A terrorválság hétről hétre

Négy kommentár a terrortámadások után kialakult világhelyzetről (szeptember 15 és október 15. között)

Kommentárok a válságról

Immanuel Wallerstein, a világrendszer-elmélet egyik megalapítója, az általa létrehozott Fernand Braudel Center (Binghamton University, USA) internetes honlapján (http://fbc.binghamton.edu/commentr.htm) rendszeresen, általában havonta kétszer közli gondolatait az “éppen aktuális világhelyzetről”. Ezek a kommentárok igyekeznek olyan nézőpontokat kialakítani, amelyek a világfolyamatokat nem a napi szalagcímek mentén, hanem hosszú távú perspektívában elemzik. Az alábbiakban a szeptember 11. után megjelent első négy kommentárt adjuk közre.

72. sz. kommentár, 2001. szeptember 15.

“2001. szeptember 11. – Miért?”

2001. szeptember 11-én az egész világ óriási drámának, egyben emberi tragédiáknak volt a képernyő elé szögezett szemtanúja. Amerikában a reggeli órákban négy kereskedelmi repülőgépet térítettek el. Az elkövetők száma gépenként 4-5 fő. Késekkel voltak felfegyverkezve, és közülük egy biztosan tudott repülőgépet vezetni (legalábbis ha a gép elérte a megfelelő magasságot). A merénylők magukhoz ragadták a parancsnokságot, elzavarták (vagy megölték) a pilótákat, és öngyilkos küldetésük helyszíne felé vették az irányt. Három gép elérte úticélját: a New York-i Világkereskedelmi Központ két tornyát és a washingtoni Pentagont.

A rendelkezésre álló üzemanyag-mennyiség, továbbá annak ismerete, hogy milyen magasságban kell a gépeknek az épületekbe csapódniuk, éppen elég volt a két torony teljes romba döntéséhez és a Pentagon épületszárnyának alapos beomlasztásához. Pillanatnyilag valószínűleg több mint 5000 halottról és lényegesen több sebesültről, illetve elszenvedőről beszélhetünk (pontos adatai nincsenek senkinek). Az ország légi közlekedése ezen a héten egész biztosan gyakorlatilag teljesen szünetel, és még nem tudhatjuk, mekkora a rövid és középtávú gazdasági kár.

A támadással kapcsolatban először is meg kell jegyeznünk, hogy vakmerő és igen sikeres dolog volt. Egy csapatnyi, ideológiailag együvé tartozó és mártíromságra kész ember egy olyan észrevétlenül szerveződő műveletben vett részt, amelytől a világon minden titkosszolgálat retteg. Bebocsátást nyertek az Egyesült Államok területére, késekkel feljutottak négy repülőgépre, amelyek szinte azonos időben indultak három különböző repülőtérről, és mivel mind a négy transzkontinentális járat volt, rengeteg üzemanyaggal voltak feltöltve. Ezek az emberek átvették a gépek irányítását, és hármat közülük célba is tudtak juttatni. Sem a CIA-nak, sem az FBI-nak, sem az amerikai katonai hírszerzésnek, sem bármi másnak nem volt erről előzetes tudomása, illetve egyikük sem volt képes közbelépni és a csoportot megállítani.

Ami lejátszódott, a történelem eddig példa nélkül álló, legpusztítóbb terrorista támadása volt. Egyik korábbi eset sem követelt négyszáznál több halálos áldozatot. Még Pearl Harbornál is, amihez ezt a mostani esetet sokan hasonlítják, és ahol a támadást egy állam katonai ereje irányította, sokkal kevesebben haltak meg. Ezenkívül a polgárháború (1861–1865) óta ez volt az első háborús cselekedet az Egyesült Államok szárazföldi határain belül. Amerika a XIX. század utolsó harmadától számos nagy háború részese volt – harcolt a spanyolok ellen, az I. és a II. világháborúban, majd Korea és Vietnam ellen (hogy a “kisebb” háborúkat ne is említsük). A tényleges küzdelem mindegyik esetben a határain kívül zajlott. Az amerikai nép számára maga a tény jelentette a legsúlyosabb megrázkódtatást, hogy New York utcáin és Washingtonban háborús cselekmény történt.

A nagy kérdés: miért? Szinte mindenki azt mondja, hogy a támadásért Oszama bin Laden a felelős. Hihető feltételezésnek hangzik, hiszen többször kinyilvánította erre irányuló szándékát, és az amerikai hatóságoknak talán sikerül a közeljövőben olyan bizonyítékokat felmutatniuk, amelyek ezt alátámasztják. Tételezzük fel, hogy ez így van! Mit remélhet bin Laden ettől a látványos Amerika-ellenes támadástól? Lehet, hogy indulatot és bosszúvágyat fejezett ki mindafölött, amit ő (és mások) Amerika helytelen nemzetközi, de főként közel-keleti szerepvállalásának minősítenek. Vajon azt képzelné bin Laden, hogy egy ilyen merénylet ráveheti az amerikai kormányzatot politikája megváltoztatására? Nem hiszem, hogy olyan naiv lenne, hogy erre számít. Bush elnök azt mondja, “háború” van, és elképzelhető, hogy bin Laden, amennyiben ő a bűnös, ugyanígy gondolkodik. Háborút azonban nem azért szokás indítani, hogy az ellenfelet rábeszéljük viselkedése megváltoztatására, hanem hogy erővel rákényszerítsük erre.

Próbáljunk meg bin Laden fejével gondolkodni! Mit bizonyított ezzel a támadással? Nyilvánvalóan azt bizonyította, hogy az Amerikai Egyesült Államok, a világ egyetlen szuperhatalma, az állam, amely a világ legerősebb és legfejlettebb haditechnikájával rendelkezik, nem tudta megvédeni a polgárait. Amit bin Laden, ha egyáltalán ő áll az események hátterében, tenni akart, nem lehetett más, mint hogy megmutassa, az USA csak egy papírtigris. És ezt legelőször is az amerikai népnek akarta megmutatni, azután meg mindenki másnak.

Ez az Egyesült Államok kormánya számára éppen olyan világos, mint bin Ladennek. És már meg is van a válasz. Bush elnök azt mondja, erővel fog visszavágni, amihez Amerika mindkét politikai pártjának elitje habozás nélkül hazafias beleegyezését adta. De nézzük az amerikai kormány szemszögéből: mit lehet tenni?

Legkönnyebb diplomáciai támogatást szerezni a merénylet elítéléséhez és igazolást egy jövőbeli visszavágáshoz. Powell külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy pontosan erre törekszik. Ez meg fogja hozni az eredményt. A NATO szerint szerződésének 5. cikkelye értelmében az Amerika elleni katonai támadás (és a történteket ennek tartják) minden tagállamtól a visszacsapás fegyveres támogatását követeli, amennyiben Amerika erre igényt tart. A világ minden országa, beleértve Afganisztánt és Észak-Koreát is, hivatalosan elítélte a támadást. Irak az egyetlen kivétel. Ugyanakkor az is igaz, hogy az arab és muzulmán államok közvéleménye nem rokonszenvezett ennyire Amerikával, de Amerika ezt figyelmen kívül fogja hagyni.

Az a tény, hogy az USA megszerezte ezt a diplomáciai támogatást, és talán idővel az ENSZ beleegyezését is kivívja, aligha fogja bin Ladent megijeszteni. A diplomáciai támogatás az amerikai emberek szemében is egyre kevesebbet fog jelenteni. Többet fognak követelni. És ez a több elkerülhetetlenül valamiféle katonai akciót takar. De mit? Kit fog az amerikai légierő bombázni? Ha bin Laden húzódik meg a háttérben, akkor csak két lehetséges célpontról beszélhetünk, attól függően, hogy a bizonyítékok miről fognak majd tanúskodni: Afganisztán és/vagy Irak. Mekkora kártétel lesz majd elegendő? Egy félig lerombolt Afganisztán nemigen tűnik célszerűnek. És az Egyesült Államokat több minden tartja vissza attól, hogy Irakra bombát dobjon, többek között az emberi élet védelme. Előfordulhat, hogy Amerika egy személyt fog bombázni. Ez vajon meggyőzi majd saját népét és a világot arról, hogy az USA olyan félelmetes, hogy nem merik megtámadni? Hát, nem hiszem.

Az igazság az, hogy Amerikának nincs sok választása. A CIA évekig próbálkozott egy Castro elleni merénylettel, sikertelenül. Néhány esztendeje bin Ladent is üldözik, ugyancsak sikertelenül. Lehet, hogy egy nap majd az ügynökök megölik, akkor az lelassíthatja ezt a bizonyos műveletet. Sokaknak ez is nagy megelégedésére szolgálna. Ám a probléma teljes egészében továbbra is fennmaradna.

Jobb híján tehát politikai lépéseket kell tenni. De mi legyen az? Ennél a pontnál minden egyetértés megszűnik az amerikai (szélesebb értelemben a nyugati) politikai küzdőtéren. A héják azt mondják, ez annak bizonyítéka, hogy Saron és a jelenlegi izraeli vezetés helyesen látja: “ezek” egytől egyig terroristák, itt csak a könyörtelen leszámolás segít. Márpedig ezzel eddig nem sokra mentek. Mitől volna ez gyümölcsözőbb George W. Bushnak? És rá tudja-e venni Bush az amerikai népet ennek a drága árnak a megfizetésére? Egy ilyen “héjás” megoldás nem olcsó. Másfelől viszont a szelíd galamblelkűek elég nehezen tudják elhitetni, hogy az eset “tárgyalásos” alapon megoldható lenne. Tárgyalni? Kivel? És milyen eredmény várható?

A pillanatnyi helyzet annyiban összegezhető, hogy ezt a “háborút”, ahogy a sajtóban a héten szerepel, nem lehet megnyerni, és elveszíteni sem fogják, egyszerűen folytatódik. A személyes szabadság szertefoszlása kézzel fogható valóság, ami először csapta arcul az amerikaiakat. A világ sok más részén ez már korábban megtörtént. Az a politikai probléma, ami ezeknek a kaotikus kilengéseknek a mélyén meghúzódik, nem a világrendszer civilizált és barbár oldala között feszül. Legalább azt vegyük észre, hogy mindenki önmagát tartja civilizáltnak, és a másikat barbárnak. Az események mögött világrendszerünk válságának problémája rejlik, és az afeletti küzdelem, hogy milyen világrendszert is szeretnénk következőnek felépíteni1. Ez a kérdés nem állítja versenybe egymással az amerikaiakat, az afgánokat, a muzulmánokat vagy bárkiket. Ez a világra vonatkozó különböző elképzeléseket ütközteti. 2001. szeptember 11-e sokak vélekedésével szemben hamarosan mellékes epizódnak fog tűnni abban a küzdelemben, amit hosszan fogunk vívni. És ami a Föld legtöbb lakója számára sötét időket ígér.

73. sz. kommentár, 2001. szept. 20.

“Vigyázat! Győzhet az USA!”

“Ha bin Laden azt hiszi, hogy elfuthat és elrejtőzhet az Egyesült Államok és szövetségeseink elől, nagyon téved…. Végül mi fogunk győzni” (George W. Bush). Van egy régi közmondás: “Vigyázz, hogy mit kívánsz, mert a végén még teljesül!” Nemigen kétlem, hogy Amerika le tudja bombázni Afganisztánt, valószínűleg a tálibokat is el tudja zavarni, és bin Ladent is elpusztíthatja. Egyszóval Amerika győzhet. De mi van aztán?

Egyszer már győztünk Afganisztánban. Az 1980-as években, amikor a kommunisták alkották a kormányt. Az USA elégedetlen volt, gondolta, megdönti. Sikerült. És mi lett az eredménye? Most ott vannak neki a tálibok és bin Laden, akik a kommunista afgán rendszer ellen a CIA-nál kiképzett veteránokra alapozzák szervezetüket.

Abban az időben Bulgária és Laosz is kommunista vezetés alatt állt. Ezek megdöntésére az USA nem tett kísérletet. Napjainkban Bulgáriában poszt-kommunista kormány irányít, és az egykori király fia a miniszterelnök. Nem volt elképzelhetetlen, hogy Afganisztánban is így legyen. A nagyon szegény Laosz pedig, ahol még mindig a kommunisták vannak hatalmon, azon kínlódik, hogy valahogy bekerüljön a világgazdaság vérkeringésébe. Ez senkire, az Egyesült Államokra sem veszélyes. Ez a lehetőség sem volt kizárt Afganisztán esetében. De Afganisztánban az USA akkor győzni akart.

De hogy fog Amerika győzni most? Saját katonai ereje és a külföldi támogatók segítségével. Az Egyesült Államok bejelentette, hogy ragaszkodik minden közel-keleti és muzulmán ország határozott állásfoglalásához, és ahhoz, hogy őt feltétel nélkül támogassák. Úgy tűnik, Pakisztán eleget tett a felszólításnak. Amerika helyi politikája egyfajta feltétel nélküli Izrael-szimpátiára épül. De legalább ennyire annak a két “ikertoronynak” a támogatására, amely az USA erejét képviseli az iszlám világban: Szaud-Arábia és Pakisztán államrendszerének.

Szaud-Arábia és Pakisztán politikája, fekvése és történelme más és más. De van két közös vonásuk: mindketten a régió erős és befolyásos országai, és az utóbbi évtizedekben nagy igyekezettel szolgálták az amerikaiak érdekeit. És mindkét ország hatalmi rendszere a Nyugat-barát, modernizáció-párti elit és a szélsőségesen konzervatív, tömeges támogatottságú iszlám tisztviselők koalícióján alapszik. Ezek az államok azért tudják stabilitásukat megőrizni, mert képesek ezt a kettőt ügyesen kombinálni. Mégpedig kétértelmű intézkedéseik és ugyanilyen nyilatkozataik révén.

Amerika most azt mondja: elég volt a kétértelműségből! Amerika győzhet, semmi kétség. Ám az odáig tartó folyamat közben a szaudi és a pakisztáni rezsim azt fogja esetleg észlelni, hogy népi támogatottsága megállíthatatlanul fogy. Összeroppanhatnak, mint a két ikertorony New York City-ben. És ha így lesz, más kisebb építményeket is magukkal rántanak, akárcsak a WTO ikertornyai, tovább gyengítve ezzel az alapokat. Sajnálhatja majd az Egyesült Államok a napot, amelyen Asszad, Kadhafi, Arafat, sőt Szaddám Husszein már nem lesz hatalmon! Utódaik sokkal hevesebb Amerika-gyűlölők lesznek, mert ezeknek az utódoknak – elődeikkel szemben – nem lesz Amerikával közös szemléletük a modernizáció kérdésében.

Lehet, hogy ez volt bin Laden elképzelése. Lehet, hogy öngyilkos küldetésével csapdába csalja az Egyesült Államokat.

74. sz. kommentár, 2001. október 1.

“A végeredmény nem több, mint bizonytalan”

A Kongresszus és a világ közvéleménye előtt Bush elnök az Egyesült Államok szándékát megerősítő beszédében azt mondta, hogy bár számos nehézségre van kilátás, “a végeredményben biztosak lehetünk”. Ez a világ legnagyobb hazugsága. Amennyiben lelkesítő szónoki fordulatnak szánta, úgy normálisnak mondható egy sarokba szorított nemzet vezetőjének a szájából. Ám ha ez Bushnak és legfőbb munkatársainak a megfontolt véleménye, úgy veszélyes tévedésről van szó.

Az első tisztázatlan kérdés, hogy Bush mit nevez végeredménynek. Gondolhat az al-Kaida megsemmisítésére, ami lehetséges, ámbár szinte elképzelhetetlen. Gondolhat mindazon csoportok eltüntetésére vagy ártalmatlanná tételére, amelyeket az Egyesült Államok “terroristának” minősít bárhol a világon, viszont ebben az esetben nagyon is kétes a siker. Gondolhat az amerikai nép és általában a világ hitének helyreállítására az Egyesült Államok katonai tehetségét illetően, ami pillanatnyilag ugyancsak bizonytalan eredménnyel kecsegtet. Végül gondolhat arra, hogy Amerika mint ország és mint üzleti vállalkozó egyaránt fenntartja érdekeltségeit, de ennek esélye is legfeljebb kétségesnek mondható.

Amikor végeredményről beszélünk, fontos, hogy szabjunk magunknak időkorlátokat. Hármat javaslok: hat hónap, öt év, ötven év. Bush szempontjából a hathónapos perspektíva a legígéretesebb. Gondoljuk csak át, mi mindent ért már el a szeptember 11-e óta eltelt rövid időszak alatt! Korábban a Bush-kormányzatot szinte minden kérdéssel kapcsolatban, igaz, eltérő mértékben, ellenzéki vélemények vették körül; a Kongresszusban a Demokrata Párt, az európai szövetségesek, Oroszország és Kína, az ázsiai, az afrikai és a latin-amerikai országok többségének kormányai és lakossága, valamint a “globalizáció-ellenes” mozgalmak világszerte. Ez a felsorolás impozáns, de a szeptember 11-ei támadás óta szinte minden ellenzékiség megszűnt vagy elnémult. A kongresszusi demokraták és az európai szövetségesek siettek a csapdába esett Amerika megsegítésére. Oroszország, Kína és az ázsiai, az afrikai, a latin-amerikai kormányok többsége is legalább részleges támogatásáról biztosította egy visszavágás esetén. A “globalizáció-ellenes” mozgalom elcsendesedett, és azt fontolgatja, vajon ne alakuljon-e át “békemozgalommá”.

Természetesen nem Bush az egyetlen, akinek közvetlen politikai előnye származott a támadásból. Mivel az Egyesült Államok lázas igyekezettel próbál mindenkit mindenhol legalább minimális mértékben a maga oldalán felsorakoztatni, most diplomáciai fizetséget nyújt cserébe. És a többiek nem haboztak ezt meg is kérni, különösen azok, akik a “barátok” belső körén kívül esnek. A Kongresszusban a demokraták és a nyugat-európai szövetségesek még nem mertek követelésekkel előállni. De Oroszország, Kína, Pakisztán, Szudán, a különböző arab országok (és ki tudja, Powell még kinek tett ígéretet?) nem voltak ilyen szégyenlősek. És lehet, hogy a demokrata pártiak és a nyugat-európai szövetségesek is hamarosan csatlakozni fognak. Eddig tehát mindenki győzni látszik azok közül, akiket Oszama bin Laden nemigen kedvel.

De a számla hat hónap múlva lesz esedékes. Addigra az USÁ-nak valamit tennie kell, méghozzá katonai értelemben. Hogy ez mi lesz, nem tudjuk biztosan, és úgy tűnik, az amerikai kormány sem tudja. Ennek az az oka, mint sokszor elismerték, hogy nincs jó megoldás. Különleges ejtőernyős egységek afganisztáni villámbevetése bin Laden ellen az 1980-as iráni kudarc megismétlődését kockáztatná, ami Carter újraválasztásának meghiúsulásához vezetett. Afganisztán bombázásának, ami a legvalószínűbb lépés, többszörös korlátai vannak: kevés a reális célpont, nagy polgári veszteség várható, amit súlyosbít a Pakisztánba irányuló menekültáradat, politikai nyugtalanság üti fel fejét a muzulmán országokban, ezenkívül csekély az esélye, hogy a bombázás egyedül véget tud vetni a tálib fennhatóságnak Afganisztán központjában.

Az amerikai kormány néhány tagja Irakot akarja bombázni, ahol legalább reális célpontok találhatók. Csak az a baj, hogy Szaddám Husszein nem szövetségese bin Ladennek, sokkal inkább jövőbeli célpontja. És Irak bombázása nemcsak Powell erőfeszítéseit tenné értelmetlenné a széleskörű koalíció létrehozására, hanem Amerikát újra az 1991-es dilemma elé állítaná: merje-e vállalni egy szárazföldi megszállás terheit?

És ha az Egyesült Államok el is határozza, hogy ezek közül a kétes kimenetelű lehetőségek közül melyiket választja, mi lesz azután? Ha katonailag vereséget szenved, az megerősíti bin Laden kijelentését, miszerint az USA csak papírtigris. Azt mindannyian ismerjük, milyen ingataggá tudnak szövetségesek válni, ha egy nagyhatalom katonai gyengeségről tesz tanúbizonyságot. Ha nem konkrét hadműveletek futnak zátonyra, hanem egy elnyúló katonai konfliktus alakul ki, a következőkre lehet számítani: jelentős amerikai emberélet-veszteség (ez felidézi az USA összes belső vitáját a vietnami háborúban bekövetkezett eszkalációról); súlyos polgári veszteségek Afganisztánban (amiről a világ közvéleményének eszébe juthat, hogy igazságtalanul nagy ár azért a 7000 életért, ami a szeptember 11-ei támadás során elveszett); hatalmas politikai zűrzavar némely muzulmán országban – Pakisztánban, Szaud-Arábiában, Indonéziában, Egyiptomban, Algériában, Libanonban, Palesztinában és talán másutt.

Semelyik sem volna nagyon örvendetes az amerikai kormány számára. Egyik napról a másikra óriási “békemozgalom” bontakozhat ki a világban. És George W. Bush Lyndon Johnsonhoz hasonlóan azt válaszolhatja, hogy ésszerűbb nem folytatni.

Persze lehet, hogy mindez túlzás. Lehet, hogy Amerika képes a villámakcióra. Lehet, hogy a tálibok maguktól szépen összeomlanak. Lehet, hogy Bush ugyanolyan győzedelmes hősként kerül ki, mint az apja 1991-ben. De ennél a pontnál még mindig két további akadályba ütközhet.

Az első belpolitikai természetű. Korábbi győzelme és hihetetlen választási sikere után mindössze 18 hónappal idősebb George Bush elbukott a választásokon, mert – mint abban az időben mondogatták – “az a hülye gazdaság mindennek az oka.” Épp ezen a héten mit írt a The Wall Street Journal, ami a gazdasági konzervativizmus reinkarnációja az Egyesült Államokban? Hogy Paul O’Neill pénzügyminiszter szavahihetőségét kockáztatja, amikor rózsaszínű képet fest a gazdaság helyzetéről. Az nyilvánvaló, hogy számos amerikai tőkés már készül a várható pénzügyi viharokra. Az amerikai választópolgárok rendszerint feledékenyek, és amint vége az ünneplésnek, máris a pénztárcájukkal szavaznak. Aztán a részletekben keresik a gazdasági nehézségek magyarázatát.

Ha ez nem volna elegendő, képzeljük el, hogy az USA elfogja bin Ladent, elzavarja a tálibokat, majd három hónappal később valaki más követ el újra egy hasonlóan látványos merényletet az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában! Egy pillanat alatt szertefoszlana az amerikaiak győzelembe vetett hite. A hősiesség és az önbizalom alapjában megrendülne. Elképzelhetetlen dolog ez?

No már most, ha ötéves távlatból nézzük, erősebb lesz-e a mainál az Egyesült Államok helyzete a világrendszeren belül? Kibírják-e napjaink geopolitikai szövetségei mint a globális politizálás megszervezésének megbízható alapegységei? Előfordulhat-e, hogy a “globalizáció-ellenes” mozgalom valami feszesebbé és sokkal militánsabbá alakul át? Ezek a kérdések nem ok nélkül vetődnek fel. De mindenek előtt: ne volna lehetséges, hogy a kaotikus körülmények egyre inkább egyetemleges normává, a biztonságérzet hiánya pedig még többünk számára napi szükségletté lép elő? És előfordulhat, hogy a világgazdaság nem kezd el vadul oszcillálni?

De ha mégis, hol tartunk 50 év múlva? Ez teljességgel megjósolhatatlan. De ha 50 év elteltével majd visszatekintünk, aligha lesz ennek a mostani szeptember 11-ének ekkora jelentősége.

Bush elnök már idézett kongresszusi beszédében azt mondta: “Tudjuk, hogy Isten nem semleges.” Azt hiszem, Bush nem teológiai ismereteiről híres. Eddig azt hittem, hogy a nyugati világ három nagy vallása – a zsidó, a keresztény és az iszlám – a gonosz létezésének problematikáját (“Ha Isten mindenható, akkor miért engedi meg a gonosz létezését?”) abban a megállapításban oldotta fel, hogy Isten az embert szabad akarattal ajándékozta meg. Ám ha Isten nem semleges, akkor az embernek nincs szabad akarata. Ha viszont van, úgy Isten kizárólag semleges maradhat az emberek közötti konfliktusokban.

75. sz. kommentár, 2001. október 15.

“Egy szuperhatalom dilemmái”

Bush elnök és kollégái bizonyára élénk vitát folytatnak arról, hogyan is válaszoljanak arra a sértésre, amely az Egyesült Államok hatalmi pozícióját és biztonságát érte a szeptember 11-ei támadások révén. Az óvatos megbeszélések során valószínűleg aggodalmuknak is hangot adnak azok miatt a negatív következmények miatt, amiket az USA hivatalos reakcióinak többsége maga után vonhat.

Az első kérdés, hogy milyen széles is legyen az a “koalíció”, amelyet Amerika a “terrorellenes háborúhoz” létre kíván hozni. A világsajtó szerint az amerikai kormányban két meglehetősen eltérő nézet uralkodik tartósan. Az egyik csoport (A) széles koalíciót és “minimális programot” hirdet, a másik (B) a szűk koalíció és a tág körűen megfogalmazott célok híve. A sajtó alapján Colin Powell az A változat legjelesebb szószólója, míg Paul Wolfowitz, a Védelmi Minisztérium államtitkára a B változaté. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy George W. Bush, az alelnök Cheney és valószínűleg Rumsfeld védelmi miniszter az A oldalon áll, és ez szabja meg az ország politikai lépéseit.

Mit is jelent az A változat? Gyakorlatilag azt, hogy a világ minden államát rá kell bírni arra, nyíltan támogassa a bin Laden elleni hadjáratot. Ez persze nem nehéz, mivel bin Laden és az al-Kaida a világ szinte minden államának haragosa, kivéve a tálibokat. Legelőször is az USÁ-t gyűlölik, és vele együtt persze Izraelt is. De gyűlölik Oroszországot, Kínát, Szaud-Arábiát, Pakisztánt, Egyiptomot és Iránt is. Az iraki rendszert sem kedvelik. Nem csoda hát, ha mindezek az országok készséggel viszonozzák az “elismerést”. A célt, bin Laden bíróság elé állítását tehát fenntartás nélkül támogatják.

De hogy lehet bin Ladent bíróság elé állítani? Úgy tűnik, hogy a tálibokra, azaz a de facto (sőt, a de jure) afgán kormányra rákényszerített nyomás segítségével. De miféle nyomással? Hát bombázással. A csekély mértékű bombázást legalább hallgatólagosan jóváhagyta a “koalíció”. És ha nagymértékű lesz? Várjuk ki a végét! És ha a bombázások kiterjednek Irakra is, miként azt a B változat támogatói szeretnék? Ezt nagyon kevés ország vállalná hivatalosan.

Az Egyesült Államok egyelőre nem zárta ki a B lehetőséget. Annyi vehető bizonyosra, hogy először az A kipróbálása mellett döntöttek. Bush elnök óvatosan csempészi be nyilatkozataiba azokat a mondatokat, amelyek résnyire nyitva hagyják az utat a B változat előtt. De szóba jöhet még itt más is. Legyen a koalíció bár az elképzelhető legszélesebb, a katonai beavatkozás továbbra is csupán két országot érint: Amerikát és Angliát. Ez nem véletlen. Az Öböl-háború idején idősebb George Bush, az Egyesült Államok akkori elnöke kérte az ENSZ felhatalmazását. És akkor Amerika rájött, hogy túl sok mindenkivel kell különféle ügyekben megállapodnia. Ezért azután a koszovói beavatkozásnál Clinton elnök gondosan mellőzte az Egyesült Nemzetek Szervezetét és csak NATO-felhatalmazásért folyamodott. És kiderült, hogy még a NATO is túlontúl megköti az Egyesült Államok kezét – legalábbis ennek várakozásaihoz képest. Most, amikor a NATO felajánlotta a katonai segítséget, az USA visszautasította. Németország állítólag különösen fel van háborodva. Ez az eljárás viszont azt jelenti, hogy amennyiben az Egyesült Államok úgy dönt, hogy a B változat irányába mozdul el, ezt elsősorban Tony Blairrel kell tisztáznia. (Újságírók szerint azonban lehet, hogy még Blairt sem lelkesíti a beavatkozás Irakra való kiterjesztésének gondolata.)

Miről is van szó voltaképpen? Mióta bin Laden nyíltan megcsúfolta az amerikaiak katonai tehetségét, az USA presztizse helyreállításáért küzd. Ez nemcsak a lakosság védelmének kérdését jelenti, hanem az amerikai szuperhatalom legyőzhetetlenségébe világszerte vetett hitet is. Vajon képes lesz-e az USA erre?

Az A változattal az a baj, hogy az Afganisztán elleni bombatámadások nem visznek túl sokra. A következő lépés feltehetően a különleges osztagok bevetése lesz. Bin Laden is tudja ezt, és valósággal alig várja. Meggyőződése, hogy Afganisztán győzte le a Szovjetuniót és döntötte meg a szovjet rendszert. Természetesen Amerika meg úgy tartja, hogy ő tette. Csakhogy bin Laden nem így gondolja. Bin Laden egyértelműen azt reméli és arra is számít, hogy Amerika a szovjetek sorsára jut majd Afganisztánban, következésképp ő fogja “lebontani” az Egyesült Államokat mint szuperhatalmat. Ez fantazmagóriának tűnhet, de a New York-i ikertornyok ledöntését is fantazmagóriának tartottuk, mindössze két hónappal ezelőtt.

Bush, Rumsfeld és Blair újra és újra, már-már imamalomszerűen azt ismételgeti, hogy ez a háború “hosszú” lesz, és ezen legkevesebb egy évet (vagy inkább kettőt, esetleg hármat?) értenek. Így “készítik fel” az amerikaiak és a világ közvéleményét arra, hogy azonnali győzelemre nincs lehetőség. A “hosszú” háborúban az a buktató, hogy éppen a hosszúsága hajtja bin Laden malmára a vizet, kikezdi egy szuperhatalom alapjait. Ha a háború elnyúlik (és egyre több emberéletet követel), és nincsenek egyértelmű katonai sikerek, annak számos következménye lesz. A “koalíció” szétmállik, de főként a szaudi és pakisztáni támogatás mértéke fog csökkenni. “Békemozgalom” fog kibontakozni Amerikában, később szélesebb körben a nyugati világban, végül mindenütt másutt is.

De ami talán a Bush-kormányzat számára a legrosszabb: saját magát emésztheti fel ezáltal. A B verzió hívei egyre hangosabban kritizálják majd az A változat híveit. Ki tudja, ki fog ekkor lemondani? És ez a fejlemény Bush elnöknek nem jönne jól politikailag. Ha ráadásul puccsok következtében egy-két közel-keleti országban kevésbé Amerika-barát kormányok kerülnének hatalomra, ez még tovább rontaná a helyzetet. És ha, mondjuk, további frontokon (nemcsak az izraeli-palesztin, hanem az észak-ír, vagy indonéz, vagy ki tudja, milyen konfliktusokban) eszkalálódik az erőszak, tarthatatlanná válik a nézet, miszerint bin Laden a világ páratlanul leggonoszabb “terroristája”.

Mindez persze kiábrándító perspektíva az Egyesült Államok kormánya szemszögéből. A B változat támogatói azt fogják mondani, hogy szó sincs szükségszerűségről. Nemcsak a B lehetőséget fogják sürgetni, de abból is a célszerűbb megoldást, például nukleáris fegyverek használatát vagy ehhez hasonlót. Ez nem elképzelhetetlen. Ha végrehajtják, az drámai módon az USA politikai elszigetelődését vonhatja maga után. Másfelől Amerika kevesebb diplomáciai támogatást fog élvezni még annál is, mint ha kitart az A verzió mellett, és nem sikerül neki bin Ladent eltüntetni.

Az Egyesült Államok most nagyon nagy kockázatot vállalt. A Szovjetunió összeomlása után elhitette magával, hogy valóságos szuperhatalom, amelynek semmiféle erő sem állhat az útjába. Tévesen ennek bizonyítékaként értelmezte nagyon is korlátos győzelmét mind az Öböl-háború, mind Koszovó után. Most aztán lehet, hogy azzal kell szembesülnie, hogy ez nem igaz. Ha pedig nem szembesül ezzel, akkor alapjaiban kell átértékelnie viszonyát a külvilághoz. Bin Laden azt állítja, hogy ő az iszlám világot tartósan és folyamatosan érő sérelmek miatt tiltakozik. Olyan új világot jövendöl, amelyben közülünk csak nagyon kevesen találnák meg a helyüket, vagy amit alig néhányan minősítenének élhetőnek. Egyáltalán nem lenne jobb, mint a mai világ, még a muzulmánoknak sem. Ám bin Laden amellett, hogy okos, ideológiailag elkötelezett ember is, aki nagy hasznot húz a hanyatló amerikai hegemónia strukturális gyengeségeiből. És azt egyáltalán nem vehetjük biztosra, hogy az Egyesült Államok kormányai (akár Bush, vagy korábban Clinton) ugyanolyan jól felismerték a geopolitikai realitásokat, mint ő és az al-Kaida. Háborúban és diplomáciában nincs helye önámításnak.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzet

1 Arról a kérdésről, hogy miért éljük világrendszerünk válságát, bővebben l. Utopics or Historical Choices for the Twenty-first Century, New York: New Press, 1988.

A rasszista albatrosz

A nemrég Budapesten járt amerikai tudós a világrendszer-elmélet keretei közé ágyazva vizsgálja a Haider-jelenséget, az újfasizmus fellendülését Közép-Európában. Elemzése arra is felhívja a figyelmet, hogy a rasszizmus elleni küzdelem is oszthatatlan: nem létezhetnek eltérő szabályok Ausztriára, Izraelre, a Szovjetunióra vagy éppen az Egyesült Államokra nézve.

Az égre!…Szemed, vén

Tengerész,

mily ördögi fényű, riadt..!

mért oly feketén…?!” –,

Nyilammal én

lelõttem a szent madarat!”

Samuel Taylor Coleridge: Rege a vén tengerészről, I. 79-82. (Szabó Lőrinc ford.)

 

Coleridge költeményében a vihar kietlen tájra sodor egy hajót. A tengerészek egyetlen vigasza egy albatrosz, mely megosztja velük élelmét. De Coleridge tengerésze megmagyarázhatatlan okból – lehet, hogy puszta gőgből – lelövi a madarat. Emiatt a hajó minden utasának szenvednie kell. Az istenek megbüntetik a gonosz cselekedetet. A többi tengerész a madarat elpusztító hajós nyakába akasztja az albatroszt. Az albatrosz, a barátság szimbóluma most a bűn és a szégyen szimbóluma lesz. Az utazás egyetlen túlélője ez a tengerész. És egész hátralévő életét kitölti az, hogy szembe kell néznie tette következményeivel. Az élő albatrosz az a másik énünk, amely idegen, távoli tájakon segítségünkre siet. A halott albatrosz, mely nyakunkban lóg, dölyfünk: rasszizmusunk hagyatéka. Nincs nyugtunk tőle, foglyai vagyunk.

Jó egy évvel ezelőtt felkértek, hogy Bécsben tartsak előadást A társadalomtudomány az átmenet korszakában címmel. Előadásom egy sorozatba illeszkedett volna bele, melynek összefoglaló címe a következő volt: Von der Notwendikeit des Überflüssigen – Sozialwissenschaften und Gesellschaft. A felkérést boldogan elfogadtam. Azt hittem, abba a Bécsbe jövök, mely olyan ragyogó szerepet játszott a világ társadalomtudományának megteremtésében különösen 1870–1930 között, a Traum und Wirklichkeit korszakában. Bécsben élt Sigmund Freud is – én őt tartom a huszadik századi társadalomtudomány legjelentősebb alakjának. Bécs legalábbis addig otthont adott neki, amíg élete alkonyán a nácik arra nem kényszerítették, hogy Londonba meneküljön. Élete egy fontos szakaszában Bécsben élt Joseph Alois Schumpeter és Polányi Károly is. E két, politikailag oly nagy mértékben szembenálló figura szerintem a huszadik század két legjelentősebb gondolkodója a politikai közgazdaságtan terén, ám mindkettőt háttérbe szorították és jelentőségüket sem ismerték fel. És Bécs volt tanárom, Paul Lazarsfeld otthona is, akinek úttörő jelentőségű, a politikára irányuló kutatásai és módszertani újításai az Arbeitlösen von Marienthal című művével kezdődtek – e tanulmánynak társszerzője volt Marie Jahoda és Hans Zeisel. Szóval, ebbe a Bécsbe készültem én előadást tartani.

S aztán ránk szakadt a legutóbbi ausztriai választások korántsem magától értetődő eredménye s ennek következménye, az FPÖ (Szabadságpárt) – a Freiheitliche Partei Österreichs – kormányzati szerepe. Az Európai Unió többi állama nyomatékosan elutasította ezt a rendszerváltozást, és mindennemű kétoldalú kapcsolatot felfüggesztett Ausztriával. Újra el kellett hát döntenem, hogy jövök-e, s még mindig haboztam. Ha ma itt vagyok, annak két oka van. Először is, szerettem volna kifejezni szolidaritásomat a másik Ausztriával, mely feltűnően mutatja jelenlétét az új kormány beiktatása óta. A másik és talán az elsőnél jóval fontosabb oka jelenlétemnek az, hogy mint társadalomtudós, magamra vállaljam a felelősségből rám eső részt. Mi együtt nyilaztuk halálra az albatroszt. Mindannyiunk nyakában ott lóg. S mindannyiunknak lelki és szellemi küzdelmet kell vívnunk egy új, másfajta történelmi rendszer újjáalakítása, megteremtése érdekében; ez az új rendszer majd maga mögött hagyja a rasszizmust, ami modern világunkat oly mélyen és oly gonoszul irányítja. Ezért új címet adtam előadásomnak: “A rasszista albatrosz: a társadalomtudomány, Jörg Haider és a Wiederstand”.

Ha a tényeket nézzük, s csak arra vagyunk kíváncsiak, mi történt Ausztriában, akkor a felszínen minden nagyon egyszerűnek látszik. Hosszú ideig két nagy és meghatározó párt gyakorolta a hatalmat Ausztriában, az egyik az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ), a másik pedig az Osztrák Néppárt (ÖVP). Az egyik balközép, a másik jobbközép és kereszténydemokrata beállítódású volt. Kezdetben elsöprő közös választói támogatottságuk az 1990-es években folyamatosan csökkent. Aztán az 1999-es választásokon az FPÖ első ízben – igaz, csak néhány száz szavazattal, de – megelőzte az ÖVP-t, amely így második lett. A két, korábban meghatározó jelentőségű párt között ezután folytatott tárgyalások a nemzeti koalíciós kormány létrehozásáról nem jártak eredménnyel, az ÖVP pedig az FPÖ-t kérte fel partnerének. Az ÖVP ezen döntése nagyon sok osztrákot, többek között Klestil elnököt is mélységesen felháborította. De az ÖVP kitartott, és a kormány megalakult.

A döntés a többi EU-állam politikai vezetőjét is felháborította, vagy inkább meglepte. Együttesen úgy határoztak, hogy felfüggesztik kétoldalú kapcsolataikat Ausztriával, és az EU azóta is kitart ezen álláspontja mellett, bár akadnak néhányan, akik kétségbe vonják a döntés bölcsességét. Az EU magatartását viszont sok osztrák elítélte, és nemcsak azok, akik támogatták a jelenlegi kormánykoalíció megalakítását, hanem ellenzékiek is. ők azt hangsúlyozták, hogy az EU eltúlozza azokat a veszélyeket, melyek az FPÖ kormányzati szerepéből következhetnek. “Haider nem Hitler” – mondták nézeteik alátámasztására. Mások azzal érveltek, hogy Haiderhez hasonló politikusok minden EU-tagállamban vannak, sőt bizonyos mértékig a kormányok munkájában is részt vesznek. Ezért tehát – mondták az EU-lépés bírálói – álszent volt az EU döntése. Végül pedig néhány osztrák (és más európai is) azt állította, hogy az EU részéről az lett volna a helyes lépés, ha várakozó álláspontra helyezkedik, és akkor – és csakis akkor – marasztalja el az új kormányt, ha az arra ténylegesen alkalmat ad. Közben Ausztriában is elindult a Wiederstand, mely azóta is folytatódik.

Elemzésem tárgya most nem az FPÖ-nek mint pártnak és nézeteinek vizsgálata, hanem az EU kemény ellenállásának vizsgálata az FPÖ kormányzati szerepével szemben, illetve az osztrák ellenzéki reakciók és a Wiederstand okainak kutatása. A hatást és az ellenhatást egyaránt csak akkor érthetjük meg, ha elemzésünket Ausztriánál szélesebb körre, a világrendszer egészére, ennek valóságára terjesztjük ki, és számba vesszük, mit mondtak a társadalomtudomány művelői ezekről a viszonyokról. Ennek érdekében azt javasolom, hogy ezt a szélesebb kontextust négy időkeretben tekintsük át, melyek a következők: a modern világrendszer 1989 óta, a modern világrendszer 1945 óta, a modern világrendszer 1492 óta, illetve a modern világrendszer 2000 után. Ezek persze szimbolikus dátumok, de ebben az esetben a szimbólumoknak nagy a jelentőségük. Lehetővé teszik, hogy egyszerre vizsgáljuk a valóságot és a valóságról alkotott képzeteket. Remélem, ezzel sikerül együttérzésemet érzékeltetnem az osztrák Wiederstanddal, és egyúttal szeretném mint társadalomtudós a saját morális és intellektuális felelősségemet is megfogalmazni.

1. A világrendszer 1989 óta

1989-ben összeomlott az ún. szocialista tömb. Közép-Kelet-Európa országai, melyek a Brezsnyev-doktrína (pontosabban a jaltai egyezmény) szellemében a szovjet övezetbe tartoztak, most látványosan kinyilvánították politikai autonómiájukat a Szovjetunióval szemben, és mindegyik ország megkezdte a rendszer lebontását. Két év sem telt el, és széthullott a Szovjetunió Kommunista Pártja is, sőt, maga a Szovjetunió is tizenöt önálló államra esett szét. Ha a kommunista államok történelme Kelet-Ázsiában és Kubában különbözött is az európai országokétól, ennek csekély hatása volt ahhoz képest, amilyen következményeket a kelet-európai események a világrendszer geopolitikai állapotára gyakoroltak.

1989 óta a világ figyelme jórészt a volt kommunista országokra összpontosult. A társadalomtudomány művelői végeláthatatlan konferenciákon elemezték az átmenet jellemzőit, így egy idő óta már létezik a “tranzitológia” tudománya. Eközben a korábban a Jugoszláv Szövetségi Köztársasághoz tartozó területeken és a Szovjetunió kaukázusi régióiban számtalan piszkos polgárháború dúlt, melyek nagy többségében aktív szerepet játszottak az idegen hatalmak. Ezeket a konfliktusokat, melyeket a hosszú ideje tartó etnikai szembenállás eredményezett, sok tudós az “etnikai tisztogatás” fogalmával írta le. Még azokban az országokban is, amelyek elkerülték a súlyos belső összecsapásokat (mint például a Cseh Köztársaság, Magyarország vagy a balti államok), felvillantak a láthatólag újraéledő etnikai feszültségek szikrái. Ezzel egyidejűleg Afrika vagy Indonézia (hogy csak a legkézenfekvőbb példákat említsük) számos pontján országos vagy helyi polgárháborúk robbantak ki.

A páneurópai világban (ezalatt Nyugat-Európa, valamint Észak-Amerika és Ausztrália értendő, de Közép-Kelet-Európa nem) a polgárháborúk elemzésekor a tudósok főképpen arra koncentráltak, hogy a volt kommunista tömb országai esetében a civil társadalom gyengeségét és az emberi jogok érvényesítésének történelmi mellőzését hangsúlyozták. Aki a nyugat-európai sajtót rendszeresen olvassa, elkerülhetetlenül felfigyel arra, hogy a volt kommunista területekkel kapcsolatban gyakorlatilag egyetlen “problémára” szűkült a Nyugat érdeklődése. A problémát de facto úgy határozták meg, mint a páneurópai világra jellemző modernitáshoz mért kelet-európai elmaradottságot.

Közben pedig legalább ennyire feltűnő, milyen mértékben hanyagolták el – a sajtóban, a politikában, de legfőképpen a társadalomtudományokban – annak vizsgálatát, hogyan változott meg 1989 óta maga a páneurópai világ. Azok a politikai rendszerek, amelyek nemzeti logikájukat arra a tényre alapozták, hogy a “hidegháború” résztvevői, most egyszeriben azt tapasztalták, hogy a negyven év alatt kialakult struktúrák értelmüket vesztették mind a szavazók, mind a politikusok számára. Miért kellene fennmaradnia Olaszországban a kereszténydemokrácia állandó többségére épített pentapartiti (illetve a tangentopoli) rendszerének, ha véget ért a hidegháború? Mi tartotta volna egyben Franciaországban a gaullista pártot, Németországban pedig a kereszténydemokrata uniót? Vajon miért ragaszkodna az Egyesült Államok Republikánus Pártja a “kétoldalú külpolitika” kívánalmaihoz? S mi az önkép összeomlásának eredménye? A páneurópai világ meghatározó konzervatív pártjai egyre veszítenek erejükből, ízekre szaggatják őket a gazdasági liberalizmust hirdető új szélsőségesek és az inkább szociális érzékű konzervativizmus közti ellentétek; az lett a kérdés, vajon olyan politika formálódjon-e, mely az állampolgárok megrokkant erkölcsiségének feljavítását várja az államtól, vagy pedig a paternalista alapú szociális biztonsági hálót újrafoltozó államot vágyja vissza. És e frakciók mögött olyan szavazók és támogatók állnak, akik attól tartanak, hogy a nagy zűrzavarban megszerzett társadalmi pozícióikat és jövedelmüket alapvető veszély fenyegeti.

De vessünk csak egy pillantást a balközép pártokra, amelyek többsége szociáldemokratának nevezi magát! Ezek a pártok is bajban vannak. A kommunizmus összeomlása valójában csak betetőzte az egyre fokozódó kiábrándulást, mely a régi baloldal mindhárom megjelenési formáját érintette: a kiábrándulás egyaránt vonatkozott a kommunista pártokra, a szociáldemokrata pártokra és a nemzeti felszabadítási mozgalmakra. A kiábrándulás tragikus kezdetét 1968 világforradalma jelentette. A kiábrándulást nem éppen paradox módon a fentebb említett mozgalmak sikereinek következményei okozták, nevezetesen az, hogy e mozgalmak világszerte megszerezték a kormányzati hatalmat. Mikor ugyanis hatalomra kerültek, cseppet sem mutattak elegendő erőt történelmi ígéreteik beváltására, holott korábban azt állították, ha megszereznék az államhatalmat, akkor új társadalmat építenének, azaz a társadalmat lényegileg egalitariánusabbá, demokratikusabbá formálnák.

A hagyományos baloldal Nyugat-Európában elsődlegesen a szociáldemokráciát jelentette. És 1968, de még inkább 1989 óta az történt, hogy az emberek mint pis aller szavazhatnak ezekre a pártokra, de senki sem kerekedik táncra az utcákon, ha e pártok győzelmet aratnak. Senki nem várja tőlük, hogy forradalmat vigyenek véghez – még békés formában sem. De mind között legkiábrándultabbak saját vezetőik, akik a Der Mitte centrista nyelvezetét beszélhetik csak. E baloldali pártokból való kiábrándulás együtt járt az állami struktúráktól való eltávolodással is. Korábban polgáraik tolerálták az államokat, sőt néha egyenesen a társadalmi átalakulás lehetőségét is az államtól várták. Most viszont egyre inkább a korrupció, a fölösleges erőszak megtestesítőjének tekintik, mely nem a polgárok javát szolgálja, hanem terhet jelent.

Ebből a leírásból világosan kitűnik, hogy Ausztria az általános páneurópai folyamatoknak csak egyik pontja. Miért volna szükség nemzeti koalícióra a posztkommunista korszakban? De miért is kellene egyáltalán olyan pártokra szavazni, amelyek elsődlegesen a Proporz kérdésével foglalkoznak? Ebben a kontextusban kell szemlélnünk azt a tényt, hogy 1999. október 3-án az FPÖ 26,9%-ot szerzett a választásokon. Kétségtelen, hogy 1945 óta ez a legmagasabb szavazati arány, melyet egy szélsőjobb párt Európában elnyert. 1995-ben Le Pen Nemzeti Frontja 15,1%-ot kapott Franciaországban, s már az is sokkolta a közvéleményt. Akkor azonban a két fő konzervatív párt kitartott amellett, hogy semmiképpen sem kér a Nemzeti Front támogatásából. Aztán 1998-ban, amikor a helyi választásokon az eredmények alapján sok körzetben a konzervatív pártok csak a Nemzeti Front szavazataival együtt alkothattak volna többséget, öt körzeti vezető figyelmen kívül hagyta ezt az országos hatáskörű döntést, és elfogadták a NF támogatását a helyi kormányzatok megalakításában. Ezeket a helyi vezetőket azonban nyomban kizárták a két fő konzervatív nemzeti pártból, az RPR-ből és az UDR-ből. Másrészt viszont Olaszországban Berlusconi kormányt alakíthatott Fini és az Alianza Nationale támogatásával – ez a párt gyakorlatilag olyan, mint Haider pártja, azzal a csekély különbséggel, hogy Fini a választások előtt hangsúlyosan megtagadta neofasiszta múltját.

Miért helyezkedett akkor az EU olyan hajthatatlan álláspontra – amint jónéhány osztrák felveti – éppen az Ausztriában történtekkel kapcsolatban? A válasz valóban nagyon egyszerű. Az EU országai mind attól tartanak, hogy mivel saját államaik gyakorlatilag semmiben sem különböznek Ausztriától, hamarosan hasonló helyzetben találják magukat, és választópolgáraik csábítónak találhatják az ÖVP által választott utat. Saját maguktól való félelmeik váltották ki erőteljes ellenreakciójukat. Ugyanakkor az osztrákok tiltakozása az EU álláspontjával szemben csak értetlenségükkel magyarázható: nem akarták megérteni, hogy Ausztria valóban átlépte azt a határt, amelyet Nyugat-Európa maga állított fel – nem 1999-ben, hanem 1945-ben. Hadd magyarázzam meg egészen világosan álláspontomat! Egyetértek az EU döntésével, az Ausztriával meglévő kétoldalú kapcsolatok felfüggesztésével. Meggyőződésem, ha ezt nem teszik meg, akkor valóban hátára kaphat minket egy olyan ideológiai dagály, amely darabokra szaggatja, szigetekké tördeli Nyugat-Európát. De az is igaz, hogy az EU döntése mögött jó adag képmutatás, pontosabban önáltatás húzódik meg. Hogy mi ennek az oka, ahhoz nem elég, ha a világrendszer 1989 óta zajló történéseit vizsgáljuk, hanem vissza kell lépnünk 1945-ig.

De mielőtt ezt tenném, hadd szóljak még a világ társadalomtudományának 1989-cel kezdődött fejezetéről. Ez egyszerűen siralmas. Mindenki – gyakorlatilag a politikai meggyőződésétől is függetlenül – csak és kizárólag a globalizációról beszél, mintha e fogalom nem lenne több tűnékeny retorikai eszköznél abban a folytonos küzdelemben, amelyet a kapitalista világrendszer vív a határokat nem ismerő terjeszkedés érdekében. Az egész csak porhintés. Akárcsak a vég nélküli siránkozás az etnikai feszültségekről – bár ebben nemcsak a társadalomtudomány művelői, hanem az emberjogi aktivisták is ludasak. Félreértés ne essék: nem arról beszélek, hogy az etnikai konfliktusok ne volnának rémítő és szörnyű valóságunk részei, hanem arról, hogy ez a probléma hangsúlyozottan nem csak és kizárólag a kevésbé szerencsés, a kevésbé bölcs, a kevésbé civilizált népeket érinti. A jelenség teljesen normális következménye világrendszerünk egyre mélyülő és növekvő egyenlőtlenségeinek, és hatástalan vele szemben az erkölcsi intelem, illetve az, ha a tiszták és fejlettek úgymond beavatkoznak a tisztátalanok és az elmaradottak által ellenőrzött területek életébe. A világ társadalomtudománya nem kínál nekünk hasznavehető elemzési módszereket ahhoz, hogy megértsük, mi zajlik a világrendszerben 1989 óta, és ezért ahhoz sincsenek eszközeink, hogy a mai osztrák valóságot megértsük.

2. A világrendszer 1945 óta

1945-ben véget ért a nácizmus uralma, vége szakadt szörnyű rémtetteinek is. Az antiszemitizmust nem Hitler, de még csak nem is a németek találták ki. Az antiszemitizmus az európai világ mélységes rasszizmusának már hosszú ideje legfontosabb megjelenési formája volt, modern változata pedig legalább egy évszázada már népbetegség volt Európa-szerte. Ha valaki ebből a szempontból veti össze az 1900-as Párizst és Berlint, akkor azt tapasztalja, hogy a helyzet Berlinben semmivel sem rosszabb. Az aktív antiszemitizmus mindenhol jelen volt – a II. világháború alatt is, sőt, az Egyesült Államokban is.

De hát miért váltott ki – legalábbis 1945 után – szerte a világon olyan nagy felháborodást a nácizmus? A válasz követelő szükségesség, nem kerülhető meg. A felháborodást az Endlösung eredményezte. Igaz, hogy 1945 előtt a páneurópai világban gyakorlatilag mindenki nyíltan és önfeledten antiszemita volt, de azt senki sem akarta, hogy ezek az érzelmek az Endlözungig fajuljanak. Hitler végső megoldása nem egyezett a rasszizmusnak a kapitalista világgazdaságban betöltendő, eredeti szerepével. A rasszizmus célja ugyanis nem az, hogy egyes embercsoportokat kirekesszen, még kevésbé az, hogy elpusztítsa őket. A rasszizmusnak az a funkciója, hogy mindenkit a rendszeren belül tartson, de egyeseket Untermenschsé minősítsen, vagyis gazdaságilag kizsákmányolhatónak, politikailag pedig bűnbaknak tehesse meg őket. A nácizmus azt a bűnt követette el, amit a franciák dérapage-nak neveznek – vagyis elvesztette a mértéket, túllépte a határokat. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak a szellem kiszabadult a palackból.

Az embernek illett rasszistának lennie, de az Endlösungnál tudnia kellett a határt. Mindig is kifinomult játszma volt ez, bár kétségtelenül volt már korábban is déparage – de soha nem ilyen mértékű, a világrendszernek ilyen központi arénájában –, és soha, soha nem ennyire szemmel láthatóan. 1945-ben a náci koncentrációs táborokat felszabadító szövetséges csapatok katonái egyénileg valóban mélyen meg voltak rendülve. A páneurópai világnak mint közösségnek meg kellett találnia a módját annak, hogyan tudja a szellemet visszaparancsolni a palackba. Ezt folyamatosan, a rasszizmus nyilvános használatának betiltásával, mindenekelőtt az antiszemitizmus visszaszorításával érték el. Így vált az antiszemitizmus tabu-nyelvvé.

A társadalomtudósok belementek a játékba. 1945 után egyik könyvet írták a másik után a faji gondolat értelmetlenségéről1, arról, hogy nem léteznek olyan kimutatható különbségek a társadalmi csoportok között, amelyek genetikai sajátosságokkal magyarázhatók. A holocaust emlékezete beépült az iskolai tananyagba. A németek kezdetben kissé vonakodva, de végül bizonyos erkölcsi bátorságot is tanúsítva megpróbálták bűnösségüket elemezni, és ezzel a szégyen súlyát enyhíteni. És 1989 után kétségtelenül vonakodva bár, de a tisztázásban csatlakoztak hozzá a páneurópai világ többi országai. Franciaország és Hollandia kezdte beismerni saját bűnrészességét abban, hogy hagyta, hogy a déparage megeshessen, illetve, hogy voltak állampolgárai, akik aktívan is részt vettek a folyamatban. Az EU erőteljes, Haider-ellenes fellépésének egyik oka az, hogy Ausztria mint állam mind a mai napig adós bűnrészességének beismerésével, sőt, kitart amellett, hogy alapvetően maga is áldozat volt. Lehet, hogy az osztrákok többsége nem akarta az Anschlusst, bár ez eléggé nehezen hihető, ha az ember megnézi a korabeli híradófelvételeket, amelyek a Bécsbe bevonuló nácikat üdvözlő osztrákokat mutatják. Ám annak sokkal nagyobb a jelentősége, hogy az Anschluss utáni Ausztriában a zsidókat és a cigányokat kivéve mindenki németnek minősült, és a többséget ez iszonyú büszkeséggel töltötte el.

Az a felismerés, hogy a II. világháború a rasszizmust teljesen lejáratta, két lényeges következménnyel járt az 1945 utáni páneurópai világban. Először is, ezek az országok minden alkalmat megragadtak nemzeti erényeik hangsúlyozására, annak megmutatására, hogy mint integratív nemzetek ők nem alacsonyodtak le a rasszizmus szintjére, és hogy a szabadság terréniumai lévén gyökeresen különböznek “az ördög birodalmától”, a Szovjetuniótól; a Szovjetunióban uralkodó faji megkülönböztetés tehát a nyugati propaganda kedvenc témája lett. Mindenféle társadalmi és politikai döntés ebből a kísérletből fakadt: az Egyesült Államokban 1954-ben a Legfelsőbb Bíróság törvényben ítélte el a faji megkülönböztetést; ezzel magyarázható a páneurópai világ minden országának Izrael-barát politikája; sőt, még a nyugati keresztény világban az ökumenikus szemlélet feltámasztása is erre vezethető vissza (akárcsak annak az eszmének a hangsúlyozása, hogy létezik közös zsidó-keresztény örökség).

Másodszor, ezzel együtt és legalább ennyire szükségszerűen mégis helyre kellett állítani az “egészséges” rasszizmus eredeti szerepét annak érdekében, hogy az embereket fogva tarthassa a rendszer – de Untermenschekként. Ha a zsidókat már nem lehetett rabszolgákként kezelni és a katolikusok sem voltak erre alkalmasak a protestáns országokban, akkor valahol távolabb kellett ezeket az embereket megtalálni. Az 1945 utáni korszakban – legalábbis eleinte – hihetetlen gazdasági fellendülés zajlott, s ezzel egyidejűleg a páneurópai világban radikálisan csökkent a születések száma. Ennek a világnak több munkáskézre lett volna szüksége, mint bármikor azelőtt, ehelyett egyre kevesebb gyerek született. Ezzel vette kezdetét az a periódus, amelyet a németek finoman Gastarbeitern-korszaknak neveznek.

Kikből is verbuválódott ez a vendégmunkások hada? Mediterrán emberek mentek el dolgozni a nem mediterrán országokba, latin-amerikaiak és ázsiaiak vándoroltak Észak-Amerikába és Nyugat-Európába, fekete afrikaiak és dél-ázsiaiak bukkantak fel Európában. És 1989-től a volt szocialista országokból egyre többen mennek Nyugat-Európába. Ezek az emberek mind azért hagyták el szülőföldjüket, mert el akartak menni, mert Nyugat-Európában munkát tudtak találni, és persze a páneurópai országoknak égető szükségük volt az ő munkaerejükre ahhoz, hogy prosperálhassanak. Ugyanakkor azonban szinte kivétel nélkül a társadalmi piramis legalján kaptak csak helyet – gazdasági, társadalmi és politikai értelemben egyaránt.

Amikor a világgazdaság az 1970-es években a hosszú Kondratyev-ciklus B-szakaszába lépett, és 1945 óta első ízben növekedni kezdett a munkanélküliség, kézenfekvően a vendégmunkások lettek a bűnbakok. A szélsőjobb erői, amelyek 1945 óta abszolút törvényen kívüliek és marginálisak voltak, hirtelen újra lábra kaptak, gyakorta a vezető konzervatív pártokon belül vagy önálló struktúrákként újjáéledtek (s ez utóbbi esetben nemcsak a konzervatív pártok támogatására számíthattak, hanem nagyon sok esetben a balközép munkáspártokéira is). Az 1990-es évekre ezek a pártok láthatóan megerősödtek; ennek okait korábban már említettem.

A vezető politikai pártok bizonytalankodtak e többé-kevésbé nyíltan rasszista pártok megítélésében. Pánikba estek, hogy a szellem ismét kiszabadul a palackból, és feldúlja államaik társadalmi nyugalmát. Voltak, akik azt mondták, ezeket a szélsőjobb pártokat hatástalaníthatják azzal, ha szelídített formában ugyan, de a vezető pártok is átveszik a bevándorlók elleni jelszavakat. Másoknak az volt a véleménye, hogy ezek a szélsőséges erők olyan vírust jelentenek, amelyet minél gyorsabban el kell szigetelni. Önök jól ismerik ezeket az érveket, hiszen itt és most, Ausztriában naponta hallják őket.

Szó ami szó, a társadalomtudomány most sem segített valami sokat. A nácizmus jelenségét a német történelmi helyzet egynéhány sajátosságából próbálták levezetni ahelyett, hogy észrevették volna, az egész világrendszer már hosszú ideje játszik a tűzzel, és csak idő kérdése, mikor lobban valami lángra. A társadalomtudományok művelői azzal voltak elfoglalva, hogy a világ tudomására hozzák saját erkölcsi bátorságukat (valódi érdemeikre majd mindjárt kitérünk), és hogy feloldozzák a páneurópai világot a háború utáni, látszólag nem rasszista hivatalos retorikára hivatkozva, miközben a páneurópai fajgyűlölet 1945 után éppen olyan virulens volt, mint 1933-ban vagy 1945 előtt. Egyszerűen csak a gyűlölet és félelem tárgya változott meg. Hiszen manapság is az ún. “civilizációs szakadékról” (ezt a fogalmat is egy társadalomtudós vezette be) vitatkozunk, nemde?

Amennyire én látom, az a tény, hogy az EU elítéli Ausztriát, maga is a rasszizmus jegyeit mutatja. Mit is mond tulajdonképpen az Európai Unió? Valójában azt mondja: Haiderek lehetnek, az sem kizárt, hogy egészen természetesek a páneurópai világ határain kívül, sőt, olyan közel eső országokban is megengedhetők, mint Magyarország vagy Szlovénia. De a Haiderek elképzelhetetlenek, megengedhetetlenek a civilizált Európában. Nekünk, európaiaknak meg kell őriznünk erkölcsi magasabbrendűségünket, és Ausztria esete azzal a veszéllyel fenyeget, hogy felsőbbrendűségünk egy szép napon ellehetetlenül. Igaz: Ausztria valóban veszélyezteti az európaiak erkölcsi magasabbrendűségének megőrzését, és Ausztriának valahogyan vissza kell térnie a helyes útra a jelenlegi tűrhetetlen eltévelyedéséből. De az EU kifogásai ingatag erkölcsi alapokon állnak. Nyugat-Európa egyetemes értékei maguk is mélységesen leértékelődtek a páneurópai világ krónikus, eredendő rasszizmusa következtében.

Ennek megértéséhez, valamint annak a sajátos helyzetnek a megítéléséhez, hogy vajon a társadalomtudomány miért nem tárta fel ezeket a tényeket, szemügyre kell vennünk a modern világrendszer 1492 utáni fejlődését.

3. A világrendszer 1492 óta

Amikor az európaiak először partra szálltak az amerikai földrészen, és meg akarták hódítani a területet, úgy találták, hogy a bennszülött lakosság számukra teljesen ismeretlen tulajdonságokkal rendelkezik. Voltak olyan népek, amelyek egyszerűen szervezett, vadászó és gyűjtögető társadalmat alkottak. Más népek viszont kifinomult és magasan szervezett birodalmakban éltek. Mindkét formáció fegyverzete és fizikai ellenálló képessége elégtelennek bizonyult a benyomuló gyarmatosítókkal szemben. Ezt követően az európaiaknak el kellett dönteniük, milyen bánásmódot alkalmaznak a leigázottakkal szemben. Voltak olyan európaiak, akik óriási földterületekre tettek szert (gyakorlatilag a történelem során először), és ezeket minél hamarabb ki akarták zsákmányolni, ennek érdekében pedig nem riadtak vissza attól, hogy a bennszülött lakosságot rabszolgaként dolgoztassák. A szörnyű bánásmódot azzal igazolták, hogy a bennszülöttek barbárok, semmi másra nem alkalmasak, mint szolgáknak.

Ugyanakkor voltak keresztény evangélisták, akiket elborzasztott az európai conquistadoroknak a bennszülöttekkel szemben tanúsított szörnyű bánásmódja, és kitartóan hangsúlyozták, milyen fontos és mennyire lehetséges is a bennszülöttek lelkét megnyerni a keresztény üdvözülésnek. Egyike volt ezeknek a humanistáknak Bartolomé de las Casas, akinek szenvedélyes és harcias álláspontja jól megmutatkozott a híres és klasszikussá vált 1550-es vitában, melynek tárgyát a “mások, a különbözők” képezték. De már 1547-ben rövid összefoglalót írt V. Károly császárnak (és mindenki másnak), melyben beszámolt az Amerikában zajló szörnyűségekről, s a következőképpen összegezte a történteket:

“A keresztények azért öltek meg és tettek tönkre olyan sok kiváló lelket, mert aranyat akartak, szédületesen meg akartak gazdagodni rövid idő alatt, és saját képességeiket messze meghaladó, magas pozícióba akartak emelkedni… E népek iránt [melyek oly szelídek, oly türelmesek és olyan könnyen leigázhatók] sem tiszteletet, sem belátást, sem megbecsülést nem tanúsítanak… Nem úgy bántak velük, mint vadállatokkal (bárcsak Isten adta volna, hogy olyan gondosan bánjanak velük, mint a vadállatokkal); a vadállatoknál sokkal rosszabbul bántak velük, úgy bántak velük, mint a trágyával.”2

Kétségtelen, Las Casas az emberi jogok szenvedélyes és harcos védelmezője volt. Említésre méltó tény, hogy ő volt a Chiapas első püspöke; ez a terület ma az újzapatisták központja. Itt még ma is küzdelmet kell folytatni azon célokért, amelyekért Las Casas 500 évvel ezelőtt küzdött: a bennszülötteknek az emberi méltósághoz és földjeikhez való jogaiért. Ezek az emberek ma alig élnek jobban, mint Las Casas idejében. Van is olyan álláspont, amely Las Casast és a többi újskolasztikus spanyol teológust, filozófust és jogászt Grotius elődeinek tekinti, “a modern emberi jogvédelem megalapozóinak”.3

Az uralkodót eleinte meggyőzték Las Casas érvei, és kinevezte őt az indiánok védnökévé. Később azonban meggondolta magát, és 1550-ben Vallodalidban különleges bírói testületet hívott össze, hogy Las Casas és az uralkodó egy másik tanácsadója, Juan Ginás de Sepúlveda a testület előtt megvitathassa álláspontját. Sepúlveda, aki Las Casas megingathatatlan ellenfele volt, négy okot sorolt fel az indiánokkal való szörnyű bánásmód igazolására, amelyet Las Casas megcáfolt. A négy érv a következő: ezek az emberek barbárok, és ezért természetes állapotuk a civilizáltabb nemzeteknek való alávetettség. Bálványimádók, gyakorolják az emberáldozatot, s ez igazolja a hódítók fellépését a természeti törvények elleni bűnök megakadályozása érdekében. A beavatkozás azzal igazolható, hogy ártatlan életeket mentenek meg. Ráadásul az intervenció elősegíti a keresztény hit elterjesztését. Ezek az érvek döbbenetesen időszerűeknek hangzanak. Elég, ha a kereszténység fogalmát a demokrácia fogalmával váltjuk fel.

Ezekre az érvekre Las Casas a következőképpen reagált. Egyetlen népet sem igázhat le egy másik népet azzal az ürüggyel, hogy kulturálisan állítólag fölötte áll a leigázottnak. Nem lehet senkit sem olyan bűnért megbüntetni, melyről elkövetője nem tudja, hogy az bűntett. Erkölcsileg csak akkor igazolható az ártatlanok megmentésére való hivatkozás, ha maga a megmentés nem okoz súlyosabb ártalmakat másoknak. A kereszténységet nem lehet karddal terjeszteni. Ezek az érvek szintén hihetetlenül időszerűen hangzanak.

Néhányan ezért Las Casast tekintik a Comuneros utolsó képviselőjének; ők alkották az első jelentős társadalmi tiltakozó mozgalmat, mely a XVI. század első harmadában Spanyolországban szerveződött. A mozgalom demokratikus és kommunisztikus elveket vallott. Las Casas ellenérvei gyakorlatilag a spanyol birodalom alapelveit ingatták volna meg, ez volt az oka annak, hogy később V. Károly megvonta Las Casastól a támogatást.4 Amikor Las Casas kifejti, mit ért a barbár fogalmán, kitart amellett, hogy “bárki képes arra, hogy kordában tartsa a barbárok dominanciáját”, s ezzel arra emlékeztette a spanyolokat, hogyan bántak velük annak idején a rómaiak.5 Vannak azonban olyanok is, akik azt mondják, Las Casas tulajdonképpen a “jó” gyarmatosítás teoretikusa volt, olyan reformer, aki “fáradhatatlanul, élete végéig kitartott amellett az álláspontja mellett, hogy a gyarmatosító rendszerből következő problémákat az encomienda elvén alapuló megoldásokkal semlegesítsék”.6

A legérdekesebb azonban az, hogy senki sem tudja, hogyan döntött a nagy vitában a különleges bíróság. Bizonyos értelemben e tény a modern világrendszer szimbóluma. Született-e valaha is döntés bármely kérdésben? Képesek vagyunk-e dönteni? Igaz-e, hogy Las Casas, az antirasszista, az elnyomottak védelmezője maga is csak a “jó” gyarmatosítás intézményesítését kívánta volna elérni? Szabad-e, lehet-e karddal hirdetni az evangéliumot? Ezekre a kérdésekre soha nem kaptunk választ, pedig logikusan következtek a dolgokból, illetve politikailag olyan lényegesek voltak, hogy véget vethettek volna mindenféle vitának. Az is lehet, hogy e kérdésekre nincsenek válaszok.

Las Casas működése óta megteremtettünk egy kapitalista világgazdaságot, mely aztán addig terjeszkedett, míg magába nem szippantotta az egész földgolyót, s amely mindig, minden pillanatban a fajgyűlölettel igazolta a hierarchiáját. A tekintetben is mindig bizonyosságra volt szüksége, hogy legyen egy meghatározott embercsoport, amely megkísérli ennek a rasszizmusnak a legsúlyosabb következményeit enyhíteni, és el kell ismeri, hogy néhányan közülük értek is el némi sikert. Ugyanakkor mindig voltak tömegmészárlások, Endlösung az Endlözung előtt, igaz, azok kevésbé bürokratikusan, szisztematikusan és hatékonyan szervezettek voltak, és a nyilvánosság kisebb körei szereztek róluk tudomást.

Ah – mondják most önök –, de aztán kitört a francia forradalom, és megszületett a Déclaration des Droits de l’Homme. Részben igazuk van, de részben nagyot tévednek! Való igaz, hogy a francia forradalom a hierarchia, az előjogok, az elnyomás elleni tiltakozást fejezte ki, s ezt az egyetemes egyenlőség alapján tette. E tiltakozás szimbolikus kifejeződése volt a “monsieur” (úr) megszólítás elvetése és a “citoyen” (polgártárs) kifejezéssel való helyettesítése. Hát ez itt a bökkenő – Shakespeare-rel szólva. Hiszen a polgár eszméje eredetileg mindenkire kiterjedt. Minden állampolgárnak joga volt véleményt nyilvánítania a kormányzatban, nem csak az arisztokraták szűk körének. E gondolatmenetnek az a bökkenője, hogy ha egy bizonyos jogot a csoport minden tagjára ki akarunk terjeszteni, akkor először valakinek el kell döntenie, kik a tagjai ennek a csoportnak. És ez szükségszerűen azt is jelenti, hogy lesznek olyan személyek, akik nem tagjai a csoportnak.

A polgártárs eszméje nyilvánvalóan éppen annyira kirekesztő, mint amennyire egyenlősítő, befogadó. A polgári lét kirekesztő mivolta éppen olyan lényegi eleme volt a polgári világnak a francia forradalom óta, mint a befogadás készsége. Amikor Karl Lueger, a hírhedt bécsi politikus 1883-ban kijelentette: “Wir sind Menschen, Christlichen Österreicher”7, akkor tulajdonképpen a polgársághoz való tarozás korlátait határozta meg; azokat, melyeket a bécsi választók helyesnek tartottak annak ellenére is, hogy a császár ellenezte e határokat. Lueger például nem fogadta be ebbe a csoportba a zsidó magyarokat8 , akiket ő éppen annyira idegeneknek tartott, mint a külföldi tőkéseket, akikről szintén rossz véleménnyel volt. Vajon ez protofasizmus volt, ahogyan sokan vélik, vagy csak “kiszámított szélsőségesség”, miként John Boyer állítja?9 Manapság gyakran felteszik ezt a kérdést Jörg Haiderrel kapcsolatban. De vajon van-e jelentősége, melyik a helyes válasz? A politikai eredmény gyakorlatilag így is, úgy is ugyanaz.

Ugyanakkor, amikor a francia forradalom a polgár ezen eszméjével számtalan szellemi aknát fektetett le, a tudomány világát is jelentős válság rázta meg. E változás azt követően állott be, hogy a tudás szekularizálódott, miután a filozófia sok évszázados küzdelem után kivált a teológiából. De ekkor már többről volt szó, mint a tudás szekularizációjáról. Nagyjából a XVIII. század második feléig két fogalom: a tudomány és a filozófia, ha nem is szinonim, de majdnem azonos jelentést hordozott, a század végére azonban már ontológiai ellentétet jelentettek. Elfogadottá vált a két kultúra, a modern világrendszer tudományos struktúrája eme egyedi sajátosságának, a tudás alapvető meghasadtságának ténye. Ezzel a meghasadtsággal aztán együtt járt egyfelől az igazság (a természettudományok területe), másfelől a jó és a szép (a filozófia vagy humaniórák/Geisteswissenschaften területe) kutatásának intellektuális és intézményi elkülönülése. Ez az alapvető törés szabta meg a társadalomtudományok további fejlődésének irányát, és – véleményem szerint – azt a sajátosságát is, hogy képtelen a kapitalista világrendszer egyik alkotóeleméről, a rasszizmusról beszélni. A továbbiakban ezzel a problémával egy kicsit részletesebben is foglalkozom.

A francia forradalom két döntő kulturális öröksége az a gondolat volt, hogy a politikai változások természetes jelenségek és hogy a szuverenitást nem az uralkodó, sem nem a nemesek egy csoportja, hanem maga a nép hordozza.10 A második gondolat egyszerűen csak a polgár fogalmának logikus gyakorlati kifejeződése volt. Következményeit tekintve mindkét örökség szélsőségesen radikálisnak mutatkozott, és sem a jakobinus diktatúra bukása, sem pedig az utána következő napóleoni rezsim összeomlása nem volt képes ezeket az eszméket megakadályozni abban, hogy áthassák a világrendszert, és általánosan elfogadottá váljanak. A hatalom gyakorlói rákényszerültek arra, hogy számításba vegyék ezt az új geopolitikai realitást. Ha a politikai változások természetesnek tekintendők, akkor megnő a jelentősége a rendszer működését vizsgáló tudományoknak, hiszen a folyamatokat így jobban lehet ellenőrizni. Ez adta a döntő lökést a társadalomtudományok intézményes kialakulásához; ez az ismereteknek az a csoportja, melynek célja a társadalmi cselekvés, a társadalmi változások és a társadalmi struktúrák magyarázata.

Nincs most lehetőségünk arra, hogy elemezzük a társadalomtudományi intézményesülés történetét. Ezt alaposan elvégezte egy nemzetközi bizottság, amelynek vezetője voltam. A beszámoló címe: Open the Social Sciences11. Mindössze két dolgot fejtenék itt most ki részletesebben: az egyik a társadalomtudomány helyének kérdése a két kultúrában, illetve hogy milyen szerepet játszott és játszik a társadalomtudomány a rasszizmus megértésében.

A két kultúra a tudomány területét olyan választóvonalak mentén osztotta fel, amit ma természetesnek tekintünk, pedig senki még csak elképzelni sem tudta volna ezt a XVII. században vagy korábban. A természettudomány kizárólagos területének tekinti a természet világát. A humaniórákra szállt az eszmék világa, a kulturális termelés és az intellektuális spekuláció vizsgálatának feladata. Amikor a társadalmi valóság vizsgálatára került sor, akkor a két kultúra egymással versengett. Mindketten azt állították, hogy ez a terület valójában hozzájuk tartozik. Mikor aztán a társadalomtudományi intézmények helyet kaptak a XIX. századi újraszerveződő egyetemi rendszerben, akkor a társadalomtudomány területeit részekre szaggatta ez az episztemiológiai vita, ez a Methodenstreit. A társadalomtudományok tábora megoszlott, némelyek mai fogalmaink szerint – különösen kezdetben – erősen az idiografikus, humanisztikus (történelem, antropológia, orientalisztika) irányba fordultak el, mások viszont inkább a nomotetikus, szcientista megközelítést (közgazdaságtan, szociológia, politikatudományok) képviselték. Mindennek témánkra gyakorolt hatása abban mutatkozik meg, hogy a társadalomtudományok erősen megosztottak voltak a tekintetben, hogy kizárólag csak a valóság vizsgálatával kell-e foglalkozniuk, vagy feladatuk emellett a kutatása is. Ezt a kérdést a társadalomtudományok mindmáig nem válaszolták meg.

Ami a rasszizmus kérdését illeti, a legdöbbenetesebb tény az, hogy a társadalomtudományok a XIX. század végétől egészen 1945-ig sohasem néztek szembe közvetlenül ezzel a témával. Közvetetten igen, ám ennek eredménye lesújtó. Kezdjük a történelemmel, az egyetlen olyan modern társadalomtudománnyal, amely ezen a néven, a maihoz hasonló koncepcióval már jóval a XIX. század előtt is létezett. A XIX. században a történelem ún. tudományos forradalmon esett át, s ennek a folyamatnak a meghatározó figurája Leopold von Ranke volt. Önök mindannyian tudják, Ranke ragaszkodott ahhoz, hogy a történészeknek úgy kell a történelmet megírniuk, “wie es eigentlich geweswn ist”. Ez azt jelentette, hogy a múltat elsődlegesen a tanulmányozott korszakból származó anyagok alapján kell újraírni. Ezért megnőtt az archívumok, a múlt írott dokumentumai tárházainak szerepe, s mint forrásokat a dokumentumokat kritikailag kellett elemezni.

Most nem térek ki arra, hogy később azért bírálták ezt a módszert, mert nyilvánvalóan arra korlátozza a történészt, hogy csaknem kizárólag politika- és diplomáciatörténettel foglalkozzék, az állammal és az uralkodókkal kapcsolatos írásokat elemezze. Nem térek ki arra sem, hogy ha ragaszkodunk ahhoz, hogy az archívumok az adatok döntő forrásai, akkor ezzel a történelmet kizárólag a múltra irányítjuk, aminek időbeli határait az szabja meg, hogy az egyes államok mennyi betekintést engednek a kutatóknak az archívumok anyagaiba. Engedjék meg, hogy a történelemírásnak csak egyetlen aspektusát idézzem fel azzal kapcsolatban, milyen volt az 1945 előtti gyakorlat. A történelem csak és kizárólag az ún. történelmi népek történetével volt azonos. Ez nem csoda, ha a fenti módszerre gondolunk.

Az Osztrák-Magyar Monarchiában csakúgy, mint máshol, a történelmi nép koncepciója nem pusztán tudományos megközelítésként élt, hanem politikai fegyver is volt. Világos, kik alkotják a történelmi népeket és melyek ezek. Azok a népek, amelyek erős, modern államokba szerveződtek, s amelyek azért finanszírozzák és arra kérik történészeiket, hogy róluk írjanak. Képzeljék el, még az 1960-as években is előfordult, hogy egy történész, név szerint H.R. Trevor-Roper arra a hihetetlen következtetésre jutott, hogy Afrikának nincs történelme. De az ember felteheti a kérdést, vajon hány kurzust látogathattak a XIX. században a bécsi egyetemen a hallgatók mondjuk a szlovén történelemről. S vajon ma hány ilyen kurzus van? Maga a fogalom, történelmi nemzet rasszista kategóriát visz a történelmi gyakorlatba. Nem véletlen tehát, hogy ha megnézzük az 1945 előtti történetírást, akkor a művek (legalább) 95%-a öt történelmi nemzet vagy térség történetével foglalkozott, ezek: Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok, a német területek (szándékosan választottam ezt a megfogalmazást) és az olasz államok. A maradék öt százalék nagyjából-egészében a kevésbé jelentős európai államokkal foglalkozik, például Hollandiával, Svédországgal vagy Spanyolországgal. Hozzá kell tennem, hogy csekély százalékban ugyan, de írtak még az európai középkorról, illetve a modern Európa elődeiről: az ókori Görögországról és Rómáról. De nem beszéltek az ókori Perzsiáról vagy az ősi Egyiptomról. Vajon lehetett-e számítani a német területekkel foglalkozó történészekre a közvélemény tájékoztatásában abban a vitában, amelyet Karl Lueger és társai működése keltett Bécsben a XIX. század utolsó harmadában? Azt gondolom, semmiképpen sem.

Vajon jobban szerepelt-e a társadalomtudományok többi ága? A közgazdászok szorgalmasan dolgoztak azon, hogy egyetemes érvényű elméleteket fogalmazzanak meg a homo economicusról. Híres meghatározásában Adam Smith azt mondja, hogy minden ember “csereberélni és kereskedni” akar. Könyvének, A nemzetek gazdagsága című műnek célja az volt, hogy meggyőzzön bennünket (és a brit kormányt), mindenkinek azonnal fel kell hagynia azzal, hogy beavatkozzon az emberi természetbe. Amikor Ricardo a komparatív előnyök eszméjére alapozva megalkotta a nemzetközi kereskedelem elméletét, egy később szintén elhíresült hipotetikus illusztráló példára hivatkozott, melyben Anglia és Portugália volt a két, összevetett ország. Azt nem árulta el, hogy a példa vajon valós, történeti alapon nyugszik-e. Azt sem magyarázta el, hogy a brit hatalom ezt az ún. komparatív előnyt mennyire kényszerítette rá a sokkal gyengébb portugál államra.12

Igen, néhány közgazdász valóban azt állította, hogy a korabeli angol történelem nem feltétlenül azonos az egyetemes törvények alapvonalaival. Gustav von Schmoller valóságos mozgalmat szervezett, ez volt az ún. Staatswissenschaften, melynek célja a gazdasági elemzések történeti szempontú módszerének alkalmazása volt.13 Egy bécsi közgazdász, Karl Menger vezette az ilyen megközelítés ellen tiltakozó támadásokat, s végül is sikerrel járt, pedig a Schmoller-féle módszernek erős támogatói voltak a porosz egyetemi rendszerben. Másrészt a klasszikus közgazdaságtant a Schmollerénél jóval élesebb bírálat is érte. Polányi Károly A nagy átalakulás (The Great Transformation) című könyvét Angliában írta, miután 1936-ban elhagyta Bécset. De a közgazdászok nem olvassák Polányit. Ha egy mód van rá, a közgazdászok nem szívesen foglalkoznak a politikai gazdaságtannal; a vezető közgazdász, Polányi e jelentős műve a rasszizmus problémáját alapvetően piaci döntési kérdésként tárgyalja.14

A mértékadó közgazdászok látható megvetése aziránt, hogy bármiféle olyan kérdést elemezzenek, ami kívül esik a ceteris paribus keretein, szükségszerűen eredményezi azt a beállítódást, hogy nem tartanak elemzésre alkalmasnak semmiféle olyan magatartást, amely nem igazodik a piac normáihoz – vagyis ahhoz, amit a közgazdászok normáknak tekintenek. A tettetett politikai ártatlanság, mely ezen előfeltevésekből következik, megakadályozza, hogy a rasszista mozgalmak gazdasági forrásait vagy következményeit elemezzék. Egyszerűen kizárják a tudományos analízisből ezt a problémát. De ami még rosszabb, a fenti megközelítésből az is következik, hogy a rasszistának minősíthető vagy éppen a rasszizmus korlátozására irányuló viselkedést gazdaságilag irracionális magatartásnak kell tekinteni.

A politikatudományok művelői sem könnyítették meg a dolgunkat. Mivel e tudományág alapvetően a jogtudományokból fejlődött ki, eleinte alkotmányossági kérdéseket vizsgált, s a rasszizmus elemzését a formális törvénykezés tárgykörébe utalta. Az apartheid Dél-Afrika azért volt rasszista, mert a törvénykezési rendszer formálisan is diszkriminatív volt. Franciaországot viszont nem tekinthették rasszistának, mert ott nem volt ilyen törvényi diszkrimináció – legalábbis a nagyvárosokban. Az egyes államok alkotmányainak elemzésén kívül a politikai tudományok művelői 1945 előtt kidolgoztak egy általuk “összehasonlító kormányzati” módszernek nevezett analízist is. De vajon mely kormányzatokat hasonlították össze? Régi ismerőseinket, az öt jelentős páneurópai országot: Nagy-Britanniát, Franciaországot, az Egyesült Államokat, Németországot és Olaszországot. Egyetlen más országot nem tartottak elemzésre érdemesnek, hiszen a többi állam nem volt valóban civilizált. Attól tartok, ebbe a kategóriába tartozott a különös fenevad, az Osztrák-Magyar Monarchia is. Remélhetnénk, legalább a szociológusok, akik az egyetemi rendszeren belül a politikai radikálisok hírében álltak, többet tettek a helyzet feltárása érdekében. Sajnos, nem ez az igazság. ők voltak mind között a legrosszabbak. 1945 előtt kétféle szociológus-iskola létezett. Volt egyrészt egy csoport – különösképpen az Egyesült Államokban –, amely nyíltan igazolta a fehér felsőbbrendűség koncepcióját. A másik csoport tagjai lényegében a szociális munkával vagy vallási tevékenységgel foglalkozók köréből szerveződtek, akik a nagyvárosokban élő jogfosztottak helyzetéről írtak, és magyarázatot kerestek a vizsgált alanyok “devianciájára”. Ezek a leírások általában jó szándékúak, bár atyáskodó hangvételűek voltak, ám az a kiindulópont, hogy e viselkedésformák deviánsak, és hogy a középosztály normáihoz kell őket idomítani, kétségbevonhatatlan ténynek minősült. És mivel az alacsonyabb társadalmi osztályokat rendszerint – és nem csak az Egyesült Államokban – etnikailag is a középosztályoktól különböző egyedek alkották, e csoport rasszista kiindulópontja egyértelmű és világos még akkor is, ha ők maguk esetleg nem ismerték fel e tényt.

És ami aztán a legtragikusabb a helyzetben: mind a négy alapdiszciplína – a történelem, a közgazdaságtan, a politikatudományok és a szociológia – csak és kizárólag a páneurópai világot elemezte, melyet a modernitás és a civilizáció csimborasszójának tartott. Univerzalizmusuk előfeltételezte a modern világrendszer hierarchikus felépítését. Az Európán kívüli területek elemzését meghatározott tudományágak végezték: a “történelem nélküli”, barbár népekkel az antropológia foglalkozott, az orientalisztika a nem nyugati típusú “fejlett civilizációkat” elemezte, melyek valahogy képtelenek voltak a modernitáshoz felzárkózni az európai beavatkozás és társadalmi dinamikájuk átszervezése nélkül. Az etnográfia hallani sem akart az általa vizsgált “törzsek” történeti változásának gondolatáról: ezek változatlanok voltak legalábbis a “kulturális kontaktus” időszaka előtt. Az orientalisztika pedig ezeket a társadalmakat történetileg állandónak tekintette.

Az Európán kívüli világ jelentette a “hagyományt”; a páneurópai világ egyet jelentett a modernitással, a fejlődéssel, a haladással. A világ ilyenformán két félre oszlott: a Nyugatra és a többi részre. Érdemes felidézni, hogy a modern világ elemzésére a társadalomtudományok egyszerre három diszciplinát is bevezettek annak érdekében, hogy a jelenkor társadalmi szabályait feltárják; e három a közgazdaságtan, a politikatudomány és a szociológia. De az Európán kívüli világ elemzéséhez nemcsak a történelemre nem volt szükség, hanem a páneurópai világ leírásához kifejlesztett szentháromságra sem. Ez abból fakadt, hogy a társadalmi cselekvést elkülönült szférákra “differenciálták” – volt a piac, az állam és a civil társadalom –, s e differenciálást a modernitás vívmányának vagy inkább valódi lényegének tekintették. Mivel a filozófia és a tudomány már korábban szétvált, senki és semmi nem figyelmeztette a tudományágak művelőit arra, hogy a különválás a liberális ideológia tétele volt és nem a társadalmi valóság kézzelfogható jelensége. Így hát nem csoda, hogy a társadalomtudományok nem siethettek a segítségünkre, amikor a nácizmust próbáltuk megérteni. E tudományok 1945 utáni fejlődése pedig – bár igazított az irányvonalon – nem adott segítséget a Haider-jelenség magyarázatában sem. És – számunkra most talán ez a legfontosabb – nem volt magyarázat a Wiederstandra sem, legfeljebb mint valami újabb deviáns cselekvéssorra, mely iránt az ember érezhet vonzalmat – bár ehhez kissé lekezelő módon viszonyultak.

A társadalomtudósokat annyira lefoglalták a modern világrendszer születése körüli harcok, hogy nem bírták felvenni a küzdelmet a létező, funkcionáló világrendszer megértéséért. A tudományos elfogulatlanság érvényesítése az egyház elleni harcot jelentette (illetve ebből adódóan az állam elleni küzdelmet is), mert az egyház megpróbált ránehezkedni a tudósokra. Amikor Weber a világ kiábrándultságáról beszélt, a teológia nyelvén szólalt meg annak ellenére is, hogy maga ténylegesen kikelt a porosz nacionalizmus ellen. Csak az I. világháború által meggyalázott polgári értékek láttán kezd Weber ismét ráébredni – a müncheni egyetem hallgatóinak tartott híres beszédében (“Wissenschaft als Beruf”) –, hogy a társadalomtudományok nem tarthatják magukat előkelően távol a mindig is megbabonázott világtól:

Nicht das Blühen des Sommers liegt vor uns, sondern zunächst eine Polarnicht von eisiger Finsternis und Härte, mag äusserlich jetzt siegen welchen Gruppe auch immer. Denn: wo nichts ist, da hat nicht nur der Kaiser, soendern auch der Proletarier sein Recht verloren. Wenn diese Nacht langsam weichen wird, wer wird dann von denen noch leben, deren Lenz jetzt scheinbar so üppig geblüht hat?15

4. A világrendszer 2000 után

Az a tény, hogy az FPÖ ilyen sok szavazatot szerzett, illetve hogy az EU ilyen erőteljesen reagált e tényre, egyaránt jelzésértékű, bár nem az első jelei a mostani válságnak. A jövőbe vetett, megingathatatlan optimizmust, a bizonyosságnak azt a tudatát, hogy a jövőben minden egyre jobb lesz, már korábban felváltotta a félelem, hogy nem így történik majd, s ez a félelem lassan áthatotta az egész nyugati világot. A biztos hitet, hogy a központi, irányító, racionalista reformizmus lassan, de biztosan a helyes irányba vezet – amint ezt Ausztriában, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is hitték –, most határozott szkepticizmus váltotta fel a mértékadó politikai erők ígéreteit illetően: függetlenül attól, hogy ezek a politikai erők a balközéphez vagy a jobbközéphez tartoznak-e. Örökre eltűnt a XIX. századi liberális ideológia által hirdetett konszenzus: alapjai 1968-ban inogtak meg, és 1989-ben végképp sírba szálltak.

A világrendszer, melynek mi magunk is részei vagyunk, a kaotikus átalakulás hosszú időszakába lépett. Az átalakulás végeredménye gyakorlatilag megjósolhatatlan. Igaz viszont, hogy a jövőt mi magunk is formálhatjuk. A komplex tudományok is ezt az álláspontot támasztják alá.16 S ezt a szemléletet kellene ma a társadalomtudományoknak közvetíteniük.17 És ebbe a kontextusba kell belehelyeznünk Jörg Haider és a Wiederstand jelenségét is. Az összeomlóban lévő világrendszerben – melynek strukturális alkalmazkodási lehetőségei a végsőkig kimerültek – a hatalommal és kiváltságokkal rendelkezők nem fognak tétlenül állni, és nem fogják szó nélkül tudomásul venni helyzetük fenyegetettségét. Összefognak annak érdekében, hogy más alapelveken ugyan, de hasonlóan hierarchikus és egyenlőtlen világrendszert hozzanak létre. ők Jörg Haidert demagógnak és veszélyes figurának tekintik. Haider ugyanis oly kevéssé érti napjaink valóságát, hogy még azt sem fogta fel: ahhoz, hogy az osztrákok megőrizhessék jelenlegi életszínvonalukat, évente kétszer, háromszor vagy akár négyszer annyi emigránst kellene Ausztriának a következő 25–50 évben befogadnia, hogy rendelkezésre álljon az a munkaerő-szükséglet, amely képes volna az egyre jobban elöregedő osztrák társadalom nyugdíjasait eltartani. Egyértelmű a veszély, hogy a haideri demagógia a páneurópai világot csak még gyorsabban taszítja a pusztító polgárháborúk felé. Bosznia és Ruanda szörnyűségei ott élnek mindannyiunk tudatában. Az Európai Unió vezetői látják ezt. És látja ezt Klestil elnök is. De nyilvánvaló, hogy az ÖPV vezetői nem vesznek róla tudomást.

E folyamatokkal egyidőben azonban megszerveződött az ellenállás is. Az ellenállásban azok az erők öltenek testet, melyek a kapitalista világrendszer válságát az FPÖ és az EU vezetőinek véleményétől eltérően ítélik meg. De vajon van-e nekik világosan kialakult képük arról, mit is akarnak? Valószínűleg csak halvány elképzelés él bennük. Itt volna, lehetne jelentős szerepe a társadalomtudományoknak – feltéve, ha a társadalomtudományok a továbbiakban nem különítik el az igazság és a jó keresésének terrénumait, vagyis ha a tudomány újra kész összerakni a két kultúra elemeit. Csak az olyan tudomány alkalmas e feladatra, amely az állandó változás tényéből és az ebből fakadó lehetőségekből kiindulva nyit teret a kreativitásnak és az igazi, új racionalitásnak (Max Weber ezt nevezte materielle Rationalität-nek).

Hiszen mindenekelőtt arra van szükségünk, hogy egy lényegében irracionális történelmi rendszer fejlődési lehetőségeit feltárjuk, és a mai halódó és kiüresedett rendszer helyébe állíthassuk. Mindenképp szükséges a rasszista privilégiumok mély gyökereinek feltárása, mivel ezek az előjogok teljes egészében átszövik a mai világrendszert, meghatározzák annak minden egyes intézményét – beleértve a tudásnak és persze magának a Wiederstandnak az erőit is. A gyors változások világában élünk. Olyan rossz dolog ez? Az eljövendő évtizedekben számtalan újabb válsággal és változással kell szembenéznünk. És bizony Bécs is meg fog változni. De a változások mostanában gyakoribbak lettek, mint korábban, és sokkal gyorsabbak, mint azt valaha is képzeltük. A társadalomtudományok félrevezettek minket a múltról formált hamis képzeteikkel. Hamis képet festettek a tradicionális világról, melyben – oh – minden szépen, lassan változott. Az a világ valójában sohasem létezett. És persze nem létezik ma sem, sem Ausztriában, sem bárhol másutt a világban. E bizonytalanság közepette a jövő csak akkor lesz láthatóvá, ha megkíséreljük múltunkban a jót és a szépet felfedezni, és ezeket a elemeket beépítjük elképzelt jövőnk képébe. Olyan világot kell teremtenünk, amelyben az emberek képesek élni. Ehhez persze szükség van a képzelőerőnkre is. És hozzá kell látnunk, hogy felszámoljuk a mélyen bennünk lakozó rasszizmust is.

1968-ban, a franciaországi diáklázadások idején a diákság vezére, Daniel Cohn-Bendit, a vörös Dani elkövette azt a taktikai hibát, hogy Németországba utazott. Mivel nem francia, hanem német állampolgár volt, de Gaulle kormánya meg tudta akadályozni visszatérését Franciaországba. Ekkor Párizsban a diákok a következő jelszavakkal vonultak az utcákra: “Mindannyian német zsidók vagyunk. Mind palesztin arabok vagyunk”. Nagyon jó jelszó volt ez, nekünk is át kellene vennünk. De sajnos hozzá kell tennünk (ha őszinték akarunk lenni) azt a jelszót is: “Mindannyian Jörg Haiderek vagyunk”. Ha le akarjuk győzni a világ Jörg Haidereit, akkor először alaposan magunkba kell szállnunk. Hadd mondjak el önöknek egy jellemző példát. Amikor megalakult az új osztrák kormány, az izraeli kormány nagyon korrekten hazahívta nagykövetét tiltakozása jeléül. Alig egy hónappal később az izraeli parlament nehéz helyzetbe hozta Barak miniszterelnököt. Elfogadott ugyanis egy törvényjavaslatot, melyben a képviselők ragaszkodnak ahhoz, hogy csak akkor lehet érvényes a Golan-fennsíkról való kivonulásról döntő népszavazás, ha azt az ún. “különleges többség” megszavazza. Ez egyszerűbben szólva annyit jelent, hogy ez a megszorítás gyakorlatilag jogfosztottá teszi ebben a kérdésben az izraeli arab állampolgárokat. És e törvényjavaslat egyik legharcosabb előterjesztője Natan Saranszkij és orosz emigránsokból álló pártja volt. Ez a Saranszkij nem más, mint aki korábban a Szovjetunióban a kormány de facto antiszemita politikája elleni tiltakozásul börtönbe került, s ezzel az egész világ rokonszenvét elnyerte.

A rasszizmus elleni küzdelem oszthatatlan. Nem létezhetnek eltérő szabályok Ausztriára, Izraelre, a Szovjetunióra vagy éppen az Egyesült Államokra nézve.

Engedjék meg, hogy elmeséljek még egy anekdotát – méghozzá egy meglehetősen különös anekdotát. A legutóbbi amerikai elnökválasztási küzdelemben a republikánus jelölt jelentős előnyre tett szert Dél-Karolinában. A döntő versengés során George W. Bush úgy szeretett volna jelentős támogatást szerezni az úgynevezett keresztény jobboldal köreiben, hogy beszédet tartott az ezen erők egyik fellegvárának számító Bob Jones Egyetemen. A problémát csak az a tény okozta, hogy a Bob Jones Egyetem két dologról volt ismert: arról, hogy a pápát antikrisztusnak tekintik, és ezért elítélik (az egyetem fundamentalista szellemű protestáns intézmény), illetve hogy az egyetem megtiltotta hallgatóinak, hogy más bőrszínűekkel járjanak együtt. Az elnökjelöltet, George W. Busht ez a látogatás később kellemetlen helyzetbe hozta. Ekkor sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy nem adott hangot nemtetszésének ebben a két kérdésben az egyetemen tartott beszédében (vagyis a nyílt katolikusellenességet és a különböző fajtájúak közötti együttjárást illetően).

Az anekdotának nem az a csattanója, milyen kellemetlen helyzetbe került Bush, hanem az, hogyan szeghetők meg az 1945 utáni tabuk. Érdekes volt ugyanis az egyetem elnökének, III. Bob Jonesnak a reakciója, amikor a közvélemény felháborodására reagált. III. Bob Jones megjelent Larry King műsorában a CNN-ben. Larry King első kérdése III. Bob Joneshoz így hangzott: Miért tiltotta meg az egyetem a hallgatóknak, hogy más fajtájúakkal járjanak együtt? A válasz így hangzott: Elutasítjuk azt a nézetet, mely szerint nincsenek különbségek, azaz csak “egy világ” létezik. Larry King erre azt válaszolta, hogy szerinte egy dolog az, ha nem értenek egyet az “egy világ”-elmélettel, és egészen más dolog az, ha megtiltják két fiatal együttjárását. Bob Jones ezt visszautasította, de aztán ragaszkodott ahhoz, hogy sem ő, sem az egyetem nem rasszista (ez a nagy tabu), és hozzátette, hogy az egyetem éppen ezen a napon visszavonta ezt a tiltást, mondván, nincs nagy jelentősége, és mindenképpen kevésbé alapvető fontosságú, mint a kereszténység elterjesztésének eszméje. Úgy vélem, ez az eset jól mutatja, hogy néhány rasszista a nyilvánosság hatására – legalább taktikailag – hajlandó engedni. Ez tanulságos lehet azon konzervatív erőknek is, amelyek rettegnek a szélsőjobb ellenük irányuló esetleges támadásaitól.

De a taktikai húzástól függetlenül tény marad, hogy a rasszizmus továbbra is él. Az albatrosz ott van a nyakunkban. Olyan gonosz erő ez, amely bajt hoz ránk. A Wiederstand erkölcsi kötelességünk. Elemzés nélkül azonban nem lehet értelmesen és hasznosan cselekedni, a társadalomtudományoknak pedig erkölcsi és szellemi feladatuk is egyben, hogy az elemzést elvégezzék. De ahogyan óriási erőfeszítést igényel, hogy kiirtsuk magunkból a rasszizmus legkisebb jelét is, éppen olyan nagy erőfeszítéseket követel majd a társadalomtudományoktól az, hogy túllépjenek azon a gyakorlaton, amely megbénított minket. Remélhető, hogy az elavult módszer helyébe újabbat, hasznosabbat állítanak majd. Hadd ismételjem meg újra előadásom eredeti címét: “A társadalomtudományok az átmenet korszakában”. Ilyen korszakban mindannyiunknak óriási szerepe lehet az események alakulásában. A szerkezeti változások időszakában vad kilengések tapasztalhatók, és még a kis lökéseknek is jelentős következményei lehetnek – szemben a kiegyensúlyozottabb, stabilabb korokkal, amikor a nagy lökéseknek is legföljebb kis hatásuk szokott lenni. Ez azonban nemcsak lehetőség, hanem egyben erkölcsi kötelesség is számunkra. Ha az átmeneti korszak végére a világ nem lesz szemmel láthatóan jobb, mint amilyen most, akkor csakis magunkat hibáztathatjuk. S ez a “mi” nem jelent másokat, mint a Wiederstand résztvevőit. Ez a “mi” – a társadalomtudósok. Ez a “mi” nem jelent másokat, mint minden tisztességes, átlagos embert.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

1 Az UNESCO egész sorozat ilyen könyvet támogatott.

2 Bartolomé de las Casas: Très brèves relations de la déstruction des Indes, Paris, La Découverte, 1996 [1547], 52.

3 Angel Losada: “Ponencia sobre Fray Bartolomé de las Casas”, in Las Casas el la Politique des Droits de l’Homme (Institut d’Etudes Politique d’Aix & Instituto de Cultura Hispánica, Aix-en-Provance, 12-13-14. Octobre, 1974), Gardanne: Imp. Esmenjaud, 1976, 22.

4 Lásd Vidal Abril Castello: “Bartolomé de Las Casas, el último Comunero”, in Las Casas et la Politique des Droits de l’Homme, op. Cit.

5 Henry Mechoulan: “A propos de la notion de barbare chez Las Casas”, Las Casas et la Politique des Droits de l’Homme, op. Cit., 179.

6 Alain Milhou: “Radicalisme chrétien et utopie politique”, in Las Casas et la Politique des Droits de l’Homme, op. Cit., 166.

7 Helmut Andics: Ringstrassenwelt, Wien 1867–1887. Luegers Ansteig, Wien: Jügend und Volk, 1983, 271.

8 Lueger elítélte a zsidó szocialistákat, a zsidó liberálisokat és a zsidó szabadkőműveseket.

9 John W. Boyer: Political Radicalism in Late Imperial Vienna: Origins of the Christian Social Movement, 1848–1897, Chicago: University of Chicago Press, 1981, xii.

10 Lásd ez én “The French Revolution as a World-Historical Event”, Unthinking Social Science, Cambridge: Polity Press, 1991, 7–22. [Németül: “Die Französishe Revolution als welthistorische Ereignis”, Die Sozialwissenschaften »kaputtdenken«, Weinheim: Beltz Athanäum Verlag, 1995, 12–30.]

11 Open the Social Sciences: Report of the Gulbenkian Commission on the Restructuring of the Social Sciences, Stanford: Stanford Univ. Press, 1996. A német fordítás I. Wallerstein: Die Sozialwissenschaften öffnen: Ein Bericht der Gulbenkian Kommission zur Neustrukturierung der Sozialwissenschaften, Frankfurt: Campus Verlag, 1996.

12 Lásd S. Sideri: Trade and Power: Informal Colonialism in Anglo-Portuguese Relations, Rotterdam: Rotterdam Univ. Press, 1970.

13 Lásd Ulf Strohmayer: “The Displaced, Deffered or was it Abandonad Middle: Another Look at the Idiograhic-Nomothetic Distinction in the German Social Sciences”, Review, XX, ¾, Summer/Fall 1997, 279–344.

14 Lásd Gary S. Becker: The Economics of Discrimination, 2nd ed., Chicago: University of Chicago Press, 1971.

15 Max Weber: “Wissenschaft als Beruf”, Geamtausgabe, Bd. 17, hrsg. Von W. Jo. Mommsen u.a., Tübingen: Möhr, 1992, 251. “Nem a nyár virágai hivogatnak bennünket, sokkal inkább a jeges sötétség és súlyos megpróbáltatások sarki fagyossága – függetlenül attól, kívülről szemlélve melyik csoport látszik győztesnek. Nincs már semmi, nemcsak a császár, hanem a proletariátus is elvesztette jogait. Amikor ez a jeges éjszaka lassan elmúlik, vajon kik lesznek még az élők sorában azok közül, akiknek a tavasz olyan pompázatosan bontotta szirmait?” “A tudomány mint hitvallás, in Max Weber Állam, politika, tudomány; Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970. 139. oldal.

16 Lásd elsősorban Ilya Prigogine La fin des certitudes, Paris: Odile Jacob, 1996. [In English: The End of Certainty, New York, Free Press, 1997]

17 Két újabb munkámban próbáltam e szemléletet érvényesíteni: Utopistics, or Historical Choices for the Twenty-first Century, New York, New Press, 1998; és T.K. Hopkins & I. Wallerstein coords: The Age of Transition: Trajectory of the World-System, 1945-2025, London, Zed Press, 1996.

Seattle avagy a globalizációs előretörés korlátai

Az 1990-es évtizedben kitartó politikai küzdelem folyt az államok közötti határok lerombolására, amelyek az árucikkek és a tőke szabad áramlását korlátozhatták volna. A folyamatról azt papolták, hogy ez az elkerülhetetlen globalizáció. Az új hit terjesztésében előbb a Nemzetközi Valutaalap járt élen, majd pedig a WTO…

Az 1990-es évtizedben kitartó politikai küzdelem folyt az államok közötti határok lerombolására, melyek az árucikkek és a tőke szabad áramlását korlátozhatták volna. A folyamatról azt papolták, hogy ez az elkerülhetetlen globalizáció. Ezt az álláspontot főképpen az Egyesült Államok kormánya, a legnagyobb transznacionális korporációk és jó néhány államok közötti szervezet prédikálta. Hogy a prédikáció hatásos legyen, olyan szerkezeti követelményeket kellett az egyes országokkal szemben állítani, amelyek megakadályozták, hogy ezek az országok engedjenek a belső politikai nyomásnak, hogy megpróbálják megvédeni saját vállalkozásaikat vagy állampolgáraikat a szabad áru- és pénzáramlás negatív következményeitől.

Kezdetben az egyes nemzetállamokra gyakorolt hatás legfontosabb eszköze a Nemzetközi Valutaalap (IMF) volt; ez a szervezet azzal a feltétellel nyújtott pénzügyi segítséget az egyes államoknak, hogy azok beleegyeztek a szabad áru- és tőkeáramlásba (illetve abba, hogy a legkülönfélébb belső állami jóléti intézmények működését korlátozzák). Ez a módszer kezdetben hatékony volt, de az ún. ázsiai pénzügyi válság az IMF-re is politikai nyomásként nehezedett rá. Az történt, hogy az IMF segélynyújtási feltételei a válság időszakában csak rontották a helyzetet a legtöbb országban, és ennek azonnali politikai következményei lettek; ezek közül a leglátványosabb Indonéziában mutatkozott meg, ahol a mindaddig megdönthetetlen Szuharto-rezsim lemondásra kényszerült. Ezen események hatására sok konzervatív nyugati erő (a Világbank, Jeffrey Sachs, Henry Kissinger, George Schultz) kétségbe vonta az IMF eszközeinek és alapelveinek politikai bölcsességét. Ennek következménye volt, hogy az IMF a háttérbe húzódott.

A nyomásgyakorlás eszköze most a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) kezébe került. Az Egyesült Államok kormánya és a transznacionális cégek mindent elkövettek, hogy rábírják a WTO-t: olyan egyezményeket kössenek, amelyek az aláíró országokat megfosztják a protekcionizmus lehetőségétől. Először azzal kísérleteztek, hogy lépjen életbe az ún. multilaterális egyezmény a befektetésekről (MAI), mellyel gúzsba tudták volna kötni a külföldi befektetések szerepét korlátozni óhajtó államokat. Az egyezmény elfogadása már a legjobb úton haladt, amikor társadalmi mozgalmak és felzúdulás, illetve néhány európai kormány (különösen Franciaország) meg a Dél néhány országa megálljt mondott a pusztító hatású intézkedés bevezetésének.

Ennek a vereségnek az ellensúlyozásaként remélte Clinton elnök, hogy a WTO-nak sikerül Seattle-ben elfogadtatnia a szabad kereskedelemről szóló új “millenniumi egyezményt”. Seattle-re azért esett a választás, mert itt sok erős multilaterális cég található, élükön Bill Gates-cel, illetve a számítógépes szoftver- ipar szimbolikus jelentősége miatt. Seattle Clintonnak mérföldkövet jelenthetett volna, a szabad kereskedelmi és tőkeáramlás biztosítására irányuló erőfeszítések koronája lehetett volna – egészen pontosan itt születhetett volna meg az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Szervezet (NAFTA) és a Glass-Steagal Törvény hatályon kívül helyezése. Az utóbbi az Egyesült Államok belső pénzügyi kényszer-rendelkezése volt, amelyet 1933-ban, a nagy világválság idején léptettek életbe, hogy a bankok különféle pénzügyi tevékenységeit korlátozzák.

Clinton, az Egyesült Államok megtett minden tőle telhetőt. És egy hét után Seattle-ben be kellett ismerniük, hogy totális vereséget szenvedtek – legalábbis ott és akkor. Kétség sem férhet hozzá, újra kísérletet tesznek majd. De ez jelentős vereség volt. És kérdésessé teszi mindazok – a baloldalon és a jobboldalon egyaránt – sokat hangoztatott álláspontját, akik az Egyesült Államok kormányának jelenlegi megsemmisítő fölényéről zengedeznek. Éppen az ellenkezője igazolódott be. Seattle megmutatta, hogy ha az Egyesült Államok kormánya e döntő nemzetközi gazdasági küzdelembe minden rendelkezésére álló eszközt bevet is, akkor is olyan akadályokba ütközik, amelyek képesek feltartóztatni.

Melyek voltak ezek az akadályok? Hármat említhetünk. Kezdjük a legfontosabbal és egyben a médiaelemzésekben legkevésbé emlegetett akadállyal. Az Egyesült Államok kormányának álláspontját élesen elutasították az Európai Unió országai (ebben nem kis szerepet játszott Nagy-Britannia) és Japán. Mi volt ennek az oka? A válasz annyira kézenfekvő, hogy az ember azon csodálkozik, miért nem erről beszél mindenki. Az Egyesült Államok gazdasági érdekei szöges ellentétben állnak mind az EU, mind Japán érdekeivel. Már az előző harminc évben is ellentétesek voltak, de ez lesz jellemző a következő harminc évre is.

Az elmúlt harminc év a globális gazdasági stagnálás időszaka volt – más szóval a globálisan jellemző nagyarányú munkanélküliség és a pénzügyi spekuláció elsődlegessége mint profittermelő módszer jellemezte –, a három nagyhatalom állandó küzdelmet folytatott, hogy exportálja a másik kettőnek a munkanélküliséget és közben a spekulatív felhalmozás centruma maradjon. Nyugat-Európa virágkora az 1970-es évekre esett, Japáné az 1980-as évekre, az Egyesült Államok viszont az 1990-es években aratott. De a játék folytatódik. És ha netán a világgazdaságnak sikerül kikecmeregnie ebből a válságból, és új fellendülés kezdődik, a három nagyhatalom ismét versengeni kezd azért, hogy a gazdasági terjeszkedés nyerteseinek, a monopóliumoknak helyet adhasson.

Vajon a médiumok miért nem figyeltek fel erre az összefüggésre? A tömegtájékoztatás a gazdasági küzdelmek rovására is a geopolitika problémáira helyezte a hangsúlyt. Rájöttek arra, hogy az EU és Japán folytonosan engedett az Egyesült Államok politikai nyomásának például az öböl-háború, a NATO-expanzió és Koszovó kérdésében. De az már elkerülte a figyelmüket, hogy az utóbbi harminc évben Japán egyetlen jelentős gazdasági ellentét esetén sem engedett (például a Nyugat-Európába irányuló orosz olajvezetékek, illetve az a megszámlálhatatlanul sokféle módszer, amellyel Japán korlátozza az amerikai korporációk és bankok behatolását a japán belső piacra). És ugyancsak nem óhajtották hozzájárulásukat adni Seattle-ben, hogy az európai farmerek kormánysegélyeket kapjanak. Az Egyesült Államok itt kemény falba ütközött. És ha ez nem lett volna elég, akkor ott voltak az utcai tüntetések, amelyek viszont meglehetős figyelmet kaptak a médiától (ha gyakorta nem is éppen pontos tájékoztatást). Cseppet sem meglepő, hogy tömegtiltakozások voltak. Végtére is a szabad tőkeáramlás egyre növekvő mértékben gazdaságilag polarizálta a reáljövedelmeket az egész világon – a gazdag országokat is beleértve. Meglepő talán a tiltakozók indulata és kitartása volt. A szokásos baloldali aktivista csoportokon kívül a tiltakozóknak két jelentős csoportosulása volt: az amerikai szakszervezeti és a középosztálybeli környezetvédő mozgalmak képviselői.

A szakszervezetiek egyszerű követeléssel álltak elő: világszerte hangolják össze a minimális munkafeltételek sorát a szabad tőkeáramlásért cserében. A környezetvédők világszerte összehangolt minimális környezetvédelmi intézkedéseket követeltek a szabad tőkeáramlás fejében. Clinton elnök persze nem tehetett úgy, mintha nem venné észre ezeket a tiltakozókat, hiszen a szakszervezetek és a környezetvédők a 2000-ben lezajló elnökválasztások nélkülözhetetlen demokrata párti támogatói. Clinton tehát úgy döntött, úszik az árral, legalábbis látszólag, és arra szólította fel a WTO-t, hogy nyújtson garanciát az amerikai szakszervezeti és környezetvédő követelések figyelembe vételére. És Clintonnak ez a követelése automatikusan kiváltotta Seattle-ben a Dél delegációinak lázadását.

Végtére is, a mai szélsőségesen polarizált világgazdaságban a világpiacon folyó, késhegyig menő küzdelemben a déli államoknak az az egyetlen fegyverük, hogy bizonyos árucikkeket sokkal olcsóbban tudnak előállítani, mint az északi államok. Ennek pedig az az oka, hogy a déli munkaerő sokkal rosszabbul van megfizetve, és hogy sokkal kevesebbet költenek a környezet megóvására. Ha elveszik tőlük ezeket az előnyös feltételeket, akkor marad-e reményük a fennmaradásra? Tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a közeli jövőben nem számíthatnak semmiféle világgazdasági újraelosztásra, és azt is tudják, hogy momentán nincs erejük komoly protekcionista lépések megtételére.

Hát így esett. Clinton és az Egyesült Államok dühödt hármas ellenállásba ütközött – szembefordult velük a többi gazdag ország (az EU és Japán), legfontosabb hazai választói bázisa (a szakszervezetek és a környezetvédők) és a Dél kormányai. Ha csak kettővel kell szembeszegülnie, valószínűleg kitartott volna az Egyesült Államok. De ez a három ellenfél, így együtt túl erősnek bizonyult. Vajon ez az egységes fellépés jelentősen megváltozik-e a következő évtizedben? Aligha valószínű.

(Fordította: Baráth Katalin)

Globalizáció vagy az átmenet korszaka?

A globalizációt- különösen a szovjet rendszer bukásával összekapcsolva – vadonatúj folyamatként mutatják be a hivatalos ideológusok. A világrendszer átalakulásának hosszú távú szemlélete alapján azonban azt mondhatjuk, hogy a globalizáció néven összefoglalt folyamatok egyáltalán nem újak, mintegy ötszáz éve léteznek. Ma választás előtt állunk, de nem abban az értelemben, hogy alávessük-e magunkat ezeknek a folyamatoknak, hanem hogy mit tegyünk e folyamatok felbomlása közben.
A világrendszer alakulásának hosszú távú szemlélete

 

 

Az 1990-es éveket elárasztja a globalizációról szóló elmélkedés. Úgyszólván mindenki azt mondja nekünk, hogy a globalizáció korszakában élünk, éspedig most először. Azt mondják nekünk, hogy a globalizálódás mindent megváltoztatott: az államok szuverenitása lehanyatlott, a piac törvényeinek való ellenállási képességünk eltűnt; kulturális autonómiára való lehetőségünk lényegében megszűnt; minden azonosságtudatunk állandósága erősen megkérdőjeleződött. A feltételezett globalizáció állapotát egyesek ünneplik, mások gyászolnak miatta.

Ez az elmélkedés tulajdonképpen a most zajló valódi folyamatok óriási félreértéséből származik – olyan megtévesztés ez, amelyet befolyásos csoportok erőltettek ránk, sőt – ami még rosszabb – mi magunk erőltettünk magunkra, gyakran kétségbeesetten. Olyan elmélkedés, amely ahhoz vezet, hogy figyelmen kívül hagyjuk az előttünk álló valóságos kérdéseket, és félreértsük azt a történelmi valóságot, amelynek kellős közepén vagyunk. Ez utóbbi azonban nem egy már kialakult, átlátható szabályokkal rendelkező, új keletű globalizált világ átformálódása. Inkább egy átmenet korszakát éljük, egy olyan korszakot, amely nemcsak az elmaradott országok számára átmenet, hogy lépést tartsanak a globalizálódás szellemével, hanem olyan átmenet, amelyben az egész kapitalista világrendszer valami mássá fog átalakulni. A jövő, amely távolról sem kikerülhetetlen és alternatíva nélküli, ebben az átmenetben fog eldőlni, amelynek kimenetele nagyonis bizonytalan.

Valójában azok a folyamatok, amelyeket manapság globalizáción értünk, egyáltalán nem újak. Mintegy 500 éve léteznek. Ma választás előtt állunk, de nem abban az értelemben, hogy alávessük-e magunkat ezeknek a folyamatoknak, hanem hogy mit tegyünk e folyamatok felbomlása közben, amikor mállanak-porladnak. A legtöbb értekezést olvasva azt gondolhatnánk, hogy a „globalizáció" csak az 1990-es években jelent meg – talán a Szovjetunió összeomlása után vagy néhány évvel korábban. Az 1990-es évek azonban nem jelentenek lényeges korszakhatárt, ha a most zajló folyamatokat kívánjuk elemezni. A jelenlegi történések vizsgálata sokkal gyümölcsözőbb, ha két másik időkeretet veszünk figyelembe: az 1945-től a mai napig tartót és azt, amely körülbelül 1450-től tart mostanáig.

Az 1945-től a jelenig tartó periódus a kapitalista világgazdaság tipikus Kondratyev-ciklusa, amelynek mindig két része van: egy A-fázis, azaz emelkedő szakasz, esetünkben az a gazdasági föllendülés, amely 1945-től 1967/1973-ig zajlott, és egy Emfázis, azaz hanyatló szakasz, ez esetünkben az a gazdasági visszaesés, amely 1967/1973-tól kezdve a mai napig tart, és valószínűleg jónéhány évig folytatódni fog.

Az 1450-től a jelenig tartó periódus ezzel szemben a kapitalista világgazdaság életciklusát jelöli: a kialakulás, majd a normális fejlődés szakaszát, s utána a végső válságét, amelybe most léptünk.

A jelenlegi helyzet megértéséhez különbséget kell tennünk e két társadalmi periódus és az őket jellemző tapasztalati tények között.

A két társadalmi periódus közül több szempontból könnyebb megérteni azt a Kondratyev-ciklust, amelyben élünk, mivel hasonlít az összes korábbi Kondratyev-ciklusra, ezeket pedig alaposan tanulmányozták. A jelenlegi Kondratyev-ciklus A-fázisát a franciák találóan nevezték „a dicsőséges harminc évnek". Ez az időszak egybeesett az Egyesült Államok világhegemóniájának tetőpontjával, egy olyan világrend keretei között, amelyet az Egyesült Államok alakított ki 1945 után. Az USA, mint tudjuk, az egyetlen ipari nagyhatalomként került ki a második világháborúból, ipara érintetlen volt, területeit nem tették súlyosan tönkre a háborús pusztítások. Iparának hatékonysága természetesen több mint egy évszázadon keresztül tökéletesedett. Ez a hosszú távi, gazdasági fejlődés, összekapcsolódva azzal, hogy a világ többi fő termelőhelyének gazdasági struktúrái a szó szoros értelmében összeomlottak, egy ideig legalábbis azt eredményezte, hogy az USA termelékenysége meredeken emelkedett, és termékei könnyen uralták a világpiacot. Lehetővé tette továbbá az érték- és a reálprodukció legnagyobb mértékű növekedését a kapitalista világgazdaság történetében, ami egyidejűleg hozott létre nagy gazdagságot és nagy szociális feszültséget a világ társadalmi rendjében.

1945-től kezdve az Egyesült Államoknak két fő problémája volt. Szüksége volt egy viszonylag stabil világrendre, hogy profitálni tudjon gazdasági előnyeiből. Szüksége volt továbbá arra, hogy helyreállítson bizonyos keresletet a világ többi részén, hogy vevőket találjon virágzó gazdasági vállalkozásai számára. Az 1945-től 1955-ig tartó időszakban nagyobb nehézség nélkül meg tudta oldani mindkét problémát. A világrend problémája két részletben oldódott meg. Egyfelől egy sor olyan nemzetközi intézményt alapítottak – nevezetesen az ENSZ-t, a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot -, amelyet az USA képes volt politikailag ellenőrizni, és amely a rend formális keretéül szolgált. Másfelől – és ez a fontosabb – az USA megegyezésre jutott az 1945 utáni világ egyetlen másik komoly katonai hatalmával, a Szovjetunióval, a Jaltai Egyezmény néven ismert megállapodásban.

A Jaltai Egyezmény, amelynek részleteit egy évtized alatt dolgozták ki, három alapvető cikkelyt tartalmazott. Először: a világot de facto felosztották egy amerikai zónára (a világ javarésze) és egy szovjet zónára (a maradék terület); a határvonalat úgy állapították meg, hogy egybeesett a saját csapatok elhelyezkedésével a második világháború befejezésekor; továbbá a két fél megegyezett abban, hogy katonailag e határokon belül marad. Másodszor: a Szovjetunió, ha akarja, kollektív merkantilista politikát folytathat, azaz az amerikai zónával folytatott kereskedelmi forgalmát a minimumra csökkentheti, mindaddig, amíg meg nem erősíti saját termelési gépezetét; ennek ellentételeként azonban ez azt is jelentette, hogy az Egyesült Államoktól nem várják el, hogy részt vegyen a szovjet zóna gazdasági újjáépítésében. És harmadszor: mindkét félnek nemcsak módjában állt, hanem bátorítást is kapott arra, hogy erőteljes, kölcsönösen ellenséges retorikát alkalmazzon, amelynek fő funkciója az volt, hogy megszilárdítsa az USA és a Szovjetunió politikai ellenőrzését saját hatalmi övezetében. Ennek a globális egyezménynek az utolsó pillére volt a berlini blokád és a koreai háború, s mindkettő olyan fegyverszünettel zárult, amely megerősítette a világ felosztása-mik eredeti határvonalait.

A Nyugat-Európának szóló Marshall-terv és a Japánnak nyújtott hasonló mértékű gazdasági segítség oldotta meg azt a problémát, hogy hatékony kereslet jöjjön létre az Egyesült Államokban előállított termékek iránt. A Japánnak nyújtott segély főleg a Koreai háború kitörése után jelent meg, a háború ürügyén. Az USA a hidegháború feszültségeit arra használta fel, hogy a gazdasági kapcsolatokat katonaiakkal erősítse meg – az Észak-Atlanti Szerződéssel (NATO) és az Amerikai-Japán Védelmi Szerződéssel -, amelyek biztosítják, hogy ezek az övezetek minden lényeges kérdésben hűségesen kövessék az USA politikai irányítását a nemzetközi porondon.

Természetesen nem mindenki örült ezeknek az intézkedéseknek. Ott voltak először is mindazok az államok, amelyek kimaradtak Jalta előnyeiből – az egész Harmadik Világ, a nyugati világ legkevésbé kedvelt csoportjai és a Szovjetunió szatelit államai Kelet-Közép-Európában, amelyek viselték a jármot, de nem ünnepeltek. A kihagyottak bizonyos rendszerességgel kitörtek, mégpedig alkalmanként különleges erővel: Kína 1945-48-ban, Vietnam, Algéria, Magyarország 1956-ban, Kuba, Dél-Afrika. Az egymást követő kitörések problémákat állítottak az USA világrendje elé, ha valójában a Szovjetunió elé is. Ám ezek csak egy erős bokszoló gyomrára mért ütések voltak, az ütéseket meg lehetett „emészteni" és így is történt. A nagy kivétel a vietnami háború volt, amely sebet ejtett az Egyesült Államokon mind gazdasági értelemben, mind vérveszteség tekintetében, következésképpen az amerikai nemzet erkölcsi rendjén is.

De a legnagyobb, a legnehezebben megemészthető csapás az USA számára Nyugat-Európa és Japán gazdasági helyreállása és virágzása volt. Az 1960-as évekre a termelékenységi szakadék az USA és ezen országok között többé-kevésbé kiküszöbölődött. A nyugat-európai országok és Japán visszanyerték ellenőrzésüket nemzeti piacaik fölött, és kezdtek hatékonyan konkurrálni az amerikai termékekkel harmadik országok piacain. Versenyképessé kezdtek válni még az amerikai hazai piacon is. Az 1960-as évek végére így az USA gazdasági előnyének magátólértetődősége lényegében eltűnt.

A nyugat-európai és a japán termelés helyreállításából eredő termelésnövekedés a világpiac telítettségéhez, továbbá a fő ipari szektorok – az acél-, a gépjármű- és az elektronikai termelés – jövedelmezőségének meredek hanyatlásához vezetett. A világgazdaság ebből következő hanyatlását két fő esemény jelezte: az USA kényszerűsége, hogy letérjen az aranyalapról, és a világforradalom kitörése 1968-ban.

Az előbbit az okozta, hogy az USA politikai-katonai hegemóniáját erőltető kiadásokról, párosulva a csökkenő világpiaci versenyképességgel, kiderült, hogy meglehetősen költségesek, és így felemésztették az USA pénzügyi többletét. Az Egyesült Államoknak politikailag erősen kellett munkálkodnia azon, hogy fenntartsa azokat a gazdasági előnyöket, amelyeket az A-periódusban oly könnyen birtokolt, és kezdte meghúzni a monetáris szíjat.

Az 1968-as világforradalmat mindazoknak az elégedetlensége robbantotta ki, akiket kihagytak az amerikai hegemónia jól szervezett világrendjéből. Az 1968-as felkelések részletei különbözők voltak a világrendszer különböző porondjain, de mindenütt előfordultak ilyen felkelések: a nyugati világ és Japán nyilvánvaló és szokásosan emlegetett eseményein kívül ide sorolom az 1966-ban kezdődő kulturális forradalmat Kínában, az „emberarcú szocializmusra" váltást 1968-ban Csehszlovákiában csakúgy, mint a különféle eseményeket Mexikóban, Szenegálban és a Harmadik Világ sok más országában. Bármennyire különböztek is a helyi szituációk, két téma tért vissza mindenütt. Az első: a szembeszállás az USA hegemóniájával és az ezen hegemóniát támogató szovjet összjátékkal (szembenállás, ahogyan a kínaiak nevezték, a szuperhatalmak között kötött jaltai megállapodásokkal). A második: a kiábrándulás a régi baloldal minden formájából (a kommunista, a szociáldemokrata, a nemzeti felszabadító mozgalmakból). E kiábrándulttá éppen e mozgalmak sikerének előreláthatatlan következménye volt. Mindezek a mozgalmak a tizenkilencedik század végén a küzdelemnek ugyanazt a kétlépcsős stratégiáját alakították ki: először meghódítani az államhatalmat, azután átalakítani a társadalmat. A tény az, hogy az USA hegemóniájának időszakában paradox (vagy talán nem is annyira paradox) módon a régi baloldal mozgalmai ugyancsak hatalomra jutottak szinte mindenütt, nevezetesen a kommunista pártok a szocialista országokban (az Elbától egészen a Jalu folyóig), a szociáldemokrata pártok (vagy megfelelőik) az összeurópai világban (Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Ausztrál-Ázsia), a nemzeti felszabadító mozgalmak pedig a Harmadik Világban (illetve az ezeknek megfelelő populista mozgalmak Latin-Amerikában). Hatalomra jutottak, de nem voltak képesek elérni a második lépcsőfokot, amelyet célul tűztek ki, a társadalom átalakítását, vagy olyan átalakítását, amilyenben 1968 forradalmai hittek. A hatalomra került mozgalmaknak nem sikerült beváltaniuk történelmi ígéreteiket.

Éppen ezen a ponton lépett a világgazdaság a stagnálás hosszú periódusába. A világgazdaság stagnálásának alapvető ismérve az, hogy a termelésből származó profit lényegesen csökken a megelőző A-szakaszban elért szintekhez képest. Ennek számos látható következménye van. A tőkével rendelkező személyek profitkeresésük elsődleges helyét a termelő szférából átteszik a pénzügyi szférába. Másodszor: világszerte lényegesen nő a munkanélküliség. Harmadszor: a termelési helyek jelentős mértékben áttolódnak a magas bérköltségű területekről az alacsonyabb bérköltségű területekre (ezt nevezték a „megszöktetett gyárak" jelenségének). E három következmény körülbelül 1970 óta megfigyelhető szerte a világon. A spekulatív tevékenység végeláthatatlan eszkalációjára került sor, ami persze nagyon-is jövedelmező egy viszonylag kis embercsoport számára, legalábbis addig a pontig, ameddig szét nem pattan a buborék. A termelés nagymértékben áttolódott Észak-Amerikából, Nyugat-Európából, sőt még Japánból is a világrendszer más részeire, amelyekről következésképpen azt állították, hogy „iparosodó", tehát fejlődő országok. Más szavakkal jellemezve ezt a folyamatot, ezek a félperiferiális országok a most kevésbé jövedelmező iparágak befogadóivá váltak. És a munkanélküliség mindenütt emelkedett – természetesen a Dél legtöbb országában, de Északon is. A munkanélküliség rátájának természetesen nem kell azonosnak lennie minden országban. Távolról sem! Ebben az időszakban minden állam kormányának éppen az volt az egyik fő tevékenysége, hogy a munkanélküliség terhét megpróbálja áthárítani más államokra, ám az ilyen áthárítások csak átmenetileg lehetnek sikeresek.

Az 1970-es évek elejének legszembeötlőbb gazdasági eseménye – mára ugyan már majdnem elfelejtettük, de abban az időben az egész világon erről szóltak az újságok főcímei – az OPEC olajáremelése volt. Egész hirtelenül a fő olajtermelő államok valójában komoly kartellt hoztak létre, és jelentősen emelték az olaj világpiaci árát. Eredetileg ezt egyesek a Harmadik Világ államainak eszes lépéseként üdvözölték Észak vezető államaival szemben. De figyeljünk meg csak rögtön egy különös dolgot! Az OPEC döntése, az a döntés, amelyet az úgynevezett radikális államok, mint Líbia és Algéria már jó ideje szorgalmaztak, most csak azáltal vált lehetségessé, hogy az USA hirtelen megszerezte két legközelebbi közép-keleti barátjának, Szaúd-Arábiának és a sah uralta Iránnak odaadó támogatását. Milyen különös!

Az olajár-emelkedés hatása azonnal érzékelhető volt. Úgyszólván minden más termék árát megemelte, de nem egyenlő mértékben. Sok árucikk termelésének csökkenéséhez vezetett, ami hasznos volt a piacok telítettsége szempontjából. Azok az országok, amelyek nyersanyag-exportjukból származó bevételeikre építettek, azt tapasztalták, hogy e bevételi forrásuk csökken, miközben importáraik emelkednek, mindebből fizetési mérlegük akut nehézségei következtek. Az olaj eladásából származó megnövekedett bevétel mindenekelőtt az olajtermelő országokba került, és természetesen az úgynevezett Hét Nővérhez, a kőolajipar nagy transznacionális megaszervezeteihez. Az olajtermelő országokban hirtelen pénzfelesleg támadt. Ennek egy részét a kiadások növelésére fordították, főleg importra Északról, ami segítette a kereslet helyreállítását ezekben az országokban. A felesleg másik része viszont bankszámlákra került, főleg Amerikába és Németországba. A megnövekedett banki pénzalapokat kölcsön kellett adni valakinek. Ezek a bankok agresszíven házaltak kölcsöneikkel a fizetési nehézségekkel, akut munkanélküliséggel és az ebből adódó belső feszültségekkel küszködő szegényebb országok pénzügyminisztereinél. Ezek az országok nagy kölcsönöket vettek fel, de azután nehézségeik támadtak a visszafizetéssel, így adósságállományuk az elviselhetetlenségig fokozódott. Éppen ezen a ponton bontakozott ki hirtelen Japán versenyképes előnye, bár Nyugat-Európának sem ment rosszul, míg az USA úgynevezett stagflációtól szenvedett.

Eközben az USA arra törekedett, hogy fenntartsa politikai befolyását Nyugat-Európában és Japánban, egy összetákolt tanácskozó rendszer, a Trilaterális Bizottság, majd a G-7 felállításával (amely, meg kell mondanunk, Valéry Giscard d'Estaing ötlete volt, azzal a szándékkal, hogy korlátozza az USA hatalmát). Az USA politikailag úgy reagált a vietnami kudarcra, hogy egy ideig „engedékenyebb viselkedést" tanúsított a Harmadik Világgal szemben: hajlékonyabbá vált Angola, Nicaragua, Irán és Kambodzsa övezetében. De nem mindenki volt hajlandó leszállítani az igényeit ezért a hajlékonyságért. A Khomeini ajatollah vezetése alatt álló új forradalmi kormány Iránban nem volt hajlandó betartani a nagyhatalmak közötti játék szabályait, kiátkozta az Amerikai Egyesült Államokat, mint a Nagy Sátánt (és a Szovjetuniót, mint a második számú Sátánt), és amerikai diplomatákat börtönzött be. Liberális centrizmus és keynesi közgazdaságtan egy csapásra kiment a divatból. Margaret Thatcher elindította az úgynevezett neoliberalizmust, ami valójában persze olyan típusú agresszív konzervativizmus volt, amelyet 1H48 óta nem lehetett tapasztalni, és amely kísérlet arra, hogy megfordítsa a jóléti államban eszközölt újraelosztást: úgy, hogy az inkább a felső osztályoknak, mint az alsóbb osztályoknak Kedvezzen.

Ha az 1970-es évek robajjal végződtek, akkor az 1980-as évek sem nagyon maradtak le tőlük. A szegényebb országoknak nyújtóit kölcsönök kezelhetetlenekké váltak, és elkezdődött az adósságválság. Ez a folyamat nem 1982-ben kezdődött – amint gyakran állítják -, amikor Mexikó bejelentette, hogy nem tudja visszafizetni az adósságát, hanem 1980-ban, amikor a Gierek-kormány Lengyelországban elhatározta, hogy adósságproblémáit a munkásosztály kizsigerelésével próbálja megoldani. Ez a lépés látványos ellenállást váltott ki, Gdanskban megjelent a Szolidaritás. A lengyelországi események megkondították a lélekharangot a Szovjetunió kelet-közép-európai szatellitrendszere fölött, meglazult a jaltai megállapodás fő abroncsa, bár még egy évtizedig tartott, amíg a szétesés befejeződött. Ebben a lélektani pillanatban a Szovjetunió ugyanazt az alapvető taktikai hibát követte el, és ugyanúgy elvéreztette magát az afganisztáni bevonulással, mint annak idején az USA Vietnamban, csakhogy kevesebb társadalmi ellenállóképességgel ahhoz, hogy a következményeket túlélje.

Az 1980-as évek néhány jelzőszóval foglalhatók össze. Az első az „adósságválság", amely nemcsak Latin-Amerika nagy részét sújtotta (nem beszélve Afrikáról), hanem Kelet-Közép-Európát is. Az adósságválság nyomán világossá vált, hogy Kelet-Közép-Európa gazdasági realitásai nem különböznek alapvetően a Harmadik Világétól. A második jelzőszó a kelet-ázsiai „repülő ludak", azaz Japán elképesztő száguldása a világgazdaságban, ami először a négy sárkány (Dél-Korea, Tajvan, Hong Kong és Szingapúr), végül pedig Délkelet-Ázsia és a szárazföldi Kína áttörését is maga után vonta. A harmadik jelzőszó a Reagan-kormányzat „katonai keynesianizmusa", amely a katonai struktúrák megerősítésének ürügyén hatalmas, főként Japántól igénybe vett kormánykölcsönökkel úrrá lett a gazdasági recesszión és magas munkanélküliségen; ennek legfőbb következménye az USA államadósságának hihetetlen méretű felduzzadása volt. A negyedik jelzőszó a „bóvli kötvények" virágzása az amerikai tőzsdén, ami azt jelentette, hogy a nagy részvénytársaságok hatalmas kölcsönöket vettek fel, hogy rövid lejáratú spekulatív profitra tegyenek szert a termelési apparátus rovására; ez előidézte az úgynevezett „leértékelődést", ami azt jelentette, hogy a közepes jövedelmű rétegek alacsonyabb fizetésű állásba kényszerültek a gazdaságban.

Az 1980-as években az egész világgazdaság, Kelet-Ázsiát kivéve, nagyon rossz karban volt, bár ez nem akadályozta meg a pénzügyi spekulánsokat abban, hogy elképesztően magas profitokra tegyenek szert. Ezzel együtt a felső középosztály egy bizonyos része, az úgynevezett yuppik, egy ideig prosperáltak, inflációs nyomást váltva ki a luxustermékek és az ingatlanok piacán szerte a világon. De a világ legnagyobb része jövedelemvesztést és deflációt szenvedett el a pénzforgalom összeomlása folytán. Ezeknek a világszerte adódó nehézségeknek a nyomán a Szovjetunió szétesett. Pontosabban, Gorbacsov látványos kísérletet tett, hogy ezt megakadályozza azzal, hogy a ballasztot kidobja a hajóról. Egyoldalúan lefegyverkezett, az Egyesült Államokat kölcsönösségre kényszerítve. Elhagyta Afganisztánt és tulajdonképpen Kelet-Közép-Európát is. A belső politikai rendszer óvatos megreformálására törekedett. Bukása annak tulajdonítható, hogy kínosan alábecsülte a nacionalizmus lábra kapó erőit magán a Szovjetunión belül, mindenekfelett az orosz nacionalizmusét.

A jaltai egyezmény húzóereje fogytán volt, épp annyira az amerikaiak, mint a szovjetek gyengesége miatt. Sem az USA, sem Gorbacsov nem kívánta az egyezmény szétesését. De a világgazdaságban mutatkozó hosszú stagnálás elbánt velük. És a matrjoska-baba részeit nem lehetett újra összeilleszteni.

1970 óta a világgazdaság három adósságcikluson ment keresztül. Mindegyikben arra törekedtek, hogy fenntartsák a világrendszer vásárlóerejét: az olajpénzből származó kölcsönök a Harmadik Világ és a szocialista országok számára, az amerikai kormány által felvett kölcsönök és a nagy részvénytársaságok kölcsönei. Mindegyikük bizonyos területen mesterségesen a piaci érték fölé emelte az árakat. Mindegyikük súlyos visszafizetési nehézségekhez vezetett, ezeket különböző álcsődökkel próbálták kezelni. Végül, 1990-ben, szétpattant a japán ingatlan-buborék, ami rendkívüli mértékben csökkentette az értékpapírok értékét. Ostrom alá került a világgazdaság produktív gazdasági erejének utolsó bástyája. Ez lett azután az 1990-es évek története.

Az USA politikai helyzetét súlyos támadás érte, nem a Szovjetunió összeomlásának ellenére, hanem pontosan ennek következtében. Szaddám Huszein elhatározta, hogy előnyt kovácsol a Jalta utáni realitásból, közvetlenül katonailag provokálva az Egyesült Államokat Kuvait megszállásával. Ezt azért volt képes megtenni, mert a Szovjetunió már nem volt többé abban a helyzetben, hogy megfékezze őt. Azért tette, mert ez rövidtávon azzal kecsegtetett, hogy megoldja Irak adósságproblémáját (főleg Kuvaitnak volt eladósodva), és megnöveli az olajból származó bevételét. És azért is tette, mert azt remélte, hogy középtávon a megszállást az arab világ katonai egyesítésére fogja felhasználni a saját égisze alatt, egy olyan egyesítésre, amelyet egy közvetlen katonai kihívás szükséges lépésének tartott általában az Északkal és különösen az Egyesült Államokkal szemben.

Két lehetőség adódott Szaddam számára: az, hogy az Egyesült Államok meghátrál, és az, hogy nem így történik. Az első esetben azonnal győz. De számolt azzal a ténnyel, hogy hosszú távon még a második esetben is nyerni fog. Mindeddig nem bizonyította a történelem, hogy rosszul kalkulált volna. Az USA természetesen mozgósította a szükséges haderőt arra, hogy kiűzze az irakiakat Kuvaitból, majd Irakot szigorú nemzetközi ellenőrzés alá vonja. De súlyos árat fizetett ezért. Bebizonyosodott, hogy ilyen hadműveletek finanszírozását nem engedheti meg magának. Az USA teljes katonai számláját Szaúd-Arábia, Kuvait, Japán és Németország állta. Világossá vált, hogy az Egyesült Államok nem tudja elmozdítani Szaddamot Irakon belül, ugyanis nem volt hajlandó csapatokat küldeni Irak belterületére. Mindkét kényszert – a pénzügyit és a katonait egyaránt – az amerikai közvélemény diktálta, amely kész volt lelkesen ünnepelni a nemzet győzelmét, feltéve, ha nem kerül pénzbe és életekbe. Ez a fő magyarázata annak, hogyan tud Szaddam azóta is tovább élni, és annak, hogy miért maradtak olyan hatástalanok azok a kísérletek, amelyek Irakot korlátozni akarták a tömegpusztító fegyverek birtoklásában.

Az 1990-es években, az euró megteremtésével Nyugat-Európa lényeges lépést tett az egyesülés felé; így megszerezte a szükséges pénzügyi megalapozást ahhoz, hogy lazítson az Amerikához fűződő szoros politikai kötelékein. A jövő évtizedben ez kétségtelenül egy valódi európai hadsereg felállításához fog vezetni, és ezáltal az Egyesült Államoktól való elváláshoz. A balkáni térség szétesése világosan szemlélteti a NATO-nak mint politikai erőnek igen korlátozott hatékonyságát, és még inkább próbára teszi az USA és Nyugat-Európa kapcsolatát.

És mindezek közepette jött az úgynevezett ázsiai válság. A délkelet-ázsiai államok és a négy sárkány pénzügyi összeomlását a Nemzetközi Valutaalap szerencsétlen beavatkozása követte, erősen kiemelve mind a gazdasági, mind a politikai következményeket. Ezzel az összeomlással kapcsolatban azt kell megjegyeznünk, hogy a defláció először Kelet-Ázsiát és a vele szomszédos térséget sújtotta; utánuk azonban, mint tudjuk, Oroszország és Brazília következett. A világ lélegzetvisszafojtva várja, hogy lesújtson az Egyesült Államokra. Akkor majd belépünk a Kondratyev-ciklus hanyatló ágának utolsó alszakaszába.

És azután vajon látni fogunk-e végre egy új Kondratyev A-szakaszt? Igen, biztosan, de egy szekuláris defláción belül, akár a tizenhetedik században, és nem egy szekuláris infláción belül, mint a tizenhatodik, a tizennyolcadik és a huszadik században. De valami mást is látni fogunk. Fordítsuk most figyelmünket a Kondratyev-ciklusról a modern világrendszer mint történeti rendszer hosszú távú fejlődésére!

A kapitalista világgazdaság, mint bármely rendszer, hosszú ideje tartja fenn magát egy olyan mechanizmus alapján, amely mindenkor helyreállítja az egyensúlyt, amikor a folyamatai elmozdulnak tőle. Az egyensúly soha nem áll helyre azonnal, csak azután, hogy a normától való elégséges eltérés bekövetkezik, és soha nem áll helyre teljesen. Minthogy azt igényli, hogy az eltérések megtegyenek bizonyos távolságot, mielőtt ellenmozgásokat váltanak ki, a kapitalista világgazdaságnak, mint bármely más rendszernek, többféle ciklikus ritmusa van. Mi eddig a kifejlődött ciklusok közül az egyik legfontosabbat tárgyaltuk, amelyeket Kondratyev-ciklusoknak nevezünk. De ezek nem egyedüliek.

Az egyensúly soha nem áll helyre teljesen, mert az ellenmozgások azt kívánják meg, hogy bizonyos változások következzenek be a rendszer alapjául szolgáló paraméterekben. Következésképpen az egyensúly mindig mozgó egyensúly, és ezért vannak a rendszernek szekuláris tendenciái. A ciklikus ritmusok és a szekuláris tendenciák kombinációja az, ami egy „normálisan" működő rendszert meghatároz. A szekuláris tendenciák azonban nem folytatódhatnak örökké, mert elérik az aszimptótákat. Mihelyt ez megtörténik, a ciklikus ritmusok többé már nem tudlak a rendszer egyensúlyát visszaállítani, és éppen ekkor kerül a rendszer bajba. Ekkor lép a rendszer végső válságába és kettéágazik – vagyis olyan két (vagy több) alternatív útvonal előtt áll, amely új struktúrához vezet, új egyensúllyal, új ciklikus ritmusokkal és új szekuláris tendenciákkal. De, hogy a két alternatív útvonal közül melyikre lép, azaz milyen rendszer jön létre, ezt immanens módon nem lehetséges előre meghatározni, mivel olyan végtelen számú egyedi választás függvénye, amelyek nincsenek rendszerszerűén egybekötve. Ez történik ma a kapitalista világgazdaságban.

Ahhoz, hogy ezt tisztán lássuk, meg kell vizsgálnunk azokat a fő szekuláris tendenciákat, amelyek aszimptótáikhoz közelítenek. Mindegyikük határt szab ezáltal a tőkefelhalmozásnak. De mivel a végtelen tőkefelhalmozódás a kapitalizmus mint történeti rendszer meghatározó jegye, a hármas nyomás arra tendál, hogy működésképtelenné tegye a rendszer elsődleges motorját, és ezáltal strukturált válságot idéz elő.

Az első szekuláris tendencia a reálbérszintnek mint a termelési költségek hányadának alakulása, átlagban számítva a világgazdaság egészére. Magától értetődő, hogy minél alacsonyabb ez a hányad, annál magasabb a profit szintje, és megfordítva. Mi határozza meg a reálbér szintjét? A válasz egészen világos: az erőviszony a munkaerő és a munkáltató között a világgazdaság adott övezetében és szektorában. Ez az erőviszony elsődlegesen a két csoport politikai erejétől függ abban a közegben, amelyet osztályharcnak nevezünk. Amikor a piacról mint a munkabér szintjét meghatározó kényszerítő elemről beszélnek, ez megtévesztő, mivel a munka piaci értéke a világgazdaság különböző övezeteiben fennálló sokféle erőviszonytól függ. Ezek a változó politikai erők pedig attól függnek, hogy milyen hatékonyak az adott munkaerők egyik vagy másik formájának politikai szervezetei, továbbá azoktól a reális alternatíváktól, amelyek a munkáltatók előtt állnak termelési műveleteik áttelepítése szempontjából.

Elmondhatjuk, hogy egy idő után, bármely adott földrajzi ágazati területen arra törekszik a munkaerő, hogy valamilyen szervezeti testületet és tevékenységet hozzon létre, amely hatékonyabb alkura teszi őt képessé, akár közvetlenül a munkáltatóval, akár közvetett módon azzal, hogy hatást gyakorol a megfelelő politikai gépezetre. Amint kétségtelen, hogy az ilyen politikai erő visszavethető bizonyos területeken a tőkéscsoportok politikai ellentámadásaival, úgy az is igaz, hogy a politikai gépezetek hosszú távú „demokratizálódása" a modern világrendszer történetében azt szolgálta, hogy a dolgozó osztályok politikai erejének görbéje felfelé íveljen, hosszú távon a világrendszer úgyszólván minden államában.

A fő mechanizmus, amelynek segítségével a tőkések az egész világon képesek ezt a politikai nyomást korlátozni, az adott termelési szektorok áttelepítése a világgazdaság olyan más övezeteibe, amelyek az átlagosan alacsonyabb bérszintű térségekben vannak. Ez politikailag nehéz művelet, ugyanakkor a szakképzettség szintjeinek figyelembevételétől is függ az elérhető profitok kiszámításánál. Ezért tendált e felé a dolgok alakulása elsősorban a kondratyevi B-periódusokban, amint ezt fentebb kifejtettük. Mindazonáltal a modern világrendszer történeti fejlődése során ez ismételten megtörtént. De vajon miért alacsonyabb bérű térségek azok, amelyekbe a termelési szektorokat áttelepítik? Semmit sem old meg, ha azt mondjuk, hogy ez a „történelmi" bérszintek következménye. Honnan ered ez n történelem?

Az igazi alacsony bérű munka elsődleges forrásai mindig a mezőgazdasági térségekből frissen verbuválódott elvándorlók voltak, akik gyakran először léptek be a munkaerő-piacra. Ők készek arra, hogy elfogadják a világszinthez képest alacsony béreket, két okból. Az a nettó jövedelem, amelyet így kapnak, ténylegesen magasabb, mint az a nettó jövedelem, amelyet korábbi mezőgazdasági tevékenységükért kaptak. Másrészt társadalmilag gyökerüket vesztett, következésképpen politikailag meglehetősen bizonytalan emberekről van szó, akik ezért képtelenek arra, hogy jól védjék érdekeiket. Persze mindkét magyarázat elévül egy idő múlva, mondjuk harminc év után, és az ilyen munkások elkezdenek nyomást gyakorolni a bérszintre, párhuzamosan azokkal a munkásokkal, akik a világgazdaság más régióiban élnek. Ilyen esetekben a tőkések leggyakoribb válaszlépése a további áttelepítés.

Amint látható, az osztályharc irányításának ilyetén módja azon múlik, hogy a világrendszerben mindig legyenek olyan térségek, ahova át lehet telepíteni a termelést; ez pedig azon, hogy létezzék olyan jelentős mezőgazdasági szektor, amely még nem „vonódott be" a munkaerőpiacba. De szekuláris tendenciaként éppen ez utóbbi van csökkenőben. A világ deruralizálódása gyorsan felfelé ívelő görbét mutat. A falu felszámolódása ötszáz éve folyamatosan nő, de legdrámaibban 1945 óta. Nagyonis lehetséges azt jövendölni, hogy a vidék további huszonöt éven belül jórészt el fog tűnni. Mihelyt az egész világrendszer deruralizálódik, a tőkések egyetlen választási lehetősége az lesz, hogy az osztályharcokat a jelenlegi helyszíneiken folytassák. És itt az esélyek ellenük szólnak. Még a reáljövedelemnek nemcsak a világrendszer egészében, de a leggazdagabb országokon belül is megnövekedett polarizálódásával együtt is folyamatosan gyarapszik az alacsonyabb rétegek politikai és piaci hozzáértése. Még ott is, ahol nagyon magas azoknak a száma, akik technikailag munkanélküliek, és jövedelmük például az informális gazdaságból származik, még a világrendszer mezsgyéin és peremén élő munkások előtt álló reális alternatívák is olyanok, hogy abban a helyzetben vannak, hogy belépjenek a formális bérgazdaságba. Mindezek tiszta eredménye: a profitszintek erőteljes nyomásnak vannak kitéve, és így idővel emelkedni fognak.

A második szekuláris tendencia, amely a tőkéseket zavarja, meglehetősen különbözik az elsőtől. Nem a bérmunka költségévei kapcsolatos, hanem az anyagi ráfordítások költségével. Mit foglal magában az anyagi ráfordítások költsége? Nemcsak azt az árat, amelyen az anyagokat egy másik cégtől megvásárolják, hanem azok kezelésének költségeit is. Mármost amíg a vásárlás költségét normális körülmények között teljes egészében az a cég viseli, amelyik végül a profitot kapja, az anyagok kezelésének költségeit gyakran részben mások viselik. Például, ha a nyersanyagok kezelése közben mérgező vagy káros hulladék keletkezik, a szóban forgó költség egy részét az ilyen hulladékok eltávolítása teszi ki, éspedig, ha mérgezőek, biztonságos módon. A cégek persze arra vágynak, hogy minimalizálják ennek az intézkedésnek a költségeit. Ennek egyik, széles körben gyakorolt módja a hulladék áthelyezése a gyárteleptől távolra, minimális méregtelenítés után, például úgy, hogy a kémiai mérgező anyagokat egy folyóvízbe öntik. Ezt nevezik a közgazdászok „a költségek externalizálásának". Természetesen ez nem jelenti az intézkedés költségeinek végét. Hogy a példánál maradjunk, ha a mérgező anyagokat egy folyóvízbe öntik, ezzel megmérgezhetik a vizet és végül (talán évtizedekkel később) kárt okoznak emberekben vagy más anyagban (tényleges költségek ezek, még ha nehéz kiszámítani is őket). Továbbá lehet társadalmi döntést hozni a mérgező anyagok felszámolására, ebben az estben az a terület, amely magára vállalja a felszámolást – gyakran az állam – viseli a költséget. A költségek csökkentésének egy másik módja nyersanyagok hasznosítása, de úgy, hogy nem gondoskodnak a felújításukról (vagyis nem fizetnek érte); ez a probléma különösen a szerves anyagok esetében áll fenn. Az ilyen „költségkihelyezés" lényegesen csökkenti a nyersanyagköltségeket az adott vállalkozó számára, ennélfogva növeli a felső profithatárt.

Ez a probléma hasonló ahhoz, mint amikor áttelepítéssel oldják meg a bérköltségek kérdését. Ez az út addig járható, ameddig léteznek még olyan hasznosítatlan térségek, ahova le lehet rakni a hulladékot. De végül is nincs több szennyezhető folyóvíz vagy kivágható fa – legalábbis nincsen a bioszféra egészségét azonnal károsító súlyos következmények nélkül. Ebben a helyzetben találjuk ma magunkat, miután ötszáz évig folyt ilyen gyakorlat; ez az oka a mai ökológiai mozgalomnak, amely gyorsan nő az egész világon.

Mit lehet tenni? Nos, a világ kormányai vállalni tudnak valamiféle óriási hulladékfelszámolási és szervesanyag-felújítási kampányt. A probléma a hatékony művelet roppant nagy költsége, amit valakinek meg kell fizetnie valamilyen adó formájában. Csak két ilyen „valaki" létezik: vagy azok a cégek, amelyek a hulladék okozójának tekinthetők, vagy mi többiek. Az előbbi esetben a profithatárokra nehezedő nyomás érezhetően magas lesz. Az utóbbi esetben jelentősen megnőnek az adóterhek – ebbe a problémába ütközünk most. Továbbá, nincs sok értelme a hulladék-felszámolásnak és a szervesanyag-pótlásnak, ha a jelenlegi gyakorlat folytatódik, hiszen ez annyit ér, mintha Augias istállóját takarítanák ki. Ebből logikusan az következik, hogy az összes költséget teljes mértékben „internalizálják". Ez azonban még további nyomást gyakorolna az egyes cégek profitjaira. A kapitalista világgazdaság keretein belül nem látok elfogadható megoldást erre a társadalmi dilemmára; ezért állítom azt, hogy ez a második olyan strukturális nyomás, amely a tőkefelhalmozásra nehezedik.

A harmadik nyomás az adózás szférájában található. Az adózás természetesen fizetség a szolgáltatásokért, és ezért indokolt termelési költségként fogható fel, feltéve, ha nem túl magas. Namármost, mi határozza meg az adószintet? Természetesen állandó igény van a biztonsági szervezetekre (katonaira és rendőrire). Ez az igény, mint tudjuk, évszázadok óta folyamatosan növekedik, mert emelkednek a biztonsági eszközöknek, a katonai műveletek hatókörének és az érzékelhetően szükséges rendőri intézkedéseknek a relatív költségei. A második folyamatos növekedés a világ polgári bürokráciájának a méreteiben mutatkozik meg – ennek funkcióját mindenekelőtt az adóbehajtás szükséglete, másodsorban a modem állam bővülő feladatainak ellátása teszi ki.

A legfontosabb bővülő feladat bizonyos igényekről való gondoskodás. Ez sem szabadon választható költség: ezeknek a gondoskodásoknak a gyarapítása ugyanis a viszonylagos politikai stabilitás biztosításának fő eszköze, válaszul az alacsonyabb rétegek növekvő elégedetlenségére, amelyet a reáljövedelmek növekvő polarizációja vált ki belőlük; ez utóbbi pedig a világrendszer létének állandó jellemzője. A kormányok szociális-jóléti erőfeszítései lényegében törlesztések abból a célból, hogy megszelídítsék a „veszélyes osztályokat", azaz az osztályharcot korlátok között tartsák.

Az ilyen jellegű tömegigényekre adott választ „demokratizálásnak" nevezzük, és ez szintén egy nagyon valóságos szekuláris tendencia. A szóban forgó tömegigények: az oktatási intézmények, az egészségügyi szolgáltatások és a jövedelem garantálása az egyén egész életére szólóan (főleg a munkanélküli biztosítás és a társadalombiztosítás az idősek számára). Két dolgot szükséges megjegyeznünk ezekkel az igényekkel kapcsolatban. A világrendszer egyre több zónájában léptek fel, és ma már szinte univerzálisak. Továbbá az igények szintjei folyamatosan emelkednek minden országban, nincsenek világosan látható határaik.

Ez azt jelenti, azt kell jelentenie, hogy az adókulcsok folyamatosan emelkednek úgyszólván minden országban, és legfeljebb csak időnként csökkennek, kis mértékben. Ám, egy bizonyos ponton az ilyen újraelosztó adózás olyan szinteket ér el, ahol komolyan beleütközik a tőkefelhalmozás lehetőségébe. Ebből következik, hogy az „államok fiskális válságaiként" értelmezett jelenségre a tőkések ma az adók leszorításának követelésével reagálnak, és a tömegek támogatását kérik azon az alapon, hogy az egyéni adózás is meredeken emelkedik. A dolog iróniája az, hogy míg az adókorlátozást a tömegek gyakran támogatják, egyáltalán nem támogatják a jóléti szolgáltatások visszanyesését (sem az oktatásban, sem az egészségügyben, sem a jövedelmi garanciákban). Sőt, ugyanakkor, amikor nagy lármát csapnak a magas adózás miatt, a kormány szolgáltatásai iránti tömegigények szintje emelkedik. Tehát itt is tapasztaljuk a tőkefelhalmozásra nehezedő strukturális nyomást.

Tehát itt tartunk most: három fő strukturális nyomás a tőkések tőkefelhalmozó képességére – olyan szekuláris tendenciák eredményeként, amelyek folyamatosan zárnak fölfelé. Ezt a válságot, amely nem a növekedés, hanem a tőkefelhalmozás válsága, tovább bonyolítja egy másik jelenség: az államstruktúrák legitimációjának elvesztése. Az államok a tőkések tőkefelhalmozó képességének igen fontos elemei. Az államok tesznek lehetővé kvázi-monópoliumokat, amelyek a kiemelkedő profitszintek egyetlen forrásai. Az államok működnek annak érdekében, hogy elnyomással vagy békéltetéssel megszelídítsék a „veszélyes osztályokat". Az államok azoknak az ideológiáknak a fő forrásai, amelyek a néptömegeket rábírják arra, hogy viszonylag türelmesek legyenek.

A türelmesség mellett szóló fő érv a reform elkerülhetetlensége. A dolgok jobbra fordulnak – ha nem is azonnal, de majd a gyerekek és az unokák számára. Egy sikeresebb, egyenlőbb világ tűnik fel a horizonton. Ez persze a hivatalos liberális ideológia, és ez uralkodik a tizenkilencedik század óta a geokultúrában. De ez a motívuma az összes rendszerellenes mozgalomnak is, nem utolsósorban azoknak, amelyek a legforradalmibbnak kiáltják ki magukat. Ezek a mozgalmak különösen sokszor hangsúlyozták ezt a motívumot, amikor meghódították az államhatalmat.

Azt mondták saját dolgozó osztályaiknak, hogy „fejlesztik" a gazdaságot, és ezeknek a dolgozó osztályoknak türelmeseknek kell lenniük mindaddig, amíg a gazdasági növekedés gyümölcsei végül is megjavítják életkörülményeiket. Türelmet prédikáltak az életszínvonallal, de a politikai egyenlőség hiányával kapcsolatban is.

Mindaddig, ameddig az ilyen rendszerellenes mozgalmak (lett légyenek kommunisták, szociáldemokraták avagy nemzeti felszabadító mozgalmak) mozgósító szakaszban voltak az egyenlőtlenségen alapuló militarista, diktatórikus, fasiszta, gyarmatosító, sőt akár egyszerűen konzervatív rezsimek ellen, addig erre a motívumra hangfogó került, és nem zavarta a rendszerellenes mozgalmak képességét arra, hogy kiterjedt népi támogatást biztosítsanak maguknak. Amint azonban az ilyen mozgalmak hatalomra jutottak, ahogyan ez világszerte történt az 1945-től 1970-ig tartó periódusban (a kondratyevi A-periódusban, amelyről fentebb beszéltünk), tesztelésnek lettek kitéve. És bizony világszerte hiányosnak találtattak. A „forradalom" utáni rezsimek sem arra nem voltak képesek, hogy jelentős mértékben csökkentsék a világméretű vagy akár a belső polarizációt, sem arra, hogy komoly belső politikai egyenlőséget vezessenek be. Kétségtelenül sok reformot hajtottak végre, de jóval többet ígértek, mint reformokat. És mert a világrendszer kapitalista világgazdaság maradt, a központi zónán kívüli rezsimek strukturálisan képtelenek voltak lépést tartani a gazdag országokkal.

Ez nem csupán elvont elemzés kérdése. Ezeknek a realitásoknak a rendszerellenes mozgalmakból történő óriási kiábrándulás volt az eredménye. Addig a fokig, ameddig e mozgalmak megtartják támogatottságukat, ez legföljebb a kisebbik rossz, amennyiben egy reformista csoport talán jobb, mint egy jobboldalibb alternatíva, de ettől még mindez természetesen nem az új társadalom előhírnöke.

A fő eredmény az állami struktúrák iránti tömeges bizalomvesztés volt. A néptömegegek a világon – azután, hogy az államok felé fordultak, mint az átalakulás tényezői felé – most egy még mélyebb szkepticizmusba „húzódtak" az államnak az átalakulást előmozdító, vagy akár csak a társadalmi rendet fönntartó képességét illetően.

Ennek az egész világon feltámadó államellenességnek két azonnali következménye van. Az egyik az, hogy a társadalmi félelmek eszkalálódnak, és az emberek mindenütt visszaveszik az államoktól a személyes biztonságukról való gondoskodás szerepét. Ez persze egy negatív spirált eredményez. Minél inkább teszik ezt, annál nagyobb a zűrzavar és az erőszak, és minél nagyobb a zűrzavar és az erőszak, annál kevésbé képesek az államok a helyzet kezelésére, következésképp annál több ember vonja meg bizalmát az államtól, ami azután tovább gyengíti az államok képességét arra, hogy gondoskodjon a személyes biztonságról. Már benne vagyunk egy ilyen spirálban, amely a világrendszer különböző országaiban, különböző iramban, de úgyszólván mindenütt növekvő iramban gyűrűzik.

A második következmény a tőkéseket érinti. Az államok, amelyek legitimációjukat vesztették, sokkal nehezebben tudják teljesíteni azt a funkciójukat, hogy garantálják a tőkések kvázi-monopóliumok iránti szükségletét, nem is beszélve arról a képességükről, hogy megszelídítsék a „veszélyes osztályokat". így éppen abban a pillanatban, amikor a tőkések a globális profitrátára és ebből adódóan a tőkefelhelmozó képességükre nehezedő három strukturális préssel kerülnek szembe, azt tapasztalják, hogy az állam a korábbinál kevésbé képes segíteni nekik megoldani ezeket a dilemmákat.

Ezért mondhatjuk ki, hogy a tőkés világgazdaság most a végső válságába lépett, egy olyan válságba, amely ötven évig is eltarthat. Az előttünk álló igazi kérdés az, hogy mi történik majd e válság során, a jelenlegi világrendszerből valamely más típusú történelmi rendszerbe való átmenet során. Elméleti elemzés szempontjából a kulcskérdés a fentebb leírt Kondratyev-ciklusok és a most kifejtett rendszerválság közötti viszony. Politikai szempontból az a kérdés, hogy milyen fajta társadalmi cselekvés lehetséges és kívánatos egy rendszerbeli átmenet során.

A Kondratyev-ciklusok a tőkés világgazdaság „normális" működésének részei. Az ilyen úgynevezett normális működés nem szűnik meg azért, mert a rendszer egy rendszerbeli válságba lép. A tőkés rendszer viselkedését befolyásoló különböző mechanizmusok még mindig a helyükön vannak. Ha majd a jelenlegi B-szakasz kifulladt, kétségtelenül lesz egy új A-szakasz.

A rendszerválság azonban erősen beleszól a pálya irányának alakulásába. Kicsit olyan ez, mintha valaki megpróbálna egy olyan autóval dombról lefelé hajtani, amelynek még ép a motorja, de sérült a karosszériája és a kerekei. A kocsi kétségtelenül előre fog gurulni, de nem az előzetesen elvárt egyenes vonalban, és nem is ugyanolyan biztosítékokkal, mint akkor, ha a fékek hatékonyan működnének. Vajon hogyan fog a kocsi viselkedni? – ezt meglehetősen nehéz előre megítélni. Váratlan következményekkel járhat, ha több gázt adunk a motornak. A kocsi karambolozhat.

Schumpeter már jóideje hozzászoktatott minket ahhoz a gondolathoz, hogy a kapitalizmus nem a kudarcai, hanem a sikerei miatt fog összeomlani. Mi azt próbáltuk itt megmutatni, hogy a sikerek (a hanyatlások ellensúlyozásának módjai a világgazdaságban, a tőkefelhalmozás maximalizálódásának módjai) hogyan hozták létre időjártával annak a tőkefelhalmozásnak a struktúráim korlátait, amelyeknek a biztosítására irányultak. Ez a schumpeteri feltételezés konkrét empirikus bizonyítéka. Kétségtelen, a sérült gépkocsi analógiáját folytatva, hogy egy bölcs sofőr valószínűleg elég lassan vezetne ilyen nehéz körülmények között. De a tőkés világgazdaságban nincs bölcs sofőr. Nincs olyan egyén vagy csoport, amelynek hatalmában áll, hogy a szükséges döntéseket egyedül meghozza. És éppen az a tény, hogy a döntéseket sok szereplő, elkülönülten és mindegyikük saját közvetlen érdekei szerint hozza meg, szinte bizonyossá teszi, hogy u/ autó nem fog lelassulni. Valószínűleg egyre gyorsabban kezd haladni.

Következésképpen a vakmerőség az, amire számíthatunk. Amint a világgazdaság a terjeszkedés új periódusába lép, ezáltal éppen azokat a feltételeket fogja súlyosbítani, amelyek a végső válság felé vezetik. Technikailag szólva, az ingadozások egyre vadabbak lesznek, illetőleg egyre „zűrzavarosabbak", és a pálya görbéjének iránya egyre bizonytalanabb, mivel az útvonal "(egyre cikkcakkosabbá válik, mindez nagyobb sebesség mellett. Ugyanakkor arra számíthatunk, hogy a kollektív és az egyéni biztonság foka – lehet, hogy szédítően – csökkenni fog, mivel az állami struktúrák egyre többet veszítenek legitimációjukból. És ez kétségtelenül növelni fogja az erőszak mennyiségét nap mint nap a világrendszerben. Ez a legtöbb ember számára félelmetes lesz, és annak is kell lennie.

Politikai szempontból ez a szituáció a nagy zűrzavar helyzete lesz, mivel azok a mérvadó politikai elemzések, amelyeket a modern világrendszer megértésére kidolgoztunk, érvénytelennek vagy divatjamúltnak fognak látszani. Ez nem lesz teljesen igaz. Hiszen ezek az elemzések elsősorban a létező világrendszerben zajló folyamatokra lesznek érvényesek és nem egy átmenet realitására. Ezért olyan fontos, hogy tisztában legyünk a kettő közötti különbséggel és azokkal az utakkal-módokkal, amelyeken ez a kettős realitás ki fogja forrni magát.

Ha a most zajló realitást tekintjük, majdnem lehetetlen lesz, hogy azt a politikai cselekvés nagymértékben befolyásolja. Visszatérve a dombról lefelé hajtó sérült gépkocsi analógiájához, pontosan érezzük, hogy némiképp tehetetlenek vagyunk, és a legtöbb, amit tehetünk, az, hogy megpróbálunk úgy manőverezni, hogy a minimumra csökkentsük saját közvetlen károsodásunkat. De az átmenet egészét tekintve az ellenkezője az igaz. Éppen azért, mert a kimenetele megjósolhatatlan, éppen azért, mert ingadozásai olyan vadak, igaz lesz az, hogy még a legkisebb politikai cselekvés is nagy következményekkel járhat. Úgy szeretek erre gondolni, mint olyan pillanatra a történelmi időben, amikor a szabad akarat valóban játéktérhez jut.

Úgy gondolhatunk erre a hosszú átmenetre, mint egy hatalmas politikai küzdelemre a két nagy tábor között: mindazok tábora között, akik a fennálló egyenlőtlenségen alapuló rendszer privilégiumait fenn kívánják tartani, jóllehet különböző formában, talán nagyonis különböző formában, és azokéi között, akik egy olyan új történelmi rendszer létrejöttét szeretnék látni, amely lényegesen demokratikusabb, és több egyenlőséget biztosít. Azt azonban nem várhatjuk el, hogy az első tábor tagjai olyan mezben fognak megjelenni, amilyenben leírtam őket. Azt fogják hangoztatni, hogy ők modernizálók, új demokraták, a szabadság szószólói és progresszívek. Sőt talán még azt is fogják állítani magukról, hogy forradalmiak. A kulcs nem a retorikában rejlik, hanem a javaslatok mögötti tényleges realitásban.

A politikai küzdelem kimenetele részben annak az eredménye lesz, hogy ki kit képes mozgósítani, de nagy részben azon is múlik, hogy ki és milyen mértekben képes jobban elemezni azt, ami történik, és melyek azok a reális történelmi alternatívák, amelyekkel kollektíven szembekerülünk. Azt mondhatjuk tehát: ez olyan pillanat, amikor tudást, képzelőerőt és praxist kell egyesítenünk. Máskülönben kitesszük magunkat az évszázados mondás kockázatának: „minél jobban változik, annál inkább ugyanaz". A kimenetel, kitartok véleményem mellett, immanens értelemben bizonytalan, és éppen ezért nyitott az emberi beavatkozás és kreativitás előtt.

(Fordította: Pach Eva)

Bombatámadás?

Amikor fiatal voltam, sokszor láttam egy háborús filmet, amelyben egy hősies amerikai pilóta ellenséges terület fölé repült, és elkiáltotta: "bombatámadás!". Az ellenség megsemmisült és helyreállt a béke. A jó fiúk győztek. Clinton elnök amerikai és NATO pilótákat küldött egy pontosan ilyen küldetésre a jugoszláv állam és annak vezetője ellen, akit Clinton Hitlerhez hasonlított.

Amikor egy háború kitör, és ez egy háború, három szint van, amelyen ítéletet mondhatunk róla: jogi, erkölcsi és politikai.

Jogi értelemben a bombatámadás agressziónak számít. A nemzetközi jog szempontjából teljes mértékben igazolhatatlan. A jugoszláv állam semmit sem tett a saját határain kívül. Ami pedig a határain belül történt, az egy alacsony intenzitású polgárháború, amelybe az Egyesült Államok és más nagyhatalmak közvetítőként befurakodtak. A közvetítés azt jelentette, hogy mindkét félhez ultimátumot intéztek, amely tartalmazta, hogy milyen feltételek szerint kell fegyverszünetet kötniük, s a feltételek teljesítését külső katonai erő garantálta volna. Először mindkét fél elutasította ezt, ami az Egyesült Államokat felettébb idegessé tette. Megmagyarázták a koszovóiaknak, hogy addig nem bombázhatják a szerbeket, amíg a koszovóiak nem fogadják el a fegyverszüneti feltételeket. A koszovóiak elfogadták ezeket, így az USA/NATO-erők bombáznak.

A nemzeti szuverenitás nem sokat jelent a hatalmi politika valóságos világában. Az USA nem az első és valószínűleg nem is az utolsó állam, amely megsérti egy kisebb ország szuverenitását. De nevezzük nevén a dolgokat! Ez agresszió, és a nemzetközi jog szerint törvénytelen.

A jogi helyzet semmit sem mond nekünk az erkölcsi helyzetről. Az USA/NATO erők azzal igazolták lépéseiket, hogy a jugoszláv állam alapvető emberi jogokat sértett meg, és nekik erkölcsi kötelességük beavatkozni (azaz figyelmen kívül hagyni a jogi korlátokat). Ezért beszélnünk kell arról, hogy erkölcsi szempontból mi helyes és helytelen.

Személy szerint semmi kétségem afelől, hogy a jugoszláv állam bűnös a Koszovóban elkövetett atrocitások miatt, mint ahogy korábban is az volt – közvetlenül vagy közvetítőkön keresztül – Bosznia-Hercegovinában. Abban is biztos vagyok azonban, hogy ebben az esetben a Koszovói Felszabadítási Hadsereg, korábban pedig a horvátok és a bosnyákok szintén hasonló bűnöket követtek el. És én nem fogom kiszámolni, hogy ki követett el több atrocitást a másiknál. A polgárháborúk a legrosszabb vonásokat hozzák elő a népekből, és e tekintetben az utóbbi öt év balkáni háborúi sem rendhagyók. A beavatkozás erkölcsi alapját azonban mindenképpen meggyengíti, ha a morális vétségek nem egyoldalúak.

Mi több, ha a Koszovóban mutatott szerb magatartás elítélendő, úgy mindazok az erkölcsi hatóságok, amelyek az erkölcsi törvény végrehajtását magukra veszik, magyarázattal tartoznak azért, mert nem mutattak hasonló beavatkozási hajlamot Sierra Leone vagy Libéria, Észak-Írország, a Pinochet alatti Chile, a Sukarno alatti Indonézia, Csecsenföld, illetőleg Baszkföld esetében. Semmi kétség, minden eset más, mint a többi, és eltérő nagyságrendűek is, de mindegyik polgárháborús helyzet volt, atrocitásokkal. És ha komolyan vesszük az erkölcsi kényszerítő erőket, akkor a legkevesebb, amire rá kell kérdeznünk, az általuk tanúsított inkonzisztencia és érdektelenség.

Végül visszajutunk a politikai elemzéshez. Ki, mit tett, milyen okból, és mennyivel járulnak hozzá az egyes lépések a viták érdemi megoldásához? Kezdjük a konfliktus helyi szereplőivel! A földrajzilag és etnikailag összefonódó és átfedő balkáni zónákban, valószínűleg az egykori Jugoszláv Szövetségi Köztársaság volt az az optimális struktúra, amely nemcsak a belső békét, de a maximális gazdasági növekedést is biztosította. Ennek szétesése azonban nem volt szükségszerű. Ennek a folyamatnak volt néhány döntő pillanata. Az egyik ilyen volt 1987, amikor Milosevics úgy döntött, hogy politikai jövőjét a szerb nacionalizmusra fogja építeni a jugoszláv nacionalizmus/kommunizmus helyett, és két év alatt elérte a koszovói autonómia megszüntetését. Ez adott ürügyet és talán kiváltó okot a kiszakadás hullámaihoz: Szlovénia majd Horvátország esetében, azután Bosznia-Hercegovinában, majd a horvátországi és boszniai szerbek esetében, végül pedig Koszovóban. Semmi kétség: ebben a Balkánon kívüli erők is szerepet játszottak, különösen Németország, amely legalábbis támogatta a horvát függetlenség gondolatát.

Milosevics kezdeti tevékenysége súlyos, hosszú távú politikai hiba volt. Ma egy olyan kellemetlen, erőszakos konfliktusban találjuk magunkat, amelyben mindenki fél, paranoiás és nem hajlandó fontolóra venni semmiféle valóságos politikai kompromisszumot sem. A krízis nem is fog hamar befejeződni. Az észak-írországi háború több mint húsz éven át folyt, mielőtt bármilyen megoldási lehetőség szóba jött volna. Az izraeli-palesztin háború még hosszabb ideje tart. Néha egy polgárháborúnak egyszerűen ki kell merítenie magát ahhoz, hogy bármelyik fél racionálisan kezdjen gondolkodni.

De mit mondhatunk az USA politikájáról? Miért választotta ki az USA kormánya ezt a polgárháborút az aktív beavatkozásra? Az öbölháború esetében a racionális motívumot az olaj fontossága jelentette, valamint egy megtámadott szuverén állam, Kuvait védelme. Gazdasági értelemben azonban a balkáni zóna marginális. Azt sem lehet állítani, hogy ebben a régióban közvetlen geopolitikai érdekeltségek léteznének: nincs szó például egy terület, egy politika megtámogatásáról, amit egy másik nagyhatalom nem tud elviselni. Ez volt a logikája, vagy legalábbis egyik oka az USA Dél-Koreának nyújtott támogatásának. Észak-Korea mögött – érvelt az USA – Kína és a Szovjetunió áll. Ez a hidegháborús logika volt.

Jugoszláviában azonban nincs olaj, a kommunista világgal folytatott hidegháború pedig véget ért. De miért nem hagyja figyelmen kívül az itteni helyzetet az USA ugyanúgy, mint Kongó esetében (legalábbis manapság)? Hogy pontosak legyünk: az Egyesült Államok minden országgal "törődik", de csak kevés ország belügyibe avatkozik be katonailag. A legutóbbi napokban egy furcsa érv hangzott el. Azt mondták, hogy az USA-nak azért kellett bombáznia a szerbeket, mert egyébként a NATO hitelessége csorbát szenvedett volna. Ez furcsa érv, mert körkörös logikát tartalmaz. Ha a NATO megfenyeget valakit, de utána másképp cselekszik, valóban csorbát szenved a szavahihetősége. De nem kellett volna fenyegetőznie.

Lehet, hogy az USA számára éppen a NATO létezésének igazolása a politikai kérdés, hisz a NATO-nak már nincs nyilvánvaló szerepe most, amikor az orosz hadsereg annyira meggyengültnek mutatkozik. De mire kell egyáltalán a NATO az USA-nak? Két okról lehet beszélni. Az egyik az, hogy létezése igazolja a jelenlegi amerikai katonai kiadások és készültség szintjét, aminek a kormány számára gazdasági és belpolitikai előnyei egyaránt vannak. A második ok az, hogy a NATO szükséges annak megakadályozásához, hogy a nyugat-európaiak túlságosan kicsússzanak az amerikai ellenőrzés alól, és főként hogy a NATO-tól független, önálló katonai struktúrát hozzanak létre. A jugoszláv kaland mindkét okból ideálisnak tűnik.

De vajon működni fog-e? Ha a jugoszlávok kitartanak, és ez valószínűnek tűnik, a további katonai akció szárazföldi csapatok küldését is jelentheti. Vajon megengedhet magának az USA még egy Vietnamot? Aligha. És vajon tényleg folytatni fogják a nyugat-európaiak a játszmát? A NATO soraiban már most zúgolódás tapasztalható, pedig a háború még csak egy hete tart.

Mindannyian bozótharcossá váltunk. A jugoszlávokat bombázni fogják mindaddig, amíg rombolni lehet. A koszovóiakat el fogják űzni otthonaikból. Sokan fognak meghalni. A szomszéd országok közvetlenül is belekeveredhetnek a fegyveres konfliktusba. Ha pedig a háború elhúzódik, belső társadalmi felfordulás támadhat az USA-ban és Nyugat-Európában. Lehet, hogy a "bombatámadás" több, mint bűn: hiba.

1999. április 1.

(Fordította: Andor László)