Privatizációs botrányok Oroszországban

Hogy az orosz gazdasági reformok tragikus hatást gyakoroltak az életszinvonalra, az már-már közhelynek számít. Újabban napvilágra kerültek a dicstelen átalakulást erkölcsi értelemben is megkérdőjelező tények. A múlt év végén kerültek nyilvánosságra megdöbbentő felfedezések az orosz miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter Anatolij Csubajsz ügyleteiről.

1998 novemberében derült égből villámcsapásként kerültek nyilvánosságra különböző megdöbbentő felfedezések az orosz miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszterrel, Anatolij Csubajszszal kapcsolatban. Például az, hogy 90 000 dollárt kapott egy, az Uneximbank tulajdonában lévő kiadótól. A bank nyerte el az orosz privatizáció során a Szvjazinveszt (telekommunikációs vállalat) és a Norilszk Nikkel – a világ legnagyobb nikkelkitermelő vállalatának – többségi tulajdonjogát. Az ügyletek értéke meghaladja a 2,5 milliárd dollárt. A közvélemény legnagyobb megrökönyödésére azt állították, hogy a 90 000 dollár előleg volt egy, a privatizációról szóló könyv megírására.

Később kiderült, hogy nemcsak Csubajsz, de egy sor más kormányzati szereplő kapott hasonló összegeket ugyanezzel az üzlettel kapcsolatban: Bojko privatizációs miniszter, Mosztovoj, az állami csődbizottság feje, valamint Kazakov, az elnöki kormányzat második rangidős tagja. Ezt a három embert Jelcin menesztette – Csubajsz ugyanakkor megtarthatta miniszterelnök-helyettesi állását.

És ez nem az első ilyen botrány volt. A privatizációt felügyelő miniszter, Kok, távozni kényszerült, miután kiderült, hogy 100 000 dolláros "előleget" vett föl egy, az Uneximbankkal kapcsolatban álló cégtől. A privatizácóval összefüggésben azóta többször emeltek vádat.

Korrupciós botrányok Csubajsz és Kok "előlegeit" megelőzően és utána is voltak Oroszországban. Például Borisz Nyemcovval, a másik miniszterelnök-helyettessel kapcsolatban is. A Times augusztus 6-i cikke szerint:

"hétfőn …Alexander Minkin nyomozóriporter egy másolatot közölt a Novaja Gazeta lapjain egy telefonbeszélgetésről, amelyet Nyemcovnak és Szergej Liszovszkijnak, egy befolyásos médiacsoport fejének tulajdonítanak. Ezek szerint a miniszterelnök-helyettes több mint 60 000 fontot követelt volna Liszovszkijtól nemrég megjelent könyve, ‘A vidék’ után, hogy azt még beleszámolhassa vagyonbevallásába."

Minkin el nem tudta képzelni, hogyan érdemelhet emlékiratok egy vékonyka kötete ilyen nagy összegű előleget. Nyemcovot megvádolták, hogy három nappal elhalasztotta az általa beterjesztett antikorrupciós törvény elfogadtatását, ezzel számos kormányhivatalnok számára lehetővé téve, hogy kikerüljék teljes vagyonuk bevallását. Nyemcov vizsgálatot rendelt el telefonja lehallgatásának ügyében – azaz nem tagadta, hogy a beszélgetés lezajlott. December 10-én a Times újabb cikkében a következő jelent meg:

"Az orosz uralkodó elit egy újabb, potenciálisan romboló hatású korrupciós botrányba csöppent tegnap, miután egy tucat magas rangú kormányhivatalnok titkos bankszámláiról szivárogtak ki részletek.

Az utóbbi hónapok botrányai után, minek során négy prominens reformpárti politikust bocsátottak el, akik hatalmas előlegeket vettek föl egy meg nem jelent könyvért, egy moszkvai újság nyilvánosságra hozta, hogy több mint 70 közéleti személy, köztük miniszterek, tábornokok és diplomaták tartottak százezer font nagyságrendű összegeket egy gyanús kis moszkvai bankban.

A Moszkovszkij Komszomolec szerint, amelynek sikerült hozzájutnia a lista másolatához egy államügyészi hivatalból, a kompromittáló bizonyítékok azután kerültek napvilágra, hogy a nyomozók átvizsgálták a Rato Bank elnökének irodáit…

‘A nyomozók nem hittek a szemüknek a nevek és az elhelyezett betétek láttán’ – írja Alekszandr Kinstejn, a sztorit nyilvánosságra hozó nyomozóriporter. A nevek többsége közismert személyiségek neve volt: miniszterek, Jelcin elnök közvetlen munkatársai, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat tábornokai, sőt a miniszterelnök-helyettesek egyike.

A felsorolt betétesek közt volt Anatolij Kruglov tábornok, az Állami Vámbizottság elnöke: az ő és felesége számláján több mint 70 000 font betétállomány volt… Valentin Kovaljov volt igazságügyi miniszter számláján 160 000 font; Sztarovojtov tábornok, a Szövetségi Kommunikációs és Információs Ügynökség feje és felesége nevén 150 000 font volt.

Nincs bizonyíték arra vonatkozóan, hogy illegális úton szerzett pénzekről lenne szó, de ezek az összegek egy kicsit nagyok egy olyan országban, ahol egy miniszter havi fizetése kb. 600 font. A számlák gyanút keltettek, mert titokban tartották őket. A betétesek még csak soha nem is jártak a bankban, és az ügyfelek számlákkal kapcsolatos ügyeit mindössze egy nagyon megbízható alkalmazott intézte."

Noha számos botrány pattant ki Oroszországban, a legnagyobb horderejű ügy az, ami egyszerre érinti a miniszterelnökhelyettes Csubajsz személyét, és Oroszország egyik legnagyobb bankját – az Uneximbankot.

Sajtóvisszhang

Csubajsz könyvelőleg-ügyét már-már hitetlenkedve fogadta a nyugati média. Az Economist november 22-i számában például azt írták: "Úgy tűnik, Oroszország mindeddig legeredményesebb reformere, a miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter Anatolij Csubajsz politikai öngyilkosságot követett el."

Chrystia Freeland a Financial Times november 21-i számában úgy fogalmazott: "Az időzítés nem is lehetett volna rosszabb. Az orosz reformok atyja alig egy hónappal a tőzsdei összeomlás után erejét vesztette."

A korábbi nyugati támogatások

A fentiek azután hangzottak el, hogy a nyugati kormányok öt évig masszív támogatást nyújtottak Csubajsznak. Richard Morningstar, az ex-Szovjetuniónak nyújtott amerikai segélyek koordinátora egy interjúban elárulta, hogy ez a segítség jóval túllépte a szóbeli segítség fogalmát: “Ha mi nem támogattuk volna pénzügyileg Csubajszot, gondolja, hogy kiharcolhattuk volna a privatizáció megvalósítását? Valószínűleg nem. Néhány száz millió dollár [ennyi az átlagos bilaterális segély Oroszországnak juttatott mennyisége] nem lehet elég egy ország megváltoztatására, de Csubajsz megsegítésére céltámogatásnak igen." Hasonlóan, amikor az IMF 1995-ben döntött a 6,4 milliárd dolláros hitelkeret Oroszország rendelkezésére bocsátásáról, az egyik feltétel az volt, hogy Csubajsz játssza a központi szerepet a kormányzat gazdasági programjában.

Privatizáció

Csubajsz a segélyt az orosz privatizációt illető elképzelése miatt kapta. Az angol nyelvű sajtó hosszú ideig dicshimnuszokat zengett róla. A Daily Telegraph 1996. január 17.-i számában például így: "[Csubajsz] csaknem egyedül végezte el az ingyenes kuponok mielőbbi kibocsátását, ami mintegy százötvenmillió embert tett potenciális részvénytulajdonossá." Csak nemrégiben ismerték el, hogy a folyamattal kapcsolatban súlyos kétségek merültek fel. Az Economist csoport által kiadott Business Central Europe novemberi számának vezércikkéből is ez az utólagos felismerés tűnik ki:

"Visszatekintve megállapíthatjuk, hogy Oroszország ami hibát lehetett, azt elkövette a privatizáció ütemének erőltetésekor. A gyors átalakítással a reformerek megakadályozták a kommunizmus visszatérését, tették ezt azonban úgy, hogy az 1992-es tömeges privatizáció eredményeként számos vállalat tisztázatlan tulajdoni viszonyok közé került, miközben bankárok egy meglehetősen kicsiny csoportja fillérekért vásárolt fel privatizált vállalatokat, ezáltal mérhetetlen vagyonra és hatalomra szert téve… Az 1995-ös botrány, hiteleknek vállalati részesedésért való folyósítása … azt eredményezte, hogy egy maroknyi bankár a semminél alig valamivel többért jutott a legértékesebb vállalatokhoz."

A Newsweek december 1-i számában ugyanerről az jelent meg: "Az orosz gazdaság Csubajsz és reformpárti kollégái elkapkodott (és hanyagul végrehajtott) elmúlt hat évi privatizációja ellenére egyetlen hatalmas csődtömeg."

Kuponos privatizáció

Az orosz privatizáció Csubajsz-féle elképzelése a kezdetektől ellentmondásos volt. A vállalati tulajdont privatizációs kuponok útján akarták szétosztani a lakosság között. Ezúton – állítólag – korrekt módon juthattak volna részesedéshez a felgyülemlett hatalmas orosz állami tulajdonból. A kuponok forgalomképesek voltak. Aki eladta, az rögtön hozzájuthatott mondjuk egy pár üveg vodkához. A lakosság legnagyobb része számára a kuponok útján eszközölt ilyesfajta "befektetés" hamar eltűnt. Ugyanakkor néhány ember hihetetlen mértékben gazdagodott meg azon a tulajdonon, amelyet a kuponok útján akartak szétosztani.

Csubajsz maga is elismerte jóval a történtek után, hogy "A privatizációs folyamat során nem sikerült létrehozni egy széles tulajdonosi kört. Az elképzelés megbukott, a súlyos hibák miatt, amelyeket elkövettünk, bizonyos konkrét pénzügyi intézmények miatt, a kuponbefektetési alapok miatt, amelyek betétesek százezreivel foglalkoztak. A munka irányítását rosszul szerveztük meg …ennek eredményeként emberek százezreinek érdekeit sértettük meg. A privatizációnak ez volt az a része, amely a legnagyobb politikai visszhangot váltotta ki."

A folyamatot kísérő reakciók legszemléletesebb példája Csubajsz egy, a széles nyilvánosság előtt elhangzott kijelentése nyomán támadt. Azt mondta, hogy minden privatizációs kupon legalább egy Volga gépkocsi árával azonos értékű.

Az orosz állampolgár számára egy kupon értéke a privatizációs folyamat elején két üveg vodka volt, a végén pedig mintegy két kiló kolbász. Ezt jelentette egy állampolgárnak az orosz állami tulajdonból való részesedés reálértékben – abban a gazdaságban, amelyik valaha a világ legnagyobbjai közé tartozott, és hat évtizeden keresztül teljes egészében állami tulajdonban volt.

Hitelért tulajdont

A Csubajsz által támogatott privatizációs folyamat 1995-97 között új szakaszához érkezett: ez volt a "hitelért tulajdont" elgondolása. Azaz: a vállalatnak hitelt nyújtó bank részesedést szerzett a vállalatban, aminek következtében úgynevezett Pénzügyi Ipari Csoportok (PICS) alakultak. Az Uneximbank bocsáthatta például árverésre a Norilszk Nikkel, a világ legnagyobb kohászati központjai egyikének számító cég részvényeit, majd megvette a részvényeket messze a piaci ár alatt. A Reuters hírügynökség 1998. december 1-én ezt írta: "Nehéz akár egyetlen olyan esetet is találni, amikor a kormányzat korrekt áron szabadult meg vállalati érdekeltségektől."

A Russia Review, az angol nyelvű Moscow Times hetente megjelenő kiadványa, amely a privatizációs folyamat támogatójának számít, a folyamatot így látja: "A Pénzügyi Ipari Csoportok jelentősége 1995 végén nőtt meg a hitelért tulajdont elgondolása kapcsán. Az ötletet Vladimir Potanyinnak, az Uneximbank elnökének tulajdonítják… Mindössze 779 millió dollárnyi hitelért nyolc vállalat került néhány kiválasztott bank tulajdonába, így a Potanyin vezette Uneximbankéba is. A vállalatok az orosz gazdaság legkiemelkedőbbjei, olyan óriások, mint például a Jukosz [olajipari cég], a Norilszk Nikkel és az Aeroflot. Az oroszok csak túszként (zalozsnyik) emlegetik ezeket a vállalatokat, amelyek 336 millió dollárért, mondhatni az Uneximbank ölébe pottyantak…"

Csaknem az összes PICS részt vett az olajüzletben – tekintve, hogy ez Oroszországban a legbiztosabb üzlet, és a fizetség mindig készpénzben érkezik. 1998 nyarának végéig a PICS-k olajtársaságokat vásároltak föl az államtól szinte semmiért.

Amikor 1998 elején a negyedik legnagyobb olajtársaság, a Szidanko 34%-os részvénypakettjét bocsátották aukcióra, mindössze két vevő jelentkezett: az Uneximbank és az Alfa. A győztes az Unexim lett; a nevetségesnek mondható 20 millió dolláros vételárért és plusz 60 millió dolláros befektetési kötelezettségért egy 6,5 milliárd dolláros piaci kapitalizációjú társaság tulajdonosa lett. Ez csak kiegészítése annak az 51%-nak, amit az Unexim még 1997 januárjában szerzett 130 millió dollárért a hitelért tulajdont koncepció keretében. Mivel a törvény legalább két ajánlattevő jelenlétét írja elő az árverésen, hihetőnek tűnik, hogy az Alfa csak szívességet tett az Uneximnek, amikor benyújtotta licitjét.

Ez az üzlet az Uneximbank-csoport legerősebb vállalatát hozta létre: "Potanyin, mint üzletember és jó kormányközeli kapcsolatokkal rendelkező személy akkor érkezett karrierje csúcspontjára, amikor 1996 augusztusában miniszternek jelölték, ahol sikerült nyolc hónapot eltöltenie, mielőtt a kormányátalakítás kivetette volna a nyeregből…

Potanyin a hatalom berkeiben eltöltött idejét nem vesztegette haszontalanul, a PICS-k közül az Unexim rendelkezik valószínűleg a legjobb politikai kapcsolatokkal. A tyumeni olajprivatizációig az Unexim kaparintotta meg a legjobb cégeket Oroszországban, a legtöbbet az olajszektorban nevetségesen alacsony áron.

Az Uneximbank-csoport 34 tagot számlál… De ami a csoport jövőjét igazán biztosítja, az a Szidanko olajtársaság. 1996 végén az ötödik legnagyobb olajkitermelő vállalat 51%-a nyomorúságos 20 millió dollárért került az Uneximbank birtokába a hitelért tulajdont konstrukció keretében, további 60 millió dolláros befektetési kötelezettség vállalásával, miközben az Uneximbank-csoport másik vállalata, az Interros az 1997. januári privatizációs árverésen további 34%-ot szerzett meg 130 millió dollárért."

Szvjazinveszt

A sokat emlegetett hitelért tulajdon botrányai után további viták övezték azt a tendert, melynek eredményeként 1997 nyarán az Unexim jutott az orosz telekommunikációs céghez, a Szvjazinveszthez. Ezt követően Kok privatizációs minisztert posztja elhagyására kényszerítették. Szeptember 15-én Mihail Kodorovszkij, a Menatep Bank vezérigazgatója az orosz televízióban kijelentette, hogy Jelcin közölte a bankok vezetőivel, Koknak azért kellett mennie, mert "a bankok egyike olyan többletinformációval rendelkezett, amely Kok miniszteren keresztül szivárgott ki". A Wall Street Journal november 19-i számában így írtak erről:

"Amíg Csubajsz könyvügye ki nem pattant, az év szenzációja Alfred Kok, előző privatizációs miniszter 100 000 dolláros szerződése volt, ami a privatizáció történetének az ő szemszögéből történő megírására vonatkozott. A szponzor az a kiadó, amelyik – nem fogják kitalálni – kapcsolatban áll az Uneximbankkal, ugyanazzal a társasággal, amelyik Csubajsz előleg-ügyében is szerepet játszott."

Csubajsz és az Uneximbank

Az ehhez hasonló műveletek olyan megállapításokat eredményezték mind az orosz, mind a nyugati sajtóban, hogy Csubajsz támogatja az egyik konkrét pénzügyi csoportot. Az Economist november 22-i számában:

"Csubajsz magára maradt egyetlen szövetségesével – az Uneximbankkal, egy hatalmas magánbankcsoporttal. Az Uneximbank a hitelért tulajdont koncepció nyomán jutott szinte ingyen olyan óriásvállalatokhoz, mint Oroszország negyedik legnagyobb olajtársasága vagy legnagyobb nikkelkitermelője. Sajnálatos módon az Uneximbank volt az is, amelyik megvette azt a kiadóvállalatot, amelyik a mintegy 450 000 dolláros előlegeket folyósította Csubajsz és más kollégái számára."

Az elnökválasztási kampány

A privatizációt övező gazdasági botrányokon felül számos politikai találgatás látott napvilágot Csubajsz személye körül. Az orosz elnökválasztási kampány tetőfokán, június 19-én két személyt tartóztattak le, akik az orosz kormányirodából tartottak kifele – 500 000 dollárral egy kartondobozban. Az egyik Arkagyij Jesztyafejev, Csubajsz előző sajtótitkára, akkor az ORT televízió főigazgató-helyettese, a másik Szergej Liszovszkij, az elnökválasztási kampány egy szervezője volt.

1996. november 15-én Moszkva egyik legnépszerűbb napilapja, a Moszkovszkij Komszomolec egy állítólagos magnófelvétel-másolatot közölt le, melyen Jelcin újraválasztási kampányának vezetője, Csubajsz hallható, amint az ügy eltussolásáról beszél.

A másolat szerint június 22-én Csubajsz egy találkozón arról beszélt, hogyan tudná valaki elhagyni az országot. A felvétel szerint a következőket mondta: "van egy másik variáció is… Rosztropovics autóval megy Finnországba, Ön vele megy, csak semmi formalitás, mi majd segítünk, hogy rendes körülmények között megérkezzen. Már foglaltunk helyet a Finnországból Törökországba tartó gépre, szépen elrepül Törökországba, minden rendben lesz. Egy lényeges: 4-5 hónapig Törökországban kell tartózkodnia, úgyhogy vigyen elég pénzt magával, hogy minden rendben legyen, probléma nélkül."

Lezajlott állítólag egy másik beszélgetés is Csubajsz és az elnöki főtanácsadó, Viktor Iljusin között is az érintett személyek védelméről: "Csubajsz: Arkagyij Jesztyafejev tisztában volt mindennel! Tudta, hogy milyen kocázatot vállal! Teljes mértékben. Még csak kérdései sem voltak. Abszolút megbízható ember. Bizonyára [érthetetlen szöveg] egymillió dollár egy dobozban tegnap…

– Iljusin: Mondtam a főnöknek [Jelcin], amikor tegnap beszéltünk… ‘Borisz Nyikolajevics, ha most akarnánk, 15-20 embert kaphatnánk el a President Hotel előtt, akik sporttáskákban viszik ki a pénzt az épületből’."

A Moszkovszkij Komszomolec álllítólagos másolata szerint Csubajsz és Iljusin ezután azt vitatta meg, hogyan lehet elérni, hogy az érintett személyek ne kerüljenek a főügyésszel kapcsolatba:

"– Iljusin: Először megmondom neki [Jelcinnek], hogy találkoztunk – mivel ő adott engedélyt az energiaügyi miniszterekkel való találkozásra – megmondom, hogy a találkozó létrejött, és szerintünk szükség lenne Szkuratov [a főügyész] utasítására, hogy ezek az emberek biztonságban legyenek…

Csubajsz: Van itt néhány dolog, amit meg kell érteni. Nos, tényleg. ők a bőrüket kockáztatják, és nekünk azt kellene mondanunk: ‘Elnézést, de harmadika után [július 3. – az elnökválasztás második fordulója] maguknak kell kimászniuk ebből.’ Ez egyszerűen nem elég jó. Ezt határozottan ellenzem. Hiszen bűnvádi eljárásnak néznek elébe! Igen, így történt, Iljusin és Csubajsz itt van, ők meg ott. De mi küldtük oda őket! Senki más, csakis mi!… Hogyan nézzek az emberek szemébe? …Ön megtette a dolgát, azután elválunk. És azután elítélik öt évre – hát sajnálom, ez benne volt a pakliban."

Majd megbeszélték, hogyan lehetne késleltetni az orosz főügyészt az ügy kivizsgálásában:

"– Csubajsz: Az alapkérdés: megakadályozzuk-e a dokumentumok eljuttatását Szkuratovhoz?…

Iljusin: De azt nem tudjuk megakadályozni, hogy az anyagok eljussanak az Ügyészi Hivatalba, ha ő azt kéri.

Csubajsz: Miért nem? Egy [érthetetlen szöveg] Borisz Nyikolajevicstől [Jelcin] Szkuratovnak, egy másik Kovaljovnak [a Szövetségi Biztonsági Hivatal igazgatója], hogy halasszák el az ügyet és kész.

Iljusin: Akkor elhalasztják, kétségkívül."

Csubajsz tagadta ezen szalagok hitelességét, a Moszkovszkij Komszomolec nem vonta vissza állításait – amiért senki sem perelte be. Az államügyészi hivatal büntetőjogi nyomozást rendelt el a pénz ügyében, de 1997 áprilisában azt megszüntette, minthogy "a nyomozás nem találta meg a pénz származási helyét, és a tényt, hogy valaki veszteséget szenvedett el ennek következményeként, nem lehetett megerősíteni".

Csubajsz népszerűtlen

Az említett gazdasági programok és politikai botrányok ismeretében nem meglepő, hogy a közvéleménykutatások szerint Csubajsz az ország egyik legnépszerűtlenebb politikusa. 1997 elején a Novaja Gazetában megjelent közvéleménykutatás szerint az orosz lakosság 75%-a nem bízik Csubajszban. Az Orosz Közvéleménykutató Központ május 24-én közölt felmérése szerint arra a kérdésre, hogy "Helyesli, vagy nem helyesli összességében Csubajsz első miniszterelnökhelyettesi tevékenységét?" a "nem tudja" válaszolókat leszámítva 83% kifogásolta Csubajsz tevékenységét áprilisban, és 82% májusban.

Az orosz sajtóban megjelent kritika

Míg a nyugati sajtó nem adott az ilyen eseményeket megillető mértékben helyet a tudósításokban az orosz helyzetnek, Oroszországban az események kellő visszhangra találtak. Csubajsz ostorozása általános volt, és nem csak a baloldalról.

Csubajsz egyik legfőbb bírálója Jurij Luzskov, moszkvai polgármester volt. 1996 júliusában például Luzskov kijelentette: "Úgy gondolom, ő [Csubajsz] döntötte romba a privatizációt, és a kupon nemcsak Oroszország, de az emberiség történetének egyik legnagyobb csalása."

Sztaniszlav Satalin, aki egyik szerzője az "500 Napos Tervnek" (Oroszország kapitalista gazdasággá történő átformálására), megállapítja: "Csubajsz általános tevékenysége, tapintatlan és durva magatartása gyűlöletessé tette nevét Oroszországban."

A liberális vezető, Grigorij Javlinszkij, a Jabloko párt vezére, aki az orosz-nyugati kapcsolatok egyik fő támogatója, a privatizációval kapcsolatban azt nyilatkozta: "Csubajsz elérte, hogy már senki nem hisz neki, még akkor sem, ha azt mondja, hogy új játékba akar kezdeni."

Csubajsz ellenfelei

Hogy eltereljék a figyelmet ezekről a fejleményekről, azt kezdték terjeszteni, hogy az újonnan felbukkanó anyagok többsége a Csubajsszal szemben álló újságoktól származik. A Time december 15-i számában például azt írta: "az Anatolij Csubajszot lejáratni kívánó kampány továbbra is erős… a múlt héten nyugati újságíróknak tartott sajtótájékoztatón Csubajsz nem volt hajlandó hivatalosan megnevezni, hogy ki csinálja ezt… A kampány arra a 450 000 dollárra összpontosít, melyet Csubajsz és négy kollégája előlegként kapott egy, a privatizációról szóló könyvre."

Kétségtelenül igaz, hogy a leleplező cikkek Csubajsz ellenfeleitől származnak. De nem ez a kérdés, hanem az, hogy igazak-e, vagy sem? A könyvelőleg ügyében elismerték, hogy igaz.

A sajtó szabadságát a különböző, egymással ellentétes nézőpontok médiában történő kifejtése szavatolja. Léteznek Csubajsszal szemben álló lapok, amelyek természetesen alig várják, hogy a fentiekhez hasonló leleplező cikkek jelenjenek meg, és vannak más lapok, amelyek Csubajsz támogatóinak számítanak, és ezért nem szentelnek ennek akkora figyelmet. De az angol nyelvű sajtó még a beismert tényeket is alulreprezentálta – ennek tárgyalása következik.

Politikai részrehajlás

Az információk jelentőségükön aluli értékelése vagy elhallgatása a nyugati sajtóban – aminek következményeként a Csubajsz körüli leleplezések nagy meglepetést keltettek – egyik oka a politikai elfogultság. Az Economist november 22-i számában például elismerte, hogy: "kétségbeesett ragaszkodás a múlt heti összeomláshoz. Csubajsz nagyot botlott, elbukott a saját maga által gerjesztett botrányban." Mindemellett Csubajsz általános helyzetét tekintve a lap azt írta: "Csubajszot is megilleti az ártatlanság vélelme."

A fentiek ismeretében elmondhatjuk, hogy az orosz korrupciót érintő ténymegállapításokat egy jó ideig félre tették. Egy kiegyensúlyozott nyugati sajtó legalábbis felhívta volna ezekre a figyelmet – akkor nem lett volna az ezt követő leleplezéseknek ilyen sokkoló hatása. Ahogy Leonyid Bersidszkij, a Kapital című orosz nyelvű gazdasági hetilap szerkesztője november 27-én írta: "Oroszország legutóbbi korrupciós botrányában nem az a lényeg, hogy a piaci reformokat egy korrupt klikk hajtotta végre. Bármilyen furcsa is, a leglényegesebb az, hogy a botrány mocskos leleplezéseinek nyomán a Nyugat végre rájött, hogy miért döglődik az orosz gazdaság."

A "Nyugati sajtó: a tények mellőzése" alcímmel azt írta: "Miután kipattant a könyvre felvett előleg ügye, többen vádolták a nyugati sajtót azzal, hogy túlzott jóindulattal viseltetik Csubajsz és ‘fiatal reformerei’ iránt… vajon korábbi botlásai, amelyek közismertek voltak Oroszországban, miért nem jelentek meg szinte soha a nyugati sajtóban?"

Kétségtelen, hogy a korábbi botrányok jelentőségüket tekintve lényegesen kisebb súllyal szerepeltek, és volt néhány egészen sajátságos példa arra, hogy a tények meg sem jelentek. Csak ennek tudható be, hogy a korrupciós megállapítások meglepetésként érték a nyugatot, noha az orosz média már hosszú ideje folyamatosan foglalkozott az üggyel. Ráadásul míg bizonyos elhallgatások csupán politikai okokra vezethetők vissza, azt is figyelembe kell venni, hogy egyes esetek nem jártak-e közvetlen anyagi előnnyel.

Csönd a Moscow Timesnál

Kitűnő példája annak, hogy bizonyos lapok a fontos eseményekről mennyire nem adtak hírt, az a szenzációs cikk a moszkvai angol nyelvű The Exile október 23-i számában, ami a Kok-féle privatizációs botrányról szól. Az újság határozott kommunista-ellenességéről ismert, legfontosabb témája mindenféle szenzációs ügy és a szex. Ezt a cikket azonban érdemes teljes terjedelmében ismertetni, tartalma önmagáért beszél. A cikkben említett Jordan a Renaissance Capital, egy befektetési cég elnöke, Borisz Jordan. Az említett cég éppen fúzióra készül az MFK-val – az Uneximbank-csoport egyik tagjával.

"Az Exile olvasói bizonyára emlékeznek, hogy Jordan üzleti partnere, az Uneximbank, kényes helyzetbe került, amikor kiderült, hogy nyilvánvalóan csúszópénzt juttattak a korábbi állami privatizációs miniszternek, Alfred Koknak könyvre szóló előleg címén. Az Exile e héten tudomására jutott információk szerint Jordan egy hozzátartozója alapította azt a svájci árnyékvállalatot, amelyen keresztül a könyvelőleget kifizették.

…Oroszország legsikeresebb üzletemberei azok, akiknek sikerült jó kapcsolatokat kiépíteniük a privatizáció lebonyolításában szerepet játszó kormányhivatalnokokkal. A legismertebb esetek az úgynevezett ‘hitelért tulajdont’ pályázatok voltak 1995-ben…

Az MFK-Renaissance kapcsolatba hozható azoknak az aukcióknak az egyik legnagyobb nyertesével, a befolyásos Uneximbankkal. Az elmúlt nyáron az Unexim újabb sikereket könyvelhetett el az állami tulajdon két nagyszabású (Szvjazinveszt és a Norilsz Nikkel II) aukcióján, ami az üzleti konkurrenciát, különösen Borisz Berezovszkijt és Vlagyimir Guszinszkijt a bank tisztességtelen versennyel való megvádolására késztette.

Az Unexim riválisait különösen az dühítette, hogy a bank 21,5%-os részesedést szerzett a Szvjazinvesztben, az üzlet létrehozásában Jordan segédkezett… Ezután az árverés után a vesztesek és nyertesek lejáratási kampányba kezdtek egymás ellen, amit az orosz közvélemény a ‘bankárok háborújának’ nevez…

A Kok elleni ügy egy 100 000 dolláros könyvelőleg körül zajlik, amit hivatalos jövedelembevallásában ez év nyarán nyújtott be. A Novaja Gazetában és Financial Timesban megjelent cikkek kiderítették, hogy a svájci Servina kiadóvállalatot, amely azt a bizonyos előleget folyósította, az Uneximbank zürichi fiókja utasította a könyv megjelentetésére… Az előleg már csak a hatalmas összeg miatt is gyanús – kevés szerző van a világon, aki ilyen összegek fölött rendelkezik -; ráadásul az a tény, hogy a könyv, amely még meg sem íródott, az első a Servina négyéves történetében…

E héten kiderült, hogy a Servinát jegyző, Szekretan Trojanosz nevű jogi cég elnöke Borisz Jordan egy hozzátartozója. Egy telefoninterjú során Tyihon Trojanosz megerősítette, hogy ő Jordan rokona, és ‘rendszeres kapcsolatban’ áll vele.

‘Az ő édesanyja az én unokatestvérem’ – mondta. ‘Jó családi kapcsolataink vannak.’

Trojanosz nem kommentálta a lehetséges érdekellentétet, ami Jordan szerepét illeti a telekommunikációs árajánlatban… Nem nyilatkozott a Servina és az Uneximbank kapcsolatáról.

A Renaissance Capital egy szóvivője a Jordan és a Servina között fennálló kapcsolatot véletlen egybeesésként aposztrofálta. ‘Trojanosz úrnak van egy nagy cége, és több orosz üzletfele. Nem ésszerűtlen a feltételezés, hogy neki és Jordan úrnak egymást keresztező érdekeik lehetnek, ez azonban puszta véletlen.’ A Renaissance szóvivője azonban nem tagadta a Jordant és Trojanoszt összefűző családi köteléket (‘Trojanosz úr egy unokatestvér, akit egyszer elmozdítottak …’)

Megfigyelők szerint ez a kapcsolat puszta létezése okán is etikai problémákat vet fel. A Kroll Associates, egy nemzetközi kereskedelmi nyomozócég egy munkatársa, Richard Prior az ügy vázlatának hallatán, a nevek ismerete nélkül azt mondta, hogy egy ilyen családi kapcsolat ‘etikai problémákat’ vetne fel. Mint mondta: ‘Ha egy ilyen családi kapcsolat kiderülne, az érdekellentétekhez vezetne…’

A Kok-ügyet vizsgáló moszkvai főügyészi hivatal munkatársa, Tatjana Maszlova nem nyilatkozott arról, hogy a kormánynak tudomása lenne a kapcsolatról."

A Moscow Times saját állítása szerint a vezető angol nyelvű üzleti lap Oroszországban. Elvárható lenne tehát, hogy az ügyről beszámol, ezt azonban nem tette meg. Az Exile így ír erről: "mi… kellemetlenül nyilvánvalóvá tesszük, hogy kik vagyunk és honnan jövünk." A Moscow Times más tészta: "Néha azonban bepillantást nyerhetünk abba, hogyan teszik a dolgukat, mint példának okáért a múlt héten. Miután az Exile leközölte leleplező cikkét Borisz Jordanról (a Boston Globe-bal egyidejűleg, mert az abban szereplő cikket az Exile szerkesztője, Matt Taibbi közösen írta David Filipovval, a Globe irodavezetőjével), a Moscow Times feltűnően hallgatott. Napok teltek el, majd egy hét, végül nyilvánvalóvá vált, hogy a Times hagyta elúszni a sztorit…

Amint ez kiderült, a Moszkovszkij Komszomolec, a Nyezaviszinaja Gazeta, az orosz NSN hírszolgálat, és a Radio Maximum is átvette a mi Jordan-sztorinkat, Amerikában élő hazánkfiáról…

Persze nem kötelező bárkiről bármit írni – ez a sajtószabadság. Ha a Moscow Times soha egyetlen sort nem ír Jordanról, nem aggályoskodnánk amiatt, hogy elszalasztják a sztorit. Csakhogy a Moscow Times ódákat zengett róla, ittléte teljes ideje alatt…

Amíg a Radio Maximum a mi Jordan-sztorinkat sugározta, a Moscow Times a tőzsdekrachról írt. Október 29-i címlapsztorija arról értekezett, hogy mi a szerelmi vallomás újságírói megfelelője."

Befejezés

Az Oroszországban felfedett dolgok kétszeresen is botrányosak.

Az első és legfontosabb a privatizációs folyamat mélységesen korrupt volta. A kuponos privatizáció, amit a vagyon lakosság közötti szétosztásaként vezettek be a köztudatba, a töbséget valójában megfosztotta bármiféle vagyontól. Ezzel párhuzamosan gigantikus összegek vándoroltak kis csoportok kezébe gyakorlatilag ellenszolgáltatás nélkül. Ezt a hírhedt "hitelért tulajdont" elképzelés, és az ezt követő privatizációk útján tehették meg. Mára bebizonyosodott, hogy ezeket vezető minisztereknek – köztük két egymást követő privatizációs miniszternek és az első miniszterelnök-helyettes Anatolij Csubajsznak – juttatott, könyvelőlegnek álcázott összegekkel érték el.

Másodszor: az ezen botrányokra vonatkozó bizonyítékok folyamatosan jelen voltak az orosz sajtóban, és felbukkantak különböző politikai beállítottságú vezető pozíciójú orosz személyiség kijelentéseiben. De a nyugati sajtóban mindennek nyoma sem volt – a vádemelések villámcsapásként érték a nyugati közvéleményt, amikor azok teljesen nyilvánvalóak voltak Oroszországban. Az orosz helyzetről szisztematikusan félrevezető képet tápláltak.

Az ilyesfajta botrányok ismerősek Nagy-Britanniában a Hamilton-ügyből és más ügyekből. Oroszországban azonban ezek a fejlemények a politikai rendszer központi figuráit és az orosz pénzügyi intézmények legnagyobbjait érintik. A szóban forgó összegek nem ezer fontok, hanem százezer dollárok a korrupció és milliárd dollárok a megvalósult üzletek kapcsán. Az érintettek egy része még mindig hivatalban van, és ugyanazok az intézmények működnek.

A korrupcióval csak Oroszország birkózhat meg. A nemzetközi médiának viszont kötelessége, hogy feltárja a valós helyzetet, hogy ismertesse az Oroszországban megjelenő anyagokat, amint azok megjelennek, és ne okozzon meglepetést az olvasóknak a bekövetkező fejlemények során.

(Fordította: Kővári Gábor)

Növekvő világszegénység

Ross is statisztikai adatokkal alátámasztva érvel amellett, hogy a világgazdaság legutóbbi évtizedei a hanyatlás és a drámai polarizáció korszakát képezik. A növekvő elszegényedés közepette az ázsiai „kis tigrisek" teljesítményeit nem a felemelkedés modellértékű útjának, hanem kivételnek lehet tekinteni. A liberális kapitalizmus fukuyamai apoteózisa a tények sokasága által cáfolt apológia csupán.

Vázlat

  1. A piacgazdaságok társadalmi fejlődésének legfőbb jellegzetessége ma világszerte a szegénység rendkívüli megnövekedése. Az 1960-as évek óta 15-ról 62-re, azaz négyszeresére növekedett azoknak az or­szágoknak a száma, amelyekben csökkent az egy főre Jutó bruttó nemzeti termék. A visszaesés ma 12-szer annyi embert érint, mint azelőtt, vagyis 71 millió helyett 808 milliót.
  2. A fenti időszakot tekintve az iparosodott országokhoz felzárkózók száma – szintén az egy főre jutó bruttó nemzeti terméket alapul véve – 601 millióról 90 millióra csökkent.
  3. A piacgazdaságok összlakosságának emelkedő aránya, 45 helyett 75%-a tapasztal az egy főre jutó nemzeti termék mennyiségében visszaesést, vagy az iparosodott országokhoz képest további lemaradást.
  4. A súlyosbodó világszegénység Afrika, Közel-Kelet, Latin-Amerika és a karibi szigetvilág csaknem minden országát érinti. Az egy főre jutó bruttó nemzeti termék Afrikában 1974, a Közel-Keleten 1977, Latin-Amerikában és a karibi szigetvilágban pedig 1980 óta folyamatosan csökken. Vannak olyan országok, amelyeknek gazdasága a 20 évvel ezelőtti szintre esett vissza, és vannak olyanok, ahol 70%-kal zuhant vissza az egy főre jutó bruttó nemzeti termék.
  5. Az általánosan tapasztalható trendek eredményeképpen a világ­történelemben eddig soha nem látott mértékűvé tágult a gazdasági egyenlőtlenség.
  6. Ilyen körülmények között abban reménykedni, hogy az 1990-es a szélesedő konszenzus és a békés fejlődés évtizede lesz, alapvetően té­vedés. Ha nem küzdjük le a növekvő világszegénységet okozó problé­mákat, a következő tíz évben Észak és Dél konfliktusának kiéleződésére számíthatunk.

Eufória és kijózanodás

Az 1990-es évek kapujában a szocialisták, úgymond, egyedülálló kihí­vásnak néznek elébe. Fukuyama hírhedtté vált cikke nyomán sokan te­szik fel a kérdést, hogy valóban „vége a történelemnek?”, és úgy gon­dolják, hogy a szocialistáknak szembesülniük kell a liberálkapitalizmus és a piacgazdaság világméretű hódításával.

A kérdés feltevői, Fukuyama metafizikáját Reagan, Thatcher és Bush valóságára fordítva azzal a kijelentéssel állottak elő, hogy a szabadversenyes kapitalizmus olyan nemzetközi renddé szélesedett, amely el tud­ja hozni a világnak a gazdasági prosperitást, a liberális demokráciát és a békét. Ráadásul – állítják – a kelet-ázsiai újonnan iparosodott orszá­gok – mint Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr és Hongkong – példái megmu­tatták, hogy a bőség és a szabadság nemcsak a fejlett ipari országok­ban létezik, hanem következetes gazdálkodással a fejletlenek számára is elérhető.1

Elismerték ugyan, hogy akadnak kivételek, de az a tény, hogy Etiópi­ában és Szudánban százezrek pusztulnak el sorozatos éhínségek miatt, és hogy az UNICEF számításai szerint félmillió gyermek hal meg az adósságválság közvetlen vagy közvetett következményeképpen, mind­össze csak néhány lábjegyzetet érdemelt, és csupán széplelkű jótékony­ságra buzdított. E kivételeket a fejlődés általános trendjétől független anomáliáknak tekintették.

A brit politikusok arról ábrándoztak, hogy az 1990-es évek a nemzet­közi béke, mi több, az „új világrend”, a modern „pragmatizmus” és kiszé­lesedő „kompromisszum” évtizede lesz. Az értelmiséget pedig az „Euró­pa Ház” tervezgetése kötötte le, amelynek falai között persze nem jut hely a harmadik világban élő hatalmas népességnek.2

A szocialistákat egy letűnt korból itt maradt őslényeknek tekintették, akiknek a reaganizmus és a thatcherizmus új, vibráló valóságával kell szembenézniük.

Alig egy év elteltével a világ már egészen más képet mutat. Az 1990-es karácsony az Öböl-háború rémségeinek árnyékában telt. Az adós­ságválság okozta elnyomorodást ma már aligha lehet nem észrevenni. Az amerikai és nagy-britanniai gazdasági prosperitás fénye elhomályo­sult (s ma már mind többen tekintik a teljes pénzpiaci szabadság korát egyszer s mindenkorra lezárultnak). Az új rend megteremtésénél buz­gólkodó kelet-európaiak sem vélik már a szabad piac minden folyomá­nyát egyértelműen pozitívnak. Kétely férkőzött a nagy álomba, hogy az eljövendő évezredben a kapitalizmus diadalmaskodik. Thatcher asszony leköszönt, és a Reagan-országlás olyan súlyos pénzügyi és gazdasági gondok elé állította Amerikát, amilyenekre a Nagy Válság óta nem volt példa.

Piacgazdaság és mélyülő nyomor

A valóság azonban még ennél is sokkal kegyetlenebb. A piacgazdaság mellett kardoskodók éppen az ellenkezőjét állítják az igazságnak. A ka­pitalizmus ma egyáltalán nem a békét és a felvirágzást hozza, hanem a szinte elképzelhetetlen mértékű nyomort – olyan általános elszegénye­dést, mely egyedülálló a második világháború óta. Ez a szegénység, ahelyett, hogy fokozatosan felszámolódnék, mind súlyosabbá és súlyo­sabbá válik.

 1. táblázat: A piacgazdaságok népességmegoszlása az országok gazdasági fejlettsége szerint, 1960-88
   1960-70a  1970-80  1980-68
Az ipari országok lakossága (milliókban)b  679,5 700,5 771,2
Az egy főre jutó bruttó nemzeti termékük alapján az ipari államok mellé felzárkózó országok lakossága (milliókban)  600,8 700,5 89,5
Az egy főre jutó bruttó nemzeti termékük alapján az ipari államok mögött mind jobban lemaradó országok lakossága (milliókban)c  1.029,6 1.263,8 1.740,0
Azoknak az országoknak a lakossága, amelyekben csökken az egy főre jutó bruttó nemzeti termek (milliókban) 70,6 203,8 807,7
A piacgazdaságok összlakossága d  2.38,5 2.903,0 3.408,4
Az ipari országok lakossága (az emberiség egészének %-ában)  28.5% 25.3% 22,6%
Az egy főre jutó bruttó nemzeti termékük alapján az ipari államok mellé felzárkózó országok lakossága (az emberiség egészének %-ában)c  25,2% 24,2% 2,6%
Az egy főre jutó bruttó nemzeti termékük alapján az ipari országok mögött mind jobban lemaradó országok lakossága (az emberiség egészének %-ában)  43,3% 43,5% 51,1%
Azoknak az országoknak a lakossága, amelyekben csökken az egy főre jutó nemzeti termék (az emberiség egészének %-ában)  3,0% 7,0% 23,7%

a, Csak 1967-70-ig vannak adataink azokról az országokról, ahol az egy főre jutó bruttó nemzeti termék az ipari államokhoz képest, azaz relatív mértékben csök­kent.

b, A Világbank által alkalmazott kategóriák szerint.

c, Kivéve azokat az országokat, ahol csökkent az egy főre jutó bruttó nemzeti termék.

d, Minden népességadat a megadott időszak utolsó évére vonatkozik.

Források: Az egy főre jutó bruttó nemzeti termék abszolút csökkenéséről: UNCTAD Handbook; az egy főre jutó bruttó nemzeti termék relatív változásairól: Világbank: World Tables, 1989-90; népességadatok: Nemzetközi Valuta Alap: International Fi­nancial Statistics.

Az események pontosan az ellenkező irányba haladnak, mint amit a piacgazdaság ideológusai 1989 végén divatossá vált kijelentéseikben meghirdettek. Az 1950-es és az 1960-as években – mint látni fogjuk – még tényleg lehetséges volt arról beszélni, hogy a kapitalizmus emelni fogja a világ népeinek életszínvonalát. Ebben az időszakban példátlan gazdasági növekedés köszöntött be, ez a prosperitás azonban egyes or­szágokban nagyobb volt, mint másutt, és környezetkárosító hatásai mel­lett bizonyos megnyilvánulásaival más veszélyeket is hordozott magá­ban. Mindazonáltal az életszínvonal valóban mindenhol növekedett, és a gazdaságok virágoztak.

Az 1980-as évek kezdetével a helyzet gyökeresen megváltozott. A pi­acgazdaságokat általában többé nem a prosperitás, hanem az abszolút vagy relatív elszegényedés jellemzi. Először törtónt meg a második vi­lágháború óta, hogy a kapitalizmus látványos kudarcot vallott a világmé­retű jólét megteremtésében. Ahelyett, hogy liberálisabbá vált volna a vi­lággazdaság, és javultak volna az életkörülmények, a helyzet mind két­ség beejtőbb képet mutat.

Gazdasági holokauszt

A szegénység olyan méreteket öltött, hogy teljes komolysággal állíthat­juk, – 1945 óta először – egyfajta gazdasági holokauszt közeleg. Most nem arról van szó, hogy egy rezsim kiirt egy vallási közösséget, hanem arról, hogy a piac működése milliókat fog a pusztulásba kergetni.

Hogy e döbbenetes, globális elnyomorodást egyes országok nem érezték meg közvetlenül, annak egyedül az az oka, hogy a 80-as és 90-es években egy szűk sávban, Nyugat-Európában, Észak-Amerikában, Japánban és néhány hűbérgazdaságban – Kelet-Ázsia úgynevezett újonnan iparosodott országaiban – a kapitalizmusnak sikerült tovább gyarapodnia Az emberiség zömének azonban ez nem jutott osztályré­szül, s csak távolról szemlélheti a jólét szigeteit.

De lássunk világosan: szegénységről szólván nem az angliai nincste­lenekre gondolunk, bár az ő helyzetük is sérti a civilizált ember szemét. És nem is a papundekli-városok iszonyatos nyomorára kívánjuk felhívni a figyelmet. Nem, arról a szegénységről beszélünk, mely szó szerint öl, és nem egyeseket, hanem milliókat – közvetve vagy közvetlenül.

Az etiópiaihoz hasonló katasztrófák, néhány nevezetes televíziós műsor és könyv, továbbá az Öböl-válság okait kutató némely komolyabb elemzés már kezdték megsejtetni a nagyközönséggel, hogy mi is folyik Nyugat-Európa, az Egyesült Államok és Japán szűk határain kívül.

Az ismertté vált kirívó jelenségek azonban csak a jéghegy csúcsát je­lentik, csupán rövidke fejezetei az emberiséget sújtó csapássorozatnak. Ennek a tanulmánynak az a célja, hogy a növekvő világszegénységre vonatkozó adatok összegyűjtésével és rendszerezésével feltárja, milyen is a piacgazdaságok helyzete valójában.

Mivel a bemutatott kép esetleg túlságosan ijesztő lehet, s alkalmasint szögesen ellentétes a toryknak, a piac liberális apologétáinak „hagyo­mányos okfejtésével”, előre kell bocsátanunk, hogy a felvonultatott ada­tok nem radikális baloldali közgazdászoktól származnak. Információkért mindannyiszor a nemzetközi kapitalizmus köztiszteletben álló, ortodox szervezeteihez fordultunk – a Nemzetközi Valutaalaphoz, a Gazdasági Együttműködés és Fejlődés Szervezetéhez (OECD), a Világbankhoz és az ENSZ-hez. Mindent egybevéve, három meghatározó körülmény ötlik rögtön a szemünkbe:

  • Az emberiség az 1990-es évek elején történelmének legsúlyosabb gazdasági egyenlőtlenségével néz szembe.
  • Ha az egy főre jutó bruttó nemzeti terméket vesszük, az ipari orszá­gok mellé felzárkózó államok száma az 1980-as években egyharmadára esett vissza.
  • Az 1960-as évek óta megnégyszereződött azoknak az országoknak a száma, ahol az egy főre eső bruttó nemzeti termék abszolút mérték­ben csökkent, és csaknem tucat szorosára duzzadt az a népességtö­meg, mely a gazdasági hanyatlás által érintett államokban él.

Következzék állításaink bizonyítása.

2. Táblázat: Csökkenő bruttó nemzeti termékű országok (lakosság millió fő)

1960-1970

1970-1980

1980-1988

Afganisztán

14,9

Angola

7,3

Argentína

31,5

Mauritánia

1,9

Algéria

14,3

Bahrein

0,4

Bahrein

0,5

Mexikó

82,7

Burundi

3,6

Burkina Faso

6,2

Benin

4,3

Mozambik

14,8

Közép-Afrika

1,8

Csád

4,5

Bolívia

7,0

Namíbia

1,7

Csád

3,6

Chile

11,1

Közép Afrika

2,8

Nicaragua

3,5

Dél-Jemen

1,4

Comore

8,5

Costa Rica

2,9

Niger

6,5

Ghána

8,6

Elefántcsont-

part

8,3

Elefántcsont-

part

11,6

Nigéria

105,5

Guinea

4,3

Dzsibuti

0,3

Dél-Jemen

2,3

Panama

2,3

Haiti

4,2

Etiópia

38,5

Dzsibuti

0,4

Paraguay

3,9

Kuvait

0,7

Ghána

10,7

Ecuador

10,2

Peru

21,3

Mali

5,1

Guinea

5,4

El Salvador

5,1

Fülöp-szk.

58,7

Mauritius

0,8

Jamaica

2,1

Etiópia

47,9

Ruanda

6,5

Sao Tomé

0,1

Kuvait

1,3

Fidzsi

0,7

Szamoa

0,2

Szenegál

4,3

Laosz

3,2

Gabon

1,1

Sao Tomé

0,1

Szomália

2,8

Libéria

1,9

Ghána

14,1

Szaúd-

Arábia

14,0

 

 

Líbia

3,0

Guatemala

8,7

Seychelles

0,1

 

 

Madagaszkár

8,6

Guyana

1,0

Szomália

7,1

 

 

Mauritánia

1,6

Haiti

5,5

Dél-Afrika

33,8

 

 

Mozambik

11,8

Honduras

4,8

Szudán

23,8

 

 

Nicaragua

2,7

Irán

52,8

Suriname

0,4

 

 

Niger

5,3

Irak

17,3

Szíria

11,3

 

 

Szenegál

5,7

Jamaica

2,5

Tanzánia

24,0

 

 

Sierra Leone

3,3

Jordánia

3,9

Togo

3,2

 

 

Uganda

13,1

Kenya

23,9

Trinidad

1,2

 

 

Zaire

26,4

Kiribati

0,7

Uganda

17,2

 

 

Zambia

5,6

Kuvait

2,0

Uruguay

3,1

 

 

Zimbabwe

7,1

Libéria

2,4

Vanuatu

0,2

 

 

 

 

Líbia

4,2

Venezuela

18,8

 

 

 

 

Madagaszkár

10,9

Zaire

33,5

 

 

 

 

Malawi

7,8

Zambia

7,6

 

 

 

 

Mali

8,9

Zimbabwe

8,9

Országok

15

27

62

Összlakosság

70,6

203,8

807,7

A nemzetközi egyenlőtlenség kialakulása

Ha különböző országokat avagy hosszabb időszakokat kívánunk gazda­ságilag összehasonlítani, az természetesen komoly módszertani problé­mákat vet fel. Figyelőmbe kell vennünk, hogy milyen hatásokat váltanak ki a pénzforgalom mozgásai, az egyes országokban érvényesülő külön­böző árszintek és a termékszerkezet változásai. Nehezíti a helyzetet, hogy a nemzeti jövedelem elosztására vonatkozó, módszeres összeha­sonlításra alkalmas adatok a legtöbb országban hiányoznak. Ha árnya­latnyi, apróbb változásokat akarnánk a nemzetközi szegénység alakulá­sában kimutatni, nehéz lenne határozott következtetésekre jutnunk. Mi­után azonban a változások egyáltalán nem csekélyek, semmi kétséget nem hagynak irányuk felől, és a különböző adatfelmérések – kevés kivé­tellel – ugyanazokat a trendeket tárják elénk, egyértelműen bizonyítva, hogy mi is történik valójában.

Az egyes országok gazdasági helyzetének összehasonlításához per­sze – ideális esetben – olyan, huzamosabb időszakot felölelő számítá­sok szükségeltetnének, amelyek figyelembe veszik a különböző álla­mokban létező árszinteket, azaz megadnák a PPP-re (Parity Purchasing Power – viszonyított vásárlóerő) vonatkozó adatokat. Sajnos, hosszabb periódust figyelembe vevő, összehasonlító PPP-kalkulációk nem állnak rendelkezésünkre minden országból, s így gyakran változatlan, napi ár­folyamadatokkal kell dolgoznunk. Mindazonáltal a világban olyan nagyarányú változások mennek végbe, hogy azok iránya félreérthetetlen – s ezt a már meglévő PPP-vizsgálatok is megerősítik.

Az elmúlt három évtizedben végbement világgazdasági változások főbb vonulatát az első és a második táblázat, valamint az 1. és a 2. ábra mutatja. A főbb következmények nyilvánvalóak.

 

1. ábra: A piacgazdaságok népességmegoszlása (milliókban)

 

1. ábra

 

2. ábra: A piacgazdaságok népességmegoszlása (%-ban)
2. ábra
 

Mélyülő abszolút szegénység

Ami rögtön a szemünkbe tűnik, az az abszolút értelemben elszegényedő – vagyis a bruttó nemzeti terméküket tekintve visszafejlődő – országok számának drámai megugrása. A visszaesés által érintett országok szá­ma az 1960-70-es évtizedben megadott 15-rói 1970 és 1980 között 27-re, majd az 1980-tól 1988-ig terjedő időszakban 62-re emelkedett (2. táblázat). Ez annyit jelent, hogy az elszegényedés 1960 és 1970 között 71 millió, 1970 és 1980 között már 204 millió, majd 1980-ról 1988-ra összesen 808 millió embert sújtott (3. ábra). Röviden: az egy főre jutó brut­tó nemzeti termékük csökkenését átélő népesség száma az elmúlt har­minc évben megtizenkétszereződött, s a legnagyobb arányú helyzetrom­lás az 1980-as években következett be.

3. ábra: Összlakosság azokban az országokban, ahol csökken az egy főre jutó bruttó nemzeti termék, 1960-1988

3. ábra

Forrás: Az UNCTD Handbook of International Trade and Development számításai alapján

Míg az 1960-as években még el lehetett mondani, hogy az abszolút elszegényedés marginális jelenség – a piacgazdaságok lakosságának ekkor még mindössze 3%-a szenvedett országának gazdasági hanyatlá­sától -, az 1970-es években már nyilvánvalóan nem ez volt a kép, hi­szen ekkorra már a piacgazdaságok népességének 7%-a, tizennegyed része ért olyan államokban, ahol abszolút mértékben fogyatkozott a brut­tó nemzeti termék. Az abszolút elnyomorodás az 1980-as évtizedre vált igazán súlyossá – ebben az időszakban már a piacgazdaságok lakossá­gának 23,7%-ára, csaknem egynegyedére volt kihatással a gazdasági visszaesés. Látni fogjuk, hogy a gazdaságok sorvadása nem valami ki­vételes szerencsétlenség, hanem általánosan kibontakozó trend.

A relatív szegénység elmozdulásai

A változások másik iránya az a félreérthetetlen arányeltolódás, amely a gazdasági fejlődési trend szempontjából vett két fő országcsoport között végbement; az egyik csoporthoz tartoznak az ipari és az egy főre jutó bruttó nemzeti termék tekintetében melléjük felzárkózott államok, a má­sikba az abszolút elszegényedő, illetve az egy főre jutó bruttó nemzeti termékük alapján az ipari államoktól mind inkább lemaradó országok.

Az 1950-es és az 1960-as években még a piacgazdaságok népessé­gének többsége, 54%-a élt iparosodott vagy a fejletteket beérő orszá­gokban (1. táblázat). Ez az arány azonban már az 1970-es években 50%-ra csökkent.

Az 1980-as évtizedre már a piacgazdaságok lakosságának zöme, 74%-a élt olyan országokban, ahol vagy visszazuhant az egy főre eső bruttó nemzeti termék (abszolút elszegényedés), vagy, ezt az adatot alapul véve, lemaradás volt tapasztalható az ipari államokhoz képest (relatív elszegényedés). A már tárgyalt, abszolút értelemben szegé­nyedő államok mellett a piacgazdaságok lakosságának növekvő része -1960-tól 1979-ig 43,5%-a, de az 1980-tól 1988-ig terjedő időszakban már 51,1 %-a – él relatíve romló helyzetű országban. Látható a változá­sok kettős iránya: a tényleges gazdasági visszafejlődéstől szenvedő ál­lamok számának radikális megemelkedése, és a fejlett országokat utol­érő népek táborának feltűnő megcsappanása

A két trendet figyelembe véve egyértelmű, hogy miként alakult a fejlődés 1960 és 1980 között. Az 1960-as évtizedben a piacgazdaságok­ban élő emberek javarésze ugyanannyi egy főre jutó bruttó nemzeti ter­méket könyvelhetett el, mint az ipari államok, vagy legalább is jó úton volt afelé, hogy ez utóbbiakat utolérje. Ám az 1980-as évekre a lakos­ságnak már a háromnegyed része panaszkodhatott hazájának csökkenő termeléséről, vagy arról, hogy országát mind mélyebb szakadék választ­ja el a fejlett államoktól.

A felzárkózó államok megfogyatkozása

A nemzetközi szegénység elmélyülésének egyik velejárója, hogy jócs­kán megcsappant azoknak az országoknak a száma, amelyek egy főre jutó bruttó nemzeti termékük tekintetében kezdték beérni az iparosodott államokat. 1967 és 1970 között, dollárban számolva, 35 ilyen ország volt. 1970-től 1980-ig 49-re szaporodtak, ám az 1980-tól 1988-ig terjedő periódusban számuk 14-re zuhant vissza A felzárkózó országok összla­kosságának megfogyatkozása azonban még szembeszökőbb: azok után, hogy az 1967 és 1970 között mért 600,8 milliós adat az 1970 és 1980 közötti évtizedben 700,5 millióra ugrott, 1980-tól 1988-ig közel 90%-os visszaesés következett be, vagyis a szám 89,5 millióra apadt. (1. táblázat.)

Egyszóval a fejlett államokhoz közelítő újonnan iparosodott államok példája egyáltalán nem általánosítható, sőt sokkal inkább kivételnek szá­mít a ma érvényesülő szabály alól. A kelet-ázsiai újonnan iparosodott ál­lamoktól eltekintve – ide tartozik Hongkong, Dél-Korea, Tajvan és Szin­gapúr -, azoknak az országoknak a tábora, amelyeknek gazdasági hely­zete a fejlettekhez viszonyítva javult, mára drámaian csökkent, s mind­össze maroknyi, jelentéktelen és túlszakosodott gazdasággal rendel­kező csoportra szorítkozik (nevezetesen a Bahamák, Barbados, Grenada Málta, Seychelles, St. Vincent, Vanuatu és a volt Jemeni Népi De­mokratikus Köztársaság). Ezek a változások éles ellentétben állnak az 1960-tól 1980-ig terjedő időszak eredményeivel, amikor is olyan orszá­gok indultak meg a felzárkózás útján, mint Algéria, Brazília, Irán, Irak, Mali, Mexikó és Nigéria. A fejlődés azonban megakadt, és a beérkező államok köre mára drasztikusan összeszűkült.

4. ábra: Az egy főre jutó bruttó nemzeti termék (BNT) növekedése, 1960-69
 4. ábra
Forrás: Nemzetközi Valuta Alap: International Financial Statistics számításai alapján
 
5. ábra: Az egy főre jutó bruttó nemzeti termék (BNT) 1980-as dollárban 1960-87
 5. ábra
Forrás: Angus Maddison, The Worid Economy in the Twentieth Century.

 

Amiről a számok beszélnek

A tényekből kibontakozó trendet az 5. ábra illusztrálja – ebből láthatjuk az egy főre jutó bruttó nemzeti termék alakulását a harmadik világ négy fő régiójában (Afrikában, Ázsiában, a nyugati féltekén – az Egyesült Ál­lamokat és Kanadat kivéve -, továbbá a Közel-Keleten), valamint az iparosodott országokban. Az adatokat a Nemzetközi Valutaalap konti­nentális növekedésre vonatkozó összesített számításaira támaszkodva adjuk meg.

Egy főre jutó BNT 1980-ban, US-dollárban, 1960-as árfolyamon, 1960-87

Mint láthatjuk, az 1960-as évtizedben (és a rendelkezésünkre álló in­formációk alapján az 1950-esben is) az összes piacgazdasági övezet „egységesen” fejlődött, vagyis – a gyorsabb iramú Közel-Keletet kivéve – nem volt lényeges különbség az egyes régiók között, az egy főre jutó bruttó nemzeti termék mindenhol növekedett.

Az 1970-es évektől kezdve azonban a helyzet egyszeriben megválto­zott, amikor a kapitalista világ két régióra szakadt: egyfelől a továbbra is fejlődő iparosodott államokra és Ázsiára (A Nemzetközi Valutaalap szá­mításai Kínát is ide sorolják), másfelől a hanyatló gazdaságú Afrikára, Közel-Keletre, Latin-Amerikára és a Karib szigetvilágra.

Vessünk egy pillantást először a visszafejlődő régiókra:

Afrikában az egy főre eső bruttó nemzeti termék növekedése 1974-ben megakadt, majd azok után, hogy évekig stagnált, 1977-et követően csökkenni kezdett (ha Dél-Afrikát beleszámoljuk, ti. a Szaharától délre fekvő fekete-afrikai országok helyzete – mint később látni fogjuk – ennél is rosszabb). 1989-re az egy főre jutó bruttó nemzeti termék 14,1%-kal esett vissza, ami nem kevesebbet jelent, mint hogy a fekete kontinens gazdasága 1969-es szintjére zuhant, azaz csaknem két évtizedet lépett hátra a fejlődésben.

A Közel-Keleten az egy főre jutó bruttó nemzeti termék mennyiségé­nek gyarapodása 1977-ben állt meg, majd innen feltartóztathatatlanul fo­gyatkozásnak indult. 1988-ra 24,9%-kal csökkent, vagyis az 1971-es szintre esett vissza. Másfél évtized gazdasági fejlődése vált ily módon semmivé.

A nyugati féltekén, vagyis Közép- és Dél-Amerikában, valamint a ka­ribi szigetvilágban az egy főre jutó bruttó nemzeti termék növekedése 1980-ban érte el csúcsát, majd ezt követően 10%-kal csökkent. A későbbi gazdasági fellendülés visszaszerzett négy százalékot a veszte­ségből, de az egy főre jutó bruttó nemzeti termék 1988-ban még így is 7,9%-kal alatta maradt az 1980-ban mért adatnak, vagyis nem tudott túl­lépni az 1977-es szinten. 11 év gazdasági fejlődése foszlott szerte.

Hangsúlyoznunk kell, hogy itt mindenütt átlagokról van szó, úgyhogy lehetnek olyan országok, amelyeknek még ennél is rosszabb a helyzete. Zambiában 70%-kal csökkent az egy főre jutó bruttó nemzeti termék, Li­bériában több mint 60%-kal. Nicaragua, ahol az amerikaiak által pénzelt kontra-háború pusztított, több mint 50%-os visszaesést szenvedett el, Zairében és Bolíviában pedig 40%-os volt a visszafejlődés.3

Az általános hanyatlással szemben Ázsia még az iparosodott álla­moknál is gyorsabban növekedett, habár ebben – mint később látni fog­juk – élesen elkülönül az országok többségétől.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy míg az 1950-es és 1960-as években a nemzetközi piacgazdaság egyenletesen fejlődött, és minden régió egyformán fellendülésnek indult, 1970-et követően a helyzet olyannyira megváltozott, hogy egységes felemelkedésről többé nem beszél­hetünk.

Az általános gazdasági progresszió a múlté. Habár az iparosodott or­szágok továbbra is gyarapodnak, ez csak szűk kivétel a jóval nagyobb népességű harmadik világbeli államok zöméhez képest. A piacgazda­ságokban élő népek hatalmas tömegei egyre súlyosbodó nélkülözésnek néznek elébe.

Az egyenlőtlenség alakulása

Ha a pillanatnyi változásokról a hosszabb távú fejlődésre irányítjuk fi­gyelmünket, szembe kell néznünk azzal, hogy Afrikára és a Közel-Kelet­re vonatkozóan nem állnak rendelkezésünkre huzamosabb időszakot felölelő, történelmileg összehasonlítható adatok. Mindazonáltal Angus Maddisonnak sikerült a Gazdasági Együttműködés és Fejlődés Szerve­zete (OECD) számára Ázsiáról, Latin-Amerikáról és az ipari országokról olyan számításokat készítenie, amelyek az egy főre jutó bruttó nemzeti terméket az egész huszadik századon végigvonulva felbecsülik a PPP szempontjából. A Maddison által vizsgált 32 ország a világ bruttó ter­melésének 85, összlakosságának pedig 76%-át adja.

A hatos számú ábra mutatja az egy főre jutó bruttó nemzeti termék abszolút értékeinek hosszú távú alakulását Az ábra alátámasztja a mé­lyülő egyenlőtlenségről mondottakat, azonkívül megvilágítja és összefüg­géseiben magyarázza az elmúlt időszakban Ázsiában végbement relatív fejlődést.

 

6. ábra: Az egy főre jutó bruttó nemzeti termék (BNT) 1980-as dollárban 1960-87
6. ábra
Forrás: Angus Maddison, The World Economy in the Twentieth Century.

Tekintsük először a Latin-Amerikát az iparosodott OECD-áliamokkal összehasonlító adatokat. Latin-Amerika átlagos bruttó nemzeti terméke 1900-ban 41,8%-a, 1913-ban 44,9%-a, 1929-ben 44,7%-a, 1950-ben 45,3%-a, 1973-ban 35,1 %-a, 1987-ben pedig 29,7%-a volt az OECD-országokénak. Más szóval, Latin-Amerika 1900 és 1913 között kezdte be­érni az OECD-országokat, helyzetét az 1913-tól 1950-ig terjedő időszak­ban is megőrizte, esetleg csekély mértékben javított is rajta, ám ezt kö­vetően mind jobban és jobban lemaradt. 1973 után pedig még gyorsab­bá vált gazdaságának hanyatlása.

Ázsia átlagos bruttó nemzeti terméke 1900-ban 26,7%-a, 1913-ban 24,2%-a, 1929-ben 22,00%-a, 1950-ben 14,2%-a, 1973-ban 13,5%-a, 1987-ben pedig 19,1 %-a volt az OECD-országokénak. Ázsia relatív helyzete az OECD-országokéhoz viszonyítva 1900-tól 1950-ig – az 1930-as és 1940-es évek között bekövetkezett abszolút visszaesést is beleértve – fokozatosan romlott, az 1950-tól 1973-ig terjedő időszakban stagnált vagy kis mértékben hanyatlott, majd 1973-at követően javulás­nak indult. A fejlődés ellenére azonban Ázsia – az 1900 és 1929 közti időszakhoz képest – 1987-re még inkább az iparosodott államok mögé szorult, tekintve, hogy a nagyobb ázsiai országok egy főre jutó bruttó nemzeti terméke 1900-ban egynegyede, 1987-ben pedig mindössze egyötöde volt az OECD-államokénak. Nyilvánvaló tehát, hogy az elmúlt években Ázsiában gazdasági fellendülés következett be, ám a földrész­nek nem sikerült behoznia relatív lemaradását.

Az egyetlen nagyobb állam, amelynek az egy főre jutó bruttó nemzeti termékét alapul véve jelentősen sikerült ebben a században az iparoso­dott országoktól mért távolságát csökkentenie, a Szovjetunió volt – ami érthetővé teszi, hogy az 1950-es és 1960-as évek között miért vált olyan vonzóvá a szovjet modell a fejlődő országok számára A Szovjetunió egy főre jutó bruttó nemzeti terméke 1929-ben 38,3%-a volt az ipari ál­lamokénak. Ez a szám 1950-re, a háború pusztításai ellenére, 63,8%-ra növekedett, ám a fejlődés ezt követően lelassult, és 1973-ra csupán a 64,5%-ig sikerült eljutnia. A rákövetkező években a szovjet gazdaság megtorpant, majd válságba jutott: 1973 és 1987 között az egy főre jutó bruttó nemzeti termék az OECD-országokhoz viszonyítva 58,6%-ra esett vissza.

Relatív növekedési ráták

A kontinensek viszonylagos növekedési rátáit a 7. ábrán láthatjuk. Az ábra logaritmikus skálája nem az egy főre jutó bruttó nemzeti termék ab­szolút különbségét mutatja, hanem az egyes földrészek fejlődési ütemé­nek ingadozását.

7. ábra: Relatív egy főre jutó BNT az iparosodott országokhoz hasonlítva 1967-88 (az iparosodott országok BNT-jének %-ában)
 7. ábra
Forrás: Világbank, World Tables, 1990, pp. 2-5. alapján

1900 és 1950 között az ipari államok növekedési üteme lassú volt, az 1950-tól 1973-ig terjedő periódusban jelentősen felgyorsult, majd 1973 és 1987 között megtorpant, de nem esett vissza korábbi szintjére.

Latin-Amerika egy főre jutó bruttó nemzeti termékének növekedési üteme 1900 és 1950 között meghaladta az ipari országokét, ám 1950 után – annak ellenére, hogy ha lassabban is, de továbbfejlődött – már nem sikerült utolérnie a fejlett országok eredményeit, 1973-at követően pedig még inkább az ipari országok mögé szorult.

Ázsia fejlődése 1900 és 1929 között feltűnően lassú volt, és 1929-től 1950-ig abszolút mértékben is visszaesett, ám 1950 után az ázsiai gaz­daságok hirtelen növekedésnek indultak, és fejlődési ütemük 1973-at követően már meghaladta az iparosodott államokét.

(Szovjet-)Oroszország növekedési rátája 1900 és 1913 között egy szinten volt az ipari államokéval. 1913-tól 1929-ig, a forradalmi zűrzavar­nak és utóhatásainak következtében a szovjet gazdaság stagnált, de az 1929-tól 1950-ig terjedő időszakban fejlődési üteme már meghaladta az ipari államokét. 1950 és 1973 között – az ipari országok megugrásának, s nem saját hanyatlásának betudhatóan – a Szovjetunió lemaradt a fej­lett országok mögött, 1973 után pedig helyzete drasztikusan megrom­lott, s már nemcsak az ipari országok, hanem még Ázsia is lehagyta a növekedésben, miközben ő maga egyedül Latin-Amerikánál mutatkozott eredményesebbnek.

A világ országainak relatív helyzete

Ha vizsgálódásainkat a világ összes országának fejlődésére ki akarjuk terjeszteni, felmerül az a nehézség, hogy nem állnak rendelkezésünkre hosszabb időtávot felölelő PPP-számításokon alapuló adatok. Ezek hi­ányában a számokat – a Világbank felméréseire támaszkodva4 – valutá­ban, azaz dollárban kell megadnunk. Mint korábban említettük, ez – a le­ás felértékelések következtében – arányeltolódásokhoz és eltérő árszer­kezetekhez vezet. Mindamellett az eredmények, a gazdasági szempont­ból legtarkább képet mutató Ázsia kivételével, a belőlük kibontakozó trend tekintetében lényegében korrelálnak a korábban idézett konstans árszámításokkal és PPP-felmérésekkel. A változás iránya tehát itt is ugyanaz, egyedül az abszolút értékek változnak. A valutában megadott adatok csak megerősítik és nyilvánvalóbbá teszik az általános trendet, ami a 7. ábrán is jól látható.

Az eddigi számításokkal összhangban az a kontinens, amelynek napi dollárárfolyamban kalkulálva leginkább súlyosbodott a helyzete, Afrika volt. A Szaharától délre fekvő országoknak az ipari államokhoz viszonyí­tott relatív helyzete 1976-ban állt a legjobban, amikor b dollárban kifeje­zett egy főre jutó bruttó nemzeti termékük 5,3%-a volt az OECD-országokénak. Ez a szám 1988-ban több mint felére, 1,9%-ra csökkent.

A latin-amerikai gazdaságok visszaesése relatív értelemben nem volt olyan mérvű, mint az afrikai országoké, ám az abszolút számok annál súlyosabb helyzetről tanúskodnak. A dollárban megadott egy főre jutó bruttó nemzeti termék viszonylagos értéke 1976-ban volt a legmaga­sabb – 19,3%-a az ipari országokénak. Ám ez a szám 1988-ban már 10,7 %-ra, csaknem a felére zuhant vissza

A Közel-Keletnek relatív helyzetén 1982-ben sikerült a legtöbbet ja­vítania, dollárban kifejezett egy főre jutó bruttó nemzeti terméke ekkor 10,5%-a volt az ipari országokénak. 1988-ban ez az érték 6,9%-ra esett vissza, ami egyharmados csökkenést jelent.

Mint korábban említettük, Ázsia élesen különbözik az átlagtól, és a folyóárban megadott adatok e földrész esetében térnek el legjobban a Maddison-féle számításoktól. A folyóár-számítások szerint Dél-Ázsia vi­szonylagos helyzete jelentősen romlott az iparosodott államokéhoz ké­pest, míg Maddisonnak a fontosabb dél-ázsiai országokról készített fel­mérései szerint a régió megőrizte pozícióját. 1988-ban a térség egy főre jutó bruttó nemzeti terméke az ipari országok eredményeinek 1,8%-ára csökkent.

Kelet-Ázsia – Kínát is beleértve – 1984-ben dicsekedhetett a legma­gasabb, 4,1%-os, dollárban kifejezett relatív értékkel, ám 1988-ban brut­tó nemzeti terméke már csak 3,2%-a volt az ipari országokénak. Maddi­son PPP-számításai és a konstans árakra vonatkozó adatok azt mutat­ják, hogy Kelet-Ázsia 1987-ig határozottan javított helyzetén (az eltéré­sek jórészt abból adódnak, hogy a térség fontosabb országai egészen az 1980-as évek végéig igyekeztek valutaárfolyamaikat minél alacso­nyabban tartani a dollárhoz képest, ami mesterségesen csökkenti dollár­ban kifejezett bruttó nemzeti termékük összegét az ipari államokéval összehasonlítva). Helyesebb, ha Kelet-Ázsia tekintetében inkább a PPP-adatokat tekintjük irányadónak.

A dollárszámítások tehát – Ázsia kivételével – szemmel láthatóan megerősítik a más úton nyert adatokat. A számok szerint Afrikát és La­tin-Amerikát gazdasági katasztrófa sújtotta, a Közel-Keleten is nagyará­nyú visszaesés következett be. Az egyedüli eltérés az, hogy a konstans árszámítások Afrika esetében az 1974-tól 1977-ig terjedő időszakra, a Közel-Keleten 1977-re, Latin-Amerikában pedig 1980-ra teszik a forduló­pontot, míg a folyóár-adatok alapján történő összehasonlítások szerint Afrikában és Latin-Amerikában 1976-ban, a Közel-Keleten pedig 1980-ban kezdett a gazdaság mind jobban lemaradni az ipari országokhoz ké­pest. A részletkülönbségek azonban nem fedhetik el előlünk a változá­sok általános irányát.

Az adatok egyedül Ázsia esetében ellentmondásosak, ahol az ipari országokkal történő folyóár-összehasonlítások a helyzet romlását, míg a PPP- és a konstansár-kalkulációk a gazdaság fellendülését jelzik. Az utóbbi adatok megbízhatóbbnak tűnnek. A folyóár-számítások és Maddi­son PPP-kalkulációi Latin-Amerika esetében különböző abszolút értéke­ket eredményeznek. Bár Latin-Amerika egy főre jutó bruttó nemzeti ter­méke 1987-ben Maddison adatai szerint egyharmada, a folyóár-számítások szerint pedig egyötöde volt az ipari országokénak, a fejlődés iránya és a fordulat időpontja nagyjából egy. Az abszolút különbségek vizsgá­latánál inkább a PPP-alapú értékekre kell támaszkodnunk, de – a többi számítás mellett – a folyóár-adatok is megerősítik, hogy az 1970-es évek véget követően Latin-Amerika helyzete súlyosan megromlott.

Beruházások

Hogy teljesebbé tegyük a képet, és rámutassunk a jövő fejlődési le­hetőségeire, dolgozatunkat a beruházások földrészenkénti szemrevéte­lezésével zárjuk. Minthogy a beruházások nemcsak törvényszerű velejá­rói, hanem hajtóerői is a növekedésnek, nem képzelhető el, hogy a sze­génységbe süllyedt kontinensek javíthatnának helyzetükön nagyarányú invesztíció nélkül. A beruházások bővülését az egyes földrészeken a nyolcadik ábrán láthatjuk. Ebből kitűnik, hogy Afrikában, Latin-Ameriká­ban és a Közel-Keleten a beruházások még az egy főre jutó bruttó nem­zeti terméknél is drámaibban csökkentek.

 

8. ábra: Teljes beruházás a BNT %-ában (földrészenként)
 8. ábra
Forrás: Nemzetközi Valuta Alap: International Financial Statistics. Japánt nem az ázsiai, hanem az OECD országok közé számítottuk. Itt az USA és Kanada is az OECD országok közé értendő.

Afrikában 1977-ben a beruházások a bruttó nemzeti termék 30,7%-át tették ki, ám ez az érték – jórészt az állótőke túlzott arányának köszön­hetően – 1987-ben 18,8%-ra, azaz 40%-kal esett vissza.

A nyugati féltekén a beruházások az 1974-ben mutatkozó 24,8%-ról 17,5%-ra csökkentek 1984-ben (ezek az utolsó rendelkezésre álló ada­tok), ami 30 %-os visszafejlődést jelent.

A Közel-Keleten a beruházások az 1984. évben mért 28,4%-os tetőpontról 1985-ben 22,4%-ra zuhantak vissza – itt tehát 21%-os a visszaesés.

Ázsiában az 1960-as évek elején a bruttó nemzeti termékből beruhá­zásra szánt összeg minden kontinensnél alacsonyabb volt, ám az 1950-es adatok, ahol fellelhetők, Ázsia korábbi elszegényedésének folyomá­nyaként még ennél is rosszabb képet mutatnak. Az 1970-es években a beruházások aránya növekedett, és 1981-ben elérte a legmagasabb szintet, 28,3%-ot. Ezután csekély mértékű visszalépés következett, 26,0%-ra. Az egyes országokra vonatkozó adatokból kitűnik, hogy az ázsiai fejlődés egyáltalán nem jellemző, a beruházások aránya itt jóval magasabb, mint az újonnan iparosodott országokban, viszont alacso­nyabb a többi állam átlagánál.

A változások általános iránya

A beruházási arányok alakulása félreérthetetlenné teszi a már jelzett trendeket, és szemmel láthatóan követi az egy főre jutó bruttó nemzeti termék változásait.

Afrikában a bruttó nemzeti termék 1974 és 1977 között, a beruházá­sokra jutó hányad 1977-ben volt a legtöbb.

A közel-keleti országok 1977-ben termelték a legtöbbet, az ipari or­szágokhoz viszonyított helyzetük, dollárban kifejezve, 1982-ben volt a legjobb, a beruházási hányad pedig 1984-ben érte el a legmagasabb szintet.

A nyugati félgömbön a beruházások aránya 1974-ben volt a legna­gyobb, az iparosodott országokhoz viszonyított, dollárban számított rela­tív helyzet 1976-ban állt a legjobban, az egy főre jutó bruttó nemzeti ter­mék pedig 1980-ban tetőzött.

Ázsia, jelentós belső különbségeitől eltekintve, egészében közeledett az ipari államokhoz, és a bruttó nemzeti termékből beruházásra fordított hányadot is igen magas szinten tartja.

Mindazonáltal a beruházási adatok megerősítik azt, amit az eddig is­mertetett számok már elmondtak a szegényedésről. Hangsúlyoznunk kell, hogy nem ciklikus, hanem kumulatív folyamatról van szó. Ez után a hanyatlás után nem következik fellendülés. Kontinensek jutnak gazda­sági romlásba anélkül, hogy akár csak reményük lehetne a kilábalásra. A beruházások drasztikus csökkenése valójában lehetetlenné teszi, hogy a sorvadó gazdaságú földrészek felépüljenek a nemzetközi helyzet gyökeres megváltoztatása nélkül. A világon mind nagyobb tömegek vál­nak nincstelenné, a beruházások pedig, Ázsia és az iparosodott államok kivételével, drámaian csökkennek.

Ezek azok a változások, amelyeket a piacgazdaság apologétái nem hajlandók a folytonos fejlődésről alkotott képbe berajzolni.

A nagy ugrás – hátra

A világ piacgazdaságainak helyzetéről már akkor áttekintő képet kap­tunk, amikor John Toye az 1987-es OECD-szimpozionon ismertette Morawetznek a gazdasági fejlődésről készített felmérését. Érdemes itt kö­vetkeztetéseinek teljes szövegét idéznünk:

„Rendkívül érdekes, hogy Morawetz, miután áttekintette az elmúlt 20 év fejlődését, 1977-ben az alábbi reményeinek adott kifejezést:

  1. kevéssé valószínű, hogy a jövőben az éhínségek tömeges halált okozzanak;
  2. nem valószínű, hogy az adósságprobléma útját állná a fejlődő or­szágok széles körű gazdasági megerősödésének;
  3. a monokulturális gazdaságból származó gondok előreláthatólag nem fognak olyan súllyal felmerülni, mint korábban;
  4. a szegénység felszámolása nem lesz többé olyannyira felkapott téma, mint eddig.

Az emberek zöme, amikor az elmúlt évtized fejlődésére legjellem­zőbb négy probléma megjelölésére kérték, az alábbi válaszokat adta (közülük legalább egyet):

  1. pusztító éhínségek okoztak végzetes katasztrófákat, elsősorban Etiópiában és Szudánban 1984-ben és 1985-ben;
  2. 1982 óta megoldhatatlannak látszó adósságproblémák szorongat­ják a latin-amerikai államokat és néhány más országot; e súlyos gondok megfordították a pénzáramlás irányát az adós és az OECD-országok kö­zött;
  3. olyan újabb monokulturális gazdaságok jelentek meg – Nigéria, Lí­bia, Indonézia, Irán -, amelyek az 1982-1983-as olaj áresés következté­ben válságba kerültek;
  4. 1980 után a szegénység enyhítésének gondja gyakorlatilag leke­rült a napirendről a vezető OECD-országokban és a Világbankhoz ha­sonló nemzetközi szervezetekben. Egyes helyeken meg a híres „csur­ran-cseppen” teória is újból megjelent,5 s terjedőben van az a nézet, hogy a szegénység tulajdonképpen hasznos, mert kemény munkára ösztönöz, és fokozza a vállalkozó kedvet.”6

Nos, miként jelen írásunkból is kitűnik, semmiféle bizonyítók sincsen arra, hogy a világgazdaságban bármi is „csurranna-csöppenne” a fejlődő országoknak; ami pedig a szegénység ösztönző erejét illeti, ennek meg­ítélésére talán javasoljuk, hogy végezzenek egzakt felmérést Etiópia pa­rasztjai vagy a többi hanyatló gazdaságú ország 300 millió lakosa kö­zött.

Mélyülő egyenlőtlenség

A világgazdaság fejlődési irányait vizsgálva az alábbi következtetésekre jutunk:

A nemzetközi egyenlőtlenség általános trendjét elemezve Maddison megállapítja, hogy „A bruttó nemzeti termék átlagos OECD-szintje 1900-ban közel ötszöröse volt az ázsiainak és háromszorosa a latin-amerika­inak. A térségek közti szakadékok tovább mélyülnek… 1987-ben a leg­gazdagabb és a legszegényebb ország bruttó nemzeti termékének ará­nya 36 volt az 1-hez, többszöröse az 1900-ban mért legnagyobb különb­ségnek, amit 8:1-nek kalkuláltak.”7

A legszegényebb országok helyzete, amelyekről a Maddison által vizsgált elmúlt 90 évre vonatkozóim nincsenek adataink, még ennél is kétségbe ejtőbb. Az 1987-es World Economic Surveyben olvashatjuk az ENSZ legutóbbi időszakra vonatkozó következtetéseit, amelyek szerint: JK legszegényebb és a leggazdagabb országok közötti szakadék mélyül. Az iparosodott államok átlagos egy főre jutó nemzeti jövedelme mintegy ötszöröse a legfejletlenebb országokénak.”8

A Világbanknak a háború utáni időszakra vonatkozó felmérése sze­rint 1967-ben a leggazdagabb országnak, az Egyesült Államoknak egy főre jutó bruttó nemzeti terméke 81-szerese volt Ruandáénak, az akkor legszegényebb államénak. 1987-ben a különbség még nagyobb, a leg­gazdagabb ország, Amerika 141-szer annyi egy főre jutó bruttó nemzeti terméket könyvelhetett el, mint a legszegényebb, Mozambik.9

Noha a valutaárfolyamok befolyásolják az arányeltolódásokat, ezek mégis szemléletesen bizonyítják a nemzetközi egyenlőtlenség elmélyü­lését, ami napjainkra történelmileg példátlan mértékűvé vált.

Politikai következmények

A számokból kibontakozó trendek politikai következményei teljesen vilá­gosak. Thatcher, Reagan és Bush hangzatos szavainak semmilyen alapja sincs – pontosan az ellenkezőjük bizonyult igaznak. Az 1950-es és az 1960-as években a tőkés világ még némi joggal állíthatta, hogy a kapitalista rendszer mindenki számára javuló életkörülményeket hoz, ab-szolút vagy relatív értelemben. Ma azonban ez már nem áll. Napjaink­ban már az abszolút értelemben elszegényedő országok egyre széle­sedő táborában él a tőkés országok összlakosságának csaknem egyne­gyede. A kapitalista országok zömében csökken az életszínvonal az ipa­rosodott államok életkörülményeihez viszonyítva, de sok helyen abszolút értelemben is. Mondhatni, jelentéktelenre zsugorodott azoknak az or­szágoknak a száma, ahol az életszínvonal közelít a fejlett államokéhoz.

Növekvő egyenlőtlenség, gyors elszegényedés: ezek, s nem a néhány nyugati állam prosperálása jellemzi valójában a nemzetközi kapitalizmus mai helyzetét, rémisztő, ám igaz válaszként Fukuyamának, a „történelem végéről” szóló mítoszára és a szabad verse­nyes kapitalizmus győzelmére. Ezek a változások a huszadik század végének politikáját is megjósoljak. Hányszor hallottuk, hogy az évezred vége a béke, a konszenzus, az új, haladó világrend kora lesz. Teljesen nyilvánvaló, hogy a gyorsan növekvő világszegénység nem lehet alapja egy ilyen irányú fejlődésnek. Képtelenség, hogy miközben a szó szoros értelmében százmillióknak csökken folyamatosan az életszínvonala, és többezermilliós népesség marad le mindjobban az iparosodott államok mögött, béke és konszenzus uralja a nemzetközi politikát. Ellenkezőleg, ilyen körülmények között csakis az Észak és a Dél sorozatos összecsa­pásaira számíthatunk, olyan ütközetekre, amelyek mellett eltörpülnek majd századunk háborúi. Az „új világrendet” nem a béke fogja jellemez­ni, hanem Észak Dél ellen vonuló hadseregei. A háborúk terhei azonban végül aláássák Észak gazdasági prosperitását, s belegondolni is rossz, mennyi szenvedéssel és pusztulással járnak majd együtt.

Az Észak hiába követel a Déltől lefegyverzést és atomsorompót, amíg a világ nagy részét szegénység és sorscsapások sújtják. Ha a ta­nulmányunkban ismertetett gazdasági körülmények nem fognak javulni, a Dél tűzfészekké válik, s megsokasodnak az Észak nyomasztó fölényé­vel szembeszegülő fegyverek.

Nem maradhat fenn az a rendszer, amely ilyen nagymérvű igazság­talanságon alapul. Valójában minden, e rend tartósítására tett kísérlet a kapitalizmus haszonélvezőinek, Észak országainak békéjét és virágzá­sát dúlja fel, mert egy effajta nemzetközi gazdasági helyzetből nem szü­lethet más, csak konfliktus és háború.

Mindez egy olyan korban, amikor fillérekért vesztegetik a nukleáris és vegyi fegyverek technológiáját, olyan jövőt fest elénk, amely túlságo­san is ijesztő ahhoz, hogy számolni merjünk vele.

(Ford.: Náday Judit)