Afganisztán: a leghosszabb vesztes háború

Az USA immár egy évtizede viselt imperialista háborúja Afganisztánban mostanra egyértelműen vesztésre áll. A vereség előrelátható okai részben Afganisztán belső viszonyaiból, az afgán társadalom sajátosságaiból vezethetők le, részben az amerikai katonai és politikai vezetés hibáinak és bűneinek következménye. A háború s várható kimenetele Washington s személy szerint Obama elnök politikai kudarcát jelenti.

Bevezetés

A közel egy évtizedes hadakozás dacára, amely magába foglalt egy inváziót és egy megszállást is, az USA hadserege, valamint szövetsé­geseinek és csatlósainak fegyveres ereje éppen elveszíti az afganisztáni háborút. A központi területek, valamint néhány város és katonai erősség kivételével az afgán nemzeti ellenállás erői – különféle lokális, regionális és nemzetiségi szövetségeseikkel együtt – ellenőrzésük alatt tartják a területeket, az embereket és a kormányzást.

A vég nélkül elhúzódó hadakozás mélyen aláásta az USA fegyveres erőinek morálját, és alaposan csökkentette a háború mögött álló amerikai lakossági támogatást – megnyirbálva ezzel a Fehér Ház lehetőségeit arra, hogy újabb imperialista háborúkat indítson. Az évente sokmilliárd dollárra rúgó hadikiadások hatására a költségvetési deficit kicsúszott az ellenőrzés alól, és a kormányzat minden szintjén kemény és népszerűtlen szociális megszorító intézkedésekre kényszerítette az ország irányítóit. Mindennek a vége még egyáltalán nem látható, hiszen az Obama-kormányzat tízezrekkel növeli a csapatok létszámát és több tucat milliárd dollárral a hadikiadásokat, ám az ellenállás mind katonai, mind pedig politikai szempontból csak tovább növekszik.

A lakosság növekvő elégedetlensége valamint a kiadások csökkentését követelő banki és civil szervezetek széleskörű nyomása miatt Obama és a főparancsnokság kénytelen egyfajta „részleges kivonulásban" gon­dolkodni, vagyis egy nagy, állandó afgán zsoldossereg és rendőri erő toborzásában és kiképzésében az USA és az ENSZ szakembereinek irányításával.

Az USA stratégiája: egy afgán gyarmat létrehozása

2001 és 2010 között az amerikai hadikiadások mindösszesen 428 milliárd dollárt tettek ki; a gyarmati megszállás 2010 június elsejéig több mint 7228 halálos áldozatot és sebesültet követelt. Az amerikai hadi helyzet romlására a Fehér Ház a csapatok létszámának növelésével reagált, ami még több halálesetet és sebesülést eredményezett. Az Obama-kormányzat eddig eltelt 18 hónapja alatt több katona esett el, mint a megelőző nyolc év során összesen.

A Fehér Ház és a Pentagon stratégiája a pénz és a fegyverek bősé­ges áramlásán, valamint a különféle segéderők – nagyrészt jól fizetett hadurak és bábuként viselkedő, nyugaton képzett egykori emigránsok – számának növekedésén alapul. A Fehér Ház „fejlesztési segélyei" szó szerint magukba foglalják a különféle klánfőnökök illékony lojalitásának megvásárlását. A választások kiírásával a Fehér Ház a legitimitás máza mögé igyekszik rejteni a dolgokat, de mindez csak még jobban hangsú­lyozza az élősködő kabuli bábrezsim és regionális szövetségesei korrupt természetét.

Ha a hadműveleteket nézzük, a Pentagon egyik „offenzívát" indítja a másik után, egyik sikert a másik után jelenti be, majd minden esetben visszavonja erőit, és visszatérnek az ellenállás harcosai. Az amerikai hadműveletek lerombolják a kereskedelmet, feldúlják a termőföldeket és a piacokat, miközben a „tálibok" és a milíciák ellen indított légicsapások többször ölnek meg esküvőkön, vallási ünnepeken összegyűlő civileket, vagy éppen a piacon sorban állókat, mint valódi harcosokat. A civil áldo­zatok magas számának oka az amerikai tábornokok kivételével mindenki számára világos: nincs különbség a „militánsok" és az afgán civilek milliói között, hiszen az előbbiek saját közösségeik integráns részét képezik.

Az amerikai megszállási övezet kulcsproblémája, hogy gyarmati enklávéként létezik egy gyarmatosított nép körében. Az USA, helyi bábjaival és NATO-szövetségeseivel együtt idegen gyarmatosító sereget képez, afgán katonai és rendőri regrutáit pedig egy állandósult illegitim hatalom puszta eszközeinek tekintik. Az emberek bármilyen akciót, legyen akár agresszív, akár jó szándékú, büszke és független népük szokásainak, történelmi örökségének megsértéseként értelmeznek. A mindennapi élet­ben a megszállás minden fejlődést szétzüllesztett; semmi sem mozdul, hacsak nem az idegenek által dirigált katonaság és rendőrség közvetlen parancsára. Az emberek, ha erőszakkal fenyegetik őket, együttműködést színlelnek, azután az ellenállásban harcoló apjuknak, testvérüknek vagy fiúknak nyújtanak segítő kezet. A regruták felveszik a zsoldjukat, majd fegyvereiket átadják az ellenállóknak. A falvakban élő fizetett besúgók vagy kettős játékot játszanak, vagy pedig szomszédjaik rájönnek szere­pükre, és így a felkelők célpontjaivá válnak.

Washington legközelebbi szövetségeseit, az afgán kollaboránsokat korrupt árulóknak tekintik; olyan átmeneti uraknak, akik bőröndjeiket állandóan összecsomagolva, amerikai útlevelüket pedig folyton a zse­bükben tartják, hogy azonnal elmenekülhessenek, amint az amerikai erők távozni kényszerülnek. Egyetlen program, „újjáépítési" alap, képzési misszió vagy „civil program" sem tudta, vagy fogja tudni kivívni az afgán emberek rokonszenvét, hiszen ők minden ilyesmit az erőszakon alapuló amerikai megszállás részének tekintenek.

Tíz ok arra, hogy miért fog győzni az afgán ellenállás

1. Az ellenállásnak mély gyökerei vannak a népesség körében – a családi közösségek, nyelvi és kulturális kötelékek rendszerén az USA kívül esik, és nem is tud „kitalálni" ilyeneket; de még az afgán kollaboránsok vagy a propaganda sem képes az efféle kötelékeket megvásárolni, megtanulni vagy leutánozni.

2. Az ellenállásnak igen rugalmas határai vannak, és széleskörű nem­zetközi támogatása, elsősorban Pakisztán felől, de számos egyéb antiimperialista, iszlamista csoport is fegyverekkel és önkéntesekkel támogatja, és támadja az USA és a NATO utánpótlási vonalait Pa­kisztánban. Emellett arra kényszerítik az USA olyan klienseit, mint Pakisztán, Szaúd-Arábia, Jemen vagy Szomália, hogy többfrontos harcot folytassanak.

3. Az amerikaiak által toborzott és kiképzett afgán katonai és rendőri erők közé nagy számban szivárognak be az ellenállás harcosai, jelentős köreikben az ellenállás aktív vagy passzív támogatása. Így az ellenállás már előre tudomást szerez a csapatmozgásokról. A dezertálások és az önkényes távolmaradások aláássák a „hadra­foghatóságot".

4. Az ellenállás területe és tevékenysége jóval kiterjedtebb, mint a gyarmatosító csapatoké, amelyek ezért kénytelenek olyan megbíz­hatatlan afgán biztonsági erőkre támaszkodni, amelyek tagjainak nemigen fűlik a foga saját honfitársaik lemészárlására, különösen mikor olyan közösségek ellen vezénylik őket, ahol rokonaik vagy hittestvéreik élnek.

5. Az ellenállás szövetségesei a mély közös hit miatt lojálisabbak, ke­vésbé korruptak és sokkal megbízhatóbbak. Az amerikaiak szövetsé­gesei csakis azért lojálisak, hogy kielégíthessék pillanatnyi pénzügyi igényeiket, amíg az USA katonai ereje az országban állomásozik.

6. Az ellenállás azzal fordulhat az emberekhez, hogy a bomlasztó meg­szállást megelőző mindennapi rend és törvényesség helyreállítására törekszik. Az USA hiába ígér háborús győzelme esetére mindenféle pozitív eredményt; ezek az ígéretek egy évtizedes pusztító megszál­lás után nemigen hatnak az emberekre.

7. Az USA nem tud olyan hitrendszert felkínálni, amely versenyképes lenne az ellenállás vallási-nacionalista-tradicionalista elképzelései­vel, amelyek nagy hatással vannak a falvak és a kisvárosok lakossá­gának túlnyomó többségére, valamint népszerűek a földjeiről elűzött paraszti népesség körében.

8. Az ellenállás támogatja az iraki, palesztin és más antiimperialista erőket – ez pedig igencsak pozitív üzenet azoknak az afgánoknak, akik tanúi lehettek az amerikaiak iraki háborújának, illetve az ahhoz kapcsolódó pakisztáni, szomáliai és jemeni háborúk pusztító hatásá­nak. Izraelnek az amerikaiak által támogatott libanoni agressziója, a Palesztinának szánt segélyt szállító hajó megtámadása, és a cionista militánsok látványos jelenléte az amerikai kormányzati körökben komoly ellenérzéseket kelt a politikailag tudatos afgán vélemény­formálók körében.

9. Az afgánok a körülmények miatt kitartóbbak az USA katonai erejével szembeni ellenállásukban, mint a háborút támogató amerikaiak, akiknek egyéb, sürgetőbb gondjaik is vannak, illetve mint az amerikai haderő, amelynek egyre több dolga akad az Arab-öbölben.

10. Az afgán ellenállás általában nem gyilkol civileket harci akciói során, hiszen az USA és a NATO katonái egyértelműen azonosítható el­lenségek. Ugyanakkor fordítva ez egyáltalán nem igaz. A megszállt területek falvaiban élő afgánok gyakran kell, hogy elszenvedjék a „különleges egységek" gyilkos támadásait és a robotrepülőgépek bombázásait. Ilyen körülmények között az egyszerű embereket ugyanolyan katonai támadások fenyegetik, mint az ellenállás har­cosait.

Egy elbukott küldetés: képtelenség egy megbízható, hatékony afgán zsoldoshadsereg létrehozására

Egy ez év júniusának végén közzétett amerikai kormányzati ellenőrzés megcáfolta az Obama-kormányzat állításait, miszerint sikeresen folyik egy olyan hatékony afgán zsoldoshadsereg és rendőrség kiépítése, amely támogatást nyújthat a jelenlegi kabuli kliens-rezsimnek. A részletes elemzéseken és helyszíni megfigyeléseken alapuló jelentés rámutat, hogy a Pentagon „olyan sztenderdekre alapoz, amelyek szánalmasan alkalmatlanok, és csökkentik azon afgán egységek képességeit, amelye­ket Mr. Obama »küldetésünk lényegének« titulál" (Financial Times, 2010. június 7. 1.). Más szavakkal, Obama továbbra is úgy bűvészkedik, ahogy azt választási kampányának a „változásról" és a „háború végéről" szóló hamis szlogenjei alapján gondolni lehetett, és a „gazdaság megóvásá­nak" jelszavával tovább lapátolja a pénzt a Wall Streetre. Harmincezer új katona odavezénylésével alaposan kiterjesztette az afganisztáni háborút, miközben a katonai és rendészeti költségeket 325,5 milliárd dollárra emelte, ami megközelítőleg 132%-kal magasabb a Bush-kormányzat utolsó évében mért hasonló költségeknél (Congressional Research Service 2010, Supplemental for Wars, 2010 június).

Az Obama-rezsim a fejlődésről szóló álszent ígéreteit sokkal inkább saját önkiszolgáló, bürokratikus és technikai kritériumaira alapozta, mint az afgán zsoldoshadsereg valóságos harci teljesítményére és magatar­tására. A katonai parancsnokság jelentései és a fejlesztési beszámolók azt részletezték, hogy hány, milyen hosszúságú és mélységű kiképzésre került sor, illetve mennyi és milyen minőségű fegyverrel és felszereléssel látták el az afgán csapategységeket. Amikor a „kiképzési küldetésen" átesett afgán egységek száma 2008 és 2009 között a nulláról 22-re emel­kedett, a Pentagon hihetetlen fejlődésről szónokolt. A hibákat elkerülendő a Pentagon „a parancsnokok helyi felméréseire" támaszkodott – amely persze önmagában is hiba volt, hiszen az adott parancsnokoknak jól felfogott érdekükben áll túlbecsülni az alájuk tartozó afgán zsoldosok teljesítményét, hogy így újabb juttatásokat és kitüntetéseket érdemel­jenek ki. Az Obama-kormányzat a 2009 novemberi 97.000-ről 2010 októberére 134.000-re, 2011 októberére pedig 171.000-re kívánja emelni az afgán katonák létszámát, ez 75%-os emelést jelent két év alatt (Congressional Research Service 2010, 13.). Hasonló emelkedést ter­veznek a rendőrségnél is: a 2009. novemberi 93.800-as létszámot 2011 októberéig 134.000-re emelnék, ami 43%-os növekedést jelent.

Obama állítására, amely szerint a háború fokozatosan az amerikaiak által „kiképzett" afgán csapatok kezébe kerül, két további tény is alaposan rácáfol. A Fehér Ház 1,9 milliárd dollárt kért – ez kétszerese a Bush-kormányzat által 2009-ben kért összegnek – új, a „hosszú távú jelenlétet" szolgáló katonai bázisok és berendezések kiépítésére (ami a szélhámos Obama szerint véletlenül sem jelent „permanens jelenlétet"). Másodszor, az Obama-rezsim megszokott kettős beszédét alkalmazva Gates védelmi miniszter és Mullen admirális, a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsá­gának elnöke mostanában azt hangoztatják, hogy Obamának a csapatok kivonásának 2010 júliusi megkezdéséről szóló kampányígéretei „azt a napot jelentik, amikor megkezdjük az átmenetet […] nem pedig azt a na­pot, amikor kivonulunk", és minderre a „körülményektől függően" kerül sor „egy sok éves folyamat" során (Gates meghallgatása a Szenátus Hadügyi Bizottsága előtt, 2009. december 2.). Magyarul, az „átmenet" nem jelent „kivonulást". Azt jelenti, hogy az amerikai csapatok évtizedekig maradnak, harcolnak és megszállva tartják Afganisztánt. Azt jelenti, hogy újabb csa­patok érkeznek, és újabb katonai bázisok épülnek. Azt jelenti, hogy újabb 400 milliárd dollár megy el a háborúra az elkövetkező öt évben. És azt is jelenti, hogy az elkövetkező három évben megduplázódik, 7.000-ről 14.000-re nő majd az elesett és megsebesült amerikai katonák száma.

A háború „sikeres" afganizálásának kritériumaira rácáfol a bázisok, harci egységek és költségek egyre növekvő amerikanizálása. Ennek oka, hogy az afgán katonai vezetők legfeljebb annyira megbízhatóak, mint Obama választási ígéretei. Az amerikai létszám azért is növekszik, mert az afgán politikai bábok annyira korruptak, hatékonyságuk oly alacsony, és saját népük annyira megveti őket, hogy Washington kénytelen „megfi­gyelők" és „tanácsadók" seregével körülvenni őket – ezek viszont teljesen alkalmatlanoknak bizonyulnak a helyi közösségek viszonyainak és szük­ségleteinek a megértésére. Az egyre nagyobb mérvű amerikai „segélyek" csupán a korrupciót és a beteljesítetlen ígéretek számát növelik, és mind nagyobb gyűlöletet gerjesztenek az elérni vágyott célközönség körében.

Az alapvető probléma, hogy ez egy amerikai háború, és ez az oka, hogy az afgán csapatok harcképessége a legalább 20%-os dezertálási arány miatt – ennyit vallanak be az amerikai katonai vezetők – a felére csökken (Congressional Research, id. mű, 14.). Más szavakkal: az afgán regruták fogják a zsoldjukat és a fegyvereiket, majd visszaszök­nek falvaikba, szomszédjaik és családjuk körébe, és vélhetőleg sokan akadnak olyanok is, akik katonai kiképzésük után a nemzeti ellenálláshoz csatlakoznak. Az afgán katonák – és nem egyszer az afgán tisztek – kö­zötti ilyen mértékű elégedetlenség mellett egyáltalán nem meglepő, hogy az ellenállók hírszerzése kiváló információkkal rendelkezik az amerikai csapatmozgásokról. Ilyen mértékű elégedetlenség mellett azon sem lehet meglepődni, hogy az amerikai hírszerzés sok informátora kettős játékot játszik, vagy pedig könnyen lelepleződnek és életüket vesztik. A milliárd dolláros toborzóprogramok dacára is rengeteg a dezertőr, és sokan „jótevőik ellen fordítják fegyvereiket". A Fehér Ház, a Pentagon és a Kongresszus nem hajlandók felismerni azt a realitást, hogy maga az imperialista megszállás az oka szinte az egész nép ellenállásának. E helyett még több újoncot, még több „kiképzési programot" és „világosabb" zsoldos-szerződéseket követelnek.

A valóság az, hogy az amerikai megszálló erők és a katonai költségek növelésével az ellenállás is erősödik, körülveszi a nagyobb városokat is, találkozókat támad meg Kabul központjában, és rakétatámadásokat indít szerte az országban a legnagyobb amerikai katonai bázisok ellen. Egy­értelmű, hogy az Egyesült Államok politikai értelemben már elvesztette ezt a háborút, és éppen most veszíti el katonailag is.

Hiába a legfejlettebb katonai technológia, a robotrepülőgépek, a külön­leges alakulatok, az újoncok számának emelése, a mind több kiképző, tanácsadó, a civil szervezetek tömkelege, hiába építenek újabb és újabb katonai bázisokat – az ellenállás győzedelmeskedik. A Fehér Ház a milliószámra otthontalanná tett, lemészárolt és megnyomorított afgánok számának további növelésével csak az ország népének egyre elkese­redettebb gyűlöletét vívhatja ki. A civilek legyilkolásának hírére mind több és több újonc fog dezertálni, vagy válik „megbízhatatlan" katonává. Lesz köztük, aki a „másik oldal" elkötelezett harcosául szegődik. Ismét bebizonyosodik, amit már láthattunk Indokínában, Algériában és másutt is – egy népszerű, erősen motivált ellenálló gerilla-hadsereg, amely mé­lyen gyökerezik egy elnyomott népesség nemzeti-vallási kultúrájában, képes ellenállni, kitartani és győzelmet aratni egy technikailag fejlett, idegen imperialista hadsereg felett. Obama „uralkodj vagy pusztítsd el" jellegű afgán háborúja, inkább előbb, mint utóbb, feldúlja majd Amerikát, és véget vet az elnök szégyenteljes kormányzásának is.

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: James Petras: Afghanistan: The Longest Lost War. Global Research, 2010. június 16. http://www.globalresearch.ca/PrintArticle.php?articleId=19758

Kuba: a forradalom folytatása és jelenlegi ellentmondásai

A kubai forradalom hatalmas túlélőképessége vitathatatlan; ellenállt a bojkott, a blokád, a fenyegető támadások, továbbá a Szovjetunió és a kelet-európai államszocializmus bukásának. A túlélés nem csupán vegetálást jelent, hanem egy – remélhetően – tartósan életképes új gazdasági-társadalmi modell kialakítását is.

Bevezetés

A kubai forradalom és szocialista gazdasága hatalmas túlélőképességről tett tanúbizonyságot a politikai akadályok és kihívások ellenében. Sikeresen szállt szembe az USA által vezényelt invázióval, tengeri blokáddal, terrorista támadások százaival és a fél évszázada tartó bojkottal.1 Kuba képes volt ellenállni a Szovjetunió és a kelet-európai kollektivista rendszerek összeomlásának utóhatásaival, továbbá Kína és Indokína kapitalizmusba fordulásával szemben, és felépített egy új fejlődési modellt.

Sok tudós és politikai vezető, beleértve az ellenségeseket is, megemlíti, hogy Kuba igen fejlett és működőképes szociális jóléti programot alkotott: ingyenes, általános és minőségi egészségügyi ellátással és ingyenes oktatással az óvodától a speciális egyetemi képzésekig.2

A kül- és belpolitikában, az USA bojkottja és nyomása ellenére, Kuba sikeresen tudott gazdasági és politikai kapcsolatokat kiépíteni az egész világgal.3

A nemzeti és személyes biztonság tekintetében Kuba a világelsők közt van. A bűnözési mutatók alacsonyak és az erőszakos bűncselekmények ritkák. A terrorista fenyegetések és akciók (melyek többsége az USA-ból és annak kubai emigráns ügynökeitől származik) meggyengültek, és kisebb veszélyt jelentenek a kubai emberekre, mint az amerikaiakra és európaiakra.

Pontosan a kubai forradalom sikere, annak a külső fenyegetésekkel (amely más kormányokat már rég megdöntött volna) szembeni ellenálló képessége az, ami mára jelentős problémák sorozatát hozta létre. Ezek sürgős beavatkozást igényelnek, ha – mint tudjuk – a forradalom a 21. századba lép. Ezek a problémák múltbeli külső kényszerek és a belső politikai fejlődés következményei. Néhányuk a szükségintézkedések elkerülhetetlen következménye, de most azonnali és radikális megoldásokért kiáltanak.

 

 

 

Forradalmi erények

 

A kubai forradalom nagy erénye, hogy életben maradt, fenntartva sok pozitív társadalmi vívmányát, amikor sok korábbi és későbbi reformista vagy forradalmi rendszer megbukott, megdöntötték vagy összeomlott. Az USA és szövetségesei megdöntötték Arbenz reformista rendszerét Guatemalában (1954), Mossadeghét Iránban (1953), Allendéét Chilében (1973), Lumumbáét Kongóban stb. A Fehér Ház elűzte Nicaraguában a szandinista kormányt 1989-ben, Aristide rendszerét 1992-ben és 2004-ben stb. Ezzel ellentétben, Kuba legyőzte az USA által szponzorált inváziót 1961-ben, ellenállt az USA tengeri blokádjának 1962-ben, meghiúsította a CIA által az utóbbi fél évszázadban szervezett merényletkísérletek és terrorista támadások százait, továbbá úrrá lett egy világméretű bojkotton.4

Igen éber diplomáciával Kuba előnyös és a lehetőségeket kihasználó kereskedelmi és segély-megállapodásokat kötött a néhai Szovjetunióval és Kelet-Európával. A 20. század végére Kuba diplomáciai és gazdasági kapcsolatokat létesített majdnem az egész világgal – az USA bojkottja ellenére. Kuba még az USA kereskedelmi embargóját is megtörte 2001-ben, élelmiszert és gyógyszert hozott be (előnytelen és egyoldalú feltételekkel) amerikai külkereskedőktől és farmerektől.

A Szovjetunió hirtelen összeomlása, valamint Oroszország és Kelet-Európa nyugati kapitalista függőségbe kerülése pusztító csapást mért a kubai gazdaságra. A kereskedelmi partnerek elvesztése a termelésben meredek zuhanáshoz vezetett. Kína és Indokína kapitalistává változása kevés alternatívát hagyott szabadon. A kubai kormány a gazdasági szükségintézkedések stratégiájához nyúlt, egy „speciális időszakot" vezetett be, kényszerű megszorításokkal és strukturális kiigazítással, ami szétterítette a gazdaság rendbetételének kínjait az egész kubai társadalomban – ellentétben a kapitalista országok gyakorlatával. Kuba 1990 és 2000 között átalakította gazdaságát, hogy megfeleljen a világgazdaság kényszereinek, miközben megtartotta szociális védőhálóját, ami példa nélküli eredmény.

Kuba talpra állása több pilléren nyugszik: a turizmus gyors és átfogó fejlesztésén, nagy léptékű és hosszú távú beruházásokkal európai és latin-amerikai multikkal való együttműködéssel; a biotechnológiába való masszív befektetéseken, hogy a gyógyszeripari kutatást és exportot fejlesszék; a Venezuelával kötött hosszú távú és nagy léptékű kereskedelmi és beruházási megállapodásokon, ami magában foglalja kubai orvos­csoportok és orvosi felszerelések olajipari termékekre való cseréjét – kedvező feltételek mellett; közös vállalatokon a nikkel-, rum-, dohány- és déligyümölcs-termelés és -export fejlesztésére; továbbá élelmiszerimport-megállapodásokon amerikai és kanadai mezőgazdasági vállalatokkal.5 A kubaiak bezárták cukorgyáraik többségét, és jelentős mértékben csökkentették a cukortermelést, a cukornádültetvényeket alternatív termények termesztésére állították át, igaz, korlátozott mértékben.

Az új, fejlett számítástudományi iskolákba (200 millió dollár)6 , a gyógyturizmusba és a külső humanitárius projektekbe történő nagyberuházások folytatódtak. Ez a gazdasági stratégia, kedvező külső feltételekkel párosulva (a mezőgazdasági és bányászati cikkek magas világpiaci ára, a venezuelai elnök, Hugo Chávez radikalizálódása, a szélsőjobb rendszerektől a mérsékelt centrum-jobb neoliberális rendszerek felé történő váltás Latin-Amerikában), és a kubai emberek többségének tudatos áldozatvállalása fokozatos, de stabil gazdasági kibontakozáshoz vezetett 1994 után, amit felgyorsult növekedés követett 2003-at követően.7

A mély válságból való gazdasági kilábalás közben a kubai kormány fenntartotta szociális hálójának és jóléti ellátásának alapvető rendszerét. Minden fő egészségügyi és oktatási program folytatódott – ingyenesen és a köz számára hozzáférhetően. A gazdasági átalakítás miatt elmozdított munkások továbbra is megkapták fizetésüket, továbbá államilag finanszírozott állásokat és átképzést ajánlottak nekik. A lakbérek és a közszolgáltatások díjai alacsonyak maradtak. A nyugdíjakat továbbra is fizették. Az élelmiszerek állami támogatása és az alapvető cikkek jegyrendszere folytatódott. A kulturális, sport- és szabadidő-tevékenységek fejlődtek – finanszírozásuk radikális csökkentésének ellenére. Az általános hiányjelenségek és a társadalmi nélkülözés ellenére a bűnözési mutatók mélyen a latin-amerikai és az egyesült államokbeli szint alatt maradtak.

A nemzetvédelmi intézmények sikeresen megvédték a kubai lakosságot az USA által támogatott terrorista támadásoktól, és a Fehér Ház által pénzelt „disszidens" szervezetek belső destabilizáló erőfeszítéseitől.8 Kuba nagyfokú gazdasági sebezhetősége ellenére visszautasította az USA és az Európai Unió kísérleteit arra, hogy belső biztonsági és gazdasági kérdésekben diktáljanak neki.9 Kuba megakadályozta Washington azon törekvését, hogy Kubát a kelet-európai, kaukázusi és orosz példákhoz hasonlóan szabadpiaci csatlóssá tegyék. Kuba saját, független politikai-gazdasági modelljét követte.

A volt kommunista országok szovjetunióbeli, kelet-európai és ázsiai példájával ellentétben a kubai gazdasági váltás nem eredményezett szörnyű egyenlőtlenségeket, ahol a milliomosok és multimilliomosok szűk csoportja szerezte volna meg a köztulajdonú vagyontárgyakat és erőforrásokat, miközben a társadalom többi részét meghagyják szegénynek és állástalannak, hogy így nézzenek farkasszemet az égbeszökő bérleti díjakkal, az elérhetetlen magánosított egészségüggyel és oktatással, továbbá a nyomorúságos nyugdíjakkal.10 Hasonló különbség, hogy Kuba többségi részesedést tartott meg a legtöbb (ha nem az összes) külföldi tőkével közös vállalatban,11 ellentétben azzal, ahogy az USA és Európa felvásárolta majdnem az összes jelentős vállalatot Kelet-Európában a feldolgozóiparban, a pénzügyi, a média- és a kereskedelmi szektorban!

Még inkább figyelemreméltó, hogy Kelet-Európával és a volt Szovjetunióval ellentétben Kuba nem szenvedte el a profitok, bérleti díjak, valamint a prostitúció, kábítószer- és fegyverkereskedelem széles hálózataiból származó illegális jövedelmek masszív kivonását az országból. Kubának a vegyes gazdaságra való áttérésekor sem jelentek meg olyan szervezett bűnözői társaságok, mint amelyek igen nagy szerepet játszottak a választási eredmények létrejöttében vagy meghiúsulásában Bulgáriában, Lengyelországban, Romániában, Albániában és a többi új kapitalista demokráciában.12

Kuba sikere a túlélése elé tornyosuló világtörténelmi akadályok elhárításában, feltűnő gazdasági újjáéledése és az elrettentő nemzeti védereje nagy részben a népi kitartás, a forradalmi vezetőkhöz való hűség, továbbá az egyenlőség, szolidaritás, nemzeti büszkeség és függetlenség társadalmi értékké válása sajátos kombinációjának köszönhető. Azonban épp a kubai kormány sikere (az USA bojkottja és a Szovjetunió összeomlása miatt keletkezett akadályok kezelésében és legyőzésében) hozta létre a problémák és ellentmondások új láncolatát.

 

 

A „speciális időszak" utáni új ellentmondások és kihívások

 

A turizmus felkarolása, mint a gazdasági talpra állás egyik vezérfonala, volt a leggyorsabb, legkönnyebb és legésszerűbb Kuba természeti adottságainak kihasználása tekintetében a gazdasági visszaesés, tőkeszegénység és politikai elszigeteltség ellensúlyozására. Ezenfelül ez volt az a szektor, amely a leginkább érdekelte a leendő külföldi befektetőket. A turizmus növelte a szűkös keményvaluta-bevételeket, amivel az alapvető árucikkek behozatalát fedezték, elsősorban az olaj-, a feldolgozóipari és a gyógyászati termékekét, valamint az élelmiszerekét.

Mindazonáltal az idő múlásával a turizmus nagy torzulásokat okozott a gazdaságban: a turizmusban dolgozó szakképzetlen vagy félig szakképzett munkaerő számára kifizetett bérek sokszorosan meghaladták például a képzett tudósok, orvosok vagy a szakképzett mezőgazdasági munkások bérét. Ezenfelül a turizmus „vegyes vállalkozásai" egy új, bürokratikus burzsoázia megjelenéséhez és az egyenlőtlenségek növekedéséhez vezettek.13 Hasonlóan romboló, hogy a turisták tömeges beáramlása megnövelte a lumpenproletariátus, prostituáltak, drogdílerek és másfajta nem produktív „csalók" számát, akiknek tiltott jövedelmei meghaladták a dolgozókét, az alkalmazottakét és a szakemberekét. Ez a csoport hálózatokat épített ki a szálloda-, étterem- és éjszakaiklub-vezetőkkel, ami a korrupciót bátorította, és kikezdte a forradalmi erkölcsöt. A továbbra is létező áruhiány, a tényleges vásárlóerő alacsony száma és a kívánt fogyasztói javak hiánya gyengítette a kormányzati kampányokat, amelyeket a turizmus tevékenységeinek – a turisták elriasztása nélküli – „erkölcsössé" tétele céljából kezdeményeztek.

A turizmus infrastruktúrájára fordított nagyszabású, hosszú távú befektetések (szállodák, éttermek, import bútorok és élelmiszerek) mezőgazdasági forrásokat vontak el. A mezőgazdasági termelés, különösen az élelmiszereké, jelentősen csökkent, azok elérhetősége főleg a helyi lakosság számára vált nehezebbé, ami kedvezett a fekete-, szürke- és „szabad" piacok széles körű kialakulásának. Kuba élelmiszerfüggő országgá vált.14 Miközben a turizmus vonzotta a keményvalutát, százmilliókat költöttek élelmiszer-behozatalra az USA-ból, Kanadából, Argentínából, a Dominikai Köztársaságból és máshonnan. Az USA-tól való élelmiszerfüggés megnövelte Kuba sérülékenységét az exportembargó bármilyen szigorításával szemben. Felvethető, hogy Kuba nemzetbiztonsága gyengült, mivel Kuba keményvalutában előre fizet, ahogy az USA pénzügyminisztériuma megköveteli, az amerikai élelmiszerimport egyre nagyobb részéért.

Néhány politikai hírelemző Kubában és azon kívül is azzal érvel, hogy a kubai kereskedelemben érdekelt mezőgazdasági vállalatok, farmerek és politikusok (több mint harminc tagállamban) erős lobbicsoportot képeznek, amely képes nyomást gyakorolni a Fehér Ház blokádjának megszüntetése érdekében. A tények nem támasztják alá ezt az érvelést. Az utóbbi évtizedben, Clinton és Bush elnöksége idején, nem történt valódi elmozdulás az USA Kuba elleni nyomásának megszüntetésére. Épp ellenkezőleg, ahogy növekedett a kubai behozatal az USA-ból, úgy sokasodtak a Kongresszus korlátozó intézkedései az utazás, az átutalások és a harmadik országok cégeinek feketelistázása terén, és nőtt a Fehér Ház által a destabilizációra és propagandakampányra fordított összeg nagysága is.

A turizmus a „speciális időszak" szükségszerű eleme volt, része az azonnali intézkedéseknek, de sajnos a gazdaság bebetonozott és stratégiai növekedési szektorává vált. Kuba folytatja „monokulturális" függőségének hagyományos ciklusait – cukorexportját átirányítva az USA-ból a Szovjetunióba és Kelet-Európába, majd átváltva turizmusra, kanadai és európai vendégekkel. Az új függőséggel az a probléma (akárcsak a régivel), hogy „rövid távú" megoldásokat kínál, miközben mélyíti a hosszú távú szerkezeti problémákat, beleérve az emberi erőforrások rossz elosztását (az építészek londinerek lesznek) és a sokrétű gazdaság hiányát, ami rugalmasabban megküzdhetne a kapitalista világpiac lényegéből fakadó, elkerülhetetlen gazdasági ciklusokkal.

Kuba növekvő élelmiszer-függősége kifejezetten égető kérdéssé válik, amit az is jelez, hogy a kubaiak étrendjében egyre nagyobb szerepet játszó rizst, babot, baromfit, sertést és marhahúst, valamint más lényeges termékeket (időnként a cukrot) importálni kell. Raul Castro 2007. július 26-ai beszédében kiemelte a behozott élelmiszerek árának hatalmas emelkedését, megemlítve, hogy a tejpor ára megháromszorozódott a megelőző három évben, a rizsliszt ára (2006-ról 2007-re) 10%-kal, a csirke a kétszeresével emelkedett.

Kuba mezőgazdasági termelésének nagy részét a turizmus és a kivitel érdekeinek szolgálatába állították: a dohány, a déli- és trópusi gyümölcsök, az (igen kevés) cukor, a minőségi gyümölcsök többsége, a hústermékek és a baromfi a „farmer" magánpiacokon vagy pedig a dollár- vagy „konvertibilis" valuta alapú speciális boltokban talál vevőre. Ennek eredményeként az államilag támogatott „sarki" boltokban áruhiány alakult ki. A „városi kertek" kialakulása egy lehetséges megoldásnak bizonyult néhány kisközösség részére – ami friss, minőségi „bio"-terményeket nyújt -, de nem fedezi a népesség nagyobb részének a szükségleteit.

Az élelmiszer-termelés hanyatlása szembeszökő, különösen a rizsé (Kuba rizsszükségletének 75%-át importálja). Egy vezető kubai közgazdász azt mondta nekem, hogy ez a mezőgazdasági dolgozók rizstermelési hajlandóságának hiányából fakad, mivel a rizs munkaerő-igényes növény, legalábbis az érte kapható fizetség alacsony más, nem mezőgazdasági munkahelyekkel összehasonlítva. Kuba alacsony születési mutatóival és igen magasan képzett népességével mezőgazdaságidolgozó-hiányban szenved. Azonban Kuba, nem tisztázott okok miatt, elutasítja a bevándorlás ösztönzését olyan országokból, ahol a képzett mezőgazdasági munkásokból többlet van, például Haitiből, pedig ezáltal megerősíthetné csökkenő mezőgazdaságimunkaerő-bázisát, és növelhetné az alapvető hazai élelmiszernövények termesztését, amin az élelmiszer-biztonság nyugszik. Kuba mezőgazdasági függése a külföldi tőkétől, különösen az izraeli befektetőktől a déligyümölcs-szektorban, szintén nehezen érthető, mivel agronómusok és mezőgazdasági népoktatók nagy számban állnak rendelkezésre, és adott a lehetőség a marketingismeretek elsajátítására is.15 A világ déligyümölcspiaca különösen jövedelmező volt a brazil tőke számára, legalábbis a hatvanas évek óta, miközben Kuba késve lépett a piacra, részben külföldi tőke segítségével, ami profitkivitellel jár.

Miközben Kuba a turizmusba, biotechnológiába és más termelő ágazatban ténylegesen nagy arányú beruházásokat hajtott végre, elhanyagolta a lakásépítéseket, tízéves várólistákra helyezve több mint egymillió családot. A lakáshiány az egyik legfőbb forrása a kubai emberek elégedetlenségének, még a középszintű párt- és állami hivatalnokokénak is, akiknek együtt kell élniük anyósukkal, apósukkal. Továbbá a jelenlegi lakásállomány nagyon elhanyagolt; különösen szembeötlő ez Havanna központi óvárosában, ahol még az alacsony költséggel járó vakolatjavítás és festés is újraéleszthetné a munkásnegyedeket, amelyek most fájóan leromlottak.

Miközben a kormány meghirdette programját évi 100 000 lakás építésére, a programot rosszul irányítják (bürokratikus késések), a hivatalnokok lopkodják az építőanyagot, a termelékenység alacsony, az építőanyagok mennyisége elégtelen.16 Nem a lakáskérdés megoldása, hanem a szállodaépítő turizmus kapott elsőbbséget az elmúlt húsz évben. A gazdaság „talpra állításának" hangsúlyozása a „speciális időszakban" ahhoz vezetett, hogy a lakásszektorban elhanyagolták az alapvető fogyasztói szükségleteket.

A rövid távú „termelés" győzelme a fogyasztói programok végrehajtása felett közép- és hosszú távú problémákhoz vezet. Kubai demográfusok figyelmeztettek a kubai népesség abszolút fogyására és a társadalom öregedésére, ami csökkenti a termelőmunkára fogható emberek számát.17 Kubai népességelemzők szerint a népesedési vészhelyzet társadalmi-gazdasági kulcstényezői a lakások számának alacsony száma és a magas megélhetési költségek (Oficina Nacional de Estadísticas [ONE] 2007). Kuba gazdasági fejlődése, társadalmi stabilitása és politikai legitimációja is megköveteli, hogy a lakásépítéseket, -felújításokat és -helyreállításokat a legfontosabb feladatok közé sorolják.18

Kuba alacsony gazdasági termelékenysége, „bürokratikus eredménytelensége" és a mindennapos fásultság a munkahelyeken részben a nem kielégítő közlekedési hálózatnak köszönhető, az emberek és áruk elégtelen szállításának, legalábbis a hazai piacot illetően. A hosszú várakozás a buszmegállókban, a pontatlanság, a túlzsúfolt buszok és a tömegközlekedésre „átalakított" teherautók (a veserázó „camelosok"), továbbá az erősen szennyező üzemanyagok idült rendellenességekhez vezettek. A nem megfelelő közlekedésből adódó pontatlanság a munkahelyeken hozzájárult termelékenység csökkenéséhez, és néha „elfogadott" kifogás a lógások indoklására. A közlekedés anomáliái aláássák a munkahelyi és iskolai közhangulatot: ha a közhatalom képtelen az adminisztratív fegyelemre egy olyan alapvető dolog, mint a közlekedés területén, akkor hogyan fordulhatnak az alkalmazottakhoz nagyobb munkafegyelmet követelve? Az irányítók fegyelmének hiánya rossz példát mutat minden dolgozó számára.

Kuba mostanában ezer buszt vásárolt Kínától, ami némi enyhülést okozott, de a munkások továbbra is rákényszerülnek az autóstoppolásra, ami jelzi, hogy a nehézségek megmaradtak. Szintén probléma, hogy a termelőktől a fogyasztókig történő áruszállítás során keletkezett „veszteségek" tartós élelmiszer-, építőanyag- és olajhiányt okoztak.19 Főleg a korrupciót, a gyakori lopásokat, az irányítás hiányát, a nem megfelelő vezetői ellenőrzést okolhatjuk ezért, valamint hogy a fogyasztóknak és öntudatos munkásoknak nincs módjuk a politikai ellenőrzés gyakorlására. Azokban az ágazatokban, amelyeket az állam elsődleges fontosságúnak jelölt ki, mint a turizmus, a nikkel- és gyógyszeripar, a közlekedés elfogadható hatékonysággal működik.

A közlekedés problémáját nem egyszerűen a politikai akarat hiánya okozza. Fidel Castro 2005. novemberi bejelentése, hogy a benzin több mint 50%-át ellopkodták és eladták a feketepiacon, jelzi a kormányzati hatalom csődjét és az adminisztratív nemtörődömséget.20 Az energiáért, közlekedésért és kereskedelemért felelős minisztereket még meg sem dorgálták a nyilvánosság előtt.

Kubának legalább 10 000 új szállítóeszközre van szüksége, de ez még csak a kezdet. Szükség van képzett karbantartókra és üzemeltetőkre, valamint szerevezett fogyasztói és munkásbizottságokra, hogy ellenőrizzék, vajon az új szállítóeszközöket, ha már egyszer beszerezték őket, a megjelölt célra alkalmazzák-e.

A munkások motiválása szempontjából fontos a társadalmi-politikai nevelés, az erkölcsi buzdítás és a példaadó történelmi vezetők példájának felidézése, de nyilvánvalóan elégtelen, ha közben a bér- és fizetési színvonal nem megfelelő.

Raul Castro 2007. július 26-ai camagüeyi beszédében rámutatott: „Mi is tudatában vagyunk annak, hogy a velünk szemben álló szélsőséges, objektív nehézségek miatt a mai fizetések nyilvánvalóan elégtelenek minden szükséglet kielégítésére, és így megszűnt a szerepük annak a szocialista elvnek az érvényre juttatásában, hogy mindenki képességei szerint dolgozzék, és munkája szerint részesedjen a javakból. Ez társadalmi fegyelmezetlenségeket és elnézést szült, amit, ha már gyökeret vert, nehéz kiirtani, még akkor is, ha a mögöttük álló objektív okokat már megszüntettük."21

Az alacsony bérek, a gyenge motiváció, a munkafegyelem hiánya és az alacsony termelékenység ördögi kört alkot, ami hatással van a szolgáltatásokra, a gyáriparra és a mezőgazdaságra, de erény is kovácsolható belőle. Az utóbbi három évben a béreket – majdnem két évtized befagyasztás után – felszabadították, és viszonylag jelentős emeléseket adtak. A fizetésemelések mégis alatta maradtak annak a szintnek, ami nagyobb termelékenységre ösztönözhetne, mivel ezt a háztartási áram, az élelmiszer (aminek jelentős részét a „szabad" piacon szerzik be), a ruházat és az egyéb létszükségleti cikkek jelentős áremelkedése kísérte.

Nemcsak nagyobb, hatékony fogyasztói vásárlóerőre van szükség, hanem a fogyasztási javak nagyobb kínálatára – megfizethető árakon. Az áruhiány melletti béremelések ahhoz vezetnek, hogy több pénz kevesebb áruval áll szemben, és a nem hivatalos áremelések elmállasztják a nominális „emeléseket". A gazdaságnak egyensúlyban kell tartania a fogyasztói javak nagyobb termelését és behozatalát a termelőeszközökbe történő beruházásokkal és a kivitelre termeléssel. A turizmus eszközeinek fejlesztését egyensúlyban kell tartani a tőkeberuházásokkal és a külpia­cokra termeléssel. Az ellentét a turisták luxuskörülményei és a munkások szegényes lakásai között hatalmasra nőtt a „speciális időszakban". A külföldi turistaipar terjeszkedésének folytatódása a gazdasági talpra állás másfél évtizedében, valamint a közjavak eltulajdonításából származó jövedelemkülönbségek bomlasztják a szocialista erkölcsi világképet. A különbségek nőttek a vegyes vállalatok vezetőinek, külkereskedőknek és a dollár-/eurógazdaságban dolgozóknak juttatott nem hivatalos „jutalmak" miatt. Egy új jövedelempolitika már önmagában nagyobb termelékenységre ösztönözhetne, ha együtt járna minden dolgozó nagyobb mértékű közvetlen részvételével a munkahely irányításában és ügyintézésében, valamint ha széles teret nyitnának a gazdaság átalakításának megvitatására.

Az új jövedelempolitikát a gazdaság kulcsfontosságú ágazatainak fejlesztésére kell irányítani. A mezőgazdaság, a feldolgozóipar és az alkalmazott számítástechnika növekedésének ösztönzése a kormányzati politika irányának megváltoztatását követeli meg, különös tekintettel az oktatási és szakképzési programokra.22 Míg a hatvanas években a legtöbb ázsiai és latin-amerikai ország Kuba után kullogott, mára messzire lehagyták Kubát azáltal, hogy gazdaságaikat több lábra építették, hogy versenyképes feldolgozóipari exportszektorokat hoztak létre, és hogy exportfüggőségüket, amely néhány árucikken nyugodott, csökkentették. Az ázsiai országok megnövelték áruik hozzáadott értékét, így növelve bevételeiket, ami magasabb bérekhez, valamint a felsőoktatás és a munkakínálat jobb „illeszkedéséhez" vezetett. Kuba gazdaságát az igen fejlett oktatási rendszer és a tulajdonképpen monokulturális gazdaság közötti megbomlott egyensúly jellemzi, a gazdaság nem kínál megfelelő munkalehetőségeket a széles körű felsőoktatásból kikerülők számára. Kubának változtatnia kell oktatási rendszerén, hogy olyan diplomásokat képezzen, akik képesek irányítani és működtetni a tömegfogyasztás tömegtermékeit előállító ipari és mezőgazdasági tevékenységeket, valamint az egészségügyben dolgozó képzett tudósokat.

Kuba nikkelt és déligyümölcsöt termel és exportál, de a feldolgozás hozzáadott értéket termelő tevékenysége, a késztermékek előállítása másutt folyik. Kuba exportra 5-6 millió tonna nyerscukrot állított elő évtizedeken keresztül, de a Szovjetunió felbomlása után már világpiaci áron kellett eladnia. Ezzel ellentétben Brazília a feldolgozott cukornád többcélú – különösen energiaforrásként való – hasznosításában lépett előre, miközben Kuba eltékozolta szűkös külföldi valutáját olaj vásárlására, csökkentve ezzel az általános növekedést. Ezután Kuba sok cukorgyárat zárt be. Néhány cukornádültetvényt más terményre állítottak át, de sok parlagon maradt, még akkor is, amikor az etanol ára az égbe szökött, és a kubai élelmiszer-behozatal nőtt. Sok kritikusnak igaza van, amikor rámutat az élelmiszer-termelés etanolra állításának negatív hatásaira, de Kuba esetében ez nem áll meg: a parlag sem élelmiszert, sem etanolt nem termel.

A közvagyon eltulajdonításának elterjedt gyakorlata nagyban fékezi a gazdasági növekedést, és növeli a társadalmi egyenlőtlenséget. Fidel Castro csak egy mutatót emelt ki, a benzin elosztásában a feketepiaci eladások miatt tapasztalt 50%-os jövedelemveszteséget. A hivatali korrupció és a közvagyon eltulajdonítása a feketepiacot működtetők kezében koncentrálja a jövedelmeket, növelve az egyenlőtlenséget, és rombolva az tisztességes munkások munkaerkölcsét. Ugyanennyire jelentős az is, hogy a tolvajlás a források rossz elosztását eredményezi, késlelteti az áruk és szolgáltatások fogyasztókhoz jutását, és áruhiányhoz vezet. A magas rangú hivatalnokok megbüntetése szükséges, de nem elegendő. A nyilvános elszámoltatás különösen reformért kiált; az új rendszer független elszámoló hatóságokon alapulhatna, fogyasztói és munkás-ellenőrzőbizottságokon, akiknek joguk lenne „betekinteni az elszámolásokba". A munkások és szakértők ellenőrzése nem fogja teljesen megszüntetni a korrupciót, de a hatóságokat kérdőre vonja ismétlődő, független jelentéseivel. Raul Castro elnök de facto követelte, hogy a miniszterek a jövőben szigorú munkaterveket kövessenek, és munkaterületükön friss, írásbeli jelentéseket tegyenek. A vezetésen belüli nagyobb beszámoltathatóság szükséges, de nem elegendő. Léteznie kell alulról meghatalmazott bizottságok általi ellenőrzésnek és felügyeletnek, továbbá egy párhuzamos, független, általános elszámoló hivatalnak.

A vegyes vállalatok és az osztálykülönbségek bizonyos foka bizonyára szükségszerű volt, hogy vonzzák a tőkét az általános válság, az összeomló kereskedelem és a pénzügyi hálózatok éveiben, azaz a „speciális időszakban". Azonban amit akkor taktikai visszavonulásnak vagy ideiglenes alkalmazkodásnak gondoltak, bebetonozódott, s ez messzemenő következményekkel járt. A társadalmi különbségek létrehozták azt az osztályt, amelyet Fidel Castro a liberális ideológiát magához ölelő újgazdag osztálynak nevezett. Ők a köz- és a magánszféra nagyobb mértékű együttműködését szorgalmazzák, s az országot végső soron a birodalmi tőke által uralt világpiacba szeretnék integrálni. A közvagyon Kubában még mindig domináns és politikailag erős,23 de ha nem tud megbirkózni a hiánytól szenvedő közszükségletek és az egyéni fogyasztási igények kielégítésével, egyre inkább sebezhetővé válik a liberális kritikával és a sajátos „piaci szocialistákkal" szemben. Az utóbbiak úgy érvelnek, hogy a hiányjelenségeket az szüntetheti meg, ha a tőkés befektetőknek, továbbá a hazai és külföldi kereskedelmi érdekeknek nagyobb mozgásteret nyújtanak.

A társadalmi egyenlőtlenségek nem kizárólag a piaci erőknek, a korrupciónak és a turizmusnak köszönhetőek. Mindez a gazdaság irányítása és adminisztrációja, valamint a közkiadásokkal való rendelkezés fölötti politikai hatalom koncentrációjának is a következménye. Az újgazdag burzsoázia növekedésének megfékezése többet követel, mint vissza-visszatérő népmozgalmakat (például amikor a szociális munkások elfoglalták a benzinkutakat), és többet az erkölcsi buzdítások felújításánál (amelyek egyébként fontosak). Az Új Osztály elleni harc megköveteli a választott képviselők új rendszerét, akik felügyelik a költségvetés felosztását a különféle minisztériumok számára, és jogukban áll beidézni az illetékes hivatalnokokat televízión közvetített meghallgatásokra, szigorú elszámoltatásra a nyilvánosság előtt, ha szükséges.

A lakosság elégedetlenségének egyik leggyakrabban és visszatérően említett oka, hogy nagy az aránytalanság a külföldre juttatott emberbaráti segélyek és a hazai piaci áruhiány között. Senki sem kívánja, hogy Kuba ne vállaljon továbbra is szolidaritást a nem Kubában élő szegényekkel, de a kubai lakosság nem támogatja a segélyek jelenlegi mértékét, a fennálló hazai fogyasztói áruhiány mellett.

Sokféle kifogás érte Kuba külföldi kötelezettségvállalásait és rosszul meghatározott prioritásait. Először is, sok segély egyszerűen adomány, és nincs gyakorlati haszna Kuba számára: az egészségügyi programokat a fogadó országok rendszerei nem viszonozzák kedvező diplomáciai vagy politikai intézkedésekkel. Valójában a kubai egészségügyi kiadások lehetővé teszik sok reakciós és USA-barát rendszer számára, hogy forrásokat szabadítsanak fel a külföldi befektetőknek adott kedvezményekre vagy hadieszközök vásárlására (amint azt Honduras, Pakisztán, Afrika és mások példája bizonyítja), valamint visszafogják az egyes népek saját kormányaikkal szembeni harcát, amely a szociális szolgáltatásokért folyik. Nem kétséges, hogy Kuba megnyeri ezen országok szegényeinek jóindulatát, de egyidejűleg sok kubai haragját is kiváltja. A hazai programok felgyorsításának sürgős igénye mellett Kuba nincs abban a helyzetben, hogy költséges külföldi programokat tartson fenn mindenféle pénzügyi, állami vagy kereskedelmi hozadék nélkül. Ugyanezt a kérdést felvethetjük a külföldi diákok, betegek és számos konferenciaküldött támogatásával kapcsolatban is.

Komolyan át kell gondolni a dolgokat, és még komolyabb gazdasági döntéseket kell hozni, hogy eredményes egyensúlyt hozzunk létre Kuba égető belső szükségletei és külföldi humanitárius küldetése között. Egy pozitív példa a kiegyensúlyozott kölcsönös kapcsolatra Kuba és Venezuela viszonya – kedvezményes olaj, befektetések és kereskedelem Caracas részéről cserébe a magasan képzett kubai munkaerő által nyújtott jelentős orvosi, oktatási és szociális szolgáltatásokért.

Kuba jelentős elvárásokkal és eredményekkel rendelkező fejlődő ország, ahol azonban a szegénység még mindig magától értetődő és látványos (gondoljunk csak a Havanna központjában omladozó házakra és a leromlott infrastruktúrára).

Ha Kuba le akarja győzni a bimbózó neoliberalizmus növekvő belföldi és külföldi kihívásait, az állami szektornak sokkal jobban kell reagálnia a tömegigényekre. A nagyobb átláthatóság és a jobb válaszadó készség megköveteli a fogyasztói és termelői szektor erősebb képviseletét és ellenőrzési lehetőségét.

 

 

Kultúra: forradalom és a neoliberális kritikusok

 

A neoliberalizmus fenyegetése számtalan forrásból fakad. A legnyilvánvalóbb „kemény fenyegetés" az USA birodalmából jön – kormányzatából és ál-„nemkormányzati szervezeteiből" (NGO-k), továbbá a tömegpropagandából és szórakoztatóiparból, valamint informális forrásokból, például rokonoktól és sportügynököktől. Azt mondom, hogy ez a „keményvonalas" gyűlölködés a kubai forradalom ellen közismert és félelmet kelt, de a legkevésbé hatékony – mivel pontosan felismerhető, és már sokan alaposan megértették.

A jelenlegi legjelentősebb kulturális fenyegetés belülről fakad, amit a forradalmi kulturális termékek visszaszorulása jelez a mozikban, irodalomban, színházban és zenében. A hatvanas és hetvenes években Kuba csodálatos dokumentumfilmeket készített a vietnami emberek hősies küzdelméről, a feketék felkeléséről az Egyesült Államokban, valamint a tétovázó értelmiségiek és a harcos forradalmárok szembenállásáról. Az utóbbi két évtizedben egy dokumentumfilm sem készült az iraki, afgán és szomáliai ellenállás világtörténelmi küzdelméről az USA által levezényelt birodalmi háborúk ellen, a kolumbiai gerillák küzdelméről a halálosztagos demokrácia ellen, és a New Orleans-i fekete tömegek küzdelméről otthonuk, iskoláik és kórházaik kapitalista leradírozása ellen.

Egy vezető kubai filmipari hivatalnok mondta nekem, hogy ezek „fontos témák", de hiányoznak hozzá a források, és gyakran kell a vegyes vállalatokban spanyol és más európai producerekkel dolgozniuk, akik nem érdeklődnek a forradalmi küzdelmek iránt. A pénzügyi érv nem meggyőző.24 Gyarmatosításellenes háborúkról filléres költségvetéssel készültek filmek: két repülőjegy, egy videokamera, magnó, hálózsák és politikai akarat – kevesebb mint 5.000 dollárért (kisebb összeg, mint egy egyszeri üdülési hirdetés egy európai újságban). Semmilyen pénzügyi nyomás nem kényszeríti őket arra, hogy megfeleljenek a liberális és posztmodern európai koproducerek ízlésének.

Sok úgynevezett „kritikus" film és írás kifigurázza a forradalmárokat és harcosokat, vagy pedig egyszerűen kihagyja őket. Az a benyomásunk támad a mai kubai kulturális termékek láttán, hogy Kubában nem maradt egyetlen őszinte forradalmár sem.

A kubai televízió mostanában a hetvenes évek irodalmi hivatalnokaival készített interjúkat, olyan funkcionáriusokkal, akik az akkori merev és dogmatikus kulturális álláspontokat képviselték. Az „új kritikusok" hangos felháborodásban törtek ki, nem csak a korábbi hivatalnokok kulturális politikáját kritizálták jogosan, de a tv-csatornákat és a kormányzat kultúrpolitikáját is támadták, valamint elbocsátásokat, nyomozást és cenzúrát követeltek.25 Más szóval, az „új kritikusok" pontosan ugyanazokat a tekintélyelvű módszereket követelték, amelyeket korábbi elnyomóik használtak. Továbbá heves hadjáratuk már-már boszorkányüldözéssé vált minden olyan irodalmi vagy művészeti törekvés ellen, amely megpróbálta megvédeni vagy bemutatni a forradalmi értékeket vagy a mai Kuba bármely pozitív társadalmi mozzanatát.

Az „új mozi" állandó műsorszámai közt megtaláljuk, a forradalmárok mechanikus és élettelen karikatúrája ellenpontozásaként, a kubai emigránsokat, akiket érzékeny személyiségnek ábrázolnak, akiknek „érzelmeik" vannak Kuba iránt, azonban kényelmesen elvannak külföldön. Az új mozi elfelejti megemlíteni, hogy az USA-ban az emigránsoknak nincs általános betegbiztosításuk, az egyetemet is magában foglaló ingyenes oktatásuk. Ezekben a filmekben az emigráns szereplőknek nincs tudomásuk arról, hogy a gyilkos Bush-rendszer Közel-Keleten milliók életét oltja ki. Egyetlen emberiesség elleni bűntett sem kerül bele az új kritikusok érzelmes „személyes forgatókönyveibe".

A kubai új irodalom, a szocialista realizmussal való szakítása után, rasszista és szexista sztereotípiákkal van tele – általában kiemelve a fülledten érzéki, hosszú lábú és domború fenekű (nalgas) mulattokat. Romantikus kalandok európai turistákkal vagy üzletemberekkel, melyek könnyfakasztó elválásokhoz és egy új országbeli szebb jövőre vonatkozó ígéretekhez vezetnek.

A Szovjetunióval és Kelet-Európával fennálló korábbi több évtizedes szoros kulturális kapcsolathoz képest most semmit sem tudhatunk meg arról (se filmekből, se írásos beszámolókból), hogy a posztszovjet blokk milyen katasztrofális válságban van, s hogy a neoliberalizmus mennyire teret nyert Kelet­-Európában. Sehol sem említik a kubai művészek azokat a masszív társadalmi-gazdasági válságokat, amelyeket a volt kommunista országok gazdaságainak külföldi felvásárlása okozott. Nincsenek dokumentumfilmek vagy dramatikus feldolgozások a nyugdíjalapok kirablásáról, a kábítószeres és szegény fiatal lányokat, asszonyokat szexrabszolgaként dolgoztató bűnbandák felemelkedéséről, a példa nélküli népességfogyásról, ami a kábítószernek, az alkoholnak, az öngyilkosságoknak és a már egyszer térdre kényszerített fertőző betegségek (tbc, szifilisz) újbóli megjelenésének köszönhető. A kubai emigráns nosztalgia ábrázolásában semmi sincs a neoliberalizmus másik oldalából, s csak a nyugati középosztály relatív jólétét mutatja – egy csökkenő életszínvonalú osztályét.

Lehet, hogy a saját liberális víziókkal rendelkező „új kritikusok" azért tagadják meg a „piaci szocializmus" vagy „posztszocializmus" katasztrofális következményeinek ábrázolását, mert attól félnek, hogy ezzel hiteltelenítenék egy „új és nyitott Kubába" való átmenetről kialakított saját verziójukat? A kapitalizmusba való átmenet iszonyú következményeit megkerülve inkább a könnyebb feladatra fókuszálnak, hogy Kuba múltjának és jelenének aktuális problémáit és ellentmondásait egy idealizált Nyugattal állítsák szembe. Csak kevés művész és értelmiségi fejezi ki aggodalmait liberális-demokratikus nézeteik csapdáival és ellentmondásaival kapcsolatban.

Kulturális forradalomra van szükség Kubában, hogy legyőzzék az afrokubaiak hirdetésekben, vezető pozíciókban és a hivatalos média-megjelenésekben való alulreprezentáltságát, továbbá hogy mélyítsék és kiterjesszék az afrokubaiak szakmai képzését, hogy így csökkentsék felülreprezentáltságukat a bokszban és más, sérüléssel járó sportágakban.

A forradalmi kultúra gyakorlatának és a faji megkülönböztetés elleni pozitív akcióprogramoknak az újraélesztése megerősíti és elmélyíti a 21. századi szocializmus fejlődését, és megnyitja az utat a gazdasági döntéshozatal kritikai újragondolása felé. A múlt gazdasági gyakorlatának kritikai észrevételezése és megvitatása valószínűleg fokozott figyelemhez, ésszerűséghez, összehangoltsághoz és költségelőny-elemzéshez vezet. A ráhagyatkozás az áldozathozatalt kérő erkölcsi felszólításokra már nem olyan hatékony, mint amilyen a kilencvenes években volt. A nagy volumenű közprogramok elindítása „megkésett eredményeket" vagy a későbbi teljesítésre vonatkozó ígéreteket hozott a lakosságnak, ami nem váltott ki népi lelkesedést, ahogy arra Raul Castro közvetlenül utalt 2007. július 26-ai beszédében.

A kubai beruházások tervezését a Nagy Haladó Ötlet iránti lelkesedési hullámok jellemezték, ami tartalmazhatott néhány haladó vonatkozást, de amit más prioritásoktól elkülönítetten valósítottak meg, így ezzel kapcsolatban nem teljesültek a költségelőny-elemzés kritériumai. Két terület emelkedik ki: a számítógépesítés és a biotechnológia. Mindkettőbe dollármilliókat fektettek, és elértek néhány innovatív eredményt, de ez más ágazatokkal összevetve igen költségesnek bizonyult.

Idevágó példa, hogy Kuba több száz millió dollárnak megfelelő összeget fektetett be egy gondosan megépített számítástechnikára szakosodott egyetembe. Az egyetemépítési projektet beilleszthették vagy integrálhatták volna a létező egyetemi központokba, de ennél fontosabb, hogy integrálhatták volna kulcsintézményekkel, hogy olyan adatbázisokat és programokat alkossanak, amik információfeldolgozási képességeikkel javítják a gyárak, benzinkutak, a kórházi és betegadminisztráció stb. hatékonyságát. Az ellentmondás a speciális, költséges és fejlett számítástudományi egyetem és a kulcsfontosságú társadalmi és gazdasági intézmények visszamaradott adatfeldolgozása között jelzi a hajlamot arra, hogy miként kerülhetünk egy „Nagy Ötlet" hatalmába – számítógépesítés annak átgondolása nélkül, hogy ez hogyan függ össze az alacsony hatékonyság, a lopás és a késések problémáival, és hogyan képes megoldani azokat.

A biotechnológia az a terület, amit a kubaiak a leggyakrabban említenek a jövő növekedési ágazataként. A befektetett több mint egymilliárd dollár révén első osztályú intézményeket lehetett létrehozni, első osztályú tudósokat képezni és toborozni, kifejleszteni néhány fontos védőoltást, és előrelépést tenni az orvosi ellátásban. Ennek ellenére el kell ismerni, hogy Kubában, mint a világ többi részén, a biotechnológiai befektetések hozama, mind orvosi áttörésekben, mind pénzügyi értelemben számolva, a legjobb esetben is egyenetlen. A biotechnológiai újítások Kubában, Európában és az USA-ban csak szerény javulást okoztak a közegészségügyben. Minden egyes sikeres felfedezést több tucat költséges és sikertelen program előz meg. Mivel Kubában az alapvető szükségletek kielégítéséhez szükség lenne olcsó és könnyen beszerezhető tápláló élelmiszerekre, tömegközlekedésre, lakásokra és más, égetően szükséges dologra, a prioritások kérdését fel kell vetni és széleskörűen, nyíltan meg kell vitatni. A fogyasztási javak krónikus hiánya, az infrastruktúra leromlása, az alacsony fizetések mellett hogyan tudná Kuba folytatni milliós összegek igen kockázatos ágazatokba való befektetésének gyakorlatát?

A nemzetközi tudományos elismerés és a humanitárius segélyek megérik-e a húsz évnél hosszabb ideje létező hazai hiányjelenségek miatti kiábrándulást és a csökkenő forradalmi buzgalmat?

A kubai külpolitika nagyon sok diplomáciai sikert könyvelhet el: az ENSZ általános közgyűlésén 98%-os támogatást kapott, és majdnem egyhangú szavazatokat az Amerikai Államok Szervezetében az USA gazdasági blokádja ellenében. Kubának kereskedelmi kapcsolatai vannak majdnem az egész világgal, sőt egyoldalú kereskedelme az USA-val annak ellenére, hogy Clinton és Bush elnökök keresztülvitték a Helms-Burton kereskedelmi és utazási embargótörvényt. Kuba és Venezuela a Fehér Ház szigorú nyomása ellenére sikeresen mozdítottak elő stratégiai, kereskedelmi, befektetési és katonai szövetségeket. Washington nyomása ellenére Kuba külpolitikája diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat épített és terjesztett ki még Washington legszervilisebb szolgarendszereivel is. Kuba „emberektől emberekig" diplomáciája kivívta a világ szegényeinek rokonszenvét. Hajthatatlan szembenállása az ázsiai és közel-keleti szabadpiacokkal és katonai inváziókkal (különösen Irak, Afganisztán és Libanon gyarmatosító lerohanásával szemben) elnyerte a világ népeinek támogatását és sok harmadik világbeli kormány szimpátiáját is.

Épp Kubának a birodalmi diplomáciai és gazdasági blokád áttörésében elért sikere szülte az új ellentmondások láncolatát: a jogos államérdek a kubai kereskedelem és diplomáciai támogatottság növelésében néha odavezetett, hogy a kormány támogatott és helyeselt néhány olyan reakciós, neoliberális rendszert, mint Lula Da Silváét Brazíliában, és baráti gesztusokat tett a halálbrigád-elnöknek, Uribének Kolumbiában.26 A fő probléma, hogy a kubai állam és a Kubai Kommunista Párt nem válik szét. Ami megfelelő diplomáciailag a kubai államnak, az a neoliberális rendszerek ellen csatázó népmozgalmak nézőpontjából politikailag reakciós lehet. Kuba úgy tudná megoldani ezt a problémát, ha az állam és a párt elkülönült szervezetek lennének. A Párt a nép küzdelmével szolidárisan, forradalmi szempontból szólalhatna meg, az állam pedig a fennálló rendszerekkel tárgyalhatna.

 

 

Összefoglalás: ellentmondások és alternatívák

 

Kuba sikere, hogy úrrá lett a kelet-európai és volt szovjet kereskedelmi partnereinek összeomlásán, és átalakította gazdaságát, korunk történelmének egyik legdrámaibb eseménye. Hasonlóan, Kuba nemzetbiztonsági rendszerének ellenálló képessége, amellyel elhárította a világ legnagyobb szuperhatalmának a forradalom lerombolására tett kísérleteit, példa nélkül áll korunk világtörténelmében.

Kuba sikere, hogy szerény gazdasági talpra állást produkált, miközben fenntartotta fontos szociális programjait, a világ többi része fölé emeli, ahol a gazdasági átalakításokat a szociális ellátások óriási mértékű csökkentése kísérte. A forradalmi kormány által megtervezett változások azonban jelentős ellentmondásokat okoztak, amelyek még nem fenyegetik a rendszert, de ilyenekké válhatnak, ha elhanyagolják őket. Vannak olyan folyamatok, gyakorlatok, politikák és struktúrák, amelyek fokozatosan mállasztják a tömegtámogatás alapját, és amelyeket sürgősséggel kezelni kell, amíg még megoldhatók. A pozitív reformok a következőkből állhatnak:

  1. Kiegyensúlyozott gazdasági tervezés, a bürokrácia munkás-fogyasztói felügyelete és munkás-fogyasztói részvétel a közös döntéshozatalban.
  2. Minden minisztérium számláinak, bevételeinek és kiadásainak publikálása, hogy a nyilvánosság részletesen megvizsgálhassa azokat.
  3. Minden vezető hivatalnok költségtérítési számlájának, közlekedésének, lakhatásának, ajándékainak, magánvagyonának és külföldi vásárlásainak nyilvánosságra hozatala.
  4. Nyilvános vita és népszavazás a beruházási prioritásokról, a külföldi segélyek és a hazai programok arányáról az egészségügyben, a lakásépítésről, az élelmiszereket és a közlekedést érintő kérdésekről.

A kubai döntéshozóknak szakítaniuk kell a monokulturális mentalitásukkal – nem elegendő szakítani a cukorexporttal, és ráhagyatkozni a turistaiparra, valamint az elsődleges termékekre (nikkel, déligyümölcs, dohány és í. t.). Politikailag ésszerű lehet korlátozott kapcsolatokat kiépíteni amerikai mezőgazdasági exportőrökkel, de semmi értelme élelmiszerfüggővé válni és föladni az élelmiszer-biztonságot, különösen az USA pénzügyminisztériumával folytatott egyoldalú kereskedelemben, amely készpénzt követel (nincs hitel!).27 Az ALBA jó alternatíva az USA dominálta ALCA-val szemben, de Kubának is meg kell tennie a magáét. Növelnie kell (a jelenleg majdnem zéró) élelmiszer-behozatalát Bolíviából, Ecuadorból vagy Nicaraguából, nem pedig az USA-ból, az élelmiszert cserébe kérve a gyógyszerexportért, valamint az egészségügyi és orvosi szolgáltatásokért számlázott összegekért.

Kubának meg kell fontolni a művelés alól sietve kivont cukornádültetvényeinek újramegnyitását, különösen azokét (az alföldeken), amelyeken lehetővé tehető a gépi aratás. A cukor tartósan magas ára miatt, ami a bio-üzemanyagok (etanol) felé fordulásnak köszönhető, Kuba külföldi valutát kereshet, etanolt termelhet, és így csökkentheti függőségét a benzinbehozataltól, ami még a venezuelai támogatás ellenére is több mint 30 dollár hordónként.

Kuba új, specializált számítástudományi központját integrálni kell a gazdasággal és a szociális szolgáltatásokkal: alkalmazott programok, diákmunka-programok a kórházakban és gyárakban, hogy sürgősen információs hálóba kössék a kórházakat, klinikákat és munkahelyeket. A szállítási rendszert számítógépesíteni kell, hogy kézben tartsák a határidőket, csökkentsék a felesleges kitérőket, ami az állami raktárakból ellopkodott áruk feketepiacosok számára történő törvénytelen kiszállításait fedezi. A számítógépesítés, ami lehetővé teszi a benzin és más áruk eladásából keletkezett bevételek napi, sőt óránkénti nyomon követését, megnöveli a bevételeket, és csökkenti a korrupciót. A számítógépesítés, továbbá a fogyasztói-munkás-könyvelői felügyeleti tanácsok fogják részben meghatározni a 21. század szocializmusát.

Az ipar több lábra állítása, különösen azokban a termelési vonalakban, amelyek közvetlenül érintik a népi ipar termékeit és a kivitelt, nagyobb hangsúlyt kell kapjon a szakképzésben, a számítógépes rendszerépítésben és a fogyasztói kutatásokban. A számítógépesítést sokkal egyértelműbben kell összekötni a sürgető népigények kielégítésével.

Kubának be kell fektetnie a nikkeliparba, a nikkel feldolgozásába, feldolgozóipari szakmunkás állásokat létrehozva, és növelve a hozzáadott értéket a Kínába és máshova irányuló exportban. Kubának mindenekelőtt vissza kell szereznie élelmiszer-biztonságát.28 Egyáltalán nincs olyan ok, amely kizárná, hogy Kuba önellátóvá váljon baromfi, hús, rizs, bab és más alapvető élelmiszerek tekintetében, ha átalakítja gazdasági fejlődési prioritásait, és nagyobb hangsúlyt fektet hazai piacai fejlesztésére és kiszélesítésére, továbbá ha a beruházásokat átcsoportosítja a túlfejlett tercier ágazataiból az elsődleges és másodlagos szektorokba.

Kuba túlhangsúlyozta külföldi orvosi segélyprogramjait, új szakrendelőket épített, miközben a hazai kórházak leromlottak. A várótermeknek és folyosóknak a vidéki szakrendelőkben tisztáknak kell lenniük, és rendesen ki kell őket festeni. Néhány rendelőben szakemberhiány van. A karbantartó személyzetet nem használják ki. A kórházakban hiányoznak az alapvető oktató felszerelések, a diagnosztizáló központokból pedig a kémiai reagensek. Amíg a külső megfigyelők jogosan mutatják ki Kuba hatalmas fölényét az USA szegényes közegészségügyével szemben, a kubaiak mostanában panaszkodnak a kezelések elhalasztása és a várakozás miatt, mivel az orvosi személyzet külföldön kapott feladatokat.

Kuba meg kell fontolja, egyetértve Martinak a forradalom belső nemzeti dinamizmusa újraélesztéséről szóló tételével, hogy előresorolja, a legfontosabbak közé, a kubai emberek fogyasztói igényeinek kielégítését. Ezt el lehet érni az export és a hazai szektor közötti, valamint a fejlett képzés és a gazdaság gyakorlati igényei közötti egyenlőtlenségek kiigazításával. Az oktatási rendszer, amely jelenleg a szolgáltató szektor felé fordul, olyan diplomásokat kell képezzen, akik több lábra állítják a feldolgozóipart, és újraélesztik az élelmiszer-termelést.

Kuba a múltban már megmutatta, hogy képes megoldani belső ellentmondásait. A jelenlegi ellentmondások nem visszafordíthatatlanok, de a mai prioritások, stratégiák és struktúrák komoly és mély újragondolását igénylik. Egy átfogó, nyílt vita szükséges az összes antiimperialista kubai között, hogy elmélyítsék és fönntartsák a forradalom vívmányait.

Az új dogmák, az apolitikus és liberális művészek, írók és filmkészítők pózolása szintúgy akadálya a forradalom elmélyítésének, mint a bebetonozott bürokraták. A kubai forradalom és vezetői számíthatnak az afro- és európai kubaiak nagy többségének hatalmas jóindulat-, szolidaritás- és lojalitás-tartalékaira. De időbeli és türelmi korlátok vannak – a kubaiak vágya a jó életre mindennapi szükségleteik kielégítését sürgeti.

A késések és állandó halasztások a lakás-, bér- és élelmiszer-szükségletek kielégítésében csak a belső liberális ellenforradalmárokat segíti, akik a nagyobb „piaci szabadság" mellett érvelnek.29 Az erkölcsi felhívások és büntetőintézkedések szükségesek, de elégtelenek, ha nem járnak együtt nagyobb népi felügyelettel, az anyagi javak nagyobb kínálatával, anyagi ösztönzőkkel, megfizethető minőségi és változatos élelmiszerekkel, minden család számára elérhető lakásokkal. A forradalom jövője most van, nem a későbbi életpályánk során, hanem ebben az évben. Nem kevesebb, mint a kubai forradalom jövője forog kockán a stratégiáról, a társadalom szerkezetéről és a politikai akciókról folytatott jelenlegi vitában.

Ahogy az 1959-es Forradalom történelmi vezetője, Ramiro Valdes parancsnok mondta 2007. május 28-án: „A hazai gazdaság megerősítése a tudomány és technológia, a társadalmi problémák megoldása és népünk életminősége terén olyan feladatok, amihez nagyobb rátermettséggel kell hozzányúlnunk, ha elszántságunk, a forradalom és a kubai szocializmus valóban visszafordíthatatlan, ahogy Fidel és Raul szeretné."30

(Fordította: Bózsó Péter)

Jegyzetek

1 Morris Morley: Imperial State and Revolution: The United States and Cuba (1952-1986). Cambridge University Press, NY 1987.

2 Ernst and Young: A Business Guide to Cuba (2006. február), Bridgetown, Barbados, 1. rész; lásd még Fidel Vascos Gonzalez: Economía Cubana: Se Acelera su Ritmo de Crecimiento, Cubarte, 2007.

3 Uo. 3. rész, 36. o.

4 Morley: i. m.

5 Ernst and Young: i. m.

6 Interjúk a Számítástudományi Egyetem igazgatójával, 2006. február 11.; lásd még Ernst and Young: i. m. 6. rész.

7 Ernst and Young: i. m. 1. és 2. rész, The United Nations Economic Commission for Latin America (CEPAL) 2006. évi jelentés Kuba 2003 óta fenntartott növekedésére fókuszálva.

8 James Petras: „The Responsibility of Intellectuals: Cuba, the US and Human Rights", 2003. május 6. Rebelión www.rebelion.com

9 Interjú Felipe Perez Roque kubai külügyminiszterrel, 2004. február 4.

10 Paul Klebnikov: Godfather of the Kremlin: The Decline of Russia in the Age of Gangster Capitalism. Harcourt, NY, 2000; James Petras: „Global Ruling Class: Billionaires and How They Made it". Journal of Contemporary Asia, 2008. január; David Hoffman: The Oligarchs. Public Affairs, NY, 2003.

11 Ernst and Young: i. m. IV. rész: Foreign Direct Investment és VI. rész: Sectors for Foreign Investment.

12 Klebnikov: i. m.; Hoffman: i. m.

13 Fidel Castro beszéde a Havannai Egyetemen, 2005. november 17. (Granma, 2005. november 18.) Fidel hangsúlyozta, hogy a Forradalom fő veszélye a belőle kinövő Új Osztály.

14 Raul Castro beszéde Camagüeyben, 2007. július 26-án. „A Forradalom 49. éve." Raul kiemelte, hogy nagyobb hazai mezőgazdasági termelésre van szükség, különösen a helyi piacokra szánt élelmiszerekére – rámutatva ezzel a „szerkezeti hiányosságokra".

15 Gideon Alon: „Just a Farmer in Cuba". Haaretz, 2007. július 3. Az izraeli sajtó riportja Rafi Eitant, az izraeli titkosszolgálat, a Moszad európai tevékenységére felügyelő korábbi főnökét említi: „Eitan egy olyan cég résztulajdonosa, amelynek hatalmas kertészetei vannak Kubában […] A cég mezőgazdasági tevékenységet folytat Kubában […] déligyümölcslé-sűrítményeket állít elő a világ legnagyobb ültetvényén." Izraeli tőkések dollártízmilliókat fektetnek be egy havannai irodanegyedbe, ami 18 darab hatszintes irodaépületből áll majd 2 millió négyzetláb irodaterülettel. A fejlesztés a kubai állami ügynökség, a Cubalse and Grupo BM és egy Rafi Eitan által vezetett izraeli cég közös vállalkozása.

16 Lásd a Juventude Rebelde-ét a következőben: Gerardo Arreola: „Trabas burócratas ahondan crises de vivienda en Cuba: Juventude Rebelde", idézi a La Jornada 2007. június 18-án. A kereskedelmi szakszervezet lapja, a Trabajadores szerint a 2005-re jóváhagyott 8934 lakásépítésből csak 1445-öt valósítottak meg 2007 májusáig.

17 „La Población cubana decrece y envejece". Xinhua, 2007. július 11.; Gerardo Arreola: „Decrece la publación cubana". La Jornada, 2007. március 9.

18 Uo.

19 Raul Castro beszéde Camagüeyben, 2007. július 26. Raul megemlíti, hogy mennyi olajat pazarolnak el, amíg a tejet a tejgazdaságoktól a feldolgozókba szállítják, illetve vissza a fogyasztókhoz, akik az előbbi tejgazdaságok mellett laknak.

20 Fidel Castro beszéde 2005 novemberében a Havannai Egyetemen (Granma, 2005. november 19.), az erről szóló tudósítás: Gerardo Arreola: „El Presidente Cubano recibe 2006 en un gasolinera de la Habana". La Jornada, 2006. január 2.

21 Raul Castro beszéde, 2007. július 26.

22 Pedro Campos: „Debería Cuba reconsiderar comércio unidireccional con EEUU y avanzar a la autosuficiencia alimentica". 2007. június (Perucho1949@yahoo.es).

23 A vegyes vállalatok megjelenése ellenére fenmaradt az állami tulajdon túlsúlya, lásd Jose Luis Rodriguez gazdasági miniszter nyilatkozatát: Gerardo Arreola: „Firme en Cuba el predominio de la propriedad estatal: ministro de Economía". La Jornada, 2007. május 30.

24 Interjú Havannában, 2005. február 7.

25 Gerardo Arreola: „Cuba: el fantasma de la censura". La Jornada, 2007. január 19.

26 Gerardo Arreola: „Intercambian invitaciones Castro y Uribe para hacer visitas reciprocas". La Jornada, 2007. április 2.; „Nueva etapa de cooperación y solidaridad con Cuba: Torrijos". La Jornada, 2005. december 2. Torrijos Panama elnöke és közismert szabadpiacpárti, aki támogatja az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet, az ALCA ötletét.

27 Kuba élelmiszerimportért felelős vezetője, Pedro Alvarez az USA-ból behozott élelmiszerekre költött összeget 1,5-1,6 millió dollárra becsülte; olyan árukról van szó, amelyeknek a nagy részét Kubában is elő lehetne állítani. 2006-ban Kuba nettó kereskedelmi hiányának több mint felét tette ki az amerikai élelmiszer-behozatal. Kuba 2001 és 2006 között 2,26 billió dollárt költött amerikai élelmiszer-vásárlásokra. Kuba amerikai élelmiszerimportjáról lásd Ernst and Young: i. m. II. és III. rész; „Cuba preve comprar este año en el exterior entre mil 600 y mil 700 MDD in alimentos". La Jornada, 2007. július 31. A kubai gazdapiacoknak a bérekhez és fizetésekhez képest csillagászati árairól lásd BBC News, 2007. július 31.

28 Raul Castro 2007. július 26-ai beszédében hangsúlyozta, hogy növelni kell az élelmiszer-termelést, hogy iparosítani és több lábra kell állítani a gazdaságot, továbbá bírálta a bürokrácia tehetetlenségét, és új tulajdonviszonyokat szorgalmazott a külföldi befektetéseket illetően (az utóbbit a jelenlegi állami adminisztráció hozzá nem értése miatt).

29 Kubában Raul Castro mostanában független, tudományos alapon szervezett munkacsoportok sorát hozta létre, hogy megvitassák az állami tulajdon problémáit és hiányosságait, valamint a köz- és magánszféra közötti alternatív kapcsolatokat.

30 La Jornada, 2007. május 30.

Rossz kormányzat, jó kormányzás: civil társadalom versus társadalmi mozgalmak

A tanulmány elsősorban politikai oldalról vizsgálja a nem-kormányzati szervek működését a latin-amerikai országokban, bemutatva a folyamatot, hogyan veszik át a közösségi alapú és sokszor helyi gyökerű szervezetek szerepét a feladatorientált, professzionalista „fejlesztési ügynökségek", amelyek lényegében a globalizáció és a neoliberális fejlődés előmozdítását szolgálják. Míg a baloldali mozgalmak a társadalmi egyenlőtlenségek megváltoztatására törekednek, az NGO-k (nem-kormányzati szervezetek) inkább depolitizálni szeretnék a szegényeket, s a kiutat az egyéni képességek fejlesztésében kínálnak nekik.

Kevés kifejezés terjedt el olyan széleskörűen az elmúlt két évtizedet jellemző korszak meghatározó változásainak leírására, és egyben a privatizáció, liberalizáció és dereguláció politikájának diktálására, mint a "globalizáció". Mint leírás és diktátum, a globalizáció a neoliberális strukturális kiigazítás politikájával társítható, ami egy világméretű kapitalista gazdaság felépítését célozza. Olyat, ami felszabadítja a "szabadság, a demokrácia és a magánvállalkozás" erőit, hogy a George W. Bush által 2002 szeptemberében az Egyesült Államok Kongresszusához beterjesztett Nemzetbiztonsági Jelentést idézzük. Azonban ezen Új Világrend szószólóinak és védelmezőinek nem volt könnyű dolguk. Először is, az ezen folyamatok által generált társadalmi egyenlőtlenség nemcsak növekvő és sokrétű elégedetlenséget, továbbá társadalmi feszültséget szült, de a globális kapitalista fejlődéssel szembeni ellenállás új erői is a rendszer ellen feszültek, aláásták és gyengítették a kiigazítás és a globalizáció mellett elkötelezett neoliberális rendszereket. Ilyen körülmények között az e projekt mögött felsorakozó nemzetközi intézményeknek szembe kellett nézniük a "kormányozhatóság" komoly politikai kérdésével, azaz az állami szabályozás korlátai alól felszabadított erők kormányozhatatlanságával (World Bank, 1994; Bardhan, 1997; Kaufmann, Kraay és Zoido-Lobatón, 1999).

A "kormányzás" ebben az összefüggésben az idáig a nemzeti államokkal azonosított politikai ellenőrzés mechanizmusainak lecserélését jelenti. A neoliberális modellben az államot két szemszögből veszik szemügyre. Egyrészről úgy, ahogy Adam Smith látta – mint zsákmányszerző eszköz, vagy az "új politikai közgazdaságtan" nyelvén fogalmazva: a járadéklesés és korrupció melegágya. Másrészről az "állam" (pontosabban a kormány) a társadalmi termelő erőforrások nem hatékony lekötésének eszköze a nemzeti jövedelem társadalmi elosztására. Ebben a vonatkozásban – a mára már letűnt, de az ötvenes évek óta fennálló régi gazdasági modellben – az állam a piac normális működését torzítja, például a stratégiai államosításokkal, a hazai ipar és vállalatok védelmével és piaci szabályozással, ami a tőkének a termelőfolyamatból való visszavonásához vezet, és így széles körű problémákat gerjeszt, mint a szürkegazdaság, szegénység, munkanélküliség és költségvetési hiány. Ebből a látószögből az állam intézményi és politikai reform nyomása alá került, hogy a makrogazdasági egyensúly (kiegyensúlyozott költségvetés és nemzetgazdasági számlák), strukturális kiigazítás és közigazgatási decentralizáció irányába haladjon, azaz hogy erőforrásait így a források elosztására használja, és csökkentse gazdasági szerepét, és így felelősségét a fejlődéssel és a szociális tervezéssel kapcsolatban. Ezen reformok szűkebb értelemben vett politikai dimenziója volt a demokratizálás: főként nem a jogállamisághoz és a helyi politizáláshoz való visszatérés, hanem inkább az állam és a civil társadalom viszonyának megváltoztatása. Szerintünk ez a kulcsa a kormányozhatóság és a kormányzás kérdésének.

A probléma az, mármint a globalizáció híveinek szemében, hogy a neoliberalizmus gazdaságilag működésképtelen, szociális értelemben alapvetően a kizárásra épül, politikailag fenntarthatatlan, és az ellenállás felforgató erőit kelti életre a rendszerellenes szociális mozgalmakban. Pontosan ennek a problémának a kezelésére fordultak a nemzetközi fejlesztési és pénzügyi szervezetek túlnyomórészt a demokratizáláshoz és a civil társadalomhoz, szerződéseket kötve önkéntes nonprofit egyesületekkel (NGO), így átváltoztatva őket saját ügynökeikké, azaz "stratégiai partnerré" téve őket. E stratégia főbb pontjai szerint e szervezetek segítségét csatasorba kell állítani a vidéki forradalmi erjedés kioltására, hogy a vidéki szegények és a népi gazdálkodásban résztvevők számára alternatívát jelentsenek a szociális mozgalmak és ezek radikális rendszerellenes politikájával szemben.

E fejezet ennek a politikai folyamatnak sokrétű dinamikáját vizsgálja. Eszerint a szociális mozgalmakat, amelyek a globalizáció neoliberális forgatókönyvével és a szabadpiaci fejlődéssel szembeni ellenállás eszközeként jöttek létre, a leszerelésükre megalkotott erők szorongatják a célból, hogy az államhatalomért vívott harcot egy vagy több irányba eltereljék a helyi politizálás, a reformista társadalmi szervezetek vagy helyi fejlesztések felé.

 

Civil társadalom, fejlődés és demokrácia

 

Az új "globális gazdaság" által javasolt címszavak közül a globalizáció az egyik gondolat. Az Új Világrend szószólói a globalizációt úgy adták el, mint a dereguláció, liberalizáció és privatizáció politikai gyógymódját, amit a "civil társadalom" kifejezésnek az újjászületése kísért, melyet a racionalista humanisták a XVIII. századi felvilágosodás idején és az azt megelőző században, az "értelem korában" használtak az államtól független szféra leírására. A jóléti vagy fejlesztő állam elleni neokonzervatív támadás során a "civil társadalom" gondolata a politikai és fejlesztési érvelésekben kiemelkedő szerepet kapott, és különösen a demokratizálás egymást követő hullámaihoz kapcsolódott előbb Latin-Amerikában és Kelet-Európában, majd az egész fejlődő világban elterjedt. Ebben az összefüggésben a "civil társadalmat" a tekintélyelvű kormányzást korlátozó szereplőként látták, ami erősíti a néphatalmat, csökkenti a piaci erők által keltett szociális elszigeteltséget és bizonytalanságot, kierőszakolja a politikai elszámoltathatóságot, és javítja a kormányzás minőségét és hatókörét. Az állami tevékenység határainak újragondolása szintén erősítette a köztudatban a civil szervezetek potenciális szerepét a közjavak és szociális szolgáltatások biztosítása terén – önállóan vagy az állami intézményekkel együttműködve, "egymást erősítve". Ebben az értelemben a "civil társadalom" gondolatát, ahogy a "globalizációt" is, a neoliberális forgatókönyvet népszerűsítő érvelési fegyverré és ideológiai eszközzé változtatták.

A tudományos érvelés a civil társdalomról azonban meghaladta ezt a forgatókönyvet, és mára három ideológiai kategóriába csoportosítható: konzervatívba, liberálisba és radikálisba. Ezen az ideológiai skálán a liberálisok a civil társadalmat általában úgy látják, mint ellenerőt a felelőtlen és korrupt állammal és a kizsákmányoló vállalatokkal szemben, amelyek semmibe veszik a környezeti hatásokat és az emberi jogok megsértését (Kamat, 2003). A konzervatívok, más szemszögből, a civil társadalomban a globalizáció jótékony hatását látják, ami ösztönzi a demokrácia fejlődését és a gazdasági haladást, és így a szabadság eszméjét segítik történelmi útján az ellenségeivel folyó küzdelemben (Chan, 2001). Azok a tudósok, akik a radikális változások szükségessében hisznek, a civil társadalmat az ellenállás és szembeszegülés tárházának tekintik, olyan erőknek, melyeket az egyeduralom elleni blokkba vagy egy globális mozgósítás elleni mozgalomba lehet szervezni (Morton, 2004).

Valójában a különböző ideológiai áramlatok mentén a civil társadalommal kapcsolatos tudományos álláspontok közelednek egymáshoz, s valamilyen formában mindegyik a változás tényezőjének tekinti. A nyolcvanas és kilencvenes években a "civil társadalom" (nem-kormányzati szociális és civil szervezetek) növekedésében és megerősödésében az önálló fejlődésre való képesség és a "demokrácia" erényeinek bizonyítékát látták, s úgy vélték, az állam erős demokratizálási törekvésekkel és a demokratikus megújulás előmozdítására ható erőkkel rendelkezik. A demokratikus megújulás e folyamatában – vagy ahogy az irodalomban utaltak rá: az újrademokratizálásban – a nem-kormányzati szervezetek vezető szerepet játszottak a fejlődés és a politika részvételen alapuló és demokratikus formáinak élharcosaiként. Ezzel a vidéki szegényeket kívánták meggyőzni a közösségen alapuló helyi fejlődés erényeiről és annak szükségességéről, hogy elutasítsák a szociális mozgalmak konfrontatív politikáját.

A nyolcvanas években a nem-kormányzati szervezetek valóban robbanásszerűen szaporodtak, s jó néhányat azzal a céllal hoztak létre, hogy a visszavonuló állam megüresedett helyére lépjen. Becslések szerint a jelenleg a fejlődő országokban működő mintegy 37 ezer nem-kormányzati szervezet nagy többségét a nyolcvanas vagy a kilencvenes években hozták létre. Ahogy már korábban jeleztük, a nem-kormányzati szervezetek ebben a történelmi összefüggésben a nemzetközi szervezetekkel – és a nemzetközi fejlesztési projektekben részt vevő kormányokkal – kötöttek szerződést, hogy a szabad piac és a demokrácia igéjét hirdessék, és hogy a szociális és demokratikus "civil" szervezetek erényeiről és a nemzeti hatalmi struktúrában elérhető helyi szintű akciókról beszéljenek. A fejlődő világ számos kormányának a nem-kormányzati szervezetek politikájával szembeni komoly fenntartása ellenére e szervezeteket sokkal inkább előnyben részesítették a szociális mozgalmakkal szemben, melyek általában kollektív akciókat szerveztek a hatalmi struktúra ellen, s inkább arra törekedtek, hogy e struktúrát megváltoztassák, semhogy az ehhez való alkalmazkodást keressék. Ebben a politikai összefüggésben a külföldi fejlesztési segélyszervezetek és a kormányok a "fenntartható humán fejlődés" és a "jó (demokratikus) kormányzás" folytatása érdekében együttműködő partnerként állították csatasorba a nem-kormányzati szervezeteket, hogy őrködjenek az állami túlkapások fölött, biztosítsák az állam átláthatóságát (gátolják vagy akadályozzák meg a korrupciót és a járadéklesést), és partnerek legyenek a közpolitika kialakításában. Ennek a "részvételen alapuló" fejlődésnek és politikának (és inkább kormányzásnak, mint kormányzatnak) az intézményi kereteit a döntéshozatal decentralizálásával és ehhez kapcsolódóan a felelősségnek a nemzeti szintről helyi szintre történő áthelyezésével teremtették meg. Továbbá a "jó kormányzás" eszméjével, mely szerint egy demokratikus rendszer az emberi biztonság és a politikai rend felelősségét nem korlátozza a kormányra és más állami intézményekre, hanem széleskörűen megosztja azt különböző civil társadalmi szervezetekkel (World Bank, 1994; BID 1996, 2000; UNDP, 1996; OECD, 1997).

A nem-kormányzati szervezetek globális jelensége és gyors elterjedése egy új politikát és politikai konszenzust tükröz, miszerint ezek céljuknál fogva és de facto a demokratikus változások hatékony eszközei. Ez egy alulról kezdeményezett alternatív fejlődési forma intézményesítésének fontos módja, ami átfogja a társadalmat, méltányos, részvételen alapul és fenntartható. Ez a konszenzusos nézet megerősítést nyert azzal a ténnyel, hogy a nem-kormányzati szervezeteken keresztül folyósított külföldi fejlesztési segélyek inkább a politikai, mintsem a gazdasági reformok felé elkötelezettek. Azaz, segítik az átláthatóság biztosítását (gátolják vagy megakadályozzák a korrupciót és a járadéklesést), előmozdítják a demokráciát a változások idején, elmélyítik a fontos értékeket és a demokratikus viselkedési szabályok tiszteletét, és bátorítják a "civil" politika meghonosítását (párbeszéd, konzultáció, tárgyalás) a szociális mozgalmak konfrontatív politikájával szemben.

A politikai fejlődés e nézőpontjából a "civil társadalmi szervezetek" (CSO) vezető szerepe a "demokrácia" újragondolását előlegezi, annak a globális kapitalizmussal és a neoliberális forgatókönyvvel való összefonódását vizsgálva. Egy megfelelő helyen lévő gyakorlati fejlesztési szakember Angliában hangosan rákérdezett (és nyomtatásba is adta) (Wallace, 2003), hogy ebben a vonatkozásban a nemzetközi szervezetek vajon nem strómanként, vagy kevésbé finoman fogalmazva: nem a globális neoliberalizmus ügynökeiként használják-e a nem-kormányzati szervezeteket. A nemzetközi politikai fórumok és intézmények, mint az OECD Fejlesztési Központja, az USAID, a Világbank, és az Amerika-közi Fejlesztési Bank, valamint az ENSZ végrehajtó szervezetei, mint az UNDP, mind úgy fordultak a nem-kormányzati szervezetekhez, mint a "demokratizálás erőihez" a "gazdasági reform folyamatában" (Kamat, 2003: 65.). Ottaway (2003: VI.) úgy véli, hogy a nem-kormányzati szervezetek a "demokratikus előrelépés" eszközeiként működnek, ami egy "új működési terület, melyre a segély- és a nem-kormányzati szervezetek [eredetileg] némi félelemmel és rossz előérzettel léptek be", de ami a korai kilencvenes évekre "beérett".

 

A civil társadalom és az állam

 

A kilencvenes években a nem-kormányzati szervezeteknek a "globális neoliberalizmus trójai falovaként" való értelmezése (Wallace, 2003) szintén "beérett". Azonban a nem-kormányzati szervezetek hatékonysága ezen a területen vitatott. Valóban, valamiféle vita bontakozott ki a liberálisok és a konzervatívok között; előbbiek hajlamosak a nem-kormányzati szervezetek előnyben részesítésére, míg az utóbbiak "a nemzetközi fejlődés hamis megváltóinak" tekintik őket (Kamat, 2003).2 Ugyanebben az összefüggésben a radikális politikai közgazdaságtan művelői, akik közé magunkat is számítjuk, a nem-kormányzati szervezeteket inkább úgy tekintik, mint külső érdekek tudatos vagy gyakran tudatlan képviselőit (vagy eszközeit). E megközelítés szerint a gazdasági fejlődés és a demokrácia is egy – rejtett – terv álarca, s az új világrend politikáját és intézményi kereteit erőlteti az ellenállással szemben.

Ez a feltűnő hasonlóság a nem-kormányzati szervezetek fejlődésének bal- és jobboldali kritikai megítélésében számos kérdést vet fel az államnak mint a politikai hatalomgyakorlás eszközének használatával kapcsolatban. Liberális reformista nézőpontból az államot meg kell erősíteni, de ugyanakkor demokratizálni is kell, hogy ez a politika tervezésében és végrehajtásában való szélesebb és közvetlenebb részvételt szolgálja. Neoliberális (és politikailag neokonzervatív) nézőpontból azonban az állam maga a probléma. Egyrészről az állam a rendszer termelő erőforrásainak nem hatékony elosztási eszköze. Másrészről, ahogy Adam Smith érvelt, az állam zsákmányszerző eszköz, amely hajlamos különérdekek szolgálatára és az államilag támogatott és szabályozott gazdasági tevékenységekből járadék húzására. Az állami hivatalnokok, e nézőpont mai szószólóinak – például a Világbank közgazdászainak – megállapításai szerint, olyan nyomás alatt állnak, ami többnyire a korrumpálásukhoz vezet. A megoldás: egy minimalista állam kialakítása, a civil társadalom demokratizálási nyomása alá helyezve, vagyis ahol csoportok és szervezetek képesek a politikacsinálás folyamatának átláthatóságát biztosítani.3

És mit mond az államról az alternatív, radikálisabb politikai gazdaságtan? Ebben a megközelítésben az állam az osztályuralom eszköze, a koncentrált politikai erő tárháza, ami ahhoz szükséges, hogy a nemzeti fejlődést átfordítsuk szocialista irányba. Ebben az összefüggésben a lényeg, amit ma széleskörűen a régi baloldal politikájának vagy a baloldal régi politikájának tekintenek, az államhatalomért folyó harc. A baloldali politikai pártok és a szociális mozgalmak is inkább efelé orientálódnak, bár egy új politikai összefüggésben, ami új távlatokat nyitott és újfajta politizálást tett lehetővé, a "hatalomnélküliség" politikáját követve, azaz nem konfrontálódva a politikai és gazdasági hatalmi struktúrákkal, hanem a szegények szociális tőkéjére építve részt vesznek helyi fejlesztési projektekben is.

A tudomány világában az államhatalom politikáját elméletileg ilyen utakon közelítik meg. De mi a helyzet a való világban? Ebből a szemszögből, különös tekintettel a latin-amerikai fejlődésre, az utóbbi két évtized politikai fejlődésének fő vonása, úgy tűnik, az államhatalom lebontása és beágyazódása volt – egy érme két oldala. Egyrészről, a politikai döntéshozatal politikája és intézményi kerete a washingtoni konszenzusnak nevezett elv hatása alá került, amit a politikai hatalom (és a makrogazdasági politika) ennek megfelelő eltolódása kísért a washingtoni székhelyű "nemzetközi" intézmények felé, amit a Világbank vagy a Valutaalap képviselt. Másrészről a demokratikus "reform"-folyamat megteremtette a "jogállamiságot," a kormányzás decentralizálását a központból a helyi szint felé, valamint megerősítette a civil társadalmat, azaz részvételi képességét a nyilvános politikacsinálásban.

Az utóbbi fejlemény a nemzetközi szervezetek és kormányok, valamint a civil társadalom különféle együttműködési formáin alapul. És ez nem véletlenül történt. Ez a globális tőkét és az új gazdasági világrendet képviselő fő szervezetek, vagy ahogy Salbuchi (2000) nevezi őket: a birodalmi agytröszt tudatos stratégiájának az eredménye. Ezen intézmények közt található a Világbank, olyan regionális bankok, mint az IBD, a nemzetközi segélyszervezetek, mint az USAID, az OECD Fejlesztési Központja, és az ENSZ végrehajtó szervezetei, mint az UNDP, ENEP, FAO és WHO. Közülük minden egyes intézmény együttműködési stratégiát követ a nem-kormányzati és más civil társadalmi szervezetekkel. Részlegeket vagy "irodákat" állítanak fel a közös munkára, hivatalosan bejegyezve azokat, akik hajlandóak velük együttműködni a demokratikus fejlődés, a nyomorenyhítés és a környezetvédelem közös menetrendje szerint, azaz a részvételen alapuló, a társadalmat átfogó és "humánus" gazdasági és szociális fejlődés alternatív formája szerint.

Eszerint a nem-kormányzati szervezeteknek a gazdasági és politikai fejlődésben betöltött szerepéről folyó jelenlegi tudományos viták szervezeti hatékonyságuk fokozására összpontosítanak, továbbá a felelősségükre és "autonómiájukra" a kormányokkal és a segélyező szervezetekkel szemben. Ami az utóbbit illeti, a nem-kormányzati szektor számos gyűjtőszervezete szakadatlanul kereste a lehetőségét annak, hogy nagyobb függetlenségre tegyen szert mind a segélyezőktől, mind a kormányoktól, melyek "önkéntes magánszervezeteket" (PVO) bíznak meg projektjeik és programjaik végrehajtásával. De általában ezek az erőfeszítések nem jártak semmilyen sikerrel. Többnyire, egyes kivételektől eltekintve, mint az Egyesült Államok esetében történt, a jelentősebb nem-kormányzati szervezetek nemcsak ellenállást tapasztaltak az adományozók közössége részéről, de nyílt beavatkozást is azért, hogy megfegyelmezzék őket. Az USAID igazgatója 2003-ban a nem-kormányzati szervezetek egyik gyűlésén, amit az amerikai nem-kormányzati szervezetek egyik gyűjtőszervezete, az Interacton hívott össze, nyersen kijelentette, hogy vagy jobb munkát végeznek, vagy a finanszírozásukat kockáztatják. Saját kutatásunk (lásd Okonski, 2001) azt mutatja, hogy a nem-kormányzati szervezetek jó része az elmúlt években egyre függőbbé vált e finanszírozástól.

Néhányan odáig mennek, hogy azt állítják: a nem-kormányzati szervezeteknek gyaníthatóan az a szerepe, hogy elhomályosítsák a hatalommal bíró állam (az imperializmus), a különféle nemzeti elitek és a magántőke zsákmányszerzésének működését (és érdekeit). Hayden (2002) szerint ez konzervatív megközelítés. Mi mindazonáltal ugyanezt állítjuk egy radikálisabb nézőpontból: a nem-kormányzati szervezetek az imperializmus képviselői, a kormányok szerződéses partnerei Északon, különösen az Egyesült Államokban. A Dél kormányai sok esetben csak vontatottan és lassan adják fel némileg szkeptikus, sőt, olykor ellenséges hozzáállásukat, ami abból a tapasztalatukból fakad, hogy a nem-kormányzati szervezetek szemmel tartják az államot, különösen az önkényuralomra és korrupcióra való hajlam tekintetében, mivel a demokráciát a civil társadalomhoz fűződő kapcsolatának megerősítésén keresztül próbálják előmozdítani. Amikor a tekintélyelvűség, az emberi jogok megsértése és a politikai jogokkal való más visszaélések széleskörűen elterjedtek a nyolcvanas években, a nem-kormányzati szervezeteknek nem voltak elvi problémáik azzal, hogy megkérdőjelezzék a gazdasági és politikai fejlődés frontvonalában betöltött közvetítő szerepüket. Azonban a kilencvenes évek megváltozott, demokratikusabb közegében jó néhány nem-kormányzati szervezet komoly aggodalmának adott hangot, hogy a gyakorlatban (ha nem is szándékosan) inkább a segélyezők érdekeit közvetítik, mint a városi és vidéki szegényekét, akik közül sokan nem érdeklődnek az alternatív fejlődés és a képviseleti demokrácia iránt, hanem inkább – közvetlen akciókon és szociális mozgalmakon alapuló – gyökeres társadalmi változást akarnak, azaz népi demokráciát. Ezzel összefüggésben a főbb nem-kormányzati szervezetek megkettőzték erőfeszítéseiket, hogy nagyobb függetlenségre tegyenek szert a segélyezőktől, hogy így jobban tudjanak reagálni a népi mozgalmak témáira és prioritásaira. Ennek eredményeként könnyen csapdába kerültek a finanszírozóiktól való függetlenedés növekvő igénye és ezeknek a finanszírozó szervezeteknek azon törekvése miatt, hogy egy közös forgatókönyv mentén stratégiai partnerként beillesszék őket a fejlődési és politikai folyamatba.

 

A nem-kormányzati szervezetek és az új politikai forgatókönyv

 

A nyolcvanas években a fejlesztési célú nemzetközi együttműködés szervezetei alapvetően azzal voltak elfoglalva, hogy az önkéntes magánszervezeteket (PVO) átalakítsák fejlesztési ügynökségekké, amelyek közvetíteni tudnak a hivatalos segélynyújtó irodák és az alulról szerveződő helyi közösségek között a külföldi segélyek eljuttatásában (Tendler, 1975). Továbbá azzal, hogy – ugyanezen politika szerint – előmozdítsák a demokráciát az állam és a civil társadalom kapcsolatában és az alulról szerveződő helyi szervezetek politikájában is, azaz hivatalos szóhasználattal, hogy a "jó kormányzást" segítésék (BID, 1996; UNDP, 1996; Blair, 1997; OECD, 1997; Annan, 1998; Mitlin, 1998; Kaufman és mások, 1999).

A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején azonban látható változás történt a gyakorlatban, amit a viták fókuszának változása is jelzett: a nem-kormányzati szervezeteket privilegizáló "harmadik szektortól" a civil társadalom felé mozdult el, ami többet foglalt magában, különös tekintettel a profitérdekelt vállalkozásokra és üzleti társaságokra, melyek a "magánszektort" alkotják (Mitlin, 1998). Ez a vitákban bekövetkezett változás egybeesett azzal, hogy a hivatalos körök széles körben elismerték: a strukturális kiigazítás programját meg kell reformálni, szociális dimenziót kell neki adni, egy új szociális politikát kell folytatni, és az egész folyamatot "emberi arccal" kell felruházni (Cornia és mások, 1987; Salop, 1992).

A nyolcvanas évek politikai vitái tükrözték a politika elmozdulását, az állami vállalatok privatizációján alapuló eltolódást az ideológiában, távolodva a fejlődés államközpontú és államirányítású megközelítésétől a piac vezette fejlődés felé. A vita a "harmadik szektorról" ebben az összefüggésben egy alternatív, jobban a részvételre épülő fejlődési út és politika lehetőségét vetette fel, ami nem az állami hivatalokra (fölülről) és nem is a piac működésére (kívülről) épül, hanem a civil társadalomban fogan meg (alulról). Azonban a fejlesztési ügynökségek (ODA), a nemzetközi pénzügyi intézmények (IFI) és a kormányzatok szemszögéből ez a vita több szempontból problematikus volt. Először is, egyszerre irányult a piac és az állam ellen, a magán- és szintúgy az állami vállalatok ellen. Továbbá a segélyügynökségek azon törekvése ellen hatott, hogy a magánszektort beillesszék a fejlődési folyamatba. A probléma kétrétű volt. Egyrészt kérdéses volt, hogy miként mérsékeljék az általános ellenszenvet a profitérdekelt "magán"-vállalkozásokkal szemben, hogy inkább lehetséges megoldásnak tűnjenek, mint fő problémának. Másrészt meg kellett győzni a magánszektort arról, hogy profitot szociális fejlődés mellett is lehet szerezni.

Ami a második kérdést illeti, ez még a XXI. században is kérdés marad, ami megnehezíti az ENSZ jelenlegi erőfeszítéseit, hogy "globális egyezségre" jusson a magánszektorral (UNDP, 1996; Utting, 2000). Ami az első problémát illeti, a civil társadalomról folytatott vita hasznosnak és hatékonynak bizonyult. Valóban megteremtették a lehetőségét annak, hogy a fejlesztési ügynökségek (ODA) közössége beillessze a magánszektort a fejlesztési projektekbe, a gazdasági növekedés és a "fenntartható humán fejlődés" folyamatának stratégiai partnereként. E szükségszerűség felismerését helyzetértékelő tanulmányok alapozták meg, amelyek arra a felismerésre jutottak, hogy a nem-kormányzati szervezetek valóban hasznos csatornának bizonyultak a segélyügynökségek (ODA) számára a politikai fejlődés terén azáltal, hogy előmozdítják a demokráciát és erősítik a szociális tőkét és annak képességeit, de nem voltak hatékonyak a termelés és a munkahelyteremtés ösztönzésében, valamint "pénzügyi szolgáltatások" nyújtásában. Arra a következtetésre jutottak ez ügyben, hogy egy új stratégiára van szükség, amelynek a helyi kormányszerveknek a fejlesztési ügynökségekkel (ODA) és a nem-kormányzati szervekkel való együttműködésén kell alapulnia. Ezt vizsgáljuk meg most.

 

Jó kormányzat és alternatív fejlődés

 

A közösségi alapú fejlesztési szervezetek (CBO), vagy más néven helyi gyökerű fejlesztési szervezetek (GRO) létrejötte a civil társadalmon belül a nem-kormányzati szervezetek működési környezetében beállott változást jelzi. Kamat (2003: 6.) szerint ennek "súlyos következménye" van a "fejlődés, demokrácia és politikai stabilitás" új forgatókönyvére. A közösségi alapú szervezetek helyi csoportok, melyek "alulról felfelé" vagy "emberközpontúan" viszonyulnak a fejlődéshez. Ezek, ahogy Kumar rámutat, különösen érzékenyek a segélyügynökségek "váratlan gyámkodására". Ami a leginkább meglepő, hogy Kumar ezt a gyámkodást "váratlannak" tarja. A közösségi alapú szervezetek a második világháború után jöttek létre a fejlesztő államok kudarcára adott válaszként, hogy kielégítsék a szegények alapvető igényeit, ami a hetvenes években a fejlesztési ügynökségek és a hozzájuk társítható Észak kormányainak deklarált célja volt. Ezért, valamint a kommunizmus terjedése kiváltotta külpolitikai aggodalmak miatt, illetve néhány népi szervezet és kormány azon hajlandósága miatt, hogy a fejlődést a szocialista forradalomban lássa, az USAID számos önkéntes magánszervezetet (PVO) állított fel és finanszírozott az Egyesült Államokban (mintegy 380-at a hatvanas és hetvenes években), a kormány külpolitikájának magánszerződéses partnerévé téve őket. Latin-Amerikában ennél valamivel nagyobb számú közösségi alapú szervezetet finanszíroztak és patronáltak hasonló módon.

Sok esetben e közösségi alapú szervezetek vezetői olyan személyek voltak, akik egyidejűleg vagy korábban aktívan tevékenykedtek nőmozgalmakban, vagy radikális baloldali mozgalmakban, s akik kiábrándultak abból a politikából, amit később a "régi baloldal" politikájaként írunk le majd. Ezek a közösségi alapú szervezetek a fejlődést inkább szociális, mintsem politikai alapon közelítették meg, szem előtt tartva a szociális kérdéseket és az igazságosságot. Ebben a viszonylag apolitikus közegben az északi nem-kormányzati szervezetek és segélyügynökségek, mint például a Világbank, agresszíven megkörnyékezték a közösségi alapú szervezeteket, ugyanis valamennyivel szívesebben finanszírozták és támogatták közvetlenül ezeket a "közvetítő" vagy "helyi gyökerű szervezeteket", mintsem az északi nem-kormányzati szervezeteken keresztül. Ezek a közösségi alapú szervezetek, mint szükséges rosszat, többnyire elfogadták a segélyügynökségek pénzügyi támogatását, olykor gyámságát, néha viszont jótettnek tekintették, ami által a társadalmi tőke és az önsegélyezés képességé növelhető.

A közösségi alapú szervezetek, vagy a Világbank szóhasználatával: a "helyi gyökerű közvetítő szervezetek" munkájának természete megköveteli, hogy közvetlen, mindennapi kapcsolatban álljanak a helyi közösségekkel, hogy együttműködést és bizalmat építsenek ki velük, azért, hogy megértsék a helyi igényeket, és a programokat ehhez igazítsák. Az ilyen szociális munkások és a Rains Kothari által pártfüggetlen politikai formációkként meghatározott szervezetek munkáját a helyi kormányok régebben gyakran fenntartásokkal szemlélték, s ez még mostanában is előfordul. Ottoway (2003) szerint e kormányok közül jó néhány formájában igen, de tartalmában nem demokratikus, azaz félig tekintélyelvű, és maga is demokratizálási törekvések célpontja. A "civil társadalom erősítésében", végrehajtó szervet keresve, a fejlesztési ügynökségek egyre inkább a közösségi alapú, és nem a nem-kormányzati szervezetekhez fordultak. A fő stratégia azonban továbbra is az együttműködés maradt a helyi kormányokkal, a közösségi alapú szervezetekkel és a magánszektorral (Rondinelli és mások, 1989; Veltmeyer, 1997; Litvack és mások, 1998).

A közösségépítési mozgalom előtörténete az ötvenes és hatvanas években sok fejlődő országban a "pluralista demokratikus kultúra" kialakulását jelezte, továbbá a nemzeti politika liberális reformjának keretei közt a helyi fejlődés iránti aggodalmat is kifejezte. A fő áram ezzel szemben a központi kormányzatra és intézményeire, valamint az államra alapozott gazdasági és politikai fejlődés volt. Azonban a "strukturális", vagyis szabadpiaci reformok új politikai környezetében a polgári, alkotmányos kormányzáshoz való visszatérés, és más szinten a széles körben elterjedt privatizációs és decentralizációs politika is, gondját viselte e kezdeti demokratikus kultúrának. Ahogy az állam visszavonult a gazdaságból, szociális és fejlesztési felelősségvállalásából, a "civil társadalomra" maradt, hogy elvégezze a szükséges munkát – a városi szegények számára önsegítő szervezetek létrehozásával és tengernyi közösségi alapú és nem-kormányzati szervezet megalapításával, hogy ezek olyan szociális és gazdasági fejlődési kérdéseket kezeljenek, mint a közegészség, lakhatás, szükségkonyhák (comedores vagy közösségi étkezdék), hatékonyságnövelő képzés és oktatás, valamint önfoglalkoztatás. Ennek a "civil társadalomnak" a megalkotása a nyolcvanas évek jellegzetessége volt.

A neoliberális, szabadpiaci kapitalista fejlődés "új gazdasági modellje" által létrehozott környezetben a közösségi alapú szervezetek hasznossá, sőt nélkülözhetetlenné váltak a fejlesztési ügynökségek, mint például az USAID által követett politika alárendeltjeiként, mely politika az "önsegítés képességét" kívánta népszerűsíteni. Az állam által vezetett fejlődési modell kudarca, társulva a pénzügyi válság és a legyengített állami infrastruktúra által teremtett körülményekkel, továbbá a szegények állami járandóságának apadása arra késztette a segélyügynökségeket, hogy a hivatalos nemzetközi forrásátutalások egyre nagyobb részét a közösségi alapú és a gyorsan növekvő számú nem-kormányzati szervezeteken keresztül juttassa célba. Ehhez kapcsolódóan, 1994-es alelnöki kampány körútja során, Al Gore azt állította, hogy öt éven belül, azaz 1999-re, az USAID forrásainak 50%-a ezeken a csatornákon keresztül jut majd célba. A Financial Times is azt írta 2000 júliusában, hogy az Egyesült Királyság egyre jobban hajlik arra, hogy a helyi bázissal rendelkező nem-kormányzati szervezeteket közvetlenül finanszírozza, kikerülve így saját nem-kormányzati szervezeteit, például az Oxfamet.

A visszavonuló minimalista állam és a hatványozottan növekvő közösségi alapú nem-kormányzati szervezetek közötti kapcsolat vizsgálatából arra a következtetésre juthatunk, hogy a jelenség hasonló az "állam alvállalkozásba adásához" (Kamat, 2003: 66.). Ehhez kapcsolódóan a segélyügynökségek és a nemzetközi pénzügyi intézetek ugyanannak a programnak a részeiként ajánlották a gazdasági és szintúgy a szociális tevékenységek privatizálását, ami már ettől függetlenül jellemzővé vált, valamint a segélyek nem-kormányzati szervezeteken keresztüli elosztását. Ilyen körülmények között a "helyi gyökerű" nem-kormányzati szervezetek sokasága jött létre, hasonlóan az északi nem-kormányzati szervezetekhez, melyek türelmetlenül elfoglalták a visszavonuló állam által hagyott űrt.

 

A globálistól a helyiig

 

A külső források beáramlása, társulva az állam által kiürített helyek betöltése iránti nyomással, sok nem-kormányzati szervezetet, különösen azokat, amelyek helyi gyökerűek vagy közösségi alapúak voltak, arra sarkallt, hogy a segélyügynökségek által kínált új partneri viszonyhoz alkalmazkodva újraszervezzék tevékenységüket. Ez a folyamat, Kamat (2003: 66.) szerint, lassan aláássa a szervezetek erkölcsét, ami a közösségi alapúakat megkülönböztetően "demokratikussá" és a népakarat kifejezőivé teszi. Elsősorban a közösségi alapú szervezetek általában aktív tagsággal rendelkeznek abban a közösségben, amelyben működnek, legyen szó akár a városi nyomornegyedek lakóiról vagy szegényparasztokról. Ezek a helyi szintű "cél"- vagy "ügyfél"-csoportok azonban maguk is egyre nagyobb erőfeszítéseket tesznek, hogy "megerősítsék a civil társadalmat", beemelve azt a helyi szintű döntéshozatali folyamatokba. A közvetlen vagy népi demokrácia e formája ámulatba ejti mind a segélyügynökségeket, mind a "társadalmi baloldalt", bár az előbbi számára kényelmetlen, az utóbbinak pedig idegesítő. Ez egyrészt megmutatja a nem-kormányzati szervezetek különös erejét, ami a Világbank szerint (1994) azon alapul, hogy "képesek elérni a szegény közösségeket és távoli vidékeket, előmozdítják a helyi részvételt, alacsony költséggel dolgoznak, feltárják a helyi szükségleteket, és helyi forrásokra építenek". Másrészt a közvetlen demokrácia kényelmetlen, mivel "a továbbadhatóságot, az önfenntartást és a vezetői képességeket tekintve korlátozott, a programokat és a politikát illetően pedig szűk látókörű" (Kamat, 2003: 66.).

A nem-kormányzati szervezeteket lassan, de biztosan átalakították: a szegények szolgálatára alakult szervezetekből a Világbank által "feladatorientáltnak" nevezett nem-kormányzati szervezetek lettek, a programjukat végrehajtó szerződéses partnerekké váltak, melyek "szegény ügyfélkörrel" és többé-kevésbé apolitikus, végrehajtás-orientált (mikroprojekt) szemlélettel rendelkeznek, de a helyi közösségekben nincsenek gyökereik, vagy nem részei annak. A helyi projektek megvalósítása inkább speciális ismeretek begyakorlását kívánja meg, mint általános képzést, ami a szociális és gazdasági politikák és folyamatok elemzését is magában foglalja. Ennek eredményeként a nem-kormányzati szervezetek egymás után arra kényszerültek, hogy a korábbinál általában szűkebb gazdasági és egyben politikamentes megközelítést alkalmazzanak a szegényekkel való munkájukban. Ugyanakkor a helyi részvétel a döntéshozatalban kis horderejű projektekre korlátozódik, amelyek helyi forrásokat használnak fel a nyomorenyhítési alapok minimális külső hozzájárulásával, és nem hoznak alapvető társadalmi változást a helyi és nemzeti erőforrások elosztásában és azokhoz való hozzáférésben. Ebben az összefüggésben a helyi közösségi csoportoknak meghagyják, hogy ünnepeljék "jogszerzésüket" (részvételt a helyi döntéshozatalban a helyi erőforrások és mindenféle nyomorenyhítő segély elosztását illetően), míg a "felsőbb" hatalom fenntartja a nemzeti és helyi forrásokból való aránytalan részesedését és jogát saját tulajdonra, anélkül hogy radikális változást szorgalmazna. A közösségi alapú nem-kormányzati szervezetek kényszerű szakapparátussá tétele és ezt követő depolitizálása lényegében ugyanannak a folyamatnak a két oldala. Mindkettő ugyanazzal az eredménnyel jár: a társadalmi erőforrások elosztásának tekintetében érintetlenül hagyja a fennálló hatalmi szerkezet, ugyanakkor elősegíti a korlátozott (és helyi szintű) változást és fejlődést.

 

Jogszerzés vagy depolitizálás?

 

A Latin-Amerikai és Karibi Gazdasági Bizottság (ECLAC, 1990) jól ismert, a neoliberális modellhez képest alternatívát nyújtó "Termelő átalakulás korrektséggel" című programadó nyilatkozatában, valamint az UNDP ugyanabban az évben kiadott "Fenntartható emberi fejlődés" című modelljében kifejtett álláspont szerint ahhoz, hogy a strukturális kiigazítás programjának szociális dimenziót, az egész folyamatnak pedig emberi arcot adjunk, a "részvétel" a "hiányzó láncszem". Ez az, ami összeköti a termelő átalakulást, a termelőeszközök technológiai változását és a korrektséget, ezen eszközök társadalmi bázisának kiterjedését. A Világbank mostanában "fedezte fel", hogy a részvétel nemcsak "korrektség" kérdése, ahogy az ECLAC gondolta, hanem a "gazdasági hatékonyságé" is, mivel nélküle a fejlesztési projektek és programok könnyen kudarcba fúlhatnak.

Mellékesen meg kell jegyeznünk, hogy ez a felismerés, amely már 1989-ben megtörtént, nem késztette a Világbankot arra, hogy makrogazdasági politikáját befogadóbbá tegye, ami minden nézőpont szerint alapjában véve kizáró, ugyanis arra tervezték, hogy csak a produktív és versenyképes vállalkozások húzzanak hasznot belőle. Mindenesetre a Világbank lényegében egyetért az ENSZ végrehajtó szervezeteivel, hogy ha nem is az állam, de a kormányzat decentralizációja elengedhetetlen feltétele mind a demokratikusabb és részvételen alapuló gazdasági és szociális, azaz az integrált és humánus fejlődésnek, mind pedig egy "jó [és demokratikus] kormányzási" rendszer megteremtésének. Egy olyan politikai rendnek, amely a lehető legkisebb kormányzaton nyugszik, és inkább a civil társadalomban létrejött közmegegyezésen alapuló "társadalmi ellenőrzés rendszerére" épül, legalábbis azok megegyezésén, akiket a Világbank vagy az IDB "érdekeltként" határoz meg. Ezen az alapon a Világbank és az IDB is a decentralizáció politikájának, valamint a helyi demokrácia és helyi fejlődés erényeinek fő szószólójává vált (Rondinelli, McCullough és Johnson, 1989; Világbank, 1994; Blair, 1995; BID, 1996; UNDP, 1996; OECD, 1997).

A széleskörűen végrehajtott adminisztratív és olykor pénzügyi decentralizáció révén a hangsúly a helyi szintű projektek megvalósítására helyeződött, ami sokfajta hatással járt. Először is elvonta a figyelmet a társadalom termelő erőforrásainak elosztására és eloszlására irányuló, nagyléptékű "strukturális" változások iránti igényről. A fejlesztési projekteket a társadalom termelő erőforrásai fölötti tulajdon és döntési lehetőségek által képviselt gazdasági és politikai hatalom által biztosított vagy szabadon hagyott térben valósítják meg. Másrészt tervszerűen az egyéni képességeket állította a középpontba, minimalizálva ezzel a nyomor "strukturális", azaz társadalmi és politikai okaival való törődést, és elutasítva a velük való konfrontatív foglalkozást, ehelyett a politikai tevékenység békés, azaz "demokratikus" formáit szorgalmazta, azaz a konzultációt, a párbeszédet, a tárgyalást és így tovább.

Ez a meglehetősen apolitikus és végrehajtás-orientált (mikroprojekt) szemlélet a közösségfejlesztés tekintetében közelít a jogszerzés liberális fogalmához, amelynek szellemében a szegényeket arra bátorítják, hogy üzleti megoldást találjanak a problémájukra. Ehhez kapcsolódik az OECD (1997: 30.) politikai céljának meghatározása: "segíteni a világ embereinek szaktudásuk és képességeik fejlesztésében, azért, hogy saját problémájukat maguk oldhassák meg". Ahogy az előbb jeleztük, a Világbank magáévá tette a "jogszerzés" és a "részvétel" stratégiáját, legalábbis szónoki szinten, de mindenféle hatékony vagy speciális hatásmechanizmus nélkül, ami ezeket a valóságban is megteremthette volna. Ezzel nemcsak a "korrektséget", de a "gazdasági hatékonyságot" is szem előtt tartotta.

A jogszerzésnek ez a vállalkozásbarát vagy neoliberális értelmezése teljesen különbözik a közösségi alapú szervezetek által ajánlott alternatív fejlődési formához kötődő kritikai értelmezéstől. A jogszerzésről folytatott neoliberális vitában az egyén, mint az emberi erőforrások tárháza, a tudás, a szakértelem, a cselekvési és döntési képesség tulajdonosaként jelenik meg, aki a nyomor problémájának forrása és egyben megoldása is. Természetesen ez egybevág az egyén utilitárius felfogásával, aki – miután megszabadítottuk az állam által ráterhelt, kormányzásból fakadó korlátoktól – a racionális választás alanya, és aki maximalizálja egyéni nyereségeit, és minimalizálja vagy elkerüli veszteségeit.4 Ez eltereli a figyelmet az állam felelősségéről a piacon szerzett jövedelmek újraelosztásában, továbbá a radikális változás iránt megfogalmazott igényről, ami éppen a piaccal ellentétes irányban lép fel.

A liberális reformerek "korrekt növekedés", újraelosztó növekedés vagy elemi szükségletek által vezérelt szemlélete a hetvenes években az állam szerepére fókuszált. Ezt az intézményt hatalmazták fel a piacon szerzett jövedelmek újraelosztására a progresszív adózáson keresztül, átirányítva az így szerzett bevételeket szociális és fejlesztési programokra, amiket nemcsak a szegények, hanem az egész társadalom jólétének fokozására terveztek, hogy a társadalom alapvető igényeit kielégítsék. Azonban a nem-kormányzati szervezetek szintjén ez az alapvető igényekre épülő megközelítés a gyakorlatban, de lehet, hogy már a tervezésben is, magában foglalta az öntudatra ébresztés politikáját, azaz a szegények képzését a strukturális és politikai kérdések terén, szót ejtve például a gazdasági és politikai hatalomnak az elit kezében és intézményeiben való koncentrálódásáról, valamint a szegények politikai jogairól. Latin-Amerikában az Acción Católica a felszabadítás teológiájának alapjain különösen efelé indult el, amit a papok helyi tanácsadó és képző munkáján keresztül ért el. Azonban a segélyezők szempontjából ez a megközelítés problémás volt, sőt politikailag veszélyes, azaz destabilizáló, ami a szegényeket arra ösztönözhette (s ez néha be is következett), hogy az intézményi és politikai reformoknál, az önsegítő mikroprojekteknél többet: kollektív cselekvésen alapuló radikális változást, sőt szocialista forradalmat akarjanak.

Ebben a vonatkozásban a szegények kérdése az volt, hogy mint egyének kapjanak-e jogot arra, hogy részt vegyenek a helyi "önsegítő" fejlesztési döntésekben, ami alapvetően a nyomorenyhítő segélyek szétosztásának módját érinti, vagy pedig egy kollektív közösség részeiként indítsanak-e közvetlen akciókat a gazdasági és politikai hatalmi rendszer és annak birtokosai ellen. Ennek a kérdésnek jelentős a politikai vonzata: a szegények jogszerzése szükségszerűen maga után vonja-e a gazdagok relatív jogvesztését, azaz kényszeríti-e őket arra, hogy feladják "tulajdonuk" egy részét (a társadalom termelő erőforrásaiból és a hozzá kapcsolódó jövedelmekből), és megosszák döntéshozó képességüket és hatalmukat a szegényekkel? Az e kérdést érintő politika elég egyértelmű volt, ami kijelölte a nem-kormányzati szervezetek számára azt a szerepet, amit el kellett játszaniuk, nem pedig azt, amit maguktól választottak volna. Nekik a közpolitika magánszerződéses partnereinek szerepét osztották.

Ami a hetvenes évektől kezdődően ténylegesen végbement fejlődést illeti, nem a szegények jogszerzése következett be, tehát nem a megélhetésüket közvetlenül befolyásoló döntéshozatal szorosabb ellenőrzése, hanem inkább a szegények helyi gyökerű szervezeteinek depolitizálása, megakadályozva ezzel a "rendszerellenes" erők politikai mozgósítását. A szegény közösségek jogot szereztek olyan döntésekre, hogy miként költsék el a nyomorúságos és elégtelen nyomorenyhítő segélyeket, amiért cserébe kötelezően elfogadták a fennálló intézményeket és az azokat fenntartó makrogazdasági politikát.

Különböző országokban végzett tanulmányok és a későbbi gyakorlat is igazolja ezt a tényállást és a nem-kormányzati szervezeteknek ebben betöltött szerepét. Például Mifarab (Kamat, 2003: 69.) végigkíséri a mexikói nem-kormányzati szervezeteknek az átalakulását, melynek során az "öntudatra ébresztésen, az igények megfogalmazásán és a kormány kritizálásán alapuló mély strukturális változások" iránt elkötelezett szervezetekből a "közösség önmagára támaszkodásán keresztül a szegények életkörülményeinek fokozatos javításán" fáradozó szervezetekké váltak. Ez a folyamat nemcsak Mexikóra korlátozódott. Valójában megszámlálhatatlanul sok esetben a közösségi alapú nem-kormányzati szervezetek eltávolodtak a jogszerzési programoktól, amelyek kiterjedtek a szegények öntudatra ébresztésen keresztül történő politikai megszervezésére is, felvilágosítást nyújtva a helytelen kormányzati politikáról és az inkorrekt társadalmi szerkezetről. A segélyezők parancsára a nem-kormányzati szervezetek a "képességfejlesztés" politikája felé fordultak a gyakorlatban, hogy a nyomort a társadalmi tőke kívülről bevitt, társadalmi és gazdasági tényezőket is tartalmazó növelésén keresztül enyhítsék, technikai szinten elemezve a szegények szükségleteit, képességeit és javait.

A nem-kormányzati szervezetek vonatkozásában ennek az eltérítési folyamatnak a dinamikáját az alábbiakban foglalhatjuk össze. A Világbank kifejezését használva: a "feladatorientált nem-kormányzati szervezetek" együttműködő kapcsolatot alakítottak ki a vidéki és városi szegények marginális közösségeivel, ami lehetővé teszi, hogy a fejlesztési szakemberek úgy dolgozzanak, mintha az emberek igényei már ismertek volnának és az előre meghatározott kategóriákba esnének, mint például útépítés, áramszolgáltatás, ebédszolgálat, születésszabályozás a nők számára, mikrofinanszírozás, baromfitenyésztés, hogy csak néhányat említsünk. Ehhez kapcsolódóan Kamat (2003: 65.) megjegyzi, hogy a nem-kormányzati szervezetek és a mögöttük álló segélyügynökségek akkor is ösztönzik a jogszerzés és a részvétel politikáját, ha a gyakorlatban ezek egyre inkább eltávolodnak eredeti jelentésüktől, azaz ha csökkentik képességüket és jogosítványaikat a szükséges változások előidézésére, hogy hozzájussanak a társadalom termelő erőforrásaihoz.

A mikrohitel és a mikrofinanszírozási projektek népszerűsége a fejlesztési gyakorlatban könnyen érthető egy olyan helyzetben, amikor az államnak nem elsődleges felelőssége a munkahelyteremtés, nem is beszélve arról, hogy segítse a szegényeket a társadalom termelő erőforrásaihoz, például a földhöz való hozzájutásban. A nyolcvanas évek elején erős nyomás volt tapasztalható a termelőeszközök privatizálására és a piacok liberalizálására, megszabadítva a magánszektort a kormányzati korlátozásoktól, és hangsúlyozva szerepét a gazdasági fejlődésben. Ebben a légkörben az állam szociális fejlődésben betöltött felelősségéből és finanszírozásából is visszavettek, például az oktatás, az egészségügy, a népjólét és a társadalmi biztonság területén. A felelősséget helyi szintre vitték, a finanszírozást pedig lecsökkentették, hogy a költségvetést és a kormányzat nemzeti számláit kiegyensúlyozzák. A szegények jogszerzése az OECD, az USAID és más segélyszervezetek értelmezésében nem jelent mást, és úgy is definiálják, mint önsegítést – a helyi gyökerű szervezetek segítését abban, hogy segíteni tudjanak magukon.

Ahelyett, hogy a szegényeket segítenék a társadalom termelő erőforrásaihoz – például föld (természeti erőforrás), pénztőke (hitel), termelőeszköz (technológia) – való hozzáférésben, azt várják tőlük, hogy (természetesen segítség mellett) a saját szociális tőkéjükre építsenek, azaz növeljék képességüket a saját megélhetésük biztosítására, elérve az önfenntartást (UNRISD, 2000).

A mikrofinanszírozási és hitelprogramok és projektek jól illenek a neoliberális forgatókönyvbe, amelyben a kockázatot az egyéni vállalkozók vállára rakják, akik gyakran szegény asszonyok, akiknek nagyon korlátozott piaci környezetben kell versenyezniük a szűkös erőforrásokért és lehetőségekért. Így a megélhetés biztonságának ígérete és a helyi fejlődés átalakul a személyes képességek és erőforrások optimális kihasználásának kérdésévé, ahelyett hogy a rendszer ellen fordulna. Ebben Kamat (2003: 65.) arra a következtetésre jut, hogy a nem-kormányzati szervezetek által képviselt "demokratizálás" inkább szimbolikus, mint lényegi. Legtöbbször a neoliberális gazdasági összefüggésbe jól beleillő sajátos demokrácia létrehozásán fáradoznak. Ehhez kapcsolódóan Heloise Weber (2002: 145.), a Waricki Egyetem Globalizáció és Regionalizáció Kutatóközpontjának kutatója megfigyelte, hogy a mikrohitel, különösen bolíviai, modellértékű formájában, a globális intézmények által kívülről hozott eszköz a globalizáció előmozdítására. "Egy, a globalizáció céljait megkönnyítő eszköz", amit "globális politikai következményei miatt" használnak, teszi hozzá. A következmények közül az egyik, ahogy ő látja:

A globális fejlődés tervezőinek szemszögéből a helyi szociális politikák globális szinten véghezvitt harmonizációja egy olyan összefüggő eszközkészletet biztosít, ami megkönnyítheti, sőt irányíthatja a globalizációs menetrend végrehajtását. A mikrohitel eszközrendszere és így a Világbank "nyomorcsillapító" stratégiája a "Fenntartható banküzlet a szegények számára" is, amely a globalizáció logikájának megfelelő helyi szintű politikai változások megkönnyítését csatornázza, ugyanakkor elősegíti a helyi szintű fegyelmezés képességét a globális kormányzás tervei szerint (Weber, 2002: 146.).

A mikrohitel és -finanszírozás politikáját nem nemzeti, de semmiképpen sem helyi szinten kezdeményezték, hanem ahogy Weber megjegyzi, az olyan globális intézmények szintjén, mint a Világbank. Ezért "iskolapéldája" annak, amit Deacon (2000: 213.) a "helyi szociális politika nemzetek felettivé tételeként" ír le. Ebben az értelemben a mikrohitel, mint a helyi önsegítő fejlődés uralkodó stratégiai eszköze, inkább a szegények társadalmi tőkéjére épít, mintsem a "szociális alapok" külső forrásbevonására, legalábbis a mikrohitelprogram legelterjedtebb megvalósítási módja szerint. Ez "döntő következményekkel jár a politikai küzdelemre" is (Weber, 2002: 146.). Ám mindenekelőtt aláássa a "demokratikus intézményeket" (Latman, 1997).

 

Következtetés: a nem-kormányzati szervezetek a szociális mozgalmak alternatívái

 

A liberális demokrácia felé ösztönzés az utóbbi két évtizedben a jó kormányzás stratégiájának részét képezte, amit a Világbank és más nemzetközi fejlesztési szervezetek védőpajzsa alatt folytattak. Ennek a stratégiának további elemei a következők voltak:

(1) a civil társadalom és az állam közötti hatalmi viszony demokratizálása;

(2) a "civil" társadalom megerősítése a közpolitika alakításában való részvételi képességének tekintetében;

(3) a szegények jogszerzése szociális tőke felhalmozásán keresztül, azaz hálózatépítés az önsegítő stratégia támogatására.

A demokratizálásnak ebben a formában való megvalósítására a fő módszer a decentralizáció volt, amit a nyolcvanas és kilencvenes években sok országban véghezvittek. A decentralizációnak különféle formái alakultak ki, de legáltalánosabban értve magában foglalja a kormányzati felelősség és politikaalakítási képesség átadását a központból alacsonyabb kormányzati szintekre. Ironikus módon Agosto Pinochet volt az, aki a hetvenes évek elején az úttörője volt ennek a politikának, valamint a "nagy horderejű gazdasági reform"-csomagnak, amit a Világbank alkalmazott, hogy véghezvigye neoliberális strukturális kiigazító reformjait. A decentralizáció e politikájával kapcsolatban Pinochet úgy fogalmazott, hogy "leckét adunk a világnak demokráciából", amit a Világbank "jó kormányzásnak" minősített, s amelynek alapja a konszenzus, amelyet a helyi közösségek az őket közvetlenül érintő döntésekben való részvételén keresztül alakítanak ki. Ennek a politikának a kulcsa a "népi részvétel", ami az ECLAC (1990) szerint a "hiányzó láncszem" a "produktív átalakulás" neoliberális értelmezése és a strukturális reformisták által szorgalmazott "korrektség" között. A nyolcvanas években a "népi részvétel" gondolatát ereklyeként illesztették a "jó kormányzás" fogalmába, és úgy tekintettek rá, mint alapvető elvre mind a projektek tervezésében, mind a fejlesztési közreműködésben és a kormányzati szolgáltatásokban. A népi részvételt ebben a vonatkozásban úgy határozhatjuk meg, mint a "korrektség", a "hatékonyság" és a "jó kormányzás" kérdését.

De a jó kormányzás ilyen felfogásban nem az, aminek tűnik; nem a népi részvétel kérdése. A "kormányzás" fogalma mögött alapvetően politikai tartalom van, az arra való törekvés, hogy a szabadpiaci kapitalista fejlődés új gazdasági modelljének bevetetéséhez megfelelő feltételeket teremtsenek. Hogy biztosítsák a nemzeti kormányok képességét és politikai szándékát arra, hogy "rendíthetetlenül haladjanak az úton", vagyis a strukturális kiigazítás, a globalizáció és így az új gazdasági világrend stabilitásának útján. Ugyanilyen fontos a gyakorlati és politikai igény arra, hogy a helyi, nemzeti gazdaságokat és a "feltörekvő piacokat" a globális tőke irányítása alá rendeljék. Ez a forgatókönyve az amerikai vagy euro-amerikai imperializmusnak. E forgatókönyv szerint határozzák meg a globalizáció ideológiáját és a nemzetközi fejlődés intézményeinek működési rendjét. A globalizáció és a fejlődés, mint geostratégiai projekteken túli "metaprojektek", az imperializmus rejtett formáiként leplezhetők le, ami komoly kérdéseket vet fel a nem-kormányzati szervezetek ebben játszott szerepével kapcsolatban.

Azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ezek a szervezetek döntő szerepet töltenek be az imperialista forgatókönyv megvalósításának elősegítésében. A hetvenes években közülük jó néhányat elsővonalbeli "fejlesztési" ügynökségekké alakítottak át, hogy a szociális és politikai reformok erényeinek igéjét hirdessék, valamint a mikroprojekteket a helyi fejlődéssel kapcsolatban, és segítsenek a forradalmi változások iránti növekvő nyomást ellensúlyozni. A nyolcvanas években, igaz más vonatkozásban (külső adósságválság, új gazdasági modell meghonosítása, privatizáció és államreform, demokratizálás), a nem-kormányzati szervezetek ismét csatasorba álltak a Világbank "szegénység ellen meghirdetett háborújában", mint a (népi) demokrácia és (alternatív) fejlődés harcosai, azaz partnerként a fejlesztési vállalkozásban és a társadalmi változás nem konfrontatív kezelésében.

A kilencvenes években ez a vállalkozás kibontakozott és a folyamat konszolidálódott, megteremtve a feltételeket az euro-amerikai imperializmus működésének megkönnyítésére. Ebben a konszolidációban döntő tényező volt az olyan kiszolgáló politikai rendszerek megteremtése, melyek elkötelezték magukat a kapitalista fejlődés neoliberális modellje és a globalizáció mellett. Egy másik és ugyanolyan fontosságú tényező volt a "civil társadalom" beillesztése a fejlődési és demokratizálási folyamatba. A civil társadalom egy része, a szociális mozgalmak formájában, a neoliberalizmus és globalizáció ellenzésének politikai útjára lépett, a neoliberalizmussal szembeni ellenállást népi mozgalommá szervezve, vagy Gramsci kifejezésével, létrehozva a "néphatalom" "hegemóniaellenes blokkját". Azonban egy másik része, a nem-kormányzati szervezetek formájában, bűntársa lett az euro-amerikai imperializmusnak, fontos ideológiai és politikai szolgálatokat téve neki. A nem-kormányzati szervezetek eredeti szándékait itt most nem vizsgáljuk. Sokszor az érintett személyek őszintén hiszik, hogy a helyi közösség érdekei szerint cselekszenek – alapvető szolgáltatásokat és segélyt nyújtanak a "szegényeknek". Azonban nekünk arra kell figyelnünk, hogy valójában kiknek az érdekeit szolgálják a nemzetközi szervezetek stratégiai partnereiként végrehajtott "akcióikkal". A kritikai kérdés az, hogy a nem-kormányzati szervezetek milyen szerepet játszanak az állam és a szociális mozgalmak kapcsolatában, valamint a politikai hatalomért vívott harcokban.

 

Hivatkozások

 

Annan, Kofi (1998): "The Quiet Revolution", Global Governance, 4 (2), 123-38

BID (Banco Interamericano de Desarrollo) (1996): Modernización del estado y fortalecimiento de la sociedad civil. Washington DC

BID (Banco Interamericano de Desarrollo) (2000): Desarrollo: más allá de la economía. Progreso económico y social de la América Latina. Washington DC

Blair, H. (1995): "Assesing Democratic Decentralization", A CDIE Concept Paper. Washingtron DC, USAID

Bardhan, Pranab (1997): The Role of Governance in Economic Development. Paris, OECD Development Center

Chan, Yu Ping (2001): "Democracy or Bust? The Development Dilemma", Harvard International Review, Fall

Cornia, Andrea – Jolly, Richard – Stewart, Frances (eds.) (1987): Adjustment with a Human Face. Oxford, Oxford University Press

Deacon, Bob (2000): "Social Policy in Global Context", in: Andrew Hurell and Ngaire Woods (eds.): Inequality, Globalisation and World Politics. Oxford, Oxford Univerity Press

ECLAC (Economic Comission for Latin America and the Caribbean) (1990): Productive Transformation with Equity. Santiago

Hayden, Robert (2002): "Dictatorships of Virtue", Harvard International Review, Summer

Kamat, Sangeeta (2003): "NGOs and the New Democracy: The False Saviors of International Development", Harvard International Review, Spring

Kaufman, Daniel – Kraay, Art – Zoido-Lobatón, Pablo (1999): Governance Matters. Washington DC, World Bank

Latman, Robert (1997): "Globalisation and Democratic Provisionism: Rereading Polanyi", New Political Economy, 2 (1)

Litvack, Jennie – Ahmad, Junaid – Bird, Richard (1998): "Rethinking Decentralization in Developing Countries", World Development Sources, Sector Studies Series, Washington DC, World Bank

Mitlin, Diana (1998): "The NGO Sector and its Role in Strengthening Civil Society and Securing Good Governance", in: Armanda Bernard, Henry Helmich and Percy Lehning (eds.): Civil Society and International Development. Paris, OECD Development Center

Morton, Adam (2004): "The Antiglobalization Movement: Juggernaut or Jalopy?", in Henry Veltmeyer: (ed.): Globalization and Antiglobalization: Dynamics of Social Change in the New World Order. London, Ashgate, 155-68

OECD (1997): Final Report of the DAC Ad Hoc Working Group on Participatory Development and Good Governance. Paris

Okonski, Kendra (2001): "Riots Inc. The Business of Protesting Globalization", The Wall Street Journal, editorial oage, Saugust 14

Ottaway, Marina (2003): Democracy Challenged: The Rise of Semi-Authoritarianism. Washington DC, Carnegie Endowment for International PeaceRodinelli, D. A. – Nellis, J. R. – Cheema, G. S. (1983): "Decentralization in Developing Countries: A Review of Recent Experience", World Bank Staff Paper, No. 581. Washington DC, World Bank

Rondinelli, D. A. – McCullough, J. – Johnson, W. (1989): "Analyzing Decentralization Policies in Developing Countries: A Political Economy Framework", Development and Change, 20 (1), 57-87

Salbuchi, Adrian (2000): El cerebro del mundo: la cara oculta de la globalización. Córdoba, Ediciones del Copista

Salop, Joanne (1992): "Reducing Poverty: Spreading the World", Finance & Development, 29 (4), December

Tendler, Judith (1975): Inside Foreign Aid. Baltimore, Johns Hopkins University Presss

UNDP (1996): "Good Governance and Sustainable Human Development", Governance Policy Paper, http://magnet.undp.org/policy

UNRISD (2000): "Civil Society Strategies and Movements for Rural Asset Redistribution and Improved Livelihoods", UNRISD-Civil Society and Social Movements Program, Geneva

Utting, Peter (2000): "UN-Business Partnerships: Whose Agenda Counts?", UNRISD News, 23, Autumn-Winter

Wallace, Tina (2003): "NGOs Dilemmas: Trojan Horses for Global Neoliberalism?", Socialist Register, 2004. London, Merlin Press

Weber, Heloise (2002): "Global Governance and Poverty Reduction: the Case of Microcredit", in: Rorden Wilkinson and Steve Hughes (eds.): Global Governance: Critical Perspectives. London and New York, Routledge, 132-51

World Bank (1994): Governance. The World Bank Experience. Washington DC

 

(Fordította: Bózsó Péter)

A parasztmozgalmak meghatározó szerepe Latin-Amerikában

Latin-Amerikában a parasztmozgalmak politikai jelentősége nőtt az elmúlt negyedszázadban – a parasztság számarányának csökkenése ellenére is. E mozgalmak jelenleg nagyobb sikerrel mozgósítják a társadalmat a neoliberális elittel szemben, és gyakran jóval szervezettebb fellépésre és mélyebb szolidaritásra képesek, mint a meggyöngült munkásmozgalom. Ennek egyik oka, hogy a neoliberalizmus hatásait a vidék sokkal jobban megszenvedi, mint a városok. A mozgalmakra szinte minden esetben rombolóan hatott, ha szövetségre léptek a helyi "kormányképes" középbal politikai pártokkal. Ugyanakkor a hatalom önálló megragadására nem állnak készen, a munkássággal való szövetkezés előtt pedig komoly akadályok tornyosulnak.

Közel egy évszázadon át mind a jobb-, mind a baloldali társadalomkutatók a parasztság teljes eltűnésével számoltak a kapitalizmus fejlődésével, terjeszkedésével egyidejűleg. Mi több, napjaink egyik legjelentősebb baloldali történésze, Eric Hobsbawm demográfiai adatokra hivatkozva a parasztság marginalizálódásáról beszél.

A neoliberális jobboldalt képviselő Da Silva brazil elnök és mezőgazdasági minisztere viszont óriási forrásokat biztosított a mezőgazdasági termékek exportját bonyolító szektornak, miközben az ökológiai és emberi jogokat, a kisparasztok, nincstelen mezőgazdasági munkások követeléseit a politikai prioritások sorában a legutolsó helyre sorolta.

Ám a parasztság a tudósok és a politikusok között megnyilvánuló ezen konszenzus ellenére sem akar eltűnni vagy marginális szerepet játszani. Bár a vidéki lakosság arányszáma relatíve csökkent, a parasztság az elmúlt 20 évben történelemalakító tényezőként újra felbukkant, és meghatározó szerepet játszott egyes rendszerek megbuktatásában, nemzeti politikai programok kialakításában, a nemzetközi kereskedelmi megállapodásokkal (ALCA, azaz Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet) szembeni fellépésben, valamint regionális és helyi hatalmi bázisok kialakításában. Sok országban játszottak döntő szerepet a nemzeti küzdelmekben a föld nélküli parasztok, családi kisbirtokosok és kisparasztok alkotta koalíciók, amikor a neoliberális rezsimek és a szabadkereskedelmi politika ellen kellett fellépni. Egyes esetekben a paraszti mozgalmak adtak lökést a társadalom szélesebb köreit érintő megmozdulásoknak, melyek átterjedtek a polgári osztályokra, a szakszervezetekre és az emberjogi csoportokra is.

A latin-amerikai országok döntő többségében az adatok azt mutatják, hogy az elmúlt negyedszázadban a parasztság és általában a vidéki lakosság mozgalmai egyre fontosabb szerephez jutnak a társadalmi változások folyamatában és a neoliberális nyomással szembeni ellenállásban. Paradox módon mindez akkor zajlik, amikor a városi lakosság lélekszáma növekszik, ugyanakkor az osztályalapú szerveződés és az ipari munkásság belső kohéziója gyöngül. Legalábbis az utóbbi időszakban a paraszti–munkás szövetség lehetséges együttműködésének gyenge pontja nem a vidéki szervezetek harcias elszántságának hanyatlása, hanem az ipari szakszervezeti vezetés meggyöngülése.

Annak idején a parasztsággal foglalkozó elemzők hangsúlyozták a parasztság “lakóhelyi”, “lokálpatrióta” vagy “ágazati” szűklátókörűségét, mondván, ez esetükben kizárja a nemzeti, egyetemes és osztályszempontú szemlélet érvényesülését. E felfogás ma is jelen van sok, erre a kérdésre koncentráló szerző, civil szervezeti vezető és újságíró interpretációiban, akik az ún. “mikroérdekekre”, a parasztszervezetek helyi részvételére, tervezeteikre és “identitáspolitikájára” figyelnek csak. Van aztán egy másik, ezzel ellentétes előjelű koncepció is, mely a parasztság forradalmi potenciálját hangsúlyozza, ami a parasztsággal foglalkozó régebbi írásokban jóval gyakrabban szerepelt, mint a mai elemzésekben.

Azonban a fentebb említett “iskolák” egyike sem képes megragadni azokat a komplex, állandóan változó dialektikus küzdelmeket, melyek a parasztmozgalmakat működtetik. Latin-Amerika minden jelentősebb parasztmozgalmáról elmondható, hogy egyaránt jelen van a helyi, a nemzeti és a nemzetközi küzdelmekben és kampányokban. Gyakori eset, hogy aktuális, helyi sérelmek (az emberi jogok megsértése) elleni küzdelem nemzeti, majd nemzetközi szolidaritási kampánnyá terebélyesedik. Másfelől, a mozgalmak java része rendelkezik a politikai hegemóniát biztosító “helyi” bázissal, mely az országos szintű hatalomgyakorlás és az államhatalommal szembeni fellépés kiindulópontját adja, ilyen például a CONAIE (Az Őslakos Nemzetiségek Országos Konföderációja) Ecuadorban és a bolíviai Cocaleros (kokatermelők szövetsége). Harmadrészt, miközben a legtöbb parasztmozgalomnak központi célja az etnikai vagy indián/afrikai-amerikai emberi jogok és autonómia megszerzése, ezek erősen kapcsolódnak az osztályérdekekhez, és a többi kizsákmányolt osztállyal is szövetségben lépnek fel.

A paraszti küzdelmek mikro- és makroszintű megközelítése egyaránt mechanikus, egyoldalú, és csak elemeit képviseli azoknak a dialektikus tevékenységeknek, melyek során a paraszti mozgalmak egyaránt fellépnek helyi és országos harcokban, szociális és politikai ügyekben – osztály- és etnikai tudatú nézőpontokat ötvözve. A parasztmozgalmak e jellemzőit azonban nem szabad elvonatkoztatnunk a konkrét helyszínektől és időpontoktól. Például a súlyos politikai megtorlás vagy politikai csalódottság állapotában a paraszti mozgalmak egy időre helyi követeléseket, specifikus célokat és óvintézkedéseket tűzhetnek ki célul. Ezzel szemben olyan időszakban, amikor a tagság létszáma folytonosan gyarapodik, és a szervezetek sikeres küzdelmeket vívnak, akkor a paraszti mozgalmak országos célokat fogalmazhatnak meg, és a központi politikai hatalom autoritását is kikezdhetik. A legtöbb parasztmozgalom közvetlenül is folytat valamilyen szinten politikai akciókat.

Egyetlen jelentős kivételtől eltekintve az ismert parasztvezetők jó része úgy gondolja – és ennek megfelelően is tevékenykedik –, hogy politikai hatalomra kell szert tennie, és át kell alakítania az államhatalmat, esetleg részt kell vennie benne, illetve adott esetben magához kell ragadnia. A paraszti mozgalmak eltérő mértékben alkalmazzák a közvetlen akciók és a választási stratégia eszközeit. Bizonyos esetekben a mozgalmak a külső körülmények vagy a belső változások hatására módosítják stratégiájukat. A parasztmozgalmak általában a “direkt akció” stratégiáját követik, azaz például megszállnak nagybirtokokat, elzárják a forgalmat a főútvonalakon, elfoglalják a közigazgatási központokat stb. A választási stratégiának számos formája van új politikai szervezetek alakításától egy városi “baloldali” vagy “népi” párt támogatásáig.

A különböző politikai stratégiákat követő parasztmozgalmak 25 éves tapasztalatainak alapos elemzése arra a következtetésre vezet, hogy a közvetlen akciók módszere jóval hatékonyabb és pozitívabb volt, mint a választási stratégia alkalmazása a parasztok rövid- és középtávú céljainak megvalósításában – függetlenül a választási párt önmagáról megfogalmazott “formális” identitásától. Ecuadorban például a CONAIE a közvetlen politikai akciók révén megdöntötte két korrupt, neoliberális elnök hatalmát, sikerrel lépett fel pozitív szociális reformok érdekében, és a civil társadalomban megerősítette pozícióját. Amikor a CONAIE a Pachacutic nevű testvérpárt ösztönzésére a választási politikához fordult, és Gutierrez elnököt támogatta, az eredmény lehangoló volt: a szociális kiadások csökkentek, felerősödött a politikai represszió, a mozgalmon belül pedig megosztottság és kiábrándultság mutatkozott. Hasonló tapasztalatok jellemzik a bolíviai, brazil és más mozgalmakat is, ahol a közvetlen cselekvés stratégiáját alkalmazó parasztmozgalmak földfoglalások és útlezárások révén elérték a nagybirtokok kisajátítását (Brazíliában), és elűzték a korrupt, neoliberális elnököket a hatalomból (Bolíviában).

Másfelől pedig, amikor a mozgalmak a “balközép” politikusokra számítottak a választási küzdelemben, az eredmény egyértelműen negatív volt: Brazíliában az MST (A Föld Nélküli Agrárproletárok Mozgalma) Lula kormányzása idején kényszerűen konstatálta, hogy jelentősen lelassult a földek kisajátításának folyamata, miközben felerősödött az agrárexportelitek nyomása és térnyerése, és fokozódott az elnyomás. Bolíviában a cocalerók eredetileg Mesa elnököt támogatták, s aztán az ő hatalomgyakorlása idején sok kokaültetvényt irtottak ki, regresszív olajtörvényt vezettek be, mely csökkentette az agrárfejlesztésre fordítható forrásokat, és a kormány számtalan korábbi megállapodást rúgott fel.

 

Az állam és a mozgalmak

 

A jelenkori történelem azt bizonyítja, hogy a paraszti mozgalmak számottevő erőt képviselnek a civil társadalomban: szervezik, mozgósítják a társadalmat, beavatkozásukkal pozitív változásokat tudnak elérni a földbirtokrendszerben, meg tudják akadályozni a regresszív szabadkereskedelmi politika előretörését, mi több, le tudnak váltani korrupt rendszereket. A legtöbb országban mind a szövetségi, mind a tartományi államszervezet ellenségesen viszonyul a parasztmozgalmakhoz. Mexikóban az állam mindent elkövetett a parasztmozgalmak elfojtására Chiapasban, Guerreróban, Oaxacában és az ország déli területein. Kolumbiában a fegyveres erőkkel szövetkezett félkatonai csoportok több ezer parasztvezetőt gyilkoltak meg, és hárommillió parasztot űztek el lakóhelyéről a felperzselt föld taktikája jegyében. Brazíliában Lula elnökségét megelőzően, illetve az ő elnöksége időszakában helyi fegyveresek számos parasztaktivistát, vallási vagy emberjogi képviselőt gyilkoltak meg, s ebben hallgatólagosan támogatták őket a területi bírók, a rendőrkapitányok, illetve kezükre játszott a szövetségi kormány bűnös hanyagsága. De még Venezuelában is Chávez elnök kormányzása idején több mint 110 parasztvezetőt, a földreform sok haszonélvezőjét mészárolták le 2001 és 2004 között a földbirtokosok “magánhadseregei” a helyi hatóságok tudomásával.

Más szóval, kevés kivételtől eltekintve, a paraszti mozgalmak pozitív változásokat az állam ellenében, nem pedig az állam támogatásával értek el. A változások az állami apparátus szándékai ellenére következtek be. Ez nem jelenti azt, hogy az állam mindig, mindenhol ellensége a parasztoknak. A kubai forradalom szemléletesen illusztrálja a parasztok mozgósításának és a kedvező állami beavatkozás egybeesésének lehetőségeit. Venezuelában fennáll valami ehhez hasonló lehetőség, ha az agrárreform nehézkes és tehetetlen bürokratikus struktúrái működésbe lendülnek.

De még ha az állam első reakciói elutasítóak is, a városi szervezetekkel – az egyházat, az egyetemet, az emberjogi szervezeteket és a szakszervezeteket (és néhány haladó gondolkodású parlamenti képviselőt) is beleértve – szövetkezett paraszti tömegek nyomása rábírhatja a rezsimeket arra, hogy finanszírozzák a földek kisajátítását és a mezőgazdasági szövetkezetek szervezését, ahogyan az Brazíliában történt.

Latin-Amerikában napjainkban a mezőgazdaság fejlődésének két modellje mutatkozik járhatónak: a venezuelai és a brazil. Chávez elnök extenzív földreformprogramot hirdetett meg, a parlagon hagyott nagybirtokok kisajátítását, áttelepítette ide a föld nélküli és a ház körül gazdálkodó parasztokat, valamint a városba vándorolt falusiakat. Ezzel szemben Lula a kisparasztok és a föld nélküli munkások rovására támogatta a nagy agrárexportőr vállalkozások terjeszkedését, a földek koncentrációját, az agráripar finanszírozását.

Az államnak a parasztmozgalmakhoz való viszonyát vizsgálva döntő tényezőnek tekinthető az állam osztályjellege és a végrehajtó hatalom ideológiai orientációja. Ami Venezuelát illeti, Chávez hatalomgyakorlása idején láthatóan kedvező volt a viszony a paraszti aktivisták és az állam között, aminek alapját a populista állami vezetés teremtette meg. A Lula által irányított Brazíliában viszont neoliberális rezsim van hatalmon, melyet az agrobiznisz működtet saját érdekeinek megfelelően.

 

A parasztmozgalmak meghatározó szerepe

 

Latin-Amerika sok (bár nem minden) országában a parasztmozgalmak központi szerepet töltenek be most, a 21. században is az országos politika irányvonalának meghatározásában: Bolíviában, Brazíliában, Kolumbiában, Ecuadorban, Peruban, Közép-Amerikában, Paraguayban és Mexikóban a parasztgazdák és a paraszt-indián szervezetek meghatározó szerepet játszottak az országos politika alakításában. Miközben egyértelműen csökken minden országban a falusi lakosok lélekszáma, sok esetben tapasztaljuk, hogy a szociális szervezetek és a vezetés színvonala javult – legalábbis a városi népi szervezetekkel összevetve.

Számtalan “objektív” és “szubjektív” oka van annak, hogy a paraszti mozgalmak ma újra előtérbe kerülhettek. Mindenekelőtt a “neoliberális” politika gyakorlatilag harapófogóba fogta a parasztokat: egyrészt a jelentősen támogatott élelmiszerek és más mezőgazdasági termékek importjának növelése leszorította az árakat és csődbe vitte a parasztokat; másrészt, a külföldi deviza felhalmozásának igénye a neoliberális rezsimeket arra késztette, hogy támogassák a mezőgazdasági exporttal foglalkozó szektorokat, és ez egyúttal azt jelentette, hogy a paraszttermelőket elűzték a földjeikről. A bankcsőd és a kiűzés nemcsak munkanélküliséget és jövedelemcsökkenést eredményez, hanem a lakóhely, a lakóhelyi közösség és családi kapcsolatok elvesztését is. Minden gyökér elvesztését jelenti tehát, ami mélységesen elidegenítő tapasztalat. A neoliberalizmus okozta fenyegetettség és tényleges veszteség különösen súlyos vidéken, hiszen ott nincs alternatív lakóhely, közösség vagy munkahely. A neoliberalizmus romboló hatásait a vidék sokkal jobban megszenvedi, mint a városok.

Szubjektív megközelítésben pedig új paraszti vezetés lépett színre, mely magasabban képzett, politikusabb és függetlenebb a pártgépezetektől és a városi elittől, valamint aktív részese a “háromoldalú” bizottságoknak; mindezek következtében az új paraszti mozgalmak a független osztály- és etnikai küzdelmek talaján formálódnak, s megkérdőjelezik a helyi uralkodó osztályok és az uralkodó állam közötti kereskedelmi megállapodásokat.

Mind objektív, mind szubjektív okok miatt a paraszti mozgalmak – bizonyos területeken és bizonyos időszakokban – “úttörő” szerepet játszottak: kezdeményezői voltak annak, hogy a neoliberális elit szembesüljön a szélesebb társadalmi felelősségvállalással.

 

A paraszti mozgalmak és küzdelmek fejlődése

 

Általában a parasztmozgalmak és paraszti küzdelmek három különböző szintjét különböztethetjük meg az országos politikára és a szociális és gazdaságpolitikára gyakorolt hatásuk alapján.

A legerőteljesebb befolyást gyakorlók között vannak Brazília, Bolívia és Ecuador mozgalmai; itt a parasztmozgalmak hosszú távú, nagyszabású küzdelmeket folytatnak, melynek eredményeként számtalan nagybirtok kisajátítására és/vagy hatalmi rendszerek megdöntésére is sor került.

A közepesen erőteljes hatású mozgalmak sorában találjuk Guatemala, Mexikó, Kolumbia, Paraguay, Peru és El Salvador militáns és aktív paraszti szervezeteit, melyek regionális hatalommal rendelkeznek, és sokkal erősebbek lehetnének, ha nem szenvednének a folyamatos üldöztetésektől. Például az 1980-as Guatemalában több mint 200 000 parasztot – főként maját – gyilkolt le az Egyesült Államok által támogatott Rios Mont-féle diktatúra. Hasonlóképpen, Kolumbiában az elmúlt három évtizedben több ezer aktivistát gyilkolt meg, illetve legalább hárommillió parasztot üldözött el lakóhelyéről a kormány terrortaktikája.

A legkevésbé hatékonyan paraszti mozgalmak és szervezetek Chilében, Uruguayban, Argentínában és Venezuelában vannak. A fenti felosztást azonban minősítenünk kell. A venezuelai Chávez elnök által képviselt, az agrárreformokat támogató, földreform- és parasztmozgalom-párti politika hatására ebben az országban jelentős parasztmozgalom szerveződött 2000 óta. Másfelől Argentínában, ahol a parasztmozgalmaknak kicsi az országos befolyása, az ország északkeleti régióiban, Santiago de Estero, Formosa és más tartományok területén jelentős szerepre tettek szert.

Az erőteljes parasztmozgalmak és szervezetek jelenléte határozott korrelációt mutat a nagy, összetartó indián közösségekkel (Bolíviában, Ecuadorban és Guatemalában), a lakóhelyükről elűzött agrármunkások (Brazília) és parasztok (Kolumbia) nagyobb csoportjaival; szerepük továbbá ott jelentős, ahol a nagyszabású agrárüzletérdekek tönkretették a kistermelőket (Paraguay), és ahol az egyesült államokbeli imperialista kliensek úgy hajtották végre a kokaültetvények felszámolásának programját, hogy helyette semmilyen épkézláb alternatívát nem teremtettek (Peru, Kolumbia és Bolívia).

Az 1970-es évek végén sok “szakértő” azt hangoztatta, hogy a parasztmozgalmak anakronisztikusak, és elvesztették a társadalmi átalakulások indikálásában játszott pozitív szerepüket. Bizonyos demográfiai adatokat elemezve (a vidéki–városi arány) és a paraszti bázison szerveződött gerillamozgalmak hanyatlását látva, valamint az imperialista ügynökök és a Világbank “modernizációs” retorikájától megtévesztve, ezek az elemzők nem vették észre és nem értették meg, hogy a tömegszervezetekben a parasztvezetők új generációja nőtt fel, s a nagyobb szervezettség és a városi szegények szervezeteivel és a szakszervezetekkel szorosabb kapcsolatra lépve ezen új mozgalmak ellensúlyozni képesek a demográfiai változásokat. A parasztszervezetek a relatív populációs változásokat hatékony szervezeti, vezetési, stratégiai és taktikai minőségi lépésekkel ellensúlyozták.

 

A parasztmozgalmak kialakulása és viszonylagos hanyatlása: 1990–2005

 

Az 1980-as évek közepe és 2000 eleje között erős paraszti mozgalmak 2003 és 2005 között leszálló ágba kerültek. A korábbi megerősödés oka mindenekelőtt az etnikai és osztálytudat elmélyülésének volt köszönhető, különösen az indián közösségek körében, s egyes helyeken ez vezetett felkelésekhez (Ecuadorban a CONAIE), fegyveres ellenálláshoz (Mexikóban az EZLN, a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg) és parasztmozgalmakhoz – Guerreróban, illetve a kokatermelők mozgalmaihoz a bolíviai Cochabombában és Alto Planóban, valamint a perui kokafarmerek körében.

Brazíliában 1985 és 2002 között a Falusi Munkanélküli Dolgozók Mozgalma több ezer latifundiumot foglalt el, és mintegy 350 000 vidéki családot telepített le a szövetkezetekben vagy családi kisbirtokokon. A parasztmozgalmak eredményei meglehetően változóak voltak. Guatemalában, Peruban, El Salvadorban és Kolumbiában olyan súlyos megtorlásokkal kellett szembenézniük, hogy a tömegek aktivitása jelentősen megcsappant. Ugyanakkor a parasztmozgalmak jelentősebb sikerei – az indiánok autonómiájának és önigazgatásának kiterjesztése, az agrárreform, az állami támogatások és az ALCA-val szembeni ellenállás kibontakoztatása – minden politikai irányzat figyelmét magukra vonták. Washington neoliberális politikát szorgalmazott mind Bush (apa és fia), mind Clinton elnöksége idején, amit a Kolumbia-terv, az Andino-terv és a “terroristaellenes” politika révén Latin-Amerika militarizálásával kívántak a gyakorlatba átültetni. A neoliberális rezsimek hitelvesztését és szétesését követően az ún. “balközép” politikusai és választási koalíciói léptek színre. Az 1990-es évek végéig a parasztmozgalmak sikerei a közvetlen akción alapuló független osztálypolitika eredményeként születtek, melyet néha más erőkkel kötött taktikai koalíciók erősítettek. Ugyanakkor a “középbal” választási politikusok és azon ígéreteik, hogy “szembeszegülnek” a neoliberalizmussal, a parasztmozgalmakra nézve romboló hatású szövetségeknek bizonyultak.

Ecuadorban, Bolíviában, Brazíliában és egyebütt a parasztmozgalmak olyan elnökökkel és pártokkal léptek szövetségre (Gutierrez, Mesa és Lula), akik/amelyek a választások után nem sokkal neoliberális politikát, agrárüzleti lépéseket és a parasztmozgalmakkal szemben megtorló lépéseket foganatosítottak. A választási szövetségeknek ez a kedvezőtlen fordulata lesújtó hatással járt a parasztmozgalmakra nézve, és szétzilálta szervezeteiket és megtépázta aktivitásukat. Ecuadorban a CONAIE elvesztette támogató bázisának bizalmát, a szervezetben a megosztottság jelentkezett, és meggyengült országos mozgósító hatása is. Bolíviában Evo Morales és kokatermelő társainak szervezete támogatta a neoliberális Carlos Mesa hatalmát, s ez megosztotta a mozgalmat, és egyévnyi időt biztosított a reakciós rezsimnek, hogy hagyományos pártjai is erőre kapjanak. Brazíliában az MST több mint két évig támogatta Lula da Silva neoliberális rendszerét, s ezen időszakban stagnált az agrárreform, a földfoglalásokat szüneteltették, míg a mezőgazdasági üzlet virágzott a földdel nem rendelkező munkások, családi termelők kárára; közben folytatódott az Amazonas menti esőerdők kiirtása, és az agrárexportőrök ellenőrizetlenül tovább bővítették a genetikailag módosított termékek előállítását. 2005-ben a választási politikával folytatott, fentebb jelzett kísérletek következtében a legerősebb paraszti-indián mozgalmak (időleges) három éve tartó hanyatlását tapasztalhatjuk. A tanulság egyértelmű: a választási politika nem képes a mezőgazdaságban szükséges változások megvalósítására – talán Venezuela az egyetlen kivétel.

 

A parlamenten kívüli szövetségek

 

Milyen körülmények között, milyen politikai kontextusban eredményezett a városi és falusi lakosság széles körű szövetsége pozitív fejleményeket a falusi szegényeknek? Az elmúlt negyedszázad történelmi tapasztalatai azt mutatják, hogy a leghatásosabb szövetségek és akciók akkor fordultak elő, amikor a parlamenten kívüli fellépésben a résztvevők “horizontális” koalíciókra lépek. Ennek igazolására számos példa áll rendelkezésünkre, ahogyan számos példa igazolja a választási szövetségek folytonos kudarcait.

Ecuadorban a jelentősebb szakszervezetek (az olajipari, a villamossági, az építőipari és a tanári szervezetek) által támogatott CONAIE két neoliberális rezsimet is meg tudott buktatni (Bucaram és Mahuad rendszereit), sőt időlegesen a neoliberális kormányzat korlátozására is képesek voltak. Ezzel szemben viszont amikor a CONAIE a Lucio Gutierrez vezette választási erőkkel lépett szövetségre, a szervezet társadalmi támogatottsága hamar a mélypontra süllyedt, és regresszív IMF-programok valósultak meg. Hasonlóképpen Bolíviában a parasztmozgalmak, a kokatermelők és az indiánok szervezetei széles, “horizontális” koalíciót alkottak a La Paz-i és cochabambai bányászokkal, városi szegényekkel és szakszervezetekkel, és így sikerült is megbuktatniuk Sanchez de Losada elnyomó neoliberális rezsimjét. Másfelől, a parasztmozgalom súlyosan meggyengült, amikor egyik legjelentősebb vezetője, Evo Morales, parlamenti képviselő kiállt Carlos Mesa neoliberális elnök mellett, hogy segítsen neki elnöki ambíciói beteljesítésében (a 2007-es elnökválasztásban).

Bár a paraszti és városi szervezetek horizontális koalíciói pozitív eredményekkel jártak, csak nehezen hozhatók létre. Brazíliában az MST az elmúlt húsz évben többször is megpróbált a városi szövetségekkel koalíciót kialakítani – meglehetősen változó eredménnyel. Az 1980-as években, amikor megalakult a szakszervezeti konföderáció (CUT, Általános Munkás Konföderáció), és a gyári küldöttségek rendszeresen találkoztak a közgyűléseken, gyakoriak voltak az MST-vel közös nagyszabású megmozdulások. Az 1990-es években és később, amikor a CUT elbürokratizálódott, és tripartit szociális paktumok kötötték meg a kezét, már nem tudta vagy nem akarta mobilizálni bázisát az MST-vel közös akciókban. Bár a CUT arról beszélt, hogy 15 millió alapszerve van, és “radikális” megnyilatkozásokat tett, ténylegesen csak néhány ezer tüntetőt tudott mozgósítani, elsősorban főállású funkcionáriusokat, nem úgy, mint az MST, mely viszont tízezreket tudott az utcára küldeni. Tény, hogy az MST vezetői kijelentették, az egyház (a vidéki lelkészek) sokkal kézzelfoghatóbb szolidaritást tanúsítottak irántuk, mint a CUT!

Venezuela az egyetlen olyan ország, ahol a parasztmozgalmak egyfajta “vertikális” és horizontális szövetséget is ki tudtak építeni. Igaz, a parasztmozgalom fejlődésének és szervezeti kereteinek kiépítése jórészt a Chávez-kormány tevékenységének és agrárreformjainak eredménye. Szemben Latin-Amerika többi országával, ahol az állam a mezőgazdasági üzleti elitet támogatja, és áldását adta az USA imperialistákkal kötött neoliberális kereskedelmi egyezményre, az ALCA-ra, Venezuelában a kormány a szövetkezetek és a családi kisgazdaságok pártjára állt, hogy Venezuela önellátó legyen az élelmiszerek tekintetében. Az állam és parasztság közötti kapcsolat meghatározó eleme az állam és vezetése osztályösszetételében rejlik: Chávez széles nemzeti blokkot hozott létre a vegyes gazdaság megvalósítása érdekében, mely az olajbevételekre alapozott szociális jóléti politikát kíván folytatni.

Számos probléma mutatkozik a “horizontális szövetségek” fejlődésében és a “munkás–paraszt” koalíciók létrehozásában.2 A szakszervezeteket és a városi közösségi szervezeteket meggyöngítette a neoliberális politika, és ezáltal tekintélyes méretű, szétforgácsolódott “informális szektor” alakult ki.3 Gyengeségből vagy talán az elbürokratizálódottság következtében (netán mindkettő miatt) a szakszervezetek a legtöbb esetben a közvetlen bér- és munkahelyi problémákra koncentráltak a jelentősebb, országos méretű politikai küzdelmek helyett (ilyen lett volna az agrárreform).4 Vannak olyan szakszervezeti vezetők, akiket rasszista előítéleteik akadályoznak abban, hogy indián szervezetekkel és vezetőkkel mint egyenrangúakkal működjenek együtt, vagy hogy beletörődjenek abba, hogy a sokkal erősebb indián parasztmozgalmak álljanak a küzdelmek élére.5 A városi szegénynegyedek között sok olyan akad, melyeket a hagyományos politikai pártok tartanak kezükben a támogatói választási mechanizmus révén, s ez persze korlátozza is a parasztmozgalmakkal közös fellépéseik lehetőségét. Időnként ez a felállás a visszájára fordul, mint Bolíviában történt, ahol az El Altó-i városi körzetek vagy barrioszervezetek a parasztmozgalmakkal megosztoztak a vezetésben.

Persze, a “munkás–paraszt” szövetség létrehozásának nem minden akadálya fakad a városi társadalmi erők hibáiból. Egyes esetekben, mint például Peruban és Kolumbiában, a parasztok követelései egyetlen pontra, a koka termesztésére összpontosultak, s ezzel természetesen sok, a kérdésben nem érdekelt agrármunkást is eltávolítottak mozgalmuktól. Más esetekben a paraszti szervezeteket a választási szövetségek osztják meg, amint azt a bolíviai Chapare kokatermelői esetében láthatjuk, és ami aláássa a szakszervezetekkel közös fellépések lehetőségét.

Miközben felismerik a városi–falusi horizontális szövetség előtt tornyosuló akadályokat, a legtöbb harcias parasztvezető tudatában van annak, hogy a városi szervezetekkel való nemzeti koalíció megteremtése döntően szükséges stratégiai eszköz, ha meg akarják dönteni a neoliberalizmus egyeduralmát, és a parasztok érdekeit képviselő politikát kívánnak folytatni.

 

Harci stratégiák

 

Sok baloldali elemző vélte úgy, hogy a parasztság stratégiai szerepe leáldozott, és minimalizálta politikai jelentőségüket, mondván, a paraszti termelés csak csekély százalékát adja a GNP-nek. Elemzéseik a parasztság és a föld nélküli munkások “marginalizálódásáról” vagy “kiszorulásáról” értekeznek annak ellenére, hogy a parasztság jelentős szerepet játszik a kulcsfontosságú agrárexport-ágazatokban, melyek az importhoz és az adósságtörlesztéshez nélkülözhetetlenül fontos keményvalutát hozzák az országnak.

Valójában a parasztmozgalmak és a termelők a külföldi cserekereskedelem közvetlen forrását jelentik ma is a koka és más exportcikkek előállítása révén, és a helyi lakosság ellátására szolgáló élelmiszerek jelentős részét is ők termelik meg.

Mi több, lényegi bizonyítékok vannak arra, hogy még az úgynevezett “marginális” és “háttérbe szorult” paraszti és föld nélküli munkásszervezetek is stratégiai hatással lehetnek az uralkodó osztály kulcsszektoraiban keletkező profit realizálásában.6

A marxista teoretikusok az ipari proletariátus központi szerepét hangsúlyozták mondván, ők azok, akik a termelésben döntő szerepet játszanak már csak a gyárrendszerben adott “társadalmi szerveződés” természetéből fakadóan is. A parasztok szerepe viszont – mondták e teoretikusok – a tőke lényegi működése felől nézve “marginális” jelentőségűek, mint egyéni tulajdonosok atomizáltak, és cselekedeteiket az “individualista” viselkedés jellemzi.

A jelenkori parasztmozgalmak elemzése megkérdőjelezi ezeket a feltevéseket. Sok országban a parasztok jóval szervezettebb fellépésre és mélyebb szolidaritásra képesek, mint a legtöbb városi dolgozó, és az általuk szervezett akciók rendszerint sokkal szélesebb, “országos” vagy osztályszintű problémákra irányulnak, mint a szervezetekbe tömörült ipari munkások szűk körű bérkövetelései.

A parasztmozgalmak a közvetlen akciók taktikájának teljes arzenáljával rendelkeznek, bevetik többek között a nemzeti és helyhatósági hivatalok épületeinek elfoglalását, nagyszabású utcai tüntetéseket, termelői sztrájkokat és bojkottokat, útelzárásokat és barikádokat. Sok esetben a parasztmozgalmak a tiltakozás és fellépés számtalan formáját kombinálják a közvetlen akcióktól a tárgyalásokig és a választási politikáig. A paraszti szervezetek “kohéziója” a falusi lakóhely közösségi struktúrájából, a kiterjedt családi kapcsolatok ápolásából, a szabadpiaci politika katasztrófával fenyegető jelenlétéből, az erőszakos kitelepítésekkel és a felszámolási kampányokkal szembeni ellenállásból ered.

A társadalmi cselekvés hasonlóan jelentős, specifikus formái ellensúlyozhatják tehát a parasztság viszonylagos strukturális gyengeségét a neoliberális kapitalista modellben. Még pontosabban, az exportcikkek körforgásának kiterjedt és hosszadalmas folyamatát az agrár termelő és feldolgozó vállalkozások lelassíthatják, és így akadályozhatják a profit realizálását. Más szavakkal, bár a parasztok nem játszanak lényegi szerepet a kapitalista termelésben, lényegi funkciójuk lehet és van is az árucikkek forgalmában és a cserefolyamatokban. A parasztok az árucsere folyamatának megbénításával éppen olyan hatást tudnak kiváltani, mint a gyári munkások azzal, hogy leteszik a szerszámaikat, és felfüggesztik a termelést: mindkét lépés aláássa a kapitalista profit előállítását, akadályozza a felhalmozást, és válságot idéz elő.

A kapitalista újratermelés folyamatába a stratégiai pontokon való politikai beavatkozás lehetősége egyes dinamikus parasztmozgalmaknak stratégiai szerepet biztosít a társadalmi átalakulás folyamata során.7

 

Következtetések

 

Monográfiák, beszámolók, helyszíni kutatások és szemtanúk beszámolói gazdag és sokszínű mozaikképet nyújtanak az utóbbi két évtized paraszti tömegmozgalmairól, és egyértelműen bizonyítják azt a dinamikus és döntő jelentőségű szerepet, melyet a vidéki mozgalmak Latin-Amerika minden országában minden időben betöltöttek. Lehetőségünk nyílik tehát arra, hogy megvonjuk a paraszti küzdelmek eredményeinek és korlátainak mérlegét.

Mindenekelőtt, a parasztmozgalmak meghatározó szerepet játszottak számos korrupt vezető lemondatásában, akik felelősök voltak országaik elszegényedéséért, mivel a gazdaság stratégiai szektorait és természeti erőforrásait külföldi multinacionális cégek kezére játszották, és eladósították az országot.

Ecuadorban, Bolíviában és kisebb mértékben Peruban is a parasztmozgalmaknak sikerült rendszerváltozást kicsikarniuk. A parasztmozgalmak vezető szerepet töltöttek be az ALCA-val szembeni küzdelemben Brazíliában, Közép-Amerikában (különösen Guatemalában), Ecuadorban, Paraguayban, Bolíviában, Peruban, Kolumbiában és Mexikóban.

A parasztmozgalmak felléptek a genetikailag módosított és vegyszerekkel kezelt mezőgazdasági termékek előállítása ellen, melyet Monsato próbált bevezetni, s síkraszálltak az ökológiailag megfelelő mezőgazdálkodás mellett. A parasztmozgalmak vették fel a küzdelmet az élelmi termékek vegyszeres rovarirtóval való kezelése ellen is, illetve felléptek a kokaültetvények védelmében – hiszen ezek a családi kisgazdaságok fontos forrásai, melyeknek sokszoros kihatása van az egész gazdaságra.

A parasztvezetők azt követelik, hogy Washington lépjen fel a drogkereskedelemmel szemben; azt követelik, hogy lépjen fel drogcsempész- és drogkereskedő-elitjével szemben, illetve azon USA-bankokkal szemben is, melyek az illegális drogprofitok “tisztára mosásával” foglalkoznak. A parasztmozgalmak részt vállaltak azokban az országos koalíciókban is, melyek a privatizációs törvények életbeléptetése, az USA katonai bázisainak kiterjesztése és az illegális külföldi adósságfizetés ellen tiltakoztak.

A parasztmozgalmak közvetlen akciói hatására egyes kormányok elhalasztották vagy végképp félretették az IMF által előírt “szigorító” programokat. Hasonlóan jelentős szerepük volt azoknak a parasztmozgalmaknak, melyek a nagyobb városokra átterjedve, gyúanyagként szolgáltak például a 2003. októberi bolíviai, az 1994. januári zapatista felkelés kirobbantásában, az ecuadori kongresszus elfoglalásában 2000-ben, illetve az új évezred brazíliai földfoglaló mozgalmaiban.

Egyértelmű, hogy a parasztok földfoglalásai nélkül ma (2005-ben) nem lenne folyamatban az agrárreform, hiszen a bürokratikus változások malmai lassan és bizonytalanul őrölnek. Abból a tényből kiindulva, hogy az utóbbi 20 évben egyetlen progresszív agrártörvény vagy gyakorlati rendelet nem született egyetlen latin-amerikai rezsim regnálása idején sem (Venezuela kivétel Chávez elnökségének időszakában), még inkább kiemeli a parasztmozgalmak jelentőségét, hiszen ezek jelentik az egyetlen eszközt arra, hogy a parasztok megvédjék jogukat a földhöz, a hitelekhez, a piacokhoz, és védelmet találjanak a dömpingárukkal szemben.

A parasztmozgalmak által kivívott eredmények azonban nagy árat követeltek emberi életekben, és erőszakos megtorlást vontak maguk után. Csak Kolumbiában több mint 20 000 parasztvezetőt, aktivistát és emberjogi képviselőt gyilkoltak meg az USA által támogatott terrorista katonai és félkatonai bandák, és több mint hárommillió embert űzött el lakóhelyéről az állami erőszak. Brazíliában 1995 és 2005 között, Cardoso és Lula hatalomgyakorlása idején mintegy ötszáz parasztot, föld nélküli munkást, vezetőt, egyházi aktivistát mészárolt le a katonai rendőrség és a nagybirtokosok által felbérelt bérgyilkosok. A bűncselekményeknek gyakorlatilag 90%-a büntetlen marad.

Az állam és a politikai hatalom, illetve az utóbbi megszerzésére irányuló politikai stratégia lesz továbbra is a parasztmozgalmak legjelentősebb problémája. A parasztok ereje leginkább a fennálló hatalom elleni tiltakozásban jelent meg, és leggyengébb pontja mindig is a hatalom megszerzésére irányuló, azt elősegítő stratégia volt. Még azokban az esetekben is – mint például Ecuadorban (2000-ben) vagy Bolíviában (2003 októberében) –, amikor a parasztmozgalmaknak sikerült egy rezsimet elmozdítaniuk a hatalomból, akkor sem álltak készen a hatalom átvételére, hanem olyan neoliberális demagógok kezére játszották át a hatalmat, mint a bolíviai Carlos Mesa vagy az ecuadori Lucio Gutierrez.

A parasztok sikeresen tiltakoztak, mi több, reformokat is kivívtak, de az államhatalom megragadásának hiányában ezek a reformok elhaltak, amikor a mozgalom hullámai elültek. A küzdelem hevében a balközép vezetők könnyelmű ígéreteket tettek, melyeket aztán sorra megszegtek, és mihelyt a burzsoázia megszilárdította hatalmát, hamarosan ellencsapással válaszolt, mondván, “terrorellenes” stratégiára van szükség. Ha a parasztoknak nincs a hatalom megragadására irányuló stratégiájuk, akkor továbbra is fennáll az a helyzet, hogy még a tehetséges vezetőknek is félre kell állniuk, és át kell a hatalmat adniuk ambiciózus kispolgári politikusoknak, akik – egy rövid, kezdeti demagóg és szimbolikus engedményeket deklaráló periódust követően – tovább haladnak a neoliberális elődeik által kitaposott úton.

Vannak olyan forradalmi teoretikusok, akik szerint az államhatalom megragadásához szükség van az alulról kiépülő tömegmozgalomra, a városi csoportokkal és tömegmozgalmakkal kialakított koalícióra, és olyan konkrét, a reformok kivívására irányuló küzdelmek megvívására, melyek megalapozhatják a “kettős hatalom” megteremtését. Ezek pedig bonyolult és nehéz folyamatok, melyek konkrét megvalósítása a helyi feltételek függvénye. A helyi kormányzati szerep és a tömegmozgalmakban játszott politikai vezető szerep “bizalomerősítő” eszközök: amikor megkérdeztem a parasztvezetőktől, hogy a felkelés csúcsán miért nem “vették át a hatalmat” Bolíviában és Ecuadorban, azt válaszolták, hogy még “nem álltak készen”, és “nem volt elég önbizalmuk a kormányzáshoz”. Ugyanakkor, a parasztvezetők és paraszti aktivisták mindenhol azt hangoztatják, hogy élet-halál, a fennmaradás és fejlődés vagy a kitelepítés és nincstelenség kérdése, hogy a parasztság az imperializmussal szemben megteremtsen egy új politikai rendszert.8

 

 

Jegyzetek

 

 

 

E cikk James Petras és Henry Veltmeyer: Social Movements and the State: Brazil, Ecuador, Bolivia and Argentina / Movimientos Sociales y el Estado: Brazil, Ecuador, Bolivia y Argentina c. művének kivonata (Pluto, London, 2005 / Lumen, Buenos Aires, 2005), amely számos helyszíni kutatás – többek között interjúk és a résztvevők megfigyelései – eredményét összegzi az 1992–2005 között zajlott alábbi mozgalmakkal kapcsolatban: CONAIE (Ecuador, 2002, 2003); Cocaleros (Bolívia, 1993, 1996, 2003); EZLN (Mexikó, 1995, 1996); MST (Brazília 1992 és 2005 között minden esztendőben); Federación Nacional Campesino (Paraguay, 1998, 1999); MOCASE (Argentína, 1995); Confederación Campesino (Peru, 2004); Federación Campesino (El Salvador, 1999); Federación Ezequiel Zamora (Venezuela, 2004); Via Campesina (Brazília, 1997).

2 James Petras és Henry Veltmeyer: “Are Latin American Peasant Movements Still a Force for Change? Some New Paradigms Revisited”, The Journal of Peasant Studies, vol. 28, #2. January 2001 pp. 83–118.

3 Wilder Robles: “The Landless Rural Workers Movement (MTS) in Brasil”, The Journal of Peasant Studies, vol. 28, #2. January 2001, pp. 146–161.

4 Roger Batra: Agrarian Structure and Political Power in Mexico (Baltimore: John Hopkins University, 1993).

5 Luis Macas: “Diez Años del levantamiento del Inti Raymi de Junio 1990: un balance preliminary”, Boletin Mensual Instituto Científico de Culturas Indígenas: Quito, 2000

6 João Pedro Stadile és Sergo Frei: A luta pela terra no Brasil (São Paulo, Scritta, 1993)

7 Tom Brass (ed.) Latin American Peasants (special issue). Journal of Peasant Studies, vol. 29, no. 3 és 4, 2002. április–július

8 James Petras és Henry Veltmeyer: The Peasantry and the State in Latin America: A Troubled Past, an Uncertain Future. In Tom Brass (ed.) Latin American Peasants (2002).

 

(Fordította: Baráth Katalin)

Forradalmi politika – ma

A baloldali értelmiség szerény jelentőséget tulajdonít a harmadik világ forradalmi tömegharcainak, ezért hajlamos a politikai kudarcokat történelmi vereségekként megélni. A szerző nem a felvilágosult értelmiségi vitakörökben, hanem a tömeges gyakorlati fellépésben keresi a kiutat; a világszerte erősödő radikális társadalmi mozgalmak a jövőt illetően optimistává teszik.

Ha meg akarjuk érteni a forradalmi politika jelenét és jövőjét, akkor el kell végeznünk a mögöttünk álló fél évszázad történelmi analízisét. A baloldal történelmi áttekintése igen összetett projekt; figyelembe kell vennünk a különböző kontinenseken kirobbant harcok fejlettségének eltéréseit, az egymásnak ellentmondó tendenciákat, az eredményeket és a korlátokat, a rövid- és hosszútávú hatásokat, a gazdaság és a politika kölcsönhatásait (a válság vagy a fellendülés hatásait a forradalomra) – egyszóval finom, részletes elemzést kell elvégeznünk ahhoz, hogy ne kelljen behódolnunk azoknak az intellektuális diktátumoknak, amelyek a “világméretű folyamatokat” az ökonomizmus vagy az etnocentrizmus szemüvegén keresztül vizsgálják. Az értelmiségiek, köztük a tudósok között nemzedékek óta éles törésvonal húzódik: az egyik oldalon találjuk azokat, akik számtalan módon és formában – bármily kritikusan is – a “neoliberalizmus” híveiül szegődtek, vagy fejet hajtottak “a világtörténelem legsikeresebb ideológiájának” “koherens és szisztematikus koncepciója” előtt, míg a másik oldalon állók aktívan harcolnak, írnak, alternatívákat – szocialistákat és másféléket – építenek ezekkel a nézetekkel szemben.1

Ám a társadalmi átalakulásokban az értelmiségiek szerepe, jóllehet összetett és fontos, de sosem döntő. Sokkal gyakoribb, hogy inkább az osztályok közti erőviszonyok elmozdulásait tükrözik vissza, mintsem olyan határozott, “független” és “realista” álláspontokat képviselnének, mint azt néha, önmagukat is ámítva, hangoztatják. A történelmet áttekintve láthatjuk, hogy az értelmiségiek tömegesen a legjobb esetben is csupán a gyarmati, diktatórikus vagy éppen fasiszta rezsimek elleni demokratikus és/vagy nacionalista mozgalmakhoz csatlakoztak. A társadalmi forradalom mozgalmai csupán ingadozó, ellentmondásos és korlátozott támogatásra számíthattak tőlük. Az orosz értelmiség túlnyomó része ellenségesen viszonyult az októberi forradalomhoz, akárcsak kínai, vietnami, vagy kubai kollegáik, amikor az országaikban kitört forradalmak az egalitárius elképzelések felé fordultak, és az USA imperialista támadásaival kellett szembenézniük.

Az átmeneti vagy történelmi vereségeket követő ellenforradalmi időszakokban számos, egykor radikális értelmiségi tért vissza eredeti osztálygyökereihez. Sajátos utakon jártak: sokan közülük felfedezték a jobboldali ideológiák vonzását (az oroszországi spiritualizmus 1906 és 1910 között); saját szenvedésüket és elszigeteltségüket a fennálló rend megváltoztathatatlanságának és örökkévalóságának doktrínájává tágították. A hatalom előtti meghunyászkodásuk kísérőjelenségeként a jobboldal realizmusa és ékesszólása a baloldal vereségeinek, hibáinak, tévedéseinek, csalódásainak, önámításának ócsárlásában merült ki.2 Ebből a vezeklő attitűdből ered az, amit C. Wright Mills “rögeszmés realizmusnak” nevezett: egy olyan fajta teoretizálás, amely az adott hatalom egydimenziós felépítését fogadja el a valóság manifesztumaként, és a baloldal történelmi vereségét egy új politikai gondolkodás kiindulópontjaként értelmezi.3

Az effajta ál-elméletfaragás híján van minden történelmi alapnak. A megkopott ifjonti hév és a középkorú intellektuális impotencia szellemi táptalajáról csupán egy aszott, minden világmegváltó vonástól mentes baloldaliság sarjad, ha eltekintünk attól a fénytől, amely a történelmi defetizmus barátainak köréből sugárzik. Ez az esszé azt igyekszik érvekkel alátámasztani, hogy a baloldaliság múltja sokkal összetettebb és ellentmondásosabb, mint azok az állóképek sugallják, amelyek az ötvenes évek konformitását, a hatvanas-hetvenes évek forradalmi lendületét, vagy az 1980 és 2000 közötti időszakra jellemző vereséget és bomlást merevítik ki.4 A fenti periódusokban ható kulturális és ideológiai áramlatok mindegyikének megvoltak a maguk ellenpontjai, miközben maguk is ellentmondásos politikai realitásokat tükröztek, amelyek viszont hozzájárultak a baloldal által követett utak kijelöléséhez. A múlt kritikus újragondolása, és a baloldal mai helyzetével való összevetése lehetővé teszi számunkra az euro–amerikai imperializmus felvirágzásának szisztematikus megértését, beleértve annak korlátait, és a vele szemben – kívülről és belülről – fellépő forradalmi kihívások szerepét is.

A mai összefüggések megértése az objektív és szubjektív realitások szigorú, elvi analízisét kívánja, amely nem esik abba a hibába, hogy a jelenlegi felállás abszolutizálásával a baloldal szerepét csupán a múltbéli sikerek ellenhatásaként fellépő kudarcok feletti önostorozó siránkozásra korlátozza. Egy ilyen elemzés elkerülhetetlen, ha nem akarunk továbbra is jobbfelé csúszni, vagy egyfajta apolitikus, ködös, intellektuális önigazolásba süppedni.5

 

 

Az ötvenes-hatvanas évek történelmi áttekintése

 

Soha nem volt nagyobb egyenlőtlenség Észak és Dél között a baloldali politika terén, mint az ötvenes években: Afrika, Ázsia és Latin-Amerika egyaránt heves baloldali kitörések helyszíne volt. Algériában, Indokínában, Kubában és Koreában (hogy csak néhányat említsünk) forradalmárok milliói vívták világtörténelmi jelentőségű harcaikat az euro-amerikai imperializmus és neokolonialista védencei ellen. Ugyanakkor az USA-ban és Angliában viszonylagos “nyugalom” honolt. Ám óriási csúsztatás lenne, ha az ötvenes éveket a “konformitás” időszakaként jellemeznénk.6 Még Európában – Olaszországban, Franciaországban, Görögországban (a polgárháborús vereség dacára) és Jugoszláviában – is erőteljes, nagy tömegeket mozgósító kommunista pártok léptek – az antikolonialista harcokat leszámítva – az osztálypolitika színpadára. Kelet-Európában ellentmondásos munkásfelkelések rázták meg az NDK-t, Magyarországot és Lengyelországot, miközben felvirágzott a kritikus hangvételű underground filmművészet. Csak a vak eurocentrizmus bagatellizálhatja el az ötvenes évek harcainak fontosságát a hatvanas évek angliai és amerikai baloldali fellendülésének fényében. E harcok olyan összefüggő rendszert alkottak (mint az algériai háború elleni parlamenten kívüli akciók a hatvanas évek elején), amely előkészítette a hatvanas évek végén kirobbanó harcok közegét, éppen úgy, ahogyan a vietnamiak első győzelmei az ötvenes években kialakították azt a színpadot, amelyen később a vietnami háborút ellenző amerikai mozgalmak játszották a főszerepet.

Ebből a teoretikai nézőpontból szemlélve a baloldal egyenlőtlen fejlődése dacol azokkal a politikai szabályokkal, amelyek az egyes területek partikuláris konjunktúráit tükrözik. Metodológiailag – mint arra Sartre és Sweezy Kubában tett látogatásaik alkalmával a hatvanas évek elején rádöbbentek – nem csökkenti a tömegharcok történelemformáló jelentőségét, ha nélkülözik a teoretikusokat (vagy legalábbis az angol-amerikai szcéna számára is ismert neveket).7

Marxista szemszögből nézve az a tény, hogy forradalmi harcok robbantak ki olyan országokban, ahol a termelőerők általánosan gyengék, ám a társadalmi viszonyok meglehetősen robbanékonyak, az emberi tevékenységre összpontosító teoretikus perspektívákat erősíti az európai szociáldemokraták és kommunisták mechanisztikus, csak a “termelőerőkre” fókuszáló érvelésével szemben, amely az aktív vagy passzív prokolonialista gyakorlat igazolásául szolgál (és később Bill Warren – az NLR/Verso-ban – majd, cseppet sem meglepő módon, Perry Anderson új teoretikai támasztékokat fabrikáltak hozzá).8

Ha az ötvenes években nem köszöntött be a világméretű összhang, akkor ez éppúgy igaz a következő évtizedre, a tiltakozásokban bővelkedő, egyöntetű forradalmi fellendülést hozó hatvanas évekre is. Bár nyilvánvalóan óriási tömegharcok rázták meg Észak-Amerikát, Európát és a Harmadik Világ számos részét, a hatvanas években a világ fontos országaiban fontos irányváltások történtek, és a tömegmozgalmakban súlyos ellentmondások és egymással szemben álló irányzatok burjánzottak. Az elmélet terén mindez eredményesnek bizonyult, hiszen a marxista gondolkodást pozitívan átértékelték és kreatívan fejlesztették, kiterjesztve a szellemi munka és az új problémák addig érintetlen területeire is.

Az agrárproletárok és a paraszti hátterű gerilla- és társadalmi mozgalmak masszív aktivitása Indokínában, Kubában és néhány más országban egyes marxistákat arra ösztönzött, hogy forradalomelméleteikben újraértékeljék a parasztság és a vidék harcának szerepét.9 Ehhez hasonlóan az európai-amerikai imperializmus kubai, indokínai, kongói stb. véres birodalmi intervenciói hatására egy pár nyugati marxista figyelme ismét az imperializmus kérdése felé fordult. Olvasni kezdték az újonnan jelentkező nem nyugati marxisták, így Fanon, Cabral vagy Guevara írásait, akik komoly hatással voltak a nyugati militánsokra és a nyugati értelmiségiek nem elhanyagolható részére.

A fenti “intellektuális cserebere” negatív oldalát abban a hatásban láthatjuk, amit egyes nyugati marxisták az északi és déli harcokra gyakoroltak. Regis Debray könyve, a Forradalom a forradalomban, amely rosszul alátámasztott, torz elméleteket fabrikált a kubai forradalomról, hogy felajánlja saját, militarista-elitista receptjeit, komoly terhet rakott a latin-amerikai baloldal vállaira.10 Debray-t később, miközben Che Guevara gerilláihoz akart csatlakozni, elfogták és kivallatták; a gerillák búvóhelyéről adott információi a harcosok megtizedeléséhez vezetett. Debray-t végül szabadon engedték – utóbb a neoliberális Mitterand-kormány tanácsadója, a francia atombomba és a büszkén vállalt francia sovinizmus élharcosa vált belőle. Mindennek dacára az angol-amerikai balosok egy része még mindig nagyra tartja, hiszen időnként banális módon elkérődzik a tömegmédia szerepén, és készített egy meglehetősen arrogáns interjút Marcos alparancsnokkal, a zapatisták vezetőjével.

Míg Debray az európai baloldal harmadik világbeli negatív hatását személyesíti meg, addig Althusser és követői minden teoretikai furfangjukat bevetve egy harci szempontból teljességgel használhatatlan elméleti konstrukciót fabrikáltak, az elegánsan deduktív logikára alapozott olyan absztrakt tételek sorát állítva fel, amelyek bármiféle harci gyakorlat vagy empirikus valóság szempontjából teljességgel irrelevánsak.11 E.P. Thompson, Poulantzas és Miliband olyan teoretikai vitákba bonyolódtak, amelyek elősegítik ugyan a “politikai” és a “kulturális” szférák jobb megértését, ám ignorálják az imperializmus, és különösképpen az imperialista állam szerepét. Thompson egyfajta etnocentrikus amnéziától sújtva alaposan alábecsülte a harmadik világ harcainak szerepét a nukleáris háború kialakulásának veszélyében. Számára a nukleáris fenyegetés csupán a NATO és a Szovjetunió közötti hidegháborúban öltött testet.12 Eurocentrikus álláspontján jottányit sem változtatott, pedig időközben napvilágot láttak a beszámolók, amelyekből nyilvánvalóvá vált, hogy a világ az 1962-es Kubával szembeni USA-blokád, az 1954-es indokínai események, a koreai háború kezdeti szakaszai, és a hatvanas évek végén, a vietnami háború idején került legközelebb egy nukleáris háború kitöréséhez. Amikor a (Ken Coates szerkesztette) Spokesman hasábjain kritizáltam Thompson tézisét, ő inkább hallgatott.13 Milibandnak és Poulantzasnak a kapitalista államról folytatott vitáját olvasva, az ember soha nem tudhatja meg, hogy az USA – mint kapitalista állam – főbb ideológiai/gazdasági forrásai és intézményei állnak egy jelentős imperialista háború hátterében. A hatvanas években a szellemi kreativitás hatalmas hulláma bontakozott ki, amelynek azonban megvoltak a maga jelentős politikai és intellektuális korlátai.

Az USA-ban kialakuló tömeges háborúellenes mozgalmak, a feketék gettólázadásai és a polgárjogi mozgalmak, vagy – még hangsúlyosabban – a francia és az olasz diák-munkás felkelések alapvető politikai kérdéseket vetettek fel, amelyek az utóbbi országokban az államhatalom kérdését is érintették. A baloldal újjászületése rácáfolt az “ideológia végéről” való ideologizálásra (Daniel Bell), a radikális “hatalmi elit” teoretikusai által hangoztatott pesszimista jóslatokra (C. Wright Mills), és az “amerikai évszázad” olyan prókátoraira, mint Henry Luce a Time-tól. Az újból erőre kapó baloldal ugyanígy azokat a szociáldemokrata ideológusokat is diszkreditálta és marginalizálta, akik szekerük rúdját a “demokratikus értékek” nevében a nyugati imperializmushoz kötötték.14 Meglehetősen bizarr módon e diszkreditált ideológiák közül nem egy – így az USA példátlan és totális dominanciájának, az ellenállás hiányának és a balos ideológiák kimúlásának ideológiája – legutóbb Perry Anderson cikkéből köszön vissza, amelynek szerzője ironikusan a Megújulások címet adta.

Marxista és újbaloldali írók és aktivisták új nemzedéke lépett színre, akik az előző generáció legjobbjaihoz kapcsolódtak: Lelio Basso, Ernest Mandel, Jean-Paul Sartre, Herbert Marcuse, Charles Bettleheim, Hal Draper, Paul Sweezy, E.P. Thompson, hogy csak néhányat említsünk közülük. A hatvanas években a baloldal igen sokrétű volt, még ha a publicisták és később a történészek csupán egyetlen dimenziójáról vettek is tudomást, összemosva az “újbaloldalt” a kérészéletű rockbálványokkal, a kokaint szippantó, apolitikus misztikusokkal és költőkkel.15 A hatvanas évek baloldala politikai és kulturális téren egyaránt az egymással szembenálló és konfrontálódó mozgalmak színes mozaikja volt. Az USA-ban például egy fontos, a háború ellen mozgósító bizottság erős trockista befolyás alatt állt, különösen New York városában, míg a San Francisco-i Öböl környékének antirasszista kampányai mögött a W.E.B. DuBois Club, a kommunista párt ifjúsági csoportja állt. Csupán később jelentkezett az a törekvés, hogy a hatvanas évek baloldali mozgalmát egy az egyben az “újbaloldallal”, míg ez utóbbit a Students for a Democratic Society (Diákok egy Demokratikus Társadalomért – SDS) csoporttal azonosítsák. Ez azonban jórészt csupán a hivatásos történészekké avanzsáló egykori SDS-esek önigazolását szolgálja, akik a beavatottak biztonságával beszélnek egy olyan mozgalomról, amely tudatosan elhatárolódott a háborúellenes mozgalmaktól, amelyet a Black Power (Fekete Hatalom) legmilitánsabb szárnyai nem voltak hajlandóak egyenrangú szövetségesként kezelni, és nem sok szerepet játszott a Berekely-i egyetem lázongó diákjai között.16

A baloldali értelmiség körében számos jól elkülöníthető stílus alakult ki: az egyik irányzat a világ nagy kérdéseit a magántulajdon problematikájához kötötte, és közvetlenül belefolyt a harcokba. Mások, az absztrakt teóriák felkent prófétái (a “strukturalisták”) a “posztstrukturalistáknak” készítették elő a talajt; végtelen sorban szülték az elméleteket, és végnélküli meddő vitákat folytattak arról, hogy hányféle termelési módot is lehet “elkülöníteni” egyetlen társadalmi formáción belül. Az anti-intellektuális “populista” értelmiségiek alkották a harmadik irányzatot, akik elméleteiken az apolitikus tiltakozókat és rocksztárjaikat “az új politikai médiumokként” emelték piedesztálra. És végül ott voltak – az oldalvonalra szorulva – a professzionális antikommunista szociáldemokraták, akik az imperialistákat támogató sajtótermékekben tették közre jeremiádáikat, amelyekben a baloldali diákmozgalmaknak a “sztálinizmussal” kapcsolatos illúziói felett keseregtek – mármint hogy a baloldal támogatta a Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front szabadságharcait.

Az elvi baloldal, amely az intellektuális tevékenységet gyakorlati aktivitással párosította, bonyolult kétfontos harcba bonyolódott: egyrészt a “forradalmi rockzene” anti-intellektuális dicsőítése, másrészt pedig az íróasztaluk mögül teoretizáló “strukturalisták” obskúrus, az élettől elszakadt intellektuális “apparátusa” ellen. Az úgynevezett “ellenkultúra” mozgalma valójában tudatosan is egy múltba tekintő, visszafelé forduló individualizmust propagált, amely később (számos hirdetőjével együtt) könnyen beolvadhatott a “piaci populizmus” ideológusainak: a kokós brókereknek, a hosszú hajú reklámguruknak és a “hip” szlogeníróknak a kelléktárába.

Az USA szövetségi kormányzatának de facto elnéző drogpolitikája miatt a drogfogyasztás óriási méreteket öltött a gettókban csakúgy, mint a baloldali aktivisták között, és ez sokakat elvont a politikától. Az ópium a baloldal ópiumává lett. William Burroughs, Allen Ginsberg és ministránsaik egy olyan filozófiát hirdettek, amely közelebb állt Ayn Rand reakciós miszticizmusához, mint Karl Marxhoz. Amit a kapitalizmus “radikális kritikájának” tartottak, az csupán az “individualizmus” egocentrizmusát visszatükröző múlékony életmódnak bizonyult, és közvetlenül a kilencvenes évek úgymond “vállalkozói jogaihoz” vezetett.17

A szex, drog és rock and roll balosai szélesre tárták a politikai mozgalomba vezető kapukat: rekedt hangjuk és buzgó szenvedélyük komoly tömegeket ragadott meg. Ám a tömegek könnyen jönnek, és könnyen mennek. Az ellenkultúra legtöbb tudományos eredménye nem volt több serdülők – és a serdülőkorban megrekedt középkorúak – hormonháztartását bizsergető ámításnál.

A politikai mozgalmat nem a rockzene, a muzsikusok és az ellenkultúra sztárjai hozták létre, ők csupán élősködtek rajta, és amikor a harcok megkoptak, a balosokra hagyták az ilyen-olyan ügy mellett kiálló koncerteket – a dollárokért folytatott hajszában csupán “populista” hacukáikat és retorikájukat őrizték meg.

A hatvanas években és a hetvenes évek elején jelentős politikai-kulturális áttörést jelentett a katonai sorozások átpolitizálódása, az antimilitarista ideológiák terjedése a fegyveres erők állományában és a közvéleményben – mindez lényegében a hadsereg megbénulásához vezetett, és szerepet játszott az indokínai háború befejezésében. A politikai-kulturális szemléletváltozás a hadkötelezettség megszűntetését és a katonai költségvetés legnagyobb mértékű csökkentését eredményezte a hidegháborús időszakban, de ahhoz is hozzájárult, hogy hosszútávon egyre kevésbé vetettek be amerikai szárazföldi csapatokat a tengerentúli harcokba. A zenei életben komoly befolyásra tettek szert az olyan háborúellenes folkénekesek, mint Joan Baez vagy Phil Ochs. Az antimilitarista kultúrára nagy hatással volt Malcom X, Che Guevara, és az értelmiségi aktivisták százai.

Erőteljes társadalmi mozgalmak alakultak ki a nők, a faji kisebbségek, vagy a környezetvédők körében, amelyek tovább tágították és mélyítették a radikális gondolkodást és gyakorlatot. Ezeken a mozgalmakon belül fontos divergenciák alakultak ki a kapitalista hatalomhoz való korlátozott alkalmazkodást propagáló liberálisok, és a magántulajdon uralmát megkérdőjelezők között. Ez a megoszlás fennmaradt a huszadik század hátralévő részében is: az egyik oldal pszeudo-radikális posztmodernista álláspontjáról az “identitás”-politikák fontosságát hangoztatta, míg a másik közelebb jutott az osztályszempontú elemzésekhez. Evvel kapcsolatban két dolgot kell hangsúlyoznunk. Először is, az új társadalmi mozgalmak már a hatvanas években is politikai szempontból radikálisokra és liberálisokra oszlottak. Másodszor az, hogy a kilencvenes években néhány vezetőjük megbékélt a kapitalista hatalommal, csupán az érintettek politikai előtörténetéből következik, és semmiképpen sem a mozgalom totalitását mutatja, de nem is a kilencvenes évek kapitalista felvirágzásának újdonsült eredményeit, mint azt Anderson véli.

A filmművészetben a tudományos-apolitikus politikai értelmiség az elit a Cahiers du Cinema és a Nouvelle Vague alkotásaival tankolta fel avantgard pózait, míg az aktivista értelmiség a kubai film és a dokumentumfilmek felé fordult, olyan alkotókra figyelt, mint Gillio Portocarrero, Costa Gravis és Litten, és olyan filmekre, mint a Battle of Algiers, a Burn, a Z, a Missing, vagy a Battle of Chile. Ezek a filmek és alkotóik aktivisták tízezreit hozták össze, olyan új esztétikai áttörést katalizálva, amely összekötötte a művészetet és a politikát.

Mély szakadékok alakultak ki a nyugati marxisták és az antiimperialista szerzők között. Az előbbiek tagadták az indokínai, latin-amerikai és dél-afrikai forradalmi tömegharcok jelentőségét. A “tercermundizmus” jelzője afféle közös menedékként szolgált azoknak a nyugati marxistáknak a számára, akik főként a “fejlett kapitalista országok” eseményeire, és – még inkább – saját nukleáris kampányaikra, könyvtári kutatásaikra és szakmai párbajaikra összpontosították figyelmüket. Az antiimperialisták részt vettek az imperializmus és a Harmadik Világ között feszülő ellentétek, a belső osztálystruktúrák és a forradalmi perspektívák megvitatásában, elemzésében és elméleti feldolgozásában. Néhányan egy absztrakt “globalista” perspektívából írtak18 , mások az “osztályszempontú megközelítést” választották elemzéseikhez. Az előbbiek – nyugati marxista ellenfeleik véleményét tükrözve – lényegében figyelmen kívül hagyták a nyugati országok forradalmi- és osztályharcait. Az utóbbiak optimisták voltak, mivel az 1968-as franciaországi és az 1969-es olaszországi lázadások alapján úgy látták, hogy lehetséges egy osztályalapú hidat verni a birodalmi-gyarmati megoszlás szakadéka fölé.

Fontos megjegyezni, hogy az értelmiségiek en masse túl későn léptek ki a politikai küzdőtérre, miután a tömegmozgalmak már megerősödtek és nemzeti kiterjedést értek el, ugyanakkor túl korán hagytak fel az aktív közreműködéssel. Számukra az jelentette a legnagyobb áttörést, hogy az egyetemi adminisztráció kénytelen-kelletlen hivatalosan is elismerte a baloldali értelmiségieket. Másrészről számos balos értelmiségi szakmai munkásságában teret engedett az egyetemek “intézményesített” baloldali filiszteri gondolkodásának, és többé már nem a politikai szempontok határozták meg írásaikat. Az akadémikus marxizmus folyóirataival, konferenciáival és tudományos vitáival segített kitölteni a szakmai önéletrajzok réseit, megkönnyítette az előrejutást, sőt, államilag finanszírozott kutatási központokat és remek pozíciókat juttatott a legtöbb vállalkozónak. A mozgalmak és harcok számukra többé már nem az aktivitás, hanem a kutatás “tárgyai” lettek. A nyugati intézményesített baloldaliak – főként a latin-amerikai puccsok sorozatát követően – a Harmadik Világból elmenekült kollegáikat is bevezették az akadémikus balosság – alapítványok támogatta – világába, ahol az alkalmazkodás teremtette “anyagi egzisztencia” és a siker normarendszere biztosíthatták a fejlődést és az asszimilációt egy apolitikus, csupán szavakban politizáló marxizmushoz.

A hatvanas évek az értelmiségi politikai szerepvállalás összetett időszaka volt. A tudományos intézmények “harctérré”, a társadalmi mobilitás mozgatóivá váltak – és egyben belépőjegyet biztosíthattak a domináns kultúra szakmai szentélyeibe.

 

Ellenforradalom a forradalomban

 

Baljós jelek azonban már akkor is feltünedeztek, mikor a hatvanas évek felfordulásai tetőpontjukra hágtak: a Harmadik Világ két hatalmas és ígéretes országában, Indonéziában és Brazíliában puccsok törtek ki az USA támogatásával; az előbbi országban aktivisták millióit mészárolták le, míg az utóbbiban alaposan aláaknázták a baloldal mozgásterét. A kínai Kulturális Forradalom, amely a bürokratikus hatalommal szembeni egalitárius kihívásnak indult, az elit frakcióiban dúló belháborúk játékszerévé silányodott, elidegenítette az aktivistákat, kiüresítette a forradalmi jelszavakat, és előkészítette a talajt a hetvenes évek végén felvirágzó kapitalista restaurációs erők számára. Hruscsov kinyilatkoztatásai a sztálini korszak elmúltával fellazították a sztálinizmus elnyomó apparátusát, és közben a pénzsóvár nyugatimádó szakemberek, pártfunkcionáriusok és feketepiaci ügyeskedők új generációja számára is bátorítást nyújtott.

Miközben a “szovjet marxizmus” a relatíve privilegizált elit által manipulált állami ideológiává változott, a szovjet lakosság életszínvonala jelentősen emelkedett: teljes volt a foglalkoztatottság, ingyenes és elérhető az orvosi ellátás és az oktatás, olcsó volt a lakás, és a munkások állami üdülőkben tölthették szabadságukat. A Szovjetunióban végbemenő fontos társadalmi-gazdasági és politikai haladást azonban az újbaloldaliak jelentős része figyelmen kívül hagyta; ők továbbra is ragaszkodtak az idejétmúlt “antisztálinista” retorikához, ahelyett, hogy nekiveselkedtek volna az ellentmondásos és komplex szovjet valóság aprólékosabb elemzésének. Mint a New Left Review egyik szerkesztője mondta nekem abban az időben, amikor a trockisták a Vatikán és a CIA által támogatott lengyel Szolidaritással bocsátkoztak forró románcba: “Bármi jobb, mint a sztálinizmus”.19 A kilencvenes évek orosz katasztrófájának magvait már a hatvanas és hetvenes évek sztalinofóbiájának idején elvetették.

Voltak olyan kiemelkedő értelmiségiek, akik szóban és tettben ellenálltak az imperialista nyomásnak és csábításnak: mikor Jean-Paul Sartre elutasította a Nobel-díjat, és Bertrand Russellel és Lelio Bassóval részt vett az indokínai (majd latin-amerikai) “Russel Bíróság” megszervezésében, akkor közös európai platformot adott az USA-genocídium áldozatainak és az ellene harcolóknak.

Bármilyen érdemleges kutatás, ha azt tűzi maga elé, hogy a jelent egybevesse az elmúlt négy évtizeddel, felül kell, hogy emelkedjen a leegyszerűsített, felszínes dichotómiákon, amelyek nem vesznek tudomást az ellentmondásokról és az ellenáramlatokról, és figyelmen kívül hagyják azokat a lehetőségeket és korlátozottságokat, amelyek bármilyen felívelő vagy leszálló ágba került népi harcra jellemzőek. Ez különösen így van a kulturális és intellektuális mozgalmak tekintetében, ahol egyik vagy másik fajta film vagy zenei irányzat esetében szigorúan el kell választanunk személyes viszonyulásunkat a vizsgálat tárgyának valódi politikai hatásától és befolyásától. Intellektuálisan tisztességtelen eljárás átsiklani a múltban (különösen a hatvanas-hetvenes években) és a napjainkban fellépő ellenáramlatok felett csak azért, hogy egy fekete-fehér képet festhessünk. Ez a metodológia azt az intellektuális kaptafát húzza a történelemre, amely szerint a hatvanas évek politikai légköre forradalmi volt, míg a kilencvenes években a baloldalnak, a marxizmusnak vagy a fontosabb társadalmi harcoknak nincs jelentősége, az USA hegemóniája elsöprő és vitathatatlan. Ez nem csupán egy alig leplezetten reakciós politika, hanem egy silány társadalmi és politikai elemzés, amelyet mindennemű történelmi-elméleti támaszték mellőzésével tákoltak össze. A pesszimizmustól és tudományos elfogultságtól eltorzított egydimenziós teoretizálás egy olyan adomázgatós módszert eredményez, ami inkább egy ügyvédi esetleíráshoz hasonlít, hiszen a megszűrt tények felsorakoztatása helyettesíti benne a kilencvenes évek és az új ezredév komplex és változó valóságának alapos elemzését.

 

Restauráció, imperializmus és forradalom a kilencvenes években

 

A kilencvenes éveket nem érthetjük meg pusztán azáltal, hogy kibocsátunk egy “politikai kiáltványt”, amely leszögezi, hogy az USA hegemóniája megkérdőjelezhetetlen, nincsenek többé forradalmi harcok, a jobboldal ideológiája koherens és szisztematikus20 , míg a baloldalé feloldódott, töredékes és irreleváns21 . Akkor sem beszélhetünk koherens egészként a századról, ha figyelmen kívül hagyjuk a válságot, amellyel kezdődött, azt a spekulatív ámítást, amely lezárta, és a kettő közötti bizonytalan instabilitást. Nem feledkezhetünk meg az amerikai imperialista intervencióval szembeni mély és heves ellenérzésekről az Öböl-háború előtt, és az évtized végén megerősödő ellenállásról az európai-amerikai gazdasági dominanciával szemben. Szándékolt rövidlátásra van szükség ahhoz, hogy ne vegyünk tudomást az imperializmus vereségeiről, a Harmadik Világban megerősödő nagy jelentőségű antiimperialista mozgalmakról, a tömegharcokról, amelyek megkérdőjelezték az imperialista neoliberális politikák teljes fegyvertárát, nemzetközi pénzügyi szponzoraikat és belpolitikai támaszaikat.

Kétségtelen, hogy az imperializmus komoly győzelmeket is elkönyvelhet, és a baloldal is számtalanszor hátrahőkölt – mindezt szintén figyelembe kell vennünk. Ám nyilvánvalón csak egy ahistorikus és felszínes ítéletalkotás alapján jelenthetnénk ki, hogy évtizedünk a baloldal minden korábbit felülmúló mértékű történelmi vereségeinek eleddig példátlan sorozatát hozta. A harmincas évek elejétől a negyvenes évek elejéig a baloldal szinte egész Európában (Németországban, Olaszországban, Oroszországban, Spanyolországban, Magyarországon, Lengyelországban) totálisan vert helyzetben volt, vagy korábbi befolyásának csupán töredékével kellett beérnie (Franciaországban vagy Norvégiában); volt, ahol a baloldal elszigetelődött a fő hatalmi centrumoktól (Kínában és Indokínában), és arra is találunk példát – Nagy-Britannia és az USA esetében – hogy beleidomult az imperialista rezsimekbe. Munkások, parasztok és más kisemberek tízmillióit mészárolták le, miközben százmilliók olyan vérgőzös diktátorok uralmát nyögték, akik még a legalapvetőbb osztályszerveződéseket is betiltották. Olyan teoretikusok jelentkeztek – mind a jobb-, mind a baloldalon – akik az újonnan felemelkedő fasiszta vagy “bürokratikus” (Burnham) hatalmat a “jövő útjaként” üdvözölték (Lindbergh), ellenállhatatlannak és mindenhatónak tartották.22 A megszállt területeken néhány értelmiségi a filozófiai és irodalmi ujjgyakorlatok felé fordult (Sartre, Camus). A fasizmus és az imperializmus a keletet és nyugatot egyaránt sújtó kapitalista gazdasági válságból és a baloldal passzivitásából nyerte erejét. A német és az osztrák szociáldemokraták készek voltak megosztozni a hatalmon a nácikkal, míg végül erőszakkal ebrudalták ki őket állásaikból, sokukat bebörtönözték, mások száműzetésbe vonultak – és néhányan békésen éldegéltek tovább Németországban.

A kilencvenes években semmi hasonló nem történt, dacára annak, hogy kegyetlen elnyomás és imperialista bombatámadások áldozata lett – többek között – Irak (egymillió halott) és Jugoszlávia (több ezer áldozat). Ha más nem is, az USA-erőszak mindenképpen sokkal súlyosabb volt a hatvanas-hetvenes és a nyolcvanas években. 1965 és 1976 között négy­millió embert mészároltak le Indokínában, ötvenezret Dél-Amerika déli szarván. 1979 és 1989 között az USA – a különféle halálbrigádok és az általa életre hívott és támogatott terrorista rezsimek segítségével – csupán Közép-Amerika országaiban közel háromszázezer munkás, paraszt és társaik haláláért volt felelős – és akkor még nem is beszéltünk azokról a milliókról, akik az amerikai lízingben dühöngő angolai, mozambiki, afganisztáni és kambodzsai háborúkban vesztették életüket. A kilencvenes években semmilyen, az USA “hegemóniájáról” folytatandó komoly vita nem kerülheti meg azokat a véres osztály- és imperialista háborúkat, amelyek ezt az évtizedet megelőzték, és meg kell vizsgálnia azokat az igen robbanékony osztályviszonyokat és kiszolgáló rezsimeket, amelyeket az imperialista rezsimek életre hívtak.23

Az USA “hegemóniájáról” szóló teória meglehetősen bárgyú koncepció, amely alaposan feltupírozza a “politikai meggyőződés” szerepét, és teljességgel alkalmatlan arra, hogy megmagyarázza az erőszak kiterjedését és mélységét a közelmúltban, illetve – szelektív, de kimutatható – folyamatos alkalmazását a jelenben. Elméletileg arról van szó, hogy az imperialista hatalom ciklikus, a politikai és társadalmi viszonyokon, valamint az állami terroron alapul, és soha nem “totálisan domináns” (még az úgynevezett totalitárius rezsimek esetében sem), és kétségkívül pusztítóbb és dominánsabb volt a mögöttünk álló évszázad más évtizedeiben. Ebből a történelmi nézőpontból megcáfolhatjuk az USA birodalma előtt hajbókoló nyugati marxisták egynémely dagályos tézisét, vagy azok felvetéseit, akik semmiféle más realitást nem képesek meglátni az imperialista hatalmon kívül.

Ám nemcsak történelmi érvek szólnak az USA dicsőítői ellen. Egyre több bizonyíték kerül napvilágra, amely megkérdőjelezi az USA birodalmi hatalmának vitathatatlanságát – mind társadalmi-politikai, mind diplomáciai és gazdasági téren.

A kilencvenes évek során a világ legtöbb részén jelentős antiimperialista, szocialista és balos populista mozgalmak virágoztak fel, amelyek megkérdőjelezték a imperialistákat kiszolgáló bábrezsimek uralmát, az imperialista hatalmat finanszírozó nemzetközi pénzügyi szervezeteket, és specifikusan az egész neoliberális politikai forgatókönyvet. A szakszervezetek, a közösségi szerveződések, a környezetvédők, a paraszt- és farmerszervezetek, a diákok, a feministák és rengeteg más csoportosulás óriási tüntetéseket szerveztek az imperialista uralkodó osztályok ellen Seattle, Washington, Melbourne, Prága, Nizza és más nyugati nagyvárosok utcáin. Indiában a gazdák százezrei szerveződtek arra, hogy szembeszálljanak a rájuk erőltetett amerikai és európai biotechnológiai, agrokémiai és agrártechnikai módszerekkel, vagyis a multinacionális cégek azon törekvésével, hogy megszabhassák a helyi termelést és monopolizálják a vetőmagellátást (aligha tekinthetjük ezt “archaikus mozgalomnak”, mint ezt néhány nyugati marxista tette). Az összes kontinensen fellángoltak a harcok: farmerek és parasztok, fogyasztói csoportok és szakszervezeti aktivisták (vezetőikkel szembeszállva) vették fel a harcot a multinacionális cégekkel, eltorlaszolták az utakat, megszállták a parlamenteket, és láthatólag mélyebben megértették az IMF-World Bank működését, mint korábban bármikor. E mozgalmak kiterjedése, mélysége és következetessége régiónként – a történelmi helyzet függvényében – más és más volt, de mindnyájan osztoztak az imperialista dominanciával szembeni közös ellenállásban. Egyes régiókban jelentős eredményeket, politikai és gazdasági győzelmeket értek el, ami a mozgalmak erejét tovább növelte, és radikalizálta a harcot. Más helyeken a tömeges társadalmi akció hullámait egyfajta apály követte, és az erők átrendeződtek.

Ezek a forradalmi és radikális mozgalmak különböztek a korábbi periódusok mozgalmaitól, ezért új konteksztusban kell vizsgálnunk őket. A kilencvenes évek egyes mozgalmai átvettek korábbi marxista programokból; mások sokkal kiterjedtebben és bőségesebben integrálták a sokszínű harcokat az antikapitalista – vagy legalábbis nagytőke-ellenes – harcok örvénylő sűrűjébe. Az egyre erősödő fogyasztói mozgalmak (a génmanipulált élelmiszerek, a kergemarha-kór és más kapitalista újítások ellen tiltakozók) mellett újabb környezetvédő, társadalmi igazságosságot követelő, vagy feminista mozgalmak tűntek fel, amelyek megkérdőjelezték a magántulajdon uralmát. Anderson igyekezete, hogy ezeket a “zöldeket” összekeverje a Németországi Zöld Párt vezéreivel, vagy a feministákat a Clinton-párti nőmozgalmárokkal, csupán hitvány okoskodás és etikátlan politikai polémia.24 Az új nemzetközi hálózatok és a nemzetközileg szervezett harcok magasabb szintre jutottak, mint a hatvanas évek hasonló próbálkozásai. Metodológiailag hibás elősorolni mindazt a baloldali szerveződési formát és aktivitást, amely a hatvanas évek után eltűnt, majd hiányukat a kilencvenes évek baloldalán kérni számon.

Mikor a “szovjet tömb” felbomlott, gyakorlatában már részlegesen sem volt egyfajta “marxista kultúra” része, sem az adott országokon belül, sem nemzetközileg. Elméletei már nemcsak Európában és Észak-Amerikában veszítették el befolyásuk nagy részét, de a Harmadik Világban sem voltak már igazán népszerűek. A szovjet tömb jelentősége abban állt, hogy az USA imperializmusának ellensúlyát képezte, alternatív piacokat, kereskedelmi forrást, beruházási lehetőségeket, kölcsönöket és fegyvereket kínált – stratégiai érdeke volt az el nem kötelezett országok és egynéhány forradalmi rezsim támogatása, még akkor is, ha az őt követő pártokra szemellenzős, egyes esetekben kifejezetten destruktív politikát kényszerített is. A kilencvenes években már nincs igény a forradalmi centrumokra vagy a forradalmi igazságok fennkölt bálványozására.

Ám ugyanakkor erőteljes gerillahadseregek – a mexikói Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (EZLN) és a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) – veszik fel a harcot az államhatalommal, és ezeket Washington is az USA imperialista hatalmára nézve elsőrendű veszélynek tartja. A két gerillahadsereg együttesen mintegy húszezer harcost számlál, és ennek többszöröse az őket támogató parasztok és a városi gerillaegységekben részt vevők száma. Az USA-birodalommal szembeni hatvanas évekbeli gerillamozgalomhoz viszonyítva a kilencvenes évek kolumbiai gerillái nagyobb területet ellenőriznek, jelentősebb katonai-politikai-stratégiai lehetőségekkel rendelkeznek, rátermettebb vezetésük van, és – ami a legfontosabb – kitartóbbak25 . Méretét, a résztvevők számát, geopolitikai fekvését és gazdasági forrásait tekintve, az USA és Kolumbia közti konfrontáció sokkal nagyobb jelentőségű, mint a kubai vagy a nicaraguai forradalom volt.

Ugyanezt mondhatjuk el a brazíliai agrárproletárok között szerveződő Földnélküliek Mozgalmáról (MST). A több mint félmillió taggal és szimpatizánssal, több tízezer politikailag tudatos aktivistával rendelkező mozgalom – legutóbbi, 2000 júliusában tartott nemzeti Kongresszusán tizenkétezer delegált vett részt – agrárreformot, nemzeti felszabadítást és szocializmust követel; az MST egyfajta szervezeti gyűjtőbázissá vált a városi mozgalmak nagy része, a szakszervezetekből kilépő balosok, a radikális katolikusok és a marxista értelmiségiek számára. A hatvanas években egyetlen falusi mozgalom sem volt képes olyan mértékű sikeres akciókra, mint az MST a kilencvenes években: latifundiumok ezreit foglalták el, több mint kétszázezer családot (egymillió embert) juttattak földhöz, és egyre növekednek, dacára annak, hogy több száz vidéki aktivistájukat gyilkolták már meg. A hatvanas évek egyetlen parlamenten kívüli csoportosulása sem volt képes olyan tartós stratégiai szövetséget kovácsolni az egyházi, egyetemi, parlamenti, szakszervezeti és emberjogi tömörülések között, mint az MST. A hatvanas években nem sok csoport – ha volt ilyen egyáltalán – áldozott annyi időt és energiát aktivistáinak, kádereinek, regionális és országos vezetőinek politikai képzésére, mint ez a mozgalom.

Nem arról van szó, hogy a közeljövőben az MST sikerrel próbálkozhatna az államhatalom megragadásával; ám a nyugati félteke legnagyobb országában létezik egy bevallottan heterodox marxista tömegmozgalom, amely sikerrel dacol az USA imperialista dominanciájával és az azt kiszolgáló Cardoso-rezsimmel.

Brazília és Kolumbia az USA imperialista hatalmával szembeni legerősebb mozgalmakat példázza, ám ezeken kívül még sok olyan társadalmi mozgalom létezik, amelyek megérdemlik, hogy legalább megemlítsük őket. Ecuadorban, Bolíviában és Paraguayban erős szövetségek alakultak ki az indián parasztok és a szakszervezetek között, amelyek általános sztrájkjaikkal megrengették az USA-barát rezsimeket, megbénították az IMF-diktálta neoliberális megszorító intézkedéseket, és politikailag polarizálták országaik közvéleményét. A realizmus legelső feladata az, hogy felismerje az erőt – még akkor is, ha az netán alulról, vagy a Harmadik Világból jön.

Persze az USA dicsőítői erre azt válaszolják, hogy ezek a harcok “epizodikusak” (állandó ismétlődésük dacára), “nem állnak mögöttük pártok” (a parlamenten kívüli mozgalmak nem számítanak) és híjával vannak a “forradalmi elméletnek” (holott igenis van részletes politikai forgatókönyvük, nem úgy, mint egyes politikailag irreleváns, irodalmi-politikai euro-amerikai értelmiségi köröknek, akik a kulturális egzotikumok terén végzik skolasztikus bűvészmutatványaikat). Végső elemzésükben pedig leszögezik, hogy a fenti tömegmozgalmak követelései “asszimilálhatóak” a kapitalizmusba, és vezetőik “beolvadnak” abba (mármint az ő idealizált USA-“hegemónia”-képüknek megfelelően)26 . Miközben ezek a nyugati értelmiségiek “hegemóniáról” papolnak, megfeledkeznek a folyamatos tömegmészárlásokról és a népi vezetők legyilkolásáról, az amerikai imperializmus által szervezett óriási elnyomó apparátusról és halálbrigádokról, amelyek sokkal inkább a hagyományos imperialista erőszakra építenek, semmint az amerikai “hegemónia” meggyőző erejére. Néhány nyugati értelmiségi esetleg hajlandó belátni, hogy az USA hegemóniájával szemben létezik bizonyos ellenállás a Harmadik Világ némely területén (bár ma már óvakodnak ezt a terminust használni), ám ez biztosan nem azokban a fejlett kapitalista országokban történik, ahol a legfontosabb döntések születnek.

Az új társadalmi mozgalmakra jellemzőek a nemzetközi tőke elleni tömegdemonstrációk. Minden ellentmondásosságuk ellenére (protekcionisták kontra internacionalisták) ezek a demonstrációk sokkal inkább a kapitalizmus elevenébe találnak, mint a hatvanas évek bizonytalan “Veled Vagyunk Vietnam!” jelszavai. Szemben a hatvanas évekkel, jelentős munkakapcsolat jött létre a szakszervezetiek, a farmerek, a diákok és az értelmiségiek között. Az oldalvonalon természetesen találhatunk olyan értelmiségieket, akik nem képesek meglátni a radikális potenciált (és valóságot) ezekben a harcokban, amelyek nem felelnek meg a forradalomról gondosan megalkotott prekoncepciózus ideáljaiknak. Ez megint csak a realizmus teljes hiányára utal náluk, és arra, hogy képtelenek megtalálni helyüket a kilencvenes évek változó politikai realitásai között.

Mindezt jól illusztrálja az az erőteljes, világméretű mozgalom, amely a génmanipulált élelmiszerekkel és az imperialista vegyipari konszernekkel szemben kialakult. Indiától Franciaországig a világ számos részén fogyasztók, farmerek, parasztok, diákok és munkások szálltak harcba a génmanipulált élelmiszerek, és az elterjedésüket támogató államok és rezsimek ellen. Harcuk olyan életteli és jólinformáltnak bizonyult, hogy komoly visszavonulásra kényszerítette a Monsantót és a többi multinacionális céget. A néptömegek és a big business között elmélyülő polarizálódás, az antiimperialista töltet és a cégellenes ideológia, valamint az, hogy ezek a mozgalmak – egyik célpontról a másikra összpontosítva harcukat – kitartóan fennmaradnak: mindez azt húzza alá, hogy ezek a harcok sokkal többek afféle szimbolikus, átmeneti és beintegrálható tiltakozásoknál. Valóban meglehetősen furcsa, mikor egy jónevű nyugati marxista ezeket a mozgalmakat – és a mögöttük álló empirikus információs bázist – elutasítva inkább a legreakciósabb vegyipari cégek sajtóközleményeit lobogtatja, és – kölcsönvéve az “új gazdaság” ideológusainak piaci populista propagandaszólamait – azokban látja a valódi forradalmi erőt.27

A parlamenten kívüli harcokba bonyolódó új radikális mozgalmak bázisa tovább szélesedett azoknak a szakszervezeti aktivistáknak és munkásoknak megújuló aktivistásával, akik az új jobboldal (az ex-szociáldemokrata és demokratikus pártok) és a régi jobboldal között fennálló konszenzust feszegetik. Franciaországban, Németországban, Norvégiában és Dániában ezek a harcok alaposan megkérdőjelezték a szabadpiacot erősítő és a jóléti államot kiüresítő neoliberális forgatókönyveket. Ezek a mozgalmak elméletükben ugyan nem forradalmiak, de minden bizonnyal kiindulópontjai lesznek az osztályalapú politizálás újjászerveződésének.

A legtöbb marxista úgy véli, hogy a reformok minden forradalom kezdőpontjai; a kérdés az, hogy hogyan érik el ezeket a reformokat, és miként kapcsolódnak a szélesebb harcokhoz. A kapitalizmus értelmiségi hívei számára a reformok csupán a tőke alkalmazkodásának eredményei; a tőke képessége és akarata szerintük korlátlan a reformok bevezetése terén – dacára annak, hogy az elmúlt negyedszázadban nemigen lehettünk jelentősebb reformok bevezetésének tanúi.

Az elmúlt évtizedben végzett közvélemény-kutatások még az Egyesült Államokban is azt mutatták, hogy erős gyűlölet él a szabadpiaci kapitalizmussal szemben az emberekben, akiknek többsége üdvösnek tartaná a nemzeti egészségügyi politikát, a munkaadók által finanszírozott nyugdíjakat, a szociális biztonságot, a teljes foglalkoztatottságot és az állami szabályozást mindezeken a területeken. Az emberek jelentős többsége ellenzi a szabadkereskedelmet, a fennálló egyenlőtlenségeket, a cégek dominanciáját a választási kampányok és a kormánypolitika terén. Számos ilyen kérdésből jelentős társadalmi mozgalmak sarjadnak. Ezek a neoliberalizmus-ellenes érzületek megkérdőjelezik az USA uralkodó osztályának ideológiai “hegemóniáját” (hiszen a nép többsége nem osztja az uralkodó osztály elképzeléseit). A valódi kérdés nem a “hegemóniáról”, hanem a képviseleti demokrácia ellehetetlenüléséről szól: a nép által reprezentált érdekek (értékek) és az uralkodó osztály érdekeit szem előtt tartó politikai osztály gyakorlata között mély szakadék tátong.

Az USA szabadpiaci “hegemóniáját” megkérdőjelező kollektív akciókon és többségi attitűdökön túl az USA imperialista dominanciájára a diplomáciai küzdőtéren várt jó néhány kemény csapás. Az amerikai külügyminisztériumnak éppen a stratégiailag legnagyobb jelentőségű területen (a Közel-Keleten), és az olajtermelő országok között kellett nem egy csalódást elviselnie. Irán és Irak az USA-szponzorálta bojkottot megtörve együtt vettek részt olyan konferenciákon, ahol az asztalnál ott ült Szaúd-Arábiának, az USA legnagyobb olajszállítójának képviselője is. Ráadásul Líbia is sikeresen kikászálódott az amerikaiak vezényelte bojkottból, és megerősítette európai, elsősorban olaszországi kapcsolatait. A Hugo Chavez vezette Venezuela felfrissítette az OPEC-államok együttműködését, és a washingtoni politikusok rémálmaiban kísértő Kubával fejlesztette kereskedelmi és politikai kapcsolatait. Kuba ugyanakkor a gazdasági bojkott, a Helms-Burton-törvény és a többi regionális kérdés tekintetében teljesen elszigetelte az USA-t az ENSZ-ben, az spanyol-amerikai csúcstalálkozón, sőt, még az Amerikai Államok Szervezetében (OAS) is.

Időközben egyre jobban eszkalálódik és élesedik az USA és az Európai Unió között dúló kereskedelmi rivalizálás, még úgy is, hogy az európai és amerikai hátterű multinacionális cégek egyre jobban összefonódnak. Ehhez hasonlóan, miközben a NATO (az amerikai erőből táplálkozó) dominanciája továbbra is megmarad, az EU-tagállamok igyekeznek felállítani saját gyorsreagálású haderejüket, amely majd az ő imperialista érdekeiket fogja védelmezni. Bár ezekben az európai kezdeményezésekben – akárhogy lelkendezzen is róluk a francia nacionalizmus tollát forgató Regis Debray – nincsen semmi progresszív vonás, de mégis kétségbe vonják a megfellebbezhetetlen USA-hegemóniáról szóló vélekedéseket.

A kapitalizmus – impresszióiktól vezérelt – nyugati dicsőítői a legkevésbé többnyire a volt “kommunista” országokat képesek megérteni – különösen Kínát és Indokínát, de értetlenül állnak Oroszország és a kelet-európai államok előtt is. Míg a felszínen Kína a nyugati hegemóniához látszik törleszkedni (ez persze önmagában is kétséges, hiszen az országba a legtöbb befektetés a tengerentúli kínai pénzemberektől és Japánból érkezik) és a WTO-hoz való csatlakozása nyílván jócskán felpezsdíti majd az euro-amerikai piaci-üzleti-pénzügyi részvételt, addig – az érem másik oldalaként – az országban egyre terjednek a munkanélküliek tömegtüntetései, a kifizetetlen és kizsákmányolt munkások, parasztok, napszámosok tiltakozó megmozdulásai. A növekvő egyenlőtlenség, a párt-, az állami és magánkorrupció eluralkodása, a hivalkodó dőzsölés és az elszegényedés közti kontraszt felbőszített egy olyan népet, amely még nem felejtette el, és még mindig vallja az egyenlőség, a tisztesség és a létbiztonság kommunista értékrendjét – ráadásul emlékezik a “kommunista” idők teljes foglalkoztatottságára, az ingyenes, mindenki számára hozzáférhető gyógyellátásra és oktatásra. A kínai szuverenitás egyértelmű feladása, a piacok és a stratégiai iparágak megnyitása, a durva katonai akciókkal – a belgrádi kínai nagykövetség bombázásával vagy a Kína körül telepített rakétafegyverek számának növelésével (amit Washington cinikusan “rakétapajzsnak” nevez) – párosuló megalázó bánásmód még a kapitalizmust támogató, leginkább nyugatbarát társadalmi rétegek, így az értelmiség és a diákok körében is nacionalista, népi érzelmeket ébresztett. Minden strukturális alap adott egy új polgárháborúhoz.

Túl sematikus lenne, ha Kínát csupán egy újabb országnak tekintenénk, amely az USA hegemóniája alá került. Ehhez figyelmen kívül kellene hagynunk a mély strukturális ellentéteket, a Kulturális Forradalom egalitárius hatásait, vagy – még korábbra visszamenve a történelemben – a nacionalizmus/szocializmus és a liberalizmus ciklikus váltakozását a tizenkilencedik század közepe óta. Még arról sem vehetnénk tudomást, hogy a vezetők és a magánszféra megtollasodott elitjének szintje alatt olyan kínaiak százmilliói élnek, akik elutasítják a nyugati dominancia visszaállítását, és mindannak a visszatértét, amit Marx “a régi szemétnek” nevezett: a megalázottságot, a munkanélküliséget, a krónikus betegségeket, a kábítószereket, a regionális kiskirályokat. Még a kommunista párt apparátusában is ott ülnek azok az ingadozó neoetatisták és nacionalisták, akik adott esetben – ha a neoliberális szerencse elapad – megragadhatják a kínálkozó lehetőséget.

Kelet-Európában és Oroszországban az euro-amerikai hegemónia legnyíltabb kiszolgálói rendre vereséget szenvedtek a szavazóurnáknál. Walesa pártja a legutóbbi elnökválasztáson csupán egyszámjegyű eredményt volt képes elérni. Romániában, Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban, Belorussziában és másutt a legfanatikusabb neoliberálisokat olyan “ex-kommunista” demagógok ütötték el a hatalomtól, akik szocialista intézkedéseket ígértek, ám győzelmük után liberális politikát folytattak. Míg a liberálisok és a pszeudo-nacionalista ex-kommunisták váltakozása egyfelől tovább erősítette az euro-amerikai hegemóniát, a közvélemény szintjén erősen érezhetővé vált az imperialista dominancia és a szabadpiaci gazdaság elutasítása. A jóléti állam és a teljes foglalkoztatottság felszámolása, az életszínvonal, a termelés és az egészségügyi ellátás előre nem látott katasztrofális romlása Oroszországban és az egykori Szovjetunió többi részén alaposan megtépázta a néptömegek körében az USA-hegemónia jótéteményeibe vetett bizalmat.

A nyugatbarát elitek viselkedését és felfogását a közvélemény vélekedéseként ábrázolni mind metodológiailag, mind empirikusan hiteltelen eljárás. Ha azt feltételezzük, hogy a választási eredmények a választók érdekeit sűrítik egybe és valamilyen módon a többségi érdekeket tükrözik, akkor el kell tekintenünk az intézményesített hatalmi szektorok, különösen pedig a média hatalmas mértékű koncentrálódásától, a kampányfinanszírozást érintő durva manipulációktól és az erőfitogtatásoktól, a korrupciótól és a nyomortól, amit mind-mind felhasználnak a választási eredmények és a választott képviselők kézben tartására.

 

Az USA világméretű hegemóniája és belpolitikai hanyatlása

 

Az USA-hegemónia valódi erejének megértéshez a kulcsot a jelenség strukturális alapjainak és a fent említett külső kényszereknek együttes vizsgálata adja.

Bármi, amit a régi jobboldaliak vagy az új jobboldaliak (a gazdaság új fenegyerekei) az USA gazdaságáról állítanak (és amit a kilencvenes évek hajbókoló baloldala átvesz tőlük) a legjobb esetben is gyenge lábakon áll, míg rosszabb esetben csupán jámbor szellentés marad, amely semmiféle kapcsolatban sem áll a valós gazdasággal.28

Az információs cégek nagyobbik része sohasem fejlesztett ki új termékeket, nem termelt profitot és nem voltak bevételei. A csődök száma 2000 körül tetőzött, amikor a spekulációs buborékok kipukkadtak. A NASDAQ negyven százalékkal esett, és a legnagyobb, legfontosabb vállalatok árfolyama meredeken zuhant az új évadban is. Összeomlott a jobboldali ideológusok kedvenc érve, akik – szokásos populista stílusukban – nem győztek ámuldozni a páratlan siker előtt, hogy az USA az információs technológia terén globális elsőbbségre tett szert, és ezt a kilencvenes években tapasztalható növekedés fő hatóerejeként méltatták. A piaci populizmus ideológusaitól elkápráztatott kisbefektetők milliói vesztették el megtakarításaikat, járadékaikat, sokan még az egészségbiztosításukat sem tudták tovább fizetni.

De az USA-t sújtó strukturális gyengeségek nem korlátozódtak pusztán a spekulatív információs technológiai iparágra. Az amerikai pénzforgalom tengerentúli expanziója és az országba visszaáramló export elviselhetetlen mértékben felduzzasztotta a kereskedelmi- és a folyó fizetési mérleg hiányát. Az USA gazdasága a fogyasztáson alapul, ami a GNP háromnegyedét adja. A kereskedelmi deficit növekedését elfedte a négyszázmilliárd dollárra rúgó éves bevétel. Ahogy a gazdaság recesszióba süllyed és a dollár gyengül, egyre valószínűtlenebbnek látszik, hogy a külföldi befektetők továbbra is kitartanak az amerikai dollár mellett. Bár a munkanélküliség 2000 végén soha nem látott mélypontra zuhant és minden addiginál több lett az alulfizetett munkás, a könyöradományokból élő ember (akik – közel ötven millióan – semmiféle orvosi ellátásra nem számíthatnak), a megélhetési és a tanulási költségek az egekbe szöktek. Clinton elnöksége idején obszcén mértékben növekedtek a társadalmi egyenlőtlenségek (a vállalatvezetők jövedelme átlagosan 470-szeresen haladta meg a munkások jövedelmét). Ez főleg azoknak a szoros kötelékeknek az eredménye volt, amely a kormányzatot a milliomos szakszervezeti vezetőkhöz fűzte, akiknek sokkal több közük volt egy toleráns igazságügy-miniszterhez – aki segíthetett nekik piszkos ügyeik elsumákolásában – mint egy, a munkásérdekeket képviselő szakszervezeti aktivistához. Annak lehetősége, hogy a gazdaságot “pump-priming”-gal29 vagy a kereslet stimulálásával élesszék újra, kívül esik a jelenlegi politikai paramétereken.

A gazdasági válság immár számos gazdasági szektorra kiterjedt (autóipar, információs technológia, telekommunikáció), és hamarosan eléri a többit is. Növekszik a munkanélküliség. A “negatív megtakarítások” és a szétfoszló papírgazdaság nem kínál olyan forrástartalékokat, amelyeket a kereslet stimulálása érdekében mozgósítani lehetne. A kereskedelem, a beruházás, a pénzügyek és a technológia terén az Egyesült Államok gazdasága egy olyan “konvergáló válság” felé halad, és összeomlással fenyegeti azt a törékeny neoliberális építményt, amely az USA köré (és az USA érdekében) a világon felépült. Az összes Harmadik Világbeli ország, amely gazdaságát az exportközpontú stratégiákra alapozta, súlyosan meg fogja szenvedni az USA mély recesszióját. A fogyasztói javak és a közlekedési iparágak (főként az autóipar) terén jelentkező túltermelés hatására a nagy cégek, így a Ford, a GM és a Chrysler-Daimler jelentős elbocsátásokra kényszerültek; ennek hatásai megsokszorozódva fognak jelentkezni a különféle kiszolgáló iparágakban.

Szembeötlő, hogy a jobboldal nem rendelkezik semmiféle lényegre törő vagy koherens magyarázattal az USA imperialista hatalmának gazdasági gyengeségeire. Sem Huntington, sem Brzezinski vagy Fukuyama és még kevésbé Yergin, Luttwick vagy Friedman – nem rendelkeznek semmiféle vezérfonallal a spekulációs tőke küszöbön álló összeomlásának megértéséhez, miközben azzal vannak elfoglalva, hogy az USA-birodalom fenntarthatóságáról vallott félrevezető hitelveiket hangoztatják.30 Huntington akkor kotyvasztotta összes saját “civilizációk összecsapása” (mohamedánok a keresztények ellen) receptjét, mikor Washington legodaadóbb szövetségesei a Földközi-tenger keleti medencéjében a mohamedán Törökország és Egyiptom, Észak-Afrikában Marokkó, a Közel-Keleten Szaúd-Arábia, Dél-Ázsiában pedig Pakisztán voltak. Fukuyama – miután szembesülnie kellett a “történelem végéről” alkotott elképzeléseinek leértékelődésével – visszatért a liberális demokrácia és a szabad piac ünnepléséhez anélkül, hogy sikerült volna bármiféle új elméleti díszítést aggatnia az imperialista hatalomra. (Mulatságos, hogy amikor Fukuyama kezdte kétségbe vonni az USA-hegemónia szilárdságát, néhány, állítólag releváns baloldali ellenfele újramelegítette ezzel kapcsolatos elképzeléseit.)

A baloldal fejlődése, az USA világméretű dominanciáját megkérdőjelező baloldali elképzelések, valamint az információs iparágon alapuló fenntartható amerikai világuralom illúziójának szétesése azt mutatja, hogy a baloldalon ideje véget vetni az USA-t dicsőítő politizálásnak.

A hatalom egy viszonyrendszer része, nem statikus elem egy szervezeti hierarchiában. Az USA birodalma számos heterogén erő ingatag és változékony viszonyrendszerén nyugszik. Az ideológiák, így az imperialista uralkodó osztály ideológiájának ereje is beágyazódik ebbe az ellentmondásos osztályviszonyba. Igaz ugyan, hogy az imperialista hatalom (vitatott) szárnyalása – ideológiájának propagálása érdekében – magába foglalta a tömegmédia feletti ellenőrzést (ami egyúttal az ex-baloldali értelmiség lecsitítására és meggyőzésére is szolgált), ám a neoliberális dogmát minden oldalról folyamatos támadások érték. Ez olyannyira így volt, hogy az uralkodó osztályok a baloldal nyelvezetének kooptálásával igyekeztek elleplezni uralmukat – néhányan ezt nevezték “piaci populizmusnak”.31

 

A jövő perspektívái

 

A következő évtizedben a baloldalnak továbbra is egy szisztematikus és specifikus nézőpont kialakítására kell törekednie, és el kell kerülnie a romantikus pesszimizmust, amire az elnagyolt és zavaros, minden alapot nélkülöző általánosítások vezetnek. A baloldali értelmiségnek meg kell határoznia a neoliberalizmus győzelmei és vereségei hátterében meghúzódó osztályelemeket, az euro-amerikai imperializmus hatalmát fenntartó meggyőző erő mögött munkáló osztályviszonyokat és állami erőszakot. Mindenekelőtt azonban az egyre intenzívebbé váló új ellentmondásokat kell analizálniuk, az USA-ban kialakuló, az Ázsiában, Latin-Amerikában és az “ex-kommunista” országokban dühöngő válságokat – és ezeknek az EU-ra kifejtett hatásait – kell elemezniük.

A baloldal nem engedhet a csábításnak, hogy a neoliberalizmus virágzására annak “újszerűségében” keressen mentséget. A “harmadik út” doktrínája a huszadik század korábbi – még reformistább – bukott elveiben gyökerezik. Sem Bernstein, sem később Kautsky nem értette meg a kapitalizmus, az imperializmus és az imperialista háború közti kapcsolatokat, sem az immanens tendenciát a válság, az osztálypolarizáció és a fasiszta hatalomgyakorlás irányában. A harmadik út jelenleg futó verziója elhagyja a korábbi verziók összes reformista banalitását, míg azok összes reakciós gaztettét beleírja a neoliberális forgatókönyvbe, miközben csökkenti az életszínvonalat és elmélyíti az egyenlőtlenséget. Ma már nem sok illúzió maradt meg Blair, Clinton és társaik harmadik útjának reakciós vonásait illetően. Manapság – a tőzsde zuhanása és a költségvetési többlet apadása mellett – már alig-alig esik szó róla.

Az európai szociáldemokrácia jobboldali kurzusa is könnyedén megérthető bármely értelmiségi számára, hacsak nem szenved krónikus amnéziában, vagy nem az alternatívátlanság tézisét kívánja alátámasztani.32 Nem szükséges visszamennünk 1918-ig, mikor a német szociáldemokraták vezetői (Scheideman, Noske és cimboráik) nem győztek ajánlatokat tenni a császári vezérkarnak. Időben közelebb esik hozzánk, amikor a brit, francia és belga szociáldemokraták véres eszközökkel támogatták a gyarmati hatalom fenntartását Algériában, Kenyában, Cipruson, Indokínában, Kongóban és másutt. Olyan szervilisen támogatták az USA-t a NATO kiépítésében, olyan tántoríthatatlan atlanti-orientációt követtek, hogy az még a tradicionális jobboldal köreiben is heves ellenérzéseket keltett. Az az érv, amely az USA-modell szociáldemokrata adaptációját “világtörténelmi” újdonságnak tekinti, nem vesz tudomást a szociáldemokrácia történelmi hagyományairól, büszkén hangoztatott és egyre inkább terebélyesedő kuruzslásáról – különösen a Brit Munkáspárt esetében.

Ha a nyolcvanas évek legjelentősebb eseménye a szovjet blokk és a “kommunista” rezsimek szétesése volt, akkor a kilencvenes évek legfeltűnőbb jelensége az a társadalmi-gazdasági katasztrófa, a fosztogatás és a korrupció, a represszív intézmények eleddig példátlan virágzása, amely Oroszországban és a Szovjetunió egykori tagköztársaságaiban a kapitalizmusra való áttérés következtében tapasztalható. Egyedül Oroszországban tízmillió ember “hiányzik”, akiknek az 1987-es demográfiai előrejelzések szerint meg kellett volna születniük. Milliók halnak meg idő előtt olyan járványok, stressz, öngyilkosság és alkoholizmus következtében, amelyek a munkanélküliségben, a nyomorban és a közegészségügyi ellátás privatizációjában gyökereznek. Míg taktikai értelemben a prokapitalista Putyin-rezsim szilárdan kezében tartja a hatalmat, az USA-“hegemónia” jegyében végbement kapitalizálódás totális bukása bizonyára éles kontrasztba kerül az egykori kollektivista tervgazdálkodás pozitív vonásaival.

Az “ex-kommunista” országok gazdaságainak nyugati kifosztása, a masszív szexexport és a migránsokkal űzött emberkereskedelem, a gyanús vagyonát Európában, az USA-ban és Izraelben fehérre mosó milliárdos parazita-oligarchia tündöklése nyilvánvaló alapot adott a nyugati imperialista érzületeknek, és felkeltette a kapitalisták étvágyát. Az euro-amerikai imperializmus valósága sokkal hatékonyabban rombolta le a szovjet bürokraták retorikájával szembeni hitetlenséget és a nyugati propagandában való naiv hitet az ex-szovjet országok lakóiban, mint korábban az egykori “kommunista” propaganda traktátumainak tonnái. A nép felfogásának ez a világtörténelmi eltolódása jelentős stratégiai fontossággal bír a szocialista perspektíva keleti újjáépítésének terén. Még a hajbókoló kliens-államok bástyájának számító Kelet-Európában is ellenállást, demonstrációkat gerjesztett az, hogy ezek az országok milyen mértékben betagozódtak a NATO és az EU rendszerébe, illetve mennyire alávetették magukat azok elvárásainak. Néhány esetben mindez még a kommunista befolyás újjáéledéséhez is vezetett. Havel, a Cseh Köztársaság elnöke sokkal népszerűbb a londoni és New York-i irodalmi körökben, mint Prágában, ahol a kommunista párt gyorsan a legjelentősebb ellenzéki erővé emelkedik. Világtörténelmi jelenségként széleskörű elutasítás alakul ki a liberalizmussal és az USA-imperializmussal szemben, miközben a sztálinizmustól mentes elvi szocializmus állásai erősödnek. Az elméleti kiindulópont nem a következő forradalmi fellendülés helyének is idejének megjósolása, hanem a történelem irányának megértése, és annak a leegyszerűsített vélekedésnek az elutasítása, hogy minden egyes baloldali vereség szükségszerűen visszafordíthatatlan és világtörténelmi jelentőségű.

Ennek az esszének nem az a célja, hogy egyfajta intellektuális játék keretében szembeállítsa a baloldali eredményeket a hajbókoló értelmiség által hangoztatott vereségek listájával. Ez utóbbi olyannyira felszínes, hogy egy ilyen módszer túl egyszerű lenne; nem sokban járulna hozzá a jelen tisztázásához a jövőbeni harcok előmozdítása érdekében. Még kevésbé kell odafigyelnünk a hajbókolók olcsó pszicho-blablájára, amellyel csupán passzivitásukat, az éppen folyó harcoktól való távolmaradásukat akarják igazolni. A jövőre tekintve rá kell döbbennünk, hogy az intellektuális zsákutcáknak se szeri, se száma. Fel kell ismernünk azokat a barbár cselekedeteket, amelyeket napjainkban a nyugati győzelmek, hegemónia, demokrácia és szabad piac nevében elkövetnek: tízmillió orosz idő előtti halálát, az AIDS húszmillió afrikai áldozatát, akiktől a nyugati gyógyszergyártók – és mögöttük álló kormányaik – megtagadják az orvosságokat, az angol-amerikai háborús blokád szorításában meghalt egymillió iraki gyermeket, a nyomorban tengődő latin-amerikaiak háromszáz milliós tömegét, a több tízezer kolumbiait, akit az USA által kiképzett és szponzorált gyilkosok tettek el láb alól. A lista tetszés szerint bővíthető, de a lényeg így is világos: keleten és délen a barbárság az USA-birodalom szerves részét képzi.

Az imperialista barbársággal szembeni ellenállás módozatait keresve, talán nem érdektelen felidéznünk a Római Birodalom bukásának történetét – egy olyan korét, amely – akárcsak a miénk – a zsarnokok, a fosztogatás, a korrupció, a hivalkodó gazdag pompa és a nyomor korszaka volt. A mi korunk barbárságával való hasonlóság szembeötlő, akárcsak sok olyan válasz rokonsága, amelyet a birodalmat, vagy annak egyes aspektusait elutasító emberek adtak. A társadalmi helyzetektől és a politikai hajlamoktól függően az imperialista barbárságra számtalan féle értelmiségi válasz adható. Sztoikusainkat elundorítja az impérium irracionalitása, katonai brutalitása és a mindent átható immoralitás. Ugyanakkor magukat politikailag impotensnek érzik, és kinyilatkoztatják, hogy mindenféle politikai válasz hiábavaló. Kis baráti köröktől és hasonszőrű emberekhez fordulnak, hogy így őrködjenek a racionalitás pislákoló lángocskája felett. Önmagukkal szembeni hűségüket, korlátozott szellemi komfortjukat pátyolgatják a rendszer hasadékaiba húzódva, távol az imperialista hatalomtól és a lealjasított tömegektől. Kulturális témákról, a posztmodernizmus és a marxizmus kapcsolatáról folytatott vitáikat az elitek ugyan tolerálják, de tudomást nem vesznek róluk, míg a tömegek számára ezek a témák érthetetlenek és távoliak. Ezek az értelmiségiek magukban és maguknak élnek.

A cinikusok nem tagadják a véres barbárságot, a kultúra vulgarizálódását, és az imperializmus ragadozó természetét – ám egy kalap alá vonják az áldozatokat és a hóhérokat. Kijelentik, hogy az imperializmus áldozatai és az imperialista cápák egyaránt kapzsiak, megfertőzte őket a “konzumerizmus”. A cinikusok szemében a kizsákmányoltak társadalmi szolidaritása csupán a gyengék ideológiai ürügye, hogy előnyöket érjenek el és megfordítsák a szerepeket. A cinikusok számára a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak közti különbség csupán a lehetőségek és a körülmények függvénye. Az elbukott forradalmak példáit citálják, az elitek cserélődéséről, a kizsákmányolókká váló kizsákmányoltakról, a genocídiumok genocídiumokat végrehajtó áldozatairól értekeznek, csak hogy igazolhassák előkelő távolságtartásukat az élet – őket is tápláló – moslékos vályújától. A cinikusok igen gyakran vezeklő baloldaliak, akik arra specializálódnak, hogy a felszabadító mozgalmak elfajulásaiból csiholjanak nyereséget. Ez a szakma komoly honoráriumokat és – nem ritkán – katedrákat biztosíthat számukra a nagynevű európai és amerikai egyetemeken.

Közismert értelmiségi figura még a balos (vagy ex-baloldali) entellektüel, aki lubickol a történelmi vereségekben – ezek szolgáltatják számára az ürügyet a status quo-hoz való új – úgymond – realista vagy pragmatikus alkalmazkodáshoz. A politikai veszteségeket alapvető, visszafordíthatatlan történelmi vereségekké fújják fel, miközben nem vesznek tudomást a harmadik világ és a nyugat új, erősödő forradalmi mozgalmairól, a WTO-val szembeszálló új társadalmi mozgalmakról, a farmerek és fuvarozók harcias mozgalmairól, a génmanipulált élelmiszerek és vetőmagok terjedését propagáló óriáscégek elleni termelői és fogyasztói mozgalmakról stb. A borúlátó pátosz csupán alibiként szolgál a passzivitásra és a távolságtartásra, vagy egyirányú jegyként a liberális politizálás felé, hiszen nem maradt már semmi más kiút. Az imperialista ideológusok esetenként nem haboznak közös platformot ajánlani e pesszimistáknak, mivel azt remélik, hogy kritikai álláspontjuk felkelti a fiatal rebellisek figyelmét, míg pesszimizmusuk segíthet demoralizálni, eltéríteni és leszerelni őket.

A görbült gerincű kritikai értelmiségiek egyfajta hírhedtségre tettek szert a képzett osztályok körében. Ezek az értelmiségiek felháborodnak a bőség hivalkodásán a nyomor tengerében. A neoliberalizmus ingerültté teszi őket. Ám ingerültségük nyafogássá szelídül, mikor konkrét alternatívákat kell megfogalmazni. Dühös kifakadásaikat követően végül szépen megkérik az eliteket, hogy legyenek szívesek megváltoztatni módszereiket. Az imperializmus hazugságait megbélyegző retorikai szóbombáikból új hazugságok füstje kél: hogy valahol a hatalmi struktúrában jelentkezik majd valaki, aki az egész barbarizmust egy nagyvonalú jóléti álammá tatarozza. A fennkölt haragnak és az imperialista hatalom brókereinek lelkiismeretére való apellálásnak ez a vegyüléke csupán kisstílű politikusok szeszélye, ám mindenképpen alkalmas arra, hogy egy-két bestseller kijöjjön belőle. Képes eladni az ingerültséget, amelyre a képzett osztályok vevők, feltéve, ha nem ösztönzik őket arra, hogy bármilyen áldozatot hozzanak.

A fent vázolt értelmiségi viszonyulásokkal éles kontrasztban ott találjuk a tiszteletlen értelmiségieket, akik lenézik az akadémiai protokollt, és hidegen hagyják őket a presztízsértékű titulusok és díjak. Más részről azonban tisztelettel fordulnak az antikapitalista és antiimperialista küzdelmek frontvonalában harcoló militánsok felé. Szellemi munkájukban szilárdak és produktívak, és főként a különféle mozgalmak harcai által felvetett kérdésekre koncentrálnak. Olyan önkritikus antihősök ők, akiknek munkáját elismerik a társadalom alapvető átalakításának aktív harcosai. Objektíve partizánok, és az objektivitás partizánjai. Odafigyelnek a pesszimistákra és a többi értelmiségire is, hiszen – titulusaik és hivalkodásuk ellenére – azok is mondhatnak időnként használható dolgokat.

A tiszteletlen, elkötelezett értelmiségiek a népi harcokban részt vállaló aktivistáktól és mozgalmár értelmiségiektől várják a presztízst és az elismerést. Velük dolgoznak együtt. Vezetik a kutatást az eredeti adatforrások után. Saját mércéket és koncepciókat állítnak fel, például a nyomor, a kizsákmányolás vagy a kitaszítottság valós mértékének feltárására. Tisztában vannak azzal, hogy a híres intézetek ösztöndíj-szponzorálta tudósai között csak igen kevesen kötelezik el magukat egyértelműen a népi harcok mellett, és tudják, hogy őket viszont számításba kell venniük. Ám azt is látják, hogy a legtöbb értelmiségi az akadémiai szamárlétrán felfelé araszolva enged a burzsoá elismerések csábításának. A tiszteletlen értelmiségiek felnéznek Jean-Paul Sartre-ra, aki a vietnami háború közepén visszautasította a Nobel-díjat. És ami a legfontosabb, írásaikat és tanításaikat a gyakorlattal összhangba hozva küzdeni igyekeznek a baloldalon belüli burzsoá hegemónia ellen, és nem akarnak két urat szolgálni.

Az euro-amerikai imperializmus az erőszak és az erőszakkal való fenyegetés kombinációját veti be a tömegmozgalmakkal és a világrendjével dacoló rezsimekkel szemben, míg a nyugati marxista értelmiségi csoportosulásokra a lebeszélés és a semlegesítés fegyverével igyekszik hatást gyakorolni. Ez utóbbiak jellemzően univerzálisnak tekintik saját helyzetüket, és az imperialista birodalmat egy nagy vitakörnek tekintik. Mint Perry Anderson leszögezte: “ennek a (hegemón) rendszernek a kényszerítő hatalma nem a represszióban rejlik, hanem a semlegesítésben és a színek elmosásában”.33 Ez minden bizonnyal újdonság a lemészárolt palesztinok százainak, a meggyilkolt jugoszlávok ezreinek, a halott kolumbiaiak tízezreinek és az elpusztított iraki százezreknek.34

Objektíve az USA imperialista hatalma igen ingatag alapokra épült. Igen fontos az az osztálypolarizáció, amely a pénzügyeket, a termelést és a spekulációt a kezükben tartó milliárdos tulajdonosok, valamint a népesség elsöprő többsége között egyre mélyül: a vállalatvezetők jövedelme a munkások jövedelmének nyolcvanszorosáról három évtized alatt annak négyszázhetvenszeresére szökött; az amerikai választópolgárok több mint nyolcvan százaléka úgy véli, hogy szavazatának semmi jelentősége sincs, hiszen a politikát az üzleti élet irányítja – néhány politikai elemző ezt nevezi legitimációs krízisnek. A szociális gondoskodás, a szakértelem és a foglalkoztatottság mutatói meredeken zuhannak. A dereguláció következtében a közszolgáltatók olyan mértékben emelhetik a fogyasztói árakat, amilyenben csak akarják.

Napjaink imperializmusa nem termelt ki “munkásarisztokráciát”. A proletarizálódott középosztályt megfosztották megélhetésének biztonságától, és csupán privilegizált, ám semmitmondó juttatásokat kapott (a NASDAQ tőzsdeopcióit papírfalakként használják). A hatvanas-hetvenes évek faji-, feminista- és környezetvédő mozgalmainak régi vezetői, a hajbókoló értelmiségiek, akik habozás nélkül felkapaszkodtak a harmadik úton haladó szekérre, új, militánsabb, korporáció- és neoliberalizmus-ellenes vezetőknek, növekvő számú parlamenten kívüli antikapitalista aktivistáknak adták át a helyüket.

Igaz, hogy az alternatívák terén nincs konszenzus: a skála a közösségi és a közösség által ellenőrzött gazdaságtól a fogyasztókon és termelőkön alapuló szocializmusig, a magántulajdon eltörlésétől a közszolgáltatás újbóli regulációjáig terjed. Rövidlátás lenne amellett érvelni, hogy a szektoriális mozgalmak nem érnek fel néhány idealista kollektivista mozgalommal, amely jobban megfelel a Sohóban kávéjukat szürcsölgető értelmiségieknek. A működőképes koalíciók és közös akciók, a fórumok és párbeszédek még nem Lenin vagy Keir Hardy proletárpártjának egy új verzióját jelentik, de ez még csak a kezdet. Az a növekvő (tengerentúli orákulumoktól és forradalmi központoktól mentes) internacionalizmus, amely egyértelműen megjelenik a harmadik világ parasztjainak és az európai farmereknek a közös, észak-déli kapcsolatot teremtő akcióiban, mindenképpen ígéretes. Óriási erőfeszítések történnek egy új forradalmi szocialista tudatosság megteremtésére, a mozgásban lévő milliók közötti generalizálására, egy olyan integratív ideológia megszervezésére, amely lehetővé tenné a diagnózist és a stratégiai irányvonalak kijelölését. Egy dolog világos: az ezekben a mozgalmakban folyó reformküzdelmek szorosan kötődnek az imperializmus, egyes esetekben a magántulajdon rendszerének strukturális megkérdőjelezéséhez. Sokszínű kollektív szerveződések jelentek meg, amelyek több-kevesebb erővel támadják az új imperialista berendezkedést, néha pedig magával az államhatalommal fordulnak szembe. Míg a píár-házalók óriási propaganda-hadjárattal támogatják – ha kell, még a baloldal nyelvezetét is felhasználva – a génmanipulációkhoz kötődő tudományokat, addig a baloldal ellentámadásba ment át, és leleplezi a nagy cégek genetikai mérnökeinek meggondolatlan és manipulatív tevékenységét. Amikor a cégek prókátorai (és egy maroknyi baloldali) eszement módon a termelőerők (vagy inkább pusztítóerők) fejlődésének hozsannáz, a baloldal a termelés társadalmi relációit helyezi az előtérbe, hogy azok szabják meg a tudományos kutatások célját, tartalmát és konzekvenciáit. Így a baloldal az elmúlt fél évszázad intellektuális munkáját és gyakorlatát folytatja és mélyíti el. Még rengeteg munka vár ránk, különösen az ideológiai tisztázásokat tekintve; ám sokat már elvégeztünk az imperializmus diagnosztizálásának terén, hiszen hibáit feltártuk és kialakultak az új radikális mozgalmak is.

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzetek

 

1 Perry Anderson, az anglo-amerikai baloldali értelmiség egyik legbefolyásosabb figurája egy tömör és polemikus esszében jelölte ki folyóirata, a New Left Review új irányvonalát. Ebben az írásában Anderson az USA birodalmi dominanciájának – ő “USA-hegemóniának” titulálja – tézisét védelmezi, és a baloldal teljes vereségéről elmélkedik. Ám tézise mind a metodológia, mind a teória és az analízis terén igencsak gyenge lábakon áll, és ez a szerzőt óhatatlanul egy apolitikus centralista politizálás felé taszítja. Jelen írás részben azért született, hogy megcáfolja Anderson állításait, ám ennél fontosabb célja, hogy egy alternatív elméleti megközelítést vázoljon fel. Perry Anderson cikkét lásd: New Left Review No. 1. (new series) Jan.-Feb. 2000, 5-24; (illetve magyarul, Baráth Katalin fordításában az Eszmélet, 50. számában, ahol Borisz Kagarlickij vitacikke is olvasható. – a szerk.).

2 Anderson írásában számos helyen folyamodik ilyenekhez: id. mű. (angol eredeti)9, 12, 15, 19, 24.

3 C. Wright Mills: The Power Elite, New York, Oxford University Press, 1956.

4 Lásd Anderson, id. mű. (angol eredeti), 6-11.

5 Anderson támadását, amelyet bármilyen osztályharcos elkötelezettségű elméleti vagy kulturális írással szemben intéz, valamint saját reakciós, misztikus és l’art pour l’art pózolását jól mutatja a következő idézet: “Bármely kísérlet, hogy instrumentális célokból előírjanak bizonyos elméleti vagy kulturális területet, mindig is eredménytelen, vagy ellentétes hatású lesz. … a New Left Review úgy fog cikkeket közölni, hogy nem veszi tekintetbe azok közvetlen viszonyát vagy e viszony hiányát a megszokott radikális kérdésfelvetésekhez.” Eszmélet, 50., 142. Anderson írásában végig pejoratív kifejezésekkel igyekszik kigúnyolni az értelmiségi aktivistákat és félreterelni a viták témáit; úgy tűnik, hogy a szerző polemikus kiszólásokkal igyekszik betömködni a mondanivalón tátongó hézagokat.

6 Anderson, id. mű. (angol eredeti), 7.

7 Jean-Paul Sartre: Sartre on Cuba. New York, Ballantine, 1961.; Paul Sweezy and Leo Huberman: Cuba: Anatomy of a Revolution. New York, Monthly Review, 1960.

8 Bill Warren: Imperialism: Pioneer of Capitalism. London, NLR., 1990.

9 Eric Wolfe: Peasant Wars in the Twentieth Century. New York, Harper and Row, 1969.

10 Regis Debray: Revolution in Revolution. New York, Monthly Rewiev, 1967. (Magyarul: Regis Debray: Forradalom a forradalomban? [Fegyveres harc és politikai harc Latin-Amerikában, 1965]. H.n., é.n. – a Kossuth zárt sorozatában – a szerk.). Kritikájához lásd: Regis Debray and the Latin American Revolution. New York, Monthly Rewiev, 1968.

11 Louis Althusser: Reading Capital. London, NLR., 1970.

12 E. P. Thompson, The Nation, 1983. február 26. és április 16.

13 James Petras és Morris Morley: The Errors of Edward Thompson. In.: End Papers No. 6., 1983-1984 tél, 105-107.

14 A hatvanas években tapasztalható baloldali megújulás és az indokínai forradalom legelszántabb ellenzői közé tartozott az amerikai Irving Howe, és folyóirata, a Dissent.

15 A rockzene forradalmi jelentőségét Anderson így értékeli: “A korszak [t.i. a hatvanas évek] két jellemző jelensége a rockzenének mint az ifjúság lázadását szimbolizáló, mindent átható zajos hullámának a felbukkanása … amely egyszerre jelentett esztétikai áttörést és társadalmi ellenállást.” Eszmélet 50., 128. A hatvanas évek pop-rockjától a kilencvenes évek pop-tudományáig Anderson azon a jól kitaposott ösvényen jut el, amelyen régebben az ellenkultúra gurujai jártak, ma pedig a piaci populisták lábai tapodják.

16 Todd Gitlin: Sixties: Years of Hope, Days of Rage. New York, Bantam Books, 1987.

17 Lásd: Thomas Frank: One Market Under God. New York, Doubleday, 2000., különösen a hetedik fejezetet: “The Brand and the Intellectuals”, 252-276.

18 Így például Samir Amin, Gunder Frank, Immanuel Wallerstein.

19 Bob Brenner egy magánbeszélgetésen, a New Left Review szerkesztőségi ülésén.

20 Anderson számos általánosításán érződik, hogy szerzőjük mennyire csodálja a jobboldali ideológusokat és műveiket. Lásd pl.: id. mű, Eszmélet 50., 138-139.

21 Anderson kirándulásai a pszicho-blabla területére, suta próbálkozása, hogy – valamiféle általános beillesztés jegyében – egybemossa a főbb szakszervezeti, földműves- és diákmozgalmakat az “ifjúsági kultúrával” – mindez elemzőképességének szomorú hanyatlását mutatja.

22 James Burnham: Managerial Revolution: What is Happening in the World. New York, John Day, 1941. Charles Lindbergh a harmincas években a fasizmust a “jövő ígéretének” látta.

23 Anderson alaposan alábecsüli az erőszak szerepét az általa feltételezett “USA-hegemónia” fenntartásában: “Ennek a rendszernek a kényszerítő hatalma nem a represszióban rejlik, hanem a semlegesítésben és a színek elmosásában; s ez a rendszer mostanáig higgadtan fogadta az új kihívásokat.” id. mű., Eszmélet 50., 135-136.

24 A mélyen megosztott feminista- és zöldmozgalmakat elemezésében rálelhetünk Anderson polemikus túlkapásainak egy tipikus gyöngyszemére: “Mindennél többet mond …, hogy a feministák az Egyesült Államokban, a Zöldek Németországban – ahol mindkét mozgalom a legerősebb – támogatták Clinton fehér házi és a NATO balkáni háborús szereplését.” id. mű., Eszmélet 50., 136.

25 A Latin-Amerikában felbukkanó új forradalmi tendenciák részletesebb vizsgálatához lásd: James Petras: The Left Strikes Back: Class Conflict in the Age of Neoliberalism. Boulder, Westview, 1999., 11-57.

26 Anderson, id. mű., Eszmélet 50., 133-134.

27 Anderson nagyvonalú legyintéssel siklik át a génmanipulált élelmiszerek ellen tiltakozó indiaiak milliói, franciák ezrei fölött: “Olyan időket élünk, a géntechnológia jól mutatja, mikor az egyetlen forradalmi erő, amely képes a tőke hatalmi egyensúlyát megbillenteni, maga a tudományos fejlődés…” id. mű., Eszmélet 50., 136.

28 Martin Wolf: Not So New Economy. In.: Financial Times, 1999. augusztus 1., 10.; Robert Gordon: Has the New Economy Rendered the Productivity Slowdown Obsolete?, 1999. június. In.: http://faculty-web.at.northwestern.edu/economics/gordon/334.html.

29 Államháztartási deficitfinanszírozás bankjegykibocsátás segítségével konjunktúraélénkítés céljából. (A ford.)

30 Anderson a következőképpen jellemzi ezeket a jobboldali ideológusokat és vitairataikat: “A jobboldal doktrínái, amelyek a kapitalizmust mint szervezett rendszert elemezték, ma is keményen tartják pozícióikat … Azok között, akik világ életükben hittek a szabadpiac és a teremlőerők magánosításában, számos intellektuális potentát van.” id. mű., Eszmélet 50., 136. Ezzel szemben a baloldali értelmiséget “álságos”, eufemizmusokkal hadonászó “steril” maximalistáknak titulálja, akik “illúzioknak adnak hitelt” és “konformista mítoszokat” igyekeznek fenntartani, miközben szem elől tévesztik a “választóvonalat a kívánatos és a lehetséges között” (ugyanott, 134-135.). Damoklész kardja Anthony Giddens felett: Anderson személyében Tony Blair esetleg új beszédírót találhat…

31 Thomas Frank: id. mű., különösen a második fejezet: A Great Time of What; Market Populism Explains Itself.

32 Anderson így érvel: “Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a híres TINA (There Is No Alternative – nincs alternatíva) csak akkor kap igazán lábra, ha egy alternatív rendszer bebizonyítja, hogy valóban nincs más alternatíva.” id. mű., Eszmélet 50., 132. A szociáldemokratákat alternatívának, jobboldali politizálásukat pedig történelmi újdonságnak tekinteni meglehetősen abszurd gondolat.

33 Anderson: id. mű., Eszmélet 50., 135-136. Robert Brenner cáfolja Anderson egynémely túlfűtötten lelkes kijelentését az USA gazdaságával kapcsolatban: The Boom and the Bubble. In.: New Left Review, No. 6, 2000. november-december, 5-44.

34 Bármilyen elemzésnek, amely az amerikai imperializmussal, annak védenceivel és szövetségeseivel fogalakozik, ki kell térnie arra a hősies harcra, amit a palesztinok folytatnak az izraeli telepes-gyarmati rezsimmel szemben. A lemészárolt áldozatok ezreinek, az izraeli hadurak gyilkos blokádjának ellenére az intifada tovább folytatódik anélkül, hogy a nyugati marxista irodalmi-politikai lapokba irogató briliáns anglo-amerikai szerzőktől bármiféle valós támogatást is kapna.