A társadalmi és ökológiai anyagcsere dialektikája: Marx, Mészáros és a tőke abszolút határai

Mészáros István már az 1970-es évtized elején erőteljes ökológiai kritikával fogalmazta meg gondolatait a tőke strukturális válságáról. A tőkerendszer, mutat rá Mészáros, nem valami ésszerűen ellenőrizhető mechanizmus. Ellenkezőleg, a tőke logikája mindent fölülír, legyen szó az egészségügyről, az oktatásról, a termelésről vagy a környezetvédelemről. Hogy tovább folytathassa a fölhalmozást, aláássa a létezés elemi föltételeit. Szemben a tőkelogika és az ökológiai szempont antagonisztikus viszonyával, a szocialista társadalom fenntarthatósága és az ökológiai fenntarthatóság alapkövetelményei szorosan összefonódnak.

Az utóbbi évtizedek marxista tanulmányainak egyik legfigyelemreméltóbb aspektusa a politikai gazdaságtan marxi kritikájában döntő fontosságú, társadalmi és ökológiai anyagcserével kapcsolatos érvelés fölelevenítése és továbbfejlesztése. Marx a munkafolyamatot mint olyant anyagcsere­ként határozta meg. Ennek megfelelőn írta A tőkében: „A munka minde­nekelőtt olyan folyamat, amely ember és természet között megy végbe, amelyben az ember saját tettével közvetíti, szabályozza és ellenőrzi a természettel való anyagcserét.” (Marx 1967, 168) Ez a fölfogás kétoldalú. Éppúgy megragadja a munka társadalmi jellegét, anyagcsere-újrater­melési mivoltához társítva, mint ökológiai jellegét, ami megköveteli a természettel való folytonos dialektikus kapcsolatot.

A marxi társadalmi és ökológiai anyagcsere-fogalom föltárására mosta­nában tett úttörő kísérletek lényegében véve két nyomvonalon haladnak: (1) a tőke mint történetileg sajátos társadalmi anyagcsere-újratermelési rendszer elemzése Mészáros Istvántól, Lukács ifjabb kollégájától; (2) jelen szerzők és mások munkássága, akik Marxnak a természet és a társadalom kapcsolatában beállott „anyagcsere-szakadás” (Marx 1974, 765) fogalmából indulnak ki.

Ezt a két irányban folyó munkát tekinthetjük úgy, hogy összetett dia­lektikus kapcsolat áll fönn a kettő között. Ennélfogva, jóllehet Mészáros munkája főképp a társadalmi anyagcsere újratermelésének kérdéseivel foglalkozik, mégis némelykor a leginkább dialektikusan mélyenszántó és jövőbelátó elemzését adja az ökológiai problémának. Ugyanígy, az ökológiai anyagcseréről szóló, Marxra támaszkodó újabb munkák is konvergálnak a társadalmi anyagcsere-újratermelés dialektikájával, ahogyan azt Mészáros fölvázolja A tőkén túlban, amelyben meghatá­rozza egy jövendő, fönntartható társadalom föltételeit. Nevezetesen, amiként Mészáros hangsúlyozza, a társadalmi rendben az ökológia által megkövetelt változások elengedhetetlen elemei az ugyanilyen horderejű kihívások – mint a társadalmi ellenőrzés és a lényegi egyenlőség szüksé­ge – tágabb együttesének, amely meghatározza a szocializmusért vívott harcot a XXI. században.

Marx és az anyagcsere

A metabolizmus, vagyis az anyagcsere fogalmának bölcsője a kémiában és a biológiában ringott, a XIX. század elején, az élő szervezetek vegyi folyamatainak, működésüknek és a környező közeggel való kölcsönha­tásaiknak tanulmányozása közben született meg. Ez a fogalom lefedi az anyagcsere bonyolult biokémiai folyamatát, amely által egy organizmus (vagy egy meghatározott sejt) anyagokat és energiát von ki környezetéből, és különböző anyagcsere-reakciók révén átalakítja őket saját növekedésé­nek alkotórészeivé. A metabolizmus fogalma lehetővé tette a tudósoknak, hogy dokumentálják a szabályozó folyamatokat és a sajátságos kapcso­latokat, amelyek irányítják a rendszerek belsejében és rendszerek között kialakuló kölcsönös viszonyokat: azt, ahogyan a szervezetek fölemésztik a szerves anyagokat. Marx hasznosította ezt a fogalmat – de sokkal tágabb összefüggésbe helyezve – minden nagy politikai-gazdasági munkájában az 1850-es évektől kezdve; ez tette lehetővé számára, hogy anyagcsere­ként kezdje elemezni a társadalom és a természet közti dialektikus kap­csolatot. Úgy fogta föl az anyagcserét, mint amelynek van egy specifikus ökológiai jelentése és egy tágabb társadalmi jelentése, rámutatva, hogy a metabolizmus „társadalmi-ökológiai” fogalom.1 Az emberek és a föld között szükségképpen „anyagcsere” megy végbe, mivel ez utóbbi az élet fönntartója. A munka „az embernek minden társadalmi formától független létezési feltétele, örök természeti szükségszerűség, amely az ember és a természet közötti anyagcserét, tehát az emberi életet közvetíti”. Az em­berek a munkafolyamat révén átalakítják a világot és saját magukat, az emberi létezés „pusztán természet adta módon keletkezett körülményeit” átalakítva teremtik a történelmet. (Marx 1975, 209; 1967, 48, 471)

A marxi anyagcsere-fölfogásból világosan kiderül, hogy az ökorendszerek sajátságos szabályozó folyamatokat foglalnak magukban, ame­lyekben bonyolult történeti cserekapcsolatok rejlenek, ezek segítségével regenerálódnak és tartják fönn magukat. Minthogy társadalom és termé­szet egymásba fonódik, az embereknek megvan a lehetőségük rá, hogy megváltoztassák „az emberi létezés természet adta föltételét”, olyannyi­ra, hogy áthághatnak a természet adta határokon, és aláaknázhatják a természeti rendszerek újratermelését. Az anyagcsere fogalma lehetővé tette Marxnak, hogy reálisan értékelje az emberi munka révén létrejött kapcsolatokat természet és társadalom között. Ugyanakkor abban is segítette, hogy górcső alá vegye azoknak a tőkés rendszer létrejöttével és kibontakozásával keletkezett, állandóan továbbfejlődő szükségle­teknek és követelményeknek az együttesét, amelyek átalakították a társadalom-természet kölcsönhatást akképpen, hogy azt a szakadatlan haszonszerzés irányába terelték.

A tőke állandó, folyton növekvő mérvű újratermelése fölerősítette a természettel folytatott anyagcsere iránti követelményeket, új társadalmi viszonyokat és társadalmi-ökológiai csereformákat vezetett be, amelyek a fölhalmozás parancsait követték. Marx elemzése itt rávilágít azokra a bonyolult formákra, amelyekben a munka/természet elidegenedése és degradálódása kibontakozik a tőkés társadalomban. Mindez – mondja – az emberi munkaerő (amely maga is természeti tényező) elidegene­déséből s ekképpen az ember és természet közti egész anyagcsere elidegenedéséből fakad.

Szakadás az anyagcserében

Marx egyesítette az anyagcsere elemzését a politikai gazdaságtan kriti­kájával, rámutatott, hogy a kapitalista iparszerű földművelés anyagcse­re-szakadást idézett elő, ami a rendszeregész tarthatatlan gyakorlatára adott visszahatásként állott elő. Marx a nagy vegyész, Justus Liebig munkájára támaszkodva tette azt az észrevételt, hogy a talaj táperejének fönntartásához nitrogén, foszfor és kálium állandó visszatáplálására van szükség, hogy a növények ezek abszorbeálásával növekedhessenek. A növényi maradványokat és az ember után maradt hulladékokat az elsőd­leges, nem kapitalista földművelő társadalmakban szokás volt trágyaként visszajuttatni a talajba, a tápanyagveszteség pótlására. Ám a közföldek bekerítése és magánosítása a kapitalizmus kezdetétől oly módon való megosztást idézett elő város és vidék között, hogy a falusi lakosság nagy részét elűzték, a városi lakosságot pedig földuzzasztották. Intenzív földművelési eljárásokat honosítottak meg, hogy növeljék a jövedelme­zőséget. Az élelmiszereket és a rostos növényeket – velük a talaj táp­anyagait is – száz meg ezer kilométernyi távolságra fekvő városi piacokra szállították. Városokban és folyókban halmozódott – szemét és szennylé alakjában – a talaj számára nélkülözhetetlen tápanyag. Ez a gyakorlat lerombolta a termőtalaj megújításához szükséges természeti föltételeket. Marx rámutatott (1967, 471), hogy a tőkés mezőgazdálkodás „megzavarja az ember és a föld közti anyagcserét, azaz az ember által táplálkozási és ruházkodási eszközök formájában elhasznált talajalkatrészek vissza­térését a talajba, tehát a talaj tartós termékenységének örök természeti feltételét”. Más szavakkal mondva, módszeres rablásról van szó, amikor is a magánhaszon nevében fosztogatják a természet kincseit.

A nagyüzemi gépesített földművelés és a távolsági kereskedelem elmélyítette az anyagcsere megszakadását a talajban levő tápanyagok körforgásában. Marx rámutatott (1972, 298), hogy csak a tőke hozza létre „a természetnek […] egyetemes elsajátítását” arra törekedve, hogy alávesse a természet törvényeit és rendszereit a fölhalmozás szeszélyei­nek. „Mindezekkel [a természettel] szemben romboló a tőke és állandóan forradalmasító, ledönt minden korlátot, amely gátolja a termelőerők fejlő­dését, a szükségletek bővülését, a termelés sokrétűségét és a természeti és szellemi erők kiaknázását és cseréjét.” Intenzív iparszerű földművelési eljárásokat alkalmaz a termelés fönntartására és növelésére, valamint a tápanyagok ciklikus forgása által támasztott korlátok ledöntésére. Marx fölhívta rá a figyelmet, hogy az ipar, amint behatolt a mezőgazdaságba, egyben „a talaj kimerítésének eszközeivel” (Marx 1974, 766) is ellátta az utóbbit, és fölgyorsította a környezet pusztításának folyamatát (Marx 1967, 472).

A tőke kielégíthetetlen fölhalmozó és terjeszkedő mohóságát csak tovább erősíti a csereérték uralma a használati érték fölött, a versengés, a tőke koncentrációja és centralizációja. A szakadatlan fölhalmozásból fakadó ösztönzés bővíti a társadalmi anyagcserét, fokozza a természet kutatását és a természetre támasztott igényeket. Új technológiákat alkalmaznak, mindenekelőtt azért, hogy kibővítsék a termelést és csök­kentsék a munkaerő-költségeket. A kapitalizmus társadalmi anyagcseréje mindinkább elválik a természeti anyagcserétől, többrendbeli szakadást idéz elő az anyagcsere összefüggéseiben, az ökológiai elsatnyulás formáit hozza létre a természeti ciklusokban és folyamatokban, ami a természeti föltételeket fönntartó társadalmi termelés szabályozásának természet adta törvényei megsértéséhez vezet.

A tőke romboló ellenőrizhetetlenségét föltáró munka része tisztázni a rendszer társadalmi viszonyait, hangsúlyozva a termelési módban előidézett társadalmi átalakítás lehetőségét és szükségét. Marx amellett érvelt, hogy a szocializmus lehetőséget kínál rátérnünk a valódi emberi fejlődés útjára. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a társadalmi viszo­nyok átalakításának magába kell foglalnia a metabolizmus helyreállítá­sának folyamatát is. „[A tőkés termelés] egyúttal azáltal, hogy ennek az anyagcserének pusztán természet adta módon keletkezett körülményeit szétrombolja, rákényszerít arra, hogy ezt az anyagcserét rendszeresen, mint a társadalmi termelés szabályozó törvényét, mégpedig a teljes emberi fejlődésnek megfelelő formában állítsák helyre.” (Marx 1967, 471) Ekképpen az anyagcsere helyreállítása a tőkés rendszert jellemző elidegenedés megszüntetését követeli meg – nem pusztán a rendszeren belüli reformokat. Marx fejtegetése szerint a „társult termelők” társadalma azért szükséges, mert abban „a társadalmasult ember, a társult termelők ésszerűen szabályozzák, közös ellenőrzésük alá vetik ezt a természet­tel való anyagcseréjüket ahelyett, hogy az mint vak hatalom uralkodna rajtuk; ezt az anyagcserét a legkisebb erőfelhasználással, az emberi természethez legméltóbb és ennek legmegfelelőbb feltételek között hajtják végre” (Marx 1974, 772-773). A fönntartható ökológiai jövő itt egy új társadalmi rendre való átmenethez kapcsolódik, ami roppant nagy kihívást, sürgető föladatot jelent az emberi civilizáció számára.

A társadalom-ellenőrzés szükségessége

A természethez való emberi-társadalmi viszony központi jelentősége és az a tény, hogy ezt egyfajta elidegenült munka közvetíti, ami az ember társadalmi környezete élővilágának elszennyezését idézi elő a tőke alatt, kellő megvilágításba került Mészáros Marx's Theory of Alienation (1970) című Deutscher Emlékdíjas könyvében. A díj átvételekor mondott beszédében, amelyet első ízben 1971-ben publikált, Mészáros erőteljes ökológiai kritikával fogalmazta meg gondolatait „a tőke strukturális vál­ságáról”, ami akkoriban kezdett kibontakozni, s bírálata megelőlegezte (csak épp jóval radikálisabb alapon) azt az érvelést, amelyet a Római Klub fogalmazott meg A növekedés határaiban (Meadows – Meadows – Randers – Behrens 1972).2 Az ökológiai és társadalmi kihívásokat, amelyekkel szembekerülünk, általában olyan mértékben becsülik le, hogy a tőke logikája ezektől megkérdőjelezhetetlen maradjon, s az ennek a logikának a fönntartására irányuló különféle reformokra (mint amilyen a piaci eszközökkel történő energetikai hatékonyság-javítás) annak a fölté­telezésnek a szellemében kerül sor, hogy a rendszert lehetséges annyira megzabolázni, hogy figyelembe vegye az emberi szükségleteket és a környezeti aggodalmakat. Az ilyen fölfogás nem hajlandó szembenézni azzal a könyörtelen ténnyel, hogy a tőke szerkezeti meghatározóiból elkerülhetetlenül a kizsákmányolás folytatása következik, ez pedig az élet föltételeinek aláaknázásával fenyeget mindaddig, amíg a tőkevi­szony teljes kiirtásával nem következik be a rendszer megváltozása. Erre irányul Mészáros súlyos kritikája, amely a tőke és kitartón destruktív tendenciája ellen szól – mindenkor rámutatva egy új társadalmi rend szükségszerűségére.

Amiként Marx, Mészáros is úgy használja az anyagcsere fogalmát az emberi társadalomról szóló elemzésében, hogy a tőkét mint „a társadalmi anyagcsere-újratermelés” történetileg sajátságos rendszerét mutatja be. Hangsúlyozza annak a fölismerésnek a fontosságát, hogy a tőke logikája totalizáló logika, amiért is a környezettel kapcsolatos aggodalmak nem valami elszigetelt kérdéshez kapcsolódnak. Ellenkezőleg, szorosan kap­csolódnak a tőke társadalmi anyagcsere-rendjének szociális-ökológiai viszonylataihoz, ez a tény pedig szükségképpen a társadalom-ellenőrzés kérdésével szembesít bennünket. És tüstént ez lesz a leglényegesebb az egész dologban, mihelyt olyan globális ökológiai problémákhoz próbálunk közelíteni, amilyen például a klímaváltozás.

A tőkerendszer, mutat rá Mészáros, nem valami „ésszerűen ellenőriz­hető »mechanizmus«„. Ellenkezőleg, „egy végső soron ellenőrizhetetlen módja a társadalmi anyagcsere-ellenőrzésnek”. A tőke különös formáját alakítja ki az emberek és a természet „cserekapcsolatának”, lévén hogy működési logikája egyfajta „»totalizáló« kerete az ellenőrzésnek, amelybe minden egyebeknek, ideértve az emberi lényeket is, bele kell illeszkedniük, így bizonyítva »termelői alkalmasságukat«, vagy ha ez nem sikerül, veszniük kell”. (Mészáros 2008, 83-84) Ilyenformán a tőke logikája mindent fölülír, legyen szó az egészségügyről, az oktatásról, a termelésről vagy a környezetvédelemről. A csereérték válik egyetemes mércévé, minthogy a tőkések a profitmaximalizálásra törekednek. „A tőkerendszer, a legbensőbb meghatározottságát tekintve, terjeszkedés orientálta és fölhalmozás hajtotta rendszer.” (Mészáros 2008, 88) Nem képes „önelégültségre”. Állandóan meg kell újulnia, előrehaladásra ösz­tökélve és forradalmasítva termelési viszonyait, zabolátlanul elsajátítva a természetet és alávetve a világot a fölhalmozás folyamatának.

Minthogy a tőke torzító számvitele olyan rendszer, amelyik csak a csereértékre figyel, a használati értékre nem, így hát egyfajta „egyetemes értékegyenlőség” uralkodik benne, amely „mindenütt eltörli a lényeg­bevágó összemérhetetlenséget”. A közvagyont (a használati értékek összességét, amelybe beleértendő a természeti gazdagság) a növekvő magánvagyonok kedvéért aknázzák ki és csapolják meg. A tőke az állandó növekedésen és terjeszkedésen alapul, ezért „alapvetőn meg-zabolázhatatlan”, nem „ismer határt”, sem társadalmit, sem természetit. Sikerét csakis az határozza meg, milyen mértékben képes folytatni a tőkefölhalmozást. Ahogy Marx a Grundrissé-ben, úgy Mészáros is akként érvel, hogy a tőke elismer ugyan leküzdendő korlátokat, de nem ismer el abszolút jellegű határokat. Ezért legbensőbb logikájához tartozik minden objektív korlát ledöntése.3

A kapitalizmus a társadalomban mindenki számára szükséges lényegi egyenlőség helyett egyenlőtlenséget, munkanélküliséget, ki­zsákmányolást, emberi nyomorúságot, háborút és környezetkárosítást produkált. A világnak megígért állítólagos demokrácia ára: a világné­pesség többségének jogfosztása a munka elidegenítő közege révén, az ellenzéki politikában való részvétel miatt folyton fenyegető erőszak, a létfönntartást célzó és az élet föltételeihez elengedhetetlen termelés háttérbe szorítása.

Mészáros hangsúlyozza (2007, 89), hogy a tőkés rendszer, amikor erőfeszítéseket tesz az újratermelés bővítésére, csupán a „rombolás kü­lönböző módozataival” képes ezt biztosítani. A jelenlegi realizálási folya­matban „fogyasztás és pusztítás funkcionálisan egyenértékű”, amennyi­ben a romboló és tékozló erők – mint amilyen a katonai-ipari komplexum – törnek élre a rendszer fönntartásában. A világháború még a kölcsönös pusztítás árán is megmarad olyan eszköznek, amellyel biztosítható az uralkodó helyzet egy nemzetközi versengésen alapuló rendszerben. Túl ezen, a profit hajtotta rendszer képtelen hatékonyan szabályozni az emberi társadalom és a természet közti társadalmi anyagcserét, mivel a tőkés termelés állandósítja az olyan mérvű környezetrombolást, hogy a károk helyrehozatala még akkor is évekbe telne – ha egy szempillantás alatt megváltozna a rendszer.

Mészáros „A társadalom-ellenőrzés szükségességé”-ben rámutat arra, hogy az emberiségnek le kell küzdenie a társadalmak fölaprózottságát és egységet kell kialakítania a túléléshez. Nyomatékosan kiemeli az ökológiai hanyatlás és a tőke égisze alatt tág körben és társadalmilag ellenőrizhetetlenül folyó tékozlás és rombolás logikája közötti kapcso­latot:

A tőkés ellenőrzési rendszer másik alapellentmondása az, hogy nem képes elválasztani a „fejlesztést” a rombolástól, sem pedig a „hala­dást” a tékozlástól – akármilyen katasztrofális eredményekkel jár is ez. Minél inkább szabad tér nyílik a termelékenység erői előtt, annál inkább szabadjára kell engedni a romboló erőket; s minél nagyobbra növekszik a termelés volumene, annál inkább mindent betemetnek a fojtogató hulladékhegyek. A takarékos gazdálkodás fogalma gyö­keresen összeegyeztethetetlen a tőketermelés „gazdálkodásával”, ami szükségképpen halmozottan tetézi a károkozást, amikor előbb rablógazdálkodással elpocsékolja bolygónk korlátozott erőforrásait, majd tovább súlyosbítja a helyzetet avval, hogy tömegesen termelt hulladékával és szennyvizével elszennyezi és megmérgezi az emberi környezetet. Ámde megint csak ironikus módon, hatalma csúcsán mond csődöt a rendszer, mivel maximális kiteljesedése elkerülhetetlenül létfontosságú szükségletté teszi számára a korlá­tozást és a tudatos ellenőrzést, csakhogy ezekkel a tőketermelés strukturálisan összeférhetetlen. Tehát a társadalom-ellenőrzés új módjának kialakítása elválaszthatatlan a szocialista gazdálkodás elveinek megvalósításától, amelyek a termelőtevékenységgel való értelmes gazdálkodásra összpontosítanak: az emberi értékek gaz­dag kiteljesedésének sarkalatos pontjára egy olyan társadalomban, amelyik megszabadult az elidegenedett és eldologiasodott ellenőrző intézményektől. (Mészáros 2010, 44)

Ahogy Mészáros rávilágít, „nem az a lényeg, hogy egyáltalában el­lenőrzés alatt termelünk-e vagy sem, hanem hogy milyen ellenőrzés alatt; hiszen dolgaink jelenlegi állása a tőke »vasöklű ellenőrzése« alatt alakult ki, s politikusaink avval számolnak, hogy a jövőben is ez lesz életünk alapvető szabályozó ereje”. A politikának föl kell szabadulnia a magántőke hatalma alól ahhoz, hogy a nép megszerezhesse a társa­dalmi ellenőrzést saját termelő élete – ebbe beletartozik a természettel folytatott társadalmi anyagcsere – és az emberi fejlődés fölött. Mészáros hangsúlyozza (2010, 18), hogy Marx már az 1840-es évek első felében „tökéletesen átlátta, hogy a természeti erők fölött gyakorolt hatékony ellenőrzésnek előfeltétele az emberi érintkezés és ellenőrzés módjának radikális szerkezetátalakítása”.

A tőke abszolút ökológiai határai

Még fontosabb a társadalom-ellenőrzés szükségességére figyelnünk, ha tekintetbe vesszük, amit Mészáros a tőke abszolút határainak nevez, ki­váltképp a kialakulóban levő ökológiai válsággal kapcsolatosan. „Minden társadalmi anyagcsere-újratermelési rendszernek megvannak a maga belső vagy abszolút határai, amelyeket nem lehet átlépni anélkül, hogy ne változtatnánk át az ellenőrzés érvényben levő módját minőségileg mássá.” (Mészáros 2008, 237) De fölhívja a figyelmet arra, hogy még ha aktivizálódnak is a tőke abszolút határai, ez nem jelenti azt, hogy a végéhez érkezett a tőke, s meg sem próbálja áthágni a korlátot amelybe beleütközik. Ellenkezőleg, nagyon is képes ilyesmire.

Azon pedig, hogy egy olyan környezeti válsággal, amelyik az egész bolygót fenyegeti – ahogy naponta látjuk -, nemigen tudnak mit kezde­ni, senki sem lepődhet meg, hiszen politika és gazdaság kéz a kézben együtt jár. Ironikus módon épp a tőke destruktív ellenőrizhetetlensége az, ami „segít elodázni a »végítélet napját«, ameddig csak fönntartható a mindenhová behatoló expanziós folyamat”. Amiként Mészáros rámu­tat (2008, 94 és 285), „sem a természet rongálása, sem a társadalmi dúlással járó kínszenvedés nem jelent semmit a tőke társadalmi anyag­csere-ellenőrzési rendszere számára, ha saját egyre bővülő újraterme­lése föltétlen parancsolatával áll szemben”. A tőke egész struktúrája a természettel kapcsolatos alapvető válság állapotában leledzik, s erre nem lehet megoldást találni a rendszeren belül. Ennek kifejtése közben a következő megállapításokra jut:

Csak idő kérdése volt […], hogy a tőkének – föltartóztathatatlan törekvésében, hogy túllépjen minden útjában álló korláton – túl kel­lett vállalnia magát, ellentmondásba kerülve saját belső logikájával azáltal, hogy beleütközik saját társadalmi anyagcsere módja áthág­hatatlan szerkezeti korlátaiba. […] Manapság ugyanis már elképzelni sem tudjuk a társadalmi anyagcsere-újratermelés semelyik elemi föl­tételét, amelyet ne érne halálos fenyegetés attól a módtól, ahogyan a tőke viszonyul hozzá – az egyedüli módtól, amire képes. Nemcsak az emberiség energiaigényeire vagy bolygónk ásványi kincseinek és vegyi potenciáljának használatára igaz ez, de a globális mezőgaz­dálkodásra is, bármelyik oldaláról nézzük, beleértve azt a pusztítást, amit a nagybani erdőirtás okozott, meg azt a minden ízében felelőt­len bánásmódot, amelyet még avval az elemmel kapcsolatosan is tanúsítanak, amelyik nélkül egyetlen emberi lény sem élhet: a vízzel. […] Csodás megoldások híján azonban a tőkének az okság és az idő objektív determinációival szemben tanúsított önkényes önérvénye-sítő magatartása végtére óhatatlanul keserű aratnivalót terem – az emberiség számlájára. (Mészáros 2008, 286-287)

Áthágni az abszolút ökológiai határokat – világméretű romlást indítva el vele -, ez súlyos következményekkel jár az emberiség jövőjére nézve. Amikor a tőke társadalmi anyagcsere-rendje korlátokba ütközik, „előtérbe kerülnek romboló alkotóelemei, olyannyira fölidézik a teljes ellenőrizhe­tetlenség kísértetét, hogy ez már az önpusztítás árnyát veti nem csupán erre az egyszeri társadalmi újratermelési rendszerre, hanem egyáltalában az emberiségre”. (Mészáros 2008, 89) A tőke erőnek erejével tovább tör előre, aláásva ezáltal a létezés elemi föltételeit – csak hogy tovább folytathassa a fölhalmozást. A klímáról folyó vita tartósan kapcsolódik a tőke agóniájához, amennyiben a tőkés vállalatok a környezetkárosításra adott megoldásként hirdetik magukat – ennek a megoldásnak a működési elve a létező társadalmi anyagcsere-rend védelmezése, merthogy ennek változatlannak kell maradnia minden lényeges aspektusában. (York – Clark – Foster 2009, 4-5)

Mészáros kiemeli, hogy a kapitalista intézmények eltörlése csak az első lépés egy forradalmi társadalom számára. „Mindenütt ki kell iktatni a tőke” logikáját, mivel ez „mélyen gyökerezik”, áthatja „társadalmi életünk minden egyes területét”, beleértve a „társadalmi anyagcsere folyamatát”. „Mélyreható társadalom-átalakítás fáradságos folyamatát” kell végigvinni a munkakapcsolatok és a termelési koncepciók átszervezése végett, ami egyúttal befoltozza a természet és a társadalom közti szakadást is. Csakis a tőkével szembenálló munka egésze képes az élet társadalmi anyagcsere-ellenőrzésére. Mindent összevetve, „a keserű igazság az, hogy ha korunkban nincs jövője egy radikális tömegmozgalomnak, akkor az emberiségnek magának sincs jövője”, mert „a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kipusztítása” (Mészáros

2005, 92).

Elemi háromszögek: a társadalmi anyagcsere-újratermelés fönntartha­tó rendszere

A fönntartható társadalom felé vezető út azonban olyan társadalmi ellenőrzést igényel a társadalmi anyagcsere-újratermelés rendje fölött, amelyik kiterjed a termelés egész körére, beleértve azt, hogy mit és ho­gyan termelnek, és tartalmazza a társadalomnak a természethez fűződő kapcsolatait is. Marx amellett érvelt, hogy a társult termelők társadalmá­nak „az élet természettörvényei által megszabott anyagcsere” közegében kell működnie ahhoz, hogy biztosítani tudja az alapvető létföltételeket a jelen és a jövő nemzedékei számára. Ugyanakkor ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy tovább funkcionáljanak az ökoszisztémák, és ké­pesek legyenek olyan különböző ökológiai „szolgáltatásokra”, amelyek gazdagítják a világot, és támogatják az élet más formáit is (Marx 1974, 765, 772-773).

Szükségszerű szintézis valósul meg Marx és Mészáros kapcsolatában abban a tekintetben, ahogyan megfogalmazzák az átmenet koncepcióját a társadalmi anyagcsere-újratermelés fönntartható rendszerébe. A tőke logikájától és diktátumaitól mentes társadalomnak éppúgy pillére a lényegi egyenlőség, mint az ökológiai fönntarthatóság. Ezek segítenek leküz­deni a tőkerendszer fejlődésével velejáró megosztottságokat. A lényegi egyenlőség segíti meghaladni a tőkés viszonyokra jellemző társadalmi elszigetelődést és az elidegenedést. Az ökológiai fönntarthatóság föltétele a természettel kapcsolatos elidegenedés megszüntetése. A legégetőbb je­lenkori környezeti problémák a tőke működéséből fakadnak. Ezért a társa­dalmi cselekvéshez a tőke kritikájára van szükség, hogy véget vethessünk annak a rendszernek, amelyik állandó és ellenőrizetlen terjeszkedésre alapozódik, függetlenül ennek társadalmi-ökológiai következményeitől.

A társult termelők társadalma marxi fölfogásának és Mészáros átmenet­elméletének hatására Hugo Chávez olyan új XXI. századi szocializmusról beszél, amelyik a „szocializmus elemi háromszögében” gyökerezik. Az ő új társadalomhoz vezető „munkaterve” a következőket tartalmazza: (1) társadalmi tulajdon; (2) a dolgozók által megszervezett társadalmi termelés; (3) a közösségi szükségletek kielégítése. A társadalmi ellen­őrzés adja az alapját ennek az átalakulásnak, amely egyfajta szocialista anyagcsere-rendbe vezet át. Michael Lebowitz (2009) fejtegetése szerint, ha a szocializmus nem öleli föl ezt a három aspektust egyidejűleg, akkor nem kap erőre, s nem lesz fönntartható.

Világos, hogy ez a szocializmus elemi háromszöge dialektikus kapcso­latban van azzal, amit az ökológia elemi háromszögének nevezhetünk, az élet természeti törvényei előírásainak megfelelőn: (1) a természet társadalmi használata, nem tulajdonlása; (2) az emberek és a természet közti anyagcsere ésszerű szabályozása a társult termelők által; (3) a közösségi szükségletek kielégítése – nem pusztán a jelenlegi, hanem a jövendő nemzedékekre tekintettel is. Marx leszögezte, hogy az emberi fejlődésnek fönntartható emberi viszonyokban kell gyökereznie, ehhez hozzátartozik az anyagi világ tiszteletben tartása, ami viszont állandó odafigyelést igényel és megköveteli a nép tudományos tájékozódását. (Foster 2009, 32-35) Végtére a két háromszögnek egybe kell vágnia, ami lehetővé teszi, hogy „a létező összes társadalmak […] kötelesek jobb állapotban örökül hagyni [a Földet] a következő nemzedékeknek”. (Burkett 2005, 34-62; Marx 1974, 731)

A társadalmi anyagcsere-rend fölötti társadalmi ellenőrzés megszer­zése bekövetkeztével, hangsúlyozza Mészáros, elengedhetetlen a tőke­viszony teljes kiiktatása, a társadalomnak és a társadalmi viszonyoknak teljesen újonnan kiépített alapra helyezése. Ma, ez a gyökeresen új irányvétel, a lényegi egyenlőség irányába való fordulás különösképpen nyilvánvaló a bolívari forradalomhoz kapcsolódó harcokban Venezuelá­ban és Latin-Amerika más részein. Mészáros szerint a hangsúlyosabban ökológiai viszonyulás kialakítása az emberiség számára nem valami elszigetelt probléma, hanem elengedhetetlen, majdhogynem meghatá­rozó része – jóllehet csak része – egy minőségileg új társadalmi rend megteremtéséért vívott harcnak, amelyben a valódi emberi szükségletek kielégítését tartják szem előtt. Ennek megfelelőn azt írja O desafio e o fardo do tempo histórico című könyvében:

„az ökológia […] fontos, de alárendelt oldala az előteremtett javak és szolgáltatások használata szükségszerű, minőség szerinti újra-meghatározásának, aminek híján az emberiség maradandón fönntartható környezetének védelme – s ez megint csak abszolút szükségesség – sohasem lehet több jámbor óhajnál.” (Mészáros 2007, 260-261)

Ebben a dialektikus és egyetemes látásmódban, amelyre Mészáros szolgál példaként, annak a problémája, hogy életképes társadalmi és anyagcsere-rendet kell kiépíteni – ellentétben A növekedés határai érve­lésével, amely szerint itt valami elvont jellegű „növekedés” a probléma, nem maga a tőkerendszer -, egy nagy horderejű forradalmi folyamat központi kérdésévé válik. E folyamat véghezvitele társadalmi ellenőrzést igényel – azt, hogy elvonjuk a tőkétől mint cselekvőerőtől a meghatározó hatalmat, s átruházzuk a szuverén népre. Arról van szó, hogy „emberileg ajánlatos és érdemleges használatba vegyük a termelékenység elért potenciálját egy olyan világban, amely ma bűnösen elfecsérli az anyagi és emberi erőforrásokat” (Mészáros 2007, 249). Fönntartható társadalom csakis egy minőségileg másként fejlődő társadalom lehet, olyan, amelyet a lényegi egyenlőség vezérel, amely lehetővé teszi az ökológia fogalmá­nak egyetemessé tágítását, túllépve ennek megszokott, elidegenedett és leszűkített fogalmán. Az ökológiai anyagcserében támadt szakadás megköveteli, hogy megszüntessük a társadalmi anyagcserében támadt szakadást.

(Fordította: Csala Károly)

Eredeti megjelenés: Ivana Jinkings és Rodrigo Nobile [szerk.]: István Mészáros e os desafios do tempo histórico, São Paulo, Boitempo Editorial, 2011 , 117-128.)

Jegyzetek

1 Alfred Schmidt amellett érvelt, hogy Marx Jakob Moleschott befolyása alatt alakította ki a maga anyagcsere-koncepcióját. Még ha igaz volna is, hogy Marx úgy vette át ezt a fogalmat, ahogyan Moleschott használta, akinek csakugyan látogatta az előadásait, akkor is tény, hogy az „anyagcsere”, a „metabolizmus” fogalma már Moleschott előtt ismeretessé vált a szakirodalomban. Marx az évek során figyelmesen tanulmányozta Liebignek a mezőgazdasággal kapcsolatos munkáit, és A tőkében hozzá hasonló fölfogásban használta az említett fogal­mat. Lásd ehhez Foster (2000, 161-162; illetve 1999, 381), valamint Schmidt (1971).

2 Mészáros kritikája ez utóbbiról: (2007, 248).

3 A korlátok/határok dialektikájáról, amit Marx Hegeltől örökölt s a tőkére alkal­mazott, és amit Mészáros továbbfejlesztett, lásd Foster (2008).

Hivatkozott irodalom

Burkett, Paul 2005: Marx's Vision of Sustainable Human Development. Monthly Review, 57. évf., 5. sz.

Foster, John Bellamy 1999: Marx's Theory of Metabolic Rift: Classical Foundations for Environmental Sociology. American Journal of Sociology, 105. évf., 2. sz.

Foster, John Bellamy 2000: Marx's Ecology. New York, Monthly Review Press

Foster, John Bellamy 2008: Marx's Grundrisse and the Ecological Contradictions of Capitalism. In: Marcello Musto (ed.) 2008: Karl Marx's Grundrisse. NewYork, Routledge

Foster, John Bellamy 2009: The Ecological Revolution. New York, Monthly Review Press

Lebowitz, Michael 2009: The Path to Human Development. Monthly Review, 60. évf., 9. sz.

Marx, Karl 1967: A tőke. Első könyv. MEM 23. Budapest, Kossuth

Marx, Karl 1972: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Első rész. MEM 46/I. Budapest, Kossuth

Marx, Karl 1974: A tőke. Harmadik könyv. MEM 25. Budapest, Kossuth

Marx, Karl 1975: Texts on Method. Oxford, Basil Blackwell

Meadows, Donella – Meadows, Dennis L. Randers, Jorgen – Behrend III, William W. 1972: The Limits to Growth. New York, Univers Books

Mészáros, István 1970: Marx's Theory of Alienation. London, Merlin Press

Mészáros István 2005: Szocializmus, vagy barbárság mint történelmi alternatíva. Budapest, Napvilág

Mészáros István 2007: O desafio e o fardo do tempo histórico. São Paulo, Boitempo

Mészáros István 2008: A tőkén túl. Első rész. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Mészáros István 2010: A tőkén túl. Negyedik rész. Budapest, L'Harmattan – Esz­mélet Alapítvány

Schmidt, Alfred 1971: The Concept of Nature in Marx. London, New Left Books

York, Richard – Clark, Brett – Foster, John Bellamy 2009: Capitalism in Wonderland. Monthly Review, 61. évf., 1. sz.

A gazdagság paradoxonja: kapitalizmus és környezetrombolás

A kapitalizmus – és hivatalos ideológiája, a magát tudománynak aposztrofáló neoklasszikus közgazdaságtan – számára a gazdagság egybeesik a piaci értékkel. E fölfogásban az emberiség létezéséhez szükséges természeti adottságok olyan ingyenes "inputok", amelyeket nem kell tekintetbe venni a vállalati vagy akár a nemzetgazdasági számítások során, hiszen nincs költségvonzatuk – legalábbis egy adott pontig. A cikk azt követi végig, hogyan vezettek a polgári közgazdaságtan ideologikus alapvetései napjaink abszurd helyzetéhez, amikor az ökológiai probléma súlyosbodásával arányosan nő a mainstream gazdasági-politikai gondolkodás képtelensége a probléma kezelésére.

Manapság az ortodox közgazdászok a szóbeszéd szerint teljesen új célt találtak maguknak: megóvni bolygónkat a kapitalista expanzió által okozott környezetpusztítástól. Ígéreteik szerint ezt éppen a kapitalizmus további terjeszkedésével kívánják elérni, amelyről azonban lenyeseget­nék vadhajtásait és megfékeznék túlkapásait. A „fenntartható fejlődés" önjelölt prókátorainak egyre növekvő serege azt hangoztatja, hogy nincs semmiféle ellentmondás a korlátlan tőkefelhalmozás – Adam Smith-től máig a gazdasági liberalizmus krédója – és a Föld megóvása között. A rendszer továbbra is terjeszkedhet egy új „fenntartható kapitalizmust" lét­rehozva, amely piaci hatékonysággal kezeli majd a természetet és annak reprodukcióját. A valóságban ezek a víziók nemigen jelentenek többet, mint a bolygónk pusztításából profitáló stratégia megújított változatát.

E tragikomédia hátterében egy olyan eltorzult nézet áll, amely mély gyökereket eresztett a rendszer működésébe; és ez a rendszer a gaz­dagságot1 kizárólag a csere által generált érték fogalmában tudja felfogni. Egy ilyen rendszerben csakis a piacokon forgó áruk számítanak. A csere rendszerén kívül eső természetet – a vizet, a levegőt, az élőlényeket – afféle „potya adománynak" tekintik. És ha az ember felveszi ezt a szem­ellenzőt, máris képes olyanokat mondani, mint William Nordhaus, vezető amerikai klíma-közgazdász, aki szerint a gazdaság relatív korlátlan növekedése az eddig megszokott módon még legalább egy évszázadig fenntartható – annak dacára, hogy a mérvadó klímaszakértők szerint ez a rendszer ennyi idő alatt totális katasztrófát hozna az emberi civilizációra és a bolygó élővilágára egyaránt.2

A mainstream közgazdászok és a természettudósok markáns véle­ménykülönbsége annak tudható be, hogy a kapitalista rendszer bevett elszámolási módszereiben jórészt láthatatlan a természet hozzájárulása a gazdagsághoz, csakúgy, mint maga a természetpusztítás. Elefánt­csonttornyukba zárkózva az ortodox közgazdászok vagy tudomást sem vesznek a természeti környezet létéről, vagy pedig azt szűk, nyereség­orientált céloknak rendelik alá.

Az elismert közgazdászok e fatális tévedését visszavezethetjük annak konceptuális alapjaiig. A XIX. század végén és a XX. század elején kiala­kuló neoklasszikus gazdaságtanhoz általában hozzákapcsoljuk, hogy elvetette a klasszikus gazdaságtan munkaérték-elméletét, amelyet a marginális hatékonyság/termelékenység elképzelésével váltott fel. Az kevésbé köztudott, hogy ezzel párhuzamosan egy másik kritikai pers­pektívát is feladtak: a gazdagság és az érték (a használati érték és a csereérték) közötti különbségtételt. Ezáltal elveszett annak lehetősége, hogy kialakuljon a gazdagság széleskörű ökológiai és társadalmi koncep­ciója. Az ortodox gazdaságtan e szemellenzőit – amelyek kirekesztették a tágabb természeti és humán világot – olyasvalakik kérdőjelezték meg, akik a John Maynard Keynes által a gazdaságtan „alvilágának" nevezett területeken tevékenykedtek. Ide sorolhatjuk James Maitland (Lauderdale earlje), Karl Marx, Henry George, Thorstein Veblen és Frederic Soddy kritikáit. Ma, a gátlástalan környezeti pusztítás korában ezek az egy­mástól is különböző nézetek ismét a figyelem középpontjába kerülnek.3

A Lauderdale-paradoxon

A ma uralkodó közgazdasági ideológia ökológiai ellentmondásait legin­kább annak terminológiájával tudjuk bemutatni, amit a gazdaságtörténet­ben „Lauderdale-paradoxonnak" neveznek. James Maitland, Lauderdale nyolcadik earlje (1759-1839) 1804-ben írta meg Vizsgálódások a közjavak természetéről és eredetéről, illetve növelésük indokairól és eszközeiről [An Inquiry into the Nature and Origin of Public Wealth and into the Means and Causes of its Increase] című művét. A róla elnevezett paradoxon abban áll, hogy Lauderdale szerint fordított arányosság áll fenn a közjavak és a magánvagyonok között, vagyis az utóbbiak növeke­dése gyakran az előbbiek csökkenését eredményezi. „A közjavakat – írja – legpontosabban talán úgy határozhatjuk meg, hogy mindent magukba foglalnak, amire az ember vágyik, amit a maga számára hasznosnak tart, vagy ami számára örömet okoz." Az ilyen áruknak használati értéke van, és ezekből áll a gazdagság. Ám a magánvagyon a gazdagságon túl még valamit feltételez (illetve magába foglal egy korlátozást), mivel magánvagyon mindaz, „amire az ember vágyik, amit a maga számára hasznosnak tart, vagy ami számára örömet okoz; és amiből valamilyen szintű hiány mutatkozik".

Más szóval, a hiány szükséges feltétele annak, hogy valami csereér­tékkel bírjon, és növelhesse a magánvagyont. Ám ez nem áll a közjavak­ra, amelyekbe minden használati érték beletartozik, nem csupán azok, amelyekből hiány van, hanem azok is, amelyek bőségesen rendelkezésre állnak. Ez a paradoxon vezette Lauderdale-t arra a felismerésre, hogy a korábban bőségesen meglévő, az élethez szükséges javak szűkös­ségének fokozódása, mint a levegő, a víz vagy az élelem, amennyiben csereértéket tulajdonítanak nekik, az egyes magánvagyonok, sőt valójá­ban az ország vagyonának – ha azt a „magánvagyonok összességeként" szemléljük – növekedését eredményezik ugyan, de csakis a közjavak kárára. Például, ha valakinek sikerül monopolizálnia a korábban in­gyenesen hozzáférhető vizet, és díjat szed a források használatáért, a nemzet mérhető vagyona növekszik, ennek azonban feltétele a lakosság szomjúságának növekedése.

„Az emberiség józan esze" – vélte Lauderdale – „fellázadna" bármi­féle olyan javaslat ellen, hogy a magánvagyonok növelése érdekében „szűkösséget hozzanak létre valamely, az emberek számára általánosan hasznos vagy szükséges áruból". Mindazonáltal tisztában volt vele, hogy a burzsoá társadalom, amelyben már ő maga is élt, számos formában pontosan ezt teszi. Kifejtette, hogy a különlegesen bő termésű idősza­kokban a holland gyarmatosítók „fűszerszámokat" égettek el, vagy benn­szülötteket fogadtak fel „a szerecsendiófák hajtásainak és friss leveleinek a begyűjtésére", hogy így pusztítsák el a növényeket. Hasonlóképpen, a kiadós években a „virginiai dohányültetvényeseket törvény kötelezte arra", hogy az ültetvényen dolgozó minden rabszolgájuk után „adott mennyiségű dohányt elégessenek". Az efféle gyakorlatok a hiány foko­zására és a magánvagyonok (így a kevesek javainak) növelésére olyan dolgokat pusztítottak el, amelyek a közjavak részét képezték – ezekben az esetekben a föld termését. „Ezt az alapelvet olyan jól megértik azok, akik előnyeit élvezik – írta Lauderdale -, hogy csupán általános szö­vetkezésük lehetetlensége védheti meg a közjavakat a magánérdekek ragadozó mohóságától."4

A vagyonnal szembeállítva a gazdagság a klasszikus politikai gazda­ságtanban kezdettől fogva ahhoz kapcsolódott, amit John Locke „valódi értéknek" nevezett, és amit később a politikai gazdaságtan művelői „használati értéknek" tekintettek.5 A materiális használati értékek ter­mészetesen mindig is léteztek, és az emberi lét alapjaiként szolgáltak. Ám a kapitalista piacokon való eladásra termelt árucikkek valami mást is magukban foglaltak: a csereértéket (vagy az értéket). Így minden árucikknek „kettős jellege van", használati értékből és csereértékből áll.6 A Lauderdale-paradoxon egyszerűen a gazdagság és az érték kettős jellegének kifejtése, amely az összes közjavak (a használati értékek összessége) és a magánvagyonok felhalmozódása (a csereértékek összessége) közötti ellentmondást generálta.

David Ricardo, a klasszikus-liberális politikai gazdaságtan legnagyobb­ja a Lauderdale-paradoxonra reagálva kihangsúlyozta a gazdagság és az érték (a használati érték és a csereérték) közötti konceptuális különbség­tétel fontosságát. Lauderdale-hez hasonlóan Ricardo is azt hangoztatta, hogy ha a víz, vagy más, korábban korlátozás nélkül elérhető természeti forrás az abszolút hiány növekedésével csereértékre tesz szert, akkor a természetes használati értékek elvesztése egyben „a közjavak aktu­ális csökkenését" is jelenti – még akkor is, ha ezzel a magánvagyonok növekednek.7

Ezzel szemben Adam Smith legfontosabb francia követője, Jean Baptiste Say, aki a neoklasszikus gazdaságtan egyik előfutára volt, a Lauderdale-paradoxont egyszerűen félresöpörte. Szerinte a gazdagsá­got (a használati értéket) bele kell érteni az értékbe (a csereértékbe), így lényegében az előbbiről nem vesz tudomást. A Levelek Malthushoz a politikai gazdaságtanról és a kereskedelem pangásáról (1821) című kötetében Say elutasította „a definíciót, amit Lord Lauderdale a gazdag­ságról adott". Say abszolút szükségesnek látta, hogy egy az egyben elvesse a gazdagság és a használati érték azonosítását: „Amint Adam Smith észrevette, hogy kétféle értékről van szó, és az egyik érték a hasz­nálatban, míg a másik a cserében van jelen, teljesen elvetette az elsőt, és könyvének minden lapján csakis és kizárólag a cserélhető értékkel foglalkozott. Ez az, amit Önnek is tennie kell, Uram [ezt Malthusnak írja]; amit Mr. Ricardo is tett; amit jómagam is tettem; amit mindnyájan tettünk: ennek okán a politikai gazdaságtan nem ismer el másféle értéket [… Következésképpen] a gazdagság benne foglaltatik az általunk birtokolt dolgokban; az érték szó egyetlen elfogadott jelentése a cserélhető érték."

Say nem tagadta, hogy „valóban léteznek olyan dolgok, amelyek a természeti javakhoz tartoznak", ám ezek – tette hozzá -, „nem olyan dolgok, amelyekkel a politikai gazdaságtannak foglalkoznia kellene". És a politikai gazdaságtan értékfelfogásába – amely teljes mértékben felvál­totta a gazdagság koncepcióját – kizárólag a cserélhető érték került bele. A természetes- és közjavakat, amelyek szemben állnak a csereértékkel, nem vették figyelembe.8

A liberális politikai gazdaságtan területén a Lauderdale-paradoxon azzal okozta a legtöbb zavart, amit Marx John Stuart Mill „szellemtelen szinkretizmusának" nevezett.9 Millnek A politikai gazdaságtan alapelvei című könyve (1848) e probléma miatt már az elején szinte szétesni látszik. Könyvéhez írott előszavában Mill (Sayt követve) kijelentette: „a gazdagságot ennek megfelelően úgy tekinthetjük, mint az összes olyan hasznos vagy kívánatos dolgot, amelyek csereértékkel rendelkeznek" – vagyis a gazdagságot végső soron a csereértékre redukálta. Ám Mill – jellemző eklekticizmusa és klasszikus gyökerei okán -, saját érvelését is aláásva, mégis feltárta a dolog szélesebb irracionalitását. Így, ugyan­abban a fejezetben, a Lauderdale-paradox meglehetősen lényeglátó kifejtésére is sor kerül, amelyben Mill rámutat a tőkefelhalmozás és a közjavak között feszülő konfliktusra:

„Azok a dolgok, amelyekért cserébe semmit nem lehet kapni, legyenek bármily hasznosak vagy szükségesek is, nem a gazdagság részei, abban az értelemben, ahogy azt a politikai gazdaságtan érti. Például a levegő­nek, amely a legabszolútabb szükséglet, nincs ára a piacon, mivel el­lenszolgáltatás nélkül elérhető: felhalmozásából senki nem profitálhatna; termelésének és elosztásának törvényei egy, a politikai gazdaságtantól igencsak különböző stúdium hatálya alá esnek. De habár a levegő nem tartozik a gazdagság alkotóelemei közé, az emberiség mégis sokkal gaz­dagabb lesz azáltal, hogy ingyenesen juthat hozzá, hiszen azt az időt és munkát, amit egyébként eme leginkább sürgető szükséglet kielégítésére kellene fordítania, így más céloknak szentelheti. Elképzelhetőek olyan körülmények, amelyek között a levegő a gazdagság részévé válna. Ha általánossá válik huzamosabb ideig olyan helyeken tartózkodni, ahol a levegő természetes formájában nem fordul elő, mint például búvár­harangokban a tenger mélyén, akkor a mesterséges levegőellátásnak, akárcsak a házak vízellátásának, meglesz a maga ára; és amennyiben bármiféle természeti csapás következtében a légkör túl ritkává válik a lélegzéshez, vagy valamiképpen monopolizálni lehet, a levegőnek akár nagyon magas piaci értéke is lehet. Ilyen esetben, ha valakinek több áll rendelkezésére belőle a saját szükségleténél, akkor a levegő tulajdono­sa számára javainak részét képezheti; és az emberek összessége által általánosan birtokolt gazdagság mértéke első pillantásra éppen attól tűnik gyarapodni, ami számukra akkora szerencsétlenséget jelent. Hiba lenne figyelmen kívül hagyni, hogy bármily gazdaggá is válna a levegő birtokosa a közösség többi tagjának rovására, összességében minden egyes személy szegényebbé válna azáltal, hogy olyasmiért kell immár fizetnie, amihez azelőtt ingyen juthatott hozzá."10

Mill itt Lauderdale-lel összhangban annak a mély szakadéknak a lehetőségét jelzi, amely a kapitalista gazdaságokban az egyre monopolisztikusabb alapokra épülő magánvagyonok utáni szűkkeblű hajsza, és a társadalom, illetve a közösségek közjavai között tátong. Ám Mill, minden éleslátása dacára, Előszavának végén elveti a Lauderdale-paradoxont, és a gazdagságot egyszerűen csereértékként határozza meg. Amit Say írt Smith A nemzetek gazdagsága című könyvéről – már­mint hogy Smith „könyvének minden lapján [a bevezető megjegyzéseket leszámítva] csakis és kizárólag a cserélhető értékkel foglalkozott" -, így Millnek A politikai gazdaságtan alapelvei című munkájára is igaz.11 A természetet nem gazdagságként szemlélte, hanem mint valamiféle „grátisz" ajánlatot, vagyis ingyenes adományt a kapitalista értékszámítás szempontjából.

Marx és a Lauderdale-paradoxon

Say-val és Millel ellentétben, Ricardóhoz hasonlóan Marx nem csupán elfogadta a Lauderdale-paradoxont, de beépítette saját gondolataiba, hangsúlyozva, hogy a használati érték, illetve a gazdagság és az érték közötti ellentmondás a kapitalista termelés lényegéhez tartozik. A filozófia nyomorúságában Marx azzal válaszolt Proudhonnak A nyomorúság filo­zófiájában kifejtett, a használati érték és a csereérték ellentmondásával kapcsolatos zavaros elképzeléseire, hogy ezt a kérdést a legdrámaibb módon Lauderdale közelítette meg, aki rendszerét „a két értékfajta fordított arányára alapozta". Marx valójában a politikai gazdaságtannal szembeni kritikájának egészét nagyrészt a használati érték és a csere­érték ellentmondására alapozta, és jelezte azt is, hogy A tőkében kifejtett érvrendszerének éppen ez az egyik kulcsfontosságú eleme. Rámutatott, hogy a kapitalizmusban a természetet a csereértékért folytatott hajszában ragadozó módon kiuzsorázzák: „a föld a használati értékek tartálya, s ezeket méhéből ki kell szakítani".12

Ez az álláspont szorosan kapcsolódott Marx törekvéséhez, hogy a kapitalista gazdaságot egyszerre ábrázolja a gazdasági értékrelációk szempontjából, és mint a természet anyagi átalakítását. Így Marx volt az első fontos közgazdász, aki a termodinamika első és második törvényé­ből leszűrt új fogalmakat, az energiát és az entrópiát bevonta a termelés analízisébe.13 Látható ez az anyagcserében bekövetkezett szakadás leírásában is – az emberi lények és a termőföld metabolizmusának lerombolásában, amelyet az okoz, hogy a mezőgazdasági termények a városba kerülnek, és így a talajból kivont tápanyagok nem oda kerülnek vissza, hanem a vizet és a levegőt szennyezik. Ebben a koncepcióban mind a természetet, mind pedig a munkát kirabolják, hiszen mindkettőt megfosztják a reprodukciójukhoz szükséges alapvető feltételektől: a „szabad levegő" és a tiszta víz helyett a „szennyezett" levegő és víz válik a munkás létformájának részévé.14

Marx elemzése a természeti javak pusztításáról a felhalmozás érde­kében akkor a leginkább egyértelmű, amikor a mezőgazdaság iparoso­dásával kapcsolatban a kapitalista földjáradékról ír. Ricardo földjáradék-elméletét a „talaj eredeti és elpusztíthatatlan erőire" alapozta. „Először is a talajnak nincsenek elpusztíthatatlan erői" – válaszolt Marx, hiszen ki lehet meríteni, az ökológiai pusztítás tárgya lehet. Ez az a pont Marxnak a kapitalista mezőgazdasággal kapcsolatos észrevételeiben, ahol az anyagcserében bekövetkezett törés analízise és a Lauderdale-paradoxon egy átfogó kritikában egyesül. És éppen itt hivatkozik gyakorta a fenntart­hatóságra, mint bármely jövőbeni társadalom anyagi előfeltételére – arra a kényszerre, hogy megőrizzük a Földet az „egymáshoz kapcsolódó nemzedékek" számára. A fenntarthatóság előfeltétele – szögezte le Marx – annak a felismerése, hogy a Földet senki (még egy teljes társa­dalom, vagy az összes társadalom összessége) sem birtokolhatja; azt a jó háztartás alapelveivel összhangban meg kell őrizni a jövő generációk számára. Ahhoz, hogy az emberiség és a Föld közötti fenntartható kap­csolat a modern körülmények között lehetséges legyen, az egymással szövetségre lépett termelőknek racionális alapon, saját igényeiknek és az eljövendő nemzedékek igényeinek megfelelően kell szabályozni az em­beri lények és a természet közti anyagcserét. Ennek értelmében az élet előfeltételeit és az azok előállításába fektetett energiát konzerválni kell.15

Kevés dolog volt fontosabb Marx nézeteiben, mint a földet birtokló nagy magánmonopóliumok megszüntetése, amelyek megfosztották az emberi­ség többségét: (1) a természettel való közvetlen kapcsolattól, (2) a földtől, mint termelőeszköztől, és (3) a földhöz fűződő közösségi kapcsolattól. Marx nagy élvezettel idézte Herbert Spencer Társadalmi statika (1851) című művének A földhasználat joga című fejezetéből azt a passzust, ahol

Spencer egyértelműen leszögezi: „Az igazságosság […] nem engedi meg a földtulajdont, mert a többiek csak különben mint megtűrtek élhetnének a földön […] Lehetetlen olyan módozatot találni, amelynek alapján a föld magántulajdonná válhat […] A föld kizárólagos birtoklására támasztott igény, végső következményeit tekintve, földtulajdonosi zsarnoksággal jár." A föld, hangsúlyozta Spencer, valójában „egy nagy testülethez – a társadalomhoz" tartozik. Az emberi lények a föld „örököstársai".16

Bár Marx többnyire egy humán nézőpontból, a használati érték fenn­tartásának szempontjából vizsgálta a természetet, ám időnként azt is fel­vetette, hogy a természetnek joga van ahhoz, hogy ne züllesszék puszta árucikké. Ebben az értelemben idézte Thomas Münzer híres tiltakozását az ellen, hogy a kifejlődő burzsoá társadalomban „minden teremtményt tulajdonná tettek, a víz halait, a levegő madarait, a föld növényeit – a teremtménynek is szabaddá kell lennie".17

Ökológia és a munkaérték-elmélet

Ironikus módon számos zöld gondolkodó (szocialisták és nem szocialis­ták egyaránt) gyakran azt hangoztatja, hogy a marxi kapitalizmuskritika részét képező munkaérték-elmélet szemben áll azzal az ökológiailag tá­jékozott értékelemzéssel, amire ma szükség van. A kicsi szép című köny­vének hasábjain E. F. Schumacher azt állapította meg, hogy a modern társadalomban megvan a hajlam „mindent értéktelennek tekinteni, amit nem magunk csináltunk. Még a nagy dr. Marx is ebbe a végzetes hibába esett, amikor megfogalmazta úgynevezett »munkaérték-elméletét«". Luiz Barbosa egy nemrég megjelent környezetszociológiai tanulmánykötetben azt írja, hogy Marx „úgy vélte, hogy a nyersanyagokat grátisz (ingyen) kapjuk a természettől, és csupán az emberi munka ruházza fel értékkel őket. Ezáltal Marx elsiklott a természet belső értékének felismerése felett." Az ökoszocialista Jean-Paul Deléage azt panaszolta fel, hogy a munkát téve az érték egyetlen forrásává, Marx „nem tulajdonít belső értéket a természeti erőforrásoknak". A társadalmi ökológiával foglalkozó Matthew Humphrey is hitelt ad annak a nézetnek, hogy „Marx ragasz­kodása az emberen kívüli természetet értéktelennek tartó munkaérték-elmélethez" nyilvánvalóan mutatja „antropocentrikus szemléletét".18

Fontos itt megérteni, hogy bizonyos konceptuális kategóriák, amelyeket Marx felhasznál a politikai gazdaságtan kritikájában, mint például a ter­mészet „ingyenes javaknak" tekintése, vagy maga a munkaérték-elmélet, a klasszikus-liberális politikai gazdaságtan felfedezései voltak, amelye­ket Marx integrált a klasszikus politikai gazdaságtan kritikájába – olyan mértékben, amennyiben rámutattak a rendszer valóságos tendenciáira és ellentmondásaira. Marx ezeket a koncepciókat egy olyan érvelés szolgálatába állította, amely meg kívánja haladni a burzsoá társadalmat és annak szűkre szabott társadalmi kategóriáit. Azt a gondolatot, hogy a természet kiaknázásra váró „ingyenes javak" összessége, egyértelműen a fiziokraták, és Adam Smith, Thomas Malthus, David Ricardo, valamint John Stuart Mill fejtették ki – már jóval Marx előtt.19 Sőt, ezek a gondola­tok hosszú évekkel Marx után is a mainstream gazdaságtan részét képe­zik. A burzsoá politikai gazdaságtan realitásaként Marx elfogadta ezeket a koncepciókat, ám tisztában volt a bennük feszülő társadalmi és öko­lógiai ellentmondásokkal. Ezért A politikai gazdaságtan bírálatához-ban ismételten amiatt kritizálta Malthust, hogy visszaesett abban a fiziokrata szemléletbe, amely a környezetet „a természet ingyenes adományának" tekinti, miközben elsiklik afölött, hogy a természet kisajátítása a terme­lés érdekében – és az az egész értékreláció, amely erre a kapitalista társadalomban épül – valójában történelmileg meghatározott társadalmi viszonyokhoz kötődik.20 Marx számára annak hangsúlyozása, hogy a Földet meg kell óvni a jövő nemzedékek érdekében – a környezet in­gyenes dologként való kapitalista kisajátításával szemben -, egyszerűen arra az ellentmondásra mutatott rá, ami a természet gazdagsága és az azt szisztematikusan „kirabló" tőkefelhalmozás rendszere között feszül.

Mindazonáltal, a természet „ingyenes adományként" való kezelése benne foglaltatik a kapitalista gazdaság működésében, így folyamato­san a neoklasszikus gazdaságtan egyik alapvető tétele maradt. Alfred Marshall, a tizenkilencedik század végének nagy neoklasszikus köz­gazdásza axiómaként kezelte, és belekerült az ortodox közgazdasági szöveggyűjteményekbe. Így például egy széles körben forgatott alapfokú közgazdasági szöveggyűjtemény tízedik (1987-es) kiadásában Campbell McConnell a következőket szögezi le: „A föld a természeti erőforrások – ezek együttesen a »természet ingyenes adományai« – közé tartozik, amelyek felhasználhatóak a termelési folyamatban." Később pedig ezt találjuk ugyanebben a könyvben: „A földnek nincs termelési költsége; az a »természet ingyenes és nem reprodukálható adománya«."21 És valóban, ez az elképzelés annyira fontos részét képezi a neoklasszikus közgazdaságtannak, hogy a mainstream környezetgazdálkodásban is tovább él. Így például Nick Hanley, Jason F. Shogren és Ben White arra a következtetésre jutnak elismert Bevezetés a környezeti gazdaságtanba (2001) című könyvükben, hogy „a természeti tőke a természet összes [ingyenes] adományából áll össze".22

A zöld kritikusok, akiknek csak halvány fogalmaik vannak a klasszikus politikai gazdaságtanról (vagy a neoklasszikus gazdaságtanról), gyakran emlegetik negatív felhanggal Marx ragaszkodását a munkaérték-elmé­lethez – ahhoz az elképzeléshez, hogy csupán a munka generál értéket. Érdemes ismét leszögezni, hogy a munkaérték-elmélet nem szűkíthető le Marxnak a politikai gazdaságtannal kapcsolatos kritikájára, hanem a klasszikus-liberális politikai gazdaságtan teljes alapját képezi. A munka­érték-elmélet ökológiaellenes természetét feltételező téveszmék az érték és a gazdagság kategóriáinak összekeveréséből fakadnak – hiszen e kettőt a mérvadó közgazdászok ma szinonimának tekintik. Mint láttuk, éppen a Lauderdale-paradoxon volt az, ami rávezette Say-t, Millt és másokat, hogy elvessék a gazdagság (a használati érték) autonóm ka­tegóriáját – előkészítve ezzel a talajt az utánuk következő neoklasszikus gazdaságtani hagyomány számára. A kapitalista logika számára nem volt kérdéses, hogy a természet „értéktelen" (vagyis „ingyenes adomány"). A probléma sokkal inkább az volt, hogy miként dobják ki az értéktől megkülönböztetett gazdagság koncepcióját az alapvető közgazdasági összefüggések hajójából, lévén az egy kritikai – ma úgy is mondhatnánk, „ökológiai" – szemléletmód alapja lehet.

Marx, mint erről már szó esett, hevesen ellenezte a gazdagság és az érték megkülönböztetésének feladását, sőt más szocialistákat is meg­bírált, amennyiben azok az „érték egyenlő a gazdagsággal" tévhitét val­lották. Ha az emberi munka a gazdagság egyik forrása, érvelt Marx – és ez a forrás vált a kapitalizmusban az érték alapjává -, akkor a természet annak másik, nélkülözhetetlen forrása. Azok, akik a munkát – a kapitalista értékanalízis árufétisizmusának csapdájába esve – a gazdagság kizáróla­gos forrásának tekintik, „természetfeletti teremtő erőt" tulajdonítanak neki. „A munka – szögezte le Marx a Gothai program kritikájának elején – nem a forrása minden gazdagságnak. A természet éppen annyira forrása a használati értékeknek (márpedig ilyenekből áll a dologi gazdagság!), mint a munka, amely maga is csak megnyilvánulása egy természeti erőnek, az emberi munkaerőnek." A tőke elején pedig a klasszikus po­litikai gazdaságtan megalapítóját, William Petty-t idézte, aki szerint az anyagi gazdagságnak „a munka az atyja, a föld pedig az anyja".23 Marx hangsúlyozta, hogy a gazdagság létrehozásában „két alkotóelem", vagyis „az ember és a természet" folyamatos együttműködését kell látnunk. Az, hogy a kapitalizmus nem volt képes a természetet értékszámításá­ba integrálni – akárcsak a gazdagság és az érték összekeverésének tendenciája -, magának a tőke rendszerének alapvető ellentmondása. Azoknak, akik „Marxot abból az okból kritizálják, hogy nem tulajdonított értéket a természetnek – írja Paul Burkett -, bírálatukat a kapitalizmus számára kellene címezniük".24

Lauderdale-hez hasonlóan, ám erőteljesebben és következetesebben, Marx is azt hangsúlyozta, hogy a kapitalizmus rendszere az érték felhal­mozásán alapul, akár a valódi gazdagság rovására (beleértve abba az emberi munka társadalmi jellegét is). A kapitalista viszonya a világhoz, mint Marx megjegyezte: „Aprés moi le déluge!"25 Vagy, amint gyakorta fejtegette, a kapitalizmus vámpírként élősködik a természeten – vagyis élőhalott létét csupán a világ vérét szipolyozva képes fenntartani.26

Az éteri közgazdászok és kritikájuk

Mindazonáltal, a gazdagság teljes klasszikus koncepcióját, amely Ricardo és Marx munkásságában teljesedett ki, a neoklasszikus gaz­daságtan teljesen a feje tetejére állította. Ez jól látható Carl Menger munkáiban – aki az osztrák közgazdasági iskola, tágabb értelemben pedig a neoklasszikus gazdaságtan egyik megalapítója volt. A Gaz­daságtan alapelvei című könyvében (amelyet 1871-ben, mindössze négy évvel Marx A tőkéjének megjelenése után publikált), Menger közvetlenül a Lauderdale-paradoxont támadta (valójában talán éppen ő nevezte először „paradoxonnak"), amelyről úgy vélte, hogy „bár első pillantásra igen mély benyomást kelt", de hamis különbségtételeken alapszik. Menger mind a használati érték és a csereérték, mind pedig a gazdagság és az érték közötti megkülönböztetést fontosnak tartotta el­utasítani. A gazdagságot a cserére alapozta, amely szerinte a szubjektív hasznosságban gyökerezik. Lauderdale-nek és Proudhonnak válaszolva azt hangsúlyozta, hogy a természeti javak szűkösségének megfontolt előidézése kedvező hatással jár (persze a tőkére nézve). És valóban, tótágast állítva Lauderdale-t, azt állította, hogy célszerű dolog elősegíteni „a bőségesen rendelkezésre álló (nem gazdasági jellegű) javak [vagyis a levegő, a víz, a természetes állapotban lévő területek] mennyiségének régóta tartó csökkenését, és végső soron bizonyos mértékig megritkítani ezeket – hiszen ezek a gazdagság összetevői, amely ezáltal növekedni fog". Hasonló logikát követve állította azt is, hogy az ásványvizek előbb-utóbb ritkaságuknak megfelelően vélhetőleg kereskedelmi árucikké fognak változni. Amit Lauderdale paradoxonnak, vagy éppen átkosnak látott – a privát vagyonok növekedését a közjavak pusztítása által -, azt Menger, a közgazdasági neoliberalizmus egyik előfutára magának az elérendő célnak tekintette.27

A gazdagság paradoxonjának a közgazdaságból való eltávolítására irányuló igyekezet mások mellett a gazdaságtan „alvilágában" munkál­kodó olyan közgazdászok gúnyos kritikáit váltotta ki, mint Henry George, Thorstein Veblen és Frederick Soddy. Közkézen forgó 1897-es könyvé­ben, a Haladás és szegénységben George keményen kiáll annak fon­tossága mellett, hogy fenntartsák a gazdagság társadalmi koncepcióját:

„Rengeteg dolgot szoktak felhozni annak bizonyítására, hogy a gaz­dagság, amennyiben a kollektív vagy az általános gazdagságról van szó, valójában egyáltalán nem is tekinthető gazdagságnak. Az ilyen dolgoknak csereértéke van […] annyiban, amennyiben egyének, vagy egyének cso­portjai között a gazdagság megszerzésének lehetőségét reprezentálják; ám nem képeznek valódi gazdagságot [társadalmi szempontból], mert növekedésük avagy csökkenésük nem érinti a gazdagság összességé­nek mértékét. Ilyenek a kötvények, a jelzálogok, a váltók, a kötelezvények és egyéb megegyezések, amelyek a gazdagság mozgatását szolgálják. Ilyenek a rabszolgák, akiknek értéke pusztán az egyik osztály hatalmát reprezentálja a másik osztály keresményének kisajátítására. Ilyenek a földek és más természeti lehetőségek, amelyek értéke nem más, mint egyfajta tiszteletben tartott megállapodás arra, hogy adott személyeknek kizárólagos joguk van a használatukra, és amely pusztán azt a hatalmat reprezentálja, amelynek erejével a tulajdonosok részesedést követel­hetnek abból a gazdagságból, amit mások megtermelnek rajtuk […] A szuverén politikai hatalom törvényileg dönthet az adósságok elengedé­séről, felszabadíthatja a rabszolgákat, és a földet ismét az egész nép közös tulajdonává teheti, anélkül, hogy a gazdagság össztömege akár egy csipetnyi dohány árával is csökkenne, hiszen egyesek veszítenének, míg mások nyernének ezáltal."28

Alaposan körüljárva a gazdagság definícióinak változását a gazda­ságtanban, George határozottan megbírálta Say-t, Millt és az osztrák közgazdasági iskolát a használati érték fogalmának elvetéséért, és hogy a gazdagságot kizárólag a csereérték terminusaival definiálták. A gazdagság termelése, érvelt George, alapvetően „az anyagra kifejtett erőfeszítésen" alapul, és így a megtermelhető használati értékekhez kötődik. Az érték a munkából ered. Marxhoz hasonlóan ő is felidézte az antik görög materialisták alaptételeit (amelyek legismertebb megfogal­mazásait Epikurosznál és Lucretiusnál találjuk), miszerint önmagában a munka semmit sem hozhat létre: „a semmiből csak semmi születhet".29

Akadt még több másként gondolkodó közgazdász is, aki szintén bírálta a gazdagság szűk, ortodox gazdasági felfogását. Veblen szerint a kapi­talista gazdaság fő hajtóereje a távoli időszakban a közjavak elragadása volt a magángazdagság javára. Ezt „amerikai tervezetnek" nevezte, mert az Egyesült Államokban, úgymond, „határozottabban és szélesebb körűen" dolgozták ki, mint bárhol másutt. A folyamatot Lauderdale-éhez hasonló szavakkal „az összes közjavaknak magánérdekké alakítására szolgáló bevett gyakorlatnak" nevezte, amelyre „a kisajátítás törvénye­sített tervének" keretében kerül sor – ennek legjellemzőbb formája „a termékeny területek kisajátítása magáncélokra". A rabszolgaság, és „az ország indián lakosságának lezüllesztése és lemészárlása" ugyanazon ragadozó rendszer kialakulásának etapjai voltak.30

Soddy, aki 1921-ben kémiai Nobel-díjat kapott, az ökológiai gazdaság­tan fontos előfutára volt. Marx nagy tisztelőjeként amellett érvelt, hogy általánosan hibás a nézet, miszerint Marx minden gazdagság forrását csakis az emberi munkában látta. Marx, amint Soddy rámutatott, Pettyt és a klasszikus hagyományt követve a munkát a gazdagság apjának, a földet pedig az anyjának tekintette.31 A természet adományai a világ „általános gazdagságának" részét képezték. A Lauderdale-paradoxont újraélesztve a mainstream gazdaságtannal szembeni kritikájában Soddy hangsúlyozta, hogy „a zavarodottság már a korábbi [klasszikus] köz­gazdászoknak a »gazdagságról« alkotott definícióiba is beszüremkedik […] ám a modern [neoklasszikus] közgazdászok olyannyira óvatosnak tűnnek, hogy tartózkodnak mindenféle definíciótól ebben az ügyben. Így azt találjuk, hogy a gazdagságot, mondjuk, az életet lehetővé tévő szük­ségletek alkotják, vagy valamiféle hasonlóan határozott és elfogadható dolog, ám ha ezekre korlátlanul van szükség, mint mondjuk a napfényre, az oxigénre vagy a vízre, akkor ez már közgazdasági értelemben nem gazdagság, hiszen ezek bármelyikének hiánya magát az életet tenné lehetetlenné."

Ebben a tekintetben, írta Soddy, „a közgazdászok, akik nem veszik figyelembe az élet tudományos törvényszerűségeit, nem jutnak el a gazdagság semmiféle koncepciójáig", sem bármiféle olyan gondolatig, ami – látva a környezet pusztulását – a természet vagy a társadalom ja­vára szolgálna.32 Millnek a Lauderdale-paradoxonnal kapcsolatos sajátos véleményére utalva Soddy azoknak a „kicsavart fordulatairól" ír, akik a csereértéket teszik meg az érték és a gazdagság egyedüli kritériumává, és úgy vélik, hogy a táplálék, a fűtőanyagok, a levegő stb. szűkössége gazdagabbá teszi az emberiséget. Ennek eredményeként „a közgazdász hatásos fejest ugrik egy igen kínos dilemma mocsarába".33

Ám a gazdaságtan „alvilágából" érkező megrázó kritikákra ügyet sem vetve, a domináns neoklasszikus tradíció egyre távolabb került a társa­dalmi gazdagság és a közjavak bármiféle koncepciójától, és a társadalmi (és természeti) költségek egész kérdéskörét kivetette elemzéseinek köréből. Így, amint azt az ökológiai közgazdász K. William Kapp kifejtette 1950-ben megjelent, mérföldkőnek tekinthető munkájában, a Magánvál­lalkozás társadalmi árában: bár Pigou Jóléti gazdaságtana fontos, az ortodox elméletre emlékeztető gondolatokat vezetett be a diskurzusba, a helyzet továbbra is az maradt, hogy „a társadalmi költségek elemzésére nem az érték- és az árelméleten belül kerül sor, hanem az úgynevezett jóléti gazdaságtan elkülönített rendszerében". Kapp a társadalmi gaz­dagság és a társadalmi költségek egész problémakörének felvetését Lauderdale-nek tulajdonította, Marxra pedig úgy tekintett, mint a földet elrabló kapitalizmus egyik legelszántabb kritikusára.34

A Lauderdale-paradoxon visszatér

Napjainkban a Lauderdale-paradoxonnak még nagyobb a jelentősége, mint megfogalmazásakor, a tizenkilencedik században. A vízhiány, a lég­szennyezés, a világméretű éhínség, a fűtőanyag-tartalékok fogyatkozása és a klímaváltozás ma domináns globális realitásokká váltak. Sőt, az arra irányuló próbálkozások, hogy ezeket a szűkösségeket és hiányokat a rendszer keretein belül a magánvagyonok növelésére használják, tovább­ra is jelen vannak, elég, ha a vízkészletek privatizálásának világszerte jelentkező igényére gondolunk. Ezért beszél a vezető ökológiai közgaz­dász Herman Daly „a Lauderdale-paradoxon visszatéréséről" – ráadásul ezúttal igencsak bosszúra szomjasan tér vissza.35

A bevett közgazdasági elképzelések ökológiai ellentmondásait leg­inkább az teszi nyilvánvalóvá, hogy képtelenek megoldásokat találni a globális környezeti válságra. Ez egyaránt tetten érhető abban, hogy nem tudják felmérni az előttünk tornyosuló fenyegetés mértékét, és azokban a szűklátókörű felhalmozási stratégiákban, amelyeket kiútként ajánlgatnak.

Az előbbit láthatjuk a vezető ortodox közgazdászok – közöttük a környe­zeti kérdésekre koncentráló szakemberek – megdöbbentő naivitásában, amit az okoz, hogy torz módon csupán a csereértéket veszik számításba, és nagymértékben ignorálják a használati értéket, vagyis a természet és a közjavak kérdéseit. Így például Nordhaustól 1991-ben a következőket idézték a Science című folyóiratban: „A mezőgazdaság, a gazdaságnak az a szektora, amely érzékeny a klímaváltozásra, a nemzeti termelésnek csupán 3 százalékát adja. Ez azt jelenti, hogy [a klímaváltozás] semmi esetre sem lesz túl komoly hatással az USA gazdaságára" a mezőgaz­daság problémáin keresztül. Vagyis eszerint a mezőgazdaság tönkre­menetele csak jelentéktelen hatást fog gyakorolni az Egyesült Államok gazdaságának egészére! Egyértelmű, hogy ez nem a természet, hanem a kapitalista gazdaság ellentmondása – annak abbéli képtelenségével párosulva, hogy nem hajlandó számításba venni az anyagi realitásokat. Az oxfordi közgazdász Wilfred Beckerman ugyanezt a rövidlátó nézetet képviselte A kicsi ostoba című 1995-ös könyvében, azt állítva, hogy „még ha az [USA-beli] mezőgazdaság nettó termelése 50 százalékkal csökken is a következő évszázad végére, ez csupán másfél százalékos GDP-csökkenést jelent". Ez vezette máshol arra a következtetésre, hogy a jelen körülmények között a globális felmelegedés „elhanyagolható" hatással jár a világ termelésére nézve. Hasonlókat írt 1997-ben Thomas Schelling, a Svéd Nemzeti Bank Közgazdaságtudományi Nobel-emlék­díjának nyertese36 a Foreign Affairs című folyóiratban: „A mezőgazdaság [a fejlett országokban] gyakorlatilag az egyetlen szektor, amelyet érint a klímaváltozás, és ez csupán a nemzeti jövedelem egy kis részét – az Egyesült Államokban 3 százalékát – jelenti. Ha a mezőgazdaság terme­lékenysége drasztikusan csökken a klímaváltozás miatt, az a megélhe­tési költségek egy-két százalékos emelkedését eredményezi majd egy olyan időszakban, amikor az egy főre eső jövedelme ugyanakkor nagy valószínűséggel megduplázódik."37

A kiindulópont – miszerint a mezőgazdaság az egyetlen olyan része a gazdaságnak, amely érzékeny a klímaváltozás hatásaira – egyértel­műen hamis. Mégis, ami az igazán megdöbbentő az efféle nézetekben, hogy ezeknek a vezető neoklasszikus közgazdászoknak a szemellenzői milyen hatékonyan zárják ki a józan ész legapróbb fénysugarát is. Min­dent a GDP méricskélése jelent, senkit nem érdekel, hogy az csupán a hozzáadott gazdasági értékkel foglalkozik, és nem az anyagi létezés teljes valóságával. Nem értik meg, hogy a termelés olyan rendszert alkot, amely magába foglalja a természetet (és az emberiséget) is, nem csak a nemzeti jövedelemmel kapcsolatos számításokat. De még ettől elte­kintve is bődületesen naivak ezek a nézetek – nem veszik észre, hogy a mezőgazdasági termelés felére csökkenése milyen óriási hatással lesz az élelmiszerárakra! Ma, amikor „az éhínség szökőárja söpör át a világon", és legalább egymilliárd ember számára nem biztosított a meg­felelő táplálkozás, ezek a csupán egy évtizedes megállapítások a világ vezető, környezeti hatásokkal foglalkozó közgazdászai részéről bűnös ignoranciáról tesznek tanúbizonyságot.38

Ugyanez, a globális felmelegedésnek a gazdaságra tett „várható szerény hatásairól" vallott torz elképzelés vezette oda Nordhaust, hogy 1993-ban „másodrendű fontosságú kérdésnek" titulálja a klímaváltozást, és azt állítsa, hogy „a közgazdasági tanulmányok zöméből az szűrhető le, hogy vezessünk be néhány kisebb korlátozást, pakoljuk össze a szerszámainkat, és koncentráljunk az ennél sürgetőbb problémákra". Bár ő legalább tudomásul vette, hogy a tudósok komolyan aggódnak a jelenlegi trendek miatt ránk leselkedő környezeti katasztrófa miatt; a legtöbb közgazdász még ennél is „reményteljesebb" volt.39

Persze nem kellene, hogy ez meglepjen bennünket. A kapitalizmus általános hozzáállása a közjóhoz, amint az közismert, egyfajta leszivárgó gazdaság képét ölti, ahol az erőforrásokat és az emberi munkát inten­zíven kizsákmányolják, hogy a csúcson lévők számára felmérhetetlen bőséget generáljanak. Ezt azzal a hazug ígérettel igazolják, hogy majd ennek a bőségnek egy része végül leszivárog az alul lévőkhöz is. Ehhez hasonlóan a rendszer ökológiai ígéreteit is nyugodtan nevezhetjük „leszi­várgó ökológiának". Azt mondják nekünk, hogy a korlátlan felhalmozás szabadjára engedésének egyfajta melléktermékeként a környezettel is minden eddiginél hatékonyabban fognak törődni. Azt a tényt, hogy a rendszer oly sokat dicsőített hatékonysága egy igen korlátozott, pusztító hatékonyság, vajmi ritkán emlegetik.

A kapitalizmus egyik jellemző vonása, amint azt a Lauderdale-paradoxon is mutatja, hogy a szűkösségből, a hiányból táplálkozik. Éppen ezért semmi sem veszélyesebb a kapitalizmusra, mint egy rendszer, amely a bőségen alapul. A pazarlás és a pusztítás így racionálissá válnak a rendszer számára. Bár gyakran azt feltételezik, hogy a növekvő környe­zeti költségek visszafogják majd a gazdasági növekedést, a valóságban ezeket a költségeket a kapitalizmusban teljes egészében átruházzák a természetre (és a társadalomra). A természet (a közjavak) szelektív áruvá tétele pedig perverz módon új profitlehetőségeket jelent.

Mindez arra utal, hogy nincs olyan valódi visszaható mechanizmus – amint azt sokan gondolják -, amely a növekvő környezeti költségek hatására gazdasági válságot generálna, és így gátat vethetne a civilizáció és a puszta lét bioszferikus feltételeit pusztító folyamatoknak. A rendszer perverz logikájából eredően egész új iparágak és piacok jönnek létre, hogy profitálhassanak a planetáris rombolásból, így például a hulladék­gazdálkodásból vagy a széndioxid-kvótákkal való kereskedelemből. Eze­ket az új piacokat azzal igazolják, hogy részleges, ad hoc „megoldásokat" kínálnak azokra a problémákra, amelyeket folyamatosan generálnak a tőke mozgástörvényei.40

Valójában a természet hiányának növekedése remek lehetőséget teremt a világ közjavainak további privatizálásához. A közjavak priva­tizálásának tragédiája pedig csak felgyorsítja a természeti környezet pusztítását, miközben egyre növeli a rá nehezedő rendszer súlyát. Ezt jól illusztrálja az ivóvízkészletek gyors privatizációja, amelyet most éppen a globális felhalmozás új óriáspiacának tekintenek. Az ivóvíz elapadása és elszennyeződése csökkenti a közjavak mértékét, beruházási lehetőséget teremt a tőke számára, míg az egyre ritkábbá váló ivóvíz eladásából származó profitot a jövedelmek és a vagyonok kiegészítésének tekintik. Ennek fényében nem meglepő, hogy az ENSZ Fenntartható Fejlődés Bi­zottsága egy 1998-as párizsi konferencián azt javasolta, hogy a vízhiány kérdéseinek kezelésére forduljanak a „nagy multinacionális cégekhez", és alakítsák ki a vízjogok „nyílt piacait". Gérard Mestrallet, a Suez nevű globális vízgazdálkodási vállalat vezérigazgatója kendőzetlenül kijelentet­te, hogy „a víz igen hasznos termék. Olyan termék, amelynek normálisan ingyenesnek kellene lennie, és a mi dolgunk az, hogy eladjuk. De ez egy olyan termék, amely elengedhetetlenül szükséges az élethez." Később hozzátette: „Hol máshol [mint az egyre ritkuló vízkészletek magánér­dekű monopolizálásának piacán] találhatnánk egy olyan üzletet, ahol az árak és a volumenek, nem úgy, mint az acél esetében, csak ritkán csökkennek?"41

Nem csak a víz kínál lehetőséget a hiányból való profitálásra. Ez a helyzet a fűtőanyagok és az élelmiszer esetében is. Az egyre növekvő fűtőanyag-hiány, ahogy a világ olajkereslete túlnő a kínálaton, általános áremelkedéseket okozott a fosszilis fűtőanyagok és energia terén, és globális elmozdulást a mezőgazdaságban a tápláléknövényektől az ipari, fűtőanyagként hasznosítható növények termelésének irányába. Ez komoly felfutást generált a biológiai fűtőanyagok piacán (amit „nemzet­biztonsági szempontokból" a kormányok is támogattak). Az eredmény az élelmiszerek hiányának növekedése lett, spirálisan emelkedő élelmi­szerárakkal és az éhínség globális növekedésével. A spekulánsok mind­ebben lehetőséget láttak arra, hogy a föld és az elsődleges áruforrások monopolizálásával még tovább gazdagodjanak.42

Hasonló problémák merültek fel a széndioxid-kvóták kereskedelmében, amelyek látszólag úgy célozták meg a profit növelését, hogy közben csökkentsék a széndioxid kibocsátását. Ezeket a kvótákat továbbra is fejlesztik, dacára annak, hogy totális kudarcnak bizonyultak – mármint a széndioxid-szennyezés csökkentése terén. A tőke expanziója itt is fontosabbnak bizonyult, mint az élet feltételeit megőrizni akaró közérdek. Az uralkodó osztály különféle körei állandóan aktívan igyekeznek megakadá­lyozni a radikális strukturális változásokat itt is, akárcsak más területeken, hiszen a társadalmi és környezeti viszonyok bármilyen érdemi átalakítása azt jelentené, hogy maga a termelés taposómalmának működése kerül veszélybe, és ez egy ökológiai-kulturális forradalmat vonhat maga után.

Valójában a tőkefelhalmozás szempontjából a globális felmelegedés és az elsivatagosodás leplezett áldások, amelyek csak kiterjesztik a magán­vagyonok növelésének lehetőségeit. Ismét visszajutunk hát a lauderdale-i kérdéshez: „Ki ítélné meg kedvezően azt az embert, aki egy […] ország gazdagságának növelése érdekében azt javasolná, hogy okozzanak hiányt a vízben, amelynek bőségét megérdemelten a közösség egyik legáldásosabb javának tekintik? Mindazonáltal az kétségtelen, hogy ez a szélhámos ily módon sikeresen növelné a magánvagyonok mértékét."43

Természetesen számos ökológiai kritikai szakember próbált úgy úrrá lenni a természet elértéktelenítéséhez kapcsolódó ellentmondásokon, hogy olyan új zöld elszámolási rendszereket dolgoztak ki, amelyek magukba foglalták a „természeti tőke" veszteségét is.44 Bár az efféle törekvések fontosak a rendszer irracionalitásának kidomborításához, ám beleütköznek abba a kiábrándító valóságba, hogy a nemzeti elszámolás jelenlegi rendszere tökéletesen megfelel a kapitalizmus realitásainak, a természeti javak (beleértve az emberi munkaerőt is) elértéktelenítése vagy alulértékelése terén. Ennek megváltoztatásához a rendszert kell meghaladni. Az értékesülés domináns formája a mai globális gazdasági válság idején a társadalmi és környezeti romlás kapitalista formájának felel meg – profitál a bolygó tönkretételéből.

Marx kritikai munkásságában az értéket a gazdagság elidegenedett formájaként fogta fel.45 A valódi gazdagság a természetből és az emberi munkaerőből ered, és a valódi emberi igények kielégítéséhez kapcso­lódik. „A használati értéket létrehozó munkáról téves azt mondani – írja Marx -, hogy az által létrehozott, tudniillik az anyagi gazdagságnak egyet­len forrása […], a használati érték mindig tartalmaz anyagi szubsztrátumot […], a munka az emberi létezésnek természeti feltétele, az ember és természet közötti anyagcserének minden társadalmi formától független feltétele." Ebből a kiindulópontból szemlélve Lauderdale paradoxonja nem a gazdasági elemzés puszta rejtvénye volt, hanem egy olyan rendszer legfontosabb ellentmondása, amely, mint Marx hangsúlyozta, csak azért fejlődik, mert „egyként alámossa minden gazdagság eredeti forrásait – a földet és a munkást".46

(Fordította: Konok Péter)

(Eredeti megjelenés: Monthly Review, 2009. november)

Jegyzetek

1 Az angol „wealth" szó számos jelentése (jólét, vagyon, bőség, gazdagság stb.) közül jelen szövegben a gazdagság, mint bizonyos javak összessége (szemben az értékek összességeként értelmezett „vagyonnal") látszott a leginkább megfelelő fordításnak. Ahol az eredetiben „public wealth" áll, ott azonban nem „közgazdag­ságot", hanem „közjavakat" fordítottam. (A ford.)

2 Nordhaus klímaváltozással kapcsolatos álláspontjának kritikájához lásd: Richard York – Brett Clark – John Bellamy Foster: „Capitalism in Wonderland", Monthly Review, 61. sz. (2009. május), 4-5.

3 John Maynard Keynes: A foglalkoztatás, a pénz és a kamat általános elmé­lete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1965. 35.

4 James Maitland, Lauderdale earlje: An Inquiry into the Nature and Origin of Public Wealth and into the Means and Causes of its Increase. Archibald Constable and Co., Edinburgh, 1819. 37-59. és Chuhei Sugiyama (szerk.): Lauderdale's Notes on Adam Smith. Routledge, New York, 1996. 140-141. A klasszikus politi­kai gazdaságtan területén Lauderdale közel állt Malthushoz, de általánosságban elutasította a klasszikus értékelméletet, amely a termelés három faktorának (föld, munka és tőke) fontosságát hangsúlyozta. Marx, aki Ricardót tekintette a burzsoá politikai gazdaságtan mércéjének, nem igazán mutatott kitüntetett érdeklődést Lauderdale teóriája iránt, leszámítva a használati érték és a csereérték közötti ellentmondásról szóló elképzeléseit. Ennek ellenére Lauderdale megrázó erejű kritikája a közjavak rovására gazdagodó magánvagyonokról a gazdaságtörténet legnagyobb másként gondolkodói közé emeli őt.

5 Robert Brown: The Nature of Social Laws. Cambridge University Press, Cambridge, 1984. 63-64.

6 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (1857-1858). Karl Marx és Friedrich Engels Művei (a továbbiakban: MEM) 46. I. köt. Ebben a cikkben az egyszerűség kedvéért nem foglalkozunk azzal a különbségtétellel, amit Marx a csereérték és az érték alapja (az absztrakt munka) között tett; a vitát behatárolandó alapvetően szinonimának tekintjük őket.

7 David Ricardo: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei. Közgazda­sági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1991.; Works and Correspondence of David Ricardo. Cambridge University Press, Cambridge, 1951. 276-287.; George E. Foy: „Public Wealth and Private Riches", Journal of Interdisciplinary Economics, 3. sz. (1989), 3-10.

8 Jean Baptiste Say: Letters to Thomas Malthus on Political Economy and Stagnation of Commerce. G. Harding's Bokkshop Ltd., London, 1936. 68-75.

9 Karl Marx: A tőke. Utószó a második kiadáshoz. MEM. 23. köt. 41.

10 John Stuart Mill: Principles of Political Economy with Some of their Applications to Social Philosophy. Longmans, Green and Co., New York, 1904. 4., 6.

11 Mill csupán egyetlen helyen lépi át ezeket a korlátokat könyvében, amikor a stacionárius állapottal foglalkozik. Lásd Mill: i. m. 452-455.

12 Karl Marx: A nyomorúság filozófiája. MEM. 4. 69. és Értéktöbblet-elméletek, 2. könyv, MEM. 26/2. 224.; Marx levele Engelshez 1867. augusztus 24-én. MEM. 31. 320-321.

13 Lásd Paul Burkett és John Bellamy Foster: „Metabolism, Energy, and Entropy in Marx's Critique of Political Economy", Theory and Society, 35. évf. 1. sz. (2006. február), 109-156.; ugyanők: „The Podolinsky Myth", Historical Materialism, 16. sz. (2008), 115-161.; ugyanők: „Classical Materialism and the Second Law of Thermodynamics", Organization & Environment, 21. évf. 1. sz. (2008. március), 1-35.

14 Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. MEM. 46. 117.

15 Karl Marx: A tőke. III. könyv. MEM. 25. 587.; és Értéktöbblet-elméletek, 2. könyv, MEM. 26/2. 224. Az anyagcserével kapcsolatos ellentmondás törésének kifejtéséhez lásd John Bellamy Foster: The Ecological Revolution. Monthly Review Press, New York, 2009. 161-200.

16 Karl Marx: Az indiai kérdés – Az ír földbérleti jog. MEM. 9. 152-153.; Herbert Spencer: Social Statics. D. Appleton and Co., New York, 1865. 13-44. Herbert Spencer később, 1892-től megtagadta ezeket a nézeteit, amit Henry George kri­tizált, lásd: A Perplexed Philosopher. Cherles E. Webster & Co., New York, 1892. Lásd még: George R. Geiger: The Philosophy of Henry George. Macmillan, New York, 1933. 28-35.

17 Karl Marx: A zsidókérdéshez. MEM. 1. 375.; Thomas Münzer: Collected Works. T &T Clark, Edinburgh, 1988. 335.

18 E. F. Schumacher: Small is Beautiful. Harper and Row, New York, 1973. 15.[magyarul: A kicsi szép. KJK Budapest 1991]; Luiz C. Barbosa, „Theories in Environmental Sociology", in: Kenneth A. Gould és Tammy Lewis (szerk.): Twenty Lessons in Environmental Sociology. Oxford University Press, Oxford, 2009. 28.; Jean-Paul Deléage: „Eco-Marxist Critique of Political Economy", in: Martin O'Connor (szerk.): Is Capitalism Sustainable? Guil­ford, New York, 1994. 48.; Mathew Humphrey: Preservation Versus the People? Oxford University Press, Oxford, 2002. 131-41.

19 Thomas Malthus: Pamphlets. Augustus M. Kelly, New York, 1970. 185.; David Ricardo: Principles of Political Economy. 76, 287.; Paul Burkett: Marxism and Ecological Economics. Brill, Boston, 2006. 25-27., 31., 36.

20 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához. MEM. 13.

21 Campbell McConnell: Economics. McGraw Hill, New York, 1987. 20., 672.; Alfred Marshall: Principles of Economics. MacMillan and Co., London, 1895., második fejezet.

22 Nick Hanley, Jason F. Shogren és Ben White: Introduction to Environmental Economics. Oxford University Press, Oxford, 2001. 135.

23 Karl Marx: A gothai program kritikája. MEM. 19. 23.; A tőke, I. kötet. MEM. 23. 49.

24 Paul Burkett: Marx and Nature. St. Martin's Press, New York, 1999. 99.

25 „Utánam az özönvíz!" Karl Marx: A tőke. I. kötet. MEM. 23. 252., és Paul Burkett: uo.

26 A vámpír-metafora használatához Marxnál lásd: Mark Neocleous: „The Political Economy of the Dead: Marx's Vampires", History of Political Thought, 24. évf. 4. szám (2003. tél), 668-684.

27 Carl Menger: Principles of Political Economy. Ludwig von Mises Institute, Auburn, 2007. 110-111. Hasonló nézeteket képviselt Eugen Böhm-Bawerk: Capital and Interest. Libertarian Press, South Holland, 1959. 127-134.

28 Henry George: Progress and Poverty. Modern Library, New York, 1879. 39-40.

29 Henry George: Complete Works. Doubleday, New York, 1904. 6. kötet, 121­128., 158., 212-225., 242., 272-276., 292., valamint A Perplexed Philosopher, 51-61.

30 Thorstein Veblen: Absentee Ownership. Augustus M. Kelley, New York, 1923. 168-170.

31 Frederick Soddy: Wealth, Virtual Wealth and Debt. Allen and Unwin, London, 1933. 73-74.

32 Frederick Soddy: Cartesian Economics. Hendersons, London, 1922. 15-16; Matter and Energy. Henry Holt and Co., New York, 1912. 34-36.

33 Soddy: Wealth, Virtual Wealth and Debt, 63-64.

34 K. William Kapp: The Social Costs of Private Enterprise. Schocken, New York, 1971. 8., 29., 34-36., 231.

35 Herman E. Daly: „The Return of the Lauderdale Paradox", Ecological Economics, 25. sz. (1998), 21-23., valamint Ecological Economics and Sustainable Development. Edward Elgar, Cheltenham, 2007. 105-106.; Herman E. Daly és John B. Cobb, Jr.: For the Common Good. Beacon Press, Boston, 1994. 147-148.

36 Sveriges Riksbank Prize in Economic Sciences in Memory of Alfred Nobel – a közgazdasági Nobel-díj teljes, hivatalos neve. (A ford.)

37 Nordhaust idézi Leslie Roberts: „Academy Panel Split on Greenhouse Adaptation", Science, 253. sz. (1991. szeptember 13.), 106.; Wilfred Beckerman: Small is Stupid. Duckworth, London, 1995. 91.; „The Environment as a Commodity", Nature, 357. sz. (1992. június 4.), 371-732.; Thomas C. Shelling, „The Cost of Combating Global Warming", Foreign Affairs (1997. november­december), 8-9.; Daly: Ecological Economics and Sustainable Development, 188-190.

38 Fred Magdoff és Brian Tokar: ..Agriculture and Food in Crisis", Monthly Review 61. évf. 3. sz. (2009. július-augusztus), 1-3.

39 William D. Nordhaus: „Reflections on the Economics of Climate Change", Journal of Economic Perspectives 7. évf. 4. szám (1993. ősz), 22-23.

40 Az a vélemény, hogy létezik ilyen visszaható mechanizmus, a marxista ökoló­giai elemzésben „a kapitalizmus második ellentmondása" elnevezést kapta. Lásd: James O'Connor: Natural Causes. Guilford, New York, 1998. Ennek kritikájához: Foster: The Ecological Revolution, 201-212.

41 Maude Barlow és Tony Clarke: Blue Gold. New Press, New York, 2002. 88., 93., 105.

42 Fred Magdoff: „World Food Crisis", Monthly Review 60. évf. 1. sz. (2008. május): 1-15.

43 Lauderdale: Inquiry into the Nature and Origin of Public Wealth, 41-42.

44 A zöld elszámolási rendszerekről lásd: Andrew John Brennan: „Theoretical Foundations of Sustainable Economic Welfare Indicators", Ecological Economics 67. sz. (2008), 1-19.; Daly és Cobb: For the Common Good, 443-507.

45 Burkett: Marx and Nature, 82-84.

46 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához. MEM. 13. 19.; A tőke. I. könyv. MEM. 23. 686.

A monopoltőke az ezredfordulón

A cikk Paul Sweezyt köszönti kilencvenedik születésnapja alkalmából. Egyúttal hadd ragadjam meg a lehetőséget, hogy személyes meggyőződésemet kifejezzem: a Paul Baran és Paul Sweery szerzőpáros Monopoly Capital című munkája (1966), mely Marx, Keynes, Kalecki, továbbá Schumpeter meglátásaiból kiindulva a tőkefelhalmozás és a válság gazdag elemzését nyújtja, a mai napig a legcélravezetőbb nézőpontot kínálja az Egyesült Államok és más fejlett tőkés gazdaságok történelmi fejlődésének áttekintéséhez. Írásomban ezt az átfogó értékelést arra szándékozom felhasználni, hogy észrevételeket tegyek korunk – a második ezredforduló és a globalizálódó monopoltőke kora – gazdaságának egynémely központi jelentőségű tapasztalati tényével kapcsolatban.

A gazdasági elemzők, jól tudjuk, nagyon eltérő véleményeket vallanak a gazdaság működéséről. A legdöntőbb és legfontosabb választóvonal a jobb- és a baloldal között, tehát osztályalapon húzódik. De még a baloldalon állók között is éles nézetkülönbségek mutatkoznak. Az egyik ilyen vitaterületet Keynes forradalmi gazdaságelméletének jelentősége képezi. Vajon az elméleti kutató Keynes és Kalecki nevével összekapcsolódó, forradalmian új gazdaságfilozófia a marxista politikai gazdaságtan művelői számára alapvető tanulsággal szolgál? A másik vitatott kérdés a monopólium és a verseny szerepe. Mennyire meghatározó a tőkekoncentráció és a tőkecentralizáció napjaink kapitalista rendszerének megértésében – egy teljes évszázaddal azután, hogy a marxisták más radikálisokkal együtt először emeltek szót a monopolkapitalizmussal szemben? Bármi legyen is elvont elméletünk, márpedig minden elmélet természeténél fogva bizonyos mértékű elvonatkoztatás, hasznosságát az a képessége mutatja, hogy mennyiben magyarázza a mindennapi valóságot, és kínál-e a gyakorlati forradalmi megoldásokhoz nélkülözhetetlen stratégiai elemzést?

A Monthly Review fennállása óta a monopoltőke-, más néven a stagnálás-elméletet hirdette. E szerint a felfogás szerint, melyet Paul Baran és Paul Sweezy vázolt Monopoly Capital című munkájában, Marxnak az a tétele, hogy "a profitrátának törvényszerűen csökkennie kell", a huszadik század kezdetén kialakuló monopolkapitalista gazdaságra közvetlenül nem alkalmazható, helyette "a többlet növekedésének törvényszerűségéről" kell beszélnünk. Eszerint a többlet a termelésben résztvevők munkabérének és a teljes hozzáadott értéknek a különbsége. A kapitalizmus monopolista szakaszának legfőbb ellentmondása tehát a növekvő többletből és a többlet abszorbciójához társuló problémákból fakad.1

A többlet növekedése és a "többlethegyek" akkumulációja azt jelenti, hogy a tőkés vállalatoknak meg kell birkózniuk ezek felhasználásával, azaz a felhalmozódott készpénz profitot hozó hasznosításának a feladatával. Tény, hogy a tőkés saját élvezetére is költhet, csakhogy ez elenyésző az egyre növekvő többlet mértékéhez képest. Tehát a kérdés: miként lehet a ténylegesen és potenciálisan elérhető többletet a maga egészében felhasználni? Új befektetésekkel – szól az általános jótanács. Azonban ez a tőkeexpanzió ellentétes a jövedelemelosztásból fakadó korlátozott fogyasztással: ki fogja megvásárolni az egyre nagyobb mennyiségű termékeket? A korszakos találmányok – emlékezzünk csak a gőzgép, a vasút és az autó átfogó hatására a tőkefelhalmozódásra – meggyőzően és kielégítően profitábilisnak bizonyulhatnak, ám ezek a korszakos találmányok nem annyira gazdasági, inkább történelmi jellegűek, amelyeket nem lehet szándékosan előidézni, amikor a többletfelhasználás úgy követeli. Még a hihetetlen gyorsasággal terjeszkedő számítógépes/digitális technológia is mindössze kis részét kötötte le annak a többlettömegnek, ami a gazdaság fölött lebeg. A külföldi befektetés, ami korábban a többlet felhasználására szolgált, hatékony eszköz arra, hogy a többletet a kapitalista rendszer perifériájáról a maghoz, a központhoz juttassa, tehát tovább fokozza a nehézséget. Mindez azt jelenti, hogy mivel a termelés szintjén ténylegesen és potenciálisan keletkező többlet megfelelő hasznosítására nem képes, a rendszernek határozott hajlama van a stagnálásra. A problémát részben (de csak részben) ellensúlyozza a különféle, ezzel ellentétes hatású tényezők erősödése, úgymint az eladási készség, a katonai kiadások és a pénzügyi növekedés fellendülése.

Mint minden elméletet, ezt is a rideg valósággal kell szembesítenünk, és aszerint módosítanunk, ahogy a változó történelmi körülmények magyarázatához az szükséges. A következőkben a legfrissebb történelmi fejleményekre összpontosítva azt fogom konkrétan megmutatni, miért tartom ezt a megközelítést napjaink, egy újabb évezred küszöbének gazdasági helyzetére érvényesnek.

"A nagy buli"

Az első dolog, amire az ember felfigyel, ha az üzleti lapok domináns beszámolóit olvassa, hogy a nagy társaságok valósággal fürdenek a profitban. 1999 utolsó hónapjaiban a pénzügyi sajtó kitörő örömmel tette közzé, hogy "a nagy buli" – ezzel a rendkívül magas profit akkori időszakára célzott – folytatódik a 2000-es évekbe átvivő ezredfordulón túl is. A Business Week-ben augusztus közepén megjelentetett negyedéves profitkimutatás szerint az amerikai nagyvállalati profit egyenletes és kényelmes sebességgel kúszik fölfelé…

A Business Week nagyvállalatokról szóló eredménylistáján szereplő 900 cég örömteli 28%-os bővülést regisztrálhatott csupán az év második negyedévében, ami 1996 vége óta a "legjobb teljesítmény." A pénzügyi ciklus feltámadásának időszaka azért tudott elhúzódni, miként azt a lap két héttel korábbi száma jelezte, mert a vállalatokat elárasztotta a készpénz, 851 milliárd dollár tartalék/visszatartott kereset. 1999 decemberében üzleti körökben az a szóbeszéd járta, hogy az amerikai gazdaság "példanélküli és robbanásszerű módon"2 lépi át az ezredfordulót.

Felesleges mondanunk, hogy a társadalom gazdasági elitjének látványos felfutása kirekesztő jellegű. A csúcson lévők jólétének fokozódása – írja a Business Week vállalati olvasóinak – együtt járt a skála alján lévők jövedelem- és életszínvonal-csökkenésével. Reáljövedelem-emelkedés alig mutatkozik az aktív keresők körében. Egy 1999-es év végi Harris-felmérés szerint az amerikai lakosság zöme úgy értékelte, hogy számára nem volt hasznos mindaz, amit ma – a Nemzeti Gazdaságkutató Iroda szerint – az ország történetének leghuzamosabb, 1991 márciusával induló gazdasági konjunktúrájaként tartunk számon. Ez nem meglepő, hiszen a bérek még mindig "nehezen mozdulnak", és a lakosságnak csak alig egyötöde rendelkezik a nyugdíj-alapokon kívüli részvényekkel. "A legélesebb törésvonal" – írja a Business Week 1999. december 27-i számában – azok között az amerikaiak között húzódik, akik a tőzsdén vagy egy dot.com munkáltatótól jutnak extra jövedelemlehetőségekhez, illetve akik nem ilyen csoportok tagjai. Az új gazdasági korszak legszembetűnőbb eredménye sokak számára a 40 órás munkahét megszűnése volt: az amerikaiak manapság több időt töltenek munkával, mint bármely más ipari ország dolgozói. Eközben azonban a reál-órabér növekedése 1998 harmadik negyedévének az egész évre vetített 4,3%-áról idénre 2,3%-ra esett vissza… Ez indokolhatja, miért érzi az amerikaiak 51%-a úgy, hogy munkáltatója becsapta – közli az Opinion Research Corp., International új tanulmányában.

A Business Week valóban figyelmeztette vállalatvezető olvasóit, hogy a lakosságnak az az 52%-a, amely a Harris-felmérésben együttérzését fejezte ki a seattle-i tiltakozókkal, tényleges gazdasági gyötrelmeknek van kitéve, és az utcai tiltakozás könnyen munkahelyi tiltakozássá válhat.

A monopoltőke és a többlet növekedési hajlama

A gazdaság ellentmondásai ugyanakkor sokkal égetőbbek annál, mint ahogy az a gazdasági sajtó puszta olvasgatásából sejthető, ez ugyanis a felhalmozás egész folyamatát csak a monopolkapitalizmus körülményei között vizsgálja. Ahhoz, hogy az amerikai gazdaság jelenlegi körülményeit megérthessük, érdemes közelebbről szemügyre vennünk a társadalom által előállított gazdasági többletet.

A teljes gazdasági többlet sorról sorra való elszámolása, ideértve a költségvetés bevételeinek és kiadásainak hivatalos kormányzati becsléseiből leszűrhető minden releváns összetevőt, komoly feladatot jelent, amibe itt nyilván nem foghatunk bele. Ámde egy ilyen elemzés végsőkig leegyszerűsített változataként a "vállalati profit + amortizáció + nettó kamat" képlet a tényleges gazdasági többlet első megközelítéséhez alkalmas lehet. Igaz, így sok olyan elem figyelmen kívül marad, amely szűk értelemben véve a többlet része, például a marketingköltségek – ezek manapság egy billió dollár fölött alakulnak évente.3 Ha a gazdasági többlet változási tendenciáit ezeken a korlátokon belül figyeljük, azt találjuk, hogy a többlet aránya az össztermékhez viszonyítva nő. A profit + amortizáció + nettó kamat éves átlaga a bruttó nemzeti össztermékben (GDP) az 1946 és 1973 közötti 14,2%-ról 1974 és 1998 között 14,7%-ra emelkedett. Ráadásul a vállalati nyereség + amortizáció + nettó kamat a GDP arányában mindenkori legmagasabb szintjét, 16,6%-ot ért el 1977-ben. Ezzel a második világháború óta először haladta meg az 1929-es (a nagy gazdasági válság éve!) 16,1%-ot és a háborús csúcsesztendő, 1942 16,5%-át.4 Mindez határozottan azt sugallja, hogy a többlet növekedésének problémája cseppet sem enyhült az utóbbi évtizedekben, és a monopolkapitalizmus az új évezredbe ezzel a betegséggel lép át.

A többlet növekedési hajlandóságának erejét – mint már láttuk – történelmileg visszavezethetjük azokhoz a változásokhoz, amelyek a rendszer evolúciója, a szabadversenyes kapitalizmusból a monopol szakaszba, tehát a főként apró, családi vállalkozásokon alapuló gazdálkodásból a monopol jellegű vagy oligarchikus nagyvállalati dominancia korába való átmenet során fordultak elő. A verseny monopóliumhoz vezet, a monopólium pedig versenyhez – de az idő előrehaladtával változó módon. A verseny ahelyett, hogy egyszerűen megszűnnék a monopolkapitalizmus keretei között, bizonyos szempontból megélénkült. A versengés a termelékenység és az innováció terén – mely tartósan alacsony költségre ösztönöz – ugyancsak felgyorsult. További jellegzetes versenytípusok jelentek meg, elsősorban a marketing területén belül: a potenciális vevőkör feltérképezése, termékfejlesztés, reklám, termékbemutatók.

Viszont az ár, a termelés és a beruházások némely változása a tőke koncentrációjának és centralizációjának következtében verseny formájában zajlott le – ez határozottan elválasztja egymástól a monopolkapitalizmust a megelőző szabadversenyes korszaktól. Az óriásvállalatok felvirágzása gyakorlatilag véget vetett a monopol helyzetű iparágak közötti árversenynek – nem így az új keletű iparágakban (lásd a számítógépes és digitális technológiát általában!), ahol a vállalatok egymás torkát szorongatják, illetve azokban az ágazatokban, ahol a cégek működése a korábbi verseny-stádiumot idézi.5 A mega-vállalatok gyakran titkos paktum keretében – Joseph Schumpeter kifejezésével – korrespektív árat alkalmaznak, és ahelyett, hogy elfogadnák, ők szabják az árakat. A gyártással keletkező termékek ára a kifejlődött monopolpiacokon csak egy irányba szokott elmozdulni: felfelé. Ezért aztán az infláció (akár kétszámjegyű, akár alacsonyabb) a monopolkapitalizmus állandó kísérőjelenségévé vált. Az árdefláció, ami korábban a kapitalizmus elfogadott része volt, a "nagy bizniszek" uralma alatt szinte eltűnt a fejlett iparágakból és átfogóan a rendszer egészéből.6 Ez annak ellenére így van, hogy a nyersanyagárak, különösen a harmadik világban, igen alacsonyak (a deflációs spirál érvényesülése miatt) – íme az imperialista rendszer működésének egyik eredménye.

Az árverseny hanyatlásának a rendszer egészén belül a termék és a befektetés meghatározásának megváltozott módja felel meg. Ahelyett, hogy a szabadversenyes gazdálkodásnak a kereslet esetleges csökkenését árcsökkentéssel megelőző gyakorlatához folyamodnának, a mamutvállalatok jellegzetesen visszafogják termelésüket, egyúttal fokozzák extra termelői kapacitásukat, hogy ezáltal biztosítsák a nyereség (az elsődleges termelési költségekre rátett haszonkulcs) mértékét. Következésképpen az elvárásokhoz igazodó befektetéseket sokkal inkább a fölös kapacitás mértéke és – amennyiben ezt a kapacitást kívánták bővíteni – a befektetéstől gyári berendezés formájában remélt profit szabja meg. Tapasztalatra alapozott tanulmányok sorra bizonyítják, hogy csak a teljes gazdaság legalább 85%-os kapacitáskihasználtsága mellett élénkül meg a beruházás országos átlaga. Ám ez önkorlátozó folyamat, mivel az új beruházás további gyártó kapacitások növekedésével jár, aminek aztán piacot kell találni – a beruházás tehát végül kihasználatlan kapacitást eredményez.

A monopoltőkének ebben a különös, félig szabályozott világában nincs szó a kiforrott kapitalista vállalat létét veszélyeztető élethalál harcról (jóllehet fúziók a szélesebb monopolhelyzet érdekében gyakran fordulnak elő). Inkább az a jellemző, hogy a napjaink gazdasági életében uralkodó "óriások" elsősorban viszonylag csekély piaci részesedésért szállnak harcba. Miközben a "bevett" közgazdasági tankönyvek még mindig arról beszélnek, hogy a teljességgel versenyre alapuló gazdaság, ha egyáltalán, csak a rövid életű gazdasági haszonnak kedvez, a kései kapitalizmus valódi világában a nagy cégek nemcsak állandó profitélvezők, de profitjuk szerint hierarchiát alkotnak. Ez a világ sok szempontból a vállalatok számára változatlanul kompetitív, csakhogy a cél mindig a monopolhatalom megteremtése vagy fenntartása – magyarul az elsődleges termelési költségekre rátett haszonkulcs révén állandó és magas gazdasági profit biztosítása.7

A többlet előállítása és felhasználása

Mivel itt az a szándékunk, hogy megmutassuk, miként kötődik a monopoltőke növekedése olyan alapvető tendenciákhoz, mint a többletfokozás és a gazdasági stagnálás, vagy hogy miként vezet a tőkés gazdaság (önmagától) elvárt működésének torzulásaihoz, érdemes a poszt-keynesiánus közgazdász, Myron Gordon művéhez fordulnunk, aki a termelő munkások bére és a hozzáadott érték közötti arány középpontba állításával tapasztalati elemzést nyújtott a felhalmozás mintázatáról.8 Gordon rávilágít, hogy míg 1899 és 1949 között ez az arány az Egyesült Államokban 2,50 körül ingadozott, addig 1949 és 1994 között viszonylag egyenletesen 5,25-ra, tehát az 1949-es érték több mint kétszeresére nőtt.9 Ez azt jelenti, hogy adott termelési szinten a többlet növekedett a termelő munkások béréhez viszonyítva.

termék minA gyárak foglalkoztatási szerkezetének módosulása, tudniillik hogy a főként a termelésben közvetlenül résztvevő munkásállományt a termelésben közvetlenül részt nem vevők óriási száma váltotta fel, szorosan összekapcsolódik a termelési többletnek ezzel a növekedésével, a monopolhelyzet és a nyereség iránti olthatatlan vággyal. A XX. század kezdetén – jegyzi meg Gordon – a gyártó cégek elsősorban, sőt kizárólag termeléssel foglalkoztak. A század végére már főként a monopolhelyzetre törekedtek. A modern nagyvállalatok a monopolpozíció megőrzése és erősítése érdekében magukra kényszerítik a nem-termelő tevékenységek széles körének költségeit. Ezeket ezért monopoltevékenységeknek nevezik. A monopolhatalom célja az ár növelése a cég termékeinek előállítási költségéhez képest, továbbá a termék minél tömegesebb eladása ezen az áron. A tevékenységek közé tartozik a kutatás-fejlesztés, hogy a már létezőősége jobb legyen, hogy új termékekkel bővüljön a választék, hogy csökkenjen az előállítási költség. Ide sorolható az eladást elősegítő értékesítés és reklám, valamint az árnak a termelési költségen felüli kiszabása. Ebbe a körbe tartozik még a vállalati légkör, mely a munkásokat rábeszéli, illetve megfenyegeti: termeljenek többet, vagy kisebb lesz a bér. Része ennek mindezek mellett a politikai összefonódás, a lobby és az állami hivatalnokok megvesztegetése, hogy kedvező feltételekkel lehessen természeti erőforrásokhoz és más előnyökhöz hozzájutni. Jogászokat, könyvelőket, más pénzügyi szakembereket foglalkoztatnak, hogy segítségükkel kikerüljék az adófizetést, és beleszólhassanak az adótörvénykezésbe. És még hosszan sorolhatnánk. Lehet, hogy a költségektől és a jövedelemelosztásra gyakorolt hatásuktól eltekintve ezek a tevékenységek ártalmatlanok. Lehet, hogy a termelés növekedése szempontjából jótékonyak, de az is lehet, hogy társadalmi hatásuk romboló. Annyi azonban minden esetben elmondható, hogy a monopolhelyzetből fakadó nyereség lehetősége hajtja őket.10

A monopolhelyzet kiharcolásának költségein túl a profit természetesen más költségek köntösében is elrejtőzik – ilyen példának okáért a vállalati csúcsvezetőség számára biztosított hatalmas jövedelem (végkielégítések és nyugdíjak céljából félretett tartalékokkal együtt). Bár ezeket mint "költséglevonásokat" szerepeltetik a haszon kiszámítása előtt, ezek az összegek nyilvánvalóan a profit részét képezik. A vállalat legfőbb vezérkarának és a holdudvarnak juttatott bőkezű adomány valószínűleg a monopolhelyzet sikeres kivívását jutalmazza, ami napjaink "stratégiai irányításának" közvetlen célja.

A "monopóliummunkások" Gordon szerint: az összes foglalkoztatott mínusz termelő munkások, tehát monopóliumdolgozó egyenlő nem-termelő dolgozó.11 1899 és 1949 között a monopóliummunkások száma több mint megkétszereződött a termelő dolgozókéhoz képest. 1949 és 1994 között a termelő dolgozók létszámnövekedése stagnált (az időszak végére visszaesett), miközben a monopóliummunkások létszámának éves átlagos növekedése 2% körül alakult.

Ennek a radikális nagyvállalati változásnak jó példáját figyelhetjük meg a Microsoft esetében. Az 1997-es pénzügyi évben a Microsoft teljes eladási bevétele 11,4 milliárd dollár volt, munkaerő és termelési költsége viszont csupán 1,1 milliárd dollár. (Kutatásfejlesztésre 1,9 milliárdot, eladásra és marketingre 2,9 milliárdot, általános adminisztrációra 362 milliót fordítottak, az adózás előtti teljes profit 5,3 milliárd dollárra rúgott.) Az elsődleges termelési költségek (a termelés munkaerő- és anyagköltsége) tehát az eladási bevételek kevesebb mint 10%-át tették ki, míg a profit elérte a 47%-át. A többit a monopolhelyzet eléréséhez írták jóvá. Az 5,3 milliárd dolláros bruttó hasznot a kevesebb mint 2 milliárd dollárt érő ingó- és ingatlanvagyon-befektetésekkel érték el.12

A Microsoft szélsőséges példának tűnhet, de mivel a világ vezető hi-tech vállalata, jól tükrözi a tőke mozgására általánosan jellemző szélsőségességet. Sőt, a jelenség nem korlátozódik a számítógépes szoftver-cégekre vagy dot.com-okra. A Nike, hogy egy másik esetet is lássunk, szinte egész termelését kínai, indonéziai és vietnami gyártulajdonosokkal végezteti alvállalkozói szerződésben. Az ezeknél az alvállalkozóknál alkalmazott ázsiai munkások tízezrei gyártják a Nike-cipőket, a cég tehát szinte teljes fizetett állományát a monopolhelyzet kialakítására vetheti be. 1992-ben a Nike dolgozói névsora összesen nyolcezer nevet tartalmazott, és a nevek tulajdonosainak szinte mindegyike a vezetés, a termékbemutatás vagy a reklám területén működött – hogy hozzák a Nike-termékek márkajelzéséhez illő elsöprő lendületet.

Az ily módon előállított többlet ugyanolyan óriási, mint a Nike monopolhelyzetre való törekvésének költségei. 1992-ben Michael Jordan húszmillió dollárt kapott a cégtől, hogy annak termékét reklámozza. Ez az összeg megegyezett azzal, amit a Nike négy indonéziai gyárának teljes gárdája fizetésként átvehetett. A főleg női foglalkoztatottak olykor mindössze tizenöt centes óradíjjal dolgoztak napi tizenegy órában. 1996-ig ezek a munkakörülmények nem sokat változtak: huszonötezer dolgozó évente hetvenmillió pár cipőt gyártott (melyek párja negyvenöt és száz dollár között kelt el Észak-Amerikában), átlagosan napi 2,23 dollárt keresett, és gyakran kényszerült hat órát túlórázni. Vietnamban, ahol a Nike az 1990-es évtized végéig sok gyártói alvállalkozói szerződést kötött, a feltételek még ennél is rosszabbul alakultak. 1997-ben a Nike-nak dolgozó harmincötezer vietnami alkalmazott zöme nő volt, akiket tizenkét órás munkanapokra és két dollár per egy pár cipő munkaerő-költséggel vettek igénybe. A cipőit előállító üzemek dolgozóinak tiltakozására a Nike azt válaszolta, hogy ő csak kereskedelmi cég, a termeléshez és annak körülményeihez semmi köze. Ázsiai területi alelnöke így nyilatkozott: "A gyártásról sejtelmünk sincs, mi kereskedők és tervezők vagyunk."13

A Nike extrém eset, főként azért, mivel nagyrészt külföldön és alvállalkozói rendszerben dolgoztat. A legtöbb termelő vállalat számára létfontosságú a termelésbe való közvetlen befektetés, mivel a többlet előállításának mértéke a termelés és a megfelelő szinten előhívott innovációk függvénye. A vállalatok egész viselkedésére jellemző, hogy a termelésről a marketingre és a pénzügyekre való általános "átállás" meghatározó szerepet töltött be a nagyvállalat utóbbi százéves fejlődésében. Egy szövetségi kereskedelmi felmérésben a General Motors már 1939-ben felfedte, hogy egy 950 dollárért árusított Chevrolet előállítási költsége úgy 150 dollár, az ár többi része a marketing, az áruterítés és a profit szükségleteit fedezi.14

A fúzió és a pénzügyi spekuláció

A többlet létrehozását – egy folyó kutatás alapján – megkönnyíti az adott cég monopolhelyzetre törekvése, ugyanakkor a monopolhelyzetre törekvés költségekkel jár, amelyek egyre inkább uralják a vállalati mérlegkimutatásokat. A monopolhelyzet kivívásával összefüggő kiadásokat nem lehet egyszerűen az értékesítés számlájára írni, hanem olyan többlet-elnyelő műveleteket is ide kell számítanunk, mint a vállalati fúzió vagy a spekuláció. Ahogy a többlet nő, úgy szaporodnak el a vállalati fúziók, amelyek célja a tőkekoncentráció és tőkecentralizáció révén bekövetkező magasabb fokú monopolhelyzet. A többletet tehát, amit beruházásra lehetne fordítani, inkább cégek vásárlására és eladására fordítják, miáltal az egyre kiszélesedő versengés az ügylet lebonyolításának sürgősségében jelentkezik. A történelem két legnagyobb fúziós hulláma a XX. század elejéhez és végéhez kötődik. "A gazdaság méreteihez viszonyítva – írta Az Elnök 1999-es gazdasági beszámolója – csupán a XIX-XX. század fordulóján lezajlott trösztalakítási sorozathoz hasonló fúziós hullámnak lehettünk tanúi". A fúziók és kivásárlások értéke az USÁ-ban 1998-ban önmagában meghaladta az 1,6 milliárd dollárt. A vállalatfúziók és üzletrész-vásárlások aránya egyetlen esztendő kivételével évente mintegy 50%-kal növekedett 1992 és 1998 között. 1999 első három negyedévére összességében több mint kétmilliárd dollárnyi vállalategyesítést jegyeztek be.15 Ebben a fúziós kedvben a csúcstechnika, a média, a távközlés és a pénzvilág járt az élen, bár a közvetlen gyártásban is előfordulnak sokszoros összeolvadások.

A fúzióknak és üzletrész-vásárlásoknak nemcsak a növekvő mértéke számít, hanem a típusa és célja is. Sok ilyen fúzió – miként az elnöki jelentés megállapítja – "a szinergia érdekében" köttetik, hogy a nagyvállalatok – belépve egymás szorosan összetartozó piacaira – élvezhessék az így "kiszélesedő gazdaság" előnyeit. Ráadásul, miközben a XX. század eleji fúziós hullám elsősorban a hazai piacot döntően kézben tartó három-négy vállalat korlátozására szolgált, napjaink fúziós stratégiájának az a célja, hogy stabilizálja a nemzetközi piacokból szerzett tekintélyes részesedést. Ez két módszerrel lehetséges: a) termelő egységek felállításával külső ipari országban (ahol a legszélesebbek a piacok) és b) határon túli részvény-vásárlásokkal, illetve fúziókkal.

A Daimler Benz és a Chrysler 1988-as fúziója, mely létrehozta a 130 milliárd dolláros DaimlerChrysler vállalatot, és amelyről a Business Week azt írta, hogy "az első globális autógyár-kolosszus", pontosan az, amiről szó van. Arra irányult, hogy egy olyan iparág helyzetét szilárdítsa meg a globális piacon, amelynek "megvan a kapacitása, hogy a kelleténél évente legalább 15 millióval több járművet gyártson". A McGraw-Hill üzleti elemzői szerint elkerülhetetlen, hogy a gépkocsi-gyártásban efféle világméretű konszolidáció menjen végbe, melynek következtében a világ vezető autógyárainak száma negyvenről húszra, azaz a felére fog zsugorodni az új évszázad első évtizedei során.16 A DaimlerChrysler-fúziót követte, hogy a Ford tavaly felvásárolta a Volvót. És az autóiparon belüli monopoltőke globalizációja csak tovább gyorsul. A The Wall Street Journal 2000. február 14-i száma alapján a világ két legnagyobb autógyára licitháborúra készül egy csődbe ment dél-koreai autógyár megszerzéséért. A végeredmény eldöntheti, melyikük lesz a "világbajnok".

A Ford Motor Co. a General Motors elé akar kerülni a Daewoo Motor Co. árverezésén – erősítette meg W. Wayne Booker, a Ford elnöke a hétvégén, amivel véget vetett a Ford terveit övező több hetes spekulációknak. A GM azzal indította meg az árverést, hogy felajánlott mintegy 6 milliárd dollárt a Daewoo vagyonáért. Közelálló körök azt állítják, a DaimlerChrysler AG is komolyan fontolgatja a részvételt. A cég szóvivője az értesülést nem volt hajlandó kommentálni.

Miért érdeklődnek a világ legnagyobb autógyárai ilyen élénken? Első ránézésre a Daewoo Motor nem érdemel ekkora figyelmet. Tizenhatmilliárd dollárnyi kifizetetlen adóssága van, gyárai a világ legeldugottabb sarkaiban találhatóak, és még amerikai kereskedelmi kirendeltségének kiadványa is ezzel a kérdéssel kezdődik: "Daewho?" (Lefordíthatatlan szójáték, a "Who?" angolul annyit tesz: kicsoda? – a fordító)

Ám ez a verseny a világuralomért folyik. A Fordot 90-es évekbeli vásárlási sorozata – melyet a Volvo Cars Ltd. tavalyi megvétele tetőzött be – esélyessé tette arra, hogy a GM-et megelőzze az autógyártás globális uralmában. Bármelyikük szerzi is meg a Daewoo Motor körülbelül kétmillió kocsi/év-es kapacitását, azé lesz a győzelem lehetősége.

Annak ellenére, hogy a jelenlegi fúziómámor, ahogy a fenti példa is drámaian bizonyítja, nem annyira a hazai, mint inkább a globális piacra irányul, a mögötte meghúzódó szándék régi ismerősünk. Michael Mandel, a Business Week gazdasági szakírója 1999 októberében így fogalmazott: "A piac régi törvényei érvényesülnek: a koncentráció fokozódásával a bennmaradóknak mind egyszerűbbé válik, hogy árat emeljenek. A réziparban a konszolidáció folytatódásával lehetőség nyílt arra, hogy június közepétől az árakat további 20%-kal felsrófolják."17

Mindaz, ami ma a kapitalizmus legnagyobb fúziós hullámába tartozik, szélsebesen alakítja át a globális versenykörnyezetet. Az 1990-es évek közepén a világ háromszáz legnagyobb vállalata már 70%-nyi külföldi közvetlen befektetést és a világ tőkeállományának 25%-át könyvelhette el. A tíz legnagyobb távközlési cég a 262 milliárd dolláros világpiacnak már 86%-át tartja kezében – és a szakértők arra számítanak, hogy a világpiacot uraló telekommunikációs óriások száma még az évszázad elején a felére fog csökkenni. A mamutvállalatok közötti rivalizálás nemzetközi szinten élénkül, ahogy a cégek egyre nagyobb és nagyobb területeket igyekeznek a maguk számára kihasítani a világpiacból.18

Ennek a legújabb, tömeges fúziós hullámnak a mozgatórugóit akkor érthetjük meg még jobban, ha azt vizsgáljuk, mi a pénzügyi háttere. Jóllehet a közgazdasági tankönyvek gyakran azt állítják, hogy a kötvénykibocsátásnak és hitelfelvételnek a nem-pénzügyi vállalatok részéről elsődlegesen a gyártókapacitásba való befektetés finanszírozása a célja, ez távolról sem igaz. Az 1980-as évek folyamán az amerikai vállalatok nem azért vettek fel súlyos kölcsönöket, mert valódi beruházásaikat (melyeket változatlanul a bruttó profitból pénzeltek) akarták ezúton fedezni, hanem azért, hogy részvényeiket visszavásárolják (ezáltal megemelve azok értékét) és teljes részvényvállalatokat vehessenek tulajdonukba. Ez a hitelfelvétel tehát arra irányult, hogy a meglévő készleteket spekulációs céllal felvásárolják abban a reményben, hogy ezáltal nő a tőkenyereség, illetve a tulajdonba vételek esetében az "erőegyesítés" újabb monopóliumokhoz juttathat. Az 1990-es években megélénkült a Wall Street-en kezelt vállalati pénzalapok "szétszórása", de a cégek ezért inkább saját profitjukban, és nem az adósságban bíztak (mindazonáltal továbbra is vettek fel hiteleket, védekezésül az esetleges részvénytulajdonos-váltások könyörtelenségével szemben). Az internethez és főként a Nasdaqhoz kapcsolódó spekulációs hangulatkeltés olyan, a földtől teljesen elrugaszkodott helyzetet teremtett, melyben a digitális óriás America Online (AOL) egy 183 milliárd dolláros üzlet keretében meg tudta venni a Time Warnert. Ez minden idők eddigi legnagyobb (igaz, még függőben lévő) fúziója. És az AOL annak ellenére volt képes ezt végrehajtani, hogy a Time Warner éves bevételének csak 20, munkaerejének pedig mindössze 15%-ával rendelkezett.19

Egyre inkább olyan világgazdasággal van dolgunk, melyet a pénzügyi spekuláció és a globális monopólium (vagy oligopólium) megteremtésére irányuló törekvés jellemez, élén a média- és távközlés-iparral, de szerteágazva a termelés minden területére. Ebben a globális játéktérre való áttérésben valószínűnek látszik a tőkés táborok közötti valuta- és kereskedelmi háború kiéleződése, miközben a centrum-tőke úgy igyekszik a bajokat elhárítani, hogy nemzetközi szintű szabályozó testületeket hív életre, mint amilyen a Világkereskedelmi Szervezet (WTO). A valódi erő azonban nem ezekben a tőke szempontjából nemzetközivé sosem váló nemzetközi szabályozó testületekben rejlik, hanem az érintett államokban és vállalatokban.

Az Egyesült Államok és a világverseny

A globálissá szélesedő tőkeáramlás korában nagyrészt az Egyesült Államok diktálja az iramot. Ennek az előnynek a forrása Amerika oldalán nem egyszerűen a dollár sajátos szerepében, az ország katonai erejében, vagy vállalatainak abban a képességében keresendő, hogy a globális piacon stratégiailag tudják a lábukat megvetni és ezáltal spekulációs nyereséghez jutni (ami a monopolhelyzet bizonyítéka), és nem is a külföldi tőke számára biztonságot jelentő helyzetében keresendő, hanem abban is, hogy a többi tőkés ország termelő ágazatához képest az Egyesült Államok gyáriparában az egységnyi munkaerőköltség (az egységnyi termékre eső nominális órabér) növekedése csekély. Ezt mutatja az 1. sz. táblázat (ld. lent!). 1985 és 1990 között Amerika és Kanada kivételével minden úgynevezett G-7-es országban kétszámjegyű volt az egységnyi munkaerőköltség arányának az árfolyam-változást figyelembe vevő növekedése. Sőt, Amerikában 1990 és 1998 között az egységnyi munkaerőköltség árfolyam-változáshoz igazított aránya még alacsonyabb maradt, mint két legfőbb versenytársáé, Japáné és Németországé.

 1. sz. táblázat: Az egységnyi munkaerő-költség változásának éves átlagai a G-7 országok ipari szektorában, USA dollárban
 

1985-1990

1990-1998

USA

1,6

0,2

Japán

10,8

1,3

Németország

15,9

0,3

Franciaország

11,6

-2,0

Anglia/Egyesült Királyság

11,4

1,8

Olaszország

14,4

-2,3

Kanada

7,1

-2,3

Forrás: az Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériuma, Statisztikai Iroda: "Az ipari termelés és az egységnyi munkaerő-költség változásainak nemzetközi összehasonlítása, 1998" (News, 1998. augusztus 27. B táblázat, 11. old.)

Az egységnyi munkaerő-költségnek az alkalmazottakhoz eljuttatott része közvetlen és közvetett kifizetéseket egyaránt magában foglal. A közvetlen kifizetések körébe tartoznak a napi, heti és havi munkabérek (a vállalatvezetőségéét is ideértve), a szabadság idejére járó fizetés, a borravaló, jutalom stb. A törvényben előírt biztosítási programok munkáltatói hozzájárulásai, valamint a szerződésbe foglalt egyéni járadékok, társadalombiztosítás, magánnyugdíj, egészségügyi és jóléti intézmények, illetve a sérülésekért kifizetendő összegek a közvetett kifizetések közé tartoznak.

Az egységnyi munkaerőköltség átfogóbb mércéje a nemzetközi versenyképességnek, mint a munkaerő termelékenységének növekedési rátája, amelyet egyébként részben tükröz. Tehát az Egyesült Államok egységnyi munkaerő-költségének viszonylag lassú növekedése indokolja az ország döntő fölényét 1985 óta minden versenyhelyzetben vetélytársaival szemben – vélekednek a Statisztikai Iroda elemzői.20 Azért ennek az előnynek az igazi oka nem lehet kétséges: a munkaerő ellen folytatott eredményes osztályharc. Egy tanulmány szerint a termelő munkások adózás utáni reál-órabére az amerikai gazdaságban majdnem 14%-kal csökkent 1977 és 1995 között.21 A napjainkban tapasztalható expanziót a szakszervezetek egyre gyakoribbá váló megfélemlítése kíséri: a "nem rendes foglalkoztatás" (ebben a részmunkaidős és a változó körülményeknek kitett foglalkoztatás a teljes foglalkoztatáshoz viszonyítva egyre nagyobb teret kap), a hosszabb munkaidő és a szociális célú állami kiadások lefaragása. Ebben a színvonal-csökkentésben az amerikai tőke vitte és viszi a prímet, miközben főbb versenytársai egyre nagyobb sebességgel ugyancsak ebbe az irányba tartanak.

Az az általános folyamat, amelyet az amerikai gazdaságban kísérhetünk figyelemmel, globálisan sokkal szélesebb és sokkal szélsőségesebb skálán megy végbe. Amit Harry Magdoff a The Age of Imperialism-ben (Az imperializmus kora) még 1969-ben megállapított, csak még jellemzőbb lett mára (igaz, sok ország mamutvállalataira vonatkoztatva): "Ezeknek a nemzetközi cégeknek [értsd: amerikai multiknak] az a bevallott célja, hogy világszerte a legalacsonyabb egységnyi munkaerő-költséget érjék el. Az is céljuk, még ha nem is hirdetik nyíltan, hogy fúziók révén az európai Közös Piac élére kerüljenek, és a világpiacból ugyanakkora részt tarthassanak kezükben, mint az Egyesült Államokéból." Valójában az amerikai gazdaságnak és külgazdasági szemléletének "lényege az egységesség". A vezető nagyvállalatok egyetértenek abban, hogy a hazai munkaerővel szemben folytatott harc azonos a többi kapitalista táborral folytatott küzdelemmel, és azzal a küzdelemmel, amelyet a harmadik világ már kizsigerelt munkaereje ellen folytatnak. A felsoroltak mindegyikének esetében a hajsza célja az alacsony előállítási költség, a haszon növelése, a tőkenyereség fokozása és a globális monopolhelyzet – minden más érdek és érték rovására.22

Felesleges hangsúlyozni, hogy a felhalmozási vágynak ez az "egységessége" a rendszer minden szintjén a XXI. század hajnalán saját belső ellentmondásait fedi el. Seattle-ben a WTO elleni tiltakozók talán azt jelzik előre, hogy a tőke "nagy bulijának" ebben a történelmi pillanatban már vége lehet – és nem csak egyféleképp.

(Az írás a Monthly Review-ban jelent meg, vol. 51, No. 11., 2000 április. Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzetek

1 Paul A. Baran-Paul M. Sweezy: Monopoly Capital (New York: Monthly Review Press, 1966.), p. 125. Hangsúlyoznunk kell, hogy "a többlet növekvő tendenciájára" utalva Baran és Sweezy nem valamiféle merev törvényt állított fel, amely semmilyen ellentétes erő hatására sem módosul vagy enyhül. Azt a nézetüket kívánták fenntartani, hogy ez tendenciaként (vagy a tendencia törvényszerűségével) érvényesült, és nem lehetett elszigetelni az ellentétes irányú tényezőktől.

2 Business Week, 1999. augusztus 16., pp. 88-90., augusztus 2., pp. 28-31. és december 27., pp. 52-55.

3 Kevin J. Clancy-Robert S. Shulman: Across the Board (1993 október), p. 38. és Marketing Myths that are Killing Business (New York: McGraw Hill, 1994.), pp. 140., 171.

4 National Income and Product Accounts of the United States, vol. 1., 1.1 és 1.16. sz. táblázat; valamint az Egyesült Államok Kereskedelmi Minisztériuma: Survey of Current Business, vol. 79., no. 8. (1999 augusztus), pp. D2, D5. Itt köszönöm meg barátom és kollégám, Michael Dawson előzetes elemzőmunkáját. Meg kell jegyeznünk, hogy az értékveszteséget sokszor olyan költségnek tekintik, melyet a nettó profit kiszámítása előtt le kell vonni. Az értékveszteség (amelynek összegét a megnövekedett értékcsökkenési leírás alaposan megemelte) ugyanakkor gyakorlatilag a tőke számára megszerezhető társadalmi felhalmozás (más szóval teljes gazdasági többlet) része, ezért a többlethez kell számítani. Vagyis a felhalmozás elemzéséhez a következő tényezők a mérvadóak: bruttó profit, bruttó megtakarítás/többlet és bruttó nemzeti termék (értékvesztés mindegyikükben szerepel), nem pedig a nettó profit, a nettó megtakarítás vagy a nettó nemzeti termék. A kérdést sokkal részletesebben tárgyalja, s a többlet növekvő tendenciájának lényegesen átfogóbb, empirikus elemzését adja Michael Dawson-John Bellamy Foster: The Tendency of Surplus to Rise, 1963-1988, in: John B. Davis (ed.): The Economic Surplus in Advanced Economies (Brookfield, Vermont: Edward Elgar, 1992.), pp. 42-70. A kutatás eredményeit kivonatosan ld. azonos címmel Monthly Review, vol. 43., no. 4. (1991 szeptember), pp. 37-50. A többlet növekedési tendenciájának grafikonos bemutatását ld. Michael Dawson-John Bellamy Foster: Is There an Allocation Problem?: Accounting for Unproductive Labor, Science & Society, vol. 58., no. 3. (Fall 1994.), p. 323.

5 A gazdaság monopoljellegű és versenyre épülő ágazatai változatlanul egymás mellett léteznek, de a monopolkapitalizmus tipikus dinamikus üzleti formája az árak, a termelés és a beruházás színvonalát nagymértékben irányító nagyvállalat. A monopóliumok uralta iparágak és a versenyszektor kétféle árszerkezetének különbségeire rámutatva a Természeti Erőforrások Hivatalának (Natural Resources Committee) jelentése The Structure of the American Economy címmel (összeállította: Gardiner Means) megállapítja, hogy a "monopólium" kifejezés "minden olyan helyzetre alkalmazható, amelyben egy bizonyos termelő vagy egymással összejátszó termelők a monopolprofit, azaz akkora profit érdekében, mely a monopolszektoron kívül elhelyezkedő iparágak új beruházáshoz szükséges profitarányát meghaladja, kezükben tartják az árakat". Mégis, "a rendszert egészében kompetitívnek nevezték, mintha nem lenne elegendő árkontroll ahhoz, hogy monopolprofitot lehessen elérni." Gardiner Means (szerk.): The Structure of the American Economy, Part I (Washington, D.C..: U.S. Government Printing Office, 1939.), p. 139.

6 Vö. Harry Magdoff: A Note on Inflation, in: John Bellamy Foster – Henryk Szlajfer (szerk.): The Faltering Economy: The Problem of Accumulation Under Monopoly Capitalism (New York: Monthly Review Press, 1984.), pp. 118-23. A nagy gazdasági válság természetesen kivétel a monopolkapitalizmus inflációs tendenciái között.

7 Azt a versenytípust, amelynek egyes technológiák, illetve piacok monopolizálása révén legfőbb célja a (többletprofit vagy kizárólagos bérleti szerződések kikényszerítését jelentő) monopolhelyzet kialakítása, némelyek Schumpeter-féle versenyként említik, és ez közel jár ahhoz, ahogy a "verseny" szót a mai üzleti világ értelmezi. Vö. James Galbraith: Created Unequal: The Crisis in American Pay (New York: The Free Press, 1998.), pp. 40-42.

8 Myron Gordon: Monopoly Power in the United States Manufaturing Sector, 1899 to 1994, in. Journal of Post Keynesian Economics, vol. 20. no. 3. (1998 tavasz), pp. 323-25. Gordon elemzését Michael Kalecki fogalomalkotása, a "monopóliumfok" ösztönözte, mely az elsődleges átlagos termelési költségre rátett haszonkulcsot takarja. Kalecki és a Baran – Sweezy szerzőpáros elemzéseinek összehasonlítását ld. John Bellamy Foster: The Theory of Monopoly Capitalism (New York: Monthly Review Press, 1986.).

9 Gordon: Monopoly Power, pp. 323-25. A termelőmunkás kategóriáját, melyre Gordon elemzése nagyban támaszkodik, a Census of Manufactures (a.m. gyári összeírás) a következőképpen írja le: "A jelentésben foglalt helyzet alapján ide tartoznak (egészen a csoportvezető szintjéig) azok a dolgozók, akik a gyártás, feldolgozás, összeszerelés, ellenőrzés, átvétel, tárolás, anyagmozgatás, csomagolás, raktározás, szállítás (de nem a vevőhöz!), karbantartás, javítás területén, vagy gondnoki, illetve őrzői szolgálatot ellátva, továbbá a termékfejlesztésben, a gyár működéséhez közvetlenül kapcsolódó termelésben (pl. erőmű), az irodai munkában és egyéb, a gyártási műveletekhez szorosan kötődő feladatok ellátásában fejtik ki tevékenységüket. A művezetői szintet már nem sorolják ide." GeneralSummary,Census of Manufactures, 1922, p. A-1. A legtöbb gazdasági kimutatáshoz hasonlóan a termelőmunkás-kategória itt is felvet elvi kérdéseket, amelyeket az adatok alkalmazásánál figyelembe kell vennünk. Ilyen például az a tény, hogy a számok között nem szerepelnek a termelés felügyeletét a csoportvezetői szint felett ellátó dolgozók (ideértve a nem-termelő alkalmazottakat is). Ugyanakkor az értékelés élesen különválasztja egymástól a használati érték előállítási folyamatában közvetlenül résztvevő termelőmunkások és az elsődlegesen a vállalatirányítást segítő, vagy a marketing, pénzügy stb. területen működő, ún. nem-termelő dolgozók két nagy csoportját.

10 Gordon: Monopoly Power, pp. 326-27.

11 A "nem-termelő dolgozók" és az ún. "monopóliummunkások" halmazai közé csak komoly elvi fenntartásokkal tehetünk egyenlőségjelet. Hogy csak egyet említsünk: a monopolhelyzet rendesen a termelésből következik, tehát ilyen értelemben a termelőmunkások is monopóliummunkások. Persze világos, Gordon arra kívánja a figyelmet felhívni, hogy a termelőmunkásokat "elemészti" a termelésnövelés könyörtelen kapitalista logikája, miközben az egységnyi munkaerő-költséget alacsonyan tartják – magyarul fokozzák a kizsákmányolást – a nem-termelő dolgozók (más néven "monopóliummunkások") munkaerő-költségéhez képest, akiknek éppen az a dolga, hogy ezt a különbözetet növeljék.

12 Ibid., pp. 327-28.

13 Richard J. Barnet – John Cavanagh: Global Dreams (New York: Simon and Schuster, 1994.), pp. 325-28; Walter LaFeber: Michael Jordan and the New Global Capitalism (New York: W.W. Norton, 1999.), pp. 106-7., 147-48; David Korten: The Post-Corporate World: Life After Capitalism, 1999., pp. 77-78.

14 A General Motors helyzetéről ld. Douglas Dowd: The Waste of Nations (Boulder: Westview Press, 1989.), pp. 65-66. Példánk természetesen figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy az eladási igyekezet – ahogy arra Veblen, majd utána Baran és Sweezy is kitért – ténylegesen átáramlott az ehhez hasonló nagyvállalatok termelési folyamatába, így aztán a termelési költségekbe beágyazódva a gyakori modellváltással összefüggő költséggé vált – ez az autógyártásban a teljes előállítási költség egyharmadát tehette ki a múlt század közepén. Vö. Baran – Sweezy: Monopoly Capital, pp. 131-38.

15 Economic Report of the President, 1999, p. 39; Korten: The Post-Corporate World, p. 42; New York Times, 1998. január 19., p. A1; Michael J. Mandel: All These Mergers are Great But…, Business Week, 1999. október 18., p. 48.

16 "The First Global Car Colossus", Business Week, 1998. május 18., pp. 40-41.

17 Mandel: All These Mergers, p. 48.

18 Michael Dowson – John Bellamy Foster: Virtual Capitalism in: Robert W. McChesney – Ellen Meiksins Wood – John Bellamy Foster (szerk.): Capitalism in the New Information Age (New York: Monthly Review Press, 1998.), pp. 53-54.; Egyesült Nemzetek Szervezete (UN): Human Development Report (Jelentés az emberi viszonyok változásairól), New York: Oxford University Press, 1999., p. 3.

19 Doug Henwood: Wall Street (New York: Verso, 1997.), pp. 72-75.; Business Week, 2000. január 24., p. 37.

20 U.S. Department of Labor (USA Munkaügyi Minisztérium), Bureau of Labor Statistics (Munkaügyi Statisztikai Iroda): A BLS Reader on Productivity, Bulletin 2474 (1996 április), p. 12.

21 Eric A. Nilsson: Trends in Compensation for Production Workers, 1948-1995, Review of Radical Political Economics, vol. 31., no. 4. (1999 december), pp. 133-63.

22 Harry Magdoff: The Age of Imperialism (New York: Monthly Review Press, 1969.), p. 200. Az amerikai felhalmozás "lényegi egyedüliségéről" ld. Harry Magdoff: Imperialism: From the Colonial Age to the Present (New York: Monthly Review Press, 1978.) p. 239.