A gyengék bosszúja? A nők és gyermekek által elkövetett öngyilkos merényletek mozgatói

A nők és a gyermekek által elkövetett öngyilkos merényletek okait nem lehet sztereotípiákra – „a gyengék bosszúja", „kilátástalanság", „fanatizmus" stb. – leegyszerűsíteni. Az egyes országokra, mozgalmakra jellemző társadalmi okok, az egyéni motivációk komplex analízise nélkül e társadalmi jelenség aligha érthető meg.

Az öngyilkos merényletek igen egyszerűek, olcsók és hatékonyak, a meg­támadott társadalomra gyakorolt hatásuk pedig óriási. Noha történelmi múltra tekint vissza, alig negyedszázada tűnt fel újra e jelenség, és azóta az „emberi bombák" bevetése járványszerűen terjed. Maga a módszer korántsem újsütetű, és eredeti ideológiája történelmi beágyazottsággal rendelkezik, melynek előzményei a síita nizárita iszmáiliták (alaviták) radi­kálisai, az aszasszinok szektájáig nyúlnak vissza. A szektát a XI. század végén alapította a síita iszlám nizárita iszmáilita ágához tartozó Hasszán Ibn Asz-Szabáh nevű költő és tudós. Szabáh a síita Fátimída Kalifátusra leselkedő legnagyobb veszélyt egyrészt az Abbászída Kalifátus nizárita ellenes tagjaiban, másrészt a terjeszkedő szeldzsuk törökökben látta. Szabáh úgy próbálta megvédeni a Fátimídákat, hogy kis létszámú, alaposan kiképzett követőivel szabályosan terrorizálta a kalifátus ellen­feleit. Az ellenfélnek tekintett, magas beosztású személyeket a szekta kezdetben csak figyelmeztette, üzenetet, vagy tőrt elhelyezve ott, ahol ellenségük nem várta volna. Ha ez nem vezetett eredményre, akkor a célszemélyt nagy nyilvánosság előtt gyilkolták meg. Mivel a merényle­tek végrehajtói, a fedáínok (olyan személyek, akik az életüket áldozzák valamiért) küldetésükből általában nem tértek vissza élve, ezért számos kutató az aszasszinok politikai gyilkosságait az öngyilkos merényletek archetípusaként tartja nyilván. Jókai Mór Minden poklokon keresztül c. regénye aszasszin történetet dolgoz fel a keresztes háborúk korából, a szakirodalomban megismertetésüket pedig elsősorban Farhad Daftari neve fémjelzi. (Katona – Répási 2010, 1)

Maga a „fedáín" szó annak ellenére, hogy az önfeláldozáshoz köthető, nem minden esetben jelentett egyet az öngyilkos merényletet végrehajtó személlyel. Fedáínnak nevezik az 1940-es években az angol megszállás ellen harcoló egyiptomi és a Reza Pahlavi iráni sah rendszere ellen har­coló fegyveresek egyes csoportjait is. Az ötvenes évek közepén Nasszer egyiptomi elnök is képeztetett ki (főként palesztin) fedáínokat, hogy a palesztin ellenállási mozgalom kezdeti szakaszában hátországként funkcionáló Jordániából beszivárogva izraeli területen terrorakciókkal kényszerítsék ki az izraeli vezetés válaszcsapását, ami egyet jelentett a tűzszünet megsértésével. (Kecskés 2009, 23) Mindezen fedáín szerve­zetek női osztagokkal is rendelkeztek. Ezek a nők – akárcsak a Minden poklokon keresztül Máriája – öntudatos és ügyüket értő, azért tudatosan bármi áldozatot hozni képes aktivisták voltak. De ezek az ügyükért meg­halni kész emberek mégsem tekinthetők a mai értelemben vett öngyilkos merénylőknek, mert bár támadásaikat magukat nem kímélően, önfelál­dozó módon hajtották végre, a feladat elvégzése nem mindig jelentette az elkövető halálát. A fegyveres szervezetek ugyanis az ilyen akciók során visszavonulási tervet is készítettek, vagyis számoltak azzal, hogy a fedáín túléli a támadást, visszatér a menedékhelyre és a későbbiekben újból bevethető lesz.

Ugyanakkor az „ügyükért" meghalni kész fedáínok az öngyilkos merényletek végrehajtására is alkalmassá váltak. 1995-ben Szaddám Huszein létrehozott egy „Szaddám mártírjai" elnevezésű félkatonai fedáín szervezetet, melynek tagjait a gerillataktika elsajátítása mellett az öngyilkos merényletek végrehajtására is kiképezték. A szervezetnek kialakult egy női tagozata is, lehetőséget kapva arra, hogy a férfiak mellett ők is kifejezzék elkötelezettségüket a rendszer iránt. Ezek politikailag öntudatos, szekuláris nacionalista, képzett nők voltak. A szervezetet az iraki diktátor két fia – előbb Udaj, később Kuszaj – irányította, békeidőben a csoport tagjai végezték el a kínzásokat, politikai gyilkosságokat sem nélkülöző brutális rendőrségi akciókat. A 2003-as öbölháborúban egyik fontos feladatuk volt annak megakadályozása, hogy a reguláris hadsereg tagjai feladják a harcot a koalíciós erők ellen. (Kecskés 2009, 24)

A fedáín akciókhoz kapcsolódóan fontos megemlíteni a nyolcvanas években a pakisztáni titkosszolgálat által, Kasmír destabilizálásának céljából létrehozott terrorcsoportokat is. Az Al-Kaidával kapcsolatban álló Laskar-i-Tajjíba, Dzsaís-i-Mohamed és Dzsama'át-Ul-Mudzsáhidín szervezetek az indiai katonák elfoglalta Kasmír területén az öngyilkos robbantások mellett számos olyan, általuk fedáín akcióknak nevezett támadásokat is végrehajtottak, melyek lényege az automata fegyverekkel és kézigránátokkal elkövetett válogatás nélküli öldöklés volt. A támadá­sok végrehajtóinak célja ugyanaz volt, mint az öngyilkos robbantások kivitelezőinek – vagyis haláluk előtt minél több emberrel végezzenek -, azonban szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy az ilyen típusú, fegyveres támadással kombinált öngyilkos merényleteket (mint amilyen a 2008-as mumbai terrortámadás volt) csak maguk a végrehajtó szerve­zetek nevezik fedáín akcióknak, kísérletet téve arra, hogy legitimizálják tetteiket a muzulmán világban. (Katona – Répási 2010, 8)

Láthatjuk, hogy az önfeláldozás szinonimájaként funkcionáló „fedáín" kifejezést a XX. század során sokféle értelemben használták, függet­lenül attól, hogy a fegyveres akciót, vagy az illető személyt össze­függésbe lehetett-e hozni az öngyilkos merénylet jelenségével, vagy sem. Ellenállási mozgalmak, terrorista szervezetek, illetve diktátor által létrehozott, az elnyomó rendszert kiszolgáló irreguláris alakulat tagjait is fedáínoknak nevezték, hogy a fegyveres támadások végrehajtóit fenn­költebb elnevezéssel illessék, ezáltal az elérendő cél is magasztosabb értelmet nyerjen.

Több forrás az öngyilkos akciók kapcsán megemlíti az uralkodócsalád és a cári hatalom vezető tisztségviselőit célpontnak tekintő Narodnaja Volja (Népakarat) nevű szervezet II. Sándor cár elleni 1881-es sikeres merényletét is. A bombatámadásban elkövető is meghalt, ugyanakkor a XIX. század végén működő anarchista mozgalom terrorista eszköztárára az öngyilkos merénylet nem volt jellemző. (Kecskés 2009, 23)

A mártírakciók XX. századi újjáélesztésének impulzusát az iraki-iráni háború kirobbanását követően Khomeininek a kerbelai eseményekkel kapcsolatos újraértelmezése adta meg.

Mivel a síita iszlámban Husszein halála és az állandó üldöztetések kapcsán az elnyomás elleni küzdelem és mártírtudat mindig is jelen volt, ezért a Hezbollahnak nem volt nehéz elfogadtatnia az izraeli megszállás és agresszió miatt sínylődő szimpatizánsaival az öngyilkos merényle­teket. A modern korban tehát a Hezbollah volt az első olyan szervezet, amely az öngyilkos merényleteket a fegyveres ellenállás formáinak nyil­vánította és előszeretettel alkalmazta. 1982. november 11-én Thüroszban került sor az első ilyen jellegű támadásra az izraeli hadsereg főhadiszál­lása ellen, amit még több mint két tucat hasonló merénylet követett.

A Khomeini által újraértelmezett mártíromság doktrínája, az öngyilkos merényleteknek az igaz ügyért való önfeláldozásként történő értelme­zése meghallgatásra talált a szunnita szélsőségesek körében is. Az összekötő kapocs a síita és szunnita interpretáció között az elnyomás, a zsarnokság, a megszállás elleni küzdelem volt, ám e megközelítés instrumentális. A palesztin iszlamista szélsőségesek (Iszlám Dzsihád, Hamasz) tagjai számos alkalommal „vendégeskedtek" a Hezbollah kiképzőtáboraiban, melynek eredményeképp 1994-től állandósultak az Izrael területén palesztin iszlamisták által elkövetett öngyilkos merény­letek. Fontos hangsúlyozni, hogy az öngyilkos merényleteket alkalmazó nem síita szervezetek kizárólag eszközként tekintettek az ilyen típusú támadásokra. Eszközként használták az elérendő cél (a megszállás, az elnyomás, a vélt vagy valós igazságtalanság elleni küzdelem) megvaló­sítása érdekében, de a husszeini vértanúság eszmeiségét nem vették át a síitáktól. A palesztinai öngyilkos merénylők céljaikat tekintve nemzeti terroristák, ügyük azonban a globális terrorizmus zászlajára került, és ma már egyre nagyobb számban harcolnak soraikban idegenek.

Az öngyilkos merényletek taktikája hamarosan elterjedt az ugyancsak alavita kurdok1 révén a Kurd Munkáspárt radikális aktivistái körében, majd a Srí Lanka-i Tamil Tigrisek (LTTE) is átvették. A kurdok és a Tamil Tigrisek soraiban nem harcolnak idegenek, egyértelműen nemzeti terro­risták. A Tigrisek 1983-ban kezdték meg harcukat az önálló tamil állam megteremtéséért, hogy lerázzák magukról a szingaléz többség „igáját".

Az 1980-as években a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) liba­noni táboraiban több ízben is kiképeztek fegyveres harcra LTTE-tagokat, ezért valószínűsíthető, hogy a Tigrisek libanoni tartózkodásuk során megismerkedtek a Hezbollah harcmodorával, amit később a LTTE igen sikeresen alkalmazott. A beludzs Dzsundullah szervezet ma már nem kötődik az Al-Kaidához, nemzeti terroristái 2007-től élnek az öngyilkos merényletek fegyverével. Palesztinok, kurdok, tamilok, beludzsok. Állam nélküli nemzetek nacionalistáinak fegyveréből integrálódtak az öngyilkos merényletek a nemzetek feletti globális dzsihád arzenáljába. A harc az el­nyomás és az idegen megszállás ellen – mint alapmotívum – nemcsak az elkövetők világképében, de személyiségjegyeikben is. (Katona – Répási 2009, 32) A többnyire szubmisszív, passzív személyiség ezt úgy dolgoz­za fel, hogy az idegen megszállás ellen felvállalja saját közösségének elnyomását, amely elnyomás kitaszításban és befogadásban – sokszor dialektikusan vagy dualisztikusan – nyilvánul meg.

A női merénylők ezen nemzedéke azonban nem szubmisszív, nem passzív, nem manipulálható és nem társadalomból kitaszított. Tipikusan középosztálybeli családokból származnak, többnyire egyetemet végzet­tek és domináns, sokszor maszkulin személyiségjegyekkel rendelkeznek, az ügy elszánt katonái. Olyanok, amilyennek Jókai Szabadság a hó alatt című regényében írja le a Narodnaja Volja női merénylőit.

Az iszlám, mint minden világvallás, az öngyilkosságot isten elleni bűnnek tekinti. A felélesztett síita mártírkultuszon kívül a szunnita iszlám hanbalita iskolájához kötődő szalafista szélsőségesek pragmatikus instrumentalizmusával fér csak össze. Utóbbi, paradox módon, hatékony fegyvernek bizonyult síita közösségek ellen, etnikai és vallási ellentétek szításával, felekezeti zavargások indukálásával.2

Az öngyilkos merényletek kivitelezőit és végrehajtóit kivétel nélkül motiválja valami, amitől jogosnak érzik tettüket. Az előbbiekben szó volt az ideológiai mozgatórugókról, ennek kapcsán pedig a vallásról és a szeparatizmusról is. Motivációik mellett igen fontos az öngyilkos me­rénylők személyiségjegyeinek és társadalmi hátterének feltárása. Igen lényegesnek tartjuk rávilágítani arra, hogy az ideológián és a politikai célokon túl milyen szociológiai és személyiségbeli összetevők játszanak szerepet az öngyilkos támadások végrehajtásánál.

1. A nők által elkövetett öngyilkos merényletek háttere

A nőket gyakran sztereotipizálják gyengébb nemnek. Ez fizikai adott­ságaikra igaz lehet, ám eltökéltségük gyakran mélyebb. Az öngyilkos merénylőnők történelmi előzményeinél és szekuláris nacionalista nemzedékénél a motiváció lényegében megegyezik a férfiakéval, de a személyiség még eltökéltebb, az ideológiai indítékok még erősebbek. Sok nő kitartásban, szellemi mozgatórugóit tekintve, lelkiekben sokkal szilárdabb és eltökéltebb, mint férfitársai. Ám az öngyilkos merénylők személyiségét és tetteinek mozgatórugóit vizsgálva le kell szögezni, hogy a női öngyilkos merénylők cselekedetei mögött férfi társaiktól né­miképp eltérő okok is meghúzódnak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy általában véve a női öngyilkos merénylő kevésbé lenne vallásos, esetleg nacionalista érzelmű, vagy éppen kevésbé lenne befolyásolható. A különbség a férfi és női merénylő között elsősorban az, hogy moti­váltságukat tekintve a nőknél a szekuláris nacionalista, vagy a vallásos ideológia mellett olyan mozgatórugók is szerepet játszanak, amik a férfiaknál nem érhetők tetten.

A terrorizmus eszköztára az 1975 és 1990 között zajló libanoni pol­gárháború során megjelenő öngyilkos robbantással új elemmel bővült. A polgárháború alatt végrehajtott merényletek szinte száz százalékát férfiak követték el. Az öngyilkos akciók egy kis része azonban női merénylők nevéhez fűződik. A Szíriai Szociál-Nacionalista Párt (SSNP) elnevezé­sű szervezethez tartozó és az izraeli megszállás ellen küzdő 16 éves Khjadali Szana 1985. április 9-én felrobbantotta magát, megölve két izra­eli katonát. (Beyler 2003) Tette új fejezetet nyitott nemcsak a terrorizmus, hanem az öngyilkos merényletek történetében is, ugyanis ő volt az első női terrorista, aki öngyilkos merényletet hajtott végre.

A libanoni polgárháború során még több alkalommal történtek nők által elkövetett öngyilkos robbantások, de az 1990 utáni öngyilkos akciókat kizárólag férfiak hajtották végre. Ugyanakkor az öngyilkos terrorizmus elterjedésének köszönhetően az 1990-es évek merényleteinél már számos esetben nők voltak az elkövetők, akik a Tamil Tigrisek, illetve a Kurd Munkáspárt kötelékében hajtották végre akciójukat. Ebben az évtizedben a női öngyilkos merénylők alkalmazása kizárólag erre a két terrorszervezetre volt jellemző. A 2000-es évek elejét követően azonban nemcsak maguknak az öngyilkos merényleteknek a száma ugrott meg, hanem a női elkövetőké is.

Az alábbiakban azokra a tulajdonságokra próbálunk rámutatni, amelyek kizárólag a női öngyilkos merénylőket jellemzik, alapul véve a palesztin, a csecsen, a tamil és a kurd elkövetőket, valamint az iraki területen végre­hajtott öngyilkos akciók női merénylőit, kitekintést nyújtva Afganisztánra és Pakisztánra is. Ezekben már a magas szintű ideológiai motiváltság mellett megjelenik az elvesztett társért, családtagért való bosszú, a ki­látástalanság vagy társadalomból való kitaszítottság motívuma is. A női merénylő mindig tudatos és aktív. A vallási szélsőségesek térnyerésével egyre inkább felhasznált analfabéta, passzív, fogyatékos, sokszor debil elkövetői profil a közelmúltig csak a férfi és gyermek merénylőkre volt jellemző. Az utóbbi női típus Pakisztánban jelent meg az elmúlt években. Mindezek alapján megállapítható, miszerint a nők esetében kétséges az a sztereotípia, miszerint a gyengék bosszújáról lenne szó.

1.1. Palesztin megszállt területek

Bár a palesztin iszlamista szervezetek a kilencvenes évek közepétől kezdve számos öngyilkos merényletet hajtottak végre, elkövetőik kivétel nélkül férfiak voltak. Az első palesztin származású női öngyilkos me­rénylő, Vafa Idrisz az Al-Aqsza Mártírjainak Brigádja tagjaként 2002-ben robbantotta fel hátizsákjába rejtett bombáját Jeruzsálemben. Tettének egyedisége mérföldkő volt nemcsak az öngyilkos merényletek, hanem a palesztin ellenállás történetében is. Az arab nyelvű sajtó nagy része, valamint a terroristák példaképet csináltak belőle azzal, hogy tettét dicsőítették, és bár burkoltan, de példáját követendőnek tartották. Ez utóbbit alátámasztják a temetésén elhangzott, a feminista vonást sem nélkülöző, dicshimnuszként is felfogható beszédek is. A szónokok egyike szerint Vafa Idrisz tette azért bírt nagy jelentőséggel, mert „bebizonyította mindenkinek, hogy a férfiak és a nők egymással vállvetve harcolnak az agresszió ellen a szabadságért". A Fatah Forradalmi Tanácsának egy női tagja beszédében még tovább is ment, kijelentve, hogy „Vafa mártí­romsága helyreállította a palesztin nő nemzetben betöltött szerepének a becsületét". (Tzoreff 2006, 22)

A 28 éves nő tette az őt övező tiszteletnek és megbecsülésnek köszönhetően számos követőre talált, akiknek nagy része a közép­osztályból származó, közép- vagy felsőfokú végzettséggel rendelkező huszonéves hajadon volt, akárcsak a Fatah 1960-as-, 70-es- és 80-as évekbeli női merénylői, Leila Khaled és társai. (Béres 2007, 21) Kez­detben csak a szekuláris nacionalista Al-Aqsza Mártírjainak Brigádja alkalmazott női öngyilkos merénylőket, de a Vafa Idrisz halálát követő két évben a Palesztin Iszlám Dzsihád és a Hamasz is magára vállalt olyan öngyilkos merényleteket, amiket nők hajtottak végre. (Suicide and Other Bombing Attacks… 1993) A Hamasz alapítója, Ahmed Jászín sejk kezdetben nem támogatta a női merénylők alkalmazását, vélemé­nyét azonban 2004-ben megváltoztatta. Döntését taktikai szempontok indokolták, ugyanis a merénylet elkövetése során „a férfiaknak túl sok akadályt kell leküzdeni" (Zedalis 2004, 7), vagyis a nők nagyobb moz­gástérrel rendelkeznek és kevésbé gyanúsak. A nők által elkövetett öngyilkos merényletek legitimizálása során az iszlamisták, hasonlóan a szekuláris nacionalistákhoz, az egyenlőség szerepét hangsúlyozták. Ebben a tekintetben a különbség a két szervezet között mindössze abban jelentkezett, hogy az iszlám radikálisok „feminizmusukat" vallási köntösbe bujtatták, azt hangsúlyozván, hogy a nőknek megengedett a dzsihádban való aktív részvétel. (Tzoreff 2006, 22) A nőknek a dzsihád nevében elkövetett terrorakciókban történő részvételét egyébként már a szaúd-arábiai Iszlám Legfelsőbb Tanács által 2001-ben kiadott fatva is ösztönözte, és 2004 májusában – négy hónappal a Hamasz első női öngyilkos merénylete után – az egyiptomi vallástudós, Juszuf Al-Kardáví is legitimizálta a terrorszervezetben történő női részvételt. Mi több, az Alufában női merénylő által végrehajtott öngyilkos merénylet kapcsán egy fatvát bocsátott ki, amelyben többek között kijelenti, hogy a dzsihád érdekében nők is elkövethetnek öngyilkos merényletet anélkül, hogy kikérnék férjük engedélyét. (Jessica 2006, 5)

A palesztin női öngyilkos merénylők ugyanakkor nem elsősorban val­lási indíttatásból követték el cselekedetüket, hanem a nacionalizmussal, a megszálló hatalom elleni gyűlölettel és egyéni sérelmekkel ötvözött kitörési vágyból. Ez a kitörési vágy a konzervatív palesztin társadalom nőkre szabott szerepéből fakad és részben a férfiakkal való egyenlősé­get, megbecsülést célozza. Ennek értelmében azok a palesztin nők, akik öngyilkos merényleteket hajtottak végre úgy gondolták, hogy „mártírakci­ójukban" megtalálják azt a lehetőséget, amelynek segítségével nemcsak egyszerűen a férfiakkal, hanem a férfi öngyilkos merénylőkkel is azonos megbecsülést vívhatnak ki maguknak. A kitörési vágy azonban nem­csak a férfiakkal való egyenlőségi törekvést jelenti, hanem valaminek a „helyrehozását" is, amit a palesztin társadalom hibának vagy egyenesen bűnnek tekint. Számos női merénylő ugyanis olyan „tulajdonságokkal" rendelkezett, amelyek elfogadhatatlanok voltak a konzervatív társadalom számára. Példaként lehetne felhozni a meddő Vafa Idriszt, az Ahmed gúnynévvel illetett, férfias külsővel és leszbikus irányultsággal rendelke­ző Fáiza Amal Dzsuma'at, az elvált és egy baleset során súlyos égési sérüléseket szenvedett Vafa Szamír Ibrahim Al-Baszt, a Hamasz első női öngyilkos merénylőjét, Rima Riazit, akit azzal vádoltak, hogy egy Hamasz tisztségviselővel folytatott házasságtörő, „bűnös viszonyt" (Eleftheriadou 2008, 10), valamint Iman Aisát, a kétgyermekes, Nabluszban élő anyát, akit 2001-ben vettek őrizetbe, miközben egy buszon akart bombát elhe­lyezni. Iman Aisa az öngyilkos merénylettel tisztára akarta mosni a férje nevét, akit azzal gyanúsítottak, hogy együttműködött az izraeliekkel. (El-Issawi 2007) Mindezekből az a következtetés vonható le, hogy a palesz­tin női öngyilkos merénylőknél tettük elkövetésében az izraeli megszállás elleni harc és a vallás mellett fontos szerepe volt az emancipációra és a megfelelésre való törekvésnek is. (Katona – Répási 2009, 45)

1.2. Csecsenföld

A csecsen öngyilkos merénylők esetében az elsődleges mozgatórugó az orosz biztonsági erők okozta trauma megbosszulása, ami gyakran párosul szélsőséges iszlámértelmezéssel. Nem az önfeláldozás érzése hajtja a csecsen öngyilkos merénylőket, mert a radikális iszlám ideológi­ája mindössze egy eszköz, amelynek segítségével az illető spirituálisan és mentálisan fel tudja magát készíteni a feladat elvégzésére. (Kurz -Bartles 2007, 534) Ezt többek között az a tény is alátámasztja, hogy a női elkövetők jelentős többsége csak a trauma után csatlakozott a vahabita ideológiát valló csoportokhoz. (Speckhardt – Akhmedova 2006, 67)

A csecsen öngyilkos merényletek jó részét nők követték el, melynek a legfőbb oka, hogy a megerőszakolásokat, a fizikai és lelki kínzásokat sem nélkülöző orosz „terrorellenes" akciók során ők szenvedtek a legjob­ban. Ezenfelül jórészt a középosztályhoz tartozó, legalább középiskolai végzettséggel rendelkező (Speckhardt – Akhmedova 2006, 66), „fekete özvegyeknek" is nevezett csecsen női merénylők motivációjában is fontos szerepet játszik a tradicionális társadalom szabályainak való megfele­lési kényszer, ami abban nyilvánul meg, hogy a megerőszakolt, vagy szexuálisan molesztált nők a „becsületükön esett csorbát" az öngyilkos merénylettel akarják helyrehozni. (Knight – Narozhna 2004)

Kisebb mértékben ugyan, de az elkövetők között jelen vannak azok a befolyásolható, gyenge akaratú, esetleg alacsony szellemi képessé­gekkel rendelkező nők is, akik kényszer hatása alatt hajtották végre a merényletet. Ezeknek a lányoknak nagy részét a saját családjuk adta el a terroristáknak elsősorban anyagi ellenszolgáltatás fejében, vagy a terrorizmus iránt elkötelezett szülők és rokonok nyomást gyakoroltak a fiatal lányokra, hogy áldozzák fel magukat az „ügyért" és a családjukért. Ők pedig engedelmeskedtek, vagy azért, mert azt hitték, hogy tettükkel a függetlenségi harcot és családjukat szolgálják, vagy azért, mert bár nem akartak meghalni, de a hagyományosan rájuk osztott szerep miatt semmi beleszólásuk nem volt saját sorsukat illetően. (Kecskés 2009, 29) Előfordultak olyan esetek is, amikor a lányokat nem megvették, hanem elrabolták, és lelki vagy fizikai terror alatt tartva kényszerítették őket a merényletek végrehajtására. (Béres 2007, 18)

Mind a bosszúvágy hajtotta nőket, mind a kényszer hatása alatt álló lányokat a kiképzők elszakítják környezetüktől, így sokkal könnyebben fel lehet őket készíteni a feladatra. Sok esetben drogokat adnak nekik, vagy megerőszakolják őket annak érdekében, hogy számukra ne legyen visszaút a társadalomba. A kiképzők tudatosan égetik fel a lányoknál azt a hidat, ami a korábbi, „normális" életükbe visszavezet, előbbi esetben azért, mert kábítószerfüggők lesznek, utóbbiban pedig azért, mert szinte teljesen ellehetetlenítik a házasulási esélyeiket. A terroristák olyan hely­zetet teremtenek, hogy az „alanyok" számára a „kiképzés" után ne legyen más út, csak az öngyilkos akció végrehajtása, bár meg kell jegyezni, hogy ezek közül nem is mindegyik volt a szó szoros értelmében vett öngyilkos merénylet, ugyanis számos alkalommal a felkelők távirányítással hozták működésbe a lányok testére erősített robbanószerkezetet. (Kecskés 2009, 30)

1.3. A Tamil Tigrisek (LTTE)

A Tigrisek által 1987 és 2009 májusa között végrehajtott öngyilkos me­rényletek száma több mint kétszázra tehető, ebből adódóan az öngyilkos robbantások nem kivételes esetekhez voltak köthetőek, hanem elfoga­dottá, sőt egyfajta normává váltak. Az öngyilkos merényletek a LTTE-n belül egyrészt eszközként funkcionáltak, ugyanis a „fekete tigrisnek" nevezett merénylő ennek segítségével mutatta ki elkötelezettségét az ügy, a vezető és a szervezet felé. Másrészt azonban, az öngyilkos me­rényletek normajellegét figyelembe véve, a Tigrisek alkotta közösségen belül létezett egyfajta csoportnyomás is (Gunawardena 2006, 82), ami arra késztette a terroristákat, hogy közülük minél többen jelentkezzenek öngyilkos merénylőnek.

Bár a többi öngyilkos merényletet alkalmazó csoporthoz hasonlóan a Tamil Tigrisek öngyilkos robbantásait is jórészt férfiak követték el, a szervezet fennállása során számos alkalommal használt fel nőket akcióik végrehajtásához, különösen akkor, amikor a célpont nehezen megközelít­hető, szigorúan őrzött személy volt (politikai vagy katonai vezető). (Béres 2007, 23) A női öngyilkos merénylők nem voltak házasok és nem voltak gyerekeik. A férfi merénylőknél is ritkaságszámba ment a házasság.

Az LTTE azt közvetítette a nők felé, hogy egyenértékűnek tekinti őket a férfi öngyilkos merénylőkkel oly módon, hogy a női terroristák is ugyanazt a kemény fizikai és szellemi kiképzést kapták, ugyanolyan egyenruhát hordtak, mint a férfiak, valamint ugyanolyan megbecsülésben részesí­tették a sikeres női merénylőket, mint a férfiakat. Az igazság azonban az volt, hogy a nők taktikai szempontból jelentettek nagyon sokat a Tigri­seknek. Hasonlóan a többi terrorszervezethez, az LTTE azt az öngyilkos merénylőt látta a női elkövetőben, aki a férfiakhoz képest könnyebben meg tudja közelíteni a célszemélyt. (Gunawardena 2006, 86)

A Tigrisek mindezek mellett nagy figyelmet fordítottak a támogatottság fenntartására is. Azt a hamis információt terjesztették, hogy az öngyilkos merényleteket olyan nők hajtották végre, akiket a Sri Lanka-i hadsereg megerőszakolt. Arjuna Gunawardena (2006, 85) szerint azonban a hadsereg katonái ugyan követtek el nemi erőszakot, de ezek csak szór­ványos esetek voltak, és a bűnösöket bíróság elé állították, továbbá a megerőszakolt nők nemhogy nem lettek „fekete tigrisek", de még csak az LTTE-hez sem csatlakoztak.

1.4. Kurd Munkáspárt (PKK)

A Kurd Munkáspárt öngyilkos merénylőinek indítéka – a palesztinokhoz hasonlóan – elsősorban az „önmegvalósításra" való törekvésben ke­resendő. Clara Beyler úgy véli, hogy a férficentrikus törökországi kurd társadalomban a PKK volt az egyetlen olyan struktúra, amely „választást" adott a nőknek: vagy a tradicionális feleség és anya szerep mellett, vagy a terrorizmus mellett dönthetnek. A terrorszervezet „lehetőséget biztosí­tott" a nőknek, hogy „felnőjenek" a férfi fegyveresekhez. A szervezeten belül többé nem voltak a férfiak alárendeltjei, sőt terrorcselekményeket, öngyilkos robbantásos akciókat irányíthattak. A kurd terrorcsoport olyan tartást és megbecsülést adott női tagjainak, amelynek elnyerésére a PKK-n kívüli kurd társadalomban nem lett volna lehetőség. A Tamil Tigrisekkel analóg módon a Kurd Munkáspárt is ugyanolyan kemény és alapos kiképzésben részesítette a női tagokat, mint a férfiakat, és ezzel párhuzamosan azt a családot is helyettesítette, ahova a nők már többé nem tudtak, vagy nem akartak visszatérni. (Beyler 2002, 6)

1.5. Irak

A nők által Irakban elkövetett öngyilkos merényletek mozgatórugóiról nem lehet sokat tudni. Egyes jelentések szerint a női merénylők hitvesüket vagy valamelyik férfi családtagjukat akarták megbosszulni, aki meghalt az elhúzódó fegyveres konfliktus során. Más feltételezések szerint az elkö­vetők között vannak olyanok is, akik nem tudták, hogy pokolgépet visznek magukkal a csomagjukban, amit később távirányítással felrobbantottak. A női merénylők férfitársaikhoz hasonlóan huszonévesek és iskolázottak voltak. (Kingsbury 2008) Különlegességként megemlíthető, hogy Irakban nemcsak arab nemzetiségű öngyilkos merénylők robbantottak.3 2005. november 9-én a belga származású Mireille (Muriel) Degauque amerikai katonák ellen követett el sikertelen merényletet. Tettét feltehetően az őt ért feldolgozatlan gyermekkori trauma,4 valamint a férje által megismerte­tett iszlamista ideológia együttes hatására hajtotta végre. (Browne 2005)

Az iraki területen végrehajtott merényletek hátterébe betekintést nyújt a 2009 januárjában letartóztatott, magát a „hívők anyjának" nevező Szamira Dzsászim vallomása. A középkorú nő az Anszar Ul-Szunna lá­zadó csoport női öngyilkos merénylő toborzója volt. Kiválasztotta azokat a nőket, akiket később elfogtak és megerőszakoltak a milicisták. Ő aztán meggyőzte az áldozatokat, hogy ha helyre akarják hozni a „becsületükön esett foltot", kövessenek el öngyilkos merényletet. Dzsászim ezenfelül nemcsak beszerezte a robbanóanyagot, hanem el is vezette a merénylő­ket a célponthoz. A hatóságok úgy vélik, többek között Dzsászim is felelős azért, hogy 2008-ban jelentősen megnőtt a női öngyilkos merénylők szá­ma Irakban (Iraq's… 2009), ugyanakkor a „hívők anyjának" elfogásával a női merénylők által végrehajtott akciók nem szűntek meg teljesen. 2009 januárja óta több merényletet is nők követtek el, a legutóbbit 2010. július 4-én Ramadiban, Anbar tartományban. (Al-Badrani – Christie 2010)

Dzsálil Al-Dzsiburi ezredes szerint Irakban a bosszú, a szegénység, valamint a feltétlen engedelmességre való kényszerítés miatt kerülhetnek a nők a lázadó csoportok karmai közé és válhatnak öngyilkos merénylő­vé. Az iráni határnál fekvő Diyala tartományban különösen magas a női merénylők aránya: a 2003 óta végrehajtott 60 öngyilkos támadásból 23-at nők követtek el. Rania al-Anbaki egyike azoknak, akiknek nem sikerült teljesíteni küldetésüket, története sokban hasonlít a Jiburi ezredes által elmondottakhoz. Rania a tartományi központban, Baqubában készült elkövetni az öngyilkos akciót, amikor letartóztatták. Kihallgatása során fény derült arra, hogyan lett belőle majdnem öngyilkos merénylő. A lány férfi rokonait – apját és bátyját – megölték a fegyveres harcok során, majd kényszerházasság keretében hozzáment szélsőségesen vallásos unokatestvéréhez. A házasság ideje alatt a férfi részéről állandó volt a verbális és fizikai erőszak, a gyermektelen Raniának pedig az emberektől elszigetelten kellett élnie. Rania őrizetbe vételének napján férje bemu­tatta őt egyik női rokonának. A negyvenes éveiben járó, Um Fatimaként bemutatkozó nő váltott vele néhány szót, a beszélgetés során pedig kábítószert tartalmazó gyümölcslével itatták meg. A megszédült lányra ráadták a robbanószerrel megrakott mellényt, miközben férje a dzsihád jelentőségéről kezdett el neki beszélni. Ezek után Um Fatima és Rania elindultak a baqubai piac felé, ahol nagy valószínűséggel végre kellett volna hajtani a merényletet, de kisvártatva elvesztették egymást a tömeg­ben. Az öntudatlanul bolyongó lányról végül a hatóságok szedték le a mellényt. (Mohammed 2010) Rania al-Anbaki sok női társához hasonlóan hosszú ideig lelki és fizikai terror alatt élt, vakon és hűen szolgálva radi­kálisan vallásos férjét. A gyermektelen lányt feltételezhetően a Szamira Dzsászim módszerét alkalmazó Um Fatima tanácsára drogozták be és küldték volna a halálba.

1.6. Pakisztán és Afganisztán

Pakisztánban eddig mindössze három alkalommal, 2007. december 4-én (Female Suicide… 2007), 2009. október 16-án (Suicide Car Bomb… 2009) és 2010. december 25-én (42 killed… 2010) hajtottak végre nők öngyilkos merényletet (az első kettőt Peshawarban, a harmadikat Bajaur törzsi ügynökség központjában, Kharban), Afganisztánban pedig 2010. június 21-én Kunar tartományban Bibi Alima követte el az első női öngyil­kos akciót. A 2010. július 20-i kabuli nemzetközi konferenciát megzavarni készülő öngyilkos merénylők között több nő is volt, ami annak tudható be, hogy a nők könnyebben átjuthatnak a biztonsági kordonokon. A pa­kisztáni női merénylők, akik feltehetően inkább analfabéták és szellemi fogyatékosok voltak, mintsem fanatikusok, beszervezése is Szamira Dzsászim módszeréhez hasonlatosan történt. Bibi Alimát pedig két évvel ezelőtt szervezték be a tálibok, miután egy razzia során az afgán és a velük szövetséges külföldi katonák megölték két rokonát. (Abi-Habib -Zahori 2010) Nem sokkal a decemberi khari robbantás után a pakisztáni és az afganisztáni női merényletek új megvilágításba kerültek egy 12 éves kislány, Meena Gul vallomása alapján. A kislány szerint a két or­szág határvidékén már jó ideje női öngyilkos sejtek felállítása folyik női kiképzők irányításával, a betanított lányokat pedig a pakisztáni törzsi ügynökségek területén, vagy a határ túloldalán, Afganisztánban próbálják meg felhasználni a lázadók. Meena Gult is halálba akarták küldeni a fel­kelők, de ő még időben megszökött. A kislány vallomását támasztja alá, hogy a Bajaur Ügynökség a pakisztáni tálibok helyi parancsnokának, Qari Zia Rahmannak a felügyelete alá tartozik, aki nemcsak az ügynökség területén, hanem az afganisztáni Kunar és Nurisztán tartományokban is szervez akciókat. (Roggio 2010) Mindezekből azt a következtetést lehet levonni, hogy feltehetően nemcsak a karácsonyi bajauri, hanem már a júliusi kunari merénylet mögött is ez a női különítmény állt.

Az öngyilkos merénylők mögött minden esetben jól konspiráló szerve­zetek működnek, melyek általában az alábbi eszközöket alkalmazzák: emberi testre szerelt robbanóanyag, gépjárműben elhelyezett robbanó­anyag, amit a merénylővel együtt robbantanak fel, de előfordul biciklire, motorkerékpárra, hajóra, légi járműre (sárkányrepülőre, vitorlázórepülő­re), szamárra, búvárra szerelt robbanóanyag használata is, a robbanó­anyag mellé a hatás növelésére üvegdarabokat, szögeket, csavarokat és egyéb fémtárgyakat helyeznek. A leggyakoribb az emberi testre szerelt és a gépjárműben elhelyezett robbanóanyag, de az öngyilkos merényletek típusai országonként változhatnak. Izraelben kedvelt módszer az autó­buszban történő robbantás, mert a zárt tér növeli a robbanás hatását, és az üzemanyagtartály esetleges felrobbanása további károkat okozhat. (Kis-Benedek 2004, 81) Irakban, Afganisztánban és Pakisztánban az ön­gyilkos merényletek döntő többségét úgy hajtják végre, hogy az autóban ülő merénylő működésbe hozza a robbanószerkezetet, vagy pedig az ille­tő odasétál a célponthoz, és felrobbantja magát. A legtöbb női merénylő ez utóbbi megoldást alkalmazta, a pokolgépet bő ruhájuk – vagy mint az első női afgán merénylő esetében, a burka – alá rejtették, terhesnek álcázva magukat. Emellett Csecsenföldön előfordult olyan is, hogy női autóvezető robbantotta fel magát, Pakisztánban pedig a 2009. október 16-i peshawari rendőrőrs elleni támadást egy női taggal is rendelkező, három fős „öngyilkos osztag" hajtotta végre.

A célpontok kiválasztásánál, legyen szó a fegyveresen védett „kemény" (magas rangú civil vagy katonai tisztviselő, illetve katonai objektum, kormányépület) vagy a nem őrzött „puha" (játszótér, színház, étterem, kávézó, mozi, piac, kórház, buszmegálló, metró, fesztivál stb.) célpont­ról, fontos szerepet játszik a nyilvánosság és a frekventáltság. Minél erősebben őrzött személyt, épületet, vagy minél forgalmasabb helyet robbantanak fel a merénylők, annál nagyobb a hírértéke a nyomtatott és az elektronikus médiában.

***

Hasonlóan a férfi öngyilkos merénylőkhöz, a női öngyilkos merénylőkre vonatkozóan sem lehet egy mindenkire ráillő profilt létrehozni, eltekintve attól a hasonlóságtól, hogy a legtöbb női elkövető 17 és 27 év közötti, legalább középiskolai végzettséggel rendelkező középosztálybeli volt, kivéve Afganisztánt és Pakisztánt, ahol a női merénylők (az öngyilkos kommandóst kivéve) analfabéták és szellemileg visszamaradottak. Általánosságban azonban elmondható, hogy a különböző országok női merénylői között több azonos tulajdonságot és kevesebb különbséget lehet találni, mint férfitársaik esetében.

Mivel az összes női öngyilkos merénylő olyan országból származik, ahol a patriarchális társadalom kijelöli és szigorúan meghatározza a nők szerepét, ezért az öngyilkos merénylet a nőknél nemcsak a megszálló hatalom katonái elleni küzdelem egyik formája, hanem egyfajta lehetőség is arra, hogy elmeneküljenek, kitörjenek a számukra előre meghatározott keretekből, amelyek közé egész életükre be vannak szorítva. Bár ez a megállapítás leginkább a palesztin és a kurd női merénylőkre igaz, bizonyos esetekben a csecsenek és az Al-Kaida által felhasznált nőkre is ráillik. Az oroszok vagy az Al-Kaida fegyveresei által megerőszakolt csecsen, illetve arab nő élete végéig hordozni fogja azt a „becstelen­séget", amiről valójában nem is tehet. A fegyveres konfliktus okozta abnormális viszonyok között a „szégyen" lemosására egyetlen út, az öngyilkos merénylet kínálkozik, ugyanakkor tette az „ügyet" szolgálja. (Katona – Répási 2009, 45)

A konzervatív társadalmi elvárások közepette könnyen rá lehet sütni bárkire a „szégyen" bélyegét, és ez alól a palesztin nők sem kivételek. Sok palesztin öngyilkos női merénylő életvitele, magánélete, családi állapota nem felelt meg a társadalmi elvárásoknak, legyen szó házas­ságtörésről, homoszexualitásról, meddőségről vagy akár izraeli kollabo-ráció gyanújába keveredett férjről. Vafa Idrisz tette azért volt rendkívül veszélyes, mert példaképet csináltak belőle. Azonban míg a média és a terrorista csoportok a hős ellenállót látták Idriszben, addig a palesztin nők az emancipáció és a kitörés megvalósulásának a példáját. A pa­lesztin nők azt tapasztalták, hogy Idrisz és a többi női merénylő olyan társadalmi megbecsülésnek örvendenek, amit ők életükben soha nem fognak megkapni, ez pedig a későbbiekben vonzóvá teheti számukra a „mártíromságot". (Katona – Répási 2009, 45)

A következő hasonlóságot pedig valahol ennél a pontnál lehetne megra­gadni. Bár az öngyilkos merénylet sok nő számára jelenthet perspektívát korábbi életéhez képest, a számok mégsem azt mutatják, hogy a terror­szervezetek tömegével alkalmaznának nőket az ilyen típusú akcióknál. A kurd öngyilkos merényletek döntő többségét nők követték el (Davis 2006, 4), és a tamil szeparatisták között is nagyszámú női merénylő hajtott végre öngyilkos akciót (Gunawardena 2006, 83), a terrorista szervezetek azon­ban elsősorban a férfiakra számítanak. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy a női öngyilkos merénylők megítélése az érintett társadalmakon belül a mai napig vitatott. Mind a tamil, mind a csecsen, mind a kurd, de még a palesztin társadalom is ellentmondásosan viszonyul a jelenséghez, annak ellenére, hogy az arab sajtó jó része és a terroristák hőst faragtak belőlük, és annak ellenére, hogy bizonyos vallási vezetők legitimálták a dzsihádban, illetve a „mártírakciókban" való női részvételt.

A női „mártírokat" propagandacélokra is fel lehet használni annak érdekében, hogy a későbbiekben minél több férfi jelentkezzen a szerve­zetbe, és nem utolsósorban egy női merénylő nagyobb hangsúlyt kap a sajtóban, nagyobb médianyilvánosságot jelent. (Béres 2007, 25) Nincs szó semmiféle egyenjogúság megadásáról sem a Kurd Munkáspárt, sem a Tamil Tigrisek esetében, annak ellenére, hogy a PKK és az LTTE a női terroristákat ugyanolyan kiképzésben és megbecsülésben részesítette, mint a férfiakat. Mint minden öngyilkos merénylő, a női „mártírok" is csak eszközök voltak a különböző terrorcsoportok számára céljaik elérésében. (Katona – Répási 2009, 46)

A fentiekben szó volt arról, hogy a különböző nemzetiségű női öngyil­kos merénylők között nem jelentős a különbség. Ez az eltérés leginkább a csecsenek, illetve a tamilok és a kurdok esetében figyelhető meg.

Vélhetően a csecsen női merénylők motivációjában a csecsen tradíci­ókhoz szervesen hozzátartozó bosszúállás minden egyéb mozgatórugót háttérbe szorít, legyen szó emancipációról, mély vallásosságról, vagy akár nacionalizmusról. Általánosságban elmondható ugyan, hogy minden női merénylőt ért korábban valamilyen vélt vagy valós sérelem az ellenség részéről, ugyanakkor valószínűsíthető, hogy a csecsenek esetében a sé­relem megtorlása minden mást elhomályosít. (Katona – Répási 2009, 46)

A tamil és a kurd női merénylőknél az elsődleges motivációt más or­szágbeli sorstársaiktól eltérően nem az emancipáció, hanem a nemzeti felszabadító harc, a független tamil, illetve kurd állam létrehozásának célja jelentette. Bár látszólagosan, de az LTTE-n és a PKK-n belül meg­valósult az egyenjogúság, ebből adódóan a Tigrisek és a kurd felkelők kötelékébe tartozó női merénylők nem éreztek késztetést arra, hogy az amúgy konzervatív tamil és kurd társadalom ellenében küzdjenek ezért az eszményért. (Katona – Répási 2009, 46)

***

Összegzésül: sem a szekuláris nacionalisták, sem az iszlamisták ese­tében nem igazak azok a sztereotípiák, miszerint a nők által elkövetett öngyilkos merényletek a gyengék bosszújának tekinthetők. A szekuláris nacionalisták esetében a női merénylő erősebb és eltökéltebb férfi társai­nál, míg az iszlamisták kezében csupán a célponthoz és a kitűzött célhoz (pl. figyelem felhívás) való könnyebb hozzáférés eszköze. A gyengék bosszúja sztereotípiának leginkább a csecsen fekete özvegyek felelnek meg, ám velük kapcsolatosan is el kell oszlatni számos tévhitet. Akik maguk választják a bosszúnak e sajátos útját, korántsem gyengék, akik pedig gyengék, azokat eszközül használják fel.

Társadalmuk sajátosságaiból adódóan a női merénylők sebezhetőbbek ugyan, mint a férfiak, azonban a legtöbb esetben – mint a fentiekben lát­tuk – korántsem gyengébbek. Ezzel szemben a férfi öngyilkos merénylők személyiségjegyeiben sokkal több gyenge és bizonytalan vonás található.

2. Öngyilkos merényletet elkövető gyerekek

Az öngyilkos támadásokat elkövető terrorista szervezetek vonzáskö­rébe került gyerekek minden bizonnyal még felnőtt korú sorstársaiknál is nagyobb veszélyben vannak, mert fejlődésben lévő személyiségük még rendkívül sérülékeny, nincs kialakult identitásuk, sokkal befolyá­solhatóbbak, mint egy huszonéves, sokkal jobban függenek érzelmileg kiképzőiktől, illetve magától a terrorista szervezettől. Sztereotipizálva, ők valóban gyengének tekinthetők.

Vamik D. Volkan a Virginiai Egyetem pszichiátere az öngyilkos merény­lőkkel foglalkozó tanulmányában felvázolja, hogy a közel-keleti terrorista szervezetek milyen módszerekkel érik el, hogy egy gyerekből öngyilkos merénylő váljon. Első lépésként a toborzók olyan instabil személyiséggel rendelkező, általában traumát átélt, frusztrált fiatalokat keresnek, akik valamilyen kívülről jövő segítséggel próbálják megszilárdítani belső világukat. Ezt követően a kiképzők a gyermekek sérült individuális sze­mélyiségjegyeit tovább rombolják, és szinte teljesen kiiktatják. Ezt később nacionalista és/vagy vallási ideológiára épülő csoportkohézióval helyette­sítik. Bizonyos idő után a csoportkohézió, illetve az az ideológia, ami össze­kovácsolja a csoportot, válik dominánssá, teljesen átvéve a hatalmat a gyermek személyisége felett, és ettől kezdve csak olyan dolgok fogják a fiatalt boldoggá tenni, vagy meghozni az önbecsülését, amik a csoport érdekeit szolgálják. Így a fiatal teljes mértékben irányítottá válik, és ér­zelmi szempontból a terrorszervezet vezetőitől, kiképzőitől kezd függeni. Ebből adódóan, ha sikeres volt az átnevelés, akkor a gyermeknek semmit sem fog jelenteni az, hogy meg kell majd ölnie egyrészt saját magát, másrészt más embereket (az „ellenséget"), ugyanis mindent a csoport érdekében tesz. (Volkan é. n., 4) Bár a fentebb idézett jellemzést Volkan a palesztin terrorista szervezetekkel kapcsolatosan fogalmazta meg, a leírás lényegében igaz az összes olyan terrorcsoportra, amely kiskorú öngyilkos merénylőket is felhasznál célja elérésének érdekében. Mind­össze annyit lehetne hozzátenni, hogy ellentétben a palesztin terrorista szervezetekkel, a tálibok és a Tamil Tigrisek számos alkalommal raboltak el gyermekeket az iskolákból és az árvaházakból, azért, hogy minél több öngyilkos merénylőt képezhessenek ki, akár erőszak alkalmazásával is. A tálibok és a tamil szélsőségesek nemcsak az önként jelentkező, a toborzó által meggyőzött gyermekeket „fogadták be", hanem – amennyiben ez szükséges volt – készek voltak elrabolni, majd pedig kényszeríteni is a fiatalt arra, hogy végrehajtsa az öngyilkos akciót.

A kitaszítottak „befogadása" nők esetén is fontos toborzási indíték és propagandafogás, ám hatványozottan igaz ez gyermekek esetén. Az árvák és táborlakó menekültek vagy hajléktalanok mellett gyakran értelmi vagy testi fogyatékos, elmebeteg vagy leprás gyermekek is befogadtatást nyernek, új közösségre tesznek szert az öngyilkos kiképzők „paradicsomi táboraiban" vagy „öngyilkos óvodáiban".

A felkelők számára a gyerekek a fiatalságukból fakadó előnyök miatt fontosak: gyorsan tanulnak, könnyen átnevelhetőek, érzelemviláguk erő­sen behatárolt, nem kérnek fizetést, hűségesebbek parancsnokaikhoz, mint a felnőttek, valamint a társadalmi és családi gyökereit elvesztő (vagy azokkal eleve nem is rendelkező) fiatalt nagyon gyorsan lehet a harcosok képére formálni. (Szijj 2010, 32)

Az alábbiakban egyrészt megvizsgáljuk, hogy a pakisztáni, tamil és palesztin kiskorúakból a terroristák hogyan faragnak öngyilkos merénylőt, másrészt, hogy milyen külső és belső tényezők játszanak közre abban, hogy a gyerekek elvállalják a küldetést.

1.1. Pakisztán

Pakisztánban a nehéz életkörülmények miatt sok szülő nem engedheti meg magának, hogy világi oktatási intézménybe járassa a gyerekét, ezért a fiatalok madraszákba, Korán-iskolákba kerülnek, melyek közül azonban sok kapcsolatban áll a tálibokkal. Itt a gyerekek csak vallási oktatásban részesülnek, a tanítók pedig az iszlám szélsőséges, eltorzult formájával ismertetik meg a diákokat. A madraszákban éveken át olvastatják a gyermekekkel arabul a Koránt úgy, hogy a fiatalok nem is értik, hogy mit olvasnak, mert nem tudnak arabul. Emiatt az oktatók magyarázatképpen azt mondanak a Koránban foglaltakról, amit csak akarnak. (Volkan é. n., 8) A véget nem érő Korán-felolvasásokat a palesztinok lakta megszállt területeken az öngyilkos merényletre felkészítő iszlamista terroristák is alkalmazzák azzal az eltéréssel, hogy ők nagyon is megválogatják, mely részeket olvastatnak fel a fiatalokkal, hiszen a palesztin fiatalok beszélnek arabul, értik, amit a Koránban olvasnak, emiatt a kiképzőknek óvatosabbaknak kell lenniük. (Katona – Répási 2009, 48)

A pakisztáni madraszákból sok 7 és 14 év közötti fiatal a tálibok által fenntartott kiképzőtáborokba kerül, amiket – utalva a gyerekek fiatal korára – „öngyilkos óvodáknak" is neveznek. Az öngyilkos merényletre történő tényleges felkészítés itt folyik, melynek során a gyerekek egyrészt a madraszákban már alkalmazott „agymosásban", másrészt a merénylettel kapcsolatos „tudnivalók" elsajátításában részesülnek. Mian Aftab Ahmad, a Pakisztáni Pszichológiai Társaság elnöke szerint a gyerekek már frusztrál-tan kerülnek be a táborokba, úgy érezvén, hogy rengeteg igazságtalanság érte őket addigi életük során. A kiképzők pedig a frusztráltságot „a szegény sorsú muszlimokat elnyomó nyugati országok és helyi segítőik" elleni gyűlöletté formálják át. (Sarwar 2009) Az „öngyilkos óvodák" fenntartói ügyelnek arra, hogy a gyerek minél kényelmesebben, vidámabban érezze magát. Mivel ezek a gyerekek életükben nem voltak normális játszótéren, ezért számukra élményszámba megy, amikor az üzemeltetők a szobák fa­lára mászókákat, csúszdákat, virágokat festenek, elhitetve a gyerekekkel, hogy ez a Paradicsom, ahova majd küldetésük után kerülnek.

A felkészítési folyamat fontos és állandó elemei közé tartozik még a rendszeres Korán-olvasás és a videofelvételek megtekintése is. A kiképzők olyan videofelvételeket vetítenek a gyerekeknek, amelyek segít­ségével például megtanulhatják hogyan kell összeállítani és működtetni az öngyilkos merénylők által gyakran alkalmazott házi készítésű robba­nószerkezeteket. Sok fiatalt lőni, illetve gránátot és rakétavetőt kezelni is megtanítanak (Roggio 2010), de csak a legelszántabbakat választják ki öngyilkos merénylőnek. Hírszerzési információk szerint eddig több, mint ötezer 10 és 17 év közötti gyereket képeztek ki a pakisztáni tálibok. Többeket Afganisztánba szállítanak át öngyilkos akciók végrehajtására, egy részük viszont Pakisztánban követi el a merényletet. (Sarwar 2009)

Minél fiatalabb a gyerek, annál manipulálhatóbb. Előfordultak olyan esetek is, hogy a kisgyerekeknek fogalmuk sem volt arról, hogy milyen küldetésre szánják őket a felkelők. Egyik ilyen alkalommal Afganisztánban a kisfiúra ráadták a robbanóanyaggal megrakott mellényt, és azt mondták neki, hogy ha odamegy az ISAF-katonákhoz, majd meghúzza mellényen lévő zsinórt (vagyis a detonátort), akkor a katonák puskáinak csövéből virágok fognak kilövellni. Azonban a gyerek megsejtett valamit, és szólt a katonáknak. Hasonló dolog történt Irakban is, amikor a kisfiú odasétált az amerikai katonához, és megkérdezte, hogy mit kell tennie azzal a mellénnyel, amit a felkelők korábban ráadtak. Mindkét gyerekről időben lekerült a mellény, de nem minden eset végződött ilyen szerencsésen.

Az iszlamisták nemcsak a madraszákból, hanem menekülttáborokból, lepratelepekről is visznek el gyerekeket, akik között vannak afganisztáni és pakisztáni állampolgárságúak is. A fegyvereseknek dolgozó gyerekek közül nem mindenkiből lesz öngyilkos merénylő, sokukat Afganisztánba küldenek koldulni az utcákra. Koldulás közben ugyanis a gyerekek felderítő tevékenységet tudnak folytatni öngyilkos akciókat végrehajtó szervezetek számára, melynek során egyrészt tesztelhetik a fegyveresen védett objektumok biztonsági rendszerét, másrészt kémkedhetnek egy adott célszemély után, vagy pedig kifigyelhetik, hogy hol tartózkodnak az öngyilkos merénylők kedvelt célpontjainak számító külföldiek. (Katona – Répási 2009, 48)

Bonyolult kérdés az, hogy a szülőknek mekkora a felelőssége abban, hogy gyerekeik végül a tálib fegyveresek kiképzőtáboraiban kötnek ki. Sokuknak nincs más választásuk, mert a gyereküket mindenképpen ta­níttatni akarják, de erre nincsenek meg az anyagi kereteik. Így kerülnek a fiatalok az ingyenes, napi többszöri étkezést biztosító Korán-iskolákba, ahonnan később – sokszor a szülők tudta nélkül – átviszik őket az „öngyil­kos óvodákba". A szülők sok esetben együttműködnek az iszlamistákkal, mert félnek tőlük, és csak reménykedni tudnak, hogy egyszer még élve viszontlátják gyermeküket, de arra is akadt példa, hogy amikor a szülők rájöttek, miket tanítanak a madraszában, inkább kivették a fiút a Korán­iskolából, és elköltöztek egy másik, biztonságosabb településre. (Katona – Répási 2009, 48)

1.2. Srí Lanka

A Tamil Eelam Felszabadítási Szervezet az öngyilkos akciók végrehaj­tására kiszemelt gyerekek „összegyűjtése" során a tálibokhoz hasonló módszereket is alkalmaz. Az LTTE milicistái rendszeresen elmentek az árvaházakba és az iskolákba újoncokat szerezni (Crosette 2000), aminek során 8-11 éves kisfiúkat és kislányokat is elhurcoltak a megfélemlített tanárok és szülők tudtával, sőt, a szeparatisták a 2004-es cunami után felállított segélyközpontokból is raboltak el gyerekeket. (Sri Lankan Rebels… 2005)

A terroristák rabságából kiszabadított gyerekek elmondása szerint, aki megpróbált megszökni a Tigrisek által felállított táborokból, azokat megkí­nozták, és a többiek szeme láttára kivégezték. A gyerekek közül azonban nem mindenki a terroristák által gyakorolt erőszak hatására csatlakozott az LTTE-hez. Sokan a nyomor és az éhezés miatt léptek be a számukra túlélést jelentő terrorszervezetbe. Ezeknek a gyermekeknek egy része később magáévá tette a Tigrisek eszmerendszerét, de voltak olyanok is, akik inkább megszöktek, vagy feladták magukat a Srí Lanka-i kormányka­tonáknak (Dugger 2000), mert hiányzott a családjuk, amitől a terroristák elszakították őket, vagy csak egyszerűen nem akartak meghalni.

1.3. Palesztin megszállt területek

Az öngyilkos merényleteket végrehajtó palesztin szervezetek a tálibokhoz képest szofisztikáltabb módszerekkel végzik a toborzást, ugyanis nincs szükségük arra, hogy elrabolják az öngyilkos „tréningen" később részvevő gyerekeket szüleiktől. A terrorista csoportok toborzói gyakran elegyednek szóba iskolásokkal, az irányított beszélgetések során pedig kiszűrik azt, aki alkalmas lehet egy ilyen típusú támadás végrehajtására. A fiatalok, akik közül sokan be sem töltötték 18. életévüket, nem egy alkalommal önként jelentkeztek valamelyik iszlamista, vagy szekuláris nacionalista szervezetnél a merénylet végrehajtására. (Katona – Répási 2009, 49)

A megszállt területeken élő palesztinok körében nagy kultusza van az öngyilkos merényleteknek, ami a felnövekvő generációt sem hagyja érin­tetlenül; a fiatalok körében gyakori beszédtéma az öngyilkos merényletek végrehajtása. (Barr 2002) A gyerekek már egészen kicsi koruktól fogva tapasztalják azt a tiszteletet és megbecsülést, ami a mártírokat övezi. Az izraeli megszállás ellen küzdő, hősnek kikiáltott öngyilkos merénylőkről – szabályos kultuszt kialakítva – poszterek, őket dicsőítő videofilmek és popszámok tömkelege jelenik meg. (Speckhardt 2005, 8) Az öngyilkos robbantásokat végrehajtó szervezetek a felnövekvő nemzedék számára példaképet csinálnak a merénylőkből, tudatosan arra kondicionálva a fiatalokat, hogy megtiszteltetésnek érezzék, ha egyszer rájuk kerül a sor. A frusztrált palesztin társadalom minden rétegéből, különösen a menekülttáborok lakóiból pedig bőven akad utánpótlás. (Katona – Répási 2009, 50)

Akik végigcsinálják a kiképzést, nem beszélhetnek senkinek sem arról, hogy miben vesznek részt. Ez nem jelenti azt, hogy a kiképzők elszakítják a gyerekeket a családjuktól, de megtiltják nekik, hogy közöljék a szüleik­kel, mire készülnek, továbbá a TV-nézés, a zenehallgatás és a szexuális kapcsolat létesítése is tilos. Volkan tanulmányában (é. n. 7) részletezi, hogy a kiképzés levezénylői milyennek festik le a fiatal fiúknak a szexu­ális élményt, a Paradicsomot és a hozzá vezető utat. Eszerint a fiatalok szexuális életet csak azután élhetnek, miután áthaladtak a felnőttkorba vezető „átjárón", „folyosón", ami tulajdonképpen önmaguk meggyilkolását szimbolizálja. Maga a halál pedig nem más, mint egy „esküvő", ami után a halott terrorista a Paradicsomba kerül az őt váró szüzek közé.

A terrorista szervezetek biztosra akarnak menni, hogy senki sem fogja lebeszélni a fiatalokat szándékukról. Ezért tiltják meg nekik, hogy beszél­jenek a szüleikkel a merényletről. Ez sokszor nem is jelent problémát a fiataloknak, ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy kamaszokról van szó. Számukra egy titok hordozása, valaminek az elhallgatása erősíti a kamaszokra jellemző családtól való elszakadási törekvést, a szülőkhöz fűződő érzelmi kötődésnek a lazítását, vagy akár az elszakítását. (Ka­tona – Répási 2009, 50, Volkan é. n. 7) szerint a fiatalok lelki életében ezt a kötődést később a terrorcsoporton belül „befutott karrier" érzése pótolja, helyettesíti.

***

Összegezvén a leírtakat, az „agymosás" folyamata lényegében arról szól, hogy a gyerek eleve sérült individuális személyiségjegyeit a terror­szervezetek csoportkohézióval helyettesítik, a csoport összetartó ereje pedig az a vallásos és/vagy nacionalista ideológia, amiben a terroristák hisznek. Ez felnőttek esetén is jellemző. Az átnevelés szerves részét képezik a családtól és a barátoktól való elidegenedés, vagy elszakítás, a gyerekben már korábban meglévő, az „ellenségtől" elszenvedett vélt vagy valós sérelem felerősítése, majd ennek átalakítása gyűlöletté, valamint a fegyveres kiképzés.

A felnőtt elkövetőkhöz hasonlóan, a kiskorú öngyilkos merénylők tár­sadalmi helyzete között is tapasztalhatunk eltérést és azonosságot. Most nem elsősorban a nyomorból jött pakisztáni és tamil kiskorú öngyilkos robbantó, illetve a hasonló korosztályú középosztálybeli palesztin me­rénylő közötti társadalmi különbségre szeretnénk ráirányítani a figyelmet, hanem arra a közös tulajdonságra, amely mindhármuk esetén tapasz­talható. (Katona – Répási 2009, 50)

Egy pakisztáni és egy tamil gyerek vagy az éhség és a szegénység mi­att, vagy pedig elrablásukból és az agymosásból kifolyólag kerülnek be a terrorista szervezetbe, míg a palesztin kiskorú elsősorban a „mártírkultusz" miatt lesz öngyilkos merénylő. Mindhármuk életében a kiszolgáltatottság fontos szerepet játszik, amit az előbbieknél a rossz életkörülmények, vagy a fizikai kényszer, a palesztin gyerek esetén pedig a terroristák teremtette „mártírpéldakép" testesít meg, így eltérő okokból ugyan, de mindegyikük ki van szolgáltatva az őket körülvevő abnormális társadalmi viszonyoknak. Az első két típusban közös egyéni életük, illetve a palesztinok esetén társadalmuk kilátástalansága. (Katona – Répási 2009, 51)

A gyermekek esetén sem beszélhetünk a gyengék bosszújáról, hiszen a gyermekek egyértelműen passzív eszköznek és áldozatnak tekinthetők.

***

Az öngyilkos merénylők – különösen a nők és gyermekek – személyi­ségképéről általánosságban elmondhatjuk, hogy minden pszichés jel­lemzőn túlmenően mindenekelőtt társadalmuk tükörképei; e társadalmak „normál" működés és diszfunkciós zavarai, abnormitásuk és devianciáik termékeinek tekinthetők. Következésképpen az ellenük való fellépés a felderítésnél és elhárításnál jóval komplexebb feladat. A probléma orvoslása mindenekelőtt a társadalmi, politikai, szociális és gazdasági okok felszámolása révén lehetséges, külön figyelve a nemi diszkriminá­ció elleni küzdelem, valamint a gyermek- és ifjúságvédelem kérdéseire.

Jegyzetek

1    A nagy létszámú alavitáknak csak kis része kurd, zömük a mai azerbajdzsániak-kal rokon karapapakh és tarakima vagy bajat. A törökországi kurdok közül csak a Zaza törzsbeliek között találunk alavitákat Dersim, a mai Tunceli térségében, amely vidék a PKK bázistoborzási területe.

2    A pakisztáni pandzsábi szervezetek közül a Laskar-i Tajjíba (LT) és a Laskar-i Dzsangví (LJ) alkalmazza elsősorban a síita Szepáh-i Mohamed hívei ellen, illetve az Al-Kaida Quettában az ottani hazara közösség megfélemlítésére.

3    A multietnikus Irak nemzetiségei közül csakis szunnita arabok követnek el ön­gyilkos merényleteket, kurdok vagy vallási kisebbségek egyáltalán nem. Ez alól csak az Al-Kaidához kötődő Anszar Ul-Iszlám szervezet tagjai, a „kurd tálibok" képeznek kivételt.

4    Nem tudta kiheverni testvére halálát.

Irodalomjegyzék

Abi-Habib, Maria – Zahori, Habib 2010: Two U.S. Soldiers Killed in Afghan Suicide Bombing. The Wall Street Journal, 22. 06. 2010.  http://online.wsj.com/article/ SB10001424052748704123604575322761540503380.html

Al-Badrani, Fadhel – Christie, Michael 2010: Suicide Bomber in Government HQ in West Iraq Kills Two. Reuters, 04. 07. 2010. http://www.reuters.com/article/2010/07/04/idUSLDE66301V

Barr, Cameron W. 2002: Why a Palestinian Girl Now Wants to Be a Suicide Bomber? Christian Science Monitor, 01. 04. 2002. http://www.csmonitor.com/2002/0401/p07s01-wome.html

Beyler, Clara 2002: Messengers of Death: Female Suicide Bombers. Inbar Found. http://www.keren-inbar.org.il/INB/cache/pic_22500.pdf

Beyler, Clara 2003: Chronology of Suicide Bombings Carried out by Women. International Institute for Counter-Terrorism, 12. 02. 2003. http://www.ict.org.il/Articles/tabid/66/Articlsid/645/currentpage/25/Default.aspx

Béres János 2007: Nők és az öngyilkos-terrorizmus. Felderítő Szemle, 2007. szeptember, 15-26. http://www.kfh.hu/publikaciok/2007-3.pdf

Browne, Anthony 2005: Western White Woman a Suicide Bomber. Times Online, 01. 12. 2005. http://www.timesonline.co.uk/tol/news/world/iraq/article598536.ece

Crosette, Barbara 2000: Tamil Rebels Said to Recruit Child Soldiers. The New York Times, 17. 07. 2000. http://www.nytimes.com/2000/07/17/world/tamil-rebels-said-to-recruit-child-soldiers.html

Davis, Jessica 2006: Women Terrorism in Radical Islam:Planners, Perpetrators, Patrons? First Annual Graduate Symposium. Canada, Halifax, Dalhouse University. http://centreforforeignpolicystudies.dal.ca/pdf/gradsymp06/Davis.pdf

Dugger, W. Celia 2000: Rebels Without a Childhood in Sri Lanka War. The New York Times, 11. 09. 2000. http://www.nytimes.com/2000/09/11/world/rebels-without-a-childhood-in-sri-lanka-war.html

Eleftheriadou, Marina 2008: Women and Militant Islamism: The Misunderstanding Behind the »Woman and the Gun«. Middle East Bulletin, March 2008. 9-12. http://www.idis.gr/GR/Ekdoseis/newsletters/MiddleEastBulletin10.pdf

El-Issawi, Fatima 2007: The Faces of Female Suicide Bombers. Ash-Sharq Al-Awsat, 10. 07. 2007. http://www.aawsat.com/english/news.asp?section=3&id=9532

Female Suicide Bomber Strikes in Pakistan (2007). Voice of America, 04. 12. 2007. http://www.voanews.com/english/news/a-13-2007-12-04-voa22.html

Gunawardena, Arjuna 2006: Female Black Tigers: A Different Breed of Cat? In: Yoram Schweitzer: Female Suicide Bombers: Dying for Equality? Tel Aviv, Jaffee Center for Strategic Studies, August 2006. 81-90. http://www.gees.org/documentos/Documen-01398.pdf

Iraq's Female Bomber Recruiter (2009). BBC News, 04. 02. 2009. http://news.bbc.co.uk/2/hi/7869570.stm

Katona Magda – Répási Krisztián 2009: Az „élő bombák" – a 21. századi aszim­metrikus hadviselés fegyverei. Felderítő Szemle, 2009/4, 31-53.

Katona Magda – Répási Krisztián 2010: Az öngyilkos merényletek politikai üzene­te. Hadtudomány, 2010/3-4. www.mhtt.eu/hadtudomany/2010/2010_elektronikus/2010_e_7.pdf

Kecskés Tímea 2009: A nők mint öngyilkos merénylők. Nemzet és biztonság, 2009. április, 23-32.

Kingsbury, Alex 2008: The Rising Number of Female Suicide Bombers in Iraq. U.S. News, 28. 07. 2008. http://www.usnews.com/articles/news/iraq/2008/07/28/the-rising-number-of-female-suicide-bombers-in-iraq.html

Kis-Benedek József 2004: Az öngyilkos terrorizmus, mint stratégiai fegyver. Fel­derítő Szemle, 2004/2, 74-83.

Knight, W. Andy – Narozhna, Tanya 2004: Black Widow Terrorists Are a Puzzling Breed. Express News, 10. 09. 2004. University of Alberta. http://www.expressnews.ualberta.ca/article.cfm?id=6053

Kurz, W. Robert – Bartles, K. Charles 2007: Chechen Suicide Bombers. Journal of Slavic Military Studies, 2007, 529-547. http://fmso.leavenworth.army.mil/documents/Chechen-Suicide-Bombers.pdf

Mohammed, Ali 2010: Drugged and dressed to kill. Asia Times Online, 10. 08. 2010. http://www.atimes.com/atimes/Middle_East/LH10Ak02.html

Roggio, Bill 2008: Taliban Rebuild Children's Suicide Camp in South Waziristan. The Long War Journal, 06. 10. 2008. http://www.longwarjournal.org/archives/2008/10/taliban_rebuild_chil.php

Roggio, Bill 2010: Al Qaeda, Taliban create female suicide cells in Pakistan and Afghanistan. The Long War Journal, 31. 12. 2010. http://www.longwarjournal.org/archives/2010/12/al_qaeda_taliban_create_female_suicides_cell_in_pakistan_and_afghanistan.php

Sarwar, Nadeem 2009: „Suicide Nurseries" of Pakistan Turn Children into Bombers. The Indian News, 26. 04. 2009. http://www.thaindian.com/newsportal/world-news/suicide-nurseries-of-pakistan-turn-children-into-bombers_100184785.html

Speckhardt, Anne 2005: Understanding Suicide Terrorism: Countering Human Bombs and Their Senders. In: Jason S. Purcell – Joshua D. Weintraub: Topics in Terrorism: Toward a Transatlantic Consensus on the Nature of the Threat. Vol. I. Washington D.C., Atlantic Council Publication. http://www.uwmc.uwc.edu/alumni/news_items/speckhard/uanderstanding%20_suicide.pdf

Speckhardt, Anne – Akhmedova, Khapta 2006: Black Widows: The Chechen Female Suicide Terrorists. In: Yoram Schweitzer: Female Suicide Bombers: Dying for Equality? Tel Aviv, Jaffee Center for Strategic Studies, August 2006. 63-80. http://www.gees.org/documentos/Documen-01398.pdf

Sri Lankan Rebels Recruiting Child Soldiers (2005). Iran Daily, 26. 01. 2005. http://www.iran-daily.com/1383/2201/pdf9-politic.pdf

Suicide and Other Bombing Attacks in Israel Since the Declaration of Principles (1993). Israeli Ministry of Foreign Affairs, September 1993. http://www.mfa.gov.il/mfa/terrorism-%20obstacle%20to%20peace/palestinian%20terror%20since%202000/Suicide%20and%20Other%20Bombing%20Attacks%20in%20Israel%20Since

Suicide Car Bomb Strikes Mosque, Blasts Police Station in Peshawar, Pakistan; 11 Dead (2009). New York Daily News, 16. 10. 2009. http://www.nydailynews.com/news/world/2009/10/16/2009-10-16_deadly_car_bomb_goes_off_at_police_station_in_peshawar_pakistan.html

Szijj Dóra 2010: Az „új" háborúk hozadéka: a gyerekkatonaság modernkori formái. Nemzet és biztonság, 2010. május, 27-38.

Tzoreff, Mira 2006: The Palestinian Shahida: National Patriotism, Islamic Feminism, or Social Crisis. In: Yoram Schweitzer: Female Suicide Bombers: Dying for Equality? Tel Aviv, Jaffee Center for Strategic Studies, August 2006. 13-24. http://www.gees.org/documentos/Documen-01398.pdf

Volkan, D. Vamik é. n.: Suicide Bombers. Official Website of the Universiy of Vir­ginia School of Medicine. http://www.healthsystem.virginia.edu/internet/csmhi/suicide-bomber-psychology.pdf

Zedalis, D. Debra 2004: Female Suicide Bombers. Carlisle Papers in Security Strategy, June 2004. http://www.strategicstudiesinstitute.army.mil/pdffiles/PUB408.pdf

42 killed, 72 injured in sucide blast in Pakistan (2010). Xinhua News, 25. 12. 2010. http://news.xinhuanet.com/english2010/world/2010-12/25/c_13664272.htm

A pártstruktúra kialakulása Afganisztánban

Afganisztán a többpólusúvá vált világban a változás veszélyes időszakát éli át, ahonnan ismét káoszba süllyedhet. Középtávon a pártok helyzete azonban sem itt, sem az ázsiai válságív más pontján nem tűnik kilátástalannak: e rendkívüli jelentőségű geostratégiai térségben a többi nem-állami szereplővel (a törzsi, etnikai és vallási hálózatokkal, a civil társadalom elemeivel) együtt megkerülhetetlen tényezőkké válhatnak.

Bevezetés

Afganisztánban a politikai pártok megjelenése nem a külső tényezők erőltetésére létrejött új jelenség, és nem a megtorpanó modernizáció mellékterméke. A pártok valójában a belső fejlődés torz, ám unikális termékei. Külső támogatóik, a regionális küzdőtéren egymásnak feszülő nagyhatalmak nem tudták őket megvenni, legfeljebb időlegesen kibérelni vagy egymásnak ugrasztani. Az afgán politikai mozgalmak, a későbbi pártok pedig renitens és önjáró védenceknek bizonyultak.

Afganisztán politikai fejlődését nagymértékben meghatározza az a tény, hogy az ország nem vált gyarmattá; olyan mesterséges politikai képződmény volt, amely a Nagy Játszma során a közép-ázsiai cári terjeszkedést elválasztotta a brit-indiai gyarmatbirodalomtól. A XIX. század második felében az afgán ütközőállam létrehozása, majd a XX. század első felében fenntartása a szemben álló nagyhatalmak érdekeit szolgálta, ahol az állam sohasem volt elég erős, s a központi hatalom nem érvényesítette befolyását az ország egész területén. Nem alakult ki egységes nemzetállam egységes nemzeti piacokkal, az ország egé­szére kiterjedő, hatékony közigazgatással. Következésképp az egyik legnagyobb probléma az afgán nacionalizmus, mint integráns eszme viszonylagos gyengesége.

Az ország a gyarmatosítási törekvésekre elzárkózással reagált. Állami függetlenségét a geostratégiai egyensúly tartotta fenn. Ellenállt a nyugati rendszerbe integrálódásnak, jó viszonyt tartott fenn a Szovjetunióval, ugyanakkor igyekezett távolságot is tartani tőle. Az afganisztáni konfliktus kialakulásának fő oka a térség érzékeny geostratégiai egyensúlyának felbomlása volt. Ez a folyamat már 1973-ban, a királyság megdöntésekor elkezdődött. Az állam jól-rosszul még ebben a helyzetben is működött addig, amíg a regionális hatalmi egyensúly egészen ki nem billent, és a külső beavatkozás az országot a teljes működésképtelenség felé sodorta. A szovjet csapatkivonást követően a nagyhatalmak közvetlen érdeklődése elfordult az országtól. Az 1990-es években regionális hatal­mi ambíciókat dédelgető szomszédjai – Pakisztán és iszlám támogatói (elsősorban Szaúd-Arábia), Irán, a posztszovjet köztársaságok, illetve a régióban érdekelt India, Oroszország és Kína – a térségben vívták meg „helyettesítő" háborúikat (egyes afgán harcoló felek bevonásával) a kö­zép-ázsiai szénhidrogén-forrásokért. Noha a külföldi érdekekért afgánok harcoltak afgánok ellen, ez mégsem volt polgárháború, mert nem a lakos­ság, hanem a milíciák harcoltak egymás ellen. A tálib rezsim megdöntését követően, 2001-től Afganisztán nem stabilizálódott, a regionális hatalmi játszma tovább folyt, immár középpontban a nem-állami szereplőkkel. Az ország túlélésének egyetlen reménye, hogy működésképtelensége vagy szétesése szomszédjainak nem érdeke, sőt, ez saját állami létükben fenyegetné őket.

Afganisztán sorsának alakulásában a külső tényezők szerepe megha­tározó. Félgyarmati ütközőállam-státuszának megőrzéséért drága árral: elszigeteltséggel és mélységes elmaradottsággal fizetett, ám nem maradt érintetlen a XX. század nagy történelmi eseményeitől, szellemi áramlata­itól. Az ország sorsát korántsem csupán a külső erők határozzák meg. Az 1940-es-évek végétől az 1970-es évekig figyelemre méltó belső társadal­mi folyamatok zajlottak le, amíg ki nem billent a geostratégiai egyensúly, és az ország a hidegháborús szembenállás, majd az azt követő regionális vetélkedés áldozatául esett. A válság elhúzódásának, az államkudarc létrejöttének elsődleges oka, hogy ezeket a társadalmi folyamatokat alá­becsülték, a bipoláris világrend bukását követően semmibe vették.

Mindez meghatározta a politikai kultúrát, amelyet egyaránt alakított a bezárkózás és a kitörés kényszere a szorító nagyhatalmak által kijelölt szűk mozgástérben. A politikai skála mindkét pólusa e nagyhatalmi pressziók elleni tiltakozás eredményeként jött létre. Az ország ifjú naciona­listái az integráció új útjait keresték – legyen az a Szovjetunió vagy Kína vezette nemzetközi munkásmozgalom, vagy az elnyomott muszlimok nemzetek és államok felett átívelő szupranacionális közössége. Az iszlamisták korai nemzedékei is forradalmárok és modernizátorok, akár­csak a baloldal; fejlődésük korai szakaszaiban táboraik átjárhatók voltak.1 Később megmerevedett a pártszerkezet, a skála egyik pólusán baloldali, a másik végén iszlamista csoportokkal. Afganisztán szovjet megszállását követően, a hidegháborús szembenállásban minden csoport valamelyik táborba kényszerült betagozódni. A több évtizedes fegyveres konfliktus, majd az egypólusú világ nem mutatkozott alkalmas politikai klímának a pártok fejlődéséhez.

Ezért, bár első olvasatra meglepőnek tűnik, de 2001, a tálib rezsim megdöntését követően burjánzásnak indultak a pártok. Ez az ország is mutatja a frissen bimbózó, törékeny demokrácia-kezdemények vagy a demokrácia-kudarc gyermekbetegségeit. Túl sok a politikai párt, és a pártpolitikai térkép erősen fragmentált. 2009 közepén 113 párt volt be­jegyezve. Sok afgán kritizálja a pártok szaporodását, és azt az afgánok személyes ellentéteinek, frakciózási hajlamának tudja be. Ne feledkez­zünk meg róla, hogy ez az átmenet időszakában, a rendszerváltás idején Kelet-Európát is jellemezte.

Téves nézet, miszerint a pártképződés „poszttálib" jelenség lenne; a legtöbb párt adományok szerzésére alakult NGO politikai köntösben, vagy személyi ambíciókhoz kötött „hiúsági vállalkozás". A hagyományos nézetekkel ellentétben, ebben az országban évszázados belső küzdelem, társadalmi dinamizmusok eredménye gyanánt hatvan éve működnek pártok. Ez még akkor is igaz, ha a modernizációs erők külső hatalmak segítségével és külső források igénybevételével próbálkoztak. Még nem nyugati értelemben véve pártok: a legtöbb nélkülözi a kohéziót és a ki­kristályosodott struktúrát, az egymástól megkülönböztető programot és belső demokráciát. Több közülük szélsőségesen hierarchikus, gyakran autoriter és túlperszonalizált. Nem egy közülük személyes ellentétek, törésvonalak terméke. Hátsószobai alkuk, szalonintrikák, teaházi mesék jellemzik politikai kultúrájukat; a legendák és a valóság között szakadék tátong. A pártok szerveződésének történelmi folyamatából hiányzik a függetlenségi mozgalom ethosza. Központi kérdésük a modernizációs dráma. Afganisztánban a pártok kevésbé csoportosulnak politikus dinasz­tiák köré, mint a dél-ázsiai régió más országaiban, részben az afgánok kollektivizmusa, „törzsi demokráciája", központi hatalom ellenességének hagyományai miatt, másrészt azért, mert a három évtizedes konfliktus során a hagyományos elitet félreállították. Elsősorban a családi, törzsi, etnikai kapcsolathálóra számíthatnak, ezek testületi érdekeit képviselik. Az etnikai szerveződés, mint minden politikai erőnél, az iszlamistáknál is domináns. Ez igaz a térség más országaiban, a kurd, a beludzs, a pakisztáni pártokat illetően is.2 Afganisztánban ezzel szemben a nyelv is vízválasztó: ilyen kötődéseiknek megfelelően beszélhetünk pastu vagy dari nyelvű pártokról.

A legtöbb afgán párt a kialakulás stádiumában van, vagy proto-párt. Kérdés, hogy melyik lesz túlélő. A cseppfolyós és radikálisan változó körülmények ellenére számos párt évtizedek óta stabilitást tanúsít, annak ellenére, hogy az 1940-50-es évek fordulójának viszonylag nyitott politi­kai környezete, az 1964-es alkotmány időszaka, a Nadzsíbullah-rezsim utolsó esztendei, valamint 2001, a tálib rezsim bukását követő néhány év kivételével Afganisztánban a politikai erőknek nem volt lehetőségük, hogy nyíltan színre lépjenek, és civilizált vitát folytassanak arról, hogy az országnak mely irányba kellene haladnia.

A politikai paletta a töredezettség ellenére állhatatosan kétpólusú. A skála két pólusán a régi baloldal utódpártjai és az iszlamisták pártszerű szervezetei találhatók. A mezőny közepe üres, hiányoznak a mérsékeltek. Korábban nem így volt. Az első kísérletek a politikai szervezkedésre az első alkotmányos mozgalom (1903-1909) alatt történtek.3 A XX. század második felében három fő politikai áramlat emelkedett ki: a politizált iszlám áramlat, a baloldal és a nacionalisták. Új erő gyanánt az utóbbi években megjelent a régi lövészárkokon átívelő, szűk demokratikus mozgalom.4

Ahol nincs törzsiség, vagy nem elég erősek az állam funkciói, a maoizmustól az iszlám szélsőségességig széles skálán mozgó etnikai pártok jönnek létre, amelyek ki vannak téve a modern iszlamizmus csap­dájának. Azoknál a pastun törzseknél, ahol megmaradtak a tradícionális vezetők, és a káoszban nem emelkedtek fel a konkurrens, alacsonyabb státuszú hadurak, a tradícionális társadalmi dinamizmusok mentén szer­veződő iszlám pártok is mérsékeltek.

Afganisztán szovjet megszállását követően a mérsékelt nacionalis­ták és más középutas erők elvesztek, vagy leértékelődtek. A „status quo" visszaállításának igénye és külföldi támogatóik elvárásai miatt az iszlamisták radikalizálódtak, a tradícionalistákból fundamentalisták, a modern radikálisokból dzsihádisták lettek. Az idegen megszállók elleni harc ebben az időszakban sem párosult a nemzeti függetlenségi harc ethoszával, hanem csak a dzsihád kultuszának kialakulásával, az erő­szakos restauráció, sőt, a középkorba visszatérés igényével.

Az iszlamisták és a baloldal közötti másik átjárás a tálibok kialakulásá­nak kezdeti időszakában volt, ahol a konkrét politikai teendők, a fegyve­res csoportok háborújának megszüntetése, az ország területi integritá­sának, közbiztonságának helyreállítása mellett a hívószó a tribalizmus, etnicizmus, nacionalizmus (pastunizmus) és a dzsirga-demokrácia5 volt. Az afganisztáni, pastunisztáni, valamint a beludzs szekuláris nacionalis­ták és a baloldal egy része, törzsi eredete miatt a törzsi intézményekben bújt meg és reinkarnálódott. Ezt a politikai intézményrendszer (nemcsak a pártok, de más közösségi és állami intézmények6 ) megszilárdításának folyamatában a modernizáló erőknek és a nemzetközi közösségnek a nemzetközi terrorizmus elleni harcban a Durand-vonal7 mindkét oldalán jobban ki kellene aknázniuk.

A többpártrendszer hatástalaníthatja az iszlám szélsőségeseket. Az iszlamisták csak pártnak látszó vagy pártnak álcázott szervezeteket tud­nak létrehozni, nem képesek integrálódni a pártok szerkezetébe. Ezért mindent elkövetnek, hogy a pártszerkezet gyenge legyen és a politikai élet marginális szereplője maradjon.

A Karzaí-rendszerben azonban a rekonstrukció, biztonság, jó kormány­zás összefüggéseit nem értették meg, és a belső támogatottsággal ren­delkező, vagy szakértő politikai erőket nem vonták be a hatalommegosz­tásba; sem a tálibokat, sem a marxista rezsimek szakembereit. Mivel a politikai intézményrendszer nem szilárdult meg, nincs biztonság és lassú a rekonstrukció. A demokratizálódási folyamatok megtorpantak, a kor­mány hatalma az ország harmadára sem terjed ki. A működésképtelen, gyenge és korrupt állam a káosz spiráljában sodródik egyre lejjebb.

A pártok helyzete mégsem kilátástalan. Hosszabb távon a nem-állami szereplők felemelkedése a pártokat az egész régión átívelő válság sta­bilizációjának fontos szereplőivé teheti.

Az első demokrácia időszaka (1949-53) és a pártmagvak

A Durand-vonal két oldalán a politikai mozgalmak szoros interakci­ókban fejlődtek. Az afgán politikai szervezetekre korábban az indiai antikolonialista mozgalom gyakorolt hatást, s ez fordítva is érvényesült. Az 1920-40-es esztendőkben az afgán szellemi és politikai áramlatok kibontakozása hatott a pastunok antikolonialista harcára, amely már az 1920-as évektől használta a brit politikai nyelvezetet és az indiai függetlenségi mozgalom fogalomrendszerét (erőszaknélküliség). Ez az afgán politikusok frazeológiájában nem érvényesült. Az 1935-ös indiai függetlenségi törvény, az 1936-os indiai törvényhozási választások, különösen pedig az 1947-es események, a csak vallási alapon a hindu vagy muszlim államhoz csatlakozásról döntő Mountbatten-dekrétum, az Északnyugati Határtartományban a csatlakozásról szóló döntésből a Kongresszus többségű tartományi parlament kizárása (Gaffar Khán8 pártja, a Khudaí Khizmatgár a Kongresszus része volt), Pakisztán meg­alakulása, Afganisztán és Pakisztán viszonyának elmérgesedése, az ún. Pastunisztán-kérdés kialakulása katalizátor hatással bírt, s nagy hatást gyakorolt az afgán politikai életre. Az afgán nacionalisták mindmáig nem ismerik el a Durand-vonalat államhatár gyanánt.

Az 1932-ben megnyílt kabuli egyetem már diplomások ezreit bocsátotta ki. Hazatértek a külföldön tanultak. A kabuli Ghází, Habíbíje, Isztiqlál és Nezsát líceumok mellett a Durand-vonal mindkét oldalán élő törzsi ifjaknak szervezett ugyancsak kabuli Hushál Khán és Rahman Baba lí­ceumok nevelőmunkája, az újságok, folyóiratok befolyása következtében a kialakult értelmiség körében gyorsan fejlődött a politikai tudatosság. Mahmúd Khán miniszterelnökségének (1947-1955) demokratizáló folya­matai lehetővé tették számos, a pártok előfutárainak tekinthető politikai áramlat létrejöttét.

Az 1947-től alakuló politikai csoportok és az 1951-es sajtótörvény nyomán megjelenő újságok szellemiségét a második világháború után kialakult hidegháború, a két világrendszer harca, a Pastunisztán-kérdés és Moszadik iráni reformmozgalmának hatása határozta meg. Kezdetben négy független magánlap látott napvilágot Kabulban; az Angar [Parázs], a Vatan [Haza], Nidá-i Khalq [A nép hangja], és a Khalq [Nép], később az afganisztáni pastun mozgalom, a Vís Zalmiján [Ébredő Ifjak] második orgánuma, az Ulusz [Nemzet]. Ekkor alakultak meg – még párttörvény híján – az első magánújságok köré csoportosuló értelmiségi körökből az első proto-pártok. A Vís Zalmiján mozgalom lapja, az Angar újság köré elsősorban pastunok csoportosultak9. A Ghubbár vezette, városi tádzsik Vatan-csoportot a még radikálisabb, Mahmúdí-kör fellépése követe. Ek­kor jött létre a pártstruktúrát végigkísérő pastun-tádzsik polarizáció.

Az 1935-ös brit-indiai alkotmányban rögzített, régi brit abszolút több­ségi választási rendszer mintájára 1949-ben tartottak először, 1952-ben pedig másodszor választásokat. 1949-ben a választások szabadabbak voltak, a Vís Zalmiján és a Vatan mozgalmak köréből többen szereztek mandátumot. 1952-ben a hatalom a választásokat már manipulálta. Az ez elleni demonstrációkat leverték, a sajtótörvényt visszavonták. 1953-ban az első demokratikus periódus véget ért.

1953-63 között, Daúd miniszterelnöksége idején, a kurzus nem ked­vezett a pluralizmusnak. Ám Daúd gazdasági reformjai (az agrárreform és a tervgazdálkodás bevezetésével állami beruházások, a hadsereg fejlesztése stb.) következtében új osztályok, rétegek jelentek meg (ipari munkásság, műszaki értelmiség, modern tiszti kar), amelyek következtében felmerült a politikai intézményrendszer reformjának igénye. 1963-ban a király alkotmányozó bizottságot nevezett ki a kép­viseleti demokráciát és többpártrendszert körvonalazó új alkotmány elkészítésére.

A „második demokrácia" időszaka (1964-73) és a proto-pártok

Az 1924-es (visszavont) reformot és az 1931-es konzervatív alkotmányt követően 1964-ben megszületett az ország harmadik, progresszív al­kotmánya, női választójoggal10 és sajtószabadsággal. Afganisztán alkot­mányos monarchia lett, s az alkotmány 32. cikkelye pártok alapítására jogosította fel az állampolgárokat. 1965-ben általános választásokat tartottak. Az afgánok történelmük során ekkor szavazhattak harmadik, s 1969-ben negyedik alkalommal. A párttörvényt 1966-67-ben a parla­ment mindkét háza jóváhagyta, ám a király sohasem írta alá. Ezt Amin Szaikál „fatális tévedésnek"11 minősíti, mivel emiatt a szélsőbalosok és az iszlamisták, akiket a király korlátozni kívánt, ellenőrzés nélkül bontakoztathatták ki tevékenységüket, ami hamarosan a rendszer szét­eséséhez vezetett.

Ez a proto-pártok formálódásának időszaka. Akárcsak a korábbi pártmagvaknál, itt is a folyamatosság, az áramlatok egyenes ívű fejlődé­se, a köztük való átjárás csekély volta figyelhető meg. Az azonos szellemi áramlatok fragmentált csoportjai között természetesen tapasztalható volt kölcsönhatás és személyi fluktuáció.

Ekkor alakult ki az afgán pártstruktúra baloldal, iszlamisták és nacio­nalisták szerinti hármas tagoltsága. Ez a Közép-Kelet és Dél-Ázsia más országaiban három különböző korszakban ment végbe, Afganisztánban viszont e három irányzat azonos időben lépett színre. Ám hamarosan megindult a struktúra kétpólusúvá válása. Az 1960-as évek végétől a baloldal és az iszlamisták összetűzései gyakorivá váltak. A nacionalisták és más mérsékeltek két tűz közé szorultak.

Az első szabad választások, párttörvény híján, pártok nélkül, a régi brit-indiai típusú – abszolút többségi, egyéni – választási rendszerben, személyek és nem pártplatformok mentén zajlottak. 1965 októberére az alkotmányos koalíció hat csoportra esett szét: a konzervatív csoport, a szabad gazdaság hívei Abdul Madzsíd Zábulíval az élen, a Vahdat, vagyis Khalílullah Khalílí köre, a síita csoport, Sziddíq Farhang köre, Karmal-Anáhita vezetésével a baloldal, valamint Farhád csoportja, a pastun nacionalisták köre.

A baloldal három áramlat: a „szocialisták", a maoisták és a „szociálde­mokraták" között oszlott meg, ha egyáltalán alkalmazhatók itt ezek az európai kategóriák.

1965 júliusában az alkotmány 31. paragrafusával összhangban ha­tályba lépett a sajtótörvény. A kormányújságok, a pastu Hevád [Haza], a dari nyelvű Anísz [Társ] valamint az angol nyelvű Kabul Times mellett hat magánújság látott napvilágot; a Vahdat [Egység], Pajám-i Emrúz [A ma üzenete], Mardom [Nép], az Afghán Millat [Afgán Nemzet], a Khalq [Nép], és a Mu'szavát [Egyenlőség]. Utóbbi három pártlap volt.

Az Afganisztáni Népi Demokratikus Pártot 1965. január 1-én magukat marxistának nevező baloldali csoportok hozták létre, amely 1966-ban Khalq [Nép], majd 1968-tól Parcsam [Zászló] néven lapokat adott ki. 1967-ben szakadás következett be az ANDP soraiban. Az 1977-ig elkülönült vidéki, pastun nacionalista, illetve az urbánus, dari nyelvű, kozmopolita csoportokat lapjaik után Khalqnak [Nép] és Parcsamnak [Zászló] nevezték. 1965-ben az ANDP-nek négy, 1969-ben már csak két képviselője jutott be a parlament alsóházába.

Az ANDP nem mutatta centralizált párt fegyelmét, belső dinamikái inkább hasonlítottak a tradícionális törzsi politikusok lazán struktúrált perszonalizmusára.12 Kettős tagoltságát sokan eltérő szociális és etnikai eredetével magyarázzák. Történelmi előzményeinek a másfél évtizeddel korábbi, első demokratikus periódusból más és más szellemi áramlatok tekinthetők.13 A vidéki-urbánus, pastun-tádzsik ellentéten túlmenően ezek a frakciók tovább fragmentálódtak. Ezt a töredezettséget Glatzer14 a pastun törzsi struktúrák flexibilitásával, szövetségi kötődéseinek gyakori változá­saival, blokkosodási hajlamával magyarázza. A frakciózásban, a csoportok állandó fragmentálódásában más indítékok is szerepet játszottak, ami a tör­zsi eredetű tagság dinamikáival és etnikai ellentétekkel nem magyarázható. Ezek közül legfontosabb motiváció a monarchiához fűződő viszony volt.15 A magukat hatalomból kisemmizetteknek tartó Ghilzaí és Karlání pastun törzsszövetség törzsei szemben álltak a királyi dinasztiát adó Durrání törzs­szövetséggel és az elperzsásodott, városi Mohammadzaí dinasztiával. A nemzeti kisebbségek tagjai monarchiaellenességük miatt csatlakoztak a Khalqhoz, amelyből kisebbségi, pastunellenes pártok is eredtek.

Az 1960-as években létrejött marxista tankörökhöz katonák is csat­lakoztak, akik létrehozták saját szervezetüket, a Fegyveres Erők For­radalmi Tanácsát egy heráti pilóta, Qadír vezetésével. A Khalq részéről Hafízullah Amín, a Parcsam részéről pedig Mír Akbar Khaibar szervezett tiszteket a pártba.

Az egypártrendszer és a marxista fordulat (1973-78)

A „demokrácia második időszakának" Mohammed Daúd vetett véget, aki 1973. július 17-én megdöntötte a királyságot. Az 1977-es alkotmány egypártrendszert körvonalazott, amelyben az egyetlen elismert párt a Daúd által alapított párt, a Millí Ghorzang [Nemzeti Mozgalom] volt. A kétkamarás parlamentet egykamarássá szervezték. Az alkotmány a parlament szerepét átruházta az államhatalom szerveire, elválasztva annak szervezetét és funkcióját, valamint megtiltotta a fegyveres erők részvételét az ország politikai életében. Hangsúlyozzuk tehát: az egy­pártrendszert nem a marxista rezsimek, hanem Daúd vezette be.

Az 1970-es évek közepére a geostratégiai egyensúly felbomlott a tér­ségben. 1976-ban Brzezinski felkérte az iráni sahot Daúd támogatására, Pakisztánban pedig Bhutto leverte a beludzs nacionalisták felkelését. Indiában megbukott Indira Gandhi kormánya, és a Dzsanata Párt került hatalomra. 1978 áprilisában meggyilkolták Khaibart, az ANDP egyik alapítóját, akinek temetése rezsimellenes tömegtüntetésekbe torkollott. Mielőtt Daúd letartóztathatta volna őket, marxista tisztek 1978. április 27-én megdöntötték Daúd rendszerét, és a véletlenül az ölükbe hullott hatalmat pár nap múlva átadták az újraegyesült Afganisztáni Népi De­mokratikus Pártnak.

A hatalomátvételt követő változás több volt, mint puccs. A társadalomátalakító kísérletek nagyobb változást indukáltak az országban, mint előtte évszázadok. Szétzúzták a tradicionális elit hatalmi kiváltságait, a vallási hierarchiát, s nagy csapást mértek a törzsi rendre. Mindez bár forradalomnak tekinthető, de nem többnek nemzeti-demokratikus átala­kulási kísérletnél.

Az áprilisi hatalomátvétel idő előtt, különböző külső és belső kö­rülmények és véletlenek által kikényszerítetten ment végbe.16 Selig Harrison a következőket írta: „A sokak által helytelenül kommunistának nevezett hatalomátvétel Kabulban akkor és oly módon jött létre, amikor és ahogy csak lehetett, annak következtében, hogy az iráni sah felbo­rította a szovjetek és a Nyugat között Afganisztánban három évtizede fennálló egyensúlyt, támogatni kezdvén Daúd rendszerét. Amikor 1979 januárjában Iránban a sah rezsimje összeomlott, az Egyesült Államok elveszítette fő szövetségesét a Szovjetunió déli határai mentén, katonai létesítményeivel, a Szovjetunióra irányuló elektronikus megfigyelőrend­szereivel. A washingtoni hidegháborús harcosok ekkor Afganisztánra összpontosították figyelmüket."17

Az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt nacionalistának és modernizátornak tekintette magát. Vezetői ésszerűvé tették együttműködésüket a szovjetekkel, mivel a hamarosan kibontakozó külföldi beavatkozással szemben csak az ő segítségükkel konszolidálhatták forradalmukat. Az ANDP modernizáció iránti elkötelezettsége lehetővé tette, hogy elnyerje a modern gondolkodású középosztály kényszerű toleranciáját, amely két tűz közé került, a szovjetek, illetve a fanatikus muszlimok közé, akik szembeszegültek a társadalmi reformokkal.18

Az 1920-as években szovjet Közép-Ázsiában tevékenykedő Turkesztáni Bizottságra, és az 1910-20-30-as évek „muszlim nemzeti kom­munistáira", Szultángálíjev híveire ugyanez a megállapítás illik. Abban is hasonlítottak az afgán marxisták az 1920-as, 30-as évek muszlim forradalmi katonai és agrártanácsaira, hogy társadalomátalakító vízió­juk nem terjedt túl a nemzeti kérdés nacionalista felfogásán (vagyis a kisnemzetiesítésen, a nemzetiségek, etnikai csoportok nemzeti iden­titásának megteremtésén), az oktatási reformon és az agrárreformon. Az agrárreform a tradicionális közösség értelmezésen és közösségi tulajdonfelfogáson alapult. A gazdaság más szektoraiban meg sem kísérelték a termelési viszonyok társadalmasítását. Külpolitikájukban az el nem kötelezettséget és semlegességet, belpolitikájukban az iszlám princípiumainak tiszteletben tartását hangsúlyozták.

De ezt az új vezetést radikális földreformprogramja, osztályharcos és antiimperialista retorikája, valamint a szovjet tanácsadók növekvő jelenléte miatt (bár ezek száma még mindig kevesebb volt, mint az amerikaiaké Iránban), s mivel a kormány barátsági szerződést írt alá a Szovjetunióval, a nemzetközi média és a rendszer belföldi ellenzéke hamarosan kommunistaként bélyegezte meg.19 Brzezinski – aki ekkor még egyedül állt a beavatkozás szorgalmazásával – így fogalmazott: „biztosítani kell az ország semlegességét",20 (noha Afganisztán mindig is semleges volt).

1978 végéig az új, forradalmi rezsim nem nevezte magát marxistának; a tradicionális értékek tiszteletben tartását hangsúlyozta. A forradalmi retorika túlfűtöttsége csak 1979-től jelent meg. A szovjetek szerepe a kezdetektől ambivalens volt. Meglepték őket az események, és az akkori szovjet vezetésen belül is sokan felismerték, hogy a kabuli hatalomátvétel inkább árt, mintsem használ nekik. Később igyekeztek beterelni Afganisz­tánt a szocialista táborba, ám a fokozatosságot is hangsúlyozták.

A khalqiak, főleg a pedagógusok révén, országszerte jól szervezett hálózattal rendelkeztek. Ezek a fővárosba áramlottak, és csak a tapasz­talatlan káderek maradtak vidéken, akik nem rendelkeztek kapcsolati hálóval, főleg Núrisztánban vagy Hazaradzsátban, ahol a Khalq jelenléte gyenge volt. Nehézzé vált a helyi közösségekkel való kommunikáció, és a kisebb incidensek gyakran nagy problémákká eszkalálódtak. Mivel a khalqiak többnyire első generációs vidéki értelmiségiek voltak, gyorsan bosszút akartak állni a városi eliteken, a királyi családdal és a hozzá közel álló körökkel kezdve, mindenekelőtt őket okolva az ország elma­radottságáért.

A társadalmat elidegenítette a földreform, amely azonban önmagában nem volt radikális, és kontinuitást mutatott Daúd miniszterelnöksége és köztársasága időszakának földreform-kísérleteivel. Ám azok a radikális módszerek, amelyekkel végrehajtották őket, ellentéteket gerjesztettek a közösségekben. A földosztó bizottságoknak a helyi rivális klánok tagjai és radikális maoisták is tagjai lettek, akik szították a helyi ellentéteket. A földreform kivitelezése helyenként egész helyi közösségeket hozott hátrányos helyzetbe. A korábbi kormányok a vidéki tulajdonviszonyokat közösségi eredetűnek tekintették, ezért a helyi közösségekre bízták az önszabályozást. Ez a konszenzus drasztikus módon felborult, amikor a közösségi tulajdonformák széles skáláját állami tulajdonnak tekintették, beleértve a nomádok földhasználatát is. Az afganisztáni tulajdon- és birtokviszonyokat tévesen feudalizmusnak aposztrofálták, és átvéve Igor Reiszner feudalizmuselméletét,21 a nomadizmust a feudalizmus peremjelenéségének nyilvánították. Az agrárreform végrehajtása során elkövetett balfogások (a nomádok legelőhasználata, a taszarruf jogának22 egyoldalú felmondása az állam részéről, a közösségi földterületek erő­szakos és kártékony felparcellázása, durva beavatkozás a tradicionális vízelosztási viszonyokba), a pastunizációs trendek, a női egyenjogúság hangsúlyozása, a menyasszonyváltság eltörlése, a felnőtt női lakosság­nak a művelődési programokba integrálása stb., mindez felbőszítette a lakosság egyre szélesebb rétegeit. Mivel az országban a legerősebbek a vallási hálózatok voltak, hamarosan a helyi papság állt az ellenállás élére.23

Az új vezetés tisztában volt bázisának szűk voltával. Legitimációjukat Amanullah reformjaihoz vezették vissza, a Muszáhib fivéreket Amanullah trónja illegitim bitorlóinak, zsarnokoknak mutatták be, magukat pedig az Amaníja mozgalom örököseinek igyekeztek feltüntetni (utalva Nabí Csarkhí expedíciójára is, aki szovjet segítséggel sikertelenül kísérelte meg Amanullaht visszasegíteni a trónra).

Ezek a vidéki tisztekből és pedagógusokból lett pártkatonák később úgy vélték, hogy a pastunokra, de nem a tádzsikizálódott városi, az uralkodó nyugati Durrání pastun törzsszövetség Mohammadzaí klánjá­hoz tartozó elitre, hanem történelmi riválisaikra, a hatalomból kiszorított Ghilzaí törzsszövetséghez tartozókra és a keleti pastun törzsekre, a kisemmizettekre kell támaszkodniuk. A pastun dinasztiák uralmának végét, a nemzeti kisebbségek egyenjogúságát hirdették. Az 1978-as ha­talomátvétel törte meg a Mohammadzaí dinasztia két és fél évszázados államhatalmi monopóliumát, kinyitva a politikai küzdőteret a különböző közösségek képviselőinek és fegyvereseinek a hatalomért folytatott vetélkedése előtt.

1979 őszén Amín eltávolította Tarakít – akinek helyettese és tanítvá­nya volt – a Forradalmi Tanács elnöki székéből. A szovjetek már 1979 márciusa, a heráti felkelés leverése óta fontolgatták Afganisztán katonai megsegítését, ám a végső indítékot nem a déli határaik mentén eszka­lálódó ellenállás váltotta ki, hanem az a félelem, hogy Amín elvesztett iráni bázisaik helyett afganisztáni lehallgatóállomásokkal látja el az amerikaiakat, amelyekkel kazahsztáni űrkísérleteikre láthatnak. 1979. december 27-én a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba, magukkal hozva helytartójukat, Babrak Karmalt. A szovjet megszállás megindította az afgán társadalom szétesését, ugyanakkor az ellenállási szervezetek pártosodási folyamatát is.

Az ellenállási mozgalom pártosodási folyamata

A szovjet megszállás alatt kísérlet történt a kisnemzetiesítésre, a nemzeti kisebbségek (tádzsikok, üzbégek, hazarák, núrisztániak stb.) identitá­sának megteremtésére. Ez az 1970-es évek végétől a dezintegrációs tendenciák megjelenéséhez vezetett. Megerősödött a regionalizmus, és 1980-tól a nacionalizmusra adott inadekvát válaszok gyanánt teret nyertek a vallásos-nacionalista eszmék különböző formái, a népi iszlám (szúfizmus) szabadabb formáitól az egyre fundamentalistább irányzato­kig: a deóbandí-iskola, a vahabíjja, a Dzsamí'a Iszlámíjja, a Muzulmán Testvérek vagy éppen a síita mozgalmak, amelyek az iráni, szaúdi, illetve a modernizált-radikális iszlám állam modelljei követésének igényével léptek fel.

A nem-pastun etno-nacionalista és a maoista csoportok már Daúd rezsimje ellen fegyvert fogtak annak pastunista politikája miatt. 1978-79-ben nemcsak a papság, de az értelmiség is nagy mértékben az iszlamisták és maoisták befolyása alá került, akik sikeresen alkalmazták a politikai mobilizáció technikáit. A felkelés szinergiája törzsi elemeket, erős embereket, hadurakat és modern gerillákat egyaránt inkorporált. A felke­lők eredeti nemzedékét, a földbirtokosokat, útonállókat, pártaktivistákat, törzsi vezetőket hamarosan kiszorították a hadurak. Mindez aláaknázta a korábbi elitek, vidéki notabilitások helyzetét.

Ezek az ellenállási gócok 1978-79-ben még elszigeteltek voltak és nem rendelkeztek számottevő erővel. Ha az ANDP egységes tudott volna lenni, képes lett volna megszilárdítani és megőrizni hatalmát, s nem került volna sor a szovjet bevonulásra sem. Az, hogy az ellenállás az idegen megszállásra vagy az idegen értékek importjára adott afgán nacionalista vagy xenofób reakció, merő spekuláció. Valójában nem rendelkezett a függetlenségi mozgalom ethoszával. Ha így lett volna, az ellenállás létre tudta volna hozni egységét, lett volna jövőképe, és nem okozott volna jóvátehetetlen károkat. A szovjet megszállás célja az afgán vezetés lecserélésére és a helyzet stabilizálására korlátozódott. Minél előbb el akarták hagyni az országot. Ám jelenlétüket helyi szinten úgy tekintették, hogy azért vannak afgán földön, hogy támogassák az ANDP-nek az afganisztáni társadalom status quo-ja megváltoztatására irányuló törekvéseit. Nacionalista ellenállás kezdődött, tömeges dezertálások a hadseregből, az államapparátusból, s ami még rosszabb, akik maradtak, nem voltak elkötelezettek ezeknek a változásoknak, és belülről obstruálták az állam működését, amelynek szétesése nem 1978-ban, hanem 1980-ban kezdődött. Azok a nacionalista elemek az államstruk­túrában, akiket elkötelezetté kellett volna tenni az állam megszilárdítása érdekében, a szovjet jelenlét által félreállításra kerültek.

Az iszlamisták ázsiója csak az ANDP 1978 áprilisi hatalomátvételét követően nőtt meg, akik a külföldről érkező, a pakisztáni szolgálatok által szétosztott rendkívüli katonai és pénzügyi segélyekből profitál­tak. Az ellenállás, a dzsihád során az iszlamisták számos tanzímra oszlottak. Pakisztán és az Egyesült Államok ernyőszervezetek létreho­zására irányuló törekvései csak rövidtávon eredményeztek egységet. A mudzsáhídok különböző etnikai, törzsi háttérrel rendelkeztek. Koalí­ciós csoportok, szövetségek véget nem érő váltakozása jellemzi őket, amelyek felépítésüket tekintve törékenyek, szövetségi orientációikban rugalmasak, dinamikáik megjósolhatatlanok. Iszlám felfogásuk nem kidolgozott, nem formál konstans ideológiát, alkalmazása a politikában nagyon is világi és instrumentális. A számtalan frakciót és csoportot igen nehéz volt pártokba szervezni. 1979 májusában a pakisztáni kormány arról döntött, hogy a segélyek áradatát kizárólag a pesávari nagy szunnita szervezetek kapják. 1980-ban a szovjet megszállással szembeni ellenállás nyolcvan csoportját Pesávarban hét nagy tanzímba szervezték. A nacionalista és a baloldali ellenállási csoportok támoga­tását megszüntették.24 Pakisztán kétszer is megakadályozta azokat a törekvéseket, hogy nemzetgyűlést, Lója Dzsirgát hívjanak össze, amelyek a törzsi eliteket megerősítették volna az iszlamisták ellenében. Ezzel egyidőben az iráni kormány a síita afgán ellenálló csoportokat Teheránban nyolc tanzímba tagolta be.

A tanzím kevesebb mint párt, több mint katonai szervezet. A tanzím típusú szervezetek az afganisztáni pártstrukúra fejlődésének jelentős állomását jelentik. Regionális szerveződésűek. A régi törzsi, nemzetségi elit és az őket háttérbe szorító új fegyveres vezetők egyaránt jelenthetnek szervező erőt. Az afganisztáni politikai pártok első és második generá­ciójával ellentétben, ebben a formációban a születési, majd a szellemi elit szerveződését felváltják a katonai vezetők. A tanzímok jellemző módon fegyveres erővel bírnak. Kezdetben a hagyományos struktúrák mentén szerveződnek, de a tradicionális elitet váltják fel, és hamarosan jellemzővé válik az emigrációban, menekülttáborokban történő szerve­zés, noha a hívószó ekkor is az azonos területről származás, vérségi kötődés vagy ennek mítosza, amit csak később vált fel a származástól független, nemzetközi iszlám testvériség kohéziója. Az iszlamizmus tagadja a nemzetállamokat és a nacionalizmust, de a tanzímok még nem nemzetközi iszlamisták, pániszlám jelszavaik ellenére kifejezetten etnicisták, sőt nacionalisták. Ennek a folyamatnak eklatáns terméke a Hezb-i Iszlámí [Iszlám Párt].25

Az összes pesávari pastun tanzím vezetője a királyi törzzsel szemben magukat elnyomottnak tekintő, rivális Ghilzaí törzsszövetség szülötte, akárcsak az afgán marxista rezsimek pastun vezetői (Tarakí, Amín, Nadzsíbullah), valamint a tálib vezetőség is.26

Mindebből az iszlám oldalon is nyilvánvalóan következik a frakciókra töredezés, a szövetségek váltakozásának végtelen körforgása. A frakciózás és erőszakkal járó szövetségváltások során az etnikai tényező játszik főszerepet. Ehhez egyéb kulturális és szociális tényezők, illetve külső erők geopolitikai érdekei járulnak. A problémát az utóbbi jelentette. Az idegen eszmék, a pénz és a fegyverek beáramlása az országba felbo­rította a belső erők összetételének egyensúlyát. A politikai küzdőtéren új szereplők kerültek színre, és megváltozott a politikai szervezetek struk­túrája. A szovjet megszálláshoz fűződő viszony mentén átrendeződtek a frontvonalak. Ehhez járultak az etnicizmus és regionalizmus olyan sajátságai, amelyek mindazon etnikumnál jelen vannak, ahol él a törzsi rendszer vagy annak maradványai (uluszok). A törzsi társadalmakban, különösen a pastunoknál, a frakcionalizmus a rendszer része, a politikai szövetségek módozatai igen rugalmasak.

A kialakuló új osztály hamarosan túlterjeszkedett katonai, biztonsági feladatain, és megpróbált földre, javakra, pénzre, politikai befolyásra szert tenni. Míg ez a folyamat a szovjet megszállás alatt, a konfliktus közepette nem volt nyilvánvaló, 1992 után, és még inkább 2001 után ez lett a legfontosabb kérdés. A hadurakból vállalkozók, leginkább drogbá­rók lettek.

Kísérletek a többpártrendszerre Nadzsíbullah alatt

1986 májusában Karmalt az afgán állami és pártvezetés élén felváltó Nadzsíbullah a nemzeti kérdés megítélésénél – elődjéhez hasonlóan – abból a tételből indult ki, hogy nincs egységes afgán nemzet (az „afgán nemzet" kifejezés a Daúd-, valamint a Tarakí- és az Amín-érában volt használatos), hanem Afganisztán olyan soknemzetiségű ország, amely­ben különböző „nemzetiségek, etnikai csoportok, és törzsek" [millíjethá, aqvám va qabáíl] élnek.27

Nadzsíbullah 1987. január 1-jén gorbacsovi mintára afgán peresztroj­kát, nemzeti megbékélést, többpártrendszert hirdetett. 1987. április 6-15. között parlamenti választásokat tartottak. Júniusban új kormány alakult. 1987. július 6-án látott napvilágot a többpártrendszert lehetővé tevő új alkotmány, és hatályba lépett az első párttörvény, amely azonban kor­látozott volt.28 1988-ban hét új pártot regisztráltak, ám ezek ugyanolyan joghézagban működtek, mint az 1964 után megalakult pártok. Néhány kvázi-iszlám és blokk-párt kapott lehetőséget a legális tevékenységre. Némelyik nem volt több mint az ANDP fiókszervezete.

1989. február 15, a szovjet csapatkivonás befejeztével – az általános hiedelmekkel szemben – a Nadzsíbullah rezsim nem tanúsította az összeomlás jelét. Nyugati állítások ellenére nem a szovjet fegyverszállítások folytatódásának köszönhette túlélését, mert azokat 1989-ben leállították. A rendszernek annyi erkölcsi tartaléka és a modernizációnak, társadalmi reformoknak annyi támogatottsága volt, hogy bármeddig kitartott volna, ha az ANDP önként nem adja át a hatalmat. Erre a hatalom szisztemati­kus önleépítése, a khalqí-parcsamí ellentétek és belső árulások sorozata miatt került sor. Nadzsíbullah lefegyvereztette támogatóit, a pastun törzsi milíciákat. Ezzel egyidőben a reguláris haderőkbe kooptálta későbbi áru­lóit, az északi tádzsik, hazara, üzbég és iszmáilita milíciákat. Az ANDP utóda, a Vatan párt az 1992. április 17-i utolsó plénumán jogutód nélkül feloszlatta magát.

Nadzsíbullah 1992 áprilisi lemondása, a Szovjetunió összeomlásával együtt, „olyan hatalmi vákuumot teremtett Kabulban, amelyet erősza­kosan ki akartak tölteni a regionális vetélytársak vagy a helyi etnikai szövetségek."29

Dosztum Dzsonbes-e Millí [Nemzeti Mozgalom] nevű milíciája, amely üzbég etnikai alapon szerveződött, a síita hazara Hezb-i Vahdat [Egység Párt], amely felfegyverezte a kabuli hazarákat, valamint Ahmad Sáh Masz'úd Súra-i Nizár szervezete megállapodtak, hogy elfoglalják Kabult, s ezzel megvétózzák az ENSZ tervét a békés átmenetre. Ehhez élvezték az ország megosztásában érdekelt szomszédos államok támogatását. 1992. április 17-én megakadályozták, hogy Nadzsíbullah elhagyja az or­szágot, aki ezt követően a kabuli ENSZ képviselet épületébe menekült.

A dzsihádi pártok fejlődési folyamata

1992. április 28-án a pesávari mudzsáhíd tanzímok bevonultak Kabulba. Az ENSZ békés átmenetet előkészítő terve értelmében az általános választások kiírásáig három hónapos rotációban kellett volna kormá­nyozniuk. Az első ügyvivő elnök, Mudzsaddadí 1992 júniusában átadta a kormányzást Rabbánínak, aki azonban nem akart megválni a hatalomtól. A tanzímok milíciái egymás torkának estek. A Rabbání-kormány betil­totta a politikai pártok tevékenységét. Következésképpen a mudzsáhíd tanzímok sem tudtak politikai pártokká fejlődni.

Az állam részleges diszfunkciója már az 1980-as évektől megfigyel­hető. 1992-től egyes területeken az állam hiánya, majd összeomlása tapasztalható. Az állam jogszolgáltatásának működésképtelenné válása, a közrend felbomlása, az erőszak monopóliumának dezintegrációja következtében politikai űr keletkezik, amelyet nem-állami szereplők30 töltenek ki. A hadurak rendszere az erőszak privatizációjából indul ki. Szervezeteik, a milícia-pártok nem a politikai pártokat létrehozó társa­dalmi, gazdasági, politikai stb. körülményekből, hanem a magánosított erőszakból erednek.

A tanzím-pártok és milícia-pártok nemcsak az 1980-as években, de 2003 után sem belső folyamatok következtében, hanem külső körülmények hatására jönnek létre. Belső kényszerként a privatizált erőszak fenntartásának gazdasági alapjai mellett meg kell teremteniük az adott terület ellenőrzésének politikai alapjait is. A politikai befolyás megszerzése nem gazdasági hatalmuk felhasználásával, hanem kato­nai eszközökkel, erőfitogtatással történik. A korrupció módszereit már tudják alkalmazni, de még nem politikai struktúrák aktivizálására, hanem a rivális állami intézmények működésének megbénítására. Pártok és politikusok megvásárlásának kifinomultabb módszereiben még kevésbé gyakorlottak.

Az új típusú szereplők, a törzsi „vállalkozók", hadurak felemelkedésé­ben a fő katalizátor a külföldi beavatkozás volt. Nem a szovjet hadse­regről van szó, amelynek szerepe 1979-ben hasonlatosságot mutatott a brit hadsereg XIX. századi szerepével. Más külföldi hatalmak, Pakisztán, Szaúd Arábia valamint az Egyesült Államok patronáltak olyan politikai erőket, amelyek aktívak voltak a törzsek között. A külföldi patrónusoktól való függés nem volt új fejlemény Afganisztánban, ám 1978 után ez korábban elképzelhetetlen szintre emelkedett.

E folyamat tekinthető a milícia-pártok megjelenése történelmi, gazda­sági, politikai és szociális hátterének, amelyek nem tévesztendők össze a tanzímokkal. A milíciák háborús időszak utáni további szerveződése érdekes és összetett folyamat. A milíciákból minden lehet: szerveződ­hetnek őrző-védő cégekké, politikai pártokká, legális vállalkozások vagy bűnözői szindikátusok hálózatává. NGO ritkán lesz belőlük, mert a java­kat nem adományok, hanem zsákmányszerzés révén gyűjtik be. Ritkán fejlesztenek ki ideológiát, s ha mégis, akkor az katonai feladatuknak megfelelően területük védelmére, ellenőrzésük konszolidációjára vagy a zsákmányszerzés igazolására korlátozódik. Ideológiájuk középpont­jában általában az etnikai kisközösségek védelme áll. Ezt többnyire a központi hatalommal és a pastunokkal szemben fogalmazzák meg. Föderalisták, akik minél nagyobb függetlenséget szeretnének élvezni a központi hatalomtól.

Ilyen hadurak a pastunok körében csak Dél-Afganisztánban, azon hierarchikus Durrání törzseknél találhatók, amelyek fogékonyabbak a hadurak kitermelésére, mint a qaumí (egalitárius) típusú keleti pastun törzsek. Utóbbiakban a hadurak felemelkedésének útját állják a hagyo­mányos törzsi intézmények. A pastun törzsi sávban a Ghilzaí és Karlání törzsszövetségekhez tartozó törzsek területein a Durand-vonal mindkét oldalán a törzsi hadurak csak a menekülttáborokra, tömeges migrációs színterekre tudtak támaszkodni. A törzsi-nemzetségi legtimáció azonban mindenütt meghatározza a kiterjedés mintáját és a poszt-konfliktusos környezetbe történő reintegrációjukat. A szovjet megszállás elleni dzsihád során a kormánybarát hadurak milíciái közül a pastunokból a későbbiek során sem fejlődött párt.31

A törzs nélküli hadurak tanzímot sem tudnak alakítani, nemhogy pártot. A kialakuló tanzímoknál ugyanaz figyelhető meg, mint a Khalqnál, vagy később a táliboknál: lázadnak a hatalom korábbi birtokosai, a Durrání-Mohammadzaí elit ellen. A tanzímok vezetői között nem találunk Durránít. A haduraknál ez a lázadás, a hatalomból kiszorított tradicionális elit helyét kitöltendő, belülről zajlott le.

Ha a tanzímokból pártok lesznek, ezek egytémás pártok. Vannak közülük, amelyek a régi status quohoz térnének vissza, a király nélküli királysághoz, természetesen az első és második demokrácia időszakát kivéve. Témájuk a status quo helyreállítása vagy az új rend, a régi status quo teljes tagadása, ebben az esetben purifikátor iszlám köztársaság sarí'át törvénykezéssel. Pártstruktúrát csak a Hekmatjár féle Hezb-i Iszlámí épített ki, amely a gyökerét vesztett (törzs nélküli, városi, mene­kült, emigráns) pastunok pártja.

A tanzímok ún. helyettesítő témája volt az idegen megszállók elleni harc. Politikai módszereik, szervezési struktúrájuk minden esetben te­kintélyelvű. Politikai programjukhoz tartozik – ha van ilyen – a központi hatalom gyengítése, a lokális hatalmi centrumok (benne saját kiskirályságuk) megerősítése. Ezért általában a tanzímok és a milíciapártok az erős parlamenti rendszer, sőt a föderalizmus hívei. A milícia-pártok be­vallottan, nyíltan etno-centrikusak, de azok a tanzímok is, amelyek iszlám ideológiájuk szerint a muszlim hívők szupranacionális, homogén testvéri közösségét, az ummát hirdetve tagadják a nacionalizmust, szintén az etnicizmus talaján állnak.

Egyiknek sincs világos politikai programja. Az a vízválasztó közöttük, hogy titkolt vagy kevésbé burkolt visszarendeződési programjában mely politikai erőnek az ország mely politikai korszaka (a királyság időszakának törzsi állama, a mudzsáhíd-éra iszlám állama, vagy a tálib emírátus) a modellje. Ily módon Afganisztánban a történelem nem előre mutat, hanem kerekei visszafelé forognak, vagy egy helyben beragad­tak. Ennek okai átfogó vizsgálatot igényelnek. Ezzel szemben a qaumí típusú (egalitariánus törzsi szerveződésű) pártok dzsirga-demokráciája a modern pártoknak kedvez, a tradicionális keretek ellenére belőlük nem fejlődtek tanzímok.

A tálib mozgalom

A tálib mozgalom nem párt, hanem politikai mozgalom. Többkomponen­sű, amorf és heterogén politikai áramlatokat tartalmaz, amelyek a bralví32 vallási eredetű pastun nacionalizmustól a deóbandí33 fundamentaliz­muson át a vahabita puritanizmusig, sőt, ma már a szupranacionalista, globális dzsihádizmusig terjednek. Olyan mozgalom, amelynek vahabi purifikátor-fundamentalista jellege ellenzi a választásokat34 és szemben áll a politikai pártokkal, miközben a mozgalom politikai pártképződés melegágya is lehet.

Helytelenek azok a szakirodalmi felvetések,35 , amelyek a nemzeti és politikai tudatszintek konfliktusáról szólnak, azt állítván, hogy a (szekula­rizált vagy vallásos) nacionalizmus szembesül a politikai tudatszinttel,36 ha bármelyikük kialakulásában valamelyik fejlődési fok kimarad, illetve hogy a radikális baloldaliakból lesznek a politzált iszlám szélsőségesei.37 Akik ezt állítják, a tálibok életidegen iszlám-interpretációját asszociálják az 1978 májusától bevezetett társadalomidegen reformokkal, mindkettőt a marxista ideológiából eredeztetve. A tálib ideológia iszlám értelmezése nem az afgán falu értékrendjét tükrözi, hanem azt, ahogyan a menekülttá­borok gyökértelenjei az afgán falut látják. Az iszlámról, nőkről, oktatásról alkotott nézeteik nem a marxizmus iszlám-groteszkjét tükrözik, hanem a menekülttáborok erkölcsét, ahol a nők és a gyerekek nem fontos gaz­dasági szereplők, s nem a jövő letéteményesei, mint a pastun vidéken, csupán haszontalan kenyérpusztítók.

Ilyen közegből emelkedett ki a tálib mozgalom, amelynek nacionalista vonásai a törzsi területeken szerveződő és a pastunisztáni baloldaltól is segítséget kapó afgán baloldali nacionalistáktól, a Da Szólei Ghorzang [Békemozgalom]-tól38 erednek,39 dzsihádi elemei pedig a gyökértelenség vallási radikalizmusából származnak. A Ghilzaí törzsek és a keleti pastunok dzsirga-demokráciája,40 egalitarianizmusa révén baloldali ele­meket is kooptált. Csatlakoztak hozzá a rutbaví rendszerben a hierarchia törzsi vesztesei, akik kiábrándultak a Durrání elitből, majd a hadurakból. Egy részük nomád, akiket sebezhetőségük okán különösen súlyosan érintettek az utóbbi három évtized fegyveres konfliktusai.

A mozgalom másfelől a gyökértelenek: a menekülttábor lakók és szeminaristák drog- és Kalasnyikov-„kultúrájának" terméke, amely a hagyományos törzsi elemekkel szemben a hadurak és tanzímok által már megkezdett harc folytatásának szolgáltat új kereteket.

A tálib mozgalom bralví színezetűből – a nacionalizmus mutánsából – fokozatosan vált az előbbivel szembe helyezkedő deóbandí fundamen­talistává. A tálibok szárnybontogatásaik idején a királyság és Daúd köz­társaságának időszakát történelmi örökségüknek tekintették, át akarták adni a hatalmat Záhir sahnak, legalább is 1995-ös Washingtoni Nyilatko­zatukban ezt ígérték. Ma már a tálib mozgalom radikális iszlamista, amely monopolizálni akarja a politikai hatalmat a sarí'át jogrendszere alapján. Ellentétben afganisztáni uralmuk időszakával, amikor csak Afganisztán „felszabadítása" (az ország újraegyesítése, a közbiztonság megterem­tése, a közélet tisztasága) érdekelte őket, egyre inkább integrálódnak a globális dzsihádba. Ideológiájuk bázisát Maudúdí,41 a népszuverenitást tagadó, isteni szuverenitásból eredeztetett iszlám államelmélete alkotja, az iszlám törvénykezés bevezetésével.

A tálib mozgalom csak látszólag tradicionalista, valójában szakít a múlttal. Amíg iszlamista elemei bralví vallási alapokon álltak, ami az afgán nacionalizmus melegágya volt, torz módon ugyan, de maguk is nacionalisták voltak. Amikor a bralví irányzatot kiszorítja a deóbandí iskola, etnicisták lesznek anélkül, hogy nacionalisták lennének. Ezért ellenfeleik a nacionalisták. Ebben a stádiumban, már Maudúdí alapján, az isteni szuverenitás elvét vallják, ezért utasítják el a választásokat és a népképviseleti intézményeket. Később, amikor egyre inkább terjed körükben a korábban Afganisztánban ismeretlen vahábita és szalafista irányzat – amely 1979, Afganisztán szovjet megszállását követően a Pa­kisztánnak nyújtott szaúdi segítség révén indult hódító útjára -, globális dzsihádisták lesznek. 1994-2001 között az afganisztáni tálibok még nem léptek ebbe a szakaszba.

A mozgalom ideológiájának fő motívuma a társadalom megtisztítása. Bár a tálib mozgalom háborúját a narkogazdaságból fedezi, nem tűri az egyéni bűnözést. A táliboknak van osztálytudatuk. Míg a 2005-ös törvényhozási választásokon megfenyegettek gazdag hadurakat, a szegény volt marxista jelöltek útjába nem gördítettek akadályt Helmand, Kandahár, Uruzgán, Khoszt tartományokban.42 A tálib ideológia alapja nem a törzsi becsületkódex, a Pastunválí, s ideológiailag nem érték a khalqíak révén43 marxista hatások sem. Mivel a menekülttáborok termé­ke, ellenfele a tradicionális elit. Sajátos osztálytudatuktól eltekintve nem igaz, hogy a tálibok antiimperialisták lennének, inkább a közép-ázsiai olajkutak és földgázmezők kincseit az Öböl-menti kikötőkbe kivezető, megépíteni tervezett vezetékek olcsó segédcsapatai, előőrsei, s egyre inkább a vahabizmus és szalafizmus foglyai.

A törzsi, vallási, etnikai, nemzeti és politikai tudatszintekből az ország földrajzilag elszigetelt egyes területein valamelyik tudatszint hiányzik, ezért Afganisztánban a politikai pártok és mozgalmak alakulása torz mutánsokat eredményez. Itt a tradícionalizmus modern eszméket rejt, az extremizmus pedig nem a baloldal szülötte, hanem a nemzeti gyökereit meg sem talált, törzsi kötelékeit elveszítő, s ezek helyett új integrációt kínáló menekülttábori iszlamizmusé. Ezek lehetnek az etnicizmust tagadó pániszlamisták, de akár etnicisták is. Az etnicizmus ugyanis nem azono­sítható a nacionalizmussal. A fundamentalizmustól az iszlám szélsősé­gesség irányába fejlődés nem a tradicionalisták, hanem a gyökereiket vesztettek ideológiájára jellemző.

A törzsi tudat párosulhat vallási tudattal is – ilyen a tálib mozgalom. Amikor kimarad a fejlődésből a nemzeti tudatszint, a vallási szint a politi­kai tudatszinthez kapcsolódik. Ekkor az iszlám tradicionalizmus, illetve a politizált iszlám radikalizmus mozgalmairól beszélhetünk. A tálib mozga­lom csak az előbbi kritériumnak felel meg, tehát iszlám fundamentalista (tradicionalista) mozgalom, ám sok tekintetben nacionalista mutánsnak is tekinthető.44

A pártok a tálibok alatt

A pártok működése 1992 után illegális volt. Az 1990-es évek végétől, amikor nem volt nemzetközi érdeklődés irántuk, sőt létezésükről sem tudtak, figyelemre méltó tálibellenes földalatti mozgalom fejlődött ki. A legtöbb pártelőzmény az emigrációban népfront, emberjogi, humanitá­rius segélyszervezetek, társaságok, alapítványok formájában alakult. Ez a pártok „NGO-sodásának" időszaka. Több párt programja ma is inkább humanitárius, mintsem politikai. A Karzaí kormányra jellemző, a politikai pártokat a civil társadalommal szembeállító törekvései ekkor még nem jelentkeztek. Az egyesületek, NGO-k nem a pártok ellenében, azokat akadályozandó működtek, de a pártok helyett, kibontakozásukat elősegítendő.

Ezekből a mozgalmakból a tálib rezsim bukását követően több kisebb, „poszt-dzsihádi" párt emelkedett ki. Ezek olyan újonnan alakult csopor­tokat tartalmaztak, amelyek a demokratikus értékek, az emberi jogok védelme mellett kötelezték el magukat, reagálva a tálibok jogsértéseire. Ezt követték 1999-től a különböző tálib- és mudzsáhíd-ellenes frontok.

A pártok a tálibok utáni időszakban

Az ország jövőjéről döntő bonni konferenciára45 nem hívták meg a párto­kat és a releváns politikai erőket, sem a tálibokat, sem pedig a marxista rezsimek szakembereit. A demokratikus erők kizárása a bonni rendezési folyamatból végzetes következményekkel járt Afganisztánnak a tálib időszakot követő politikai fejlődésére nézve.

A tálibok utáni periódus első fázisát (2001-2004) a többpárti pluralizmus kibontakozására vonatkozó optimizmus jellemezte. Még sem az elnök, sem a nemzetközi közösség nem döntötte el, hogy pártokon alapuló vagy pártok nélküli rendszert támogassanak.

A kiábrándulás időszaka akkor kezdődött, amikor az elnök és a nem­zetközi közösség a pártokat kizáró, tisztán egyéni SNTV választási rendszer46 bevezetése mellett döntött. Mivel nem jutottak szerephez a képviseleti demokráciában, a pártok korlátozták tevékenységüket, és belső reformmechanizmusaik elakadtak. Ennek következtében az iszlám pártok konzervatívabbak és autoriterebbek lettek. Egyikük sem tartott nyilvános kongresszust.

A párttörvény

A 2003. október elnöki aláírást követően október 18-án hatályba lépett párttörvény volt az ország történelmében az első törvény, amely teljes körűen engedélyezte politikai pártok működését. Mivel ekkor még az új alkotmány nem került elfogadásra, a párttörvény az 1965-ös alkot­mány 32. cikkelye alapján készült.

Eszerint 700 támogatóval bárki alapíthat pártot, akit nem terhelnek háborús, emberiségellenes vagy köztörvényes bűnök. De nem tisztázta a törvény, hogy ennek megállapítására mely fórum hivatott. Nem jegyez­hető be olyan párt, amelynek tevékenysége vagy szellemisége ellentétes az iszlám vallással, fegyveres csoportokhoz kötődik, regionalista vagy etnikai gyűlöletet szít, vagy külföldi forrásokból kap támogatást.47 Az iszlámellenesség amorf fogalom, amely tág teret enged a hatóságoknak, hogy iszlámellenesség ürügyén fellépjenek a nekik nem tetsző szerve­zetekkel szemben. 2009 márciusában új párttörvény született, amely azonban nem hozott lényegi változást. 1.400-ra emelte a pártalapításhoz előírt támogatók számát és enyhített az etnikai gyűlöletszítás tilalmán. Az iszlámellenesség ürügyével a hatósági retorziók Damoklész-kardja továbbra is a pártok felett lebeg. A választási rendszert sem sikerült meg­változtatni a 2009-2010-es választási ciklus előtt. A pártok fejlődésének mindkét kerékkötője megmaradt.

A választási törvény

A 2004. január 5-én az alkotmányozó nemzetgyűlés, a Lója Dzsirga által elfogadott új alkotmány jóváhagyta az országban immár hivatalosan működő többpártrendszert.

A politikai pártokra a csapást az jelentette, hogy az elnök, az eredetileg tervezett kiegyenlített országos pártlistás vegyes rendszert – amely száz pártlistás és 149 egyéni választókerületi helyet javasolt – anélkül, hogy eleget tett volna alkotmányos kötelezettségének és konzultált volna a pártokkal és más társadalmi szervezetekkel, április 6-án dekrétummal tiszta egyéni át nem ruházható (SNTV) rendszerre változtatta, ami gyakorlatilag kizárta a pártokat mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalomból, marginalizálta őket a politikai intézményrendszerben. Ez ellentétes volt az alkotmány 3. cikkelyével, amely elismeri, hogy „Afgan­isztán állampolgárainak jogában áll a törvénnyel összhangban politikai pártokat alapítani", illetve a 35. cikkellyel, amely szerint „az afgán állam politikai rendszere a politikai pártok pluralizmusán alapul", valamint a Párttörvény 12. cikkelyével is, amely kijelenti, hogy „a politikai pártok jelölteket állíthatnak a választásokon."48

A választási rendszer értelmében Afganisztán 35 alsóházi választóke­rülettel rendelkezik. 239 képviselő az ország 34 tartományának képvise­letében kerül megválasztásra. Minden tartomány egy-egy többszemélyes választókerületet alkot. Mivel a pártok nem indíthatnak képviselőket, az adott választókerületben indulók száma nem korlátozott.49

A SNTV rendszer keretében a képviselői helyeket a becsült népesség száma alapján osztották ki a tartományoknak. A népesebb tartományok­ban, ahol több a képviselői hely, az adott tartományban versengő vezető jelöltek elviszik a voksok jelentős hányadát, kevés szavazatot hagyva a jelöltek maradékának. Ennek következtében olyan jelölt, akit erősen támogat egy kisebb csoport, az összes szavazat csekély arányával is bejuthat a parlamentbe. Ez a rendszer a szervezett kisközösségeknek kedvez.

A 2004-es első elnökválasztás

2004. október 9-én, az első elnökválasztáson az afgánok történelmük során első ízben választották vezetőjüket. Noha a jelöltek közül többen pártvezetők voltak,50 a 18 elnökjelölt közül mindössze négyen indultak párttámogatással. Még a pártokkal szemben álló Karzaít is pártok, tár­sadalmi szervezetek széles skálája támogatta.51 Az afgán köztársasági elnököt a tizennyolc (2009-ben már 17) éven felüli mindkét nembeli sza­vazópolgárok közvetlenül választják meg kétfordulós, minősített többségi rendszerben. A szavazás szinte teljes mértékben lefedte az etnikai ará­nyokat.52 Karzaí 55.4%-ot, a tádzsik Júnusz Qánúní 16.3%-ot, a hazara Mohaqqiq 11.5%-ot,53 míg az üzbég Dosztum 9.7%-ot kapott. Ez volt a történelem legnagyobb külföldön is tartott választása. Ezúttal kül- és bel­földön az afgánok szimultán szavazhattak, a törvényhozási választások során már nem, az alkotmány nem szabályozza ezt a kérdést.

A pártok a 2005-ös törvényhozási választásokon

A SNTV rendszer igen negatív hatást gyakorolt a 2005. szeptember 18-án, 36 év után országszerte megtartott törvényhozási választások kimenetelére, és kedvezőtlenül hatott a pártok és a pártszerkezet fejlődé­sére is. A politikai erőket szétforgácsoló, de a szervezett kisközösségeket erősítő SNTV választási rendszer hatására nemcsak a pártok 2001 utáni fejlődése torpant meg, hanem pozícióba kerültek a centripetális erők, megbénítva az alkotmány betűje szerint erősen centralizált, a valóságban azonban dezintegrálódó állam működését.

A SNTV rendszer összetörte az első elnökválasztás pontos etnikai tükrét. Felértékelte a szervezett kisebbségi csoportokat, az etnikai és vallási közösségek és mudzsáhíd tanzímok képviselőit, valamint a helyi erős embereket. Őket számarányukon és politikai súlyukon felül juttatta a törvényhozásba. A tartományi tanácsokban valamivel hívebben tükröződ­nek az etnikai arányok, ám még hangsúlyosabban vannak jelen a helyi hadurak képviselői. A végeredmény erős fragmentáltságot mutat, min­denki mindenki ellen van a széttöredezett hálózatban. Ez a mudzsáhíd tanzímok konszolidációját is megakadályozza, nem képesek országos nagy pártokká alakulni.

A külföldön élő afgánoknak a szavazásból való kizárása és az alacsony részvételi arány miatt, de főleg a SNTV rendszernek köszönhetően, az új törvényhozás összetétele – a pastunok hátrányára – nem tükrözi az ország lakosságának etnikai viszonyait. A Voleszí Dzsirgában a 249 képviselőből mindössze 113 pastun, tekintet nélkül arra a tényre, hogy az ország lakosságának többségét (53-55%) alkotják. A tádzsikok 60 képviselői helyet szereztek. A hazara és az üzbég közösségek 42, illetve 22 helyet szereztek, messze becsült arányukon felüli mértékben. Négy képviselő türkmén, három arab, két pasai, egy núrisztáni, egy beludzs (brahúí) és egy tatár. A szenátus etnikailag hasonlóan kiegyensúlyozat­lan, a képviselők alig 40%-a pastun, 25%-a tádzsik, 15%-a hazara és 10%-a üzbég.

A 2005. szeptember 18-i törvényhozási választásokon a 2 700 Voleszí Dzsirga-jelöltből 386, azaz 14%-uk, a 3 025 tartományi tanácsi jelölt közül 372 (12.5%) jelölt meg pártkötődést. 53 párt indított jelöltet, a legtöbbet a Karzaí-táborból Gailání szervezete és az Afghán Millat párt. Biztonsági okokból a demokratikus pártok kevés jelöltet indítottak saját nevükben, a legtöbb támogatottjuk „függetlenként" indult. A bejegyzett mudzsáhíd pártok alig indítottak jelölteket saját nevükben. (Qánúní Afghánisztán-e Nevín pártja és a Dzsam'íát egyet sem). Mivel a jelöltek nem indulhat­tak pártok nevében, ez korlátozta lehetőségüket, hogy világos politikai célkitűzésekkel kampányoljanak.

A pártok a törvényhozásban

Mindezek ellenére nagyobb lett a párttámogatással megválasztott kép­viselők aránya. Hivatalosan 14. 5%-uk, 36 fő jelentett be pártkötődést. Nyíltan 30%-uk, látensen további 30%-uk pártkötődésű. így legalább 60%-uk, Kabulban 90%-uk kapcsolódik pártokhoz. 33 pártot képviselnek, közülük 19 iszlám, 7 új demokratikus, 4 régi baloldali, 3 nacionalista párt. 26 párt öt képviselőnél kevesebbel rendelkezik. A legnagyobb csoport a Hezb-i Iszlámí 40 képviselővel. A Dzsamíát és a Hezb-i Vahdat ugyan­csak nagymértékben képviselteti magát. A Voleszí Dzsirga tagjainak több mint fele a mudzsáhídok oldalán harcolt.

A 2005-ös választások során alkalmazott választási rendszer direkt a politikai pártok ellen hat. Azok, akik a törvényhozásban blokkot akarnak létrehozni, az etnicitáshoz folyamodnak mint támogatásra mozgósító erőhöz.54 Ez a szempont működött a Voleszí Dzsirga elnökének meg­választásánál is.

A választási eredmények a korábban ismert, nagyobb szervezeti ka­pacitással, szervezési tapasztalattal rendelkező pártoknak kedveztek. Ebben a rendszerben a választók nem pártokat favorizáltak, hanem olyan egyéneket, akik erős közösségi támogatással rendelkeztek. A törzsi és etnikai lojalitás szignifikáns szerepet játszott a legtöbb jelölt megválasz­tásánál, különösen közismert személyiségek esetén.

A jelenlegi pártstruktúra

Több évtizedes háború, anarchia, zsarnoki elnyomás periódusait köve­tően az afganisztáni pártok úgy bukkantak elő, mint a holtából újjáéledő Főnix-madár. A tarka paletta ellenére a struktúra még mindig bipoláris jellegű.55

Az iszlamisták

Az iszlamisták igen sokszínűek. Mérsékelt iszlamistákra, síita pártok­ra, fundamentalista és radikális szunnita pártokra, szalafi és vahabita pártokra, „legális tálib pártra", Hezb-i Iszlámí utódpártokra, Dzsamí'át-i Iszlámí utódpártokra, valamint regionális pártokra oszthatók. A hadurak és a tanzímok problematikájával már foglalkoztunk. Az utóbbi időben a legérdekesebb fejlődésen a síita pártok mentek át.

Amióta a Hezb-i Vahdat magáévá tette a hazarák vallási, politikai és jogegyenlőségi követeléseit, ezeknek nincs hazara megfelelőjük. Meg­jegyzendő, hogy a teheráni nyolcakba56 beépültek olyan hazara csoportok is, akikre hatottak Alí Sarí'áti vallási köntösben jelentkező progresszív tanai. Ezekből a csoportokból – ha nem tagosítják be őket a szovjetek elleni dzsihádba és a khomeinizmusba – akár baloldali vagy nacionalista, esetleg egyszerre baloldali és nacionalista mozgalom is lehetett volna.

A síita pártok nagy fragmentálságuk ellenére megerősödtek. A szer­vezett kisközösségeket erősítő SNTV rendszer kedvez politikusaiknak, erőre kapásuk a többpólusúvá váló világban a térség regionális hatalmai, főleg Irán aktivizálódásával is magyarázható. Míg 2005-ben a törvény­hozási választásokon Baghlan tartományban kormánypárti mérsékelt iszlamisták (Mudzsaddadí, Gailání), a Hezb-i Iszlámí, Szajjáf pártja, a Dzsamí'át-i Iszlámí és a baloldali elemeket (Gorúh-e Kár, SZFZA, ANDP) tömörítő iszmáilita párt, a Hezb-i Paivand-i Millí neveztek jelölteket, a 2009-es tartományi tanácsi választáson már az összes párt regionális párt, a jelölteket indító hét síita párt közül négy hazara, egy iszmáilita, ezen kívül a Dzsamí'át tádzsik, és a Dzsonbes-e Millí üzbég.

A Nemzeti Egységfront a Karzaí kormány legfontosabb ellenzéki elemeit, a Dzsamí'át-i Iszlámí-t, Júnusz Qánúní Új Afganisztán Pártját, Mohaqqiq és Dosztum pártjait, a Núrulhaq Ulumí vezette Nemzeti Egy­ségpártot, a baghláni iszmáilita pártot, vagyis a parlamenti képviselők mintegy 40 %-át tömöríti soraiban. Megalakulását 2006. április 6-án jelentették be, hivatalos alakuló rendezvényét pedig 2007. február 21-én tartotta a kabuli stadionban. Követelése között szerepelt új párttörvény, a SNTV választási rendszer eltörlése, pártlistás, arányos választási rendszer, valamint a kormányzók választhatósága (hogy ezek helyiek legyenek). Karzaí azonban egyrészt azzal, hogy a 2009. augusztus 20-i elnökválasztásra alelnökjelöltjének Fahím tábornokot, az ellenzék emblematikus személyiségét nevezte meg, másrészt a síita családi törvény aláírásával maga mellé tudta állítani a hazara vezetőket, har­madrészt pedig Dosztum hazatérésének engedélyezésével, valamint azzal, hogy a baghláni kormányzói posztot Dosztum fiának ígérte meg, s így sikerült megnyernie magának az iszmáilita vezetőt, szétrobbantotta az ellenzéki frontot.

A baloldal

Az „új demokrácia pártjai", a szekuláris nacionalisták (Afganisztánban szociáldemokratának nevezik őket, pártjuk az Afghán Millat a Szocialista Internacionálé tagja), a maoista és az ANDP-utódpártok tartoznak ebbe az áramlatba.

A tálibok utáni időszakban egy új vonulat alakult ki az illegalitásban és az emigrációban , az „új demokrácia" pártjai, amelyek át akarnak hatolni a régi lövészárkokon. Tagjai politikai aktivisták új nemzedéke, akik főleg a baloldali táborból fejlődtek ki, mind a volt ANDP-sek, mind a maoisták soraiból, de korábbi mudzsáhídok is vannak közöttük.

Az ANDP utódpártok mindegyike azt állítja, hogy szakított a múlttal. Magukat és célkitűzéseiket részben szociáldemokratának, részben szo­cialistának, a legtöbben nemzeti demokratikusnak nevezik. Több párt programjában síkra száll a többpólusú világ mellett. Meghatározó, hogy Oroszország, India, Irán külpolitikai álláspontjával rokonszenveznek, vagy a nyugati szövetség, illetve Pakisztán mellett teszik-e le a voksot. Ebben a körben vízválasztó a szovjet bevonulás megítélése. Megosztottabbak, mint valaha. Szervezeti töredezettségük reprodukálja a régi Khalq/Parcsam-szakadékot, ám a megosztottság mélyebb, reflektál az aminista, karmalista, nadzsíbista tendenciákra. A legtöbben azt állítják, hogy maguk mögött hagyták a múltat. Egyesek azt vallják, hogy párt­juknak nincs ideológiája, és támogatják a piacgazdaságot. Mások arra a nosztalgiára apellálnak, ami egyre inkább nő az ország lakosainak körében a marxista rezsimek szociális vívmányai iránt.

A pártok a 2009-2010-es választások küszöbén

Afganisztánban 2009-ben elnöki és tartományi tanácsi, 2010-ben pedig alsóházi választásokat tartanak, továbbra is SNTV rendszerrel. Kétévi vita után a parlament nem fogadta el az új választási törvény tervezetét, ami a 249 fős alsóház számára a jelenlegi SNTV helyett vegyes rend­szerű, kiegyenlített, arányos megoldást javasolt, országos listát állítani képes pártokkal. 2009. augusztus 20-án 41 jelölt vetélkedik az elnöki posztért, közülük hatan indulnak párttámogatással, három baloldali, egy nacionalista, egy „új demokrata" és egy mérsékelt iszlám párti aspiráns.57 Bár nem esélyesek, de így kaptak lehetőséget a pártok politikai modelljeik bemutatására. A nagy pártok nem léptek porondra, és Karzaí kihívói, Asraf Ghání, Abdullah és Ramazán Basardúszt nem rendelkeznek pártkötődéssel. Ez a választás a 2004-essel ellentétben nem etnikai sza­vazásról, hanem modellek bemutatásáról (ámbár egyik modell sem esé­lyes), hátsószobai alkukról és a regionális kontextusról szól. A választás kimenetelét eldöntő háttéralkuk kivételével ezek a témák kedvezőbbek a pártok jövőbeli fejlődése számára, mint az etnikai szavazás. A Karzaí és Abdullah, az Északi Szövetség utóda, a széttöredezett Nemzeti Egység­front kemény magja jelöltjének harca a rossz kormányzás, a korrupció, a romló biztonsági helyzet miatt felerősödő dezintegrációs folyamatoknak megfelelően Észak és Dél küzdelmévé vált.

A 3.195 tartományi jelöltből 386, alig 12%-uk indult párttámogatással. A legtöbben, 56-an az északi Balkhban és a közel ötszáz jelölthöz képest igen kevesen, 33-an a kabuli tarományban, 18-an pedig Nangarhár tar­tományban mérettették meg magukat pártszínekben. A felkelés sújtotta Núrisztán, Zábul, Uruzgán tartományokban, a Haqqání terroristák által fenyegetett Khosztban és Pandzssír tartományban senki sem vallott színt pártkötődését illetően.

Ami a tartományi tanácsi választásokat illeti, a pártok átstruktúrálódására jellemző példa az északi, multietnikus Baghlán tartomány helyzete. A 2005-ben még szignifikáns modern pártok eltűntek a küzdőtérről. A tar­tomány rivális erői, a tádzsik Dzsamí'át-i Iszlámí és az iszmáiliták pártja, a Hezb-i Paivand-i Millí [Nemzeti Összefogás Pártja] nyílt párttámogatás nélkül indították jelöltjeiket. A legtöbb jelöltet a pastun arculatú Hezb-i Iszlámí és az üzbég többségű Hezb-i Dzsonbes-e Millí [Nemzeti Moz­galom Pártja] indította, és megjelent öt tizenkét imámos síita (zömmel hazara tagságú) párt, noha 2005-ben még egyikük sem volt számottevő a tartományban. Ez mutatja Irán növekvő befolyását a térségben a többpó­lusúvá váló küzdőtéren, de azt is, hogy Karzaí vezetőik lekenyerezésével számított a hazara voksokra. Baghlán az ellentétek tartománya. A szava­zást megzavaró, legdurvább szimultán támadásra, a legtöbb merényletre, a tartomány északi részén került sor, itt a legalacsonyabb a részvételi arány, míg az iszmáilita és hazara körzetekben (Dósí, Khindzsán, Tala va Barfak) kiemelkedően magas.

A jelenlegi klíma azonban még nem kedvez a pártok fejlődésének. Nem alakult ki közvetítő szerepük a kormányzat és a társadalom között. Egyik oldalon sem örvendenek túlzott népszerűségnek. Mivel nem sike­rült az emberekkel megismertetni magukat, a pártokat illetően igen sok téveszme és manipuláció van forgalomban.

A tálibok vagy más iszlamisták bevonása a kormányba paradox módon minden pártellenességükkel egyetemben kedvezne a pártoknak, hiszen akkor markánsan megfogalmazhatnák magukat és programjukat valami ellenében. Ugyanilyen antitémát képeznek a külföldi erők, amelyeket hét éve még felszabadítóként üdvözöltek, ma már viszont megszállók, akiknek ellenében a kialakuló nemzeti egységet a politikai pártok is meglovagolhatják.

Ebben a közegben a politikai pártok fejlődése ismét stagnálni látszik, és „a civil társadalom" nem a pártok szervezőereje, hanem annak révén külső erők a pártokat igyekeznek meggyengíteni. A gyenge állammal szemben a nem-állami szereplők egyre szélesedő táborában nem a civil szervezetek és politikai pártok küzdenek vállvetve más nem-állami szereplők: vallási hálózatok, terrorszervezetek és „üzleti vállalkozások" hálózatai ellen, és nem utóbbiak pénzelik a pártokat (legfeljebb a maguk által létrehozottakat),58 hanem a civil szervezetek kontra politikai pártok kívülről szított iszapbirkózásának állóvizében kárörvendő harmadikként az utóbb említett veszélyes hálózatok erősödnek. Afganisztánban a kö­vetkező évtizedeket sem az állami és nem-állami szereplők egymással vívott harca fogja jellemezni, hanem a politikai pártok, valamint a vallási és terrorszervezetek, bűnözői szindikátusok immár egymás ellen folyta­tott küzdelme.

A társadalom hagyományos elemei maradtak a fő szervezőerők, és a modern pártok is hagyományos köntöst öltenek. Ugyanakkor az állam gyenge marad vagy teljesen dezintegrálódik. Ennek következtében a nem-állami szereplők jelentősége felértékelődik. Egyes nem-állami szereplők – vallási hálózatok – irtják azokat a struktúrákat, ahol a pártok erőt gyűjtve megbújnának.59 Más – törzsi, etnikai – struktúrák szere­pének erősödése felértékeli a pártokat is. A baloldal és az iszlamisták küzdelméből egy harmadik erő, a nacionalizmus emelkedik ki, ahogyan azt Kurdisztánban, Beludzsisztánban és Pakisztánban is látjuk. Pa­kisztánban a nacionalizmus előretörésével a pastunok többé már nem lesznek a hidegháború vagy az iszlamisták túszai. Ez Afganisztánban is új impulzust ad a pártok fejlődésének, s a bipoláris struktúrát tripoláris szerkezet válthatja fel. Ez azonban nem feltétlenül jelenti a politikai skála kiegyenlítődését. Megállapíthatjuk, hogy hosszú távon a pártok jövője biztatóbb, mint középtávon. A pártoknak Afganisztánban van jövőjük.

 

Jegyzetek

1 Fiatal korában Hekmatjár maoista, Masz'úd pedig pályája kezdetén parcsami volt.

2 Míg ezek is etnikai alapon szerveződnek, az etnikai identitás nem jelent fel­tétlenül nyelvi azonosságot. A kurd dialektusok között olyan erős az eltérés, hogy nem is értik egymást, a szeraikí és brahuí nyelvűek is beludzsnak tekintik magukat, pártjaik perzsa és urdu, vagy éppen angol nyelven politizálnak.

3 Ghubbár az alkotmányos mozgalmat Dzsamíát-i Szirrí-je Millí-nak [Titkos Nemzeti Társaság] nevezi. Mír Ghulám Muhammad Ghubbár: Afghánisztán dar maszír-e táríkh [Afganisztán a történelem útján], Kabul, 1346 (1967). 717.

4 Mohamed Iszmáíl Akbar: Ráh-i Ájanda [A Jövő Útja] (dari nyelven), Kabul, 2006. 1.

5 A dzsirga a törzsi tanács, amelynek minden felnőtt egyenlő szavazati joggal rendelkező tagja. Ez a „törzsi demokrácia" legfőbb intézménye. Ezért a totalita­rizmusra törekedő iszlamisták a törzsi tanácsok ellenségei.

6 Önkormányzatok, törzsi és faluközösségi tanácsok, törzsi milíciák és falusi segédrendőrség.

7 1893-ben az Abdurrahmán emír afgán uralkodó és Sir Henry Mortimer Durand által az Afgán Királyság és a Brit Birodalom között aláírt szerződés szerint (amely a brit-indiai gyarmatbirodalom és Afganisztán között a Durand-vonalnak nevezett tűzszüneti vonallal ideiglenesen osztotta meg a pastun törzseket), legkésőbb száz év múltán az elcsatolt területeknek vissza kellett volna kerülniük az anyaország­hoz. A brit birodalomhoz került pastun törzsi területeket öt központi irányítású, Londonból kinevezett politikai megbízott irányítása alatt álló törzsi ügynökségre osztották. Idővel számuk hét lett. 1947, Pakisztán megalakulását követően sem integrálták őket a pastunok által lakott Északnyugati Határtartományban, hanem szövetségi irányítás alatt maradtak.

8 Ghaffar Khán (1890-1988). Az indiai antikolonialista mozgalom, a pastun nem­zeti mozgalom veteránja, a „határvidék Gandhija", a pastun nacionalizmus atyja.

9 1947-ben Raszúl Pastun alapította Kandahárban pastun irodalmi, nyelvművelő mozgalomként. Később vezetője Núr Mohamed Tarakí lett. 1953-ig működött. Sokan az első afgán pártnak tartják. Nézetünk szerint ezek a csoportok csak pártmagvak voltak.

10 A nőknek először az 1924-es alkotmány biztosított választójogot, ezt az 1931-es alkotmány visszavonta, majd 1959-ben ismét választójogot kaptak.

11 Amin Saikal: i.m. 155.

12 Rubin, Barnett R.: The Fragmentation of Afghanistan, Yale University Press, New Haven, 1995. 47.

13 Halliday, Fred and Zahir Tanin: „The Communist Regime in Afghanistan 1978­-1992: Institutions and Conflicts." JESTOR Europa-Asia Studies, Vol. 50., No. 8. 1998. december, 1357-80.; 1359.

14 Glatzer, Bernt: „The Pashtun Tribal System" in: Pfeffer, George and Deepak, Kumar Beheera (eds): Concepts of Tribal Society, Contemporary Tribal Studies, Vol. 5., Concept Publishers, New Delhi, 2002.

15 Dupree, L.: „A Communist Label is Unjustified. A Letter to New York Times", New York Times ,1978. május 20. 11.

16 Die Zeit (Hamburg), 1978. június 9. 4.

17 Selig Harrison: „The Shah, Not the Kremlin Touched the Afghan Coup", Wa­shington Post, 1979. május 13.

18 Selig Harrison: „Afghanistan. Soviet Intervention, Afghan Resistance and the American Role", in: Michael Klare – Peter Kornbluh (eds): Low Intensity Warfare. Counterinsurgency, Proinsurgency and Antiterrorism in the Eighties. Pantheon Books, New York, 1988.

19 New York Times, 1978. május 18.

20 Zbigniew Brzezinski: Power and Principle. Memoirs of the National Security Adviser 1977-81. New York, 1983. 356.

21 Reiszner, Igor: Razvityije feodalizma i obrazovanyija goszudarsztva u afgancev. Nauka, Moszkva, 1954.

22 A nomád törzsek szabadon legeltethetnek a művelés alatt nem álló állami földeken.

23 A vallási hálózatok sokkal gyengébben voltak mint Közép-Ázsiában, Iránban vagy Pakisztánban, ám a diffúz társadalmi struktúrájú országban mégis a legna­gyobb szervező erőt jelentették.

24 Steve Coll: Ghost Wars. New York, 165.; Mohammad Iszmá'íl Akbar: Faszl-e Ákher. Pesávar, 2003. 382. és 140.

25 A Hezb-i Iszlámít két tanzímba szervezték Gulbuddín Hekmatjár és Júnusz Khálisz vezetésével. Míg a Hezb-i Iszlámí katonai szárnya Hekmatjár vezetésével harcol a Karzaí kormány és a nemzetközi szövetségesek ellen, politikai szárnya re­gisztráltatta magát, és informálisan a legnagyobb képviselő csoporttal rendelkezik az afgán parlamentben. Júnusz Khálisz halála után tanzímjának katonai szárnya a Tora Bora Front fia, Anvar Ul-Haq vezetésével a tálibok oldalán harcol, politikai szárnya ugyanakkor beépült a keleti Nangarhár tartomány közigazgatásába.

26 Yusufzai, Rahimullah: „Influence of Durrani-Ghilji Rivalry on Afghan Politics", in: Afghanistan: Past, Present and Future. Islamabad, 1997.

27 Qánún-e Aszászí-je Dzsumhúrí-je Afghánisztán [Az Afganisztáni Köztársaság Alkotmánya]. Kabul, 1356 (1987).

28 Sokan nem ismerik el teljes körű párttörvényként, ezért említik a 2003-as törvényt az első párttörvény gyanánt. Azzal érvelnek, hogy a gyakorlatban meg­maradt az állampárti funkció, és a többpártrendszer csak csíráiban, irányítottan és ellenőrzötten, a korábbi állampárt árnyékában működhetett.

29 Fred Halliday: „Revolution in Afghanistan", New Left Review, No. 112. 1979. november-december. Lásd: http://home.comcast.net/~platypus1919/hallidayfred_afghanrev1978_NLR10901.pdf.

30 Milíciák, hadurak, tanzímok, vallási alapítványok, bűnözői szindikátusok. Gyakran párhuzamos adminisztrációt működtetnek az általuk ellenőrzött terü­leteken.

31 Ulumí bírta rá 1992-ben a laskargahi volt khalqí milíciákat, Khán Mohamed és Allah Núr szervezeteit, hogy a Dzsamí'áttal együttműködjenek, ne harcoljanak a mudzsáhíd kormány ellen.

32 Az iszlám szinkretikus, népies irányzata szentek és sírok kultuszával, preiszlám hagyományokkal, szúfí dervisrendekkel, Mohamed próféta kultuszával. Az iszlám legrugalmasabb, legtoleránsabb irányzata.

33 1867-ben az észak-indiai Deóbandban alapította Maulana Mohamed Qászim Nanutáví és Maulana Rasíd Ahmed Gangulí. A brit gyarmatosításra adott válasz­ként létrejött purifikátor, Nyugat-ellenes mozgalom. Célja a Mohamed próféta korabeli egalitárius iszlámhoz való visszatérés. Politikai szervezete a Dzsamí'át-i Ulama-i Hind volt, amely ellenezte a szubkontinens megosztását. A pakisztáni madraszák 64%-a deóbandí. A deóbandí iskolához tartozó Maulaví Fazl Ur-Rahmán, a pakisztáni Dzsamíát-i Ulama Iszlámí vezetője részt vett az afganisz­táni tálib mozgalom kibontakoztatásában. Zia Ul-Haq pakisztáni katonai diktátor (1977-1988) is deóbandí volt. Pakisztánban a Tahrík-i Nifáz-i Saríát-i Mohammadí (a Mohamedi Törvénykezés Kikényszerítésének Mozgalma) elnevezésű radikális szervezet (más néven a pakisztáni tálibok mozgalma) is deóbandí. Ez az irányzat a síitákat nem tartja muszlimoknak, a népi iszlám hagyományait „pogány prakti­káknak" hívja, és a nőkről alkotott nézetei is megegyeznek a tálibokéval.

34 Egyes tálibok 2005 után jól kihasználták a választási lehetőségeket, bejutottak a törvényhozásba, egyikük, a tálibok zábuli rakétás mollája a 2009-es elnökvá­lasztáson is indult.

35 Antero Leitzinger: „The Roots of Islamic Terrorism", The Eurasian Politician , 5. sz. 2002. április-szeptember.

36 A nemzeti kérdés elé helyezett osztályharccal vagy a nacionalizmust tagadó iszlám politikai vízióval.

37 Vaknin, Sam: „Afghan Myths. An Interview with Anssi Kullberg". http://samvak.tripod.com/pp100.html

38 Sahnaváz Tanaí védelmi miniszter 1990 márciusában puccsot kísérelt meg Nadzsíbullah elnök ellen a khalqí tisztek bebörtönzése, a pastun törzsi határőrség lefegyverzése, az északi nemzetiségi milíciáknak a fegyveres erőkbe történt kooptálása elleni tiltakozásul. A puccs leverését követően a puccsista tisztek, köztük pilóták gépeikkel együtt Pakisztánba menekültek. A Békemozgalom 1991-ben Ravalpindíben alakult. Elnöke Sahnaváz Tanaí. Ez a szervezet látta el pilótákkal és más tisztekkel a tálibokat.

39 Gilles Dorronsoro: La révolution afghane: des communistes aux taliban. Karthala, Párizs, 2000.

40 A törzsi tanácsokban, dzsirgákban közmegegyezéssel, nyílt szavazással döntenek. Minden szavazat egyenlő.

41 Abú Ala' Maudúdí (1903-1976) szunnita fundamentalista iszlamista politikus. 1941-ben az indiai Dzsamíát-i Iszlámí megalapítója és elnöke. 1947-től 1972-ig a Dzsamíát-i Iszlámí Pákisztán elnöke volt.

42 A Szvát völgyében fekvő Matta körzetben a helyi tálibok a föld nélküli zsel­léreket szervezték a földesurak ellen. Jane Perlez and Pir Zubeir Shah, "Taliban Exploit Class Rifts in Pakistan ", New York Times, 2009. április 17.

43 Az 1996 szeptemberében, Kabul elfoglalása előtt meggyilkolt katonai veze­tőjüket, Molla Bordzsánt kivéve.

44 Dr. Fazal Ur-Rahim Marwat – Dr. Parvez Khan Tarun: „The Rise of Taliban in Afghanistan and their Impact on Pakistan", Afghan Studies Journal, No. 2. Peshawar, 2000.

45 Az ENSZ égisze alatt 2001 decemberében megrendezett bonni konferen­cia vázolta fel a politikai intézmények rehabilitációjának ütemtervét: rendkívüli nemzetgyűlés, majd alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását új alkotmány elfogadására, elnöki, törvényhozási és helyhatósági választások megrendezését. Elnökválasztásra először 2004-ben, majd 2009-ben került sor. Tartományi taná­csokat 2005-ben és 2009-ben választottak. Parlamenti választásokra 2005 után 2010-ben kerül sor. Helyhatósági választásokat nem tartottak.

46 Single Non Transferable Voting (egyéni át nem ruházható választási rend­szer), ahol nincsenek pártlisták, csak egyéni képviselők indulhatnak. Ez a kor­szerűtlen rendszer csak Jordániában, Vanuatun, a Pidkin-szigeteken és részben Tajvanon honos. Nem korlátozza az indulók számát sem. Nincs bejutási küszöb. A többképviselős választókerületekben a szavazatok sorrendjében igen eltérő eredménnyel be lehet jutni a törvényhozásba.

47 Törvény a politikai pártokról, második fejezet, 6. cikkely.

48 Article 3 of the Constitution, http://president.gov.af/Contents/68/Documents/199/ChapterOneConstitutionState.html. Article 12 of the Political Parties' Law, http://www.afghan-web.com/politics/parties_law.html

49 Crisis Group Asia Report No. 101, Afghanistan Elections: endgame or New Beginning? 21 July 2005, Crisis Group Asia Report No. 116, Afghanistan's New Legislature: Making Democracy Work , 15 May 2006.

50 Júnusz Qánúní, Latif Padrám, Iszháq Gailání és Fárúq Nedzsrábí. Ugyanak­kor Mohaqqiq a Vahdat-i Iszlámí-je Mardom, Dosztum a Dzsombes-e Millí elnöke s egyben nemhivatalos jelöltje volt.

51 A politikai pártok közül a Maház-i Millí vezette a Karzaí melletti kampányolást. Számos kisebb párt is támogatta, amelyek aktívan kampányoltak mellette.

52 A pastunok az ország lakosságának mintegy 55%-át, a tádzsikok 19%-át, az üzbégek 9%-át, a hazarák 8%-át, a csahar ajmakok 4%-át, a türkmének 3%-át, a beludzsok mintegy 1%-át alkotják

53 Az Iránban élő afgán menekültek szavazataival lett a harmadik.

54 William Maley: „Fledging Democracy a Target for Destruction", The Australian, 2006. szeptember 12.

55 Crisis Group Asia Report No. 101, Afghanistan Elections: endgame orNew Beginning? 21 July 2005., Crisis Group Asia Report No. 116, Afghanistan's New Legislature: Making Democracy Work, 15 May 2006.

56 Az iráni kormány 1980-ban 86 síita afgán szervezetet nyolc tanzímba szerve­zett, ekkor vesztek el a síita ellenállás baloldali és mérsékelt irányzatai.

57 Habíb Mangal a Nahzat-i Farágírán [Demokratikus Mozgalom], Sahnaváz Tanaí a Da Szóleí Ghórzang [Békemozgalom], ANDP parcsamí és khalqí utódpár­tok, Mahbúbullah Kusání egy régi maoista új pártja a Hezb-iÁzádegán [Szabadok Pártja], Sah Mahmúd Popal a Hezb-i Szolh-e Millí Iszlámí-je Afghánisztán [Afga­nisztáni Iszlám Nemzeti Békepárt], a 2004-ben is indult Latíf Pedrám a Nemzeti Kongresszus, Fárúq Nedzsrábí a Hezb-i Isztiqlál [Függetlenség Pártja] jelölésével. Popal kivételével mindnyájan pártelnökök.

58 Ezek Afganisztánban nem politikai befolyásuk kiterjesztésére hoznak létre pártokat, hanem kényszerűségből, magánmilíciáik legalizálására.

59 Ez tapasztalható az Afganisztán és Pakisztán határán elterülő törzsi ügy­nökségeken, ahol az iszlám szélsőségesei kiirtják a modern politikai pártok, elsősorban az Avámí Nemzeti Párt képviselőit.

A terrorizmus jelenségének főbb okai és megszüntetésének lehetőségei

Az iszlámhoz kötött terrorizmus okát sokan kultúrák és vallások ellentétében látják. A kulturális, a vallási, a nemzeti köntösben azonban mélyebb, szociális, politikai, stratégiai ellentétek húzódnak meg.

1. Iszlám kontra nacionalizmus

 

Az iszlám vallás a moszlim hívők közössége, az umma tagjainak nemzetek feletti, integrátor tényezője. Különös jelentősége van ott, ahol nem alakultak ki egységes nemzetállamok, de a soknemzetiségű mesterséges államok (Irán, Afganisztán, Pakisztán, Indonézia stb.) közös nevezője is, s összekötő kapocs, ahol mesterséges politikai határok egységes nemzetet szakítanak szét (arab országok). Van, ahol az iszlám gondolkodók a modern nacionalizmus előfutárai (Dzsamaleddin Afghani, Mohammad Iqbal), máshol a modern kisnacionalizmusok ideológusai vallási kisebbségek tagjai, így az arab nacionalizmus eszmerendszerének kimunkálói, Michel Aflaq és társainak többsége keresztény, Musztafa Kemál “Atatürk” szaloniki zsidó, a perzsa nacionalizmus előfutárai zoroasztriánusok, a kurd nacionalisták közül sokan figyelemre méltó módon az iszlámból kitaszított “ördögimádó” jezidita szekta tagjai voltak.

Az iszlám maga is a nacionalizmus megnyilvánulása ott, ahol a nemzetté válás nem annyira fejlett, hogy nacionalista megnyilvánulásokban mutatkozzon meg (a nemzeti kultúra, nyelv ápolása stb.), vagy nem képes a szűk politikai keretek között az idegen befolyás ellen védekezni. Az iszlám hívők közössége, az umma nemzetekfelettisége szemben áll a nacionalizmussal, ám az iszlám előretörése számos országban, régióban mégis a nacionalizmus egy megnyilvánulási formája, illetve regionális szövetség keresése olyan problémákra, amelyeket az adott hatalmi csoport nem képes megoldani a nemzetállam politikai határain belül. Az iszlám és a nacionalizmus ellentmondásos, egymást feltételező, kiegészítő és egymást tagadó kapcsolatban áll. Az iszlám a nacionalizmus politikai ellenlábasa, ugyanakkor a vallás a nemzeti identitás attributuma és kifejezési módja, a nemzeti érdekek kifejezője, mégpedig a hívők közösségének nemzetek feletti egyetemlegessége révén, nemzetközi összefogással, “internacionalista” módon. A moszlim országokban így jön létre az umma szupra-nacionalizmusából a radikális politizált iszlám militánsai, a terroristák internacionalizmusa.

 

2. “Civilizációk háborúja”?

 

A terrorizmus okát sokan kultúrák és vallások ellentétében látják. Mindezek a nacionalizmus vetületei, valójában csak a felszínt érintik, a kulturális, a vallási, a nemzeti köntösben mélyebb, szociális, politikai, stratégiai ellentétek húzódnak meg. Vallási köntösben azon régiókban manifesztálódnak a mélyebb ellentétek, ahol nem fejeződött be a nemzetté válás, vagy ahol egyfajta nemzeti, etnikai asszimiláció ment végbe, s így a nemzeti identitás kapaszkodója az anyanyelv vagy a nemzeti kultúra helyett a vallás lett (pl. Észak-Írországban).

Az iszlám világban létezik a pán-iszlamizmus nemzetekfelettisége, s a helyi kisnacionalizmusok ellentéte, ez azonban feloldható ellentét, nem létezik viszont kultúrák és vallások közötti feloldhatatlan antagonizmus. Huntington elméletének vulgár-interpretációja, amely a legújabb-kori történelem és korunk alapvető társadalmi folyamatainak magyarázatát a “civilizációk harcában”, az eltérő kultúrák és vallások összeütközésében látja, nem helytálló. E leegyszerűsített gondolat veszélyes, nem-létező ellentéteket konstruál népek és kultúrák között, miközben valódi, társadalmi, gazdasági, geostratégiai ellentéteket negligál vagy elködösít. Kiindulópontjában felcseréli az okot és okozatot, “etnicizálja” a történelmet és a politikát, abból kiindulva, hogy a történelmet eszmék, vallások és kulturális hagyományok mozgatják. Huntington az új ellenségkeresés részeként az egyes civilizációkat, így az iszlám világot mint potenciális ellenséget állítja szembe a nyugati civilizációval. E gondolat fő veszélye abban rejlik, hogy vallási-kulturális, esetleg katonai síkon élezi ki azokat az ellentmondásokat, amelyek a világrendszer centruma és perifériája között fennállnak. Ez az eszmerendszer elkerülhetetlen háborút sugall – a valóságos problémák megoldása nélkül.

 

3. Új bipolarizáció

 

A bipoláris világrend felbomlása után az egyedül maradt szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok nem képes ellátni azokat a funkciókat, amelyeket korábban a Szovjetunióval közösen gyakorolt a világ eltérő és jól körülhatárolt részein. Nem maradt olyan hatalmi erő, amely korlátozhatná a multinacionális vállalatok világuralmát, ami viszont feltételezi az Egyesült Államok egyetemleges hegemóniáját. Az enyhülési szakaszokkal tagolt hidegháborús egyensúly az 1970-es évektől fokozatosan megbomlott az olajárrobbanást követő intenzív tőkebeáramlás, a neoliberális gazdasági stratégia, a korlátlan kereskedelmi szabadság miatt kibontakozó adósságválság, a cserearányok megromlása, a periféria elszegényedése, a jelentős munkanélküliség, az éhínség megjelenése révén. Ezek a jelenségek felbukkantak a centrum-országokban is, amelyekben a “jóléti állam” számos jótéteményét szintén feláldozták “a tőke szabad áramlásának” oltárán. Mindez ugyan számos termelési ágazatban extraprofitot eredményezett, de szociális következményei 1990-re a világ sok régiójában katasztrofálissá váltak. A válságjelek nyilvánvalóak: kiterjedt éhínség, genocídiumokkal tarkított helyi háborúk, és a nemzetközi joggal ellentétes megtorló akciók (Oroszország csecsenföldi háborúja stb.).

A helyi és regionális burzsoázia és középosztály szignifikáns része szembe került a globális kapitalizmus által életre hívott, nem egyenlő feltételeket kínáló konkurencia-harcban a multinacionális nagytőke meghatározó csoportjaival. Ám a nyugati demokrácia mint egyetemes igénnyel fellépő uralmi forma, még azelőtt meggyengült, hogy világméretekben megszilárdult volna. A Szovjetunió és szövetségi rendszere összeomlása óta a világrendszer kevésbé biztonságos, irányíthatósága kétséges, az ENSZ szerepe megkérdőjeleződött. A nemzetállamok gazdasági meggyengülésével párhuzamosan a világrendszer szinte minden régiójában óriási társadalmi igények jelentkeztek a biztonság és a létbiztonság visszaállítására. Eközben a politikai baloldal meggyengült és átrendeződött az egész világon, arculata, céljai megváltoztak, a növekvő társadalmi elégedetlenség kifejezésére, “levezetésére” világméretekben egyre inkább az új, radikális jobboldal vagy az annak megfelelő radikális extremizmus, a politizált iszlám mind szélsőségesebb irányzatai tesznek kísérletet. A radikális baloldal egye szűkülő bázisú csoportjai pedig radikalizálódnak, s maguk is terrorszervezetekké válnak (PKK, az iráni Mudzsahedin-e Khalq, Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért stb.)

Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok politikai elitje mind technikai, mind katonai, mind pénzügyi téren hozzájárult azoknak a feltételeknek a létrejöttéhez a Balkánon, a Közel-Keleten, Pakisztánban és Afganisztánban, sőt magában az Egyesült Államokban is, amelyek az iszlámra hivatkozó terrorizmus felemelkedésében szerepet játszottak. Ez különösen igaz Afganisztánra, ahol mind a mudzsahedeket, mind az arab és más országokból érkező nemzetközi zsoldosokat az Egyesült Államok szervezte meg, képezte ki és látta el pénzzel, fegyverzettel a Szovjetunió elleni harcban. Az USA hívta életre elsősorban rendcsinálásra, a megépítendő kőolaj- és földgáz vezetékek védelmére a tálibok mozgalmát is, mikor a mudzsahedek uralma következtében 1992–96 között az országot a káosz és széthullás fenyegette. Ám keveset magyaráz meg az Egyesült Államok felelősségének leegyszerűsített teóriája. Valójában arról van szó, hogy a világrendszer új, mintegy negyedszázados múltra visszatekintő működése segíti elő a szélsőséges mozgalmak megerősödését, a különböző típusú terrorizmust, benne a vallási ihletettségű terrorizmus példátlan borzalmait Algériától az Egyesült Államokig.

Különböző elméletek láttak napvilágot arról, hogy mi váltja fel a megszűnt bipoláris világrendet. Születtek multipolarizációs elméletek, az egységes politikai és gazdasági centrum (az Amerikai Egyesült Államok) vezetésével végbemenő globalizációs teóriák, továbbá a centrum-periféria és az Észak-Dél ellentét mentén kikristályosodó neo-bipolarizációs koncepciók.

A politikai iszlám radikalizálódásának egyik oka kétségtelenül az új bipolarizációs trendekben rejlik. Az iszlám országok többnyire poszt­koloniális társadalmak, beleértve a posztszovjet moszlim köztársaságokat, és az Orosz Föderáció moszlimok által lakott területeit is, amelyek gazdasági kötődése az anyaországokhoz igen erős. Torz infrastruktúra jellemzi őket, nem sikerült e gazdasági kötődés elvágása, következésképpen saját gondjaik tetézéseként súlyosan hatnak rájuk a volt anyaország bajai, ipari ágazatok bukása, a munkanélküliség. Mindezt súlyosbítja az iszlám országokra jellemző magas demográfiai ráta.

 

4. Modernizációs kísérletek, modellek kudarca

 

Az új világrend az egykori gyarmati országok számára – kivéve a kőolaj-termelő országok egy részét – kevés pozitív hozadékkal járt. Az iszlám radikalizmus a világgazdaság perifériájára szorult milliók vélt vagy valós érdekeit fogalmazza meg közérthető nyelven.

A politizált iszlám reneszánszának oka a modernizációs modellek bukása, a modernizációs kísérletek felszínes és torz volta. Osztályszerkezet helyett könnyen marginalizálódó, amorf tömegek jellemzik ezen országok társadalmát. Nincsenek meg a társadalomban azok az osztályok, rétegek, amelyek a modernizációt következetesen végbevinnék. Ebből adódóan jelentős a hadsereg szerepe. Az antikolonialista harc, vagy a nemzeti függetlenség kivívásának átmeneti össznemzeti konszenzusa hamarosan felbomlik. Ehhez a jelenséghez a periférián geopolitikai problémák járulnak. Számos államban mind a gazdasági, mind a geostratégiai globalizációs kísérleteket neokolonialista kísérletként élik meg, s megkísérlik ellenük újrateremteni az antikolonialista vagy függetlenségi harc mítoszát.

A világ perifériáján a gyarmatosítás elleni harc következményeként is olyan politikai mozgalmak emelkedtek fel számos iszlám országban (Egyiptom, Algéria, Dél-Jemen, Szíria, Irak), amelyek sajátos “szocialista orientációt” hirdettek meg az 1950-es és 60-as, sőt a 70-es években. Ennek égisze alatt nagyszabású társadalom-átalakító terveket, nem ritkán utópisztikus perspektívákat fogalmaztak meg, amelyek számos ok folytán az 1980-as évek elején enyésztek el véglegesen. Ezeket a kísérleteket a Szovjetunió és Kína támogatta, ám ők elsősorban saját hatalmi érdekeiknek megfelelő berendezkedést, a gyarmati uralom vagy a nyugati modell után újra idegen modelleket kívántak létrehozni.

Ez történt Afganisztánban is. A mesterségesen létrehozott ütközőállamban, a soknemzetiségű Afganisztánban a Hindukustól északra, illetve délre húzódott a hagyományosan orosz, illetve a brit, majd az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei érdekövezeteinek határa. Ezt az igen érzékeny geostratégiai egyensúlyt először Daud köztársaságának nyugati típusú modernizációjú kísérlete billentette meg, majd a szocialista orientációs modernizációs kísérlet révén a két világrend látványos konfrontációja során utóbbi is csúfos kudarcot vallott. A “szovjet imperializmus” Afganisztánban jutott végső válságba a harmadik világban addig követett politikájával.

A 2001. szeptember 11-ei, az Amerikai Egyesült Államokat ért terrortámadás-sorozatot követően október 7-én az Egyesült Államok és szövetségesei megindították a légi hadműveleteket Afganisztán ellen. A deklarált cél a merényletekért mindenekelőtt felelősnek tartott Oszama Bin Laden kézre kerítése, nemzetközi terrorista- és zsoldos-szervezetének, az Al-Kaidának felszámolása, ezen szervezetnek az országon belül teret és lehetőséget nyújtó afganisztáni tálib rezsim felszámolása – mindez a nemzetközi terrorizmus ellen meghirdetett globális harc keretében.

Rácáfolva a történelmi, földrajzi, politikai és haditechnikai kételyekre, az Amerikai Egyesült Államok villámgyors győzelmet aratott a tálibok felett. Légierővel és más katonai, felderítési, távközlési és fegyverzeti csúcstechnológiával még egy ilyen furcsa, csaknem lehetetlen háborút is sikerült megnyerni. Nemcsak az történt, hogy a világ legerősebb hatalma legyűrte a világ egyik leggyengébb államát, hanem a gondosan, a körülményekhez tervezett akciósorozat megfosztotta a védekezés reális lehetőségétől az ellenséget.

Katonapolitikai tekintetben a háború a szeptember 11-ei terrortámadásra adott lehetséges leghamarabbi válaszlépés volt, ám mivel kényszerlépés, nem a politikai alternatíva kimunkálása történt meg először. A hadműveletek nyomán politikai vákuum keletkezett, amelyet kétségbeesett diplomáciai erőfeszítéssel próbálnak meg betölteni. A háttérbe szorult, 1992–96 között levitézlett korábbi mudzsahed-szervezetek siettek gyorsan kitölteni a politikai és katonai űrt. Ezek visszaszorítása, a politikai rendezést kísérő belharcok alkotják majd e háború második szakaszát, s nem a terroristák utáni hajtóvadászat, mert az afganisztáni hadszíntereken az ugyanolyan gyorsan le fog zajlani, mint maga a hagyományos eszközökkel vívott háború. A harcok szub-regionális, lokális szintre redukálódva, vagy éppenséggel kiújulva segítik majd elő a politikai tisztulást. Egyelőre azonban úgy tűnik, az összes korábbi ellentét kirobbant, a leginkább szubnacionális társadalmi struktúrákban, törzsi-nemzetségi és etnikai arculatot öltve jelennek meg.

Afganisztán a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben az “állatorvosi beteg ló” – az afganisztáni válságban a terrorizmus minden oka megtalálható. Afganisztán nagyhatalmi érdekek igen érzékeny geopolitikai törésvonalán létrehozott soknemzetiségű ütközőállam, amely a gyarmatosítási törekvések ellen izolációval védekezett, következésképpen a világ egyik legzártabb és legarchaikusabb társadalomszerkezetével rendelkezik, ahol nem történt meg az egységes nemzetté válás. Etnikai sokszínűség jellemzi, nem tudott megerősödni a központi hatalom, divergens helyi hatalmi központok funkcionálnak.

Afganisztánban a külföldi beavatkozás eredményeként nem nyugati modell alakult ki, hanem a “szocialista orientációs” kísérlet, s e nyílt beavatkozás nem gyarmatosítás volt, hanem katonai intervenció. Ám mind a nyugati, mind a “szocialista orientációs” modell megbukott, s az iszlám út is zsákutcának bizonyult. Afganisztán a bipoláris világrend idején a kelet-nyugati szembenállás ütközőpontjában helyezkedett el, ma pedig az Észak-Dél szembenállás egyik sarokköve, távol a világgazdasági és politikai centrumoktól, a perifériák perifériája, amely mágnesként gyűjti a periféria országainak peremre szorult csoportjait. Afganisztán mint pangó tűzfészek is predesztinált volt arra, hogy a terrorizmus melegágya legyen. Ez a pangó tűzfészek úgy keletkezett, hogy az egyik rivális fél a szembenálló nagyhatalmi érdekek geostratégiai törésvonalán erőszakkal felborította az akkori ingatag egyensúlyt, a másik fél pedig erőszakkal próbálta meg visszaállítani a status quot, de ehelyett csak a káosz konzerválódott. Senkinek sem volt bátorsága mindmáig nyílt katonai intervenció formájában ismét beavatkozni, hiszen ez a konfliktus esetleg harmadik világháborús eszkalálódásához vezetett volna.

A mostani háború szükségességéhez nem fért kétség. A közép-ázsiai köztársaságok óriási szénhidrogén készleteit kellene Afganisztán földjén át, az iráni vezetékekkel szembeni alternatív vezetékeken és útvonalakon kivezetni a világpiacokra.

Az Egyesült Államok fegyverezte fel és látta el anyagi forrásokkal a különféle mudzsahed csoportokat és segített kialakítani politikai szervezetüket. Velük egyidőben Oszama bin Laden arab zsoldosait is az Egyesült Államok fegyverezte fel és képezte ki. Miután a mudzsahedek kormányzásra alkalmatlannak bizonyultak, s nem lehetett segítségükkel megvalósítani a stratégiai célkitűzéseket, az Egyesült Államok új erőt hozott létre – pakisztáni részvétellel –, a tálibokat. A tálibok ugyan helyreállították az ország területi integritását és a közbiztonságot, ám a katonai rendcsinálásra teremtett szervezet a politikai kormányzásra alkalmatlannak bizonyult. Annál is inkább, mert a tálibok megszervezését és felügyeletét az USA ráhagyta a pakisztáni ISI-re, amelyben felülkerekedtek az iszlám fundamentalista elemek. Az ISI laza ellenőrzése és politikai részrehajlása lehetővé tette, hogy a kemény vonalas régi mudzsa­hedek visszahívják Afganisztánba Oszama bin Ladent és zsoldosait. Ezek külön-külön és együttesen behatoltak a tálib struktúrákba, majd kisajátították azokat. Nem a tálibok fogadták be Oszama bin Ladent, hanem annak szervezete telepedett rá a tálibokra.

A szeptember 11-ei terrorcselekmények előtt az amerikai kormány intenzív titkos tárgyalásokat folytatott a tálib rezsimmel, s ezért féken tartotta az FBI szélsőséges moszlim terrorcsoportok felgöngyölítését célzó akcióit. A Clinton-éra alatt megkezdett tárgyalások célja nem csupán Oszama bin Laden kiadatása, hanem egy békés, az országot stabilizáló afganisztáni átmenet elfogadtatása volt. A Bush-adminisztráció hatalomra kerülésével a színfalak mögötti alkudozás új lendületet kapott: a republikánus amerikai elnököt körülvevő olajipari lobby egy Afganisztánt átszelő vezeték érdekében igyekezett Washingtont rávenni arra, hogy a háború helyett a tárgyalóasztal mellett egyezzen ki a tálibokkal. Az FBI kezét megkötötték az afrikai, jemeni és szaúd-arábiai Amerika-ellenes terrormerényletek elkövetői ellen folytatott hajtóvadászatban, amit nemcsak az Öböl-menti monarchiákkal, különösen Szaúd-Arábiával fennálló kiváltságos viszony megőrzése, hanem az amerikai diplomácia által a tálibokkal – részben Pakisztán, s más szomszéd államok bevonásával – folytatott titkos együttműködés is indokolt. Az amerikai olajlobby már a Clinton-éra alatt szerette volna stabilizálni Afganisztánt, s ebben a tálib rendszerre tett, ám 1998-tól világossá vált: a szemben álló afgán felek egyike sem képes felülkerekedni. Az olajipari terveket keresztülhúzó káosz elkerülése végett Washington olyan egyezség létrehozásán fáradozott, amely a térségben érdekelt valamennyi kulcsszereplő – Oroszország, Irán, Pakisztán, India és Kína – számára is elfogadható. Fordulatot 1998 augusztusa, a bin Ladennek tulajdonított kenyai és tanzániai amerikai nagykövetségek elleni robbantásos merényletek hoztak. A Clinton-adminisztráció bin Ladenért cserébe nemzetközi elismerést ajánlott a táliboknak.1

A Bush-csapat hatalomra kerülésével az események felgyorsultak. A tálibokra egyre nagyobb politikai nyomás nehezedett. 2001 tavaszán, vagyis jóval a szeptemberi merényletek előtt felvetették, hogy a Rómában élő volt uralkodó, Zahir sah vezetésével kellene összehívni a nemzetgyűlést, a Loja Dzsirgát. Az átmenetről 2000 novembere és 2001 augusztusa között ENSZ segédlettel intenzív tárgyalások folytak Rómában, Cipruson, Peshawarban és Bonnban. A megbeszélésekről Kofi Annan ENSZ-főtitkár pár héttel a New York-i és washingtoni merényletek előtt kapott jelentést a 2000 júniusában afganisztáni különmegbízottnak kinevezett Francesco Vendreltől.

A washingtoni kormányzat az USS Cole hadihajó ellen 2000 októberében elkövetett merénylet után választás elé állította a tálibokat: ha kiegyeznek az Északi Szövetséggel és kiadják bin Ladent, új Marshall-segélyt, ha nem, szőnyegbombázást kapnak. A tálibok számára egyértelművé vált, hogy Washington átfogó katonai hadműveleteket készít elő. Bármennyire is rejtélyesek és átláthatatlanok bin Laden és a tálib vezetők, valamint a pakisztáni titkosszolgálat, az ISI közötti kapcsolatok, a szaúdi milliomosnak nem volt nehéz meggyőznie a tálib vezetést: ne gondolják, hogy az ő kiadatásával megússzák, előbb-utóbb velük is végezni fognak.2 A tálibok végül az előremenekülés mellett döntöttek és mivel bin Ladenék átvették és továbbfejlesztették az Irán-barát szervezetek által régóta tervezett, amerikai földön végrehajtandó merényleteket, az Egyesült Államokba telepített alvó al-Kaida ügynökök csak a megfelelő zöld jelzésre vártak.

Számos iszlám országban a hatalmi elit számára a sikeresnek látszó nyugati orientáció hozta meg hatalmuk megszilárdulását anélkül, hogy képesek lettek volna hozzájárulni régiójukban az elmaradottság és a pauperizáció visszaszorításához (Szaúd-Arábia, ilyenné vált Egyiptom Gamal Abdel Naszer halála után). Az 1990-es években Délkelet-Ázsia és Afrika országaiban radikálisan romlott a helyzet (Pakisztán, Malajzia, Indonézia válsága, válság a dominánsan katolikus, de jelentős moszlim kisebbséggel rendelkező Fülöp-szigeteken, Szomáliában stb.).

Az 1990-es években a moszlim országok többségében konzervatív-tekintélyuralmi rendszerek működtek, olykor nyílt katonai diktatúra formájában, mint például Pakisztánban, az éhező atomhatalomban, amely amerikai közreműködéssel uralomra segítette a nála is szélsőségesebb tálibokat Afganisztánban. Szíria síita kisebbségi vezetése, akárcsak a közel-keleti marxista színezetű, korábban szocialista orientációs pártok, az iráni iszlám radikalisták védőszárnya alá helyezte magát, ám Líbia és Irak is feladta “szocialista orientációs” kísérletét. Diktatórikus berendezkedésük okán is (olajvagyonuk miatt is) saját “harmadik útjuknak” megfelelően elzárkóztak az amerikai intenciójú integrációtól. Másfelől mind a konzervatív iszlám rendszerek, mint a szaúdi, mind a felvilágosultabb rezsimek, mint például az algériai, ugyanazzal a problémával kerültek szembe: fennmaradásuk érdekében a kapitalizmus “jótéteményeire” támaszkodtak, az amerikai és általában a nemzetközi pénzügyi segítségtől várták országaik sorsának jobbra fordulását.

Az amerikai orientációjú “modernizálás” is a hatalmi és a nyersanyag-kiaknázás szempontjait, geostratégiai érdekek érvényesítését, nem pedig ezen országok belső fejlődésének kibontakoztatását tekintette fő kérdésnek (Irán, Pakisztán, Szaúd-Arábia stb.).

Az Egyesült Államok ezzel a problémával kénytelen szembesülni olyan hagyományos térségbeli szövetségeseinél, mint Szaúd-Arábia vagy Pakisztán. Szaúd-Arábia és Pakisztán olyan nyugati szövetségesek, amelyek az al-Kaida, illetve a tálibok legfőbb támogatójának számítanak, következésképpen kettős játszmát űznek. Szaúd-Arábiában odáig fajult a helyzet, hogy ha az Egyesült Államok tovább támogatja a Szaúd-dinasztiát, radikális iszlám hatalomátvételnek nyit teret, de ha nem támogatja, akkor még jobban felgyorsul ugyanez a folyamat. Az Egyesült Államoknak e “barátja” az al-Kaida fő szponzora. Számos szaúdi alapítvány és befolyásos üzletember a terrorizmus támogatója. 1996-ban történt a szövetségesek között az első konfrontáció, amikor a szaúdi kormány megtagadta az együttműködést az amerikaiakkal a Khobar-merénylet kivizsgálásában. A szeptember 11-i merénylet több gépeltérítője és számos más terrorista szaúdi útlevéllel rendelkezik. Ennek ellenére mintegy ötezer amerikai katona állomásozik a királyságban, nem is annyira az amerikai érdekek védelmében, inkább az országot oltalmazva Szaddamtól és más veszélyes szomszédoktól. A Szaúd-ház az egyre növekvő belső elégedetlenséget, az izmosodó ellenzéket megkísérli kivásárolni, fundamentalista mecsetek, iskolák stb. alapításához járulva hozzá. Oszama csodálói azonban jobban gyűlölik a Szaúd-házat, mint az Egyesült Államokat. Naivitás Abdullah herceg azon állítása, miszerint ha megoldódik a palesztin kérdés, Oszama bin Laden magára marad. Bonyolítja a helyzetet az utódlási harc is, hiszen Fahd király öreg és beteges. További bonyodalom az olaj. A világ olajkészleteinek negyede itt található. Az eladósodott szaúdiaknak éppúgy szükségük van a petrodollárokra, mint a Nyugatnak az olajra. Egy OPEC-embargó recessziót idézhet elő a nyugati világban, ám a Nyugat jobban elviselné annak következményeit, mint az Öböl-menti országok. Következésképpen ebben a háborúban az olajfegyver nem lesz bevetve. Az Egyesült Államoknak azonban meg kell állítania a szaúdiak kettős játékát, fel kell fednie a színfalak mögött folyó szaúdi manipulációkat.

Más a helyzet Pakisztánnal. Az Egyesült Államok létérdeke, hogy Pakisztánban fennmaradjon a szekularizált katonai rezsim, mert ennek csak egyetlen alternatívája van ebben az országban, a radikális, politizált, militáns iszlám erőinek hatalomátvétele. Az összes modernizáló párt együttesen sem rendelkezik annyi erővel, hogy reális politikai alternatívát jelentsen a katonai diktatúrával szemben. Ám a pakisztáni rezsim is kettős játékot játszik, a titkosszolgálat, az ISI, amely “állam az államban”, a hadsereggel is szembehelyezkedve továbbra is támogatja a tálibokat. A pakisztáni katonai vezetés elsősorban nem saját belső ellenzékétől fél, mint a szaúdi. Musharraf tábornok hadserege élén képes leverni bárminemű iszlám militáns megmozdulást, de ellenezte, hogy az amerikai hadműveletek révén az Északi Koalíció Afganisztánban túlzott pozíciókhoz jusson, illetve olyanok jussanak hatalomba (mint Rabbani, Abdul Haq vagy Hadzsi Kadir), akik már nem élvezik a pakisztániak bizalmát. Pakisztán valójában attól fél, hogy egy, Pakisztánnal nem-baráti rezsim kerül hatalomra Afganisztánban, nem olyan, amelyik feszegeti a Durand-szerződést. Noha Musarraf elnöknek többfrontos harcot kell vívnia, pozíciója nincs veszélyben, főleg mivel a bázistartomány, Pandzsáb viszonylag nyugodt.

A nyugati pénzintézetek és multinacionális tőkés társaságok a történelmi hagyományoktól idegen, erőszakolt “modernizációval” a prekapitalista (“középkorias”) társadalmi ellentétek és a legmodernebb kapitalizmusra jellemző ellentmondások egyidejű kiélezését hívták életre. Ott is igaz ez, ahol nyomaiban sem épült ki a fejlett tőkés gazdaság, ott ez a kontradikció helyi háborúkban fitogtatott modern haditechnika és prekapitalista struktúrák ellentmondásában jelentkezik. Mint láttuk, ez Afganisztánban már a mudzsahed szervezetek etnikai és szektariánus törésvonalak, tehát anakronisztikus struktúrák mentén való támogatásában, mindenekelőtt a tálib mozgalom létrejöttében manifesztálódik. Ez elleni tiltakozás gyanánt Irán a vallási hagyományok újjászületésének jegyében már 1979-ben meghirdette “szent háborúját” mindkét “Nagy Sátán”, a “kommunizmus” és a nyugati befolyás ellen. Khomeini ajatollah egyfajta nemzetközi szimbólummá vált a sikeres vallási radikalizmus lehetséges győzelme szempontjából.

Mindezzel párhuzamosan a harmadik világ baloldali mozgalmai fokozatosan teret veszítettek. Egy részük az új világmegváltó és népboldogító eszme, a társadalmi igazságosság tana politikai gyakorlatának, az iszlám radikalizmusnak rendelte magát alá, és klasszikus terrorszervezetekké váltak (Kurd Munkáspárt, Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért). Afganisztánban a Sula-i Dzsavid (“Örök Láng”) és a Szetam-i Milli (“Nemzeti Elnyomás Ellen”) maoista szervezetek betagozódtak a Dzsamiat-i Iszlami fundamentalista szervezetébe.

Az Amerikai Egyesült Államok nemzetközi tekintélyének megroppanása nemcsak gazdaságpolitikai preferenciáival függött össze, hanem új nemzetközi szerepvállalásával is. Előbb alakította ki új nemzetközi szerepét, mint hogy azt az ENSZ nemzetközi jogi feltételekkel körülbástyázta volna, nem volt egyetemes politikai-diplomáciai konszenzus abban a tekintetben, hogy az egyedüli szuperhatalom, az Egyesült Államok határozza meg a világpolitikai mozgások fő irányait.

Az 1990-es években új elégedetlenségi hullám söpört végig a világ különböző régióiban. A konzervatív arab világban is szinte mindenütt végbement a hatalmi elitek s a társadalom mögöttük álló szűk, de annál tehetősebb rétegei és a társadalom döntő többségét alkotó szegénység közötti radikális szakadás. Az 1990-es években a csecsen fundamentalizmustól az afgán tálibokig rendkívül sokféle fegyveres ellenállás jött létre az “istentelen kommunistákkal” és a “hitetlen kapitalista ördöggel” szemben is. Manapság a nemzetközi tőke globalizációjának vesztesei, a világgazdaság peremére szorított milliók sokkal többen vannak, mint bármikor korábban. Az iszlám világban az osztályharc jelszava helyett a legtöbb tömeges tiltakozási mozgalom vallási és nacionalista köntösben jelentkezett. Mint már láttuk, a kicsiny forradalmi-antikapitalista csoportok, amelyek radikális módon, vagyis a társadalmi egyenlőség szempontjából felvetették egy új gazdasági világrend kialakításának programját, ebben a térségben is csatlakoztak az “antiglobalista” mozgalmakhoz, akár az iszlám szervezetekhez, sőt később a militáns iszlám radikalizmus, vagy a nemzetközi terrorizmus internacionáléjához.

A “szocialista orientáció” helyén azonban csaknem mindenütt a vallási fundamentalizmus valamely formája vált jelentős politikai erővé, amelynek féken tartása az uralkodó osztályok számára egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. A politizált iszlám új előretörése, magán viselve a régió történelmi sajátosságait, nemcsak megtestesítette – az európai politikai kultúra terminológiájával szólva – az új szélsőjobboldalt és szélsőbaloldalt egyaránt, hanem elutasított minden olyan kiindulópontot, amely a felvilágosodás, az egyetemes emberi humánum hagyományos értékein alapul.

A Nyugat vezető osztályai, Oroszország és a harmadik világ új hatalmi elitjei – eltérő okokból – még csak felvetni sem tudták – és nem is akarták felvetni – a harmadik világ közismert problémáit, nemhogy megoldásokat kerestek volna. Az iszlám különböző fundamentalista értelmezései, irányzatai, e vallás túlvilági boldogulást és az ellenséget megsemmisítő “szép halált” kínáló antiszociális “perspektívája” a szerencsétlen munkanélküli tömegek körében megértésre találhatnak.

Ezek az elesett tömegek a vallási fanatizmus szervezeti és ideológiai nyomása alatt könnyedén válnak a politizált militáns iszlám legradikálisabb irányzatai, a kegyetlen terrorizmus aktív bázisává, egyúttal áldozataivá. A politizált iszlám különböző irányzatai a szovjet vagy az amerikai receptekkel szemben az iszlám interpretációjában rejlő egalitárius, patriarchális “demokratizációs” programmal lépnek fel, noha a felkínált technikát saját szolgálatukba állítják. Miközben Irak és Irán más-más irányú diktatorikus rendszereket építettek ki, Afganisztánban a tálibok és a mudzsahedek drasztikusan fellépnek mindennemű ellenzékkel szemben, amerikai és szovjet fegyverekkel felfegyverkezve folytatják “szent háborújukat”, eközben a moszlim fivérek patriarchális demokráciája, egalitárius közössége elnyom mindenkit: a nőket, a nem-moszlimokat, a másként gondolkodókat, a más jelképek hordozóit stb.

A nemzetközi jog fellazulásával, a kapitalista világrend nyilvánvaló működési zavarai következtében kiéleződött szociális ellentétekkel együtt fellazultak az erkölcsi korlátok a rendszerrel szemben, ami világosan kiderül az iszlám terrorizmus minden cselekedetében (repülőgép robbantások, algériai tömegmészárlások, egyiptomi merényletek a turisztikai ágazat ellen, izraeli öngyilkos robbantások, moszkvai lakóház robbantások, vagy a mostani Amerika-ellenes támadás). “A kafirokkal (hitetlenekkel, ellenséggel) szemben mindent szabad.”

Az iszlám terrorizmus mint egyfajta megélhetési forrás vagy életcél, szörnyűséges szellemi táplálékkal párosul: vallási fanatizmus, rasszista vagy szexista kirekesztés, az antiszemitizmus és genocídium erkölcsi elfogadása, amely ideológiailag az “iszlám rendszer” vagyis a helyi-regionális kapitalizmus és a globális tőkés rendszer radikális szembenállásán nyugszik. A globális kapitalizmussal szemben globális síkon vívja meg a maga terrorista háborúját. Az igazi tragédia az, hogy e szellemi táplálék már régebben összekapcsolódott a “nagy üzlettel”, a helyi burzsoázia érdekcsoportosulásaival, drog- és fegyverüzletekkel, embercsempészettel, helyi háborúk finanszírozásából nyert extraprofittal, az olaj és egyéb természeti készletek feletti ellenőrzéssel, tőzsdei és banki manipulációkkal, amelyeket bin Laden nagytőkés multinacionális vállalkozásbirodalma szimbolikusan és valóságosan is megjelenít.

 

5. Pangó tűzfészkek

 

Ezen érdekek – vagyis a helyi vagy regionális kapitalista csoportok kontra nemzetközi tőke – gazdasági és geostratégiai törésvonalán pangó háborús tűzfészkek alakulnak ki.

Ezeknek két nagy típusát különböztethetjük meg. Egyik típusban nyílt és burkolt neokolonialista törekvések ellen folyik a harc, a másik a geostratégiai érdekek konfrontációja. Előbbinek eklatáns példája a közel-keleti konfliktus, amelyet éppen olyan idegen megszállásnak élnek meg, mint a szent városok idegen kézbe kerülését, vagy azt a tényt, hogy idegen katonák, hitetlenek állomásoznak az iszlám legszentebb helyeinek szomszédságában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az utóbbi típusba tartozik Afganisztán és a csecsen válság.

5.1. Nyílt és burkolt neokolonializmus

Nyílt neokolonialista törekvésnek a moszlim területek megszállását tekintik, vagy idegenek (hitetlenek) állomásozását moszlim földön. Burkolt neokolonializmusnak pedig az idegen gazdasági, politikai, kulturális befolyást tekintik, idegen intézmények és idegen életforma jelenlétét.

5.1.1. Nyílt “gyarmatosítás”, megszállás

A közel-keleti válság, arab-izraeli konfliktus

A politizált iszlám radikalizálódó mozgalmai terrorista militánsai mind a burkolt, mind a nyílt kolonializmus ellen fellépnek.

A szélsőséges palesztin és libanoni szervezetek (Iszlám Dzsihád, Hamasz, Hezbollah) Szíria révén Iránhoz kötődnek. Később a PFSZ radikálisai és Arafat korábban marxista jegyeket viselő ellenzéke, a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításért is ehhez az Irán által támogatott szövetséghez csatlakozott, akárcsak a Dzsamia Iszlamia szervezetek. Előbbi akkor radikalizálódott és vált terrorszervezetté, amikor vezetését Nayef Hawatmehtől átvette Laila Khaled, aki már 1969-ben a gépeltérítés egyik úttörője volt.

Nyílt gyarmatosításnak Izrael közel-keleti jelenlétét és a zsidó állam terjeszkedését, a megszállt területeken újabb és újabb zsidó települések létesítését tartják. A politizált iszlám radikalizálódó militánsai, terroristái mindenekelőtt a közel-keleti konfliktus megoldását kívánják kikényszeríteni. Noha a szeptember 11-ei merényletsorozat igen hosszú, több éves előkészületeket és komoly állami hátteret igényelt, időpontja azonban kétségtelenül a durbani konferencia eseményeit követte, amikor is az Egyesült Államok fellépése miatt nem sikerült az iszlám országoknak Izrael megszállt területeket betelepítő politikáját elítéltetnie. Akkor fogalmazódott meg számos szervezetben, és esetleg a mögöttük álló állami vezető elitekben is (s nemcsak a tálibokra gondolunk), hogy a politikai harc korszaka lezárult, eszköztára kimeríttetett, a fegyveres harc időszaka jött el.

A szent helyek megszállása

Jeruzsálem idegen megszállás alatt, Mekka és Medina közelében pedig idegen csapatok állomásoznak. A nyílt neokolonializmusnak e két formáját tartja számon a moszlim világ. A moszlim földek megszállása, katonai, közigazgatási annexiója valamint idegenek megjelenése az iszlám vallás szent helyein, illetve szent hely birtokba vétele.

5.1.2. Burkolt gyarmatosítás

A burkolt gyarmatosításnak a gazdaság, a kultúra, az életmód westernizációját, a nyugati életforma terjedését és a globalizációt tartják. A nyugati életforma terjedésének fő okát nem a multinacionális vállalatok világméretű hálózataiban látják, hanem a szekularizált iskolázottság, a koedukáció terjedésében valamint az idegenforgalomban. Ezért gyakran válnak belföldi terrorcselekmények színterévé lányok által látogatott intézmények (iskolák, mozik, nyugati mintájú gyorséttermek stb.) valamint a turisztikai ipar.

A nyugati életforma elleni harc jegyében azon gazdasági ágazatok ellen intéznek támadásokat (idegenforgalom, médiák), amelyek a multinacionális nemzetközi tőke kezében vannak, ahova konkurensként milliárdossá lett vezetőik sem tudnak betörni. Ez figyelhető meg Algériában és Egyiptomban.

5.2. Geostratégiai érdekek konfrontációja

Ilyenek a balkáni tűzfészkek, ilyen volt az örmény-azeri konfliktus, ilyen a csecsen kérdés, a grúz-abház kérdés, az afganisztáni és a kasmíri válság, valamint a Délkelet-Ázsiában kibontakozó válságövezet. Természetesen a közel-keleti konfliktus is rendelkezik ilyen olvasattal. Ezek közül e dolgozat keretei közepette csak az afganisztáni válsággal kapcsolatosan vetünk fel néhány gondolatot.

5.2.1. Az afganisztáni válság

Noha a radikalizált iszlám militánsai a közel-keleti konfliktust a neokolonializmus nyílt formájának látják és szeretnék láttatni elsősorban, a mi olvasatunkban más magyarázat is van: pangó tűzfészkek a geostratégiai érdekek metszéspontjain alakulnak ki. Nemcsak a Közel-Kelet, de Afganisztán is ilyen.

Afganisztán nem volt gyarmat, a szomszédságában végbement gyarmatosításra elszigetelődéssel reagált. Az afganisztáni társadalom is mutat posztkoloniális vonásokat, de mégsem gyarmatosítás utáni társadalom. Ez a tény jelentős különbséget eredményezett az afgánok és pastunisztáni testvéreik (a pakisztáni pastunok) helyzetében. A még Ázsiában is példátlanul nagy földrajzi, politikai és társadalmi elszigeteltségből adódóan túlnyomóan prekapitalista társadalmi viszonyok konzerválódtak. Afganisztán a világ egyik legelmaradottabb országa.

A társadalmi-gazdasági és politikai elmaradottsághoz (utóbbi jellemzője a központi hatalom gyengesége, lokális hatalmi központok megléte, törzsi rend, helyi és törzsi tanácsok mint helyi hatalmi központok, faluközösségek, agrár- és katonai patronimiák megléte) potenciális, de latens gazdagság járul. Ez abból adódik, hogy különböző földrajzi és geostratégiai régiók stratégiai metszéspontján s egyben érdekövezetek határán, igen érzékeny geostratégiai törésvonalban helyezkedik el. Afganisztán elszigeteltsége és elmaradottsága annak volt köszönhető, hogy egyik nagyhatalom sem merte ezt a határt átlépni. Amikor egyik vagy másik megkísérelte felborítani ezt az igen ingatag egyensúlyt, meg nem szűnő háborús tűzfészek alakult ki Afganisztánban, olyan konfliktus, amelyben a regionális középhatalmakká kiemelkedni szándékozó szomszédok is levezethetik feszültségüket, és ahol a tűzfészket senki sem meri eloltani, mert békét csinálni épp olyan durva beavatkozás, mint háborút szítani, nem kevésbé nyílt és erőszakos átlépése az érdekek határának, mint amilyen a szovjetek afganisztáni intervenciója volt. Ennek kockázatát nehéz vállalni.

A nemzetközi terrorizmus afganisztáni jelenlétét a bipoláris világrend “új hidegháborús” korszaka hívta életre. Mivel a Szovjetunió átlépte az érdekövezetek határát, megsértett egy igen érzékeny geopolitikai egyensúlyt, az Egyesült Államok segítette anyagilag, fegyverekkel és szakértelemmel az afgán és nemzetközi mudzsahed szervezeteket, hogy harcoljanak Afganisztánban a Szovjetunió ellen.

E mudzsahed csoportok azonban kormányzásra alkalmatlannak bizonyultak. Amikor a Nyugat rájött erre és már nem az összeomló Szovjetunió jelentette a veszélyt a térségben (sőt, az új közép-ázsiai köztársaságokra akarta kiterjeszteni a nyugati befolyást), hanem az ambiciózus iszlám hatalmak, mindenekelőtt Irán és Irak (de mint említettük, a pakisztáni és a szaúdi szövetséges kettős játéka is) jelentették a geo­stratégiai fenyegetést, életre hívta a tálibokat. A geostratégiai egyensúly ugyan nem borult fel, mert ehhez minden nagyhatalom félt hozzányúlni, de geopolitikai vákuum keletkezett.

Az egyébként is gyenge központi hatalom teljes szétesése, a lokális hatalmi centrumok önállósodása, a totális káosz és dezintegráció következtében a harcok nem szűntek meg, csupán a fegyveres konfliktus világméretű és regionális szintről szubregionális, lokális szintekre redukálódott. Ez a pangó tűzfészek az iszlám világ elégedetlenjeinek, odahaza felesleges elemeinek gyűjtőhelyévé, a nemzetközi terrorizmus Eldorádójává tette az országot. Míg a mudzsahed szervezetek Irán támogatását élvezték, a tálibokat pakisztáni kivitelezéssel és szaúdi tőkével az Egyesült Államok hívta életre, ám fentiek következtében a tálibok hamarosan olyan terrorszponzor regionális tőkés csoport kezébe kerültek, amely bin Laden birodalmává, az Egyesült Államok és a multinacionalista konszernek elsődleges konkurensévé vált. Ez előbb az iráni tőkés körökkel is konkurált, ám a regionális gazdasági és politikai hegemónia meggyengülésével, majd az orosz maffiatőke közvetítésével az iráni érdekeltségekkel kiegyeztek, és ettől kezdve együtt bomlasztották az Egyesült Államok legszilárdabbnak hitt térségbeli szövetségesei, Pakisztán és Szaúd-Arábia politikai és társadalmi életét. Éppen ezért, a pakisztáni fennálló rendszert megdönteni szándékozó Nemzeti Egységtanácsnak egyaránt tagja a pakisztáni tálibok szervezete, a legortodoxabb szunnita, a vahabita és a deobandi iskolát egyesítő Tahrik-i Nefaz-i Sariat-i Mohammadi valamint a hagyományosan Irán-barát szunnita szervezet, a Tahrik-i Dzsafaria Pakisztan.

 

6. Iszlám állammodellek és terrortámogató államok bukása, avagy a neorevolucionista teória

 

Nemcsak a nyugati és a marxista típusú szekularizált modellek bukása következett be, de az iszlám állammodelleké is, vagyis az “iszlám szocializmus” már bekövetkezett bukása mellett lehanyatlóban van az “iszlám állam” vonzereje is. Míg az iszlám radikalizmus a korrupt, Nyugat-barát keleti országokban virágzik, gyűlöletes olyan Amerika-ellenes, fundamentalista országokban, mint Irán, ahol az emberek be vannak oltva a radikális iszlám ellen. Ha felszabadítják magukat zsarnoki rendszereiktől, a szekularizáció új esélyt nyer.

 

 

 

 

 

6.1. Az “iszlám szocializmus” kudarca

Az iraki és a szíriai Baath szekuláris radikalizmusa, a palesztin hatóság kleptokratáinak Amerika-ellenes jelszavai mögött annak felismerése rejlik, hogy gyűlöletesek saját népük számára. Egy részük zsarnokság és izoláció révén megkísérli fenntartani “harmadik útját” (Líbia, Irak), más részük – noha szekularizáltnak vallja magát – nyíltan a teokratikus iszlám állam által irányított politizált iszlám militánsait támogatja, ám saját hazájukban nem tűrnének meg, kegyetlenül elnyomnának ilyen mozgalmakat (mint Szíriában), vagy maguk is radikalizálódásuk révén egyre inkább iszlám arculatúak lesznek. Ez a palesztin mozgalomra és a PFSZ-re is érvényes, következésképpen Arafat és a megbékélés hívei kisebbségbe kerülnek benne, s meg vannak számlálva napjaik. Ez ellen Arafat köre ideig-óráig úgy próbál védekezni, hogy sodródik a radikálisokkal, vagy maga is radikalizálódik. Mint láttuk, a hajdan marxista töltetű, szocialisztikus mozgalmak az iráni teokrácia védőernyője alatt radikális iszlám szervezetekké válnak.

De nem sorolható ide a szultangalijevi hagyományokat követő “moszlim nemzeti kommunizmus”, abból szekularizált nacionalizmus lesz, amely jelenleg Nyugat-barát! Iszlam Karimov üzbég elnök a nyugati szövetségesek legszilárdabb támasza a térségben. A “moszlim nemzeti kommunisták” nem azonosak a hatalmukat átmentett szovjet pártelittel. Ez figyelhető meg a hajdani afgán marxista párt, az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt utódainál is. A Parcsam, a Moszkva-barát pártelit Irán védőszárnya alatt mudzsahed szervezetekkel, elsősorban a Burhanuddin Rabbani vezette Dzsamiat-i Iszlami szervezettel vagy a Sura-i Nizárral állt össze, míg a khalqiakból – noha egy részük segített a tálib mozgalom megalakításában – nem lesz a radikalizált iszlám militánsa, hanem a nyugati demokratikus vívmányokért síkra szálló nacionalista.

A “szocialista orientáció”, “iszlám szocializmus” vagy “arab szocializmus” kudarcát követően szinte mindenütt előre törnek az iszlám szélsőségek. Olyan országokban azonban, ahol teokratikus államrend van, a politizált iszlám radikalizmusa kiürítette társadalmi mondanivalóját, elveszítette vonzerejét. Ezekben az országokban – akár Iránról, akár a tálibok Afganisztánjáról van szó – a legsötétebb elnyomás valósul meg, amely még a dekadens Nyugatnál és a Nyugat-barát korrupt rendszereknél is gyűlöletesebb azok számára, akik iszlám teokratikus államban élnek. Ezek be vannak oltva a terrorizmus ellen, mert megtapasztalták az állami terrorizmust. Az iszlám terrorizmus internacionalistái között iráni vagy afgán önkénteseket nem találunk. Ha irániak vannak közöttük, ők fegyelmezett katonák, az iszlám állam hű szolgái, akiknek munkaköre, feladata terrorista hálózatok építése és diverzáns akciók szervezése külföldön. Afgánt ellenben egyet sem sikerült azonosítani a külföldi internacionalistákkal rendelkező moszlim terrorszervezetekben Afganisztánon kívül, noha kétségtelenül az Al Kaida afgán tagokkal is rendelkezik, s az Irán és szaúdi “alapítványok” által támogatott afgán mudzsahed szervezetek tagjai is beépülnek folyamatosan alvó ügynökökként az európai és észak-amerikai társadalmakba.

1990-ben a nyugati szövetségesek azért hagyták abba Irak bombázását, és nem döntötték meg Szaddam Husszein rendszerét, mert attól féltek, hogy Irak dezintegrációjával északon egy Irán-barát kurd állam, délen pedig síita felkelések révén egy, az iráninál is szélsőségesebb síita teokratikus állam jön létre (az iraki, nadzsafi síita klérus ugyanis még radikálisabb, agresszívebb, mint az iráni qumi papság.). Ma már ez nem így van. Irán kétségtelenül a nemzetközi terrorizmus fő támogatója. Oszama bin Laden Al Kaida szervezete kétségtelenül iráni közvetítéssel hozta össze szövetségét az Irán-barát terrorszervezetekkel (Iszlám Dzsihád, Hamasz, Hezbollah, Demokratikus Front Palesztina felszabadításáért) a jemeni, ún. Jeruzsálem-konferencián, ahol elhatározták, hogy mindaddig folytatják a harcot, míg Jeruzsálem és a megszállt területek fel nem szabadulnak. Az is kétségtelen, hogy évekig kellett készülni a szeptember 11-ei eseményekre, s ezt nem lehet a szinte teljesen infrastruktúra nélküli Afganisztánból koordinálni. Ehhez legalább olyan állami háttér kellett, mint Irán vagy Irak (vagy mindkettő). Nem véletlen, hogy a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért szer­vezet gyorsan magára vállalta a merényletet, majd amikor Oszamára és a tálibokra összpontosult a gyanú, gyorsan el is hallgatott.

Mindazonáltal ma már Irán nem erős bástya, hanem gyenge láncszem.

6.2. A teokratikus iszlám állammodell kudarca

Mi a válasz a terrorizmusra? Ami a radikális és gyors megoldást illeti, a külső hadviselés korántsem tekinthető optimális reakciónak, inkább a forradalom, vagyis hogy saját belső ellenzékük söpörje el a nemzetközi terrorizmust támogató államokat. E poszt-revolucionista teóriát Michael Ledeen amerikai professzor fejtette ki legújabb könyvében.3

Irán, amelynek mindeddig a legalapvetőbb érdeke volt, hogy Afganisztánban ne jöjjön létre egységes központi hatalom, béke és közbiztonság, ne épülhessenek meg területén a konkurens olaj- és földgázvezetékek, figyelemre méltóan elcsendesedett. Ellenzi, hogy Zahir sah visszatérjen Afganisztánba, s ellenzi azt is, hogy a mérsékeltebb tálibok helyet kapjanak az afganisztáni politikai rendezésben. De nem tud már ezen akaratának érvényt szerezni; támogatottja, az Északi Szövetség orosz közvetítéssel nyugati szövetséges lett. Rabbani és Maszud ezt az iráni álláspontot képviselték, míg Maszud utóda, Fahim, Dr. Abdullah az északi szövetségi diplomácia irányítója és Yunusz Qanuni elfogadják a Zahir sah égisze alatti széles etnikai, társadalmi, politikai bázisú Ideiglenes Tanács, majd Loja Dzsirga felállítását, inkább azon munkálkodnak, hogy lehetőleg minél nagyobb rész jusson nekik a hatalomból. Iránnak paradox módon a pastun Gulbuddin Hekmatiar maradt, a tálibok ellensége, aki ellenzi Zahir sah visszajövetelét. Ez Iránnak azért fontos, mert ha Afganisztánban helyreállhat a monarchia, ez megtörténhet Iránban is.

Látjuk, hogy az afganisztáni eseményekkel, a nyugati szövetségesek afganisztáni háborújával kapcsolatosan Irán hangja meglepően gyenge, hivatalosan semleges álláspontot foglal el. Szavaiban elítéli Amerika háborúját Afganisztán ellen, burkoltan azonban támogatja azon szervezetek révén, amelyekre befolyása van (a herati Iszmail Khán, valamint síita szervezetek), ellátja a nyugati szövetségeseket információval és burkoltan nyitni kíván a Nyugat felé. Ennek oka abban rejlik, hogy alapjaiban rendült meg az iráni iszlám teokrata állam.

Irán népe október 12-e óta folyamatosan tüntet Teheránban és országszerte a nagyobb városokban a zsarnoki síita teokrácia ellen, amely elnyomást gyakorolt felettük az eltelt 22-23 év során. Ezek az események precedens nélküliek az Iráni Iszlám Köztársaság történelme során. Csak Teheránban milliós tömeg tüntetett a kormány ellen. A terrorizmus elleni háború első győzelme talán nem Afganisztánban következik be, hanem az iráni rezsim felett. Ellentétben a korábbi tüntetésekkel, amelyek az egyetemekre és a diákokra korlátozódtak, ezeken már minden társadalmi osztálybeli és nembeli fiatalok részt vesznek. Noha futballmeccseken kezdődtek a zavargások a nemzeti válogatottat kritizálva, egyértelműen politikai megmozdulások voltak. Az iszlám rezsim, és különösen annak vezetője, a keményvonalasok támogatója, Ali Khamenei ajatollah elleni jelszavakat skandáltak, politikai szabadságjogokat követeltek és kövekkel hajigálták a biztonsági erőket. Legalább kétezer főt letartóztattak, köztük sok fiatalkorút, és sokakat megsebesítettek. A belügyminiszter kénytelen volt elismerni, hogy ezek “megtöltik az ország összes kórházi ágyát”. Október 12-e, az Irak felett aratott győzelem napjának zavargásait követően a megmozdulások mindennaposak lettek. A mullahokon páni félelem lett úrrá. Irán lakosságának több mint fele már az 1979-es “iszlám forradalom” után született. Kis szerencsével hamarosan megláthatjuk, hogy saját népe győzi le a terrorista államot Iránban, majd Irakban és Palesztinában.

Az iráni események leckéül szolgálnak más terror-támogató országoknak is a térségben.

7. A terrorizmus felszámolása

 

A terrorizmus felszámolásáért folytatott harc első lépéseként nemzetközi összefogással fel kell számolni a pangó és elmérgesedő tűzfészkeket a Közel-Keleten, Afganisztánban, Kasmírban, Csecsenföldön és bárhol a világon. A háború(ka)t azonban katonai úton nem lehet tartósan kezelni.

A neorevolucionista gondolat lényege, hogy Afganisztán után nem lesz szükséges a nyugati szövetségeseknek katonai eszközökkel országról-országra háborút viselniük a terrortámogató országok ellen, nincs szükség az “embervadászat” országról-országra történő eszkalálására. A nyugati szövetségesek egyébként sem vállalhatják a világcsendőr szerepét, hogy a világ minden terrortámogató országában vagy tűzfészkében katonai eszközökkel, “idegen elnyomóként” háborúba bocsátkozva “kitakarítanak”, ártalmatlanná teszik az éppen ügyeletes zsarnokot és ideig-óráig “rendet teremtenek.”

Az érintett országok belső ellenzékének kell megdöntenie ezeket a zsarnoki rezsimeket. A terror elleni hadviselés nemcsak katonai, de mindenekelőtt diplomáciai síkon történhet, meg kell keresni a politikai alternatívát ezekben az országokban, és belső “forradalmakat” kell indikálni e zsarnoki rendszerek elsöprésére. Mindez abból a felismerésből ered, hogy a terrorizmus történelmi értelemben csak ideig-óráig szorítható vissza katonai-háborús eszközökkel, felszámolása csupán okainak megszüntetésével lehetséges.

Az utolsó háború forradalmi megmozdulások sora lesz, amelyek átformálják a közel-keleti erőviszonyokat, politikai struktúrákat. A “civilizált világ” és a terrorizmus harca helyett a zsarnokok és a szabadságszerető néptömegek harcáról lenne jó, ha beszélni tudnánk.

Második lépésként a terrorizmus gyökereinek felszámolására jó programokat kell kidolgozni. Amennyire nem hiszünk “civilizációk háborújában”, annyira hiszünk a “civilizációk párbeszédében”.

Ami a terrorizmus potenciális célországait jelenti, ezekben a terrorizmus veszélyének felszámolása csak komplex intézkedéscsomagok révén lehet, amelyek lényegében az alábbiakból állhatnak:

  1. Belső rendészeti, védelmi lépések. Megfelelő határrendészet, bevándorlási politika. Ehhez járulnak az igazságügyi, jogi, törvénykezési csomagok.
  2. Hírszerzési, titkosszolgálati lépések.
  3. Politikai, diplomáciai lépések.
  4. Gazdasági, pénzügyi intézkedések. Nemzetközi összefogásra van szükség a pénzmosás ellen, az adóparadicsomok felszámolására. A NGO-k szigorú ellenőrzése szükséges. A terrorizmus anyagi forrásait, a “nagy üzleteket” (fegyver- és kábítószerkereskedelem, tőzsdei manipulációk, feketegazdaság stb.) fel kell számolni.
  5. Politikai, katonai hadszíntér.
  6. Humanitárius tényezők, társadalmi-politikai front. Mivel a különböző szembenállások civilizációs köntöst öltenek, meg kell érteni az eltérő civilizációkat, az azokat működtető eltérő logikákat, megfelelő nyelvi, helyi ismeretekkel rendelkező szakértőkre kell támaszkodni, lehetővé kell tenni a “civilizációk párbeszédét.” Ebben a szférában át kell gondolni a médiakorlátozás problémáját, a globalizációhoz való viszonyt.
  7. Fenntartható globalizációt kell létrehozni.

 

Összefoglalva, az emberiséget érintő összes problémák, nagy kihívások gyökeréig kell lemenni, foglalkozni kell a világ nyersanyagtartalékainak, energiaforrásainak kérdésével éppúgy, mint a környezetvédelemmel, ökológiai katasztrófák elkerülésével.

Az emberiséget állítólag megosztó végzetes és elkerülhetetlen kulturális és civilizációs ellentétek elmélete veszedelmes zsákutca, amely rasszista és diszkriminatív végkövetkeztetéseket rejt magában egy olyan világméretű társadalmi hierarchia fenntartása érdekében, amely a tekintélyuralmi rendszerek előtt tisztíthatja meg az utat. Ehelyett egy új, demokratikusabb világrend lehetőségét kell keresni a gazdasági, társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása vagy legalábbis enyhítése érdekében, olyan világrendet, amelyből nem sarjadhat ki a terror, a rémuralom, az erőszak és a háború rendszere. Olyan világrendet, amely nemzetközi téren és a belső társadalmi fejlődés következtében egyaránt képes felszámolni a terrorisztikus és terrortámogató zsarnoki rendszereket, vagy éppen azt a fajta zsarnokságot, amelyre a terrorizmus inadekvát válasz, megszünteti ezeket a rendszereket, és olyan közeget teremt, amelyben lehetetlenné válik újjátermelődésük.

Hosszú távon nemcsak a gazdasági felzárkózásban, a centrum-periféria ellentétek felszámolásában, fenntartható és kezelhető globalizáció kialakításában érdekelt a világ, de abban is, hogy ezen országok végre rátaláljanak a saját modelljükre.

 

Jegyzetek

 

1 Asad Abulkhail: Usama Bin Laden and the Taliban – The Consequences of the US’s Foreign Policy and the New American War Against Terrorism, Open Media Pamphlet Series 2001. Oct. 10. 14. p.

2 Yonah Alexander–Michael S. Swetnam: Usama Bin Laden’s al-Qaida: Profile of a Terrorist Transnational Publishers 2001. 31. p.

3 Michael Leideen: Postrevolutionism in the Middle East Nebraska, 2001.

 

Irodalomjegyzék

 

1. Abulkhail, Asad: Usama Bin Laden and the Taliban; The New American War Against Terrorism: The Consequences of the US’s Foreign Policy, Open Media Pamphlet Series 2001.Oct.

2. Alexander,Yonah–Swetnam, Michael S: Usama Bin Laden’s al-Qaida:P rofile of a Terrorist, Transnational Publishers, 2001.

3. Cooley, John K.: Unholy Wars: Terrorism, Assymmetric Warfare and Weapons of Mass, Praeger Publications

4. Bergen, Peter L.: Holy War Inc.: Inside the Secret World of Usama Bin Laden, New York, 2001.

5. Clifford, E. Simonsen – Spindlove, Jeremy R.: Terrorism Today: The Past, the Players, the Future, Karachi, 2001.

6. Goodson, Larry P. Afghanistan’s Endless War: State Failure, Endless War and the Rise of the Taliban, Peshawar, 2001.

7. Gurr, Nadine – Benjamin, Cole: The New Face of Terrorism: Threads from Weapons of Mass Destruction, Oxford, 2001.

8. Laqueur, Walter: A History of Terrorism, Nebraska, 2000.

9. Leideen, Michael: Revolutionism in the Middle East, Nebraska, 2000.

10. Matinuddin, Kamal – Sahibzadah,Yaqub Khan: The Taliban Phenomenon 1994–97, Oxford University Press, Karachi,1999.

11. Pillar, Paul R.–Armacost, Michael H.: Terrorism and US Foreign Policy, New York, Brooklyns Institute, 2001. April

12. O’Neil, Bard – Meyer, Edward C.: Insurgency and Terrorism: Modern Revolutionary Warfare, New York, 2000.

A modern iszlám és az agrárkérdés

A tanulmány részletesen elemzi, hogy milyen történeti előzmények és előfeltételek között keresi a választ korunk kihívásaira a modern iszlám. Bemutatja azokat a prekapitalista struktúrákat, amelyek – főként a mezőgazdaságban – mindmáig fennállnak, és helyenként még a szovjet rendszerbe is integrálódtak. A prekapitalista elemek továbbélését a tőkés és szocialista modernizációs kísérletek kudarca is elősegíti.