, hanem politikai ajánlásként került a figyelem középpontjába.

Ha a „forradalmi" mozgalmak hatalomra kerülve – úgy tűnik – keveset váltottak be egykori ígéreteik közül, akkor az is igaz, hogy a „reformista" mozgalmak sem teljesítettek sokkal jobban ezen a téren. És itt válik am­bivalenssé az erőszakkal kapcsolatos politika. Az algériai nacionalisták saját történetük során maguk is keresztülmentek ezen a cikluson. Ferhát Abbasz, aki 1958-as megalakulásától 1961-ig volt a GPRA elnöke, politi­kai élete első három évtizedét reformistaként töltötte, és végül rá kellett döbbennie, hogy sem ő, sem pedig mozgalma nem ért el semmit. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy Algéria számára az egyetlen követ­hető út az erőszakos felkelés, már ha az ország nem akar mindörökre „szolgaságban", gyarmati sorban maradni.

A föld rabjaiban Fanon három pontban látszik megvizsgálni az erőszak alkalmazásának politikai taktikáját. Először is, a „manicheus" gyarmati világban ennek eredeti forrása a gyarmatosítók által gyakorolt folyamatos erőszak: „A nép, amely mást sem hallott, mint hogy kizárólag az erőszak nyelvén ért, most úgy dönt, hogy az erőszak nyelvén fejezi ki magát. Voltaképpen a gyarmatos mindig azt az utat jelezte számára, amelyet most neki is követnie kell, ha szabadságot akar. A gyarmatosított által választott érvet előbb a gyarmatos hozta föl ellene, most viszont – így fordulnak visszájukra a dolgok – a gyarmatosított állítja, hogy a gyarma­tos egyedül az erőszakból ért." (Fanon 1985, 92)

Másodszor, az erőszak átalakítja a gyarmatosítottak társadalmi pszi­chológiáját csakúgy, mint politikai kultúrájukat: „A gyarmatosított számára az erőszak, mivel ez egyedüli munkája, pozitív, alkotó jelleget is ölthet. Az erőszak gyakorlata mindenre kiterjed, hiszen mindenki láncszemévé válik az erőszak nagy láncolatában, az erőszak hatalmas szervezetében, amely az először a gyarmatosító által alkalmazott erőszak visszahatása­ként jött létre. A csoportok kölcsönösen magukra ismernek egymásban, s a leendő nemzet máris egységes. A fegyveres harc mozgósítja a népet, azaz ugyanarra az egyirányú útra tereli." (Fanon 1985, 101)

A harmadik pont mindazonáltal ellentmondani látszik a második pont optimizmusának, a nemzeti és emberi felszabadulás felé vezető, visszafordíthatatlannak tűnő útnak, amiről a kötet első fejezete szól. A könyv második és harmadik fejezete – amelyek már az algériai nemzeti felszabadító háború idején íródtak – különösen érdekesek abból a szem­pontból, hogy milyen megvilágításba helyezik az első, az erőszakról szóló fejezetet. A második fejezet – „A spontaneitás ereje és gyengeségei" – a nacionalista mozgalmak átfogó kritikáját adja. A nacionalizmus „belső gyengesége", állítja Fanon, hogy „a legöntudatosabb elemekhez fordult: a városi proletariátushoz, a kézművesekhez, a hivatalnokokhoz, tehát a lakosság alig egy százalékát képviselő töredékhez. […] A nacionalista pártok óriási többsége igen bizalmatlan a falusi tömegekkel szemben […] Az elnyugatiasodott elemek olyan érzelmeket táplálnak a paraszttö­megek iránt, amelyek az ipari országok proletariátusa körében fellelhető érzelmekre emlékeztetnek." (Fanon 1985, 114-116)

Éppen ez a belső gyengeségük az, ami miatt nem lehetnek forradalmi mozgalmak, hiszen azok nem alapozhatnak a nyugatosított proletari­átusra, csupán arra a gyökértelenné tett parasztságra, amely a városi centrumok külső övezeteibe szorult: „Ez a tömeg, a nyomornegyedek népe, a lumpenproletariátus lesz a városi felkelés lándzsahegye. A lum­penproletariátus, ez az éhező, törzsből, nemzetségből kihullott sereg alkotja a gyarmatosított nép egyik legösztönösebben, legradikálisabban forradalmi osztályát." (Fanon 1985, 130)2

Ezután Fanon áttér a törzsi kötelékeitől megfosztott lumpenproleta­riátus felmagasztosításáról a hatalomra került nacionalista mozgalmak természetének elemzésére. Éles, bocsánatot nem ismerő szavakat használ, és könyvének egyik legismertebb mondatában így bélyegzi meg politikájukat: „Az egypártrendszer a nyílt, leplezetlen, lelkiismeret­lenül cinikus burzsoá diktatúra modern változata." (Fanon 1985, 161) Az elmaradott országok nemzeti burzsoáziája ellen „nem azért kell küzdeni, mert hátráltatja az egész nemzet harmonikus fejlődését", jelenti ki Fa­non. „Egyszerűen azért kell elszántan fellépni ellene, mert a szó szoros értelmében semmire sem jó." (Fanon 1985, 169) Ezt követően pedig világosan és egyszerűen elutasítja a nacionalizmust: „A nacionalizmus nem politikai elmélet, nem program. Ha valóban meg akarjuk kímélni országunkat az ilyen visszalépésektől, a megtorpanásoktól és törésektől, akkor a nemzettudatból mielőbb politikai és társadalmi öntudatot kell for­málni. Az a burzsoázia, amely a tömegeknek egyedül a nacionalizmust veti táplálékul, hűtlen lett hivatásához, és szükségképpen ballépések sorozatába gabalyodik." (Fanon 1985, 191-192)

Ez az a pont, ahol Fanon második témám, az identitás felé fordul. Először is leszögezi, hogy az ősi civilizációk egykori nagyságával való dicsekvés természetesen senkit sem képes jóllakatni. Ám legitim eszkö­ze lehet a nyugati kultúrától való távolságtartásnak. A kultúra faji alapra helyezéséért a felelősséget mindenekelőtt azok a gyarmatosítók viselik, azok az európaiak, „akik minduntalan szembeállították a fehér kultúrát az azon kívül álló kulturálatlansággal […] A négritude fogalma például érzelmi, ha ugyan nem logikai antitézise volt annak a sérelemnek, amely a fehér ember részéről érte az emberiséget." Ugyanakkor – folytatja Fanon – „Ez a történelmi kényszer, amelynek hatására az afrikai kultúra képviselői faji alapokra helyezik követeléseiket […] zsákutcába vezet." (Fanon 1985, 200, 202)

Fanon igen kritikus minden olyan törekvéssel szemben, amely szerint a kulturális identitás nem a nemzeti felszabadításáért vívott politikai küzdelem része, hanem független attól. A „nemzeti kultúráról" szóló negyedik fejezetben ezt írja: „Ha valaki azt képzeli, hogy fekete kultúrát fog létrehozni, tulajdonképpen furcsamód megfeledkezik arról, hogy a négerek eltűnőben vannak […] Nem lesz fekete kultúra, mert egyetlen politikus sem képzeli magáról, hogy hivatott volna fekete köztársaságok életre hívására. A kérdés az, milyen helyet szánnak népüknek milyen típusú társadalmi viszonyokat akarnak bevezetni, mi a felfogásuk az emberiség jövőjét illetően. Ez az, ami számít. Minden egyéb irodalom és ködösítés." (Fanon 1985, 219)

A fejezetet lezáró csípős megjegyzése pedig egyértelműen szembe­helyezkedik az identitáspolitikákkal: „Ha az ember az, amit tesz, akkor kimondjuk, hogy az afrikai értelmiségi legsürgetőbb feladata ma a nem­zetépítés. Ha ez az építés igazi, azaz ha a nép nyilvánvaló akaratát fejezi ki, ha Afrika népeit a maguk türelmetlenségükben mutatja meg, akkor a nemzetépítést szükségképpen egyetemes emberi értékek felfedezése és kidolgozása kíséri. A nemzeti felszabadulás tehát nemhogy eltávolítaná a többi nemzettől, hanem éppen feljuttatja a nemzetet a történelem po­rondjára. Az internacionalista tudat a nemzettudat szívéből emelkedik ki és válik élővé. E kettős eredet közös mindennemű kultúrában." (Fanon 1985, 230)

A föld rabjainak zárszavában mindazonáltal Fanon – mintha csak úgy érezné, hogy túl messzire ment a sajátos afrikai út (vagyis egy nem-eu­rópai út) előnyeinek taglalásában – az Egyesült Államok példáját veszi elő, amely Európa utolérését tűzte ki célul maga elé, és ez olyan jól sikerült, hogy „az Amerikai Egyesült Államok valóságos szörnyeteggé vált, ahol ijesztő mértéket öltöttek Európa fogyatékosságai, betegségei és embertelensége". Fanon szerint Afrika nem kell, hogy „utolérje" Eu­rópát, hogy egy harmadik Európává váljon, hanem éppen ellenkezőleg: „Az emberiség mást vár tőlünk, nem ezt a karikatúraszerű és egészé­ben véve szemérmetlen utánzást. Ha Afrikát új Európává, Amerikát új Európává akarjuk átalakítani, akkor bízzuk az európaiakra országaink sorsát. Jobban csinálják majd, mint közülünk a legtehetségesebbek. Ha viszont azt akarjuk, hogy az emberiség egy fokkal előbbre lépjen, ha magasabb szintre akarjuk emelni, mint ahová Európa juttatta, akkor le­leményességre, fölfedezésekre van szükségünk. […] Európa érdekében, önmagunk érdekében, az emberiség érdekében új bőrt kell öltenünk, új gondolkodást kell kialakítanunk, meg kell kísérelnünk talpra állítani egy új embert." (Fanon 1985, 292-293)

Fanon szövegében, mindkét könyvben pontosan azt az alapvető dilem­mát látjuk a kulturális identitás és a nemzeti identitás kérdésében, amely az elmúlt fél évszázadban – és meglehet, így lesz ez a következőben is – az összes rendszerellenes gondolat rákfenéje volt. Az európai uni­verzalizmus elutasítása alapvető a pán-európai dominancia és az ahhoz kötődő hatalmi retorika elvetéséhez abban a modern világrendszer-struk­túrában, amelyet Aníbal Quijano a hatalom gyarmatiságának nevezett. Ám ugyanakkor mindenki, aki egy egalitárius világért harcol, vagy azért, amit történelmi szocialista törekvésnek nevezhetünk, meglehetősen gyanakvóvá válik azokkal a jelenségekkel szemben, amelyeket Fanon „a nemzeti öntudat csapdáinak" nevezett. Tovább kell gondolkodnunk, hiszen vélhetőleg csakis így maradhatunk azon a jövőbe vezető ösvé­nyen, amelyen – hogy ismét Fanon szavaival éljünk – az emberiség „egy lépéssel tovább léphet". 

Harmadik témámat, az osztályharcot mint olyat, Fanon írásaiban nem vizsgálta központi kérdésként. És mégis alapvető fontossága van világnézetében és elemzéseiben. Hi­szen Fanon termé­szetesen egy mar­xista kultúrán neve­lődött, Martinique-on, Franciaország­ban és Algériában egyaránt. Az általa és munkatársai ál­tal beszélt nyelvet át- meg átszőtték a marxista premisszák és szófordulatok. De ugyanakkor Fanon, és mindazok, akik­kel együtt dolgozott, hevesen lázadtak a korszak kommunista mozgalmainak meg­csontosodott mar­xizmusa ellen. Aimé Césaire könyve, a Discours sur le colonialisme [Értekezés a gyarmatosí­tásról] klasszikus példa arra, hogy a gyarmati világ értelmisége (és a világ más részeinek értelmisége) miért ábrándultak ki a kommunista pártokból, és dolgozták ki az osztályharc egy eltérő verzióját. A viták fő szempontja az volt, hogy valójában melyek is azok az osztályok, amelyek harcban állnak? A kérdést sokáig azok a kategóriák határozták meg, amelyeket még a német Szociáldemokrata Párt, illetve a szovjet Kommunista Párt állított fel. A legfontosabb érv szerint egy modern kapitalista világban a két alapvető, harcban álló és a leosztásokat meghatározó osztály a városi, ipari burzsoázia és a városi, ipari proletariátus. Az összes többi réteg csupán halott, vagy kihalófélben lévő struktúrák eltűnésre ítélt ma­radványa, hiszen mindenki bele kell, hogy sajtolódjon a burzsoázia és a proletariátus kategóriáiba, öndefinícióiba.

Amikor Fanon könyveit írta, ezt már csupán viszonylag kevesen fo­gadták el a valóság megfelelő vagy megbízható leírásaként. A városi, ipari proletariátus a világon sehol sem alkotta a népesség többségét, és egyáltalán nem látszott olyan osztálynak, amelynek a láncain kívül nincs semmi vesztenivalója. Ennek következtében a legtöbb mozgalom és értelmiségi azon igyekezett, hogy olyan más leosztást találjon az osz­tályharcnak, amely szociológiai elemzésként jobban megállja a helyét, és hatékonyabb alapjául szolgálhatna a radikális politikának. Számos ajánlat érkezett olyan új történelmi szubjektumra, amely a forradalmi tevékenység „dárdahegyévé" válhatna. Fanon ezt a törzsi kötelékeitől megfosztott, urbanizált lumpenproletariátusban vélte megtalálni. Ám ugyanakkor „a spontaneitás csapdáiról" írva kétségeit is megfogalmazta.

Végső soron többet kaphatunk ma Fanontól, mint pusztán szenvedélyt vagy a politikai akció lehetséges tervezeteit. Kollektív dilemmáink briliáns kézzel felvázolt alaprajzát kínálja. Erőszak nélkül a föld rabjai semmit sem érhetnek el. Ám az erőszak, legyenek bármilyen terápiás erényei, és legyen bármilyen hatásos is, nem old meg semmit. A domináns pán­európai kultúrával való szakítás nélkül lehetetlen előre lépni. Ám az így megerősödő partikularizmus és zavarodottság óhatatlanul „csapdákhoz" vezet. Az osztályharc központi jelentőségű, amennyiben tudjuk, hogy melyek azok az osztályok, amelyek valóban harcolnak. Ám a lumpen­osztályok, önmagukban, szervezeti struktúrák nélkül, kiégnek.

Egy olyan hosszú távú átmenetben találjuk magunkat – ahogyan arra Fanon is számított -, amely a ma létező kapitalista világrendszerből valahová máshová vezet. Olyan harc ez, amelynek kimenete teljesen bizonytalan. Ezt talán Fanon maga így nem mondta ki, ám könyvei azt bizonyítják, hogy ő is így érezte. És az, hogy képesek leszünk-e közösen kikeveredni ebből a küzdelemből, és létrehozni egy jobb világrendszert, nagy részben függ attól, hogy mennyire tudunk szembenézni azzal a három dilemmával, amit Fanon körbejárt. Hogy szembenézünk-e velük, és hogy képesek leszünk-e úgy kezelni őket, hogy egyszerre legyünk analitikusan tájékozottak, morálisan elkötelezettek az elidegenedés fel­oldása mellett – amelyért Fanon is küzdött -, és politikailag is adekvát válaszokat tudjunk adni a bennünket körülvevő valóságra.

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: New Left Review 57, 2009. május-június

Jegyzetek

1    Francois Jeanson szavai, aki a Fekete bőr, fehér maszkok francia első kiadá­sának előszavát írta.

2    Fanont itt egyértelműen befolyásolta az algíri csata, és annak szerepe az algé­riai forradalomban.

Hivatkozott irodalom

Fanon, Frantz 1970 (1952): Black Skin, White Masks. London

Fanon, Frantz 1985 (1961): A föld rabjai. (Ford.: Kovács Anikó és Staub Valéria) Budapest, Gondolat

A világgazdaság felfedezése

A portugálok és más európaiak földrajzi felfedezései nem pusztán távoli vidékek elérését és megismerését, hanem egy új, másfajta társadalmi berendezkedés létrejöttét is jelentették. A felfedezők az óceán átszelés, a tengeri utazások és a kereskedelmi ügyletek révén megteremtették a kapitalista világgazdaság kereteit, amelyben ma is mindannyian élünk. Ennek elemzését kutatók – vagy inkább eretnekek – egy csoportja végez­te el a XX. század közepén. Az általuk közreadott formabontó tanulmá­nyok közé tartozik Vitorino Magalhães Godinho, Os Descobrimentos e a Economia Mundial [A felfedezések és a világgazdaság] című, 1963-ban kiadott munkája is.

Magalhães Godinho már a bevezetőben előrevetíti a több mint ezer oldalas könyv végkövetkeztetését – amelyet érdemes figyelmesen el­olvasni:

Modern- vagy középkorias-e a XV. és a XVI. század? Túlzott álta­lánosítás lenne e két nyilvánvalóan pontatlan minősítés bármelyike mellett dönteni. Ezek a kategóriák alkalmatlanok a későbbi európai expanzió elemzéséhez. Akárhogyan is vélekedünk eme örök ellent­mondásról, bizonyos tények tagadhatatlanok: ahogyan legombolyít­juk az évek fonalát, úgy rajzolódik ki a Föld térképe; az ember meg­tanulja elhelyezni magát a térben, emberi kapcsolatainak érzékelési és tanulási módját egyszerre hatja át a változás tudata és mértéke. Lassan meg tudja különböztetni a fantasztikumot a realitástól, a le­hetetlent a lehetségestől; ellentmondásos összetettségében okokat és elméleteket gyárt; megsokszorozódik a javak termelése, a piac világszinten a gazdasági élet meghatározó, domináns tényezőjévé válik, s merkantilista alapokon megalakul a bürokratikus, központo­sított állam. (Godinho, 1963, I. 11)

„A piac világszinten a gazdasági életet meghatározó, domináns té­nyezővé válik" – ez tehát Magalhães Godinho írásának első felvetése.

A könyv folytatása mindazonáltal nem a piacot elemzi, hanem az euró­pai világtérkép alakulását vázolja fel; egyfajta utazást a fantasztikumból a realitásba, amíg a tér és az idő keretei ki nem terjednek a mindennapi élet valamennyi aspektusára. (Godinho, 1963, I. 25). Majd Godinho a bevezetőt Tomé Pires XVI. század eleji írására való emlékeztetéssel zárja:

Az áruk kereskedelme pedig oly fontos, hogy nélküle a világ nem létezhetne; ez az, ami nemessé teszi a királyokat, naggyá az embert és gazdaggá a városokat, s ez teremt háborút és békét a világban. Ez a tiszta kereskedelem. Nem a kalmárkodásról, hanem a kereske­désről beszélek, ami felette becses tevékenység: mely dolog lehetne jobb, mint amely magában hordozza eme alapigazságot? (Suma Oriental, Proémio, II, 325, idézi Godinho, 1963, I. 63)

Magalhães Godinho tehát a kereskedést tartja „kulcsfogalomnak". De ez nála nem csupán a javak cseréjét jelenti; egy egész rendszer épül fel belőle. A Dicionário de História de Portugal [A portugál történelem szótára] 2. kötetébe írt szócikkében („Történelmi-földrajzi komplexu­mok") kifejti, hogy a gazdaság egy átfogó, strukturált komplexum részét alkotja, azaz rendszert jelent (ezt megelőzően nem használja ezt a kifejezést). Hangsúlyozza továbbá, hogy „ez a struktúrafogalom mind a globális társadalomra, mind az azt alkotó valamennyi cselekvési típusra és szektorra, mind pedig valamennyi régióra és területre kiterjed, s ezzel egy totális társadalmi tény* megismerésének elemzési-rendszerezési módja." (Godinho, 1961: 131).

S íme! A totális történelem alapvető látomásként mutatkozik meg. Képesek vagyunk-e vajon ezzel a feladattal megküzdeni? Kérdéses. Godinho egyik kifejezésével fogok elsőként élni, amelyet Le devisement du monde [A világ elbeszélése; 2000] című könyvében használt, s amely A többféle terekből az emberiség globális teréig (XV-XVI. század) alcí­met viseli. Az első fejezet címében „a világ feltalálásáról" [invenção] ír (Godinho, 2000:19), míg magában a szövegben „Európa kiformálódásá­ról" [formação] (Godinho, 2000:39). Ezek szerint a „világ" nem is létezett a XV. századot megelőzően? S Európa ne lett volna már meglehetősen agg realitás akkor is? Nem, nem volt az, mert ezzel tárgyiasítanánk az imént használt kifejezéseket (feltalálás, kiformálódás), amelyeket meg kell őrizni az emberi lélek és élet szubsztanciáinak ábrázolásához. Igen, a világot ekkor „találták fel", mert amit ma Európának hívunk, a történelem során először ekkor került valódi, szisztematikus és tartós kapcsolatba Ázsiával és az Amerikákkal. S ez jelentős hatást gyakorolt az emberek életére. A világ „feltalálása" szükségszerűen alakította Európát, amely megszűnt a kereszténység – egyébként is ritkán használt – szinonimája lenni. Magalhães Godinho nem véletlenül adja az ötödik fejezetnek A kereszténységtől Európáig címet. Európa igen gyorsan, a keresztény­séggel való nehézkes szakítás után, egyfajta világ-gazdasági központtá alakul át, amelynek érdekei a periféria irányába egyre csak fokozódnak, s oly mértéket öltenek, hogy a teljes rendszer (mind a centrum, mind a periféria) fejlődését meghatározzák és formálják. Ennek megértéséhez szükséges eme újonnan kialakult s máig tartó történelmi rendszer teljes történetének áttekintése.

Magalhães Godinho felteszi a kérdést, mit jelent a „felfedezni" szó, s két igen különböző választ ad rá. Egyfelől:

Felfedezni annyit tesz, mint feltárni a világ távoli vidékeit, összekap­csolni a Keletet a Nyugattal, új utakat, megállókat, népeket keresni, s ennek csúcspontját az új világok módszeres felkutatása (a „feltárás", „felfedezés"), az újdonság csodájának életre keltése jelenti (uo.: 50).

Míg másfelől:

Felfedezni egyet jelent az operatív tér megalkotásával – így magában foglalja az olyan tárgyi eszközökkel való tényleges cselekvést is, mint az iránytű, az asztrolábium, a vízszintmérő, a tengeri csomó, a körző, illetve a referencia- és koordinátarendszerként, a távolságmérés és a pontos helymeghatározás eszközeként is szolgáló trigonometria-el­mélet alkalmazása. Az idő megalkotásához kötött tér megteremtését hordja magában – az utazás állomásait, a tengeri órákat, az oda- és visszautakat, az üzletelés, a kifizetések és megállapodások okozta megelégedést; a távoli vidékekről érkező hírek veszélyes utakon történő továbbítását Indiából Portugáliába, Hormuzon, Kairón, Da­maszkuszon vagy a Földközi-tengeren keresztül.

E két definícióban, amelyeket a könyvben csupán négy oldal választ el egymástól, Magalhães Godinho következetesen rámutat a felfedezések konkrét alapjaira és annak – a találkozásban résztvevő mindkét félre gyakorolt – szocio-kulturális következményeire. Hiszen ne feledjük, itt olyan találkozásról van szó, amelynek felfedezettjei nem kérték, hogy rájuk leljenek, olyan találkozásról, amely a pozitívumok mellett megannyi negatív következményt is magával hozott, olyanról, amit egészen napja­inkig nem értékeltünk és dolgoztunk fel a maga teljességében.

Három, Magalhães Godinho által ajánlott témára kívánok kitérni, melyeket a Sobre teoria da história e historiografia [A történelem és a historiográfia elméletéről] c. esszégyűjteményében említ: 1. a törté­nelem földrajzi jellegű; 2. a történelem egy többdimenziós cselekményt mesél el, amely ugyanakkor egységes is; 3. a jelen a múltat viszony­lagossá teszi.

A történelem földrajzi jellege

A történelem napjainkban földrajzi jelleget ölt. Már nem beszélhe­tünk a régi értelemben vett történelemről és földrajzról. A történelem földrajzi jelleget ölt azáltal, hogy a múltra vetíti azt a problémát, amellyel ma kell szembesülnünk: a fizikai-biológiai környezet és emberi társadalmak között feszülő konfliktust. A historiográfia szá­mára felbomlanak a gigantikus és statikus tér-idő-blokkok – mint az egyiptomi, a hellén vagy a középkori civilizáció -; szétmarja őket a fejlődés. Megrepednek e civilizációk keretei is. Nincs, ami a múlt számára közvetítse a jelen földrajzi valóságát. Egymástól elkülönülve létezik a fizikai-biológiai környezet története és a különböző népek közötti viszony története. (Godinho, 1971: 131)

A fizikai-biológiai realitások és az emberi történelem közötti kapcsolat kiépítése az Annales-iskola fő törekvése, s egyúttal része a tisztán poli­tikai-diplomáciai történéseken alapuló régi (értelemben vett) történelem és az emberi-társadalmi élet bolygónkra gyakorolt alapvető hatását figyelmen kívül hagyó régi (értelemben vett) földrajz leegyszerűsítő logikája elleni harcnak. A XXI. század elején, midőn virágzik az öko-történelem, egy ilyen megállapítás banalitásnak tűnhet. Ugyanakkor még ma is folyik a küzdelem eme szimbiózis megvalósításáért. 30-­40 évvel ezelőtt meglehetősen kevés olyan folyóirat és történész volt, amely és aki e törekvést képviselte volna. Ma már világosan látszik, hogy az ökológia nem valamiféle alkotóelem (esszencia), hanem maga a létező (egzisztencia). Valamennyi az univerzumban – különösen a Földön – létező különböző elem állandó interakciójának eredménye. Minden, ami alapvető volt az emberi történelem során – az eszközök megalkotása, a mezőgazdaság, a gépesítés, az energiaforrások feletti uralom – átformálta a Földet; gyarapítja és/vagy ellehetetleníti/elpusz­títja az állati és növényi élet formáit, újrastrukturálja a földrajzot és a geológiát, használja és kiaknázza az ásványi forrásokat. Tehát egyetlen emberi ténykedés sem tekinthető semlegesnek és következmények nélkülinek.

Emlékezzünk csak, mennyire hangsúlyozza Magalhães Godinho an­nak a törésnek [ruptura] a jelentőségét az emberiség számára, amely a XV-XVI. század során ment végbe. Milyen hatása volt ennek a törésnek a fizikai-biológiai világ és az emberi világ kapcsolatára? Bekövetkezett-e egyfajta ökológiai szakadás is? Kiderül. Ez a törés két szempontból is átalakította a Föld ökológiai struktúráját: maga után vonta az elsődle­ges termelés térbeli újraszervezését és a Föld termelési tényezőinek [elementos produtivos] jelentős mértékű pusztulását. Ezek közül egyik sem a modern világ találmánya. Ugyanakkor valamennyi elemzőt ko­molyan foglalkoztatja az átalakulások térbeli kiterjedése és sebessége, és azok egy részének visszafordíthatatlan jellege – mely átalakulások mindennemű kollektív – a pozitív és negatív hatásokat mérlegelő – dis­kurzust mellőzve mennek végbe.

Az első lépés az újjászervezés. Ahhoz, hogy a termelést optimalizáljuk, szükséges szakosodni – ez mindenki számára ismeretes. A klasszikus közgazdaságtan számára a specializálódás a munkaadó és a dolgozó közös döntéseként meghozott választás, mely mindenki számára igyek­szik az előnyöket maximalizálni. A valóságban – mint azt mindenki jól tudja, még akkor is, ha sokan nem ismerik el – a választás kényszeres és sokak számára szenvedésekkel teli.

Lehetséges, hogy a felfedezések hajnalán a kereskedelem célja – és a valóság is – a már mindkét fél által termelt áruk cseréje volt: egyfajta többé-kevésbé egyenlő csere, többé-kevésbé természetes mértékű felesleggel. Ám a kereskedelem belső szerkezete hamarosan teljesen átalakult. Azok, akik erősebbek voltak – s ezek a felfedezések kezdetétől fogva majdnem mindig az európaiak voltak – rákényszerítették a primer termelést a velük cserét lebonyolító népekre. Azután Európa, hol előbb, hol később, kezdte kikényszeríteni az egyes régióknak megfelelően kü­lön-külön szakosodott primer termelést – a kereskedelmi kultúrák terme­lését (cash crops – ahogy a történészek mondják), vagy az exportorientált termelést (ahogy ma a közgazdászok mondják).

Szükséges, hogy mindent számba vegyünk, ami szerepet játszhat az effajta primer termelés kialakításában. Mindenekelőtt területet kell keresni a termeléshez, továbbá szükségképpen fel kell hagyjunk minden egyéb ezen a területen űzött tevékenységgel. Az egyéb tevékenységek sok – talán minden – esetben a helyi élelmiszerfogyasztás kielégítésére irányultak. Ezt követően viszont szükségessé válik az élelem-előállítás behozatallal (importtal) való helyettesítése – ezt hol a szomszédos terü­letekről, hol távoli vidékekről oldották meg. És lévén, hogy ez az új cash crops termelés többnyire állandó munkaerőt kíván, felvetődik az után­pótlás problémája is. Az a fajta probléma, amit sok esetben – legalábbis néhány évszázadon keresztül – kényszermunka meghonosításával oldottak meg.

Mivel a helyi lakosok sokszor ellenszegültek, szükségessé vált elköltö­zésük megtiltása, vagy a munkaerő más területekről történő importálása, ami a kereskedelem újabb formáit hívta életre: rabszolga-megállapodá­sok, -szerződések révén.

A kényszermunkát és elnyomást alkalmazó területek perifériára sod­ródásának folyamata a centrum területeinek átalakulását is maga után vonta. Nem akarom itt taglalni sem az iparosítás világfolyamatait, sem a piaci viszonyok mindenoldalú kiterjeszkedését. Ez a kapitalizmus története – egészen pontosan: rendszere. Csupán azt a következményt emelném ki 500 év elteltével, hogy gazdasági, társadalmi és politikai té­ren polarizáció ment végbe, amely napjainkra sem mérséklődik. Kulturális szempontból már nem léteznek stabil, állandó területek. Az identitások eltűnnek egy hatalmas és zavaros forgatag mélyén. Az etnikumok közötti gyűlölködések hátteréül ingatag történeti képzetek/képzelgések szolgál­nak. Ami földrajzi elhelyezkedésüket illeti, az emberek ma korántsem ott élnek a Földön, ahol 500 évvel ezelőtt éltek. A migráció nyomán háttérbe szorult a származás, az eredet kérdése.

A második tényező: a pusztítás. A modern világrendszer 500 éve alatt az élet olyan sebességgel alakult át, mint soha előtte. Ez az átalakulás súlyos, az emberiség történetében korábban ismeretlen veszélyek sorát idézte elő az emberi társadalom fennmaradására nézve. Csak hogy néhány példát említsek: az ózonréteg folyamatos eróziója, a biodiverzitás visszaszorulása, a Föld regenerálódásához nélkülözhe­tetlen élő (biotikus) tényezők élettartamának lerövidülése, a globális felmelegedés stb.

A modern világ-rendszer fel tudja és fel is akarja ölelni az egész vi­lágot, hogy minden részét egyazon berendezkedés, történelmi-földrajzi komplexum uralma alá vonja. Ahogy Magalhães Godinho mondaná, nincs egyetlen terület sem, amely kibújhatna e globális következmények alól. A társadalmi megrázkódtatás a kapitalista rendszer létrejöttében öltött tes­tet, amely nem képes a túlélésre és a konszolidációra a világ-gazdaság mai keretei között. A kapitalizmus hajtóereje a folyamatos tőkefelhalmo­zás. Ennek eredménye, hogy azok, akik a versenyben felülkerekednek, általában megtagadják társadalmi kötelezettségeik teljesítését, mégpedig azért, hogy közvetlen bevételüket maximalizálják. A profitmaximalizálás központi eleme a termelés költségeinek externalizálása, azaz a lehető legnagyobb mértékű áthárítása másokra. A költségek externalizálására három alapvető mód kínálkozik: a termelés során keletkezett hulladé­koktól, mindenekelőtt a mérgező anyagoktól való megszabadulás; az (újra)termeléshez szükséges nyersanyagok akadályoktól mentes elő­teremtése; a szállítást és a kommunikációt lehetővé tévő infrastruktúra kiépítésének másokra (elsősorban a közhatalomra) hárítása.

A haszon nagysága annak mértékétől függ, hogy a tőkések a ter­melés imént említett költségei alól mennyire tudják kivonni magukat. Kezdetben mindez egyszerűnek bizonyult. Először is, a visszaélések korlátozására képes bürokratikus (közhatalmi) szervek még igen gyengék és dezorientáltak voltak. Másodszor, az említett cselekedetek legitimeknek tűnhettek, s a termelők és a közhatalmi szervek közötti megállapodás minden esetben elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy ne merüljenek fel kétségek ennek ellenkezőjét illetően. Harmadrészt pedig a hulladékok befogadásában szerepet vállaló területek és a nyersanyagban gazdag régiók úgy kapcsolódtak be a folyamatokba, hogy nem voltak tudatában az ezzel járó esetleges veszélyeknek. Vé­gül a legalapvetőbb magyarázat, hogy általában a termelés költségeit a szegények és „mások" fizették meg – aminek nem volt közvetlen hatása az elit életére. Négy évszázad volt szükséges ahhoz, hogy a hátrányok, a negatív hatások olyan mértékben felhalmozódjanak, hogy jelentős politikai reakciót váltsanak ki – mint ami az elmúlt harminc évet jellemzi. Olyan pillanathoz érkeztünk, amikor komoly félnivalónk van az elkövetett hibák súlyos következményeitől. S ezek a következmények az elitet és a társadalom marginális rétegeit egyaránt érintik. Azt kell mondanunk, sajnos, hogy a fizikai-földrajzi világ és a társadalom közötti viszony szebb napokat is látott már.

A történelem egységessége

A valódi ember nem pusztán elkülönülten a politikatörténet vagy a gazdaságtörténet stb. főszereplője, hanem teljességében részese az egységes történelemnek, annak a történelemnek, amely az ember sokoldalúságának története, s amely mégis egyetlen cselekvést alkot. (Godinho 1971. 39)

Ami engem leginkább megfogott ebben az idézetben, az az, hogy Magalhães Godinho a konkrét, valódi emberről [homem real] beszél, mely egyértelmű ellentéte az absztrakt embernek, melyet megannyi elemző konstruál. S Godinho erről az alapzatról jut el addig a követ­keztetésig, hogy az ember cselekvését számos tényező összessége alkotja, mégis ettől függetlenül egységes és egy marad – s ezt nevezi a történelem egységességének. Mind fő műve, mind pedig számos esszéje hűen tükrözi a teljességgel [totalidade] kötött eme megállapodását, amely egyúttal a megélt, konkrét realitással kötött kompromisszum is.

Godinho megközelítése nem multidiszciplináris, hanem egységes megközelítés. Itt ugyanis nem különböző, egymástól független kutatók külön-külön gyűjtött adatainak összesítéséről van szó, hanem olyan té­nyekről/nézőpontokról/alkotóelemekről, melyek a maguk teljességében részei az egységes történelemnek. Godinho olyan törekvést képvisel, mely kevés kutatót jellemez, s melyet eme kisebbségen belül is kevesen valósítanak meg – minthogy a feladat különösen nehéz.

A nehézség nem a kutatás „terebélyességében", nem is a szintetikus írásmódban rejlik (ami mindenki számára érthető, aki megpróbálja meg­érteni), hanem magában a konceptualizálásban, a szemléletalkotásban. Mégpedig azért, mert ez szembemegy a megszokottal, s mert azt követeli meg tőlünk, hogy levetkőzzük intellektuális szocializációnkat, s megsza­badítsuk magunkat a belsővé tett – bár nem tudatosított – előfeltétele­zésektől. Ahhoz, hogy túllépjünk az ártalmas előítéleteken, szükséges, hogy tudásunkat újragondoljuk [des-pensar].

Godinho könyvének célkitűzését szemügyre véve, nem mondhatjuk, hogy az ne lenne „gazdaságos" – már a mű címében s a három nagy rész és számos fejezet címében is előfordul a gazdaság szó, vagy egy másik, ehhez szorosan kapcsolódó kifejezés. S mégis a művet olvasva nem érezni ennek a fojtó kötöttségét. A világot a maga teljességében mutatja meg nekünk.

Miért is oly nehéz megszabadulni a bennünk gyökeret vert gazdasági, politikai, szocio-kulturális triásztól? Miért ragaszkodunk e kategóriákhoz mint sajátos hatalmakhoz, majdhogynem mint szuverén államokhoz? Ez is részét képezi a modern világ meghasonlásának, megkülönböztetve és elválasztva azt a történelem többi szakaszától. Ez a szemlélet lassan, fokozatosan alakult ki a XVI. századtól kezdve, de csak a XIX. századra lett szentesítve és intézményesítve az ekkor létrehozott egyetemes struktúrák formájában. Miért pont ekkor?

Nem olyan ördöngösen nehéz elkülöníteni eme hármasság gyökereit. A liberális közép ideológiája, amely ebben az időben a geokultúra teljes alávetésére törekedett, kitartott álláspontja mellett, hogy a modernitás – és ezáltal a tudományos fejlődés – legfontosabb értéke éppen a tár­sadalmi cselekvés három részre – piacra, államra és civil társadalomra – való felosztásában rejlik. Mindez modern és új volt annyiban, hogy a három terület jelentős falakat emelt maguk közé, s mindhárom terület kiépítette a maga szabályait, és egy, a többitől független, saját logikát honosított meg. Mindegyik igyekezett elhatárolódni a másik kettőtől. Ezért evidensnek tűnt, hogy mind a kutatók, mind a gondolati struktúrák arra hivatottak, hogy biztosítsák az egyes területek jellemzőinek sértetlensé­gét és zavartalanságát.

Így jutunk el azokhoz az aktuális, egyetemes érvényűnek mondott igazságokhoz, amelyek ellen – a történelem egységességét hirdetve – az Annales-iskola és Vitorino Magalhães Godinho is szót emelt. De ha a megélt történelem egy és egységes, akkor logikusan jutunk el a tudományköziséghez [interciência] és ahhoz a megállapításhoz, hogy a társadalomtudományok szükségszerűen történetiek, s hogy a történelem szükségképpen társadalomtudomány. Amiből logikusan következik, hogy mindezen tudományágakat egyetlen tudományterületbe összevonva alapozzuk meg, amit én historizált társadalomtudománynak keresztelnék el. Magalhães Godinho is ezt a megoldást és utat javasolja a „történelem válságát" tárgyaló írásaiban. Olvassuk érvelését:

A XVI. század gazdaságai nem egy ritmusban eveztek […], ami az egyiknek szerencsét hozott, a másiknak balsorsot […]. Az ilyen egyenlőtlenségek sokszor gazdaságon kívüli okokkal voltak magyarázhatók, s itt a gazdaság tiszta, eredeti – vagy talán helyesebb azt mondani, klasszikus – értelmére gondolok. Így a fenti jelenség értelmezése új elméletekért kiáltott: technikai elméletért (az innovációk egyúttal a schumpeteri gazdaságelmélet alapját is képezték), illetve történeti pszichológiáért (aminek Lucien Febvre volt a patrónusa). Az elméletgyártás szükségessége, továbbgyűrűzve, minden területre kiterjedt. A történelemnek szükségképpen feladata a további elméletek befogadása. Ugyanakkor ki kell ismernie magát a valóság viszonyai, így annak változásai között is. Ez pedig egyedül a sokféle (technikai, pszichológiai, szociológiai és gazdasági) elmélet historizálása által lehetséges. (Godinho, 1971:166)

A fenti, Godinho által 1951-ben felvázolt programot a legtöbb világ­elemző a mai napig nem alkalmazza. Vannak elszórva dicsérendő pró­bálkozások, de széleskörű elterjedésről nem beszélhetünk.

A jelen a múltat viszonylagossá teszi

A világ megszelídítésre vár. Amikor a múltat tanulmányozzuk, nem feledkezhetünk meg a jelenről, és a kritikus szemlélet biztosítása érdekében le kell tudnunk mondani mindent eltorzító s meglehetősen kategorikus, szenvedélyes érdekeinkről, akárcsak léha, esetleges hanyagságunkról, amely mindent összekuszálva akadályozza a dolgok tiszta megértését. (Godinho, 1971: 123)

Ez, véleményem szerint, Godinho valamennyi felvetése közül a leg­fontosabb és legalapvetőbb. Micsoda kulturális háborúkat képes szítani már maga a relativizálás kifejezés is. S mily sértés a történész állítólagos pártatlan távolságtartásával szemben, amikor azt halljuk, hogy a törté­nelem igazából a jelen leírása és nem a múlt Ranke-módjára történő bemutatása, „mint ahogy az valójában volt".

A jelen, mint tudjuk, a legmúlékonyabb jelenség – előbb véget ér, mint hogy észrevennénk.

A történész nem kronológiát épít fel az eseményekből (legalábbis nem ezt kellene tennie), amikor kitart amellett – mint ahogy kötelességéből és feladatából adódóan ki is kell tartania, a többi társadalomtudóssal egye­temben -, hogy a megfigyelések historizálására van szükség (azoknak a megfigyeléseknek és megállapításoknak az elhelyezésére történeti kontextusban, amelyek nagy része – talán mind – jelenbeli). A történész­nek képviselnie kell, hogy a jelen felöleli a múltat, s hogy a múlt része a jelennek. S ezt minden esetben figyelembe kell vennie. Ugyanakkor nem szabad arra következtetni, hogy a jelen könnyed elméleti megállapításai minden esetben alkalmazhatók a múltra. Magalhães Godinho ennek kapcsán megemlíti azokat a történészeket, akik hanyag könnyedséggel nem törekednek választékosságra, és mindent összezavarva valójában semmit sem magyaráznak meg.

Létezik azonban egy szűk ösvény, amin el lehet indulni. Értelmiséginek kell lenni, ami sokkalta nehezebb, mint csupán pedáns műveltségre szert tenni. Az értelmiségi minden esetben szükségszerűen „köz"-értelmiségit jelent, még akkor is, ha ezt tagadjuk. Sőt, akkor csak igazán. A tagadás sok esetben – amennyiben nem képmutatás – hasznos tulajdonság.

De hogyan lehet ezen a szűk ösvényen haladni? Úgy vélem, a gon­dolkodásnak három lehetséges mozzanata van: 1. a szisztematikus, történeti elemzés, 2. az erkölcsi választás és döntés, 3. a politikai el­köteleződés. Három különböző feladat, amelyek ugyanakkor szorosan össze is függenek, s tulajdonképpen szétválaszthatatlanok. Minden esetben, amikor gondolkodunk, mindhárom mozzanatot megvalósítjuk. Mindez – tudatosan végezve – pedig egyre megfontoltabb gondolkodás­hoz vezet. Számomra Magalhães Godinho pályafutása azt példázza, hogyan lehet egy koherens gondolkodású értelmiségi elkötelezett s a köz szolgálatában álló.

A gondolkodás a három mozzanat folyamataként követi egymást, és mindegyiknek megvannak a saját szabályai. Minden esetben az elem­zéssel kell kezdeni. Amennyiben nem ezt tesszük, számos lehetséges ostoba hibának tesszük ki magunkat. Az analízis valójában sosem ér véget. Valamennyiünknek korlátozottak az ismereteink, a világ pedig folyton változik. Mindig van mit tanulni, mindig van mit vizsgálni, ele­mezni, újragondolni, és mindenekelőtt át-gondolni [des-pensar]. Szük­ségszerűen és ebből adódóan nem kell halogatnunk annak felfedését sem, amit vélhetően már elsajátítottunk. A biztosra várni olyan, mint a nem létezőre várni.

Hogyan iktathatjuk ki erkölcsi döntéseinket, választásainkat az elemzés során? Hiszen annak dacára, hogy magától értetődően az elfogultság minimalizálására, egy olyan álláspont kialakítására törekedtünk, amely kellően meggyőző, s kiállja a legalapvetőbb kritikák próbáját is, morális döntéseink már magát a témaválasztást, a változók, az adatok és metó­dusok kiválasztását is befolyásolják. Mindennek ellenére szükséges fel­vállalnunk mind pozitív megítéléseinket, mind negatív kritikáinkat. Hogyan is mondhatnánk, hogy ami nem alkalmazható az elemzés esetében, alkal­mazható a morális döntéseknél, amikor az utóbbit az előbbiből vezetjük le? Senki sem kerülheti ki a morális döntéseket és választásokat, senki, még az értelmiségi gondolkodó sem. Ugyanakkor az intellektuel mint egy utcán elhelyezett időzített bomba várja, hogy „mások" hatástalanítsák.

Nem azt mondom, hogy az értelmiségi gondolkodó által meghozott morális döntések az egyedül lehetségesek vagy helyesek. Messze nem erről van szó. Az analízist követően mindenki levonhat és le is kell vonjon következtetéseket. Amire itt utalni próbáltam, az csupán annyi, hogy az értelmiségi nem vonhatja ki magát abbeli kötelessége alól, hogy ő köz­értelmiségi. Soha, de soha nem vonhatja ki magát ez alól. Ha ezt színleli, az mások döntései, elsősorban a hatalom birtokosai által hozott döntések elfogadását, illetve támogatását jelenti.

Mindezzel korántsem merítettük ki az értelmiségi gondolkodó közéletbe való megkerülhetetlen bevonódásának minden aspektusát. Az értelmi­ségi, természetéből fakadóan, arra is kötelezi magát, hogy elemezze, miként ment végbe a vizsgálódásából levezetett morális választások gyakorlatba történő átültetése. Ez pedig politikai feladat, a „politikai" tágan vett jelentését értve ezen. Számos mód kínálkozik eme politikai elemzés elvégzésére – lehet a közpolitika útján, a sajtó útján, vagy tanúságtétellel.

Valójában nincs jelentősége annak, hogy melyik módot alkalmazzuk, a megvalósítás és kivitelezés minden esetben a különböző helyi viszonyok és a kínálkozó lehetőségek függvénye.

Ugyanakkor nem győzöm hangsúlyozni: nincs más alternatíva. Az értelmiségi, aki megpróbálja elodázni eme társadalmi szerepét, akar­va-akaratlanul másokra ruházza át kötelességét. Nem lehet elégszer kiemelni, hogy állampolgárként és értelmiségiként kell fellépnie. Hiszen mások a már megkonstruált, történelmiesített és szisztematikus elem­zéseket alkalmazzák saját politikájuk igazolására. így az értelmiséginek ringbe kell szállnia annak védelmében, hogy amit ő maga vagy kollégái – különösen, akik maguk ezt már nem tudják megtenni – papírra vetet­tek, helyes interpretációja találjon. Az értelmiségi mindörökre értelmiségi honpolgár marad, akinek örökös feladata a döntéseket segítő világosság és tisztánlátás elősegítése.

A jövő látképe

Vitorino Magalhães Godinho példáját és könyvét vettem alapul a száza­dunkra váró feladat felvázolásához. Mindez a már jól ismert totális törté­nelem kifejezésben foglalható össze, amelynek feltárására Magalhães Godinho és számos más kutató nem kevés időt áldozott. Ám ők mégis csupán egy kisebbség a kutatói világban, mégpedig egy igencsak ost­romolt kisebbség. De mit jelent a gyakorlatban a totális történelem? Úgy gondolom, négy vitapont mentén indulhatunk el.

Az első az arra vonatkozó tudás, hogy mi a hasznos, eredményes és ésszerű elemzés alapegysége. Amikor a világgazdaság felfedezéséről beszélünk, akkor az egyik lehetséges választ adjuk erre e kérdésre. Szeretném hangsúlyozni, hogy pusztán azzal, hogy elfogadjuk és ma­gunkévá tesszük magát a megnevezést, nem oldódnak meg a problémák. Az elmélet hívei között is jelentős nézeteltérések vannak a tér-idő-ke­reteket illetően. Emögött számos kisebb, marginális vita is meghúzódik a háttérben a részletekkel kapcsolatban, a valóság – a századok fo­lyamatai – elméletté formálása során éppúgy, mint politikai és morális ellentmondások mentén. Hogy az idő mennyiben hatja át és formálja a teret, illetve a tér az időt, alapvető eleme a vitának. Az emberi történelem egyenes vonalú fejlődésével kapcsolatos vita is látens probléma marad az elemzés alapegységének meghatározása során, amely tehát az első lépés a totális történelem koncepciójának megírása során.

A második megkerülhetetlen vitaponttal akkor szembesülünk, amikor az elemzés alapegységét elhelyezni próbáljuk, s felmerül a kérdés, hogy azt a teoretikus-szisztematikus tudás, vagy a történelmi tudás mentén tegyük-e. Véleményem szerint nem vagyunk arra kötelezve, hogy e két „szirén" között vergődjünk, s közülük válasszunk. Találnunk kell egy harmadik utat, egy arisztotelészi lehetetlent, amely egyúttal az egyetlen lehetséges módja a történelmi totalitás megértésének. Hiszen bármely történelmi leíráshoz, amely történéseket beszél el, kategorikus szóhasz­nálat szükséges, ami mögött egy egész elmélet rejtőzik. A világ azonban nagyon gyorsan változik, és egyetlen elmélet sem képes örökké fenn­maradni, s nem alkalmazható valamennyi tér-idő-vonatkozásban. Így szükséges, hogy egyszerre próbáljunk historizálni és elméletet gyártani. Ez valamelyest párhuzamba állítható Heisenberg dilemmájával: a kutatás formálja alakítja annak tárgyát, ami így nem lesz sem hamis, sem igaz. Az emberi társadalom vonatkozásában ez azt jelenti, hogy a történések elbeszélésén alapuló történelem, sem nem igaz, sem nem hamis, s ez érvényes az elemző történelemre is. Amire törekedhetünk, az az, hogy ésszerű magyarázattal szolgáljunk a valóságról, ésszerűbbel, mint amit bármely más alternatíva nyújthat.

A harmadik vitapontot abban áll, hogy mit is kezdjük a valóság felosz­tásával. Azzal a felosztással, amely ma már evidencia, hiszen belénk lett plántálva, és szüntelenül szembesülünk vele a kutatók elemzésében és a közéletben. A gazdasági, politikai és szocio-kulturális tagolásra gon­dolok. E felosztás azt sugallja, hogy három meglehetősen különböző, elkülönült területről van szó, amelyeknek megvannak a saját szabályaik. Illetve legalábbis azt, hogy mindez igaz a modern világra. De nem. Va­lójában ugyanannak az összetett realitásnak a három aspektusáról van szó, amelyek közül egyik sem érthető meg az egésszel való kapcsolata nélkül. Valamennyi gazdasági döntés függ annak politikai és szocio-kulturális következményeitől, mint ahogyan a gazdasági döntések is a politikai-társadalmi tényezők összhatásának eredményei – és így tovább, folytathatnánk a sort vég nélkül.

A problémát az jelenti, hogy nem alakult ki megfelelő, adekvát szó­használat ennek az egybefonódásnak, a modern társadalmi élet ezen egyedülállóságának a leírására. Emiatt a XIX. századi liberalizmustól megörökölt szóhasználattal kell beérnünk, s ebből kifolyólag folyama­tosan újra és újra fogalmazzuk ezt a téves felosztást. Sem Magalhães Godinho, sem pedig Braudel vagy jómagam nem tudtuk ezt a csapdát teljesen kikerülni. Úgy vélem, hogy egy új valósághűbb fogalomkészlet megalkotása egyike a XXI. század alapvető feladatainak.

És végül ne feledkezzünk meg a két különböző kultúra szembenállásá­ról sem. Mindössze két-három évszázada beszélhetünk a gondolkodás struktúráit meghatározó, a tudomány és filozófia között bekövetkezett válásáról. Az ismeretelméleti újragondolás a legtöbb kutató alapvető szán­déka, legyen akár természettudós vagy a humán tudományok művelője. Két terület, két vallás, amelyek olykor szembetalálkoznak, és amelyek találkozásai sokszor ellenségesek. Ugyanakkor e megosztás is ugyan­olyan elhibázott és tarthatatlan, mint a már tárgyalt másik fajta elkülönítés.

Az egyetemes struktúrákban bekövetkezett törést – először harminc évvel ezelőtt – két eltérő gyökerekkel rendelkező elméleti irányzat kérdőjelezte meg. Az egyik a természettudósok körében ma erősödő­ben lévő irányzat, amelyet a komplexitás tudományainak [ciências da complexidade] hívnak, s amely elutasítja az egyoldalú szemléletet, a „klasszikusnak" nevezett (newtoni, einsteini) tudomány determinizmusát és redukcionizmusát, és azt az álláspontot vallja, miszerint lehetetlen előre jelezni azt a tényt, hogy a görbe az egyensúlyból való kilépés felé tendál, illetve elveti az idő visszafordíthatóságát és egyenes vonalú elő­rehaladását. Egyidejűleg a társadalomtudósok körében az ún. kulturális tanulmányok [estudos culturais] szemlélete van elterjedőben, amely elutasítja a szépség egyetemes kánonját, s rámutat a szocio-kulturális tevékenység társadalmi beágyazottságára.

Amit mindebben látnunk kell, az az, hogy mindkét nézet egy, a törté­netiség által átitatott társadalomtudomány uralta centrum, vagyis a tudás egységes ismeretelméletének helyreállítása irányába mutat. Ez pedig nem pusztán a valóság feltárására lesz hatással, hanem valamennyi ma ismert egyetemes intézményre is. Bár még nem következett be a két említett centripetális irányú mozgás egyesülése, mégis sejteni lehet, hogy itt – a világról alkotott ismeretek jövőbeli fejlődése szempontjából – lényegi területhez érkeztünk el.

Eme négy fontos vitapont mentén egyengethetjük az utat az elmúlt két évszázad által képviselt tudásnál sokkalta termékenyebb, historizáló társadalomtudomány kiformálódásához. S ezért köszönettel tartozunk – mások mellett – Vitorino Magalhães Godinho-nak is, mint az egyik élenjáró tudósnak e törekvés kiteljesítésében.

(Fordította: Racs Marianna Katalin)

A cikk alapjául a szerzőnek a „Le Portugal et le Monde. Lectures de l'Oeuvre de Vitorino Magalhães Godinho" [Portugália és a világ: elő­adások Vitorio Magalhães Godinhóról] c. konferencián [Párizs, 2003. december 12-13. ] tartott előadása szolgált.

Eredeti megjelenés: Revista Crítica de Ciéncias Sociais, 69 sz., 2004. október, 3-16.

Jegyzet

* Totális társadalmi tény [fait social total]: Marcel Mauss által megalkotott heurisztikus módszertani-elemzési fogalom az antropológiában, illetve tágabban a durkheimi társadalomtudományban. A fogalom használatát később (U. Beck, A. Giddens stb.) pl. a globalizáció/mondializáció értelmezésére is kiterjesztették. (A szerk.)

Irodalom:

Godinho, Vitorino Magalhães (1961): „Complexo histórico-geográfico", in Joel Serráo (szerk.): Dicionário de História de Portugal. Porto: Livraria Figueirinhas, II, 130-135.

Godinho, Vitorino Magalhães (1963): Os Descobrimentos e a Economia Mundial, 2 vols. Lisboa: Editora Arcádia.

Godinho, Vitorino Magalhães (1971): Ensaios, III: Sobre teoria da história e his­toriográfia. Lisboa: Sá da Costa.

Godinho, Vitorino Magalhães (2000): Le devisement du monde: De la pluralité des espaces á l'espace global de la humanité, XVéme – XVIIIéme siécles. Lisboa: Instituto Camões.

Hová tart a világ?

A többpólusú világnak fel kell készülnie az Egyesült Államok hatalmának viszonylagos gyengülésére és az ezzel valószínűleg együtt járó zavarokra.

A többpólusú világnak fel kell készülnie az Egyesült Államok hatalmának viszonylagos gyengülésére és az ezzel valószínűleg együtt járó zavarokra

Ahogy a világ a következő évtized felé tart, az Egyesült Államok geo­politikai hatalmának mára már majdnem mindenki által elismert relatív hanyatlásával két területen: a geopolitikában és a világgazdaságban jelentősebb zavarok várhatók, és ezen még Obama elnök úr sem lesz képes változtatni.

Egy valóban többpólusú világ felé mozdultunk el, ahol a viszonylag gyengébb államok hatalma hirtelen megnőtt. Az idei közel-keleti ese­mények: az, hogy Törökország közvetít a Szíria és Izrael között hosszú ideje szünetelő tárgyalások felújításáról ennek csupán egyik példája. Katar közvetített a libanoni ősellenségek közti tűzszüneti megállapodás létrejöttében. Egyiptom szorgalmazza a Hamasz és Izrael közti tárgya­lások felvételét, valamint a Palesztin Hatóság és a Hamasz tárgyalását. A pakisztáni kormány pedig az Afganisztánnal határos tartományokban de facto tűzszünetet kötött a talibánokkal. Ezeknek az akcióknak az a jelentősége, hogy az Egyesült Államok mindezen tárgyalásokat elle­nezte – de ezt, mindenféle súlyos következmények nélkül, egyszerűen figyelmen kívül hagyták az érintettek.

Az Egyesült Államok, az Európai Unió és Japán mellett már ott sora­kozik Oroszország, Kína, India, Irán, a dél-amerikai blokk vezetőjének tartott Brazília valamint a dél-afrikai blokk élén álló Dél-Afrika.

Mindenki elszántan a szövetségesét keresi, belső viták folynak az optimális partnerekről; nagyfokú a bizonytalanság, hogy miként is dönt­senek. Ráadásul az olyan országok, mint Lengyelország, Ukrajna, Korea, Pakisztán, Egyiptom, Nigéria, Mexikó vagy Kanada nem is igazán tudják, hogy merre manőverezzenek: az új geopolitikai helyzet egyáltalán nem hasonlít arra, amit már régóta ismer a világ. Ez ugyan még nem a teljes anarchia, de már masszív geopolitikai zűrzavar.

E geopolitikai zűrzavar a világgazdaság ijesztő bizonytalanságával jár együtt. Először is itt van a valutakérdés. A dollár által stabilizált világban éltünk, legalábbis 1945 óta. Az Egyesült Államok leáldozása – különösen a világtermelés domináns helyeként való hanyatlása és ezzel együtt eladósodásának túlfeszítése -, a valutaárfolyamának komoly eséséhez vezetett, amelynek a végét még nem látjuk, de az valószínűleg még lejjebb lesz.

A dollár esése komoly gazdasági dilemma elé állítja a többi országot, különösen azokat, amelyek növekvő gazdagságukat dollárban jegyzett kötvényekbe és részvényekbe fektették. Ezen országok két kő közt őrlődnek: szeretnék, ha az Egyesült Államok továbbra is megmaradna exportcikkeik egyik fő vásárlójának, viszont dollárban jegyzett eszköze­ik a dollár gyengülésével párhuzamosan vesztenek értékükből, és így eladásukat fontolgatják. Annak, aki kiszáll egy pénzügyi befektetésből, annak az időzítés a legfontosabb; az hogy ne lépjen se túl korán, se túl későn.

Felmerül a kérdés, hogy vajon valamely másik valuta lesz a dollár helyett a világ tartalékvalutája? A kézenfekvő jelölt az euró. Bizonytalan, hogy az euró be tudja-e tölteni ezt a szerepet, hogy az európai kormá­nyok szeretnék-e ezt, bár lehetséges, hogy az európai valutára ráerőltetik ezt a feladatot.

Ha nem az euró, akkor lehet-e olyan többvalutás rendszerünk, amely­ben a dollárt, az eurót, a jent, valószínűleg a kínai renminbit és a fontot használják a tranzakciókban? A válasz ugyanaz, mint amit a geopolitikai szövetségek kérdésére adható. Nem lesz teljes anarchia, csak bizonyo­san zűrzavar, melyben a világ kormányai, termelői elég kellemetlenül fogják érezni magukat – nem beszélve a világ nyugdíjasairól.

Számos nagy ország hatalmas növekedést tapasztalt termelési és fogyasztási szintjében is. Nézzük az úgynevezett BRIC országokat (Brazíliát, Oroszországot, Indiát és Kínát), amelyek a világ népességé­nek 60%-át adják. A termelés és a fogyasztás ugrásszerű növekedése hihetetlenül megemelte az itteni energia-, nyersanyag-, élelmiszer- és vízkeresletet. Egyszerre minden nem megy. Egy nagyobb világinfláció lehet a következménye annak, ha ezen áruk ára – a meglódult kereslet és spekuláció által fűtve – tovább emelkedik. Erős protekcionizmus is jöhet, ha a kormányok megpróbálják saját országuk ellátását mindenféle kiviteli korlátozással védelmezni.

A múltbeli tapasztalatok azt mutatják, hogy ez kiszámíthatatlan ördögi kört eredményezhet. Helyenként komoly ellátási problémák keletkez­hetnek, amely magas halálozási rátához és komoly járulékos környezeti katasztrófákhoz vezethet.

A reálértékben csökkent állami bevételekkel sanyargatott kormá­nyok – melyekre erős nyomás nehezedik, hogy ellentételezésként ne emeljék az adókat – megnyirbálhatják három kulcsterület: az oktatás, az egészségügy és az öregségi nyugdíjak kiadásait. De – a világ utóbbi két évszázadban lezajlott demokratizálódása nyomán – épp ezek azok a területek amelyek a köznép kormányoktól elvárt fő igényeit elégítik ki. Azok a kormányok, amelyek képtelenek lesznek a társadalmi újraelosz­tás e három területét fenntartani, elveszthetik legitimációjukat, és ennek beláthatatlan következményei: akár népfelkelések is lehetnek.

E rövidtávú negatív kép megmutatja, hogy milyen az, ha a rendszer messzire távolodik az egyensúlytól és eluralkodik a káosz. Ez az állapot azonban nem tarthat örökké. A kaotikus helyzetek végül megszülik saját megoldásukat, ami – Prigogine és Stengers klasszikus művének angol címe alapján – nem más, mint „rend a káoszból"1 . Ahogy a szerzők ki­emelik, az útelágazások közepén ott a kreativitás, a választási lehetőség, de nem tudhatjuk biztosan, melyik úton fogunk elindulni.

A bal- és jobboldal közti csatában az előbbi szédületes előnyre tett szert a XIX. és különösen a XX. században. A baloldal igen széleskörű és nagyon hatékony támogatást szerzett. Az 1945 utáni években volt egy olyan pillanat, amikor úgy tűnt: mindenütt és mindenben győzelemre áll.

Aztán következet a nagy kiábrándulás. Ott, ahol a rendszerellenes mozgalmak így vagy úgy hatalomra kerültek, a gyakorlatban távol álltak attól, amit a népi erők létrejöttüktől reméltek. És ezeknek a rendszerek­nek a visszaváltoztathatatlansága is illúziónak bizonyult. Az 1990-es évek elejére a győzelmi mámor eltűnt a világ baloldalán, felváltotta a teljes letargia és a legyőzöttség érzése.

Ma már az is világosan látható, hogy a jobboldali világ győzelmi má­mora is szertefoszlott, leglátványosabban az Egyesült Államoknak a világ fölötti örök birodalmi dominanciáját hirdető neokonzervatív tétel teljes fiaskójával. Az 1994-es zapatista felkelés, a Világkereskedelmi Szerve­zet (WTO) 1999-es seattle-i csúcstalálkozójának sikeres megszakítása, a Világ Szociális Fórum 2001-es Porto Alegre-i megalapítása mind azt mutatja, hogy egy újra lelkes baloldal tért vissza a világszínpadra.

Kaotikus világban élünk, nehéz tisztán látni. Kicsit olyan, mintha egy hatalmas hóviharban próbálnánk előbbre jutni. A túlélők nemcsak iránytűt használnak, hanem azt is megnézik, hogy hová lépnek, nehogy gödörbe zuhanjanak. Az iránytű középtávú céljainkat jelöli ki – egy olyan új világrendet, amelyet meg szeretnénk alkotni. A lépteink előtti talaj a „kisebb rossz" politikája. Ha nem ügyelünk mindkettőre, akkor elveszünk. Vitatkozzunk az irányról, közben figyelmen kívül hagyhatjuk az államokat és a nacionalizmust is, de ugyanakkor, rövidtávon, szálljunk szembe mindkettővel, hogy elkerüljük a láthatatlan gödröket. így esélyünk lesz a túlélésre, és arra, hogy elérjük a másik világot, amelyre igenis megvan a lehetőség.

New Haven, Connecticut, USA

(Fordította: Bózsó Péter)

Eredeti megjelenés: Immanuel Wallerstein: Where is the world headed? YaleGlobal on-line 2008. július 10.

Jegyzet

1 Ilya Prigogine – Isabelle Stengers: Order Out of Chaos: Man's New Dialogue with Nature. [Rend a káoszból: Az ember új párbeszéde a természettel.] New York, 1984, Bantam. Az eredeti francia kiadás La nouvelle alliance: Metamorphose de la science. [Az új szövetség: a tudomány metamorfózisa.] Párizs, 1979, Gallimard. Dévényi Levente fordításában magyarul: Az új szövetség: a tudomány metamor­fózisa. Budapest, 1995, Akadémiai Kiadó.