Marx és az alulfejlettség

Marx az alulfejlettség kategóriáját nem ismerte, mégis elmondható, hogy életművének számos olyan fejezete van, amelyhez az alulfejlettség elméletei kapcsolhatók. Ezek feltárása segítségével érdemes újragondolni az átmenethez fűződő várakozásainkat is.

Karl Marx életművét végigkíséri az az ismeretelméleti dilemma, amely minden olyan kísérlet sajátja, ahol társadalmi változások térben és időben kiterjedt folyamatainak vizsgálatára kerül sor. Ez a feszültség abból a kettős követelményből származik, hogy a szerzőnek egyaránt feladata egy “rendszer” sajátosságainak és alaptörvényeinek, másfelől viszont e rendszer sajátos fejlődéstörténetének bemutatása.

Az elmélet szükségszerű elvontságának, illetve a történetírás szükségszerű konkrétságának ez a konfliktusa természetesen feloldhatatlan. Írásaiban ezért Marx – hasonlóan a többi gondolkodóhoz, akik munkájuk során szintén beleütköztek ebbe a dilemmába, és ennek tudatában is voltak – a felváltva hangsúlyozás taktikájához nyúlt. Ezért olyan könnyű azzal eltorzítani munkáit, hogy ennek a kettősségnek az egyik oldalát kiragadva, azt mint a “valódi Marxot” állítjuk be. Ezt a módszert Marx nemcsak visszautasítaná, de életében gyakran vissza is utasította.

Mivel azonban az említett feszültség kiküszöbölhetetlen, törvényszerű, hogy a legéleselméjűbb gondolkodó sem ábrázolhatja úgy dolgokat, hogy az száz év múltán is helytálló legyen. Az utóbbi száz év történései egy olyan új empirikus valóságot alkotnak, amelynek feldolgozása megköveteli a korábbi elmélet módosítását, és ez soha nem is lesz másképpen. Marx máshogy írta volna meg a Kommunista kiáltványt 1948-ban, mint 1848-ban, vagy A tőkét 1859 helyett 1959-ben. Nekünk is ez a feladatunk.

Az “alulfejlettség” megjelenését elemezni a marxi elméletben sok szempontból különös téma, mivel Marx ezt a fogalmat tulajdonképpen nem ismerte. Ez a kategória idegen a marxi életműtől, legalábbis akkor, ha az elmélet szokásos hangsúlyaihoz tartjuk magunkat. Az alulfejlettség jelensége sok tekintetben egyaránt kihívás tehát mind a marxi, mind a hagyományos polgári liberális eszmék számára. Ne feledjük el, hogy a liberalizmus és a marxizmus egyformán a felvilágosodás gondolatának örököse, beleértve ennek a haladás szükségszerűségébe vetett mély hitét is.

Ennek ellenére egyedül az alulfejlettség kategóriájára építő elemzések képesek arra, hogy alátámasszák a világtörténelmi fejlődés és főképpen a tőkés termelési mód fejlődése marxi felfogásának alapvető helyességét. Úgy tűnik, Marx és Engels absztrakt és konkrét elemzéseinek összekapcsolásából a szocialista mozgalmak és a “marxisták” – legalábbis egészen a legutóbbi időkig – valójában három lényeges üzenetet szűrtek le a maguk számára.

Az első üzenet szerint a tőkés világ gazdasági és politikai folyamatainak középpontjában a proletariátus áll. Az üzemi munkásság, méghozzá csakis az ipari munkásság hozza létre az értéktöbbletet (“pénz-áru-pénz” folyamat), amelynek felhalmozása a tőkés vállalat kizárólagos célja – a felhalmozott tőkét pedig arra használják, hogy a folyamatot megismételjék, azaz még több tőkét halmozzanak fel (“a tőke bővített újratermelése”).

Politikai szempontból pedig az üzemi munkásság, sőt csak az üzemi munkásság az, amely “csak láncait veszítheti”, és ezért érdekében áll és képes is arra, hogy a kapitalizmus ellentéteit felismerje, és célul tűzze ki a kommunizmus megvalósítását. A proletariátus e központi szerepéből következett az a politikai tan, miszerint a szocializmusért (vagy a kommunizmusért) folytatott harcot egy szervezett pártnak kell vezetnie, amely a munkásosztályban gyökerezik, és ennek érdekeit tükrözi vissza.

A második üzenet a “legfejlettebb” országok kitüntetett szerepe (“De te fabula narratur”: Rólad szól a történet!). A kapitalizmus megjelenése a szó kettős értelmében is progresszív fejlődésnek tekinthető. Részben előrelépés volt a társadalmi berendezkedés korábbi formáihoz képest, másfelől olyan haladást jelentett, amely a megelőző formákból szervesen következett (“merész ugrások” nélkül).

Ez az üzenet fontos következményekkel bírt mind a társadalmi-történeti elemzések, mind a politikai cselekvés számára. Mindkét területen azt eredményezte, hogy az Európa-központúság nemcsak legitimnek minősült, de szinte kötelező is volt – Nyugat-Európában indult meg a tőkés fejlődés, Nyugat-Európában alakult ki a proletariátus, tehát itt kerül majd sor az első forradalmakra is.

A harmadik üzenet a kereskedő- és az ipari tőke közti különbség gazdasági jelentősége. A kereskedőtőke a forgalmi folyamatban működik (tehát nem kapcsolódik hozzá termelő tevékenység), az ipari a termelés szakaszában. A kétféle tőke a kapitalizmus két különböző formáját is jelentette, köztük a történelmi egymásra következés viszonya áll fenn. Egy bizonyos területről akkor mondható el, hogy ott “valódi” kapitalizmus alakult ki és értéktöbblet-elsajátítás folyik, ha már meghatározóvá vált a termelőtőke.

E megkülönböztetés politikai következménye az lett, hogy egy adott országban az ipari tőke győzelme a kereskedőtőke fölött haladónak minősült, tehát a munkásmozgalomnak akár feladata is lehetett, hogy az ipari tőkét e harcában támogassa, sőt adott esetben helyettesítse az ipari burzsoáziát, amely elmulasztotta betölteni “történelmi” küldetését.

Mindennek ellenére, bár a fenti üzenetek világosak, és következményeikben nagyrészt meghatározták a marxi elmélet gyakorlatba való átültetésének mikéntjét, maga Marx fontos utalásokat hagyott ránk, amelyek a fenti tételekkel való óvatos bánásmódra intenek. Ami az első üzenetet illeti, amely szerint proletariátuson elsősorban (ha nem kizárólag) a városok ipari bérmunkássága értendő, nézzük meg először is Marx parasztságról szóló híres fejtegetéseit az “Osztályharcok Franciaországban”, illetve a “Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája” c. írásokban.

“Így került sor arra, hogy a francia paraszt a földet terhelő jelzálog kamatainak formájában, nem jelzálogosított uzsoraelőlegek kamatainak a formájában, nemcsak földjáradékot, nemcsak az ipari profitot, egyszóval nemcsak az egész tiszta nyereséget engedte át a tőkésnek, hanem még a munkabérnek egy részét is, hogy tehát az ír bérlő szintjére süllyedt – és mindezt azzal az ürüggyel, hogy ő magántulajdonos. (…) Megérhetjük a francia parasztok helyzetét, amikor a köztársaság régi terheiket még újabbakkal tetézte. Látjuk, hogy a parasztok kizsákmányolása az ipari proletariátus kizsákmányolásától csak formailag különbözik. A kizsákmányoló ugyanaz: a tőke.”1

“A paraszt parcellája már csak az az ürügy, amely a tőkésnek megengedi, hogy profitot, kamatot és járadékot húzzon a földből, ráhagyva magára a földművesre, hogyan csiholja ki munkabérét.”2

Ezekben a sorokban két világos figyelmeztetés található. Az első a “munkabér” kifejezés használatára vonatkozik, amely itt a tulajdonos paraszt visszatartott jövedelmét jelöli. A második figyelmeztetést az az állítás tartalmazza, amely szerint a tulajdonos paraszt viszonya a tőkéshez csak “formailag” különbözik az ipari proletariátus és a tőkés viszonyától. (Vegyük továbbá figyelembe a “proletariátus” szó mellett a változó “ipari” jelzőt – mintha léteznének a proletárok különböző típusai.) Mindannyian tudjuk, hogy Marx akkor beszélt “forma szerinti különbözőségről”, ha ez a különbözőség másodlagos és jelentéktelen volt, és nem befolyásolta a két jelenség lényegi rokonságát. Hogy ezt a hasonlóságot aláhúzza, Marx a tulajdonos parasztok “munkabéréről” beszél, holott ebben az esetben nincs pénzmozgás “munkaadó” és “munkavállaló” között.

Ami azt az elképzelést illeti, hogy értéktöbblet csak bérből élő munkavállalótól sajátítható el, Marx ennek éppen az ellenkezőjét állítja akkor, amikor hangsúlyozza: értéktöbblet nemcsak hogy akkor is elsajátítható, amikor nincs szó a munka tényleges alávetéséről, de ott is, ahol még csak formális alávetettség sem létezik. Vessük ezt össze A termelési folyamat közvetlen következményei című írás következő szakaszával:

“Például az uzsoratőke, amennyiben pénz formájában nyersanyagot, munkaeszközt vagy mindkettőt előlegez a közvetlen termelőnek, mint például Indiában. A hatalmas kamat, amelyre ezzel szert tesz, sőt nagyságától függetlenül a kamat általában, amit a közvetlen termelőtől kiprésel, csak másik neve az értéktöbbletnek. Pénzét a valóságban azáltal változtatja tőkévé, hogy a közvetlen termelőből meg nem fizetett munkát présel ki, többletmunkát. Maga azonban nem avatkozik bele a termelési folyamatba, amely eredeti módja szerint zajlik mellette. Gyors felvirágzása részben e termelési mód csökevényességéből táplálkozik, részben maga is eszköze e termelési mód elcsökevényesítésének és kedvezőtlen körülmények közötti vegetálásra ítélésének.”3

Végül itt vannak Marx gyakran idézett fejtegetései a rabszolgaságról, ahol a szerző világosan különbséget tesz kétféle rabszolgaság között: az egyik “a patriarchális rendszer sajátja, ahol rabszolgákat főként a házimunkában alkalmaznak”, a másik az “ültetvényes rendszerre jellemző, ahol a termelés a világpiacra folyik”. Itt újra nagyon világosan értéktöbblet-termelésről beszél, és azt állítja:

“Ahol tőkés szemlélet uralkodik, mint az amerikai ültetvényeken, ott ezt az egész értéktöbletet profitnak fogják fel; ahol sem maga a tőkés termelési mód nem létezik, sem az annak megfelelő szemléleti módot nem vitték át oda tőkés országokból, ott az értéktöbblet mint járadék jelenik meg.”4

Marx a rabszolgaságot nem tekinti a kapitalizmus működése szempontjából lényegtelennek. Ellenkezőleg, 1846. december 28-án Annyenkovhoz írott levelében éppen emiatt bírálja Proudhont, és azt mondja:

“A közvetlen rabszolgaság éppúgy sarkpontja jelenlegi indusztrializmusunknak, mint a gépek, a hitel stb. Rabszolgaság nélkül nincs gyapot, gyapot nélkül nincs modern ipar. A rabszolgaság tette értékessé a gyarmatokat, a gyarmatok teremtették meg a világkereskedelmet, a világkereskedelem pedig szükségszerű feltétele a gépi nagyiparnak.”5

A rabszolgaság és más, a munkabér mozzanatát nem tartalmazó bizonyos kapcsolatok nem lényegtelenek a kapitalizmus számára, hiszen ezek is tartalmazzák “az ipari tőke körforgási folyamatát”.

“Akár rabszolgaságon alapuló termelés terméke az áru, akár parasztok (kínaiak, indiai raijatok) termelték, akár közösségek munkájának (holland Kelet-India) vagy állami termelésnek az eredménye (amint ez, jobbágyságra alapozva, előfordul az orosz történelem régebbi korszakaiban), akár félvad vadásznépektől stb. származik: ezek a termékek mint áruk és pénz lépnek szembe az ipari tőkét képviselő pénzzel és árukkal, s belekerülnek mind az ipari tőkének, mind az árutőkében foglalt értéktöbbletnek a körforgásába, amennyiben az utóbbit jövedelemként elköltik; belekerülnek tehát az árutőke forgalmának mindkét elágazásába. Közömbös, milyen jellegű termelési folyamatból származnak; a piacon mint áruk funkcionálnak, mint áruk kerülnek bele az ipari tőke körforgásába, valamint az ipari tőkében foglalt értéktöbblet forgalmába. Az ipari tőke forgalmi folyamatára tehát az jellemző, hogy az áruk származása igen különböző, s hogy a piac mint világpiac létezik.”6

Vegyük észre ismét, hogy mindezek a termelési formák “értéktöbbletet” hoznak létre, amennyiben egyszer beléptek a tőke “körforgásába”. “Közömbös, milyen jellegű termelési folyamatból származnak…”

Ha figyelmünket a második üzenetre irányítjuk, vagyis a manapság a világgazdaság centrumának nevezett területek kitüntetett szerepének kérdésére, hasonlóan körültekintő megfogalmazásokkal találkozunk A tőke első német kiadásához írott híres előszavában. Engedelmükkel kicsit részletesebben idézem:

“A fizikus a természeti folyamatokat vagy ott figyeli meg, ahol legjellegzetesebb formájukban és zavaró befolyásoktól legkevésbé elhomályosítva jelennek meg, vagy, ahol ez lehetséges, kísérleteket végez olyan feltételek között, amelyek biztosítják a folyamat tiszta lefolyását. Nekem ebben a műben a tőkés termelési módot és az ennek megfelelő termelési és forgalmi viszonyokat kell kutatnom. Ezek klasszikus hona mind ez ideig Anglia. Ez az oka annak, hogy főleg ez az ország szolgál elméleti fejtegetésem illusztrálására. De ha a német olvasó farizeus módon vállát vonogatná az angol ipari és mezőgazdasági munkások állapotai láttán, vagy derűlátón azzal nyugtatná magát, hogy Németországban korántsem ilyen rossz a helyzet, oda kell kiáltanom neki: De te fabula narratur!

Önmagában véve nem arról van szó, hogy magasabb vagy alacsonyabb fejlettségi fokot értek-e el azok a társadalmi antagonizmusok, amelyek a tőkés termelés természeti törvényeiből fakadnak. Magukról ezekről a törvényekről van szó, ezekről a vasszükségszerűséggel ható és érvényesülő tendenciákról. Az iparilag fejlettebb ország a kevésbé fejlettnek csak saját jövője képét mutatja.

De eltekintve ettől. Ahol a tőkés termelés nálunk teljesen meghonosodott, például a tulajdonképpeni gyárakban, ott az állapotok sokkal rosszabbak, mint Angliában, mert nincs meg a gyári törvények ellensúlya. Minden más területen bennünket, akárcsak az egész kontinentális Nyugat-Európát, nemcsak a tőkés termelés fejlődése kínoz, hanem e fejlődés fogyatékos volta is. A modern nyomorúságok mellett az öröklött nyomorúságok egész sora nehezedik ránk, amelyek abból erednek, hogy ősi, elavult termelési módok és a velük járó anakronisztikus társadalmi és politikai viszonyok tovább tengetik létüket. Nemcsak az élőktól szenvedünk, hanem a halottaktól is. Le mort saisit le vif!”7

Láthatjuk, hogyan relativizálódik rögtön a “De te fabula narratur”. Nem arról van szó, hogy az egyik ország egy “magasabb” fejlődési szinten áll, a másik meg egy “alacsonyabbon”. Ezek olyan törvények, amelyek mindkettőre vonatkoznak. Valóban, Németország nem ugyanolyan, mint Anglia: rosszabb. Nem csupán “a tőkés termelés fejlődésétől” szenved, hanem “e fejlődés tökéletlenségétől” is. És ez a “mai” különbözőség meghatározza majd a jövőt. “Le mort saisit le vif!” A halott megragadja az élőt!

Közelebb visz a probléma pontosításához Franciaország és Anglia összevetése az Osztályharcok Franciaországban című írásban. Marx azt magyarázza, hogy a francia ipari burzsoázia miért nem úgy irányítja a francia államot 1848-ban, mint az angol a sajátját:

“Az ipari burzsoázia csak ott uralkodhat, ahol a modern ipar az összes tulajdonviszonyokat a maga képére alakítja át, s csak ott tehet szert az ipar erre a hatalomra, ahol meghódította a világpiacot, mert fejlődéséhez a nemzeti határok nem elegendők. Franciaország ipara azonban nagyobbrészt még a nemzeti piacot is csupán egy többé-kevésbé módosított tilalmi rendszer révén tartja meg.”8

Úgy látszik, alapvetően más a helyzet egy olyan országban, amely “meghódította a világpiacot”, mint az összes többiben. De lehetséges-e empirikusan vagy logikailag, hogy egyidejűleg egynél több ország “hódítja meg a világpiacot”? Kétségesnek tűnik. Maga Marx mintha az “egyország-hipotézis” mellé tenné le a voksát:

“Franciaországban a kispolgár teszi azt, amit rendes körülmények között az ipari burzsoáziának kellene tennie; a munkás teszi azt, ami rendes körülmények között a kispolgár feladata volna, de ki oldja meg a munkás feladatát? Senki. Ezt a feladatot nem Franciaországban oldják meg, ezt Franciaországban proklamálják. Ezt a feladatot sehol sem fogják a nemzeti kereteken belül megoldani, a francia társadalmon belül folyó osztályháború világháborúba csap át, melyben nemzetek szállnak szembe egymással. A megoldás csak abban a pillanatban kezdődik, amikor a világháború a proletariátust annak a népnek az élére hajtja, mely a világpiacon uralkodik, Anglia élére. A forradalom, amely ezzel nem végéhez, hanem szervező kezdetéhez érkezett el, nem rövidlélegzetű forradalom. A mostani nemzedék azokhoz a zsidókhoz hasonlít, akiket Mózes a pusztában vezet. Nemcsak új világot kell meghódítania, hanem el kell pusztulnia, hogy helyet adjon azoknak az embereknek, akik az új világra megértek.”9

Ebben a dzsungelben két lehetséges út közt választhatunk. Állást foglalhatunk úgy, hogy a szocializmusba való átmenet csak egyetlen országban lehetséges – tehát a legfejlettebb országban, vagy legalábbis elsőként itt. Tudjuk, hogy ezt a következtetést Marx is többször levonta. Választhatjuk azonban a másik utat is, kiindulva abból, hogy a világpiacot meghatározó ország helyzete annyira speciális, hogy az semmit se mondhat a valóságos politikáról egyebütt. A legtöbb marxista párt a gyakorlatban ezt a megoldást választotta, ám sok (vagy a legtöbb) esetben anélkül, hogy kész lett volna ezt az elméletben is elismerni, valamint e döntés elméleti következményeivel számot vetni. A centrum elméleti elsődlegességére gyakorolt effajta támadásnak pedig szükségszerűen fontos következményei vannak.

Úgy látszik, maga Marx tudatában volt a problémának, és egy forradalmi cikcakk-mozgalom tézisével próbálta oldani az ellentmondást:

“Ahogyan a háborúk időszaka később jön el a kontinensen, mint Angliában, ugyanúgy a fellendülésé is. Angliában állandóan zajlik az eredeti folyamat; ez a polgári világ demiurgosza. A kontinensen annak a ciklusnak a különböző szakaszai, amelyen a polgári társadalom újra meg újra átmegy, másodlagos és harmadlagos formában lépnek fel. Először is a kontinens aránylag többet exportált Angliába, mint bármely más országba. Ez a kivitel azonban megint csak Anglia helyzetétől függ, különösen a tengerentúli piac tekintetében. Azután Anglia aránytalanul többet exportál a tengerentúli országokba, mint az egész kontinens, úgyhogy az ide irányuló kontinentális export nagysága mindig függ Anglia mindenkori tengerentúli kivitelétől. Ha tehát a válságok elsőként a kontinensen idéznek elő forradalmakat, úgy ezek oka mindig Angliában található. A polgári test végtagjaiban természetesen inkább kerül sor erőszakos kitörésekre, mint annak szívében, hiszen itt a kiegyenlítődés lehetősége is nagyobb, mint ott. Másfelől az a mérték, amelyben a kontinentális forradalmak visszahatnak Angliára, egyúttal hőmérő, amely megmutatja, mennyiben kérdőjelezik meg ezek a forradalmak valóban a polgári berendezkedést, vagy mennyiben csak saját politikai berendezkedésüket érintik.”10

Egy 1870-ben S. Meyerhez és A. Vogthoz írott levelében Marx ennek a cikcakknak egy másik, még inkább a harmadik világ-elméletekre emlékeztető változatával áll elő, amelyben az írországi forradalmat az angliai előfeltételének tekinti.

“Írország az angol földbirtokos arisztokrácia bástyája. Ennek az orzságnak a kizsákmányolása nemcsak anyagi gazdagságának egyik fő forrása. Legnagyobb erkölcsi ereje is. Az angol arisztokrácia képviseli valójában Anglia Írország feletti uralmát. Írország tehát az a hatalmas eszköz, amellyel az angol arisztokrácia az uralmát magában Angliában fenntartja.

Másrészt: ha az angol hadsereg és rendőrség holnap kivonulna Írországból, ott azonnal agrárforradalom törne ki. Az angol arisztokrácia bukása Írországban azonban meghatározza és szükségszerűen maga után vonja bukását Angliában is. Ezzel teljesülne Angliában a proletárforradalom előfeltétele. Mert Írországban mindmáig a földkérdés a társadalmi kérdés kizárólagos formája, mert létkérdés, mert élet vagy halál kérdése az ír nép roppant többsége számára, mert egyszersmind elválaszthatatlan a nemzeti kérdéstől, ezért végtelenül könnyebb művelet az angol földbirtokos arisztokráciát Írországban megsemmisíteni, mint magában Angliában. Nem is szólva az íreknek az angolokénál szenvedélyesebb és forradalmibb természetéről.”11

És végül térjünk rá a harmadik üzenetre, vagyis a kereskedő- és az ipari tőke kérdésére. Ez a megkülönböztetés azok számára nagyon fontos, akik hite szerint a tőkés világban a termelés ontológiai különösséggel bír a körforgás szférájával szemben, és a termelésnek elsődlegességet kell élveznie. Marx kétségkívül gyakran használta ezt a megkülönböztetést, ám amikor a tőke körforgásának folyamatát magyarázza, különösképpen “körforgáshívő” benyomását kelti. Marx mindig akkor a legvilágosabb, amikor vitatkozik. 1846-ban Proudhont támadja, 1875-ben Lassalle-t, a bírálat pedig lényegében harminc év múltán is ugyanaz. Egy Annyenkovhoz írt levelében ez áll Proudhonról:

“Proudhon úr annyira nem sejti az igazságot, hogy arra sem fordít figyelmet, amire még a profán közgazdászok is ügyelnek. A munkamegosztásról beszélve nem is érzi szükségét annak, hogy a világpiacról beszéljen. Hát jó! De vajon nem kellett-e a munkamegosztásnak a XIV. és XV. században – amikor még nem voltak gyarmatok, amikor Amerika még nem létezett Európa számára, Kelet-Ázsia pedig csak Konstantinápoly közvetítésével létezett – alapjában különböznie a XVII. század munkamegosztásától, amikor már fejlett gyarmatok voltak?

Ez még nem minden. Vajon a népek egész belső szervezete, összes nemzetközi kapcsolataik nem egyebek-e, mint bizonyos munkamegosztás kifejezései? És nem kell-e megváltozniuk, ha a munkamegosztás megváltozik?”12

Lassalle Gothai programja ellen pedig így háborog:

“Egészen magától értetődik, hogy a munkásosztálynak, hogy egyáltalán harcolhasson, otthon kell osztályként megszerveződnie, és hogy harcának a belföld a közvetlen színtere. Ennyiben osztályharca nem tartalmában, hanem, mint a ‘Kommunista Kiáltvány’ mondja, ‘formájában’ nemzeti. De a ‘mai nemzeti állam kerete’, például a német birodalomé, maga is gazdaságilag a világpiac ‘keretén belül’, politikailag az államok rendszerének ‘keretén belül’ van. Bármely kereskedő tudja, hogy a német kereskedelem egyúttal külkereskedelem, és Bismarck úr nagysága éppen a maga fajtájú nemzetközi politikában áll.”13

Ismét előadást olvashatunk tartalom és forma különbözőségéről. Az osztályharc formája csakugyan nemzeti, és annak is kell lennie. A gazdasági tartalom azonban a világpiac, a politikai tartalom pedig az államok rendszere. Mind a “népek egész belső szervezete”, mind ezek “nemzetközi kapcsolatai” szükségszerűen megváltoznak a világpiac által meghatározott “munkamegosztás” változásainak hatására.

Szeretnék arra emlékeztetni, hogy nem az igazi Marx felfedezése érdekében idézem ilyen részletesen a marxi írásokat. Igazi Marx ugyanis nem létezik. Legalább két Marx van. Legalább kettőnek kell lennie, hiszen Marx is a bevezetőben említett, megkerülhetetlen ismeretelméleti dilemmával találta szemben magát. A részletes idézés célja sokkal inkább az volt, hogy felidézzem elemzéseit, okosságát és többértelműségét. Ezt pedig azért teszem, mert szeretném bemutatni azt a zsákutcát, amibe a marxista elmélet és gyakorlat jutott – éppen mivel elfelejtette ezeket az elemzéseket, ezt az okosságot és többértelműséget.

A zsákutcák – vagy ha nagyvonalúak akarunk lenni, az elméleti rejtvények – mindenki számára ismertek. A városi ipari munkásság kulcsszerepének hangsúlyozása azt eredményezte, hogy a marxisták szüntelen magyarázták (vagy inkább félremagyarázták) a nemzetiségek, a parasztok, a kisebbségek, a nők és az egész periféria szerepét (illetve létezését). Mennyi tintát – és vért – ontottak a marxizmus és a nemzeti kérdés, a marxizmus és a parasztkérdés, a marxizmus és a nőkérdés ügyében! A világ kilenctizede “kérdésnek”, “anomáliának”, “maradványnak” minősült, amely átmenetileg talán objektíve haladó szerepet játszhat, de arra ítéltetett, hogy társadalmilag, elméletileg és politikailag eltűnjön a történelem színpadáról.

És mintha mindez nem volna éppen elég különös, a marxistáknak szembe kellett nézniük azzal a kellemetlen ténnyel is, hogy a világforradalom elméleti színtere, vagyis a kemény mag minden terület közül a legmakacsabbnak bizonyult. Se forradalmak, se elnyomorodás, az állam elhalásáról nem is szólva.

A legnagyobb rejtély persze a Szovjetunió volt. Mivel egy olyan forradalommal jött létre, amely voltaképpen meg sem történhetett volna, az utóbbi 65 évet a marxisták azzal töltötték, hogy azokkal a sajátos struktúrákkal és alapelvekkel foglalkozzanak, amelyek itt kialakultak – teljesen váratlanul, és a korábbi elméletek által nagyrészt megmagyarázhatatlanul. Összességében a marxisták részint magyarázkodással, részint vádaskodással reagáltak ezekre a jelenségekre, illetve némelyek megpróbáltak valami kényelmetlen átmeneti megoldást találni a két ellentétes magatartás között. Senki sem vizsgálta meg azonban azt, hogy ezek az események előreláthatók lettek volna-e a marxista elméleten belül vagy sem; hogy a Szovjetunió politikája – Lenintől kezdve Sztálinon, Hruscsovon és Brezsnyeven át egészen Gorbacsovig – magyarázható-e a tőkés világgazdaság működésének egyfajta következményeként. Hogy ma is érvényes-e még a kérdés, amelyet Marx 1846-ban tett fel Annyenkovhoz írt levelében: “Vajon a népek egész belső szervezete, összes nemzetközi kapcsolataik nem egyebek-e, mint bizonyos munkamegosztás kifejezései?”

Amellett szeretnék érvelni, hogy a következő hat tézis, amelyeket én a marxi életmű központi állításainak tekintek, meglehetősen kielégítően magyarázza az utóbbi 150 év (valójában az utóbbi 400 év) történelmét, továbbá képes megmutatni a közeljövő reményteljes lehetőségeit és nagy veszélyeit egyaránt.

1. A társadalmi valóság végtelen ellentétek sora, amely csak dialektikusan érthető meg.

2. A kapitalizmus a tőkefelhalmozás megállíthatatlan folyamata, ez különbözteti meg a prekapitalista termelési módoktól.

3. A kapitalizmus a termelési folyamatok átalakítása oly módon, hogy értéktöbblet származzon belőlük, amelyet a burzsoázia elsajátít, tőkévé változtatva és felhalmozva azt.

4. A kapitalizmus az időben előrehaladva polarizálja az emberi élet társadalmi szervezetét, oly módon, hogy egyre több személyt sorol be vagy a polgárság, vagy a proletariátus osztályába, illetve fokozza a munkásság nyomorát.

5. A kapitalizmus világában az állam a tőkés elnyomás eszköze; a szocializmus ezzel szemben az állam elhalását jelenti.

6. A kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet nem történhet evolutív módon – az csakis forradalmi lehet. Valami másban hinni a szó negatív értelmében véve utópia.

Mi köze van mindennek az alulfejlettséghez? A válasz igen egyszerű. Csak ha észrevesszük, hogy az alulfejlettség jellegzetességei – a nem-bérmunka jelentősége a piacra való termelésben, marginalizálódás és illegális letelepedés (sqatting), felfúvódott tercier szektor, a háziasszony társadalmi szerepének kialakulása, etnikai konfliktusok, kliensrendszerek, korrupt és elnyomó államapparátusok stb. – nem rendellenességek és nem maradványok, hanem a tőkés termelési mód következményei, amelyek szerves részét képezik a termelési mód működésének; csak ha ezt tudatosítjuk tehát, akkor leszünk képesek a kapitalizmus történelmi rendszeréről olyan találó leírásokat adni, ahol a fenti hat marxi tézis ma is érvényesnek bizonyul.

Mindaddig, amíg Marx elméletét olyan folyamatokra értjük, amelyek főként országhatárokon belül játszódnak le, és főként városi ipari bérmunkásokra vonatkoznak, akik ipari magántőkéseknek dolgoznak, nos mindaddig ez az elmélet könnyen bizonyulhat hamisnak, félrevezetőnek és érdektelennek, továbbá a politikai cselekvés számára használhatatlannak. Ha viszont ezt az elméletet egy történelmi világrendszerre vonatkoztatjuk, amelynek fejlődése az “alulfejlettség” jelenségét is tartalmazza, sőt ezen alapszik, akkor a fenti tézisek nemcsak érvényesnek, de forradalminak fognak mutatkozni.

Ebben az esetben a tőkés világgazdaság valóságos történelmi fejlődésének következő vázlatos ábrázolását kapjuk. A kései középkorban a feudalizmus úgynevezett válsága veszélybe sodorta az európai uralkodó osztályok azon képességét, hogy a közvetlen termelőktől a feudális rendszer központosított módszereivel számottevő értéktöbbletet sajátítsanak el. E válság következtében lassan teret nyert az értéktöbblet megszerzésének egy új módszere, amely piaci mechanizmusokon keresztül zajlik. Ezt a rendszert nevezzük kapitalizmusnak.

Az új rendszer a termelési folyamat új formáit, a munkások ellenőrzésének új módszereit és új intézményi kereteket igényelt. Új társadalmi szerepek kialakulását is szükségessé tette – időközben megszoktuk, hogy ezeket polgárnak és proletárnak nevezzük. Egy viszonylag rövid, 200 éves szakaszban (mondjuk 1650-ig) az új “termelési mód” olyan sikeresnek bizonyult, hogy a kizsákmányolási ráta korábbi csökkenésének folyamatát teljesen megfordította, és olyan szint elérését tette lehetővé, amely messze maga mögött hagyta a feudális berendezkedéshez szokott képzelőerőt. Az új rendszer megvetette lábát Európában, majd onnan az egész világra kiterjedt – megsemmisítve eközben a társadalomszerveződés minden más formáját, és végül az emberiség történetében először egy, az egész bolygóra kiterjedő munkamegosztást hozott létre.

Erre az időre (úgy 1650 körül) azonban nemcsak egy európai székhelyű tőkés világgazdaság jött létre, hanem egy úgynevezett nemzetállamokból felépülő, működő államközi rendszer is. A világgazdaságot a termelési folyamatoknak egy integrált rendszere szervezte, amely tartalmazta a cserének egy speciális formáját is. Ez biztosította az értéktöbblet elvonását a közvetlen termelőktől az uralkodó osztályok részére, emellett azonban garantálta a felhalmozási folyamatnak a világgazdaság centrumába való koncentrációját is. Ez utóbbi lényegében olyan egyenlőtlen cseremechanizmusokon alapult, amelyek a periféria elitjeinek rovására előnyöket biztosítottak a centrumországok uralkodó osztályainak. A szuverén nemzetállamok lettek azok a politikai egységek, amelyek keretet biztosítottak a termelési tényezők szükséges áramlásának. Mivel e nemzetállamok hierarchikus rendbe voltak szervezve, ezért mindegyikük mozgását (még a legerősebbekét is) kötötték a kialakuló “játékszabályok” (az államközi rendszer); ezek a játékszabályok képezték a tőkés termelési mód legfontosabb politikai felépítményét.

E tőkés világrendszer működése megkövetelte, a termelési folyamatok fokozódó piacosítását (commodification), ami azt jelenti, hogy a termelést növekvő mértékben a világpiac igényei alakították. A világpiacon bonyolult “kereskedelmi láncolatok” alakultak ki. Ezek a kereskedelmi láncolatok kezdettől fogva két lényeges tulajdonsággal rendelkeztek, ami kiderül, ha megpróbáljuk visszafelé végigkövetni egy-egy fontosabb fogyasztási cikk, mondjuk egy kendő előállításához szükséges inputok sorsát. Először is a láncolatok számos országhatárt kereszteztek, és a termékek mozgása zömében a perifériáról a centrum felé irányult. Másodszor, a láncolatokba bekerülő inputokat igen sokszínű termelési viszonyok közepette állították elő, amelyeknek csak töredéke emlékeztet arra, amit mi helytelenül “klasszikus kapitalistának” tartunk. E két tulajdonság lényegében máig jellemző maradt.

A kereskedelmi láncolatok formája, és ami talán a legfontosabb, a tranzakciókra jellemző árstruktúra nem egy teljesen szabad piacon jött létre. E piac ármegállapításra vonatkozó szabályait a többé vagy kevésbé erős független nemzetállamok hatalmi eredője alakította ki. Az ármegállapítási gyakorlat középtávon stabil volt ugyan, hosszú távon azonban az állandó osztályharcoknak megfelelően változott.

A tőkés termelési mód belső ellentmondásai viszonylag előre látható gyakorisággal a világgazdasági fellendülés és stagnálás ciklusaihoz vezettek, bizonyos pontokon komoly változásokat is előidézve a világgazdaságban. E ciklikus változásoknak egyik aspektusa volt a tőkés világgazdaság növekvő, bár nem állandó szükséglete saját hatókörének mind extenzív, mind intenzív kiterjesztésére. Az extenzív terjeszkedés új, korábban kieső területek bevonását jelentette a tőkés világgazdasági munkamegosztásba. A belső vagy intenzív expanzió tartalma a társadalom által elismert technológiai újítások megvalósítása volt (ezzel egyidejűleg a növekvő tőkekoncentráció, az állandó és változó tőke arányának növekedése és a munkaerő folyamatos dekvalifikációja). Az extenzív, illetve az intenzív terjeszkedés azonban bizonyos fokig ellentétes irányba mutatott. Az extenzív terjeszkedés legfőbb kiváltó oka ennek megfelelően az volt, hogy ellensúlyozzák az értéktöbbletráta csökkenését, ami az intenzív expanzió gazdasági és politikai következménye volt.

A tőkés gazdaság kialakulásának legfontosabb társadalmi következménye a proletariátus és a polgárság szociológiai kategóriáinak létrehozása volt. Hogy megfelelő munkaerőt biztosítsanak a világpiaci igényeket kielégítő termelési folyamatok számára, a munkaerőt kényszeríteni kellett arra, hogy máshogyan dolgozzék, mint elődei. Ebben áll Marx híres és nagyon fontos felismerése a munkásosztály elidegenedéséről, valamint tulajdonának és a munkaeszközök fölötti ellenőrzésének megszüntetéséről. E döntő felismerést azonban mindezideig helytelenül értelmezték, részben még maga Marx is – egyszerű folyamatnak tekintették, amelynek során a független kisparasztokat földjeik elvételével belekényszerítették a városi bérmunkáslétbe.

Történelmileg azonban annyival bonyolultabb a helyzet ennél az elképzelésnél, hogy kénytelenek vagyunk azt egyértelműen félrevezetőnek nyilvánítani. Valójában az történt, hogy a munka áruvá válásával a munkaerő önfenntartásának új formái is kialakultak, vagyis az önellátásnak a tőkés termelési módban is fontos szerepe maradt a munkaerő újratermelésében. Mivel a munkások zöme létszükségleteinek kielégítésében csak részben függ a bérmunkától, ezért a munkaerő tökéletesen beleilleszkedett a világpiac logikájába. Ez a megoldás még hatékonyabb és jövedelmezőbb az uralkodó osztályok számára, mintha a munkaerő kivétel nélkül teljes munkaidőben dolgozó ipari bérmunkásokból állna, akik a munkáltatótól kapott bérükön kívül semmiféle jövedelemforrással nem rendelkeznek.

Ehelyett a munkások komplex struktúrákba illeszkedtek, amelyeket háztartásoknak nevezhetünk; ezek különböző nemű és korú személyek társulásai, akik nem is feltétlenül közeli rokonok, és nem is feltétlenül laknak együtt. E háztartások említésre érdemes módon sokféle forrásból nyerték jövedelmüket, amelyek között máig is szerepelnek az önellátó tevékenység különféle formái. (Ennek a társadalmilag alulértékelt munkának a legfontosabb intézménye ma is a hazug pátosszal övezett “háziasszonyi” szerep.) A háztartás jövedelme ezenkívül kisárutermelésből, járadékokból, transzferekből, ajándékokból és persze munkabérből származik, ám a munkabér szerepe a statisztikák szerint szerényebb, mint ahogyan azt általában feltételezzük.

Az így létrejövő háztartások tartósan kettős nyomás alatt álltak. Egyrészt a társadalmi újratermelés valamennyi területét növekvő mértékben kellett piacosítaniuk, másrészt közvetett feladatuk volt az uralkodó osztályok által elsajátított értéktöbblet növelése, amennyiben működésük nagyban hozzájárult a munkaerő újratermelési költségeinek csökkentéséhez – még a bérmunkások azon kisebbsége esetében is, akik a minimális bérnél többet kereshettek. A háztartások szerkezetében tehát nem egyszerűen valamiféle társadalmi sokszínűség tükröződik vissza – ehelyett arról van szó, hogy a munkásosztálynak még manapság, a világgazdaság centrumországaiban is csak töredéke felel meg a “klasszikus” proletariátusról alkotott képnek. Ennek ellenére, akár a világpiaci termelésbe bevont népesség arányát értjük ezen, akár a háztartási jövedelmeknek a munkabértől való, százalékos függőségét, paradox módon – erre még hamarosan visszatérünk – mind a mai napig igaz az az állítás, hogy az idők folyamán fokozódott a tömegek proletarizáltsága.

Párhuzamosan ezzel a proletarizálódási folyamattal egy polgárosodási folyamat is zajlott. Ahogyan egyre több munkás kapcsolódott be a világpiacra irányuló termelésbe, ugyanúgy az uralkodó osztály tagjainak értéktöbblete is növekvő mértékben származott világpiaci tranzakciókból. A polgári háztartások is olyan struktúrák voltak, amelyek több forrásból szerezték jövedelmeiket. Ezen belül az üzleti tulajdon alapján élvezett profit csak egy jövedelemforma volt a sok között, méghozzá – hasonlóan a munkabérhez – nem is a legnagyobb súlyú. A munkaerő önellátásból származó jövedelmének megfelelő képződmény az uralkodó osztály esetében a tág értelemben vett “feudális járadék”. Ahogy a munkásosztályban megfigyelhető “önellátás” magasabb nyereséget eredményez a polgárság számára, mintha minden munkát áruba bocsátanának a piacon, ugyanúgy a tőkés berendezkedésben a “feudális járadék” is magasabb profitot eredményez, mintha minden munkát a piacon kellene beszerezni.

Egyebek mellett ezért alakul ki a polgári háztartásoknak egy igen változatos palettája, ahol – még manapság, és még a centrumországokban is – csak a háztartások egy kisebbsége emlékeztet a burzsoázia “klasszikus” ideáltípusára. Paradox módon mégis igaz, hogy az elmúlt időszakban egy polgárosodási folyamat zajlott, méghozzá ugyanabban a kettős értelemben, ahogyan azt a proletarizálódás esetében láttuk. Szélesedett az uralkodó osztályoknak az a köre, amely az értéktöbblet elsajátítását piaci eszközökkel végzi, és az uralkodóosztály jövedelmének valóban növekvő hányada származik piaci tranzakciókból.

Az imént kétszer is használtam a “paradox” kifejezést, méghozzá egyszer a proletarizálódással, egyszer pedig a polgárosodással kapcsolatban. De miben is áll a paradoxon? Abban, hogy a tőkés fejlődésnek e központi folyamatai, amelyeket Marx is leírt, és amelyek rendre megmagyarázzák a világ anyagi és társadalmi polarizálódását, nem a tőkésosztály érdekeinek és akaratának megfelelően, hanem éppen ezek ellenében alakultak ki. A proletarizálódási folyamatnak ugyanis nem a felső, hanem az alsó rétege hozta létre és tartotta fenn a tőkés világrendszer profittermelő képességét. A polgárosodási folyamatnak sem a felső, hanem az alsó rétege alakította ki és stabilizálta azokat a politikai struktúrákat, amelyek a burzsoázia túlélését biztosították. A tőkésosztálynak sem a proletarizálódás, sem a polgárosodás nem szolgálja az érdekeit.

Sem a proletarizálódási, sem a polgárosodási folyamatot nem a tőkések váltották ki, hanem az ismétlődő rövidtávú válságok megoldására létrehozott mechanizmusok. Ezek hosszú távú hatása azonban a stabilizációs szándékokkal éppen ellenkezőleg az volt, hogy aláásták a rendszert. Olyan ez, mintha a tőkés gazdaságpolitikákat, amelyek a világgazdaság szintjén egy egyre magasabb anyagi polarizálódásra (a világ népességének zöme számára növekvő munkaterhek, valamint életminőségük tényleges romlása) törekedtek, semlegesítette volna egy nagyobb társadalmi polarizálódás (azoknak az “újfeudális” struktúráknak a kipusztulása, amelyeket a tőkések hoztak létre, hogy ezzel lehetővé tegyék az anyagi polarizáció fokozását). Hiszen a kapitalizmus utóbbi 150 évében sokkal inkább a társadalmi, mintsem az anyagi polarizálódás képezte a rendszerellenes mozgalmak alapját.

És ezzel elérkeztünk az utolsó paradoxonhoz. A tőkés világgazdaság politikai felépítménye – nemzetközi rendszert alkotó szuverén államok – nem hagyott más választást a mozgalmak számára, mint hogy döntsenek: vagy az egyes szuverén államokon belül küzdenek a hatalom megragadásáért, vagy semmi komolyan vehető lehetőségük nem marad arra, hogy valaha is hatalomra jussanak. Csakhogy egy nemzetközi rendszerbe illeszkedő szuverén államban a hatalom megszerzése még nem jelentette, és alighanem nem is jelentheti azt, hogy az adott ország lekapcsolódhatna a tőkés világgazdaságról. Egy ilyen helyzet az érintett országokban csak az értéktöbblet korlátozott újraelosztásának lehetőségét teremtette meg: röviden, esélyt adott bizonyos reformok megvalósítására, anélkül hogy megkérdőjelezte volna a rendszert mint olyat.

Éppen ellenkezőleg. A rendszerellenes mozgalmak a hatalom megragadásával annyiban kétségtelenül hozzájárultak a rendszer gyengítéséhez, hogy modellekkel és támogatással segítettek más hasonló mozgalmakat. Egyidejűleg azonban világszerte eszközöket is adtak a munkások elégedetlenségének leszerelésére, ami viszont támogatást jelentett a rendszer számára. A Szovjetunió – akár “sztálinista”, akár “revizionista” korszakát vesszük – nem tekinthető torzulásnak, és logikusan végiggondolva meglepetésnek sem. Ez az a modell, amelynek kialakulására a világpiacként értelmezett kapitalizmus fejlődéséből kiindulva számíthattunk volna, ha komolyan vettük volna Marx téziseit; különös tekintettel az “alulfejlettség” koncepciójára. A Szovjetunió annak a gyenge országnak a modellje, amely megpróbál erős országgá válni, és ezzel megváltoztatja saját régiójának a világgazdasági szerepét. A marxizmus egyrészt a tőkés világrendszer elleni küzdelem eszköze volt, másrészt azonban ideológiai takarót, illetve ideológiai korlátot jelentett azok számára, akik megszerezték a hatalmat. Egyszóval, a mérleg nem egyértelmű.

A történelemnek azonban még nincs vége. A “szocialista országok” létrejötte a kapitalizmus fejlődéstörténetének szerves részét képezte, ugyanúgy, mint a XX. század ma is létező és terjeszkedő etno-nacionalizmusai, ugyanúgy, mint a rasszizmus és a szexizmus. A kapitalizmus ma még jobban emlékeztet egy sokfejű szörnyetegre, mint ahogy azt a XIX. vagy méginkább a XVI. században bárki is gondolta volna. Mint minden szörnyeteg, ez is a végzete felé csörtet, és útjában sok mindent eltipor, legyen az emberélet vagy az emberiség ökológiai öröksége.

Mindez Marx hetedik téziséhez vezet, amely azonban egyértelműen helytelen. Ez a hetedik állítás úgy hangzik, hogy a kapitalizmus haladást jelent valamennyi megelőző formációhoz képest, és egykoron törvényszerűen az osztályok nélküli társadalom rózsaszín hajnalába fog torkollni. Ez a megközelítés nem tudományos, hanem utópikus szocializmus. A kapitalizmus történelmileg erkölcsi hanyatlást jelentett, sőt a világ népességének nagyobb része számára anyagi hanyatlást is, még akkor is, ha az uralkodó osztályoknak szerte a világon olyan életszínvonalat és életstílust biztosítot, amely még a régi idők “keleti kényurainak” lehetőségeit is meghaladja (a világ népességéből ennek a rétegnek az aránya egy százalékról időközben kb. húsz százalékra nőtt).

Ahogyan a rendszerellenes mozgalmak dilemmája is mutatja, a világ valójában nem egy feltartóztathatatlan haladással áll szemben, hanem egy valódi történelmi választással. A burzsoázia – az a burzsoázia, amely húzódozott burzsoává válni – szerte a világon a túlélésért küzd. Ahogy annak idején az európai feudális arisztokrácia is azzal lett úrrá a saját válságán, hogy egy új termelési mód élére állva burzsoává vált, a mai polgárság úgy akarja túlélni a válságot, hogy uralmát egy új, ma még ismeretlen termelési mód uralmára váltja át.

Ez nem lehetetlen, de nem is elkerülhetetlen. Az alternatíva egy szocialista világrendszer létrehozása lehet a következő évszázadban; egy olyan világrendszeré, ahol a termelés a szükségletek alapján folyik, ahol elhalnak az államok és az államrendszerek, amely biztosítja az erőforrások, az idő, a tér és a társadalmi szerepek józan, egalitárius elosztását. Egy ilyen rendszer nem utópia, és nem is valami történelmen túli dolog, viszont konkrét intézményi formáit ma még nem lehet megjósolni. Ez az alternatíva viszont valódi haladást jelentene.

Az egyetlen erkölcsi és politikai fontossággal bíró kérdés számunkra jelenleg az, hogy a kapitalizmus történelmi rendszerének kétes fényében hogyan tegyük valószínűbbé a viszonylag egalitárius jövőt a jelenlegi, nem egyenlőségközpontú berendezkedéssel szemben. A kérdésre nincs kézenfekvő válaszom. Azt figyeltem meg, hogy az utóbbi száz évben a kollektivista eszmék és a kollektív cselekvés terén a leghaladóbb – azaz a legkedvezőbb kihatású – fellendülések azok voltak, amelyek a politikai mobilizáció kései szakaszainak mozgalmaiból fejlődtek ki – olyan fázisokban, amikor e mozgalmak “elszabadultak”. Mihelyt a mozgalmak megszerezték a “hatalmat”, ezek a felbuzdulások gyakorlatiasabbak, kevésbé pezsgők lettek, majd a kimerülés, az illúzióvesztés vagy az aktív elnyomás felőrölte őket.

Ebből nem következik számomra sem az, hogy a rendszerellenes mozgalmak soha nem ragadhatják meg az államhatalmat, sem az, hogy akkor sincs esélyük, ha mégis megteszik. Az a következtetés vonható le mindebből, hogy mindaddig nem tudunk egy egyenlőségre épülő új világrendet létrehozni, amíg nem dolgozunk ki átfogóbb harci stratégiát. Ezzel kapcsolatban van néhány javaslatom, amelyek egyike sem tökéletesen átgondolt, és amelyek összesen sem elegendőek talán, nekem mégis ígéretes cselekvési irányoknak tűnnek.

Elsőként, a második világháború után létrejött három politikai “világban” a rendszerellenes mozgalmaknak három típusa alakult ki. A periféria “forradalomelőtti” országaiban a nemzeti felszabadulási mozgalmak, a centrum legfontosabb országaiban az “új” mozgalmak számos formája (amelyek csupa, a korábbiakban figyelmen kívül hagyott társadalmi csoportot szerveznek meg), végül a “forradalom utáni” országokban mostanában megjelenő erőfeszítések, hogy a pártok közreműködésével vagy anélkül mozgalmakat hozzanak létre. Mivel mindhárom típus a rendszerellenes törekvések (vagyis a tőkés világgazdasággal szembeni szembenállás, annak minden következményével együtt) más és más formáját képviseli, e mozgalmaknak rá kell jönniük, hogy elkülönült kezdeményezésekből hogyan válhatnak a mozgalmak egy családjává.

Másodszor, e mozgalmaknak át kell gondolniuk a meglévő “munkás”-mozgalmakhoz fűződő viszonyaikat. Ez döntő jelentőségű kérdés. Ha Marxnak igaza volt, és a világ csakugyan polgárságra és proletariátusra bomlik, akkor világszerte legalább nyolcvan százalék a népességen belül a proletárok aránya (habár ez az arányszám a különböző országokon belül igen változatosan alakul), és mindhárom fent említett rendszerellenes mozgalom főként munkásokból tevődik össze.

Harmadszor, az államhatalom egy modern világrendszeren belül a hatalomnak csak egy formája. Léteznek más formák is, mint például a gazdasági, a társadalmi vagy a kulturális hatalom, a baloldalnak pedig fel kell hagynia azzal, hogy a hatalom egyéb formáit az államhatalomhoz vezető puszta kerülőútnak tekintse. A hatalomnak e különböző formáit egy egységes egész egyenrangú részeinek kell tekintenünk, és a csata ezen a terepen fog eldőlni. Meg kell fosztanunk tehát fétisjellegétől az államhatalmat, anélkül azonban, hogy elhanyagolnánk.

Negyedszer, rendszerezve és átfogóan újra vitára kellene bocsátani a XIX. század társadalmi gondolkodására jellemző konszenzust – e gondolkodás fő variánsai a liberalizmus és a klasszikus marxizmus -, és az igazi világforradalom fényében újra kell írni elméletünket és különösen történelmünket. Úgy kell tennünk, ahogyan Marx tanácsolta annak idején: Hic Rhodus, hic salta!

Végezetül jó volna átgondolni az átmenetről szóló metaforánkat. A kései XIX. századtól kezdve bele vagyunk ugyanis bonyolódva abba az álvitába, hogy evolutív vagy forradalmi utak vezethetnek-e el a hatalomig. Lényegében azonban mindkét oldal reformista volt, ugyanis mindkettő úgy gondolta, hogy az átmenet valami ellenőrizhető jelenség. Az az átmenet azonban, amely ellenőrizhetően és szervezetten folyik, megköveteli a kizsákmányolás bizonyos folytonosságát is. El kell felejtenünk tehát aggodalmainkat azzal az átmenettel szemben, amely romboláson és bomláson keresztül zajlik. A bomlás persze nem szép, lehet anarchikus is, ám nem kell feltétlenül mindent elnyelnie. Talán a “forradalmak” is csak abban a mértékben “forradalmiak”, ameddig egy ilyenfajta rombolásért szállnak síkra. A különböző szervezett formáknak addig lehet fontos szerepük, amíg a jég megtörik, az azonban kétséges, hogy képesek-e ezek egy új társadalom létrehozására.

Ha mindez túlságosan merésznek tűnik, kérem, gondolják át az egyéb forgatókönyveket – azt is, amely Európának a feudalizmusból a kapitalizmusba való történelmi átmenetében megjelent, valamint mindazt az üzenetet, amely rendszerellenes mozgalmaink sokértelmű és egyenetlen történelméből mostanáig leszűrhető. Nem valamiféle passzivitást ajánlok. Az aktív értelem és szervezőenergia használatát ajánlom, amelynek átgondoltnak és erkölcsösnek kell lennie a többségnek a kisebbség ellen vívott osztályharcában; a kizsákmányoltaknak a kizsákmányolók elleni osztályharcában; azok osztályharcában, akiktől elveszik az általuk megtermelt értéktöbbletet, azok ellen, akik ezt az értéktöbbletet elvonják és abból élnek.

(Ford.: Bellon Erika)

Jegyzetek

1 MEM 7. k. 80.

2 MEM 8. k. 189.

3 K. Marx – F. Engels: Gesamtausgabe (MEGA), SZKP KB Marxizmus-Leninizmus Intézete – NSZEP KB Marxizmus-Leninizmus Intézete,1988. 94.

4 MEM 25. k. 757.

5 MEM 27. k. 434.

6 MEM 24. k. 102-103.

7 MEM 23. k. 6.

8 MEM 7. k. 18.

9 MEM 7. k. 75-76.

10 MEGA, 1977. 466.

11 MEM 32. k. 654-655.

12 MEM 27. k. 431.

13 MEM 19. k. 21.

A liberalizmus agóniája

A szerző szokásához híven meglepő koncepcióval áll elő. Szerinte az egyetemek számának robbanásszerű növekedése a II. világháború utáni időszakban a felvilágosodás korának utolsó fázisa volt. Ez egyben a liberalizmus kiteljesedése, illetve bizonyos értelemben hattyúdala is volt. A jelenkor problémáihoz már más paradigmában kell közelíteni.

Van-e remény haladásra?

Hármas évfordulót ünnepelhetünk ma: a Kyoto Seika Egyetem alapításának 25. évfordulóját, az 1968-as világforradalom 25. évfordulóját, valamint annak a napnak az 52. évfordulóját (legalábbis az amerikai naptár szerint), amikor a japán flotta megtámadta Pearl Harbort. Engedjék meg, hogy annak magyarázatával kezdjem, hogy mit is jelentenek szerintem ezek az évfordulók.1

A Kyoto Seika Egyetem megalapítása a világrendszer történetének egyik jelentős fejleményét szimbolizálja, mégpedig az egyetemi szervezetek jelentős számbeli megnövekedését az 1950-es és 1960-as években.2 Bizonyos értelemben ez az időszak volt a felvilágosodás azon ígéretének betetőzése, amely az oktatáson keresztül megvalósuló haladást hirdette. Ez önmagában csodálatos dolog volt, és ma itt ezt ünnepeljük. De mint minden csodálatos dolognak, ennek is megvolt az ára, és megvoltak a maga hátulütői. Az egyik probléma az volt, hogy a felsőoktatás kibővülése diplomások tömegeit termelte ki, akik végzettségüknek megfelelő állást és fizetést követeltek, és ezen igények kielégítése – legalábbis olyan gyorsasággal és teljességgel, ahogy azt ők elvárták – bizonyos nehézségekbe ütközött Az árat pedig a kiterjedt egyetemi oktatás fenntartásának társadalmi költsége jelentette, ami azonban csak egy részét képezte azoknak a kiadásoknak, amelyek a világrendszer egyre bővülő középosztályának általános jólétét biztosították. A társadalmi jólét ily módon megnövekedett költségei kezdtek súlyos terheket róni az államok költségvetésére; 1993-ban pedig már szerte a világon az államok pénzügyi válságáról beszélnek.

Mindez elvezet bennünket a második évfordulóhoz, nevezetesen az 1968-as világforradaloméhoz. Ez a világforradalom a legtöbb országban (de nem mindegyikben) az egyetemekről indult ki. Az egyik tényező, amely úgy hatott, mint olaj a tűzre, kétségkívül az volt, hogy a leendő diplomásokat hirtelen nyugtalanság töltötte el jövőbeni munkahelyi kilátásaikat illetően. Természetesen azonban nem ez a szűken vett öncélú tényező játszotta a főszerepet a forradalom kirobbanásában Sokkal inkább csak egy tünete volt annak az általános problémának, amely a felvilágosodás haladásra vonatkozó számtalan ígéretének valódi tartalmát érintette – olyan ígéretekét, amelyek a/ 1945 utáni időszakban még megvalósulni látszottak.

Ezzel eljutottunk a harmadik évfordulóhoz, Pearl Harbor megtámadásának évfordulójához. Ez volt az a támadás, amely az Egyesült Államokat tényleges résztvevőként bevonta a második világháborúba. Ez a háború azonban nem elsősorban az Egyesült Államok és Japán között folyt. Japán – elnézést a kifejezésért – csak másodrangú szerepet játszott ebben a világméretű drámában, és támadása csak egy kis epizód volt egy hosszú ideje folyó küzdelemben. A háború elsősorban az Egyesült Államok és Németország között, 1914 óta gyakorlatilag folyamatosan folyt. Lényegében egy „harmincéves háború" volt ez, ahol a két fő ellenfél azért küzdött egymással, hogy eldöntse, ki kövesse Nagy-Britanniát a világrendszer vezető nagyhatalmának trónján. Mint tudjuk, ezt a háborút az Egyesült Államok nyerte, és vált a világ vezető hatalmává, ezáltal pedig neki jutott az a feladat, hogy őrködjön a felvilágosodás ígéreteinek világméretű kiteljesedése felett.

A liberalizmus funkciói

A felvilágosodás első nagy politikai kifejeződése – a vele kapcsolatos számtalan kérdőjellel együtt – természetesen a francia forradalom volt. Már önmagában az is korunk egyik nagy kérdésévé vált, hogy miről is szólt tulajdonképpen a francia forradalom. Az 1989-es franciaországi bicentenárium adott alkalmat arra, hogy komoly kísérletet tegyenek e nagy esemény hosszú ideje uralkodó, de állítólag mára már elavult „társadalmi értelmezésének" egy új interpretációval való felváltásara.3

A francia forradalom önmagában egy hosszú folyamai végpontja volt nemcsak Franciaországban, hanem az eges/ töke;, világgazdaságban, mint történelmi rendszerben. Hiszen I/Hü re a világ nagy része már vagy három évszázada e történelmi rendszer keretein belül működött. E három évszázad alatt pedig e rendszer legtöbb kulcsfontosságú intézménye kialakult és megszilárdult: a földrajzi munkamegosztás az értéktöbblet

jelentős részének a perifériáról a centrumba való áramlásával együtt: a nyereség elsőbbsége azok számára, akik a véget nem érő tőkefelhalmozás érdekében tevékenykednek; az úgynevezett szuverén államokból felépülő államközi rendszer, amely államokat azonban ezen államközi rendszer keretei és „szabályai" korlátoznak; és a világrendszer egyre növekvő polarizációja, amely nem csupán gazdasági, hanem társadalmi és egyre inkább demográfiai polarizáció is volt.

A történelmi kapitalizmus világrendszeréből azonban hiányzott még az azt legitimáló geokultúra. A legalapvetőbb eszméket a felvilágosodás gondolkodói fogalmazták meg a 18. században (sőt már azt megelőzően), de társadalmi intézményesülésükre csak a francia forradalommal kerülhetett sor. Hiszen a francia forradalom nem tett mást, mint hogy felvonultatta a társadalom támogatását, sót hangos követelését, két eszme mögött; nevezetesen, hogy a politikai változás természetes (normális) és nem kivételes dolog, és hogy a szuverenitás letéteményese a „nép", és nem valamiféle uralkodó. 1815-ben Napóleon, a francia forradalom örököse és élharcosa vereséget szenvedett, és Franciaországban – csakúgy, mint mindenütt, ahol az ancien régime-l elmozdították – burkolt restauráció következett. A restauráció azonban igazából nem akadályozta meg, mert valójában nem tudta már megakadályozni e világnézetek széles körű elfogadását. Tudomásul kellett venni az új helyzetet, hogy a 19. századi ideológiai hármas, a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus kialakult, megteremtve ezáltal a tőkés világgazdaságon belüli későbbi politikai viták nyelvezetét.4

A három ideológia közül azonban a liberalizmus győzedelmeskedett, mégpedig már e rendszer első világforradalmának is nevezhető 1848-as forradalom során.5 Hiszen a liberalizmus volt a leginkább alkalmas arra, hogy olyan életképes geo-kultúrát nyújtson a tőkés világgazdaság számára, amely a többi intézményt a rendszer vezetői, és bizonyos mértékig a néptömegek, az úgynevezett átlagemberek szemében is elfogadhatóvá teszi. Amint az emberek úgy gondolták, hogy a politikai változás normális, és hogy elvben ők alkotják a szuverént (azaz ők a politikai döntéshozók), bármi lehetséges volt. És természetesen pontosan ez volt az a probléma, amivel szembesülniük kellett azoknak, akik e rendszer keretein belül hatalommal és kiváltságokkal rendelkeztek. Félelmük középpontjában bizonyos mértékig a városi ipari munkások kicsi, ám növekvő csoportja állt. Ahogy azonban a francia forradalom világosan megmutatta, a vidéki, nem ipari munkásság legalább ennyire tartott a hatalmasok és kiváltságosok szándékaitól Hogyan lehetett ezeket a „veszélyes osztályokat" lebeszélni arról, hogy túl komolyan vegyék ezeket az elveket, aláásva a rendszer alapvető struktúráit, és megbolygatva a tőkefelhalmozás folyamatát? Ez volt az a politikai dilemma, amellyel a 19. század első felében az uralkodó osztály hirtelenjében szembe találta magát.

Egy kézenfekvő válasz az elnyomás volt, amit hiánytalanul alkalmaztak is. Az 1848-as világforradalom tanulsága azonban az volt, hogy a szimpla elnyomás végül nem volt túlságosan hatékony; inkább provokálta a veszélyes osztályokat, tovább fűtötte az indulatokat, ahelyett hogy lecsendesítette volna őket. Felismerték, hogy az elnyomást a hatékonyság érdekében engedményekkel kell ötvözni. Másrészről azonban a 19. század első felének forradalmárai is leszűrhettek egy tanulságot, nevezetesen hogy a spontán felkelések nem túl hatékonyak, mert könnyűszerrel leverik őket. Ha jelentős politikai változásokat akarnak elérni, akkor a néptömegek lázadásának fenyegetését össze kell kapcsolni hosszú távú politikai szervezkedéssel.

A liberalizmus úgy tüntette fel magát, mint ami mind a jobboldal, mind a baloldai politikai nehézségeire azonnali megoldást tud nyújtani. A jobboldalnak engedményeket, a baloldalnak politikai szervezkedést kínált. Mindkettőjüknek pedig türelmet hirdetett: hosszú tavon többet lehet nyerni (minden oldalnak) a középút választásával. A liberalizmus maga volt a megtestesült centrizmus, és szirénhangja csábítóan szólt Hiszen nem csupán passzív centrizmust hirdetett, hanem aktív stratégiát. A liberálisok a felvilágosodás gondolatának egy kulcsfontosságú előfeltevésébe vetették minden bizalmukat nevezetesen hogy a racionális gondolkodás és cselekvés elvezet az üdvösséghez, azaz a haladáshoz. Az ember (amin akkoriban többnyire csak a férfiakat értették) – természeténél fogva, potenciálisan, végső soron – racionális lény.

Ebből az következett, hogy a „normális politikai változásnak" azt az utat kell követnie, amelyet a legracionálisabbak – azaz a legképzettebbek, a legjártasabbak és ennélfogva a legbölcsebbek – kijelölnek. Ezek az emberek tudjak a legjobb követendő utat meghatározni, ők tudják irányítani a szükséges reformok kidolgozását és azok végrehajtását. A liberalizmus szervező elve a racionális reformizmus volt, amely meghatározta a liberálisok láthatóan zavaros felfogását az egyénnek az államhoz való viszonyát illetően. A liberálisok egyszerre érvelhettek úgy, hogy az egyént nem korlátozhatják az állam (a közösség) előírásai, valamint hogy állami szerepvállalás szükséges az egyénnel szembeni igazságtalanságok mérsékléséhez. A liberálisok így egyszerre támogathatták a laissez-faire elvét és a gyári törvényeket. Hiszen ami számukra fontos volt, az nem önmagában a laissez-faire vagy a gyári törvények voltak, hanem sokkal inkább a megfontolt, kimért haladás a jó társadalom irányába, amely leginkább, vagy talán csakis, a racionális reformizmus útján volt elérhető.

A racionális reformizmus ezen tétele a gyakorlatban különösen vonzónak bizonyult. Úgy látszott, hogy mindenkinek kielégíti az igényeit. A konzervatív beállítottságúaknak úgy tűnt, hogy ez lehetne a megfelelő mód a veszélyes osztályok forradalmi ösztöneinek elfojtásához. Egy kis választójogot ide, egy kevéske jóléti juttatást oda, plusz még egy kis közös nemzeti öntudatot az osztályok egyesítésére. Mindezek alapján a 19. század végére olyan képlet született, amely lecsendesítette a dolgozó osztályokat, miközben megtartotta a tőkés rendszer lényegi elemeit. A hatalmasok és kiváltságosok semmi olyat nem veszítettek, ami alapvető fontosságú lett volna számukra, éjjelente pedig nyugodtabban aludtak (kevesebb forradalmárral az ablakuk alatt).

A radikális érzelműeknek – a másik oldalon – a racionális reformizmus egy hasznos középutas megoldást látszott nyújtani. Néhány azonnali alapvető változást biztosított, anélkül, hogy örökre eltörölte volna a későbbi mélyebb változások reményét és igényét. Mindenekfelett az élőknek nyújtott valamit életükben, és ezek az emberek éjjelente nyugodtabban alhattak (kevesebb rendőrrel az ablakuk alatt).

Nem kívánom lebecsülni 150 év – néha erőszakos, gyakran szenvedélyes, legtöbbször következményekkel járó, de elsősorban véresen komoly – folyamatos politikai küzdelmeit. Szeretném viszont ezeket a küzdelmeket szélesebb megvilágításba helyezni. Végső soron a küzdelmeket a liberális ideológia által megszabott keretek között vívták. És amikor egy olyan jelentős csoport tűnt fel (a fasiszták), akik alapjaiban vetették el ezeket a kereteket, akkor leverték és eltávolították őket – kétségkívül bizonyos nehézségek árán, de leverték őket.

Van még egy másik dolog is, amit el kell mondanunk a liberalizmusról. Azt állítottuk, hogy a liberalizmus nem volt alapvetően államellenes, mivel valójában a racionális reformizmust helyezte előtérbe. Ha államellenes nem is, viszont alapvetően antidemokratikus volt. A liberalizmus mindig is arisztokratikus eszme volt; a „jobbak uralmát" hirdette.

Az igaz, hogy a liberálisok nem elsősorban a származás, hanem inkább a tanulmányokban elért eredmények alapján határozták meg a „jó" fogalmát. így tehát a legjobbak nem az örökletes nemesség voltak, hanem a meritokrácia haszonélvezői. A legjobbak azonban mindig kisebb csoportot alkottak, mint az egész. A liberálisok a jobbak uralmát akarták, arisztokráciát, hogy megakadályozzák a nép uralmat, a demokráciát. A demokrácia nem a liberálisok célkitűzése volt, hanem a radikálisoké; legalábbis azoké, akik valóban radikálisok, valóban rendszerellenesek voltak. A liberalizmus mint ideológia azért került előtérbe, hogy megakadályozza ezen csoport előretörését. Amikor pedig a liberálisok azon konzervatívokhoz szóltak, akik tiltakoztak a reformjavaslatok ellen, akkor azzal érveltek, hogy csak a racionális reformizmus képes szembeszállni a demokrácia előretörésével. Olyan érv volt ez, amely végül minden intelligens konzervatív fülében biztatóan csengett.

Végezetül egy fontos különbségre kell felhívnunk a figyelmet a 19. század második fele és a 20. század első fele között. A 19. század második felében a veszélyes osztályok követeléseinek fő szószólói még mindig Európa és Észak-Amerika városi munkásosztályai voltak. A liberális ideológia „kitűnően" bánt velük. Általános választójogot (férfiaknak), egy jóléti állam csíráit és nemzeti öntudatot ajánlott fel nekik. Nemzeti öntudatot, de kivel szemben? Minden bizonnyal a szomszédokkal szemben, de alapvetően és elsősorban a nem-fehér világgal szemben. Az imperializmus és a rasszizmus elemei voltak annak a programnak, amelyet a liberálisok „racionális reformizmus" címszóval az európai és észak-amerikai munkásosztályoknak felajánlottak.

Eközben azonban az Európán kívüli világ „veszélyes osztályai" politikailag mozgolódni kezdtek – Mexikótól Afganisztánig, Egyiptomtól Kínáig, Perzsiától Indiáig. Amikor Japán 1905-ben megverte Oroszországot, az egész régió úgy tekintette, mint az európai terjeszkedés visszahúzódásának kezdetét. Mindez hangos vészjelzés volt a liberálisok számára, miszerint a „normális politikai változás" és a „szuverenitás" olyan célok, amelyekért nemcsak Európa és Észak-Amerika, hanem az egész világ munkásosztályai küzdenek.

A liberálisok ezért arra fordították figyelmüket, hogy a racionális reformizmus elvét kiterjesszék a világrendszer mint egész szintjére. Ez volt az üzenete Woodrow Wilsonnak és a „népek önrendelkezési elvének", amely globális megfelelője volt az általános választójognak. Ez volt az üzenete Franklin Rooseveltnek és a „négy szabadságnak", amely mint háborús cél fogalmazódott meg a második világháború során, és amit később Truman elnök „Négy Pontba" ültetett át, és amely az „elmaradott országok gazdasági fejlődése" 1945 utáni programjának – a jóléti állam globális megfelelőjének – elindítása volt.6

A liberalizmus és a demokrácia céljai azonban újra konfliktusba kerültek egymással. A 19. században a liberalizmus deklarált egyetemessége összeegyeztethetővé vált a rasszizmussal, a rasszizmus tárgyainak „externalizálásával" (a „nemzeti" határokon kívülre helyezésével), miközben „internalizálták" az egyetemes eszmék de facto haszonélvezőjét, a „polgárságot". A kérdés csupán az volt, hogy a 20. század világszintű liberalizmusa képes volt-e olyan sikeresen feltartóztatni az úgynevezett harmadik világ és Dél országainak „veszélyes osztályait", mint ahogy a nemzeti szintű liberalizmus Európában és Észak-Amerikában képes volt megfékezni a nemzeten belüli „veszélyes osztályokat". A probléma természetesen az volt, hogy világszinten nem volt hely, ahova a rasszizmust „externalizálni" lehetett volna. A liberalizmus ellentmondásai bumerángként ütöttek vissza.

Győzelem és katasztrófa

1945-ben azonban mindez még messze nem volt nyilvánvaló. A szövetségesek győzelme – a Szovjetunióval összefogva – a tengelyhatalmak felett a globális liberalizmusnak a fasiszta kísérlet feletti győzelmét látszott beteljesíteni. Azt, hogy a háború utolsó mozzanataként az USA két atombombát dobott le az egyetlen nem fehér tengelyhatalomra, Japánra, ritkán elemezték az Egyesült Államokban (sőt Európában is) olyan értelemben, hogy talán a liberalizmus egy-két ellentmondását tükrözné. A reakció, mondanunk sem kell, nem ugyanez volt Japánban. Japán viszont elvesztette a háborút, és ettől a ponttól kezdve szavának nem volt súlya.

Az Egyesült Államok erre az időre messze a legerősebb gazdasági hatalommá vált a világgazdaságban. Az atombombával pedig – a szovjet fegyveres erők nagysága ellenére -a legnagyobb katonai erővé vált. Öt év alatt képes volt politikailag megszervezni a világrendszert négy alapelvre építve. Először: megállapodott a Szovjetunióval, meghagyva számára a világ egy szelete feletti ellenőrzést, azzal a feltétellel, hogy onnan nem mozdul ki (természetesen nem retorikai, hanem reálpolitikai értelemben). Másodszor: szövetségi rendszereket hozott létre Nyugat-Európával és Japánnal, amely gazdasági, politikai és retorikai célok mellett katonai célokat is szolgált. Harmadszor: elindította a gyarmati rendszerek fokozatos felszámolását. Negyedszer: meghirdette a belső integráció programját az Egyesült Államokon belül, a létező „polgárság" kategóriáit kiterjesztve és egy antikommunista egyesítő ideológiával megpecsételve.

Ez a program működött, mégpedig kimondottan jól működött majd huszonöt évig, egész pontosan az 1968-as fordulópontig. Hogyan kell tehát értékelnünk az 1945 és 1968 közötti időszakot? Valóban a haladás és a liberális értékek győzelmének időszaka volt? Azt kell válaszolnunk, hogy nagyon is igen, és hogy egyáltalán nem. A „haladás" legnyilvánvalóbb mutatója anyagi jellegű volt. A világgazdaság gazdasági expanziója rendkívüli méreteket öltött; a tőkés rendszer történetének legnagyobb expanziójáról beszélhetünk. És úgy tűnt, hogy ez mindenütt így van – Nyugaton és Keleten, Északon és Délen. Nyilvánvaló, hogy több hasznot húztak belőle Északon, mint Délen, és a szakadék (relatív és abszolút értelemben egyaránt) a legtöbb esetben tovább mélyült.7 Mivel azonban a legtöbb helyen gazdasági növekedés és magas foglalkoztatottság volt tapasztalható, ez a korszak mégis jó színben tűnt fel. Ez annál inkább így volt, mivel a növekedéssel együtt – ahogy azt korábban említettem – jelentősen megnőttek a jóléti kiadások, elsősorban az oktatásra és az egészségügyre fordított összegek.

Másodsorban, újra béke honolt Európában. Más volt azonban a helyzet Ázsiában, ahol két hosszú és kimerítő háború folyt: Koreában és Indokínában. Természetesen más volt a helyzet az Európán kívüli világ sok más részén is. A koreai és vietnami konfliktus azonban mégsem volt egy és ugyanaz. A koreai konfliktust inkább a berlini blokáddal lehetne párhuzamba állítani, a kettő ugyanis szinte egy tőről fakadt. Németország és Korea képezte 1945 két nagy felosztását. Mindkét országot azon katonai-politikai „határ" mentén osztották ketté, amelynek egyik oldalán az Egyesült Államok, másik oldalán a Szovjetunió állt. Jalta szellemében a felosztás határvonalait a német és koreai nemzeti (és ideológiai) érzelmektől függetlenül megváltoztathatatlannak feltételezték.

1949 és 1952 között ezen határvonalak tartóssága kemény próbának lett kitéve. Komoly feszültségek – és Koreában számos emberélet elvesztése – után az eredmény lényegében a eredeti határvonalak fenntartása lett. Valójában tehát a berlini blokád és a koreai háború pontot tett Jalta intézményesítési folyamatának végére. E két konfliktus második következménye mindkét tábor erősödő integrációja lett, amely szoros szövetségi rendszerek létrehozásában öltött testet: a NATO és az amerikai-japán védelmi szerződés az egyik oldalon, a Varsói Szerződés és a szovjet-kínai egyezmények a másikon. Ez a két konfliktus – a katonai kiadások révén – közvetlen lökést adott a világgazdaság nagymértékű expanziójának, amely igen kedvezően hatott az európai újjáépítésre és a japán növekedésre.

A vietnami háború jellege jelentősen eltért a koreaiétól. Vietnam volt az Európán kívüli nemzeti felszabadítási mozgalmak küzdelmének egyik – de messze nem az egyetlen – jelképes tüzelőállása. Míg a koreai háború és a berlini blokád a hidegháborús világrend részei és alkotóelemei voltak, addig a vietnami (vagy az algériai és sok más) küzdelem éppen a hidegháborús világrend struktúrái és korlátai elleni tiltakozás volt. Ebben az alapvető értelemben tehát rendszeridegen mozgalmak termékei voltak. Teljesen eltérő volt ezekhez képest a németországi és koreai küzdelem, ahol a két szembenálló fél között soha nem került sor békekötésre, csak fegyverszünetre; azaz a béke mindegyik számára faute de mieux (jobb híján) volt. A nemzeti felszabadítási háborúk azonban, épp ellenkezőleg, egyoldalúak voltak. A nemzeti felszabadítási mozgalmak egyike sem akart harcba szállni Európával vagy Észak-Amerikával; azt akarták, hogy hagyják őket menni az általuk kiválasztott úton. Európa és Észak-Amerika azonban nem engedtek, amíg nem kényszerítették őket. A nemzeti felszabadítási mozgalmak tehát a hatalmasok ellen tiltakoztak a nemzetek önrendelkezése és az elmaradott országok gazdasági fejlődése, mint liberális elvek teljesítése nevében.

Mindez elvezet bennünket az 1945 és 1968 közötti időszak harmadik nagy eredményéhez, nevezetesen a rendszeridegen erők világméretű győzelméhez. Az csak egy látszólagos paradoxon, hogy az USA világrendszerbeli hegemóniájának csúcspontja és a liberális ideológia globális legitimációja időben egybeesett azzal, amikor mindazok a mozgalmak, amelyek struktúrái és stratégiái 1848 és 1945 között mint rendszeridegen mozgalmak alakultak ki, hatalomhoz jutottak. A régi baloldal mindhárom változata – a kommunisták, a szociáldemokraták és a nemzeti felszabadítási mozgalmak – államhatalomhoz jutott, mindegyik más földrajzi régióban. A kommunisták az Elbától a Jaluig, a világ egyharmadán voltak hatalmon; a nemzeti felszabadítási mozgalmak Ázsia, Afrika és a karibi térség túlnyomó részén (és hasonló mozgalmak működtek Latin-Amerika és a Közép-Kelet számos országában); a szociáldemokrata mozgalmak pedig (illetve a hozzájuk hasonlók) Nyugat-Európában, Észak-Amerikában és Ausztrálázsiában jutottak hatalomhoz, legalábbis „váltógazdaságban" Japán volt talán az egyetlen jelentős kivétel a régi baloldal világméretű győzelmében.

Beszélhetünk-e paradoxonról? A társadalmi fejlődés erőinek győzelme volt-e a népi erők vitathatatlan győzelme, vagy inkább ezen népi erők jelentős mértékű kooptálásáról van szó? Van-e lehetőség intellektuálisan és politikailag különbséget tenni e két felvetés között? Ezek voltak azok a kérdések, amelyek nyugtalanságra adtak okot az 1960-as évektől. Habár a gazdasági expanzió és a vele együttjáró világszintű életszínvonal-növekedés, a viszonylagos béke a világ nagy részén, és a népi mozgalmak szemmel látható győzelme a világ fejlődésének pozitív és optimista megítéléséhez vezetett, a valódi helyzet mélyebb vizsgálata komoly nehézségeket mutatott.

A hidegháborús világrend nem az emberi szabadság kiterjesztésének korszaka volt, hanem az államok által gyakorolt hatalmas belső elnyomásé, aminek az igazolását a magas szinten megkomponált geopolitikai feszültségek állítólagos súlyossága adta. A kommunista világban tisztogatási perek, gulág és vasfüggöny. A harmadik világban egypártrendszerek, szakadárok börtönben vagy száműzetésben. És a mccarthyizmus (és egyéb megfelelői a többi OECD országban) ha kevésbé brutálisan is, de legalább ennyire hatékony volt a konformitás kikényszerítésében és a tisztogatásokban, ahol erre szükség volt. Nyilvános vita mindenütt csak tisztán körülhatárolt paraméterek között volt lehetséges.

Mi több, anyagi értelemben a hidegháborús világrend a növekvő egyenlőtlenségek korszaka volt, mind nemzeti, mind nemzetközi szinten. És miközben a rendszeridegen mozgalmak gyakran irányultak régi egyenlőtlenségek ellen, nem szégyelltek újakat létrehozni. A kommunista rezsimek nómenklatúráinak megvolt a párja a harmadik világban és az OECD országok szociáldemokrata rendszereiben is. Ráadásul szinte teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezek az egyenlőtlenségek nem véletlenszerűek. Eloszlásuk társadalmi csoportoktól függött (akár faji, akár vallási, akár etnikai alapon), és ez érvényes világszinten és az egyes államokon belül egyaránt. Természetesen ez az eloszlás függött nemtől és korcsoporttól is, mint annyi más társadalmi jellemzőtől. Röviden tehát, voltak csoportok, amelyek kimaradtak; sok ilyen csoport volt, amelyek összesítve a világ népességének több, mint a felét teszik ki.

A hosszú ideje táplált remények felemás megvalósulása szolgált tehát az 1968-as világforradalom alapjául és magyarázatául. Ez a forradalom mindenekelőtt az egész történelmi rendszer ellen irányult – az USA, e rendszer hegemón hatalma ellen; gazdasági és katonai struktúrák ellen, amelyek e rendszer tartóoszlopait képezték. De ez a forradalom legalább ennyire, ha nem még jobban a régi baloldal ellen is irányult: azon rendszeridegen mozgalmak ellen, amelyek nem bizonyultak eléggé rendszerellenesnek. A Szovjetunió ellen, amely feltételezett ideológiai ellenségével, az USA-val kollaborált; valamint a szakszervezetek és más munkásszervezetek ellen, amelyek szűken vett anyagi érdekeiket követték, elsősorban bizonyos partikuláris csoportok érdekeit védve.

A fennálló rendszer védelmezői az irracionalizmust vetették 1968 forradalmárainak szemére. Valójában azonban a liberális ideológia saját csapdájába esett. Több mint egy évszázadon keresztül hirdette, hogy a társadalomtudományok feladata a racionális elemzés határainak kiterjesztése (mint a racionális reformizmus egyik szükséges előfeltétele), ám ez túlságosan jól sikerült. Ahogy azt Fredric Jameson megfogalmazza: „A modern gondolkodás, illetve filozófia (…) bámulatra méltó fejlődést hozott magával azon a téren, amit mi racionális, illetve értelmes magatartásként értelmezünk. Úgy vélem, hogy elsősorban a pszichoanalízis felszívódásával, de a „másság" eltűnésével is, egy szűkülő bolygón és egy médiával átitatott társadalomban nagyon kevés olyan dolog marad, amelyet irracionálisnak lehet feltételezni, az „érthetetlen" korábbi értelmezésében (…). Egy másik, de érdekes kérdés az, hogy az Értelem ennyire kitágult fogalmának van-e a továbbiakban bármiféle normatív értéke (…) egy olyan helyzetben, amikor ellenkezője, az irracionális visszahúzódott a tulajdonképpeni nem-létezésbe."8

Hiszen ha valójában minden értelmessé vált, akkor milyen különleges legitimáció rejlik a továbbiakban a felvilágosodás társadalomtudományának paradigmáiban? Miféle különleges érték rejlik az uralkodó elitek politikai programjaiban? És ami a legsúlyosabb kérdés: vajon milyen különleges képességekkel rendelkeztek az uralkodó csoportok, amelyek az elnyomott csoportoknak vagy akar az átlagembereknek nem voltak meg. 1968 forradalmárai ezt a logikai bakit vették észre a liberális ideológia páncélzatán (és a hivatalos marxista ideológia nem sokban különböző variánsában), és erre irányították támadásukat.

Az 1968-as világforradalom, mint politikai mozgalom már nemcsak egyszerű bozóttűz volt. Elemi erővel csaptak fel a lángok, amit aztán (három éven belül) elfojtottak. A parázs – számos egymással versengő pszeudo-maoista csoport formájában – még 5-10 évig tovább izzott, de az 1970-es évek végére ezek a csoportok is már csak a történelem elhalványuló lábjegyzeteivé váltak. 1968 geokulturális hatása azonban döntő jelentőségű volt, hiszen az 1968-as világforradalom egy korszak végét jelentette: a liberalizmus automatikus főszerepének végét. A liberalizmusnak nem csupán mint uralkodó világnézetnek, hanem mint az egyetlen olyan ideológiának, amely el tudta érni, hogy folyamatosan racionális, és ennélfogva tudományosan legitim legyen. Az 1968-as világforradalom visszahelyezte a liberalizmust oda, ahol az az 1815-1848 közötti időszakban volt: egy, a többivel egy szinten versengő politikai stratégiává tette. Ily módon tehát mind a konzervativizmus, mind a szocializmus/radikalizmus megszabadult a liberalizmus mágneses mezejének vonzásától, amely 1848 és 1968 között sakkban tartotta őket.

Az a folyamat, amelynek során a liberalizmus geokulturális normát meghatározó szerepéből egyszerű versenyzőként került vissza az ideológiák világméretű piacára, az 1968-at követő két évtizedben teljesedett ki. Az 1945 és 1968 közötti időszak anyagi virágzása teljesen eltűnt a Kondratyev-ciklus hanyatló ágának beköszöntével. Ez persze nem jelentette azt, hogy mindenki egyenlő mértékben szenvedett. A válság a harmadik világ országait érintette legelőször és legerősebben. Az OPEC olajárainak emelése volt az első kísérlet a károk csökkentésére. Az ebből származó többlet nagy része az olajtermelő országokon keresztül az OECD országok bankjaiba áramlott. Az olajáremelés haszonélvezője három csoport volt: az olajtermelő országok, akik a jutalékot kapták; azok az államok (a harmadik világban és a kommunista blokkban), akik kölcsönöket kaptak az OECD bankoktól fizetési mérlegük helyreállítására; valamint az OECD országok, akik ezáltal továbbra is fenn tudták tartani a kivitel szintjét. Ez a próbálkozás 1980-ra, az úgynevezett adósságválság megjelenésével csődöt mondott. A veszteségek csökkentésének második kísérlete a reagani katonai keynesianizmus volt, amely az 1980-as évek spekulációs konjunktúráját kiváltotta az USA-ban. Ez a kísérlet az 1980-as évek végén bukott meg, és magával rántotta a Szovjetuniót is. A harmadik kísérlet Japáné, a keletázsiai kistigriseké és még néhány környező országé volt, akik megpróbáltak hasznot húzni a Kondratyev-B-ciklus szükséges és elkerülhetetlen termelés-átcsoportosításából. Ezen igyekezet korlátainak lehetünk szemtanúi az 1990-es évek elején.

Ezen 25 éves gazdasági küzdelem tiszta eredménye a developmentalizmus (a fejlődés feltétlen érvénye) ígéretéből való világméretű kiábrándultság lett, ami pedig a globális liberalizmus által felkínáltaknak egyik meghatározó eleme volt. Kelet-, és Délkelet-Ázsiát eddig még elkerülte ez a kiábrándultság, de ez minden bizonnyal csak idő kérdése. Másutt azonban a következmények súlyosak voltak, elsősorban a régi baloldalra nézve. Elsőként a nemzeti felszabadítási mozgalmakra, majd a kommunista pártokra (1989-ben a kelet-európai kommunista rendszerek bukásához vezetve), végül a szociáldemokrata pártokra nézve. Ezen bukásokat a liberálisok saját győzelmükként ünnepelték. Pedig sokkal inkább a halálos ítéletük volt, hiszen a liberálisok újra a demokrácia erősödő követelésének 1848 előtti helyzetében találják magukat, amely követelés többet jelent, mint parlamentáris intézmények, többpártrendszer és alapvető polgári jogok leszűkített halmaza, mert ezúttal a lényegi dologról, a hatalom igazi, az egyenlőség elvén alapuló megosztásáról van szó. Ez utóbbi igény pedig mindig is a liberalizmus „mumusa" volt a történelemben, amelyekkel szemben a liberalizmus mindig leegyszerűsített kompromisszumok csokrát nyújtotta át, megtévesztő optimizmussal pántlikázva a jövőre nézve. Amennyiben az állami cselekvés útján megvalósítandó racionális reformizmus elvesztette a széles körű bizalmat, úgy a liberalizmus elvesztette alapvető politikai-kulturális védőbástyáját a veszélyes osztályokkal szemben.

A legitimáció összeomlása

Elérkeztünk tehát a jelen korhoz, amely véleményem szerint a sötét korszak kezdete, és amely jelképesen 1989-ben (1968 folytatása)9 kezdődött, és eltart legalább 25-50 évig.

Eddig arról az ideológiai védőpajzsról beszéltem, amelyet az uralkodó erők alakítottak ki azon követelésekkel szemben, amelyeket a veszélyes osztályok 1789 óta kitartóan hirdetnek. Úgy érveltem, hogy ez a védőpajzs a liberális ideológia volt, és hogy ez az ideológia egy megtisztított, a rendszeridegen követelések lényegét korlátozottabb értékűre cserélő szocialista-progresszív változaton keresztül közvetlenül, de még inkább „fű alatt" működött. Végül pedig azt állítottam, hogy ez az ideológiai pajzs nagyrészt megsérült az 1968-as világforradalom során, amelynek a kommunizmus 1989-es összeomlása volt az utolsó felvonása.

Miért omlott össze ez az ideológiai védőpajzs 150 évnyi hatékony működés után? A válasz erre a kérdésre nem az elnyomottak valamiféle hirtelen felismerésében rejlik az ideológiai célok hamisságát illetően. A liberalizmus megtévesztő volta ismert volt már a kezdetektől, és a 19. és 20. század folyamán gyakran erőszakkal bizonyította ezt. Ennek ellenére a szocialista hagyományból kinövő mozgalmak nem vettek olyan irányt, amely megfelelt volna a liberalizmussal kapcsolatos retorikai kritikájuknak. Legtöbb esetben épp ellenkezőleg!

Ennek okát nem nehéz megtalálni. Ezen mozgalmak társadalmi bázisa – azon mozgalmaké, amelyek mind az emberiség nevében szóltak – lényegében a világ népességének csak egy szűk rétege volt, a világgazdaság modem szektorának legkevésbé jómódú szegmense, ahogy az mondjuk 1750 és 1950 között kialakult. Ebbe beletartoztak a szakképzett és félig-meddig képzett városi munkásosztályok, a világ értelmisége és azon vidéki területek képzettebb és tanultabb csoportjai, amelyekben a tőkés világgazdaság működése közvetlenebbül érezhető volt. Mindezt összevetve jelentős mennyiséget kapunk, amely azonban még mindig nem teszi ki a világ népességének többségét.

A régi baloldal egy olyan világszintű mozgalom volt, amelyet egy kisebbség támogatott; egy hatalommal rendelkező kisebbség, egy elnyomott kisebbség, de mégiscsak a világ lakosságához viszonyított számbeli kisebbség. Ez a demográfiai tény viszont behatárolta e mozgalom politikai játékterét. Az adott körülmények között azt az egy dolgot tette, amit tehetett: úgy döntött, hogy a racionális reformizmus liberális programjának gyorsításáért száll síkra, és ezen a téren meglehetősen sikeresnek is bizonyult. A támogatóinak szerzett előnyök valódiak voltak, ha csak részlegesek is. 1968 forradalmárai rámutattak: sokan kinnrekedtek az egyenlősítésből. A régi baloldal nyelvezetében univerzalista volt, politikai gyakorlatában viszont partikularista. Az ok, amiért 1968-1989 folyamán a megtévesztő liberalizmus ezen ideológiai szemellenzőitől megszabadultak, az az, hogy az alapul szolgáló társadalmi valóság megváltozott. A tőkés világgazdaság a véget nem érő tőkefelhalmozás logikáját olyannyira rendíthetetlenül követte, hogy kezdte megközelíteni elméleti ideálját: minden dolognak az áruvá tételét. Erre mutat rá több új szociológiai jelenség: a termelés gépesítettségének mértéke; a térbeli akadályok elhárítása az áru és információ cseréjében; a világ elvárosiasodása; az ökológiai rendszer szinte teljes kimerítése; a munkafolyamat magas fokú monetarizáltsága; és a konzumerizmus (azaz a fogyasztás rendkívüli módon kibővült kommodifikációja).

Mindezek a fejlemények közismertek, sőt állandó elemzés tárgyai a világ kommunikációs médiájában. Nézzük meg azonban, hogy mit is jelent ez a véget nem érő tőkefelhalmozás szempontjából. Elsősorban és legfőképpen a felhalmozási ráta jelentős csökkenését. Az okok pedig elsősorban társadalompolitikai jellegűek. Három meghatározó tényezőről van szó. Az első tényezőt az elemzők már régen észrevették, de teljes megvalósulása csak most következik. A világ városiasodása, valamint az oktatás és a telekommunikáció kibővülése a világméretű politikai tudatosságnak olyan fokát hozta létre, amely egyrészről könnyebbé teszi a politikai mozgósítást, másrészt megnehezíti a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek mértékének és a kormányoknak ezen egyenlőtlenségek fenntartásában játszott szerepének elkendőzését. Ezt a fajta politikai tudatosságot erősíti a hatalom irracionális forrásainak legitimáción kívül helyezése. Röviden tehát, több ember, mint bármikor korábban követelheti a hasznok egyenlő elosztását, és tagadhatja meg a tőkefelhalmozás alapvető feltételeinek és a munka meg nem fizetettségének eltűrését. Ez tükröződik a „történelmi" bérek jelentős világszintű növekedésében, és a kormányokkal szembeni nagymértékű és egyre erősebb követelésben az alapvető jóléti juttatások újraelosztásával (elsősorban az egészségügyben és az oktatásban) és az állandó jövedelem biztosításával kapcsolatban.

A második tényező a kormányzatok jelentősen megnövekedett költségei, a profitnak infrastruktúra-fejlesztéssel és a vállalati költségek externalizálásának engedélyezésével való szubvencionálása. Ez az, amit a sajtó ökológiai válságként, az emelkedő egészségügyi költségek válságaként, az alaptudományok magas költségeinek válságaként stb. emleget. Az államok nem képesek egyszerre bővíteni a magánvállalatoknak juttatott támogatások és a lakosság jóléti juttatásainak mértékét. Valamelyiket jelentős mértékben vissza kell fogni. Egy tudatosabb polgársággal ez a – lényegét tekintve – osztályharc hatalmasnak ígérkezik.

A harmadik feszültséggóc pedig annak a ténynek a következménye, hogy a politikai tudatosság mára világméreteket öltött. Mind világszinten, mind az államok szintjén az elosztási egyenlőtlenségek összefonódnak faji, etnikai, vallási jellegűekkel. Ily módon a politikai tudatosság és az államok pénzügyi válságának együttes eredménye komoly küzdelem lesz, amely polgárháború formáját ölti majd mind világméretekben, mind állami szinten.

A feszültségek első áldozata az állami struktúrák legitimációja, és ezáltal rendfenntartási képességük lesz. Emiatt megnőnek majd a gazdasági és biztonsági költségek, ami viszont még nagyobb feszültségek forrása lesz, tovább gyengítve az állami struktúrák legitimációját. Ez nem a jövő; ez a jelen. Ezt tapasztalhatjuk a biztonságérzet gyengülésével, gondoljunk csak a bűnözésre, a véletlenszerű erőszakos cselekedetekre, a rendőrség brutális akcióira, arra, hogy a bírói rendszerek képtelenek biztosítani az igazságosságot – és mindez megsokszorozódott az elmúlt 10-15 évben. Nem állítom, hogy ezek a jelenségek merőben újak, vagy hogy szükségszerűen intenzívebbek lennének, mint korábban, de a legtöbb ember új vagy rossz, de mindenképpen kiterjedtebb jelenségként értékeli ezeket. Ennek pedig legfőbb következménye az állami struktúrák legitimációjának elvesztése.

Ez a fajta fokozódó, és önmagát erősítő „rendetlenség" nem tarthat örökké, de eltarthat akár 25-50 évig is. Ez pedig a rendszeren belüli káosz egy formája, amelyet a rendszer biztonsági tartalékainak kimerítése váltott ki, illetve az, hogy a rendszer ellentmondásai olyan szintig jutottak, amikor egyetlen, – a rendszer normális működésének helyreállítására hivatott – mechanizmus sem képes már hatékonyan működni.

A küzdelem új frontjai

A káoszon túl azonban új világrend jön, és ez felveti témánk szempontjából az utolsó kérdést: milyen választási lehetőségeink vannak – most és később. Az, hogy most a káosz korát éljük, nem jelenti azt, hogy az elkövetkezendő 25-50 évben a tőkés világgazdaság alapvető folyamatai ne működnének. Az emberek és a cégek igyekeznek folytatni a tőkefelhalmozást az összes jól ismert módon, a tőkések ugyanúgy igyekeznek majd támogatáshoz jutni az állami struktúrákon keresztül, mint korábban. Az államok továbbra is versengenek majd a többi állammal, hogy melyikük legyen a tőkefelhalmozás legfőbb húzóereje. A tőkés világgazdaság talán belép egy új expanziós időszakba, amely tovább kommodifikálja a gazdasági folyamatokat szerte a világon, és tovább polarizálja a haszon elosztását.

Ami az elkövetkezendő 25-50 évben változik, az egyáltalán nem a világpiac, hanem sokkal inkább a világpolitikai és kulturális struktúráinak működése lesz. Az államok fokozatosan elveszítik legitimációjukat, és így nehézségeik támadnak a biztonság fenntartásában, az államhatárokon belül és egymás között egyaránt. A geokulturális szintéren nem lesz meghatározó közös nyelvezet. Nem igazán lesz egyetértés atekintetben, hogy mi jelenti a racionális és elfogadható magatartást. A zűrzavar ténye azonban nem jelenti azt, hogy nem lesz tudatos magatartás. Épp ellenkezőleg; számos csoport küzd majd világos, jól körülhatárolt célokért, de sokan ezek közül állandó közvetlen konfliktusban lesznek egymással. És lehet, hogy lesz néhány olyan csoport, amelynek hosszú távú elképzelései vannak arról, hogy lehetne egy alternatív társadalmi rendet kialakítani, még akkor is, ha ezen csoportok személyes tisztasága csak szerény hozzájárulás lehet a küzdelemhez, és ezek az elképzelések nagy valószínűséggel nem lesznek a cselekvés általános vezérelvei. Röviden tehát arról van szó, hogy mindenki vakon fog cselekedni, még akkor is, ha úgy gondolják, hogy nem így tesznek.

Mindezek ellenére cselekednünk kell. Az első, amire szükségünk van, hogy tisztában legyünk vele, mi volt a modern világrendszer hibája, mi az, ami a népesség ilyen nagy százalékát felingerelte, vagy legalábbis kétkedővé tette e rendszer társadalmi érdemeit illetően. Számomra nyilvánvaló, hogy a legnagyobb probléma a rendszer hatalmas egyenlőtlenségeiből, a demokrácia hiányából származott. Ez kétségkívül igaz volt a valóságosan ismert korábbi történelmi rendszerekre is. Ami a kapitalizmus idején másképp festett, az az, hogy az a hatalmas siker, amit az anyagi termelés megteremtésében elért, eltüntetni látszott az egyenlőtlenség – legyen az anyagi, politikai vagy társadalmi – bármiféle jogosultságát. Ezek az egyenlőtlenségek tűntek a legrosszabbaknak, mert nem csupán egy nagyon szűk csoportot választ le a többiektől, hanem a világ lakosságának legalább egy hetedét vagy egyötödét a többitől. Ez az a két tényező – az összes anyagi gazdagság növekedése, és az, hogy nem csupán egy maroknyi ember, de a világ lakosságának túlnyomó többsége nem élhet jól -, amely felborzolta a kirekesztettek kedélyeit.

Semmivel sem tudunk hozzájárulni a világrendszer végső káoszának megfelelő rendezéséhez mindaddig, amíg nem rögzítjük: csakis egy viszonylag egalitáriánus, teljesen demokratikus történelmi rendszer az elfogadható. Mindez konkrétabban azt jelenti, hogy azonnal és tevékenyen kell több fronton megindulnunk. Az egyik azon eurocentrikus feltételezés megdöntése, amely már vagy két évszázada áthatja a geokultúrát. Tény, hogy Európa jelentős kulturális hozzájárulást nyújtott az emberiség közös vállalkozásához. Az viszont egyszerűen nem igaz, hogy tízezer év során ez a hozzájárulás sokkal jelentősebb lett volna, mint más civilizációs központoké, és nincs okunk feltételezni, hogy a kollektív bölcsesség ereje csökkenni fog az ezredfordulóra. A jelenlegi eurocentrikus elfogultságot fel kell váltania egy józanabb és kiegyensúlyozottabb történelemfelfogásnak. Kulturális átértékelésre van szükség, ami azonban komoly és folyamatos politikai és kulturális küzdelmet igényel. Nem új fanatikusokra van szükség, hanem kemény intellektuális munkára, együtt és külön-külön egyaránt.

Az emberi jogok fogalmát úgy kell átalakítanunk, hogy az ugyanazt jelentse nekik és nekünk, hazai állampolgárnak és külföldinek. A közösségek azon joga, hogy megóvhatják kulturális örökségüket, soha nem hatalmazza fel őket arra, hogy védjék kiváltságaikat. Komoly csatározások várhatók az emigránsok jogainak területén. Véleményem szerint az előttünk álló 25-50 évben Észak-Amerika, Európa és Japán állampolgárainak nagyon nagy részét korábbi emigránsok vagy azok gyermekei teszik majd ki, és akkor mindannyiunknak azért kell majd küzdenünk, hogy biztosak lehessünk benne: ezek az emberek teljesen egyenlő mértékben hozzájuthatnak a gazdasági, szociális és politikai jogokhoz ott, ahova emigráltak.

Mindez – a kulturális tisztaság és a felhalmozott tulajdonosi jogosítványok ürügyére hivatkozva – erős politikai ellenállásba fog ütközni. Az Észak állami vezetői már most úgy érvelnek, hogy az Észak nem veheti a vállára a világ összes terhét. Ámde, miért is ne? Az Észak gazdagsága nagyrészt a Délről oda áramlott értéktöbbletnek köszönhető. Pontosan ez az, ami az évszázadok során a rendszer válságához vezetett. Ez nem könyörületesség kérdése, hanem a racionális újjáépítésé.

E csaták politikai csaták lesznek, de nem szükségszerűen állami szinten zajlanak majd. Sokkal inkább – pontosan az állami legitimáció elvesztésének folyamata miatt – e csaták nagy része helyi szinteken fog eldőlni, azon csoportok között, amelyekbe magunkat megszervezzük. Mivel pedig ezek a csaták komplexek lesznek, és helyi szinten folynak több csoport között, egy komplex és flexibilis szövetségi stratégiára van szükség. Ez azonban csak akkor lesz működőképes, ha az egyenlősítő célkitűzéseket tartjuk szem előtt.

Végül, ez a küzdelem intellektuális jellegű lesz, tudományos elvek újrafogalmazásával, átfogóbb és tartalmasabb módszertan keresésével, és törekedve arra, hogy a tudományos gondolkodás értéksemlegességének álszent frázisaitól megszabaduljunk. A racionalitás, ha egyáltalán valami, akkor értékítélet, és semmi sem lehet racionális, csak az emberi társadalmi szervezet, a legszélesebb értelmében.

Azt gondolhatják, hogy azt, amit én a következő 25-50 évre igazságos társadalmi és politikai programként felvázoltam, túlságosan megfoghatatlan. Ez a program azonban annyira konkrét, amennyire egy forgószél közepette lehet. Először el kell döntenünk, hogy melyik part felé akarunk úszni. Majd meg kell bizonyosodnunk arról, hogy közvetlen erőfeszítéseink abba az irányba visznek bennünket. Ha ennél pontosabbat akarnak tudni, nem fogják megtalálni, és könnyen lehet, hogy mindannyian vízbe fulladunk, amíg keresgélünk.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek
1 Ez az előadás 1993. december 7-én, a Kyoto Seika Egyetem alapításának 25. évfordulóján hangzott el.

2 L. John W. Meyer és mások: The World Educational Revolution, 1950-1970, in. J. W. Meyer és M. T. Hannán szerk.: National Deve-lopment 1950-1970, Chicago 1979.

3 A franciaországi bicentenáriumot övező értelmiségi viták részletes és kitűnő ismertetését I. Steven Kaplan: Adieu 89, Paris 1993.

4 E folyamat elemzését I. The French Revolution as a World-Histo-rical Event, in. Unthinking Social Science: The Limits of Nineteenth-Century Paradigms, Cambridge 1991.

5 Azt a folyamatot, amely során a liberalizmus központi szerepet kapott, és két vetélytársát, a konzervativizmust és a szocializmust lényegében kiiktatta mint ellenfeleket, a „Trois ideéologies ou une seule? La problématique de la modernite", Genéses 9, 1992. októberi írásomban ismertettem.

6 A liberalizmus által világszinten tett ígéretek természetét és a leninista válasz kétkedését a világszintú liberalizmussal kapcsolatban lásd a The Concept of National Development, 1917-1989: Elegy and Re-quiem, in: G. Marks és L. Diamond szerk.: Reexamining Democracy, Newbury park 1992 című írásomban.

7 Adatokat I. John T. Passé-Smith: The Persistence of the gap: Ta-king Stock of Economic Growth in the PostWorld War II Era, in. M. A. Selligson és J. T. Passé-Smith szerk.: Development and Underde-velopment: The Political Economy of Inequality, Boulder, co. 1993.

8 Postmodernism, or the Cultural Logic of Laté capitalism, Durham, NC 1991, 268. o.

9 L. G. Arrighi, T. K. Hopkins és I. Wallerstein: 1989, The Continuation of 1968, Review, vol. 15. no. 2, 1992 tavasz.

A nemzeti és az egyetemes: lehetséhes-e egy világkultúra?

Valamennyi társadalmi csoport kultúrája – az emberiség összkultúrá-jával szemben – partikuláris. A modern korban e partikularitás legsajátosabb formája a nacionalizmus. Paradoxon, hogy a nemzetállamok minden pluralitásuk ellenére egyre inkább hasonlítanak egymásra: uniformizált, egyetemes szabályok szerint működnek. E formalizált szabályozottsággal szembeni tiltakozásként a kulturális rezisztencia szervezett és anarchikus változata alakult ki.

A kultúrának már a fogalma is óriási paradoxon. Egyrészt meghatározásából eredően a kultúra partikuláris: az egésszel szemben néhány kisebb rész értékeinek és viselke­déseinek az együttese. Ez így igaz, ha antropológiai értelem­ben használjuk a kultúrát, annak érdekében, hogy egyetlen, minden más, azonos szinten lévő csoporttal szembeállított csoport értékeit és/vagy viselkedéseit megértsük (a francia kultúra az olasszal szemben, a proletár kultúra a burzsoával szemben, a keresztény az iszlámmal szemben stb.), vagy ha a kultúrát irodalmi értelemben használjuk, hogy egy akármi­lyen csoporton belül rámutassunk a „felsőbbrendű" értékre és/vagy viselkedésre az „alsóbbrendűekkel" szemben, mely jelentés általában úgy összegzi a kultúra fogalmát, hogy „kul­túra mint ábrázolás" vagy „kultúra mint művészi formájú pro­duktum".1 Mindkét jelentésben a kultúra (vagy egy kultúra) az, amit néhány ember érez vagy csinál (szemben másokkal, akik nem érzik, vagy nem csinálják ugyanezeket a dolgokat).

De másrészt kulturális értékeket és/vagy viselkedé­seket nem lehet másként megindokolni, mint néhány fel­tételezhetően egyetemes vagy egyetemleges kritériumra vonatkoztatva. Az értékek nemcsak azért jók, mert az én csoportom elfogadja azokat, a viselkedések nemcsak azért jók, mert az én csoportom így csinálja.

Reménytelen szolipszizmus lenne az ellenkezőjét állíta­ni, és (abból kiindulva, hogy ez az állítás ugyanolyan mérték­ben érvényes lehetne bármely más csoport értékeire és/vagy viselkedéseire) teljesen megbénító kulturális relativizmusra, vagy abból kiindulva, hogy más csoportok semmilyen értéke és/vagy viselkedése nem lehet jó (tehát nem lehetne tolerál­ható), abszolúte gyilkos xenofóbiára kényszerítene bennünket.

1.

Az, hogy „A nemzeti és az egyetemes" témát választottam (azaz, hogy a nemzetit választottam a különös prototípusá­nak), ez azért van, mert a mi modern világrendszerünkben a nacionalizmus a partikularizmus kvintesszenciája (jólle­het nem az egyetlen formája, de olyan formája, amely a leg­szélesebb körben magára irányítja a figyelmet, amely a leg^ tartósabb, amely a legnagyobb politikai súllyal bír, s amely a legerősebb fegyverekre támaszkodhat).

Az én kérdésem az, hogy el lehet-e képzelni egy világkultúrát? Ez abszurdnak tűnhet, ha két tényre gondolunk. Elő­ször is: évezredek óta legalább néhányan felvetettek néhány egyetemes értékűnek bizonyult gondolatot. Másodszor: kb. kétszáz éve (és még inkább az elmúlt ötven évben) több nem­zeti kormány (sőt a többségük) valamint a világszervezetek megerősítették ezen értékek vagy igazságok érvényét, tiszte­letben tartásuk kötelező voltát, mint pl. az emberi jogokról szóló vitában, melyet az Egyesült Nemzetek Szövetsége 1948-ban Egyetemes Nyilatkozatban proklamált.

Ha kitartok amellett, hogy óriási a paradoxon, csak azért van, mert ez nemcsak logikai, hanem történelmi paradoxon is. Az úgynevezett nemzeti államok – amelyek az elsődleges kul­turális vonatkoztatási pontunkat jelentik (nemcsak a mi kultu­rális vonatkoztatási pontunkat, hanem a ma legfőbbet) – ter­mészetesen relatíve új képződmények. Az ezekből a nemzeti államokból álló világ legkorábban, (s akkor is csak részlege­sen), a XVI. században jelent meg. Elméletbe csak még ké­sőbb, a XIX. században foglaltak egy ilyen fajta világot, és ek­kortól vált elterjedt ismeretanyaggá. Elkerülhetetlenül egyete­mes jelenséggé még később, ténylegesen csak 1945 után vált. A saját határokkal, saját költött hagyományokkal rendel­kező nemzeti államok felbukkanásával párhuzamosan a világ – így tartják – az egyetemes tudat, az emberiségnek nevezett valami öntudata, a még az ún. világvallásokon is túli egyete­mes ember felé mozdult (hiszen e vallások gyakorlatilag csak azokat igyekeztek univerzumukba bevonni, akik ezeket a val­lásokat magukévá tették).

Ráadásul ebben a kettős folyamatban – az egyes nemze­tek történelmi kialakulása az egyetemes emberiség történelmi kialakulásával társulva – igen érdekes anomáliával találko­zunk. Az idők során az egyes nemzeti államok kulturális megnyilvánulásaikban egyre inkább hasonlítani kezdtek egymásra. Mely állam nem rendelkezik manapság bizonyos szabvány politikai formákkal, mint amilyen a törvényhozó hatalom, az alkotmány, a bürokrácia, a szakszervezetek, a nem­zeti valuta, az iskolarendszer?

Valóban kevesen vannak! Még a művészi kifejeződés legpartikulárisabb területein is, melyik országnak ne lennének saját dalai, táncai, színdarabjai, múzeumai és képei, és nap­jainkban saját felhőkarcolói? És nem a társadalmi struktúrák azok, amelyek ezeket az egymásra egyre jobban hasonlító művészi formákat garantálják? Szinte úgy látszik, hogy minél erősebb a világban a nacionalista tűz, annál egyformáb­ban fejeződnek ki ezek a nacionalizmusok. És valóban, a legfontosabb nacionalista követelések egyike – ugyebár – mindig valamely olyan intézmény kivívása, amely a privi­legizáltabb országokban már megtalálható.

Kétségtelen, mindez részben egy kulturális diffúzió ered­ménye. Egyre javulnak a rendelkezésünkre álló szállítási és tájékoztatási eszközök. Közülünk mindenki többet tud a világ számunkra legeldugottabb sarkairól, mint az előző generá­ciók. De ez arra is késztethetne minket, hogy elgondolkoz­zunk azon, hogy melyek azok a ráhatások, amelyek kulturális különbözőségünket és kirekesztéseinket a szüznemzéses szaporításhoz hasonló módon erősítik.

Most beszéljünk a jelenség két ellentétes magyarázatá­ról, úgy, ahogy az ismételten fel-felmerült. Az első az egysé­ges világhoz elvezető lineáris tendencia tézise. Úgy tartják, a világ eredetileg számos egymástól elkülönült és eltérő cso­portból állt. Az idők folyamán lassan-lassan tevékenységi ha­táruk kitolódott, a csoportok egybeolvadtak, és lassan a tudo­mány és a technológia segítségével egy egységes világhoz, egyetlen politikai, gazdasági, kulturális világegészhez jutunk el. Még nem érkeztünk el oda, de a jövő világosan bontakozik ki előttünk.

A második magyarázat némileg eltérő fejlődést sugall, de a várható eredmény többé-kevésbé ugyanaz. Képviselői azt hirdetik, hogy a csoportok közötti történelmi különbségek min­dig felszínesek voltak. Néhány szerkezeti kulcsfontosságú módban mindig mindegyik csoport hasonlított. Természete­sen számos eltérő struktúra volt, de ezek meghatározott soro­zatot alkotnak. Ez természetesen az emberi fejlődés stádiu­mainak a modern társadalomtudományok megszületése óta népszerű elmélete. Mivel a második gondolkodásmód szerint minden „társadalom" párhuzamos stádiumokon megy ke­resztül, ugyanahhoz az eredményhez jutunk, mint az egysé­ges világ felé haladó évszázados tendenciát hirdető elmélet. Az eredmény az egységes emberi társadalom és – szükség­szerűen – a világkultúra.

De felmerül bennem a kérdés, létezhet-e egy világkultú­ra? Nem azt kérdezem, hogy „kellene-e léteznie" – később vissza fogok térni a problémára – hanem, hogy „létezhet-e". Világosnak tűnik, hogy maga a gondolat – az egyetlen világ­kultúra gondolata – egyértelmű ellenállást vált ki. Ez az ellen­állás egyrészt a világban makacsul mindig újra felvirágzó sok­oldalú politikai sovinizmus formáját ölti magára. De magára ölti az, úgy látszik, ugyancsak állandóan feltűnő számos, ún. ellenkultúra formáját is, és a csatakiáltás és a szív kiáltása mindig az uniformizáltság elleni harcnak tűnik. Én nem mon­dom, hogy a két klasszikus magyarázat – akár az egyetlen vi­lág felé mutató évszázados tendencia, akár az emberi fejlő­dés stádiumainak elmélete – bármelyike ne volna hasznos modell. Kétségtelen, hogy mind a kettő megragadja az álta­lunk ismertnek gondolt empirikus valóság aspektusait, de mind a kettő figyelmen kívül hagy néhány nagyon is nyilván­való jelenséget. És mind a kettő nagyon hazárdnak tűnő in­duktív ugrásokat igényel. (Talán a hit szaltóit?)

Szívesebben kezdeném inkább az egymást követő törté­nelmi rendszerek modelljével, amelyekben csak az a biztos, hogy volt és lesz egymásutánisága a rendszereknek, teljesen nyitva hagyva mind tartalmuk, mind formájuk kérdését.

A világkultúra fogalmát illető eredendő szkepticizmusom alapvető oka, az, hogy egy kultúra meghatározásához meg kell határozni a lényegében politikai határvonalait, az elnyo­más határait és az elnyomás elleni védekezés határait. E ha­tároknak szükségszerűen önkényeseknek kell lenniük abban az értelemben, hogy a határvonal egy meghatározott helyen (ott, és nem másutt) való kijelölésének logikája ritkán (s talán sohasem) abszolút meggyőző. Ki egy arab? Mi a jó zene? Sőt, mi az, hogy zene? Vallás-e a konfucianizmus? Világos, hogy a határok a meghatározások függvényei, és hogy ezeket a meghatározásokat nem osztják az egész világon, s nem azonosak önmagukkal már a következő pillanatokban sem. Továbbá természetesen egy meghatározott korban nem min­den arab beszél arabul, nem minden angol individualista, néhány zsidó és muzulmán ateista.

Ezzel csak egyértelművé akarom tenni, hogy bármilyen módon határozunk is meg egy kultúrát, a kiválasztott cso­port nem minden tagja teszi magáévá feltételezett értékeit vagy ért egyet feltételezett viselkedésével. Tehát: egy adott csoport milyen értelemben tesz magáévá egy adott kul­túrát? És miért ott húzódnak a határok, ahol húzódnak?

Engedtessék meg nekem, hogy az érvelést egy X. szá­zadi példával kezdjem. Az abban az időben Nyugat-Európá­ban a társadalmi termelési viszonyokban végbemenő válto­zást a történészek a „várbirtokrendszer" kialakulásának ne­vezik. A jelenség velejárója volt, hogy egy-egy nagyhatalmú személy várat épített, mert úgy gondolta, bázisként használja, ahonnan a helyi parasztokat, szabad birtokosokat és bérlőket jogilag és gazdaságilag behódolásra kényszeríti.

A későbbiek folyamán ezek a várurak megerősítették a parancsnokláshoz, a parasztok kényszerítéséhez és bebör­tönzéséhez való jogot. Vitánk szempontjából az az érdekes, hogy a terminológia, mint ennek a társadalmi átalakulási fo­lyamatnak része, módosult. Úgy tűnik, hogy már a XI. század­ban ezek a jogok – melyeket az urak alapvetően erővel sze­reztek meg a X. században – hivatalosan mint „szokások és hagyományok"2 lettek meghatározva. így tehát látjuk, hogy legalább ebben az esetben a „szokás" meghatározást, a kul­túra témájának alapvető terminusát, olyasminek a leírására használták, amiről tudjuk, hogy relatíve csak rövid idővel az­előtt erőszakosan megszerzett hatalom volt.

Valójában az, hogy ezt a gyakorlatot „szokásnak" hívták, módot nyújtott arra, hogy legitimizálják (vagyis hogy csökkent­sék a betartásához szükséges erő mennyiségét). Azzal, hogy „szokásnak" nevezték, megkísérelték joggá alakítani. Az erő­feszítés feltételezhetően így vagy úgy eredményes volt.

Kétségtelen, hogy nem mindegyik paraszt fogta fel teljes mélységében azt az elvet, hogy az uraság iránti kötelezettsé­gek ez utóbbi „jogai", de sokan gyakorolták, és attól kezdve a gyermekek többsége ebbe a kultúrába illeszkedett bele, mar­osak azért is, mert eleve egy meghatározott nyelvet sajátítot­tak el, ami meghatározott vallási gyakorlattal azonosult, és azt is megtanították nekik, hogy mely dolgokat tartsák helyesnek vagy szépnek. Az egyik tartományból másikba utazó figyel­mes látogató le tudta volna írni, hogyan különböznek a külön­böző tartományok kultúrái. Kétséget kizáróan ugyanez az utazó észlelhette volna azt is, milyen bizonytalanok a határok ott, ahol az egyik kultúra egy másik, közeli kultúrával kevere­dik. Minél távolabbról jött volna az utazó, annál tágabb körben húzta volna meg egy adott kultúra határait. Az, ami Marco Polo számára „kínai" kulturális térségnek tűnhetett, egy, a Marco Polo által megjelölt kínai kultúrában született keres­kedő számára kisebb zónák sora lett volna.

Az, amit a kultúra cseppfolyósságaként lehetne megha­tározni, az mindig is társadalmi valóság volt, és az emberi tele­pülések sűrűsödésével csak erősödhetett. Talán i. e. 100.000-ben, amikor az emberiség egymástól távol élő, kis hordákba tömörült egyénekből állt, az ilyen hordák kulturális aspektusu­kat tekintve relatíve homogének voltak.

De manapság vagy az emberiség ún. „történelmi" korá­nak időszakában értelmetlen dolog önmagunkat kulturáli­san homogén horda tagjainak tekinteni. Minden egyén sok-sok kulturális részecske találkozási pontja. Ha olyan csoportok sorát képzeljük el, amely csoportok mindazon sze­mélyekből tevődnek össze, akik egyetlen individuum speci­fikus jegyeit hordozzák, mindegyik csoport az emberek eltérő sorából állna, jóllehet kétségkívül lennének konzisztens egy­másra rakodások. Ez tehát azt jelenti, hogy minden egyén ténylegesen kulturális jellegzetességek egyedi ötvözete. A festészetből vett metaforával élve azt mondhatni, hogy az eb­ből születő kollektív kultúra tájképe egy hihetetlenül széles színskáláról merített színek együttesének igen szubtilis keveré­ke lesz, még ha csak egy relatíve kicsiny térre vagy (demográ­fiai szempontból) kicsiny ország vizsgálatára korlátozódunk is.

Ebben az értelemben a világ története a kulturális homogenizáció tendenciájának pontosan az ellentéte volt: inkább a kidolgozottság növekedése, a differenciálódás vagy a kulturális komplexitás a tendencia. Már tudjuk, hogy ezen centrifugális folyamat terméke egyáltalán nem a Bábel tornya, a tiszta kulturális anarchia lett. Úgy tűnik, a cent­rifugális tendenciát korlátozó és szabályozásra képes gravitá­ciós erők közbeléptek. Modern világrendszerünkben a legerő­sebb ilyen gravitációs erő a nemzeti állam volt.

A kapitalista világgazdaság fejlődésében a létrejött nem­zeti államok speciális államtípusok voltak. Mivel önmagukat más államokhoz viszonyítva határozták meg, azokkal együtt államközi rendszert alkottak. A nemzeti állam határait nem­csak belső rendeletek határozták meg, hanem amennyiben egyetértettek vele, más államok is elismerték, s ezt a folyama­tot gyakran szerződéssel formalizálták. Nemcsak a nemzeti államoknak voltak határai, hanem igen erős tendencia irányult arra, hogy oly módon kerüljenek az államok meghatározásra, hogy minden egyes részük közvetlenül szomszédos legyen valamely más állammal, hogy az állam külső határait lehető­leg minden enkláve-területtől mentes, egyetlen folyamatos vonal alkossa. Ez természetesen tisztán formális, geopolitikai megfontolás, de hiba lenne, ha nem tárnánk fel, hogy milyen erős volt a nyomás az ilyen morfológiához való állandó alkal­mazkodásra.

Az államközi rendszer kialakításában de facto létezett néhány kiegészítő szabály. Nem lehetett „senki földje", azaz egyetlen államhoz sem tartozó zóna. És minden más így meg­határozott államnak egyforma jogállásúnak, vagyis mindegyik­nek „szuverénnek" kellett lennie. Ez feltételezhetően azt je­lentette, hogy a hatóságok az ország határain belül nemcsak teljhatalommal, de kizárólagos hatalommal rendelkeztek, és hogy senki sem kerülte el valamely állam hatóságának a fi­gyelmét.

Természetesen több évszázadba telt, amíg a földkerek­ség minden része belekerült ebbe a rendszerbe, hogy minden rész ugyanazokat a formai jegyeket öltse magára, és rögzít­sék a változó határokat. Teljesen még nem sikerült. De pél­dául 1648-hoz, az akkor létező európai államrendszert rögzítő westfáliai egyezmény aláírásához képest a világrendszer 1945 után (az ENSZ-korszakban) a jogi egyértelműség és a stabilitás modellje.

A rendszer így, ahogy kifejlődött, nemcsak az állam­egységek szerkezetrendszere volt, hanem a viszony meg­határozása is minden egyes individuum és a nemzeti álla­mok között. A XIX. században elterjedt volt a „polgár" (citoyen)-eszme. Minden egyén azt feltételezte, hogy egy, de csakis egy szuverén közösség tagja, részese. Biztosak lehe­tünk, hogy azóta harcolunk a „hontalanok" problémája ellen, valamint a „kettős nemzetiség" problémájával, de az alapten­dencia világos volt. Ily módon – az egyes tagok specifikus kö­rével – az egymással közvetlenül szomszédos, világosan kö­rülhatárolt entitások sora alakult ki. Nyitva maradt az a kérdés, hogy miképp szerezték meg az állampolgárságot. Ez a kérdés ez életciklus két pillanatában merül fel: születéskor és később, az élet során. A születéskor csak két – nem tetszőleges – le­hetőség van: az emberek vagy genetikaiba szülők révén), vagy földrajzi (a születési hely révén) okból jutnak az állampol­gársághoz. Jóllehet állandó és heves politikai vita tárgyát ké­pezte, hogy a két említett elv közül melyiket érvényesítsék, az általános tendencia a genetikai örökléstől haladt a földrajzi jog kritériumának alkalmazása felé.

Az emberi lét folyamán csak két lehetőség van: vagy le­het törvényesen állampolgárságot változtatni, vagy nem le­het. E tekintetben a „lehetetlenétől a „lehetséges" felé moz­dultunk, ez utóbbit kettős értelemben véve: új állampolgárság megszerzésének lehetősége; egy korábbi elhagyásának le­hetősége. Mindennek törvénybe foglalása összetett volt, a fo­lyamat még nem ért véget, de az iránya nyilvánvaló.

Ha ezeket a politikái folyamatokat adottnak vesszük, vilá­gossá válik, hogy hihetetlen „kulturális" problémákat vetnek fel. Minden egyén jogilag csak egy közösséghez tartozik, és minden ilyen egységnek egy sor – nagy részükben törvénye­sen korlátozott – kulturális döntést kell vállalnia. A modern ál­lamoknak saját hivatalos nyelvük, specifikus „curriculum"-mal rendelkező iskolarendszerük, sajátos viselkedést igénylő hadseregük, határátkelést szabályozó törvényeik, a család és a tulajdon szerkezetéről szóló törvényeik vannak (beleértve az örökösödési jogokat is) stb. Mindezen területeket illetően döntéseket kell hozni, és nyilvánvaló, az államok általában mi­ért az egyformaságot részesítik előnyben – mindenütt, ahol ez politikailag lehetséges. Ezeken az elkerülhetetlen döntések­kel járó területeken túl van egy másik terület is, ahol az állam­nak – elméletileg – semlegesnek kellene, de a gyakorlatban mégis ösztönözve érzik magukat politikai döntések vállalá­sára.

Attól a pillanattól kezdve, hogy az állam a nemzeti jövede­lem legfőbb elosztó mechanizmusává vált, az állam érdekeltté vált abban, hogy anyagilag támogassa a tudományt és a sok­féleképpen megnyilvánuló művészeteket.

Amint az erre a célra szánt összeg korlátozottá vált, az ál­lamnak választani kellett a különböző tudományágak és mű­vészetek között. Nyilvánvaló, hogy egy adott államban ilyes­fajta döntések száz éve után még akkor is lesz „nemzeti" kul­túra, ha eredetileg nem létezett is.

Intézményesül egy sajátos típusú múlt, egy örökség.

De van még egy másik, egy gazdasági realitás is. Modern világrendszerünk kapitalista világgazdaság. Ez működése so­rán prioritást ad a tőke meghatározatlan felhalmozásának, ez pedig a földrajzilag kiterjedt munkamegosztás létrehozásával optimatizálódik, és napjainkban ez a munkamegosztás világ­méretűvé vált. A munkamegosztás miatt áruk, tőkék, munka­erők nem korlátlan vagy szabályozatlan, de jelentős áramlá­sára van szükség. Ez azt jelenti, hogy az államok közötti hatá­roknak átjárhatóknak kell lenniük, és azok is.

Ugyanabban a pillanatban, amikor az egymástól külön­böző nemzeti kultúrák kialakultak, az áramlások következté­ben nemzeti különbözőségük halványulni is kezdett.

Részben ezeknek az áramlásoknak egyszerű diffúziós mozgása oldotta fel a különbségeket. (Erről majd a kultúra gyors nemzetközivé válásának tárgyalásakor beszélünk.) Ez az internacionalizálódás egyébként döbbenetes. S nemcsak a művészetekben figyelhető meg, hanem a legkevésbé elkép­zelhető szektorokban, a mindennapi életben (étkezési szoká­sok, lakóhelyi, öltözködési stílusok) is.

Mindazonáltal nem ment minden „simán" ebben a diffú­ziós folyamatban. Az emberek rendszeresen átjárnak a hatá­rokon, és ezek nemcsak időszakos látogatások. Az ember a munkája miatt mozog, s ezt két eltérő módon vagy szinten te­szi: a foglalkoztatási ranglétra csúcsán az emberek a gazdag országokból a szegény országokba áramlanak; ez az ember­típus inkább az időszakos letelepedők s nem az emigránsok csoportjába tartozik. Nem „asszimilálódnak"; nem is akarnak asszimilálódni, és a fogadó államok sem kívánják meg, hogy asszimilálódjanak. Kulturális értelemben relatíve szerény, ki­csiny enklávét alkotnak a befogadó országban. Gyakran a vi­lágkultúra hordozóinak tartják őket, s ez valójában azt jelenti, hogy ők a világrendszerben uralkodó csoportok kultúrájának a hordozói.

A fontosabb problémát a másik migrációs típus, a foglal­koztatási ranglétra alsóbb fokán elhelyezkedő személyek vándorlása jelenti: ők a szegényebb országokból mennek a gazdagabbakba. Ezek az emberek kulturális konfliktusba ke­rülnek a fogadó országgal. Gyakran ottmaradnak, vagy leg­alábbis megkísérlik. Amikor megpróbálnak asszimilálódni, gyakran elutasítják őket. De amikor ők maguk utasítják vissza az asszimilációt, megkövetelik tőlük. Gyakran hivatalosan is „kisebbséggé" válnak.

Napjainkban nem ritkák a „kisebbségek", sőt ellenkező­leg. Minden országban van belőle egy vagy több, és egyre több van. Mint ahogy a világ homogenizációja és az ezen a vi­lágon belül elkülönülő nemzeti kultúrák egyidejű létrehozása dialektikus kapcsolatban van, dialektika van a homogén nem­zeti kultúra és a nemzeti államban elkülönülő etnikai csopor­tok vagy „kisebbségek" egyidejű létrejöttében is.

De a két dialektika között van egy döntő különbség. E két párhuzamos ellentmondásban – az elkülönülő nemzeti álla­mok tendenciája az egyetlen világ felé mutató tendenciával, és az egyetlen nemzet tendenciája a minden egyes államon belül etnikai csoportok tendenciájával szemben – az elsődle­ges szerep: az államé. Az államok egyszerű oknál fogva kerül­hettek ebbe a szerepbe: ők ellenőrizték a fegyveres erőket. De az államoknak ellentétes szerepük volt a két ellentmon­dásban: az első esetben a kulturális különbözés megteremté­sére használták fel erejüket, a másikban pedig a kultúra uni­formizálására. Ezáltal az állam(rezon) a modern világ legha­talmasabb és legskizofrénebb kulturális erejévé vált.

És ez így igaz, mind a relatíve erős államok, mint az USA, Franciaország vagy a Szovjetunió, mind pedig az Ecuador, Tunézia vagy Thaiföld típusú, relatíve gyenge államok eseté­ben is.

2.

A kultúra mindig a hatalmasok fegyvere volt. A középkorra tett rövid utalással ezt igyekeztem bizonyítani. De a kultúra min­dig kétélű fegyver. Ha a hatalmasok oly módon akarják törvé­nyesíteni a kisajátításokat, hogy „szokássá" minősítik át őket, a gyengék, az újabb kisajátítások elleni védekezésként, ugyanezekre a „szokásokra" fognak hivatkozni. A harc per­sze egyenlőtlen, de nem eredménytelen.

A történelmileg kifejlődött modern világrendszer politika­történetében meglepő, hogy az elnyomottak egyre gyakrab­ban és egyre hatásosabban élnek azzal, amit általánosság­ban kulturális rezisztenciaként lehetne definiálni. A kulturális rezisztencia természetesen örök téma. Sokáig léteztek rela­tíve stabil népi kultúrák, amelyek az uralmon lévők kultúrájá­val szemben saját értékeiket és kifejezési módjaikat érvénye­sítették. Csoportformában sokáig tartották magukat azok az ellenkultúrák is, amelyek elszántan igyekeztek kivonni magu­kat a rájuk kényszerített ellenőrzési rendszerek alól. Ez gyak­ran bohém művészi produktumokkal vagy új vallási formák­ban jelentkező utópiák születésével kapcsolódott össze. De ezek az időszakos ellenkultúrák rendszeresen felszívódtak, meghunyászkodtak. A népi kultúrák gyengesége s egyben erőssége stabilitásukban volt. Gyakrabban vezettek társa­dalmi anesztéziához, mint társadalmi forradalmakhoz.

Ami új a mai kulturális ellenállásban, az a XIX. századi rendszerellenes mozgalmak szociológiai leleményességének az eredménye, s az a lényege, hogy az ellenzéknek, ha a vilá­got át akarja alakítani, szervezettnek kell lennie. A kulturális rezisztencia napjainkban gyakran szervezett – nem spontán vagy örök, hanem – tervszerű ellenállás.

A kulturális ellenállás szervezése olyan, mint a politikaié: hatásossága egyben végzetes korlátját is jelenti. Amikor egy rendszerellenes mozgalom megszerveződik, hogy egy ál­lam tekintélyét aláássa, vagy hogy a helyére lépjen, a vilá­got egy adott módon megváltoztató, nagyon hatékony fegyverrel szereli fel magát. De amint megszerveződik: in­tegrálódik, saját harcosait abba a rendszerbe integrálja, ami ellen fellép. A rendszerrel szemben a rendszer struk­túráját használja fel, s így törvényesíti a struktúrát. Tilta­kozik a rendszer ideológiája ellen, korábbi, szélesebb lá­tókörű (azaz „egyetemesebb" érvényű ) ideológiákra hi­vatkozik, és így részben az uralkodó erők által meghatá­rozott formában fogadja el a vita kereteit.

Ezen ellentmondás alól egyetlen politikai ellenállási moz­galom sem kivétel, és a lehetőségek szerint szembe kell vele nézni.

Ez érvényes a szervezett kulturális ellenállásra is. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen a kulturális ellenállás a politikai ellenállás integráns része. Ha mi eltökélten hangoztatunk (vagy felelevenítünk) az erősek által a gyengékre kényszerí­tett kulturális értékekkel való szembenállásuk miatt marginali­zált vagy lenézett specifikus kulturális értékeket, akkor, min­den bizonnyal, a világrendszer egészén belül, egy adott ál­lamban a gyengék politikai harcát erősítjük. De ez arra is ösz­tönöz minket, hogy a hatalmon levők által megszabott kritériu­mok értelmében bizonyítsuk hangoztatott (vagy felelevení­tett) értékeink érvényességét. Miután civilizálatlansággal vá­dolták meg őket, a hangoztatott (új) értékek hordozói azt vall­ják, hogy valójában csak ők a „civilizáltak".

Ettől kezdve a „civilizáltság" (vagy más ezzel ekvivalens meghatározás) az egyes kulturális tevékenységek megítélé­sét meghatározó egyetemes kritériummá vált, légyen szó akár művészi előadásokról, vagy vallási rítusokról, vagy átér és az idő esztétikai felhasználására irányuló cselekedetekről.

A rendszer részéről a kulturális ellenállás kooptálása két eltérő, de egymással kombinált módon történik (éppen azért, hogy a kulturális rezisztenciát létalapjától, pontosan ellenállás mivoltától fosszák meg). Egyrészt a földkerekség hatalmasai módosítani (és/tehát eltorzítani) igyekeznek a kulturális re­zisztencia gyakorlatát. Nagy keresleti piacot teremtenek az avantgárd (és/vagy egzotikus) művészeti megnyilvánulások iránt. Olyan mindennapi használati tárgyak elosztására hoz­nak létre fejlett technológiát és kereskedelmi hálózatot, me­lyet korábban kézművesek állítottak elő, vagy egyenesen tilos volt a gyártásuk: ez annyit tesz, hogy félpublikussá alakítottak egy magántevékenységet. Közterületeket, korlátozott közte­rületeket jelölnek ki a szabványtól eltérő nyelvi, vallási, sőt jogi kifejeződési formák számára. De ez nem egyszerűen tisztán kooptálási kérdés, hanem a kulturális korrupció egy típusa is. Az legalábbis tény, hogy minden olyan kulturális ellenállási mozgalomnak, amelynek, ha csak részben is, de sikerül jelen­tős mérvű konszenzust mobilizálnia, szembe kell néznie azokkal a következményekkel, amit Weber „a karizma rutinná válásának" nevezett. Szerintem „a karizma rutinná válása" csak kétféle módon tárgyalható. Egy lényegi különbséget for­mai különbséggé lehet redukálni. Biztosítani lehet az ellenál­lást kezdeményező szervezet túlélését, de úgy, hogy ez ma­gának az „ellenállásnak" a kárára válik. Vagy pedig, az ön-megerősítés politikájától a neofiták toborzásának a politikája felé elmozdulva, ismét meg lehet erősíteni az ellenállás minő­ségét. Ezáltal lehetővé válik a szervezet túlélése, de csak olyan formában, mint valami egyetemesnek a képviselete. Egy alternatív művészi kifejeződés, egy alternatív vallás, egy alternatív tudomány proklamálása az egyedüli igazság proklamálására cserélődik fel, ez viszont megköveteli a maga adóját.

Így a kulturális rezisztencia ugyanazokat a dilemmákat érinti, mint a szűk értelemben vett politikai (hatalmi) ellenállás. A tervszerű ellenállás ellentmondásai kikerülhetetlenek, és a mozgalmaknak a lehetőségek szerint kell szembenézniük velük.

Természetesen meg lehet próbálkozni egy másik úttal is. El lehet mozdulni az anarchia vagy a szabadosság mint stra­tégia irányába. Fel lehet hozni azt az ellenvetést, hogy a kul­turális rezisztencia, a kulturális érvényesülés, azaz egy érték érvényre juttatásának az egyetlen módja az o/v/övészség, vagyis az egyén szembefordulása a tömeggel (minden tö­meggel, bármely tömeggel). Természetesen különböző idők­ben és más-más módon már tettek erre kísérletet: az ún. l'art pour l'art formájában, vagy a kis kommunákba való visszavo­nulással, vagy a nihilizmus, vagy skizofrénia formájában. Eze­ket a különböző ellenállási formákat nem kellene figyelmen kí­vül hagyni. Ezeknek a kulturális ellenállási formáknak az az óriási előnyük, hogy „individualista" címkét lehet rájuk ra­gasztani. Könnyű őket figyelemmel kísérni, mivel szervezé­sük semmi vagy minimális erőkifejtést igényel. Relatíve spon­tán módon jönnek létre, így nincs igazán szükségük arra, hogy az uralkodó értékeket tiszteletben tartsák. Tehát valami olyasmikké válnak, amit a hatóságok nehezebben ellenőrizhetnek, és kooptálásuk is nehezebb. Nem keresik a szerve­zeti győzelmet, tehát kisebb az esélyük arra, hogy gyökeret eresszenek azok között, akik azért gyakorolják ezeket a for­mákat, hogy az uralkodó kultúra egyetemes nyelvével szem­ben önmaguk igazolását kíséreljék meg. Mindezen okoknál fogva az ellenállás individualista módozatai szélsőségeseb­bek, mint a tervszerű ellenállás társadalmi formái.

Amennyiben ez igaz, akkor ezek a formák nehézséget is okoznak. Mivel az individualista formákkal gyenge társadalmi szervezettség jár együtt, a hatalom nem vesz róla tudomást, vagy megveti, vagy keményen elnyomhatja, de, éppen a rela­tív szervezettség hiánya miatt, nehéz ellene harcolni.

Tehát a kulturális rezisztencia individualista formáinak előnyei és hátrányai éppen fordítottjai a tervszerű kulturális el­lenállásnak. Egyáltalán nem világos, hogy pozitív lesz-e a mérleg. Továbbá, lehet-e az egyéni ellenállást kulturális ellen­állásként definiálni? Ha valaki kizárólag saját személyes ér­zésmódja szerint tevékenykedik, ilyen értelemben oszt meg egy kultúrát valaki mással, akár egy másik individualista ellen­zékivel? És ha az a válasz, hogy saját személyes érzésmódja mutatja meg az igaz úthoz vezető irányt, ez talán nem egyete­mes értékekre való hivatkozás? Csak ebben az esetben azzal a súlyosbító körülménnyel párosul, hogy az egyetemességre való hivatkozásból minden társadalmi dialógusból eredő kontroll hiányzik.

Soha nem gondoltam, és most sem gondolom azt, hogy önmagunkba fordulva sikerrel kivonhatjuk magunkat a terv­szerű ellenállás ellentmondásai alól. Épp az ellenkezője tör­ténhet: talán itt az ideje, hogy szemléletmódunkban egy még inkább társadalmi lét felé való előremenekülésen keresztül csökkentsük minimálisra – teljesen nem lehet kiküszöbölni – a tervszerű kulturális rezisztencia ellentmondásait.

3.

Így tehát eljutunk az egyetemes kultúra kérdéséhez. Az egye­temes kultúrát, a bölcsek humanizmusát sokáig úgy emleget­ték, mint az egyetlen eszközt, amely lehetővé teszi a provinci­alizmus – azaz a morál fejlődésének korlátai, az obskurantizmus -, a kulturális partikularizmusok meghaladását.

Most mellőzzük az egyetemes kultúrának azokat a naiv fogalmi meghatározásait, amelyek – civilizációs misszió for­máját öltve – valójában egy-egy partikuláris kultúra érvényre juttatási kísérletének álcázását szolgálják. Ezek a naiv fo­galmi meghatározások persze közhelyek, de kritikáink ké­nyelmes céltáblái. Vegyük inkább a kifinomultabb verziót, azt a követelményt, amit Léopold Sédar-Senghor egyik híres mondatában így határozott meg: „le rendez-vous du donner et du recevoir" (az „adni" és a „kapni" találkozása, kölcsönha­tása). Lehetséges-e ilyen találkozás, és ha igen, mihez ha­sonlítható?

Bizonyos értelemben feltételezhető, hogy az egyetemes­ség fogalma magától értetődően egy ilyen találkozást jelent. Végül is az egyetemesség és az egyetemlegesség etimoló­giai gyöke megegyezik. Érdekes módon a középkori európai szóhasználatban az universitas egy partikuláris kulturális kö­zösségi formát is jelentett. Lehet, hogy az egyetem az „egye­temes" szimbólumaként mint az egyes közösség értelmében vett egyetemek útkereszteződése született meg? Abban biz­tosan kételkedni kell, hogy ez a múltban így történt, de nem le­het szabadulni attól a gondolattól, hogy a jelenben és a jövő­ben így fog történni.

Ennek a kérdésnek egy másik jellemző eleme az 1968 utáni időszakban számos egyetemen a „kulturális különböző­ség" fogalmáról (és az életpályára kiható következményeiről) folytatott vita. Napjainkban az USA egyetemi berkeiben egy fontos vita kapcsán igen bizarr helyzet alakult ki: a vitázok egyik fele a női vagy a néger kultúra tanulmányozásának elő­térbe helyezése vagy az ún. irodalmi kánonok megszüntetése révén szeretné a kultúrák univerzumát befogadni, míg a má­sik oldalon olyan egyetemes kultúra mellett állnak ki, amelyet a nyugati civilizáció tanulmányozásának előtérbe helyezésé­vel közelítenek. Az az igazság, hogy fel van forgatva a világ. Mindkét fél úgy véli, hogy a partikulárison keresztül vezet az út az egyetemeshez (bár eltérnek abban, hogy hogyan értelme­zik a partikulárist). Vajon a kulturális különbözőség e fokozata, miként Sartre a nègritude (négerség-öntudat) kapcsán sugall­ta, a hegeli tagadás tagadása? Egy – bár távoli – jövőben nem fognak-e nemcsak az államok, de a nemzeti kultúrák is kihal­ni? És ha ki kell halniuk, ez lesz a tökéletes társadalom scenariója? Vagy éppen ellenkezőleg, valamilyen új pokla a robotizált egyformaságnak? […]

Azt hiszem, sokáig kitértünk az elől, hogy komolyan el­mélkedjünk egy posztkapitalista jövő kulturális következmé­nyeiről, mivel a jelenlegi kapitalizmus okozta nehézségek tel­jesen érthetően éppen elég aggodalomra adtak okot. Feltéte­lezzük, és magam is igaznak hiszem, hogy kívül maradva az egyenlőség világán nem lehet szabadság, és kívül ma­radva a szabadság világán nem lehet egyenlőség: mi kö­vetkezik ebből a kultúra, a művészetek és a tudományterüle­tén? Az a szabadság világa, ahol ki-ki a saját érzéseit követi? Az az egyenlőség világa, amelyben mindannyian ugyanazo­kat az egyetemes értékeket tesszük magunkévá?

És ha, mint ahogy bizonyítani igyekszem, a kultúra egy­szerre kollektív és konfliktushordozó kifejeződés, kollektivitás és konfliktus nélkül nem létezik, létezhet-e a „kultúra" a sza­badságnak és egyenlőségnek, ebben a feltételezett vilá­gában?

Ezen a ponton meghátrálhatnék, és azt mondhatnám: nem tudom, és – ez az igazság. Meghátrálhatnék, és azt mondhatnám: a jelen gondjai megoldása érdekében várhat­nak még a hipotetikus kérdésekre adandó válaszok (de erről nem hiszem, hogy ez igaz lenne). Gondolom nem véletlen, hogy az elmúlt 10-15 évben olyan széles körű vita folyt a „kul­túra" kérdéséről. Ez onnan ered, hogy szétesett a XIX. szá­zadra jellemző, a politikába és a gazdaságba mint a társa­dalmi fejlődés, és ezen keresztül az egyéni felszabadulás színtereibe vetett kettős hit. Néhányan visszatérnek Isten­hez, mások egy „kultúrára", vagy egy „identitásra", vagy va­lamilyen más, realisztikus illúzióra tekintenek, mely támaszuk lehet helyzetük javításában. Én szkeptikus vagyok azzal kap­csolatban, hogy egy letisztított egyetemes kultúrán keresztül rátalálhatunk a mi utunkra. De épp ennyire szkeptikus vagyok atekintetben is, hogy egy nemzeti vagy etnikai vagy bármilyen más partikuláris kultúra több lehetne, mint egy egyszerű man­kó. A mankók használata nem jelent ostobaságot. Integritá­sunk helyreállítása céljából gyakran van rá szükségünk, de a mankók meghatározásukból következően ideiglenes, átme­neti eszközök.

Azt hiszem, „utópiánkat" arra lenne a legjobb alapozni, hogy fizikai, biológiai vagy társadalmi szinten lehetetlen hosszan tartó egyensúlyt létrehozni. Tehát soha nem lesz szilárd szabadságpárti, egyenlőségpárti világunk. De elérhetünk egy olyan világrendszert, amely szerkezetében a szabad­ság és az egyenlőség felé mutat. Nem vagyok igazán biztos abban, hogy milyen is lehet ez a struktúra. De akármilyen le­gyen is, hiszem, hogy bensejében mindig ott lenne az ál­landó tendencia mind a szabadság, mind az egyenlőség visszafordítására, felforgatására.

Az általam legjobbnak elképzelt jövőnek ebben a scenariójában mindig lenne helye, állandó helye lenne a kulturális re­zisztenciának. A szabadságot és az egyenlőséget tagadó ten­dencia elleni harc módja kulturális rész-entitások: művésze­tek, tudományok, identitások teremtése és újrateremtése len­ne; mindig újaké (melyek gyakran régieknek tartják magukat), amelyek társadalmiak (inkább mint individuálisak); olyan partikularizmusok teremtése vagy újrateremtése, amelyeknek bevallott vagy be nem vallott céljuk az, hogy újra meg újra fele­meljék a szabadság és az egyenlőség egyetemes valóságát. Mindez természetesen nem lehet csupán egy feltételezett jövő leírása, hanem részben annak a jelennek a leírása, amelyben élünk.

(Ford.: Halászné Garami Szilvia)

 

Marxismo Oggi, 1989/3-4.

("The National and the Universal: Can There Be Such a Thing as World Culture?" in A. D. King, Culture, Globalization and the World-System: Current Debates in Art History, 3 ed., Binghamton 1991; reprinted in: I.W.: Geopolitics and Geoculture, Cambridge 1991)

Jegyzetek

1 A kultúra két értelmezésének megkülönböztetését egy korábbi mun­kámban tárgyaltam, La cultura come campo di battaglia ideologico del sistema mondiale moderno (megjelenés alatt).

2 Isaac Joshua: La face cachée du Moyen Age. Paris, La Bréche, 1988. p. 21.

A XX. századi szocialista kísérletről

Az először nálunk közölt írás (a szerző egy, ez év tavaszán elhangzott előadásának szövege) az orosz modell történetét követi végig, számos újszerű szempontra irányítva az olvasó figyelmét. Rámutat, hogy a szocializmus bevezethetőségének illúziója a bolsevikoknak a szociáldemokráciával közös tévedése. A század eleji Oroszországban a lenini út járhatóbb volt, mint a szociáldemokráciáé. Megállapítja, hogy a marxizmus-leninizmus tulajdonképpen a félperifériák nemzeti felzárkózási ideológiája. A sztálinizmus relatív életképességét egyfelől az eredeti felhalmozás szükségességéből vezeti le, másfelől azt állítja, hogy a sztálini modell az USA-nak is érdeke volt: a Szovjetunió ezen a módon töltötte be a maga regionális szerepét a Pax America-nában. A hruscsovi reform fő célja az elitek megnyugtatása volt, kudarca pedig a növekedésbe vetett irracionális hitből és a mézesmadzag-igények kielégíthetetlenségének lebecsüléséből következett. A jelen esélyeit borúlátóan ítéli meg a peresztrojka, ám optimistán a szocializmus szempontjából: úgy véli, hogy a marxizmusnak éppen most jöttek el az igazi esélyei.

Marx és elképzelései inkább élnek és virágoznak ma, mint bármely más XIX. századi elemzőéi. És ez azt ígéri, hogy központiak maradnak a XXI. század világrendszerének társadalmi életében is. A marxizmus-leninizmus mint stratégia és ideológia viszont eljátszotta történelmi sze­repét, és marginálissá vált a világrendszer politikai-gaz­dasági fejleményeinek sodrában. A modern világrendszer­ben a szocialista tapasztalatok – ha egyáltalán így hívhatjuk őket – nagyon összezavarodtak, és vagy tovább élnek vala­mely formában, amelyet szocialistának fognak elismerni, vagy nem élnek tovább.

A marxizmus-leninizmusnak mint a modern világrend­szer történelmi jelenségének, kezdeteitől napjainkig tartó elemzését javaslom, hat kérdésre keresve a választ: (1) Miért „leninizmus”? (2) Miért Oroszországban volt először leninista forradalom? (3) Miért sztálinizmus? (4) Miért szovjet biroda­lom? (5) Miért desztalinizáció? (6) Miért peresztrojka és glasznoszty?

1

A leninizmust vagy bolsevizmust hagyományosan úgy tekin­tik, hogy az szervezetileg 1902-ben jött létre, Lenin vitaterve­zetével, amelyet Plehanovnak az Összoroszországi Szociál­demokrata Munkás Párt 1903 nyarán tartott II. kongresszu­sára (az ún. egyesülési kongresszusra) készített szövegéhez írt. Mint tudjuk, a kongresszus pártszakadáshoz vezetett. Le­nin kitűnő belharcosnak bizonyult a politikában, és egy olyan párt befolyása által emelkedett fel, amely (némiképpen kétes módon) a „bolsevik” elnevezést társította magához.

Ma közkeletű leegyszerűsíteni a világ szocialista mozgal­mainak történetét két tendencia történelmi szétválására, ame­lyek közül az egyiket Eduárd Bernstein, a másikat Lenin szim­bolizálja, s amelyek 1921 után két Internacionálé, a II. és a III. Internacionálé egymástól elkülönült létében nyertek szervezeti formát. Ez a képlet ugyanolyan leegyszerűsítés, mint a reform és a forradalom különválasztása. De hát az ember per­sze folyton bírálhatja a leegyszerűsítések együgyűséget [the simplism of simplifications], a XX. század első felére ez a klasszikus formula számomra lényegében mégis korrektnek tűnik.

A „revizionisták” fő érve a világrendszer fejlődésének egyenes vonalú és meglehetősen gazdasági jellegű felfogá­sából fakad. Ők egy olyan megállíthatatlan technológiai fejlő­dési folyamatot láttak, amely az ipari munkásosztály mind szélesebbé válásához vezet. Feltételezték, hogy a politikai jo­gok (legfőképpen a választójog) elkerülhetetlen kiszélesedé­sének-feltehetőleg a kapitalista racionalizációnak és a mun­kásosztály harcának együttes, egymást erősítő nyomására – meglesznek a politikai következményei. Úgy gondolták, hogy az idők folyamán az ipari munkásosztály számszerűleg is uralni fogja a politikai arénát, és eképpen meglehetősen egy­szerűen hatalomba „szavazza” önmagát. Egyszer majd be­következik az, hogy a munkásosztály törvényesen kinyilvá­nítja a kapitalizmus végét és a szocialista társadalom mega­lapítását. Ebből a gondolatmenetből az következett, hogy az optimális politikai taktika a munkásosztály minél nagyobb ré­szének (és szimpatizánsaiknak) politikai és társadalmi meg­szervezése egy tömegpártba.

Az érvelés világos volt, és sokak számára vonzó. Tényle­gesen azonban e scenarióról a valóságban kiderült, hogy csak részben igaz. A technikai fejlődés folytatódott és az ipari munkásság mérete növekedett. Az általános választójog va­lósággá vált. Mindamellett az nem igazolódott, hogy az ipari munkásosztály a szavazó népesség nagy többségét fogja reprezentálni. Az sem igazolódott, hogy valamennyi munkás a szocialista pártra fog szavazni. A II. Internacionálé pártjai az országok egész sorában hatalomra jutottak, mégsem iktatták törvénybe a kapitalizmus végét. Inkább az ún. jóléti államot törvényesítették.

Miért szegült szembe Lenin ezzel az érveléssel? Ez azért történt, mert Lenin más változatokat csempészett be a scenarióba. Az első és legfontosabb változtatás, amelyhez ragasz­kodott, annak feltételezése volt, hogy a kapitalista rétegek erővel állnának ellen megszüntetésüknek. Feltételezte, hogy a tőkések az államapparátus fölött meglévő ellenőrzésüket felhasználnák arra, hogy bármilyen eszközzel (tisztességes vagy tisztességtelen eszközökkel), de harcoljanak pozícióik megőrzéséért. így hát azt gondolta, hogy az a koncepció, mely szerint a kapitalistákat ki lehet szavazni a hatalomból, teljességgel alaptalan. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy az egyedüli út, ahogy a munkásosztály hatalomra juthat: a forra­dalom, a felkelés. Ezt politikai-katonai jellegűnek tekintette, és ezért, teljesen érthetően, kitartott amellett, hogy a siker lé­nyeges alkotóeleme egy nagyon fegyelmezett szervezet lét­rejötte. A párt szerkezetéről vallott elképzelései ebből már lo­gikusan következtek. Minthogy a burzsoázia bármely eszközt felhasználna arra, hogy hatalomban maradjon, és minthogy a politikai-katonai harc fegyelmezett szervezetet kíván, a párt­nak kinevezett és (többé-kevésbé) főállású káderekből kell áll­nia, és, legalábbis részben, illegálisan kell működnie. Lenin úgy gondolkodott, hogy amikor elérkezik a megfelelő pillanat, a párt így meg tudja ragadni a hatalmat, és bevezetheti az ún. proletárdiktatúrát. Az ő víziója arról, hogy mi történik majd a hatalom megragadása után, nem nagyon különbözött a revizionistákétól. Az új kormány (amint megragadja a hatalmat) törvénybe iktatja a kapitalizmus végét és a szocialista társa­dalom megalakítását.

Ez az érvelés is világos volt és szintén sokak számára vonzó. Ténylegesen azonban ez a scenario is csak részben bizonyult igaznak a valóságban. A felkelések csak néhány or­szágban jártak sikerrel. Valójában az orosz eset maga is csak részben írható le ezen a módon. Igazából Kína lett volna az, amely a lenini scenariót a leginkább megközelítette, ahol való­ban egy fegyelmezett káderpárt szervezett hosszú politikai-katonai harcot, s ragadta meg ténylegesen a hatalmat, beve­zetve a proletariátus diktatúráját. Az mindenesetre tény, hogy ahol a III. Internacionálé pártjai hatalomra kerültek (bármilyen módon), ott többé-kevésbé törvénybe iktatták a kapitalizmus végét (abban a szűk értelemben, hogy a legtermelékenyebb ágazatokban felszámolták a magántulajdont). Hogy vajon szocialista társadalmat alapoztak-e meg, az immár hetven éve vita tárgya. És soha inkább, mint éppen az utóbbi néhány évben.

Lenin gondolatmenetében volt egy meghatározatlan elő­feltevés. Ő Oroszországban harcolt, és Oroszország nem Né­metország volt, s végképp nem Anglia. Ez annyit jelent, hogy Oroszország olyan ország volt, ahol a technológia fejlődése elmaradt Nyugat-Európához és Észak-Amerikához képest. Mi több, Oroszország olyan ország volt, amely (nagyon rövid szakaszokat leszámítva) még parlamentáris rendszerrel sem rendelkezett, legkevésbé azzal a reménnyel, hogy belátható időn belül az általános választójog felé fog haladni. De még ha lett volna is általános választójog, ipari munkás akkor is na­gyon kevés volt. A népesség nagy többsége mezőgazdasági munkásokból és parasztokból állt. Így a revizionista scenario teljesen irrelevánsnak tűnt az orosz helyzetben, azt viszont el kell ismerni, hogy Lenin lényegében helyesen ítélte meg a helyzetet. Ezért úgy tűnt a számára, hogy az egyetlen életké­pes alternatíva az ő programja. Hogy ez vajon helyes volt-e vagy sem, azt nehéz utólagos bölcsességgel felbecsülni. De tény, hogy a szocialista mozgalom mindenütt egyik vagy má­sik irányban haladt, vagy a revizionizmus, vagy a leninizmus (gyakran, de nem mindig, a marxizmus-leninizmus) irányá­ban.

2

Közismert, hogy az 1917-es orosz forradalom meglepetés volt, abban az értelemben, hogy a világ szocialista mozgalmá­ban jóformán mindenki azt várta: az első szocialista állam Né­metország lesz. Maguk a bolsevikok is ezt várták. Még Lenin is. Hogy 1900-tól kezdve miért nem Nagy-Britanniától, Marx je­löltjétől várták azt, hogy az első szocialista állam legyen, en­nek a kérdésnek érdemes lenne utánajárni, de erre most itt nincs mód. Viszont ez a tény mindenképpen azt mutatja, hogy mind a revizionisták, mind a bolsevikok okfejtésében más rejtett premisszák működtek, mint Marxéban.

Amint tudjuk, Leninnek 1917 októberében nagy erőfeszí­tésébe került rábeszélnie társait, hogy próbálják megragadni a hatalmat. Végül is mindenki azt érezte, hogy ez az aberrá­ció ti., hogy Oroszország megelőzte Németországot, hamaro­san korrigálódik. Sokan természetesen úgy érveltek, hogy az új szovjet állam nem tud életben maradni, hacsak gyorsan nem történik valami Németországban. Tudjuk, hogy ez a vára­kozás soha nem teljesült be, és körülbelül öt évvel később véglegesen feladták.

Mégis, miért fordult a visszájára ez a várakozás? E. H. Carr – miközben megpróbálja történelmi perspektívába he­lyezni az orosz forradalmat – így érvel: „Ugyanaz az ambiva­lencia, amely Oroszország XIX. századi történelmén végig húzódott, jellemezte a bolsevik forradalmat is. Ez egyrészt csúcspontja volt a nyugatosodási folyamatnak, másrészt lá­zadás az európai behatás ellen.”1

1914-ben Oroszország európai ország volt, katonai nagyhatalom és jelentős ipari szektorral rendelkező or­szág. Ám mint ipari ország kétségtelenül a leggyengébb volt az európai államok között. 1914-ben Oroszország ugyanakkor nem-európai vagy nem-nyugati ország is volt, egyszersmind elsőlegesen mezőgazdasági ország. Ám mint mezőgazdasági ország egyértelműen a legerő­sebb nem-nyugati állam volt. Ennélfogva – a mi használa­tos terminológiánkkal élve – ez az ország a centrum országok közül a leggyengébb, a periférián pedig a legerősebb volt. Természetesen egyszerre volt mindkettő, és így ténylegesen annak példája, amit ma úgy hívunk hogy félperifériális ország.

Amellett szeretnék érvelni, hogy a lenini stratégia csak egy félperifériális országban járhat sikerrel. Így visszate­kintve egyáltalán nem meglepő, hogy az első szocialista „for­radalom” Oroszországban következett be. Valószínűleg ez volt az egyetlen hely, ahol erre tényleges lehetőség volt ebben az időszakban. Ez három fő okból is világos. Először is egy ilyen felkelés nem volt lehetséges a kapitalista világgaz­daság centrumövezetében, mivel a munkásosztálynak ott túl sok választása volt, amelyek rövid távon vonzóbbnak tűntek számukra, anélkül, hogy egy felkelésben való részvé­tel roppant nagy kockázatával jártak volna. Ez kétségkívül vi­lágossá vált az 1917 utáni esztendőkben. De a forradalom idején nem tűnhetett ilyen egyértelműnek.

Másodszor, meg kell értenünk, hogy egy forradalom tö­megtámogatásának mozgósítása nem kizárólag az osz­tály bázisán gyakorol vonzerőt. Az osztálymotívumokhoz hozzá kell adni egy jó adag nemzeti érzületet is, amelyet később antiimperializmusnak hívtak. De a centrumövezet­ben az országok többsége már túl volt a nemzeti teljesít­mény érzésén, csak Németországban és Olaszországban válhatott ez uralkodó tényezővé, és persze következéskép­pen éppen ezek az országok lettek a két háború közötti idő­szak fasiszta mozgalmainak fő színtereivé.

S végül egy sikeres felkeléshez a városi humán infra­struktúra jelentős szektorainak, megfelelő méretű és ön-tudatú munkásosztálynak és értelmiségnek jelenlétére van szükség. A legtöbb perifériaövezet 1917-ben még nem rendelkezett ezekkel a feltételekkel, de Oroszország igen. Így a marxizmus-leninizmus – ahogy azt későbbi törté­nete is bizonyította – a rendszerellenes aktivitás hatásos ideo­lógiájaként került előtérbe a XX. század elején, a félperiféria számára.

3

Miért sztálinizmus? Utólag ez is egyértelműnek tűnik. A forra­dalom egy káderpárt műve volt. Ami meghatározásából kö­vetkezően egy kis csoportot jelent. Azzal a perspektívával indult, hogy feladata politikailag nagyon nehéz, mivel tö­rekvéseivel szemben a helyi és világburzsoázia könyörte­len ellenállását feltételezte. És valóban, ezt a feltételezést megerősítette a Szovjetunió tapasztalata, mégpedig nem­csak az 1917 utáni néhány évben, hanem a későbbiekben is.

A polgárháború és a külföldi intervenció mellett Oroszor­szág olyan háború pusztította ország is volt, amelynek gazda­sági ereje egyáltalán nem állt az első helyen. Csak az államot egyben tartani is hatalmas feladat volt, különösen hogy Orosz­ország birodalom volt, és nem nemzeti állam. Az a gyors fo­lyamat, amely az egypárti államhoz, a „szocializmus egy or­szágban” merkantilista politikájához és a III. Internacionálénak a körülzárt „első szocialista államot” támogató világné­zeti) rendszerré való átalakulásához vezetett, bizonyára nem meglepő eredményei az akkori helyzetnek.

A nagy kérdőjel, ha valaki ma átgondolja a szovjet törté­nelmet, az, vajon a bolsevikok számára nem lett volna-e célra­vezetőbb, ha más attitűddel közelítenek a parasztsághoz? Vi­lágos, hogy az erőltetett kollektivizálás döntő elhatározás és fordulópont volt, és olyan helyzetet teremtett, amelynek még ma is megvannak a visszahatásai. De elkerülhetetlen és még inkább bölcs dolog volt-e ez? A marxista kultúra bizonyára rosszul készítette fel a szocialistákat arra, hogy bárhol is politi­kailag intelligens alapállást alakítsanak ki a parasztsághoz való viszonyban. Marx híres és infámis megfogalmazása sze­rint „krumpliszsáknak” tekintették őket. Lenin, azt gondolhat­nánk, jobban csinálhatta volna. Lenin végül is szerzője volt egy remek elemzésnek a kései cári Oroszország falusi társa­dalmi viszonyainak fejlődéséről. Ő, Marxszal ellentétben, leg­alább tanulmányozta a parasztságot. De túlságosan foglya volt a hivatásos forradalmár manipulatív politikájának ahhoz, hogy kamatoztatni tudja kissé akadémikus elméleti tanulmá­nyát a politikai taktika leckéjének megoldásában. Vajon Lenin valóban hitt a NEP-ben?

Tény az, hogy Oroszország félperifériális ország volt, és az ország vezetése (és itt kontinuitás van von Wittetől Sztáli­nig) az ország gyors iparosításában határozta meg világgaz­dasági prioritását. Lenin jelszava, miszerint „a kommuniz­mus = szovjethatalom + villamosítás”, állandóan nagy transzparenseken függött Moszkvában, még néhány évvel ezelőtt is. Az egész vezetés hitt a szocialista tőkefelhalmo­zásban, és büszke volt az 1980-as évekig ennek a célnak kö­vetésében elért nagy sikerekre. Ha az acélgyárak jelentik min­dennek kezdetét és végét a szocialista tervezésben, akkor tényleg nem számíthat sok együttérzésre a parasztság, akit kifosztottak és proletarizáltak. A helyzetből következő taktikai visszavonulás – igen, de alapvető hozzájuk igazodás – soha!

Ma könnyű buharinistának lenni. Kevésbé világos, hogy Buharin mérsékelt politikája politikailag megvalósítható volt-e? Bárhogy volt is, nem kerekedett fölül. Azt hiszem, annak, hogy ez a politika nem érvényesülhetett, az volt az alapvető oka, hogy az 1920-as években a politikailag aktív elemek többsége nem volt meggyőződve arról, hogy a szovjet ál­lam igazán képes lenne fennmaradni, ha a buharini politi­kát folytatja. De az erőltetett kollektivizálás természetesen olyan feltételeket teremtett, amelyek közvetlenül (ha ugyan nem elkerülhetetlenül) terrorhoz és tisztogatásokhoz ve­zettek.

A sztálinizmust elősegítették geopolitikai tényezők is. Az 1933-tól 41-ig tartó időszakban világos volt, hogy mind Németország, mind a nyugati triász (USA, Egyesült Királyság, Franciaország) úgy manővereztek, hogy valamiféle módját ejthessék a szovjet állam lerombolásának. Sztálin azon érve, hogy az ő politikája védekezés volt a külső és hatalmas el­lenség ellen, és az egyetlen lehetséges mód a szovjet ál­lam védelmére, lehet, hogy nem volt korrekt, de sokakat meggyőzött, és fontos vonatkozásban bizonyos népi legi­timációt teremtett a sztálinizmus számára. A Nagy Hon­védő Háború időszakában ez a legitimáció természetesen óri­ási mértékben megerősödött.

Azonkívül volt még egy külső tényező, amiről nem sza­bad megfeledkeznünk. Túl könnyedén feltételezzük, hogy az USA Szovjetunió iránti politikájában fordulat történt a roose­velti alkalmazkodástól Truman és követői hidegháborús ellen­ségességéig. Ezzel én nem értek egyet. Számomra úgy tűnik, hogy a retorikai változások mögött az USA politikája lé­nyegében folytonos volt. Az USA egy sztálinista Szovjet­uniót akart, egy kis országok gyűrűjéből álló birodalommal körülvéve. (Feltéve ha ez lényegében megmarad az 1945/48-as határok között.) A sztálinizmus ideológiai igazolást jelen­tett az USA-nak, és megerősítette az USA világrendszer­beli hegemóniáját. A sztálinizmus inkább mérséklő, mint radikalizáló hatással bírt a világnak a fennálló rendszerrel szemben álló erőire. A sztálinizmus garantálta a rendet a vi­lág harmadán, és ebben az értelemben a Szovjetunió egy, az USA melletti szubdomináns imperialista hatalom sze­repét játszotta el. Amerikai szempontból Sztálin halála óta a Szovjetunió körül minden romlásnak indult. A mélyben meg­húzódó általános összefonódottság bizonyítéka az is, ahogy a Gorbacsov-jelenség hat ma az USA-ban.

4

Miért hozott létre a Szovjetunió egy birodalmat 1945 után? Legyünk óvatosak annak megállapításában, hogy mi is tör­tént. Az nem is kérdéses, hogy a Szovjetunió és a bevonuló Vörös Hadsereg hat olyan államban segítette hatalomra a kommunista pártokat, ahol máskülönben sem választások, sem felkelés által nem kerülhettek volna ilyen helyzetbe. (A hat ország természetesen Lengyelország, Bulgária, Romá­nia, Magyarország, Csehszlovákia és az NDK.)

Úgy gondolom, hogy ennek az akciósorozatnak a magya­rázata nagyon is egyszerű, sőt, földhözragadt. Először is a Szovjetunió félt az USA egy esetleges ellene irányuló katonai akciójától és egy német felkeléstől, s meg kívánta erősíteni katonai pozícióit. (Valójában ez az USA stratégiájának teljes félreértésén alapult, de mindazonáltal így hitték.) Másodszor, a Szovjetunió háborús jóvátételeket kívánt – gazdaságilag szüksége is volt ezekre -, és úgy érezte, hogy az egyetlen mód, ahogyan ezeket biztosan megkaphatja, ha maga veszi el. És harmadszor, a Szovjetunió valójában félt az egyes országok hazai kommunista mozgalmainak potenciális erejétől (és ezáltali függetlenségüktől), ezért biztosítani akarta, hogy a kelet-európai pártok szatellitpártok legye­nek.

Természetesen a kommunista pártok ilyen módon való hatalomra juttatása szükségszerűen kiirtotta bármiféle 45 előtt megvolt legitimitásukat. Az egyetlen lehetséges és átme­neti kivétel Csehszlovákiában volt, ahol a kommunista párt­nak volt valamiféle természetes helyi ereje. Az 1948-49-es tisztogatások valójában antinacionalista jellegűek voltak, de nem burzsoánacionalista-ellenesek, hanem kommunistana­cionalista-ellenesek. A tisztogatásokkal felkerült a fügefale­vél. És csak idő kérdése volt, hogy a nacionalista (és ezért szovjetellenes) érzelmek politikailag hatásos formában törhessenek felszínre.

Mindezzel ellentétben a Szovjetunió és a Vörös Hadse­reg semmit sem tudott tenni a Jugoszláviában, Albániában, Kínában hatalomra került kommunista gerilla-mozgalmakkal. És ezért nem véletlen, hogy a háború utáni időszakban mind e három kommunista kormány elég látványos, nyílt törésre vitte a dolgot a Szovjetunióval. Közülük egyik sem volt soha „sza-tellit”-jellegű. És nem lehetett rájuk azt mondani, hogy a szov­jet „birodalom” részei. Rövid időre szövetségesek voltak, de semmi több. Sztálin ezt a kezdetektől fogva megértette. Ezért javasolta a kínai kommunista pártnak – a tanácsot nem vették figyelembe -, hogy egyezzenek ki a Kuomintanggal. Ezért ál­lította le már kezdeteinél a jugoszláv-bolgár föderációt, amit Dimitrov igyekezett előmozdítani. És természetesen ez az az ok, amiért a szovjet csapatok visszavonultak Észak-Iránból 1946-ban, és amiért a Szovjetunió cserbenhagyta a görög kommunista felkelést 1947-ben. Sztálin nem csupán hogy nem támogatta, de kifejezetten ellene volt annak, hogy tőle független hazai, nemzetileg legitim kommunista pár­tok hatalomra kerüljenek.

Biztosak lehetünk abban, hogy a birodalom legalább akkora tehernek bizonyult, mint amennyire előnyt jelen­tett. De nem olyan tehernek, melytől a Szovjetunió könnye­dén megvált volna. 1968 és Csehszlovákia elözönlése után

Brezsnyev-doktrínáról kezdtünk beszélni, értve ezen a szatel­lit-státus változtathatatlanságát. Nem kellett volna ezt inkább Brezsnyev–Johnson-doktrínának neveznünk? Nem adta-e meg Lyndon Johnson Brezsnyevnek a szükséges garanciá­kat? És ha igen, akkor miért? A válasz világosnak tűnik a számomra. Az USA azt akarta, hogy a Szovjetunió továbbra is vállalja (jó és rossz értelemben egyaránt) a birodalom terhe­it, ő maga viszont természetesen nem akarta vállalni sem a káosz kockázatát, sem az eredményes leválasztás elősegíté­sének gazdasági költségeit.

Johnson két évtizeddel késleltette az elkerülhetetlent. George Bush ma azokkal a nehézségekkel gyötrődik, ame­lyeket a bolygórendszer szétbomlásának végülis megindult folyamata okozott.

5

Miért de-sztalinizáció? Ma ez ostoba kérdésnek tűnik. Ki sze­reti a sztálinizmust? Természetesen mindenki meg akarja szüntetni. Emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy nem ré­gebben, mint az 1980-as évek közepén, sok, a szocialista or­szágokon kívüli és azokon belüli elemző úgy gondolta, hogy a desztalinizálás lehetetlen elképzelés. Még olyanok is voltak, akik amellett érveltek, hogy Hruscsov beszéde, és a kínai-szovjet szakadás egyszerűen trükk vagy ámítás volt csupán. 1953-ban, a Sztálin halála utáni hetekben Isaac Deutscher egy könyvet kezdett írni, a „sztálini érával való szakítást” jósol­va. Ahogy az előszóban mondja: „Barátaim, köztük a szovjet ügyek legjobb tanulmányozói, szkeptikusan ingatták a fejü­ket.”2 Deutscher prognózisának lényege egy mondatban összefoglalva: „az a gazdasági fejlődés, amely a sztálini idő­szakban végbement, közel hozta az embereket a jólét egy bi­zonyos fokához, amely lehetővé tenné a sztálinizmus szabá­lyos felszámolását, és egy fokozatos demokratikus fejlő­dést”.3

Deutscher alapvíziójának óriási hitele lehetne, de kide­rült, hogy csak részben van igaza. Amit Deutscher megjósolt, az mint hruscsovizmus lépett életbe, és a hruscsovizmus ku­darc volt. Hruscsov nem azért bukott el, mert ingerlékeny ter­mészete volt, hanem azért, mert még ö is mélységesen hitt, és makacsul ragaszkodott ahhoz a fejlődés–fejlesztés-elvűséghez, amely mindig is a szovjet gazdaságpolitika alapja volt. „2000-re eltemetünk benneteket” – mondta az ameri­kaiaknak. Ez ma abszurdnak tűnik. De akkor egyáltalán nem tűnt abszurdnak. És elemeznünk kellene, hogy miért nem. A megjegyzés a kapitalista világgazdaság körülbelül 1948 és 1967 között tartó, hihetetlen mértékű expanziója idején tör­tént. Akkor mindenki „fejlődő” volt. De voltak néhányan, akik jobban csinálták ezt, mint mások. A KGST-országok növeke­dési aránya figyelemreméltó volt. És előre vetítette, hogy a Szovjetunió, ha nem is 2000-re, de egy vagy két évtizeddel később „befoghatja” az USA-t.

Ezek a növekedési arányok ráadásul nemcsak a cent­rum országokhoz viszonyítva voltak magasak, de különösen jónak tűntek a harmadik világ országaival összevetve. Persze Japán is jelentős növekedési arányt ért el, de erre az 50-es években csak kevesen figyeltek. A szovjet fejlődéselvűség így nemcsak az uralmon lévő kommunista pártok számára volt büszkeség forrása, de bizonyító érveket szolgáltatott a harmadik világ nemzeti felszabadító mozgalmai számára is. Az 1950-es években a Szovjetunióba mint a gazdasági fej­lődés modelljébe vetett hit széleskörűen elterjedt. Jóllehet persze sohasem vált univerzálissá. És – különösen a harma­dik világban, de nem kizárólag ott – a leninizmus hatékony­sága volt a magyarázat erre a sikerre. Inkább leninizmust mondok, mint marxizmus-leninizmust, mivel részben célsze­rűségből, részben kulturális ellenállás miatt sok harmadik vi­lágbeli mozgalom szívesebben importálta a leninizmust (különösen a pártszerkezetet és az állami tervezést) a marxizmus (különösen a belső osztályharc koncepciója és az Európa-centrizmus) importálása nélkül.

Hruscsov nem újult meg: fejlődéselvű maradt. Gyakorla­tilag továbbvitte Lenin és Sztálin örökségét. Az ő újítása a szovjet rendszer azon kádereinek az érdekképviseleté­ben állt, akik két dolgot akartak: a hatalom terrorja elleni biztosítékokat és a fogyasztói jelleg növekedését. Hrus­csov naivitása végül is az volt, hogy úgy vélte, kontrollálni lehet a gyeplő lazításának folyamatát a politikai alapstruktúra re­formja nélkül. A hruscsovizmus épp annyira a Szovjetunió szociológiai átalakulásának lényegi alábecsülését jelentette, mint amennyire a modern világrendszer működésének a félre­értelmezését.

A hruscsovizmus egyfajta, a szovjet retorikába vetette hi­tet testesít meg, egy olyan hibát, amit Sztálin igazán sohasem követettel.

A rangidős káderek, akik akarták azt, amit Hruscsov megkísérelt, megrémültek, mihelyt látták, hogy milyen szelle­met ereszthetnek ki a palackból. A brezsnyevizmus kísérletet – jóllehet tudjuk, hogy hiábavaló kísérletet – tett arra, hogy e szellemet visszatessékelje a palackba. Két tényező volt, amit Hruscsov nem vett figyelembe: az urbanizációnak, a szovjet munkaerő átalakulásának mértéke, illetve a kapi­talista világgazdaság ciklikus természete.

Amikor Hruscsov lehetőségeket nyitott a Szovjetunióban (s hasonlóképpen a KGST-országokban is) némi politikai libe­ralizációra és a fogyasztói jelleg erősítésére, mérhetetlenül alábecsülte az igényeket. Régóta közhely a szociológiai elem­zésben, hogy könnyebb egy államhatalom számára a totális elnyomás megvalósítása, mint kicsiny, de inadekvát mozgás­teret nyitni a politikai és kulturális pluralizmus számára. A meg­nyitott kicsi rés megnöveli az étvágyat, anélkül, hogy kie­légítené azt, és ezzel még jobban felbátorítja az igénye­ket. Hogy mennyi tér szükséges a politikai nyugalom visszaté­réséhez, ezt nehéz felbecsülni, de az biztos, hogy Hruscsov túl keveset ajánlott fel. A brezsnyevi megoldás egyértelműen az ellenkező irányban mozdult el, anélkül, hogy közvetlenül az életet fenyegető terrort vezetett volna be (ami visszavetette volna a vezető kádereket a félelem légkörébe). Egy ilyen visszaforduló politika működni tud egy ideig (mint ahogy műkö­dött is Brezsnyev alatt, mind a Szovjetunióban, mind Kelet-Európában).

De Hruscsov még nagyobb hibája volt, hogy nem volt tisztában azzal, hogyan is működik valójában a kapitalista vi­lággazdaság. A kedvező benyomást keltő növekedési ráták a Szovjetunióban elsősorban egy magas munkaintenzitású, ex­tenzív növekedés elégtelen bázisára voltak alapozva. Egy da­rabig, amíg a világgazdaság terjeszkedőben volt, ez a GNP, sőt az egy főre jutó GNP növekedését eredményezhette. De a módszer elégtelensége következtében elértek egy csúcshoz, amelyen a fejlődés nem lendült túl, az életszínvonal növeke­dése pedig rendre elmaradt a centrum-övezeteknek ugyanab­ban az időszakban elért fejlődésétől. Sőt, talán a legperiférikusabb övezetekétől is. Előbb vagy utóbb a szocialista gaz­daságok eljutottak oda, hogy nem tudták többé kielégí­teni az emberek egyre szélesebb rétegeinek előbbre jutási elvárásait, akik pedig eléggé jól voltak informálva ahhoz, hogy tisztában legyenek minden elmaradásukkal. Termé­szetesen mindez kevésbé volt súlyos olyan hatékonyabb gaz­daságokban, mint az NDK-é, Csehszlovákiáé, de még ott is csak idő kérdése volt, hogy a többletek elégtelenségének érzékelése politikailag reális követelményekkel találkozzék.

Amikor a világgazdaságban recesszió következett be, a szocialista országok gazdasági folyamatai nem is különböz­tek annyira a harmadik világéitól. Az 1970-es években néhány ország hasznot húzott az olajbevételekből, és köztük volt a Szovjetunió is. A nyugati pénzügyi intézmények kölcsönö­ket kényszerítettek mindezekre az országokra, hogy fenntartsák a tényleges kereslet világát, és nem kevés szocialista ország került az egy főre jutó adósságállo­mány szerint leginkább eladósodott országok közé. Hogy aztán a 80-as években az adósságszolgálat teljesítésének teljes képtelenségétől szenvedjenek, és még kevésbé gon­dolhassanak arra, hogy vissza is fizetik a kölcsönöket. (Vagy ha visszafizeti valaki, akkor ez csak olyan hihetetlen emberi és társadalmi áron lehetséges, mint amilyennek Románia tette ki magát.) És a szocialista országok – nem kevésbé, mint a har­madik világ országai – hatalmas nehézségekkel találták szemben magukat, hogy el tudják adni termékeiket a világpia­con, hogy – divatos zsargonnal élve – kompetitívek legyenek, így a szocialista országok – nem kevésbé, mint a harmadik vi­lág országai – inflációs nyomástól és az életszínvonal romlásá­tól szenvedtek. A harmadik világ országainak többségéhez hasonlóan a szocialista országok is menedéket kezdtek keresni (és kényszerítve voltak arra, hogy ebben keresse­nek menedéket) piacuk liberalizálásában. És a harmadik világ országainak többségéhez hasonlóan a szocialista or­szágok fokozódó nyitása a piac felé legjobb esetben is csak egy parányit enyhítette gazdasági nehézségeiket.

6

peresztrojkaA peresztrojkát és a glásznosztyot úgy tekinthetjük, mint konjunkturális választ egy általános dilemmára, és valóban én is pontosan ezen a módon írtam le. Pedig több annál. A leniniz­mushoz való visszatérés leple alatt valójában az elitek kísér­lete ez az átcsoportosításra, a (marxizmus-)leninizmusnak mint ideológiának és stratégiának világméretű összeomlása nyomán. Ennek folyamán a Szovjetunió végre dekolonializál (és nem csak a szocialista táboron, hanem saját határain be­lül is).

Mindenki Gorbacsov dilemmájáról beszél: a peresztrojka dilemmájáról, mivel az még mindig nem működik; a glasz­noszty dilemmájáról, mivel az még nem haladt annyira előre, hogy az emberek többségét kielégítse, de eléggé előrehaladt ahhoz, hogy jelentős belső zavart és nyugtalanságot eredmé­nyezzen. Es végül itt van a De Gaulle módjára kikényszerített dekolonializáció dilemmája, egy olyan kedvező világgazda­sági légkör nélkül, amilyenből De Gaulle annak idején hasznot húzott. Mindez igaz, de nézetem szerint másodla­gos. Gorbacsov fő dilemmája az, hogy nincs alternatív ideológiája és stratégiája, amely helyettesíthetné a ki­ürült marxizmus-leninizmust. Biztos, hogy Gorbacsov ki­váló taktikus. Valóban felszámolta – méghozzá sajátkezűén számolta fel – a hidegháborút, és ezáltal többet tett a világfej­lődésnek (és a Szovjetunió pozitív irányú fejlődésének) bizto­sításáért, mint bármely más kortárs vezető. De végül is mi tör­tént a szocialista kísérlettel?

Én azt hiszem, hogy végre fel kell becsülnünk a marxiz­mus-leninizmus égisze alatt történt szocialista kísérleteket, és úgy kell tekinteni őket, mint történelmileg érthető, de átme­neti jelenségeket a modern világrendszer történeti fejlődésé­ben. Nem arról van szó, hogy kudarcot vallottak. A kudarc ter­mészetesen feltételezi, hogy léteztek elfogadható történelmi alternatívák. Én azt hiszem, hogy a szociáldemokráciának (amely felemelkedett a nyugati világban), a marxizmus-leni­nizmusnak (legalább is a Szovjetunióban és Kínában) és a nemzeti felszabadítási mozgalmaknak (amelyek a harma­dik világban jutottak hatalomra) nem voltak ilyen plauzibilis alternatívái. Ez az egész folyamat körülbelül egy évszázadot fog át, 1870-től, amikor ezek a mozgalmak valójában megszü­lettek, 1968-ig, amit én szimbolikus fordulópontnak tekintek ezeknek a mozgalmaknak a történetében.4

A háromféle mozgalom ténylegesen inkább egyetlen stratégia három variációját képviselte: az államhatalom megragadását egy párt által, amely a népakarat megteste­sítőjének szerepében lép fel, és amely az államhatalmat az ország „fejlesztésére” használja. Ez a stratégia végül is működésképtelennek bizonyult, ám ezt nem lehetett érzékelni 1870-ben, de még 1945-ben sem. Nem lehet hibáztatni eze­ket a mozgalmakat azért, hogy koruk történelmi korlátainak termékei. De mi most egy más légkörben élünk. René Dumont azt mondta: „finis les lendemains qui chantent” [vége az éneklő holnapoknak].5 Én magam nem hiszem, hogy az utópi­ának vége. Éppen ellenkezőleg. Talán éppen most van mó­dunk „utópikus utópiákat” kigondolni.6

A szocializmus létrejötte a világon, ha be kell követ­keznie, akkor még előttünk van. Mint szabad választás, de aligha mint kényszerű bizonyosság. Az úgynevezett reálisan létező szocialista kísérletek nagyobbrészt a negatív példák­kal okíthatnak bennünket, s kisebb részben pozitív példáikkal. Jó lesz megjegyezni, hogy a marxizmus-leninizmus a való­ságban végül inkább a nemzeti fejlődés ideológiájaként működött, mintsem a szocialista rendszer ideológiája­ként. A nemzeti fejlődés mindazonáltal lényegében illuzórikus koncepció a kapitalista világgazdaság keretei között.7 Egy soha el nem érhető – s még részlegesen sem elérhető – cél a legtöbb ország számára. Annak, hogy mára a marxizmus-le­ninizmus mint ideológia kihunyóban van, az az oka, hogy va­lamennyi fejlődéselvű ideológia a végét járja.

A marxizmus azonban nem a „nemzeti” fejlődés ideológiá­jaként indult, és nincs arra ítélve, hogy csak ebben a leszűkí­tett formájában értelmezzük. Marxnak más lehetséges olva­satai is vannak. És az elkövetkezendő évtizedekben lehet, sőt, valószínűleg lesz is olyan újabb gondolkodás és gyakor­lat, amely lehetővé teszi számunkra, hogy új ideológiai kon­szenzushoz érkezzünk el, egy új tudományos episztemológiához, új történelemfelfogáshoz, amely magába fogja foglalni Marx alapvető intuícióit és értékeit, és marxista módon túllép azokon egy új felemelkedéshez [Aufhebung], és amely lehe­tővé teszi egy demokratikusabb, egyenlőségelvűbb világ lét­rehozását.

(Ford.: Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor)

A szerző e tanulmányát első közlésre az Eszmélet számára ajánlotta fel. (A szerk.)

Jegyzetek

1 Edward Hallett Carr: The Soviet Impact on the Western World. New York, Mac Millan, 1947 p. 105.

2 Isaac Deutscher: Russia, What Next? New York, Oxford University Press, 1953 p. v.

3 Uo. p. 221.

4 Lásd 1968, Revolution in the World-System: Theses and Queries című előszómat a Theory and Society című könyvben.

5 Paris, Seeir, 1983.

6 Korábban tárgyaltam a marxizmus és az utópiák viszonyát Marxism as Utopia: Evolving Ideologies című munkámban, in: American Jour­nal of Sociology XCI, 6, May 1986, 1295-1308. Ebben a cikkben a következőképpen érveltem; Az utópiák mindig ideologikusak. Itt Engelsnek (és Marxnak) igaza volt, feltéve, ha valaki emlékszik arra is, hogy nem volt igazuk az implicit utópiában, amely azt a következte­tést rejti magában, hogy valaha vége lehet a történelemnek, és létre­jön egy világ, amelyben többé nincsenek ideológiák. Ha mi fejlődést csinálunk, úgy tűnik, nemcsak hogy az ellentmondást kell elfogad­nunk a társadalmi valóság megoldásának kulcsaként, hanem el kell fogadnunk az ellentmondás tartós elkerülhetetlenségét is, s ez olyan lehetőség, amely ellentétes az ortodox marxizmussal. Az el­lentmondás az emberi állapot. A mi utópiánknak nem minden ellentmondás megszüntetésére kell törekednie, hanem a mate­riális egyenlőtlenség vulgáris, brutális, szükségtelen következ­ményeinek kiirtására. Újabban ez tűnik számomra egy lényege szerint egészében teljesíthető célnak. (p. 1307)

7 Ezt a Development: Lodestar or Illusion? című írás néhány részleté­ben fejtem ki. Economic and Politican Weekly, XXIII, 39, szept. 24, 1988, pp. 2017-2023.