A bűnözés mint uralom

A szervezett bűnözés a nagy üzlet egyik ága: a tőke illegális szektora. Az 1990-es évekre a szervezett bűnözés "bruttó bűnügyi terméke" révén a világ huszadik leggazdagabb szervezete lett; gazdagabb mint 150 szuverén állam. A bűnözés immár nem csupán célja, hanem – a tőkefelhalmozáshoz, a közösségi élet, illetve a politikai hatalom újratermeléséhez kapcsolódó gazdasági folyamatok révén – formája is az uralomnak.

Új irány a kriminológia számára

Most, hogy a huszonegyedik századba léptünk, szükségessé válik a bűnözés új, korunk állapotának megfelelő értelmezése. Ha el akarjuk kerülni a kriminológia folyamatos marginalizálódását, akkor tudatában kell lennünk, hogy a mi tudományágunk egy bizonyos történelmi helyzetben alakult ki, amely most a felismerhetetlenségig átalakul. Tradicionálisan a kriminológia, visszhangozva a büntetőjog formuláit, úgy fogta fel a bűnözést, mint

  • inkább egy kivételes, mint egy normálisan előforduló eseményt,
  • a patológia egy formáját, mely a társadalom perifériájára szorultak köréből származik, illetve túlnyomórészt ott fordul elő,
  • az egyébként normális társadalmi-gazdasági folyamatoknak átmeneti, gyakran brutális szétesését,
  • az uralom egyik tárgyát. A bűnözés egy szabályozandó jelenség, amit olyan mértékűvé kell leszorítani, hogy kezelhető legyen a modern állam és más szociális intézmények rendelkezésére álló eszközeivel. A kriminológia szerepe az, hogy segítse ezt a szabályozó, ellenőrző folyamatot.

Ez a nézet olyan mélyen meggyökerezett, hogy csaknem logikai ellentmondásnak tűnt fel annak a megkérdőjelezése, hogy a bűnözésnek valóban ezek-e az ismérvei. A nézet még mindig erősen jelen van a közvéleményben és az igazságügyi intézmények munkájában. Mindazonáltal, már sok év óta, a kritikai kriminológusok túlmennek e tradicionális nézet határain: nem teljesen érvénytelenítik azt, hanem megmutatják, hogy az csak egy oldala egy bonyolultabb és gyorsan változó tényállásnak.

A bűnözés mint normális és nem kóros dolog

Az elmúlt harminc évben, egészen mostanáig, a legtöbb társadalomban tanúi voltunk a bűnözési statisztikák romlásának. Ahogyan egyre gyakoribbá válik a bűnözés, elveszti kivételes esemény jellegét, és "életünk egy megszokott háttérjellemzőjévé – a késői modernség magától értetődő elemévé válik" (Garland, 1996: 446). Mostanában a bűnözési arány kismértékben csökkent, de ez csak még nyomatékosabbá teszi a megváltozott helyzetet. Most már nem egyszerűen a bűntények mennyiségéről, hanem inkább a bűn társadalmi-gazdasági szerepének és funkciójának változásáról van szó.

Újabban a figyelem középpontjába került ennek egyik aspektusa, nevezetesen hogy a bűnözés és más elkerülendő kockázatos viselkedés közt levő határok egyre inkább elmosódnak. Egyre növekszik a zavar a tényleges bűnözéstől való félelem és egy olyan zavaros érzés között, amely arra ösztönöz bennünket, hogy saját magunkat, családunkat és szomszédságunkat biztonságba helyezzük a veszélyes emberektől, az "új veszélyes osztályoktól", amely gyakran etnikai, illetve osztályfelhangokat is hordoz. Az érem másik oldalát pedig az jelenti, hogy akik pénz és vagyon fölött rendelkeznek, és olyan csoportokhoz tartoznak, amelyekkel nem áll fönn valamilyen bizalmon vagy függésen alapuló társadalmi kapcsolat, egyre inkább a bűn legitim célpontjának tűnnek. Az ismeretlen, társadalmi kapcsolatokon kívül rekedt emberek gyanúsakká válnak, és félünk tőlük. Ez tükrözi a "mások társadalmát", a korai kapitalizmus Friedrich Engels által megjelenített tulajdonságát az angol ipari városok jellemzésében, amelyekben "a brutális közöny és az az a tény, hogy minden egyes ember lelketlenül csak személyes érdekeivel törődve magába zárkózik, annál visszataszítóbban ötlik szembe és annál sértőbb, minél több ember verődik össze egy kis területen; … Az emberiség felbomlása monaszokra, amelyek mindegyikének külön életelvei és külön céljai vannak, az atomoknak ez a világa itt a legteljesebb, végső kifejlettségében látható". (MEM 2. k. 242.).

E témának számos vetülete jelenik meg a kriminológiában. Sebastian Scheerer írt a folyamatról, melynek során a bűnözőről alkotott képünk megváltozik, az "osztályozás megszűnik a szétesett társadalomban…", aminek eredményeképpen "a »bűnözők« ez idáig világos kategóriái elhalványulnak" (Scheerer, 1996: 440). Georges Vigarello, a Franciaországban történt nemi erőszak és szexuális visszaélések történelméről szóló tanulmányában leírja, hogyan "cserélődik ki a társadalmilag marginalizált korcs az ismeretlen meggyalázóra… a társadalomba illeszkedett és szakmailag elfogadott, jellegtelen bűnözőre…" (Vigarello, 2001: 235). Jock Young számára azok az emberek, akiket mi veszélyesnek tekintünk "…mindenütt ott vannak, és nem szűkíthetők le bűnözőkre és kívülállókra" (Young, 1999: 66). Ennek eredményeként az igazságszolgáltató intézmények számos más stratégiával és diskurzussal egészülnek ki a kockázatok kezelése érdekében.

A tény, hogy a bűnözés a posztmodern élet szokásos velejáró kockázatává válik, és a bűnöző azonossága elhomályosul, azt is jelzi, hogy a mostanáig bűntettnek tekintett indítékok és tevékenységek normális dolgokká válnak. A bűnözés egyre inkább a mindennapi élet megszokott részévé válik. Egyre kevésbé van szükség büntethetőségre, az ésszerűsítési vagy "semlegesítési technikákra" (Sykes és Matza, 1957). A bűnözők többé már nem újítók a mertoni értelemben véve (Merton, 1957), akik szélsőséges eszközökkel törnek pozíciókra, ők is csak ugyanazt csinálják, amit mindenki más. A bűntényt egyre "…kevésbé a hiányérzet motiválja, inkább a lehetőségek túltengése… a túl sokféle szabályozatlan módja annak, ahogyan a különböző státusokat el lehet érni…" (Ruggiero, 1993: 135).

A fent említettek kapcsolatban állnak a szociális és gazdasági széttöredezés észlelhető folyamatával, amely jellemzője a "posztmodern" (pl.: Bauman, 1995), "késő modern" (Giddens, 1990) vagy "kockázat"-társadalomnak (Beck, 1992), és amely maga után vonja a normális és kóros, kultúra és szubkultúra, morális és immorális közti különbségek csökkenését. Húsz évvel ezelőtt ezt a fragmentációt még úgy ünnepelték, mint a posztmodern korszakának kezdetét, mely "kiterjeszti az átlagemberek lehetőségeit és identitását mindennapi munkahelyi, szociális, családi és szexuális életükben" (Hall, 1989: 129). Most viszont sokkal inkább tudatában vagyunk e folyamat sötét oldalának. A keynesi jóléti állam "szervezett modernitásának" összeomlása (Wagner, 1994) kiterjedt lehetőségekhez juttatta a vagyonos rétegeket, de csak a szegénység és szociális egyenlőtlenség növekedésével egyidejűleg, ami az új, agresszív "amerikanizált" kapitalizmussal vegyítve, csak a profitérdekkel törődik, és egyre kevésbé foglalkozik a szociális integráció és szolidaritás követelményeinek kielégítésével. Ezt a tendenciát két tényező segíti. Először is a spekulatív pénzügyi tőke egyre növekvő szerepe a világgazdaságban, mely kizárólag olyan pénzügyi technikákat vonultat fel a profitszerzéshez, mint a spekuláció a deviza- és kötvénypiacon, és kevéssé érdekli a szociális integráció fenntartása. Másodszor a globalizáció és a kommunikációs hálózatok (Castells, 1996) nagyarányú kiterjedése fokozza az ipari tőke képességét, hogy a munkaintenzív termelést alacsony bérszínvonalú térségekbe telepítse, ahelyett hogy fenntartaná a tradicionális "fordista" munkásosztály bérét és szociális költségeit. Ennek egyik jelentős megnyilvánulása az üzleti vállalkozásokból származó adóbevételek folyamatos csökkenése (Martin és Schumann, 1997, Hertz, 2001).

Ezzel eljutottunk a bűnözés változó természetének második aspektusához. A bűnözés statisztikai és kulturális normalizálása mögött a strukturális normalizálás folyamata áll, ahol a bűnözés – különösen, de nem kizárólag a gazdasági bűnözés – egyre inkább úgy működik, mint a szociális és gazdasági élet újratermelésének mechanizmusa, ahelyett hogy azt bomlasztaná. Ezt már néhány éve előre vetítette Umberto Santino olasz kriminológus, aki azonosította az átmenetet, amelyben "…azok a periférián és másodlagos szociális szférákban előforduló események, amelyeket régebben »a kapitalizmussal együtt járó bűntetteknek« tekintettek, most már »a kapitalizmussal és a kortárs társadalommal együtt járó bűntettekké« váltak" (Santino, 1988: 232). Belépünk az "uralom vegyes gazdaságának" szakaszába, ahol a bűnözés nem pusztán célja, de formája is az uralomnak: a tőkefelhalmozáshoz, a közösségi élet újratermelésének szociális folyamatához, illetve a hatalom és uralom politikai folyamataihoz kapcsolódó gazdasági folyamatok szintjén. Attól, hogy a bűnözés az uralom egyik formájává válik, ugyanúgy brutális és a civilizált élet bomlasztója marad. Egyszerűen arról van szó, hogy ez általában a szociális és gazdasági folyamatok fejlődésének iránya. A huszonegyedik század szociális életének növekvő instabilitása, kockázatos, sőt barbár mivolta bizonyos értelemben magában foglalja a visszatérést egy olyan társadalomba, amely megelőzte a modern ipari kapitalizmus kialakulását.

A bűnözés és a tőke

Jól ismert a fokozatosan elmosódó határ a szervezett bűnözés, vállalati bűnözés és a törvényes vállalkozások között (Ruggiero, 1996, 2000). A szervezett bűnözés a nagy üzlet egyik ága: egyszerűen a tőke illegális szektora. Úgy becsülik, hogy az 1990-es évekre a szervezett bűnözés "bruttó bűnügyi terméke" révén a világ huszadik leggazdagabb szervezete lett, és gazdagabb, mint 150 szuverén állam (Castells, 1998: 169). Becslések szerint a világ bruttó bűnügyi terméke a világ kereskedelmének 20 százalékát teszi ki (de Brie, 2000).

A bűnügyi vállalkozás struktúrája többé már nem az a családi típusú vállalkozás, amilyen a régi szicíliai maffia esetében volt. Inkább egy újabb, rugalmas formája a "vállalkozó" bűnügyi szervezeteknek és működési módoknak, amely nagymértékben alkalmazkodott a gyorsan mozgó globális hálózatokhoz, egyre inkább beékelődik a legitim gazdaságba azáltal, hogy különböző pénzmosási technikákat használ (lásd Carter, 1997). A titkos kóddal írt elektronikus levelek, anonim weboldalak és a pillanatnyi tranzakciók tömege, amit az Internet és a pénzpiacok biztosítanak, egyre inkább lehetetlenné teszi a legális és az illegális közti megkülönböztetést, ahol pedig már meg lehet különböztetni ezeket, ott az kívül esik a nemzeti jogalkalmazás keretein. A hálózatok megszokott dologgá teszik a bűnözést (lásd Castells, 1998: 202, van Duyne, 1997).

Ezalatt a legitim vállalkozások aktívan keresik a kapcsolatot a bűnszövetkezetekkel, és hozzájuk hasonló módszereket rendszeresítenek. Az embercsempészet csökkenti a munkaerőgondokat sok termelői ágazatban, mint a textil- és élelmiszeripar, építőipar és mezőgazdaság, továbbá a feketegazdaság, ahol a félig legális alkalmazás tarkítva van bűnügyi tevékenységbeli alkalmazással (Ruggerio, 1997). Emellett a multinacionális vállalatok működésének globális kiterjedése képessé teszi az olcsó munkaerő legbrutálisabb exportját alkalmas helyekre a déli féltekén, ahol "…a munkásoknak meg kell elégedni a főnökök által bérelt gengszterekkel, áruló szakszervezetekkel, sztrájktörőkkel, magánrendőrséggel és halálbrigádokkal" (de Brie, 2000: 4). A harmadik világ ilyen brutális munkafeltételeit úgy lehet bemutatni, mint a megfelelő "kormányzat hiányának" jellemzőjét, aminek semmi köze nincs a globális kapitalizmus dinamikájához. Valójában a verseny és a termelési költségek minimalizálásának szükségessége olyan helyzetet eredményez, melyben "a vállalatok egyre kevésbé találnak lehetőséget arra, hogy bűntények elkövetése nélkül működjenek" (Bello, 2001: 16, lásd még Mokhiber és Weissman, 1999, Ganesan, 1999). A multinacionális vállalatok összejátszása az erőszak különböző formáival felidézi a kapitalizmus fejlődésének korai szakaszát, az amerikai "rablólovagok" idejét (Sombart, 1967).

A legális pénzügyi szektor, látván a szervezett bűnözők növekvő gazdagságát, megszokott keretei átlépésével magukhoz csábíthatja a bűnözők befektetéseit. A Bank of Credit and Commerce International (Nemzetközi Kereskedelmi és Hitelbank) 1991. évi bezárása sejteni engedte a jéghegy csúcsát: legális magánbankok és beruházók vadásztak nyíltan legális és illegális pénzekre anélkül, hogy különbséget tettek volna a kettő között (Kochan és Whittington, 1991, lásd még Chossudovsky, 1996, de Brie, 2000). Hasonlóan jelzésértékű az a tény, ahogyan a legitim tőke kezdi ugyanazt a taktikát alkalmazni, mint a szervezett bűnözés. A drogkartellek tevékenysége, amely során a nyereségüket "offshore" bankokon keresztül mossák tisztára (olyan országok bankjai, ahol garantálják a betétek adómentességét és a befektetők kilétének titkosságát) "…eltörpül a törvényesen szervezett tőkemenekítés eredményeként a közvagyont érő óriási veszteségek mellett" (Martin és Schuman, 1997: 63). Így a legitim tőke növeli hatalmát a kormányok felett, hogy csökkentse az adóterheket, és nemcsak azzal fenyeget, hogy az olcsóbb munkaerőhöz telepíti termelőegységeit, de azzal is, hogy beveti a szervezett bűnözés néhány taktikáját és erőforrását. Valóban, a bűnözésben előforduló tőke arra kényszeríti a törvényes tőkét, hogy versenyezzen vele és kerekedjen felül azon a terhen, hogy legalábbis minimális adóbevételt fizetnie kell (Shelley, 1998: 608-9).

Bűnözés és közösség

A másik küzdőtér, ahol a "uralom vegyes gazdasága" fejlődik, a bűnözés mint a szegénység és gazdasági összeomlás elleni szociális háló. Az ENSZ egyik kutatási jelentése szerint:

"Mikor a világ számos részén egyre szűkülnek a gazdasági lehetőségek, az illegális gazdaságban való részvétel továbbra is az egyik a néhány valódi lehetőség közül, ami sok család számára elérhető, akiknek egyszerűen az alapvető megélhetésüket kell biztosítaniuk. Az illegalitás bizonyos termékeket és szolgáltatásokat kivételesen jövedelmezővé tesz. Így a drogkereskedelem a huszadik század végén az egyik központi gazdasági tevékenységgé vált, emberek millióit – a harmadik világ faluinak parasztjaitól kezdve az északi ipari országok városlakójáig – vonja be a csere hálózatába, mely nagy gazdagságot nyújt néhányak és tolerálható megélhetést sokak számára, akiknek az egyéb bevételi forrásaik korlátozottak" (UNRISD, 1994: 3).

A kokaintermelés latin-amerikai parasztok ezreinek nyújt segítséget az elszegényedés ellen, csökkenti a mezőgazdasági termékek és nyersanyagok alacsony világpiaci árának kedvezőtlen hatását. Az általában az USA által finanszírozott kísérletek a kokatermesztés beszüntetésére rendszerint szervezett ellenállásba ütköznek (Thorpe, 2000). A latin-amerikai drogtermelő országokban a keményvaluta illegális importja, rendszerint dollárban, segíthet ellentételezni a külföldi vállalatok és beruházók profitkivitelének hatásait (Keh, 1996, Santino, 1988). A drogkereskedelemből származó profit fehérre mosása segít fenntartani az offshore bankok növekedését, amelyek bezárása romboló hatással lenne az amúgy is alacsony életszínvonalra azokban az elszegényedett gazdaságokban, ahol ezek a bankok működnek. Hasonlóan, a kábítószerből származó profit mind a termelő, mind a fogyasztó országban a tőke egyik forrása és legális vállalkozások, különösen kisvállalkozások alapja, amelyek ugyancsak a pénzmosás csatornái (Ruggiero, 1993, Ruggiero és South, 1995). Ugyanakkor az alacsony béreket fizető munkahelyek a szegény közösségekben nem jelentenek kiutat a szegénységből, hanem inkább a bűnözői és informális gazdaságba vezetnek vissza. A legális álláskeresési hálózatok gyakran éppen azok, amelyek információt szolgáltatnak a bűnözés lehetőségeiről és a kábítószer vagy lopott holmik elérhetőségéről (Johnston és társai, 2000). A szegény területeken elterjedt bűnözés erőszakossá teszi és terrorizálja a lakosságot, de ugyanakkor a szociális és gazdasági túlélés tényezője is.

A bűnözést többé már nem lehet úgy tekinteni, mint egy gazdasági és szociálisan marginális parazitát, amely egyszerűen szétzilálja a legális tevékenységet, sem olyan hasznos erőnek, amely szembemegy a tőkefelhalmozás logikájával. Az illegális szektor dolgozói és termelői nem védettek a piac szigorától és a munkavállalói kiszolgáltatottságtól. A drogokat általában képzetlen, olcsó munkaerő szállítja a határokon keresztül, gyakran szegény, harmadik világbeli fiatal nők, akiket irgalmatlanul kihasználnak és prostitúcióra kényszerítenek a célországokban. A drog árának megszerzése miatti nagymértékű betörések szétzilálják a szegény közösségeket. Kokalevél- vagy máktermesztőket Latin-Amerikában vagy Ázsiában a termelési lánc egyik oldalán, és az utcai dealereket a másik oldalon, bagóért dolgoztatják ahhoz képest, amit a bűnszövetkezetek szereznek maguknak. A drogeladásból szerzett jövedelmet egyre kevésbé fektetik be akár legális, akár illegális helyi tevékenységekbe, inkább a globális pénzügyi piacokra kerülnek (Hagan, 1994: 96). Ahogy kiterjeszti tevékenységi körét, a szervezett bűnözés foglalkoztatási struktúrája egyre inkább hasonul a képzetlen, utcai munkaerő legális foglalkoztatásához, amelynek kevés esélye maradt a felfelé való kitöréshez (Ruggiero és South, 1995, Bourgois, 1996).

A bűnözés és a hatalom

Az "uralom vegyes gazdaságának" utolsó dimenziója a legitim állami ügynökségek szabályainak helyettesítése a bűnözés szabályaival. A bűnszövetkezetek, anélkül hogy beszüntetnék a bűnözést és a brutális erőszakot, egyfajta gyenge, távoli jogi autoritást követelve maguknak kisajátítják a büntetés, vitarendezés jogát és a különböző szociális csoportok, rendszerint a szegények megbékítését. Európában a régi szicíliai maffia formájában láttunk erre példát (Blok, 1975, Arlacchi, 1988, Hess, 1998, Catanzaro, 1992), az USA-ban pedig a régi Cosa Nostra New Yorkban és Chicagóban felel meg ennek az 1920-as és 1930-as években (Abadinsky, 1994). Az 1950-es években sokan hitték azt, hogy a keynesi jóléti állam által létrehozott gazdasági és szociális stabilizáció aláássa az ilyen szervezetek hatalmát, és jelentéktelen bűnözőkké alakítja őket (Arlacchi, 1988, Merton, 1957, Bell, 1961).

A szervezett bűnözés megszűnése naiv feltételezésnek bizonyult, rácáfoltak erre a fent említett "vállalkozási" bűnözés új formái, melyek a kereskedelemre és a vagyonfelhalmozásra irányulnak. Úgy tűnik, ezen szervezetek keveset törődnek a területek politikai ellenőrzésével. Fő érdekük a pénzszerzés. Nem ruházhatják fel magukat a modern állam hatalmával, inkább semlegesítik az állam hatalmát akár azzal, hogy lefizetnek bizonyos funkcionáriusokat – bírákat, rendőröket, politikusokat -, vagy azzal, hogy a tizenkilencedik századi banditák és rablók módjára olyan területekre menekülnek, ahol az állam hatalma nem éri el őket. Néhány ilyen terület teljesen új eszközöket használ, mint a globális elektronikus hálózatok, jól kialakított pénzmosási és komplex pénzügyi manőverek. Jól tudjuk, hogy a nemzetállamok képtelenek kellőképpen ellenőrizni az ilyen területeket, annak ellenére, hogy a nemzetközi összefogásukról időnként dicshimnuszokat zengenek (Strange, 1996, George, 1999).

Növekvő jelentőségűek azonban a menedékek tradicionális formái. A globális kapitalizmus fejlődése következtében újra hatalmas területek jelentek meg, nagyvárosok részei, akár egész régiók, ahol a legitim politikai vagy akár kereskedelmi intézmények hatalma csak időszakos, vagy egyáltalán nem létezik. Az ilyen területek hatékony búvóhelyet jelentenek a bűnszövetkezetek számára. A keynesi jóléti állam aranykorában, az 1950-es és 60-as években az ilyen területeket úgy tekintették, mint a "fejletlenség" jelét, mely ellenáll a kor modernizáló és szociálisan integráló tendenciáinak, de amely végül megfelelő szociális és gazdasági tervezéssel bekapcsolódik a főáramba. Most azonban az ilyen területek kiterjednek ahelyett, hogy összeszűkülnének. A városok ilyen lezüllött "vad zónáinak" terjeszkedése egyre több gondot okoz Európában, Észak-Amerikában és a Harmadik Világban. Már utaltunk rá, hogy a globalizáció során hogyan tűnik el számos jelentős ágazatban a tőke érdekeltsége a szociális integráció finanszírozásában. Ennek a folyamatnak egyik megnyilvánulása a városok mint integráló területek elhanyagolása. Ahogy David Harvey földrajztudós megjegyezte:

"Régebben a tőke fontos helyeknek tekintette a városokat, melyeket hatékonyan kellett szervezni, és ahol bizonyosfajta szociális gondoskodást kellett működtetni. Most azt látjuk, hogy a tőke többé már nem törődik a városokkal. Kevesebb munkaerőre van szüksége, és a tőke java része az egész világon tud működni, tetszés szerint ott tud hagyni problémás helyeket és lakosságokat. Ennek eredményeként a nagytőke és a burzsoá reformizmus közti koalíció eltűnt." (Harvey, 1997: 20)

Ilyen körülmények között a kereskedelemre és pénzcsinálásra szakosodott bűnszövetkezetek az állam fennhatósága elől menekülve ismét a konfliktusmegoldás és a lakosság kibékítésének régi funkcióit gyakorolják. Ugyanakkor emlékezzünk, hogy az olyan tradicionális bűnszövetkezet, mint a szicíliai maffia, soha nem alakult át pusztán vállalkozó-pénzcsináló szervezetté, és a célját sem adta fel, hogy uraljon egy területet (Paoli, 1998, 2000). Inkább, vagy azon túl, hogy lefizette és semlegesítette az állam szerveit, hogy "biztonságossá tegyék a világot a bűnözés számára", az alulról jövő uralom brutális és erőszakos formáját valósítják meg (Stenson, 1998, 1999). Szükségtelen mondani, hogy erre a legextrémebb példák az USA városaiban találhatók, ahol a bűnözői csoportok "…rendkívüli mértékű kvázi-legitim kényszerítő és kereskedelmi erőt képviselnek szerte az USA-ban építési projektek százaiban, szegénynegyedekben és városházákban – az eltérő véleményen levőket meghurcolják, a tiltakozókat megölik, azokat, akik elfogadják őket, kizsákmányolják, azokat pedig, akik nyíltan felkarolják őket, kiszolgálják" (Luke, 1996, lásd még Davis, 1990, 1998).

Még az ilyen erőszakos hatalmi formák is az uralom vegyes gazdaságai, magukban foglalván szövetségeket és a "politikai kompromisszum" formáit. Helyi kormányzati hivatalok, kereskedelmi vállalkozások, politikai pártok, etnikai szervezetek és rendőrségi intézmények, ha gyengék is ilyen területeken, akkor is fontos forrásai a támogatásoknak, ingatlannak és a bűnügyi tevékenységek védelmének. Ehhez még hozzá kell tenni a szegény közösségek rászorultságát a bűnözés termékeire – az olcsó lopott holmikra -, és a puszta erő egyeduralma helyett embercsoportok uralmának meglehetősen komplex dinamizmusával állunk szemben; olyan helyzettel, amelyet Manuel Castells a természetellenes integráció kifejezésével jellemez (lásd Castells, 1998: 141-142).

Ez az egész dinamika megjelenik globális szinten, amennyiben "már a világ hatalmas területei állami fennhatóságon kívül esnek" (George, 1999: 13) és menedéket nyújtanak befolyásos bűnszövetkezeteknek, terroristáknak és haduraknak. Ilyen kormányozhatatlan káosz uralta helyeket lehet találni Afrika és Kelet-Ázsia számos részében és a volt Szovjetunió és Kelet-Európa néhány helyén. Ezekre jellemező, hogy "…az állam képtelen a területén és a lakossága körében fenntartani az ellenőrzést. A gazdaság egész szektorai, városok, falvak és régiók esnek új hadurak, drogcsempészek vagy a maffia felségterületére. A jog és a rend tisztelete, a civil társadalom intézményei eltűnnek. Az emberek fegyveres csoportok áldozatául esnek, s aztán nem kormányok vagy kormányzati szervek, hanem nemzetközi humanitárius szervezetek, mint a Nemzetközi Vöröskereszt, a Médecins sans Frontières, az Oxfam és az ENSZ különböző szervei segítségére lesznek utalva" (de Rivero, 1999).

Ebben a helyzetben azt, ami a legitim államapparátusból megmarad, azt egyszerűen ki lehet fosztani és átalakítani e klikkek eszközévé, amelynek eredményeképpen "senki nem tudja többé megmondani, hogy az államapparátus melyik része védi még a jogrendet, és melyik állt össze egy bűnszövetkezettel, hogy hadat viseljen annak riválisai ellen" (Martin és Schumann, 1997: 210). Fekete-Afrikában például a politikai uralom szétesése különböző bűnözői tevékenységekre "egy szubkontinens domináns jellemzőjévé lett, ahol az állam szó szerint összezuhant a gazdasági krízis, a strukturális kiigazítások neoliberális programjai és a politikai intézmények legitimációjának elvesztése együttes hatásától" (Bayart és társai, 1999: 19).

Az ilyen káosz és erőszak gyakran úgy jelenik meg, mint az egész irányítás összeomlása, míg valójában, ahogyan a városokban működő bűnözői csoportok szerepénél is láttuk, a szabályozás meglehetősen komplex formája folyik, jól szervezett csoportok átfogó stratégiákat követnek. Ezt három példával is lehet illusztrálni. Először is a háborús és politikai konfliktusokkal terhes területeken a bűnözői csoportok terroristákkal vagy gerillákkal állhatnak kapcsolatban a nemzetállamok közti klasszikus konfliktusokat helyettesítő "új háborúk" résztvevőjeként a hidegháború végétől kezdődő időszakban. Mary Kaldor, figyelvén a háborúkat a volt Jugoszlávia területén az 1990-es években, úgy írja le az új katonai gépezetek összetevőit, mint "egy sokféle csoportból álló gépezet, beleértve félkatonai egységeket, helyi hadurakat, bűnbandákat, rendőrségi erőket, zsoldosokat és a katonaságot, beleértve szakadár csoportokat is" (Kaldor, 1999: 8). A bűnözés és a hadviselés ilyen összemosódása azt eredményezi, hogy "senki nem tudja, kit tekintsen »bűnözőnek«, ki a »rend őre« és kik képezik a »hadsereget«. A bűnözők beépülnek a szabályos ellenőrző ügynökségekbe, a bűnözői magatartás pedig nem csak hogy büntetlen marad – hanem egyenesen kívánatosnak tekintik mint az etnikumok közötti háború stratégiáját" (Nikolic-Ristanovic, 1998: 475).

Mindazonáltal a hadviselés ezen új formáinak nyilvánvalóan kaotikus természetén túl világos stratégiák láthatók az »etnikailag megtisztított« területek konszolidációja kapcsán, és még a világ nagy államainak is tükröződik az érdeke az ilyen konfliktusokban. Másodszor, sok területen a bűnözői csoportok a hatalommal bíró elit érdekeit szolgálhatják, azokét, akik a konfliktusos területektől távol maradnak. A tizenkilencedik század Szicíliájában a régi maffia kibékítette a helyi lakosságot a hatalommal bíró agrárelit érdekében, akik általában távol élő földesurak voltak. A huszonegyedik századbeli változatban a multinacionális vállalatok csempészeket és zsoldosokat finanszíroznak, hogy ellenőrizzék a gyémántkészleteket és destabilizáljanak törékeny afrikai államokat a nyugati tőke előnyére (Hart, 2001).

Az utolsó példa az orosz szervezett bűnözés, amely némely megfigyelők szerint egy időben az "átmeneti uralom" formájának felelt meg, amíg a modernebb állami intézmények stabilizálódása be nem fejeződik. A Szovjetunió összeomlása után gyorsan kialakuló orosz szervezett bűnözést a nagymértékű privatizáció segítette. Néhány nagy képzelőerővel rendelkező hírmagyarázó szerint szükségszerű volt kialakulásuk a volt szovjet rendszer és az új dinamikus kapitalizmus közötti átmeneti korszakban. Ebben az érvelésben a szervezett bűnözés egyfajta embrionális vállalkozói réteg, a tizenkilencedik századbeli amerikai "rablólovagok" analógiája, akik semmibe vették a büntető törvénykönyvet, de kialakították a kapitalista gazdaságot. Ráadásul az orosz állam gyengesége egy olyan helyzetet teremt, amely több szempontból analóg a tizenkilencedik századi Szicíliával (Varese, 1994), ahol a szervezett bűnözés az egyetlen megvalósítható uralkodási forma. Ebből a szempontból "az oroszországi alvilág… lett az egyetlen erő, amely stabilitást nyújthat, amely képes az adósságok eltörlésére, garantálja a kölcsönök visszafizetését a bankoknak, és hatásosan és igazságosan dönti el a tulajdonvitákat. A bűnözői világ lényegében átvette a jogalkotás és bíráskodás állami funkcióit" (Leitzel, 1995: 43, lásd még Williams, 1997: 6-7).

A tény azonban az, hogy a könyörtelen amerikai kapitalisták, mint John D. Rockefeller vagy Cornelius Vanderbilt legalább vagyonuk egy részét újra befektették a tartós gazdasági növekedésnek kedvező körülmények között (lásd Abadinsky, 1994). Oroszországban az irónia ott van, hogy a bűnözői csoportokat, akik "…semmivel nem járultak hozzá, semmit nem termeltek, semmit nem kockáztattak… akik egyszerűen ellopták azt, ami ott volt… manipulálják az ország valutáját, destabilizálják törékeny gazdaságát, kifosztják, elszedik olaját, aranyát, fáját…" (Sterling, 1994: 96-97) komolyan veszik mint vállalkozói réteget. Ők valóban jelképezik, bár eltúlzott formában, a jelen feltételek mellett várható kapitalizmust a maga egészében. A kapitalizmus valóban rohamosan fejlődik Oroszországban, de ez az a fajta kapitalizmus, amely előreveti a rendszer egészének az árnyékát: egyre nagyobb mértékben szegi meg saját törvényes szabályait azért, hogy fenntartsa rövid távú nyereségességét és a nemzetgazdaság nagybani tönkretételét, keverve a legális és az illegális eszközöket, óriási gyors tőkekivitellel nagyobb profittal kecsegtető területekre, mindezt pedig egy cinikus és önérdekkövető, agresszív erkölcsiség igazolja. Sajnos az egész rendszerre jellemző tendencia, hogy a szervezett bűnözés szétzilálja a normális és hatékony tőkefelhalmozást. Ha nem ellenőrzik, akkor a végeredmény egy újfajta barbarizmus lesz, amelyet a Susan George által bevezetett "gengszterkapitalizmus" kifejezéssel írhatunk le megfelelően, és "ha sikerül kiszorítania a törvényesen működő vállalkozásokat, akkor a tradicionális versenyszabályok szétesnek, és a vállalati terrorizmus fogja uralni a rendszert. A ma viszonylag előre jelezhető üzleti légkört tartós anarchia és a mindenki mindenki ellen, cégek cégek ellen és nemzetek nemzetek ellen hobbesi háborúja váltaná fel" (George, 1999: 15).

Ilyen rémálomnak beillő esetben a jogérvényesítést a hatalommal bíró csoportok végeznék, mintegy eszközként a versenytársak ellen.

Összefoglalás

Meglehetősen nyomasztó téma után kell levonnom a következtetéseket, és szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy a fentiekben a tendenciákat próbáltam meg illusztrálni, amelyek fejlődési üteme alapvetően eltér országonként, közösségenként és bűnténytípusonként. Az ilyen tendenciákat kétségtelenül fel lehet tartóztatni, mielőtt a fent említett "gengszterkapitalizmus" kialakulna vagy mielőtt a bűnözés fogalmának megszűnne az értelme mint az emberi jogok védelmének egyik eleme. Már megjelentek új formák e tendencia ellenzékének soraiban, amelyek globális szinten fejlődnek hivatalos intézményeken kívül és belül. Cikkemben igyekeztem kihangsúlyozni, hogy a kritikai kriminológia lehető legjobb hozzájárulása az ilyen mozgalmakhoz az lehet, ha szilárdan ragaszkodunk ahhoz, hogy tanulmányunk tárgya nem a modern – vagy talán inkább posztmodern – társadalmis és gazdasági élet mellékterméke, hanem az azt hajtó és kormányzó szerkezet legfontosabb összetevője.

 

(Fordította: Kelemen Krisztina)

A tanulmány alapjául szolgáló előadás elhangzott a Német Kriminológiai Egyesület éves konferenciáján Bielefeldben, 2001-ben.

Bibliográfia

Abadinsky, Howard (1994): Organized Crime (fourth edition). Chicago: Nelson-Hall.

Arlacchi, P. (1988): Mafia Business. Oxford: Oxford University Press.

Bauman, Zigmunt (1995): Life in Fragments: Essays in Postmodern Morality. Oxford: Blackwell.

Bayart, J. Ellis, S. Hibour, B. (1999): "From Kleptocracy to the Felonius State?" in The Criminalization of the State in Africa. Indiana University Press.

Beck, Ulrich (1992): Risk Society. London: Sage Publications. (orig. 1986: Risikogesellschaft: Auf dem Weg in eine andere Moderne. Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag)

Bell, Daniel (1961): "Crime As An American Way of Life: A Queer Ladder of social Mobility", in The End of Ideology, 127-150. o. New York: Collier.

Bello, Walden (2001): "The Global Conjuncture: Characteristics and Challenges", International Socialism, no. 91, 11-20. o.

Blok, Anton (1975): The Mafia of a Sicilian Village 1860-1980: A Study of Violent Peasant Entrepreneurs. Oxford: Oxford University Press.

Bourgois, Philipe (1996): In Search of Respect: selling crack in El Barrio. Cambridge University Press.

Carter, David (1997): "International Organized Crime: Emerging Trends in Entrepreneurial Crime", in Ryan, P. Rush, G. eds. Understanding Organized Crime in Global Perspective., Newbury Park: Sage Publications.

Castells, Manuel (1996): The Rise of the Network Society (The Information Age: Economy Society and Culture. volume I.) Oxford: Blackwell.

Castells, Manuel (1998): End of Millenium (The Information Age: Economy Society and Culture. volume III.) Oxford: Blackwell.

Catanzaro, Raimondo (1992): "Men of Respect": A Social History of the Sicilian Mafia. New York: The Free Press.

Chossudovsky, Michel (1996): "The Business of Crime and the Crimes of Business: Globalization and the Criminalization of Economic Activity", Covert Action Quarterly, No 58 (Fall), 24-30. o.

Davis, Mike (1990): City of Quartz: excavating the future in Los Angeles. London: Verso.

Davis, Mike (1998): "Beyond Blade Runner" Ecology of Fear: Los Angeles and the Imagination of Disaster, New York: Henry Holt.

de Brie, Christian (2000): "Thick as thieves". Le Monde Diplomatique (April) electronic edition: http://www.monde-diplomatique.fr/en/2000/04/05debrie

de Rivero, Oswaldo, (1999): "States in Ruin, Conflicts Without End: The Economics of Future Chaos". Le Monde Diplomatique (English Electronic Edition) June

Engels, Friedrich: A munkásosztály helyzete Angliában, MEM 2. k.

Ganesan, A. (1999): "Corporation Crackdowns: Business backs brutality", Dollars and Sense. No 223, May-June

Garland, David (1996): "The Limits of the Sovereign State: Strategies of Crime Control in Contemporary Society", British Journal of Criminology, vol. 36, 445-471. o.

George, Susan (1999): The Lugano Report: On Preserving Capitalism in the Twenty-first Century, London: Pluto Press.

Giddens, Anthony (1990): The Consequences of Modernity: Self and Society in the Late Modern Age. Cambridge: Polity Press.

Hagan, John (1994): Crime and Disrepute, Berkeley: Pineforge Press

Hall, Stuart, (1989): "The Meaning of New Times", in Hall, S. and Jaques, M. eds. New Times. London: Lawrence and Wishart

Harvey, David (1997): "Contested Cities: social processes and spatial form", in Jewson, Nicholas, MacGregor, Susanne. (eds.) Transforming Cities: contested governance and new spatial divisions. London: Routledge.

Hart, M. (2001): Diamond: The History of a Cold Blooded Love Affair. London: Fourth Estate.

Hertz, Noreena (2001): The Silent Takeover: Global Capitalism and the Death of Democracy, London: Heinemann.

Hess, Henner (1998): Mafia and Mafiosi: Origin, Power and Myth. London: Hurst (orig. 1970: Mafia, Zentrale Herrschaft und Lokale Gegenmacht. Tubingen: Mohr).

Johnston, Les, MacDonald, R., Mason, P., Ridley, L., Webster, C. (2000): Snakes and Ladders: Young People, Transitions, and Social Exclusion, Bristol: Policy Press.

Kaldor, Mary (1999): New and Old Wars: organized violence in a global era, Cambridge: Polity Press.

Keh, Douglas (1996): "Drug Money in a Changing World: Economic Reform and Criminal Finance". UNDCP Technical Series: No 4, Vienna, United Nations International Drug Control Programme.

Kochan, N. Whittington B. (1991): Bankrupt: The BCCI Fraud, London, Victor Gollancz.

Leitzel, Jim (1995): Russian Economic Reform, London: Routledge.

Luke, Tim (1996): "Nationality and Sovereignty in the New World Order". AntePodium: [3/96] electronic edition (http://www.vuw.ac.nz/atp/articles/Luke_9608.html)

Martin, Hans-Peter Schumann, Harald (1997): The Global Trap: Globalization and the Assault on Democracy and Prosperity. London: Zed Books. (orig. 1996: Die Globalizierungsfalle: der Angriff auf Demokratie und Wohlstand. Reinbeck bei Hamburg: Rowohlt Verlag.)

Merton, Robert (1957): Social Theory and Social Structure. New York: Free Press.

Mokhiber, Russell, Weissman, Robert (1999): Corporate Predators: the hunt for mega-profits and the attack on democracy. Monroe, Maine: Common Courage Press.

Nicolic-Ristanovic, Vesna (1998): "War and Crime in the Former Yugoslavia", in Ruggiero, V., South, N., Taylor, I. eds. The New European Criminology: Crime and Social Order in Europe, London: Routledge.

Ruggiero, Vincenzo (1993): "Organized Crime in Italy: Testing alternative definitions", Social and Legal Studies, vol. 2. no. 2, 131-148. o.

Ruggiero, Vincenzo (1997): "Trafficking in Human Beings: Slaves in Contem­porary Europe", International Journal of the Sociology of Law, 25(3): 231-244.

Ruggiero, Vincenzo, South, Nigel (1995): Eurodrugs: drug use, markets and trafficking in Europe, London: UCL Press.

Santino, Umberto (1988): "The financial mafia: the illegal accumulation of wealth and the financial industrial complex", Contemporary Crises, 12, 203-43. o.

Scheerer, Sebastian. (1998): "The Delinquent as a Fading Category of Knowledge", in V. Ruggiero, N. South, I. Taylor eds. The New European Criminology: Crime and Social Order in Europe. 425-440. o. London: Routledge.

Shelley, Louise (1998): "Crime and Corruption in the Digital Age", Journal of International Affairs, vol. 51, no. 2, 605-620. o.

Sombart, Werner (1967): The Quintessence of Capitalism: A Study of the History and Psychology of the Modern Businessman. New York: Fertig Howard.

Stenson, Kevin (1998): "Beyond histories of the present", Economy and Society, 27:4, 333-352.

Stenson, Kevin (1999): "Crime Control, Governmentality and Sovereignty", in Russell Smandych ed. Governable Places: Readings in Governmentality and Crime Control, 45-73. o. Aldershot: Dartmouth Press.

Sterling, Clare (1994): Crime Without Frontiers: the worldwide expansion of organised crime and the pax mafiosa, Boston: Little Brown.

Strange, Susan (1996): The Retreat of the State: The Diffusion of Power in the World Economy. Cambridge University Press.

Sykes, Gresham, Matza, David (1957): "Techniques of Neutralization: a theory of delinquency", American Sociological Review (22), 664-70. o.

Thorpe, Nick (2000): "Leaves on the line", The Guardian (London), August 25

United Nations Research Institute for Social Development (UNRISD) (1994): Social Integration: approaches and issues. World Summit for Social Development Briefing Paper 1. Geneva: UNRISD.

van Duyne, Petrus (1997): "Organized Crime, corruption and power", Crime Law and Social Change, 26: 201-238. o.

Varese, Frederico (1994): "Is Sicily the Future of Russia? Private Protection and the rise of the Russian Mafia", European Journal of Sociology, vol. xxxv, no. 2, 224-258. o.

Vigarello, Georges (2001): A History of Rape: Sexual Violence in France from the 16th to the 20th Century. Cambridge: Polity Press.

Wagner, Peter (1994): A Sociology of Modernity: Liberty and Discipline. London: Routledge.

Williams, Phil ed. (1997): Russian Organized Crime: The New Threat, Liverpool: Frank Cass.

Young, Jock (1999): The Exclusive Society: Social Exclusion, Crime and Difference in Late Modernity. London: Sage Publications.

 

Szocializmus vagy barbárság?

Mészáros István: Szocializmus, vagy barbárság mint történelmi alternatíva
Critica sorozat, Napvilág Kiadó, Budapest, 2005.

Az egész világon egyre erőteljesebbé válik a kapitalista globalizációval szembeni ellenállás, ezért korunk dinamikájának megértése ma fontosabb, mint valaha. Az elmélet és a gyakorlat közötti viszony ismét tiszta és nyomatékos.

A mozgalom céljait jól szolgálja az a burjánzó irodalom, amely a globális kapitalizmus pusztító tevékenységét elemzi, megvizsgálva a környezetszennyezés okait, vagy hogy milyen szerepet tölt be az IMF és a WTO a szegény országok rabszolgasorba taszításában stb. Felhívom a figyelmet többek között Naomi Klein briliáns No Logo, és David Cromwell Private Planet című műveire, valamint a radikális közgazdászok – így Walden Bello – írásaira.

Létezik egy sokkal általánosabb társadalmi elmélet is, amely a jelenlegi korszak természetét és dinamikáját próbálja analizálni, különös tekintettel a globalizáció gazdasági, kulturális és politikai aspektusaira. Ezeknek a műveknek a nagy része – posztmodern és hasonló elképzeléseket követve – arra törekszik, hogy meghatározza a globális társadalom előttünk álló "új szakaszának" dinamikáját. Jelenleg ennek a fajta irodalomnak Michael Hardt és Toni Negri Empire (Birodalom) című írása a legigényesebb és legismertebb példája, amely iránt még a média is élénken érdeklődött.

Az új, "posztmodern társadalom" felvázolása során általában abból a feltételezésből indulnak ki, hogy bár ez a szép új világ nyilvánvalóan a kapitalizmus egy formája, mégis valahogy minőségileg új és – ami a legfontosabb – stabil. Hardt és Negri például a "Birodalom" – az imperializmus régebbi változataitól különböző új regulációs forma – hatalmi és ellenőrzési típusait elemzik mélyrehatóan művükben. Ebben a vitában háttérbe szorul a kapitalizmus válságoktól terhes és ellentmondásos természetéről alkotott marxista felfogás, akárcsak annak a megértése, hogy a válságok legyőzése nélkül – vagyis alapvető társadalmi és politikai változások végrehajtása nélkül – nem alakulhat ki új társadalmi rend.

Ebben a kontextusban rendkívüli jelentősége van Mészáros István új könyvének. Mészáros fő műve, a Beyond Capital (A tőkén túl, 1995) megkísérli aktualizálni – de nem revízió alá venni – Marx A tőkéjét, hogy megragadhassa a huszadik század végi kapitalista fejlődés problémáit. A szocializmus vagy barbárság valójában egy nagyobb mű témáinak összefoglalása, bár figyelmének fókuszában a globalizáció dinamikája áll.

Mészáros elemzése szerint a kapitalizmus – mivel sokkal tovább fennmaradt, mint azt a legtöbb marxista klasszikus valaha is lehetségesnek vélte – a degeneráció új formáit fejlesztette ki. Marx megállapította, hogy addig nem jön létre új társadalmi forma, amíg a fennálló rend a termelőerők és az emberiség fejlesztésének terén ki nem merítette a rendelkezésére álló összes potenciálját. Ebből kiindulva Mészáros azt állítja, hogy a kapitalizmus olyan új fejlődési szakaszba lépett, amely rendkívül pusztító hatással van az emberiségre, sőt magára a bolygóra is. Ezekkel a hatásokkal csak úgy lehet szembeszegülni, ha létrehozunk egy új, szocialista társadalmi formát. A dolgok jelenlegi állása mellett a globalizáció nem egy új társadalom dinamikáját tárja elénk, hanem csak a régi elhúzódó haláltusáját jelenti.

 

 

A konjunkturális válságtól a strukturális válságig

 

A modern kapitalizmus pusztító természete két dimenzió mentén tárul fel. Az egyik a válságok megváltozott természete – a tizenkilencedik századra és a korai huszadik századra jellemző periodikus konjunkturális válságok után korunkban mind nyilvánvalóbbá válik, hogy egyre mélyülő strukturális válsággal állunk szemben. Az előző korszak konjunkturális válságai és gazdasági recessziói – Marx szavaival élve: "óriási viharai" – csupán hosszabb-rövidebb epizódok voltak annak ellenére, hogy a tömegek számára nyomort és nélkülözést hoztak és felszították az osztályharcot – hiszen nem gátolták meg a kapitalizmust a termelés "mindenoldalú fejlesztésének" elősegítésében, ami lerakta az új termelési módhoz és társadalmi rendhez szükséges alapokat.

"Ma – érvel Mészáros – öngyilkos dolog lenne azt képzelni, hogy a kapitalizmus pusztító valósága az emberi létezés új, olyannyira szükséges fenntartható újratermelési módjának előfeltétele lenne." (15. o). A kapitalizmus határozottan kimerítette minden progresszív szerepét az emberiség számára. A válságok és recessziók folyamatosan napirenden vannak; a rendszer a permanens strukturális válság periódusába lépett, amelyben a fejlődés normális tendenciái maguk is totálisan destruktívnak bizonyulnak. Ebben a rövid művében Mészáros csak néhány példát hoz megállapításainak alátámasztására (és ezek is csupán illusztrációk maradnak). Megemlíti például a globális strukturális munkanélküliséget, megvizsgálja, hogyan teremti meg a globalizáció a fejlettebb országokban a szegényebb országokra jellemző munkafeltételeket ahelyett, hogy a prosperitást terjesztené el az egész világon; megállapítja, már a látszatát is feladták annak, hogy a gazdag és szegény országok és a társadalmi osztályok közötti különbségek csökkentésére törekednének; kijelenti, hogy a kapitalizmus stabilitása egyre nagyobb mértékbe a jelentős állami pénzsegélyektől és szubvencióktól függ, és e stabilitás fenntartásában egyre meghatározóbb szerephez jut a fegyvergyártás.

A strukturális válságot illusztráló példák közül kettő alapvető fontosságú. Az a tény, hogy egyre több szemetet termelnek, és egyre fokozódik a környezetszennyezés, nem csak azt mutatja, hogy a tőke gazdasági problémákkal kénytelen szembenézni, hanem azt is, hogy a felhalmozási folyamat fizikai korlátokba ütközik, és végső soron magának a Földnek a sorsát is kétségessé teszi. India és Kína immár elérte Észak-Amerika szeméttermelési és környezetszennyezési szintjét; ez pedig azt mutatja, hogy a "modernizáció" egyre inkább egyenlővé válik a környezeti katasztrófával. Ha megértjük, hogy az USA mai imperialista politikáját az új olajlelőhelyek (így a Kaszpi-tenger környékének) megszerzése határozza meg, tisztán kirajzolódik előttünk a környezeti katasztrófa képe. Marx, mint Mészáros leszögezi, teljesen tudatában volt a tőkés felhalmozás effajta korlátainak, bár az ő idejében ezek a veszélyek még csupán egy-egy rövid megjegyzést érdemeltek.

A második példa, amit érdemes jobban megvizsgálnunk, a munkát illető jogok megnyirbálása és a szociáldemokrácia válsága. Majdnem az összes fejlett kapitalista országban a jóléti állam lebontásához vezetett az, hogy a tőke egyre inkább elveti a társadalmasítást – és így az egészséges, képzett munkaerő nagyarányú termelését; egyre több helyen kényszerítik rá a dolgozókra a harmadik világra jellemző munkaviszonyokat, egyre kevesebb a szakképzettséget igénylő munka, ezzel szemben mind többen és többen kényszerülnek alkalmi munkákat végezni. A tömegtermelést előszeretettel telepítik át egyes autoriter országok különleges övezeteibe (lásd pl. Naomi Klein beszámolóját a No Logoban), és mindez visszahat a "fejlett" kapitalista országokban uralkodó munkaviszonyokra – hiszen ott is a harmadik világra jellemző munkaviszonyok válnak általánossá. Mindez arra utal, hogy véget ért a szociáldemokrácia korszaka, hogy nem lehet több reformot kipréselni a tőkéből. A szociáldemokrata pártok – melyeket leginkább a New Labour komolytalan handabandázása jellemez – a "harmadik út" mágikus jelszava mögé húzódtak vissza, vagy ha már azt is teljesen elnyűtték, akkor őszintén cinikussá válnak és egyre nyíltabban a kapitalista "újjászervezés" szekértolóivá szegődnek. Napjainkra a tőke már nem csak a jóléti államot rombolta le, és nem csak a szociáldemokráciát életképessé tevő vívmányokat vonta vissza, hanem nyílt támadást intézett minden rendű és rangú szakszervezeti jog ellen, márpedig ezek jelentették a szociáldemokrácia létének alapját. Így került ma napirendre a társadalmi átalakulás szükségessége.

Rengeteg példát lehetne találni a tőke mindenre kiterjedő pusztító természetére, és ezt könnyű lenne szembeállítani korábbi progresszív szerepével. Ilyen példa lehetne a tőkét és a munkát, a termelést és a fogyasztást történelmileg koncentráló város válsága. A tizenkilencedik század és a huszadik század elejének nagy városi reformjai – amelyek eredményeként létrejöttek a közművek, az egészségügyi ellátás és a tömeges elemi iskolai oktatás – onnan eredtek, hogy a tőke felismerte a munkásosztály szocializációjának szükségességét. A reformok eredményeként stabil munkásosztálybeli közösségek jöttek létre, erős volt a munkásmozgalom és "minden szempontból fejlődött" a termelés – Mészáros azonban vitatja ezt a fejlődést. Ezek a viszonyok napjainkban is válságban vannak. A tőkét egyre kevésbé érdeklik a városok, csupán az áll érdekében, hogy körülbástyázott területekként és zónákként tartsa fenn azokat a városrészeket, ahol a gazdagok fogyaszthatnak és kommunikálhatnak – megvédve őket a körülöttük burjánzó, egyre inkább gettóba zárt, megrendszabályozott, megosztott munkanélküli tömegektől. Ez a Szárnyas fejvadász-szerű rémálom leginkább a harmadik világra és az Egyesült Államok bizonyos területeire jellemző. Az USA városairól kiváló elemzést olvashatunk Mike Davis City of Quartz (Kristályváros) című írásában, valamint későbbi műveiben. Persze Amerikában is csupán egy általános jelenség legfejlettebb formájával szembesülhetünk.

 

 

Az imperializmus potenciálisan legpusztítóbb szakasza

 

A globalizáció tehát egy súlyos strukturális válság kontextusában megy végbe. A jelenlegi periódus nem egyfajta új, szakadatlan posztmodern átalakulás, hanem – mint Mészáros rámutat – "az imperializmus legveszélyesebb időszaka, amelynek valaha is tanúi lehettünk a világ történelme során". A fennálló rendszer mélyülő krízise az, ami valamiféle egészen új jelenségnek tűnik.

Érdemes felhívni a figyelmet egyfelől Mészáros, másfelől Hardt és Negri, valamint a hasonló szemléletű szerzők közötti nézetkülönbségekre. Az utóbbiak véleménye szerint a régi típusú imperializmust aláásta a világpiac, amelynek "kódolatlan és területi határok nélküli szabad áramlásához akadálymentes térre van szüksége… A világpiac totális megvalósítása szükségszerűen az imperializmus végét jelenti" (133. o.). A globalizáció vizsgálatánál leginkább a kommunikáció sebességének növekedésére, technikájának és eszközeinek – így az Internetnek – fejlődési folyamatára, valamint a globális pénzügyi hálózatokra koncentrálnak. Ez a fajta megközelítés a tőkét elsősorban pénzalapként fogja fel, s ebből a szempontból elavultnak tűnik minden akadály, amely meggátolná a tőkét abban, hogy akadálytalanul és azonnal eljuthasson a világ bármely pontjára. A fenti nézet szerint az imperializmus a "globális felparcellázás mechanizmusa, amely területi korlátok közé szorítja a tőkeáramlást, bizonyos áramlatokat gátol, míg másokat elősegít" (uo.).

Mindez szükségszerűen egy olyan "globális kormányzat" feltételezéséhez vezet, amelybe végül majd a globalizáció torkollik. Ez pedig vagy egyfajta globális állam formájában valósul meg – ahogyan a liberálisok egy felturbózott ENSZ-ről képzelegnek -, vagy – ahogyan Hardt és Negri látja a dolgokat – az új típusú globális szabályozó erők maguktól rendszerbe szerveződve alakítják ki globális viszonyaikat.

Mészáros ezzel szemben azt tételezi, hogy a tőke nem csupán pénzalap, hanem valóban Tőke, önmagát megsokszorozó értéktöbblet, egy olyan folyamat részese, amely szükségszerűen az aktuális tőkék pluralitásának anyagi formáját ölti magára, és így a tőkék között egyre szükségszerűbben élesedik ki a profitért folyó küzdelem. Innen kiindulva törekszik Mészáros annak a meghatározására, hogy mi teszi olyan végzetessé az imperializmus ezen új szakaszát. Véleménye szerint Lenin Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című híres művében egy olyan világról ír, amelyben a hatalmas imperialista országok egy csoportja saját óriási kapitalista korporációik érdekeitől vezérelve megpróbálja biztosítani az értéktöbblet profitot hozó termeléséhez szükséges globális forrásokat. Ennek az egyre fokozódó versenynek az eredménye a két világháború lett.

Ezt az időszakot váltotta fel a jelenlegi korszak. Az 1970-es évek óta egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az imperializmus globális hegemóniája a tőke strukturális válságával párosul, valamint azzal a ténnyel, hogy az Egyesült Államok immár az egyetlen imperialista hatalomként maradt a porondon. Ez az imperializmus legveszélyesebb szakasza, mert fennáll annak a veszélye, hogy egyetlen szuperhatalom ragadja magához az egész világ feletti uralmat, és ez a hatalom erőszakos eszközökkel próbálja majd megoldani a feloldhatatlan ellentmondásokat; mindez pedig "a történelem irracionalitásának legszélsőségesebb formájához vezethet" (38. o.).

Nem lehetséges megvalósítani a globális államot vagy a "globális kormányzat" feltételeit, mivel az Egyesült Államok egyedüli nagyhatalomként globális kormányzatra törekszik – vagy Mészáros szavaival élve "a kapitalista rendszer állama" kíván lenni. Ez a törekvés elkerülhetetlenül oda vezet, hogy szektás módon elsősorban bizonyos tőkés csoportok (főleg az amerikai multinacionális vállalatok) profitigényeit igyekeznek biztosítani, ami viszont más tőkés csoportok ellentétes érdekeibe ütközik.

Továbbá az egyre mélyülő strukturális válság feltételei között, valamint a jövedelmezőség biztosítására irányuló egyre kétségbeesettebb próbálkozások közepette "elérkeztünk egy olyan ponthoz, amikor az egymással versengő imperialista hatalmak együttélése immár elviselhetetlenné válik" (32. o.). Az USA kíván a globális állammá válni, és az amerikai tőke a "globális tőke" státusára aspirál, újdonsült könyörtelenséggel számolva fel minden riválisát. Ez az új világrend növekvő irracionalitásának alapja, amely 2001. szeptember tizenegyedikét követően vált igazán világossá, pontosabban azután, hogy meghirdették az USA vezette "háborút a terrorizmus ellen". Rengeteg példával lehetne illusztrálni az "USA globális vezető szerepének" irracionalitását és ellentmondásait: világméretű aspirációik ellenére sem tartják be a széndioxid globális kibocsátásáról szóló kyotói egyezményt; nem hajlandóak elfogadni egy nemzetközi büntetőbíróság felállítását; teljességgel képtelenek következetes politikát folytatni a Közel-Keleten; miközben megkísérelték felállítani a terrorizmus elleni globális koalíciót, óriási vámtarifákat vetettek ki a "baráti" országok Amerikába irányuló acélexportjára; a Világkereskedelmi Szervezetben (WTO) és az IMF-ben a szegény országok ellen irányuló manővereket végeznek… a sor tovább folytatható. Nem az a lényeg, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozott-e valaki Mészáros brosúrájának megjelenése előtt, vagy sem. A fontos az, hogy ő tisztán marxista keretek közé helyezi, és marxista szempontból magyarázza ezeket a jelenségeket.

 

 

A szocialista előretörés aktualitása

 

Könyve utolsó fejezetében Mészáros a szocialista mozgalom előtt álló történelmi kihívással foglalkozik. A kapitalizmus feleslegessé vált, betöltötte történelmi feladatát – emlékezzünk rá, hogy Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban ezt a feladatot a modernitás globális elterjesztéseként határozta meg – és most már határozottan destruktív, gátol minden további fejlődést, ezért fel kell számolni. Mészáros a szocialista offenzíva aktualitása alatt annak szükségességét érti.

Első megállapítása szerint csak akkor történhet bármiféle jelentős esemény, ha a mozgalom magában az USA-ban is erőre kap. Egyedül az amerikai munkásosztály vethet véget az imperializmusnak, mivel "nincs olyan politikai/katonai erő a Földön, amely kívülről elvégezhetné azt, amit belülről kell megtennie egy, az USA fennálló rendjéhez képest pozitív alternatívát kínáló mozgalomnak" (57. o.).

A közelmúltig mindez igencsak elavult, avítt álláspontnak tűnhetett, hiszen az USA-ban a radikális politizálást mindenki réges-régen halottnak hitte. De Seattle és a rákövetkező események fényében Mészáros nézetei immár nem is tűnnek annyira meghökkentőnek. Sokkal jelentősebb viszont, hogy rövid brosúrájának zárófejezetében Mészáros nem igyekszik politikai dicshimnuszokat zengeni az új antiglobalizációs és egyéb radikális társadalmi mozgalmak helyzetéről. Sokkal inkább az érdekli, hogy az ilyen új mozgalmak létrejöttének pillanata elérkezett. Mindez pedig a tőke destruktív természetének és a szociáldemokrácia halálának immanens része. A változó helyi feltételek fogják megszabni az egyes fellendülések életképességét, a mozgalom győzelmeit és vereségeit. De az új mozgalom növekedni fog. Nincs más út, csupán a társadalmi átalakulás!

Mészáros azt is egyértelműen kifejti, hogy az osztályharc szükséges új formája nem egyszerűen a defenzív jellegű és megosztott régi munkásmozgalom egy baloldalibb változata kell legyen. A hagyományos munkásmozgalom leküzdhetetlen akadályokba ütközik, amikor megpróbál megszabadulni régi stratégiáitól. A tőke globális egységének lehetetlensége tükröződik abban, hogy a munkásmozgalom képtelen levetkezni megosztott, defenzív jellegét. Nem bízhatjuk a globális kapitalizmusra a munkásosztály globális egységének megteremtését, amely egyszerűen kisarjad a gazdasági harcokból, és a legkevésbé sem számíthatunk a hagyományos szakszervezeti bürokratákra és a ma már hanyatló szocialista pártokra.

Ezért van szükség egy újfajta, radikális tudatosságra. Mészáros fontos különbséget tesz a változás ágenseként felfogott hagyományos ipari munkásosztály, valamint Marxnak a "proletarizálódásról" alkotott sokkal általánosabb elképzelése között, amely szerint "az egyének túlnyomó többsége 'proletarizálódik', és a totális hatalomnélküliség helyzetébe süllyed, ahogy ez a fejlődés egy korábbi fázisában a társadalom legnyomorúságosabb elemeivel – vagyis a proletárokkal – történt" (92. o).

Ebből egy új, pluralista, demokratikus, hierarchiamentes mozgalom következik, amely minden küzdelmet, amire a tőke ellentmondásai sarkallják az embereket, közös nevezőre hoz – ám ezeknek a mozgalmaknak a többsége önmagában és önmagától nem szükségképpen szocialista. Ezeknek a tőkés rendszer megdöntésére irányuló, a valódi egyenlőség eléréséért harcoló mozgalmaknak a genezisét figyelhettük meg Seattle-ben, Genovában, Porto Allegrében és a gomba módjára szaporodó globalizációellenes mozgalmak nagyszámú és ellentmondásos demonstrációin éppúgy, mint számos egyéb társadalmi mozgalomban és küzdelemben.

Könyvének végén Mészáros intőn idézi Rosa Luxemburg híres mondását, amely szerint az emberiség előtt vagy a szocializmus, vagy a barbárság jövője áll. Ám ő még ki is egészíti a luxemburgi figyelmeztetést: "'Barbárság, ha szerencsénk van'. Hiszen a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kiirtása lenne. És az a világ, amely ebből a harmadik, a 'szocializmus vagy barbárság' alternatíváin is túlmutató lehetőségből nőne ki, már csak a svábbogarak számára lenne megfelelő, hiszen azok állítólag még az emberre halálos szintű radioaktív sugárzást is képesek elviselni. Ez a tőke harmadik útjának egyetlen értelmezhető jelentése. " (80. o.)

 

***

 

Ez az írás sokkal inkább Mészáros legfontosabb téziseinek összefoglalására szorítkozott, mintsem kritikai elemzésre. Nem kérek ezért bocsánatot. Ez a kis könyv igen nagy jelentőséggel bír; ám hogy némi kritikával is szolgáljak, a terminológia egy része talán nem lesz azonnal nyilvánvaló és világos azok számára, akik nem járatosak a marxista klasszikusokban. A végső konklúzió azonban nagyon egyszerű: olvassák el!

 

***

 

Részlet Mészáros István könyvének bevezetőjéből

 

"Lassan magunk mögött hagyjuk a huszadik századot, amit a tőke leglármásabb apologétái ‘amerikai évszázadként' jellemeznek. Nézeteiket úgy hangoztatják, mintha az 1917-es októberi forradalom, a kínai és a kubai forradalmak, vagy az azt követkő évtizedek gyarmati felszabadító harcai meg sem történtek volna, nem beszélve a dicső Egyesült Államok megalázó vietnami vereségéről. És valóban, a fennálló rend kritikátlan védelmezőinek magabiztos jóslatai szerint nem csak az előttünk álló évszázad, de az egész elkövetkező évezred arra ítéltetett, hogy mindenben a "Pax Americana" megfellebbezhetetlen elvárásaihoz igazodjék. A sivár valóság mégis azt mutatja, hogy a huszadik század fentebb említett társadalmi földindulásai – amelyekhez még néhányat, pozitívat és negatívat egyaránt, nyugodtan hozzászámolhatunk, így nem utolsósorban a két világháborút is – mögött rejlő, mélyen gyökerező okokat a rákövetkező fejlődés nem volt képes megszüntetni, akárhogyan rendeződtek is át az erőviszonyok a tőke ízlésének megfelelően az elmúlt évtized során. Éppen ellenkezőleg; minden újabb kikényszerített haladék csupán még inkább elmélyítette a kapitalista rendszer ellentmondásait, amelyek egyre fenyegetőbb veszélyt jelentenek magára az emberiség puszta fennmaradására nézve.

A krónikusan feloldhatatlannak bizonyuló társadalmi antagonizmusok a tőke ellenőrizhetetlenségével társulva talán továbbra is hol diadalittas hangulatot, hol az állandóság félrevezető illúzióit vetítik majd elénk, ahogy ez nemrégiben is történt. De mindkét esetben szembesülnünk kell a felgyűlő, pusztítóan elmélyülő problémákkal. Ha az előttünk álló évszázad valóban a tőke dicséretét zengők kórusa által várt "amerikai évszázad" lesz, akkor ez lesz az utolsó évszázad az emberiség számára, hogy évezredekről már ne is beszéljünk. Mindennek semmi köze bármiféle "Amerika-ellenességhez". Már 1992-ben kifejtettem meggyőződésemet, hogy a szocializmus jövőjéről – hangozzék ez bármilyen pesszimistának is – az Egyesült Államokban születik majd a döntés. Erre már a The Power of Ideology utolsó részében is utalni igyekeztem, amikor az univerzalitás problémáját tárgyalom. A szocializmus vagy egyetemesen, világméretekben nyilvánul meg, kiterjedve a világ legfejlettebb kapitalista régióira is, vagy nem valósul meg egyáltalán.

A fejlődés jelenlegi szintjén az összefonódó problémák olyan hosszú távú megoldást sürgetnek, amelyre csak egy univerzális megközelítéssel reménykedhetünk rátalálni. Ám erőszakos "globalizációja" dacára a tőke gyógyíthatatlanul romlott rendszere strukturálisan inkompatibilis az univerzalitással, ha e szó bármely, értelmezhető jelentését tekintjük."

 

István Mészáros: Socialism Or Barbarism: From The "American Century" To The Crossroads. New York, Monthly Review Press, 2001.

 

(A könyvismertetést Járai Erzsébet, a könyvrészletet Konok Péter fordította.)