Ferenc pápa: változások Vatikánban?

A szerző a katolikus egyház vezetésében sokak számára meglepetésszerű változásokat egy fejlődési folyamat eredményeként láttatja. Bemutatja az új pápa személyiségéből fakadó fő irányokat a várható kibontakozásról, és az egyház körvonalazódó új stratégiáját, amely magában hordozza a nem doktriner módon antiklerikális baloldallal való együttműködés lehetőségét is.

Vitathatatlan, hogy Buenos Aires érseke, Jorge Mario Bergoglio pápává választása meglepte a világot. Hiszen neve gyakorlatilag fel sem merült a konklávét megelőző médiahisztériában, illetve a nemzetközi fogadási versenyekben. A hazai katolikus média, amely teljes mértékben Erdő Péter budapest­-esztergomi bíboros-érsek megválasztásában reményke­dett, máig nem tért magához, s valójában nem is nagyon tud mit kezdeni az új pápával.1

A latin-amerikai jezsuita bíboros,2 aki a – mondhatni – „rivális” rend, a ferencesek, alapítójának nevét vette fel, már első, egyszerűséget és közvetlenséget sugalló fellépésével jelezte, hogy új szellemiséget visz a Vatikánba. Hiszen az assisi szentre, Ferencre utaló névválasztás már önmagában is egy teljes program; remény arra, hogy ténylegesen vál­tozik valami. Jacques Le Goff, a kiváló francia történész szerint, Ferenc „újféle szent volt”, akinek „életvezetése teljes egészében példamutatónak bizonyult” (Le Goff 2002, 33). „Felülemelkedni a társadalmat megosztó ellentéteken: ez a cél vezérelte, amikor rendje elé az egyenlőség példáját állította, és az emberekkel való kapcsolat terén is, amikor a társadalom legalsóbb csoportjaihoz, a szegényekhez, a betegekhez, a koldusokhoz alacsonyította le magát.” (Uo. 88) Ez mintegy előrevetíti annak reményét, hogy az új pápa, akinek személyiségében van meggyőző erő és tem­peramentum, és akinek eddigi életpályájában alig találni kifogásolható momentumot,3 egy olyan egyházban gondolkodik, amelyik már nem Opus Deinek (Whitehouse 2010),4 a gazdasági, pénzügyi és politikai hatalmasságok befolyásolásának és döntéshozói gócpontokba való beépülésének stratégiáját követi, hanem a globalizmus és a neolibera-lizmus5 által az útszélen hagyott szegények, kisemmizettek, elnyomottak mellé áll, mérsékeli a pompát és a külsőségeket, és szorgalmazza a környezettudatosságot.

Ferenc pápaságának eddig eltelt rövid időszakában vannak arra uta­ló (egyrészt szimbolikus, másrészt az irányítást érintő) jelek, hogy az egyház irányvonalában elmozdulás történt. Tényleg új szelek fújnak a római katolikus egyház hatalmi központjában. Nagy kérdés, hogy mindez mennyire jelent mélyrehatónak mondható, határozott változásokat?

Előkészített pápaválasztás?!

Bergoglio érsek megválasztása úgy is értelmezhető, hogy a katolikus egyház csúcsvezetése felismerte: az egyháznak változtatnia kell maga­tartásán és a világban való megjelenése stílusán, mert a globalizálódás, a felgyorsult változások és az információáramlás korszakában egyre jobban elmélyült a szakadék a világ és az egyház között. A nagy nyil­vánosságot kapott sorozatos, elsősorban szexuális és pénzügyi jellegű botrányok, tulajdonképpen az egyház hitelét kezdték ki. Rávilágítottak ugyanis a fennen hirdetett elvek, illetve az azokat egyetemesen kötele­zőnek megfogalmazók életvitele közötti hatalmas ellentmondásra.

Elmondható, hogy lényegében véve egy folyamatnak a kezdetén ál­lunk, amelynek elindítója a Joseph Ratzingerből lett XVI. Benedek pápa. Tulajdonképpen az ő, botrányokkal tarkított rövid pápaságának a jobb megértése visz közelebb Bergoglio érsek/Ferenc pápa megválasztásá­nak megértéséhez.

2005. április 19-én, amikor megválasztották Róma 265. püspökének, Joseph Ratzinger már 24 éve a Hittani Kongregáció prefektusa volt. Ebben a minőségében főképpen az alkotó dinamikát igyekezett meg­törni, és a gondolat szabadságát gúzsba kötni.6 II. János Pált követve egyértelműen és határozottan a konzervatív kontinuitást testesítette meg.7 Ez már a névválasztásában is megmutatkozott. Szakított ugyanis elődei (I. és II. János Pál) azon gyakorlatával, hogy összekapcsolja a II. Vatikáni Zsinat meghatározó pápáinak (XXIII. János és VI. Pál) neveit. XVI. Benedek elsősorban Nursiai Szent Benedekre (480-547), Európa védőszentjére (Puskely 2004, 17-18), illetve XV. Benedekre, utalt vissza. Ennek természetesen szintén megvolt a maga jelentősége. Hiszen a saját korát pesszimizmussal szemlélő és hanyatlónak ítélő Benedek apát volt az, aki modellértékű szerzetesi közösséget, és főképpen szabályzatot hozott létre egy olyan korban, amikor a Nyugatot a politikai, a gazdasági és a társadalmi struktúrák szétesése, a bizonytalanság és az átalakulás jellemezte (Markus 2004). A szabályzat alapvető erősségét a feltétlen en­gedelmesség követelménye jelentette: a teljhatalommal rendelkező apát a közösség vezetője és tanítója is volt egyben. XVI. Benedek már első beszédeiben világosan meghatározta, hogy pápaként ő birtokolja a tanítói (2005. május 7.) és a kormányzói tekintélyt és hatalmat (2005. május 15.).

Ratzinger bíboros névválasztásakor vélelmezhetően egyrészt a kato­likus identitásnak, másrészt a Szentszék nemzetközi súlyának, politikai szerepének és hatalmának a megerősítése lebegett a szeme előtt (Jakab 2005, 5-8).8 Ambíciói azonban gyorsan megfeneklettek. Visszatekintve megállapítható, hogy ez főképpen a Kúria tehetetlenségének, merevsé­gének, idejétmúlt maszatolós módszereinek, és a megváltozott világban magát kiismerni nem képes tekintélyelvű apparátus tanácstalanságának köszönhető. A kihívásokra (pl. az egyház decentralizációja, a pápaság reformja, a hivatások krízise, a szexuáletika kérdése, a világgal folyta­tandó párbeszéd, a modernizáció felvetette problémák, az ökumenizmus, illetve a vallások közötti párbeszéd) való válaszkeresés helyett a pápának a menetrendszerűen jelentkező botrányok kezelésével kellett foglalkoz­nia (2006: regensburgi beszéd; 2009: Williamson-ügy; 2010: pedofília; 2012: Vatileaks) (Tornielli 2013, 23-45). Egy olyan, teljes mértékben fonák helyzet állt elő, hogy már nem a Kúria segítette a pápát, hanem a pápának kellett védelmeznie a Kúriát. Ugyanakkor nem számíthatott az Egyesült Államokra sem (Ratzinger 2004, 412), ahol a pedofíliabotrányok szétrombolták a katolicizmus tekintélyét, és anyagilag megrendítették az egyébként egyre jobban hispanizálódó egyházat (Monroe 2008). Arról nem is beszélve, hogy rosszul választotta meg a munkatársait (pl. Tarcisio Bertone vatikáni államtitkárt), akiktől később egyszerűen nem tudott megválni.

XVI. Benedek ráébredt arra, hogy lassan-lassan irányíthatatlanná válik az egyház. Prefektusi tevékenységének eredményeként mint pápa magára maradt; nem tudott úrrá lenni azon a rendszeren, amely elődje hosszas betegsége alatt szétmállott, ahol önálló és önjáró ha­talmi alstruktúrák épültek ki.9 Megérlelődött tehát benne az egyetlen racionális döntés, mégpedig az, hogy lemond. Belátta ugyanis, hogy 85 évesen – korából kifolyólag – már nem képes a hatalom hatékony gyakorlására, egy olyan túlcentralizált, kiterjedt és komplex szervezet csúcsán, mint a római katolikus egyház; ahol ráadásul minden szinten a pápától várják a megoldást és a végleges döntést. Ennek oka, hogy „a Szentatya abszolút politikai és spirituális hatalommal bír” (Nuzzi 2013, 70). Valójában ennek köszönhetően alakíthat át mindent Ferenc pápa!

A Vatileaks (Nuzzi 2013)10 – amely mint probléma időközben lényegé­ben megszűnt – egyértelműen megteremtette XVI. Benedek számára a lehetőséget, hogy elhatározását kivitelezze. Tulajdonképpen ezzel a mondhatni példátlan gesztusával írta be magát az egyháztörténelembe. Ebben a vonatkozásban semmiképpen nem érdektelen, hogy G. Nuzzi könyvéből nem a dogmatikus teológus, hanem egy olyan „figyelmes és dinamikus pápa” képe bontakozik ki, „aki az igazságra vágyik, de elke­rülhetetlenül a kompromisszumok és egy olyan »államérdek« áldozatává válik, mely minden változástól elzárkózik” (uo. 24). Saját szavai szerint: „Egy olyan világban, amelyben a hazugság uralkodik, az igazságért szenvedéssel kell fizetni” (uo. 21). „Az élet bizonyos perceiben az ember vagy férfiként viselkedik – nyilatkozta korábban -, vagy elveszti önbecsü­lését. Hogy mi a különbség a kétféle magatartás között? A bátorság. Az, hogy az ember kimondja és megtegye, amit helyesnek tart. […] Már az megkönnyebbülés, hogy végre megszabadulhatok a csendes cinkosság elviselhetetlen terhétől.” (Uo. 22-23.)

XVI. Benedek a változás érdekében mondott le; azért a változásért, mely Ferenc pápával kétséget kizáróan garantált. Dőreség lenne azt hinni, hogy ebben az egész folyamatban neki nem volt meghatározó szerepe.

Ki is valójában Ferenc pápa?

Amennyiben meg akarjuk ismerni Ferenc pápát – az embert és a papot -, illetve kíváncsiak vagyunk arra, hogy körülbelül milyen irányvonal várható a Vatikánban és az egyházban, akkor mindenekelőtt két könyvet kell el­olvasnunk. Az egyik Sergio Rubin és Francesca Ambrogetti interjúkötete Bergoglio bíborossal (Rubin-Ambrogetti 2013), a másik pedig az olasz vatikáni szakértő és a Vatican Insider hírportál11 egyik megalkotójának, Andrea Torniellinek a könyve a frissen megválasztott Ferenc pápáról (Tornielli 2013).12 A kettő nagyszerűen kiegészíti egymást, és jó bete­kintést nyújt nemcsak Ferenc pápa életébe, de lelkébe/lelkiségébe és gondolatvilágába is.

Az interjúkötetben Buenos Aires érseke szabadon és nyíltan beszél önmagáról az újságíróknak. Az sem mellékes, hogy az eredetileg spa­nyolul megjelent kötet előszavát Abraham Skorka rabbi jegyzi. Ennek előzménye, hogy a rabbi 2006-ban megjelent könyvéhez Bergoglio érsek írta az előszót. Mindez azonban „nem csupán kölcsönös udvariaskodás – írja Skorka -, hanem két barát mélységes párbeszédének őszinte, pontos tanúbizonysága, két baráté, akik számára Isten és a lelki távlatok mindenkiben meglévő keresése egy egész életet betöltő feladattá vált” (Rubin-Ambrogetti 2013, 7-8).

Az újságírók érdeklődését az keltette fel, hogy Jorge Mario Bergoglio a XVI. Benedeket megválasztó 2005-ös konklávén rendkívül jó eredménnyel szerepelt. Az érseket nem volt könnyű rávenni a beszélgetésekre, de végül kötélnek állt. Miről is beszélt? Lényegében mindenről, amiről kérdezték. Az újságírók azonban figyelmeztetnek: „Nem törekedtünk rá, hogy kimerítően tárgyaljuk a szóba kerülő témákat. Csak ízelítőt kí­vántunk adni egy érzékeny, de egyszersmind határozott és éles elméjű ember nézeteiből, aki a világegyház kulcsfigurájává vált. Válaszaiból egy válságokkal küszködő ország, egy kihívásokkal teli egyház, és egy olyan társadalom képe bontakozik ki, amely sokszor öntudatlanul igyekszik oltani spirituális szomját. Férfiak és nők képe, akik az élet értelmét kere­sik, szeretetet adnának és kapnának, boldogságra vágynak. Bergoglio atya szavai arra szólítanak fel, hogy mindig a legmagasabbra tekintsünk, amikor elgondolkodunk” (uo. 27).

Az érsek szerint „a katolikus egyház mai alapfeladata nem az, hogy csökkentsen, netán eltöröljön bizonyos előírásokat, vagy ezt-azt meg­könnyítsen, hanem hogy megkeresse az embereket a kapun kívül, és a nevükön tudja szólítani őket. […] Az olyan egyház, amely csak a plébániai adminisztrációval foglalkozik, és befülled a saját közösségébe, ugyanúgy jár, mint a bezárkózó ember: testileg is, lelkileg is elsorvad. Leromlik, mint egy bezárt szoba, amelyet belep a doh és a penész. […] Persze, ha valaki kilép az utcára, vele is megtörténhet, ami bárkivel: hogy balesetet szenved. De ezerszer inkább legyen baleseti sérült az egyház, mint beteg” (uo. 108-109). Ugyanakkor arra a veszélyre is felhívja a figyelmet, hogy lassan-lassan a kérügma (vagyis az Ige hirdetésének) helyét teljes mértékben átveszi a moralizálás: „A moralizáláson belül pedig […] a szexuális erkölcs a vezető téma, vagy bármi, aminek köze van a szexualitáshoz. Mit szabad, mit nem szabad? Vétkezünk vagy nem vétkezünk? És közben megfeledkezünk az élő Krisztus kincséről, a Szentlélek szívünkben élő kincséről, a keresztényi élet lehetőségének kincséről, ami sokkal több, mint a szexualitás témája. Félretesszük hitünk tanításainak gazdagságát, titokzatosságát, és csak azzal foglalkozunk, hogy szervezzünk-e demonstrációt az óvszerhasználatot engedélyező törvénytervezet ellen” (uo. 129).

Bergoglio nem kerüli meg a katonai diktatúra (1976-1983) idejét sem, beleértve a katolikus egyház és a saját maga felelősségét. Őt mint je­zsuita tartományfőnököt, konkrétan két jezsuita pap (Orlando Yorio és Jálics Ferenc) elhurcolásával hozták kapcsolatba, akiknek állítólag nem segített. Több hónap fogva tartás után a haditengerészet elengedte őket. A könyvből azonban az is kiderül, hogy a kérdés összetett, és egyházi joghatósági problémákat is felvet. Az érsek nem mentegetőzik, csak el­meséli a történéseket. Az olvasó tehát kialakíthatja a maga véleményét. Annál is inkább, mivel megismerheti a fontos tisztségeket betöltött Alicia Oliveira bírónő vallomását és álláspontját is. Ugyanakkor az sem hagyha­tó figyelmen kívül, hogy a Nobel-békedíjas argentin emberjogi aktivista, Adolfo Pérez Esquivel, szerint Bergoglio jezsuita tartományfőnök nem vádolható a katonai diktatúrával való együttműködéssel.13

A Bergogliót ért vádak hátterében az áll, hogy 2003. május 25-én, Argentína nemzeti ünnepén, a főpapi mise szentbeszédében, és Néstor Kirchner elnök jelenlétében, az intoleranciára, a kirekesztésre és a mindentudás képzetére figyelmeztetve, a következőket mondotta: „a zsarnok örökébe lép az, aki a zsarnok és a gyilkos gyűlöletét és erősza­kosságát utánozza”.14 Kirchner elnök soha többé nem vett részt Bergoglio érsek által celebrált szentmisén! Ezt követően fogalmazta meg Horacio Verbitsky argentin újságíró – aki a diktatúra éveiben gerillavezér volt, majd közel került Kirchner elnökhöz (2003-2007) – az együttműködés vádját. Állítását azonban egyértelmű bizonyítékokkal nem tudta alátá­masztani (Verbitsky 2005).15 Ugyanakkor tény, hogy Bergoglio érsek fontos szerepet játszott abban, hogy az argentin katolikus püspökök 2010. szeptember 10-én nyilvánosan bocsánatot kértek az egyháziak magatartásáért a diktatúra idején (Tornielli 2013, 94-107).16

Új stílus és új irány?!

Ferenc pápa eddigi ténykedésével azt az üzenetet fogalmazta meg világosan, hogy meg akar maradni annak az embernek és papnak, aki mindig is volt. Ő egy olyan argentin katolikus egyházból jön, amely el­sősorban a „nép egyháza”. Bíborosként is mindig közel élt a néphez,17 valamint a papjaihoz, akik mindig, mindenben számíthattak rá. Ebből a közelségből fakadóan tekint pl. pozitívan a népi vallásosságra, amelynek fontos eleme a Mária-tisztelet.

Emberségét, illetve a gyengeség jellemezte emberi mivolt tudatát, tükrözi az a kijelentése, miszerint „azokért a bűnökért és sérelmekért kérek bocsánatot – nyilatkozta az újságíróknak -, amelyek valóban megtörténtek. […] Leginkább az fáj, hogy sokszor nem voltam elég megértő és kiegyensúlyozott. […] El akarok jutni a könyörületességhez, a megértő jósághoz” (Rubin-Ambrogetti 2013, 73). Kétségtelen, hogy pápaságát nem hivatalként, a hatalom csúcsaként, hanem szolgálatként fogja fel. Nem uralkodó egyházfejedelem, hanem lelkipásztor kíván lenni. Visszatér annak a Krisztus-hívő és Krisztust hirdető zsidó halásznak, Péternek, az örökségéhez, aki élete utolsó részét Rómában töltötte, és ahol a hagyomány szerint vértanúságot szenvedett. Önmagát elsősor­ban Róma püspökeként határozza meg, hiszen végeredményben ebben gyökerezik a pápaság, amely valójában, történetileg, a nyugati (a késő antikvitás idején a latin) kereszténység pátriárkai tisztsége.

Megjelenését az egyszerűség, a hatalom fitogtatásának és pompájá­nak kerülése jellemzi. Máris szakított pl. a hagyománnyal, és lemondott a Castel Gandolfó-i nyári rezidencián töltött pihenésről. Szavaiból egyfajta megértés és irgalmasság árad. Szilárdan kitart az elvek mellett, ez azon­ban nem teszi lehetetlenné az egyes emberekhez való empatikusabb viszonyulást. Ez a valláserkölcsi bűnnek és a bűnösnek a differenciált megítélése (lásd pl. melegekre vonatkozó nyilatkozatát). A bűn elítélé­sének nem feltétlenül kell maga után vonnia a bűnös megvetését, kire­kesztését. A jézusi örömhír középpontjában ugyanis maga az ember áll; mégpedig az ő felszabadítása a kötöttségek és a hagyományok súlya alól (Theissen 2006).

Joggal remélhető, hogy az egyházban következetesen hangsúlyozza majd az elesettekre (szegények, betegek, gyermekek, idősek) való nagyobb odafigyelés szükségességét.18 A. Tornielli ugyanis ekképpen foglalja össze Ferenc pápa programját: „»szolgálni« alázattal, visszatérve a lényeghez, hogy közölje Isten irgalmasságának üzenetét, aki feláldoz­ta magát a kereszten. Konkrétan szolgálni. Aztán kitárt karral »őrizni«, gyengéden átölelve az egész emberiséget, különösen a szegényeket, a kicsinyeket, a gyengéket” (Tornielli 2013, 157).

A Vatikán ügyeinek rendbetételére bizottságokat hozott létre, mégpedig laikus szakértők bevonásával. Az egyes bizottságok feladata:

1. A vatikáni bank (IOR) átalakításának kidolgozása.

2. Az egyház irányításának megreformálása (ez döntően a hétköznapi élettel és a lelkipásztorkodással napi kapcsolatban levő bíborosokból áll).

3. A vatikánvárosi Kormányzóság és a vatikáni ingatlanokat felügyelő Apostoli Szék Vagyonkezelőségének (Apsa) gazdasági pénzügyi és ad­minisztrációs működésének átvizsgálása. Jelzésértékű Nunzio Scarano érsek, az Apsa elnökségi tagjának, júniusi letartóztatása.

Mindebből az is kitűnik, hogy Ferenc pápa világosan megkülönbözteti az Egyház és a Vatikán (mint politikai entitás) irányítását. Míg az első kizárólag a klerikusok feladata és hatásköre, addig a Vatikán gazdasági ügyeit illetően teret biztosít a laikus szakértők számára is. Ez egyben azt is jelzi, hogy pontosan tudja, mik a prioritások. Jelen pillanatban a Kúria és az egyházvezetés rendbetétele mindenképpen fontosabb, mint a nős férfiak pappá szentelésének (tehát semmiképpen nem a média által bután szajkózott papok nősülésének) kérdése.19 Az újragondolásra és megoldásra váró felgyülemlett problémák lajstroma ugyanis elég hosszú: az egyetemes egyház színes és sokrétű valósága (Ázsia, Afrika), decent­ralizáció és a helyi egyházak autonómiája, püspökválasztás, bennszülött kultúrák tisztelete, ökumenizmus, vallások közötti párbeszéd (főképpen a judaizmussal és az iszlámmal), laikusok szerepe, nők helyzete, újra-házasodottak problematikája, a természet szeretete stb.20

Elhamarkodott lenne azonban gyors és látványos változásokra számítani. Nem lesznek eget rengető botrányok sem. Inkább lassú, átgondolt rendszer-átalakítás(oka)t hajtanak végre, és mindenki szá­mára megteremtik a tisztes visszavonulás lehetőségét. A szigor és az irgalmasság (Ferenc pápaságának kulcsfogalma) jegyében elinduló folyamatok semmiképpen nem a média reflektorfényében zajlanak majd. Arról nem is beszélve, hogy Ferenc pápa nem a botrányokra éhes, és abból élő média elvárásai szerint fogja kialakítani a tennivalói fontossági sorrendjét.

A római katolikus egyház egy erőteljesen és vertikálisan hierarchizált, tekintélyelvi alapon működő intézmény(rendszer), amely több évszáza­dos fejlődés eredményeként alakult ki. Óriási tévedés azt hinni, hogy ezt alulról jövő kezdeményezésekkel meg lehet újítani. Ahhoz, hogy valami­képpen sikerüljön, ebben a rendszerben minden reformnak a csúcsveze­téstől kell kiindulnia. Időre és türelemre van szükség, amíg ez a hatalmas gépezet megmozdul. Ténylegesen a pápa szab(hat)ja meg az irányt. Ez történik most. Nem hagyható ugyanis figyelmen kívül az a tény, hogy a II. Vatikáni Zsinat által elindított folyamat lelassulásában, visszafordítási kísérletében két ember szoros együttműködése játszott meghatározó szerepet: II. János Pál pápa és Joseph Ratzinger bíboros-prefektus.

Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy nagyon hosszú, göröngyös és buktatókkal telített az út a centrumtól a perifériákig. Nem mindenki fog örvendeni a változásoknak; sokan próbálnak majd kereszt­be tenni. De Ferenc pápa vélelmezhetően semmit nem siet el. Háta mö­gött tudhat egy olyan sokoldalú, felkészült, strukturált, és hozzá mindig mindenben hű „hadigépezetet”, mint a jezsuita rend.

Ferenc pápa megválasztása, és a jövőben remélt egyházi irányvonal azt vetíti előre, hogy mindenképpen fellazul (jobb esetben megszűnik) a II. János Pál pápasága alatt – az Opus Dei erőteljes befolyásának köszönhetően – megerősödött (esetenként intézményesedett) katolikus egyház és a katolicizmust eszközként használó neoliberális politikai jobb­oldal összefonódása. Ez mindenképpen jó hír annak a hiteles eszmeisé­get képviselő – és nem doktriner módon antiklerikális – republikánus bal­oldalnak, amely az emberi méltóságra, a társadalmi igazságosságra és a környezettudatosságra helyezi a hangsúlyt. Ez ugyanis konkrét ügyek mentén lehetővé teszi az együttműködést a társadalom jobbításán és mind több ember számára jobb és élhetőbb életkörülmények biztosításán fáradozó, azért küzdő különböző világnézetű jóakaratú emberek között. Ez egy történelmi esély, amit mind az egyháznak, mind a demokratikus baloldalnak meg kell ragadnia.

„Akinek van füle a hallásra” (Mk 4,9) az mindenképpen érzékeli, hogy új szelek fognak fújni a Vatikánban!

Jegyzetek

1 Ez akkor válik teljesen nyilvánvalóvá, ha összehasonlítjuk a nemzetközi viszonylatban megjelenő véleményekkel és elemzésekkel. Lásd pl. www. huffingtonpost.fr/jacques-gaillot/modernite-eglise-pape_b_2900119.html; www. huffingtonpost.fr/jacques-gaillot/modernite-eglise-pape_b_2900119.html; http:// belgicatho.hautetfort.com/archive/2013/06/03/que-revele-l-etrange-langage-du-pape-francois.html; http://www.dimensionesperanza.it/articles-en-francais/ item/7750-le-pape-francois-et-la-théologie-de-la-Nbération-leonardo-boff.html; www.culture-et-foi.com/nouvelles/articles/leonardo_boff_pape_francois.htm; http://wordpress.catholicapedia.net/wp-content/uploads/2013/05/A-propos-du-nouveau-Pape_le-point-de-vue-de-Boff.pdf; http://www.lemonde.fr/idees/ article/2013/05/11/pape-francois-reformez_3175261_3232.html; http://www. monde-diplomatique.fr/carnet/2013-03-19-pape; http://rome-vatican.blogs.la-croix.com/le-pape-francois-lors-de-sa-derniere-messe-a-sainte-marthe-nayons-pas-peur-de-renouveler-les-structures-dans-leglise/2013/07/06.

2 Azt a társadalmi és politikai kontextust, ahonnan Ferenc pápa jön, Leonidas Proano, ecuadori püspök, a következőképpen jellemezte: „Latin-Amerikában mindnyájan többé-kevésbé a rabszolgaság állapotában élünk, mentális és társadalmi berendezkedésünk sajátosságai folytán egyaránt. Krisztus nem egyszerűen azért jött, hogy egyénenként, hanem hogy együttesen is felszaba­dítson bennünket. A kapitalizmus bűnös állapot, amint azt Medellinben 1968-ban a püspöki kar kimondta. Az evangéliumnak testet kell öltenie a valóságban, különben a fennálló társadalmi igazságtalanság cinkosaivá válunk. A felszaba­dítás teológiáját nemcsak az értelmiség viszi véghez, hanem a nép is, amely csodálatosan fogékony arra, hogy megragadja a keresztény tanítás lényegét, ez pedig valóban nem más, mint hogy a szegények evangelizálnak bennünket.” Idézi Joseph Wresinski: Szegények egyháza. Gilles Anouil beszélget Joseph atyával. Pannonhalma, Bencés Kiadó, 2010, 335.

3 Főképpen a katonai diktatúra alatti magatartása kerül előtérbe, aminek mindenekelőtt argentin aktuálpolitikai okai vannak. Éspedig a Kirchner-adminisztrációval való feszült viszonya. Kétségtelen, hogy Bergoglio jezsuita tartományfőnökként fontos pozíciót töltött be a rendje szintjén, ellenben nem tartozott az argentin katolikus egyház csúcsvezetéséhez.

4 Lásd még www.odan.org/index.htm.

5 A hatalmas szakirodalomból lásd pl. José Comblin, Le néolibéralisme. Pensée unique. Paris, L'Harmattan, 2003; Pierre Dardot Christian Laval: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. Budapest, EgyKettő Kiadó, 2013.

6 „Elítéltek”: Gustavo Gutiérrez, Leonardo Boff, Charles Curran, Hans Küng, Eugen Drewermann. A közhiedelemmel ellentétben Ratzinger intellektuális életműve nem annyira önálló, eredeti gondolatokat felmutató, hanem sokkal inkább szintetizáló jellegű.

7 A II. Vatikáni Zsinathoz már igen korán komoly fenntartásokkal viszonyult. A zsinati szellemiséget képviselő Concilium alapítójából (1965), így lett az azzal ellentétes szellemiséget képviselő Communio alapítója (1975). A folyóirat ma­gyarul is megjelenik (lásd http://szit.katolikus.hu/7rrWoly_communio).

8 Ratzinger vallotta, hogy „az egyháznak bele kell folynia a törvényhozásba”. Elsősorban azért, mert ő képviseli az erkölcsöt, és „ha a jognak már nincsenek közös erkölcsi alapelvei, mint jog szertefoszlik”. (Ratzinger 2004, 407.)

9 A hatalmi harcokra, erőviszonyokra, személyes érdekeltségekre vonatkozóan lásd: Discepoli di verità: A beteg pápa árnyékában. II. János Pál pápa nó­menklatúrájának visszásságai, Debrecen, Gold Book, 2003. Az itt kiteregetett problémák (Ambrosiano Bank ügye, dél-amerikai egyházak, Alois Estermann gárdaparancsnok meggyilkolása) XVI. Benedek pápa alatt is mindvégig érez­tették hatásukat. Sőt, újak is felszínre kerültek, mint pl. az egyháziak és az olasz maffia közötti kapcsolatok (Emanuela Orlandi eltűnése kapcsán). „Egy birodalom, ami apró hűbéri birtokokra van felosztva”. (Nuzzi 2013, 67.) A kötet dokumentumaiból az derül ki, hogy a Vatikánban – egy sajátságos (el)hallgatási parancs leple alatt – eluralkodott a valóság nem érzékelése, az intolerancia, a gyűlölködés, a becstelenség, illetve a különböző érdekcsoportok könyörtelen hatalmi harca.

10 A történet valójában 2009 nyarán, az Avvenire, az olasz püspöki konferencia napilapjának igazgatója, Dino Boffo elleni támadással kezdődött, aki kritizálta Berlusconi erkölcsi hanyatlását. Ennek kapcsán állapítja meg G. Nuzzi, hogy „a jobboldali média nem információt szolgáltat, hanem valakit célba vesz és megsemmisít, csak azért, mert összeütközésbe került saját táborának mérvadó politikusával, azaz Berlusconival” (Nuzzi 2013, 41). A „Boffo-módszer” abban áll, hogy „az ellenfélre olyan hírekkel kell lesújtani, amelyek már korábban napvilágra kerültek [Boffo esetében homoszexualitás], ezeket bődületes ha­zugságokkal fűszerezni, s ily módon tönkretenni őt” (uo. 42). 2011 tavaszára világossá vált, hogy senki nem érdekelt a rendrakásban. Innentől a kronológia az érdekes: 2011. november 12-én megbukott a Berlusconi-kormány; 2012. január első napjaiban az informátor Maria (és a mögötte álló hálózat) elhatároz­za, hogy felfedi a vatikáni titkokat; 2012 februárjában kitör a botrány. A vatikáni belső nyomozó bizottság vezetője nem más, mint Julian Herranz, az Opus Dei kiemelkedő alakja, Josemaría Escrivà de Balaguer egykori asszisztense. G. Nuzzi könyvének megjelenésével (2012. május 26.) szinte egy időben letartóz­tatják Paolo Gabriele pápai főkomornyikot (május 23.). Ügyét nem adják át az olasz hatóságoknak! Elítélik, majd pápai kegyelemben részesül. Egzisztenciája biztosított. Ezt követően XVI. Benedek lemond! Egyébként a G. Nuzzi könyvé­ben közölt dokumentumok, és különösképpen az elemzés, legerőteljesebben éppen azokra a mozgalmakra vetnek rossz fényt – Opus Dei, Krisztus Légiója, Communione e Liberazione (Közösség és Felszabadulás) – amelyek éppen II. János Pál pápasága alatt emelkedtek fel, erősödtek meg, és tettek szert jelen­tős befolyásra. Nem érdektelen – sőt talán ez a könyv kulcsa – Adolfo Nicolás, spanyol teológus és jezsuita generális, levele a pápához. (Lásd uo. 165-168.)

11 http://vaticaninsider.lastampa.it.

12 Magyarul még olvasható: Simon Biallowons: Ferenc, az új pápa, Budapest, Jel Kiadó, 2013; Ferenc pápa/Jorge Mario Bergoglio, Nyitott ész, hívő szív, Budapest, Új Ember, 2013.

13 Lásd www.courrierinternational.com/article/2013/03/15/pour-le-prix-nobel-perez-esquivel-le-pape-n-est-pas-lie-a-la-dictature.

14 Uo. 22.

15 Verbitsky az utóbbi években több könyvet is publikált, amelyekben a diktatúra és az egyház viszonyát taglalja.

16 Ebben a vonatkozásban a magyar keresztény egyházaknak még van mit tanulni a XX. századi szerepléseik vonatkozásában, és a múlttal való őszinte szembe­nézés tekintetében!

17 Ez Latin-Amerikában természetesebb, mint Európában. Olyan kiváló példái vannak, mint Leonidas Proano (Ecuador), Hélder Camara és Aloísio Lorscheider (Brazília) vagy Samuel Ruiz (Mexikó).

18 A rettentően szétszakadt argentin társadalom illusztrálására lásd http://index. hu/nagykep/2013/06/27/igy_elnek_a_gazdagok_argentinaban.

19 Martini bíboros, Milano egykori érseke, a Corriere della Sera olasz napilapnak röviddel a halála előtt adott interjújában (2012. szept. 1.) kifejtette, hogy az egyház megfáradt és túlbürokratizált; 200 évvel lemaradt a világhoz képest. Változnia kell. Sorrendjét tekintve felül kell vizsgálnia az egyházvezetésre és a szexualitásra vonatkozó koncepcióit.

20 Lásd www.merleg-digest.eu/hu/olvasoterem/jon-sobrino-az-uj-paparol.

Hivatkozott irodalom

Le Goff, Jacques 2002: Assisi Szent Ferenc. Budapest, Európa Könyvkiadó

Jakab Attila 2005: Nursiai Szent Benedektől XVI. Benedekig. Egyházfórum, 20 (6. új) évf., 2, 5-8.

Markus, Robert A. 2004: Nagy Szent Gergely és kora. (Catena. Monográfiák, 5), Budapest, Kairosz

Monroe, Laurence 2008: États-Unis, la métamorphose hispanique. Une bonne nouvelle pour l'Amérique et pour le monde. Préface par Pierre de Charentenay. (L'histoire à vif), Paris, Cerf

Nuzzi Gianluigi 2013: Őszentsége XVI. Benedek titkos iratai. Pécs, Art Nouveau

Puskely Mária 2004: A keresztény Európa szellemi gyökerei. Budapest, Kairosz

Ratzinger, Joseph 2004: Isten és a világ. Hit és élet korunkban. Budapest, Szent István Társulat

Rubin, Sergio – Ambrogetti, Francesca 2013: Ferenc pápa. Beszélgetések Jorge Bergoglióval. Budapest, Ulpius-ház

Theissen, Gerd 2006: A Jézus-mozgalom. Az értékek forradalmának társadalom­története. Budapest, Kálvin Kiadó

Tornielli, Andrea 2013: Ferenc pápa élete, eszméi, szavai. Budapest, Szent István Társulat

Verbitsky, Horacio 2005: El Silencio: de Paulo VI a Bergoglio. Las relaciones secretas de la Iglesia con la ESMA. Buenos Aires, Sudamericana

Whitehouse, Maggy 2010: Opus Dei. (Misztikus történelem), Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó

Fények és árnyak. Katolikus egyházi vezetők, antiszemitizmus és holokauszt a Horthy-korszakban (1920-1944)

Intézményes alapkutatás hiányában e téma jórészt feldolgozatlan, és ideológiai okok miatt részben tabusított – állítja a szerző. Forrásokon keresztül mutatja meg, hogy a korszakban a kereszténységet vezetői faji fogalommá tették, amelybe még az áttért zsidók sem férhettek bele, megtagadva asszimilációjukat. Konkrét védelem helyett erkölcsi vigaszt ajánlottak.

Ma már közhelynek számít George Santayana állítása, miszerint „azok a nemzetek, amelyek nem tanulják meg a múlt leckéit, arra ítéltetnek, hogy a múlt valamennyi tévedését megismételjék" (idézi Braham 2005, 32). Márpedig a magyar történelem egyik problematikus időszakának – a Horthy-korszaknak – igen érzékeny (és átpolitizált) kérdésével, az egyházak/egyháziak antiszemitizmusával kapcsolatban csak igen cse­kély mértékben folyik korabeli forrásokra alapozott módszeres kutatás (Braham 2010).1 Sőt, mintha részlegesen tabusított problémával állnánk szemben. Elgondolkodtató, és egyben jelzésértékű, hogy napjaink egyik meghatározó történésze, Romsics Ignác akadémikus magát az egész egyházi problematikát is következetesen mellőzi a Horthy-korszak általá­nos ismertetéséből (Romsics 1999; 2007, 773-958; 2011). Pedig ebben az időszakban a katolikus „egyház öndefiníciója szerint a közélet egyik legfontosabb intézménye volt, amelynek feladata a »radikális ideológiák« elleni harc, egy eddig is ápolt értékkánon még intenzívebb közvetítése, nemcsak intézményei révén, hanem a politikai közélet valamennyi terüle­tén. Ezt szolgálta – a klérus politikai érdekeinek nyilvánvaló eszköze – a keresztény párt aktív támogatása, illetve a katolikus szervezetek, vala­mint az alsópapság még hathatósabb ellenőrzése is" (Spannenberger 2009, 190). Más megfogalmazásban: tulajdonképpen a katolikus egyház volt „a rendszer egyik legitimációs bázisa" (Gárdonyi 2007, 269).

Mi ennek a hiányosságnak az oka? Mindenekelőtt az, hogy a közhiede­lemmel ellentétben az egyes magyarországi, ún. történelmi, keresztény egyházak (katolikus, református, evangélikus) történelme máig feldol­gozatlan. Ennek elsődleges oka az alapkutatások hiányában, illetve a felekezeti/teológiai szemléletmód erőteljes érvényesülésében rejlik.2 Valójában nincsenek olyan intézményes helyek, ahol a kereszténység egyetemes történetének átfogó, szervezett, strukturált, kontextualizált és történettudományi megközelítésű kutatása folyna. Többnyire szemé­lyes érdeklődésekről beszélhetünk, amelyek – mindenekelőtt magyar/ magyarországi vonatkozású, és időben behatárolt, egyháztörténeti – részterületekre korlátozódnak.3 Ebből kifolyólag nem meglepő, hogy a magyarországi keresztény egyházaknak a Horthy-korszak kibontakozó antiszemitizmusában játszott társadalmi szerepe és felelőssége sem került feltárásra. De nem születtek olyan átfogó munkák (monográfiák) sem, amelyek a vallás és a politika XIX. és XX. századi viszonyrendsze­rét mélyrehatóan tárgyalnák.4

A magyar nemzetállam létrejötte: 1918-1920

Az I. világháború utolsó évének, 1918-nak végén Magyarországon zűrza­varos időszak kezdődött. Gyors egymásutánban történt a tiszavirág-életű Köztársaság kikiáltása, a Tanácsköztársaság markánsan egyházellenes, bolsevik típusú kísérlete,5 az ország jelentős részének román katonai megszállása, majd a legvégén, 1919 őszén, a Horthy Miklós irányította ellenforradalmi, és „nemzeti-keresztény", rendszer megszilárdulása, amely egyébként megegyezett a katolikus egyház víziójával.

A trianoni békeszerződés aláírásával – társadalmi és politikai beren­dezkedésében, valamint mentalitásában – tulajdonképpen egy XIX. századi magyar nemzetállam jött létre. Gyakorlatilag már születése pilla­natában egyik meghatározó eleme volt az antiszemitizmus. A Monarchia idejében a történeti Magyarországot mindvégig jellemző és meghatározó nemzeti (mindenekelőtt román6) kisebbségi problémák helyét a trianoni Magyarországon azonnal átvette az ún. „zsidókérdés". Mintha a magyar politikai elitnek7 állandó „belső ellenségre" (lett) volna szüksége! A zsidó­ság kollektíve lett egyszerre felelős a demokráciáért, a liberalizmusért, a kapitalizmusért, a szociáldemokráciáért és a bolsevizmusért. Vagyis mindenért, amit az ország arisztokrata, valamint egyházi vezetése együttesen utált. A traumáktól sújtott, egzisztenciális bizonytalanságtól és nemzeti identitáskrízisben szenvedő magyar társadalom irányító rétege megtalálta a problémák ideális okát és magyarázatát; és egyben felmentette önmagát minden felelősség alól. A kiélezett társadalmi fe­szültségekkel terhelt Magyarországon „a keresztény diplomások ezrei állásért kilincselve kénytelenek voltak tapasztalni, hogy mind az iparban, kereskedelemben, mind a szabad pályákon, az állások nagy részét, mégpedig a legjavát, a zsidóság tartja »megszállva«. Így lett a »zsidókérdés« elsősorban a középosztályt, a diplomásokat és az egyetemistákat izgató üggyé. A gyúanyag adva volt, a szikrát a robbanáshoz a német nácizmus és a magyar szélsőjobb antiszemita agitációja szolgáltatta". (László 2005, 278-279)

Az antiszemitizmusnak a köztudatban történő megszilárdulása meg­értéséhez azonban az sem hagyható figyelmen kívül, hogy mind a liberálisok (akik a kapitalista piacgazdaság törvényszerűségeire esküd­tek), mind pedig a szociáldemokraták (akik a társadalmi igazságosság megvalósítását a szocialista rendszertől várták) az antiszemitizmust múló jelenségnek tekintették. Egyáltalán nem mérték fel annak súlyát.

„Úgy vélték, hogy az […] csak ürügy arra, hogy politikai ellenfeleik el­tereljék a figyelmet a korabeli magyar társadalom feszültségeiről, kiáltó ellentmondásairól." (Pelle 2001, 92.) Ebből kifolyólag a magyar ellenzék az intézményesülő antiszemitizmust nem bírálta. Pedig a Horthy-kor­szakban az egyházak által is mindvégig támogatott kormánypártnak és a szélsőjobboldalnak a zsidóellenességen kívül alig volt más „üzenete" a társadalom számára.

Az antiszemita közbeszéd és közszellem általánossá válásában – mindenekelőtt katolikus részről – óhatatlanul szerepet vállaltak az egyháziak. További kutatások kellenének ahhoz, hogy mind református, mind evangélikus részről a szerepvállalások mértékét meg lehessen határozni. Sokkal kisebb társadalmi és demográfiai súlyuk miatt politikai befolyásuk is mérsékeltebb volt.

Horthy Miklós tulajdonképpen a régi, ismert, feudális „rendet" állította vissza. Az 1930-as években pl. mintegy félezer család tartott a kezében minden hatalmat Magyarországon. A XIX. századhoz képest azonban, amikor a nemzet fogalma nagyjából a nemességet jelentette, ezt a nemzetfogalmat kiterjesztették az ország egész lakosságára; vagyis a magyarul beszélő, magyar etnikumú szegényekre és nincstelenekre is, akiknek egyébként semmiféle beleszólásuk nem volt az ország és a társadalom dolgaiba.

Horthy a rendszer politikai és nemzeti ideológiáját a kereszténységre alapozta, amely lényegében véve faji kategória lett; a „zsidó" ellentéte.8 Megerősítette a társadalomra gyakorolt egyházi befolyást; miközben, a privilégiumokért cserébe, az egyházak részéről elvárta a feltétlen támogatást. És ezt meg is kapta, ahogy az a kassai orsolyita Angelinum évkönyvének „Vezérünk: Horthy Miklós" című írásából kiderül:

A történelem minden időben ítéletet mond az előző korok nagyjairól. Kiemel a feledés sötétjéből egy-egy nevet és rámutat: íme, ez volt a nagy ember, aki megértette korának szükségletét! Őt kellett volna követnünk…

Csak néhány esetben történt úgy, hogy az igazi, a gondviselés­szerű férfiút már saját korában megértette és megbecsülte népe. A történelemnek csak igazolnia kellett a nemzet rajongó szereteté­ben megnyilvánuló ítéletet.

Ilyen szeretet, az egész nemzet boldog szeretete övezi láthatatlan glóriaként a mi Vezérünk alakját. Ahol megjelenik, felragyognak a szemek, mert hőst láthatnak: a béke és rend hősét. Ha megma­gyarázni nem is tudja az egyszerű nép, de a magyarság minden rétege érzi, hogy ő állította helyre a haza külső becsületét a szörnyű süllyedés után. A magyar államalkotás hősi kezdetéhez tért vissza: vitézi szellemből teremtett újra államot, amikor a polgári társadalom széthullott. Hadvezéri erényeivel; az áttekintés és előrelátás ritka adottságával sikerült a válságos időkben is megtalálni a kivezető utat és megakadályozta, hogy szélsőséges magyar kedélyünk vakmerő kalandokra ragadjon és a fejünkkel akarjunk sziklát törni, vagy a csüggedő megalkuvás sivatagjában eltévedjünk. Az ősi magyar böl­csesség áldott ereje hatotta át mindenkor, megmutatva a szükséges kockázat és az okosság kettős követelményéből eredő helyes irányt, amelyet húsz éve követ a nemzet.

Vezérünk ünnepi évének legszebb ünneplése legyen a magyar nemzet megértése és az elhatározása, hogy továbbra is ezen az úton fog járni mindaddig, míg újra a jó Isten adta koszorú: a Kárpátok koszorúja övezi a Kelet kapujában őrt álló Magyarországot! (Szent Orsolyarendiek… 1940, 3-4)

A Horthy-korszak első évétől tetten érhető antiszemitizmus tulaj­donképpen annak a zsidóságnak az asszimilációját kérdőjelezte meg, amelynek köszönhetően a magyarság többségnek mondhatta magát Magyarországon, és amely – a németek mellett – markánsan hozzájárult a magyarországi modernizációhoz, polgárosodáshoz és iparosodáshoz.

Katolicizmus és antiszemitizmus

A katolicizmus és az antiszemitizmus erős összefonódása tulajdonképpen a zsidóság emancipációját lehetővé tevő dualizmus idején következett be. Ebben jelentős szerepet játszott a liberális Wekerle-kormány törvény­kezése. Egyrészt a polgári házasságkötést bevezető 1894. évi XXXI., másrészt pedig az 1895. évi XLII. törvénycikk, amely az izraelita vallást bevett vallásnak nyilvánította, megteremtve a zsidóság polgári és vallási egyenjogúságát. Az ebben az időben megalakult Katolikus Néppárt, mi­vel a recepciós törvényt nem volt képes megakadályozni, gyakorlatilag azonnal zászlajára tűzte a törvény eltörléséért való küzdelmet, és prog­ramjába lényegében beépítette az antiszemitizmust (Hanebrink 2006).9 A Néppárt számára ugyanis a legfőbb problémát az jelentette, hogy a törvény lehetővé tette a (keresztények számára is) a zsidó vallásra való áttérést. A Néppárt küzdelmét nem koronázta siker. A törvény eltörlésére csak 1942-ben került sor (1942. évi VIII. tc.), amikor is az izraelita fele­kezetet visszaminősítették „elismertté", és egyben megtiltották a bevett vagy elismert vallásfelekezetből való betérést (5. §). Sokatmondó, hogy a törvény vitájában a keresztény egyházak egyetlen főpapja sem szólalt fel. Vélelmezhetően azért, mert nem ellenezték a visszaminősítést.10

Gergely Jenő szerint, „az ellenforradalmi korszak katolicizmusát a kato­likus szerzők többsége egyfajta reneszánsznak tekinti, amelyben barokk pompával virágzott ki ismét a katolikus egyház és annak a társadalom szinte minden kis részét átható közéleti tevékenysége". A valóságban azonban ez túlszervezettséget (szigorú alárendeltséget, szétaprózódást és belső rivalizálást), illetve társadalmi felszínességet jelentett. A „legtöbb országosnak mondott mozgalomnak csak a központja élt, szervezete azonban nem működött. A hatékonyabb fórum az egyházmegye volt, ez viszont nem tudott országos szerepkört vállalni." Ugyanakkor „az exklu­zív katolikus jelleg nem vonzott tömegeket, a hierarchikus alárendeltség [pedig] megölte az autonóm kezdeményezőkészséget". Arról nem is beszélve, hogy az irányítást a klérus, a reprezentatív funkciókat pedig a „mélységesen konzervatív szemléletű" világiak, döntően arisztokraták töltötték be. Ebből természetesen az is következett, hogy a Horthy-kor­szakban a katolikus intézményhálózatot anyagilag nem a hívők, hanem a nagyjavadalmasok adományai, a katolikus alapok és az államsegélyek tartották fenn (Gergely 1984, 23-24).

A Horthy-korszak tartalom nélküli vallási formák uralta magyar társa­dalmában, ahol a kötelező hitoktatás ellenére alacsonynak mondható a szélesebb tömegek vallási, teológiai iskolázottsága, nem véletlen, hogy teret nyert az organikus nemzetfelfogás és nemzeti ideológia. A keresz­ténység a lélek szerepét volt hivatott betölteni a vérségi leszármazás alapján meghatározott magyar nemzetben. Tulajdonképpen egy olyan, pogány elemekkel telített magyar nemzeti kereszténység bontakozott ki, amelynek problémásságát a korabeli egyházak/egyháziak nem érzékel­ték. Ezt jól tükrözi az a tény, hogy a Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna (1881-1923) által megfogalmazott „Magyar Hiszekegy" – „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában: / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában! Ámen." – gond nélkül részévé válhatott nem csupán a hivatalos rendezvényeknek, de a különböző val­lási/liturgikus eseményeknek is. A revíziót, a régi határok helyreállítását lényegében az isteni csodától várták, azért imádkoztak, s amikor ez Adolf Hitler jóvoltából megvalósult (bécsi döntések 1938-ban és 1940-ben), akkor ezt Isten akaratának és művének tekintették.11

Vitathatatlan tény, hogy a két világháború között az egyházi, különös­képpen pedig a katolikus elit szerves részét képezte a Horthy-rendszer politikai és gazdasági elitjének (az egyháziak tagjai voltak a törvényhozói hatalomnak, illetve a megyei és városi törvényhatósági bizottságoknak). Ily módon megkerülhetetlen annak elmélyültebb vizsgálata, hogy mi is volt valójában a szerepük a korszakot uraló antiszemitizmusban. A kérdés relevanciáját egyébként az adja, hogy Prohászka Ottokár székesfehérvári püspöknek (1858-1927) meghatározó szerepe volt az első, lényegében már faji jellegű „zsidótörvény" (XXV. tc.) 1920-as megszületésében (Fa­zekas 2011, 78-105; Kovács 2012).12 Hiszen már 1918-ban világosan fogalmazott: „A zsidókérdést, melyet nem vallási szempontból vesszük, hanem a közerkölcsiség, a közszellem, a keresztény kultúra, a népjólét nagy kérdésének tartjuk, főleg Magyarországon, hol a zsidó szellem óriási térnyerése a szociális és erkölcsi alapok megromlását okozza és állandóan ezt pusztítja […] És ezért fog napirenden maradni a zsi­dókérdés, nem mint vallási kérdés, hanem mint fajunk és nemzetünk jövőjének kérdése." (Idézi Pelle 2001, 19.) És tényleg napirenden is maradt egészen 1944-ig, amikor megteremtődött a „végleges megoldás" lehetősége. Ez azonban elsősorban azért volt lehetséges, mert 1920-tól a magyar rendi nemzetfogalmat és nemzetfelfogást felváltotta az etnikai nemzetfogalom és felfogás, amelyet végeredményben maguk a keresz­tény egyházak is magukévá tettek. Az így meghatározott magyar nem­zetbe, amelybe felvették a trianoni határokon kívülre került magyarokat, a zsidók egyszerűen nem fértek bele. Ezt a tényt legérzékletesebben a megkeresztelkedett (konvertita) magyar zsidók – máig feldolgozatlan! – tragédiája bizonyítja.13 Oberndorf Elek, mohácsi evangélikus tisztele­tes 1944-ben pl. a következő szavakkal igyekezett közbenjárni három kikeresztelkedett zsidó nő érdekében: „Tudom azt, hogy a zsidóság egy idegen test volt a nemzet testén, amelyet el kellett távolítani. Nem is ez ellen, hanem ennek módja, a kivitel módja ellen van minden jóérzésű magyar embernek kifogása. Én most panaszainkat kizárólag Istentől reám bízott zsidó fajú, protestáns testvéreimre korlátozom. […] sohasem voltam zsidóbarát, de barátja és testvére vagyok azoknak, akik eggyé lettek velem a Krisztusban." (Braham 2002, 280.)

Helytálló tehát az a megállapítás, hogy „1920. szeptember 2-a for­dulópont a magyarországi többségi társadalom és az országban élő zsidók kapcsolatának történetében. E napon a magyar kormány felelős minisztere, Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter a Nemzet­gyűlésben gyökértelen, nemzetietlen elemnek nyilvánította a magyar­országi zsidóság egészét. Leszögezte, hogy a zsidók alkalmatlanok az egyetemet végzett diplomás értelmiség legalapvetőbb feladatának ellátására, vagyis arra, hogy a magyar nemzeti intelligencia szerepét betöltsék. Mindezt Haller faji alapon, megkérdőjelezhetetlen axiómaként jelentette ki" (Frojimovics 2011, 233).

Prohászka püspök mellett azonban van a Horthy-korszak katoliciz­musának egy másik prominens alakja is, aki hasonlóképpen markáns befolyást gyakorolt, és nem tompította, hanem éppenséggel erősítette és fokozta az antiszemita hangulatot és közszellemet. Ő nem más, mint a „sajtóapostolként" is számon tartott jezsuita Bangha Béla (1880-1940), a Központi Sajtóvállalat megteremtője (1918). Meggyőződése szerint, a katolikus egyháznak két fő ellensége volt: a zsidóság és a szocializmus. Ezért már 1920-ban egy „zsidómentes", „zsidótlanított" Magyarország szükségességét vizionálta (Bangha 1920).14 Bangha azonban nem osz­totta a nemzet faji koncepcióját. Inkább a földrajz és a történelem kiala­kította közösség kulturális és morális aspektusát hangsúlyozta (Gergely 1989, 74-100; Gárdonyi 2005, 193-204; Sipos Balázs 2011, 90-97). A korabeli keresztény egyházakon belül érzékelhető eltérő koncepciók, a fények és árnyak különböző árnyalatait azonban csak széles körű, for­rásokra alapozott kutatások lennének képesek feltárni és kidomborítani.15 Ezek egyelőre hiányoznak.16

Az azonban mindenképpen megállapítható, hogy a keresztény egy­házak mint intézmények, a Horthy-korszakban kifejtett intellektuális és pasztorális tevékenységükkel – döntően hallgatásukkal, a fellépés elmulasztásával – hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar társadalom men­tálisan ráhangolódott a zsidótörvények és zsidóellenes rendelkezések tömkelegének (mintegy 267-nek) az elfogadására (1938-tól folyamato­san), illetve később passzívan asszisztált az 1944-es deportálásokhoz, amiből számosan igyekeztek azonnali anyagi hasznot is húzni (földek, vállalkozások, javak megszerzése) (Kádár-Vági 2005).

A magyar történetírás napjainkig nem szentelt kellő figyelmet annak a ténynek, hogy az első zsidótörvény (1938. évi XV. tc.) elfogadása17 – ame­lyet egyébként a keresztény egyházfők is megszavaztak – egy kettős katoli­kus szentév (eucharisztikus és Szent István Jubileumi Év) kellős közepén, a központi ünnepségek ideje alatt történt,18 amely a maga teljességében tette nyilvánvalóvá, hogy a nemzeti-keresztény kurzusban állam és egyház(ak) szerves egységet alkotnak (Huszár 1938, 14-16). Az előzmények ismere­tében nem is annyira meglepő, hogy ez sem a kortársaknak, sem a későb­biekben nem tűnt fel. Hiszen az egyházi vezetők a második zsidótörvényt (1939. évi. IV. tc.) is megszavazták, jóllehet az már kifejezetten érintette a konvertitákat; a harmadikat azonban (1941. évi XV. tc.), amely alapjaiban kérdőjelezte meg a házasság szentségét, már mégsem.

A korabeli mentalitást kifejezően tükrözi Makray Lajos és Reibel Mihály katolikus plébánosok, az Egyesült Keresztény Párt pap képviselőinek magatartása, akik a második zsidótörvény elfogadásakor a konvertita zsi­dóknak nem konkrét védelmet, hanem erkölcsi vigaszt kínáltak: „Mi nem tagadjuk meg őket – mondták -, mi nem rekesztjük ki őket a keresztény szeretet közösségéből, mi egyenlő értékű testvéreknek tartjuk őket, és megértő lélekkel állunk mellettük a súlyos áldozat vállalásában. Hisszük, hogy a keresztségben nyert kegyelem erőt ad nekik arra, hogy ezt a nehéz keresztet megroskadás nélkül tudják hordozni, és mi nem fogunk megszűnni érdekükben, igazságaik érdekében továbbra is dolgozni és harcolni." (Idézi Gergely 2005, 79.)

A deportálások idején ez vajmi kevésnek bizonyult. A vidéki konvertita zsidók döntő többségét ugyanis szintén bevagonírozták (Katona et al. 2004, 155-156).19 Az is sokatmondó, hogy a zsidómentők, a Világ Igazai között aránylag csekély (kevesebb, mint 40) a magyar egyházi státuszú személyek száma (Lebovits 2007). A keresztény egyházi vezetők pedig végül nem szólaltak meg (Szenes 1994)! Ezért is tekinthető helytállónak az a megállapítás, miszerint: „A keresztény egyházakat súlyos felelősség terheli a magyarországi holokausztért. A zsidósággal kapcsolatos ma­gatartásuk az egyházak tradicionálisan jelentős tekintélye miatt erősen befolyásolta a közvéleményt. A gyűlöletkeltést nemhogy kárhoztatták, hanem éppen erősítették, és a zsidók sorsa iránti passzivitásban [példát] adtak. Az a tény, hogy a magyar társadalom többsége a »végső meg-oldás« kivitelezését passzívan végignézte, illetve annak nem kevesen aktív résztvevőivé váltak, a keresztény egyházak magatartásán is múlt." (Nagy 2011, 102. Lásd még Herczl 1993.)

Összegzésképpen elmondható, hogy a Horthy-rendszer összeomlása, erkölcsi értelemben, lényegében maga alá temette a keresztény egyhá­zakat is. Ezzel a teherrel élték át tehát az államszocializmust, amellyel markánsan együttműködtek. Az ellentmondásos, soha fel nem dolgozott múlt mára nagymértékű kompenzációs kényszert generált, és teljessé tette a politikának való kiszolgáltatottságot. A múlttal való szembenézés következetes elutasítása egyben azt is jelenti, hogy a példaértékű egyéni életpályák kutatása sem kívánatos. Hiszen a fény és az árnyék szét-választhatatlanok. Akkor már inkább a sötét és a félhomály. Ez az oka annak, hogy a Horthy-korszak egyházi vonatkozású kutatásai tulajdon­képpen még mindig váratnak magukra. Ezek nélkül pedig csak részben érthető meg mind az államszocializmus,20 mind pedig a rendszerváltás utáni időszak egyházpolitikája, az egyházak és a politika bonyolult és változó viszonyrendszere.

A Horthy-korszak egyházi vonatkozásainak romsicsi elhallgatása akár a történelem tagadásának is nevezhető. Hiszen „történelem csak ak­kor van, ha tudunk róla, ha beszélünk róla" (Komoróczy 2000, 134). Az egyházak álláspontja, magatartása érthető. De mi az oka annak, hogy sem a magyar történészszakma, sem maga a társadalom nem akar tudni ezekről a kérdésekről? Elképzelhető, hogy valójában nem kíván szembenézni a tényleges és valós múlttal?

Jegyzetek

1 Az érdeklődés középpontjában szinte kizárólag Prohászka Ottokár, székesfehér­vári püspök, áll. Egy másik, érdeklődésre szintén számot tartó központi kérdés a legfelsőbb egyházi vezetők magatartása a zsidótörvények megszavazása idején (1938-1942). Ugyanakkor nagy hangsúly helyeződik az egyházi zsidómentésre is, ahol gyakorlatilag ugyanaz a néhány név kerül rendszeresen előtérbe: Éliás József (református), Sztehlo Gábor (evangélikus), Salkaházi Sára (katolikus). Ezzel a három meghatározó témával gyakorlatilag ki is merül az egyházakra vonatkozó, rendkívül aránytalannak mondható bibliográfia.

2 Adriányi Gábor szerint pl. „aki az Egyházban nem Krisztus titokzatos testét látja a világban az idők végezetéig, az az Egyház lényegét sosem fogja megérteni, és a történelmi ábrázolásban a lényeg fölött el fog siklani". Adriányi Gábor: Az Egyháztörténet kézikönyve. (Szent István kézikönyvek, 5), Budapest, Szent István Társulat, 2001, 25-26. Lásd még Schütz Antal: Isten a történelemben. Budapest, Szent István Társulat, 1934; Tuba Iván: A történelem teológiai ér­telme. Budapest, Jel Kiadó, 2006. Ezt a szemléletmódot a protestáns egyház­történészek is magukénak érzik. Elsősorban azért, mert a teológiai szemlélet a történelmet tulajdonképpen üdvtörténetként fogja fel. Nem véletlen, hogy a protestánsok számára az újszövetségi idők (kb. az első évszázad) és a Refor­máció (XVI. sz.) közötti időszak (mintegy 1400 év) többnyire érdektelen.

3 Ezt egyébként az érzékelteti a legkiválóbban, hogy az ELTE-n a magyarországi (mindenekelőtt katolikus) egyház (elsősorban XX. századi) tudományos kuta­tását személy szerint Gergely Jenő képviselte. Az ő halálával (2009. dec. 10.) az egyház iránti történeti érdeklődés gyakorlatilag megszűnt. Máskülönben az egyetemes történeti tananyagban a kereszténység története csak nagyon eset­legesen van jelen. Legmarkánsabban talán az összefüggések hiányoznak. Lásd még Jakab Attila: Az egyháztörténet a teológia és a történetírás metszéspontjá­ban. Korunk (Kolozsvár) 17, 2006/12, 23-28. Nagyon tanulságos áttekinteni az Egyháztörténeti Szemle repertóriumát is (www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/ szerzo.htm).

4 Ilyen típusú megközelítésre példa Spannenberger Norbert: A politikai katoliciz­mus. In Romsics Ignác (szerk.): A magyar jobboldali hagyomány, 1900-1948. Budapest, Osiris Kiadó, 2009, 186-213.

5 Megítélésem szerint mind a Köztársaság, mind pedig a Tanácsköztársaság tudományos igényű – és főképpen politikai előítéletektől mentes – történeti feltárása máig várat magára. Ez utóbbi kapcsán mintha szintén valamiféle tabusított témával állnánk szemben. Az elmúlt húsz évben lényegében véve alig jelent meg érdemi munka a Tanácsköztársaságról. Eytan Bentsur: Láng Európa szívében (Budapest, K.u.K. Kiadó, é. n. [2009] című munkája ugyanis nem tekinthető szoros értelemben vett történeti műnek.

6 Véleményem szerint a nyelvi és vallási (ortodox és görög katolikus) különbség mellett a magyar nemesség számára az is komoly problémát jelentett, hogy a polgárosodó románok döntően paraszti származásúak voltak. Lásd Ábra­hám Barna: Az erdélyi román polgárosodás a XIX. században. Csíkszereda, ProPrint, 2004.

7 Horváth Sz. Ferenc nyomán „az elithez tartozónak fogjuk fel »azokat a szemé­lyeket, akik hosszabb időn át nagyobb népességcsoportok specifikus elvárásai számára vonatkozási pontként szerepelnek, és így döntéshozatalukban és helyzetértékelésükben véleményalakító, sőt cselekvést befolyásoló erővel bír­nak, mert ők maguk általában privilegizált cselekvési lehetőségek, sőt források birtokában vannak«". Anton Sterbling: Elitenwandel in Südosteuropa. Einige Bemerkungen aus elitentheoretischer Sicht. In Wolfgang Höpken – Holm Sundhaussen (Hrsg.): Eliten in Südosteuropa. Rolle, Kontinuitaten, Brüche in Geschichte und Gegenwart. (Südosteuropa Jahrbücher, 29), München, Südosteuropa-Gesellschaft, 1998, 36. Idézi Horváh Sz. F.: Elutasítás és alkalmazkodás között. A romániai magyar kisebbségi elit politikai stratégiái (1931-1940). (Magyar kisebbség könyvtára), Csíkszereda, Pro-Print Könyvki­adó 2007, 28.

8 1919 tavaszán Prohászka Ottokár, a bécsi Das Neue Reich hetilapban megje­lentetett kétrészes írásában, lényegében ezt a gondolatot fejti ki.

9 Ebben a Néppártban kezdte politikai pályafutását Andrej Hlinka (18641938), a Szlovák Néppárt alapítója (1905).

10 A kérdést érdemben soha senki nem vizsgálta.

11 Madarász István kassai megyéspüspök szavai az Észak-Erdély hazatérésért tartott hálaadó szentmisén: „Hálát adunk a Mindenható Jóságos és Igazságos Istennek azért, hogy igaz ügyünket diadalra vitte és kardcsapás nélkül újabb területet juttatott vissza a megcsonkított Hazának". Felvidéki Ujság III. évf., 205. sz., 1940. szeptember 9., hétfő, 2.

12 Egyébként az sem érdektelen, hogy milyen törvénykezési kontextusban szü­letett ez a törvény: botbüntetés bevezetése (1920/XXVI.), kormányzói jogkör kiterjesztése (1920/XVII.), földreform (1920/XXXVI.), felhatalmazás – indemnitas (1920/XXVII.). A törvényre vonatkozóan lásd még Karady Victor – Nagy Peter Tibor (eds.): The numerus clausus in Hungary. Studies on the First Anti-Jewish Law and Academic Anti-Semitism in Modern Central Europe. (Research Reports in Central European History, 1) Pasts Inc. Budapest, Centre for Historical Re­search, History Department of the Central European University, 2012.

13 Egyébként egy 1925-ös, a Népszövetséghez intézett magyar kormányjegyzék világossá tette, „hogy a magyar állam a keresztény hitre tért zsidókat nem ke­reszténynek, hanem zsidónak tekinti akkor is, ha papírjaikon keresztény vallás szerepel. A törvényes kitérés legitimitását és jogkövetkezményeit nem ismeri el, ezért a keresztény hitre tért zsidókra végső soron nem a keresztényekre, hanem a zsidókra vonatkozó jogok, illetve megszorítások érvényesek". Kovács M. Mária: Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között. Budapest, Helikon Kiadó, 2001, 78.

14 Bangha Béla más munkái: Katholizismus und Judentum. In Klarung in der Judenfrage. Wien-Leipzig, Rheinhold, 1934, 9-125; Bangha Béla – Iványi János – Pataky Arnold: A katolicizmus és a zsidóság: vallástörténeti előadások. Budapest, Magyar Kultúra, 1939.

15 Figyelemre méltó forráskiadvány pl. Bangha páter naplóinak közzététele, amelyek az embert világítják meg. Lásd Molnár Antal – Szabó Ferenc SJ: Bangha Béla SJ emlékezete. Jézus Társasága Magyarországi Rendtartomá­nya – Távlatok, 2010. Ez természetesen még erőteljesebben rávilágít annak szükségességére, hogy mindenképpen fel kellene tárni eszméinek a katolikus közegekre és a közvéleményre gyakorolt hatását.

16 A kutatást nehezíti a történeti szempontokat és módszertant háttérbe szorító po­litikai, egyházi és érzelmi megfontolások erőteljes megnyilvánulása. A kérdésről lásd Mózessy Gergely: Prohászka Ottokár zsidóellenességéről. Egyháztörténeti Szemle, 9, 2008/4, 125-132.; Fazekas Csaba: Prohászka Ottokár zsidóelle-nességéről. Egyháztörténeti Szemle, 9, 2008/4, 133-155.; Mózessy Gergely: A Prohászka-disputához. Egyháztörténeti Szemle, 10, 2009/1, 113-117.

17 Pontosan úgy, mint 1920-ban, a zsidótörvény egyben más törvények elkendőzé­sére is szolgált: a képviselő-választási jog szűkítése (1938/XIX.), a sajtószabad­ság (1938/XVII.), valamint az egyesülési szabadság (1938/XVII.) korlátozása.

18 Miközben a parlamentben a zsidótörvényről vitáztak, az államrendőrség szent­áldozott a Bazilikában (május 22.). A zsidótörvény életbe lépésével, mondhatni, egy időben pedig Eugenio Pacelli pápai legátus (a későbbi XII. Pius pápa) ünnepi szentmisét celebrált a Hősök terén, majd eucharisztikus körmenetet tartottak a fővárosban (május 29.).

19 Hamvas püspök pl. a deportálás napján (1944. június 16-án) próbált meg fellépni a szegedi gettóban levő konvertiták érdekében. Lásd „Hamvas Endre csanádi püspök levele a szegedi főispánhoz" (Csongrád ML V. B. 1401. b. 9117/1944.

sz.).

20 A történeti diskurzust döntően az együttműködés, illetve a szenvedés és ül­döztetés elkülönülő narratívái uralják, pedig a valóságban ezek együtt léteztek a legkülönbözőbb összetételben és színárnyalatban, még az egyes egyének életpályájában is.

Hivatkozott irodalom

Bangha Béla 1920: Magyarország újjáépítése és a kereszténység. Budapest, Szent István Társulat

Braham Randolph L. 2002: Magyarország keresztény egyházai és a Holokauszt. In uő: A Holokauszt. Válogatott tanulmányok. H. n., Láng Kiadó

Braham, Randolph L. 2005: Gondolatok a magyarországi holokausztról hatvan év után. In Molnár Judit (szerk.): A Holokauszt Magyarországon európai pers­pektívában. Budapest, Balassi Kiadó

Braham, Randolph L. 2010: A magyarországi holokauszt bibliográfiája. 1-2. kötet, Budapest, Park Kiadó

Fazekas Csaba 2011: Prohászka Ottokár és a numerus clausus. In Molnár Judit (szerk.): Jogfosztás – 90 éve. Tanulmányok a numerus claususról. Budapest, Nonprofit Társadalomkutató Egyesület

Frojimovics Kinga 2011: „Mételyes már közéletünk, és fojtó-fullajtó lett levegője". A numerus clausus magyarországi rabbik templomi beszédeiben. In Molnár Judit (szerk.): Jogfosztás – 90 éve. Tanulmányok a numerus claususról. Buda­pest, Nonprofit Társadalomkutató Egyesület

Gárdonyi Máté 2005: Az antiszemitizmus funkciója Prohászka Ottokár és Bangha Béla társadalom- és egyházképében. In Molnár Judit (szerk.): A Holokauszt Magyarországon európai perspektívában, Budapest, Balassi Kiadó

Gárdonyi Máté 2007: Üldöztetés és felelősség. A magyar Holokausztról egyházi szemmel. In Mártonffy Marcell – Petrás Éva (szerk.): Szétosztott teljesség. A hetvenöt éves Boór János köszöntése, Budapest, Hét Hárs – Mérleg

Gergely Jenő (szerk.) 1984: A püspöki kar tanácskozásai. A magyar katolikus püs­pökök konferenciáinak jegyzőkönyveiből, 1919-1944. Budapest, Gondolat Kiadó

Gergely Jenő 1989: Katolikus egyház, magyar társadalom, 1890-1986 – Prohász-kától Lékaiig. Budapest, Tankönyvkiadó

Gergely Jenő 2005: A keresztény pártok és a „zsidókérdés", 1938-1944. In Molnár Judit (szerk.): A Holokauszt Magyarországon európai perspektívában. Budapest, Balassi Kiadó

Hanebrink, Paul A. 2006: In Defense of Christian Hungary. Religion, Nationalism andAtisemitism, 1890-1944. Ithaca – London, Cornell University Press

Herczl, Moshe Y. 1993: Christianity and the Holocaust of Hungarian Jewry. New York – London, New York University Press

Huszár Károly 1938: A XXXIV Eucharisztikus Kongresszus főünnepségei. Buda­pesti Egyházközségek Tudósítója, 2. évf. 1.

Kádár Gábor – Vági Zoltán 2005: Hullarablás. A magyar zsidók gazdasági meg­semmisítése. Budapest, Hannah Arendt Egyesület – Jaffa Kiadó

Katona Csaba – Ólmosi Zoltán – Oross András – Soós László – P. Szigetváry Éva – Szabó Dóra – Varga Katalin (összeállította) 2004: Emlékezz! Válogatott levéltári források a magyarországi zsidóság üldöztetésének történetéhez, 1938-1945, Budapest, Magyar Országos Levéltár

Komoróczy Géza 2000: Holocaust. A pernye beleég a bőrünkbe. (Osiris zseb­könyvtár), Budapest, Osiris

Kovács M. Mária 2001: Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között. Budapest, He­likon Kiadó

Kovács M. Mária 2012: Törvénytől sújtva. A numerus clausus Magyarországon, 1920-1945. Budapest, Napvilág Kiadó László T. László 2005: Egyház és Állam Magyarországon, 1919-1945. Budapest, Szent István Társulat

Lebovits Imre 2007: Zsidótörvények – zsidómentők. Budapest, Ex Libris Kiadó

Nagy V. Rita 2011: Teológia és antiszemitizmus: Krisztus megfeszítésétől a 20. századig. Az amillennizmus és hatása a magyarországi egyházi képviselők parlamenti hozzászólásaira (1840-1941). Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó

Pelle János 2001: A gyűlölet vetése. A zsidótörvények és a magyar közvélemény 1938-1944. Budapest, Európa Könyvkiadó

Prohászka Ottokár 1918: Felvetett zsidókérdés. Alkotmány, június 22.

Romsics Ignác 1999: Magyarország története a XX. Században. Budapest, Osiris Kiadó

Romsics Ignác 2007: A 20. századi Magyarország. In uő (főszerk.): Magyarország története. Budapest, Akadémiai Kiadó

Romsics Ignác 2011: A 20. század rövid története. Budapest, Rubicon-Ház

Sipos Balázs, Sajtó és hatalom a Horthy-korszakban. Politika- és társadalomtör­téneti vázlat. Budapest, Argumentum, 2011

Spannenberger Norbert 2009: A politikai katolicizmus. In Romsics Ignác (szerk.): A magyar jobboldali hagyomány, 1900-1948. Budapest, Osiris Kiadó

Szenes Sándor 1994: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. Beszél­getések. Dr. Nyíri Tamás előszavával, Budapest

Szent Orsolyarendiek Kassai Angelinum Leánynevelő Intézet R. K. Leánygim­náziumának (fennállása 4. évében) és R. K. Leányliceumának (fennállása 2. évében) Évkönyve az 1939-40. iskolai évről. Kassa, 1940

A tanulmány a bochumi Ruhr-Universitát Káte Hamburger Kolleg „Dynamics of the History of Religions between Asia and Europe" prog­ramja keretében 2013. április 11-én megtartott „Shadows and Lights. The Involvement of the Hungarian Catholic Clergymen in Anti-Semitism and Holocaust in the Horthy Era [1920-1944]" c. előadás magyarított változata [ww.khk.ceres.ruhr-uni-bochum.de/en/news/all/en-20130411-video-attila-jakab]. A meghívásért köszönettel tartozom Prof. Dr. Per-czel Istvánnak. Az előadás és a tanulmány az International Holocaust Remembrance Alliance [www. holocaustremembrance.com] által 201-2013-ban támogatott és a Civitas Europica Centralis [http://www.cedd. net/] által koordinált, „The relationship between the historical churches and the Jewish community in Czechoslovakia and Hungary from 1920 until the Holocaust" c. nemzetközi kutatási projekt keretében készült.)